Válasz Bayer Zsoltnak
Az indulat indulatot szül, a rágalom ingerültséget, az igazságtalanság jogos felháborodást. Ennek dacára igyekszem mindezeket félretenni, és a tények hideg fényében hozzászólni Bayer Zsolt Erő a motorban című írásához. Egyrészt azért, mert Bayer Zsoltot – ellentétben jobbikos barátaimmal – alapvetően lényeglátó és szókimondó közírónak tartom, akkor is, ha a Jobbik irányában súlyosan elfogult, s ha a Fidesz vonatkozásában viszont kevéssé jellemzi a kritikai attitűd.
Jómagam az anyaországi politikai térben a politikai senki földjén érzem magam, s kifejezetten lehangol a két nemzeti párt közötti totális háború. Erdélyben más a helyzet, itt úgy vélem, hogy Tőkés László személyisége és évtizedes egyenes vonalú politikai pályája garancia arra, hogy azok a szervezetek, amelyeket ő hitelesít – tételesen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt – minden támogatást megérdemelnek szavazatban és munkában egyaránt.
Bayer Zsolt említett írásának lényegével – amely a román politika, és azon belül a román elnök cinizmusával foglalkozik – aligha vitatkozhat magyar érzésű ember. Kár, hogy nem hagyott ki belőle néhány felesleges, bántó kitételt.
Szerinte Vona „hülyeségeket” beszélt Borzonton, de amit idéz tőle, minden, csak nem hülyeség. Az a gondolat, miszerint nem mondunk le arról, hogy egyszer minden magyar egy hazában éljen, olyan kitétel, amely elválasztja a magyar érzésű embereket az idegenszívűektől. Azoktól, akikkel épp Bayer Zsolt foglalkozik igen gyakran a legkeresetlenebb, ezért a legmegérdemeltebb, legmegfelelőbb stílusban. Az sem kifogásolható, hogy értékelveink vállalását akkor sem mellőzhetjük, ha ez konfliktusokkal jár akár belpolitikai, akár külpolitikai síkon. A „konfliktus” háborús konfliktusként való értelmezése a román sajtó műve volt, ez sem róható fel Vonának, aki egyébként a konfliktusfelvállalást Tőkés Lászlónak a védőhatalmi státusra vonatkozó, a román sajtó által ismét csak szándékosan félreértett kijelentése kapcsán emlegette.
S elérkeztünk a második problematikus mondathoz. Bayer Zsolt „szerencsétlennek” nevezi Tőkés Lászlónak a magyar védőhatalmi státussal kapcsolatos kijelentését. Hogy miért, nem tudni. Annyi biztos, hogy nem az utólagos román reakció fényében kell egy magyar politikus kijelentéseit megítélni, azok ugyanis merőben taktikai jellegűek. Ha kell, szemrebbenés nélkül képes az egész román sajtó hallgatni olyankor, amikor bőven lenne ürügye szólni (politikai feljelentéssel érne fel, ha leírnám, hogy ki és mikor kérte Erdélyben magyarként az „elszakadást Romániától” egy olyan rendezvényen, amelyről a román sajtó is bőven tudósított – de tény, hogy ilyen is történt), és képes a semmiből ügyet kreálni. Tőkés Lászlóról mondták egy alkalommal, hogy ő az az ember, akinek soha nincs jelen időben igaza, hanem mindig csak „igaza volt”. Ami persze azt jelenti, hogy jelen idejű kijelentései kiállták eddig az idő próbáját, legyen szó a hallgatás falának ledöntéséről, a finom eszközökkel folytatott magyarellenes etnikai tisztogatásról, az autonómia nemzetpolitikai imperatívuszáról, az RMDSZ komprádor-politikájáról, és a sor még hosszan folytatható. Így állunk a védőhatalmi státussal is, amelyet egyébként csakis kétoldalú szerződésben lehetne szabályozni, erre kínált jó alkalmat a magyar–román alapszerződés, amit viszont Horn Gyula és Ion Iliescu elvtársi szellemben, a magyar érdekeket figyelmen kívül hagyva kötött meg 1996 szeptemberében. (Az RMDSZ radikálisnak mondott nemzeti-konzervatív, autonómista szárnya már ekkor követelte egyébként a magyar védőhatalmi státust. Mindhiába.)
A végére hagytam a legigazságtalanabb és legbántóbb kitételt. Bayer Zsolt szerint Tusványos és az EMI tábor között a „kontinuitást legfeljebb a már minden segget megjárt Toró T. Tibor személye jelentheti”. A Fennvaló nem mindenkinek adja meg, hogy családi szocializációból és az életút szerencsés alakulásából kifolyólag felnőttkori önmagára eszmélésétől akár életének végéig ugyanazon eszmék mozgassák, ugyanazon értékelvek vezéreljék. Toró T. Tibor e szerencsések egyike – hadd ne mondjam, kivel ellentétben. Neki nincsenek anyagi botrányai, ma is ugyanabban a tömbházlakásban él, mint a rendszerváltás idején, politikai pályáján pedig nincs semmiféle törés. Addig maradt az RMDSZ-ben, amíg a leghalványabb remény látszott arra, hogy a szervezet jó irányba terelhető belülről. Amikor ez lehetetlenné vált, az RMDSZ-en kívülről képviselte ugyanazokat az eszméket és célokat. Politikai szövetségesei mindig ugyanazok voltak, kezdve Szilágyi Zsolttal és befejezve Tőkés Lászlóval, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben maradt hűtlen barátot, akikben a legutóbbi választáson erősebb volt az RMDSZ iránti párthűség, mint a közös értékek és a célokhoz való kötődés. Nem egyszerűen hamis tehát Bayer félmondata Toróról, hanem a valóság éppenséggel az állítás fordítottja. Toró ráadásul soha senkinek nem volt a Sancho Panzája (hogy így mérsékeljem Bayer közönséges kiszólását), hanem előbb a MISZSZ, majd az ebből létrejött Reform Tömörülés „szuverén” politikáját a magyar érdekekhez, és nem másokhoz igazító elnöke volt, annak feloszlását követően az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vezette hasonló szellemben ügyvezető elnökként, amíg meg nem választották az Erdélyi Magyar Néppárt elnökévé. Toró T. Tibor az önzetlen, ügyszolgáló, belülről mozgatott, programorientált politikus mintapéldája.
Végül hadd zárjam soraimat azon reményem kifejezésével, hogy nincs messze az az idő, amikor nem kell energiát fordítani az ehhez hasonló felesleges, sőt kifejezetten káros, táboron belüli támadások kivédésére, hanem a közös ellenfelek ellenében, és a közös célok megvalósításának szolgálatában használhatjuk fel időnket és alkotóerőnket. Akkor biztos több erő lesz a motorban is…
Borbély Zsolt Attila közíró
Magyar Hírlap

Tiszta beszéd
Tőkés László, az RMDSZ Európai Parlamenti képviselője részére, Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Jobbik tagja részére
Tisztelt Uraim,
kedves László és Zsolt!
Ti mindketten gyakorló politikusok vagytok. Én – noha Fidesz-alapító vagyok – soha nem voltam politikus, újságíró vagyok. Hosszú ideig az értékközösségen nyugvó barátság kötött össze veletek. 2009-ig ott és akkor segítettem Nektek, amikor csak tudtam. Önzetlenül, barátságból, meggyőződésből. 2009-es pálfordulásotok óta bántani nem akartalak benneteket, ezért inkább nem írtam rólatok semmit. Hallgattam, bár a gombóc egyre nőtt a torkomban.
Nos, a barátságnak, a tapintatnak és a kényszerű hallgatásnak is vannak azonban határai.
A magyar kormány elleni fellépésében, a gyűlöletkeltésben és alpári demagógiában a Jobbik versenyt fut a magyarországi balliberális bandával. Ennek ellenére az Erdélyi Magyar Néppárt vezető tisztségviselői szószéket biztosítanak a Jobbiknak az EMI-táborban. Lelkük rajta. Ám legutóbb az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor arról beszélt, hogy a Jobbik visszahozta a tiszta beszédet a magyar politikába. Elgondolkodtató. Különösen annak tükrében, hogy ezt megelőzően alig egy héttel Toró T. Tibor még Orbán Viktor mellett ült Tusnádon, a pulpituson, és úgy húzódott Orbán mellé, nehogy valahogy le találjon maradni egyetlen fényképről is. Akkor most hol a tiszta beszéd, Uraim?
Ha még emlékeztek, 2004-ben a Ti érdeketekben nyílt levéllel és tiszta beszéddel fordultam Markó Béla RMDSZ-elnökhöz. Oly annyira, hogy a román állam terroristának nyilvánított, és kitiltott Erdélyből. Toró T. Tibor eközben Markó Bélával fényképezkedett a tulipános kampányesernyő alatt. Akkor és ott „elfért”, „odafért” az alá az ernyő alá, demonstrálandó, hogy csak az RMDSZ-en belül van élet. Legitimizálta ezzel mindazt, ami ellen nagyon sokan küzdöttek azok közül, akik már 2002 után tudták, hogy az RMDSZ-en kívül is van élet. Sőt: becsületes politikai élet csak azon kívül van.
Nos, ez a Toró T. Tibor 2013-ban arról mesél az erdélyi magyar ifjaknak, hogy a Jobbik hozta vissza a tiszta beszédet a magyar politikába. Mondja ezt arról a Jobbikról, amelynek az elmúlt években a legfőbb nemzetpolitikusa Szegedi Csanád volt.
Apropó Toró T. Tibor: lehet, hogy – miként Borbély Zsolt Attila méltatja – Tibor rendes tömbházlakó, csak ahhoz, hogy jó politikus is legyen, kellene még néhány erény. Egyetlen példa hirtelen: a tragikus – és előre látható – december 5-i népszavazásos tudathasadás nem lett volna Patrubány nélkül, Patrubányból pedig Toró és barátai – többek között Te is, kedves Borbély Zsolt Attila – csináltak elnököt a Magyarok Világszövetségében. Toró T. Tibornak elévülhetetlen szerepe volt abban is, hogy Te, kedves László, 2009-ben paktumot kötöttél Markó Bélával, 2007-ben függetlenként elnyert európai parlamenti mandátumodat felcserélted az RMDSZ-lista első helyével, mosolyogtál Markóval az óriásplakátokon, kedélyes kampánysúlyemelést folytattál a neptunista Borbély Lászlóval, aztán elmentél RMDSZ-képviselőként Brüsszelbe, magad után hagyva az erdélyi nemzeti oldalon a megrökönyödést és tudathasadást. Képzeld el, László, mi lett volna, ha Márton Áron vagy Mindszenty József „plurális egységre” lépett volna Ceausescuval vagy Rákosival, vagy mi lett volna, ha 2008-ban például Orbán Viktor „nemzeti összefogásra” lépett volna Gyurcsánnyal.
Hasonló lett volna, mint amit Te okoztál 2009-ben Erdélyben.
Mert, kedves László, túl sok a véletlen. Markó 1993-ban úgy lesz RMDSZ- elnök, hogy te visszalépsz a javára.
Miközben az RMDSZ erdélyi magyar ellenzéke 2002 és 2010 között vért izzadt a változásért, Toró T. Tibor 2008-ig az RMDSZ-ben csücsült, majd utána – a Ti szerepvállalásotokkal – csinált egy törpepártot, meghasította az erdélyi ellenzéki szavazóbázist, és ezáltal megerősítette az RMDSZ-t, és nagyon várja, hogy az első kanyarban ismét „plurális egységre” lépjen vele. Nyilván ez is véletlen.
Egyébként valaki szóljon már Toró T. Tibornak, hogy az EMNP nevű törpepárt után ne térjenek át a törpeerőmű-bizniszre, mert az végleg tönkreteszi a székely tájakat. Az Erdélyi Magyar Néppárt egyik Kolozs megyei képviselője pesti barátaival együtt üzletileg érdekelt a Vargyas patakját megnyomorító törpevízerőműben, és hasonlóak készülnek a Homoród patakára meg a Tatros vizére is. Az Erdélyi Magyar Néppárt székelyudvarhelyi képviselői megszavazták, hogy a hírhedt RMDSZ-szenátor, Verestóy Attila sógora „biomassza”-erőművet építsen Szejkefürdőn, Orbán Balázs sírhelyétől alig ezer méternyire. Amúgy az erdélyi törpevízerőművek mögött Világi Oszkár vigyorog a Felvidékről. Bugár Béla háta mögül. Hát, tényleg minden mindennel összefügg? Tényleg nincs két magyar világ, csak egy magyar világ van. Mi ezt hirdetjük húsz éve – csak nem egészen így képzeltük el… S természetesen elmondhatjuk, hogy mindez szintúgy puszta véletlen.
Nos, kedves László és Zsolt, talán mindezek okán érthető, hogy miért fogalmaztam kissé indulatosabban Toró. T. Tibor kapcsán.
Ami pedig a védhatalom tusnádfürdői emlegetését illeti, kedves László, az bizony öncélú felelőtlenség volt a részedről. Én eddig azt hittem, a barátja akarsz lenni Orbán Viktornak, és nem az ellensége.
Te politikus vagy, pontosan tudod, milyen erők részéről milyen vesszőfutásnak van kitéve Magyarország, milyen célkereszteket rajzoltak már Orbán Viktor szívére és homlokára. Alig várják az ürügyet, hogy elmondhassák Orbán Viktorról, ő „a térség stabilitásának egyes számú veszélyeztetője” , hogy „szélsőséges nacionalista, pánhungarista” stb. Erre Te Tusnádfürdőn – kilenc hónappal a magyarországi választások előtt – kedélyesen hozzá fordulsz, és mintha egy pohár pálinkát kérnél, úgy kérsz tőle védhatalmat. Teszed mindezt úgy, hogy pontosan tudod, a védhatalomhoz gazdasági erő s egyéb erő is kell, és azt is pontosan tudod, a balliberális politika által súlyosan eladósított Magyarországnak jelenleg nincs megfelelő gazdasági ereje. S egyéb ereje sem. Tehát pontosan tudod, hogy amit kérsz, az teljesíthetetlen, azt is pontosan tudnod kell, hogy kéréseddel voltaképpen azok érdekét szolgálod, akik Orbán Viktor bukásában érdekeltek, de Te mégis megteszed. S nehogy azt gondold, László, hogy én valami szándékos rosszindulatot tételezek fel rólad. Szó sincs erről. Te nekem az a menyői hős maradsz, aki kihúzta Ceausescu lába alól a talajt. De értsétek meg, hogy kezdődik a kampány, kezdődik a harc, kezdődik az eddig talán soha nem látott aljasságok sorozata. Hát akkor legalább mi beszéljünk egyenesen és tisztán, egymás szemébe nézve, és ne tegyünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Szóval, itt és most, erről ennyit, kedves László és Zsolt.
(P. S.: S te, kedves Zsolt, aki a Jobbik tagja vagy, olvasd már el egyszer, miket szoktak írni a Kurucinfón akár Tőkésről, akár Böjte Csabáról, s egyébként bárkiről. Az talán segít eligazodni a tiszta beszédek világában. S egymás tépése helyett ajánlok egy témát: Hargita és Kovászna megyében évente összesen ötszázezer tonna fát termelnek ki. A háromszéki osztrák üzem évi hatszázezer tonnát fog felvásárolni, miközben az RMDSZ-es Bunta-féle szejkei erőmű évi százezer tonnát fog a biomasszaüzemében elégetni. Ha mindez megvalósul, a székely háztartások a fa jelenlegi árának a három-négyszeresét fogják fizetni, és faipari kisvállalkozások százai fognak tönkremenni. A székelyföldi tájjal együtt. Ez ellen érdemes lenne fellépni. Lászlónak úgy, mint RMDSZ-képviselőnek, neked úgy, mint a tiszta beszédek apostolának.)
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap

BAYER, HA ODABASZ
Tőkéséknek ugrott Bayer. Feszültté válik a Fidesz-EMNP viszony?
Kérdés, hogy a fideszes publicista-botrányhős magánakciózik, vagy pedig az Orbán-közeli körök nemhivatalos álláspontját tolmácsolja.
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének simára csiszolt nyilvánosságában nehezen értelmezhető polémia vette kezdetét az utóbbi hetekben. A témában megjelent, helyenként bennfentes utalásokat is tartalmazó szövegek arra utalnak, hogy a Fidesz és a Tőkés László-vezette politikai erők közötti viszony nem egészen felhőtlen.
Az első, polémiát kiváltó szöveget a Fidesz-alapító, Kövér László-közeli publicista, Bayer Zsolt jegyezte augusztus 13-án. A Magyar Hírlapban megjelent, „Erő a motorban” című véleményanyag Tőkés László és Vona Gábor legutóbbi kijelentéseivel foglalkozik, melyek kiverték a biztosítékot a bukaresti politikai elitben, és melyek szokatlanul heves magyarellenes kijelentésekre késztették Traian Băsescut.
A Bayer-szöveg két olyan kijelentést tartalmaz,
amelyek válaszra késztették Tőkéséket. Az egyik, hogy a Tusványos és az EMI tábor „közötti kontinuitást legfeljebb a már minden segget megjárt Toró T. Tibor személye jelentheti”, a másik pedig, hogy Tőkés protektorátusra vonatkozó tusnádfürdői kijelentését „szerencsétlennek” nevezi.
A cikkre Tőkés László röviden válaszolt augusztus 30.-án közölt levelében, elégtételt kérve a Toró T. Tibort ért „minősíthetetlen minősítésért”, hozzátéve, hogy tusnádfürdői nyilatkozata „egyáltalán nem «szerencsétlen», hanem tudatos és helytálló volt”.
Ugyanaznap Borbély Zsolt Attilának, az EMNP elnökségi tagjának is publikálták egy szövegét a Magyar Hírlapban, melyben Bayer említett írásának lényegével egyetért, azonban hangsúlyozza, Vona Gábor Borzonton tett kijelentése
„minden, csak nem hülyeség”.
Az írás szerint „az sem kifogásolható, hogy értékelveink vállalását akkor sem mellőzhetjük, ha ez konfliktusokkal jár akár belpolitikai, akár külpolitikai síkon. A «konfliktus» háborús konfliktusként való értelmezése a román sajtó műve volt, ez sem róható fel Vonának” – írja.
Ami Tőkés kijelentését illeti, „nem az utólagos román reakció fényében kell egy magyar politikus kijelentéseit megítélni, azok ugyanis merőben taktikai jellegűek”, írja, majd emlékeztet arra, hogy Tőkés „az az ember, akinek soha nincs jelen időben igaza, hanem mindig csak «igaza volt».”
Borbély Zsolt Attila külön kitér Toróra is,
akiről így ír: „a Fennvaló nem mindenkinek adja meg, hogy családi szocializációból és az életút szerencsés alakulásából kifolyólag felnőttkori önmagára eszmélésétől akár életének végéig ugyanazon eszmék mozgassák, ugyanazon értékelvek vezéreljék. Toró T. Tibor e szerencsések egyike – hadd ne mondjam, kivel ellentétben.
Neki nincsenek anyagi botrányai, ma is ugyanabban a tömbházlakásban él, mint a rendszerváltás idején, politikai pályáján pedig nincs semmiféle törés. (…) Toró T. Tibor az önzetlen, ügyszolgáló, belülről mozgatott, programorientált politikus mintapéldája.”
Bayer azonban egy, még tőle is szokatlanul kemény hangú szöveggel reagált a lap hétfői számában: „2009-es pálfordulásotok óta
bántani nem akartalak benneteket,
ezért inkább nem írtam rólatok semmit. (…) A magyar kormány elleni fellépésében, a gyűlöletkeltésben és alpári demagógiában a Jobbik versenyt fut a magyarországi balliberális bandával. Ennek ellenére az Erdélyi Magyar Néppárt vezető tisztségviselői szószéket biztosítanak a Jobbiknak az EMI-táborban. Lelkük rajta.
Ám legutóbb az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor arról beszélt, hogy a Jobbik visszahozta a tiszta beszédet a magyar politikába. Elgondolkodtató. Különösen annak tükrében, hogy ezt megelőzően alig egy héttel Toró T. Tibor még Orbán Viktor mellett ült Tusnádon, a pulpituson, és úgy húzódott Orbán mellé, nehogy valahogy le találjon maradni egyetlen fényképről is. Akkor most hol a tiszta beszéd, Uraim?” Bayer szerint „lehet, hogy (…) Tibor rendes tömbházlakó, csak ahhoz, hogy jó politikus is legyen, kellene még néhány erény.” A publicista
szemére hányja Tőkésnek,
hogy 2009-ben RMDSZ-listán indult az EP-választásokon: „képzeld el, László, mi lett volna, ha Márton Áron vagy Mindszenty József «plurális egységre» lépett volna Ceausescuval vagy Rákosival, vagy mi lett volna, ha 2008-ban például Orbán Viktor «nemzeti összefogásra» lépett volna Gyurcsánnyal.”
Szóvá teszi a székelyföldi törpe vízerőműveket valamint a szejkefürdői biomassza-erőművet, amelyek nem jöhettek volna létre EMNP-s hátszél nélkül, majd rátér Tőkés tusnádfürdői nyilatkozatára.
„Ami pedig a védhatalom tusnádfürdői emlegetését illeti, kedves László, az bizony öncélú felelőtlenség volt a részedről. Én eddig azt hittem, a barátja akarsz lenni Orbán Viktornak, és nem az ellensége.
Te politikus vagy, pontosan tudod, milyen erők részéről milyen vesszőfutásnak van kitéve Magyarország,
milyen célkereszteket rajzoltak
már Orbán Viktor szívére és homlokára. Alig várják az ürügyet, hogy elmondhassák Orbán Viktorról, ő «a térség stabilitásának egyes számú veszélyeztetője», hogy «szélsőséges nacionalista, pánhungarista» stb. Erre Te Tusnádfürdőn – kilenc hónappal a magyarországi választások előtt – kedélyesen hozzá fordulsz, és mintha egy pohár pálinkát kérnél, úgy kérsz tőle védhatalmat.”
Majd hozzáteszi: „de értsétek meg, hogy kezdődik a kampány, kezdődik a harc, kezdődik az eddig talán soha nem látott aljasságok sorozata. Hát akkor legalább mi beszéljünk egyenesen és tisztán, egymás szemébe nézve, és ne tegyünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.”
Bayernek először Demeter Szilárd, Tőkés irodavezetője válaszolt a Mandineren. A Bayer Zsolt meg nem írt levele Jenőhöz című, Bayer stílusában megírt pamflet így ér véget: „Mindenesetre
én csinálom neked a helyet, Jenő.
Ütöm-vágom Torót és Tőkést. Mondatokat emelek ki, szájam íze szerint forgatom, értelmezem át. Saját bőrömön tanultam meg, hogy ez milyen hatásos fegyver.
Mert a végén csak egy erdélyi maradhat talpon a Kárpát-medencében. És az te vagy, Jenő. Majd kihalászod magad. Ahogyan egész életedben tetted a zordon Kárpátok alatt, egymagadban küzdöttél magadért. Én mindig ott fogok állni mögötted. Meg a közös barátunk is, a kabinetfőnök.”
Borbély Zsolt Attila is válaszolt, mely választ a Magyar Hírlap nem közölte, így szövegét a Facebookon tette közzé.
„Tételesen hamis állítás, hogy a Jobbik tagja volnék. A kétezres évek közepén több évig vezettem a szervezet nemzetpolitikai kabinetjét és a 2009-es választásokon Vona Gábor kérésére elvállaltam a pártfüggetlen erdélyi közszereplőként a párt Európai Parlamenti listáján egy nem befutó helyet. Megjegyzem, 2010 előtt még nem kezdődött el a ma is zajló totális háború a két nemzeti párt között.”
Ezután a politikus hosszasan magyarázza az RMDSZ és az EMNP, valamint a Jobbik és a Fidesz közötti viszonyt, kitér a 2004-es népszavazásra, valamint ismét védelmébe veszi Tőkés tusnádfürdői kijelentését.

