Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. november 24.
Ózd: 2018 első választása?
A minap egy igen népszerű internetes portálon tettek közzé egy felmérést, miszerint nincs korreláció a cigány lakosság hányada és a bűnözési statisztikák között. Persze, a fősodratú média mi mást írhatna e témában? A mindennapi embereknek más a megélése, legyen szó Budapestről vagy Észak-Magyarországról, de vizsgálódásunkat kiterjeszthetjük Erdélyre is. A cigányok által egyáltalán nem lakott székely falvakban nyitott kapuval lehet aludni, az udvaron parkoló gépkocsiban benne lehet hagyni a kulcsot, míg például a partiumi Székelyhídon nem lehet szőlőt termeszteni, mert a cigányok ellopják a termést, hogy most ne emlegessem a kézdiszentléleki tragédiát.
Ugyanezen jelenséget húzza alá az is, hogy ahol a cigány lakosság – főleg a városokban – elér egy bizonyos hányadot, ott nem ritkán mindennapossá válik a rettegés. Ez a helyzet Miskolc bizonyos részein és Ózdon is, ahol a Fidesz nem kis hibát elkövetve megismételtette a választást. Itt Janiczak Dávid, a Jobbik jelöltje győzött, de a nagyobbik kormánypárt megóvta az eredményt, mivel kevesebb szavazatot számoltak, mint ahányat szétosztottak. (Ez egyébként igen gyenge indok: nem lehet ellenőrizni, hogy valaki nem tartja-e meg például emlékbe a szavazólapot.)
A választást megismételték, de ezúttal már nem paraszthajszálnyi különbség volt a két nemzeti párt jelöltjeinek eredménye között, hanem masszív, meggyőző különbség, a Jobbik a leadott szavazatok közel kétharmadát vitte. Az ózdiak rendet akarnak a városukban. A Jobbik hetilapja „Ózd, a csodák csodája” címmel tudósított, kihasználva a kínálkozó jópofa szójáték-lehetőséget, a győztes polgármester pedig 2018 első választásáról beszél.
Ez jó kommunikációs fordulat, de nincs sok köze a valósághoz. Egyrészt a Jobbiknak nincs esélye középtávon abszolút többséget elérni, a kétharmadról nem beszélve, másrészt az előttünk álló közel négy évben még sok minden történhet. A legvalószínűbb egyébként az, amit a politológusok tekintélyes része állít, tételesen, hogy amíg Orbán áll a Fidesz élén, addig a párt a jelenlegi baloldali garnitúrával szemben verhetetlen. A Jobbikot pedig nem engedi felnőni a hallgatólagos bal–jobb konszenzus. A „centrális erőtér” hosszú távra konszolidálódik, Jobbik-győzelem ide, balos tüntetések oda.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A minap egy igen népszerű internetes portálon tettek közzé egy felmérést, miszerint nincs korreláció a cigány lakosság hányada és a bűnözési statisztikák között. Persze, a fősodratú média mi mást írhatna e témában? A mindennapi embereknek más a megélése, legyen szó Budapestről vagy Észak-Magyarországról, de vizsgálódásunkat kiterjeszthetjük Erdélyre is. A cigányok által egyáltalán nem lakott székely falvakban nyitott kapuval lehet aludni, az udvaron parkoló gépkocsiban benne lehet hagyni a kulcsot, míg például a partiumi Székelyhídon nem lehet szőlőt termeszteni, mert a cigányok ellopják a termést, hogy most ne emlegessem a kézdiszentléleki tragédiát.
Ugyanezen jelenséget húzza alá az is, hogy ahol a cigány lakosság – főleg a városokban – elér egy bizonyos hányadot, ott nem ritkán mindennapossá válik a rettegés. Ez a helyzet Miskolc bizonyos részein és Ózdon is, ahol a Fidesz nem kis hibát elkövetve megismételtette a választást. Itt Janiczak Dávid, a Jobbik jelöltje győzött, de a nagyobbik kormánypárt megóvta az eredményt, mivel kevesebb szavazatot számoltak, mint ahányat szétosztottak. (Ez egyébként igen gyenge indok: nem lehet ellenőrizni, hogy valaki nem tartja-e meg például emlékbe a szavazólapot.)
A választást megismételték, de ezúttal már nem paraszthajszálnyi különbség volt a két nemzeti párt jelöltjeinek eredménye között, hanem masszív, meggyőző különbség, a Jobbik a leadott szavazatok közel kétharmadát vitte. Az ózdiak rendet akarnak a városukban. A Jobbik hetilapja „Ózd, a csodák csodája” címmel tudósított, kihasználva a kínálkozó jópofa szójáték-lehetőséget, a győztes polgármester pedig 2018 első választásáról beszél.
Ez jó kommunikációs fordulat, de nincs sok köze a valósághoz. Egyrészt a Jobbiknak nincs esélye középtávon abszolút többséget elérni, a kétharmadról nem beszélve, másrészt az előttünk álló közel négy évben még sok minden történhet. A legvalószínűbb egyébként az, amit a politológusok tekintélyes része állít, tételesen, hogy amíg Orbán áll a Fidesz élén, addig a párt a jelenlegi baloldali garnitúrával szemben verhetetlen. A Jobbikot pedig nem engedi felnőni a hallgatólagos bal–jobb konszenzus. A „centrális erőtér” hosszú távra konszolidálódik, Jobbik-győzelem ide, balos tüntetések oda.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. december 4.
Az egység újabb ideje
Véget ért a Mikó-ügy, legalábbis annak romániai szakasza. Bebizonyosodott, amit eddig is tudtunk: a román igazságszolgáltatás alkalmatlan rá, hogy ellássa a bírói hatalmi ágnak egy demokratikus államban betöltött szerepét. Hogy a jog betűjének jegyében és az igazságosság szellemében kimondja a végső szót vitás kérdésekben. Mert a Mikó-ügyben hozott ítélet, amely elorozza a kollégiumot jogos tulajdonosától, a jog szerint eljáró bizottság tagjait pedig felfüggesztett börtönbüntetésre ítéli, nemfelel meg sem a törvény betűjének–akit az ügy jogi részletei érdekelnek, alaposan felkészülhet a témából a www.13020.ro honlap monografikus, alapos tájékoztatásának köszönhetően –, sem az igazságosság szellemének. Azt üzeni, amit az említett honlap fejléce is rögzít: „bármit elvehetnek, bárkit bezárhatnak”. Kelemen Hunor megfogalmazásában: veszélybe került mindaz, amit az RMDSZ húsz év alatt elért.
Alku és jog
Nos, e kitétellel már lehetnek vitáink. Mert nem most került mindez veszélybe. Bírói tévedésnek számító ítéleteket eddig is hoztak. A román állam Erdély megszállása óta az igazságszolgáltatást használja gátlástalanul a magyarság megfélemlítésére, és ebben az 1989-es esztendő sem jelentett változást. Elég csak a zetelaki, oroszhegyi és kézdivásárhelyi elítéltekre utalni, amikor a székelységre nem alkalmazták a forradalmi cselekedetek vonatkozásában meghirdetett általános amnesztiát. A meglincselt milicistákkal nyilvánvalóan nem románságuk miatt végzett a felbőszült tömeg, hanem a Ceauşescu-korszakbeli kegyetlenkedéseik miatt. Erről világosan tanúskodik, hogy másutt is előfordult, hogy a forradalmi erőszak vetett véget a rendfenntartó erők túlkapásokról híres tagjai életének, de a meglincseltek között akadt magyar is, ugyanakkor a tisztességesen viselkedő román rendőröknek nem esett bántódásuk.
Hasonló a vásárhelyi pogrom ügye is. Ott a titkosrendőrség a román ortodox egyházzal közösen uszította a vásárhelyi magyarságra a feltüzelt és félrevezetett görgényvölgyi román parasztokat, majd a román bíróság a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélte el koncepciós perekben, sok esetben lábbal tiporva az eljárásjogot. A Mikó-ügy tehát csak egy ebben a sorban. Nehezebb a szőnyeg alá seperni, mint a korábbiakat, és kényelmetlenebbül érinti az RMDSZ vezetését, hiszen épp a közel húsz esztendeje folytatott politikája értelmét kérdőjelezi meg. Precedens értékű ügyről van szó, amely negatívan befolyásolhatja a visszaszolgáltatásra váró több száz egyházi ingatlan sorsát, hogy a már visszaszolgáltatottak újraállamosításának lehetőségéről ne is szóljunk.
Visszatérve Kelemen Hunor kijelentésére: a „veszélyt” az jelentette, hogy az RMDSZ vezetése feladta a közjogilag körbebástyázott kollektív jogokért folytatott harcot, feladta az önálló magyar érdekű külpolitikát, feladta az autonómiaprogramot, politikáját az engedmények kialkudására korlátozta. Volt politikai elemző és jogász – például Borbély Imre és Tamás Sándor – a kilencvenes évek első felében írt tanulmányaiban rámutat a jogok és engedmények közti különbségre. Az alkotmányjogi szinten kodifikált közjogi státust, amely egyben a perspektivikus fennmaradás reményével kecsegtet, nem lehet egyetlen bírói döntéssel megvonni – ellentétben a bármikor eltörölhető engedményekkel. Ezért kellett volna erre összpontosítania az RMDSZ-nek az utóbbi negyed évszázadban, nem pedig a kisstílű bukaresti alkudozásokra.
Iránykeresés
Nem most, hanem 1996. november 28-án került veszélybe a magyar jövő, amikor az RMDSZ SZKT zöld utat adott az alapszabályzat megtiprásával, puccsszerűen eljáró Operatív Tanácsnak arra, hogy mindenféle feltételrendszer nélkül folytasson koalíciós tárgyalásokat a román választások győzteseivel. Ettől kezdve nem lehetett az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére, a koszovóihoz hasonló nemzetközi rendezés kikényszerítésére összpontosítani. Izsák Balázstól Tőkés Lászlóig valamennyi, Nyugatot megjárt autonomista politikus elmondhatja, mekkora kárt okozott e lépés a külpolitika síkján. Egyik oldalról, ha a székelység területi autonómiaigényével keresték meg a különböző nemzetközi fórumokat, a logikus válasz az volt, hogy az erdélyi magyarság által demokratikus választásokon masszívan támogatott RMDSZ kormányon van, másrészt a kormányzati szerepvállalás teremtette meg a modellértékű román kisebbségpolitika hamis mítoszát. Érdemes leszögezni, hogy Markó Béla, az RMDSZ korábbi elnöke is elismerte: a kormányzati szerepvállalással az RMDSZ lemondott az önálló külpolitika eszközéről.
Álságos most meglepődést színlelni. A helyes útra visszatérni viszont soha nem késő. Vannak, akik ezt meg is hirdették az RMDSZ-en belül. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester radikális hangütése teljesen indokolt, s ha ezt az RMDSZ hivatalos politikává emelné, a nemzeti autonomista tábornak erkölcsi kötelessége lenne azt támogatni. Mint ahogy közösen tüntetett valamennyi erdélyi magyar szervezet az Igazság napján, s mint ahogy közösen léptünk fel a Székelyföld területi autonómiája érdekében a Székelyek Nagy Menetelésén is, amelyet valamennyi, magát magyarnak mondó politikai erő támogatott, leszámítva Markó Bélát és Gyurcsány Ferencéket. S még akkor is ezt kell tenni, ha tudjuk, hogy az RMDSZ egyéni és klikkérdekekben gondolkodó, érték- és ideológiamentes képviselői, akik idén nyáron a kormányból kilépni akaró elnököt, Kelemen Hunort azzal alázták meg, hogy őt mondatták le miniszterelnök-helyettességről, de a szervezetet kormányon tartották, nem fognak belenyugodni a politikai irányváltásba. Már egyáltalán, ha sor kerül politikai irányváltásra.
Valóságkampány
Sajnos az utóbbi 18 évben nemcsak a nemzetközi tényezők pipálták ki az erdélyi kérdést a román nemzetstratégiai integrációs érdekeket kiszolgáló, a román vezetést külpolitikai nyomás alá helyezni nem akaró RMDSZ vezetés politikájának köszönhetően. Az RMDSZ-elit is kontraszelektálódott, klientúra- és patronázselv kezdett működni, a legitimáció nem alulról felfelé épül, hanem a lojalitáselvű kontraszelekció mentén felülről lefelé. A vezetés megkapja ugyan az alternatívanélküliség gondolatát és – a parlamentből való kiesés rémképét ügyesen sulykolva – a választásokon a magyar szavazatok többségét, innen viszont maga sáfárkodhat a román és a magyar állam által az erdélyi magyar közösségnek címzett forrásokkal, szabadon alakíthatja a szervezeten belüli nomenklaturális viszonyokat. Nem azoknak kedvezve, akik közösségszervezésben jól teljesítenek, hanem akik megfelelően kiszolgálják a vezetést.
Felettébb csekély az esélye az alapvető irányváltásnak, a brassói útra való visszatérésnek, de ha mégis sor kerül rá, az erdélyi magyar egység „demagóg” jelszava ismét hatékony fegyverré válhat. Egységbe tömörülve kellene hangunkat hallatni, felhívni a nemzetközi közösség figyelmét a velünk megesett jogtalanságokra.
Természetesen e valóságkampány nem szorítkozhat a Mikó kollégium ügyére. Szólni kell elpusztított műemlékeinkről, beolvasztott, ledöntött szobrainkról, a vissza nem szolgáltatott egyházi ingatlanokról, a csángók anyanyelvi oktatásának és misézésének problémáiról, az erőszakos ortodox terjeszkedésről, a székely zászló elleni harcról, a könyv- és pólóelkobzásokról, Wass Albert-megemlékezések szervezői ellen indított, szólás- és gondolatszabadságot meggyalázó eljárásokról. Egyszóval arról a módszeres román önkényről, amely nemzeti közösségünk életerejének megtörésére és a homogén román nemzetállam megteremtésére irányul. S mindezen törekvések egyetlen ellenszeréről: a többszintű autonómiáról.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Véget ért a Mikó-ügy, legalábbis annak romániai szakasza. Bebizonyosodott, amit eddig is tudtunk: a román igazságszolgáltatás alkalmatlan rá, hogy ellássa a bírói hatalmi ágnak egy demokratikus államban betöltött szerepét. Hogy a jog betűjének jegyében és az igazságosság szellemében kimondja a végső szót vitás kérdésekben. Mert a Mikó-ügyben hozott ítélet, amely elorozza a kollégiumot jogos tulajdonosától, a jog szerint eljáró bizottság tagjait pedig felfüggesztett börtönbüntetésre ítéli, nemfelel meg sem a törvény betűjének–akit az ügy jogi részletei érdekelnek, alaposan felkészülhet a témából a www.13020.ro honlap monografikus, alapos tájékoztatásának köszönhetően –, sem az igazságosság szellemének. Azt üzeni, amit az említett honlap fejléce is rögzít: „bármit elvehetnek, bárkit bezárhatnak”. Kelemen Hunor megfogalmazásában: veszélybe került mindaz, amit az RMDSZ húsz év alatt elért.
Alku és jog
Nos, e kitétellel már lehetnek vitáink. Mert nem most került mindez veszélybe. Bírói tévedésnek számító ítéleteket eddig is hoztak. A román állam Erdély megszállása óta az igazságszolgáltatást használja gátlástalanul a magyarság megfélemlítésére, és ebben az 1989-es esztendő sem jelentett változást. Elég csak a zetelaki, oroszhegyi és kézdivásárhelyi elítéltekre utalni, amikor a székelységre nem alkalmazták a forradalmi cselekedetek vonatkozásában meghirdetett általános amnesztiát. A meglincselt milicistákkal nyilvánvalóan nem románságuk miatt végzett a felbőszült tömeg, hanem a Ceauşescu-korszakbeli kegyetlenkedéseik miatt. Erről világosan tanúskodik, hogy másutt is előfordult, hogy a forradalmi erőszak vetett véget a rendfenntartó erők túlkapásokról híres tagjai életének, de a meglincseltek között akadt magyar is, ugyanakkor a tisztességesen viselkedő román rendőröknek nem esett bántódásuk.
Hasonló a vásárhelyi pogrom ügye is. Ott a titkosrendőrség a román ortodox egyházzal közösen uszította a vásárhelyi magyarságra a feltüzelt és félrevezetett görgényvölgyi román parasztokat, majd a román bíróság a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélte el koncepciós perekben, sok esetben lábbal tiporva az eljárásjogot. A Mikó-ügy tehát csak egy ebben a sorban. Nehezebb a szőnyeg alá seperni, mint a korábbiakat, és kényelmetlenebbül érinti az RMDSZ vezetését, hiszen épp a közel húsz esztendeje folytatott politikája értelmét kérdőjelezi meg. Precedens értékű ügyről van szó, amely negatívan befolyásolhatja a visszaszolgáltatásra váró több száz egyházi ingatlan sorsát, hogy a már visszaszolgáltatottak újraállamosításának lehetőségéről ne is szóljunk.
Visszatérve Kelemen Hunor kijelentésére: a „veszélyt” az jelentette, hogy az RMDSZ vezetése feladta a közjogilag körbebástyázott kollektív jogokért folytatott harcot, feladta az önálló magyar érdekű külpolitikát, feladta az autonómiaprogramot, politikáját az engedmények kialkudására korlátozta. Volt politikai elemző és jogász – például Borbély Imre és Tamás Sándor – a kilencvenes évek első felében írt tanulmányaiban rámutat a jogok és engedmények közti különbségre. Az alkotmányjogi szinten kodifikált közjogi státust, amely egyben a perspektivikus fennmaradás reményével kecsegtet, nem lehet egyetlen bírói döntéssel megvonni – ellentétben a bármikor eltörölhető engedményekkel. Ezért kellett volna erre összpontosítania az RMDSZ-nek az utóbbi negyed évszázadban, nem pedig a kisstílű bukaresti alkudozásokra.
Iránykeresés
Nem most, hanem 1996. november 28-án került veszélybe a magyar jövő, amikor az RMDSZ SZKT zöld utat adott az alapszabályzat megtiprásával, puccsszerűen eljáró Operatív Tanácsnak arra, hogy mindenféle feltételrendszer nélkül folytasson koalíciós tárgyalásokat a román választások győzteseivel. Ettől kezdve nem lehetett az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére, a koszovóihoz hasonló nemzetközi rendezés kikényszerítésére összpontosítani. Izsák Balázstól Tőkés Lászlóig valamennyi, Nyugatot megjárt autonomista politikus elmondhatja, mekkora kárt okozott e lépés a külpolitika síkján. Egyik oldalról, ha a székelység területi autonómiaigényével keresték meg a különböző nemzetközi fórumokat, a logikus válasz az volt, hogy az erdélyi magyarság által demokratikus választásokon masszívan támogatott RMDSZ kormányon van, másrészt a kormányzati szerepvállalás teremtette meg a modellértékű román kisebbségpolitika hamis mítoszát. Érdemes leszögezni, hogy Markó Béla, az RMDSZ korábbi elnöke is elismerte: a kormányzati szerepvállalással az RMDSZ lemondott az önálló külpolitika eszközéről.
Álságos most meglepődést színlelni. A helyes útra visszatérni viszont soha nem késő. Vannak, akik ezt meg is hirdették az RMDSZ-en belül. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester radikális hangütése teljesen indokolt, s ha ezt az RMDSZ hivatalos politikává emelné, a nemzeti autonomista tábornak erkölcsi kötelessége lenne azt támogatni. Mint ahogy közösen tüntetett valamennyi erdélyi magyar szervezet az Igazság napján, s mint ahogy közösen léptünk fel a Székelyföld területi autonómiája érdekében a Székelyek Nagy Menetelésén is, amelyet valamennyi, magát magyarnak mondó politikai erő támogatott, leszámítva Markó Bélát és Gyurcsány Ferencéket. S még akkor is ezt kell tenni, ha tudjuk, hogy az RMDSZ egyéni és klikkérdekekben gondolkodó, érték- és ideológiamentes képviselői, akik idén nyáron a kormányból kilépni akaró elnököt, Kelemen Hunort azzal alázták meg, hogy őt mondatták le miniszterelnök-helyettességről, de a szervezetet kormányon tartották, nem fognak belenyugodni a politikai irányváltásba. Már egyáltalán, ha sor kerül politikai irányváltásra.
Valóságkampány
Sajnos az utóbbi 18 évben nemcsak a nemzetközi tényezők pipálták ki az erdélyi kérdést a román nemzetstratégiai integrációs érdekeket kiszolgáló, a román vezetést külpolitikai nyomás alá helyezni nem akaró RMDSZ vezetés politikájának köszönhetően. Az RMDSZ-elit is kontraszelektálódott, klientúra- és patronázselv kezdett működni, a legitimáció nem alulról felfelé épül, hanem a lojalitáselvű kontraszelekció mentén felülről lefelé. A vezetés megkapja ugyan az alternatívanélküliség gondolatát és – a parlamentből való kiesés rémképét ügyesen sulykolva – a választásokon a magyar szavazatok többségét, innen viszont maga sáfárkodhat a román és a magyar állam által az erdélyi magyar közösségnek címzett forrásokkal, szabadon alakíthatja a szervezeten belüli nomenklaturális viszonyokat. Nem azoknak kedvezve, akik közösségszervezésben jól teljesítenek, hanem akik megfelelően kiszolgálják a vezetést.
Felettébb csekély az esélye az alapvető irányváltásnak, a brassói útra való visszatérésnek, de ha mégis sor kerül rá, az erdélyi magyar egység „demagóg” jelszava ismét hatékony fegyverré válhat. Egységbe tömörülve kellene hangunkat hallatni, felhívni a nemzetközi közösség figyelmét a velünk megesett jogtalanságokra.
Természetesen e valóságkampány nem szorítkozhat a Mikó kollégium ügyére. Szólni kell elpusztított műemlékeinkről, beolvasztott, ledöntött szobrainkról, a vissza nem szolgáltatott egyházi ingatlanokról, a csángók anyanyelvi oktatásának és misézésének problémáiról, az erőszakos ortodox terjeszkedésről, a székely zászló elleni harcról, a könyv- és pólóelkobzásokról, Wass Albert-megemlékezések szervezői ellen indított, szólás- és gondolatszabadságot meggyalázó eljárásokról. Egyszóval arról a módszeres román önkényről, amely nemzeti közösségünk életerejének megtörésére és a homogén román nemzetállam megteremtésére irányul. S mindezen törekvések egyetlen ellenszeréről: a többszintű autonómiáról.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. december 10.
Tízéves a népszavazás
A vártnál kevesebben jelentek meg azon a megemlékezésen, amit a Magyarok Világszövetsége szervezett a 2004. december 5-i népszavazás tízéves évfordulójára. A miértre több válasz is lehetséges, a Világszövetség több irányból jövő, programszerű lejáratásától, a cudar időn keresztül, a társadalmi közönyig. Jómagam inkább azt látom a csekély érdeklődés mögött, hogy a kérdést a nemzeti oldal letudta, a magyar jövő iránti felelősség által mozgósított emberek úgy tekintik, hogy 2010-ben az ügy nyugvópontra jutott.
Ami egyébként megfelel a valóságnak. Arról még folyhat vita, hogy összességében hasznos és célszerű volt-e a népszavazás, hogy mekkora volt a kár/haszon arány, azt azonban nehéz tagadni, hogy az MVSZ kezdeményezése tolta a közérdeklődés homlokterébe a határon kívül élő magyarok anyaországi állampolgárságának ügyét, s tette azt megkerülhetetlen politikai problémává. Vagy ahogy a politikai elemzők fogalmaznak: ezzel került az ügy ismét a politikai napirendre.
Mert ott volt 1989-ben, amikor még az SZDSZ kék füzetében a szerényen „A rendszerváltás programjának” nevezett politikai röpiratban is szerepelt a kérdés, s az Ellenzéki kerekasztal is állást foglalt az ügyben, kedvezően méghozzá. Antallék rontották el ezt is, mint sok mást az adósságszolgálattól, a magyar mezőgazdaság szétverésén át, a privatizációig. Az 1993-ban elfogadott állampolgársági törvény minimális könnyítést adott a magyar nemzethez tartozóknak az állampolgárság megszerzésében, s ugyanúgy helyben lakáshoz és jövedelemigazoláshoz kötötte e státus megszerzését, mint az idegenek esetében.
A népszavazásnak köszönhetjük azt is, hogy sokaknak felnyílhatott a szeme a magát időnként konjunkturális érdekből nemzetinek mondó baloldal igazi természetét illetően, Duray Miklós egykorú megállapítását finomítva: „elvált a szív a májtól”. Végül, de nem utolsósorban érdemes azt is megjegyezni, hogy a népszavazáson a hatalmas MSZP–SZDSZ-es, ízig-vérig hazug kampány dacára győztek az igenek. A probléma az volt, hogy nem járult elég polgár az urnákhoz ahhoz, hogy a döntés kötelezze a parlamentet.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A vártnál kevesebben jelentek meg azon a megemlékezésen, amit a Magyarok Világszövetsége szervezett a 2004. december 5-i népszavazás tízéves évfordulójára. A miértre több válasz is lehetséges, a Világszövetség több irányból jövő, programszerű lejáratásától, a cudar időn keresztül, a társadalmi közönyig. Jómagam inkább azt látom a csekély érdeklődés mögött, hogy a kérdést a nemzeti oldal letudta, a magyar jövő iránti felelősség által mozgósított emberek úgy tekintik, hogy 2010-ben az ügy nyugvópontra jutott.
Ami egyébként megfelel a valóságnak. Arról még folyhat vita, hogy összességében hasznos és célszerű volt-e a népszavazás, hogy mekkora volt a kár/haszon arány, azt azonban nehéz tagadni, hogy az MVSZ kezdeményezése tolta a közérdeklődés homlokterébe a határon kívül élő magyarok anyaországi állampolgárságának ügyét, s tette azt megkerülhetetlen politikai problémává. Vagy ahogy a politikai elemzők fogalmaznak: ezzel került az ügy ismét a politikai napirendre.
Mert ott volt 1989-ben, amikor még az SZDSZ kék füzetében a szerényen „A rendszerváltás programjának” nevezett politikai röpiratban is szerepelt a kérdés, s az Ellenzéki kerekasztal is állást foglalt az ügyben, kedvezően méghozzá. Antallék rontották el ezt is, mint sok mást az adósságszolgálattól, a magyar mezőgazdaság szétverésén át, a privatizációig. Az 1993-ban elfogadott állampolgársági törvény minimális könnyítést adott a magyar nemzethez tartozóknak az állampolgárság megszerzésében, s ugyanúgy helyben lakáshoz és jövedelemigazoláshoz kötötte e státus megszerzését, mint az idegenek esetében.
A népszavazásnak köszönhetjük azt is, hogy sokaknak felnyílhatott a szeme a magát időnként konjunkturális érdekből nemzetinek mondó baloldal igazi természetét illetően, Duray Miklós egykorú megállapítását finomítva: „elvált a szív a májtól”. Végül, de nem utolsósorban érdemes azt is megjegyezni, hogy a népszavazáson a hatalmas MSZP–SZDSZ-es, ízig-vérig hazug kampány dacára győztek az igenek. A probléma az volt, hogy nem járult elég polgár az urnákhoz ahhoz, hogy a döntés kötelezze a parlamentet.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. december 11.
Tíz évvel december 5-e után
Tíz esztendő telt el az emlékezetes kettős népszavazás óta, amelyek közül az egyik, a magyar állampolgárság kiterjesztésével foglalkozó igen érzékenyen érintette az elcsatolt területek magyar lakosságát. Ama gyalázatos, uszító MSZP–SZDSZ-es kampány nyomán, amelynek végeredménye szoros összefüggésben van megannyi korábbi sebbel. A magyar nemzeti elit 1945 utáni, népbíráskodásnak csúfolt megtizedelésével, százezrek külföldre távozásával, az otthon maradottak kitelepítésével, lelki, tudati és fizikai terrorizálásával, az 1956 utáni megtorlásokkal, az ismételt emigrációs hullámmal, majd a kádári cinikus és tervszerű nemzeti öntudatpusztítással. A magyar sztálinisták és gulyáskommunisták teremtették meg azokat a társadalmi feltételeket, azokat a reflexeket és affinitásokat, melyekre apellálhatott a Gyurcsány-féle szégyenkampány. Nem kétséges, a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetkezet is ritkán süllyedt ilyen mélyre az elmúlt 25 esztendőben, mint a szóban forgó népszavazás alkalmával. Talán csak az Orbán–Năstase-egyezség megtorpedózása és a 23 millió román munkavállalóval való riogatás helyezhető mellé.
A történelem érdekessége, hogy még a nemzeti elkötelezettséggel egyáltalán nem vádolható Szabad Demokraták Szövetségének 1989-es programjában, az emlékezetes „kék füzetben” is benne volt, hogy a határon túli magyarokat alanyi jogon megillesse magyar állampolgárság, s e gondolatot az Ellenzéki Kerekasztal is magáévá tette. Sajnos az MDF-vezette kormány által elfogadtatott állampolgársági törvény más szellemben fogant, rendkívül kevés könnyítést adott a magyaroknak az állampolgárság megszerzésében, s ugyanúgy helyben lakáshoz és jövedelemigazoláshoz kötötte az állampolgárságszerzést, mint a kínaiak vagy oroszok esetében.
Téveszmék
A népszavazással kapcsolatban több téveszme is kering. Még a nemzeti oldalon is úgy állították be egyesek a kezdeményezést, mint a Magyarok Világszövetségének, rosszabb esetben az MVSZ elnöke, Patrubány Miklós partizánakcióját. Tény azonban, hogy Erdélyben már a kilencvenes évek közepén többen – így például Katona Ádám és Borbély Imre – politikai programmá tette e követelést. Katona Ádám 1995. augusztus 22-én nyilvánosságot látott, Göncz Árpád államelnökhöz intézett nyílt levelében azt kérte többek között, hogy Magyarország biztosítson védőhatalmi státust és kettős állampolgárságot az utódállamokban élő magyarság számára. Borbély Imre 1996 őszén független képviselőjelöltként szállt síkra választási kampánya keretén belül e gondolat mellett. A Magyarok Világkongresszusa ajánlást fogalmazott meg 1996 júniusában e tárgykörben, a Magyarok Világszövetsége pedig ugyanazon évben tartott októberi küldöttgyűlésén alapszabályzati szinten rögzítette a szervezet céljai között, hogy a határon túli magyarok alanyi jogon megkaphassák a magyar állampolgárságot. Az ellenérdekelt erők makacsul hazudoztak e témában. Ebben élen járt Kovács László, az MSZP korábbi elnöke, mások, beleértve sajnos Martonyi Jánost is mellébeszéltek, és azzal próbáltak hangulatot kelteni e természetes igény ellen, hogy nem lehet „automatikusan” állampolgárságot adni több millió embernek. Mintha legalábbis bárki ezt tűzte volna a zászlajára.
Torzulások
Az MVSZ népszavazási kezdeményezését hétéves kőkemény nemzetközi és belföldi lobbiharc előzte meg, amibe beletartozott a kérdést elméleti síkon körbejáró Magyar Kisebbség tematikus lapszáma. Ezt az MVSZ valamennyi parlamenti képviselőhöz eljuttatta, az egyes pártvezetők megkeresése, a külhoni állampolgárság koncepciójának és a vonatkozó törvénytervezetnek a kidolgozása kompromisszumos javaslatként, e modell bemutatása különböző nemzetközi fórumokon. Hét év sikertelen szakmai és lobbimunka után döntött úgy a világszövetség elnöksége, hogy népszavazást kezdeményez az ügyben.
A kezdeményezés ugyanakkor nemcsak a MVSZ-é volt, hanem több tucatnyi polgári köré és a nemzeti oldal számos civil szervezetéé is, amelyek közül érdemes megemlíteni az Erdélyi Körök Országos Szövetségét, az akkor még mozgalomként működő Jobbikot, a Hermann Ottó Társaságot, a Magyar Nemzeti Front nevű MIÉP-töredéket, a Trianon Társaságot, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a Nemzetőrök Szövetségét, a Magyar Földvédő Mozgalmat, a Horthy Miklós Társaságot, a Vitézi Rendet és három 56-os szövetséget és másokat. A még élő többszáz aláírásgyűjtő ugyanakkor azt is elmondhatja, hogy a szignók akkor kezdtek igazán gyűlni, amikor Schmitt Pál és Orbán Viktor is aláírta a gyűjtőíveket.
Sajátos emlékezettorzulás, hogy tudati szinten sokan úgy raktározták el a részleges kudarcot, mintha a nem szavazatok győztek volna, holott erről szó sem volt. A legalantasabb ösztönökre, az irigységre, a zsugoriságra, az anyagiasságra apelláló minősíthetetlen, uszító kormányzati kampány dacára az igenek győztek, de nem járult elég polgár az urnákhoz, ahhoz, hogy az népszavazás érvényes legyen és eredménye kötelezővé váljon a parlament számára. Gyurcsányék kampányának legetikátlanabb eleme az volt, hogy tényként közöltek feltételezéseket, és egyszerűen kikerülték, hogy a népszavazás győzelme esetén nélkülük nem lehetett volna döntést hozni. Magyarán: a megalkotandó jogi szabályozástól függött volna, hogy az anyaországi családoknak havi 20 ezer, vagy 20 forintjukba került volna a határon túli magyarok állampolgársághoz jutása. Amely jogi szabályozás megalkotása elképzelhetetlen lett volna az országgyűlésben amúgy többségben lévő MSZP nélkül, mivel két harmados törvényről volt szó.
De szólni kell a károkról is. Sokan úgy dekódolták – egyébként hibásan – a népszavazás eredményét, hogy az anyaországi magyarok megtagadták véreiket. Olyan emberek is felkapták a fejüket a népszavazás alkalmával, akik korábban nem foglalkoztak politikával. Magyarán az egyszerű emberek magyar egységérzése szenvedett csorbát. Ugyanakkor akik első indulatukban erdélyiként az anyaországi magyarok ellen fordultak – elfeledve, hogy mégiscsak az állampolgárság kiterjesztését támogatók voltak többségben, a csekély többség a nemzetellenes baloldal hecckampányának eredménye volt –, nem sokkal jobbak a románozó anyaországiaknál. Nemzetellenes, bomlasztó erők vannak itthon is, elég beleolvasni a magyar álbaloldalt ajnározó sajtóorgánumok tudatmételyező szövegeibe. Nálunk is le lehetett fasisztázni Nyirő Józsefet, lehetett gyalázni Wass Albertet. A törésvonal nem az anyaországiak és a határon kívül élő magyar között húzódik, hanem a globalista gyarmatosításnak itt is, ott is behódoló nemzetellenes erők, valamint a nemzeti építkezés, a magyar megmaradás és gyarapodás erői között. Aki differenciálás nélkül „táposoz”, aki a magyar állampolgárokról sommásan mond véleményt, ugyanúgy az előbbieket támogatja az utóbbiakkal szemben, mint a testvéreik ellen szavazó anyaországiak.
Távlatok
Lassan történelmi távlatból lehet megítélni azt a népszavazást, amelynek következményeként a média hónapokon keresztül az egyik legfontosabb, a mindennapok rohanásában az anyaországban feledésbe merülő kérdésről, a Trianonban eldöntött szétszakítottságunkról, valamint annak egyik orvoslási lehetőségéről szólt. A népszavazás tette elsőrendű köztémává a magyar állampolgárság kiterjesztésének kérdését, tette megkerülhetetlen problémává a politikai elit számára. Valószínűsíthető, hogy a kérdés 2010-es határozottsággal és sürgősséggel való rendezése nem történt volna meg a tíz évvel ezelőtti népszavazás nélkül. Az pedig szinte biztos, hogy az akkori aktusnak köszönhető: a könnyített honosításról szóló törvényt rég nem látott egységben, elsöprő többséggel fogadták el – mindössze Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor és Molnár Csaba szavazott nemmel.
A népszavazás jelentős mértékben hozzásegített ahhoz, hogy kihasználjuk a létező magyar politikai mozgásteret, hogy a magyar parlament olyan állampolgársági törvényt fogadjon el, amely megfelel a magyar érdekeknek, a magyar egységgondolatnak. És természetesen a magyar kormány által meghirdetett, határokon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatának.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Tíz esztendő telt el az emlékezetes kettős népszavazás óta, amelyek közül az egyik, a magyar állampolgárság kiterjesztésével foglalkozó igen érzékenyen érintette az elcsatolt területek magyar lakosságát. Ama gyalázatos, uszító MSZP–SZDSZ-es kampány nyomán, amelynek végeredménye szoros összefüggésben van megannyi korábbi sebbel. A magyar nemzeti elit 1945 utáni, népbíráskodásnak csúfolt megtizedelésével, százezrek külföldre távozásával, az otthon maradottak kitelepítésével, lelki, tudati és fizikai terrorizálásával, az 1956 utáni megtorlásokkal, az ismételt emigrációs hullámmal, majd a kádári cinikus és tervszerű nemzeti öntudatpusztítással. A magyar sztálinisták és gulyáskommunisták teremtették meg azokat a társadalmi feltételeket, azokat a reflexeket és affinitásokat, melyekre apellálhatott a Gyurcsány-féle szégyenkampány. Nem kétséges, a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetkezet is ritkán süllyedt ilyen mélyre az elmúlt 25 esztendőben, mint a szóban forgó népszavazás alkalmával. Talán csak az Orbán–Năstase-egyezség megtorpedózása és a 23 millió román munkavállalóval való riogatás helyezhető mellé.
A történelem érdekessége, hogy még a nemzeti elkötelezettséggel egyáltalán nem vádolható Szabad Demokraták Szövetségének 1989-es programjában, az emlékezetes „kék füzetben” is benne volt, hogy a határon túli magyarokat alanyi jogon megillesse magyar állampolgárság, s e gondolatot az Ellenzéki Kerekasztal is magáévá tette. Sajnos az MDF-vezette kormány által elfogadtatott állampolgársági törvény más szellemben fogant, rendkívül kevés könnyítést adott a magyaroknak az állampolgárság megszerzésében, s ugyanúgy helyben lakáshoz és jövedelemigazoláshoz kötötte az állampolgárságszerzést, mint a kínaiak vagy oroszok esetében.
Téveszmék
A népszavazással kapcsolatban több téveszme is kering. Még a nemzeti oldalon is úgy állították be egyesek a kezdeményezést, mint a Magyarok Világszövetségének, rosszabb esetben az MVSZ elnöke, Patrubány Miklós partizánakcióját. Tény azonban, hogy Erdélyben már a kilencvenes évek közepén többen – így például Katona Ádám és Borbély Imre – politikai programmá tette e követelést. Katona Ádám 1995. augusztus 22-én nyilvánosságot látott, Göncz Árpád államelnökhöz intézett nyílt levelében azt kérte többek között, hogy Magyarország biztosítson védőhatalmi státust és kettős állampolgárságot az utódállamokban élő magyarság számára. Borbély Imre 1996 őszén független képviselőjelöltként szállt síkra választási kampánya keretén belül e gondolat mellett. A Magyarok Világkongresszusa ajánlást fogalmazott meg 1996 júniusában e tárgykörben, a Magyarok Világszövetsége pedig ugyanazon évben tartott októberi küldöttgyűlésén alapszabályzati szinten rögzítette a szervezet céljai között, hogy a határon túli magyarok alanyi jogon megkaphassák a magyar állampolgárságot. Az ellenérdekelt erők makacsul hazudoztak e témában. Ebben élen járt Kovács László, az MSZP korábbi elnöke, mások, beleértve sajnos Martonyi Jánost is mellébeszéltek, és azzal próbáltak hangulatot kelteni e természetes igény ellen, hogy nem lehet „automatikusan” állampolgárságot adni több millió embernek. Mintha legalábbis bárki ezt tűzte volna a zászlajára.
