Mi a baj Tőkés Lászlóval?
Mint köztudott, Klaus Johannis államelnök visszavonta Tőkés László Románia Csillaga elnevezésű állami kitüntetését. Az érintett találóan mutatott rá, hogy ugyanazért büntetik most, amikor állítólag szólásszabadság van, mint anno a Ceauşescu-rendszerben: ki meri mondani a politikai hatalom propagandájától eltérő véleményét.
Emlékezetes, hogy a kitüntetésvisszavonás méltatlan, abszurd és igazságtalan hercehurcája azután indult el, hogy Tőkés László fel merte vetni azt a gondolatot, hogy Magyarországnak Ausztria és a dél-tiroli német közösség mintájára védhatalmi státust kellene vállalnia az erdélyi magyarság felett. E követelés egyébként az autonómiaprogrammal és a magyar állampolgárság kiterjesztésével együtt része volt a nemzeti radikálisnak nevezett, valójában „mindössze” távlatokban, autonóm magyar jövőben gondolkodó RMDSZ-en belüli politikai tábor célkitűzésrendszerének. A különbség csak annyi, hogy míg az autonómiát 1992. október 25-én, a külhoni magyar állampolgárság célkitűzését pedig 2000 őszén felvállalta a hivatalos RMDSZ-politika, a védhatalmi státust nem.
Végső soron mi a baja a román államhatalomnak Tőkés Lászlóval? A válasz egyszerű. Tőkés László püspökké választása után nem elégedett meg az egyházi szolgálattal, hanem általános jellegű közösségi érdekvédő szerepet akart vállalni. Kitölteni azt a mozgásteret, amit a történelem számára biztosított. Elment a falig, s pont annyira semmibe vette a kockázatokat, saját egyéni érdekmegfontolásait, mint a „Kárpátok géniuszának” uralma alatt. Valójában ugyanazt tette, mint évekkel korábban, 1989 előtt.
Akkor arra volt lehetőség, hogy táncházat, közösséget szervezzen, maga köré gyűjtse az ifjúságot, a nemzeti gondolkodást, a magyar ökuménét hirdesse, 1989 után viszont lehetőség nyílt arra is, hogy a közösség sorsát leghatékonyabban és legmélyrehatóbban befolyásoló társadalmi dimenzióban, a politikában is részt vegyen. Hivatástudattól, nemzeti elkötelezettségtől vezérelve élére állt az erdélyi magyar szabadságtörekvéseknek az RMDSZ-en belül, fittyet hányt a farizeus, képmutató, szemforgató érdekemberek érvelésére, akik nagyon is jól megfontoltan igyekeztek őt a politikától távol tartani. Az RMDSZ tiszteletbeli elnökeként 1992 végéig közvetíteni próbált a két tábor között, vélhetően abból kiindulva, amit a bukaresti paktumozgatók, a tájba simulók magukról állítanak mindmáig, hogy ők is ugyanazt akarják, csak más úton, más eszközökkel. 1992 nyarán, a Hargita megyei listahamisítás idején viszont bebizonyosodott, hogy nem erről van szó. Midőn a román hatalom nemzetstratégiáját kiszolgáló politikusok kimaradtak a szabályszerű választmányi döntések során a képviselői és szenátori listákról, Domokos Géza és emberei átgyalogoltak írott és íratlan normákon, fittyet hánytak az alapszabályzatra, a demokrácia előírásaira. Megalakították a „Hargita megyei RMDSZ-t”, amely azóta sem létezik, csak arra volt jó, hogy formális legitimitást biztosítson az elnöki jóváhagyással szervezett helyi puccsnak, melynek során a román hatalom ízlésének megfelelő listát állítottak össze. Világossá vált, hogy itt nem a magyar ügy és a demokrácia különböző megközelítéséről van szó, hanem egyik oldalon azok állnak, akik Bukaresttől a minél nagyobb távolságot tartják célszerűnek és önálló erdélyi jövőben gondolkodnak, a másik oldalon pedig egy vegyes társaság, melyben ott vannak a kommunista rendszerrel kiegyezett korábbi „hivatalos magyarok”, akik el sem tudják képzelni életüket a román elit szolgálata nélkül, vagy az új rendszerben egyéni karrierlehetőséget látó tiszta múltúak, akiknek többségét nem a közösségszolgálat eszméje fűtötte, hanem az érvényesülési vágy.
Ezek után állt Tőkés László az autonomisták élére, s harcolt minden presztízsét és tekintélyét latba vetve 1992. október 24-én és 25-én a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásáért. Sikerrel.
Az autonómiagondolat előmozdítójának szerepét mindmáig vállalja. Ha kellett, gazdagon adatolt tanulmányokban leplezte le a neptuni tárgyalássorozat taktikailag és stratégiailag egyaránt önsorsrontó mivoltát, politológusokat és jogászokat megszégyenítő feszes logikával megírt tárcákban lépett fel a magyar érdekek félreseprésével megkötött magyar–román alapszerződés ellen. Figyelmeztetett arra, hogy meg kell kérni a kormányzati szerepvállalás árát, különben esélyünk nem lesz előrébb lépni az autonómia ügyében, az RMDSZ-politika kisiklása után fórummozgalmat szervezett a pályakorrekció érdekében, figyelmeztetett az RMDSZ által sikerként kommunikált etnodiszkriminatív tanügyi törvény magyarellenes élére. Majd miután az RMDSZ ad acta tette az erdélyi magyar parlament nagyszabású, 1993-ban megfogalmazott vízióját, az autonomista erők összefogásával külön szervezet alapításába fogott 2003 februárjában. Amikor az autonomisták pártja, az MPP saját elnökének foglyává vált és belső visszaélései már az RMDSZ mindennapi gyakorlatát is megszégyenítették, védnökséget vállalt egy új, a belső demokráciát és a nemzeti érdeket egyaránt képviselő párt felett. Mindeközben kőkemény konoksággal mutatott rá azokra a jelenségekre, melyek a magyar jövőt veszélyeztették.
Ez a baj Tőkés Lászlóval. Hogy nem vállalta a csendes mamelukszerepet, hanem szemébe merte mondani a mindenkori hatalmasoknak az igazságot. Vagy ahogy a szállóigévé vált mondás tartja róla: „sosincs igaza, mindig csak igaza volt.”
Johannis ezzel a gesztusával öngólt lőtt. Hogy mekkorát, azt az is mutatja, hogy olyan meghatározó román értelmiségi, mint Vladimir Tismăneanu is élesen bírálta lépését, rámutatva arra, hogy a történelemhamisításon túl is fonák helyzet, hogy Johannis – akiről nem tudni, mit csinált 1989 előtt – Tőkés Lászlótól megvon egy kitüntetést, aki viszont helytállásával hozzájárult ahhoz, hogy Temesvár megmenthesse a románok becsületét és büszkeségét. Nem véletlen, hogy e lépés ellen tiltakozók között harcostársain és független gondolkodású román értelmiségieken –  Florina Vaipan, Gabriel Bădescu, Marius Ghizelan – kívül ott találjuk politikai ellenfeleit is, legyen szó az egykori SZDSZ prominensről, Tamás Gáspár Miklósról, az RMDSZ elnökéről, Kelemen Hunorról vagy éppenséggel a fő ellenlábas Markó Béláról.