Huszonöt éve a falurombolás ellen
Huszonöt esztendővel ezelőtt, 1988. szeptember 6-án, az – akkori nevén – Nagyváradi Református Egyházkerület temesvári egyházmegyéjének aradi közigazgatási értekezletén Molnár János és Tőkés László kezdeményezésére a lelkészi kar szinte teljes egyhangúsággal fogadott el egy felhívást, amelyben Ceauşescu ördögi terve, a falurombolás ellen tiltakoztak.
A múlt század ’80-as éveiben az Arad központú Temesvári Református Egyházmegye lelkészeinek memoranduma volt az egyetlen helyi, szervezett, nyilvános és testületi fellépés a nemzetközi felháborodást kiváltó romániai, ún. területrendezési és -szisztematizálási tervvel szemben.
Az esemény 25. évfordulóján méltó, hogy megemlékezzünk róla.
Szeretettel hívunk mindenkit az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által az arad-belvárosi református templom közösségi termébe szervezett évfordulói szimpóziumunkra.
Meghívottjaink:
Molnár János és Tőkés László, az Aradi Állásfoglalás kezdeményezői és szövegezői
Bakk Miklós politológus, egyetemi oktató
Borbély Zsolt Attila politológus, publicista
Időpont: 2013. szeptember 7., szombat du. 3 óra.
Helyszín: Arad, M. Eminescu (Deák Ferenc) u. 33. szám
Mindenkit szeretettel várunk!
Nyugati Jelen (Arad)

Méltatlanok a méltatásra
Sajátos koreográfiája volt az idei tusnádfürdői tábort követő magyarellenes román politikai operettnek, amit az ország vezetői előadtak – elsősorban saját választótáboruknak. Traian Băsescu államelnök a nemzetközi jogba ütköző otrombaságokkal hökkentette meg a polgárokat s magyarországi politikai szövetségeseit, miközben a sovinizmusáról elhíresült Antonescu-Ponta páros sietett a magyarellenes elnöki hisztériakeltéstől elhatárolódni. A közös platform e három vezérpolitikus között viszont a hiteles magyar érdekképviselet, Tőkés László és az általa fémjelzett két magyar érdekvédelmi szervezet, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt elítélése és szélsőséges jelzővel való illetése volt.
A román kommunista utódpárt képviselői nem kevesebbet követeltek, mint azt, hogy Tőkés Lászlótól vonják meg a román állampolgárságot, melyre úgymond „nem méltó”. Vonják vissza tőle a „Románia csillaga” érdemrendet, Vona Gábort pedig – aki szintén kiállt a Tőkés László által felvetett, s a román fél által botránykeltőnek ítélt gondolat, Magyarország védőhatalmi státusza mellett – tiltsák ki Romániából. (Nem lenne rossz társaságban, eddig Eva Maria Barki nemzetközi jogászt és emberjogi aktivistát tiltották ki az erdélyi magyarság ügyében tett nyilatkozatai miatt az országból, valamint Bayer Zsoltot, aki legutóbb otrombaságokat írt egy mondanivalójában egyébként kifogásolhatatlan eszmefuttatásban, de az erdélyi magyarsággal kapcsolatos eddigi munkássága magyar szempontból akkor is méltánylandó.)
Ami a magas rangú kitüntetés visszavonását illeti, ez nemcsak egy hirtelen ötlettől vezérelt retorikai fordulat volt Victor Ponta miniszterelnök részéről, a PSD hivatalosan is kérte ezt az elnöki hivataltól. A válasz az volt, hogy csak az kérheti a kitüntetés visszavonását, aki maga is megkapta azt. Nos, nem meglepő módon a kitüntetést eddig elnyert 1311 személy között akadtak olyanok (név szerint Ilie Sârbu, Dan Nica, Ioan Rus, Ecaterina Andronescu, Alexandru Athanasiu, Ioan Mircea Paşcu, Gabriela Firea, Miron Mitrea, Şerban Valeca, Eugen Bejinariu), akik a múlt hét végén csatlakoztak Corina Creţu Európai Parlamenti képviselő vonatkozó felhívásához. A labda most az elnöki hivatal térfelén pattog.
Tőkés László a Népszabadságnak adott interjújában („Csak a nyers politikai erő számít”, 2013. augusztus 30.) kifejtette, hogy nem különösebben foglalkoztatja a kitüntetés ügye. „Lehet, hogy a kitüntetést visszavonják, – mondta – ám ez az ő dolguk, őket minősíti. Mi a nyolcvanas években nem a majdani kitüntetések reményében szálltunk szembe a diktatúrával.” Abban is teljes mértékben igaza van a megkérdezettnek, hogy nem félti az állampolgárságát, hiszen annak megvonásával a román hatalom többet vesztene a külföldi presztízs terén, mint amennyit nyerne, ha nyerne egyáltalán valamit. Márpedig a román hatalmi elitnek kiváló taktikai érzéke volt mindig is, nem hagy ekkora támadási felületet.
Megítélésem szerint gesztus volt Tőkés László részéről, hogy e kitüntetést egyáltalán elfogadta, hiszen a Trianont követő, magyarellenességében politikai berendezkedéstől függetlenül kőkeményen következetes román politika fényében azt el is utasíthatta volna. Minden bizonnyal annak reményében fogadta el, hogy előbb-utóbb normalizálódik a magyar–román viszony, helyükre kerülnek az alapvető értékek. S talán azért is, mert az 1989-es kiállása ugyan a magyarság érdekében történt, de az abból kiinduló népi ellenállásnak, majd rendszerváltásnak „haszonélvezője” végső soron egész Románia.
Szaniszló Ferenc úgy fogalmazott a Táncsics-díj visszaadását indokló eszmefuttatásában, hogy visszaadja azt azoknak, akik méltatlannak találtattak arra, hogy őt méltónak találják. A megfogalmazás tökéletesen illik azokra is, akik most egy posztkommunista párt képviselőiként ágálnak az 1989-es temesvári népfelkelés központi figurája ellen. Ők biztosan méltatlanok arra, hogy Tőkés Lászlót elismerjék, hiszen amit képviselnek – a gátlástalan, önérdekű politikai nyomulás, az elvtelen hatalom-technokrácia, a globalista erőknek való teljes behódolás – éles ellentétben áll az EMNT elnökének eszmevilágával, a méltányosság, igazságosság, keresztényi szeretet értékrendszerével.
Tőkés László esetében is felmerülhet, hogy visszaadja a kitüntetést, ez viszont rossz üzenet lenne azon román polgártársak felé, akik – ha kevesen vannak is, de – ma is úgy tekintenek Temesvár hősére, mint a román rendszerváltás egyik meghatározó szabadságharcosára, aki az életét tette kockára, mikor szembefordult a diktatúrával egy demokratikusabb politikai berendezkedés elérésének érdekében. Rossz üzenet lenne a csekély erőt képviselő, de párbeszédképes, demokratikus gondolkodású román elit felé, melynek végső soron a megnyerése és nem elvadítása a cél.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A falurombolásra emlékeztek Aradon
Szimpózium keretében emlékeztek meg a falurombolás elleni egyházi tiltakozás huszonötödik évfordulójáról szombaton, Aradon.
1988. szeptember 6-án, az akkori nevén Nagyváradi Református Egyházkerület temesvári egyházmegyéjének aradi közigazgatási értekezletén Molnár János és Tőkés László kezdeményezésére a lelkészi kar elfogadott egy felhívást, amelyben a falurombolás ellen tiltakoztak.
A szombati teltházas konferencia előadóinak sorát Molnár János egyháztörténész, az Aradi Állásfoglalás ötletgazdája nyitotta. Emlékeztetett, a memorandum nyilvánosságra hozatala előtt a Szekuritáté tudott a készüléséről, eljutott hozzá a szövegtervezet is; minden formában meg akarta akadályozni azt, de az aláírók végül fegyelmi intővel megúszták.
Bakk Miklós politológus, egyetemi oktató előadásában a kommunizmus elítélése sikertelenségének okait vázolta, rámutatva: a kommunista diktatúrák ugyan eltűntek Európából, de a kommunizmus ideológiája nem diszkreditálódott. Borbély Zsolt Attila politológus, közíró a mai Romániában tapasztalható magyarellenesség lényegére világított rá: az a jó román, aki gyűlöli a magyart – ez a román nemzettudati anomália mélyen benne rejlik a közgondolkodásban, vélte.
Tőkés László EP-képviselő fontosnak tartotta kiemelni, hogy a rendszerváltoztatás kezdete nem egyetlen eseményhez köthető, egy folyamat kulminált '89-es decemberi eseményekben, és ennek egyik állomása az Aradi Állásfoglalás volt. Felhívta a figyelmet arra is, hogy az állásfoglalásnak időszerű politikai mondanivalója van, hiszen manapság a politikai visszarendeződés tanúi vagyunk, most is helye van egy olyanfajta ellenállásnak, mint '89-ben.
Aradra látogatott Surján László
Az európai elvek szerint az autonómia nem megoszt, hanem kiteljesít egy országot" – jelentette ki Surján László, az Európai Parlament alelnöke pénteken Aradon, a székely megyék önrendelkezésére vonatkozó újságírói kérdésre. A Kisebbségek Fesztiválján jelen lévő anyaországi politikus az Agerpres hírügynökség beszámolója szerint úgy nyilatkozott, csak azok vélik azt, hogy az önrendelkezés az ország feldarabolásához vezet, akik nem értik ennek lényegét, hiszen a korrekt decentralizáció valójában az autonómiával egyenlő. Ugyanakkor hangsúlyozta, erről a kérdésről a két megye lakóinak kell dönteniük, és nem az anyaországnak.
A nyolcadik alkalommal megszervezett fesztiválon mondott beszédében Surján László arra hívta fel a figyelmet, hogy "Európa ezen részén nemcsak a tragédiákban, az örömben is össze kell fogni", emlékeztetve a két ország közötti példás együttműködésre a nemrég történt buszbaleset vagy Marian Cosma kézilabdázó ügyében. A fesztivál keretében kilenc aradi kisebbség – magyar, német, szerb, szlovák, cseh, bolgár, ukrán, zsidó és roma – mutatkozott be a Megbékélés Parkjában, majd a városházán megnyitották a Hidak Európa népei között című kiállítást, mely többek között magyar személyiségeknek állít emléket.
Krónika (Kolozsvár)

A nemzeti összefogás ideje
A nemzetiségi kérdés nemzetközi kérdés, nem lehet egyetlen állam belügye sem. Románia szuverenitását a romániai magyarság csak addig tarthatja tiszteletben, amíg maga is részese ennek a szuverenitásnak. Máskülönben már nem Románia szuverenitásáról, hanem a román népnek a magyar nép felett gyakorolt szupremáciájáról van szó. E veretes sorokat Szabédi László vetette papírra Jordáky Lajosnak, a szociáldemokrata gondolkodású, balos kötődésű szociológusnak címzett levelében 1946. április 17-én, Sepsiszentgyörgyön.
Hogy mennyire igaza volt Szabédinak, azt a rendszerváltás óta eltelt közel negyed században számtalan kisebb-nagyobb többségi megnyilvánulás igazolta. Kezdve azzal, hogy még a saját templomkertjeinkben felállított szobrok is szúrják a románság szemét, folytatva az egyik elhunyt irodalmi nagyságunk hamvai ellen irányuló szabályos állami hajszával, elodáig, hogy Marosvásárhely polgármestere megengedheti magának, hogy miután hatalmával visszaélve megakadályozta város lakosságának még most is közel felét kitevő magyarság kulturális napjainak megrendezését a város központjában, még ő álljon neki vádaskodni, diverziót, szeparatizmust és uszítást emlegetve.
Érvelése egyenesen tragikomikus felhangot kapott, amikor azt fejtegette, hogy a helyi románságban „félelmet” kelt, ha egy rendezvényen csak magyar fellépők szerepelnek. Ez az arcpirító cinizmus, a nyilatkozatok arroganciája és minden konkrét alapot nélkülöző mivolta bizony a Szabédi által emlegetett román szupremácia közvetlen megjelenülése. Mögötte van a román államhatalom, a teljes erőszak-apparátusával, propagandájával, tudatbefolyásoló eszközrendszerével, gazdasági erejével. Ergo, Florea úgy vélheti, a legotrombább rágalmakat szórhatja a saját földjén lassan egy évszázada kisemmizett, magyar közösség prominenseire és sajtójára.
A multikultinak bealkonyult
Az esetből több síkon is érdemi következtetéseket lehet levonni. Ami a konkrét cselekvést illeti a legfontosabb, hogy szervezők ne hátráljanak meg, ne egyeznek bele semmiféle vegyes megoldásba, a magyar rendezvény maradjon meg magyarnak. A nemzeti kultúra megmaradásnak nem a multikulturalizmusnak mondott egyenkatyvasz, a vegyesítés az útja, hanem a sajátosság ápolása, a külön rendezvények, külön intézmények, minél elkülönültebb társadalom, s igen, ha úgy tetszik: a szeparatizmus. Nem a közösködés, az együttélés a lényeg, ha a magyar kulturális gazdasági és társadalmi fejlődés a célunk, hanem a békés egymás mellett élés, nem a kulturális interferencia, hanem a kulturális szeparálódás.
Egységes magyar fellépés kell
Megkerülhetetlen a kérdés az RMDSZ felelőssége. A marosvásárhelyi polgármesteri szék ismételt elvesztését nem lehet egyszerűen a magyarság számarányának csökkenésére fogni, mint próbálják tenni azt a magyar szavazatok többségét begyűjtő magát magyarnak, „demokratikusnak” és „szövetségnek” mondó szervezet vezetői. Ha 45 százaléknyian is vagyunk, megfelelő mobilizálással, egységes fellépéssel, mindenki által elfogadott hiteles jelölttel jó esélyünk lehet a győzelemre. Mint ahogy 2012-ben volt is, de az RMDSZ megtagadta, hogy EMNP–RMDSZ közös jelöltként indítsa Vass Leventét (az MPP, amely az utóbbi időben a nemzeti felelőtlenség pártja, eleve egy teljesen esélytelen külön jelöltet indított, aki csúfosan megbukott). S miután az érintett nem vállalta a kilencvenes évek „egypártjának” jelöltjekénti indulást, az egyik legvitatottabb, leginkább megosztó politikusukat, Frunda Györgyöt állították sorompóba, aki nem meglepő módon elvesztette a meccset, sorozatban Kelemen „Kempinsky” Atilla és a Frundához hasonlóan Neptunt megjárt Borbély László után.
Ugyanakkor bármilyen nehéz is, de most a küszöbön álló regionalizáció kapcsán a tüntetéstől meghátráló RMDSZ-szel mégis erkölcsi kötelessége kiegyezni a nemzeti oldalnak. Sánta Imrének teljes mértékben igaza van abban, hogy az RMDSZ által kezdeményezett, kéréseit illetően egyelőre még pontosan nem körvonalazott helyi népszavazásoknak az autonómiáról kellene szólni, de ha ez nem kivitelezhető, pontosabban megbukik az RMDSZ autonómia-ügyben már nem egyszer megtapasztalt ellenállásán, akkor is fontos az egységes magyar fellépés akár az RMDSZ által megfogalmazott minimum elvi talaján.
Ha Szabédi Lászlóval kezdtem, fejezzem is be az ő gondolataival. A már idézett levélben írja a következőket. „A Magyar Népi Szövetség politikai harcának eredménytelenségéért nem lehet felelőssé tenni sem a román reakciót, sem pedig a román demokráciát. Mi magunk vagyunk felelősek. Nevetséges dolog volna a románoktól várni és elvárni a magyar érdekekért folyó harcot.” A Magyar Népi Szövetség behelyettesíthető a ma működő érdekvédelmi szervezetek nevével, melyek közös felelőssége az erdélyi magyar jövő alakulása. Nemzeti létparancs, hogy minden eszközzel, minden fórumon, a lehető legnagyobb cselekvési egységben lépjünk fel a megsemmisítésünkre törő román hatalommal szemben.
Mert teljesen mindegy, hogy Ion Iliescunak hívják a román etnosovinizmus pillanatnyi megjelenítőjét vagy Dorin Floreának, Traian Băsescunak, Crin Antonescunak vagy Victor Pontának. Az eltüntetésünkre irányuló román igyekezet folyamatos Erdély 1918-19-es román megszállása óta. E létharc a regionalizálással egy új korszakba érkezett, az utolsó magyar, önmagában is megállni képes védőbástya, a Székelyföld került a célkeresztbe. Marosvásárhely sorsára akarják juttatni előbb Sepsiszentgyörgyöt, majd Csíkszeredát, s ha rajtuk múlik, nem lesz megállás Székelyudvarhelyig, amit a népszerű román rigmus már több mint húsz éve beígért nekünk. Itt és most nem számíthat semmiféle taktika, semmiféle pártérdek, közösségkénti megmaradásunk áll a hatalom útjában, minden magyar erőt össze kell fogni a támadás elhárítása érdekében.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Még nem győztük le a kommunizmust
Az élő emlékezet fenntartásának igényével az arad-belvárosi templom közösségi termében szombaton szimpózium keretében emlékeztek meg a falurombolás elleni egyházi tiltakozásról annak huszonötödik évfordulóján. 1988. szeptember 6-án, az – akkori nevén – Nagyváradi Református Egyházkerület temesvári egyházmegyéjének aradi közigazgatási értekezletén Molnár János és Tőkés László kezdeményezésére a lelkészi kar szinte egyhangúsággal fogadott el egy felhívást, amelyben Ceauşescu ördögi terve, a falurombolás ellen tiltakoztak. A múlt század ’80-as éveiben az Arad központú Temesvári Református Egyházmegye lelkészeinek memoranduma volt az egyetlen helyi, szervezett, nyilvános és testületi fellépés a nemzetközi felháborodást kiváltó romániai, ún. területrendezési és -szisztematizálási tervvel szemben.
A teltházas konferencia előadóinak sorát Molnár János egyháztörténész, az Aradi Állásfoglalás ötletgazdája nyitotta meg, aki visszaemlékezésében kifejtette: a református lelkészek memorandumában a mikro- és makrotörténelmi események ötvöződtek. 1988-ban tizenöt lelkész írta alá az Aradi Állásfoglalást, ezáltal egy kis közösség kinyilvánította a többség akaratát a hatalmi gépezettel szemben. Makrotörténelmi vonatkozásban elmondható, hogy 1985-től olyan változás kezdődött a világtörténelemben, aminek a következményeként a kommunizmus összeomlott.
1988 márciusának elején egy konferencián Ceauşescu bejelentette falurombolási tervét. Az egész világ fel volt háborodva, rengetegen tiltakoztak ellene, köztük állami vezetők is. Budapesten ezért június 27-én fáklyás tüntetést szerveztek, százezren álltak ki az erdélyi magyarok mellett. Ezt követte a kolozsvári magyar konzulátus bezárása. Augusztus végén Ceauşescu Aradon találkozott Grósz Károllyal, a találkozó az erdélyi magyarok szempontjából sikertelennek számít.
Ekkortájt született Molnár kezdeményezésére az intézményes állásfoglalás ötlete, amelyet Tőkés Lászlóval ketten véglegesítettek, hiszen amint azt az egykori borossebesi lelkipásztor személyes élményként adalékolta, Tőkés Lászlóval évfolyamtársak voltak, és már akkor egyfajta „összeesküvési stílus” alakult ki köztük. Később, 1986-ban Aradon találkoztak újból, erről szekusjelentés is született.
A memorandum nyilvánosságra hozatala előtt a Securitate már tudott az Aradi Állásfoglalás készüléséről, eljutott hozzá a szövegtervezet is; minden formában meg akarták akadályozni. Ennek ellenére 1988. szeptember 6-án a szokásos közigazgatási értekezleten – éppen a szombati konferencia helyszínén – Molnár János felolvasta az állásfoglalást, melyet a jelenlévő 19 lelkészből 15 fogadott el és írt alá, a többiek tartózkodtak. Az aláírók fegyelmi intőt kaptak, ennyivel megúszták. Későbbi dokumentumokból lehet tudni, hogy a Securitate egy része a lelkészek megbüntetése mellett érvelt, a másik része viszont úgy gondolta, hogy nem kell belőlük mártírt faragni.
Bakk Miklós politológus, egyetemi oktató előadásában a kommunizmus elítélése sikertelenségének okait vázolta. Felvezetésképpen rámutatott: a kommunizmus mellett a nácizmus hasonlóképpen emberiség elleni bűncselekménynek bizonyult, ám utóbbi elítélése sikeresebb volt, pedig a kommunizmus áldozatainak száma felülmúlja a nácizmus áldozatainak számát. A kommunizmus legyőzésére tehát tulajdonképpen nem került sor, csak térvesztése miatt gyengült meg. A politológus szerint a kommunista diktatúrák ugyan eltűntek Európából, de a kommunizmus ideológiája nem diszkreditálódott, láthatók a manapság ismét teret nyerő neomarxista irányzatok, amelyek sikeressége abban áll, hogy állandóan támadni tudnak, kritikát formálnak meg a fennálló rendszerrel szemben, így divatideológiává váltak.
Bakk Miklós szerint a kommunizmus elítélésének sikertelensége tehát a következőkben határozható meg: 1. a szörnyű rendszer bagatellizálása, 2. csupán elfojtása és nem legyőzése, 3. divatideológiaként való továbbélése. Ugyanakkor azzal is számot kell vetni, mondta az egyetemi oktató, hogy manapság az antikommunizmus közhelyszerű, egyes politikusok a saját karrierjük építésére használják fel. A kommunizmus elítélésének sikertelensége ellenére mégis van értelme a harc folytatásának, mert ez a kitartás üzenet a jövőnek – vélte a politológus.
Harmadikként Borbély Zsolt Attila politológus, közíró tartott nagyívű politikatörténeti előadást, amelyben többek között rámutatott arra, hogy a mai Romániában tapasztalható magyarellenesség lényege: az a jó román, aki gyűlöli a magyart – ez a román nemzettudati anomália mélyen benne rejlik a közgondolkodásban. Ráadásul Románia történelme alapján állítható, hogy a román hatalom részéről a magyarok felé tett bárminemű engedmény csupán taktikai jellegű volt. A 21. században gyermekeink az iskolában a román felsőbbrendűségről kénytelenek tanulni, rendületlenül folyik a hagymakupolás honfoglalás, nem tartják be a gyulafehérvári ígéreteket, pedig 21 éve, a Kolozsvári Nyilatkozatban is ezt követeltük, az asszimiláció erőteljesen folyik, ezt mutatják a jelenlegi regionalizációs kísérletek is – sorolta a közíró az aktuális vonatkozásokat. Borbély Zsolt Attila arra is felhívta a figyelmet, hogy az autonómia mérsékelt eszköz céljaink elérésében, tehát nincs igazuk azoknak, akik emiatt szélsőségeseknek állítják be a magyarokat.
Az előadók sorát Tőkés László EP-képviselő, Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke zárta, aki a korábbi előadásokhoz kapcsolódva megemlítette, hogy többedmagával az Európai Parlamentben is kezdeményezte a kommunizmus elítélését, ám nagy ellenállásba ütköztek. Az egykori temesvári lelkipásztor ugyanakkor fontosnak tartotta kiemelni, hogy a rendszerváltoztatás kezdete nem egyetlen eseményhez köthető, hanem egy folyamat kulminált az 1989-es decemberi eseményekben, ennek egyik állomása volt az Aradi Állásfoglalás. Igaz, valójában akkor tört fölöttük pálcát a hatalom – tette hozzá. Az EMNT elnöke a kommunizmus bukása kapcsán az egyházak és a magyarság szerepvállalását méltatta. Rámutatott: Magyarországnak, a magyar közösségnek nagyon fontos szerepe volt az akkori sorsformáló eseményekben. Az egyházak elvitathatatlan érdemeket szereztek az ellenállásban és a kommunizmus bukásában, kivéve a Román Ortodox Egyházat, amelyről ugyanez nem mondható el.