Torzulások
Az MVSZ népszavazási kezdeményezését hétéves kőkemény nemzetközi és belföldi lobbiharc előzte meg, amibe beletartozott a kérdést elméleti síkon körbejáró Magyar Kisebbség tematikus lapszáma. Ezt az MVSZ valamennyi parlamenti képviselőhöz eljuttatta, az egyes pártvezetők megkeresése, a külhoni állampolgárság koncepciójának és a vonatkozó törvénytervezetnek a kidolgozása kompromisszumos javaslatként, e modell bemutatása különböző nemzetközi fórumokon. Hét év sikertelen szakmai és lobbimunka után döntött úgy a világszövetség elnöksége, hogy népszavazást kezdeményez az ügyben.
A kezdeményezés ugyanakkor nemcsak a MVSZ-é volt, hanem több tucatnyi polgári köré és a nemzeti oldal számos civil szervezetéé is, amelyek közül érdemes megemlíteni az Erdélyi Körök Országos Szövetségét, az akkor még mozgalomként működő Jobbikot, a Hermann Ottó Társaságot, a Magyar Nemzeti Front nevű MIÉP-töredéket, a Trianon Társaságot, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a Nemzetőrök Szövetségét, a Magyar Földvédő Mozgalmat, a Horthy Miklós Társaságot, a Vitézi Rendet és három 56-os szövetséget és másokat. A még élő többszáz aláírásgyűjtő ugyanakkor azt is elmondhatja, hogy a szignók akkor kezdtek igazán gyűlni, amikor Schmitt Pál és Orbán Viktor is aláírta a gyűjtőíveket.
Sajátos emlékezettorzulás, hogy tudati szinten sokan úgy raktározták el a részleges kudarcot, mintha a nem szavazatok győztek volna, holott erről szó sem volt. A legalantasabb ösztönökre, az irigységre, a zsugoriságra, az anyagiasságra apelláló minősíthetetlen, uszító kormányzati kampány dacára az igenek győztek, de nem járult elég polgár az urnákhoz, ahhoz, hogy az népszavazás érvényes legyen és eredménye kötelezővé váljon a parlament számára. Gyurcsányék kampányának legetikátlanabb eleme az volt, hogy tényként közöltek feltételezéseket, és egyszerűen kikerülték, hogy a népszavazás győzelme esetén nélkülük nem lehetett volna döntést hozni. Magyarán: a megalkotandó jogi szabályozástól függött volna, hogy az anyaországi családoknak havi 20 ezer, vagy 20 forintjukba került volna a határon túli magyarok állampolgársághoz jutása. Amely jogi szabályozás megalkotása elképzelhetetlen lett volna az országgyűlésben amúgy többségben lévő MSZP nélkül, mivel két harmados törvényről volt szó.
De szólni kell a károkról is. Sokan úgy dekódolták – egyébként hibásan – a népszavazás eredményét, hogy az anyaországi magyarok megtagadták véreiket. Olyan emberek is felkapták a fejüket a népszavazás alkalmával, akik korábban nem foglalkoztak politikával. Magyarán az egyszerű emberek magyar egységérzése szenvedett csorbát. Ugyanakkor akik első indulatukban erdélyiként az anyaországi magyarok ellen fordultak – elfeledve, hogy mégiscsak az állampolgárság kiterjesztését támogatók voltak többségben, a csekély többség a nemzetellenes baloldal hecckampányának eredménye volt –, nem sokkal jobbak a románozó anyaországiaknál. Nemzetellenes, bomlasztó erők vannak itthon is, elég beleolvasni a magyar álbaloldalt ajnározó sajtóorgánumok tudatmételyező szövegeibe. Nálunk is le lehetett fasisztázni Nyirő Józsefet, lehetett gyalázni Wass Albertet. A törésvonal nem az anyaországiak és a határon kívül élő magyar között húzódik, hanem a globalista gyarmatosításnak itt is, ott is behódoló nemzetellenes erők, valamint a nemzeti építkezés, a magyar megmaradás és gyarapodás erői között. Aki differenciálás nélkül „táposoz”, aki a magyar állampolgárokról sommásan mond véleményt, ugyanúgy az előbbieket támogatja az utóbbiakkal szemben, mint a testvéreik ellen szavazó anyaországiak.
Távlatok
Lassan történelmi távlatból lehet megítélni azt a népszavazást, amelynek következményeként a média hónapokon keresztül az egyik legfontosabb, a mindennapok rohanásában az anyaországban feledésbe merülő kérdésről, a Trianonban eldöntött szétszakítottságunkról, valamint annak egyik orvoslási lehetőségéről szólt. A népszavazás tette elsőrendű köztémává a magyar állampolgárság kiterjesztésének kérdését, tette megkerülhetetlen problémává a politikai elit számára. Valószínűsíthető, hogy a kérdés 2010-es határozottsággal és sürgősséggel való rendezése nem történt volna meg a tíz évvel ezelőtti népszavazás nélkül. Az pedig szinte biztos, hogy az akkori aktusnak köszönhető: a könnyített honosításról szóló törvényt rég nem látott egységben, elsöprő többséggel fogadták el – mindössze Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor és Molnár Csaba szavazott nemmel.
A népszavazás jelentős mértékben hozzásegített ahhoz, hogy kihasználjuk a létező magyar politikai mozgásteret, hogy a magyar parlament olyan állampolgársági törvényt fogadjon el, amely megfelel a magyar érdekeknek, a magyar egységgondolatnak. És természetesen a magyar kormány által meghirdetett, határokon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatának.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. december 18.
Fiatalokat díjaztak
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Ifjúsági Tanács közös alkotópályázatának eredményhirdetésére is sor került tegnap Temesváron, ama háromnapos programsorozat kezdetén, mely során konferenciára, megemlékezésekre és könyvbemutatókra kerül sor.
A temesvári forradalom óta eltelt huszonöt év alatt felnőtt egy nemzedék, melynek nincsenek közvetlen emlékei a diktatúráról. Az EMNT és a MIT arra kérte a fiatalokat, hogy két előre meghatározott téma kapcsán szélesítsék ismereteiket a közelmúltról, valamint fogalmazzák meg saját jövőképüket a kelet-közép-európai térségben.
A Családom a kommunizmusban és A jövő elkezdődött – Erdély 25 év múlva témakörökben több tucat pályamű érkezett be, melyek közül a legjobbakat egy háromfős zsűri – Borbély Zsolt Attila politológus, újságíró, Hunyadi Attila Gábor történész, egyetemi tanár és Matka Imre fiatal régész-történész – választotta ki. Az eredményhirdetésre a Bartók Béla Líceumban került sor, ahol a fiatalok találkozhattak a forradalmi eseményekben vezető szerepet vállalt Tőkés Lászlóval is. Az első pályázati kategóriában Bíró Réka (Barót) került ki nyertesen, második Kiss Gabriella lett, harmadik helyezést pedig Kiss Anna (Marosvásárhely) ért el. Az erdélyi jövőképet vizsgáló kiírásban első helyezést Bartis Előd (Csíkszentimre), második helyezést Albert Alfréd (Gyergyókilyénfalva), harmadik helyezést pedig Vékony Csongor Levente (Szatmárnémeti/Nyírbátor) ért el.
A sikeres pályázók pénzjutalomban részesültek, valamint minden kategória első és második helyezettje – Tőkés László európai parlamenti képviselő meghívására – brüsszeli tanulmányúton vehet részt.
Népújság (Marosvásárhely)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Ifjúsági Tanács közös alkotópályázatának eredményhirdetésére is sor került tegnap Temesváron, ama háromnapos programsorozat kezdetén, mely során konferenciára, megemlékezésekre és könyvbemutatókra kerül sor.
A temesvári forradalom óta eltelt huszonöt év alatt felnőtt egy nemzedék, melynek nincsenek közvetlen emlékei a diktatúráról. Az EMNT és a MIT arra kérte a fiatalokat, hogy két előre meghatározott téma kapcsán szélesítsék ismereteiket a közelmúltról, valamint fogalmazzák meg saját jövőképüket a kelet-közép-európai térségben.
A Családom a kommunizmusban és A jövő elkezdődött – Erdély 25 év múlva témakörökben több tucat pályamű érkezett be, melyek közül a legjobbakat egy háromfős zsűri – Borbély Zsolt Attila politológus, újságíró, Hunyadi Attila Gábor történész, egyetemi tanár és Matka Imre fiatal régész-történész – választotta ki. Az eredményhirdetésre a Bartók Béla Líceumban került sor, ahol a fiatalok találkozhattak a forradalmi eseményekben vezető szerepet vállalt Tőkés Lászlóval is. Az első pályázati kategóriában Bíró Réka (Barót) került ki nyertesen, második Kiss Gabriella lett, harmadik helyezést pedig Kiss Anna (Marosvásárhely) ért el. Az erdélyi jövőképet vizsgáló kiírásban első helyezést Bartis Előd (Csíkszentimre), második helyezést Albert Alfréd (Gyergyókilyénfalva), harmadik helyezést pedig Vékony Csongor Levente (Szatmárnémeti/Nyírbátor) ért el.
A sikeres pályázók pénzjutalomban részesültek, valamint minden kategória első és második helyezettje – Tőkés László európai parlamenti képviselő meghívására – brüsszeli tanulmányúton vehet részt.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 18.
Temesvár 25: Áder és Tőkés a nemzeti összefogást sürgette
Áder János magyar köztársasági elnök és Tőkés László, a temesvári népfelkelés kirobbantásában meghatározó szerepet játszó lelkész a román–magyar összefogásnak és a nemzeti szolidaritásnak a fontosságát hangsúlyozta Temesváron az 1989-es népfelkelésre emlékező jubileumi gálaesten tartott ünnepi beszédében.
Áder János – aki a megemlékezések második napján mondott beszédet – elmondta: 1989 a csodák éve volt, de a magyarok azt is megtanulhatták, hogy „a csodák nem maguktól jönnek el”, tenni kell „a megszabadító csodákért”.
Áder János szerint az egykori temesvári református lelkész szókimondása megmutatta, hogy „a legerősebbnek gondolt birodalom is gyenge, ha hazugságra épül”. A köztársasági elnök úgy vélte, „soha nem beszéltünk eleget” arról a felbuzdulásról, amelyet Magyarországon váltottak ki a temesvári események. Emlékeztetett: a forradalom jelképévé vált, kivágott közepű zászlók az akkoriban még túlnyomó többségben fekete-fehér televíziókon pontosan úgy néztek ki, mint 1956 forradalmának magyar zászlói.
„1989 karácsonya a magyaroknak a maguk forradalmát idézte fel” – jelentette ki Áder János, aki szerint a romániai forradalom, a szabadságukért küzdő magyarok és románok közös harca hatalmas reményeket és várakozást keltett.
„Azt a hitet ébresztette fel mindenkiben, hogy történelmi esély nyílt a korszakokon át kibeszéletlen és megoldatlan nemzeti feszültségek feloldására, hogy a szabadság, a demokrácia és az emberi jogok közösségében a népek sorsközössége is új értelmet nyer” – idézte fel az akkori közhangulatot a köztársasági elnök.
Megállapította: ezt a reményt fejezte ki az a tömeges segíteni akarás, amely minden idők legnagyobb magyar segítségnyújtási akciójában öltött testet. Ezrek és ezrek álltak sorba, hogy küldeményeiket teherautókra rakják és eljuttassák Romániába, nemcsak Erdélybe, nemcsak a magyaroknak, hanem minden nélkülözőnek.
„Hősünk egy város, ahol csodálatos összefogásban talált egymásra sokféle akarat, amelynek egyetlen célja volt: szabaddá lenni. Ez a szabadság az, amely testvérré tett nemzeteket. Ez a szabadság az, amely idehívta a magyarországi magyarok segítségét, ez az, amely felvillantotta az igazi nemzeti megbékélés reményét. Ez a szabadság az, amelyre reményeinket ma is építhetjük” – jelentette ki Áder János. Beszédét a temesváriakhoz intézett köszönetnyilvánítással zárta.
Tőkés László arról beszélt, hogy 25 évvel a romániai forradalom után is az 1989-es nemzeti szolidaritás, vallási ökuménia szellemének a megmentésére, továbbvitelére kell törekedni. Megemlítette, hazugságpropaganda folyik a temesvári népfelkelés kapcsán, amely egyenes folytatása a Securitate német- és magyarellenes ideológiájának. Emlékeztetett arra, hogy a Securitate külön részleget működtetett a vélt „német fasiszták” és a vélt „magyar irredenták” leleplezése céljából.
Áder János – aki a megemlékezések második napján mondott beszédet – elmondta: 1989 a csodák éve volt, de a magyarok azt is megtanulhatták, hogy „a csodák nem maguktól jönnek el”, tenni kell „a megszabadító csodákért”.
Áder János szerint az egykori temesvári református lelkész szókimondása megmutatta, hogy „a legerősebbnek gondolt birodalom is gyenge, ha hazugságra épül”. A köztársasági elnök úgy vélte, „soha nem beszéltünk eleget” arról a felbuzdulásról, amelyet Magyarországon váltottak ki a temesvári események. Emlékeztetett: a forradalom jelképévé vált, kivágott közepű zászlók az akkoriban még túlnyomó többségben fekete-fehér televíziókon pontosan úgy néztek ki, mint 1956 forradalmának magyar zászlói.
„1989 karácsonya a magyaroknak a maguk forradalmát idézte fel” – jelentette ki Áder János, aki szerint a romániai forradalom, a szabadságukért küzdő magyarok és románok közös harca hatalmas reményeket és várakozást keltett.
„Azt a hitet ébresztette fel mindenkiben, hogy történelmi esély nyílt a korszakokon át kibeszéletlen és megoldatlan nemzeti feszültségek feloldására, hogy a szabadság, a demokrácia és az emberi jogok közösségében a népek sorsközössége is új értelmet nyer” – idézte fel az akkori közhangulatot a köztársasági elnök.
Megállapította: ezt a reményt fejezte ki az a tömeges segíteni akarás, amely minden idők legnagyobb magyar segítségnyújtási akciójában öltött testet. Ezrek és ezrek álltak sorba, hogy küldeményeiket teherautókra rakják és eljuttassák Romániába, nemcsak Erdélybe, nemcsak a magyaroknak, hanem minden nélkülözőnek.
„Hősünk egy város, ahol csodálatos összefogásban talált egymásra sokféle akarat, amelynek egyetlen célja volt: szabaddá lenni. Ez a szabadság az, amely testvérré tett nemzeteket. Ez a szabadság az, amely idehívta a magyarországi magyarok segítségét, ez az, amely felvillantotta az igazi nemzeti megbékélés reményét. Ez a szabadság az, amelyre reményeinket ma is építhetjük” – jelentette ki Áder János. Beszédét a temesváriakhoz intézett köszönetnyilvánítással zárta.
Tőkés László arról beszélt, hogy 25 évvel a romániai forradalom után is az 1989-es nemzeti szolidaritás, vallási ökuménia szellemének a megmentésére, továbbvitelére kell törekedni. Megemlítette, hazugságpropaganda folyik a temesvári népfelkelés kapcsán, amely egyenes folytatása a Securitate német- és magyarellenes ideológiájának. Emlékeztetett arra, hogy a Securitate külön részleget működtetett a vélt „német fasiszták” és a vélt „magyar irredenták” leleplezése céljából.
„Sajnos a jelenkori román titkosszolgálat és posztkommunista kormányzat is nemegyszer állambiztonsági kockázatnak tekinti a hiteles ellenzékieket, nem kevésbé a közösségi jogaikért, autonómiájukért küzdő magyarokat” – jelentette ki az európai parlamenti képviselő.
Hangsúlyozta, nem szabad új falakat építeni a régiek helyére, fel kell számolni a nemzeteket megosztó falakat, az előítéletek, a gyűlölet szerteágazó falrendszerét. Emlékeztetett arra, hogy a legutóbbi elnökválasztáson megvalósult román–magyar egység a 25 évvel ezelőtti Temesvár szellemét idézi.
Úgy vélte, az elnökké választott Klaus Johannis újabb esélyt nyújt a romániai rendszerváltozás folytatására, ami az erdélyi magyarság életében is gyökeres változást indíthat.
„Fogadjuk meg, hogy amit 1989 decemberében megszereztünk, sohasem hagyjuk veszendőbe menni” – idézte Románia megválasztott elnökét Tőkés László.
Az est távolról érkezett szónoka Sali Berisha volt albán államfő és miniszterelnök volt, aki arra emlékeztetett, hogy az 1989 nyarán és őszén lezajlott közép-európai változásokban élen jártak a magyarok. E változások csak Romániában és Albániában késtek. Hozzátette, decemberben aztán az albánoknak is az adott erőt a rendszerváltáshoz, hogy „a temesvári parókia legyőzte a bukaresti elnöki palotát”.
„Önök ösztönözték az albánokat és engem is, hogy együtt harcoljunk a szabadságért” – jelentette ki a volt albán elnök kiváltva a hallgatóság elismerését. A temesvári jubileumi gálaműsoron az ünnepi beszédeket a Magyar Állami Népi Együttes ünnepi műsora, a Magyar Rapszódia követte.
A rendezvénysorozat délelőtti programpontjaként az EMNT és a Magyar Ifjúsági Tanács közös alkotópályázatának az eredményhirdetésére is sor került. A forradalom óta eltelt huszonöt év alatt ugyanis felnőtt egy nemzedék, melynek nincsenek közvetlen emlékei a diktatúráról.
Az EMNT és a MIT arra kérte a fiatalokat, hogy két, előre meghatározott téma kapcsán szélesítsék ismereteiket a közelmúltról, valamint fogalmazzák meg saját jövőképüket a kelet-közép-európai térségben. A Családom a kommunizmusban és A jövő elkezdődött – Erdély 25 év múlva témakörökben több tucat pályamű érkezett be, melyek közül a legjobbakat egy háromfős zsűri – Borbély Zsolt Attila politológus, újságíró, Hunyadi Attila Gábor történész, egyetemi tanár és Matka Imre fiatal régész-történész – választotta ki.
Az eredményhirdetésre a Bartók Béla Gimnáziumban került sor, ahol a fiatalok találkozhattak a forradalmi eseményekben vezető szerepet vállalt Tőkés Lászlóval is. A sikeres pályázók pénzjutalomban részesültek, valamint minden kategória első és második helyezettje – az EP-képviselő meghívására – brüsszeli tanulmányúton vehet részt. A forradalom évfordulójára a Bartók Béla Gimnázium saját alkotópályázatot is hirdetett Forradalmi történetek – 1989 a család emlékezetében címmel. A pályázatra 5–8. és 9–12. osztályosoktól vártak írásokat.
1989 decemberében Tőkés László akkori temesvári lelkész, és a mellette kiálló református gyülekezet ellenállása vezetett el a temesvári népfelkeléshez. A lelkész arra kérte híveit, hogy legyenek tanúi a december 15-re tervezett kilakoltatásának.
A hívek, és a hozzájuk csatlakozó – többségükben román – temesváriak szolidaritástüntetése alakult át december 16-án diktatúraellenes népfelkeléssé, mely öt nappal később Erdély nagyvárosaira és Bukarestre is átterjedt, és december 22-én Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor meneküléséhez vezetett.
MTI |
Krónika (Kolozsvár)
Áder János magyar köztársasági elnök és Tőkés László, a temesvári népfelkelés kirobbantásában meghatározó szerepet játszó lelkész a román–magyar összefogásnak és a nemzeti szolidaritásnak a fontosságát hangsúlyozta Temesváron az 1989-es népfelkelésre emlékező jubileumi gálaesten tartott ünnepi beszédében.
Áder János – aki a megemlékezések második napján mondott beszédet – elmondta: 1989 a csodák éve volt, de a magyarok azt is megtanulhatták, hogy „a csodák nem maguktól jönnek el”, tenni kell „a megszabadító csodákért”.
Áder János szerint az egykori temesvári református lelkész szókimondása megmutatta, hogy „a legerősebbnek gondolt birodalom is gyenge, ha hazugságra épül”. A köztársasági elnök úgy vélte, „soha nem beszéltünk eleget” arról a felbuzdulásról, amelyet Magyarországon váltottak ki a temesvári események. Emlékeztetett: a forradalom jelképévé vált, kivágott közepű zászlók az akkoriban még túlnyomó többségben fekete-fehér televíziókon pontosan úgy néztek ki, mint 1956 forradalmának magyar zászlói.
„1989 karácsonya a magyaroknak a maguk forradalmát idézte fel” – jelentette ki Áder János, aki szerint a romániai forradalom, a szabadságukért küzdő magyarok és románok közös harca hatalmas reményeket és várakozást keltett.
„Azt a hitet ébresztette fel mindenkiben, hogy történelmi esély nyílt a korszakokon át kibeszéletlen és megoldatlan nemzeti feszültségek feloldására, hogy a szabadság, a demokrácia és az emberi jogok közösségében a népek sorsközössége is új értelmet nyer” – idézte fel az akkori közhangulatot a köztársasági elnök.
Megállapította: ezt a reményt fejezte ki az a tömeges segíteni akarás, amely minden idők legnagyobb magyar segítségnyújtási akciójában öltött testet. Ezrek és ezrek álltak sorba, hogy küldeményeiket teherautókra rakják és eljuttassák Romániába, nemcsak Erdélybe, nemcsak a magyaroknak, hanem minden nélkülözőnek.
„Hősünk egy város, ahol csodálatos összefogásban talált egymásra sokféle akarat, amelynek egyetlen célja volt: szabaddá lenni. Ez a szabadság az, amely testvérré tett nemzeteket. Ez a szabadság az, amely idehívta a magyarországi magyarok segítségét, ez az, amely felvillantotta az igazi nemzeti megbékélés reményét. Ez a szabadság az, amelyre reményeinket ma is építhetjük” – jelentette ki Áder János. Beszédét a temesváriakhoz intézett köszönetnyilvánítással zárta.
Tőkés László arról beszélt, hogy 25 évvel a romániai forradalom után is az 1989-es nemzeti szolidaritás, vallási ökuménia szellemének a megmentésére, továbbvitelére kell törekedni. Megemlítette, hazugságpropaganda folyik a temesvári népfelkelés kapcsán, amely egyenes folytatása a Securitate német- és magyarellenes ideológiájának. Emlékeztetett arra, hogy a Securitate külön részleget működtetett a vélt „német fasiszták” és a vélt „magyar irredenták” leleplezése céljából.
Áder János – aki a megemlékezések második napján mondott beszédet – elmondta: 1989 a csodák éve volt, de a magyarok azt is megtanulhatták, hogy „a csodák nem maguktól jönnek el”, tenni kell „a megszabadító csodákért”.
Áder János szerint az egykori temesvári református lelkész szókimondása megmutatta, hogy „a legerősebbnek gondolt birodalom is gyenge, ha hazugságra épül”. A köztársasági elnök úgy vélte, „soha nem beszéltünk eleget” arról a felbuzdulásról, amelyet Magyarországon váltottak ki a temesvári események. Emlékeztetett: a forradalom jelképévé vált, kivágott közepű zászlók az akkoriban még túlnyomó többségben fekete-fehér televíziókon pontosan úgy néztek ki, mint 1956 forradalmának magyar zászlói.
„1989 karácsonya a magyaroknak a maguk forradalmát idézte fel” – jelentette ki Áder János, aki szerint a romániai forradalom, a szabadságukért küzdő magyarok és románok közös harca hatalmas reményeket és várakozást keltett.
„Azt a hitet ébresztette fel mindenkiben, hogy történelmi esély nyílt a korszakokon át kibeszéletlen és megoldatlan nemzeti feszültségek feloldására, hogy a szabadság, a demokrácia és az emberi jogok közösségében a népek sorsközössége is új értelmet nyer” – idézte fel az akkori közhangulatot a köztársasági elnök.
Megállapította: ezt a reményt fejezte ki az a tömeges segíteni akarás, amely minden idők legnagyobb magyar segítségnyújtási akciójában öltött testet. Ezrek és ezrek álltak sorba, hogy küldeményeiket teherautókra rakják és eljuttassák Romániába, nemcsak Erdélybe, nemcsak a magyaroknak, hanem minden nélkülözőnek.
„Hősünk egy város, ahol csodálatos összefogásban talált egymásra sokféle akarat, amelynek egyetlen célja volt: szabaddá lenni. Ez a szabadság az, amely testvérré tett nemzeteket. Ez a szabadság az, amely idehívta a magyarországi magyarok segítségét, ez az, amely felvillantotta az igazi nemzeti megbékélés reményét. Ez a szabadság az, amelyre reményeinket ma is építhetjük” – jelentette ki Áder János. Beszédét a temesváriakhoz intézett köszönetnyilvánítással zárta.
Tőkés László arról beszélt, hogy 25 évvel a romániai forradalom után is az 1989-es nemzeti szolidaritás, vallási ökuménia szellemének a megmentésére, továbbvitelére kell törekedni. Megemlítette, hazugságpropaganda folyik a temesvári népfelkelés kapcsán, amely egyenes folytatása a Securitate német- és magyarellenes ideológiájának. Emlékeztetett arra, hogy a Securitate külön részleget működtetett a vélt „német fasiszták” és a vélt „magyar irredenták” leleplezése céljából.
„Sajnos a jelenkori román titkosszolgálat és posztkommunista kormányzat is nemegyszer állambiztonsági kockázatnak tekinti a hiteles ellenzékieket, nem kevésbé a közösségi jogaikért, autonómiájukért küzdő magyarokat” – jelentette ki az európai parlamenti képviselő.
Hangsúlyozta, nem szabad új falakat építeni a régiek helyére, fel kell számolni a nemzeteket megosztó falakat, az előítéletek, a gyűlölet szerteágazó falrendszerét. Emlékeztetett arra, hogy a legutóbbi elnökválasztáson megvalósult román–magyar egység a 25 évvel ezelőtti Temesvár szellemét idézi.
Úgy vélte, az elnökké választott Klaus Johannis újabb esélyt nyújt a romániai rendszerváltozás folytatására, ami az erdélyi magyarság életében is gyökeres változást indíthat.
„Fogadjuk meg, hogy amit 1989 decemberében megszereztünk, sohasem hagyjuk veszendőbe menni” – idézte Románia megválasztott elnökét Tőkés László.
Az est távolról érkezett szónoka Sali Berisha volt albán államfő és miniszterelnök volt, aki arra emlékeztetett, hogy az 1989 nyarán és őszén lezajlott közép-európai változásokban élen jártak a magyarok. E változások csak Romániában és Albániában késtek. Hozzátette, decemberben aztán az albánoknak is az adott erőt a rendszerváltáshoz, hogy „a temesvári parókia legyőzte a bukaresti elnöki palotát”.
„Önök ösztönözték az albánokat és engem is, hogy együtt harcoljunk a szabadságért” – jelentette ki a volt albán elnök kiváltva a hallgatóság elismerését. A temesvári jubileumi gálaműsoron az ünnepi beszédeket a Magyar Állami Népi Együttes ünnepi műsora, a Magyar Rapszódia követte.
A rendezvénysorozat délelőtti programpontjaként az EMNT és a Magyar Ifjúsági Tanács közös alkotópályázatának az eredményhirdetésére is sor került. A forradalom óta eltelt huszonöt év alatt ugyanis felnőtt egy nemzedék, melynek nincsenek közvetlen emlékei a diktatúráról.
Az EMNT és a MIT arra kérte a fiatalokat, hogy két, előre meghatározott téma kapcsán szélesítsék ismereteiket a közelmúltról, valamint fogalmazzák meg saját jövőképüket a kelet-közép-európai térségben. A Családom a kommunizmusban és A jövő elkezdődött – Erdély 25 év múlva témakörökben több tucat pályamű érkezett be, melyek közül a legjobbakat egy háromfős zsűri – Borbély Zsolt Attila politológus, újságíró, Hunyadi Attila Gábor történész, egyetemi tanár és Matka Imre fiatal régész-történész – választotta ki.
Az eredményhirdetésre a Bartók Béla Gimnáziumban került sor, ahol a fiatalok találkozhattak a forradalmi eseményekben vezető szerepet vállalt Tőkés Lászlóval is. A sikeres pályázók pénzjutalomban részesültek, valamint minden kategória első és második helyezettje – az EP-képviselő meghívására – brüsszeli tanulmányúton vehet részt. A forradalom évfordulójára a Bartók Béla Gimnázium saját alkotópályázatot is hirdetett Forradalmi történetek – 1989 a család emlékezetében címmel. A pályázatra 5–8. és 9–12. osztályosoktól vártak írásokat.
1989 decemberében Tőkés László akkori temesvári lelkész, és a mellette kiálló református gyülekezet ellenállása vezetett el a temesvári népfelkeléshez. A lelkész arra kérte híveit, hogy legyenek tanúi a december 15-re tervezett kilakoltatásának.
A hívek, és a hozzájuk csatlakozó – többségükben román – temesváriak szolidaritástüntetése alakult át december 16-án diktatúraellenes népfelkeléssé, mely öt nappal később Erdély nagyvárosaira és Bukarestre is átterjedt, és december 22-én Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor meneküléséhez vezetett.
MTI |
Krónika (Kolozsvár)
2014. december 18.
Az erkölcsi mérce
Jézus markába szöget vertél/Dózsa húsából ebédeltél/Hitler-taktusra meneteltél/Nemet mondani sose mertél – írta a törökszentmiklósi költő, Iluh István, akinek négysorosa sokkal hitelesebb lett volna, ha a hetvenes évek Magyarországán nem a Hitler-taktusra, hanem a Sztálin- vagy Rákosi-indulóra menetelőket ostorozza. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a költő találó képekben ragadta meg a tekintetét a mindennapok horizontja fölé nem emelő, a közösségért kockázatot nem vállaló, saját anyagi szempontjai által irányított, a szakrális dimenzió által meg nem érintett mindenkori átlagember gyávaságát.
Hogy is fogalmazott Szőcs Géza 1985-ben, kigúnyolva a lapító, sunyító kolozsvári értelmiséget? „Az okos stratégia az, ha nem teszünk semmit/ettől megdöbbennek és megjavulnak/így kell ezt, ahogyan én csinálom/ahogy mi csináljuk/nem szabad tiltakozni, ez a helyes és biztos módszer/és ha szájba rúgnak, legjobb, ha megköszönjük/ha így teszünk, prosperálunk majd mindig/mint Prospero.”
A diktatúrák ezekre az emberekre építenek. Hatalmas történelmi kataklizmákra van szükség, nem ritkán titkosszolgálati rásegítésre, hogy a saját egzisztenciális, érvényesülési érdekeit mindenek elé helyező egyénben győzzön az altruizmus, a közösségi iránti felelősség, legyőzze a rettegést, felvegye a harcot a kilátástalanság ellen. Hősök minden korszakban voltak, de szerencsére is szükség van ahhoz, hogy sorsuk ne úgy alakuljon, mint például Szoboszlay Aladár katolikus papé, akit rendszermegdöntési kísérlete miatt kivégeztek a román kommunista hatóságok.
Temesvári csoda
Negyed évszázada Temesváron kisebb csoda történt, amit egyesek – hibásan – bizonyára besorolnak a titkosszolgálatok által koreografált államcsínyek közé, annál is inkább, mivel a kommunista rezsimek kelet-közép-európai országokban lezajlott dominószerű megdőlése mögött nem nehéz némi KBG-CIA együttműködést látni. Túl egyszerű volna azzal magyarázni az 1989-es esztendőt, hogy a „nagy testvér” támogatásának híján megbuktak a szovjet tankok árnyékában működő helyi kommunista elitek. Minden bizonnyal a külföldi manipulációnak is szerepe volt a rendszerváltás-sorozatban. A nagy különbség az arab tavaszhoz vagy a Majdanhoz képest, hogy Románia esetében a változás akkor is kétségkívül kedvező volt, ha a kommunista rendszert felváltó korrupt balkáni globalokapitalizmus milliókat késztetett az ország elhagyására. A bukaresti hatalomváltás minden bizonnyal koreografált volt, de az annak apropót adó temesvári csoda nem.
Temesváron nemcsak Tőkés László szállt szembe a térség legsötétebb diktatúrájával igaza biztos tudatában és a Fennvaló segítségében bízva, de a presbitérium is lelkésze mellett. Előbb írásban, majd a gyertyás tüntetésen fizikailag is kiálló több száz hívő is legyőzte félelmét, s a megtiport igazság oldalára állt, nem törődve a következményekkel. Sem Tőkés László, sem a mellette állók, sem az egyházi törvénytelenség elleni tiltakozást rendszerellenes népfelkeléssé alakító temesvári vagányok, Daniel Zãgãnescu és társai nem voltak a titkosszolgálat emberei, s nem is tudtak arról, hogy kiállásuk akár a rendszer bukásához is vezethet.
Suszter a kaptafánál?
Sokak számára az lett volna kényelmes, ha szikraszerepének gyümölcseit learatva Tőkés László megmarad életfogytig egyházi vezetőnek, nem „ártja bele magát” a politikába. De Temesvár hőse nemcsak bátorsága és nemzethűsége miatt említhető egy napon Márton Áronnal, hanem azért is, mert vállalta a politizálás ódiumát. Az erdélyi katolicizmus talán legnagyobb alakja memorandumban állt ki Erdély hovatartozásának kérdésében a magyar érdekek mellett, midőn a „legitim képviselet”, a Magyar Népi Szövetség elárulta nemzetét, és implicite Erdély Romániához tartozása mellett tette le a garast.
Hozzá hasonlóan Tőkés László sem nézte tétlenül, hogy az RMDSZ megfélemlített és/vagy megvásárolt vezetői miként prédálják szét a rendszerváltás nyújtotta történelmi lehetőségeket. 1992-ben élére állt az autonómiaprogramot programszinten rögzíteni kívánó „radikálisoknak”, sikerre vitte az ügyet, majd a szervezeten belül mindaddig az autonómia megvalósításáért és tényleges képviseletéért szállt síkra, míg erre bármilyen kis mozgástér volt. Kitartott a szervezet mellett annak ellenére, hogy húsz esztendeje akadt RMDSZ-képviselő, aki beállt a szekusozó román kórusba, útszéli stílusban gyalázta saját tiszteletbeli elnökét egy röpiratban, s a parlamenti frakció közel fele még arra sem volt hajlandó, hogy elhatárolódjon a mocskolódótól. El kellett viselnie a belső cenzúrát. A jéghegy csúcsa az volt, hogy az RMDSZ-tájékoztató, amely hírt adott a szervezet megyei vezetőinek vakondtúrás-avatásairól is, „megfeledkezett” arról, hogy 1999-ben Tőkés László tiszteletbeli elnökként az egyik legjelentősebb magyar állami kitüntetést vehette át. El kellett viselnie, hogy etikai bizottság elé citálják, hogy Nagy Benedek után más ál-kereszténydemokrata politikusok, például a később valódi szekus-ügybe keveredett Szatmári Tibor felmelegítik ellene a besúgórágalmat.
2003-ban az RMDSZ kongresszusi határozattal számolt le a belső választás és a nemzeti kataszter gondolatával, s ez volt az a pont, amikor Tőkés László külön autonomista szervezet létesítésére szánta el magát. A folytatást ismerjük, az EMNT mellett megalakult az SZNT, a Magyar Polgári Szövetségből a Magyar Polgári Párt, amely aztán elnökének foglyává vált. Az alapítók egy része pedig – akik az RMDSZ-es kényszerzubbonyt szűknek érezték – hamar rájött, hogy cseberből vederbe került, így jött létre az Erdélyi Magyar Néppárt.
A „ha” létjogosultsága
Mondják, a történelemben nincs „ha”, de a politikai esszéírásban azért lehet. Okunk van hinni, hogy ha az RMDSZ megmarad a Kolozsvári Nyilatkozat eszmei platformján, a nemzeti önkormányzat építése, a társadalomszervezés és az önazonosság erősítése mellett, nem itt tartanánk. Aligha packáznának velünk a hivatalok, rónának ki bírságot a magyar himnusz énekléséért, folytatnának meg-megújuló támadást a székely szimbólumok ellen, vetnék be – negyed évszázaddal a rendszerváltás után – a bíróságot, mint az etnikai megfélemlítés eszközét.
Ehhez viszont az RMDSZ-t nem azokra kellett volna építeni, akik fejet hajtanak bármikor bárkinek, ha azzal jól járnak, akik saját karrierérdek oltárán bármikor feláldozzák a nemzeti érdekeket. Az erkölcsi-politikai mércének Tőkés Lászlónak kellett volna lennie, nem pedig Hajdu Győző egykori helyettesének.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Jézus markába szöget vertél/Dózsa húsából ebédeltél/Hitler-taktusra meneteltél/Nemet mondani sose mertél – írta a törökszentmiklósi költő, Iluh István, akinek négysorosa sokkal hitelesebb lett volna, ha a hetvenes évek Magyarországán nem a Hitler-taktusra, hanem a Sztálin- vagy Rákosi-indulóra menetelőket ostorozza. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a költő találó képekben ragadta meg a tekintetét a mindennapok horizontja fölé nem emelő, a közösségért kockázatot nem vállaló, saját anyagi szempontjai által irányított, a szakrális dimenzió által meg nem érintett mindenkori átlagember gyávaságát.
Hogy is fogalmazott Szőcs Géza 1985-ben, kigúnyolva a lapító, sunyító kolozsvári értelmiséget? „Az okos stratégia az, ha nem teszünk semmit/ettől megdöbbennek és megjavulnak/így kell ezt, ahogyan én csinálom/ahogy mi csináljuk/nem szabad tiltakozni, ez a helyes és biztos módszer/és ha szájba rúgnak, legjobb, ha megköszönjük/ha így teszünk, prosperálunk majd mindig/mint Prospero.”
A diktatúrák ezekre az emberekre építenek. Hatalmas történelmi kataklizmákra van szükség, nem ritkán titkosszolgálati rásegítésre, hogy a saját egzisztenciális, érvényesülési érdekeit mindenek elé helyező egyénben győzzön az altruizmus, a közösségi iránti felelősség, legyőzze a rettegést, felvegye a harcot a kilátástalanság ellen. Hősök minden korszakban voltak, de szerencsére is szükség van ahhoz, hogy sorsuk ne úgy alakuljon, mint például Szoboszlay Aladár katolikus papé, akit rendszermegdöntési kísérlete miatt kivégeztek a román kommunista hatóságok.
Temesvári csoda
Negyed évszázada Temesváron kisebb csoda történt, amit egyesek – hibásan – bizonyára besorolnak a titkosszolgálatok által koreografált államcsínyek közé, annál is inkább, mivel a kommunista rezsimek kelet-közép-európai országokban lezajlott dominószerű megdőlése mögött nem nehéz némi KBG-CIA együttműködést látni. Túl egyszerű volna azzal magyarázni az 1989-es esztendőt, hogy a „nagy testvér” támogatásának híján megbuktak a szovjet tankok árnyékában működő helyi kommunista elitek. Minden bizonnyal a külföldi manipulációnak is szerepe volt a rendszerváltás-sorozatban. A nagy különbség az arab tavaszhoz vagy a Majdanhoz képest, hogy Románia esetében a változás akkor is kétségkívül kedvező volt, ha a kommunista rendszert felváltó korrupt balkáni globalokapitalizmus milliókat késztetett az ország elhagyására. A bukaresti hatalomváltás minden bizonnyal koreografált volt, de az annak apropót adó temesvári csoda nem.