Hatalmas öngól volt ez a román hatalom részéről, mert nincs olyan ép morális érzékkel megáldott ember, aki a tények ismeretében e kérdésben ne Tőkés Lászlónak adna igazat, aki ne látná, hogy ebben a visszataszító hatalmi manőverben ki hol áll, hogy a kitüntetésétől megfosztott hős a történet erkölcsi győztese.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kifütyülés egykor és most
A jelenkori történelemhamisítás iskolapéldája az, ahogy a balliberális média a köztudatba sulykolta, hogy 1992. október 23-án Göncz Árpádot a szkinhedek fütyülték ki s fojtották bele a szót.
A valóság ezzel szemben az, hogy Göncz Árpád ekkorra már kimutatta foga fehérjét, ismételten és alkotmánysértő módon akadályozta az állam demokratikus működését (lásd a taxisblokád idején játszott gyászos szerepét valamint azt a tényt, hogy nem írta alá a közmédia vezetőinek, a cseppet sem pártatlan, hanem a baloldal mellett kőkeményen elkötelezett Hankiss Elemérnek és Gombár Csabának a felmentését; e tárgykörben az Alkotmánybíróság is hozott egy elvi döntést, mely meglehetős egyértelműséggel rámutatott, hogy Göncz lépése alkotmánysértő volt) s már tudni lehetett róla, hogy nem semleges államfő, hanem egy pártkatona, aki az ország kormányozhatóságát biztosító MDF-SZDSZ paktumnak köszönhette magas pozícióját. 
Egy nemzetellenes SZDSZ-es vagy MSZP-s politikus, hívják Bauer Tamásnak, Haraszti Miklósnak, Göncz Árpádnak vagy Gyurcsány Ferencnek, egy nemzeti ünnepen, nyilvános fellépésen igencsak kockáztatja, hogy kifütyüljék. 
Pont ez történt. 
Teljesen mellékes, hogy volt a téren tán egy tucat  szkinhed és ők is fütyültek. A balliberális média az ő kiemelésükkel, előtérbe tolásukkal képes volt a világgal és az ország nagy részével elhitetni, hogy a szkinhedek műve volt a kifütyülés. Holott, ha a tömeg nem lett volna Göncz ellen hangolva, akkor esélyük nem lett volna a bőrfejűeknek, mint ahogy 1991. március 15-én sem volt esélye annak a pár anarchistának, aki „Fasiszta geci a kormány” feliratú molinót feszítettek ki, amikor Magyarország rendszerváltás utáni első szabadon választott miniszterelnöke, Antall József a mikrofonhoz lépett. Teljesen véletlenül ott álltam tőlük 5 méterre, arra lettem figyelmes, hogy dulakodás van. Hogy miért, azt másnap tudtam meg a Népszabadságból. A felirat nagyjából 5 másodpercet volt a magasban, s a két senkiházi örvendhetett, hogy nem lincselték meg őket.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, miután nevét adta az RMDSZ úgynevezett autonómia-statútumához (mely nem Székelyföldről szól, hanem három, 1968-an megrajzolt megyéről, mely a román prefektus számára akár a hadsereg bevetését is lehetővé teszi a helyi lakossággal szemben), miután stratégiai szövetséget kötött két éve azzal a párttal, tételesen az RMDSZ-szel, mellyel szemben létre s mely az idei választásokon e párttal közösen indul, csodálkozik, hogy a Székely Szabadság Napján a tömeg kifütyüli.
S miként az SZDSZ bértollnokai a szkinhedekre kenték a kifütyülést, feledtetni próbálva az elnökük elleni jogos össznépi elégedetlenséget, Bíró Zsolt a Néppártra próbálja fogni önfeladó, a párt létértelmével ellentétes politikájának köszönhető kifütyülését.
Vérlázító, de egyben szánalmas próbálkozás ez.
Persze a gyenge emberek mindig másban keresik a hibát, ahelyett, hogy tükörbe nézzenek és azon gondolkozzanak, hogy ők mit rontottak el.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk

Mesterhúzás
A magyar kormány magas rangú állami kitüntetésben részesítette Tőkés Lászlót, a Magyar Becsület Rendet adományozva neki, ahhoz hasonló indoklással, mint amivel Traian Băsescu 2009-ben kitüntette a Románia csillaga érdemrenddel. Mesterhúzás volt ez Orbánék részéről, hiszen Johannis gesztusát nemcsak Tőkés László hívei és szövetségesei, hanem nyílt politikai ellenfelei is élesen elítélték, legyen szó az RMDSZ volt és jelenlegi elnökéről, román értelmiségiek egész soráról vagy olyan SZDSZ-es veteránról, mint Tamás Gáspár Miklós. Külön élvezet olvasni, hogy a román sajtó szerint is leckét adtak Orbánék eleganciából Johannisnak és a vele eseti koalícióban levő utódkommunista társaságnak. Akadt olyan román sajtótermék, mely meglehetősen keményen fogalmazott, az állítva, méltatólag (!), hogy a magyar vezetés megalázta (umilește) a román elnököt.
Hab a tortán, hogy még a nagy tekintélyű baloldali hetilap, a Der Spiegel is élesen bírálta Johannist, aki vélhetően már rég megbánta, hogy belenyúlt ebbe a darázsfészekbe. A Spiegel részletekbe is belement, arra is rámutatva, hogy a kitüntetés visszavonásának indoklása hamis, azon túl, hogy „oka” nem szűnt meg, hiszen Tőkés László történelmi érdemei a temesvári népfelkelés kirobbantásában vitathatatlanok, azt legfeljebb olyan véres szájú soviniszták tagadják, mint Marius Tucă, aki a Trianon-film bemutatása utáni tévévitában vonta kétségbe kerek perec, hogy Tőkés László az 1989-es népfelkelés hőse lett volna.
A hírt persze a velejéig nemzetellenes HVG azzal a címmel hozta, hogy „dafke” tüntette ki a magyar kormány Tőkést. Mindig lesznek, akik fanyalognak, főleg a politikai ellenfelek között. 
Mint ahogy nyilván az sem tetszik sokaknak a másik oldalon, hogy Bencsik Andrást vagy Nagy Ferót kitüntették. De hát ilyen a politikai vetésforgó. Demszkyék a szemkilövető Gergényi Pétert tüntették ki, a fideszesek többek között Ákost, Nyerges Attilát, a Kárpátia zenekart vagy Szaniszló Ferencet. Hogy a balliberális oldal, háta mögött az euroatlanti globalista hatalmi centrummal ez utóbbit a kitüntetés visszaadására kényszerítette, az más kérdés. Attól még kiérdemelte és megkapta. 