Tőkés László felhívta a figyelmet arra is, hogy az Aradi Állásfoglalásnak időszerű politikai mondanivalója van, hiszen manapság a politikai visszarendeződés tanúi vagyunk. Szükség volna egy másik rendszerváltozásra – jelentette ki az EMNT elnöke. Az a magyarellenesség, amely most tombol, tulajdonképpen Temesvár szellemének tagadását jelenti – mutatott rá Tőkés. Ugyanígy vészjel számunkra a verespataki bányaterv, vagy a román kormány számára elsődleges fontosságúnak tűnő erőltetett regionalizáció, ami ha jelen formájában megvalósulna, tulajdonképpen egy békés, vértelen genocídiummal érne fel.
Tőkés László leszögezte: most is helye van egy olyanfajta ellenállásnak, mint annak idején, ’89-ben. Akkor is lehetetlennek tűnt a Kárpátok Géniuszának megállítása, mégis sikerült. Most sem szabad meghátrálnunk, mondta az EP-képviselő. A románsággal is megtalálhatnánk a közös hangot, ha a román politikum nem folytatná a magyarok ellen ezt a rettenetes uszító kampányt, hiszen itt Erdélyben, Partiumban és a Bánságban közösek az érdekeink, közös a jövőnk – tudósított Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az egyenes beszéd luxusa
Október 6-án Aradon idén is az utóbbi években megszokott koreográfia szerint zajlottak a vértanúk emléke előtti megemlékezések, legfeljebb annyi különbséggel, hogy felcserélték a délelőtti és a délutáni helyszínt. De idén is a román himnusz csendült fel elsőnek a Szabadság-szobornál, a magyar himnusz után eljátszották az európai himnuszt is, hogy a Nagy Testvér előtt is megtegyük a kötelező tiszteletköröket. Majd valamennyi beszéd két nyelven hangzott el, úgy, ahogy az aradiak szerint 1999-ben a szélsőséges román erők megkövetelték, hogy a későbbiekben ne rendezzek olyan zajos, obszcén jelszavakban bővelkedő ünneprontó ellentüntetést, mint akkor. Nem is volt zaj, az Új Jobboldal képviselői szép csendben kifeszítették hatalmas román lobogójukat, majd a műsor végeztével elvonultak, a Vesztőhelyen pedig idén sem tették tiszteletüket. Jelenlétük nem volt annyira fenyegető vagy idegesítő, sokkal inkább szánalmas, nem is foglalkozott velük senki. A másik oldalról viszont nem feledhetjük, hogy nekünk nemzeti gyásznapunkon az elnyomó hatalom himnuszát kell hallgatni, miközben a kétnyelvű városokban csorbul a magyar anyanyelvhasználat, kétnyelvűsítő gesztusunk, amellyel az ünnep magyar intimitása elvész, nem talál viszonzásra.
Haszonelvű szövetségek
E problémák – a teljes vertikumú anyanyelvű oktatás, az anyanyelvhasználat, s kiemelten a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügye – is helyet kaptak Kelemen Hunor jól megfogalmazott, kerek ívű, minden magyar érzésű ember által felvállalható ünnepi beszédében. Meg is kapta az elismerést Hende Csaba magyar honvédelmi minisztertől, aki rámutatott arra, hogy olyan időket élünk, amikor a magyar kormány képviselője is elmondhatná az RMDSZ elnökének beszédét, és fordítva.
Ha ehhez a politikába ma belecsöppent jóindulatú érdeklődő hozzáolvassa Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnök legutóbbi írását (Tükörbe nézve, Transindex, 2013. október 4.), akkor csodálkozhat, hogy mi is a probléma az Erdélyben egymásnak feszülő magyar politikai erők között. Borboly gondolatmenetének lényege, hogy bizonyos szemellenzős, korlátolt RMDSZ-en belüli erők gáncsolják a hatékony önépítkezés képviselőit – jelesül őt magát, a szöveg célba juttatása és kedvező recepciója érdekében talán szerencsésebb lett volna, ha más példát említ – s nem veszik figyelembe az erdélyi magyar szavazók politikától való elfordulását és számbeli csökkenését, nem akarják vagy nem tudják felfogni, hogy az egyre rosszabb peremfeltételek szorítják rá a erdélyi magyar politikai elit versenyben álló erőit az összefogásra. Egyben javaslatot is tesz egy olyan európai parlamenti lista megalkotására, amelynek második vagy harmadik helyén Tőkés László, ötödik helyén pedig egy SZNT/MPP-s politikus állna.
Az RMDSZ-szel való összefogás az autonomista oldalon azóta heves vitát kiváltó téma, mióta megtörtént a nemzeti önkormányzat célkitűzését komolyan vevő, s nemcsak kampánytémának használó tábor intézményes önállósodása. Ami nem véletlen. Hiszen eltérő, de egyszerre érvényes meggondolások más-más következtetésre juttathatnak bennünket, akár szigorúan haszonelvű, szavazatkalkuláló szemszögből, akár elvi síkon vizsgáljuk a kérdést.
Ami a problémakomplexum haszonelvű, opportunista megközelítését illeti: két erő összefogása nem eredményez minden esetben automatikus szavazatösszegződést. Jó példa erre a MIÉP és a Jobbik 2006-os összekapaszkodása, amely nem hozott elegendő voksot a parlamenti küszöb eléréséhez, holott a MIÉP négy évvel korábban közel 5 százalékot ért el, a Jobbik néhány évvel később pedig 15 százalékot. Ha a radikális beállítottságú szavazók hiteles erőt láttak volna a MIÉP–Jobbik Harmadik útban, akkor vélhetően honorálták volna szavazatukkal. De annyira evidens volt, hogy ellenfelek fognak össze haszonelvű megfontolásból, annyi jogos vagy jogtalan vád hangzott el a felek között, hogy a választók nemet mondtak e szövetségre.
Segít vagy rombol?
Erdélyben van konkrét precedens e kérdéskörre. Meg lehet vizsgálni, hogy hányan szavaztak a 2007-es EP-választásokon Tőkés László egyéni jelöltre és az RMDSZ-re, majd hányan az RMDSZ–EMNT összefogásra 2009-ben. A szavazatszám hasonló nagyságrendű, az utóbbi esetben kisebb volt a voksok száma valamivel, de nem lényegesen. Vélhető, hogy ha hasonló számban is járultak az urnákhoz a szavazók, nem ugyanazok voltak. Vannak, akiket mozgósít az összefogás, vannak akik ebben önfeladást látnak, elsősorban a nemzeti autonomista oldalon.
Tény, hogy ez a biztosabbnak tűnő stratégia. Az összefogás őszinte lenne, mert érdekeken alapulna, parafrazálhatjuk Orbán Viktor bonmot-ját, amivel Traian Băsescuhoz fűződő viszonyát jellemezte. Sejthető, hogy az RMDSZ az időnkénti bekeményítő retorika alkalmazása dacára, továbbra is engedni fog a hatalom szirénhangjainak, nem lesz partner a Brassóban húsz éve eltervezett autonomista önépítkezés folytatásában, s a magyar nemzeti önkormányzat nagyszabású víziójának megvalósításában. S azt is tudni lehet előre, hogy Tőkés László, akinek politikai pályáján nincsenek cikkcakkok, akit soha nem lehetett eltántorítani az autonomista programtól, aki a román hatalommal való bármiféle együttműködést csak elvi alapokon tudott elképzelni, továbbra sem tagadja meg önmagát, és nem támogat semmiféle klikkérdekű, neptuni ihletettségű önfeladó kurzust.
Célorientált, elvi megközelítésben: az összefogás negatív következménye, hogy a sziklaszilárd elkötelezettségű, az RMDSZ-szel bármiféle együttműködést árulásnak felfogó szavazók végleg elfordulhatnak az EMNP-től és Tőkés Lászlótól, hacsak ezt meg nem tették már 2009-ben. Másik oldalról viszont az autonómiaharcban egyelőre megkerülhetetlen az RMDSZ, amely eddig a 2007-es EP-megmérettetést leszámítva valamennyi választáson elnyerte a magyar szavazók négyötödének támogatását vagy ennél is többet. Ha komolyan vesszük a feladatot – az erdélyi magyarság teljes politikai érdekképviseletének felsorakoztatását az egységes autonómiapolitika mögött –, a taktikai cél az autonomista oldal számára nyilvánvalóan csak az lehet, hogy nélküle ne lehessen döntést hozni a politikában. Ehhez pedig megizmosodás kell, konok építkezés, szívós aprómunka. A nagy kérdés, hogy ebben az RMDSZ-szel való taktikai együttműködés segít-e vagy rombol?
A taktikai engedmények elfogadtatása a saját táborral értelemszerűen a kommunikáción múlik. Az autonomista oldal pozícióelőnye, hogy nem kell a gyakorlati politikával élesen szemben álló politikai propagandát folytatnia, nyugodtan kiterítheti lapjait, kimondhatja, amit gondol. Megengedheti magának az egyenes beszéd luxusát, mind a tárgyalópartnerek, mind a nemzetközti fórumok, mind a választók felé. Ezt kell kihasználni, bármilyen döntés születik is. Az EMNP vezetői tisztességgel és következetesen, változatlan célok elérésének érdekében, saját egyéni haszonelvű megfontolásaikat félreseperve politizáltak az elmúlt évtizedekben, ami ritkaságszámba megy a Kárpát-medencében. Ezt a tényt kellene közmeggyőződéssé emelni. Ha sikerül, nem lehet probléma semmiféle taktikai manőver. Feladatnak nem sok ez, de nem is kevés.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)|

Újabb elnöki mandátumot kapott Tőkés László
Egyedüli jelöltként újabb kétéves elnöki mandátumot kapott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) küldöttgyűlésén Tőkés László. Javaslatára a küldöttgyűlés megerősítette Sándor Krisztinát az ügyvezető elnöki tisztségben. A küldöttgyűlés módosította az EMNT alapszabályát is, tizenegyről kilenc tagúra szűkítve az elnökséget.
Partiumi alelnöknek Nagy József Barnát, közép-erdélyinek Gergely Balázst, székelyföldinek pedig Nagy Pált választották. Az elnökség tagjai lesznek továbbá Mátis Jenő, Borbély Zsolt Attila és Tiboldi László, valamint a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) által jelölt Sorbán Örs.
A küldöttgyűlés zárónyilatkozatában az EMNT megerősítette a Tőkés László által szorgalmazott stratégiaváltást. Ebben leszögezte, hogy a vélelmezett többségi érzékenység helyett a magyar érdekek képviseletét és védelmét kell előtérbe helyezni. Ennek szellemében erősíteni kell külpolitikai érdekérvényesítő tevékenységet, és mindent meg kell tenni a „modellértékű romániai kisebbségpolitika” hamis mítoszának leépítéséért, a nemzetközi fórumok valós adatokon alapuló, tényszerű informálásáért.
A zárónyilatkozat kitér arra is, hogy külföldön és belföldön egyaránt tudatosítani kell: „a magyarellenesség a xenofóbia egyik alesete, mely nem kevésbé elítélendő, mint a rasszizmus, antiszemitizmus vagy cigányellenesség”. Az EMNT kinyilvánította, határozottan ellenzi a Verespatakot veszélyeztető bányászati beruházást, a káros hatású törpe-vízerőművek létrehozását, valamint a székelyföldi Rétyre tervezett fafeldolgozó óriásüzem megépítését. „Erdélyt nem gyarmatként, kirablásra alkalmas területként, hanem az ország ékköveként kellene fejleszteni, úgy, hogy természeti, kulturális adottságai ne tűnjenek el, hanem előtérbe kerüljenek” – olvasható a zárónyilatkozatban.
Tőkés László zárszavában emlékeztetett arra, hogy a két évvel ezelőtti küldöttgyűlésén döntött az EMNT az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) létrehozásáról. Kijelentette: „a párt nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket és elvárásokat”. Az eseményt követő sajtótájékoztatón az MTI kérdésére elmondta, az EMNP eredményeit a körülményeknek tulajdonítja, és továbbra is szövetségesként tekint a pártra. „Az EMNT továbbra is mozgalmi és civil hátteret biztosít a néppártnak” – fogalmazott Tőkés .
Újságírói kérdésre cáfolta azt a hírt, miszerint az RMDSZ listáján indulna a következő európai parlamenti választásokon. Az EMNT-elnök szerint a legideálisabb egy közös magyar koalíciós lista lenne. „Nem a jelölésem vagy az én megválasztásom a fontos, hanem hogy a magyar közösségnek hiteles képviselete legyen az Európai Parlamentben. Ha az RMDSZ továbbra is elutasítja az együttműködés, veszélyeztetni fogja a képviseletet” – mutatott rá.
MTI

Tisztújítás, alapszabály-módosítás az EMNT Küldöttgyűlésén
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) 2013. október 12-én, szombaton Nagyváradon tartotta Országos Küldöttgyűlését, amelynek keretében az elnökség és a jelen lévő 129 küldött az elmúlt két év eredményeit összegezte, továbbá tisztújításra és az Alapszabály módosítására is sor került.
A küldöttgyűlés Herman M. János igei köszöntőjével vette kezdetét, majd Török Sándor házigazdai minőségében köszöntötte a küldötteket és a meghívottakat.
Az EMNT elnöke, Tőkés László a Nemzeti Tanácsok megalakulása óta eltelt elmúlt tíz év eredményeiről és kudarcairól szólva – a „külső elnyomás” és a „belső bomlasztás” körülményei között – a közös felelősség fontosságát hangsúlyozta. A tőle elvitatott Románia Csillaga érdemrend jelmondatát idézte: „hitben van a szabadulás”. Mint mondotta: „1989-ben ebben a hitben reméltünk és cselekedetünk, negyed század után azonban csőd lett a vége”.
A napokban Zilahon megjelent magyarellenes falragaszokra utalva az EMNT elnöke fölvetette a kérdést: „Ez jelentené a többségi román nemzet jövőképet és demokratikus ideáját? A csillagtalan vak gyűlölet lenne a szabadságeszmény alternatívája?”
A Kárpát-medencei magyarság helyzetének általános kiértékelője rendjén Tőkés László rámutatott azokra a negatív folyamatokra, amelyek Európa hallgatólagos hozzájárulásával a nemzet „leépüléséhez” vezetnek. Nincs időnk a halogatásra, stratégiaváltásra van szükség, és az EMNT jövőbeli szerepe ennek megvalósításában mutatkozik meg. A stratégia elemeit részletezve Tőkés László elmondta: nem erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy délvidéki magyar ügy, hanem Kárpát-medencei ügy van, amelyet képviselni kell. Európa szintjén kisebbségi, és ezen belül pedig magyar kisebbségi stratégiára van szükség. Az EMNT elnöke teljes körű autonómia-rendszer kidolgozását, a jogsegélyszolgálat kiterjesztését, valamint a sok helyütt állampolitikai rangra emelkedett magyarellenesség tilalom alá helyezését szorgalmazta. Ugyanakkor megismételte a Tusnádfürdőn tett kijelentését, miszerint Magyarország, sőt Európa védhatalmi státuszt kellene vállaljon az erdélyi magyarok felett. Beszéde végén az európai parlamenti képviselő az erdélyi magyar összefogást sürgette, akár az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, akár más intézményi keretek között.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár köszöntő beszédében elmondta: küzdelmes és eseménydús évet tudhat maga mögött az erdélyi magyarság, gondoljunk csak a Székelyföldet kedvezőtlenül érintő regionalizációs tervekre, a verespataki bányaberuházásra, vagy a nemzeti szimbólumok szabad használata elleni törekvésekre. Az EMNT ebben a küzdelemben helyt tudott állani, mint amiképpen nagy a szerepet játszik abban, hogy az autonómia kérdése folyamatosan napirenden legyen a közvéleményben – vélekedett a helyettes államtitkár. Hozzátette: a magyar kormány támogatja a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvéseit, de nem cselekedhet a külhoni magyarok helyett. Az erre irányuló stratégiákat a közösségeknek kell kidolgozniuk, ugyanakkor el kell oszlatni az autonómiával kapcsolatos félelmeket és tévhiteket – fogalmazott Répás Zsuzsanna.
„A mi nagy közös ügyünk a honosítás” – utalt Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja arra, hogy az EMNT demokrácia-központjai segítenek a magyar állampolgárság megszerzéséhez szükséges dossziék összeállításában. Ez a hálózat sokat segített a magyar konzulátusoknak a könnyített honosításban, ezért köszönet illeti mindazokat, akik ebben a munkában részt vesznek – mondta a főkonzul. Hangsúlyozta: a honosításnak nincs határa, és a következő években is folytatódni fog, hiszen az eddigi adatok azt mutatják, hogy a kedvezményesen honosítottak száma nem érte el a lehetséges maximumot. Magdó új feladatként említette a magyarországi parlamenti választásokra történő regisztrációt, amelyben a konzulátusok segítenek, és ismét számítanak az EMNT segítségére, hiszen az erdélyi magyaroknak lehetőséget kell adni, hogy élhessenek szavazati jogukkal, hogy ezáltal véleményt nyilváníthassanak a jelenlegi magyar kormány teljesítményéről.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint az EMNT mögött két nehéz év áll, miután a legutóbbi Küldöttgyűlésen stratégiai jelentőségű döntéssel létrehozta a Néppártot abból a megfontolásból, hogy a civil politikai eszköztár nem elég gazdag így pártpolitikai eszközökkel kell dolgozni a kitűzött cél – az autonómia – eléréséért. Toró szerint a Néppárt felnőtt a feladathoz, hiszen két nehéz kampány és választás után is életben maradt, ebben pedig az EMNT-nek is nagy szerepe volt, például befogadta székházaiba a pártot.
A politika szempontjából 2012 háborús év volt, és a kampányokban a civil mozgalmak háttérbe szorulnak, a pártoknak jut a főszerep. Ámde 2013 az autonómia éve, és az EMNT bebizonyította, hogy képes építkezni, és egy sor hasznos eseményt rendezett ennek jegyében – mondta a Néppárt elnöke.
Toró elmondta, a 2014-magyarországi választások előtt a Néppárt és az EMNT szerepet vállal abban, hogy megkönnyítsék a magyar állampolgárságot szerzett erdélyiek részvételét. Az erdélyi magyarok számára újdonság a levélben szavazás, és a választásokat megelőző regisztráció, ezért a két szervezet segíteni fog – szögezte le. Azt is elmondta, hogy a Néppárt által a magyar közösség számára kedvező régiósítás érdekében indított aláírásgyűjtés folytatódni fog addig, ameddig a kellő számú ember megérti, hogy mi a tétje, hogy mi a különbség a fejlesztési, illetve a közigazgatási régió között. Ez egy alapos és hosszú folyamat, amelyben a Néppárt számít az EMNT segítségére is – tette hozzá Toró T. Tibor.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az elmúlt két év tevékenységét értékelte beszámolójában. Röviden összefoglalta a szervezet elnökségének, választmányának és szakbizottságainak munkáját. Említést tett az erdélyi magyar közösség gazdaságfejlesztési tervéről, a Mikó Imre tervről, szólt az EMNT külkapcsolatairól, a területi szervezetekkel való kapcsolattartásról, az EMNT rendezvényeiről, valamint az Erdélyi Magyar Néppárttal való viszonyról is.
Nagy József Barna, Bardocz Csaba és Szabó László régióelnökök után Borbély Zsolt Attila, Boros Zoltán, Mátis Jenő és Szilágyi Ferenc alelnökök számoltak be eddigi munkájukról, majd Tiboldi László ismertette az EMNT-irodák honosításban vállalt tevékenységét.
Szili Katalin magyar országgyűlési képviselő, a Szociális Unió elnökének üzenetét Kerényi György főtanácsadó tolmácsolta.
***
A tisztújítás során a Küldöttgyűlés újabb kétéves elnöki mandátummal bízta meg Tőkés Lászlót, aki egyedüli jelölt volt az elnöki tisztségre. Megválasztása után Tőkés László Sándor Krisztinát javasolta az ügyvezető elnöki tisztségbe, a Küldöttgyűlés pedig szavazással jóváhagyta a jelölést.
A három régióelnöki tisztségbe a Küldöttgyűlés Nagy József Barnát (Partium), Gergely Balázst (Közép-Erdély) és Nagy Pált (Székelyföld) választotta.
Az Alapszabály egyik módosítása értelmében ötről háromra csökkent az EMNT alelnökeinek száma, a tisztségekbe Mátis Jenőt, Borbély Zsolt Attilát és Tiboldi Lászlót választották.
Az ülés végén a küldöttek zárónyilatkozatot fogadtak el.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Nagyvárad
Nyugati Jelen (Arad)

Kárpát-medencei magyar autonómiát követel az EMNT
Tőkés Lászlót választotta újra elnökévé az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nagyváradi küldöttgyűlése. A közgyűlés a civil-politikai szervezet stratégiaváltásáról is döntött.
Tisztújító küldöttgyűlését tartotta múlt szombaton az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Nagyváradon. A mintegy 150 küldött jelenlétében sorra kerülő kongresszust december 14-én ünnepi rendezvény egészíti ki Kolozsváron: az egykori alapítók az EMNT évek során bővült csapatával, tagjaival és szimpatizánsaival ünneplik közösen a szervezet megalakulásának tíz éves évfordulóját. A nagyváradi rendezvény is egyféle szembenézés volt az elmúlt időszakkal – utóbbi kapcsán Tőkés László, a szervezet elnöke (képünkön) sommásan úgy fogalmazott: az erdélyi és más utódállambeli magyarság életének alakulásában stratégiaváltásra van szükség ahhoz, hogy meg lehessen állítani, illetve meg lehessen fordítani Európa hallgatólagos hozzájárulásával végbemenő nemzeti leépülést. Az elnök szerint az EMNT-nek ebben a stratégiaváltásban kell fontos szerepet játszania. A civil-politikai szervezet elnöke a teljes körű autonómiarendszer kidolgozásában, a jogsegélyszolgálat kiterjesztésében, illetve az állami rangra emelkedett magyarellenesség – az antiszemitizmushoz és rasszizmushoz hasonló – tilalom alá helyezésében látja a gyökeres váltás lehetőségét, amelyet az Európai Unió közömbössége mellett is fel kell vállalnia a Kárpát-medencei magyarságnak.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár ráerősített a stratégiaváltás fontosságára. Hangsúlyozta: a magyar kormány támogatja a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvéseit, de nem cselekedhet a külhoni magyarok helyett. Mint fogalmazott, az autonómiastratégiákat a helyi magyar közösségeknek kell kidolgozniuk.
Kritikus hangot ütött meg a szervezet ügyvezető elnöke, Sándor Krisztina, aki az EMNT sikertörténeteként is elkönyvelhető számos tömegrendezvény, konferencia és közéleti fórum mellett a szervezet hiányosságairól is szólt, elsősorban a szakbizottságok gyenge teljesítményéről. Az EMNT-Néppárt súrlódások ténye is felszínre került: Nagy Pál frissen megválasztott székelyföldi régióelnök szerint a két szervezet kapcsolatán még sokat kell javítani. A néppárti politikusok egy része kampányban nagyobb segítséget szeretett volna kapni attól a szervezettől, amelynek sorából maga a Néppárt is kinőtt. Ezekre a súrlódásokra is reagálva, zárszavában Tőkés László úgy fogalmazott: az EMNT-nek nem szabad elpártosodnia, az erősödő civil tevékenység nem rendelhető alá pártérdekeknek.
A közgyűlés foglalkozott a sikertörténetnek számító honosítási folyamattal is: a magyarországi vendégek elismerésüket fejezték ki az EMNT által működtetett Demokrácia Központok munkájáért. A világszerte nyilvántartott mintegy félmillió új magyar állampolgár egyharmadának az EMNT munkatársai állították össze ügyiratcsomóját Erdélyben.