Temesváron nemcsak Tőkés László szállt szembe a térség legsötétebb diktatúrájával igaza biztos tudatában és a Fennvaló segítségében bízva, de a presbitérium is lelkésze mellett. Előbb írásban, majd a gyertyás tüntetésen fizikailag is kiálló több száz hívő is legyőzte félelmét, s a megtiport igazság oldalára állt, nem törődve a következményekkel. Sem Tőkés László, sem a mellette állók, sem az egyházi törvénytelenség elleni tiltakozást rendszerellenes népfelkeléssé alakító temesvári vagányok, Daniel Zãgãnescu és társai nem voltak a titkosszolgálat emberei, s nem is tudtak arról, hogy kiállásuk akár a rendszer bukásához is vezethet.
Suszter a kaptafánál?
Sokak számára az lett volna kényelmes, ha szikraszerepének gyümölcseit learatva Tőkés László megmarad életfogytig egyházi vezetőnek, nem „ártja bele magát” a politikába. De Temesvár hőse nemcsak bátorsága és nemzethűsége miatt említhető egy napon Márton Áronnal, hanem azért is, mert vállalta a politizálás ódiumát. Az erdélyi katolicizmus talán legnagyobb alakja memorandumban állt ki Erdély hovatartozásának kérdésében a magyar érdekek mellett, midőn a „legitim képviselet”, a Magyar Népi Szövetség elárulta nemzetét, és implicite Erdély Romániához tartozása mellett tette le a garast.
Hozzá hasonlóan Tőkés László sem nézte tétlenül, hogy az RMDSZ megfélemlített és/vagy megvásárolt vezetői miként prédálják szét a rendszerváltás nyújtotta történelmi lehetőségeket. 1992-ben élére állt az autonómiaprogramot programszinten rögzíteni kívánó „radikálisoknak”, sikerre vitte az ügyet, majd a szervezeten belül mindaddig az autonómia megvalósításáért és tényleges képviseletéért szállt síkra, míg erre bármilyen kis mozgástér volt. Kitartott a szervezet mellett annak ellenére, hogy húsz esztendeje akadt RMDSZ-képviselő, aki beállt a szekusozó román kórusba, útszéli stílusban gyalázta saját tiszteletbeli elnökét egy röpiratban, s a parlamenti frakció közel fele még arra sem volt hajlandó, hogy elhatárolódjon a mocskolódótól. El kellett viselnie a belső cenzúrát. A jéghegy csúcsa az volt, hogy az RMDSZ-tájékoztató, amely hírt adott a szervezet megyei vezetőinek vakondtúrás-avatásairól is, „megfeledkezett” arról, hogy 1999-ben Tőkés László tiszteletbeli elnökként az egyik legjelentősebb magyar állami kitüntetést vehette át. El kellett viselnie, hogy etikai bizottság elé citálják, hogy Nagy Benedek után más ál-kereszténydemokrata politikusok, például a később valódi szekus-ügybe keveredett Szatmári Tibor felmelegítik ellene a besúgórágalmat.
2003-ban az RMDSZ kongresszusi határozattal számolt le a belső választás és a nemzeti kataszter gondolatával, s ez volt az a pont, amikor Tőkés László külön autonomista szervezet létesítésére szánta el magát. A folytatást ismerjük, az EMNT mellett megalakult az SZNT, a Magyar Polgári Szövetségből a Magyar Polgári Párt, amely aztán elnökének foglyává vált. Az alapítók egy része pedig – akik az RMDSZ-es kényszerzubbonyt szűknek érezték – hamar rájött, hogy cseberből vederbe került, így jött létre az Erdélyi Magyar Néppárt.
A „ha” létjogosultsága
Mondják, a történelemben nincs „ha”, de a politikai esszéírásban azért lehet. Okunk van hinni, hogy ha az RMDSZ megmarad a Kolozsvári Nyilatkozat eszmei platformján, a nemzeti önkormányzat építése, a társadalomszervezés és az önazonosság erősítése mellett, nem itt tartanánk. Aligha packáznának velünk a hivatalok, rónának ki bírságot a magyar himnusz énekléséért, folytatnának meg-megújuló támadást a székely szimbólumok ellen, vetnék be – negyed évszázaddal a rendszerváltás után – a bíróságot, mint az etnikai megfélemlítés eszközét.
Ehhez viszont az RMDSZ-t nem azokra kellett volna építeni, akik fejet hajtanak bármikor bárkinek, ha azzal jól járnak, akik saját karrierérdek oltárán bármikor feláldozzák a nemzeti érdekeket. Az erkölcsi-politikai mércének Tőkés Lászlónak kellett volna lennie, nem pedig Hajdu Győző egykori helyettesének.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. december 20.
Könyvbemutatók a 25. évfordulón
Hihetetlen háttérinformációk a temesvári forradalomról!
A Makovecz Imre tervezte, épülő Új Ezredév Református Központban december 19-én, pénteken egyszerre nyolc olyan könyv bemutatóját tartották meg, a szerzők jelenlétében, amelyeknek tartalma közvetlenül vagy közvetve a temesvári forradalomhoz kötődik. A rendhagyó könyvbemutatón részt vett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a 25. évvel ezelőtti események kulcsfigurája.
Az eseményt Gazda István házigazda lelkipásztor rövid áhítattal vezette be, majd néhány szót szólt az épülő Református Központról, amely szintén a forradalom hatására és emlékjeleként épülhet meg. Az első bemutatott könyv, Szőczi Árpád magyar származású kanadai újságíró Temesvár − A romániai forradalom igaz története című kötet volt, amelynek kapcsán hihetetlen dolgokat tudtunk meg magától a szerzőtől. Szőczi Árpád, akinek annak idején kulcsszerepe volt a Panoráma műsorban sugárzott Tőkés-interjú megszületésében, Temesváron elmondta: idén novemberben magyar titkosszolgálati információk birtokába jutott, amelyek szerint miközben Tőkés Lászlót a Securitate követte, a magyar hírszerzők „vigyáztak rá”, természetesen az ő és a szekusok tudta nélkül. Ennél is hihetetlenebb, hogy a magyar katonai hírszerzés emberei lehallgatták a Securitate telefonbeszélgetéseit, amit a decemberi népfelkelés kirobbanása előtt Tőkés László védelmére használtak fel, a diktátor elmenekülése után pedig együttműködtek a román katonai hírszerzőkkel, és információkat szolgáltattak az ún. terroristákról. „Volt egy egyezségük Stănculescu tábornokkal, hogy ha valami történik Romániában, akkor a magyar hírszerzők segítik a román hadsereget” – mondta Szőczi Árpád, aki hozzátette: Stănculescu tábornok egyáltalán nem hajlandó vele szóba állni, az információk Németh Miklós egykori magyar miniszterelnöktől és magyar titkosszolgálati levéltárakból származnak. A Kanadában élő magyar származású újságíró ennél szenzációsabb dolgokat is mondott: a temesvári szegények temetőjének hullaházában 1989 decemberében megtalált holttestek közül néhányan magyar hírszerzők voltak! „A magyar titkosszolgálati iratok sok értékes és pontos információt tartalmaznak, a román CNSAS csak megcsonkított, manipulált információkat bocsát a kutatók rendelkezésére, és ezeknek legalább 40%-a fantázia, érdektelen információ” – mondta Szőczi Árpád, aki komoly kutatásokra és interjúkra alapozza könyvét. A kötet szerzője azt is elmondta: Tőkés László két alkalommal is közvetlen életveszélyben volt: először 1989. november 2-án, amikor késsel felfegyverzett álarcosok törtek rá és családjára, feltehetően a Securitate emberei, de az utolsó pillanatban meggondolták magukat, és mégsem végezték ki a lelkipásztort, elképzelhető hogy erre utasítást kaptak. 1989 szilveszterén ismét merénylet készült ellene, de ezt az akciót is leállították az utolsó pillanatban. Tőkés Lászlót magát is meglepték a tudta nélkül körülötte lezajlott, kémregénybe illő eseményekről szóló információk. Az egykori temesvári lelkipásztor is pontosított az 1989. decemberi eseményekkel kapcsolatban: december 15-én reggel 8–9 óra körül kezdett gyülekezni a tömeg a református parókia előtt, hogy tanúja legyen Tőkés László kilakoltatásának, így ez az időpont tekinthető a temesvári forradalom kezdetének. „Temesváron van 1989. december 16-a utca, de valójában egy nappal korábban kezdődött a népfelkelés” – mondta Tőkés László.
Antal János és Joel David Rev. Revolution című, angol nyelvű kötete, amelyben a szerzők Tőkés László szájába adják saját életének és a temesvári forradalomnak a történetét, szintén izgalmas és aktuális információkat tartalmaz, mert Szőczi Árpáddal is egyeztettek a szerzők. A frappáns angol cím szójátékon alapul, hiszen a lelkészek a rev. előtagot viselik a nevük előtt.
Nagy Attila Egy forradalom a média tükrében című könyve a romániai forradalomról szóló magyar nyelvű híradások gyűjteménye 1988–89-ből. A 25. évforduló alkalmából a szerző Temesvár − Románia Csillaga árnyékában című könyvét is bemutatták. Molnár Kálmán Szilágysági szabadító karácsony. Tövisháti emlékezések című kötetének harmadik kiadását mutatták be Temesváron, amelyet néhány írással kiegészített a szerző. Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium. I−III.és Borbély Zsolt Attila Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvei nem közvetlenül a temesvári forradalomról szólnak, de szorosan kötődnek a romániai rendszerváltozáshoz. A könyvbemutatók alkalmából a temesvári származású Pintye Tamás mini kiállítás formájában mutatta be, hogyan siettek a zalaegerszegiek a kolozsváriak és a temesváriak segítségére közvetlenül a forradalom után.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)
Hihetetlen háttérinformációk a temesvári forradalomról!
A Makovecz Imre tervezte, épülő Új Ezredév Református Központban december 19-én, pénteken egyszerre nyolc olyan könyv bemutatóját tartották meg, a szerzők jelenlétében, amelyeknek tartalma közvetlenül vagy közvetve a temesvári forradalomhoz kötődik. A rendhagyó könyvbemutatón részt vett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a 25. évvel ezelőtti események kulcsfigurája.
Az eseményt Gazda István házigazda lelkipásztor rövid áhítattal vezette be, majd néhány szót szólt az épülő Református Központról, amely szintén a forradalom hatására és emlékjeleként épülhet meg. Az első bemutatott könyv, Szőczi Árpád magyar származású kanadai újságíró Temesvár − A romániai forradalom igaz története című kötet volt, amelynek kapcsán hihetetlen dolgokat tudtunk meg magától a szerzőtől. Szőczi Árpád, akinek annak idején kulcsszerepe volt a Panoráma műsorban sugárzott Tőkés-interjú megszületésében, Temesváron elmondta: idén novemberben magyar titkosszolgálati információk birtokába jutott, amelyek szerint miközben Tőkés Lászlót a Securitate követte, a magyar hírszerzők „vigyáztak rá”, természetesen az ő és a szekusok tudta nélkül. Ennél is hihetetlenebb, hogy a magyar katonai hírszerzés emberei lehallgatták a Securitate telefonbeszélgetéseit, amit a decemberi népfelkelés kirobbanása előtt Tőkés László védelmére használtak fel, a diktátor elmenekülése után pedig együttműködtek a román katonai hírszerzőkkel, és információkat szolgáltattak az ún. terroristákról. „Volt egy egyezségük Stănculescu tábornokkal, hogy ha valami történik Romániában, akkor a magyar hírszerzők segítik a román hadsereget” – mondta Szőczi Árpád, aki hozzátette: Stănculescu tábornok egyáltalán nem hajlandó vele szóba állni, az információk Németh Miklós egykori magyar miniszterelnöktől és magyar titkosszolgálati levéltárakból származnak. A Kanadában élő magyar származású újságíró ennél szenzációsabb dolgokat is mondott: a temesvári szegények temetőjének hullaházában 1989 decemberében megtalált holttestek közül néhányan magyar hírszerzők voltak! „A magyar titkosszolgálati iratok sok értékes és pontos információt tartalmaznak, a román CNSAS csak megcsonkított, manipulált információkat bocsát a kutatók rendelkezésére, és ezeknek legalább 40%-a fantázia, érdektelen információ” – mondta Szőczi Árpád, aki komoly kutatásokra és interjúkra alapozza könyvét. A kötet szerzője azt is elmondta: Tőkés László két alkalommal is közvetlen életveszélyben volt: először 1989. november 2-án, amikor késsel felfegyverzett álarcosok törtek rá és családjára, feltehetően a Securitate emberei, de az utolsó pillanatban meggondolták magukat, és mégsem végezték ki a lelkipásztort, elképzelhető hogy erre utasítást kaptak. 1989 szilveszterén ismét merénylet készült ellene, de ezt az akciót is leállították az utolsó pillanatban. Tőkés Lászlót magát is meglepték a tudta nélkül körülötte lezajlott, kémregénybe illő eseményekről szóló információk. Az egykori temesvári lelkipásztor is pontosított az 1989. decemberi eseményekkel kapcsolatban: december 15-én reggel 8–9 óra körül kezdett gyülekezni a tömeg a református parókia előtt, hogy tanúja legyen Tőkés László kilakoltatásának, így ez az időpont tekinthető a temesvári forradalom kezdetének. „Temesváron van 1989. december 16-a utca, de valójában egy nappal korábban kezdődött a népfelkelés” – mondta Tőkés László.
Antal János és Joel David Rev. Revolution című, angol nyelvű kötete, amelyben a szerzők Tőkés László szájába adják saját életének és a temesvári forradalomnak a történetét, szintén izgalmas és aktuális információkat tartalmaz, mert Szőczi Árpáddal is egyeztettek a szerzők. A frappáns angol cím szójátékon alapul, hiszen a lelkészek a rev. előtagot viselik a nevük előtt.
Nagy Attila Egy forradalom a média tükrében című könyve a romániai forradalomról szóló magyar nyelvű híradások gyűjteménye 1988–89-ből. A 25. évforduló alkalmából a szerző Temesvár − Románia Csillaga árnyékában című könyvét is bemutatták. Molnár Kálmán Szilágysági szabadító karácsony. Tövisháti emlékezések című kötetének harmadik kiadását mutatták be Temesváron, amelyet néhány írással kiegészített a szerző. Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium. I−III.és Borbély Zsolt Attila Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvei nem közvetlenül a temesvári forradalomról szólnak, de szorosan kötődnek a romániai rendszerváltozáshoz. A könyvbemutatók alkalmából a temesvári származású Pintye Tamás mini kiállítás formájában mutatta be, hogyan siettek a zalaegerszegiek a kolozsváriak és a temesváriak segítségére közvetlenül a forradalom után.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)
2014. december 22.
Átadták a Bálint András-emlékdíjakat
Huszadik alkalommal adták át tegnap délelőtt a Székelyföld Galériában a Bálint András-emlékdíjakat. A néhai újságíró, publicista emlékére létesített elismeréssel ezúttal Fábián Kornélia újságíró-szerkesztőt, dokumentumfilm-rendezőt és Borbély Zsolt Attila közírót, politológust tüntették ki.
Az eseményen a Száva Enikő által írt laudációt Farkas Antal szerkesztő, fotográfus olvasta fel, hangsúlyozva, hogy Fábián Kornélia sajátos látásmódja mindig ott követelte ki a helyet, ahol éppen dolgozott. „Az ezredforduló óta folyamatosan készülő dokumentumfilmjeiben a népi mesterségeket, mesterembereket, az egyszerű tanyai környezetet és ennek embereit mutatja be. Fábián Kornéliának van egy hatodik érzéke, érzi, érti a társadalom lüktetését, a környezetében élő egyszerű emberek örömét, bánatát” – mutatott rá Száva.
Borbély Zsolt Attilát a Székelyföld folyóirat munkatársa, György Attila méltatta, aki az erdélyi magyar közélet egyik legmeghatározóbb személyének nevezte a díjazottat. „Őszinte meggyőződésem, hogy az elmúlt húsz évben Borbély Zsolt Attilát nyugodtan nevezhetjük az erdélyi magyar politikai közélet lelkiismeretének. Egyetlen nagy hibája van, hogy rossz korban született. A hely az jó. Legalább száz évvel korábban kellett volna szülessen, egy olyan korban, amikor még divat volt a becsület, a jól végzett munka, az erkölcs, a hűség, a hazaszeretet, egyszóval divat volt úriembernek lenni. Ilyen szempontból fehér holló, és ha én adnám azt a díjat, inkább ilyen minőségében adnám, mert a politológiai, publicisztikai tevékenységéért már nemcsak díjat kellene adni, hanem róla kellene elnevezni egy hasonlót.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Huszadik alkalommal adták át tegnap délelőtt a Székelyföld Galériában a Bálint András-emlékdíjakat. A néhai újságíró, publicista emlékére létesített elismeréssel ezúttal Fábián Kornélia újságíró-szerkesztőt, dokumentumfilm-rendezőt és Borbély Zsolt Attila közírót, politológust tüntették ki.
Az eseményen a Száva Enikő által írt laudációt Farkas Antal szerkesztő, fotográfus olvasta fel, hangsúlyozva, hogy Fábián Kornélia sajátos látásmódja mindig ott követelte ki a helyet, ahol éppen dolgozott. „Az ezredforduló óta folyamatosan készülő dokumentumfilmjeiben a népi mesterségeket, mesterembereket, az egyszerű tanyai környezetet és ennek embereit mutatja be. Fábián Kornéliának van egy hatodik érzéke, érzi, érti a társadalom lüktetését, a környezetében élő egyszerű emberek örömét, bánatát” – mutatott rá Száva.
Borbély Zsolt Attilát a Székelyföld folyóirat munkatársa, György Attila méltatta, aki az erdélyi magyar közélet egyik legmeghatározóbb személyének nevezte a díjazottat. „Őszinte meggyőződésem, hogy az elmúlt húsz évben Borbély Zsolt Attilát nyugodtan nevezhetjük az erdélyi magyar politikai közélet lelkiismeretének. Egyetlen nagy hibája van, hogy rossz korban született. A hely az jó. Legalább száz évvel korábban kellett volna szülessen, egy olyan korban, amikor még divat volt a becsület, a jól végzett munka, az erkölcs, a hűség, a hazaszeretet, egyszóval divat volt úriembernek lenni. Ilyen szempontból fehér holló, és ha én adnám azt a díjat, inkább ilyen minőségében adnám, mert a politológiai, publicisztikai tevékenységéért már nemcsak díjat kellene adni, hanem róla kellene elnevezni egy hasonlót.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2014. december 22.
Ez már történelem?
A diktatúraellenes temesvári népfölkelés kitörésének 25. évfordulóján rendezett emlékhét keretében könyvnapot tartottak december 19-én a Bánság fővárosában, a Makovecz Imre tervezte, még mindig épülő Új Ezredév Református Központban.
Egyszerre nyolc olyan könyv bemutatóját tartották meg, a szerzők-szerkesztők jelenlétében, amelyeknek tartalma közvetlenül vagy közvetve a temesvári antikommunista forradalomhoz és az azt követő romániai rendszerváltáshoz kötődik. Az eseményt Gazda István házigazda lelkipásztor rövid áhítattal vezette be, majd szólt a református központról, amely szintén a forradalom hatására és emlékjeleként épülhet meg.
A rendhagyó könyvbemutatón részt vett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a 25. évvel ezelőtti események kulcsfigurája, aki rövid nyitóbeszédében rámutatott: semmi sem zárult le tisztességesen és megnyugtatóan, a köz és azon belül romániai magyarságunk megelégedésére az akkor megindult folyamatokból, ám részben a feledés ellen, részben pedig a már meglévő negyedszázados távlat okán érdemes mindent begyűjteni és megörökíteni. Ezt szolgálják az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az európai parlamenti iroda és más önzetlen támogatók segítségével megjelent könyvek is.
Az első bemutatott kötet, Szőczi Árpád magyar származású kanadai újságíró Temesvár − A romániai forradalom igaz története című műve volt, amely főként azt taglalja, hogy 1989-ban milyen politikai és társadalmi körülmények hatására „telt be a pohár” Romániába, valamint hogy miért épp Temesváron és miért éppen akkor csordult túl ez a pohár. A könyvben ugyanakkor hihetetlen epizódok tarkítják a hiteles tényeket, történéseket, ezért többen inkább dokumentumregénynek vélik az újságíró művét, ami javított és bővített kiadásban jelent meg ismét, immár román nyelven is. Tőkés Lászlót maga is hangsúlyozta a bemutatón, hogy a könyv kémregénybe illő fordulatairól, a Szőczi által „kinyomozott” részletekről nincs tudomása, de azt majd a későbbi kutatásoknak, feltárásoknak kell kimutatniuk, hogy a riporternek nyilatkozó egykori „bennfentesek” tudása, ismerete, szava mennyit ér. Azt az egykori temesvári lelkipásztor sietett pontosítani az 1989. decemberi eseményekkel kapcsolatban: 15-én reggel 8–9 óra körül kezdett gyülekezni a tömeg a református parókia előtt, hogy tanúja legyen Tőkés László kilakoltatásának, így ez az időpont tekinthető a temesvári forradalom kezdetének. „A média is rosszul tudja és híreszteli, sőt Temesváron van 1989. december 16-a utca is, de valójában egy nappal korábban kezdődött a népfelkelés” – mondta Tőkés László.
Antal János a Joel Daviddal írt angol nyelvű kötetéről beszélt, a Rev. Revolution-ben„a forradalom tiszteletese” meséli el életének és a temesvári forradalomnak a történetét. A Nagy Attila által szerkesztett Egy forradalom a média tükrében a romániai forradalomról szóló magyar nyelvű híradások gyűjteménye 1988–89-ből. A Temesvár − Románia Csillaga árnyékában című kötetet is ő szerkesztette, ez Tőkés László román állami kitüntetésének kálváriáját összegzi, Lengyel György beszélt az ügyről és a kötetről. Antal János Revisionists Seek Revenge című munkája ennek egy rövid angol nyelvű rezüméje. Molnár Kálmán Szilágysági szabadító karácsony. Tövisháti emlékezések című kötetének harmadik, bővített kiadását is bemutatták Temesváron, akárcsak Molnár JánosSzigorúan ellenőrzött evangélium című korszakos művének három vaskos kötetét, amelyhez immár egy kiegészítő negyediket is mellékelt a kiadó kolozsvári Kriterion. Borbély Zsolt Attila Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyve nem közvetlenül a temesvári forradalomról szól, de szorosan kötődik a romániai rendszerváltozáshoz és annak kisebbségi vonatkozásaihoz.
Végül Mara Chirițescu szerkesztő, műfordító mutatta be a bukaresti Pavesiana kiadót, amely a román-olasz irodalmi hídverésben játszik fontos szerepet, de kortárs történeti munkákat is kiad, valamint a rangos Paradigma folyóiratot. A hallgatóság soraiból érkező kérdések, felvetések, kommentárok előtt Gabriel Andreescu politológus, emberjogi aktivista szólt még, egyebek mellett a Polirom kiadónál megjelent Ultimul deceniu de comunism (Az utolsó kommunista évtized) című kötetről, amely egy megrázó gyűjteménye a Szabad Európa Rádiónak Romániából küldött hallgatói leveleknek, üzeneteknek.
A könyvbemutatók alkalmából a temesvári származású Pintye Tamás minikiállítás formájában mutatta be, hogyan siettek a zalaegerszegiek a kolozsváriak és a temesváriak segítségére közvetlenül a forradalom után.
tokeslaszlo.ro/cikk
A diktatúraellenes temesvári népfölkelés kitörésének 25. évfordulóján rendezett emlékhét keretében könyvnapot tartottak december 19-én a Bánság fővárosában, a Makovecz Imre tervezte, még mindig épülő Új Ezredév Református Központban.
Egyszerre nyolc olyan könyv bemutatóját tartották meg, a szerzők-szerkesztők jelenlétében, amelyeknek tartalma közvetlenül vagy közvetve a temesvári antikommunista forradalomhoz és az azt követő romániai rendszerváltáshoz kötődik. Az eseményt Gazda István házigazda lelkipásztor rövid áhítattal vezette be, majd szólt a református központról, amely szintén a forradalom hatására és emlékjeleként épülhet meg.
A rendhagyó könyvbemutatón részt vett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a 25. évvel ezelőtti események kulcsfigurája, aki rövid nyitóbeszédében rámutatott: semmi sem zárult le tisztességesen és megnyugtatóan, a köz és azon belül romániai magyarságunk megelégedésére az akkor megindult folyamatokból, ám részben a feledés ellen, részben pedig a már meglévő negyedszázados távlat okán érdemes mindent begyűjteni és megörökíteni. Ezt szolgálják az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az európai parlamenti iroda és más önzetlen támogatók segítségével megjelent könyvek is.
Az első bemutatott kötet, Szőczi Árpád magyar származású kanadai újságíró Temesvár − A romániai forradalom igaz története című műve volt, amely főként azt taglalja, hogy 1989-ban milyen politikai és társadalmi körülmények hatására „telt be a pohár” Romániába, valamint hogy miért épp Temesváron és miért éppen akkor csordult túl ez a pohár. A könyvben ugyanakkor hihetetlen epizódok tarkítják a hiteles tényeket, történéseket, ezért többen inkább dokumentumregénynek vélik az újságíró művét, ami javított és bővített kiadásban jelent meg ismét, immár román nyelven is. Tőkés Lászlót maga is hangsúlyozta a bemutatón, hogy a könyv kémregénybe illő fordulatairól, a Szőczi által „kinyomozott” részletekről nincs tudomása, de azt majd a későbbi kutatásoknak, feltárásoknak kell kimutatniuk, hogy a riporternek nyilatkozó egykori „bennfentesek” tudása, ismerete, szava mennyit ér. Azt az egykori temesvári lelkipásztor sietett pontosítani az 1989. decemberi eseményekkel kapcsolatban: 15-én reggel 8–9 óra körül kezdett gyülekezni a tömeg a református parókia előtt, hogy tanúja legyen Tőkés László kilakoltatásának, így ez az időpont tekinthető a temesvári forradalom kezdetének. „A média is rosszul tudja és híreszteli, sőt Temesváron van 1989. december 16-a utca is, de valójában egy nappal korábban kezdődött a népfelkelés” – mondta Tőkés László.
Antal János a Joel Daviddal írt angol nyelvű kötetéről beszélt, a Rev. Revolution-ben„a forradalom tiszteletese” meséli el életének és a temesvári forradalomnak a történetét. A Nagy Attila által szerkesztett Egy forradalom a média tükrében a romániai forradalomról szóló magyar nyelvű híradások gyűjteménye 1988–89-ből. A Temesvár − Románia Csillaga árnyékában című kötetet is ő szerkesztette, ez Tőkés László román állami kitüntetésének kálváriáját összegzi, Lengyel György beszélt az ügyről és a kötetről. Antal János Revisionists Seek Revenge című munkája ennek egy rövid angol nyelvű rezüméje. Molnár Kálmán Szilágysági szabadító karácsony. Tövisháti emlékezések című kötetének harmadik, bővített kiadását is bemutatták Temesváron, akárcsak Molnár JánosSzigorúan ellenőrzött evangélium című korszakos művének három vaskos kötetét, amelyhez immár egy kiegészítő negyediket is mellékelt a kiadó kolozsvári Kriterion. Borbély Zsolt Attila Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyve nem közvetlenül a temesvári forradalomról szól, de szorosan kötődik a romániai rendszerváltozáshoz és annak kisebbségi vonatkozásaihoz.
Végül Mara Chirițescu szerkesztő, műfordító mutatta be a bukaresti Pavesiana kiadót, amely a román-olasz irodalmi hídverésben játszik fontos szerepet, de kortárs történeti munkákat is kiad, valamint a rangos Paradigma folyóiratot. A hallgatóság soraiból érkező kérdések, felvetések, kommentárok előtt Gabriel Andreescu politológus, emberjogi aktivista szólt még, egyebek mellett a Polirom kiadónál megjelent Ultimul deceniu de comunism (Az utolsó kommunista évtized) című kötetről, amely egy megrázó gyűjteménye a Szabad Európa Rádiónak Romániából küldött hallgatói leveleknek, üzeneteknek.
A könyvbemutatók alkalmából a temesvári származású Pintye Tamás minikiállítás formájában mutatta be, hogyan siettek a zalaegerszegiek a kolozsváriak és a temesváriak segítségére közvetlenül a forradalom után.
tokeslaszlo.ro/cikk
2014. december 29.
Mozgástér: kitöltés és növelés
A kelet- és közép-európai rendszerváltás negyedévszázados évfordulója kiváló alkalom a történelmi számvetésre. Mert bár nem eldöntött, hogy mi is történt akkor, mekkora volt a külföldi titkosszolgálatok szerepe az eseménysorban, sokak számára az is kérdéses, hogy rendszerváltás történt-e, annyi biztos, hogy 1989 decemberében a magyar nemzet gyökeresen új történelmi helyzetbe került, amelynek fő jellemzője, hogy nagyságrenddel nagyobb lehetőség nyílt a saját közösségi sorsalakításra, mint korábban. Radikálisan megnövekedett a létező mozgástér, és lehetőség mutatkozott annak tágítására is.
Huszonöt év távlatából a legfőbb kérdés az, mennyire sikerült kihasználni a kínálkozó lehetőségeket a magyar szuverenitás, döntéskör, önkormányzás szélesítésére, és mennyire sikerült bejátszani azt a mozgásteret, amit a történelem 1989 december 22. után kínált számunkra.
Mit rontottunk el?
Ha abból indulunk ki, hogy egy kakaskodó prefektus bírságol a magyar himnusz eléneklése miatt, majd politikai kabaréba illő önellentmondó nyilatkozatokba keveredik az „éneklés” és az „intonálás” témájában, vagy ugyanez a prefektus azzal fenyegetőzik, hogy példásan megbünteti azokat a székelyeket, akik gyászlobogót tettek ki december elsején, miközben maga is jelzi, nem tudja, hogy milyen törvény alapján fog eljárni, akkor már ennyiből is érezhetjük, hogy a helyzetünk nem sokkal jobb, mint negyed évszázada, a forradalomnak álcázott puccs után. Jóllehet, a bukaresti hatalom tartózkodik a tömeges erőszak bevetésétől (marosvásárhelyi pogrom, bányászjárás), de a törvényesség, a jogszerűség továbbra sem hatja át az állami szervek működését, a jogszolgáltatás továbbra is az etnikai megfélemlítés eszköze, a román hatalom pedig legerősebb bástyánkat, a Székelyföldet ostromolja.
Mit rontottunk el? Mit lehetett volna másképp csinálni?
Az eltelt két és fél évtized azt jelzi, hogy amit a decemberi felbuzdulás után elértünk az iskolák szétválasztásával, nagyjából azzal is maradtunk. Akadt ugyan még néhány szerencsés eset, de a decemberi-januári fait accompli ereje nagy volt. Ahol totojáztak – mint például a temesvári Magyar Ház esetében –, ott jellemzően ma is a bitorlók az urak. S akkor nem szóltunk azokról az esetekről, amelyek önfeladásunknak „köszönhetők”, mint a román állami fennhatóság alá átjátszott zilahi Wesselényi kollégium vagy a gyulafehérvári teológia. De mindez nem érinti a legfontosabb kérdéseket: a közjogi viszonyokat, közösségünk kollektív jogait, az erdélyi magyar önrendelkezést. Mert bármit is állít Ion Iliescu és Frunda György, ha valamennyi iskolát, egyházi ingatlant, erdőt és földet visszakaptunk volna, az sem jelentene kulturális autonómiát, azaz szuverenitástranszfert a bukaresti hatalom részéről az erdélyi magyar közösség demokratikusan megválasztott elöljáróságának irányába. Területi autonómiát meg végképp nem.
„Népek akarata”
Nagy balszerencséje volt az erdélyi magyarságnak, hogy a megszerveződő magyar érdekképviselet élére olyan ember került, aki bár köztiszteletben állt és egyértelmű politikai-intellektuális tekintélynek örvendett, képtelen volt magyar koordinátarendszerben gondolkodni, tudatilag bemérni a távlatokat, a létesélyeket. Mindig fontosabb volt neki a várható román reakció, mint a magyar közösségi tudat esetleges sérülése. Az állítás igazolására elég elolvasni a szóban forgó vezető, Domokos Géza 1990. augusztus 30-i nyilatkozatát. Az RMDSZ elnöke szépen felmondta a román történelemhamisító propagandaszlogeneket a „népek akaratának semmibe vételéről” (igen, így többes számban!), sőt, képes volt azt állítani, hogy a magyarok már akkor tudták, hogy ez nem igazságos rendezés. És nem arra célzott, hogy nem ítélték egész Erdélyt Magyarországnak. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar honvédeket virágszőnyeg várta, a felszabadultak olyan közösségi katarzist éltek, amelyből lelki táplálékot meríthettek a kommunista diktatúra idején is. Az már csak hab a tortán, hogy Domokos „erőszakos, önkényes döntésnek”, „diktátumnak” nevezte a két fél által kért, elfogadott és jelentősebb fegyveres incidens nélkül végrehajtott, tökéletesen szabályszerű nemzetközi döntőbíráskodást.
A domokosgézai szabotázs miatt újabb három évnek kellett eltelnie, míg az RMDSZ eljutott oda, ahová Kós Károly 1921-ben: a nemzeti önkormányzás, az autonómia követelésének programba vételéhez.
Határok és garázdák
Kezdettől világos volt: a soviniszta propagandával ópiumozott román politikumtól semmi jót nem várhatunk, egyetlen távlati esélyünk Erdély kérdésének nemzetköziesítése, a nemzetközi rendezés kikényszerítésére való törekvés – minden törvényes eszközzel. Ilyen alapállású politikát az RMDSZ egyáltalán nem folytatott soha: legfeljebb bátortalan kísérlet történt ez irányban a szervezet autonomistának mondható két-három évében, 1993 és 1995 között, amikor az RMDSZ jogsérelmeink és követeléseink egy részét összefoglaló memorandumot készített Romániának az Európa Tanácsba való felvétele kapcsán, félmillió aláírást gyűjtött össze a saját tanügyi törvénytervezete mellett. De sem a memorandum, sem a törvénytervezet nem épült az autonómiára, másrészt a két akciót nem kísérte kellő erejű nemzetközi propaganda, az ET-felvétellel kapcsolatban pedig nem mondta ki a szervezet egyértelműen, hogy ha nem teljesülnek a memorandumban foglaltak, akkor NEM támogatja az ország ET-felvételét.
Románia EU-csatlakozása kapcsán – amely az ET-felvételnél sokkal nagyobb súlyú kérdés volt –, már fel sem merültahatározott feltételszabás. Sőt, az RMDSZ programba vette Románia uniós csatlakozásának támogatását, mintha ettől bármi jó is várható lett volna. Sokan, Frunda Györgytől Dávid Ibolyáig attól sem riadtak vissza, hogy azt sejtessék, azEU maga a kisebbségjogi Kánaán, Trianon jóvátétele, a határok légiesítésének hazug mítoszával tévesztették meg az embereket. „Megfeledkezve” arról, hogy a határnak nemcsak az a funkciója, hogy ott határátkelőket lehet létesíteni és azokat lebontani, hanem az jelöli ki térben, mekkora területen garázdálkodhat a szlovák, a szerb és a román államhatalom a magyar történelmi országrészek, magyar javak és a magyar közösség felett. Mert ezt is ki kell mondani: az idegen uralom alá kényszerített magyarságnak 1989 óta kettős gyarmatosítást kell elszenvednie: nemcsak a globalista gyarmatosítást, hanem a centralista-etatista román, szlovák és szerb állam gyarmatosító törekvéseit is.
A fehér könyv üres oldalai
A kétezres évek második felében Markó Béla nem átallotta győzelemként jelenteni a kongresszusnak, hogy az RMDSZ két fő célkitűzéséből – Románia EU-csatlakozásából és az autonómiából – egy megvalósult, maradt a másik, amit ki kell küzdeni. Magyarán sikernek állította be az utóbbi negyed évszázad legnagyobb kudarcát, azt, hogy a magyar fél nem volt képes előnyt kovácsolni Magyarország korábbi uniós tagságából. S mielőtt még a felelősséget teljes mértékben áthárítjuk Gyurcsány Ferencre, aki 2005. szeptember 26-án kétségkívül betetőzte a magyar önsorsrontást és akinek a javaslatára az Országgyűlés feltétel nélkül kimondta Románia EU-csatlakozásának támogatását, hadd jelezzük, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása által teremtett hamis látszat legalább annyit nyomott a latba az uniós csatlakozás kérdéskörében.
Mikor adódik újabb lehetőség, hogy a magyar diplomácia nyomás alá helyezze a román hatalmat? Különösen fájó a kérdés most, amikor Románia engedelmes bábja a pusztító világerőnek és az Egyesült Államoknak, azaz a globális háttérhatalomnak, míg Magyarország tágítani igyekszik nemzeti mozgásterét, igencsak rángatja a globalista pórázt, és jelentős a kockázata annak, hogy rajta statuálnak példát a többiek elrettentésére.
Ennyit a mozgástértágításról.
De a mozgástér-kihasználás tekintetében sem túlságosan jó helyzet. A sors úgy hozta, hogy a MISZSZ színeiben jelen lehettem az RMDSZ 1990. februári prekongresszusa utáni első elnökségi üléseken, amikor a programba vett egyik lényeges projekt az erdélyi magyarság jogsérelmeit számba vevő és rendszerező „fehér könyv”-sorozat összeállítása volt. Ez azóta is késik. E címszó alatt egyetlen kérdés került feltárásra: a Maniu-gárdisták 1944-es vérengzése. A folyamatos jogsértések feldolgozása és rendszerezése azóta is várat magára.
Megnyílt a lehetőség a társadalomépítésre, magyar házak létesítésére, népfőiskolák működtetésére, a magyar öntudat szervezett regenerálására. Ezt igen kis mértékben használja ki a legnagyobb anyagi erővel rendelkező érdekképviselet, sőt, van ahol dezorganizálás, népbutítás, szellemi selejtimport folyik politikai és kulturális szinten egyaránt.
Teljesen abszurd helyzet, hogy miután megnyílt a lehetőség az anyanyelvhasználatra egy sor vegyes lakosságú településen, egy szimbolikus helyszínen, Marosvásárhelyen „tiltakozásképpen” kezdtek a tavalyi esztendőben a magyar tanácsosok magyarul beszélni.
Ellenoffenzíva
A román hatalom magyarellenes offenzívája (Mikó-ügy, székely zászló és Himnusz-ügy) világossá teszi, hogy új alapokra kell helyezni az erdélyi magyar politikát. Kató Béla és Antal Árpád e kérdésben megejtett radikális felszólalásai iránymutatók. A megbüntetett MPP-vel való pártsemleges sepsiszentgyörgyi szolidaritás példaértékű. Közös magyar nemzetstratégiára van szükség, cselekvési egységre román–magyar viszonylatban. Aktív külpolitikára, elnyomottságunk nemzetközi propagálására, jogos követeléseink népszerűsítésére, társadalomszervezésre, nemzeti kataszterre, erdélyi magyar parlamentre.
Képes lesz-e meghallani az idők szavát a pártosodott erdélyi magyar elit?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A kelet- és közép-európai rendszerváltás negyedévszázados évfordulója kiváló alkalom a történelmi számvetésre. Mert bár nem eldöntött, hogy mi is történt akkor, mekkora volt a külföldi titkosszolgálatok szerepe az eseménysorban, sokak számára az is kérdéses, hogy rendszerváltás történt-e, annyi biztos, hogy 1989 decemberében a magyar nemzet gyökeresen új történelmi helyzetbe került, amelynek fő jellemzője, hogy nagyságrenddel nagyobb lehetőség nyílt a saját közösségi sorsalakításra, mint korábban. Radikálisan megnövekedett a létező mozgástér, és lehetőség mutatkozott annak tágítására is.