Mint ahogy Tőkés László is kétségkívül kiérdemelte Orbánék szolidaritási gesztusát.
Borbély Zsolt Attila. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lépni kell! – a brüsszeli terrortámadás margójára
Ha az embernek súlyosan beteg hozzátartozója, akinek a napjai meg voltak számlálva, eltávozik közülünk, akkor is mélyen megrendülünk, ha pontosan tudni lehetett, hogy a közeli végzet elkerülhetetlen. Így áll a világ józanabbik része a brüsszeli terrortámadással. Tudni lehetett, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik és sejteni lehet azt is, hogy a közeljövőben nem kevesebb, hanem több hasonló akcióra kerül majd sor.
Ártatlan emberek tucatjai haltak, százak sebesültek meg. Mindannyian egy korlátolt, csőlátású, a valóságról tudomást nem vevő európai politika áldozatai. Mert ne kerteljünk! Nem elsősorban azok a felelősek az áldozatok haláláért, akik robbantottak, vagy akik megbízást adtak nekik, de még azok sem, akik fanatizálták őket, hanem azok, akik ezeket az embereket beengedték Európába, amikor pontosan tudni lehetett, hogy ennek mi lesz a következménye. 
Jelen pillanatban az európai muzulmán közösség vallási vezetői sem tudják, hogy híveik soraiban hány potenciális terrorista rejtőzik. Egy olyan közösséggel állunk szemben, melynek az Európában született és szocializálódott tagjainak jelentős része rokonszenvezik a merénylőkkel. De a belga rendőrség nem azzal foglalkozik, hogy beazonosítsa és a továbbiakban figyelemmel kövesse azokat, akik ünnepeltek a terrortámadás hírére, hanem azzal, hogy megfélemlítse azokat, akik közösségi portálokon közzé merték tenni a muszlim bevándorlók perverz és embertelen örömének hírét.
Ki kell mondani: nem tartozik a lelkiismereti szabadság közé az, ha egyes vallások nyíltan uszítanak más vallások hívei ellen. Az iszlám szent könyveiből hosszan citálhatók azok a részek, melyek a keresztények megtévesztésére vagy akár megölésére hívnak fel, vagy melyek meghódítandónak mondanak minden nem muszlim területet.
Miért kellene a keresztény Európát érdekelje az, hogy nem minden muszlim veszi komolyan ezeket a passzusokat és hogy akadnak közöttük békés emberek is, amikor semmi garancia nincs arra, hogy e békés emberek gyermekei nem fordulnak vallási alapon saját szüleik és a befogadó országok  ellen? 
Igen, ki kell mondani, hogy az európai muzulmánok veszélyt jelentenek a keresztény kultúrára és a keresztény emberekre nézve, hogy jelentős – megkockáztatom, hogy nagyobbik - részük asszimilációképtelen. Soha nem gondoltam, hogy Fico példakép lehet valaha Európa számára, de amikor a szlovák kormányfő kijelentette, hogy minden muzulmánt megfigyeltet a maga országában, akkor bizony az egyetlen garantált receptet fogalmazta meg.  
Hányan kell még meghaljanak a liberalizmussal ópiumozott országok ártatlan lakosai közül, hogy ez evidens legyen? Hány tüntetésen kell eltorzult arcú muszlimok „nekünk nem kell demokrácia, csak iszlám” feliratú transzparensekkel hirdessék valódi céljukat, ahhoz, hogy oda küldjék őket, ahonnan jöttek? Hány nőt kell még megerőszakoljanak a egyelőre még keresztény és fehér többségű Európában saját vallási elöljáróik erkölcsi támogatásával, ahhoz, hogy végre valós megoldást keressenek választott vezetőink? Hány „no go” zóna kell kialakuljon Európában, hány helyen kell felmondja a szolgálatot a jogbiztonságot garantáló francia, holland, svéd vagy norvég állam, hogy ennek a velejéig hazug multikulti propagandának vége legyen? 
Nem arról van szó, hogy fel kell függeszteni az emberi jogokat Európában. Egyáltalán nem.  Pont az emberi jogok védelme érdekében kell veszélyként beazonosítani és megfelelően kezelni azt a vallási közösséget, melynek tagjai ahol csak többségbe kerülnek, felszámolják azokat. Nem a titkosrendőrségek által figyeltetett és üldözött úgynevezett szélsőjobboldaliak veszélyeztetik egész Európa anyagi- és jogbiztonságát hanem a muszlim megszállók. 
Még nem késő. 
Európa még képes lehet önmagát megvédeni, megvannak ehhez az infrastrukturális feltételek és emberi erőforrások. A határok hermetikus lezárásával, az eddig illegálisan beözönlöttek válogatás nélküli kitoloncolásával és a törvényesen itt tartózkodók fokozott ellenőrzésével még rendet lehetne tenni. Igen, még a „no go” zónákban is, sőt ott kellene kezdeni. Törvényesen, jogszerű eszközökkel. Mindez csak politikai szándék és akarat kérdése.
Mindössze annyi lenne ehhez szükséges, hogy azok, akiknek a kezében a döntés joga van a valóságból induljanak ki és nem abból a teljességgel komolyan vehetetlen demagóg hablatyból, amit máris elkezdtek a magukat liberálisnak mondó, de valójában buta, öngyilkos, a fát maguk alatt vágó álszabadelvűek terjeszteni, miszerint „nem kell összekötni a menekültkérdést a terrorizmussal”. Mert a 444-től Fodor Gábor liberális pártjáig már nem kevesen ezt a valóság által naponta megcáfolt tézist mantrázzák újra, mely úgy hangzik, mintha azt mondanánk, hogy nem kell összekötni a betegségek jelenségkörét a kórokozók létével és szaporodásával. 
Naponta megcáfolt tézisről beszélek, mert nemcsak a robbantásnak van megfélemlítő, terrorisztikus hatása. Hanem annak is, amikor a befogadó közösség tagjai egy bevándorlók által ellenőrzött területen ébrednek fel őslakosként, ahonnan földönfutóként kénytelenek menekülni, a mindennapos terror elől.
Lépni kell! 