A három tartózkodás mellett a küldöttek egyhangú szavazatával EMNT-elnökké újraválasztott Tőkés László ismét Sándor Krisztinát bízta meg az ügyvezető elnöki teendőkkel. A három régióelnöki tisztségbe Nagy József Barnát (Partium), Gergely Balázst (Közép-Erdély) és Nagy Pált választották. Az alapszabály-módosítás során az eddigi 5-ről háromra csökkent alelnöki mandátumokért erős versengés alakult ki: a közgyűlés Mátis Jenőnek, Borbély Zsolt Attilának és Tibold Lászlónak szavazott bizalmat.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tíz esztendő az autonómiaharc jegyében
Tízéves fennállására jubileumi gálával és az autonómiaharcban kiemelkedő teljesítményért odaítélt Kós Károly-díjak kiosztásával fog megemlékezni az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács december 14-én – ez áll többek a szervezet múlt hétvégén, Nagyváradon lezajlott küldöttgyűlésének zárónyilatkozatában. Nehéz elhinni, de már egy évtizede elvált az autonómia célkitűzését komolyan vevő és azt csak választási jelszónak használó tábor útja. Hadd ugorjunk vissza tíz esztendőt az időben! „Néhány száz méterrel odébb egykori harcostársaink félrevezetett vagy átállt serege egy évtizedes közös önszerveződési munkájának eredményét: a minden magyarnak helyet adó, sokszínű, az egység jelképes és racionális erejét hordozó közösségi önkormányzatot készül végleg szétrombolni, sajnos ismét nem vagyunk elegen, hogy a rombolás útját álljuk. A szétvert önkormányzati modell romjain magabiztosan lobog a tulipános zászló. Az egypárt győzelmét hirdeti. A párttagok érdekeinek felsőbbrendűségét a közösség érdekei felett. (…) Az egypárt alternatívája nem egy másik párt. Az legfeljebb csak eszköz lehet a kizárólagosságra igényt formáló törekvések ellen. (…) Nem tudtuk megfékezni azt a gátlástalan és törtető szándékot sem, amely mindent maga alá gyűrne, mindenkit megvásárolna vagy megosztana, hogy aztán uralkodhasson rajtuk. Akit nem lehet, az biztos egységbontó, annak kinn tágasabb. Így lehet az egység alapértékét furkósbotként használni a választás szabadsága ellen. Bizony mondom, tisztelt gyülekezet, rossz felé fordult a világ. Mi, itt egybegyűltek fordíthatunk-e rajta? Hittel mondom, hogy igen.” Toró T. Tibor fogalmazta meg és mondta el e ma is aktuális gondolatokat a Láncos templomban 2003. február 1-jén, miközben az RMDSZ küldöttgyűlése a nemzeti önkormányzat elvén alapuló alapszabályzatát párt-alapszabályzattá fazonírozta, erősítve a központi vezetést, bevezetve a pártfegyelmet, a belső választásokat részleges tisztújítással váltva ki, mellékessé téve a platformokat, megszüntetve Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségét, és leszámolva a kommunizmussal elleni nyílt szembenállás szellemi-politikai-történelmi örökségével. Jelképértékű, hogy e kongresszuson kezet foghatott a küldöttek által megtapsolt Medgyessy Péter és Adrian Năstase, a térségbeli kommunista utódszervezetek két emblematikus képviselője, akiket a politikai múlton túl a magyar érdekek iránti érzéketlenség, illetve ellenségesség köt össze.
Hosszú utat járt be azóta az RMDSZ és az autonomista tábor egyaránt.
Önfeladó politika
Az RMDSZ latba vetve bukaresti kapcsolatait, amíg tudta, gáncsolta a választásokon vele szemben induló Magyar Polgári Szövetséget. 2004 június elején megrendezett helyhatósági választásokon az MPSZ függetleneket volt kénytelen indítani, mivel a választási bizottság RMDSZ-es kezdeményezésre leseperte az asztalról a rekordidő alatt összegyűjtött 55000 aláírást, s ez ismétlődött meg ősszel is, amikor az MPSZ, az ismételt justizmord miatt a Népi Akció pártjával volt kénytelen közös listán indulni. 2004-ben mindkét oldal választási jelszava az volt, hogy „kettős állampolgárság és autonómia”. Ha mást nem, ennyit sikerült elérni, hogy az RMDSZ ország világ előtt, az autonomista önépítkezést befagyasztó és a belső önrendelkezésre fókuszáló valódi érdekképviseletet megszüntető kormányzati szerepvállalás után nyolc esztendővel nyíltan felvállalja ezt a gondolatrendszert, valamint a magyar állampolgárság kiterjesztésének azóta megvalósult célkitűzését.A következő ciklusban az RMDSZ a kisebbségi törvény gigantikus átverésének manőverét tartotta elsősorban szem előtt s csak a román szűkkeblűségen és politikai korlátoltságon múlt, hogy szemfényvesztő törekvései zátonyra futottak. Mert mi is volt a kisebbségi törvény lényege? Egyik oldalról az RMDSZ érdek-képviseleti privilégiumainak bebetonozása, a kisebbségi verseny ésszerűtlen korlátozása, a másik oldalról a kulturális autonómia látszatának megteremtése. Mert a hangzatos pártpropagandával ellentétben a törvénytervezet semmiféle közjogi kompetenciával nem ruházta volna fel a román politikai berkekben heves ellenállásba ütköző kulturális autonómiatanács intézményét, hanem a parlament és a kormány jogkörébe utalta s a bizonytalan jövőbe tolta ki a tanács hatáskörének kijelölését. Nesze semmi, fogd meg jól! 2007-ben pánikot keltett az RMDSZ berkeiben, hogy az EMNT elnöke, Tőkés László egymaga közel annyi szavazatot kapott függetlenként az európai parlamenti választásokon, mint az RMDSZ, Székelyföldön pedig elvitte a voksok valamivel több, mint felét. Minden bizonnyal ennek is volt köszönhető, hogy 2009-ben, midőn az RMDSZ nómenklatúra kívül került a román hatalom sáncain, a szervezet ismét felfedezte autonomista énjét és ajánlatot tett Tőkés Lászlónak a közös indulásra az EP választásokon, majd hajlandónak mutatkozott a Székely Önkormányzati Nagygyűlés megszervezésére, s a székely területi autonómia melletti hangsúlyos kiállásra. Mihelyt azonban ismét megszólaltak a bukaresti szirénhangok, a következő önkormányzati nagygyűlés összehívását már elszabotálta és ígéretével ellentétben a 2009-es zárónyilatkozatot sem íratta alá tanácsosaival és polgármestereivel. Azóta pedig Bukarest-orientált, önfeladó politikája töretlen.
Közösségi építkezés és autonómiaküzdelem
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács mindeközben az autonómia gondolatkörének népszerűsítésével foglalkozott, nemzetközi konferenciákat rendezett, európai fórumok keretében lobbizott, a belőle kivált Székely Nemzeti Tanács kőkemény munkával, állami támogatás nélkül megszervezte a mozgóurnás autonómiareferendumot, melynek keretében a székelység több mint fele voksolt és a szavazók elsöprő többsége hitet tett az autonómia mellett. (Az RMDSZ csúcsvezetése pedig csak gúnyolódott a szabad idejüket és energiájukat az ő kötelezettségük teljesítésére fordító önkénteseken.) Az EMNT akkor még RMDSZ-színekben küzdő parlamenti képviselői több törvénytervezetet is benyújtottak az autonómia vonatkozásában, beleértve a Csapó József által kidolgozottat, amelyről Székely Ervin, az RMDSZ neptuni szárnyának egyik emblematikus figurája azt találta írni, hogy Adolf Hitler elképzeléseinél is diszkriminatívabb. Az EMNT-nek és az SZNT-nek sikerült elérnie azt, hogy míg tíz esztendővel ezelőtt aktivistáit ügyészségi eljárással, a bíróság elé állítással fenyegették a román politikusok, s a rendőrség zaklatta, ma már az autonómia tárgyalási alap. Nem sok ez, de ahhoz képest valami, hogy az akkor még egységes RMDSZ hosszú éveken át jó mélyen őrizte e célkitűzést. (Emlékezetes, hogy az RMDSZ részvételével zajló első kormányzati ciklusban egy belső anyagot a szervezet „erős embere” Kelemen Attila az iratmegsemmisítőbe küldött, mert megfogalmazói, Tamás Sándor és Birtalan Ákos bele merték foglalni a frakció cselekvési prioritásai közé valahányadik pontban az autonómiát.) 2008-ban a várakozásokkal ellentétben bejegyezték a Magyar Polgári Pártot, mely azonban a helyhatósági választásokon nem aratott nagy sikert, a voksok valamivel több mint 15 százalékát szerezte meg, az őszi parlamenti választáson pedig nem indult. Korábbi elnöke, Szász Jenő pedig olyan diktatúrát épített ki párton belül, mely még az RMDSZ-en belüli antidemokratikus viszonyokon is túltett. Az EMNT lépéskényszerbe került. 2010 végén a szervezet küldöttgyűlése úgy határozott, hogy szükség van egy új magyar autonomista pártra, mely egyszerre képviseli a nemzetet és a demokráciát, az autonómiát tiszta, átlátható belső viszonyok mellett tűzi zászlajára. Az Erdélyi Magyar Néppárt a továbbiakban az EMNT-vel szoros együttműködésben fejtette ki tevékenységét, a két elnökség tagjai mindenkori meghívottak a másik szervezet elnökségének ülésein.
A választóközönség nem értékelte a nemzeti oldal megoszlását, a két párt az MPP és az EMNP együtt kevesebb szavazatot ért el a helyhatósági választásokon, mint négy évvel korábban az MPP egyedül. Ezért mondhatta Tőkés László a hétvégi gyűlésen azt a mondatot, amit most a sajtó hangoztat, miszerint az EMNP nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A mondat elejére sajnos elmulasztotta odailleszteni azt, hogy „egyelőre”. Azt pedig nem idézi a sajtó, hogy az EMNT elnöke leszögezte, a viszonylagos kudarcért nem az EMNP vezetőit hibáztatja. De hát ez is a demokráciának nevezett játék szerves része, míg a sajtó viszonylag szabadon működik, az újságírók azt ragadnak ki a kontextusból, ami érdekeiknek vagy elképzeléseiknek megfelel. A közösségi építkezés pedig nem áll le. Az autonómiaküzdelem jegyében eltelt tíz esztendőt újabb követi, s ha netán intézményesítést nyernek önrendelkezési törekvéseink, akkor is lesz feladat bőven a mozgástér-kitöltés kapcsán.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A trianoni jóvátétel és az erdélyi Stockholm-szindróma
Az utóbbi évszázadok politikájának egyik kulcsfogalma a „nemzet”, amelynek eltérő felfogásából különböző politikai programok vezethetők le. Nem véletlen, hogy a harmadik évezred elejére lassan mondanivaló nélkül maradó, de még mindig tömegek megmozgatására képes „klasszikus ideológiák”, a liberalizmus, a konzervativizmus és szociáldemokrácia is kemény téziseket fogalmaz meg e kérdésben, ha nem is feltétlenül koherensen. Hiszen a liberalizmus és a szocializmus–szociáldemokrácia alapvető nemzetellenessége dacára létezik nemzeti liberalizmus és nemzeti érzéssel átitatott szocializmus, s a nemzeti eszmével többnyire rokonszenvező konzervativizmusnak vannak nacionalizmusellenes áramlatai.
Ha a gyökerekig hatolunk, politológiai egyszeregynek, tudományos közhelynek számít, hogy a baloldali ideológiák más-más okból, de alapvetően ellenségesek a nemzet kategóriájával szemben. A liberalizmus egyénelvű elvont módszertanát illetően (szerinte a társadalom alapegysége az egyén s nem a család) és értéktani szempontból (legfőbb érték az egyéni szabadság) egyaránt. De ez az egyénelvűség fellelhető a liberalizmus tudományelméletében, erkölcsfilozófiájában, történelemfilozófiájában is. A szocializmus számára a nemzet burzsoá csökevény, az uralkodó osztály eszköze, ideológiai kitalációja a proletariátus megtévesztésére, öntudatra ébredésének meggátolására és kizsigereltségének tartósítására.
A konzervativizmus elsősorban szkeptikus. Kételkedik a társadalmi intézmények vég nélküli javíthatóságában, az elvont eszméken alapuló „társadalommérnökségben”, a radikális változásokban, az emberi ész mindenhatóságában, az ember alapvető jóságában, elítéli a forradalmakat, a nemzeti forradalmakat is beleértve. A nemzet fogalma a hagyományon keresztül kerül be a világképébe, ugyanis hagyományban, évszázados szerves fejlődésben és szerves társadalomban gondolkodik. Így értelemszerűen a nemzeti hagyomány is védendő érték számára, a nemzet pedig a legtöbb konzervatív felfogásában a kulturális értékteremtés társadalmi kerete.
„Alternatív” szemlélet
Trianon, s mindaz ami mögötte van – a központi hatalmak hátbatámadása zsákmányszerzés céljával 1916-ban, az 1918-19-es román bevonulás, a tömegmészárlások a magyar civil lakosság körében, Magyarország szervezett kirablása, Trianon után a magyarság kifosztása, hátrányos megkülönböztetése, a központilag irányított magyarellenes politika – minden olyan ideológia számára elítélendő, amelyben a legcsekélyebb mértékben is jelen van az igazságosság és a humanizmus alapértéke. Márpedig minden „klasszikus ideológia”azt állítja magáról, hogy igazságosságra törekszik és az embert szolgálja.
Trianon „jóvátétele”, a határok feletti nemzetegyesítés eszméje, mint célkitűzés természetes, igazságosság központú, nem véletlen, hogy szólam szintjén még a 2004-es népszavazás idején a határon túli magyarság ellen uszító Gyurcsány Ferenc is elfogadja. Az is természetes, hogy e kérdés hangsúlyos szerepet kap az ideológiailag nehezen besorolható, a nemzetépítésben pragmatikus, dogmaellenes alapállásra helyezkedő, de egyértelműen nemzeti programot hirdető Orbán-kormány politikájában. Az ember azt hinné, lehet vitatkozni a módszereken, a megvalósítás hatékonyságán, korrektségén, de az eszmei alapvetést mindenki elfogadja.
Nos, nem így van. Mert akad, aki ezt a politikai célt és programot élből támadja, s ráadásul a politika iránt érdeklődők zöme által az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szellemi holdudvarába sorolt „nethuszár” oldalán. Szilárd István egy kétségkívül alternatív szemléletet körvonalaz, amely szerint „a jóvátétel létének kiindulópontja az a feltételezés, hogy valami nincs rendben, valami rosszul van, és azt ki kell igazítani.” (http://www.nethuszar.ro/a-trianon-jovatetel-perverz-logikaja) Eddig egyetértünk, hiszen nyilvánvalóan nincs rendben, hogy az erdélyi magyarság önrendelkezését lassan egy évszázada semmibe veszi a román államsovinizmus. Nincs rendben, hogy nemzetnyi erdélyi magyar nem használhatja korlátok nélkül ősei földjén a saját anyanyelvét, hogy korlátozzák saját közösségi életének berendezésében, saját intézményes kulturális-anyagi reprodukciójának megszervezésében.
Metafizikai hiba
A szerző azonban így folytatja: „A határon túli magyarokra alkalmazva a jóvátétel logikája nem tudja elfogadni az egyes erdélyi (felvidéki stb.) magyar, mint egyén létezését. A jóvátétel számára én, mint Romániában született, a többnyelvűség tapasztalatával bensőséges viszonyt ápoló, a magyar mellett a román kultúrában is viszonylagos könnyedséggel mozgó egyén egy metafizikai hiba vagyok. Nekem – abban a formában, amelyben most létezem – nem kellene léteznem, mert egy mitikus igazságtalanság, Trianon terméke vagyok, és mint olyan, nem vagyok rendben.”
Íme, miként lehet keverni a valóságot a valótlansággal, miképpen lehet a nemzetépítő szándék, s az igazságtalan, méltánytalan valóság megváltoztatásának nemes igyekezete mögé a valóság elfogadásának képtelenségét látni. Mert egy olyan egyén, aki a román állami etnokrácia nyelvi elnyomása miatt kényszerből tanulja meg a többség nyelvét, sajnos tényleg „metafizikai hiba”, a történelem vaskényszerének terméke. De milyen alapon állíthatja a szerző, hogy ez minden erdélyi magyar emberre érvényes? Temesváriként azt hallottam az öregektől, akik még megélték a Trianon előtti világot, hogy városunk legtöbb polgára a századfordulón három nyelvet beszélt, akár magyar volt, akár német, akár román, s nem kevesen tudtak szerbül is. Nem tudjuk, hogy ha nem következik be a szerző által némi gúnnyal „mitikus igazságtalanságnak” nevezett, de ténylegesen mitikusan és példátlanul igazságtalan trianoni békediktátum, akkor Erdélyben hányan lennének spontánul, román elnyomástól függetlenül többnyelvűek. A „trianoni jóvátétel logikája” legfeljebb e nagy valószínűséggel polgárpukkasztónak szánt képzelgésben áll – ellentétben a többnyelvűség tényként való elfogadásával.
Közéleti pszichopatológia
De itt jön a legjava: „a Trianon-jóvátétel logikája szerint minden egyes határon túli magyar egyén önmagában selejt, kijavítandó hibás termék.” Itt meg is állhatnánk, és besorolhatnánk az írást a közéleti pszichopatológia címszó alá. Ezt a mondatot nyugodtan fel lehet jegyezni, mint a beteges öngyűlölet, az SZDSZ-es kultúrexport, az erdélyi Stockholm-szindróma keveredésének illusztratív megnyilvánulását. (Stockholm szindrómának nevezik az emlékezetes túszdráma révén a köztudatba került, de vélhetőleg az emberi nemmel egyidős jelenséget, amikor a fogva tartott, megalázott, kiszolgáltatott ember egy idő után belső lelki kényszer hatására azonosul fogva tartójával. A filmművészetben emlékezetes megjelenítését láthattuk ennek a Brian életében, amikor a rómaiak által falhoz láncolt fogoly a rómaiak nagyszerűségéről áradozik és arról álmodozik, hogy fogva tartói „jól pofán köpjék”.)
De azért olvassunk tovább: „A mai nemzetpolitikai paradigma ezt ugyan még nem mondja ki az erdélyi magyarokra nézve, de ha végigolvassuk, hogyan reagál a magyar „nemzeti” oldal a felvidéki magyarok hibrid-identitásokat artikulálni és befogadni próbáló kezdeményezéseire, hogyan reagál pl. a Híd-Most párt létezésére, akkor egyértelművé válik az a megvetés és utálat, amely a „szlovmagyarok” iránt árad. A Trianon-jóvátétel logikája természetétől (sic) kifolyólag így viszonyul minden egyes határon túli magyar egyénhez.” Kell-e mondani, hogy a Híd-Most nevű szlovák-magyar párt legfőbb problémája, hogy a szlovák tévé nyilvánossága előtt egykor szlovák népzenére szlovák népi ruhában ugrabugráló vezetője, Bugár Béla nem lát problémát abban, ha magyar szülők szlovák iskolába íratják gyermekeiket, hogy a párt azzal kampányol, hogy nem akar autonómiát, hogy a megjósolható középtávú felmorzsoltatás árán is az etnosoviniszta szlovák hatalommal szembeni konfrontáció elkerülésére törekszik, s hogy lényegében segédkezik Trianon kiteljesítésében, a felvidéki magyarság teljes felszámolásában. „Megvetésről” és „utálatról” beszél Szilárd, amit szerinte a magyar nemzetpolitika képviselői éreznek a Híd-Most szavazói iránt. Holott vélhetőleg a szánalom dominál bennük, és a legtermészetesebb dolog, hogy a szerző által hibrid-identitásnak nevezett asszimiláltságot vissza szeretné(n)k fordítani.
Szilárd szerint „a magyar nemzetfogalom egyre kirekesztőbb lesz a hibriditással szemben.” Gondolkodásmódja fő problémája, hogy azt a hibát követi el, amit a másik fejére olvas: abszolutizálja a saját nemzetérzékelését. Ő magát hibának érzékeli a másik fél szemében, s ezt kiterjeszteni igyekszik valamennyi határon túli magyarra. Rögeszméjéhez próbálja igazítani a valóságot, érdemi meghatározás nélküli ideológiai konstrukció, a „hibriditás” jegyében utasítja el a magyar nemzetpolitikát. S legyünk elnézőek, és ne azzal foglalkozzunk, hogy a nemzetfogalom nem lehet egyre kirekesztőbb valamivel szemben, legfeljebb annak képviselői megfogalmazói vagy forgalmazói. Mert az állítás még így sem igaz. Nincs ilyen jellegű eszkaláció, az úgynevezett hibriditás terjedése, amely legalábbis a Felvidéken valójában a vészes asszimilációt, a magyar identitás tömeges feladását jelenti, egy megállítandó jelenség, de semmi esetre sem „gyűlölet”, „utálat” vagy „kirekesztés” tárgya.
Csipikei elrettentés
A fő mumus, a „homogén nemzetfogalom” a szerző ideológiai konstrukciója, nem is határozza meg közelebbről, csak érzékelteti, hogy a magyar kormány nemzetfelfogását érti alatta. Annak igazolásával azonban adós marad, hogy ez „a ma létező, elképesztően heterogén magyar nemzet tagadását” jelentené, ami ráadásul szerinte „mitikus világokba való menekülés”, és „végső soron az önfelszámolást jelenti.” Önfelszámolást az jelent, ha a magyar elit a lovak közé dobja a gyeplőt, és nem próbál meg irányt mutatni. A magyar értékvilág, a közös kulturális gyökerek hangsúlyozása és a közös magyar örökség ápolása nem jelenti a sokféleség tagadását. Jelenti azonban a nemzetellenesség elutasítását, az asszimiláció elleni harcot. Nem a határon túli magyarokkal van probléma, nem is a kétnyelvűséggel, kétkultúrájúsággal. A többkultúrájúság nem jelent feltétlenül többes identitást – Szabó Dezső sem vált franciává, a román értelmiség Budapesten kiképzett nagyjai sem váltak magyarrá.
Azzal a gondolkodásmóddal van probléma, amit Szilárd István megjelenít, amely alapjaiban, értéktételezéseiben, céljaiban próbálja – szerencsére önellentmondóan, zavarosan, ergo sikertelenül – kikezdeni a rendszerváltás óta első ízben meghirdetett koherens nemzeti programot, a határon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatát. Hála a Fennvalónak, ez a fajta gondolkodásmód csak egy szűk értelmiségi szubkultúra sajátja – olvashattunk-hallhattunk az elmúlt húsz évben hasonló eszmefuttatásokat Cs. Gyímesi Évától, Magyari Nándor Lászlótól, Parászka Borókától. E perverz gondolkodásmód (hogy a szerző egyik kedvelt jelzőjével éljek) nem vert gyökeret Erdélyben s remélhetőleg nem is fog. Csipikei „elrettentő példának” azonban kiválóan alkalmas, megmutatja, hogy merre ne keressünk válaszokat sorsproblémáinkra.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)|

Ingerküszöbök
Az apró sikereknek is meg kell tanulnunk örülni. Annál is inkább, mert nagyok, sajnos, nincsenek. A rendszerváltás hajnalától, 1988-tól számítva eltelt negyed évszázad. Elvesztettünk Erdélyben négyszázezer magyar lelket, kit így, kit úgy, politikai érdekképviseletünk töredezett, a mindennapok létfenntartási gondjai alatt roskadozó átlagember számára szinte átláthatatlan, a fény pedig nem látszik az alagút végén. Legfeljebb pillanatokra dereng fel, s utána nem tudja az ember, káprázat volt-e vagy tényleges valóságérzékelés.
A Székelyek Nagy Menetelése után mégis újra hajlamosak vagyunk a derűlátásra. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a közösség képes összefogni a magyar jövő érdekében, s az sem tagadható már, hogy az autonómiára vonatkozóan megvan a közakarat. Világosan igazolja ezt a kifejezetten politikai, egyetlen témát felvető kezdeményezés százezres léptékű támogatottsága. A hivatalosságok ordas hazugsága a tizenötezer felvonulóról azonnal cáfolható, hiszen 53 kilométeres egybefüggő menetoszlop elképzelhetetlen annyi részvevővel: méterenként legalább egy embert kell számolni, s az már többszöröse a hivatalos számadatnak.