Huszonöt év távlatából a legfőbb kérdés az, mennyire sikerült kihasználni a kínálkozó lehetőségeket a magyar szuverenitás, döntéskör, önkormányzás szélesítésére, és mennyire sikerült bejátszani azt a mozgásteret, amit a történelem 1989 december 22. után kínált számunkra.
Mit rontottunk el?
Ha abból indulunk ki, hogy egy kakaskodó prefektus bírságol a magyar himnusz eléneklése miatt, majd politikai kabaréba illő önellentmondó nyilatkozatokba keveredik az „éneklés” és az „intonálás” témájában, vagy ugyanez a prefektus azzal fenyegetőzik, hogy példásan megbünteti azokat a székelyeket, akik gyászlobogót tettek ki december elsején, miközben maga is jelzi, nem tudja, hogy milyen törvény alapján fog eljárni, akkor már ennyiből is érezhetjük, hogy a helyzetünk nem sokkal jobb, mint negyed évszázada, a forradalomnak álcázott puccs után. Jóllehet, a bukaresti hatalom tartózkodik a tömeges erőszak bevetésétől (marosvásárhelyi pogrom, bányászjárás), de a törvényesség, a jogszerűség továbbra sem hatja át az állami szervek működését, a jogszolgáltatás továbbra is az etnikai megfélemlítés eszköze, a román hatalom pedig legerősebb bástyánkat, a Székelyföldet ostromolja.
Mit rontottunk el? Mit lehetett volna másképp csinálni?
Az eltelt két és fél évtized azt jelzi, hogy amit a decemberi felbuzdulás után elértünk az iskolák szétválasztásával, nagyjából azzal is maradtunk. Akadt ugyan még néhány szerencsés eset, de a decemberi-januári fait accompli ereje nagy volt. Ahol totojáztak – mint például a temesvári Magyar Ház esetében –, ott jellemzően ma is a bitorlók az urak. S akkor nem szóltunk azokról az esetekről, amelyek önfeladásunknak „köszönhetők”, mint a román állami fennhatóság alá átjátszott zilahi Wesselényi kollégium vagy a gyulafehérvári teológia. De mindez nem érinti a legfontosabb kérdéseket: a közjogi viszonyokat, közösségünk kollektív jogait, az erdélyi magyar önrendelkezést. Mert bármit is állít Ion Iliescu és Frunda György, ha valamennyi iskolát, egyházi ingatlant, erdőt és földet visszakaptunk volna, az sem jelentene kulturális autonómiát, azaz szuverenitástranszfert a bukaresti hatalom részéről az erdélyi magyar közösség demokratikusan megválasztott elöljáróságának irányába. Területi autonómiát meg végképp nem.
„Népek akarata”
Nagy balszerencséje volt az erdélyi magyarságnak, hogy a megszerveződő magyar érdekképviselet élére olyan ember került, aki bár köztiszteletben állt és egyértelmű politikai-intellektuális tekintélynek örvendett, képtelen volt magyar koordinátarendszerben gondolkodni, tudatilag bemérni a távlatokat, a létesélyeket. Mindig fontosabb volt neki a várható román reakció, mint a magyar közösségi tudat esetleges sérülése. Az állítás igazolására elég elolvasni a szóban forgó vezető, Domokos Géza 1990. augusztus 30-i nyilatkozatát. Az RMDSZ elnöke szépen felmondta a román történelemhamisító propagandaszlogeneket a „népek akaratának semmibe vételéről” (igen, így többes számban!), sőt, képes volt azt állítani, hogy a magyarok már akkor tudták, hogy ez nem igazságos rendezés. És nem arra célzott, hogy nem ítélték egész Erdélyt Magyarországnak. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar honvédeket virágszőnyeg várta, a felszabadultak olyan közösségi katarzist éltek, amelyből lelki táplálékot meríthettek a kommunista diktatúra idején is. Az már csak hab a tortán, hogy Domokos „erőszakos, önkényes döntésnek”, „diktátumnak” nevezte a két fél által kért, elfogadott és jelentősebb fegyveres incidens nélkül végrehajtott, tökéletesen szabályszerű nemzetközi döntőbíráskodást.
A domokosgézai szabotázs miatt újabb három évnek kellett eltelnie, míg az RMDSZ eljutott oda, ahová Kós Károly 1921-ben: a nemzeti önkormányzás, az autonómia követelésének programba vételéhez.
Határok és garázdák
Kezdettől világos volt: a soviniszta propagandával ópiumozott román politikumtól semmi jót nem várhatunk, egyetlen távlati esélyünk Erdély kérdésének nemzetköziesítése, a nemzetközi rendezés kikényszerítésére való törekvés – minden törvényes eszközzel. Ilyen alapállású politikát az RMDSZ egyáltalán nem folytatott soha: legfeljebb bátortalan kísérlet történt ez irányban a szervezet autonomistának mondható két-három évében, 1993 és 1995 között, amikor az RMDSZ jogsérelmeink és követeléseink egy részét összefoglaló memorandumot készített Romániának az Európa Tanácsba való felvétele kapcsán, félmillió aláírást gyűjtött össze a saját tanügyi törvénytervezete mellett. De sem a memorandum, sem a törvénytervezet nem épült az autonómiára, másrészt a két akciót nem kísérte kellő erejű nemzetközi propaganda, az ET-felvétellel kapcsolatban pedig nem mondta ki a szervezet egyértelműen, hogy ha nem teljesülnek a memorandumban foglaltak, akkor NEM támogatja az ország ET-felvételét.
Románia EU-csatlakozása kapcsán – amely az ET-felvételnél sokkal nagyobb súlyú kérdés volt –, már fel sem merültahatározott feltételszabás. Sőt, az RMDSZ programba vette Románia uniós csatlakozásának támogatását, mintha ettől bármi jó is várható lett volna. Sokan, Frunda Györgytől Dávid Ibolyáig attól sem riadtak vissza, hogy azt sejtessék, azEU maga a kisebbségjogi Kánaán, Trianon jóvátétele, a határok légiesítésének hazug mítoszával tévesztették meg az embereket. „Megfeledkezve” arról, hogy a határnak nemcsak az a funkciója, hogy ott határátkelőket lehet létesíteni és azokat lebontani, hanem az jelöli ki térben, mekkora területen garázdálkodhat a szlovák, a szerb és a román államhatalom a magyar történelmi országrészek, magyar javak és a magyar közösség felett. Mert ezt is ki kell mondani: az idegen uralom alá kényszerített magyarságnak 1989 óta kettős gyarmatosítást kell elszenvednie: nemcsak a globalista gyarmatosítást, hanem a centralista-etatista román, szlovák és szerb állam gyarmatosító törekvéseit is.
A fehér könyv üres oldalai
A kétezres évek második felében Markó Béla nem átallotta győzelemként jelenteni a kongresszusnak, hogy az RMDSZ két fő célkitűzéséből – Románia EU-csatlakozásából és az autonómiából – egy megvalósult, maradt a másik, amit ki kell küzdeni. Magyarán sikernek állította be az utóbbi negyed évszázad legnagyobb kudarcát, azt, hogy a magyar fél nem volt képes előnyt kovácsolni Magyarország korábbi uniós tagságából. S mielőtt még a felelősséget teljes mértékben áthárítjuk Gyurcsány Ferencre, aki 2005. szeptember 26-án kétségkívül betetőzte a magyar önsorsrontást és akinek a javaslatára az Országgyűlés feltétel nélkül kimondta Románia EU-csatlakozásának támogatását, hadd jelezzük, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása által teremtett hamis látszat legalább annyit nyomott a latba az uniós csatlakozás kérdéskörében.
Mikor adódik újabb lehetőség, hogy a magyar diplomácia nyomás alá helyezze a román hatalmat? Különösen fájó a kérdés most, amikor Románia engedelmes bábja a pusztító világerőnek és az Egyesült Államoknak, azaz a globális háttérhatalomnak, míg Magyarország tágítani igyekszik nemzeti mozgásterét, igencsak rángatja a globalista pórázt, és jelentős a kockázata annak, hogy rajta statuálnak példát a többiek elrettentésére.
Ennyit a mozgástértágításról.
De a mozgástér-kihasználás tekintetében sem túlságosan jó helyzet. A sors úgy hozta, hogy a MISZSZ színeiben jelen lehettem az RMDSZ 1990. februári prekongresszusa utáni első elnökségi üléseken, amikor a programba vett egyik lényeges projekt az erdélyi magyarság jogsérelmeit számba vevő és rendszerező „fehér könyv”-sorozat összeállítása volt. Ez azóta is késik. E címszó alatt egyetlen kérdés került feltárásra: a Maniu-gárdisták 1944-es vérengzése. A folyamatos jogsértések feldolgozása és rendszerezése azóta is várat magára.
Megnyílt a lehetőség a társadalomépítésre, magyar házak létesítésére, népfőiskolák működtetésére, a magyar öntudat szervezett regenerálására. Ezt igen kis mértékben használja ki a legnagyobb anyagi erővel rendelkező érdekképviselet, sőt, van ahol dezorganizálás, népbutítás, szellemi selejtimport folyik politikai és kulturális szinten egyaránt.
Teljesen abszurd helyzet, hogy miután megnyílt a lehetőség az anyanyelvhasználatra egy sor vegyes lakosságú településen, egy szimbolikus helyszínen, Marosvásárhelyen „tiltakozásképpen” kezdtek a tavalyi esztendőben a magyar tanácsosok magyarul beszélni.
Ellenoffenzíva
A román hatalom magyarellenes offenzívája (Mikó-ügy, székely zászló és Himnusz-ügy) világossá teszi, hogy új alapokra kell helyezni az erdélyi magyar politikát. Kató Béla és Antal Árpád e kérdésben megejtett radikális felszólalásai iránymutatók. A megbüntetett MPP-vel való pártsemleges sepsiszentgyörgyi szolidaritás példaértékű. Közös magyar nemzetstratégiára van szükség, cselekvési egységre román–magyar viszonylatban. Aktív külpolitikára, elnyomottságunk nemzetközi propagálására, jogos követeléseink népszerűsítésére, társadalomszervezésre, nemzeti kataszterre, erdélyi magyar parlamentre.
Képes lesz-e meghallani az idők szavát a pártosodott erdélyi magyar elit?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. január 8.
Könyvbemutató
Az erdélyi magyar nemzeti közösség számára radikális mozgástér-kitágulással járó 1989-es rendszerváltás óta huszonöt esztendő telt el. Történelmi léptékű idő. Borbély Zsolt Attila arra vállalkozott, hogy monográfia formájában foglalja össze e korszak politikatörténetét, mérlegre téve a lehetőségeket és azok valóra váltását, az esélyeket, reményeket valamint az eredményeket. „Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada” című kötetet 2015. január 15-én, csütörtökön 19 órakor mutatják be a Tulipán könyvesboltban 19 órától. A szerzővel Pataki Lehel Zsolt újságíró beszélget.
Nyugati Jelen (Arad)
Az erdélyi magyar nemzeti közösség számára radikális mozgástér-kitágulással járó 1989-es rendszerváltás óta huszonöt esztendő telt el. Történelmi léptékű idő. Borbély Zsolt Attila arra vállalkozott, hogy monográfia formájában foglalja össze e korszak politikatörténetét, mérlegre téve a lehetőségeket és azok valóra váltását, az esélyeket, reményeket valamint az eredményeket. „Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada” című kötetet 2015. január 15-én, csütörtökön 19 órakor mutatják be a Tulipán könyvesboltban 19 órától. A szerzővel Pataki Lehel Zsolt újságíró beszélget.
Nyugati Jelen (Arad)
2015. január 8.
A frusztráltak ribilliója
Huszonöt esztendeje, amikor véget ért a kádári „puha” diktatúra, a tabutémákat gondosan kijelölő és azok tiszteletben tartásáról gondoskodó, de az emberek kiskertszabadságát meghagyó „gulyáskommunizmus” Magyarországon, őszintén hinni lehetett abban, hogy végleg a múlté a korszak öncenzúrára alapozó tájékoztatáspolitikája. Akkor nem sejtettük, nem is sejthettük, hogy az etalonnak és mintának tekintett nyugati demokráciákban hasonló mechanizmusok működnek.
Lényegről az élbolyból
Márpedig működnek. Nemcsak a szólásszabadság botránykövére, az úgynevezett holokauszttagadás kriminalizálására gondolok itt – nem a holokauszt „úgynevezett”, hanem a tagadása, mindaddig, amíg nincs precízen kodifikálva, hogy pontosan mit nem szabad tagadni –, hanem a sajtó közvetlen háttérbeli befolyásolására. Erről az elmúlt év végén a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori szerkesztője, Udo Ulfkotte számolt be például a fősodratú média által elhallgatásra ítélt könyvében, s a könyv kapcsán adott interjúkban részletesen ki is fejti, hogy kik állnak a globális véleménykontroll mögött: „Nem lehet kihagyni Soros Györgyöt, akiről részletesen írok a könyvemben, de rajta kívül is sokan tartoznak ehhez a hálózathoz, például David Rockefeller, a Bilderberg-csoport tagjai és a Trilaterális Bizottság is.” (lásd: Hetek, XVIII. évf/43)
A politikusok nagy része idomul ehhez a játékhoz, a tabukat tiszteli, szépeleg, mellébeszél. S bizonyára sokan jobb meggyőződésük ellenére is rá vannak erre kényszerítve: ha szolgálni akarják a nemzetet, bizonyos helyzetekben fel kell mondaniuk a leckét. A magyar külügyminiszternek bizonyára ökölbe szorul a lelke, amikor azt mondja, hogy „Amerika a barátunk”, de ki kell mondania a senki által el nem hitt mondatot, amely igazságtartalmát tekintve semmivel sem jobb az egykori kommunista vezetők Szovjetuniót éltető frázisainál.
Megértjük a kényszert, de az ember a benne mélyen kódolt igazságigény hatására akkor él át belső katarzist, amikor valaki a politika élbolyában mer a lényegről beszélni. Ilyen élmény volt a legutóbbi Tusványoson mondott Orbán Viktor-beszéd, s a beszédet követő kérdésekre adott kisebb esszészerű válaszok meghallgatása. Ide lehet sorolni Kövér László múlt év végi, Magyar Hírlapban közölt interjúját, amelyben a kérdezett rámutat a globalista háttérhatalom első számú nyílt színi képviselője, az Egyesült Államok kormányzatának álságosságára. Az Országgyűlés elnöke egy sor kényelmetlen kérdésről nyíltan szólt: arról, hogy az amerikaiak jelentős pénzösszeget fektettek az ukrán változásokba. Az egész világot érdekeltségi területnek tekintik, hogy dollármilliókat fordítanak akciótervek végrehajtására több kelet-európai országban, így a hivatalosan szövetségesnek számító Magyarországon és Csehországban. Hogy kisszerű, önző emberek pillanatnyi érdekeik szerint határozzák meg országok, népek sorsát, az Egyesült Államok zárójelbe helyezi a nemzetközi jogot, s az általa más esetben „politikai bunkóként” használt emberi jogokat. S csak igazat adhatunk Kövérnek abban is, hogy nem Magyarország vagy a polgári kormány rontotta le a nemzet renoméját, hiszen az amerikaiak negyed évszázada eltérő hangerővel, és hangfekvésben, de „ugyanazt a nótát fújják”. A házelnök elvi éllel mutatott rá: „Világpolitikai hatalmi harc zajlik, amelynek tétje nemcsak Magyarország, hanem egész Európa sorsa, az európai nemzetállamok szuverenitása és a valódi demokrácia esélye.”
Sarokigazságok
Nem árt mindezen kőbe véshető sarokigazságokból kiindulni, amikor az ember a kormány elleni, továbbra sem szűnő tüntetések hátterével és kifutási lehetőségeivel foglalkozik. Kövér szerint a Nagy Testvér célja egy új SZDSZ megalapítása, miután az LMP nem volt alkalmas erre a szerepre, az eredeti SZDSZ pedig nemzetellenességben annyira elvetette a sulykot, hogy a választók a politika szemétdombjára küldték.
Elnézve azonban a Budapest különböző terein ricsajozó társaságot, nehéz elképzelni, hogy belőlük verbuválódik egy alternatívát felmutató, életképes csapat. Ráadásul a tüntetési kedv is lanyhul, dacára annak, hogy a kormány – amint arra érdekes módon a baráti sajtó, tételesen a Magyar Nemzet is rámutat – „mintha minden eszközzel igyekezne fűteni a tiltakozásokat”. A bevásárlóközpontok vasárnapi zárva tartása helyes, másutt bevált és értékelvű döntés, de időzítése egyáltalán nem szerencsés. A különböző megyei szintű gyorsforgalmi utak fizetőssé tétele is többet árthat a közhangulat szintjén, mint amennyit használ a költségvetésen keresztül. S akkor nem szóltam egyes Fideszes vezetők párton belül is vitát gerjesztő „urizálásáról”, amely balszerencsés kontrasztja a megszorításoknak.
Facebook-álmok
Ezzel együtt hiába álmodnak egyesek a Facebookon „a taxisblokádnál is nagyobb országos útzárat”. Amit meg lehetett tenni 1990-ben a meg sem szilárdult újsütetű demokráciában, amikor a kormány nem lehetett biztos abban, hogy az alá rendelt karhatalmi egységek teljesítik-e a parancsot, azt ma nem lehet megcsinálni. S akkor még nem szóltunk arról a kérlelhetetlen, szociológiai felméréssel is alátámasztott tényről, hogy a tüntetők nem a teljes társadalmat képviselik, hanem a választásokon vereséget szenvedett balosokat. Az említett kutatás igazolja, amit egyébként is sejtettünk, hogy ugyanaz a néhány tízezer ember tüntet bármilyen ürüggyel, akiket a nemzetellenes heccsajtó ma is képes mobilizálni. Aki eléggé gyűlöli Orbán Viktort és követőit ahhoz, hogy akár fagyban is kimenjen az utcára a kormány ellen ordítozni. Bármennyire is távol tartják a pártzászlókat a szervezők a tüntetésektől, nem civil a törzsgárda, hanem aktív baloldali szavazó. Akiket nem zavar, hogy sajátjaik élen jártak a korrupció intézményesítésében, legyen szó országos politikáról vagy a húsz éves budapesti Demszky-uralomról. Valójában a választáson ismét kisebbségbe szorult, a népakaratba belenyugodni képtelen tömeg lármázik. A politikailag frusztráltak szítják a ribilliót.
De ettől még indokolt lenne, hogy a magyar kormány ne adjon fel több magas labdát, mert ha egyszer elvész a jelenleg még magabiztos választói fölény, nehéz lesz a bizalom visszaszerzése. S ez akkor is így van, ha egyelőre nem látni reális alternatívát nyújtó csapatot a politikai arénában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Huszonöt esztendeje, amikor véget ért a kádári „puha” diktatúra, a tabutémákat gondosan kijelölő és azok tiszteletben tartásáról gondoskodó, de az emberek kiskertszabadságát meghagyó „gulyáskommunizmus” Magyarországon, őszintén hinni lehetett abban, hogy végleg a múlté a korszak öncenzúrára alapozó tájékoztatáspolitikája. Akkor nem sejtettük, nem is sejthettük, hogy az etalonnak és mintának tekintett nyugati demokráciákban hasonló mechanizmusok működnek.
Lényegről az élbolyból
Márpedig működnek. Nemcsak a szólásszabadság botránykövére, az úgynevezett holokauszttagadás kriminalizálására gondolok itt – nem a holokauszt „úgynevezett”, hanem a tagadása, mindaddig, amíg nincs precízen kodifikálva, hogy pontosan mit nem szabad tagadni –, hanem a sajtó közvetlen háttérbeli befolyásolására. Erről az elmúlt év végén a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori szerkesztője, Udo Ulfkotte számolt be például a fősodratú média által elhallgatásra ítélt könyvében, s a könyv kapcsán adott interjúkban részletesen ki is fejti, hogy kik állnak a globális véleménykontroll mögött: „Nem lehet kihagyni Soros Györgyöt, akiről részletesen írok a könyvemben, de rajta kívül is sokan tartoznak ehhez a hálózathoz, például David Rockefeller, a Bilderberg-csoport tagjai és a Trilaterális Bizottság is.” (lásd: Hetek, XVIII. évf/43)
A politikusok nagy része idomul ehhez a játékhoz, a tabukat tiszteli, szépeleg, mellébeszél. S bizonyára sokan jobb meggyőződésük ellenére is rá vannak erre kényszerítve: ha szolgálni akarják a nemzetet, bizonyos helyzetekben fel kell mondaniuk a leckét. A magyar külügyminiszternek bizonyára ökölbe szorul a lelke, amikor azt mondja, hogy „Amerika a barátunk”, de ki kell mondania a senki által el nem hitt mondatot, amely igazságtartalmát tekintve semmivel sem jobb az egykori kommunista vezetők Szovjetuniót éltető frázisainál.
Megértjük a kényszert, de az ember a benne mélyen kódolt igazságigény hatására akkor él át belső katarzist, amikor valaki a politika élbolyában mer a lényegről beszélni. Ilyen élmény volt a legutóbbi Tusványoson mondott Orbán Viktor-beszéd, s a beszédet követő kérdésekre adott kisebb esszészerű válaszok meghallgatása. Ide lehet sorolni Kövér László múlt év végi, Magyar Hírlapban közölt interjúját, amelyben a kérdezett rámutat a globalista háttérhatalom első számú nyílt színi képviselője, az Egyesült Államok kormányzatának álságosságára. Az Országgyűlés elnöke egy sor kényelmetlen kérdésről nyíltan szólt: arról, hogy az amerikaiak jelentős pénzösszeget fektettek az ukrán változásokba. Az egész világot érdekeltségi területnek tekintik, hogy dollármilliókat fordítanak akciótervek végrehajtására több kelet-európai országban, így a hivatalosan szövetségesnek számító Magyarországon és Csehországban. Hogy kisszerű, önző emberek pillanatnyi érdekeik szerint határozzák meg országok, népek sorsát, az Egyesült Államok zárójelbe helyezi a nemzetközi jogot, s az általa más esetben „politikai bunkóként” használt emberi jogokat. S csak igazat adhatunk Kövérnek abban is, hogy nem Magyarország vagy a polgári kormány rontotta le a nemzet renoméját, hiszen az amerikaiak negyed évszázada eltérő hangerővel, és hangfekvésben, de „ugyanazt a nótát fújják”. A házelnök elvi éllel mutatott rá: „Világpolitikai hatalmi harc zajlik, amelynek tétje nemcsak Magyarország, hanem egész Európa sorsa, az európai nemzetállamok szuverenitása és a valódi demokrácia esélye.”
Sarokigazságok
Nem árt mindezen kőbe véshető sarokigazságokból kiindulni, amikor az ember a kormány elleni, továbbra sem szűnő tüntetések hátterével és kifutási lehetőségeivel foglalkozik. Kövér szerint a Nagy Testvér célja egy új SZDSZ megalapítása, miután az LMP nem volt alkalmas erre a szerepre, az eredeti SZDSZ pedig nemzetellenességben annyira elvetette a sulykot, hogy a választók a politika szemétdombjára küldték.
Elnézve azonban a Budapest különböző terein ricsajozó társaságot, nehéz elképzelni, hogy belőlük verbuválódik egy alternatívát felmutató, életképes csapat. Ráadásul a tüntetési kedv is lanyhul, dacára annak, hogy a kormány – amint arra érdekes módon a baráti sajtó, tételesen a Magyar Nemzet is rámutat – „mintha minden eszközzel igyekezne fűteni a tiltakozásokat”. A bevásárlóközpontok vasárnapi zárva tartása helyes, másutt bevált és értékelvű döntés, de időzítése egyáltalán nem szerencsés. A különböző megyei szintű gyorsforgalmi utak fizetőssé tétele is többet árthat a közhangulat szintjén, mint amennyit használ a költségvetésen keresztül. S akkor nem szóltam egyes Fideszes vezetők párton belül is vitát gerjesztő „urizálásáról”, amely balszerencsés kontrasztja a megszorításoknak.
Facebook-álmok
Ezzel együtt hiába álmodnak egyesek a Facebookon „a taxisblokádnál is nagyobb országos útzárat”. Amit meg lehetett tenni 1990-ben a meg sem szilárdult újsütetű demokráciában, amikor a kormány nem lehetett biztos abban, hogy az alá rendelt karhatalmi egységek teljesítik-e a parancsot, azt ma nem lehet megcsinálni. S akkor még nem szóltunk arról a kérlelhetetlen, szociológiai felméréssel is alátámasztott tényről, hogy a tüntetők nem a teljes társadalmat képviselik, hanem a választásokon vereséget szenvedett balosokat. Az említett kutatás igazolja, amit egyébként is sejtettünk, hogy ugyanaz a néhány tízezer ember tüntet bármilyen ürüggyel, akiket a nemzetellenes heccsajtó ma is képes mobilizálni. Aki eléggé gyűlöli Orbán Viktort és követőit ahhoz, hogy akár fagyban is kimenjen az utcára a kormány ellen ordítozni. Bármennyire is távol tartják a pártzászlókat a szervezők a tüntetésektől, nem civil a törzsgárda, hanem aktív baloldali szavazó. Akiket nem zavar, hogy sajátjaik élen jártak a korrupció intézményesítésében, legyen szó országos politikáról vagy a húsz éves budapesti Demszky-uralomról. Valójában a választáson ismét kisebbségbe szorult, a népakaratba belenyugodni képtelen tömeg lármázik. A politikailag frusztráltak szítják a ribilliót.
De ettől még indokolt lenne, hogy a magyar kormány ne adjon fel több magas labdát, mert ha egyszer elvész a jelenleg még magabiztos választói fölény, nehéz lesz a bizalom visszaszerzése. S ez akkor is így van, ha egyelőre nem látni reális alternatívát nyújtó csapatot a politikai arénában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. január 17.
Könyv az erdélyi magyar érdekképviselet negyed századáról
„Együttműködésre vagyunk ítélve”
Csütörtökön este az aradi Tulipán könyvesboltban telt ház előtt, mintegy harminc érdeklődő jelenlétében került sor dr. Borbély Zsolt Attila legújabb könyvének bemutatására. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada c. terjedelmes, közel félezer oldalas, a Partium Kiadónál megjelent kötet annyira aktualizált, hogy ötvenoldalas (!) irodalomjegyzékében 2014. november elejének történései is szerepelnek.
Nem nehéz felfedezni, hogy az Aradon élő politológus, politikus, közíró, az EMNP jeles személyisége az RMDSZ 25. évfordulójára rögzítette könyvének megjelenését, távolról sem a dicséret szándékától vezérelve. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni a testes munka tartalmát, az kb. így szólhatna: az erdélyi magyarság érdekvédelme szempontjából elszalasztott lehetőségek számbavétele.
Mint már többedik alkalommal, a könyv bemutatására a bevált „élő interjú”, a közönség előtt zajló kérdés-felelet formájában került sor. Pataky Lehel Zsolt újságíró azzal indított: a mostani könyv egy trilógia része lehetne, amelybe a szerző legutóbbi két (az ún. Neptun-gate-ről és a tízéves autonómiaharcról szóló) kötete is beilleszkedik. De miért „erdélyi”, és nem „romániai magyar” szerepel a címben? – kérdezte. Azért, jött a válasz, mert az „erdélyi” azt sugallja, hogy mi itt őshonosok vagyunk.
A bevezető kérdés kapcsán a szerző nagy vonalakban ismertette életpályáját, s ebből megtudhattuk: a Bánságban született (1968-ban, Temesváron – szerk. megj.), Magyarországon végezte felsőfokú tanulmányait (majd egyetemen tanított), s tíz év kitérő után a Partiumba – Aradra – került – igazi, szélesebb értelemben vett erdélyi tehát. 1990. január 3-án két barátjával együtt megalakította a temesvári magyar ifjúsági szervezetet,
A „bemelegítő” kérdések után a könyv lényegét érintő párbeszéd kezdődött, amelynek során a szerző kifejtette: az RMDSZ-t annak idején Domokos Géza, első elnöke azért alapította Bukarestben (egy lábjegyzetben szerepel mindazok neve, akik az RMDSZ első kiáltványát megfogalmazták – szerk. megj.), hogy „a felelőtlen erdélyi kezdeményezéseknek” elejét vegye, és megjegyezte ennek kapcsán: „az elejét elszúrtuk”, s az 1989 decembere utáni első három esztendő elvesztegetett idő volt, akkor lehetett volna autonómiát követelni a magyarság számára. 1996 novemberével, az RMDSZ kormányra lépésével azonban ez az idő lecsengett, mert elkezdődött a magyarság érdekvédelmi képviseletének egy másik szakasza, amelyben a (hatalomba bekerült magyar) tisztségviselők már nem azt mondták, mire esetleg gondoltak, hanem azt, amit „kell”.
A beszélgetés során több-kevesebb részletességgel szó esett a romániai forradalmat elindító temesvári megmozdulásról („alkotmányos szempontból 1989-ben kétségtelenül rendszerváltásra került sor, a legdurvább diktatúrából egy formális demokráciába”, „szét kell választani az elitváltást és rendszerváltást”), Tőkés László szerepéről, az 1990-es Temesvári Kiáltványról („elbukása szinte szükségszerű volt, a második vonalba tartozó kommunisták nem voltak érdekeltek megvalósításában”), sőt az 1989-et megelőző, a hazai magyar érdekképviseletet érintő jelenségekről, történésekről (Magyar Népi Szövetség, Ellenpontok 1981-ben stb.).
A bemutató egyik fontos kérdése így hangzott: milyen fogadtatást vár a szerző az RMDSZ vezetői részéről? Borbély Zsolt Attila nem hiszi, hogy
különösebb hatása lenne, de elmondta: elsősorban a történelemnek szánta könyvét, mint a magyarság egyik táborának politikai paradigmáját. Végül talán az előbbinél is fontosabb kérdés így hangzott: lát-e esélyt a szerző az összefogásra az erdélyi magyar politikában? A válasz: „Mindig kell hagyni egy esélyt. Együttműködésre vagyunk ítélve. Tény, hogy a választásokon az RMDSZ maga mögött tudhatja a magyarság 80-85 százalékát, az autonómiaelvű konszenzusba tehát be kell vonni az RMDSZ-t”. Kifejtette ugyanakkor, hogy az RMDSZ autonómia-statutumának sok hiányossága van – néhányra rá is mutatott –, egy szakértői bizottság azonban, amelyben a magyarságot képviselő minden szervezet szakértői részt vennének, három hónap alatt rendbe tudná tenni.
A párbeszédet követően több kérdés hangzott el a hallgatóság részéről.
***
A 95 fejezetből álló műből lényegében nyomon követhető az RMDSZ 25 éve, meg az „ellenzéki” szervezetek története is – nyilván az RMDSZ-ellenzék politikusának nézőpontjából. Akár egyetért, akár nem az olvasó a szerző megközelítésével, annyi bizonyos: egy adatokban rendkívül kötet került a kezébe, amelyet érdemes elolvasni a politika iránt érdeklődőnek.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
„Együttműködésre vagyunk ítélve”
Csütörtökön este az aradi Tulipán könyvesboltban telt ház előtt, mintegy harminc érdeklődő jelenlétében került sor dr. Borbély Zsolt Attila legújabb könyvének bemutatására. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada c. terjedelmes, közel félezer oldalas, a Partium Kiadónál megjelent kötet annyira aktualizált, hogy ötvenoldalas (!) irodalomjegyzékében 2014. november elejének történései is szerepelnek.
Nem nehéz felfedezni, hogy az Aradon élő politológus, politikus, közíró, az EMNP jeles személyisége az RMDSZ 25. évfordulójára rögzítette könyvének megjelenését, távolról sem a dicséret szándékától vezérelve. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni a testes munka tartalmát, az kb. így szólhatna: az erdélyi magyarság érdekvédelme szempontjából elszalasztott lehetőségek számbavétele.
Mint már többedik alkalommal, a könyv bemutatására a bevált „élő interjú”, a közönség előtt zajló kérdés-felelet formájában került sor. Pataky Lehel Zsolt újságíró azzal indított: a mostani könyv egy trilógia része lehetne, amelybe a szerző legutóbbi két (az ún. Neptun-gate-ről és a tízéves autonómiaharcról szóló) kötete is beilleszkedik. De miért „erdélyi”, és nem „romániai magyar” szerepel a címben? – kérdezte. Azért, jött a válasz, mert az „erdélyi” azt sugallja, hogy mi itt őshonosok vagyunk.
A bevezető kérdés kapcsán a szerző nagy vonalakban ismertette életpályáját, s ebből megtudhattuk: a Bánságban született (1968-ban, Temesváron – szerk. megj.), Magyarországon végezte felsőfokú tanulmányait (majd egyetemen tanított), s tíz év kitérő után a Partiumba – Aradra – került – igazi, szélesebb értelemben vett erdélyi tehát. 1990. január 3-án két barátjával együtt megalakította a temesvári magyar ifjúsági szervezetet,
A „bemelegítő” kérdések után a könyv lényegét érintő párbeszéd kezdődött, amelynek során a szerző kifejtette: az RMDSZ-t annak idején Domokos Géza, első elnöke azért alapította Bukarestben (egy lábjegyzetben szerepel mindazok neve, akik az RMDSZ első kiáltványát megfogalmazták – szerk. megj.), hogy „a felelőtlen erdélyi kezdeményezéseknek” elejét vegye, és megjegyezte ennek kapcsán: „az elejét elszúrtuk”, s az 1989 decembere utáni első három esztendő elvesztegetett idő volt, akkor lehetett volna autonómiát követelni a magyarság számára. 1996 novemberével, az RMDSZ kormányra lépésével azonban ez az idő lecsengett, mert elkezdődött a magyarság érdekvédelmi képviseletének egy másik szakasza, amelyben a (hatalomba bekerült magyar) tisztségviselők már nem azt mondták, mire esetleg gondoltak, hanem azt, amit „kell”.
A beszélgetés során több-kevesebb részletességgel szó esett a romániai forradalmat elindító temesvári megmozdulásról („alkotmányos szempontból 1989-ben kétségtelenül rendszerváltásra került sor, a legdurvább diktatúrából egy formális demokráciába”, „szét kell választani az elitváltást és rendszerváltást”), Tőkés László szerepéről, az 1990-es Temesvári Kiáltványról („elbukása szinte szükségszerű volt, a második vonalba tartozó kommunisták nem voltak érdekeltek megvalósításában”), sőt az 1989-et megelőző, a hazai magyar érdekképviseletet érintő jelenségekről, történésekről (Magyar Népi Szövetség, Ellenpontok 1981-ben stb.).
A bemutató egyik fontos kérdése így hangzott: milyen fogadtatást vár a szerző az RMDSZ vezetői részéről? Borbély Zsolt Attila nem hiszi, hogy
különösebb hatása lenne, de elmondta: elsősorban a történelemnek szánta könyvét, mint a magyarság egyik táborának politikai paradigmáját. Végül talán az előbbinél is fontosabb kérdés így hangzott: lát-e esélyt a szerző az összefogásra az erdélyi magyar politikában? A válasz: „Mindig kell hagyni egy esélyt. Együttműködésre vagyunk ítélve. Tény, hogy a választásokon az RMDSZ maga mögött tudhatja a magyarság 80-85 százalékát, az autonómiaelvű konszenzusba tehát be kell vonni az RMDSZ-t”. Kifejtette ugyanakkor, hogy az RMDSZ autonómia-statutumának sok hiányossága van – néhányra rá is mutatott –, egy szakértői bizottság azonban, amelyben a magyarságot képviselő minden szervezet szakértői részt vennének, három hónap alatt rendbe tudná tenni.
A párbeszédet követően több kérdés hangzott el a hallgatóság részéről.
***
A 95 fejezetből álló műből lényegében nyomon követhető az RMDSZ 25 éve, meg az „ellenzéki” szervezetek története is – nyilván az RMDSZ-ellenzék politikusának nézőpontjából. Akár egyetért, akár nem az olvasó a szerző megközelítésével, annyi bizonyos: egy adatokban rendkívül kötet került a kezébe, amelyet érdemes elolvasni a politika iránt érdeklődőnek.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2015. január 22.
A negyedszázad krónikája
Eltelt egy negyedszázad 1989 decembere óta. A váltást oly régen reméltük. Hogy megszabaduljunk a diktatúrától, amelynek lélektani nyomása, a kiszolgáltatottság érzése elviselhetetlenebb volt a nincstelenségnél, éhezésnél, hidegnél. Huszonöt év után Borbély Zsolt Attila álláspontjával értek egyet: valamennyien többet vártunk attól, ami a rendszerváltásnak nevezett esemény után bekövetkezett.
A fenti állítás az említett szerző Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvének bemutatóján hangzott el a zsúfolásig megtelt Tulipán könyvesboltban Aradon. A recenzens, Pataky Lehel Zsolt csak egy rövid bevezetőt mondott, s utána feltette azokat a kérdéseket, amelyeket megválaszolva, maga a szerző avatta be a nézőt könyvének néhány tárgyalt kérdésébe. Csak néhányat ezek közül: Miért fontos a szerzőnek az erdélyiség hangsúlyozása? Az események résztvevőjének lehet-e objektíven értékelni azokat? Voltak-e nemzetiségi kezdeményezések Erdélyben 1989 előtt? Volt-e Tőkés Lászlónak hatása a temesváriakra, személy szerint Borbély Zsolt Attilára? Volt-e, van-e valami változás Romániában 1989 óta? (Különben a kérdésre adott választ egy igen frappáns mondatban fogalmazta meg: Eljutottunk a diktatúrától a formális demokráciáig. Aztán meg is magyarázta!)
Ezekre és sok más kérdésre kaptak választ a könyvbemutató résztvevői, de elhangzott néhány aktuális politikai fejtegetés is. Például arról, hogy megteremthető-e az erdélyi magyar egység a minapi Tőkés László-felhívás hatására. Avagy mi valósulhat meg hamarabb az országban: a Székelyföld autonómiája vagy a régiók föderalizációja?
A nagyon jó hangulatú bemutató végén Pataky Lehel Zsolt úgy ajánlotta a könyvet megvásárlásra, mint aminek ott kell lennie minden, a nemzetiségi sorsunk iránt nem közömbös erdélyi magyar könyvespolcán. Mert lényegében a közel 500 oldalas könyvben egy krónikát kap kézhez az olvasó, amelyhez a szerző kiváló magyarázatokat fűz.
Ujj János
hetiujszo.ro
Eltelt egy negyedszázad 1989 decembere óta. A váltást oly régen reméltük. Hogy megszabaduljunk a diktatúrától, amelynek lélektani nyomása, a kiszolgáltatottság érzése elviselhetetlenebb volt a nincstelenségnél, éhezésnél, hidegnél. Huszonöt év után Borbély Zsolt Attila álláspontjával értek egyet: valamennyien többet vártunk attól, ami a rendszerváltásnak nevezett esemény után bekövetkezett.