Határozottan, keményen és dogmamentesen, mert különben unokáinkra – ha lesznek egyáltalán - vért, káoszt és rettegést hagyunk. A huszonnegyedik óra perceit számolgatjuk.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk

25 éve történt – A múlt tükörcserepei
Az RMDSZ második kongresszusa, Szőcs Géza tiszavirágéletű elnöksége és annak háttere:
Az RMDSZ első, 1990. április 21-22.én Nagyváradon megtartott kongresszusán, hosszan vita és egyeztetés után végül nem volt verseny a két elnökjelölt, Domokos Géza egykori kommunista pártfunkcionárius, az RMDSZ ideiglenes elnöke, valamint Szőcs Géza költő, az Ellenpontok egykori szerkesztője között, hanem funkciómegosztásra került sor, Domokos Géza elnök lett, Szőcs Géza pedig főtitkár. Itt is rögtön leszögezném, hogy bár Domokos Géza a Román Kommunista Párt nómenklatúrájának tagja volt s így a Temesvári kiáltvány nyolcas pontjának hatálya alá esett volna, 1989 előtti tevékenysége elismerést érdemel, ebben vélhető, hogy 1989 utáni politikai ellenfelei is egyetértenek. Sajnos politikai szocializációja nem engedte meg, hogy a megváltozott körülmények között képes legyen adekvát politikát megfogalmazni, ugyanazokat a kijárásos, háttérpaktumos, a vélelmezett román tűrőképességet a magyar érdekeknél és magyar érzékenységnél fontosabbnak tartó hozzáállással nem sokat lehetett elérni.
A kétfejű struktúra nem bizonyult hatékonynak, az 1991-ben megtartott második kongresszuson úgyszólván mindenki egyetértett abban, hogy egyetlen vezető kell a szervezet élén álljon. Mivel a két jelölt – aki történetesen ugyanaz a két jelölt volt, mint egy évvel korában, Szőcs Géza és Domokos Géza – teljes mértékben eltérő politikai gondolkodást, módszertant képviselt, eltérő célokat hirdetett és azokhoz eltérő eszközöket rendelt, hatalmas tétje volt annak, hogy a kongresszus kit emel az elnöki székbe.  Bármennyire is tetszetős a történelmi szükségszerűség elmélete, mely szerint nem az egyének szabják a történelmi események fonalát, hanem a trendek, a megafolyamatok, melyek lényegében individuum-függetlenek, bizony kerülhet porszem a gépezetbe és egyetlen személyi döntés eltérő medert szabhat a történelemnek. Ha 1991 májusában Szőcs Géza elnökségét nem óvják meg, minden bizonnyal másként alakult volna az erdélyi magyar történelem.
De miután kihirdették az eredményt, Szőcs Géza győzelmét, a nemrég elhalálozott Tokay György személyében akadt valaki, aki megóvja az eredményt arra való hivatkozással, hogy hiányzik az urnából pár szavazat. Akkoron nem volt még demokratikus gyakorlata a részvevőknek, s nem akadt senki, aki rávilágított volna arra, hogy az nem ok az óvásra, ha kevesebb szavazat van az urnában, legfeljebb az, hogyha több, mint amennyit szétosztottak. Hiszen, ha az előbbi is ok lenne, bárki megengedhetné magának, hogy ne dobja be a szavazócéduláját az urnába, hanem magánál tartsa, majd, ha nem felel meg neki az eredmény akkor óv. Csalásra csakis az utalhat, ha több szavazatot számlálnak meg a szétosztottnál.
No de akkor ezt nem látták még át a küldöttek, így a szavazást megismételték és hogy, hogy nem, a második szavazási körből Domokos Géza került ki győztesen, pár szavazat többséggel. Egyébként ez volt az a kongresszus, amikor expressis verbis az autonómia egyik válfaja, tételesen a kulturális autonómia célkitűzése bekerült az RMDSZ programba, de olyan hatékonyan sikerült e programpontot képviselni, érvényesíteni a továbbiakban, hogy e ténynek még azok sincsenek tudatában,akik megélték az akkori eseményeket. Éppen ezért volt szükség a Kolozsvári Nyilatkozatra, mely hatalmas médiaérdeklődés mellett tett hitet az belső önrendelkezésen alapuló háromszintű autonómia kivívása mellett, e gesztus épp publicitása miatt volt letagadhatatlan, elsikkaszthatatlan és több éven keresztül meghatározhatta a szervezet politikáját.
A második kongresszusnak fontos döntése volt, hogy egy autonomista többségű elnökséget választott az RMDSZ élére(tagjai Domokos Géza, elnök, Tőkés László, tiszteletbeli elnök, Szőcs Géza és Kolumbán Gábor alelnökök, továbbá Beder Tibor, Béres András, Borbély Imre, Csapó József, Patrubány Miklós, Takács Csaba és Toró T. Tibor) akik több ízben is leszavazták az autonómia-politikát ellenző elnököt. Megtehették, hiszen felhatalmazottságukat éppen úgy a kongresszustól kapták (ellentétben a korábbi elnökséggel vagy a későbbi Ügyvezető elnökséggel), mint az elnök. Nagyrészt nekik köszönhető, az elnökségen belül tevékenykedő autonomista magnak, hogy 1992. október 25.-én az RMDSZ zászlajára tűzte az autonómiát, amit hivatalosan mindmáig nem tagadott meg. Ez jelenthet egy halvány esélyt arra, hogy az erdélyi politikában valaha lesz még autonómia-elvű cselekvési egység. 
Most, amikor a román hatalom szabályos pszichológiai háborút folytat a magyar nemzeti közösség ellen, semmi sem aktuálisabb e létparancsnál.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk

25 éve történt – Múltunk tükörcserepei
Sorozatunk legutóbbi epizódjában az RMDSZ második, 1991. május 24. és 26. között, Marosvásárhelyen megtartott kongresszusának kapcsán az elnökválasztás mikéntjével és eredményével foglalkoztam. Érdemes górcső alá venni azt is, hogy milyen tétje volt a kongresszusnak a személyi döntéseken túl.
Az RMDSZ második kongresszusának tétje: hol legyen a Szövetség eszmei súlypontja, Bukarestben vagy Kolozsváron?
Sorozatunk legutóbbi epizódjában az RMDSZ második, 1991. május 24. és 26. között, Marosvásárhelyen megtartott kongresszusának kapcsán az elnökválasztás mikéntjével és eredményével foglalkoztam. Érdemes górcső alá venni azt is, hogy milyen tétje volt a kongresszusnak a személyi döntéseken túl.
Annak dacára ugyanis, hogy Ion Iliescu jóbarátja, Domokos Géza lett végül az RMDSZ elnöke, nem volt szükségszerű, hogy a szervezet politikáját a bukaresti, s ne a kolozsvári prizma határozza meg. Végül a kettőnek egy sajátos ötvözete volt jellemző a Kolozsvári nyilatkozat elfogadásáig, 1992.októberéig eltelt másfélt esztendőre, ami konkrétan azt jelentette, hogy a domokosi kézivezérlésű, Bukarest-centrikus politizálást színesítették olyan autonomista epizódok, mint az agyagfalvi kezdeményezés 1991 őszén, a platformosodás 1992 első felében, de a legmarkánsabb – s a Domokos-Tokay vonal által utólag meg nem támadott – gesztus az volt, hogy nem sokkal azután, hogy 1991. június 26-án Horvátország és Szlovénia kikiáltotta függetlenségét, az RMDSZ Országos Elnöksége nyilatkozatban állt ki a két volt jugoszláv tagköztársaságnak a horvát és a szlovén nép önrendelkezési jogán alapuló szuverenitása mellett.