Múltidézés
Ilyen és ehhez hasonló akciókra lett volna szükség több mint húsz esztendeje, amikor az autonómia került az akkor még egységes erdélyi magyar érdekképviselet programjának középpontjába. Ehelyett az 1993 és 1996 közötti, hároméves Janus-arcú korszak után, amit egyik oldalról a nemzeti önkormányzat építésének megkezdése, másik oldalról meg a neptuni tárgyalás és a Nagy Benedek-féle Tőkés László elleni puccskísérlet jellemzett, az RMDSZ beállt statisztának a román kormány mellé. A kétezres években az autonómiát komolyan vevő tábor szervezeti önállósulása után pedig azt hallhattuk pozícióban levő politikusaiktól, hogy nem működne a székely autonómia, mert a székely megyék többet kapnak vissza a költségvetésből, mint amennyit befizetnek. Micsoda fonák érvelés volt ez – ha egyáltalán igaz volt –, nem vette figyelembe a nemzeti önkormányzás gazdasági dinamizáló hatását, hiszen az ember mindig szívesebben dolgozik saját magának, mint másnak, arról nem is szólva, hogy a szabadság előbbre való a jólétnél. Vagy hogy az SZNT statutumához hasonló hátrányos megkülönböztetést Hitler sem mert volna megkockáztatni – Székely Ervin egykori képviselő mocskolódásának hatására keresgélné az ember a koncentrációs táborokról szóló passzust az egyébként teljes mértékben eurokonform és demokratikus statútumban, de mily meglepő, nincs benne.
Azt sem feledhetjük, hogy az RMDSZ elnöke miként kicsinyelte le az autonómiára vonatkozó székely közakarat mozgó urnás népszavazáson való kinyilvánításának jelentőségét a jogmorzsák felcsipegetésével szemben. Ami szerinte és követői szerint előbb-utóbb autonómiához vezet.
Nem vezet, ezt tudhatjuk jól, a mennyiség ez esetben soha nem csap át minőségbe. Ha netán valamennyi közösségi ingatlant, minden erdőt, földet, épületet visszaadnának a magyarságnak, még azt is, amit nem 1945, hanem 1920 után raboltak el, ha maradéktalanul biztosítanák nyelvi jogainkat, az sem jelentene autonómiát, az sem jelentené az erdélyi magyar élet szervezésének saját kézbe vételét.
Távol a magyarázatoktól
Az autonómiaharc ügyében a múlt vasárnap nagyot léptünk előre. Végre egységben mutatta meg a magyar közösség és valamennyi magyar szervezet, hogy fő célja az autonómia, azon belül Székelyföld területi autonómiája. Volt már egy hasonló történelmi csillagállás 2009-ben, akkor részben az autonomisták miatt csúszott el az üzenet. A Székely Nemzeti Tanács ragaszkodott az elsőbbségéhez, és nem volt partner az RMDSZ által felkarolt önkormányzati nagygyűlés megszervezésében, így egy gyűlés helyett kettőt tartottak, a média pedig az egységes magyar autonomista közakarat helyett a magyar torzsalkodásra helyezhette a hangsúlyt. Igaza volt az SZNT-nek abban, hogy ő kezdeményezte a székely önkormányzati nagygyűlést 2009 elején? Igaza volt. Elvszerű volt az SZNT álláspontja? Elvszerű volt. Taktikus volt, előrébb vitte az ügyet? Sajnos nem.
Most szerencsére más a helyzet. A nagy kérdés, hogy meddig lehet megtartani az RMDSZ-t az autonomista konszenzuson belül, mikor kezdik ismét azt magyarázni, hogy az autonómia eléréséhez nem tüntetések révén jutunk közelebb. Mert ma már mindent meg lehet magyarázni. Budapest volt SZDSZ-es főpolgármestere meg tudta magyarázni, hogy miért nem akar világkiállítást az általa vezetett városban a millecentenárium évében. Az RMDSZ megmagyarázta, hogy az 1999-es etnodiszkriminatív, az állami magyar egyetem létrehozását a bizonytalan jövőbe toló tanügyi törvény valójában siker, „jelentős előrelépés”. Gyurcsányék megmagyarázták – s nem kevés embert meg is győztek –, hogy miért nem kell kettős állampolgárság. Úgyhogy nem tudhatjuk, mikor fogja az RMDSZ azt magyarázni, amit ma a Demokratikus Koalíció képviselői mondanak az anyaországi szimpátiatüntetésekről, vagyis, hogy ezek csak ártanak az autonómia ügyének. Elvégre az RMDSZ kommunikációja arra állt rá, hogy az autonómiát az aprómunkával lehet építeni. Miközben az autonómia a közjogosítványokról szól, arról, hogy a magyarság a maga érdekeinek megfelelően irányítsa a sorsát a maga által befizetett adóból. Úgy pedig nem lehet autonómiát kiküzdeni, hogy e kérdésről a törvényhozásban nem beszélünk, ki sem ejtjük szánkon az autonómia kifejezést, hogy az autonómiáról szóló szavazás előtt nem élünk a szólásjoggal, sőt, kimegyünk a teremből, meg sem próbáljuk elérni a román hatalom ingerküszöbét.
Kényelmetlenségi tényező, megoldandó problémává kell válnunk, ha célunkat komolyan gondoljuk. Jobb lett volna Románia Európai Uniós csatlakozása előtt erre összpontosítani, de sohasem késő a jó irányba lépni. Ha nem érjük el a román hatalom ingerküszöbét, esélyünk sem lesz arra, hogy valaha saját kezünkbe vehetjük sorsunk irányítását. Most frappánsan, látványosan adtunk jelet a nagyvilágnak és Bukarestnek létezésünkről és önkormányzásra vonatkozó igényünkről, ezt igazolják az ingerült román reakciók, a betiltási javaslatok, de ezt igazolja a hirtelen „elromlott” mozdony is.
Ezt a célorientált magyar akcióegységet kellene megőrizni, és akkor ügyünk sikerre van ítélve
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nacionalista provokáció kontra kiemelkedő nemzetépítő gesztus?
Közvetlenül a rendszerváltás után a nemzetben gondolkodó magyarok többsége még komolyan vette azok érvelését, akik arra intettek, hogy „meggyőzéssel” kell próbálkozni az erdélyi magyar érdekek érvényesítésében, nem tüntetéssel. Hogy előbb demokráciát kell teremteni Romániában, s majd utána jöhetünk elő mi, magyarok sajátos nemzeti követeléseinkkel. Ha viszont megnézzük, hogy kik voltak ők, azt látjuk: kevés kivétellel épp azok, akik képesek voltak az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári (autonómia-)nyilatkozat ellen támadni, s annak visszavonását követelni 1992 novemberében. De ők léptek fel 1997 elején a Bolyai egyetem megteremtésének ugyancsak konszenzusos nemzetstratégiai követelése ellen. Szerintük Wass Albert „immorális”, „gyűlölködő” és „ízléstelen” írásai „ellenségképző sztereotípiákat teremtenek újra”, akiknek Nyirő fasiszta, akik számára giccs a csíksomlyói búcsú és az István, a király – leszámítva, gondolom, az Alföldi-féle verziót.
Anyaországi elvbarátaik léptek fel a kollektív jogok ellen a kilencvenes években, máig őrzök egy fénymásolatot, amelynek eredetijét az SZDSZ terjesztette be a Liberális Internacionálé 1995 végi gyűlésén, amelyben a kollektív jogok helyett az egyéni jogok hangsúlyozását szorgalmazzák – e tényt egyébként simán letagadták az ügyből kiinduló sajtópolémiában. Megpróbálták elméletileg megmagyarázni, hogy nem kell foglalkozni a kollektív jogokkal, mert azok „alanya” meghatározhatatlan, ők forgalmazták a „republikánus”, az anyaországtól elszakított magyar nemzeti közösségektől elszakított magyarokat a nemzeti közösségből „kidefiniáló” nemzetfogalmat az „etnicista” kultúrnemzet fogalmával szemben.
Ellenpontos „elvhűség”
A Székelyek Nagy Menetelése kapcsán ismét hallatták hangjukat a szellemi métely e magyar nyelven kommunikáló képviselői. Ara-Kovács Attila – aki a nyolcvanas években még életét kockáztatva szerkesztette a nemzeti gondolatkörben megmaradt, azóta is hiánypótló lényeglátó tanulmányokat író Tóth Károly Antallal és a nemzeti polgári oldal későbbi politikus költőjével, Szőcs Gézával közösen az Ellenpontok című szamizdatot – a kilencvenes években az autonomista politika harsány ellenfelévé vált, s a minap immár sokadjára támadt annak képviselőire. Ezúttal elhatárolta magát az Együtt 2014 nevű, Bajnai Gordon neve által fémjelzett szerveződéstől is, miután az támogatta a Székelyek Nagy Menetelésével szolidarizáló, a Hősök terétől a román nagykövetségig tartó menetet. „Kaptam egy sajtómeghívót, amiben bejelentik: az Együtt-PM Szövetség támogatja a nagy székely menetelést. A helyük tehát ott van a CÖF mellett. Úgy teszik magukévá a Fidesz nacionalizmusát, amiként a Fidesz a Jobbik rasszizmusát. Forog a gyomrom. Azért írtam e sorokat, nehogy valaki azt higyje, bármi közöm is lenne Bajnai Gordonhoz a jövőben. És szégyellem, hogy a múltban volt valamilyen szinten közöm” – áll Ara-Kovács Facebook-bejegyzésében.
Érthető, ugye? Aki támogatja a székely autonómia melletti nyílt kiállást, „nacionalista”. Kell nekünk Ceauşescu, Iliescu, Năstase, Ponta, hogy középkorinak, szélsőségesnek vagy nacionalista provokációnak bélyegezze jogos törekvéseinket? Ugyan! Itt van a hajdani ellenálló Ara-Kovács, aki ezt megteszi helyettük ingyen és bérmentve, s bizonyára még büszke is „elvhű” kiállására. A Jobbik pedig rasszista, ugye, annak dacára, hogy nem közösségek ellen támad, hanem bizonyos közösségeken belül tapasztalható társadalmi jelenségek ellen.
De Ara-Kovács rávetíteti a rasszizmus rágalmát a Fideszre is, s attól sem riad vissza, hogy a Facebook-bejegyzése alatt kialakult polémia keretében „kompromittált” szervezetnek nevezze a Székely Nemzeti Tanácsot. Mert ezt ma meg lehet tenni a saját táborbeli presztízsveszteség nélkül. A magyar nemzeti oldal bármely képviselője alaptalan rágalmakkal illethető, mert ez megengedett az ellenféllel szemben. Bele lehet beszélni tartalom nélkül a levegőbe, hangulatot lehet kelteni, rágalmazni, hitelt rontani. Már a tárgyszerűség látszatára sem kell ügyelni. Rouchefoucaud szerint „a képmutatás a bűn tisztelgése az erény előtt.” Mára már a nemzetellenes baloldalnak erre sincs belső késztetése. Kálmán C. György még tömörebben fogalmazott az Együtt lépése kapcsán. „Kiaf.szt akarnak ezek nyalogatni? Na, viszlát, Együtt-PM, elment a maradék eszetek.” Persze azok után, hogy Ara-Kovács és Kálmán C. György elvbarátai kitüntették a 2006-os rendőrterror, szemkilövetések és rituális kínzások fő felelősét, Gergényi Pétert, nincs mit csodálkozzunk.
Érdekes viszont az Együtt 2014 kiállása a szolidaritási menet mellett, mint ahogy az MSZP erkölcsi-politikai támogatása is. Csak a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció határolódott el az akciótól. Világos üzenet: akinek a nemzeti elkötelezettségnek legalább a halvány látszata egy parányi mértékben is számít, az melléállt az ügynek.
Lelepleződés garantálva
A Székely Nemzeti Tanács kezdeményezése azért is zseniális, mert lelepleződés nélkül magyar ember aligha szólhatott ellene bármit. Az sajnálatos módon bebizonyosodott az utóbbi évtizedekben, hogy sok kis engedményből nem lesz az erdélyi magyar szuverenitást körülbástyázó közjog, hogy autonómiát nem lehet titkon elérni, hogy a követelés elrejtése a program egyik zugában nem segíti elő a megvalósítást. Ahhoz minden fórumon a leghatározottabban fel kell lépni, minél több kényelmetlenséget okozni a többségi hatalomnak. A tüntetések alkotmányban biztosított jogával még az RMDSZ is élt, nem egyszer, legutóbb a Magyar Igazság napján, amikor – akárcsak most – a teljes magyar konszenzus épült ki a tüntetés célja körül.
A székely meneteléstől azok határolódtak el, akik zsigerileg ellenszenveznek a magyar büszkeség, a magyar méltóság megnyilvánulásaival és ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy hangot adjanak e zsigeri ellenszenvnek – akár politikai érdekeikkel szemben is. A nemzeti oldalon is vannak, akik azt mondják, hogy minél rosszabb, annál jobb, hogy a Fidesz nemzeti álcába bújtatott globalista erő, s mint ilyen, veszélyesebb az MSZP-nél. Éppen ezért minél előbb és minél inkább lejáratódik, annál hamarabb emelkedik fel egy igazi nemzeti erő. Érdekes, hogy e gondolatmenet mentén halad a Jobbikot jobbról előző, s párttá alakulást is bejelentő Magyar Hajnal, amely mindent megtesz a Jobbik hiteltelenítése érdekében, azzal a jelszóval, hogy majd ők győzelemre viszik az igazi radikalizmust. A kérlelhetetlen valóság ezzel szemben az, hogy a Magyar Hajnal még a Jobbikot ellenségnek tekintő jobb- és baloldali média hátszelével együtt is legfeljebb egy-két százalékot kap, és kizárt, hogy parlamenti erő legyen. A Jobbik pedig, amelynek országgyűlési szerepe több okból is igen jelentős nemzetpolitikailag – egyrészt bizonyos mértékben mentesíti a Fideszt attól, hogy a globalista sajtó szemében ő jelenítse meg a paletta jobbszélét, másrészt egyfajta nemzeti kontrollt jelent a kormány politikája felett, harmadrészt a Jobbik és Fidesz együtt jóval nagyobb szeletet tud kivágni magának a választói tortából, mint a Fidesz egyedül –, belátható időn belül aligha kerül kormányra.
Úgyhogy marad a Fideszen belüli nemzeti szárny, mint a nemzetépítésben gondolkodó magyarok fő reménysége. Ők pedig mindig autonómiapártiak voltak, s ezúttal is a budapesti tízezres székely menet fő erejét képezték. Bár néhány nappal korábban, október 23-án már tartottak egy nagy erődemonstrációt nemzeti ünnepünk alkalmából, 27-én ismét sikerült jelentős tömeget az utcára vinniük. Egyelőre minden jel arra vall, hogy nekik áll a zászló. Jó érzés arról olvasni a balliberális sajtóban Tamás Gáspár Miklóstól, hogy miért fog győzni Orbán. Már előre magyarázzák a bizonyítványukat. Hát csak magyarázzák!
Folytatása következzen
Ami pedig a Székelyek Nagy Menetelését illeti, a címbeli költői kérdésre a válasz egyértelmű. A fontos azonban, hogy az akciónak legyen folytatása, nemcsak a szó szoros értelmében demonstratív együttműködésnek, hanem a politikai stratégia kivitelezésének is. A menetelés nemzetpolitikai haszna akkor lenne igazán kiaknázva, ha visszatérnénk a Székely Önkormányzati Nagygyűlés székely előparlamentkénti működtetésének gondolatához, amelybe az RMDSZ-t vagy annak egy részét is bele kell vonni. Mert az ellendrukkerek állításával szemben, miszerint ez csak egy választási akció volt, a cél a székely önigazgatás, önszerveződés, önkormányzat. Az autonómia. A lényeg, hogy a mi sorsunkról ne Bukarestben döntsenek magyargyűlölő román politikusok, hanem mi magunk. Ehhez pedig a székely politikai akaratképzés intézményesítésére van szükség.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az RMDSZ ideológiai arculata
Az elvont eszmék köré épült sokszínű gyűjtőpártok, amelyeket nem sokkal a rendszerváltás előtt a történelmi helyzet hívott életre, s így hosszabb szerves fejlődésen nem eshettek át, meglehetős ideológiai heterogenitást mutatnak. Megalakulásakor a félmilliós taglétszámú RMDSZ is hasonlóan sokszínű volt, s hosszan tartó egységessége csak annak volt köszönhető, hogy az erdélyi politikai környezet, a választók ma is meglevő egységigénye nem kedvezett a kis magyar pártok létrejöttének. Így az 1996-os kormányzati szerepvállalást és az autonómiaépítés útjáról való letérést követően az RMDSZ neptuni ihletettségű politikáját kényszerzubbonynak érzők csak akkor alapítottak saját szervezeteket, amikor 2003-ban az RMDSZ kongresszusi leszámolt az egyik legfőbb autonomista célkitűzéssel, a belső választással, s bizonytalan időre ad acta tette a nemzeti katasztert is. Az RMDSZ mindazonáltal ma is gyűjtőpárt. Távoztak ugyan a kőkemény, megvásárolhatatlan autonomisták, de még mindig igen színes az eszmei profil. Ellentétek és politika
Az RMDSZ-en belüli politikai sokszínűség két síkon ragadható meg. Az egyik a hagyományos, eszmei-ideológiai, konzervatív/liberális, még pontosabban nemzeti/kozmopolita ellentét, a másik egy látszatra metodológiai, valójában belső hozzáállásbeli különbözőség. Utóbbi egymásnak feszülése – amit neveztek már radikális/mérsékelt, kuruc/labanc, tájba simuló/helyzetteremtő, autonomista/kisebbségi, szabadságpárti/komprádor ellentétnek – határozta meg nagymértékben a politikai mozgásokat az elmúlt mintegy negyed évszázadban, s végül az RMDSZ érdekképviseleti monopóliumának végét jelentette. Ez az ellentét az elnyomó román hatalomhoz való viszony mentén húzódik, a média előszeretettel nevezi radikális/ mérsékelt ellentétnek, ami helytelen, de annál tetszetősebb és elterjedtebb jelölés. Miközben az erdélyi magyarság körében eddig csak mérsékelt politikai irányzatok küzdöttek egymással, sem radikális célokat (határmódosítás) nem fogalmazott meg senki, sem radikális, a törvényesség határain túli eszközök bevetésére nem került sor. Ezzel együtt a tagság és a szavazók szintjén tudati síkon bizonyára létezik ez a különbségtétel, amit sokan komolyan vesznek, és komolyan hisznek. (Ha megjelenne az anyaországi kereskedelmi médiában egy hittérítő, aki azt hirdetné, hogy a Föld lapos, vélhetően ő is hamar szert tenne őszinte követőkre szerte a Kárpát-medencében. A kilencvenes évek második felében elrettentő példaként említve olvashattuk a Demokratában, hogy az Egyesült Államokban létezik is egy Flat Earth Society nevű szerveződés, amelynek tagjai szerint a Föld gömbölyűsége téveszme.) A csúcsvezetés szintjén már inkább a széplélek illetve karrierista, vagy ha úgy tetszik, a tudományos nyelvezethez közelebb álló kifejezéssel élve pozícióorientált és programorientált politikusok álltak egymással szemben. ők más megközelítésben a román érdekeket egyénelvű politikai számításból kiszolgálókként, illetve politikájukat a magyar érdekekhez igazítókként írhatók le. Így is volt mindaddig, míg az RMDSZ-en kívüli szerveződések utóbbiakat fel nem szívták. Ezzel együtt sem állítható, hogy az RMDSZ politikailag homogén szerveződés lenne, hiszen igen nagy a távolság az autonómiatörekvéseknek és a nemzeti tábor képviselőinek rendszeresen alávágó Frunda György, illetve az azokat soha meg nem tagadó, sőt, mellettük ismételten kiálló Tamás Sándor és Antal Árpád között. (A legutóbbi választásokon mindketten túlteljesítettek az EMNP-vel szembeni kommunikációs harcban, s ezzel sokak előtt végleg leszerepeltek, mindazonáltal az iménti tézis deskriptíve helytálló.)
Démoni riválisok
Eszmei-ideológiai síkon ugyanakkor megmaradt a liberális/konzervatív, még pontosabban a nemzeti/nemzetellenes síkon meglevő ellentét. A nyíltan nemzetellenes, értelemszerűen kisebbségben lévő irányzat kezdettől jelen volt az erdélyi magyar közéletben, és nem meglepő módon a „mérsékeltekkel”, az elnyomó hatalom kegyeit kereső komprádorokkal igyekezett szövetséget kötni. Nem is sikertelenül. Az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári (autonómia) Nyilatkozat ellen támadó médiakommandó két tagját 1993 után ott leljük érthetetlen módon a nyilatkozatban foglaltak megvalósítását felvállaló Ügyvezető Elnökségben – Magyari Nándor Lászlót önkormányzati, a nemzet iránti szeretetet új-kollektivizmusként megbélyegző és alapjaiban támadó Cs. Gyimesi Évát pedig az oktatási főosztály élén. A kétezres években újhatalmi góc jelent meg az RMDSZ-ben: a „bihariak”. ők nem elég képzettek ahhoz, hogy Cs. Gyimesi Évához hasonlóan nemzetellenes pamfleteket írjanak, de anyaországi eszmetársaik Nagyváradra invitálásával gondoskodtak arról, hogy a bihari közönség kellő dózisban rendszeresen megkapja az álbaloldal nemzetellenes gyűlöletadagját. Meghívottjaik között volt a határon túli magyarok ellen uszító gyűlöletkarmester Gyurcsány Ferenc, nem sokkal a december 5-i népszavazás után, 2005-ben. Még akkoriban náluk járt a 2006-os rendőrterroron gúnyolódó és a rendőrruhába bújtatott vadállatok által eszméletlenre vert Révész Máriuszt Révész Mártíriusznak csúfoló Kuncze Gábor. Az MSZP-s Újhelyi István és Nyakó István 2009-ben kampánytechnikára okította az ifjú RMDSZ-eseket, arra biztatva őket, hogy az ellenfelet démonizálni kell, s ha nincs ehhez muníció, akkor ki kell találni. Az utóbbi időben járt náluk Bajnai, Mesterházy és szellemi holdudvaruk tekintélyes alakjai, egyszóval alig volt az anyaországi baloldalnak olyan miniszterelnöke vagy pártelnöke, aki meg ne fordult volna Nagyváradon az RMDSZ meghívására.
Belső többszínűség
Szabó Ödön, a párt megyei ügyvezető elnöke, jelenleg parlamenti képviselő, az RMDSZ-en belül addig ismeretlen eszközökkel gazdagította a politikai harcot, amit betudhatunk egyéni kreativitásának, de akár az Újhelyi-féle jótanácsok követésének is. Volt, hogy kommandósaival megjelent a másik tábor rendezvényén, és saját hangosítással botrányba fullasztotta azt. Jellemző, hogy míg Markó Béla válását az autonomista oldal nem használta ki politikai célokra, addig Szabó Ödön Tőkés László vonatkozásában előszeretettel lovagolt ezen a témán, legutóbb pedig szabályosan ellopta a Szent László Napok logóját és megrendezési jogát, annak bukaresti levédésével. A bihariak mellett vannak még az RMDSZ holdudvarában tevékenykedő, nehezen felvállalható „gerillák” is, mint a csíksomlyói búcsút leszóló, a korszerűség jegyében azzal a homoszexuálisok „előremutató, haladó szellemű” felvonulását szembeállító Czika Tihamér, akinek problémája akadt azzal is, hogy a háromszéki magyar önkormányzat a románok bevonása nélkül rendezi meg a háromszéki magyarok találkozóját. Vagy Parászka Boróka, akinek egy Facebook-bejegyzéséből megtudhattuk, hogy csak azért nem emigrál, mert román barátai ide kötik, s őt csak a magyar jobboldal zavarja, a román elnyomást nem érzékeli. Retorikájuk és megszólalásmódjuk merőben eltérő mind a székelyföldi RMDSZ-es autonomistákétól, mind pedig az RMDSZ fősodrának stílusától és mondanivalójától. Összességében tehát leszögezhető, hogy a döntéseit jellemzően egyetértésben hozó, kifelé kétségkívüli egységességet mutató RMDSZ nem egyszínű. A közös nevező az érdek, a politikai zsákmány. Ennek érdekében viselik el egymást habitusukat illetően merőben eltérő politikusok. S marad meg párton belül az a maroknyi, nemzetileg elkötelezett aktivista, aki ma is úgy érzi, úgy hiszi – vagy szeretné hinni –, hogy csak az RMDSZ-en belül lehet hatékonyan szolgálni a magyar ügyet.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Neptun-ügy, avagy a történelmi lehetőség elpuskázása
A közember nem mindig tudja, miről is szól a sokat emlegetett botrány – többek közt ezért írta meg Neptun Gate című kötetét Borbély Zsolt Attila, aki szerint mai napig is befolyásolja sorsunkat az 1993-as Neptun-ügy, többek közt emiatt nem közeledhetünk az autonómiához sem.