A fenti állítás az említett szerző Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvének bemutatóján hangzott el a zsúfolásig megtelt Tulipán könyvesboltban Aradon. A recenzens, Pataky Lehel Zsolt csak egy rövid bevezetőt mondott, s utána feltette azokat a kérdéseket, amelyeket megválaszolva, maga a szerző avatta be a nézőt könyvének néhány tárgyalt kérdésébe. Csak néhányat ezek közül: Miért fontos a szerzőnek az erdélyiség hangsúlyozása? Az események résztvevőjének lehet-e objektíven értékelni azokat? Voltak-e nemzetiségi kezdeményezések Erdélyben 1989 előtt? Volt-e Tőkés Lászlónak hatása a temesváriakra, személy szerint Borbély Zsolt Attilára? Volt-e, van-e valami változás Romániában 1989 óta? (Különben a kérdésre adott választ egy igen frappáns mondatban fogalmazta meg: Eljutottunk a diktatúrától a formális demokráciáig. Aztán meg is magyarázta!)
Ezekre és sok más kérdésre kaptak választ a könyvbemutató résztvevői, de elhangzott néhány aktuális politikai fejtegetés is. Például arról, hogy megteremthető-e az erdélyi magyar egység a minapi Tőkés László-felhívás hatására. Avagy mi valósulhat meg hamarabb az országban: a Székelyföld autonómiája vagy a régiók föderalizációja?
A nagyon jó hangulatú bemutató végén Pataky Lehel Zsolt úgy ajánlotta a könyvet megvásárlásra, mint aminek ott kell lennie minden, a nemzetiségi sorsunk iránt nem közömbös erdélyi magyar könyvespolcán. Mert lényegében a közel 500 oldalas könyvben egy krónikát kap kézhez az olvasó, amelyhez a szerző kiváló magyarázatokat fűz.
Ujj János
hetiujszo.ro
2015. január 30.
A kör bezárul?
Az 1989-es rendszerváltás előtt e térség politikai szabadságra vágyó értelmisége hajlamos volt nagyobb szerepet tulajdonítani a ténylegesnél a sajtónak és sajtószabadságnak, és többet belelátni, mint amennyi a demokratikus keretek között e témakörben garantálható. Szó se róla, a sajtószabadság rendkívül jelentős szabadságjog, egyike a legjelentősebbeknek. Ha tényleges lenne, és nem látszólagos, akkor a globalista háttérhatalom, amely Európában és Észak-Amerikában pórázra fűzte a legjelentősebb médiaorgánumokat, aligha vezethetné orránál fogva a világ közvéleményét. A múlt rendszer idején a demokratikus berendezkedéssel kapcsolatban dédelgetett illúziók szerint a sajtószabadság garantálja, hogy bármilyen politikai, államhatalmi vagy társadalmi anomáliáról szólni lehet, s ha egyszer valami megjelent a médiában, akkor az szinte egyenértékű a probléma megoldásával. A politika ugyanis, ahogy azt ma is tanítják a felsőoktatásban, demokráciában becsatornázza a társadalmi érdekeket, a pártok a népakaratot képviselik, a parlamentben pedig a választók akarata érvényesül.
Kendőzetlen kendőzés
Ehhez képest a valóságban a sajtószabadság abban merül ki, hogy elvben, megfelelő tőkeerő birtokában bárki alapíthat újságot, rádiót, tévét, és nincs intézményesített állami cenzúra. A „bárkik” köre a társadalom elenyésző százalékára szűkül, formalizált, előzetes állami cenzúra nincs, de utólag bizony retorzió érheti azt, aki másként értelmezi a sajtószabadságot, mint a világot vezető globalista oligarchia. Lásd például a Charlie Hebdótól antiszemitizmus vádjával elbocsátott újságírót, vagy a tragikus események után letartóztatott kamaszt, aki egyetlen vallási közösség ellen sem izgatott, mindössze azt fejezte ki karikatúrájával, hogy a Koránhoz hasonlóan a Charlie Hebdo sem képes megvédeni munkatársait a golyóktól. Arról pedig végképp nincs szó, hogy az újságokban, rádiókban bármilyen vélemény megjelenhetne, a tulajdonosok belátására van bízva, hogy cenzúrát gyakorolnak-e vagy sem.
A gyakorlatban pedig egyes szerkesztőségek kimondva-kimondatlanul ideológiák és/vagy politikai erők köré szerveződnek. Ami egyébként nem feltétlenül baj, az már inkább, hogy egyes kérdésekről sok orgánumban nem lehet kendőzetlenül írni, s az is, hogy egy társadalmi probléma sajtótémává emelése még nem hozza közelebb annak megoldását. Merthogy az a bizonyos érdekbecsatornázás illúzió, a politikai piac oligopolisztikus, a már bent levő szereplők brutálisan megnehezítik újabbak ringbe lépését. Elég csak az irreálisan magas, alkotmányos elvekbe ütköző 5 százalékos küszöböt említeni, de ilyen a román párttörvény is, amely a maga abszurd és képtelen szigorúságával iskolapéldája a politikai elit pozícióőrző reflexének. Kialakul két-három politikai tábor, aminek következtében erősödik a politikai piac „kínálati” jellege. A társadalmi problémák nagyobb része pedig parlagon marad.
Esély a megjavulásra
Vegyünk egyetlen példát, amely ma, a közbiztonság európai szintű leromlásának idején igencsak aktuális. A többszörös gyilkos Magda Marinko, aki haszonszerzés reményében irtott ki egy egész családot, de egyéb súlyos bűncselekmények is a számlájára írhatók, 2020-ban kiszabadulhat.
Fenyegető perspektíva, és csak a jéghegy csúcsának is a legteteje. A halálbüntetés vitatható emberiességi szempontokból, a tényleges életfogytiglan viszont aligha. Csak ez garantálja az antiszociális, önmagukban veszélyt hordozó emberformájú lények elkülönítését a tisztességes, dolgozó emberektől. Mi ér többet: az a parányi, sőt, elenyésző esély, hogy aljas indokból, hidegvérrel gyilkoló ember a börtönben megváltozik, „megjavul”, vagy azoknak az élete, akiket szabadulása után súlyosan veszélyeztethet? Nem hiszem, hogy létezik ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember a Földön, aki erre az egyszerű kérdésre ne tudna egyértelmű választ adni, és ne az ártatlan életeket tartaná többre egy gonosztevő megváltozáshoz való „jogánál”.
Mint ahogy az sem kétséges, hogy ha a sokat emlegetett népakarat érvényesülne, valamennyi országban önfenntartó börtönök működnének, hisz micsoda abszurdum, hogy a társadalom értékteremtő, adófizető részének pénzén Európa-szerte luxuskörülmények között lebzselnek a gonosztevők, akiknek a börtön a maguk szubkultúrájában virtus és továbbképző intézet. A balliberális ópiummal mákonyozott jogásztársadalom és politikai elit mégis blokkolja e kérdések megoldását – sajtószabadság ide vagy oda.
Az igazi veszély
A globalista gyarmatosítók pedig, ahol csak lehet, „lábon” megveszik mindkét tábort a sajtóholdudvarával együtt. Románia megint csak iskolapélda erre. Magyarország kétszeresen is anomália, azért is zúdít rá össztüzet a Bogár László által „pusztító világerőnek” nevezett háttérhatalmi konglomerátum. Egyrészt a kormányfő, Orbán Viktor nem hajlandó úgy táncolni, ahogy a globális háttérhatalom látható intézményei, a multinacionális vállalatok, a bankszféra, valamint az Egyesült Államok kormánya elvárja, másrészt európai mércével mérve igen erősek a nemzeti radikálisok, akik már létrejöttük idején elutasították az Orwell által vizionált globalista „újbeszélt”, annak szinte összes tabujával.
Visszatérve az alapgondolatra: a sajtószabadság a politikai szabadságnak szükséges, de nem elégséges feltétele. Olyan politikai érték, amit akkor is meg kell őrizni, ha egyesek blaszfémiára használják. Annál is inkább, mivel az igazi veszélyt a sajtószabadságra nem a magamutogató, polgárpukkasztó gyökértelenek jelentik, akik mások hitét gúnyolják, és ezzel jó esetben kivívják a társadalom egészséges részének jogos megvetését, hanem a mindenféle szabadságot, így az emberi méltósághoz való jogot, az élethez való jogot, a magánélet szentségét, a lelkiismereti szabadságot a maga szájíze szerint értelmező globalizmus.
A „gyarmatosítók” által nekünk szánt jövőre tökéletesen illik Illyés Gyula örök klasszikusának mélyen szántó, aforizmatikus mondata, miszerint „eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe.” Ezt kellene megakadályozni, mert ezzel a kör bezárul, nincs kitörési pont, a civilizáltnak mondott világ pedig a mátrix foglyává válik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az 1989-es rendszerváltás előtt e térség politikai szabadságra vágyó értelmisége hajlamos volt nagyobb szerepet tulajdonítani a ténylegesnél a sajtónak és sajtószabadságnak, és többet belelátni, mint amennyi a demokratikus keretek között e témakörben garantálható. Szó se róla, a sajtószabadság rendkívül jelentős szabadságjog, egyike a legjelentősebbeknek. Ha tényleges lenne, és nem látszólagos, akkor a globalista háttérhatalom, amely Európában és Észak-Amerikában pórázra fűzte a legjelentősebb médiaorgánumokat, aligha vezethetné orránál fogva a világ közvéleményét. A múlt rendszer idején a demokratikus berendezkedéssel kapcsolatban dédelgetett illúziók szerint a sajtószabadság garantálja, hogy bármilyen politikai, államhatalmi vagy társadalmi anomáliáról szólni lehet, s ha egyszer valami megjelent a médiában, akkor az szinte egyenértékű a probléma megoldásával. A politika ugyanis, ahogy azt ma is tanítják a felsőoktatásban, demokráciában becsatornázza a társadalmi érdekeket, a pártok a népakaratot képviselik, a parlamentben pedig a választók akarata érvényesül.
Kendőzetlen kendőzés
Ehhez képest a valóságban a sajtószabadság abban merül ki, hogy elvben, megfelelő tőkeerő birtokában bárki alapíthat újságot, rádiót, tévét, és nincs intézményesített állami cenzúra. A „bárkik” köre a társadalom elenyésző százalékára szűkül, formalizált, előzetes állami cenzúra nincs, de utólag bizony retorzió érheti azt, aki másként értelmezi a sajtószabadságot, mint a világot vezető globalista oligarchia. Lásd például a Charlie Hebdótól antiszemitizmus vádjával elbocsátott újságírót, vagy a tragikus események után letartóztatott kamaszt, aki egyetlen vallási közösség ellen sem izgatott, mindössze azt fejezte ki karikatúrájával, hogy a Koránhoz hasonlóan a Charlie Hebdo sem képes megvédeni munkatársait a golyóktól. Arról pedig végképp nincs szó, hogy az újságokban, rádiókban bármilyen vélemény megjelenhetne, a tulajdonosok belátására van bízva, hogy cenzúrát gyakorolnak-e vagy sem.
A gyakorlatban pedig egyes szerkesztőségek kimondva-kimondatlanul ideológiák és/vagy politikai erők köré szerveződnek. Ami egyébként nem feltétlenül baj, az már inkább, hogy egyes kérdésekről sok orgánumban nem lehet kendőzetlenül írni, s az is, hogy egy társadalmi probléma sajtótémává emelése még nem hozza közelebb annak megoldását. Merthogy az a bizonyos érdekbecsatornázás illúzió, a politikai piac oligopolisztikus, a már bent levő szereplők brutálisan megnehezítik újabbak ringbe lépését. Elég csak az irreálisan magas, alkotmányos elvekbe ütköző 5 százalékos küszöböt említeni, de ilyen a román párttörvény is, amely a maga abszurd és képtelen szigorúságával iskolapéldája a politikai elit pozícióőrző reflexének. Kialakul két-három politikai tábor, aminek következtében erősödik a politikai piac „kínálati” jellege. A társadalmi problémák nagyobb része pedig parlagon marad.
Esély a megjavulásra
Vegyünk egyetlen példát, amely ma, a közbiztonság európai szintű leromlásának idején igencsak aktuális. A többszörös gyilkos Magda Marinko, aki haszonszerzés reményében irtott ki egy egész családot, de egyéb súlyos bűncselekmények is a számlájára írhatók, 2020-ban kiszabadulhat.
Fenyegető perspektíva, és csak a jéghegy csúcsának is a legteteje. A halálbüntetés vitatható emberiességi szempontokból, a tényleges életfogytiglan viszont aligha. Csak ez garantálja az antiszociális, önmagukban veszélyt hordozó emberformájú lények elkülönítését a tisztességes, dolgozó emberektől. Mi ér többet: az a parányi, sőt, elenyésző esély, hogy aljas indokból, hidegvérrel gyilkoló ember a börtönben megváltozik, „megjavul”, vagy azoknak az élete, akiket szabadulása után súlyosan veszélyeztethet? Nem hiszem, hogy létezik ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember a Földön, aki erre az egyszerű kérdésre ne tudna egyértelmű választ adni, és ne az ártatlan életeket tartaná többre egy gonosztevő megváltozáshoz való „jogánál”.
Mint ahogy az sem kétséges, hogy ha a sokat emlegetett népakarat érvényesülne, valamennyi országban önfenntartó börtönök működnének, hisz micsoda abszurdum, hogy a társadalom értékteremtő, adófizető részének pénzén Európa-szerte luxuskörülmények között lebzselnek a gonosztevők, akiknek a börtön a maguk szubkultúrájában virtus és továbbképző intézet. A balliberális ópiummal mákonyozott jogásztársadalom és politikai elit mégis blokkolja e kérdések megoldását – sajtószabadság ide vagy oda.
Az igazi veszély
A globalista gyarmatosítók pedig, ahol csak lehet, „lábon” megveszik mindkét tábort a sajtóholdudvarával együtt. Románia megint csak iskolapélda erre. Magyarország kétszeresen is anomália, azért is zúdít rá össztüzet a Bogár László által „pusztító világerőnek” nevezett háttérhatalmi konglomerátum. Egyrészt a kormányfő, Orbán Viktor nem hajlandó úgy táncolni, ahogy a globális háttérhatalom látható intézményei, a multinacionális vállalatok, a bankszféra, valamint az Egyesült Államok kormánya elvárja, másrészt európai mércével mérve igen erősek a nemzeti radikálisok, akik már létrejöttük idején elutasították az Orwell által vizionált globalista „újbeszélt”, annak szinte összes tabujával.
Visszatérve az alapgondolatra: a sajtószabadság a politikai szabadságnak szükséges, de nem elégséges feltétele. Olyan politikai érték, amit akkor is meg kell őrizni, ha egyesek blaszfémiára használják. Annál is inkább, mivel az igazi veszélyt a sajtószabadságra nem a magamutogató, polgárpukkasztó gyökértelenek jelentik, akik mások hitét gúnyolják, és ezzel jó esetben kivívják a társadalom egészséges részének jogos megvetését, hanem a mindenféle szabadságot, így az emberi méltósághoz való jogot, az élethez való jogot, a magánélet szentségét, a lelkiismereti szabadságot a maga szájíze szerint értelmező globalizmus.
A „gyarmatosítók” által nekünk szánt jövőre tökéletesen illik Illyés Gyula örök klasszikusának mélyen szántó, aforizmatikus mondata, miszerint „eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe.” Ezt kellene megakadályozni, mert ezzel a kör bezárul, nincs kitörési pont, a civilizáltnak mondott világ pedig a mátrix foglyává válik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. február 5.
Évértékelő Borbély Zsolt Attila EMNT-megyei elnökkel
Autonómiaelvű magyar egységet!
Arad – 2014 eseménydús esztendő volt a magyarság életében. Három választás az anyaországban, tüntetéssorozat a kormány ellen, itthon elnökválasztás és az RMDSZ kilépése a kormányból. A múlt év kiértékelésére ezúttal Borbély Zsolt Attila politológus-közírót, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei elnökét kértük fel.
– Miként lehetne megvonni a 2014-es esztendő nemzetpolitikai mérlegét?
– Kezdjük az anyaországgal. A minden hibája és mulasztása ellenére is a korábbinál nagyságrenddel jobb, eredményesebb s mellesleg nemzetpolitikában, Kárpát-medencei közös magyar jövőben gondolkodó kormányzatot három választáson is megerősítette Magyarország választóközönsége. Ez hatalmas eredmény, akkor is, ha roncsolt a kormány népszerűségén néhány balszerencsés ötlet, s a nyomukban megszervezett tüntetéssorozat. Orbán Viktor több tabudöntögető, előremutató beszédet mondott, meghirdette a munkaalapú, nemzetépítő, illiberális állam programját, aminek megvalósítását sokan várják a nemzeti oldalon. Az említett tusványosi beszédben körvonalazott pragmatikus, a magyar nemzeti érdeket követő új külpolitika, a keleti nyitás, azon belül az orosz–magyar viszony szorosabbra fonása azonban nem mindenkinek nyerte el a tetszését. A térségünket gyarmatosító globalista háttérhatalom, melynek első számú nyíltszíni képviselője, az Egyesült Államok kormányzata újabb diplomáciai háborút indított Magyarország ellen. Ennek kimenetele többesélyes. Aligha vitatható, hogy az Egyesült Államok, mely képes volt titkosszolgálati eszközökkel levezényelni az ukrajnai puccsot, Magyarország kormányát is megbuktathatja, ha nagyon akarja, de remélhető ugyanakkor az is, hogy a két vezetés megtalálja a modus vivendit.
– Talán evezzünk inkább erdélyi vizekre…
– Erdélyben a múlt év legnagyobb kihatású eseménye az elnökválasztás volt, melyen sokak meglepetésére a német Klaus Iohannis győzedelmeskedett. Ez nem jelent túl sok jót magyar szempontból, de az ország demokrácia-minőségére egyértelműen pozitívan fog hatni. Nemcsak azért, mert jobb egy politikai szempontból kiegyensúlyozott főhatalom, jó, ha a bármire képes utód-kommunista Ponta-féle kormányzatnak van ellensúlya, hanem azért is, mert a jelenlegi elnökről könnyebb elhinni, hogy őszinte elkötelezettje a korrupció elleni harcnak, a hatékony és elvszerű kormányzásnak, mint bármely korábbi államelnökről. Az RMDSZ rossz lóra tett Ponta támogatásával, le is vonta a vezetés a következtetést a magyar szavazók elsöprő többségének Iohannist támogató szavazatából: a szervezet kilépett a kormányból. Kár, hogy e taktikai húzás nem járt stratégiaváltással, a brassói, ma is érvényben levő programhoz való visszatéréssel, az autonómia körüli akcióegység megteremtésének igyekezetével. Pedig az erdélyi magyar parlament életre hívásának gondolata ma is aktuális, akárcsak a nemzeti kataszter összeállítása és egy vállalható autonómia-statútum megfogalmazása. Az autonómiaelvű magyar egység első számú létparancs ma is.
– Mi a gond ezzel az RMDSZ székelyföldi autonómia-statútumával?
– A tavaly ősszel az elnökválasztási kampányban közvitára bocsátott dokumentum azon túl, hogy a majdani Székelyföld prefektusának a jelenleginél sokkal nagyobb hatalmat ad – az elképzelt autonóm régió élére állított kormányzati tisztségviselő akár a fegyveres erőket is bevethetné, ha szükségesnek látná –, nem a történelmi Székelyföldre, hanem Maros, Hargita és Kovászna megyék együttesére vonatkozik, mely integrál a Székelyföldhöz soha nem tartozó román többségű területeket is. E három megyén belül a magyar többség nem kellően masszív, és könnyen felmorzsolható. Nem véletlenül minősítette Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, hogy az autonómia-statútum közvitára alkalmatlan.
– Arad megyei szinten milyen évet zárt az EMNT? Mik a jövő évi terveik?
– Tavaly folytattuk „szabadegyetemünk” előadássorozatát, melynek keretében rangos szellemi alkotók gondolatait ismerhette meg az aradi közönség Süli Attila hadtörténésztől Toót Holló Tamás irodalomtörténészig. Testvérszervezetünk, az Erdélyi Magyar Néppárt több helyi szervezetet alakított, s azt sem hallgathatom el, hogy közösségi támogatással sikerült tető alá hozni az elmúlt 25 év politikatörténetét összefoglaló monográfiát. A jövő esztendőben is gondolatdús programmal jelentkezünk, a meghívottak között lesz Szentesi Zöldi László, a nemzeti oldal több kötetes gondolkodója, jó tollú közíró, aki legutóbb egy török szakácskönyvvel jelentkezett, Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, Balogh Gábor történész, Hegedűs Tamás közgazdász és még mások. Az újabb előadássorozatot az autonómiaelvű erdélyi magyar egység kiépítése jegyében szervezzük.
– Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
Autonómiaelvű magyar egységet!
Arad – 2014 eseménydús esztendő volt a magyarság életében. Három választás az anyaországban, tüntetéssorozat a kormány ellen, itthon elnökválasztás és az RMDSZ kilépése a kormányból. A múlt év kiértékelésére ezúttal Borbély Zsolt Attila politológus-közírót, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei elnökét kértük fel.
– Miként lehetne megvonni a 2014-es esztendő nemzetpolitikai mérlegét?
– Kezdjük az anyaországgal. A minden hibája és mulasztása ellenére is a korábbinál nagyságrenddel jobb, eredményesebb s mellesleg nemzetpolitikában, Kárpát-medencei közös magyar jövőben gondolkodó kormányzatot három választáson is megerősítette Magyarország választóközönsége. Ez hatalmas eredmény, akkor is, ha roncsolt a kormány népszerűségén néhány balszerencsés ötlet, s a nyomukban megszervezett tüntetéssorozat. Orbán Viktor több tabudöntögető, előremutató beszédet mondott, meghirdette a munkaalapú, nemzetépítő, illiberális állam programját, aminek megvalósítását sokan várják a nemzeti oldalon. Az említett tusványosi beszédben körvonalazott pragmatikus, a magyar nemzeti érdeket követő új külpolitika, a keleti nyitás, azon belül az orosz–magyar viszony szorosabbra fonása azonban nem mindenkinek nyerte el a tetszését. A térségünket gyarmatosító globalista háttérhatalom, melynek első számú nyíltszíni képviselője, az Egyesült Államok kormányzata újabb diplomáciai háborút indított Magyarország ellen. Ennek kimenetele többesélyes. Aligha vitatható, hogy az Egyesült Államok, mely képes volt titkosszolgálati eszközökkel levezényelni az ukrajnai puccsot, Magyarország kormányát is megbuktathatja, ha nagyon akarja, de remélhető ugyanakkor az is, hogy a két vezetés megtalálja a modus vivendit.
– Talán evezzünk inkább erdélyi vizekre…
– Erdélyben a múlt év legnagyobb kihatású eseménye az elnökválasztás volt, melyen sokak meglepetésére a német Klaus Iohannis győzedelmeskedett. Ez nem jelent túl sok jót magyar szempontból, de az ország demokrácia-minőségére egyértelműen pozitívan fog hatni. Nemcsak azért, mert jobb egy politikai szempontból kiegyensúlyozott főhatalom, jó, ha a bármire képes utód-kommunista Ponta-féle kormányzatnak van ellensúlya, hanem azért is, mert a jelenlegi elnökről könnyebb elhinni, hogy őszinte elkötelezettje a korrupció elleni harcnak, a hatékony és elvszerű kormányzásnak, mint bármely korábbi államelnökről. Az RMDSZ rossz lóra tett Ponta támogatásával, le is vonta a vezetés a következtetést a magyar szavazók elsöprő többségének Iohannist támogató szavazatából: a szervezet kilépett a kormányból. Kár, hogy e taktikai húzás nem járt stratégiaváltással, a brassói, ma is érvényben levő programhoz való visszatéréssel, az autonómia körüli akcióegység megteremtésének igyekezetével. Pedig az erdélyi magyar parlament életre hívásának gondolata ma is aktuális, akárcsak a nemzeti kataszter összeállítása és egy vállalható autonómia-statútum megfogalmazása. Az autonómiaelvű magyar egység első számú létparancs ma is.
– Mi a gond ezzel az RMDSZ székelyföldi autonómia-statútumával?
– A tavaly ősszel az elnökválasztási kampányban közvitára bocsátott dokumentum azon túl, hogy a majdani Székelyföld prefektusának a jelenleginél sokkal nagyobb hatalmat ad – az elképzelt autonóm régió élére állított kormányzati tisztségviselő akár a fegyveres erőket is bevethetné, ha szükségesnek látná –, nem a történelmi Székelyföldre, hanem Maros, Hargita és Kovászna megyék együttesére vonatkozik, mely integrál a Székelyföldhöz soha nem tartozó román többségű területeket is. E három megyén belül a magyar többség nem kellően masszív, és könnyen felmorzsolható. Nem véletlenül minősítette Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, hogy az autonómia-statútum közvitára alkalmatlan.
– Arad megyei szinten milyen évet zárt az EMNT? Mik a jövő évi terveik?
– Tavaly folytattuk „szabadegyetemünk” előadássorozatát, melynek keretében rangos szellemi alkotók gondolatait ismerhette meg az aradi közönség Süli Attila hadtörténésztől Toót Holló Tamás irodalomtörténészig. Testvérszervezetünk, az Erdélyi Magyar Néppárt több helyi szervezetet alakított, s azt sem hallgathatom el, hogy közösségi támogatással sikerült tető alá hozni az elmúlt 25 év politikatörténetét összefoglaló monográfiát. A jövő esztendőben is gondolatdús programmal jelentkezünk, a meghívottak között lesz Szentesi Zöldi László, a nemzeti oldal több kötetes gondolkodója, jó tollú közíró, aki legutóbb egy török szakácskönyvvel jelentkezett, Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, Balogh Gábor történész, Hegedűs Tamás közgazdász és még mások. Az újabb előadássorozatot az autonómiaelvű erdélyi magyar egység kiépítése jegyében szervezzük.
– Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2015. február 5.
Lendület és tapasztalat
Az Erdélyi Magyar Néppárt rendkívüli kongresszusa előtt a sajtóban megjelent híresztelések már megelőlegezték a váltást a párt élén, ami meg is történt. „Véget ért a Toró-korszak”, fogalmazhatnánk, ha csak a külcsínt néznénk. Ismerve viszont Toró T. Tibor és utódja, Szilágyi Zsolt politikai habitusát, eddigi közéleti pályafutását, s nem utolsósorban tudva kettejük mély barátságáról, hiba lenne ezt a következtetést levonni. Annál is inkább, mert a párt politikai színezete továbbra is homogén, Toró távozása mögött nem egy más értékelvi alapon megfogalmazódott politikai alternatíva feltűnése keresendő.
A Toró-korszak
A Toró-korszakot nem az első számú vezetőhöz kell kötni, hanem eszmei, értékvilágbeli, ideológiai és taktikai jegyek alapján kell meghatározni. Világnézeti szinten a nemzeti elkötelezettség és ideológiai dogmamentesség az, mely e politikai mentalitást és értékvilágot áthatja. Az említett dogmamentességet jól illusztrálja a néppárt eddigi politikai partnerkeresési gyakorlata: a be nem tartott, de fennen hirdetett „egyenlő távolság” RMDSZ-es elve helyett a nemzetpolitikai, autonómiacentrikus szövetségkötést és politikai párbeszédet helyezte előtérbe a magyarországi politikai erőkkel. A nyíltan nemzetellenes pártokat (MSZP, DK, Együtt, PM) leszámítva minden politikai párttal kapcsolatot kívánnak tartani, tehát a stratégiai szövetségesnek számító kormánypártokon kívül az LMP-vel és a Jobbikkal is.
Belső és külső viszonylatban fokozott empátia és célorientált kompromisszumkészség jellemzi e politikát, ami viszont kőkemény elvi következetességgel párosul. Fontos jegye a Toró-féle politizálásnak az önzetlenség, a saját érdek háttérbe tolásának hajlandósága. Ezt szimbolizálja az is, hogy Toró, mihelyt úgy látta, hogy a párt a vezetőváltástól remélhet nagyobb sikert, nagyobb politikai hatékonyságot, nem fogott hatalomtechnikai manőverekbe, nem hajszolta bele szervezetét ex lex állapotba és bírósági perbe, hanem önként félreállt. Nem sértetten, hanem méltósággal, elfogadva a neki felajánlott, testhezálló új szerepet a stratégiai bizottság élén. De ugyanezt a hozzáállást tapasztalhattuk meg „nagyban” akkor is, amikor a 2012-es választásokon a pártérdek háttérbe szorításával s a nemzeti érdek előtérbe helyezésével a jól teljesítő magyar polgármesterek ellen (lásd Antal Árpád sepsiszentgyörgyi RMDSZ-es és Mezei János gyergyószentmiklósi MPP-s városi elöljáró esetét) a néppárt nem indított jelöltet. Vitatható e gesztus taktikai helyessége, de értékelvi motivációja aligha.
E politikának a kezdete nem esik egybe az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásával, hiszen Toró ugyanezt képviselte az RMDSZ-en belül a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének élén, a Reform Tömörülés elnökeként, majd az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöki, illetve később ügyvezető elnöki pozíciójában. E politikának ugyanakkor nincs is vége az EMNP életében: Szilágyi Zsolt Toró politikai ikertestvérének tekinthető, kettejük politikai pályája szorosan összefonódott az elmúlt negyed évszázadban úgy, hogy közöttük politikai és/vagy emberi feszültségről nemcsak a sajtó nem értesült, de bennfentesek sem tudnak.
Új csomagolásban
Rosszmájúak bizonyára megállapítják majd, hogy csak a csomagolás változott, s ezúttal igazuk lesz. De ennek így is kell lenni. Ha az EMNP feladná azt az eszmei örökséget, amit megalakulása óta képvisel, hasonlatos lenne a politikai cikk-cakkokat leíró másik két erdélyi magyar párthoz. „Tisztességgel, következetesen” – ez volt a jelszava az EMNP elődszervezetének, a Reform Tömörülésnek, s e jelszó értékkettőse határozta meg a néppárt politikai mozgását is. Az EMNP eddigi politikájának ebben az elvi koordinátarendszerben nincs alternatívája.
Szilágyi Zsolt sem ígért váltást elnökké választása után. Ígért viszont munkát, felelősségvállalást, fegyelmet és számonkérést. Mindebből az utolsó mozzanat új. Toró, a béke embere mindig integrációra, minden harcostársnak pozícióban való megtartására törekedett, akkor is, ha ez elégedetlenséget szült az illetők nem megfelelő teljesítménye miatt. Szilágyi Zsolt e kérdésben poroszosabbnak, határozottabbnak tűnik elődjénél, s ha komolyan veszi elnöki székfoglalójának ígéretét, akkor a párt hatékonyságát, sikerességét is növelheti.
Összefogás, szövetség
Szilágyi Zsolt bejelentette, hogy felkéri a Magyar Polgári Pártot választási szövetség létrehozására, amit a közéletben egy mindkét politikai erő táborában elfogadott, köztiszteletben álló személyiség is megjeleníthetne. Olyan személyiség, mint például Gergely István „Tiszti”. Hiba lenne azonban ezt úgy értékelni, mintha az eddigi vezetés ne támogatta volna az összefogást az MPP-vel. Toró is megpróbált gesztusokat tenni az MPP irányába, de mindhiába, azok kudarcot vallottak az elnök ellenállása miatt. Most is csak az lehet a reményünk, hogy az autonómiában és nem kisstílű taktikázgatásban, az RMDSZ-szel való kokettálásban gondolkodó MPP-s középvezetők kényszerítik ki aváltást. Azok a középvezetők, akik már korábban is megmutatták elvi következetességüket, amikor nyílt levélben bírálták az MPP elnökének a 2012-es parlamenti választásokon az RMDSZ jelöltjeinek támogatására irányuló felhívását. Ha ez nem sikerül, marad a jelenlegi felállás: az MPP–RMDSZ stratégiai szövetség, mely megszülte a Székelyföld ezer sebből vérző, jövőt nem ígérő, a román fél és a hiteles magyar autonomisták által egyaránt elutasított autonómiastatútumát. Azt a statútumot,amit Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke joggal nevezett közvitára alkalmatlannak.
Az új elnökség névsorát végigolvasva helytállónak tűnik az új elnök megállapítása: sikerült ötvözni a veteránok tapasztalatát a megújításra törekvők lendületével. Megőrizte pozícióját Zatykó Gyula, aki a párt partiumi s azon belül bihari vezetőjeként komoly sikereket ért el, Zakariás Zoltán, akit a minap leváltottak a választmány éléről, s implicit az alelnökségből, de most kongresszusi legitimitással lett ismét elnökségi tag, alelnök lett Mátis Jenő, akit az utóbbi időben az EMNT élén láthattunk, de gazdasági szakértőként és kabinetvezetőként a néppárthoz is kötődött. Új arc az elnökségben a gyergyószéki Kolcsár András, valamint a néppárt megújításával tavaly az év végén megbízott hatos csapat tagja, Taierling Johann, végül nem utolsósorban az elnökség tagja maradt alelnöki rangban stratégiai bizottsági elnökként Toró T. Tibor.
E csapatra, a negyed évszázada következetesen képviselt autonómiaprogramra, az igazságba vetett hitre, Tőkés László védnökségére és a Fidesz újfent megerősített stratégiai partnerségére támaszkodhat az új elnök, amikor nekifog a 2016-is helyhatósági megmérettetésre való felkészülésnek.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az Erdélyi Magyar Néppárt rendkívüli kongresszusa előtt a sajtóban megjelent híresztelések már megelőlegezték a váltást a párt élén, ami meg is történt. „Véget ért a Toró-korszak”, fogalmazhatnánk, ha csak a külcsínt néznénk. Ismerve viszont Toró T. Tibor és utódja, Szilágyi Zsolt politikai habitusát, eddigi közéleti pályafutását, s nem utolsósorban tudva kettejük mély barátságáról, hiba lenne ezt a következtetést levonni. Annál is inkább, mert a párt politikai színezete továbbra is homogén, Toró távozása mögött nem egy más értékelvi alapon megfogalmazódott politikai alternatíva feltűnése keresendő.
A Toró-korszak
A Toró-korszakot nem az első számú vezetőhöz kell kötni, hanem eszmei, értékvilágbeli, ideológiai és taktikai jegyek alapján kell meghatározni. Világnézeti szinten a nemzeti elkötelezettség és ideológiai dogmamentesség az, mely e politikai mentalitást és értékvilágot áthatja. Az említett dogmamentességet jól illusztrálja a néppárt eddigi politikai partnerkeresési gyakorlata: a be nem tartott, de fennen hirdetett „egyenlő távolság” RMDSZ-es elve helyett a nemzetpolitikai, autonómiacentrikus szövetségkötést és politikai párbeszédet helyezte előtérbe a magyarországi politikai erőkkel. A nyíltan nemzetellenes pártokat (MSZP, DK, Együtt, PM) leszámítva minden politikai párttal kapcsolatot kívánnak tartani, tehát a stratégiai szövetségesnek számító kormánypártokon kívül az LMP-vel és a Jobbikkal is.
Belső és külső viszonylatban fokozott empátia és célorientált kompromisszumkészség jellemzi e politikát, ami viszont kőkemény elvi következetességgel párosul. Fontos jegye a Toró-féle politizálásnak az önzetlenség, a saját érdek háttérbe tolásának hajlandósága. Ezt szimbolizálja az is, hogy Toró, mihelyt úgy látta, hogy a párt a vezetőváltástól remélhet nagyobb sikert, nagyobb politikai hatékonyságot, nem fogott hatalomtechnikai manőverekbe, nem hajszolta bele szervezetét ex lex állapotba és bírósági perbe, hanem önként félreállt. Nem sértetten, hanem méltósággal, elfogadva a neki felajánlott, testhezálló új szerepet a stratégiai bizottság élén. De ugyanezt a hozzáállást tapasztalhattuk meg „nagyban” akkor is, amikor a 2012-es választásokon a pártérdek háttérbe szorításával s a nemzeti érdek előtérbe helyezésével a jól teljesítő magyar polgármesterek ellen (lásd Antal Árpád sepsiszentgyörgyi RMDSZ-es és Mezei János gyergyószentmiklósi MPP-s városi elöljáró esetét) a néppárt nem indított jelöltet. Vitatható e gesztus taktikai helyessége, de értékelvi motivációja aligha.
E politikának a kezdete nem esik egybe az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásával, hiszen Toró ugyanezt képviselte az RMDSZ-en belül a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének élén, a Reform Tömörülés elnökeként, majd az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöki, illetve később ügyvezető elnöki pozíciójában. E politikának ugyanakkor nincs is vége az EMNP életében: Szilágyi Zsolt Toró politikai ikertestvérének tekinthető, kettejük politikai pályája szorosan összefonódott az elmúlt negyed évszázadban úgy, hogy közöttük politikai és/vagy emberi feszültségről nemcsak a sajtó nem értesült, de bennfentesek sem tudnak.
Új csomagolásban
Rosszmájúak bizonyára megállapítják majd, hogy csak a csomagolás változott, s ezúttal igazuk lesz. De ennek így is kell lenni. Ha az EMNP feladná azt az eszmei örökséget, amit megalakulása óta képvisel, hasonlatos lenne a politikai cikk-cakkokat leíró másik két erdélyi magyar párthoz. „Tisztességgel, következetesen” – ez volt a jelszava az EMNP elődszervezetének, a Reform Tömörülésnek, s e jelszó értékkettőse határozta meg a néppárt politikai mozgását is. Az EMNP eddigi politikájának ebben az elvi koordinátarendszerben nincs alternatívája.
Szilágyi Zsolt sem ígért váltást elnökké választása után. Ígért viszont munkát, felelősségvállalást, fegyelmet és számonkérést. Mindebből az utolsó mozzanat új. Toró, a béke embere mindig integrációra, minden harcostársnak pozícióban való megtartására törekedett, akkor is, ha ez elégedetlenséget szült az illetők nem megfelelő teljesítménye miatt. Szilágyi Zsolt e kérdésben poroszosabbnak, határozottabbnak tűnik elődjénél, s ha komolyan veszi elnöki székfoglalójának ígéretét, akkor a párt hatékonyságát, sikerességét is növelheti.
Összefogás, szövetség
Szilágyi Zsolt bejelentette, hogy felkéri a Magyar Polgári Pártot választási szövetség létrehozására, amit a közéletben egy mindkét politikai erő táborában elfogadott, köztiszteletben álló személyiség is megjeleníthetne. Olyan személyiség, mint például Gergely István „Tiszti”. Hiba lenne azonban ezt úgy értékelni, mintha az eddigi vezetés ne támogatta volna az összefogást az MPP-vel. Toró is megpróbált gesztusokat tenni az MPP irányába, de mindhiába, azok kudarcot vallottak az elnök ellenállása miatt. Most is csak az lehet a reményünk, hogy az autonómiában és nem kisstílű taktikázgatásban, az RMDSZ-szel való kokettálásban gondolkodó MPP-s középvezetők kényszerítik ki aváltást. Azok a középvezetők, akik már korábban is megmutatták elvi következetességüket, amikor nyílt levélben bírálták az MPP elnökének a 2012-es parlamenti választásokon az RMDSZ jelöltjeinek támogatására irányuló felhívását. Ha ez nem sikerül, marad a jelenlegi felállás: az MPP–RMDSZ stratégiai szövetség, mely megszülte a Székelyföld ezer sebből vérző, jövőt nem ígérő, a román fél és a hiteles magyar autonomisták által egyaránt elutasított autonómiastatútumát. Azt a statútumot,amit Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke joggal nevezett közvitára alkalmatlannak.