A második kongresszuson több olyan kérdés is napirendre került, mely a „Bukarest versus Kolozsvár” avagy „román érdek versus erdélyi magyar érdek” törésvonal mentén értelmezhető és értelmezendő.
Egyik ilyen javaslat volt Borbély Imre későbbi parlamenti képviselő javaslata, hogy az RMDSZ kongresszus nyilvánítsa az erdélyi magyar nemzeti közösséget a román nemzet társnemzetévé. A koncepciót egy, a küldötteknek szétosztott, majd a „Hitel” című folyóirat hasábjain megjelent „Merre vigyük végzetünk” című tanulmány körvonalazta, lényege az volt, hogy a magyarság számarányánál és abszolút számánál fogva a finnországi svédek mintára társnemzeti státuszt tölthet be Románia keretében.Hiszen minden adott, ami a saját intézményrendszer megteremtéséhez szükséges: államalkotó tapasztalat, politikai szabadságra és önrendelkezésre vonatkozó közösségi akarat, valamint olyan humán erőforrás, mellyel le lehet fedni egy saját külön társadalom teljes vertikumát. Mivel a kérdésben vita alakult ki, a javaslattevő nem kívánta a kérdést szavazás alá bocsátani, mondván, hogy ilyen fesztív gesztust csak közfelkiáltással lehet megtenni. Ezzel együtt a társnemzeti státusz körülírása önmeghatározásként bekerült végül az RMDSZ hivatalos dokumentumaiba.
Másik lényeges dokumentum, melynek elfogadása jó irányba befolyásolhatta volna az RMDSZ politikát, Szőcs Géza törvénytervezete volt (megjelent hat évvel később a Magyar Kisebbség 1997/3-4-es összevont számában).
Tőkés László a „bátorság, egység, radikalizmus” hármas jelszavának jegyében tartott nagy hatású beszédet a kongresszuson. E hármas jelszó tárgyiasulhatott volna, ha a társnemzeti önmeghatározás mellett a személyelvű autonómia intézménye köré épített kisebbségi törvénytervezetet a kongresszus elfogadja. De nem így történt. A bukaresti elitközti interetnikus paktumpolitizálásban gondolkozó, tájba simuló képviselők felfogták a dokumentumban rejtőző eszmei muníciót s megszavaztatták a kongresszussal, hogy azt egy „szakértői bizottságnak” adják át. A „szakértői bizottság” tudomásunk szerint össze sem ült, de ha netán össze is ült, az RMDSZ legitim testületei nem hallottak róla, az esetleg módosított tervezet nem került sem az Országos Elnökség, sem a Küldöttek Országos Tanácsa, sem a parlamenti frakciók elé,a dokumentum, mely megelőzte a korát, feledésbe merült, 1993 decemberében egy másik tervezetet dolgozott ki az Szövetségi Képviselők Tanácsa.
A komprádor erők, az RMDSZ-en belüli kerékkötők 1992. október 25-ig sikerrel szabotálták az RMDSZ koncepcióváltását, a program és az alapszabályzat átírását a magyar megmaradás egyetlen reális létkeretének, az autonómiának gondolatvilága mentén.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

25 éve történt – Az 1991-es egri tanácskozás Erdély sorsáról és a román hisztériakeltés
Negyed évszázada, 1991. április 13-án és 14-én került megrendezésre az Erdélyi Szövetség szervezésében az „Erdély múltja és jövője” című nemzetstratégiai konferencia Egerben. Az előadók között olyan jeles személyiségeket találunk, mint Beke György, az Erdélyi Szövetség elnöke, Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, Borbély Imre, későbbi RMDSZ elnökségi tag és parlamenti képviselő, Köteles Pál, az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője, Duray Miklós, a felvidéki, keresztény-demokrata irányultságú pártszerű szerveződés, az Együttélés elnöke, Balla D. Károly, kárpátaljai író, Eva Maria Barki, emberjogi aktivista, Sebestyén Teleki István az Erdélyi Világszövetség képviselője, Pomogáts Béla és Székelyhidi Ágoston irodalomtörténészek.
A tanácskozást követően hatalmas kampány indult a román médiában úgy általában a magyarság ellen. Ez volt a marosvásárhelyi pogrom után talán a legnagyobb hangulatkeltés, amikor a vízcsapból is a magyar irredentizmusról szóló hamis propaganda csorgott. Külön érdekessége az esetnek, hogy legfőképpen Tőkés Lászlót támadták, aki alá sem írta a zárónyilatkozatot, mivel akkor még őszintén hitt a megbékélés lehetőségében, az erdélyi magyar politika egységességében és a mérsékeltnek nevezettek kollaboránsok magyar elkötelezettségében. S persze a zárónyilatkozat sem tartalmazott olyan kitételeket, melyek Magyarország területi követeléseire vonatkoztak volna.
Ha végigtekintünk a rendszerváltás óta eltelt bő negyed évszázadon, azt láthatjuk, hogy meglehetősen esetleges, hogy épp mikor csinálnak a románok ribilliót valamiből, logikát ebben nehéz keresni. Illetve keresni még-még lehet, sőt, érdekes szellemi kihívás, találni viszont aligha.
Amikor a Horn kormány összehívta az első magyar-magyar csúcstalálkozót 1996 nyarán, hatalmas égzengés volt, óriási diplomáciai botrány, a szomszédokkal való, akár a magyar érdekek feladása árán történő „megbékélést” abszolút komolyan vevő Horn Gyula és a Határon Túli Magyarok Hivatalának akkori vezetője Lábody László csak a fejét kapkodta, hogy mi lelte a bukaresti utódkommunista kollegákat.
Két évvel később, amikor Orbán Viktor 1998-ban, a kormányalakítást követően azzal kezdte első mandátumát, hogy lényegében megismételte Antall József felelősségvállalását a határon túli magyarok felett, rámutatva arra, hogy Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe s azt is hozzátette, hogy az ő kormánya nemzet kormánya lesz, Bukarest csendben maradt. Akárcsak a magyar-magyar csúcs intézményesítésének, a Magyar Állandó Értekezlet megalakításénak idején. Hasonló példák oda-vissza idézhetők.
Persze tudni lehet, hogy akárcsak Németországban (amint azt Udo Ulfkotte részletesen leleplezte) és általában a demokratikusnak mondott világban, Bukarestben is kézivezérelt a sajtó, működik az eligazítás, a háttérben döntik el, hogy valamiből kázust kell-e csinálni vagy sem. Az érdekes az, hogy nehezen követhető, hogy mikor miből lesz és miből nem lesz kázus.