A szerző jogász, közíró, valamint kommunikációs és politikai szakértő is, aki maga mutatta be 200 oldalas kötetét szerdán a marosvásárhelyi Demokrácia Központban.
Elmondása szerint a sokat emlegetett Neptun-ügy éppen arról szól, miként lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget elpuskázni. „1993-ban Románia Európa Tanácsi felvétel előtt állt, bizonyítási kényszer alatt volt, amit nekünk ki kellett volna használni arra, hogy nemzetközi fórumokon mutassuk be jogsérelmeinket. Ehelyett Frunda György, Borbély László és Tokay György Neptunfürdőn 1993. július 15–17-én leültek féltitkosan a román hatalom képviselőivel tárgyalni. Féltitkosan, mert egyetlen újságíró volt jelen, akinek az volt a dolga, hogy ajnározó cikket közöljön a New York Times lapban arról, hogy a román hatalom gesztusokat tesz a kisebbség felé. A magyar politikusok gyakorlatilag alkalmat adtak arra, hogy a magyarellenes hatalom kisebbségbarát szerepben tetszelegjen” – magyarázta röviden a tengerparti tárgyalásokat Borbély Zsolt Attila, aki húsz év után illesztette egymás mellé az akkori szövegeket, nyilatkozatokat, interjúkat. Nemcsak a három főszereplő nyilatkozatait, hanem azoknak a személyeknek és szervezeteknek az állásfoglalásait is, akik/amelyek hozzászóltak a témához.
1993. áprilisa és novembere közötti időszakban megírt újságcikkek kerültek a kötetbe, ezeken keresztül boncolgatja a szerző, hogy mi is történhetett az akkori román vezetés és az RMDSZ politikusai között, és mi is lehet a Neptun-logika.
„Akkor a tengerparti tárgyaláson legfontosabb eszközünket, a külföldi nyomásgyakorlás lehetőségét adtuk fel, a kisebbségi problémát letudni, mint megoldani kívánó Európa pedig boldog volt. De ez az egész vezetett Bill Clinton 99-es nyilatkozatához is, aki kijelentette, hogy Romániában modell-értékűen megoldották a kisebbségügyi kérdést. Pedig mi jól tudjuk, hogy nem így van” – tette hozzá a kötet szerzője.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Politikai korkép: Neptun-gate
Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában is bemutatják a Borbély Zsolt Attila által szerkesztett, Neptun-gate című kötetet. Marosvásárhelyen szerdán, 16 órai kezdettel a Demokrácia Központnál, (Klastrom/ Mihai Viteazu utca, 40. szám), Székelyudvarhelyen csütörtökön, november 21-én, 17 órától a Gondűző étterem konferenciatermében, Csíkszeredában pedig a Tilos Kávéházban csütörtök este 20 órakor mutatják be a kötetet.
„A sokat emlegetett Neptun-ügy éppen arról szól, miként lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget elpuskázni, sőt visszájára fordítani. 1993-ban Románia bizonyítási kényszer alatt volt az Európa Tanácsi felvétel előtt emberi jogi s azon belül kisebbségpolitikai szempontból. Józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy ebben a helyzetben a magyar érdek az lett volna, hogy minden lehetséges nemzetközi fórumon (...) egymás mellett mutassuk be jogsérelmeinket (...) tanulságos lehet húsz év múlva egymás mellé illeszteni az akkori szövegeket, hivatalos állásfoglalásokat, interjúkat. Politikai korkép ez a kötet” – írja bevezetőjében a szerző Borbély Zsolt Attila.
A könyvben 1993. április-november közötti időszakban keletkezett újságcikkekben, közleményekben boncolgatják, találgatják, hogy mi történhetett Neptunfürdőn 1993. július 15–17-én, amikor az RMDSZ akkori három vezető politikusa, Borbély László, Frunda György és Tokay György a román tengerparti Neptun üdülőhelyen tárgyalt és egyeszséget kötött az akkori román hatalommal, de hogy miről, arra azóta sem derült fény.
A 177 oldalas kötetben megtalálható a neptunfürdői tárgyalás zárónyilatkozata, Markó Béla állásfoglalása, valamint a három érintett nyilatkozata, és számos RMDSZ-es és nem RMDSZ-es közéleti szereplő álláspontja, nyilatkozata is.
Az érdeklődők minden bizonnyal egy összefogó képet kapnak a Neptun-botrányról, melynek hivatalos dokumentumait A Neptun-gate című kötetben olvashatják – áll a könyvbemutatót szervező EMNT közleményében.
Székelyhon.ro

Alternatívák és szimbólumok
A politikai propaganda egyik legfőbb, leghatékonyabb eszköze az ismétlés, a sulykolás, feltéve, ha kellő médiaerővel párosul. Ennek minden bizonnyal a médiatámogatottságnak soha híján nem levő RMDSZ vezetői is tudatában vannak, erre utal legalábbis, hogy Markó Béla és követői az utóbbi tizenöt esztendőben kevés dolgot hangsúlyoztak annyira, mint azt, hogy a politikájuknak nincs alternatívája. Ami persze nem igaz, de jól hangzó, sokfelé bevált szólam. Hallhattuk a tézist SZKT-kon, kongresszusokon, ünnepi beszédekben, interjúkban és esszékben. Legdurvább megfogalmazása Markó nevéhez fűződik, a 2011. február 28-i RMDSZ-kongresszuson a hamis beállítást azzal tetézte a leköszönő RMDSZ-elnök, hogy aki őket „legtöbbet támadta” – itt nyilván Tőkés Lászlóra célzott –, „most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik.” Amiből Markó szerint az következik, hogy „vagy megalkudott az is, aki minket annyi éven át megalkuvással vádolt, vagy egyszerűen kezdettől fogva nekünk volt igazunk.”
Sajátos út
Holott az EP-képviselet éppenséggel szerves része annak a politikai vonalvezetésnek, amely több, mint húsz esztendeje néhány évre győzedelmeskedett az RMDSZ-politikában. E politika konszenzuális volt, az egész erdélyi magyarság, a civil szféra, a sajtó és az egyházak támogatását élvező stratégián alapult. Ehhez képest jelentett alternatívát az 1996-os távlattalan kormányzati szerepvállalás, az új, önfeladó kurzus, a román kisebbségpolitika külföldi legitimálása apró-cseprő engedményekért cserébe. A Tőkés László ellen a Románia Csillaga érdemrend kapcsán indított hajsza épp annak visszaigazolása, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke jól képviselte közösségének ügyét e magas fórumon, mint ahogy a román politikum ismételt dicsérete az RMDSZ megbízhatóságáról és kiszámíthatóságáról igencsak kétes értékű egy sovinizmussal átitatott, autonómiaellenes politikai közegben.
A pártalapításból sem következik a markói konfrontációkerülő kurzus helyeslése, a párt ugyanis, amint azt megalapítói számtalanszor elmondták, eszköz az autonómia kivívására. Első lépésben arra, hogy az RMDSZ-t rászorítsa saját programja betartására, a nemzeti önkormányzat építésére és az autonómiakövetelés képviseletére. A parlamenti jelenlét sem jelenti automatikusan a távlati célok feladását, ellentétben a kormányzati szerepvállalással, amely esetében viszont elvi problémák merülnek fel, a radikálisnak mondott nemzeti-autonomista oldalon zajlottak is izgalmas elméleti viták arról, hogy lehetséges-e egyáltalában autonómiapolitikát folytatni úgy, hogy az adott közösség politikai érdekképviselete részt vesz a kormányzásban. E kérdésre adott választól függetlenül azonban Markó Béla kitalációja, hogy az EMNP-ből vagy EMNT-ből bárki kormányzati szerepvállalásról álmodna. A lényeg, hogy az erdélyi magyarság sajátos utat választott: ellentétben a maguk korlátozott vagy teljes szuverenitását erőszakos eszközökkel kivívó koszovóiakkal, írekkel és dél-tiroliakkal, az erdélyi magyar érdekképviseleti szervezetek békés eszközöket választottak, s ellentétben az autonómiakövetelés hallatára nem egyszer ügyészséget, bíróságot, börtönt emlegető román hatalom rágalmaival, mindig megmaradtak az alkotmányosság keretein belül. Az alkotmányosság keretein belül azonban nemcsak tájba simuló, Bukarestre kacsintó politika alternatívája elképzelhető. Egyik oldalról létezik egy konfrontációt vállaló törvényes út, amely belső és külső nyomás alá igyekszik helyezni a román hatalmat, illetve létezik olyan út is, amely legalább az elért eredményeket igyekszik maximálisan kihasználni. S persze a kettő ötvözete lenne az optimális.
Mozgástér-perspektívák E tekintetben egyik vesszőparipám: ha az első szabad választás után, 1990 májusában a frissen megválasztott RMDSZ-frakció tagjai nem lettek volna hajlandók megszólalni másként, mint magyarul, előbb-utóbb felszerelik a tolmácsgépeket, és de facto intézményesítik, hivatalosítják az ország kétnyelvűségét. A román hatalom nem engedhette volna meg magának, hogy a vásárhelyi pogrom s a bányászjárások után, a demokratikus teljesítménykényszer alatt ne engedje szóhoz jutni az akkori legnagyobb ellenzéki pártot. Lett volna persze hörgés, fenyegetőzés, átkozódás a román oldalon, de ha az RMDSZ-frakció egységet, megfélemlíthetetlenséget és megvásárolhatatlanságot tanúsít, helyzetet lehetett volna teremteni. S ezzel többet érünk el, mint a közel negyedévszázados gazsulálással. Ehhez képest mit láthatunk a gyakorlatban? Azt, hogy a törvényes lehetőség még az olyan szimbolikus helyszínen is, mint Marosvásárhely, hosszú évekig vonakodtak a magyar képviselők magyarul beszélni – 2013 őszéig csak a néhai Ráduly Levente élt rendszeresen ezzel a lehetőséggel. Most, 2013 őszén is csak tiltakozásképpen kezdtek a magyar tanácsok magyarul beszélni, miután a román hivatalosságok impertinensen, az ember természetes jogait taposva reagáltak Lakó Péterfi Tünde magánakciójára. A vásárhelyi hölgy neve azóta szimbólummá vált Erdélyben, a helytállás, a magyar büszkeség, a méltóság, a jogainkért való kiállás szimbólumává. Összességében, az egyéni példamutatáson túl is sokat köszönhetünk neki. Egyik oldalról az összerdélyi „egybanis” gyűjtőakció közösségi energiákat szabadított fel, közösségi sikerélményt jelentett, másrészt végre azt olvashattuk a sajtóban, hogy a marosvásárhelyi tanácsülésen „valamennyi RMDSZ-es képviselő előbb magyarul fejtette ki álláspontját az ülésen, aztán tolmács hiányában románul is összefoglalta az elmondottakat.” Mindegy, hogy milyen párthoz húz a szívünk, ha magyarul érzünk, akkor csak szurkolhatunk, hogy tartson a szuflából és intézményesedjen a magyar beszéd az erdélyi frontvárosban, ne maradjon az akció egyfajta időszakos tiltakozás. Nem egymást kell legyőznünk, hanem közösségi mozgásterünket kell bejátszanunk s szélesítenünk. No meg törekednünk arra, hogy összefogással, közös erővel rákényszerítsük a többséget jogos követeléseink elfogadására.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Neptun-ügy és következményei
Érdemes időnként visszatekinteni nemcsak a múltba, de a közelmúltba is, felidézni, elemezni történéseit, számba venni a hibákat, következményeiket, tíz-, húszéves távlatból ugyanis pontosabban látszik, mi és miért vezetett mai helyzetünkhöz.
Ezt a célt szolgálja Borbély Zsolt Attila politológus, közíró nemrég megjelent, A Neptun-gate című kötete, amely a sokak által mára már elfeledett, 1993-ban történtek dokumentumait, az ügy kapcsán megjelent újságcikkeket gyűjtötte egy csokorba, „emléket állít egy nagy árulásban”, amely meghatározó, sokak által rossznak ítélt irányba terelte az RMDSZ-t, és sok szempontból megpecsételte az erdélyi magyarság sorsának alakulását. A könyvet múlt héten mutatta be a szerző Háromszék több városában, s hogy még mindig vitatott, indulatokat kavaró a témája, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az RMDSZ miniparlamentjében, az SZKT szombati ülésén is kitértek rá. Idézzük fel a történteket: 1993-ban Románia Európa Tanácsi csatlakozása előtt három RMDSZ-es politikus: Frunda György szenátor, Tokay György, a szövetség képviselőházi frakciójának vezetője és Borbély László, ugyanezen frakció helyettese meghatalmazás nélkül, titokban részt vesz az amerikai Project of Ethnic Relation (PER) által szervezett találkozón, és megkötik a „különalkut” a román hatalom képviselőivel. Az 1993. július 15–16-án a fekete-tengerparti Neptunban megszervezett találkozón a három politikus nem az erdélyi magyarság autonómiaigényét terjeszti tárgyalópartnerei elé, hanem egy ötpontos, főként oktatási, nyelvhasználati jogok biztosításáról szóló zárónyilatkozatot írnak alá, s ezzel hitelesítik a magyarbarátnak egyáltalán nem nevezhető román hatalom kisebbségpolitikáját. Július 20-án meg is jelenik a New York Timesban David Binder cikke az erdélyi magyarság helyzetének „példaértékű” romániai rendezéséről, és itthon kirobban a botrány. Éles viták kezdődnek az RMDSZ-ben, sokan árulónak nevezik a három politikust, több ízben, több fórumon összecsapnak a felek, hónapokig zajlik a háborúskodás, mely végül a Szövetségi Képviselők Tanácsában csúcsosodott, ahol nagyon hosszú vita után egy rendkívül szoros szavazáson az a döntés születik: nem zárják ki az RMDSZ-ből a három politikust. A Neptun-gate ennek a néhány hónapnak a krónikája. S bár a könyv a bevezetőn kívül nem tartalmaz további kommentárokat, Borbély Zsolt Attila a sepsiszentgyörgyi találkozón összegezte következtetéseit. „A Neptun-ügy nagyon sokat ártott, annak a politikának volt az origója, amely aztán 1996 óta egyeduralkodóvá vált az RMDSZ-ben. Egy olyan helyzetben, amikor Románia az ET-felvétel előtt bizonyítási kényszerben állt, ahelyett, hogy ezt növeltük, kihasználtuk volna, a neptuni tárgyalók alkalmat adtak, hogy az Iliescu-féle, nyíltan magyarellenes hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen, és mindezt egy nevetséges és be sem tartott ígéretcsomag fejében” – összegzett Borbély Zsolt Attila. Meglátása szerint ugyanez folytatódott 1996-ban, amikor az RMDSZ kormányra lépett: „az a nyugati közvélemény, amely nem megoldani szereti a problémákat, hanem szőnyeg alá söpörni, örömmel vette, hogy a magyar képviselet immár a hatalom része, többé nincs gond”. „Nekünk nem ezt kellett volna tennünk, hanem az Erdély-kérdés nemzetköziesítésére kellett volna törekednünk, tudatosítanunk kellett volna, hogy a következő megoldandó probléma Európában Erdély helyzete. Erre nagyon sok alkalmunk lett volna, egészen Románia EU-csatlakozásáig ennek kellett volna az erdélyi magyar érdekvédelem legfontosabb célkitűzésének lennie. Ehelyett apró-cseprő engedményekért, lényeget nem érintő intézkedések fejében lemondtunk az aduászról, az önálló külpolitikáról. Meg is kaptuk 1999-ben Bill Clintontól, hogy Romániában modellértékűen megoldották a kisebbségi kérdést” – fogalmazott Borbély Zsolt Attila. A péntek esti sepsiszentgyörgyi találkozón felidézte azt is, hogy a Neptun-ügynek az erdélyi magyarság belső viszonyainak alakulására is hatása volt. Kiéleződtek az RMDSZ-en belüli nézetkülönbségek, egyre kritikusabb lett a belső ellenzék, többek között az 1993-ban létrejött Reform Tömörülés is. A Markó Béla vezette elnökség pedig egyre nehezebben tolerálta a bíráló hangokat, próbálta mindinkább háttérbe szorítani ezeket, a pontot az i-re a 2003-as szatmárnémeti kongresszuson tették fel. Ekkor kellett volna dönteni arról, hogy az erdélyi magyarság közvetlen belső választásokon létrehozza az erdélyi magyar parlamentet – ehelyett azonban részleges tisztújítást szerveztek oly módon, hogy a platformoknak semmilyen szerepet nem juttattak a továbbiakban. „A 2003-as alapszabályzat pártosította az RMDSZ-t, és a közvetett választások megengedésével kinyílt az út a helyi elitek önátmentése előtt. A belső választások célja lett volna, hogy létrejöjjön egy kétségtelen legitimitású testület, amely akár közjogi funkciókat is át tudna vállalni a román hatalomtól, másrészt szervesedhetett volna az erdélyi magyar politikum, harmadsorban így bevonhatta volna saját struktúrájába az RMDSZ az erdélyi magyar szavazótábort” – vélekedik a politológus. Ez a szabályozás vezetett a Reform Tömörülés önfeloszlatásához, ha nem ez történik, „a nem létező RMDSZ-demokrácia fügefalevelévé vált volna”, és ezt követően kezdett szervezkedni a szövetségből kivált autonomisták több csoportja, megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, majd a Székely Nemzeti Tanács, létrejött a Magyar Polgári Szövetség, mely később párttá vált, de Szász Jenő elnök diktatórikus módszerei miatt ez is szűknek bizonyult, így megszületett az Erdélyi Magyar Néppárt. Húsz évvel a Neptun-ügy után a jelenleg több pártra szakadt magyarság keresi az utat az autonómia felé. Legnagyobb erővel, szavazótáborral továbbra is az RMDSZ bír, amely, úgy tűnik, most végre háttérbe tudja szorítani a neptuni elv híveit, és az önrendelkezési harcot következetesen folytató kisebb pártok hatására végre gyakorlati tettekkel is felvállalja ezt a küzdelmet. Húsz elvesztegetett esztendő áll az erdélyi magyarság mögött, féleredményekkel, félsikerekkel – előttünk pedig a hogyan tovább nagy kérdése. Az ugyanis mára nem titok: autonómiát csak egyetértésben, összefogással lehet elérni. A Neptun-ügy egyik legnagyobb tanulsága lehetne megtalálni a módját annak, miként egyesítsék erejüket a különböző ideológiák képviselői, hogy egymás legyőzése, politikai erejük növelése helyett végre a legfontosabb célra összpontosítva közösen cselekedjenek.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Valódi egységbontás
Túl szép lett volna, ha a Székelyek Nagy Menetelésének egységes és impozáns, erőt mutató kiállása után nem rondít bele a magyar egységbe egy ünneprontó hang.
Mindig így volt ez. A különbség az, hogy korábban a pálya széléről kiabáltak a balliberális nemzetellenes figurák, akiknek a nemzetszeretet „új kollektivizmus”, a magyar emlékhelyek létesítése üres fesztivizmus, aminek célja a románok bosszantása, akik felháborodnak azon, hogy a háromszéki magyarok találkozóját a románok nélkül szervezik meg. Így volt ez az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat idején, s így volt 1997 elején is, amikor épp a Babeș-Bolyai Tudományegyetem balliberális, SZDSZ-es kötődésű oktatói beszéltek az önálló állami magyar egyetem össznemzeti kívánalma ellen. De ezen eszmekör képviselői voltak azok, akik a román-magyar alapszerződést megkötötték a Kárpát-medencei össznemzeti tiltakozás dacára, akik a státustörvény ellen szavaztak, s akik a határon kívül élő magyarok ellen uszítottak a 2004-es népszavazás előtt.
Most ugyanezen ideológia képviselőinek hecclapjában, az Élet és Irodalom című hetilapban az RMDSZ legtekintélyesebb politikusa, Markó Béla beszél a székelység önrendelkezési igényét nagy erővel kinyilvánító, példátlanul sikeres kezdeményezés ellen. Vádol, hangulatot kelt, félremagyaráz. Felveti annak lehetőségét, hogy ezzel az akcióval „visszamenőleg lenullázzuk, amit eddig elértünk”, hogy akik kibicként arról beszélnek, hogy „most vagy soha”, nem autonómiát akarnak, hanem politikai ellenőrzést egy még mindig erős magyar közösség fölött.
Radikális úthenger
Kibicként? Vagyis aki az RMDSZ önfeladó, távlati érdekekre tekintettel nem levő, jellemzően klikkérdek-vezérelt paktumpolitikáját ellenzi, határozottabb, egyértelműbb kiállást kíván állítólag közös célunk, az autonómia ügyében, az kibic? Mert nem a bukaresti kuncsorgásban látja a jövőt? Másrészt ki akarna „politikai ellenőrzést” az erdélyi magyarság felett? A nemzeti autonomisták számtalanszor kinyilvánították: nem céljuk a hajdan közös politikai érdekképviselet feltétlen vezetése, hanem az, hogy a politikai érdekképviselet töltse be a maga funkcióját. A távlatokban gondolkozó, nemzeti önrendelkezés-párti oldalnak meglett volna a lehetősége átvenni az RMDSZ irányítását 1993-ban. Tőkés László akkor visszalépett Markó Béla javára, hiszen azt senki nem gondolta komolyan, hogy a küldöttek Markó helyett Mina Lászlót fogják megválasztani. A visszalépés célja épp az egységes cselekvés volt, hogy az autonómia kinyilvánítását három éven keresztül szabotáló oldal híveit megnyerjük a közös célnak, hogy a pozícióorientált karrieristák ne tartsanak egy „radikális” úthengertől.
Koreai párhuzamok
Miután 1994 decemberében Nagy Benedek Tőkés László elleni puccs-kísérletének idején Markó Béla rácáfolt az autonomista oldal igen jelentős bizalmi tőkekihelyezésére, illetve azzal is, hogy a kétéves határidővel elfogadott brassói programból (nemzeti kataszter, belső választások, autonómiastatútumok) Markó és csapata határidőre semmit meg nem valósított, akkor (1995-ben, majd 1999-ben) próbálta meg a helyzetteremtésben gondolkodó, autonomista tábor átvenni a vezetést. Később, 2003-ban már nem, mivel akkor előre tudni lehetett, hogy az RMDSZ leszámol szinte mindennel, amit Brassóban elhatároztunk: a nemzeti önmegszámlálással, belső választásokkal, erdélyi magyar parlamenttel, ráadásnak a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállás szellemi-politikai örökségével. Hogy azt ne is említsük, hogy a nemzeti önkormányzat mentén felépített belső szervezeti struktúrákat ekkor „áramvonalasították” a pártlogika szerint. Az autonomisták derékhadának soha nem a pozíció volt fontos, hanem a közös ügy közös képviselete, amit az tett lehetetlenné, hogy az 1996-os kormányzati szerepvállalás átépítette a szervezetet a Neptun-logikára. Ennek lényege, hogy a szervezet feladja az önálló külpolitika eszközét apró-cseprő, az autonómiát és az erdélyi magyarság Románián belüli közjogi státusát nem érintő engedményekért.