Az új elnökség névsorát végigolvasva helytállónak tűnik az új elnök megállapítása: sikerült ötvözni a veteránok tapasztalatát a megújításra törekvők lendületével. Megőrizte pozícióját Zatykó Gyula, aki a párt partiumi s azon belül bihari vezetőjeként komoly sikereket ért el, Zakariás Zoltán, akit a minap leváltottak a választmány éléről, s implicit az alelnökségből, de most kongresszusi legitimitással lett ismét elnökségi tag, alelnök lett Mátis Jenő, akit az utóbbi időben az EMNT élén láthattunk, de gazdasági szakértőként és kabinetvezetőként a néppárthoz is kötődött. Új arc az elnökségben a gyergyószéki Kolcsár András, valamint a néppárt megújításával tavaly az év végén megbízott hatos csapat tagja, Taierling Johann, végül nem utolsósorban az elnökség tagja maradt alelnöki rangban stratégiai bizottsági elnökként Toró T. Tibor.
E csapatra, a negyed évszázada következetesen képviselt autonómiaprogramra, az igazságba vetett hitre, Tőkés László védnökségére és a Fidesz újfent megerősített stratégiai partnerségére támaszkodhat az új elnök, amikor nekifog a 2016-is helyhatósági megmérettetésre való felkészülésnek.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. február 10.
Médiaháború a jobboldalon?
Az elmúlt huszonöt évben ritkán volt annyi lehetősége a balliberális oldalnak a nemzeti tábor belső ellentétein örülni és ironizálni, mint az elmúlt napokban, amióta Simicska Lajos, a Fidesz gazdasági hátországának megteremtője igen ingerülten reagált arra, hogy médiabirodalmának kulcsemberei felálltak lelkiismereti okokra hivatkozva. A mindeddig tudatosan a háttérben maradó üzletember egymás után adta trágár szavakkal megtűzdelt interjúit a megveszekedettebb ballib sajtóorgánumoknak, több ízben is gecinek nevezve Magyarország miniszterelnökét.
Azt már korábban is tudni lehetett, hogy Simicska és Orbán távolodik egymástól, ha máshonnan nem, akkor abból, hogy utóbbi kijelentette, elengedi a Magyar Nemzet – Lánchíd Rádió – Hírtévé médiacsoport kezét, s a továbbiakban a közmédiára kíván támaszkodni. A nyílt konfliktust az okozta, hogy a reklámadó ügyében a kormány az RTL Klubot sújtó maximális, 40%-os adósáv megszüntetésével párhuzamosan, minden médiaorgánum reklámbevételeire kirótt legalább 5%-os adót. Simicska erre fel a legagresszívebb napilapban, a Népszavában fenyegette meg médiaháborúval a kormányt.
Ezt a nyilatkozatot Bayer Zsolt, a Fidesz talán legnépszerűbb tollforgatója gyalázatosnak nevezte, ugyanaznap, amikor csoportosan lemondtak Simicska megbízhatónak hitt emberei Liszkay Gábortól Gajdics Ottón át Élő Gáborig.
Simicska tűzoltott, kinevezte az új vezetőket, majd szabadságra ment.
A fő kérdés a hogyan tovább. Meg tud-e maradni a Magyar Nemzet úgy, hogy a tulajdonos előirányzatának köszönhetően célkeresztbe veszi a Fidesz-kormányt. Nem mintha a kabinet nem lenne illethető elvszerű kritikával. (Bár Bayer szerint a tulajdonos kifejezetten az Orbán család támadására adott ukázt, amit egyébként Simicska tagad.) De a helyzet az, hogy a napilap olvasói, akik életben tartják a nagy múltú orgánumot, aligha fogadnak majd el egy radikális irányváltást, s ez érvényes a Hírtévére is. Ha másért nem, a túlélésért kell majd hangfogót alkalmazni. Balról támadják a kormányt elegen, ott le van fedve a sajtópaletta. Jobbról meg ott a Jobbik, a Barikád, az Alfahír meg a „kuruc”. Egy szó, mint száz, ha Simicska megpróbálja beváltani a médiaháborúra vonatkozó fenyegetését, olvasók, nézők és hallgatók nélkül marad.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az elmúlt huszonöt évben ritkán volt annyi lehetősége a balliberális oldalnak a nemzeti tábor belső ellentétein örülni és ironizálni, mint az elmúlt napokban, amióta Simicska Lajos, a Fidesz gazdasági hátországának megteremtője igen ingerülten reagált arra, hogy médiabirodalmának kulcsemberei felálltak lelkiismereti okokra hivatkozva. A mindeddig tudatosan a háttérben maradó üzletember egymás után adta trágár szavakkal megtűzdelt interjúit a megveszekedettebb ballib sajtóorgánumoknak, több ízben is gecinek nevezve Magyarország miniszterelnökét.
Azt már korábban is tudni lehetett, hogy Simicska és Orbán távolodik egymástól, ha máshonnan nem, akkor abból, hogy utóbbi kijelentette, elengedi a Magyar Nemzet – Lánchíd Rádió – Hírtévé médiacsoport kezét, s a továbbiakban a közmédiára kíván támaszkodni. A nyílt konfliktust az okozta, hogy a reklámadó ügyében a kormány az RTL Klubot sújtó maximális, 40%-os adósáv megszüntetésével párhuzamosan, minden médiaorgánum reklámbevételeire kirótt legalább 5%-os adót. Simicska erre fel a legagresszívebb napilapban, a Népszavában fenyegette meg médiaháborúval a kormányt.
Ezt a nyilatkozatot Bayer Zsolt, a Fidesz talán legnépszerűbb tollforgatója gyalázatosnak nevezte, ugyanaznap, amikor csoportosan lemondtak Simicska megbízhatónak hitt emberei Liszkay Gábortól Gajdics Ottón át Élő Gáborig.
Simicska tűzoltott, kinevezte az új vezetőket, majd szabadságra ment.
A fő kérdés a hogyan tovább. Meg tud-e maradni a Magyar Nemzet úgy, hogy a tulajdonos előirányzatának köszönhetően célkeresztbe veszi a Fidesz-kormányt. Nem mintha a kabinet nem lenne illethető elvszerű kritikával. (Bár Bayer szerint a tulajdonos kifejezetten az Orbán család támadására adott ukázt, amit egyébként Simicska tagad.) De a helyzet az, hogy a napilap olvasói, akik életben tartják a nagy múltú orgánumot, aligha fogadnak majd el egy radikális irányváltást, s ez érvényes a Hírtévére is. Ha másért nem, a túlélésért kell majd hangfogót alkalmazni. Balról támadják a kormányt elegen, ott le van fedve a sajtópaletta. Jobbról meg ott a Jobbik, a Barikád, az Alfahír meg a „kuruc”. Egy szó, mint száz, ha Simicska megpróbálja beváltani a médiaháborúra vonatkozó fenyegetését, olvasók, nézők és hallgatók nélkül marad.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. február 12.
Totális háború vagy érdekorientált béke?
Mintha bomba robbant volna az elmúlt hétvégén a magyarországi politikában, amikor Simicska Lajos sorra adta interjúit a kormány legmegveszekedettebb sajtóbeli ellenfeleinek, útszéli stílusban gyalázva a kormányfőt és követőit. Azt már sejteni lehetett, hogy lazulófélben van a magyar miniszterelnök és a párt gazdasági háttérbázisát felépítő üzletember közötti harmonikus, személyes barátságra épülő viszony. A reklámadó ellen a Simicska-portfólió tagjai együtt tiltakoztak a ballib tévékkel és újságokkal, majd következett a veszprémi választáson való indulás – végül valóra nem váltott – kilátásba helyezése Simicska részéről. Az sem ígért túl sok jót, amikor Orbán Viktor bejelentette: elengedi a kormánypárti sajtó kezét, s a továbbiakban a közmédiára kíván támaszkodni üzeneteinek célba juttatásában. Értsd: ezeknek a médiaorgánumoknak gazdasági szempontból meg kell állniuk a saját lábukon.
Simicska célkeresztje
A múlt hétvégi vihar közvetlen kiváltója az volt, hogy lelkiismereti okokra hivatkozva lemondtak a Magyar Nemzet, a Hír Tv és a Lánchíd Rádió legfelsőbb vezetői, s ezt a tulajdonos a sajtóból tudta meg. Az első hírek szerint a lemondás oka az volt, hogy Simicska kiadta az utasítást: a továbbiakban a kormányt és személyesen Orbán Viktort kell támadni, a Magyar Hírlap publicistája, Bayer Zsolt információi szerint pedig a célpontok között az Orbán család is meg volt jelölve. A tulajdonos a leghatározottabban tagadta mindezt a Magyar Nemzet internetes felületén, mint ahogy azt is, hogy a továbbiakban változna a lap politikai orientáltsága és értékrendje.
Tény viszont, hogy Simicska Lajos néhány nappal előtte a Népszavában totális médiaháborúval fenyegette meg a kormányt, az egysávos, 5 százalékos reklámadó tervezett bevezetése miatt. Abban a Népszavában, amely az egyik legvehemensebb balliberális napilap, s amely Simicskától kapott mentőövet 2012-ben, amikor a csőd szélén állt. Akkor a baloldalon belső feszültséget okozott, hogy Németh Péterék „nem ugrottak el a pénz elől”, s közölték a Közgép hirdetéseit, a jobboldalon pedig értetlenséget. A történtekből G. Fodor Gábor a Századvég stratégiai igazgatója azt a következtetést vonta le, hogy Simicska Lajos áll az utóbbi hónapok kormánypárti politikusok elleni támadássorozat mögött, ami meredek, de nem kizárható feltételezésnek tűnik.
Interjúiban Simicska eszmei okokat is említett az Orbánnal való szakítás kapcsán, többek között azt, hogy ők Orbánnal a kommunista diktatúra és a posztkommunista rendszer lebontására szövetkeztek, s nem arra, hogy felépítsenek egy másik diktatúrát. Íme, a balliberális média kedvenc vesszőparipája a Fidesz korábbi korszakának legjelentősebb háttéremberének előadásában. A vád persze az ő szájából is abszurd, és aligha vehető komolyan.
A bizalom hordozója
A pártelvű versenydemokrácia oligarchiák versenyén alapul. Orbán semmivel nem „diktátorabb”, mint balos vetélytársai, a különbség hozzájuk képest abban áll, hogy jobb szónok, jobb stratéga, van jövőképe, nemzetben gondolkodik és a politikai taktika területén is otthon van. Simicska mindaddig, míg haszonélvezője volt a fideszes hatalmi rendszernek, nem emlegetett diktatúrát. Ugyanez vonatkozik a másik eszmei-ideológiai kifogásra, a keleti nyitás és az orosz kapcsolat intenzívebbé válásának elítélésére. Ráadásul ez az érv még gyengébb lábakon áll. Akár van különbség az oroszok és a szovjetek között, akár nincs, mint ahogy Simicska állítja, jelenleg nem Putyin és nem az oroszok sértik rendszeresen a magyar szuverenitást. Nem ők fenyegetik Magyarország függetlenségét, nem ők dolgoznak Orbán Viktor eltávolításának tervén, nem ők indítanak ismételt médiaoffenzívát a kormány, az ország és a magyar nemzet ellen, hanem a globalista háttérhatalom, s annak nyílt színi megjelenítői, az Egyesült Államok és az Európai Unió. Putyin Oroszországa egyfajta ellensúly velük szemben. Ha Orbán megtalálja a librációs pontokat a komplex nemzetközi erőtérben, ő lehet korunk Bethlen Gábora.
Nagy kérdés, hogy változik-e bármi is a nemzeti oldalon Simicska Lajos ámokfutása után. Vélhetően nem sok, amit az MNO már idézett visszafogott írása is igazol. A modern politikai sajtó eszmei-ideológiai tömbökre épül. Különösen igaz ez Magyarországra, s azon belül a magyar jobboldalra, amely nemcsak eszmeileg köti a támogatókat, hanem a karizmatikus vezérelv mentén is. Nem véletlenül nyilatkozta több meghatározó magyar közéleti személyiség a 2010-es választást megelőzően Wittner Máriától Dörner Györgyön keresztül Makovecz Imréig, hogy bizalmuk nem a Fideszben, hanem annak vezetőjében, Orbán Viktorban van. Az utóbbi idők belső torzsalkodásai ellenére a Fideszt voltaképpen az tartja össze, hogy mindenki tudja: Orbán egymaga sokkal több szavazót mozgat meg, mint az alvezérek együtt.
Új modus vivendi
Egy Orbán- és kormányellenes Magyar Nemzet vagy Hír Tv egyszerűen életképtelen lenne olvasók és nézők híján. Különösen akkor, ha nem támaszkodhat állami hirdetésekre. Simicska kirohanása pedig feledésbe merül, még idézgetik egy ideig, élcelődnek rajta – megjegyzem: a témába vágó Simicskás mémek az internetes humor gyöngyszemei –, de a Fidesz és Simicska Lajos közös érdeke fátylat borítani a történtekre. S ha nem találják meg a modus vivendit, a mindkét félnek előnyös egymás mellett élés szabályait, az adok-kapok visszahúzódik a színfalak mögé, ahol viszont, ha elmarad a tartós béke, számítani lehet kemény dolgokra. Persze nem arról van szó, amit Simicska vizionált, hogy elüti egy autó vagy lelövik, hanem arról, hogy mindkét félnek elég muníció és fegyver van a kezében a másik életének megnehezítésére. Talán épp ez akadályozza meg a Simicska által kilátásba helyezett totális háborút. Hogy is mondta Orbán Viktor a román–magyar viszonyról Traian Băsescu elnökségének idején? Barátságuk őszinte, mert érdekeken alapszik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Mintha bomba robbant volna az elmúlt hétvégén a magyarországi politikában, amikor Simicska Lajos sorra adta interjúit a kormány legmegveszekedettebb sajtóbeli ellenfeleinek, útszéli stílusban gyalázva a kormányfőt és követőit. Azt már sejteni lehetett, hogy lazulófélben van a magyar miniszterelnök és a párt gazdasági háttérbázisát felépítő üzletember közötti harmonikus, személyes barátságra épülő viszony. A reklámadó ellen a Simicska-portfólió tagjai együtt tiltakoztak a ballib tévékkel és újságokkal, majd következett a veszprémi választáson való indulás – végül valóra nem váltott – kilátásba helyezése Simicska részéről. Az sem ígért túl sok jót, amikor Orbán Viktor bejelentette: elengedi a kormánypárti sajtó kezét, s a továbbiakban a közmédiára kíván támaszkodni üzeneteinek célba juttatásában. Értsd: ezeknek a médiaorgánumoknak gazdasági szempontból meg kell állniuk a saját lábukon.
Simicska célkeresztje
A múlt hétvégi vihar közvetlen kiváltója az volt, hogy lelkiismereti okokra hivatkozva lemondtak a Magyar Nemzet, a Hír Tv és a Lánchíd Rádió legfelsőbb vezetői, s ezt a tulajdonos a sajtóból tudta meg. Az első hírek szerint a lemondás oka az volt, hogy Simicska kiadta az utasítást: a továbbiakban a kormányt és személyesen Orbán Viktort kell támadni, a Magyar Hírlap publicistája, Bayer Zsolt információi szerint pedig a célpontok között az Orbán család is meg volt jelölve. A tulajdonos a leghatározottabban tagadta mindezt a Magyar Nemzet internetes felületén, mint ahogy azt is, hogy a továbbiakban változna a lap politikai orientáltsága és értékrendje.
Tény viszont, hogy Simicska Lajos néhány nappal előtte a Népszavában totális médiaháborúval fenyegette meg a kormányt, az egysávos, 5 százalékos reklámadó tervezett bevezetése miatt. Abban a Népszavában, amely az egyik legvehemensebb balliberális napilap, s amely Simicskától kapott mentőövet 2012-ben, amikor a csőd szélén állt. Akkor a baloldalon belső feszültséget okozott, hogy Németh Péterék „nem ugrottak el a pénz elől”, s közölték a Közgép hirdetéseit, a jobboldalon pedig értetlenséget. A történtekből G. Fodor Gábor a Századvég stratégiai igazgatója azt a következtetést vonta le, hogy Simicska Lajos áll az utóbbi hónapok kormánypárti politikusok elleni támadássorozat mögött, ami meredek, de nem kizárható feltételezésnek tűnik.
Interjúiban Simicska eszmei okokat is említett az Orbánnal való szakítás kapcsán, többek között azt, hogy ők Orbánnal a kommunista diktatúra és a posztkommunista rendszer lebontására szövetkeztek, s nem arra, hogy felépítsenek egy másik diktatúrát. Íme, a balliberális média kedvenc vesszőparipája a Fidesz korábbi korszakának legjelentősebb háttéremberének előadásában. A vád persze az ő szájából is abszurd, és aligha vehető komolyan.
A bizalom hordozója
A pártelvű versenydemokrácia oligarchiák versenyén alapul. Orbán semmivel nem „diktátorabb”, mint balos vetélytársai, a különbség hozzájuk képest abban áll, hogy jobb szónok, jobb stratéga, van jövőképe, nemzetben gondolkodik és a politikai taktika területén is otthon van. Simicska mindaddig, míg haszonélvezője volt a fideszes hatalmi rendszernek, nem emlegetett diktatúrát. Ugyanez vonatkozik a másik eszmei-ideológiai kifogásra, a keleti nyitás és az orosz kapcsolat intenzívebbé válásának elítélésére. Ráadásul ez az érv még gyengébb lábakon áll. Akár van különbség az oroszok és a szovjetek között, akár nincs, mint ahogy Simicska állítja, jelenleg nem Putyin és nem az oroszok sértik rendszeresen a magyar szuverenitást. Nem ők fenyegetik Magyarország függetlenségét, nem ők dolgoznak Orbán Viktor eltávolításának tervén, nem ők indítanak ismételt médiaoffenzívát a kormány, az ország és a magyar nemzet ellen, hanem a globalista háttérhatalom, s annak nyílt színi megjelenítői, az Egyesült Államok és az Európai Unió. Putyin Oroszországa egyfajta ellensúly velük szemben. Ha Orbán megtalálja a librációs pontokat a komplex nemzetközi erőtérben, ő lehet korunk Bethlen Gábora.
Nagy kérdés, hogy változik-e bármi is a nemzeti oldalon Simicska Lajos ámokfutása után. Vélhetően nem sok, amit az MNO már idézett visszafogott írása is igazol. A modern politikai sajtó eszmei-ideológiai tömbökre épül. Különösen igaz ez Magyarországra, s azon belül a magyar jobboldalra, amely nemcsak eszmeileg köti a támogatókat, hanem a karizmatikus vezérelv mentén is. Nem véletlenül nyilatkozta több meghatározó magyar közéleti személyiség a 2010-es választást megelőzően Wittner Máriától Dörner Györgyön keresztül Makovecz Imréig, hogy bizalmuk nem a Fideszben, hanem annak vezetőjében, Orbán Viktorban van. Az utóbbi idők belső torzsalkodásai ellenére a Fideszt voltaképpen az tartja össze, hogy mindenki tudja: Orbán egymaga sokkal több szavazót mozgat meg, mint az alvezérek együtt.
Új modus vivendi
Egy Orbán- és kormányellenes Magyar Nemzet vagy Hír Tv egyszerűen életképtelen lenne olvasók és nézők híján. Különösen akkor, ha nem támaszkodhat állami hirdetésekre. Simicska kirohanása pedig feledésbe merül, még idézgetik egy ideig, élcelődnek rajta – megjegyzem: a témába vágó Simicskás mémek az internetes humor gyöngyszemei –, de a Fidesz és Simicska Lajos közös érdeke fátylat borítani a történtekre. S ha nem találják meg a modus vivendit, a mindkét félnek előnyös egymás mellett élés szabályait, az adok-kapok visszahúzódik a színfalak mögé, ahol viszont, ha elmarad a tartós béke, számítani lehet kemény dolgokra. Persze nem arról van szó, amit Simicska vizionált, hogy elüti egy autó vagy lelövik, hanem arról, hogy mindkét félnek elég muníció és fegyver van a kezében a másik életének megnehezítésére. Talán épp ez akadályozza meg a Simicska által kilátásba helyezett totális háborút. Hogy is mondta Orbán Viktor a román–magyar viszonyról Traian Băsescu elnökségének idején? Barátságuk őszinte, mert érdekeken alapszik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2015. február 17.
A valós történelmi megbékélés előfeltétele, a közös történelem tényszerű feldolgozása
Az aradi Szabadság-szobor szombat délelőtti meggyalázását felháborító, magyarellenes provokációnak tartjuk. Eddig úgy gondolhattuk, hogy erdélyi összehasonlításban Aradon toleráns interetnikai légkör alakult ki, melynek keretében a hatóságokkal és a román ajkú többséggel viszonylag súrlódásmentesen tud együtt élni a kisebbségbe szorult magyarság.
Zala György alkotása egyszerre jelképezi számunkra a magyarságunkat, történelmünket és szabadságvágyunkat. Ezért e műemlék megrongálása és obszcén feliratokkal való megbecstelenítése mélyen sért minden aradi és nem aradi magyart. Csak remélni tudjuk, hogy a rendőrség megtalálja az elkövetőket.
Még ha ez a rongálás csak három fiatal meggondolatlan cselekedete is volt, akkor is be kell lássuk, hogy a román lakosság nagy része csak tolerálja ezt a műemléket. Nem csak, hogy nem érzi, nem érezheti magáénak, hanem egyenesen irritálja a szobor visszaállítása egy központi téren, mely, hadd jelezzük ismét, nem azonos a szobor hajdani közterével. A románság hozzáállása egyenesen következik a Trianon óta eltelt közel 100 év félretájékoztatásából és tudatos történelemhamisításából. Jelenleg Romániában a többség úgy gondolja, hogy az aradi 13 „tábornok” felelős 40 000 erdélyi román lemészárlásáért és 300 móc falu felégetésért, holott ennyi áldozata összesen nem volt az erdélyi harcoknak s számok emlegetése nem egyéb, mint légből kapott magyarellenes fekete propaganda. De amíg a románok így gondolkodnak vértanúinkról, borítékolható több hasonló akció a szobor ellen a jövőben.
Ezért a helyzetért nem csak a román hatalom és tömegtájékoztatás a felelős, hanem az erdélyi magyar értelmiség is, amely 25 évvel a kommunizmus bukása után sem volt képes kiállni a nyilvánosság elé és kezdeményezni közös román-magyar történelem vitás pontjainak nyílt megvitatását. Egymás elfogadása csak egymás megismerésén keresztül lehetséges.
Nem tűrhetjük tovább történelmünk vitás kérdéseiben a médiából áradó hazugságáradatot, amit a hivatalos román diplomácia nemhogy cáfolna, de még tetéz is. Elfogadhatatlan, hogy 1848-as forradalomról csak a magyar vérbíróságokat emlegetik, de az azokat kiváltó cselekményeket, a román szabadcsapatok által elkövetett, több mint nyolcezer ártatlan magyar civil bestiális lemészárlását már nem. Észak-Erdéllyel kapcsolatban is csak a magyar csapatok Ippen és Ördögkúton elkövetett mészárlásait emlegetik, a Maniu-gárdák 1944-es gyilkosságait vagy gyantai magyarok lemészárlását már nem.
Nagyenyeden utcát neveztek el a város magyar lakosságát 1849-ban kiirtó Axente Severről, de erre, az ortodox újév alkalmából elkövetett mészárlásra, csak egy római szám emlékeztet a vártemplom falán. Ompolygyepűn is csak a „PAX” felirat maradhatott az emlékművön, semmi több. Ezért a környék román lakosságában az tudatosult, hogy ott 1848-ban sok ártatlan románt öltek meg a magyarok, holott ott a Zalatnáról menekülő 700 magyar nőt és gyermeket mészárolták le román szabadcsapatok.
Mindezeket megfontolva, az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetei 2015 októberében egy román–magyar történész kerekasztalt szerveznek, melynek keretében első lépésként az 1848–49-es erdélyi eseményeket, a román és magyar atrocitásokat fogják a meghívottak megtárgyalni. Mert semmilyen „megbékélés” nem lehetséges közöttünk addig, amíg a többség manipulált, torzított történelmi információkra építi magyarságképét, amíg háborús bűnösnek tekinti azokat a hősöket, akik Szabadság, a Habsburg birodalom minden népének szabadsága oltárán áldozták fel életüket.
Burián Sándor, Borbély Zsolt Attila,
az Arad megyei EMNP elnöke az Arad megyei EMNT elnöke
Nyugati Jelen (Arad)
Az aradi Szabadság-szobor szombat délelőtti meggyalázását felháborító, magyarellenes provokációnak tartjuk. Eddig úgy gondolhattuk, hogy erdélyi összehasonlításban Aradon toleráns interetnikai légkör alakult ki, melynek keretében a hatóságokkal és a román ajkú többséggel viszonylag súrlódásmentesen tud együtt élni a kisebbségbe szorult magyarság.
Zala György alkotása egyszerre jelképezi számunkra a magyarságunkat, történelmünket és szabadságvágyunkat. Ezért e műemlék megrongálása és obszcén feliratokkal való megbecstelenítése mélyen sért minden aradi és nem aradi magyart. Csak remélni tudjuk, hogy a rendőrség megtalálja az elkövetőket.
Még ha ez a rongálás csak három fiatal meggondolatlan cselekedete is volt, akkor is be kell lássuk, hogy a román lakosság nagy része csak tolerálja ezt a műemléket. Nem csak, hogy nem érzi, nem érezheti magáénak, hanem egyenesen irritálja a szobor visszaállítása egy központi téren, mely, hadd jelezzük ismét, nem azonos a szobor hajdani közterével. A románság hozzáállása egyenesen következik a Trianon óta eltelt közel 100 év félretájékoztatásából és tudatos történelemhamisításából. Jelenleg Romániában a többség úgy gondolja, hogy az aradi 13 „tábornok” felelős 40 000 erdélyi román lemészárlásáért és 300 móc falu felégetésért, holott ennyi áldozata összesen nem volt az erdélyi harcoknak s számok emlegetése nem egyéb, mint légből kapott magyarellenes fekete propaganda. De amíg a románok így gondolkodnak vértanúinkról, borítékolható több hasonló akció a szobor ellen a jövőben.
Ezért a helyzetért nem csak a román hatalom és tömegtájékoztatás a felelős, hanem az erdélyi magyar értelmiség is, amely 25 évvel a kommunizmus bukása után sem volt képes kiállni a nyilvánosság elé és kezdeményezni közös román-magyar történelem vitás pontjainak nyílt megvitatását. Egymás elfogadása csak egymás megismerésén keresztül lehetséges.
Nem tűrhetjük tovább történelmünk vitás kérdéseiben a médiából áradó hazugságáradatot, amit a hivatalos román diplomácia nemhogy cáfolna, de még tetéz is. Elfogadhatatlan, hogy 1848-as forradalomról csak a magyar vérbíróságokat emlegetik, de az azokat kiváltó cselekményeket, a román szabadcsapatok által elkövetett, több mint nyolcezer ártatlan magyar civil bestiális lemészárlását már nem. Észak-Erdéllyel kapcsolatban is csak a magyar csapatok Ippen és Ördögkúton elkövetett mészárlásait emlegetik, a Maniu-gárdák 1944-es gyilkosságait vagy gyantai magyarok lemészárlását már nem.
Nagyenyeden utcát neveztek el a város magyar lakosságát 1849-ban kiirtó Axente Severről, de erre, az ortodox újév alkalmából elkövetett mészárlásra, csak egy római szám emlékeztet a vártemplom falán. Ompolygyepűn is csak a „PAX” felirat maradhatott az emlékművön, semmi több. Ezért a környék román lakosságában az tudatosult, hogy ott 1848-ban sok ártatlan románt öltek meg a magyarok, holott ott a Zalatnáról menekülő 700 magyar nőt és gyermeket mészárolták le román szabadcsapatok.
Mindezeket megfontolva, az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetei 2015 októberében egy román–magyar történész kerekasztalt szerveznek, melynek keretében első lépésként az 1848–49-es erdélyi eseményeket, a román és magyar atrocitásokat fogják a meghívottak megtárgyalni. Mert semmilyen „megbékélés” nem lehetséges közöttünk addig, amíg a többség manipulált, torzított történelmi információkra építi magyarságképét, amíg háborús bűnösnek tekinti azokat a hősöket, akik Szabadság, a Habsburg birodalom minden népének szabadsága oltárán áldozták fel életüket.
Burián Sándor, Borbély Zsolt Attila,
az Arad megyei EMNP elnöke az Arad megyei EMNT elnöke
Nyugati Jelen (Arad)
2015. február 19.
Az átlátszó Neptun
Az Átlátszó.hu erdélyi permutációjának szerkesztői a honlap első publikációsorozatának témájául olyan kérdést választottak, amelynek aktualitása nem évül el mindaddig, míg az erdélyi politikát keresztbe metszi a román hatalomhoz való viszony mentén húzódó alapvető törésvonal. Valamint amíg közösségünknek lesznek olyan képviselői, akik többet szeretnének a román hatalom által cenzúrázott és koreografált látszatképviseletnél, míg a zsoldos-logika nem uralja el teljesen a politikai térképet. Más szóval, míg elég magyar él Erdélyben ahhoz, hogy kitermeljen magából egy olyan csapatot, amelynek tagjai számára nem az egyéni érvényesülés a cél, hanem a közösség képviselete.
Pályaív
A Neptun-ügyről sok mindent leírtak már az elmúlt 22 esztendőben, két mondatot mégis szánjunk a politikatörténeti vonatkozásnak. Neptunban az RMDSZ három élvonalbeli politikusa mandátum nélkül tárgyalt a román hatalom képviselőivel egy amerikai szervezet, a PER (Project On Ehtnic Relations) moderálása mellett, s adott alkalmat a román félnek arra, hogy minden érdemi engedmény nélkül kisebbségbarát színben tetszelegjen. Mindez 1993 júniusában történt, nem sokkal az ország Európa Tanácsba való felvétele előtt, amikor nem csökkenteni kellett volna a Romániára nehezedő bizonyítási kényszert, hanem növelni.
A most nyilvánosságra került anyag, s az Átlátszó 8 részben lehozott rezüméje nem rajzolja át alapvetően az eddig ismert képet. Talán új megvilágításba helyezi a jóhiszeműség kérdését, de e probléma nemzetpolitikai szempontból soha nem volt alapvetően releváns. Egyik oldalról a kártétel, amely az erdélyi magyar ügyet a Neptun-gate révén érte, független a részvevők jó- vagy rosszhiszeműségétől. Ráadásul három évvel később teljességgel irrelevánssá vált e kérdés, hiszen 1996. november 28-án az egész szervezetet állították neptuni pályára fittyet hányva hivatalos programnak, autonómiának, nemzeti önkormányzatnak. Másrészt a neptuni hármak addig és azt követően is az önálló, magyar érdekű autonomista politika és e politikát követők kérlelhetetlen ellenfeleiként nyilatkoztak meg. Politikai pályájuk megítélésének szempontjából mellékes, hogy mennyire voltak tisztában azzal: a neptuni tárgyalássorozat a román kirakatpolitika érdekeit szolgálja.
Három bomba ára
Az Átlátszó sorozata előtérbe állítja a szervezőket is. Az Egyesült Államok külpolitikai szemléletének a boszniai háború kapcsán lezajlott paradigmaváltásáról nem sokkal a Neptun-ügyet követően Borbély Imre írt politikai tanulmányt, kiemelve, hogy míg korábban az emberi és kisebbségi jogok képezték az amerikai megközelítés lényegét, és ezt az értékegyüttest akár destabilizáció veszélyének vállalásával is képviselte az amerikai külügy (legalábbis retorikai szinten), addig a boszniai háború hatására a stabilitás került előtérbe, akár az emberi és kisebbségi jogok sérülésének árán is. A feltárt anyag mindezt szépen aláhúzza. „Adunk 1-2 millió dollárt, három bombának az árát, és akkor talán elkerülhetjük a háborút” – foglalja össze az amerikai logikát az egyik interjúalany. Más kérdés, hogy mennyire volt reális veszélye a fegyveres konfliktusnak Erdélyben. Tokay György neptuni fogadkozását, miszerint „Erdély nem Jugoszlávia, és nem is lesz”, nem tartottuk anno szerencsésnek, hiszen a mondat szerencsés befejezése – „amennyiben biztosítják az erdélyi magyarság háromszintű közösségi autonómiáját” – elmaradt. Tárgyilagosan elemezve a kérdést viszont azt láthatjuk, hogy a rendszerváltás után véres összecsapások akkor voltak, amikor ebben a román hatalom érdekeltnek vélte magát, és megszervezte azokat (bányászjárások, vásárhelyi pogrom). A magyar fél mindig is kerülte mind a kérdés fegyveres megoldását, mind az azzal való fenyegetést, aminek számos oka van, legfőbb közülük a számunkra kedvezőtlen erőasszimetria. Kiderült az anyagból, hogy Larry Watts, a PER elemzője, aki a nyilatkozók szerint akár több titkosszolgálatnak is ügynöke lehetett, mindvégig a román álláspont felé hajlott, és felháborítónak tartotta, hogy az RMDSZ Csapó Józsefet is beválasztotta az atlantai delegációba. Miközben mit lehetett Csapó doktor szemére vetni? Mindössze annyit, hogy az autonómia következetes híve. Innen is látni, hogy a PER nem a kisebbségi kérdés megoldására törekedett, hanem tüneti kezelésre, „stabilitásra”. Ami ugyebár élesen ütközött és ütközik a magyar érdekkel.
Csörgés és duruzsolás
Nem meglepő, de új információ, hogy a kollektív jogok mentén való érvelésről maguk a magyar delegációtagok mondtak le 1993 tavaszán a gerzenseei találkozón, holott ekkor már érvényben volt az autonómiaprogram. A mandátum kérdésére vonatkozóan Allan Kassof, a PER vezetője azt állítja, hogy az RMDSZ delegálta a magyar részvevőket, beleértve a neptuni hármakat. Domokos Géza elnökségének idején akár elnöki mandátummal is bírhattak a tárgyalók, sőt, egyik tárgyaláson maga az elnök is részt vett, de az is biztos, hogy Domokos nem tartotta fontosnak informálni az autonomista többségű országos elnökséget. Erről az elnökség tagjai közös nyilatkozatban tájékoztatták a közvéleményt a Neptun-bomba felrobbanása után, cáfolva a hármak védekezését arról, hogy ők beszámoltak az RMDSZ vezetőségének.
Szintén új információ, hogy a részvevők anyagi juttatásban is részesültek: itt kiemelkedik a 2400 dollár értékű számítógép, aminek Frunda György volt a kedvezményezettje. Az Átlátszó szerkesztője szerint ez akkor megfelelt két évi nettó átlagfizetésnek. Aprócska protokollajándéknál jóval nagyobb gesztus volt ez, amely a korrumpálás szándékát is felvetheti, s nem kell nagy rosszindulat ahhoz, hogy a harminc ezüstpénz csörgését asszociáljuk az ajándék számítógép duruzsolásához.
Egy dologban mégiscsak egyetérthetünk Allan Kassoffal: „Véleményem szerint a PER legnagyobb sikere, hogy 1995 után négy évig az RMDSZ részt vett a kormánykoalícióban, ez pedig lehetőséget adott a közvetlen tárgyalásra a román féllel. Ezen felül olyan protokollrendszert sikerült kifejleszteni, amely lehetővé tette az RMDSZ számára, hogy akár ellenzékből is a kormánnyal együtt dolgozzon a magyar közösséget is érintő kérdésekben. Ez a PER-találkozók eredménye.”
Helyben vagyunk. A PER-folyamatot és a neptuni tárgyalás következményét magam is ebben látom megragadhatónak. A kormányzati szerepvállalásban és mindabban, amivel ez a tragikus lépés együtt járt: a román euroatlanti csatlakozás ingyenes támogatásában, az önálló külpolitika feladásában, a belső választás, a nemzeti kataszter összeállításának elmaradásában, az autonómiastatútumok kérdésének ad acta tételében, a társadalomszervezés elakadásában, az önkormányzatként való működés fokozatos pártelvűsítésében.
A PER munkatársai elégedettek lehetnek: sikerült semlegesíteni az erdélyi magyar nemzeti önkormányzatot betagolva azt a román hatalmi gépezetbe. Az erdélyi magyarság vészes fogyása pedig megkíméli mind a magyar, mind a román, mind pedig az amerikai szereplőket a távlati megoldásokon való gondolkodás kényelmetlenségétől.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az Átlátszó.hu erdélyi permutációjának szerkesztői a honlap első publikációsorozatának témájául olyan kérdést választottak, amelynek aktualitása nem évül el mindaddig, míg az erdélyi politikát keresztbe metszi a román hatalomhoz való viszony mentén húzódó alapvető törésvonal. Valamint amíg közösségünknek lesznek olyan képviselői, akik többet szeretnének a román hatalom által cenzúrázott és koreografált látszatképviseletnél, míg a zsoldos-logika nem uralja el teljesen a politikai térképet. Más szóval, míg elég magyar él Erdélyben ahhoz, hogy kitermeljen magából egy olyan csapatot, amelynek tagjai számára nem az egyéni érvényesülés a cél, hanem a közösség képviselete.
Pályaív
A Neptun-ügyről sok mindent leírtak már az elmúlt 22 esztendőben, két mondatot mégis szánjunk a politikatörténeti vonatkozásnak. Neptunban az RMDSZ három élvonalbeli politikusa mandátum nélkül tárgyalt a román hatalom képviselőivel egy amerikai szervezet, a PER (Project On Ehtnic Relations) moderálása mellett, s adott alkalmat a román félnek arra, hogy minden érdemi engedmény nélkül kisebbségbarát színben tetszelegjen. Mindez 1993 júniusában történt, nem sokkal az ország Európa Tanácsba való felvétele előtt, amikor nem csökkenteni kellett volna a Romániára nehezedő bizonyítási kényszert, hanem növelni.
A most nyilvánosságra került anyag, s az Átlátszó 8 részben lehozott rezüméje nem rajzolja át alapvetően az eddig ismert képet. Talán új megvilágításba helyezi a jóhiszeműség kérdését, de e probléma nemzetpolitikai szempontból soha nem volt alapvetően releváns. Egyik oldalról a kártétel, amely az erdélyi magyar ügyet a Neptun-gate révén érte, független a részvevők jó- vagy rosszhiszeműségétől. Ráadásul három évvel később teljességgel irrelevánssá vált e kérdés, hiszen 1996. november 28-án az egész szervezetet állították neptuni pályára fittyet hányva hivatalos programnak, autonómiának, nemzeti önkormányzatnak. Másrészt a neptuni hármak addig és azt követően is az önálló, magyar érdekű autonomista politika és e politikát követők kérlelhetetlen ellenfeleiként nyilatkoztak meg. Politikai pályájuk megítélésének szempontjából mellékes, hogy mennyire voltak tisztában azzal: a neptuni tárgyalássorozat a román kirakatpolitika érdekeit szolgálja.