Annyi megállapítható, hogy amíg az RMDSZ 1996-ban kormányra nem lépett, lényegében a téma állandóan melegen volt tartva, volt egy permanens uszítás a román médiában, amit időnként mesterségesen, különböző ürügyekkel felcsavartak.
Miután az RMDSZ-t Szőcs Géza örökbecsű kifejezésével élve domesztikálták (hadd idézzük szó szerint a kormányzati szerepvállalásról szóló tanulmány rendkívül találó sorait: „domesztikáltság, vagyis háziállatosítottság, meghunyászkodóvá szelídítettség. A karámban tartott jószág domesztikált: a gazda kedve szerint nyírja, feji, beletörli a lábát, alkudozik a bőrére, koponyáját az egykor félelmetes szarvakkal kifüggeszti a portája fölé.”) az alapjáratú uszítás alábbhagyott s csak egyes esetekben, ismét sztochasztikusan lángolt fel, érdekes módon nem mindig, akkor, amikor vártuk volna. A Trianon filmből botrányt csináltak, viszont a Székely Szabadság Napjának első nagy felvonulásából nem igazán. Akkor csak alsó hangon berzenkedtek.
Annyi minden esetre megállapítható, hogy az 1923-ban alkotmányszinten rögzített célprogram, az egységes, (értelemszerűen kisebbségek nélküli) homogén nemzetállam megteremtése továbbra is fontos prioritása a román politikának. Ebben pedig a pszichológiai hadviselés fontos eszköz. Olyan eszköz, amit tetszőleges alkalmakkor vetnek be, akár különösebb apropó nélkül, mint legutóbb a máig minden bizonyíték nélkül börtönben tartott 64 vármegyés vezetők, Beke István és Szőcs Zoltán esetében.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//erdelyorszag

Évértékelő Borbély Zsolt Attila EMNT Arad megyei elnökkel
Menni tovább a megkezdett úton
Eltelt egy bő év a legutóbbi évértékelő beszélgetésünk óta Borbély Zsolt Attilával, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei elnökével, akivel számba vesszük az eltelt időszak eseményeit.
– Történt-e az elmúlt évben bármi, ami alapvetően befolyásolta volna az erdélyi és azon belül a partiumi magyarság léthelyzetét?
– Látszólag nem, valójában igen. Miközben a román hatalom újabb és újabb offenzívát indít közösségünk ellen, szembe kell néznünk egy rendkívül kedvezőtlen, több földrészt érintő globális jelenségkörrel is. Európa háttérből szervezett muszlim megszállásával egy olyan folyamat indult be, mely alapvetően átrajzolhatja az európai jövőt. Pokol Béla szociológus professzor „Európa végnapjai” című munkájában évekkel ezelőtt megírta, hogy azok a muszlimok, akik már letelepedtek az EU különböző országaiban, belátható időn belül többségbe fognak kerülni. Azt pedig, hogy kulturális-társadalmi integrálásuk sikertelen, még Merkel asszony is elismerte, mielőtt belefogott volna kontinensünk kultúráját végveszélybe sodró katasztrófapolitikájába. Ehhez képest milliószámra özönlenek be a küldetéstudattal bíró, az európai normákat, még a legalapvetőbbeket is elutasító, saját érték- és világnézetüket a befogadó országra erőltetni igyekvő megszállók. Itt lassan nem az erdélyi magyarság megmaradása lesz a tét, de még csak nem is a magyarságé, hanem a római jogon, görög filozófián és a keresztény erkölcsi parancsolatokon nyugvó igazság- és igazságosságközpontú Európáé. A legperverzebb az, hogy Európa sírásói azokat kiáltják ki európaiatlannak és Európa-elleneseknek, akik gátat akarnak szabni a beözönlésnek, akik védeni szeretnék az európai határokat, ahogy az Amerikai Egyesült Államok és Ausztrália is védi magát az illegális bevándorlástól.
– Ez azt jelenti, hogy el is felejthetjük nemzeti törekvéseinket, közösségi céljainkat?
– Szó se róla. Ezzel csak azt jeleztem, hogy autonómiaküzdelmünk fő támogatója, a magyar kormány prioritásrendszere megváltozott, most a fő törésvonal a muszlim inváziót megállítani kívánók, valamint a megszállókat arcpirító módon „menekülteknek” nevezők között van. Orbán Viktor az európai vezetők közül az az ember, aki a leghatározottabban áll ki a nemzeti szuverenitás, Európa és a kereszténység mellett s ebben a harcban szövetségesekre is szükség van. Attól még nekünk, erdélyi magyaroknak megvan a magunk felelőssége a saját sorsirányításunkban. Továbbra is nemzeti létparancs a három magyar politikai szervezet egységes, autonomista cselekvési programjának megteremtése, továbbra is aktuális lenne az erdélyi magyar autonómia pártok feletti csúcsszervének létrehozása, az erdélyi magyar közakaratot artikuláló kvázi-parlament életre hívása, akár önkormányzati elv mentén, a Székely Önkormányzati Nagygyűlés mintájára, de akár belső választással is, amit 1993-ban határozott el, akkor még egységes érdekképviseletként az RMDSZ Brassóban – két éves határidő mellett. Továbbra is aktuális az 1996-ban ad acta tett nemzeti kataszter összeállítása, hiszen jól tudjuk, minden népszámlálás manipulált, az lehet csak hiteles, ha mi számláljuk meg önmagunkat.
– Az EMNT-t és testvérszervezetét, a Néppártot gyakran éri az a vád, hogy megosztja a magyarságot. Mi erről a véleménye?
– Mondhatnám, hogy minden pártnak az a feladata, nevéből (pars – rész) és funkciójából adódóan, hogy megosszon, hogy a közösség egy részének értékrendjét képviselje. De elismerem azok álláspontjának jogosságát, akik úgy vélik, hogy az erdélyi magyarság jobb, ha kifelé, az elnyomó többségi hatalom irányában egységet mutat fel. Erre volt is egy kísérlet az RMDSZ-en belül, mely azonban kereken húsz esztendeje elbukott az országos vezetők szűklátókörűségén és a kormányzati hatalom iránti vágyán. A törés később vált intézményessé. Tömbmagyar vidékeken természetes, hogy minden politikai erő megméretkezzen, szórványban más a helyzet, itt közösségi felelősség őrizni a megszerzett pozíciókat.
– Milyen évet zárt az EMNT Aradon?