De van ez tovább is. Azt írja Markó: „Fényképen láttam egy plakátot a nagy menetelésről, motívumrendszere kísértetiesen hasonlít az ötvenes évekre.” A lelkesítő plakátok között mindig volt és lesz hasonlatosság a felszínes szemlélő számára. A diktatúrák célja épp az volt, hogy mímelje az emberek őszinte lelkesedését, s ebből nyerjen legitimációt, amint ez történt térségünkben is az ötvenes évek idején. Nagyon szomorú, hogy Markó Béla azt a korszakot hozza fel, amikor erőszakkal és/vagy egzisztenciális fenyegetéssel kényszerítették az embereket az utcára a kommunista országokban, akár Korea kapcsán, amit Markó említ, akár a „munka ünnepén”, akár más alkalmakkor. A Székelyek Nagy Menetelése épp attól volt felemelő és figyelmeztető, hogy a százezres tömeget megmozgató akció részvevői önként áldoztak egy vasárnapot a szabadidejükből a székelység autonómiaigényével való szolidarizálás kifejezésére.
Markó ismét szembeállítja a parlamenti politizálást a tüntetéssel, amit ügyesen áttol az erőszakos eszközök térfelére: „... ma sok erdélyi magyar hajlandó elhinni, mert sok politikai vezető ezt sugallja, hogy van igazi alternatíva az éppen gyengének ítélt parlamenti vagy netán kormányzati eszközökre. Hogy az elmúlt huszonvalahány esztendő magyar politikája tulajdonképpen nem vezetett sehova, és íme, itt volt mindvégig a kezünkben a lehetőség, hiszen tiltakozó tüntetésekkel kivívható az autonómia. Szó se róla, számos példa hozható fel a világból arra, hogy etnikai kérdésekben az erőszakos fellépés eredményre vezetett.”
Amivel teljesen egyet lehet érteni a Markói eszmefuttatásból az a passzus, miszerint „Erdélyben ma az a magyar politikus igazán bátor, aki józanul mérlegel, és az a megalkuvó, aki lépten-nyomon saját közvéleményének a tetszését keresi, még rá is játszik arra, és amire észrevenné, forog a mókuskerék.” Ez bizony így van. Az autonomisták józanul mérlegeltek, mielőtt kinyilvánították az erdélyi magyar jövőt illető elképzeléseiket: a célhoz kell eszközöket rendelni, nem fordítva, a cél pedig csakis a távlati fennmaradást biztosító létkeret, az autonómia megteremtése lehet. Ennek alternatívája a középtávú felmorzsoltatás.
Az autonómiát pedig csak úgy lehet elérni, ha kényelmetlenné válunk a hatalom számára, azzal aligha, hogy kiszolgáljuk a román külpolitikai törekvéseket, asszisztálunk a kisebbségbarát hazug országimázs terjesztéséhez. Az RMDSZ ezzel szemben saját közvéleményének tetszését keresi. Tehát áll a markói diagnózis, csak éppen fordítva, mint ahogy azt megfogalmazója értette.
Markó Béla képes felhozni az RMDSZ kisebbségi törvénytervezetét, a kétezres évek legnagyobb politikai szemfényvesztését, ismét azt állítva, hogy a jogszabálytervezet elfogadása esetén biztosította volna az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját, holott a tervezet a beláthatatlan jövőbe helyezte ki a lényeget, a Kulturális Autonómiatanács közjogi kompetenciájának meghatározását, miközben bebetonozza az RMDSZ politikai monopóliumát az erdélyi magyarság körében.
Csetlők-botlók
A legszomorúbb, hogy Markó Béla azokon gúnyolódik, akik saját pártjából támogatták a Székely Nemzeti Tanács előremutató kezdeményezését. Szerinte az RMDSZ „pragmatikus politikusai csak csetlenek-botlanak a székely zászlók erdejében. Néztem a tévéfelvételeken, miképpen kínlódnak volt miniszterek, államtitkárok, országvezetésre alkalmas politikusok, hogy hitelesen „meneteljenek”, és hogyan nyilatkoznak elérzékenyülten arról, hogy »itt és most«. Nem ment. Nem fog menni.” A pártlogika mentén az RMDSZ önmagát szeleteli, hogy Markó Béla átveszi az autonomisták szerepét azzal, hogy ő mutat rá, mennyire hiteltelen mondjuk Borbély László egy ilyen akció keretében. Csakhogy nem az RMDSZ legyőzése, hanem meggyőzése a cél. Még pontosabban az RMDSZ bevonása az autonómia kivívásáért folytatott közös harcba. A markói szöveggel az a fő probléma, hogy nem valószínűsíti a további közös autonómiaelvű akciókat, az erdélyi magyar nemzeti kerekasztal létrehozását, újabb Székely Önkormányzati Nagygyűlés összehívását. Sőt, tulajdonképpen úgy fogható fel, mint a párt számára adott útmutatás: tessék csak szépen visszatérni a neptuni útra.
Az elmúlt negyed évszázadban az RMDSZ fősodra az egységet politikai bunkóként használta a platformok, majd az RMDSZ-en kívüli szervezetek ellen. Kampányban és kampányon kívül, de mindig kiszámítottan és manipulatívan, a hiteltelenítés szándékával. Miközben nem az az egységbontó, aki ragaszkodik a húsz esztendeje konszenzuálisan elfogadott programhoz, az autonómiához, hanem az, aki ellene beszél. Amit Markó Béla művel, az egységes magyar akaratot szimbolizáló székely menetelés kapcsán, az tényleg az egység megrongálása. A közös magyar siker, a közös öröm, a közös cselekvés lefitymálása, a nemzeti katarzis örömének félremagyarázása, a neptuni politika apoteózisa – ez a valódi egységbontás.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Erőből politizálva
A politika egyik kulcskérdése: miként tudjuk az erőt alkalmazni? Mert a politika nem a kölcsönös bizalom, a hála, a méltányosság terepe. A Balkánon különösképpen nem. Mindazonáltal jó lenne, ha az erdélyi magyar közösség keretén belül az egyes szereplők az erőt elsősorban kifelé vetnék be, „befelé”, magyar viszonylatban pedig a józan önmérséklet határozná meg a magatartásukat.
Ha az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőit a nyers pártérdek mozgatná, aligha javasolták volna a jövő évi európai parlamenti választásokra a pártkoalíciót, hiszen bázisuk nem néz jó szemmel semmiféle közösködést az RMDSZ-szel. Nemzeti szempontból ugyanakkor ez lenne az optimális megoldás: hárompárti magyar összefogás, a politikai egyéniség megőrzésével. Az RMDSZ és elnöke, Kelemen Hunor a legutóbbi SZKT-n e javaslatot határozott hangon utasította el, ami nem vall túl nagy politikai bölcsességre. Az RMDSZ elnöke ezt azzal indokolta, hogy az RMDSZ maga mögött tudhatja „az erdélyi magyar közösség 89 százalékának támogatását.” Sajátos matematika ez, ha annak fényében vizsgáljuk, hogy a közel egymillió választásra jogosult erdélyi magyar választópolgár közül 388528-an támogatták az RMDSZ szenátusi listáit. Az EMNP elvitt 58765 szavazatot, bizonyára román pártok is kaptak magyar szavazatokat, nem kevesen pedig távol maradtak az urnáktól. Az RMDSZ tehát az Erdélyben magyar pártokra leadott voksok 86,86 százalékát nyerte el a legutóbbi parlamenti választásokon. Értelemszerűen a szenátusi lista a releváns, s mivel az EMNP a szórványmegyékben csak szenátorjelölteket indított, így ott meg nem méretett.
De persze nem ez a fő probléma Kelemen Hunor álláspontjával. Hanem az, hogy ismét hengerelni készül – ami több szempontból is aggályos. Pártszempontból visszaüthet, annak dacára, hogy az RMDSZ jó eséllyel átviszi a zömmel általa dominált médián a saját üzeneteit, amit Kelemen Hunor az SZKT-n is megfogalmazott: Tőkés László pártja „az RMDSZ ellen indult” a 2012-es önkormányzati és parlamenti megmérettetésen – mi mást tehetett volna, a pártnak az a dolga, mondhatni létfunkciója, hogy induljon a választáson, az a kijelentés pedig, miszerint ezt az RMDSZ ellen tette volna, megalomániával vegyes paranoia –, „visszaélt a bizalommal.” Nevetséges ez a vád, hiszen éppenséggel az RMDSZ éltvissza a 2009-es magyar összefogás után az autonomista oldal bizalmával, nem egyeztettek Kelemen Hunor államelnök-jelöltségéről, mindmáig nem íratta alá polgármestereikkel és tanácsosaikkal a Székely Önkormányzati Nagygyűlés zárónyilatkozatát, és kifarolt az újabb nagygyűlés megszervezésének nagyszabású tervéből. Az RMDSZ rágalma egyszerű, s a választók bonyolult üzenetekre kevéssé érzékeny többsége minden bizonnyal hitelt ad neki.
Kockázatos ez a lépés, mert volt már rá példa, hogy az RMDSZ ráfázott az erőpolitikára: 2007-ben Tőkés László egymaga több szavazatot kapott a Székelyföldön, mint az RMDSZ. Az is lehetséges, hogy az RMDSZ nem tartja elsődlegesnek az EP-választásokat, hiszen, mint Markó Béla el is mondta, a kormányzati szerepvállalással az RMDSZ feladta az önálló külpolitika eszközét. Most ugyan kormányon kívül van a szövetség, de valószínűsíthető, hogy miként 2010-ben tette, az első hívásra ott terem a bukaresti hatalom aktuális birtokosai mellett fegyverhordozónak.
Kelemen Hunor talán arra játszik: ha a szervezet kiesik az EP-ből, azt megpróbálja az autonomista oldal ellen fordítani, s elrettentő példaként felmutatni a parlamenti választásokon. A szervezet fő fegyvere 2012-ben is a parlamentből való kieséssel való riogatás volt. Frunda György letagadta a napot az égről, amikor minden jogi alap nélkül azt állította: a 6:3-as küszöb nem érvényes kisebbségi szervezetekre. A háromszéki korifeusok azzal riogattak, hogy valamennyi, EMNP-re adott szavazat a román pártoknál landol. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester azóta ugyan bocsánatot kért e kijelentésért, sajátos módon azonban nem az EMNP-től, hanem a románoktól.
Nemzeti szempontból egyenesen önsorsrontás a külön indulás, hiszen figyelmen kívül hagyja a választók többségében még mindig meglevő egységigényt. Az analógia a 2012-es marosvásárhelyi csúfos bukás. Amikor meglett volna a konszenzuális jelölt Vass Levente személyében – aki egyébként a minap szakmai vonalon érvényesített bosszú áldozata lett –, akit minden erő támogathatott volna, de az RMDSZ nem volt hajlandó belemenni abba a forgatókönyvbe, amely a legtöbb szavazattal kecsegtetett (független jelölt párttámogatással), Frunda György személyében inkább olyan jelöltet indított, akiről tudni lehetett, hogy sok magyar semmi esetre sem szavaz rá, képtelen lesz maximálni a magyar szavazatokat. Így is lett.
De rossz az RMDSZ üzenete az erdélyi magyar közeljövő szempontjából is. Bár Kelemen Hunor kiállt az SZKT-n a Székelyek Nagy Menetelése mellett, valamint a magyarországi választások kapcsán hangsúlyozta, hogy a regisztráció tekintetében a szövetség segíti, ami pozitív és méltánylandó, az összefogás előli elzárkózás nem sok jót ígér a további közös autonómiaelvű cselekvés vonatkozásában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Erőből politizálva
A politika egyik kulcskérdése: miként tudjuk az erőt alkalmazni? Mert a politika nem a kölcsönös bizalom, a hála, a méltányosság terepe. A Balkánon különösképpen nem. Mindazonáltal jó lenne, ha az erdélyi magyar közösség keretén belül az egyes szereplők az erőt elsősorban kifelé vetnék be, „befelé”, magyar viszonylatban pedig a józan önmérséklet határozná meg a magatartásukat.
Ha az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőit a nyers pártérdek mozgatná, aligha javasolták volna a jövő évi európai parlamenti választásokra a pártkoalíciót, hiszen bázisuk nem néz jó szemmel semmiféle közösködést az RMDSZ-szel. Nemzeti szempontból ugyanakkor ez lenne az optimális megoldás: hárompárti magyar összefogás, a politikai egyéniség megőrzésével. Az RMDSZ és elnöke, Kelemen Hunor a legutóbbi SZKT-n e javaslatot határozott hangon utasította el, ami nem vall túl nagy politikai bölcsességre. Az RMDSZ elnöke ezt azzal indokolta, hogy az RMDSZ maga mögött tudhatja „az erdélyi magyar közösség 89 százalékának támogatását.” Sajátos matematika ez, ha annak fényében vizsgáljuk, hogy a közel egymillió választásra jogosult erdélyi magyar választópolgár közül 388528-an támogatták az RMDSZ szenátusi listáit. Az EMNP elvitt 58765 szavazatot, bizonyára román pártok is kaptak magyar szavazatokat, nem kevesen pedig távol maradtak az urnáktól. Az RMDSZ tehát az Erdélyben magyar pártokra leadott voksok 86,86 százalékát nyerte el a legutóbbi parlamenti választásokon. Értelemszerűen a szenátusi lista a releváns, s mivel az EMNP a szórványmegyékben csak szenátorjelölteket indított, így ott meg nem méretett.
De persze nem ez a fő probléma Kelemen Hunor álláspontjával. Hanem az, hogy ismét hengerelni készül – ami több szempontból is aggályos. Pártszempontból visszaüthet, annak dacára, hogy az RMDSZ jó eséllyel átviszi a zömmel általa dominált médián a saját üzeneteit, amit Kelemen Hunor az SZKT-n is megfogalmazott: Tőkés László pártja „az RMDSZ ellen indult” a 2012-es önkormányzati és parlamenti megmérettetésen – mi mást tehetett volna, a pártnak az a dolga, mondhatni létfunkciója, hogy induljon a választáson, az a kijelentés pedig, miszerint ezt az RMDSZ ellen tette volna, megalomániával vegyes paranoia –, „visszaélt a bizalommal.” Nevetséges ez a vád, hiszen éppenséggel az RMDSZ éltvissza a 2009-es magyar összefogás után az autonomista oldal bizalmával, nem egyeztettek Kelemen Hunor államelnök-jelöltségéről, mindmáig nem íratta alá polgármestereikkel és tanácsosaikkal a Székely Önkormányzati Nagygyűlés zárónyilatkozatát, és kifarolt az újabb nagygyűlés megszervezésének nagyszabású tervéből. Az RMDSZ rágalma egyszerű, s a választók bonyolult üzenetekre kevéssé érzékeny többsége minden bizonnyal hitelt ad neki.
Kockázatos ez a lépés, mert volt már rá példa, hogy az RMDSZ ráfázott az erőpolitikára: 2007-ben Tőkés László egymaga több szavazatot kapott a Székelyföldön, mint az RMDSZ. Az is lehetséges, hogy az RMDSZ nem tartja elsődlegesnek az EP-választásokat, hiszen, mint Markó Béla el is mondta, a kormányzati szerepvállalással az RMDSZ feladta az önálló külpolitika eszközét. Most ugyan kormányon kívül van a szövetség, de valószínűsíthető, hogy miként 2010-ben tette, az első hívásra ott terem a bukaresti hatalom aktuális birtokosai mellett fegyverhordozónak.
Kelemen Hunor talán arra játszik: ha a szervezet kiesik az EP-ből, azt megpróbálja az autonomista oldal ellen fordítani, s elrettentő példaként felmutatni a parlamenti választásokon. A szervezet fő fegyvere 2012-ben is a parlamentből való kieséssel való riogatás volt. Frunda György letagadta a napot az égről, amikor minden jogi alap nélkül azt állította: a 6:3-as küszöb nem érvényes kisebbségi szervezetekre. A háromszéki korifeusok azzal riogattak, hogy valamennyi, EMNP-re adott szavazat a román pártoknál landol. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester azóta ugyan bocsánatot kért e kijelentésért, sajátos módon azonban nem az EMNP-től, hanem a románoktól.
Nemzeti szempontból egyenesen önsorsrontás a külön indulás, hiszen figyelmen kívül hagyja a választók többségében még mindig meglevő egységigényt. Az analógia a 2012-es marosvásárhelyi csúfos bukás. Amikor meglett volna a konszenzuális jelölt Vass Levente személyében – aki egyébként a minap szakmai vonalon érvényesített bosszú áldozata lett –, akit minden erő támogathatott volna, de az RMDSZ nem volt hajlandó belemenni abba a forgatókönyvbe, amely a legtöbb szavazattal kecsegtetett (független jelölt párttámogatással), Frunda György személyében inkább olyan jelöltet indított, akiről tudni lehetett, hogy sok magyar semmi esetre sem szavaz rá, képtelen lesz maximálni a magyar szavazatokat. Így is lett.
De rossz az RMDSZ üzenete az erdélyi magyar közeljövő szempontjából is. Bár Kelemen Hunor kiállt az SZKT-n a Székelyek Nagy Menetelése mellett, valamint a magyarországi választások kapcsán hangsúlyozta, hogy a regisztráció tekintetében a szövetség segíti, ami pozitív és méltánylandó, az összefogás előli elzárkózás nem sok jót ígér a további közös autonómiaelvű cselekvés vonatkozásában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tízéves évfordulóját ünnepli az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Gálaesttel ünnepli szombaton megalakulásának tízéves évfordulóját Kolozsváron az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) – jelentette be szerdai sajtóértekezletén Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke.
A rendezvényen bemutatják az EMNT történetét felidéző, Az autonómiaharc egy évtizede című, Borbély Zsolt Attila által szerkesztett könyvet, és dokumentumfilmben is visszatekintenek a szervezet eddigi tevékenységére. Az évfordulón első alkalommal osztják ki a magát autonómiamozgalomként meghatározó szervezet által alapított Kós Károly-díjakat.
Sándor Krisztina a díjazottak közül csak a két éve elhunyt Birtalan Ákos volt parlamenti képviselőt nevesítette, akinek a székelyföldi autonómiáról szóló törvénytervezet kidolgozásában vállalt szerepéért ítélték oda post mortem az autonómia-díjat.
“Az EMNT elérte, hogy ma már egyik erdélyi magyar politikai szervezet sem mer úgy állni a közösség elé, hogy autonómiaellenes retorikát használ” – állapította meg Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, aki az EMNT egykori ügyvezető elnökeként volt jelen a sajtóértekezleten.
A politikus rámutatott: tíz évvel ezelőtt a Romániai Magyar Demokrata Szövetségben (RMDSZ) meghatározóvá vált egy olyan áramlat, amely háttérbe szorította a belső önrendelkezés stratégiai célkitűzését és a kormányzati szerepvállalást helyezte előtérbe. Ezért döntöttek az autonómia hívei úgy: nem engedik, hogy a közélet napirendjéről lekerüljön az autonómia kérdése, és az RMDSZ tiszteletbeli elnöki tisztségétől megfosztott Tőkés László vezetésével egy olyan testület megalakításáról határoztak, amely legitim módon és markánsan képviseli az autonómia ügyét – idézte fel a 2003 december 13-án, Kolozsváron megalakult EMNT történetét Toró T. Tibor.
Az EMNT másik célja az autonómiaigény jogi kodifikációja volt: ezért három törvénytervezetet dolgoztak ki, amelyek többször is a román parlament elé kerültek. A harmadik célkitűzés az autonómia gondolatának népszerűsítése volt.
“Az, hogy most már több mint harminc ezren tüntetnek Marosvásárhelyen a Székely szabadság napján, vagy százezres nagyságrendű tömeg alkot élőláncot Háromszéken az autonómia ügyéért, mind azt jelzi, hogy az elmúlt tíz év sikeres volt” – jelentette ki Toró T. Tibor.
erdon.ro

A Neptun-ügy húsz év távlatából
Temesváron, az Új Ezredév Református Központban kedden tartották meg Borbély Zsolt Attila Aradon élő politológus és közíró kettős könyvbemutatóját.
A Neptun-gate és a Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja című köteteket a szerző mutatta be röviden az egybegyűlteknek, a hangsúlyt a húsz esztendővel ezelőtti eseményekre fókuszáló Neptun-gate gyűjteményes kötetre helyezve.
Miért éppen most jelent meg a Neptun-üggyel kapcsolatos, 1993-ban megjelent cikkek gyűjteménye? „Húsz évvel ezelőtt először mutatkoztak meg a romániai magyar politikában azok a törésvonalak, amelyek a kormányzati szerepvállaláshoz és a Neptun-lobbi többségbe kerüléséhez vezettek az RMDSZ-ben” – mondta Borbély Zsolt Attila. 1993 előtt az autonómia pártiak még jelentős erőt képviseltek az RMDSZ-en belül, a kulturális autonómia, mint célkitűzés már 1991-ben bekerült a Szövetség programjába. A neptuni egyezkedésre azért volt szükség, hogy az RMDSZ mondjon le a külföldi nyomásgyakorlás szorgalmazásáról, és vállalja fel a romániai kisebbségi kérdés példás rendezettségének retorikáját. Borbély Zsolt Attila szerint Markó Béla elnökké választása és a „hármak” neptuni egyezkedése után az erőviszonyok fokozatosan megváltoztak, 1996-tól a Neptun-lobbi került fölénybe és ma már 85%-os többséget képvisel az RMDSZ-en belül. Mi lett volna ha… Tőkés László már 1993-ban megalapította volna saját pártját? Borbély Zsolt Attila szerint húsz évvel ezelőtt olyan nagy volt az erdélyi magyarság egységigénye, hogy ez nem volt lehetséges. Hogy a jelenlegi helyzetben mi a teendő, azzal a szerző Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja című, az Erdélyi Naplóban megjelent írásait tartalmazó kötete foglalkozik, amely ugyanakkor a magyarországi politikai élet kulisszatitkaiba is betekintést nyújt az olvasónak.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Az erkölcsi győztes
Aligha okozott bárkinek is meglepetést, amikor a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az alkotmányos jogelveket lábbal tipró, a védelem jogára fittyet hányó jogi kutyakomédia keretében úgy döntött, megfosztja Tőkés Lászlót a 2009-ben odaítélt kitüntetéstől. Joggal nyilatkozta az érintett, számára kitüntetés, hogy a kommunista utódpárt embereiből álló bizottság így döntött, hiszen aligha akar ezekkel az emberekkel bárki, demokratikus meggyőződésű polgár egy gyékényen árulni. Arról nem is beszélve, hogy Constantin Degeratu tábornok, volt vezérkari főnök személyében olyan ikonikus figura is akadt a társaságban, aki nem csak kiszolgálója volt a Ceaușescu-korszaknak, majd tevékeny részvevője a volt kommunisták hatalom-visszafoglalásának, hanem akinek vér tapad a kezéhez, lévén a kolozsvári sortüzek egyik felelőse.
A lenyelhetetlen gombóc
A román politikum igazából soha nem tudott mit kezdeni a „Tőkés-jelenséggel”. Az ő világukban merőben szokatlan, hogy valakit sem megfélemlíteni, sem megvesztegetni nem lehet, hogy egy tőlük független, nagy nemzetközi presztízzsel rendelkező személyiség nem csatlakozik az apologétáik közé, hanem következetesen kiáll az általa képviselt nemzetrész érdekei és jogos követelései mellett. Sokféleképpen próbálkoztak, még a szekusügynökség abszurd rágalmát is képesek voltak bevetni a Szekuritate áldozatával szemben. Találtak hozzá magyar szövetségeseket is: 1994-ben Nagy Benedek vette át a vádló szerepét korábban a Tinerama hasábjain. Minden jel arra mutatott, hogy az akcióban benne van az RMDSZ csúcsvezetése is, ám Nagy Benedek egyedül vitte el a balhét. Háttérbeli szövetségesei persze nem feledkeztek meg róla, az ügyet tárgyaló SZKT döntését nem tudták befolyásolni, nem volt elég erejük ahhoz, hogy az elemi jóérzés által irányított mérsékelt közép teljes egészét a maguk oldalára állítsák. A brassói program elszabotálásának dacára Markó Bélát elsöprő többséggel újraválasztó 1995-ös kolozsvári kongresszuson már visszavették az RMDSZ-be az SZKT által a szervezetből kizárt képviselőt, bő egy évvel később, a kormányzati szerepvállalás idején pedig Nagy Benedekkel már a vallásügyi államtitkárságon találkozhattunk. Valaha ezüstpénzzel fizettek ilyen gesztusokért, manapság egyszerűbb, kényelmesebb, költségkímélőbb a pozícióba helyezés. Nagy Benedek új állomáshelyén sem tagadta meg önmagát, mint Krizbai Imrétől tudhatjuk, egyértelműen eszmei-ideológiai okokból, a gyülekezet és lelkésze következetes autonómiapártisága miatt szabotálta a baróti református gyülekezet támogatásának ügyét.