Három bomba ára
Az Átlátszó sorozata előtérbe állítja a szervezőket is. Az Egyesült Államok külpolitikai szemléletének a boszniai háború kapcsán lezajlott paradigmaváltásáról nem sokkal a Neptun-ügyet követően Borbély Imre írt politikai tanulmányt, kiemelve, hogy míg korábban az emberi és kisebbségi jogok képezték az amerikai megközelítés lényegét, és ezt az értékegyüttest akár destabilizáció veszélyének vállalásával is képviselte az amerikai külügy (legalábbis retorikai szinten), addig a boszniai háború hatására a stabilitás került előtérbe, akár az emberi és kisebbségi jogok sérülésének árán is. A feltárt anyag mindezt szépen aláhúzza. „Adunk 1-2 millió dollárt, három bombának az árát, és akkor talán elkerülhetjük a háborút” – foglalja össze az amerikai logikát az egyik interjúalany. Más kérdés, hogy mennyire volt reális veszélye a fegyveres konfliktusnak Erdélyben. Tokay György neptuni fogadkozását, miszerint „Erdély nem Jugoszlávia, és nem is lesz”, nem tartottuk anno szerencsésnek, hiszen a mondat szerencsés befejezése – „amennyiben biztosítják az erdélyi magyarság háromszintű közösségi autonómiáját” – elmaradt. Tárgyilagosan elemezve a kérdést viszont azt láthatjuk, hogy a rendszerváltás után véres összecsapások akkor voltak, amikor ebben a román hatalom érdekeltnek vélte magát, és megszervezte azokat (bányászjárások, vásárhelyi pogrom). A magyar fél mindig is kerülte mind a kérdés fegyveres megoldását, mind az azzal való fenyegetést, aminek számos oka van, legfőbb közülük a számunkra kedvezőtlen erőasszimetria. Kiderült az anyagból, hogy Larry Watts, a PER elemzője, aki a nyilatkozók szerint akár több titkosszolgálatnak is ügynöke lehetett, mindvégig a román álláspont felé hajlott, és felháborítónak tartotta, hogy az RMDSZ Csapó Józsefet is beválasztotta az atlantai delegációba. Miközben mit lehetett Csapó doktor szemére vetni? Mindössze annyit, hogy az autonómia következetes híve. Innen is látni, hogy a PER nem a kisebbségi kérdés megoldására törekedett, hanem tüneti kezelésre, „stabilitásra”. Ami ugyebár élesen ütközött és ütközik a magyar érdekkel.
Csörgés és duruzsolás
Nem meglepő, de új információ, hogy a kollektív jogok mentén való érvelésről maguk a magyar delegációtagok mondtak le 1993 tavaszán a gerzenseei találkozón, holott ekkor már érvényben volt az autonómiaprogram. A mandátum kérdésére vonatkozóan Allan Kassof, a PER vezetője azt állítja, hogy az RMDSZ delegálta a magyar részvevőket, beleértve a neptuni hármakat. Domokos Géza elnökségének idején akár elnöki mandátummal is bírhattak a tárgyalók, sőt, egyik tárgyaláson maga az elnök is részt vett, de az is biztos, hogy Domokos nem tartotta fontosnak informálni az autonomista többségű országos elnökséget. Erről az elnökség tagjai közös nyilatkozatban tájékoztatták a közvéleményt a Neptun-bomba felrobbanása után, cáfolva a hármak védekezését arról, hogy ők beszámoltak az RMDSZ vezetőségének.
Szintén új információ, hogy a részvevők anyagi juttatásban is részesültek: itt kiemelkedik a 2400 dollár értékű számítógép, aminek Frunda György volt a kedvezményezettje. Az Átlátszó szerkesztője szerint ez akkor megfelelt két évi nettó átlagfizetésnek. Aprócska protokollajándéknál jóval nagyobb gesztus volt ez, amely a korrumpálás szándékát is felvetheti, s nem kell nagy rosszindulat ahhoz, hogy a harminc ezüstpénz csörgését asszociáljuk az ajándék számítógép duruzsolásához.
Egy dologban mégiscsak egyetérthetünk Allan Kassoffal: „Véleményem szerint a PER legnagyobb sikere, hogy 1995 után négy évig az RMDSZ részt vett a kormánykoalícióban, ez pedig lehetőséget adott a közvetlen tárgyalásra a román féllel. Ezen felül olyan protokollrendszert sikerült kifejleszteni, amely lehetővé tette az RMDSZ számára, hogy akár ellenzékből is a kormánnyal együtt dolgozzon a magyar közösséget is érintő kérdésekben. Ez a PER-találkozók eredménye.”
Helyben vagyunk. A PER-folyamatot és a neptuni tárgyalás következményét magam is ebben látom megragadhatónak. A kormányzati szerepvállalásban és mindabban, amivel ez a tragikus lépés együtt járt: a román euroatlanti csatlakozás ingyenes támogatásában, az önálló külpolitika feladásában, a belső választás, a nemzeti kataszter összeállításának elmaradásában, az autonómiastatútumok kérdésének ad acta tételében, a társadalomszervezés elakadásában, az önkormányzatként való működés fokozatos pártelvűsítésében.
A PER munkatársai elégedettek lehetnek: sikerült semlegesíteni az erdélyi magyar nemzeti önkormányzatot betagolva azt a román hatalmi gépezetbe. Az erdélyi magyarság vészes fogyása pedig megkíméli mind a magyar, mind a román, mind pedig az amerikai szereplőket a távlati megoldásokon való gondolkodás kényelmetlenségétől.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. március 11.
1848–49, a Csanádi Egyházmegye dokumenetumainak tükrében
Megszokhattuk, hogy – az igen kevés kivételtől eltekintve – magas színvonalú előadásokat hallgathatunk az Aradi Hagyományörző Polgárok Egyesületének a Jelen Házban rendszeresen megszervezett összejövetelein. A kedd esti is ilyen alkalom volt, tudós előadóval (dr. Miklós Péter, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa), remek házigazdával (dr. Borbély Zsolt Attila politológus), az előadások bevezetőjét, zenei aláfestését, színvonalas műsorfüzetét rendszeresen biztosító mindenesével (Murvai Miklós), ezúttal pedig egy kiváló zenésszel, a többlemezes Vesztergám Miklós tárogatóművésszel is (aki „hivatalos” fellépésének első darabjául – már az előadás kezdete előtt is játszott – az 1848 előtt tisztelgő aradi nótát választotta).
Borbély Zsolt Attila, bevezetőként március 10-ről, a székely szabadság napjáról emlékezett meg (1854-ben ezen a napon végeztek ki három székely vértanút a Makk-féle Habsburg-ellenes összeesküvésben Marosvásárhelyen), majd arról beszélt, hogy az elmúlt 25 esztendő – a diktátor bukása utáni kezdeti nagy remények és várakozások után – az illúzióvesztés korszaka a hazai magyar szabadság gondolata tekintetében, és érdekes eszmefuttatást hallottunk arról, hogy a mai liberális kozmopolitizmus, a globalista világhatalom a proletár internacionalizmus folytatója. Az 1848-as 12 pontot sorra véve arra a következtetésre jutott, hogy célkitűzései ma is sok tekintetben aktuálisak.
Miklós Péter (szabadon megtartott, vetített képekkel illusztrált) előadásának kezdetén pár mondatban a magyarság és a Kárpát-medence történetét idézte annak érzékeltetésére, hogy a magyarságot itt a történelem során mindig ellenségek (törökök, németek – osztrákok –, oroszok) szorongatták.
A Temesi bánság 1718–1778 közötti, majd a későbbi, a magyar szabadságharc korabeli történetéről érdekes adatokat tárt fel az előadó. Tisztázta, például (a történelmet csak nagyvonalakban ismerők számára esetleg meglepetésként hatott), hogy a soknemzetiségű Temesi bánság, a „kicsi dunai monarchia” kezdetben nem a magyar állam részeként működött, hanem a császári (főhercegi) család magánbirtokaként szerepelt. Amikor a XVIII. századi, a török kiűzése utáni betelepítése megindult (a török uralom jórészt kipusztította az addigi lakosságot), akkor két fő szempont érvényesült: hogy a betelepítettek katolikusok legyenek (ez volt a Habsburgok vallása), másrészt hogy ne legyenek magyarok. Ugyanakkor a Temesi bánság (a későbbi Torontál, Krassó, Temes, részben más vármegyék területe) amolyan kísérleti modernizációs terepnek is számított, nem azért, hogy az oda telepített soknemzetiségű (ezért a tipikus Habsburg-politika – „Oszd meg és uralkodj” – szellemében egymás ellen is kijátszható – szerk.) lakosság minél jobban éljen, hanem hogy a császári család jövedelmeit minél nagyobb mértékben gyarapítsa.
Az előadó néhány, a XIX. század közepéről származó statisztikai adat ismertetésével is érzékeltette az 1849-es olmützi alkotmány által újra szabályozott Temesi bánság és Szerb vajdaság (egy újságcikk keretében részleteiben nem követhető, változatos) történetét. Hangsúlyosan kitért a Csanádi egyházmegye korabeli római katolikus főpapjainak (a történészként is számontartott Lonovics József és Horváth Mihály, pápai kinevezéssel meg nem erősített püspök) tevékenységére, az 1848-as „egyházszakadásra” (a magyar ellenőrzés alatt álló területet Róka József makói esperes, a császári fennhatóság alatt álló Temest a Habsburg-párti Fábry Ignác püspöki helynök irányította), az egyházmegyei alsópapság (a szentannai Pheiffer József plébános és Hegedűs Pál vezette) nemzeti, azaz anyanyelvi liturgiát, ruhát, a cölibátus eltörlését stb. követelő radikális mozgalmára.
A magam részéről sajnálom, hogy a keddi előadásnak nincs írásos támasza, hisz az előadó szabadon beszélt. (Írásos dokumentumként csak az előadó által 2006-ban Szegeden kiadott, az előadás során többször idézett „A jelen kor vészes napjaiban” című dokumentumkötet elérhető.) Sajnálom ugyanakkor, hogy viszonylag kevés tér jutott (bár szó volt róluk) az 1948–49-es (magyar–román, szerb–román, magyar–szerb stb.) felekezeti és etnikai konfliktusok okainak, hisz ezeket, a XXI. század elején, át kellene beszélni – igaz, nem csak és főleg ismeretterjesztő előadások keretében –, és „tiszta lappal”, minél jobban tisztázott kérdésekkel átlépni egy jó és konfliktusoktól minél mentesebb, a jövőt szem előtt tartó együttélés korszakába.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
Megszokhattuk, hogy – az igen kevés kivételtől eltekintve – magas színvonalú előadásokat hallgathatunk az Aradi Hagyományörző Polgárok Egyesületének a Jelen Házban rendszeresen megszervezett összejövetelein. A kedd esti is ilyen alkalom volt, tudós előadóval (dr. Miklós Péter, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa), remek házigazdával (dr. Borbély Zsolt Attila politológus), az előadások bevezetőjét, zenei aláfestését, színvonalas műsorfüzetét rendszeresen biztosító mindenesével (Murvai Miklós), ezúttal pedig egy kiváló zenésszel, a többlemezes Vesztergám Miklós tárogatóművésszel is (aki „hivatalos” fellépésének első darabjául – már az előadás kezdete előtt is játszott – az 1848 előtt tisztelgő aradi nótát választotta).
Borbély Zsolt Attila, bevezetőként március 10-ről, a székely szabadság napjáról emlékezett meg (1854-ben ezen a napon végeztek ki három székely vértanút a Makk-féle Habsburg-ellenes összeesküvésben Marosvásárhelyen), majd arról beszélt, hogy az elmúlt 25 esztendő – a diktátor bukása utáni kezdeti nagy remények és várakozások után – az illúzióvesztés korszaka a hazai magyar szabadság gondolata tekintetében, és érdekes eszmefuttatást hallottunk arról, hogy a mai liberális kozmopolitizmus, a globalista világhatalom a proletár internacionalizmus folytatója. Az 1848-as 12 pontot sorra véve arra a következtetésre jutott, hogy célkitűzései ma is sok tekintetben aktuálisak.
Miklós Péter (szabadon megtartott, vetített képekkel illusztrált) előadásának kezdetén pár mondatban a magyarság és a Kárpát-medence történetét idézte annak érzékeltetésére, hogy a magyarságot itt a történelem során mindig ellenségek (törökök, németek – osztrákok –, oroszok) szorongatták.
A Temesi bánság 1718–1778 közötti, majd a későbbi, a magyar szabadságharc korabeli történetéről érdekes adatokat tárt fel az előadó. Tisztázta, például (a történelmet csak nagyvonalakban ismerők számára esetleg meglepetésként hatott), hogy a soknemzetiségű Temesi bánság, a „kicsi dunai monarchia” kezdetben nem a magyar állam részeként működött, hanem a császári (főhercegi) család magánbirtokaként szerepelt. Amikor a XVIII. századi, a török kiűzése utáni betelepítése megindult (a török uralom jórészt kipusztította az addigi lakosságot), akkor két fő szempont érvényesült: hogy a betelepítettek katolikusok legyenek (ez volt a Habsburgok vallása), másrészt hogy ne legyenek magyarok. Ugyanakkor a Temesi bánság (a későbbi Torontál, Krassó, Temes, részben más vármegyék területe) amolyan kísérleti modernizációs terepnek is számított, nem azért, hogy az oda telepített soknemzetiségű (ezért a tipikus Habsburg-politika – „Oszd meg és uralkodj” – szellemében egymás ellen is kijátszható – szerk.) lakosság minél jobban éljen, hanem hogy a császári család jövedelmeit minél nagyobb mértékben gyarapítsa.
Az előadó néhány, a XIX. század közepéről származó statisztikai adat ismertetésével is érzékeltette az 1849-es olmützi alkotmány által újra szabályozott Temesi bánság és Szerb vajdaság (egy újságcikk keretében részleteiben nem követhető, változatos) történetét. Hangsúlyosan kitért a Csanádi egyházmegye korabeli római katolikus főpapjainak (a történészként is számontartott Lonovics József és Horváth Mihály, pápai kinevezéssel meg nem erősített püspök) tevékenységére, az 1848-as „egyházszakadásra” (a magyar ellenőrzés alatt álló területet Róka József makói esperes, a császári fennhatóság alatt álló Temest a Habsburg-párti Fábry Ignác püspöki helynök irányította), az egyházmegyei alsópapság (a szentannai Pheiffer József plébános és Hegedűs Pál vezette) nemzeti, azaz anyanyelvi liturgiát, ruhát, a cölibátus eltörlését stb. követelő radikális mozgalmára.
A magam részéről sajnálom, hogy a keddi előadásnak nincs írásos támasza, hisz az előadó szabadon beszélt. (Írásos dokumentumként csak az előadó által 2006-ban Szegeden kiadott, az előadás során többször idézett „A jelen kor vészes napjaiban” című dokumentumkötet elérhető.) Sajnálom ugyanakkor, hogy viszonylag kevés tér jutott (bár szó volt róluk) az 1948–49-es (magyar–román, szerb–román, magyar–szerb stb.) felekezeti és etnikai konfliktusok okainak, hisz ezeket, a XXI. század elején, át kellene beszélni – igaz, nem csak és főleg ismeretterjesztő előadások keretében –, és „tiszta lappal”, minél jobban tisztázott kérdésekkel átlépni egy jó és konfliktusoktól minél mentesebb, a jövőt szem előtt tartó együttélés korszakába.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2015. március 17.
Aradon nem engedtek székely zászlóval ünnepelni
Aradon nem engedték meg, hogy székely zászlóval ünnepeljen március 15-én az egyik résztvevő. A csendőrök szerint be van tiltva a székely jelkép, és felszólították a békés megemlékezőt, hogy tegye el a zászlót.
Miközben a román kormány üzenete és az Arad megyei tanács alelnökének a beszéde is a toleranciáról és a kölcsönös tiszteletről szólt, az aradi csendőrök nem engedték meg az egyik résztvevőnek, hogy székely zászlót lobogtasson.
D. Nagy Károly nem első ízben ment el a megemlékezésre magyar és székely lobogóval. A Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában elmondta: négy éve minden alkalommal a két zászlóval ment ünnepelni, és eddig nem volt belőle probléma.
A román szélsőjobb lemondta az Aradra tervezett magyarellenes tüntetését, mégsem volt felhőtlen a március 15-i megemlékezés. Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke megmagyarázhatatlannak tartja a székely zászlóval kapcsolatos incidenst. Azzal sem ért egyet, hogy a beszédeket románra fordítják, miközben – ahogy fogalmazott – az ünnepségen öt román lehetett, és ezer magyar vett részt rajta. Akkor tartaná korrektnek, hogy a beszédeket lefordítják, ha a román ünnepen is mindent elmondanának magyarul is, tette hozzá.
Erdély.ma
Aradon nem engedték meg, hogy székely zászlóval ünnepeljen március 15-én az egyik résztvevő. A csendőrök szerint be van tiltva a székely jelkép, és felszólították a békés megemlékezőt, hogy tegye el a zászlót.
Miközben a román kormány üzenete és az Arad megyei tanács alelnökének a beszéde is a toleranciáról és a kölcsönös tiszteletről szólt, az aradi csendőrök nem engedték meg az egyik résztvevőnek, hogy székely zászlót lobogtasson.
D. Nagy Károly nem első ízben ment el a megemlékezésre magyar és székely lobogóval. A Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában elmondta: négy éve minden alkalommal a két zászlóval ment ünnepelni, és eddig nem volt belőle probléma.
A román szélsőjobb lemondta az Aradra tervezett magyarellenes tüntetését, mégsem volt felhőtlen a március 15-i megemlékezés. Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke megmagyarázhatatlannak tartja a székely zászlóval kapcsolatos incidenst. Azzal sem ért egyet, hogy a beszédeket románra fordítják, miközben – ahogy fogalmazott – az ünnepségen öt román lehetett, és ezer magyar vett részt rajta. Akkor tartaná korrektnek, hogy a beszédeket lefordítják, ha a román ünnepen is mindent elmondanának magyarul is, tette hozzá.
Erdély.ma
2015. március 17.
Magyar minta
Mialatt Aradon a csendőrség kitiltotta az ünnepi rendezvényről a székely zászlót, másutt pedig Hatvannégy vármegyés fiatalokkal kötözködött a román demokrácia nagyobb dicsőségére, Orbán Viktor ismét lényeglátó, államférfihoz méltó beszédet tartott, olyat, mely méltó az idei rendezvény mottójához: „Tiszteletet a bátraknak”. Bátor beszéd volt, mely a legfontosabb kérdésről, a magyar szabadságról és függetlenségről szólt, nem kerülve meg azt a sajnálatos tényt, hogy a szuverenitásért folytatott küzdelem nem ért véget.
Orbán mert szólni az ősi tudásról, mely a magyar ember ösztönvilágában él, a vérvonalról, melyet a magyar szabadság és függetlenség gondolata rajzol ki, idézni merte Szabó Dezsőt, egyik legnagyobb szellemi fároszunkat, akit a nemzet ellenségei kitörölnének nagyjaink közül. Odapörkölt az Egyesült Államoknak is, mondván, Kossuth és Deák népe csak mosolyog, ha mások kioktatják szabadságból és demokráciából. Szavainak alapot és súlyt adott a demokráciáról szóló Kossuth-idézet, amit Ábrahám Lincoln Ohio-ban 1852-ben meghallgatott, majd évekkel később lényegét tekintve megismételt.
Európáról szólva kiemelte, hogy nem az uborka görbületén múlik az öreg földrész jövője, hanem az európai ember testtartásán. Amin bizony van mit javítani. Ma, az amerikai kultúrmocsok beözönlésének korában, a módszeres önazonosságpusztítás, a nagy európai olvasztótégely megteremtésének idején, a politikai korrektségnek nevezett imbecilitás terjedésének korszakában, midőn nem akad Nyugat-Európa vezető államaiban felelős államférfi, aki kimondja, hogy az asszimilálódni képtelen tömegek beözönlésének gátat kell szabni, s a már ittlevőket pedig rákényszeríteni arra, hogy a mi normáink szerint éljenek. Ahogy egyébként saját hazájuk ösztönszerűleg teszi ezt európai fehér emberrel vagy bármilyen máshonnan érkezettel.
Orbán beszédét hallgatva hajlamosak vagyunk elhinni, van esély arra, hogy a magyarság ismét irányt mutasson, bebizonyítsa Európának azt, hogy van más út, mint a megszorításoké, mint a neoliberális monetarizmusé, mint a globalista gyarmatosításé, mint a nemzetek megszüntetéséé és a polgár bérrabszolgává süllyesztéséé. A magyar eredmények beérni látszanak, a magyar minta követőkre találhat.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Mialatt Aradon a csendőrség kitiltotta az ünnepi rendezvényről a székely zászlót, másutt pedig Hatvannégy vármegyés fiatalokkal kötözködött a román demokrácia nagyobb dicsőségére, Orbán Viktor ismét lényeglátó, államférfihoz méltó beszédet tartott, olyat, mely méltó az idei rendezvény mottójához: „Tiszteletet a bátraknak”. Bátor beszéd volt, mely a legfontosabb kérdésről, a magyar szabadságról és függetlenségről szólt, nem kerülve meg azt a sajnálatos tényt, hogy a szuverenitásért folytatott küzdelem nem ért véget.
Orbán mert szólni az ősi tudásról, mely a magyar ember ösztönvilágában él, a vérvonalról, melyet a magyar szabadság és függetlenség gondolata rajzol ki, idézni merte Szabó Dezsőt, egyik legnagyobb szellemi fároszunkat, akit a nemzet ellenségei kitörölnének nagyjaink közül. Odapörkölt az Egyesült Államoknak is, mondván, Kossuth és Deák népe csak mosolyog, ha mások kioktatják szabadságból és demokráciából. Szavainak alapot és súlyt adott a demokráciáról szóló Kossuth-idézet, amit Ábrahám Lincoln Ohio-ban 1852-ben meghallgatott, majd évekkel később lényegét tekintve megismételt.
Európáról szólva kiemelte, hogy nem az uborka görbületén múlik az öreg földrész jövője, hanem az európai ember testtartásán. Amin bizony van mit javítani. Ma, az amerikai kultúrmocsok beözönlésének korában, a módszeres önazonosságpusztítás, a nagy európai olvasztótégely megteremtésének idején, a politikai korrektségnek nevezett imbecilitás terjedésének korszakában, midőn nem akad Nyugat-Európa vezető államaiban felelős államférfi, aki kimondja, hogy az asszimilálódni képtelen tömegek beözönlésének gátat kell szabni, s a már ittlevőket pedig rákényszeríteni arra, hogy a mi normáink szerint éljenek. Ahogy egyébként saját hazájuk ösztönszerűleg teszi ezt európai fehér emberrel vagy bármilyen máshonnan érkezettel.
Orbán beszédét hallgatva hajlamosak vagyunk elhinni, van esély arra, hogy a magyarság ismét irányt mutasson, bebizonyítsa Európának azt, hogy van más út, mint a megszorításoké, mint a neoliberális monetarizmusé, mint a globalista gyarmatosításé, mint a nemzetek megszüntetéséé és a polgár bérrabszolgává süllyesztéséé. A magyar eredmények beérni látszanak, a magyar minta követőkre találhat.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. március 17.
Elemző könyv jelent meg az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázadáról
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Borbély Zsolt Attila politológus-közíró Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvét mutatják be ezen a héten Székelyföld több városában. A Partium kiadó által 2014 decemberében megjelentetett könyv lépésről-lépésre végigköveti az elmúlt 25 év történetét.
A szerző az MTI-nek adott interjúban elmondta, hogy az autonómia nemzetstratégiai szükségszerűségéhez mérte az elmúlt 25 év eseményeit, mert úgy gondolja, az erdélyi magyarság nemzeti érdeke az autonómia elérése. „1989 óta az autonómiánál többet nem lehet követelni, kevesebbet viszont nem érdemes, mert az egyenlő a felmorzsoltatással” - jelentette ki Borbély Zsolt Attila. Hozzátette, bár sokan vitatják, ő meghatározhatónak tartja a nemzeti érdeket: ez a nemzet szellemi, kulturális, morális és lélekszámbeli gyarapodása.
Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet első, későbbi kihatásokkal is bíró fontos momentumaként 1989. december 25-ét említette, amikor a megalakuló magyar szervezet Romániai Magyar Demokrata Szövetségként (RMDSZ) határozta meg magát. Szerinte szerencsésebb lett volna a romániai helyett az erdélyi önmeghatározás, mert ez a közösség őshonosságát hangsúlyozta volna.
1992. október 25-ét is fontos fordulópontként említette, amikor az RMDSZ döntéshozó szerve, a Küldöttek Országos Tanácsa elfogadta a Kolozsvári Nyilatkozatot. A dokumentum első ízben állt ki határozottan az autonómia mellett.
Az elvont autonómiakövetelést az 1993-as brassói kongresszus fordította le a program és az alapszabály nyelvére. A kongresszus kétéves határidőt adott azoknak az autonómiacentrikus lépéseknek a megtételére, amelyek nem ütköznek a román törvényi szabályozásba. Ezeket a lépéseket, mint például a nemzeti kataszter összeállítása, azonban az RMDSZ vezetése elmulasztotta megtenni - vélekedett.
Borbély Zsolt Attila szerint 1996. november 28-án „ágyazott meg az RMDSZ” máig érvényes politikájának.
Ekkor úgy lépett be a kormánykoalícióba, hogy semmiféle előzetes garanciát nem kapott programja részleges megvalósítására sem. Ezzel a szövetség feladta a legfontosabb eszközét: a külpolitikai nyomásgyakorlást - tette hozzá.
A szerző az RMDSZ ellenzékét megjelenítő szervezetek megalakulását tartja újabb fordulópontoknak. Mint emlékeztetett, 2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), 2008-ban a Magyar Polgári Párt (MPP), 2011-ben pedig az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alakult meg.
Az MPP megalakítását szerinte az RMDSZ váltotta ki azzal, hogy román hatalmi segédlettel megakadályozta a magát szintén civil érdekvédelmi szervezetként meghatározó Magyar Polgári Szövetség választási indulását. Az EMNP megalakulása szerinte annak következménye, hogy az MPP „saját elnöke foglyává vált”, és azok, akik egyszerre voltak hívei a nemzeti érdekeknek és a demokráciának, kénytelenek voltak saját pártot alapítani.
Borbély Zsolt Attila úgy látta, hogy előbb-utóbb elérkezik az a pillanat, amikor az RMDSZ nem tudja átlépni az ötszázalékos parlamenti küszöböt. „Ha sikerülne egy autonómiacentrikus cselekvési egységet létrehozni az RMDSZ, az MPP és az EMNP között, akkor ez az időpont jelentősen kitolhatóvá válna. Ha nem, akár már a 2016-os parlamenti választásokon is előfordulhat, hogy az erdélyi magyarság képviselet nélkül marad a román parlamentben” - jelentette ki.
A politológus elmondta, annak ellenére sem esett nehezére elemzőként tekinteni a politikai történésekre, hogy kezdetben az RMDSZ-ben politizált, jelenleg pedig az EMNT országos alelnöke.
„Nem vagyok hajlandó egyet jobbra ütni, egyet pedig balra, hogy objektívnek tűnjek. Ha nem középen van az igazság, akkor ezt ki kell mondani” - jelentette ki Borbély Zsolt Attila.
Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvet a hét során Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön mutatják be. Kolozsvár, (MTI)
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Borbély Zsolt Attila politológus-közíró Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvét mutatják be ezen a héten Székelyföld több városában. A Partium kiadó által 2014 decemberében megjelentetett könyv lépésről-lépésre végigköveti az elmúlt 25 év történetét.
A szerző az MTI-nek adott interjúban elmondta, hogy az autonómia nemzetstratégiai szükségszerűségéhez mérte az elmúlt 25 év eseményeit, mert úgy gondolja, az erdélyi magyarság nemzeti érdeke az autonómia elérése. „1989 óta az autonómiánál többet nem lehet követelni, kevesebbet viszont nem érdemes, mert az egyenlő a felmorzsoltatással” - jelentette ki Borbély Zsolt Attila. Hozzátette, bár sokan vitatják, ő meghatározhatónak tartja a nemzeti érdeket: ez a nemzet szellemi, kulturális, morális és lélekszámbeli gyarapodása.
Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet első, későbbi kihatásokkal is bíró fontos momentumaként 1989. december 25-ét említette, amikor a megalakuló magyar szervezet Romániai Magyar Demokrata Szövetségként (RMDSZ) határozta meg magát. Szerinte szerencsésebb lett volna a romániai helyett az erdélyi önmeghatározás, mert ez a közösség őshonosságát hangsúlyozta volna.
1992. október 25-ét is fontos fordulópontként említette, amikor az RMDSZ döntéshozó szerve, a Küldöttek Országos Tanácsa elfogadta a Kolozsvári Nyilatkozatot. A dokumentum első ízben állt ki határozottan az autonómia mellett.
Az elvont autonómiakövetelést az 1993-as brassói kongresszus fordította le a program és az alapszabály nyelvére. A kongresszus kétéves határidőt adott azoknak az autonómiacentrikus lépéseknek a megtételére, amelyek nem ütköznek a román törvényi szabályozásba. Ezeket a lépéseket, mint például a nemzeti kataszter összeállítása, azonban az RMDSZ vezetése elmulasztotta megtenni - vélekedett.
Borbély Zsolt Attila szerint 1996. november 28-án „ágyazott meg az RMDSZ” máig érvényes politikájának.
Ekkor úgy lépett be a kormánykoalícióba, hogy semmiféle előzetes garanciát nem kapott programja részleges megvalósítására sem. Ezzel a szövetség feladta a legfontosabb eszközét: a külpolitikai nyomásgyakorlást - tette hozzá.
A szerző az RMDSZ ellenzékét megjelenítő szervezetek megalakulását tartja újabb fordulópontoknak. Mint emlékeztetett, 2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), 2008-ban a Magyar Polgári Párt (MPP), 2011-ben pedig az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alakult meg.
Az MPP megalakítását szerinte az RMDSZ váltotta ki azzal, hogy román hatalmi segédlettel megakadályozta a magát szintén civil érdekvédelmi szervezetként meghatározó Magyar Polgári Szövetség választási indulását. Az EMNP megalakulása szerinte annak következménye, hogy az MPP „saját elnöke foglyává vált”, és azok, akik egyszerre voltak hívei a nemzeti érdekeknek és a demokráciának, kénytelenek voltak saját pártot alapítani.
Borbély Zsolt Attila úgy látta, hogy előbb-utóbb elérkezik az a pillanat, amikor az RMDSZ nem tudja átlépni az ötszázalékos parlamenti küszöböt. „Ha sikerülne egy autonómiacentrikus cselekvési egységet létrehozni az RMDSZ, az MPP és az EMNP között, akkor ez az időpont jelentősen kitolhatóvá válna. Ha nem, akár már a 2016-os parlamenti választásokon is előfordulhat, hogy az erdélyi magyarság képviselet nélkül marad a román parlamentben” - jelentette ki.
A politológus elmondta, annak ellenére sem esett nehezére elemzőként tekinteni a politikai történésekre, hogy kezdetben az RMDSZ-ben politizált, jelenleg pedig az EMNT országos alelnöke.
„Nem vagyok hajlandó egyet jobbra ütni, egyet pedig balra, hogy objektívnek tűnjek. Ha nem középen van az igazság, akkor ezt ki kell mondani” - jelentette ki Borbély Zsolt Attila.
Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvet a hét során Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön mutatják be. Kolozsvár, (MTI)
2015. március 18.
Könyvbe szedett erdélyi érdekképviselet
Borbély Zsolt Attila politológus-közíró Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvét mutatják be ezen a héten a Székelyföld több városában.
A Partium Kiadó által 2014 decemberében megjelentetett könyv lépésről lépésre végigköveti az elmúlt 25 év történetét.
A szerző az MTI-nek adott interjúban elmondta, hogy az autonómia nemzetstratégiai szükségszerűségéhez mérte az elmúlt 25 év eseményeit, mert úgy gondolja, az erdélyi magyarság nemzeti érdeke az autonómia elérése. „1989 óta az autonómiánál többet nem lehet követelni, kevesebbet viszont nem érdemes, mert az egyenlő a felmorzsoltatással” – jelentette ki Borbély Zsolt Attila. Hozzátette, bár sokan vitatják, ő meghatározhatónak tartja a nemzeti érdeket: ez a nemzet szellemi, kulturális, morális és lélekszámbeli gyarapodása.
Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet első, későbbi hatásokkal is bíró fontos momentumaként 1989. december 25-ét említette, amikor a megalakuló magyar szervezet Romániai Magyar Demokrata Szövetségként határozta meg magát. Szerinte szerencsésebb lett volna a romániai helyett az erdélyi önmeghatározás, mert ez a közösség őshonosságát hangsúlyozta volna.
A szerző az RMDSZ ellenzékét megjelenítő szervezetek megalakulását tartja újabb fordulópontoknak. Mint emlékeztetett, 2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), 2008-ban a Magyar Polgári Párt (MPP), 2011-ben pedig az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alakult meg. Az MPP megalakítását szerinte az RMDSZ váltotta ki azzal, hogy román hatalmi segédlettel megakadályozta a magát szintén civil érdekvédelmi szervezetként meghatározó Magyar Polgári Szövetség választási indulását.
Az EMNP megalakulása szerinte annak a következménye, hogy az MPP „saját elnöke foglyává vált”, és azok, akik egyszerre voltak hívei a nemzeti érdekeknek és a demokráciának, kénytelenek voltak saját pártot alapítani.
A hét elején Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen bemutatott könyvet szerdán 18 órától a csíkszeredai Székelyföld Galériában, csütörtökön Kézdivásárhelyen, az Erzsébet Teremben és pénteken Sepsiszentgyörgyön, a Míves Házban mutatják be.
Krónika (Kolozsvár)
Borbély Zsolt Attila politológus-közíró Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvét mutatják be ezen a héten a Székelyföld több városában.
A Partium Kiadó által 2014 decemberében megjelentetett könyv lépésről lépésre végigköveti az elmúlt 25 év történetét.
A szerző az MTI-nek adott interjúban elmondta, hogy az autonómia nemzetstratégiai szükségszerűségéhez mérte az elmúlt 25 év eseményeit, mert úgy gondolja, az erdélyi magyarság nemzeti érdeke az autonómia elérése. „1989 óta az autonómiánál többet nem lehet követelni, kevesebbet viszont nem érdemes, mert az egyenlő a felmorzsoltatással” – jelentette ki Borbély Zsolt Attila. Hozzátette, bár sokan vitatják, ő meghatározhatónak tartja a nemzeti érdeket: ez a nemzet szellemi, kulturális, morális és lélekszámbeli gyarapodása.
Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet első, későbbi hatásokkal is bíró fontos momentumaként 1989. december 25-ét említette, amikor a megalakuló magyar szervezet Romániai Magyar Demokrata Szövetségként határozta meg magát. Szerinte szerencsésebb lett volna a romániai helyett az erdélyi önmeghatározás, mert ez a közösség őshonosságát hangsúlyozta volna.
A szerző az RMDSZ ellenzékét megjelenítő szervezetek megalakulását tartja újabb fordulópontoknak. Mint emlékeztetett, 2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), 2008-ban a Magyar Polgári Párt (MPP), 2011-ben pedig az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alakult meg. Az MPP megalakítását szerinte az RMDSZ váltotta ki azzal, hogy román hatalmi segédlettel megakadályozta a magát szintén civil érdekvédelmi szervezetként meghatározó Magyar Polgári Szövetség választási indulását.
Az EMNP megalakulása szerinte annak a következménye, hogy az MPP „saját elnöke foglyává vált”, és azok, akik egyszerre voltak hívei a nemzeti érdekeknek és a demokráciának, kénytelenek voltak saját pártot alapítani.
A hét elején Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen bemutatott könyvet szerdán 18 órától a csíkszeredai Székelyföld Galériában, csütörtökön Kézdivásárhelyen, az Erzsébet Teremben és pénteken Sepsiszentgyörgyön, a Míves Házban mutatják be.
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 19.
Házunk tája, s a nagyvilág: gondolatok nemzeti ünnepeinkről
A magyar ember politikailag inkorrekt, azaz nem vesztette el a józan eszét – mondta Orbán Viktor legutóbbi évértékelő beszédében. Aki nem járatos a politikai „újbeszél” terén, megrökönyödve kaphatta fel a fejét, hogy a magyar miniszterelnök piedesztálra emeli az „inkorrektséget”. Holott erről szó sincs, sőt, épp fordítva áll a dolog.
A „politikai korrektség” a globális világhatalom, a pusztító világerő egyik eszköze arra, hogy elvegye szavainkat, hogy kibeszélhetetlenné tegye a leigázott, gyarmatosított világ szenvedéstörténetét, hogy még azt is megakadályozza, hogy a problémákat szavakba öntsük s így keressünk rájuk megoldást. A „politikai korrektség” jegyében nem lehet devianciának nevezni a devianciát, annak jegyében dobnak oda ártatlan gyermekeket azonos neműek kényének-kedvének a „melegházasság” intézményesítésével. Így kerül a kompetenciaelv helyébe a numerus clausus modern változata, a női kvóta, s maholnap a homoszexuáliskvóta, a cigánykvóta, a rehabilitáció alatt álló börtönviseltek kvótája, s ki tudja, mi mindent tartogat számunkra kvótatéren a gátjavesztett liberális voluntarizmus. A „politikai korrektség” perverziója révén kerül túlexponálásra a kereskedelmi médiában mindenféle aberráció, s hátrányba a normalitás. S persze a politikai korrektség jegyében fekete bárány a nemzetkarakterológia, mert ugyebár „nem szabad általánosítani”. Holott az életben való tájékozódás általánosításokon alapszik, sőt, a tudományos megismerés sem nélkülözheti e módszert.
Saját küzdelmek mementója
Szerencsére a politikai korrektség nyugati őrülete kevéssé fertőzte meg egyelőre Közép- és Kelet-Európát, így kockázat nélkül hangot adhatunk annak a véleményünknek, hogy a nemzeti ünnepek kiváló támpontot jelenthetnek nemzetkarakterológiai kutakodásaink számára. Melyik nemzeti közösség mit ünnepel, mit tart saját történelméből jeles napnak, kiemelendőnek, olyan eseménynek, amely értékrendi irányzékul szolgálhat a felnövekvő nemzedékek számára – ez bizony sokat elmond lélektanáról, jellembeli sajátosságairól.
Ünnepi beszédében fittyet hányva a „pc” megfontolásoknak Orbán Viktor leszögezte: ha nem volnánk különbek, többek másoknál, mi szükség lenne ránk a világtérképen? A miniszterelnök arra is rámutatott, hogy a magyarság sosem vágyott arra, ami a másé, azt kívánta megtartani, ami az övé. Mindez szorosan összefügg nemzeti ünnepeivel: augusztus 20. az értékőrzés, a konzervativizmus, az évezredes európai magyar jelenlét ünnepe, míg március 15., október 23. a mások által ránk kényszerített rabiga lerázásának mementója. Olyan ünnepek, amelyek jelzik: mi magyarok nem a mások felett aratott győzelmet tartjuk a legtöbbre, mert ünnepelhetnénk akár Bécs vagy Bukarest elfoglalásának évfordulóját is, hanem a saját szabadságunkért, függetlenségünkért, történelemformáló kollektív akaratunk visszanyeréséért folytatott küzdelmünket.
Orbán Viktor ünnepi beszéde méltó folytatása volt a tavalyi tusnádfürdői beszédnek, valamint a nemrégiben elmondott évértékelőnek. A miniszterelnöki expozéra ezúttal is jellemző volt a tabudöntés, a mellébeszélés elkerülése, a lényeglátás és a nemzeti öncélúság, mint vezérelv. Önmagában lélekemelő, ha a magyar kormányfő a 20. század egyik legnagyobb, ellenségeink által a magyar Pantheonból kitagadni igyekezett szellemi alkotóját, Szabó Dezsőt idézi, neki is talán legfontosabb gondolatát, amelyet szívébe kellene írnia minden felcseperedő nemzettársunknak: „Minden magyar felelős minden magyarért.” De emellett a kormányfő kimondta azt is, hogy a magyar „egyszerre szeretheti hazáját és az igazságot”, hogy a szabadságvágy és a nemzeti függetlenség egyszerre „vérvonal,cél, értelem és mérce”, „ősi tudás, amely ott él minden magyar ösztönvilágában” „zsinórmérték, amelyen minden nemzedék megmérettetik.” De tegyük hozzá: nemcsak a nemzedékek, hanem politikai irányzatok is megmérettetnek. Miként ama néhány tucat rendbontó akciója is megmutatta, ma is akadnak, akik a globális világhatalom helyi segéderőnek kognitív bilincsében ragadtak, akik képtelenek felmérni, hogy az ország kiszolgáltatása a gyarmatosító étvágynak a magyar jövő felzabáltatását, unokáink szellemi-fizikai életterének megszüntetését jelenti. Azt a jövőképet, amelyben a magyar szolgává válik saját hazájában. Nem kétséges, hogy az országrombolást 1918-ban megkezdő, magát korok és csoportok függvényében polgári radikálisnak, szociáldemokratának, szocialistának, kommunistának, szabad demokratának, szociálliberálisnak nevező, s azóta a rombolásban, az ország kiszolgáltatásában, behódoltatásában jeleskedő politikai bűnszövetség március 15. szellemi villanófényében azonnal lelepleződik.