– Folytattuk közösségépítő programjainkat, irodánkon keresztül segítettük és ezután is segíteni fogjuk a magyar kormány reintegrációs, Kárpát- medencei politikáját. Olyan jeles, felkészült és tájainkon még előadást nem tartott személyiségeket sikerült meghívnunk Aradra, mint Babucs Zoltán hadtörténész, aki az 1848-as honvédseregről mesélt eddig ismeretlen részleteket vagy Varga B. Tamás dalnok, aki a kereskedelmi médiában eltöltött tizenkét év után megundorodva annak képmutatásától, anyagiasságától, hamis értékszemléletétől, visszavonult a családi birtokra gazdálkodni és tartalmas, a nemzet kultúrájával, múltjával és jövőjével kapcsolatos dalokat írni. Folytattuk könyvbemutató sorozatunkat, ebből Toót-Holló Tamás népmeséket, mondákat, mítoszokat és mai szövegeket ötvöző Kő trilógiájának a bemutatását emelném ki. Testvérszervezetünk, az Erdélyi Magyar Néppárt is aktivizálódott a mozgalmi munkában, kirándulásokat szerveztek Szegedtől Budapesten át Bihardiószegig, továbbá néptánc-oktatást és családi napokat is.
– Milyen terveik vannak a jövőre nézve?
– Megyünk tovább a megkezdett úton. A cél az aradi magyarság szellemi és lelki állóképességének erősítése, a „magyarnak lenni jó” életérzés népszerűsítése. Magyarnak születni sorsfeladat, felelősség, de szervesen belenőni a leggazdagabb kultúrák egyikébe, nem mindennapi lehetőség is. Az hatalmas, isteni kegy.
– Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

RMDSZ-politika és -finanszírozás
Az erdélyi magyarság Trianon utáni politikai érdekképviselete ellenséges környezetben, közösségünk alapértékeit (igazság, igazságosság, méltányosság) semmibe vevő játékszabályok mentén, egy nyíltan ellenünkre törő államhatalommal szemben volt kénytelen mindenkoron tevékenykedni. Ilyen környezetben, ha az érdekképviselet csupa kőkeményen elkötelezett grállovagból állna, árulás lenne feltenni olyan kérdéseket a forrásfelhasználással kapcsolatban, melyek pontos megválaszolása akár ügyészségi eljárást is eredményezhet. Ha meglenne a kölcsönös bizalom a politikai elit és a választói bázis között, e kérdések feleslegesek lennének.
Sajnos a valóság egészen más.
Az RMDSZ, mely megalakulásakor bírta az erdélyi magyar nemzeti közösség elsöprő többségének bizalmát, 1996-ban a saját belső szabályrendszerével és a magyar érdekekkel egyaránt ütköző módon kormányt alakított a román választások győzteseivel, lemondva ezzel a nyomásgyakorlás legfőbb politikai eszközéről, az önálló külpolitikáról. Innen kezdve apró vargabetűket leszámítva a mindenkori román hatalom de facto legitimálása volt a fő feladata, amiért cserébe maga a szervezet és annak legfőbb vezetői állami védelmet és támogatást élveznek.
Az „Átlátszó-Erdély” nevű hírportál a minap közzétette az RMDSZ pénzügyi beszámolóit, rámutatva aránytalanságokra, pongyolaságokra, következetlenségekre és bizonyos luxusköltségekre egyaránt. E tárgykörben fogant cikksorozatuk hasznos adalék az utóbbi 25 év politikatörténetéhez.
Az egyébként nagyvonalakban eddig is ismert számok fényében – évi 4-4,5 millió euróról van szó - nincs mit csodálkoznunk azon, hogy az RMDSZ a nemzeti autonomista szervezetekkel való tárgyaláskor úgyszólván mindent megígért, (s persze alig tartott be valamit), a forrásmegosztás gondolatát viszont mindig is elutasította, sőt, a médiában még a másik felet is szapulta, amiért az fel merte vetni a kérdést.
A Sipos Zoltán által jegyzett „Mire költik az erdélyi magyarság pénzét” című szöveg is rámutat a kulcskérdésre, tételesen arra, hogy „amennyiben (…) a pénzt a kormány a magyar közösségnek szánta, az RMDSZ pedig csak egy jogi személyiség, mely ezt a pénzt kezeli, akkor az RMDSZ-nek minimum morális, ha nem törvényes kötelessége az erdélyi magyarság fele is részletesen beszámolni arról, hogy mire költi ezt a költségvetési támogatást.” Arról nem szólva, hogy ha a címzett az erdélyi magyar nemzeti közösség, akkor az RMDSZ jogosulatlan versenyelőnyben van vetélytársaival szemben és morális kötelezettsége lenne azokat támogatottságuk arányában bevonni a döntéshozatalba.
Ezzel együtt végső soron még akár szerencsésnek is lehetne nevezni a helyzetet, hiszen ha Kelemenék erre hajlandóak lennének, nehéz lenne lemosni az autonomista erőkről azt, hogy az RMDSZ kézből eteti őket. Mint ahogy ezt a Magyar Polgári Pártról már nehéz lemosni, pedig nem elsősorban anyagi, hanem politikai „segítséget” kap az RMDSZ-től. Persze, amint azt megtudtuk Bíró Zsolt MPP-elnök „spágás” beszédéből, van annak anyagi vonzata is, ami egyáltalán nem mellékes a pártvezetés számára, sőt, ez a tulajdonképpeni célja az RMDSZ-es segítséggel megvalósítani szándékozott bukaresti jelenlétnek.
Az RMDSZ, miután kerek húsz esztendeje ad acta tette az autonómia-programot és azt kizárólag politikai számításból, jellemzően választási célzattal veszi elő azóta, elsősorban a bukaresti forrásokra támaszkodva tud fennmaradni. Fizetni közvetlenül a szűk nómenklatúrát, a pénz kisebb részét pályatokon szétosztani, ismét csak a vazallus-tartási célzattal, nomenklaturális szempontok szerint s persze fenntartva a baráti sajtót, mely, ha egyáltalán kényelmetlenkedik a kiüresedett faszadista (homlokzatra összpontosító, copyright by Szőcs Géza) mamutszervezet irányában, akkor azt csak a megengedett mértékben teszi, a látszatőrzés szándékával. (Örök mementó a Transindex „negatív kampánymonitorja”, melybe valamiképpen a legbotrányosabb RMDSZ-es esetek – például Rózsa Gáspár deményházi plébános verbális ámokfutása, melynek keretében a tisztelendő úr garantálta Markóéknak, hogy 80 emberből 90 az RMDSZ-re fog szavazni, „különben agyonveri az egészet” - nem kerültek bele.)