Kollaboráns konvergencia
Nehéz lenne elhinni, hogy nincs összefüggés a Tőkés László elleni, hosszú idő zajló, egyházon belüli áskálódás és az érintettnek a román hatalom számára való kényelmetlensége között. A minap a Királyhágómelléki Református Egyházkerület esperesi kollégiuma által elfogadott nyilatkozat egyenesen arra szólítja fel az egyházkerület volt püspökét, hogy „hagyjon fel az egyházhoz méltatlan magatartásával”. A nyilatkozat megszavazóinak többsége vélhetően fel sem fogja, hogy mihez adta a nevét, ezzel együtt a legkevesebb, amiben a nyilatkozat megfogalmazói, elfogadtatói és megszavazói elmarasztalhatók, az a Borbély Imre által a kilencvenes évek közepén körülírt és definiált tényállás, a kollaboráns konvergencia, amely „a kollaboráció azon esete, amikor a magyar közérdekkel ellentétes, egyéni vagy csoportérdek ölt testet politikai cselekedet formájában, úgy, hogy az a román etnokrata igyekezetet szolgálja.”
E vérforraló rágalom terjesztéséhez megnyerték a demokratikusnak mondott román erők egy részét is, például Dan Stancát, aki a România Liberã című napilap 1998. június 28-i számában a lebesúgózás mellett élesebben támadta Tőkés Lászlót, mint a posztkommunista hivatásos fröcsögők „Nincs semmiféle különbség azon magyarok között, akik Erdély feldarabolása érdekében a náci Németországhoz dörgölőztek, és azok között, akik a szovjet csizma mellé húzódtak, hogy ebben a román tartományban megteremtsék a maguk autonóm övezetét. A két ellenséges ideológia képviselői elkötelezett kiszolgálókra leltek e magyarokban, mivel ezek fő ellensége a román állam volt. Tőkés László a Hitlernek és Sztálinnak hízelgők ezen fajtájából került ki” – állt többek között az írásban.
Több, mint húsz esztendeje visszatérően kerülnek bevetésre a román politikai elit szokásos, imamalomszerűrágalmai, amelyeket minden következetes magyar politikai erő vagy politikus „kivív” magának: szélsőséges, nacionalista, soviniszta, irredenta. Jellemző eszköz a nyílt félretájékoztatás is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának tizedik évfordulójához közeledve érdemes felidézni, miként torzította el a román sajtó Tőkés László találó, a problémát fejéről a talpára állító megfogalmazását, miszerint „a határmódosítás egyetlen alternatívája az autonómia”. A román sajtó átfogalmazásának köszönhetően ez úgy jelent meg, hogy az erdélyi magyarság egyetlen alternatívája a határmódosítás.
Kimaradt ziccer
Ha a PSD-s ideológiai kommandó vár még egy kicsit a döntéssel, időzíthették volna a kitüntetés visszavonását stílszerűen december 15-ére, a temesvári ellenállási mozgalom kezdetének időpontjára is, hogy még erősebb legyen a szimbólumerő. A román politikának ugyanis mindig is erős oldala volt a szimbolikus hadviselés. Aligha tekinthető véletlennek, hogy az 1996-os romániai választásokon a Tőkés László kitüntetését visszavonó posztkommunista erőknek testvéri segítséget nyújtó román–magyar alapszerződést épp Temesváron írta alá Ion Iliescu és Horn Gyula. Az sem véletlen, hogy 2002. december elsején Budapesten került sor az emlékezetes koccintásra a magyar és román vezetők között, mint ahogy az is aligha véletlen, hogy 2010-ben a budapesti Nemzeti Színház épületét nézték ki a román nemzeti ünnep helyszínének. A megszálló hatalom folyamatosan teszteli az elnyomottak, s az elnyomottakkal értelemszerűen szolidáris anyaországi nemzeti kormány tűrőképességét. Most bizonyára úgy ítélték meg, hogy a kitüntetés visszavonása egybeesik politikai érdekeikkel, de azt vagy nem merték december közepére időzíteni, vagy egyszerűen kihagyták a „ziccert”.
A magyar külügy ezúttal a kellő eréllyel reagált, amikor nyilatkozatban szögezte le: Tőkés László kitüntetésének visszavonásával az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében, s a tulajdonképpeni cél azok megfélemlítése, akik az erdélyi magyar közösség jogos igényéről, az autonómiáról beszélnek. Nyilván, Tőkés Lászlóval az a román elit gondja, hogy nem elégedett meg a forradalom hősének státuszával, nem váltotta ki forradalmár igazolványát, nem integrálódott a román hatalmi rendbe. Megtehette volna, mint ahogy az erdélyi magyar politikai elit számos tagja is megtette. ő a nehezebb utat választotta.
Egy dolog biztos: bármiképp is határoz az ügyben Traian Bãsescu államelnök, ebből a játékból mindenképpen erkölcsi győztesként kerül ki Tőkés László.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Húsz év adatainak, tényeinek politikai háttere
Újabb kötettel jelentkezett Borbély Zsolt Attila temesvári születésű közíró, melyben húsz év nemzetpolitikai írásait válogatta össze. A Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja című könyvet szerdán délután mutatták be a Tulipán könyvesboltban.
A szerzővel Irházi János beszélgetett a könyvesboltot megtöltő közönség előtt. Amint az a könyv előszavában is szerepel, „a szöveggyűjtemény az 1993 és 2013 között eltelt két évtized autonómiaelvű, mozaik-jellegű politikatörténete”, témája az önrendelkezés, a magyarság, melyet a szerző összmagyarságként emleget, nem csupán aradi, Arad megyei magyarságról, hanem az egész Kárpát-medencei magyarságról beszél.
„Az erdélyi magyarság elmúlt húsz évének tükörcserepeit nyújtja ez a kötet, az egységesség nem titkolt igényével. Minden alapszöveg az erdélyi nemzeti sajtó zászlóshajójának számító Erdélyi Napló hasábjain jelent meg. (…) Az elmúlt húsz esztendő politikai kommunikációjának és erdélyi belmagyar csörtéinek legfőbb témája a nemzeti önrendelkezés és az autonómia megteremtendő intézményrendszere volt. (…) Nem törekszem akadémiai tárgyilagosságra. A nemzeti értékrend, a közösségi megmaradás és gyarapodás, illetve az azt szavatoló, a címben is jelzett nemzeti imperatívusz, az önrendelkezés képezi a különböző történések és politikai szereplők bemutatásának zsinórmértékét” – vallja a kötetről a szerző.
348 oldalon, 96 írásban olyan témákat érint, mint a brassói kongresszus, a Nagy Benedek-ügy, alkotmánymódosítás, a reintegráció síkjai, a nemzetpolitikai valóság, a Trianon film utóélete, a tömegdemokrácia nyomora, pártlojalitás és eszmehűség, a szellemi terror és ellenszere, felvidéki dilemmák, viszonyunk Trianonhoz stb.
Borbély Zsolt Attila bevallása szerint ez a könyv „az értelemre kíván hatni, de szikár tényszerűsége dacára talán képes a szív megdobogtatására is”.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Gálaesttel ünnepelte tízéves fennállását az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Az EMNT fennállásának tízéves évfordulója alkalmából a kolozsvári Napoca-szállóban szervezett gálaünnepségén Tőkés László elnök az elmúlt tíz esztendő történéseit összegezte és irányt szabott az autonomista elveket valló szervezet további munkásságának. Azt, hogy miért volt szükség az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakítására, számos példával szemléltette, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy szükség volt egy olyan érdekképviseleti szervezetre, mely „nem téveszti össze a célt az eszközzel”, és amely következetesen kiáll az autonómia ügye mellett.
Az EMNT megalakításakor az alapítóknak azt kellett eldönteniük, hogy végképp beletörődnek-e az RMDSZ által erőltetett „kis lépések politikájába”, illetve a fokozatos önfeladásba, vagy pedig az uralkodó hatalom kedvére megalkuvó kisebbségi kormányzati politizálással ellentétben, továbbra is töretlenül kitartanak az autonómia-stratégia folytatása mellett – emlékezett vissza Tőkés László, aki újabb példákkal támasztotta alá, hogy az a típusú „realista, pragmatista” politika, amelyet az RMDSZ folytat – és amelynek vélt eredményeit a jelenlegi kétharmados román hatalom, egy szempillantás alatt a semmivé teszi egyenlővé – nem vezet eredményre.
„Megérte lemondani az autonómiáról és a külpolitikáról, miközben a cserében kialkudott, olyan, amilyen szerzett jogaink annyit sem érnek, mint az a papír, amelyre a jogszabályokat kinyomtatták? Megérte kormányzati részvétellel vagy külső támogatással a többségi hatalmat legitimálni azért, hogy korábbi partnereink pár év elteltével még a puszta létünket is kétségbe vonják és nemzeti identitásunkat, szimbólumaink szabad használatához való természetes jogunkat is elvitassák?” – sorolta a kérdéseket az EMNT elnöke. Hozzátette: az erdélyi magyarság általános helyzetének számbavétele után az a legfőbb kérdés, hogy jelen sorskérdéseinkre mit válaszolunk, és mit cselekszünk. E „látlelet” alapján Tőkés László kijelentette: új rendszerváltozásra van szükség. „A társadalmi rendszerváltozás – élő temesvári örökségünk. A romániai demokratikus átalakulás részeként és fokmérője gyanánt pedig egyszerre eszmei kiindulópontunk és korszakos feladatunk: a nemzetiségi, nemzetpolitikai rendszerváltozás.” – hangzott el beszédében.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács előtt álló főbb célokat illetően Tőkés László megemlítette a honosításban végzett munka folytatását, a magyarországi választásokon való minél magasabb erdélyi részvétel biztosítását, a székely menetelésen megnyilvánult akcióegység folytatását az autonómia érdekében, az EP-választásokon való összpárti koalíció szorgalmazását, továbbá természeti kincseink megőrzésében vállalt szerepet. Kiemelte továbbá az autonómia gondolatának népszerűsítését az Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetem előadássorozatai által, a Mikó Imre Terv gyakorlatba ültetését, egy Kárpát-medencei ifjúsági és sportstratégia, valamint egy magyar cigányprogram megalkotását.
Tőkés László összegző és értékelő beszéde végén hangsúlyozta: „Az EMNT tíz éve azt bizonyítja, hogy végképp nem tévedtünk el, és nem veszítettük el magunkat. Büszkék lehetünk arra, hogy a nemzeti önrendelkezés eszméje mellett olyan, már-már lehetetlen időkben is kitartottunk, amikor árral szemben úszva, nemcsak a román főhatalom, hanem magyar véreink is megbélyegeztek miatta.” Elisabeth Nauclér, az Åland-szigetek finnországi parlamenti képviselője köszöntőjében a hazájában működő kisebbségvédelemről beszélt. Mint ismeretes, a finnországi Åland-szigetek svéd anyanyelvű lakóinak önrendelkezése a kisebbségi területi autonómia egyik mintapéldája az Európai Unióban. Elisabeth Nauclér hangsúlyozta: sokan megkérdőjelezik és kritizálják az ottani autonómiát, de a Baltikumban ez az egyetlen sziget, amelynek lakossága folyamatosan növekszik, ami igazolja azt, hogy az autonómia megoldást jelent a kisebbségek számára
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes-államtitkár kifejtette: miközben a temesvári rendszerváltozáskor hittünk annak őszinteségében és abban, hogy az erdélyi magyar közösség visszakapja mindazt, amit a diktatúra elvett, ma már azt látjuk nemzeti szimbólumaink szabad használatáért is mindennapi csatát kell vívnunk. „Valahol utat tévesztettünk” – mondta a fideszes politikus, hozzátéve: hatékonyabb érdekérvényesítésre van szükség. Véleménye szerint az EMNT elmúlt tíz éve nem volt hiábavaló, ugyanis munkájával nagyban hozzájárult az erdélyi magyar nemzeti közösség jogainak érvényesítéséhez, az autonómia népszerűsítéséhez, továbbá ahhoz, hogy minden magyar a maga teljességében élhesse meg magyarságát.
Toró T. Tibor, az EMNT korábbi ügyvezető elnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke beszédében kifejtette: tíz évvel ezelőtt, amikor az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusán a szövetség megvonta a tiszteletbeli elnöki tisztséget Tőkés Lászlótól, kétfajta gondolkodásmód rajzolódott ki világosan az erdélyi magyar politikában. Miután száműzték az RMDSZ-ből azt az értékrendet, amit Tőkés László képviselt és képvisel azóta is, felálltak a frontvonalak, amelyek egyik oldalán a labanc, a másikon a kuruc gondolkodásmód feszül egymásnak – mondta Toró. A labanc és a kuruc gondolkodásmódot a bukaresti főhatalomhoz való viszony különbözteti meg egymástól: míg a labanc célja az, hogy beleépüljön a főhatalomba, kormányzatra kerüljön, paktumokat kössön, addig a kuruc irányvonal az autonómia ügyének a képviselete.
A 2003-as szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson a labancok, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tőkés László által összehívott rendkívüli ülésén, a Láncos-templomban pedig a kurucok gyülekeztek – fejtette ki a Néppárt elnöke. Toró szerint a két táborra oszlott erdélyi magyar politika nagy kérdése az, hogy lehet-e közös platformot kialakítani, van-e közös jövőképe a két oldalnak. A Néppárt elnöke szerint erre a kérdésre egyértelműen igen a válasz, fel lehet oldani az elvi ellentétet, mivel vannak közös célok, és lehetséges az akcióegység kialakítása. Ez úgy lehetséges, ha sikerül megteremteni a két oldal egyensúlyát. „Találjuk meg a két tábor együttműködése mentén a közös ügyet, mivel ha a két tábor kiegyensúlyozódik, akkor képesek leszünk nagyon jól együttműködni. Ez az előttünk álló feladat. Egyensúly, együttműködés a közös jövő érdekében – ez a jelszó a következő időszakra” – fogalmazott Toró T. Tibor.
Az EMNT idén első alkalommal osztotta ki a Kós Károly-díj az autonómiáért elnevezésű kitüntetést. A díjjal – amelyet ezentúl évente kiosztanak majd – olyan személyiségeket tüntetnek ki, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy az autonómia ügye kiteljesedjen, vagy példaértékűen támogatták az autonómia ügyét.
Kós Károly-díjat kapott idén Király Károly egykori háromszéki szenátor, aki a Szőcs Géza által mondott laudáció szerint az autonómiagondolat egyik első frontembereként az 1970-es évek Romániájában, „a csend és a sötét országában” az egyik első hang volt, aki dacolt a zsarnokkal, és elindította az erdélyi magyarság morális és intellektuális felébredését. Király Károly egészségi állapota miatt nem lehetett jelen az ünnepélyes díjátadón.
Juhos Gábor Magyarországon élő, székelyhídi származású maratonfutó szintén Kós Károly-díjat kapott. A méltató Sánta Imre bikfalvi református lelkész elmondta, Juhos Gábor két hét alatt, naponta egy maratoni távot lefutva körbeszaladta a Székelyföldet az autonómiáért, céltudatosságával és kitartásával pedig, nem keresve kifogásokat, az akadályokkal megbirkózva megmutatta az önrendelkezés elérésének a módját.
Kós Károly-díjjal tüntették ki Bakk Miklós politológust az autonómia ügyének képviseletéért, ez irányú tudományos munkásságáért. Amint Bodó Barna a laudációban elmondta, Bakk Miklós az autonómia hosszútávfutóinak egyike. A legigényesebb szakmaisággal kezdett foglalkozni az autonómia ügyével, és ha manapság az erdélyi egyetemi és tudományos világban az autonómiáról beszélnek, a Bakk Miklós neve megkerülhetetlen.
A negyedik kitüntetett a néhai Birtalan Ákos háromszéki parlamenti képviselő. A méltató Toró T. Tibor szerint a 49 évesen elhunyt Birtalan mindig a közössége érdekében kamatoztatta kemény munkával megszerzett tudását, a parlamentben pedig az egyik első aláírója volt a benyújtott autonómiatervezetnek. A díjat Birtalan Ákos özvegye, Birtalan Csilla vette át.
Ezt követően Borbély Zsolt Attila politológus, az EMNT alelnöke mutatta be Az autonómiaharc egy évtizede – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az erdélyi közéletben című kötetét, majd Sándor Krisztina felolvasta az EMNT Választmányának A mi igazságunk: a mi erőnk című nyilatkozatát.
A pohárköszöntők után ünnepi vacsora következett, a gálaesten fellépett Sorbán Enikő, aki erdélyi népdalokat énekelt, valamint a háromszéki Transylmania együttes.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Erdély.ma

Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
A Ceausescu-diktatúrát megdöntő népfelkelés 24. évfordulóján Tőkés László volt temesvári lelkipásztor egy sajtótájékoztató keretében bejelentette az 1989-es Temesvári Emlékbizottság megalakulását. Ezen alkalomból Temesváron, a forradalom kitörésének első és szimbolikus helyszínén ma, 2013. december 15-én a tőle jogtalanul elvitatott Románia Csillaga érdemrendet az Emlékbizottságnak adományozta.
Tőkés László N Y I L A T K O Z A T A
„Meddig sántikáltok kétfelé?” – szegezi nekünk a helyzet- és lelkiismeret-vizsgálatra késztető kérdést Illés próféta, majd pedig ugyanő rögtön el is igazít bizonytalankodásunkban ekképpen: „Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt” (1.Kir 18,21).
A próféta szavával hangzik egybe Krisztus tanítása: „Senki sem szolgálhat két Úrnak… Nem szolgálhatok Istennek és a Mammonnak” (Mt. 6,24).
Mammon a Pénz, Baál a Hatalom bálványa, illetve jelképe a Szentírásban. Az Isten- és emberellenes diktatúrák pénzzel és hatalommal tartották uralmuk alatt a lelkeket. Ceausescu idejében inkább a zsarnoki megfélemlítés tartották fogságban őket, utóbb, a posztkommunizmus időszakában pedig az anyagiak, az érdekek, a korrupció vették át a hatalom szerepét.
Mindkettőtől meg kell szabadulnunk – immár végérvényesen. A kommunista önkényuralom bukásához vezető temesvári felkelés 24. évfordulóján azáltal emlékezünk hitelesen, és akkor maradunk hűek temesvári református gyülekezetünkhöz – egykori önmagunkhoz –, valamint a szabadságért életüket feláldozó vagy kockáztató Temesvár népéhez, hogyha az emberi uralommal szemben Isten előtt hajlunk meg, és az ő igazságához ragaszkodunk – azonképpen, amiként Péter és apostoltársai tesznek bizonyságot erről: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Csel. 5,29). 1898 szent várakozásokkal teli adventjében nekünk is ez volt az igei jelmondatunk és meggyőződésünk, amikor a kollaboráns püspöki önkénnyel, valamint az ateista Ceausescu-rezsimmel bátran szembeszállunk református közösségünkben.
Egy egészen friss közvéleménykutatás felmérése szerint országunk polgárainak közel a fele úgy ítéli, hogy a kommunizmus jobb volt Románia számára, mint ami utána következett. A felmérés sokkoló adatai arra vallanak, hogy – bibliai szóhasználattal élve – Románia népe „kétfelé sántikál” a kommunista múlt és a demokratikusnak nevezett jelen között. Ez ügyben még az sem igazán jelenthet vigaszt, hogy a kommunizmus iránt nosztalgiát és illúziókat táplálók aránya Erdélyben az országos átlagnál alacsonyabb (44,4–43,1), míg Partiumban és Bánságban „csupán” 36,2%.
Viszonylagosan jobb temesközi–partiumi regionális eredményeink az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás folytatására és beteljesítésére indítanak bennünket. Más szóval: jövőnket az 1989-es alapokra kell helyeznünk, hogy a keservesen megszenvedett múltat, a Kondukátor sötét korát senkinek ne legyen oka visszasírnia.
Vaclav Havel véleménye szerint egy második rendszerváltozásra van szükség: a kommunizmus után a posztkommunizmust is meg kell buktatni a volt szovjet tábor országaiban.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tegnap tartott 10. évfordulóján mi is egy új rendszerváltozás mellett foglaltunk állást. A romániai kommunista visszarendeződés körülményei között ennek szükségessége: nyilvánvaló.
Az EMNT tegnapi ünnepi ülésén 1989 jövő évi 25. évfordulójára jubileumi emlékévet hirdetett. Ezzel együtt a temesvári felkelés egykori kiváltói – résztvevői és részesei – megalakították az 1989-es Temesvári Emlékbizottságot (lásd tagjainak névsorát mellékelve). Közös célunk az – melyben minden bizonnyal valamennyi romániai rendszerváltoztató erő és szervezet osztozik –, hogy ne hagyjuk ellopni a forradalmat, és a múlttal való szembenézés, valamint az igazság kimondása és az igazságtétel előmozdítása révén is továbblendítsük a 24 évvel ezelőtt elkezdődött demokratikus rendszerváltozás folytatását.
Európai szinten ugyanezeket a célokat és feladatokat vallja a magáénak az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja. A szomszédos Magyarországon viszont mostanság van megalakulóban a Nemzeti Emlékezet Bizottsága.
A rendszerváltozásnak kisebbségpolitikai, nemzetiségi téren is végbe kell mennie. A temesvári románok, magyarok, németek, szerbek, a különböző etnikai és vallási közösségek 1989 Szabadító Karácsonyán való összefogása arra figyelmeztet, hogy a romániai demokrácia próbaköve és – egyik –fokmérője a kisebbségi közösségek jogainak és egyenrangúságának biztosítása.
A „Steaua României” / Románia Csillaga érdemrend visszavonásának szándéka körül kialakult botrányos helyzettel kapcsolatban, találóan állapítja meg Borbély Zsolt politológus, hogy ez ügyben „az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében”. Az érdemrend becsületbíróságának múlt havi döntése vonatkozásában egyik román forradalmi harcos pedig ezt írta telefonüzenetében: „Minthogyha 1989 decemberében volnánk” („Parcă suntem în decembrie 1989”). Nem kétséges, hogy a Victor Ponta-féle neokommunista, álliberális kormány – miként az elmúlt negyed században mások is: nemcsak a magyaroktól, hanem Temesvár népétől akarja „ellopni” az 1989-es forradalmat, vagy legalábbis elvitatni és lekicsinyíteni az abban játszott, meghatározó szerepüket.
Válaszképpen ezekre a törekvésekre, ezennel Temesvár forradalmi felkelőinek és hőseinek ajánlom fel jelképes formában a Románia Csillaga lovagi érdemrendemet, mellyel a Tismăneanu-jelentést kezdeményező, a kommunista diktatúrát elítélő Traian Băsescu államelnök tüntetett volt ki, 2009 decemberében. A magas kitüntetéssel együtt méltán megilleti őket egész Románia elismerése.
Küszöbön álló Emlékévünk központi gondolata: az Igazság és békesség. Ésaiás próféta hirdeti, hogy: „Lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké” (És. 32,17). – Igazság- és szabadságharcunkat azért kell folytatnunk, hogy a kommunizmus visszahúzó örökségétől megszabadulva, végre igazi békességben és biztonságban élhessen országunk népe, és mi, magyarok is itthon érezhessük magunkat Erdélyben.
Temesvár, 2013. december 15.
Tőkés László
1989-es Temesvári Emlékbizottság
Tőkés László
Balaton Zoltán
Borbély Imre
Borbély Zsolt Attila
Gazda Árpád
Kabai József
Kincses Előd
Mátyus Ernő
Molnár János
Sepsy Béla
Sükösd Antal
Teleki László
Tolnay István