Hajlatok és görbületek
Európa válsága sem maradhatott ki a miniszterelnöki beszédből, épp csak eufemisztikus formát öltött az ünnepre való tekintettel. Európa tele van kérdésekkel, mondta Orbán Viktor, Magyarország pedig tele van válaszokkal. Értve ezalatt minden bizonnyal a nemzetépítő állam gondolatát, a jelző nélküli (ha úgy tetszik „illiberális”) demokráciát, leszámolást az amerikai import politikai korrektséggel, az életidegen teóriák, a világmegváltó liberális vagy szocialista társadalommérnökség helyett a józan ész követését, a család nemzet- és értékőrző szerepkörének felismerését és támogatását, a keresztény értékrend megőrzését.
Mert – miként a kormányfő fogalmazott – Európa jövője nem az uborka görbületén múlik, hanem az európai ember testtartásán. A mai Nyugat-Európa pedig sajnos az önfeladásról, az európai embernek a tolerancia jegyében való önmegsemmisítéséről szól, arról, hogy lassan saját otthonunkban saját földrészünkön nem ünnepelhetjük nyilvánosan a karácsonyt (lásd a brüsszeli karácsonyfaállítás problémáját), mert a bevándorlók netán rossz szemmel nézik. Egyelőre ez irracionális önkorlátozás, de mihelyt az európai tolerancia- és méltányosságkultúrától meg nem érintett idegenek többségbe kerülnek, s megragadják a politikai hatalmat, a kénytelen-kelletlen elviselt valóság nem túl jelentős eleme lesz, mert majd megismeri az európai fehér ember a dél-afrikai „homo homini lupus” dzsungelharcát. Hacsak fel nem ébredünk, s nem teszünk e baljós jövőkép megvalósulása ellen.
A szuverenitásért folytatott küzdelemnek nincs vége, felemelkedésre pedig csak együtt van lehetőségünk – mutatott rá Orbán Viktor. Hozzátehetjük: igaz ez nemcsak Magyarországra, de a teljes Európára is. Kontinentális szintű alapvető koncepcionális változásra van szükség, de miként a paraszti bölcsesség is mondja, először a házunk táján rakjunk rendet. A folyamat, ha döccenőkkel, vargabetűkkel, szépséghibákkal, de elindult. Jó esetben lesz olyan kisugárzása, amely akár kontinentális változásokkal járhat.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A magyar ember politikailag inkorrekt, azaz nem vesztette el a józan eszét – mondta Orbán Viktor legutóbbi évértékelő beszédében. Aki nem járatos a politikai „újbeszél” terén, megrökönyödve kaphatta fel a fejét, hogy a magyar miniszterelnök piedesztálra emeli az „inkorrektséget”. Holott erről szó sincs, sőt, épp fordítva áll a dolog.
A „politikai korrektség” a globális világhatalom, a pusztító világerő egyik eszköze arra, hogy elvegye szavainkat, hogy kibeszélhetetlenné tegye a leigázott, gyarmatosított világ szenvedéstörténetét, hogy még azt is megakadályozza, hogy a problémákat szavakba öntsük s így keressünk rájuk megoldást. A „politikai korrektség” jegyében nem lehet devianciának nevezni a devianciát, annak jegyében dobnak oda ártatlan gyermekeket azonos neműek kényének-kedvének a „melegházasság” intézményesítésével. Így kerül a kompetenciaelv helyébe a numerus clausus modern változata, a női kvóta, s maholnap a homoszexuáliskvóta, a cigánykvóta, a rehabilitáció alatt álló börtönviseltek kvótája, s ki tudja, mi mindent tartogat számunkra kvótatéren a gátjavesztett liberális voluntarizmus. A „politikai korrektség” perverziója révén kerül túlexponálásra a kereskedelmi médiában mindenféle aberráció, s hátrányba a normalitás. S persze a politikai korrektség jegyében fekete bárány a nemzetkarakterológia, mert ugyebár „nem szabad általánosítani”. Holott az életben való tájékozódás általánosításokon alapszik, sőt, a tudományos megismerés sem nélkülözheti e módszert.
Saját küzdelmek mementója
Szerencsére a politikai korrektség nyugati őrülete kevéssé fertőzte meg egyelőre Közép- és Kelet-Európát, így kockázat nélkül hangot adhatunk annak a véleményünknek, hogy a nemzeti ünnepek kiváló támpontot jelenthetnek nemzetkarakterológiai kutakodásaink számára. Melyik nemzeti közösség mit ünnepel, mit tart saját történelméből jeles napnak, kiemelendőnek, olyan eseménynek, amely értékrendi irányzékul szolgálhat a felnövekvő nemzedékek számára – ez bizony sokat elmond lélektanáról, jellembeli sajátosságairól.
Ünnepi beszédében fittyet hányva a „pc” megfontolásoknak Orbán Viktor leszögezte: ha nem volnánk különbek, többek másoknál, mi szükség lenne ránk a világtérképen? A miniszterelnök arra is rámutatott, hogy a magyarság sosem vágyott arra, ami a másé, azt kívánta megtartani, ami az övé. Mindez szorosan összefügg nemzeti ünnepeivel: augusztus 20. az értékőrzés, a konzervativizmus, az évezredes európai magyar jelenlét ünnepe, míg március 15., október 23. a mások által ránk kényszerített rabiga lerázásának mementója. Olyan ünnepek, amelyek jelzik: mi magyarok nem a mások felett aratott győzelmet tartjuk a legtöbbre, mert ünnepelhetnénk akár Bécs vagy Bukarest elfoglalásának évfordulóját is, hanem a saját szabadságunkért, függetlenségünkért, történelemformáló kollektív akaratunk visszanyeréséért folytatott küzdelmünket.
Orbán Viktor ünnepi beszéde méltó folytatása volt a tavalyi tusnádfürdői beszédnek, valamint a nemrégiben elmondott évértékelőnek. A miniszterelnöki expozéra ezúttal is jellemző volt a tabudöntés, a mellébeszélés elkerülése, a lényeglátás és a nemzeti öncélúság, mint vezérelv. Önmagában lélekemelő, ha a magyar kormányfő a 20. század egyik legnagyobb, ellenségeink által a magyar Pantheonból kitagadni igyekezett szellemi alkotóját, Szabó Dezsőt idézi, neki is talán legfontosabb gondolatát, amelyet szívébe kellene írnia minden felcseperedő nemzettársunknak: „Minden magyar felelős minden magyarért.” De emellett a kormányfő kimondta azt is, hogy a magyar „egyszerre szeretheti hazáját és az igazságot”, hogy a szabadságvágy és a nemzeti függetlenség egyszerre „vérvonal,cél, értelem és mérce”, „ősi tudás, amely ott él minden magyar ösztönvilágában” „zsinórmérték, amelyen minden nemzedék megmérettetik.” De tegyük hozzá: nemcsak a nemzedékek, hanem politikai irányzatok is megmérettetnek. Miként ama néhány tucat rendbontó akciója is megmutatta, ma is akadnak, akik a globális világhatalom helyi segéderőnek kognitív bilincsében ragadtak, akik képtelenek felmérni, hogy az ország kiszolgáltatása a gyarmatosító étvágynak a magyar jövő felzabáltatását, unokáink szellemi-fizikai életterének megszüntetését jelenti. Azt a jövőképet, amelyben a magyar szolgává válik saját hazájában. Nem kétséges, hogy az országrombolást 1918-ban megkezdő, magát korok és csoportok függvényében polgári radikálisnak, szociáldemokratának, szocialistának, kommunistának, szabad demokratának, szociálliberálisnak nevező, s azóta a rombolásban, az ország kiszolgáltatásában, behódoltatásában jeleskedő politikai bűnszövetség március 15. szellemi villanófényében azonnal lelepleződik.
Hajlatok és görbületek
Európa válsága sem maradhatott ki a miniszterelnöki beszédből, épp csak eufemisztikus formát öltött az ünnepre való tekintettel. Európa tele van kérdésekkel, mondta Orbán Viktor, Magyarország pedig tele van válaszokkal. Értve ezalatt minden bizonnyal a nemzetépítő állam gondolatát, a jelző nélküli (ha úgy tetszik „illiberális”) demokráciát, leszámolást az amerikai import politikai korrektséggel, az életidegen teóriák, a világmegváltó liberális vagy szocialista társadalommérnökség helyett a józan ész követését, a család nemzet- és értékőrző szerepkörének felismerését és támogatását, a keresztény értékrend megőrzését.
Mert – miként a kormányfő fogalmazott – Európa jövője nem az uborka görbületén múlik, hanem az európai ember testtartásán. A mai Nyugat-Európa pedig sajnos az önfeladásról, az európai embernek a tolerancia jegyében való önmegsemmisítéséről szól, arról, hogy lassan saját otthonunkban saját földrészünkön nem ünnepelhetjük nyilvánosan a karácsonyt (lásd a brüsszeli karácsonyfaállítás problémáját), mert a bevándorlók netán rossz szemmel nézik. Egyelőre ez irracionális önkorlátozás, de mihelyt az európai tolerancia- és méltányosságkultúrától meg nem érintett idegenek többségbe kerülnek, s megragadják a politikai hatalmat, a kénytelen-kelletlen elviselt valóság nem túl jelentős eleme lesz, mert majd megismeri az európai fehér ember a dél-afrikai „homo homini lupus” dzsungelharcát. Hacsak fel nem ébredünk, s nem teszünk e baljós jövőkép megvalósulása ellen.
A szuverenitásért folytatott küzdelemnek nincs vége, felemelkedésre pedig csak együtt van lehetőségünk – mutatott rá Orbán Viktor. Hozzátehetjük: igaz ez nemcsak Magyarországra, de a teljes Európára is. Kontinentális szintű alapvető koncepcionális változásra van szükség, de miként a paraszti bölcsesség is mondja, először a házunk táján rakjunk rendet. A folyamat, ha döccenőkkel, vargabetűkkel, szépséghibákkal, de elindult. Jó esetben lesz olyan kisugárzása, amely akár kontinentális változásokkal járhat.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. március 23.
Erdélyi magyar útkeresés (Könyv érdekképviseletünk huszonöt évéről)
Személyes vallomásokkal tarkított politikai, történelmi utazás részesei lehettek mindazok, akik pénteken este Sepsiszentgyörgyön a Míves Házban jelen voltak Borbély Zsolt Attila legújabb könyvének bemutatóján. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyedszázada című kötet a rendszerváltás utáni erdélyi magyar politikai eseményeket veszi számba és elemzi, átfogó képet igyekszik nyújtani az elmúlt huszonöt év közéleti történéseiről, a honnan indultunk és hová jutottunk kérdéskört boncolgatja, kitérve okokra, hibákra és következményekre.
Borbély Zsolt Attila az RMDSZ első hivatalos nyilatkozatának 1989. december 25-i megjelenését tekinti a jelenkori önálló erdélyi magyar politizálás kiindulópontjának – derült ki a házigazda Csinta Samu kérdésére adott válaszából, innen kezdi könyve kronológiáját is, és amint megjegyezte, ez a Domokos Géza és a bukaresti magyar értelmiségiek által megfogalmazott szöveg messze elmarad a Kós Károly 1922-ben kiadott Kiáltó szójától, „több passzus szól arról, mennyire odavagyunk a Nemzeti Megmentési Frontért, mint ahány az erdélyi magyarság jogköveteléseiről”. Véleménye szerint másképp alakultak volna a dolgok, ha nem Domokos Géza az első arc, aki nyilatkozik az erdélyi magyarság nevében. Utal Király Károly vallomására, aki egy Ion Iliescuval folytatott tárgyalást elevenít fel, amikor az elnök kérdésére, hogy mi kell az erdélyi magyarságnak, ő autonómiával válaszol, de Domokos Géza tagadta ezt. „Óriási hiba volt ez akkor, amikor cseppfolyós volt még a helyzet, amikor a legnagyobb esélyünk volt saját létérdekeink szerint alakítani helyzetünket” – fejtette ki a szerző. Meglátása szerint akkor kialakítható lett volna egy Maros Magyar Autonóm Tartomány-szerű struktúra, mely, valószínű, látszatautonómiát biztosított volna, de később feltölthették volna tartalommal.
Borbély Zsolt Attila felidézte a 90-es évek történéseit, az első nagy hibákat, úgy véli, akkor a maximumot kellett volna követelni, erőt felmutatni, „tüskének kellett volna lennünk a román hatalom körme alatt, amelyet csak akkor tud eltávolítani, ha bizonyos kompetenciákat átad az erdélyi magyarságnak” – fogalmazott, és kitért arra is, hogy nagyon fontos lett volna nemzetköziesíteni ügyünket. Csinta Samu arról is faggatta a szerzőt, melyek voltak az elmúlt 25 évben azok a történelmi pillanatok, „melyekben akár jó irányba is fordíthatták volna a szekeret”. Borbély Zsolt Attila szerint az első ilyen pillanat Domokos Géza–Szőcs Géza 1991-es marosvásárhelyi párharca volt az elnöki székért, amikor igen kétes újraszavazással lett elnök az előbbi. A második ilyen elszalasztott lehetőség 1993-ban adódott, amikor Tőkés László visszalépett, és az RMDSZ Markó Bélára bízta az erdélyi magyar kataszter elkészítését és autonómiaprogramja megvalósítását, a következő pedig, amikor két év múlva újraválasztották, annak dacára, hogy semmit sem teljesített ezekből a vállalásokból. Az igazi nagy törés azonban 1996. november 8-án történt, a kormányra lépéskor. „Ez volt a legnagyobb hiba, itt rontottuk el a dolgokat, hiszen ez a kormányzati szerepvállalás pont a fordítottja volt annak, amit tennünk kellett volna. Ahelyett, hogy külpolitikai nyomást helyezzünk a román hatalomra, azt üzentük a kormányzati szerepvállalással, hogy itt minden rendben van” – idézte fel. Korrekcióra jó alkalom adódott 1998 szeptemberében, amikor az RMDSZ koalíciós partnerei egységfrontot alkottak az ellenzékkel, és megszavazták, hogy semmilyen államilag finanszírozott magyar egyetem nem lehet Romániában. Ekkor ultimátumot adott az RMDSZ, de nem tartotta magát hozzá, belement a Petőfi–Schiller Egyetem létrehozásába. Ez egy újabb elszalasztott lehetőség volt, pedig 2005. szeptember 26-ig (Románia EU-csatlakozásának kimondásáig) az önfeladó, román nemzetstratégiát kiszolgáló politizálás helyett önálló külpolitikát kellett volna gyakorolniuk, autonómiapolitikát kellett volna folytatniuk, addig, amíg erős alkupozícióban voltak. Most se lenne késő, ám jelentősen kisebbek az esélyek – vélte a politológus.
Borbély Zsolt Attila beszélt az „autonomista erők” ’90 óta folyamatos törekvéseiről is, az időleges sikerekről (1993-ban a kolozsvári nyilatkozat elfogadása), majd a vízválasztó 2003-as szatmárnémeti kongresszusról, amely döntései miatt kiváltak az RMDSZ-ből, megalakították az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot és a Székely Nemzeti Tanácsot, illetve a választási megmérettetés miatt szükséges Magyar Polgári Szövetséget, melynek bejegyzését elgáncsolták, így létrehozták a Magyar Polgári Pártot, a belső harcok pedig később elvezettek az Erdélyi Magyar Néppárt megalakításához is. Ezek a szervezetek nem tudtak eléggé megerősödni, inkább elszenvedői voltak az eseményeknek, de bizonyos esetekben formatív szerepet játszottak, rá tudták venni az RMDSZ-t autonómiapárti gesztusokra, példaként a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés létrehozatalát és a székelyek nagy menetelését említette.
A teremből érkezett kérdésekre válaszolva a hogyan továbbról is beszélt: az autonómista erők megerősödése szükséges lenne, ám ennek módját egyelőre nem tudják, próbálkoznak, amivel tudnak. „Bízunk abban, ha sokszor elmondjuk az igazságot, annak hatása lesz.” Addig is azonban együtt kell működniük az RMDSZ-szel, „nem szabad minden hidat felégetni”, olyan akciókra van szükség, mint amilyen a székelyek nagy menetelése volt, amely felmutatta az autonómiára irányuló magyar közakaratot. „Ha Tamás Sándor kezdeményez egy ilyen megmozdulást, akkor mellé kell állni” – mondotta.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Személyes vallomásokkal tarkított politikai, történelmi utazás részesei lehettek mindazok, akik pénteken este Sepsiszentgyörgyön a Míves Házban jelen voltak Borbély Zsolt Attila legújabb könyvének bemutatóján. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyedszázada című kötet a rendszerváltás utáni erdélyi magyar politikai eseményeket veszi számba és elemzi, átfogó képet igyekszik nyújtani az elmúlt huszonöt év közéleti történéseiről, a honnan indultunk és hová jutottunk kérdéskört boncolgatja, kitérve okokra, hibákra és következményekre.
Borbély Zsolt Attila az RMDSZ első hivatalos nyilatkozatának 1989. december 25-i megjelenését tekinti a jelenkori önálló erdélyi magyar politizálás kiindulópontjának – derült ki a házigazda Csinta Samu kérdésére adott válaszából, innen kezdi könyve kronológiáját is, és amint megjegyezte, ez a Domokos Géza és a bukaresti magyar értelmiségiek által megfogalmazott szöveg messze elmarad a Kós Károly 1922-ben kiadott Kiáltó szójától, „több passzus szól arról, mennyire odavagyunk a Nemzeti Megmentési Frontért, mint ahány az erdélyi magyarság jogköveteléseiről”. Véleménye szerint másképp alakultak volna a dolgok, ha nem Domokos Géza az első arc, aki nyilatkozik az erdélyi magyarság nevében. Utal Király Károly vallomására, aki egy Ion Iliescuval folytatott tárgyalást elevenít fel, amikor az elnök kérdésére, hogy mi kell az erdélyi magyarságnak, ő autonómiával válaszol, de Domokos Géza tagadta ezt. „Óriási hiba volt ez akkor, amikor cseppfolyós volt még a helyzet, amikor a legnagyobb esélyünk volt saját létérdekeink szerint alakítani helyzetünket” – fejtette ki a szerző. Meglátása szerint akkor kialakítható lett volna egy Maros Magyar Autonóm Tartomány-szerű struktúra, mely, valószínű, látszatautonómiát biztosított volna, de később feltölthették volna tartalommal.
Borbély Zsolt Attila felidézte a 90-es évek történéseit, az első nagy hibákat, úgy véli, akkor a maximumot kellett volna követelni, erőt felmutatni, „tüskének kellett volna lennünk a román hatalom körme alatt, amelyet csak akkor tud eltávolítani, ha bizonyos kompetenciákat átad az erdélyi magyarságnak” – fogalmazott, és kitért arra is, hogy nagyon fontos lett volna nemzetköziesíteni ügyünket. Csinta Samu arról is faggatta a szerzőt, melyek voltak az elmúlt 25 évben azok a történelmi pillanatok, „melyekben akár jó irányba is fordíthatták volna a szekeret”. Borbély Zsolt Attila szerint az első ilyen pillanat Domokos Géza–Szőcs Géza 1991-es marosvásárhelyi párharca volt az elnöki székért, amikor igen kétes újraszavazással lett elnök az előbbi. A második ilyen elszalasztott lehetőség 1993-ban adódott, amikor Tőkés László visszalépett, és az RMDSZ Markó Bélára bízta az erdélyi magyar kataszter elkészítését és autonómiaprogramja megvalósítását, a következő pedig, amikor két év múlva újraválasztották, annak dacára, hogy semmit sem teljesített ezekből a vállalásokból. Az igazi nagy törés azonban 1996. november 8-án történt, a kormányra lépéskor. „Ez volt a legnagyobb hiba, itt rontottuk el a dolgokat, hiszen ez a kormányzati szerepvállalás pont a fordítottja volt annak, amit tennünk kellett volna. Ahelyett, hogy külpolitikai nyomást helyezzünk a román hatalomra, azt üzentük a kormányzati szerepvállalással, hogy itt minden rendben van” – idézte fel. Korrekcióra jó alkalom adódott 1998 szeptemberében, amikor az RMDSZ koalíciós partnerei egységfrontot alkottak az ellenzékkel, és megszavazták, hogy semmilyen államilag finanszírozott magyar egyetem nem lehet Romániában. Ekkor ultimátumot adott az RMDSZ, de nem tartotta magát hozzá, belement a Petőfi–Schiller Egyetem létrehozásába. Ez egy újabb elszalasztott lehetőség volt, pedig 2005. szeptember 26-ig (Románia EU-csatlakozásának kimondásáig) az önfeladó, román nemzetstratégiát kiszolgáló politizálás helyett önálló külpolitikát kellett volna gyakorolniuk, autonómiapolitikát kellett volna folytatniuk, addig, amíg erős alkupozícióban voltak. Most se lenne késő, ám jelentősen kisebbek az esélyek – vélte a politológus.
Borbély Zsolt Attila beszélt az „autonomista erők” ’90 óta folyamatos törekvéseiről is, az időleges sikerekről (1993-ban a kolozsvári nyilatkozat elfogadása), majd a vízválasztó 2003-as szatmárnémeti kongresszusról, amely döntései miatt kiváltak az RMDSZ-ből, megalakították az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot és a Székely Nemzeti Tanácsot, illetve a választási megmérettetés miatt szükséges Magyar Polgári Szövetséget, melynek bejegyzését elgáncsolták, így létrehozták a Magyar Polgári Pártot, a belső harcok pedig később elvezettek az Erdélyi Magyar Néppárt megalakításához is. Ezek a szervezetek nem tudtak eléggé megerősödni, inkább elszenvedői voltak az eseményeknek, de bizonyos esetekben formatív szerepet játszottak, rá tudták venni az RMDSZ-t autonómiapárti gesztusokra, példaként a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés létrehozatalát és a székelyek nagy menetelését említette.
A teremből érkezett kérdésekre válaszolva a hogyan továbbról is beszélt: az autonómista erők megerősödése szükséges lenne, ám ennek módját egyelőre nem tudják, próbálkoznak, amivel tudnak. „Bízunk abban, ha sokszor elmondjuk az igazságot, annak hatása lesz.” Addig is azonban együtt kell működniük az RMDSZ-szel, „nem szabad minden hidat felégetni”, olyan akciókra van szükség, mint amilyen a székelyek nagy menetelése volt, amely felmutatta az autonómiára irányuló magyar közakaratot. „Ha Tamás Sándor kezdeményez egy ilyen megmozdulást, akkor mellé kell állni” – mondotta.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 26.
Márciusi füttyháttér
Vegyes érzésekkel fogadta az erdélyi magyar közvélemény Kelemen Hunor RMDSZ-elnök március 15-i kifütyülését. Ami végső soron érthető. Március 15-e nemcsak a kollégájukat védő RMDSZ-es politikusok retorikájában a nemzeti egység ünnepe, az egész magyarság ekként éli meg, leszámítva egy maroknyi Habsburg-párti legitimistát. Olyan nap, amikor a nemzet egységesen lépett fel az idegen uralom ellen, amikor valamennyi magyart áthatotta a Petőfi Sándor által versbe öntött szabadságérzése: „Rabok tovább nem leszünk!”. Épp ezért egyeztethető össze ez az ünnep a magyar nemzeti érdekek rovására politizáló élenjárók elleni tiltakozással, hiszen maga az emlékezetes esemény is egyszerre irányult a bécsi udvar és annak magyar szövetségesei, az elnyomó idegen hatalom akaratának helyi végrehajtói ellen.
Veled vagyunk, Vietnam!
Kelemen Hunor és a Markó-Neptun egységfront emberei között az a különbség, hogy Kelemenről az ember néha hajlamos elhinni, hogy folytatna karakteresebb, magyarabb politikát, de gúzsba kötve kénytelen táncolni. Mesterével, Markó Bélával ellentétben, aki elnököt csinált belőle, s akinek politikai vonala a kilencvenes évek második felétől egyre kevésbé különböztethető meg az önfeladó neptuni irányzat politikájától. Az 1996-os kormányzati szerepvállalással kezdődően Markó képviselte hivatalosan azt, amit három évvel korábban a neptuni tárgyalás idején még maga sem vállalt fel: a román nemzetstratégiai érdekeknek való alájátszást, az ország imázsának ápolását, miközben a magyarellenes asszimilációs politika továbbra sem szűnt meg. Sőt, RMDSZ-es legitimációval folytatódott, ennek eredményeként szállóigévé vált a korábban Ion Iliescu által hangoztatott hazugság, miszerint Romániában példaértékűen oldották meg a kisebbségi kérdést, amit 1999 óta egymás után szajkóztak a világ meghatározó politikusai Bill Clintontól Nyugat-Európa jeleseiig. Ez csak és kizárólag az RMDSZ bűne, ami a Neptun-logikára épített kormányzati szerepvállalásnak tudható be.
Kelemen Hunor elnökké választása óta akkor sem tudott volna szakítani ezzel a politikával, ha netán erre meglett volna benne a belső elhatározás. S hiába szállt szembe elődjével és mentorával a Székelyek Nagy Menetelése ügyében, arcává vált egy tétova, távlattalan, koncepciótlan, eseménykövető politikának, s így került a nemzetben gondolkodó emberek jogos felháborodásának célkeresztjébe. Persze az is megérne egy misét, hogy 2013 októberében két markáns, magát magyarnak mondó politikus akadt – a ziháló nemzetellenes SZDSZ-es közírókon túl –, aki a Székelyek Nagy Menetelése ellen nyilatkozott: Gyurcsány Ferenc és Markó Béla. Utóbbi az ötvenes évek hatalmi erődemonstrációit, a „Veled vagyunk, Vietnam” zsánerű, központi vezénylésű tüntetéseket emlegette a székely emberek önkéntes, sőt, a fennálló hatalom nemtetszése mellett kinyilvánított közösségi akarata kapcsán.
Tartózkodó cinkosság
De mielőtt felmentenénk Kelemen Hunort, azt se feledjük, hogy vezetése mellett az RMDSZ az utóbbi időben is súlyos hibákat követett el, magyar szívvel és ésszel felvállalhatatlan lépéseket tett. Szorítkozzunk most csak a legfrissebbekre. A Victor Ponta melletti kampányolás egyszerűen védhetetlen, akár szűk értelemben vett magyar szemszögből, akár a román demokrácia szemszögéből értékelve. Tagadhatatlan, hogy ez utóbbi Klaus Johannis elnöksége mellett is diszfunkcionális. A Mikó-ügyben hozott ítélet, amely egyértelműen justizmord, vagy legutóbb a Mezei János gyergyószentmiklósi MPP-s polgármester elleni, jogi köntösbe öltöztetett állami atrocitás azt jelzi: a román hatalom arra is használja fel a korrupció ügyében indított szőnyegbombázást, hogy annak oldalvizén megrekcumolja a magyarokat.
Tamás Sándor háromszéki tanácselnök azzal védi többek között Kelemen Hunort, hogy „ő az, aki végre megfogalmazta, leírta és közvitára bocsátotta Székelyföld autonómiastatútumát.” Miközben olyan statútumot sikerült összetákolni, amely nem Székelyföldre vonatkozik, hanem egy olyan területre, három megye olyan együttesére, amelyben nincs meggyőző magyar többség, amely dokumentum előírásainak értelmében a román prefektus bevethetné a fegyveres erőket a civil lakosság ellen, s amely értelmében a székely gyermekeknek cigányul kellene tanulniuk minden olyan faluban, ahol a cigányság részaránya 20 százalék feletti. Arra most ne vesztegessünk szót, hogy Kelemen Hunor nem írta ezt a dokumentumot, hanem a nevét adta hozzá. Új stratégiai partnerével Biró Zsolt MPP-elnökkel egyetemben.
De ennél is fájdalmasabb, hogy az RMDSZ ismételten tartózkodik olyan szavazásoknál, amelyek a román–magyar közös történelem fájdalmas pontjai, s amely esetekben magyar ember csak egyféleképpen gondolkozhat. Amikor arról határozott a tisztelt ház, hogy minden településen meg kell ünnepelni az Erdély elszakításáról hozott román határozat évfordulóját, és e dátumról utcát kell elnevezni minden helységben, az RMDSZ tartózkodott. Nem nyilvánított véleményt arról sem, hogy amikor a szovjet megszállást felszabadulásnak kellett nevezni és azt megünnepelni, arra kényszerítve a magyar embereket, hogy gyásznapon ünnepeljenek és utcát nevezzenek el egy olyan napról, amely kálváriájuk kezdetének tekinthető.
De van itt egy frissebb ügy, a Klaus Johannis által a parlamentnek visszaküldött törvény, amelyben Avram Iancut nemzeti hőssé akarta avatni a képviselőház, mindössze 4 ellenszavazat és 10 tartózkodás mellett. Az RMDSZ jelen levő képviselői közül a többség tartózkodott. Írjuk le a nevüket is, megérdemlik. Nemmel szavazott Bónis István, Kerekes Károly, Kereskényi Gábor és Korodi Attila, tartózkodott Antal István, Borbély László, Erdei-Dolóczki István, Fejér László Ödön, Kelemen Atilla, Márton Árpád, Máté András Levente és Seres Dénes. Elképzelhetőnek tartják, hogy a zsidó közösség képviselői bárhol a világon tartózkodjanak egy olyan szavazásnál, amely történelmi hőssé avatja Adolf Eichmannt? Miként létezhet, hogy magyar embereket, gyermekeket, nőket, öregeket bestiális kegyetlenséggel kiirtó terrorakció élén álló Avram Iancu történelmi hőssé avatásának idején akad akár egyetlen RMDSZ-képviselő is, aki tartózkodik? A szomorú valóság, hogy a jelenlevők kétharmada tartózkodott.
Legitimált önfeladás
Az RMDSZ kapcsán nem Kossuth, Deák vagy Széchenyi jut az ember eszébe, hanem az aulikus Zichy Ödön gróf, akinél 1848 szeptemberében a délszlávokat és a magyar csapatokat egyaránt a törvényes magyar kormány ellen lázító röpiratokat találtak. Nem kívánjuk Zichy kegyetlen sorsát az RMDSZ vezetőinek, azt viszont igen, hogy magyar érdekeket és értékeket képviseljenek, ha már egyszer magyarnak mondják magukat, és magyar szavazatokkal jutottak a képviselői és szenátori székekhez. Félrenézni, tartózkodni egy magyargyilkoló martalóc hőssé avatásakor nemcsak gyávaság, de cinkosság is.
Csoda-e hogy ezek után egyesekben elszakad a cérna, s nemzeti egység, nemzeti ünnep ide vagy oda, nem hallgatják csendben azt a politikust, akinek vezetése mellett történnek ezek az önfeladó lépések.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Vegyes érzésekkel fogadta az erdélyi magyar közvélemény Kelemen Hunor RMDSZ-elnök március 15-i kifütyülését. Ami végső soron érthető. Március 15-e nemcsak a kollégájukat védő RMDSZ-es politikusok retorikájában a nemzeti egység ünnepe, az egész magyarság ekként éli meg, leszámítva egy maroknyi Habsburg-párti legitimistát. Olyan nap, amikor a nemzet egységesen lépett fel az idegen uralom ellen, amikor valamennyi magyart áthatotta a Petőfi Sándor által versbe öntött szabadságérzése: „Rabok tovább nem leszünk!”. Épp ezért egyeztethető össze ez az ünnep a magyar nemzeti érdekek rovására politizáló élenjárók elleni tiltakozással, hiszen maga az emlékezetes esemény is egyszerre irányult a bécsi udvar és annak magyar szövetségesei, az elnyomó idegen hatalom akaratának helyi végrehajtói ellen.
Veled vagyunk, Vietnam!
Kelemen Hunor és a Markó-Neptun egységfront emberei között az a különbség, hogy Kelemenről az ember néha hajlamos elhinni, hogy folytatna karakteresebb, magyarabb politikát, de gúzsba kötve kénytelen táncolni. Mesterével, Markó Bélával ellentétben, aki elnököt csinált belőle, s akinek politikai vonala a kilencvenes évek második felétől egyre kevésbé különböztethető meg az önfeladó neptuni irányzat politikájától. Az 1996-os kormányzati szerepvállalással kezdődően Markó képviselte hivatalosan azt, amit három évvel korábban a neptuni tárgyalás idején még maga sem vállalt fel: a román nemzetstratégiai érdekeknek való alájátszást, az ország imázsának ápolását, miközben a magyarellenes asszimilációs politika továbbra sem szűnt meg. Sőt, RMDSZ-es legitimációval folytatódott, ennek eredményeként szállóigévé vált a korábban Ion Iliescu által hangoztatott hazugság, miszerint Romániában példaértékűen oldották meg a kisebbségi kérdést, amit 1999 óta egymás után szajkóztak a világ meghatározó politikusai Bill Clintontól Nyugat-Európa jeleseiig. Ez csak és kizárólag az RMDSZ bűne, ami a Neptun-logikára épített kormányzati szerepvállalásnak tudható be.
Kelemen Hunor elnökké választása óta akkor sem tudott volna szakítani ezzel a politikával, ha netán erre meglett volna benne a belső elhatározás. S hiába szállt szembe elődjével és mentorával a Székelyek Nagy Menetelése ügyében, arcává vált egy tétova, távlattalan, koncepciótlan, eseménykövető politikának, s így került a nemzetben gondolkodó emberek jogos felháborodásának célkeresztjébe. Persze az is megérne egy misét, hogy 2013 októberében két markáns, magát magyarnak mondó politikus akadt – a ziháló nemzetellenes SZDSZ-es közírókon túl –, aki a Székelyek Nagy Menetelése ellen nyilatkozott: Gyurcsány Ferenc és Markó Béla. Utóbbi az ötvenes évek hatalmi erődemonstrációit, a „Veled vagyunk, Vietnam” zsánerű, központi vezénylésű tüntetéseket emlegette a székely emberek önkéntes, sőt, a fennálló hatalom nemtetszése mellett kinyilvánított közösségi akarata kapcsán.
Tartózkodó cinkosság
De mielőtt felmentenénk Kelemen Hunort, azt se feledjük, hogy vezetése mellett az RMDSZ az utóbbi időben is súlyos hibákat követett el, magyar szívvel és ésszel felvállalhatatlan lépéseket tett. Szorítkozzunk most csak a legfrissebbekre. A Victor Ponta melletti kampányolás egyszerűen védhetetlen, akár szűk értelemben vett magyar szemszögből, akár a román demokrácia szemszögéből értékelve. Tagadhatatlan, hogy ez utóbbi Klaus Johannis elnöksége mellett is diszfunkcionális. A Mikó-ügyben hozott ítélet, amely egyértelműen justizmord, vagy legutóbb a Mezei János gyergyószentmiklósi MPP-s polgármester elleni, jogi köntösbe öltöztetett állami atrocitás azt jelzi: a román hatalom arra is használja fel a korrupció ügyében indított szőnyegbombázást, hogy annak oldalvizén megrekcumolja a magyarokat.
Tamás Sándor háromszéki tanácselnök azzal védi többek között Kelemen Hunort, hogy „ő az, aki végre megfogalmazta, leírta és közvitára bocsátotta Székelyföld autonómiastatútumát.” Miközben olyan statútumot sikerült összetákolni, amely nem Székelyföldre vonatkozik, hanem egy olyan területre, három megye olyan együttesére, amelyben nincs meggyőző magyar többség, amely dokumentum előírásainak értelmében a román prefektus bevethetné a fegyveres erőket a civil lakosság ellen, s amely értelmében a székely gyermekeknek cigányul kellene tanulniuk minden olyan faluban, ahol a cigányság részaránya 20 százalék feletti. Arra most ne vesztegessünk szót, hogy Kelemen Hunor nem írta ezt a dokumentumot, hanem a nevét adta hozzá. Új stratégiai partnerével Biró Zsolt MPP-elnökkel egyetemben.
De ennél is fájdalmasabb, hogy az RMDSZ ismételten tartózkodik olyan szavazásoknál, amelyek a román–magyar közös történelem fájdalmas pontjai, s amely esetekben magyar ember csak egyféleképpen gondolkozhat. Amikor arról határozott a tisztelt ház, hogy minden településen meg kell ünnepelni az Erdély elszakításáról hozott román határozat évfordulóját, és e dátumról utcát kell elnevezni minden helységben, az RMDSZ tartózkodott. Nem nyilvánított véleményt arról sem, hogy amikor a szovjet megszállást felszabadulásnak kellett nevezni és azt megünnepelni, arra kényszerítve a magyar embereket, hogy gyásznapon ünnepeljenek és utcát nevezzenek el egy olyan napról, amely kálváriájuk kezdetének tekinthető.
De van itt egy frissebb ügy, a Klaus Johannis által a parlamentnek visszaküldött törvény, amelyben Avram Iancut nemzeti hőssé akarta avatni a képviselőház, mindössze 4 ellenszavazat és 10 tartózkodás mellett. Az RMDSZ jelen levő képviselői közül a többség tartózkodott. Írjuk le a nevüket is, megérdemlik. Nemmel szavazott Bónis István, Kerekes Károly, Kereskényi Gábor és Korodi Attila, tartózkodott Antal István, Borbély László, Erdei-Dolóczki István, Fejér László Ödön, Kelemen Atilla, Márton Árpád, Máté András Levente és Seres Dénes. Elképzelhetőnek tartják, hogy a zsidó közösség képviselői bárhol a világon tartózkodjanak egy olyan szavazásnál, amely történelmi hőssé avatja Adolf Eichmannt? Miként létezhet, hogy magyar embereket, gyermekeket, nőket, öregeket bestiális kegyetlenséggel kiirtó terrorakció élén álló Avram Iancu történelmi hőssé avatásának idején akad akár egyetlen RMDSZ-képviselő is, aki tartózkodik? A szomorú valóság, hogy a jelenlevők kétharmada tartózkodott.
Legitimált önfeladás
Az RMDSZ kapcsán nem Kossuth, Deák vagy Széchenyi jut az ember eszébe, hanem az aulikus Zichy Ödön gróf, akinél 1848 szeptemberében a délszlávokat és a magyar csapatokat egyaránt a törvényes magyar kormány ellen lázító röpiratokat találtak. Nem kívánjuk Zichy kegyetlen sorsát az RMDSZ vezetőinek, azt viszont igen, hogy magyar érdekeket és értékeket képviseljenek, ha már egyszer magyarnak mondják magukat, és magyar szavazatokkal jutottak a képviselői és szenátori székekhez. Félrenézni, tartózkodni egy magyargyilkoló martalóc hőssé avatásakor nemcsak gyávaság, de cinkosság is.
Csoda-e hogy ezek után egyesekben elszakad a cérna, s nemzeti egység, nemzeti ünnep ide vagy oda, nem hallgatják csendben azt a politikust, akinek vezetése mellett történnek ezek az önfeladó lépések.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)