Mindazonáltal leszögezném, hogy bármennyire is problematikus az RMDSZ finanszírozásának legitimitása, bármennyire is belekeveredik egyik-másik RMDSZ vezető különböző korrupciós ügyekbe, a szervezettel nem ez a fő probléma, hanem az, hogy nem tölti be funkcióját, nem az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekeit, a három szintű autonómiát képviseli Bukarestben, hanem Bukarest érdekeit a közösség és a nagyvilág irányában.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

Kuszálik Péter és a XX. század magyar történelmi nagyjai
A kilencvenes évek végén többmenetes vitát folytattam Kuszálik Péterrel a Romániai Magyar Szó hasábjain az erdélyi magyar jövőképek ütközéséről, az RMDSZ vezetőségének programelsikkasztásáról, az autonómiaprogram kétlépcsős megvalósításáról. (Ez az 1993-ban még konszenzusnak örvendő cselekvési program azt mondta ki, hogy tegyünk meg mi magyarok mindent az autonómia vonatkozásában, ami nem ütközik a román alkotmányjogi szabályozásba – nemzeti kataszter, belső választás, autonómia-statútumok – majd minden nyomásgyakorló erőnket latba vetve kényszerítsük rá a román hatalmat arra, hogy a szuverenitás egy részét átruházza a legitim magyar köztestületekre).
A vitát őszintén szólva még élveztem is, de leginkább annak örvendtem, hogy a Romániai Magyar Szó hasábjain eljuthatnak olyan emberekhez is az autonómiaelvű politikai üzenetek, akik nem a nemzeti sajtót olvassák.
A szinte lovagias, de szellemileg mindenképpen élvezetes vitának az vetett véget, hogy Kuszálik Nagy Benedek nyomába lépve, egy nyilvánvaló rágalmat felkarolva, sunyi módon Tőkés László szekus múltjára kezdett célozgatni. Ez több szempontból is arcpirító, vérlázító és elfogadhatatlan volt.
Elsősorban nemzetpolitikai szempontból: Tőkés László mindmáig a magyarság egyik legismertebb és legelismertebb történelmi személyisége, aki ellen elkövetett bukaresti vétetésű karaktergyilkossági kísérlet a nemzeti érdekek aláaknázása, ha úgy tetszik, nemzetárulás.
Másodsorban erkölcsi szempontból: bemocskolni egy tiszta embert, Tőkés Lászlót, aki bizonyíthatóan a Securitate áldozata volt (amint azt még ma is sok száz ember tanúsíthatja, aki mellette volt az embert próbáló időkben) besúgónak nevezni, az ellenállót együttműködőnek beállítani a legotrombább hamisítás, aljas rágalom.
Végül jogi szempontból. Az erkölcs és a jog nem minden esetben mondja ugyanazt, de ezúttal igen: a rágalmazás, a becsületsértés nemcsak erkölcsi vétség, de büntetőjogi tényállás is. Ezek után is írtam még válaszcikket Kuszáliknak, de azokban kifejezetten a hamis tényállítások helyesbítésére törekedtem, az már nem eszmei bajvívás, polémia volt, hanem az igaz/hamis értékkettős mentén való korrekció.
Bármily furcsa, mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Csíkszeredában Márton Áron szoborcsoportot lepleztek le. Jó lett volna ezt már negyed százada megtenni, volt is ilyen terv, de jobb későn lépni a jó irányba, mint egyáltalán. Kevés felemelőbb érzés lehet, mint a kereszténység talán legszebb ünnepén, Pünkösdkor az állampolgárságot minden magyarra kiterjesztő magyar haza első emberének jelenlétében részt venni az XX. század egyik legnagyobb magyar hazafija szobrának leleplezésében.
De hogy jön ide Kuszálik? Úgy, hogy ő volt az, aki nem kevés munkával sajtó alá rendezte Márton Áron szellemi hagyatékának nem kis részét.
Nem egyszerű az emberi lélek. Egyik oldalról a Kuszálik a kollaboráns konvergencia egyik ideáltipikus esetét produkálja, amikor előbb kisebb írásaiban a legaljasabb módon próbálja befeketíteni a legnagyobb élő magyarok egyikét (a fogalmat Borbély Imre vezette be 1995-ben Markó Bélának írott nyílt levelében: eszerint a kollaboráns konvergencia „a kollaboráció azon esete, amikor a magyar közérdekkel ellentétes, egyéni vagy csoportérdek ölt testet politikai cselekedet formájában, úgy, hogy az a román etnokrata igyekezetet szolgálja.” ) majd egész könyvet írt Tőkés László bemocskolása céljából. A másik oldalról meg időt, energiát nem kímélve dolgozott a Márton Áron köteteken.
Mindeközben e két történelmi személyiség bátorságban, helytállásban, nemzeti elkötelezettségben, politikai következetességben, eszmei felvértezettségben méltán tehető egymás mellé s bizonyára egymás mellé is kerülnek majd a történelemkönyvekben, mint a nemzetük sorsának alakítását felvállaló, a közélet homályos útvesztőiben világos irányt mutató egyházi vezetők.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma/szerintunk

„Gazda Árpád marhasága”
Hivatalosan még Ceauşescu uralkodása idején, 1989. decemberi 21-én – amikor már sejteni lehetett, hogy a fennálló rendszer recseg-ropog – Erdély-szerte hatalmas tüntetések zajlottak, a katonaság pedig több helyszínen is a fegyvertelen tömegbe lőtt, miközben nemzeti közösségünk tagjai több helyütt is saját szervezet alapításába fogtak. Ennek a szervezkedésnek a főbb centrumai Temesvár (itt már december 20-án megalakult a Bánsági Magyar Demokrata Szövetség), Kolozsvár és Bukarest voltak. Nem meglepő módon mégis ez utóbbi ragadta magához a kezdeményezést és az első hivatalos nyilatkozat alatt szereplő, általuk választott név – a Romániai Magyar Demokrata Szövetség – meghatározó maradt.
Pedig mennyivel fontosabb lett volna nevünkben is erdélyi mivoltunkat, őshonosságunkat, több mint ezer éves múltunkat hangsúlyozni. „Romániai” demokrata szövetséget alakíthatnak akár vietnámiak, kínaiak vagy arabok is, akiknek vajmi kevés közük van e régió történelméhez, kulturális gazdagságához.
Az autonomisták kezdeti győzelme
Ezzel együtt az RMDSZ 1996-ig önálló arccal, önálló politikai vonalvezetéssel s nem utolsó sorban önálló külpolitikával rendelkező szervezet volt. Azzal együtt, hogy az első hat évben a szervezet belső életét a helyzetteremtésben, célirányos konfliktusvállalásban gondolkodó autonomisták és a helyzetelfogadó, minden áron konfrontációmentességre törekvő tábor kötélhúzása határozta meg. Az első csoport távlatokban, helyzetünket történelmi léptékben rendező megoldásban gondolkodott, céljait a nemzeti érdekekhez igazította, azokhoz keresve eszközöket. A második a vélt román tűrőképességhez igyekezett igazítani a célhorizontot is. Jó példa erre az első kongresszuson, 1990 áprilisában elfogadott program, mely az autonómiát megpróbálta belegyömöszölni a helyi önkormányzati rendszerbe, bizonyára azért, mert a megfogalmazók féltek nevén nevezni a gyermeket.
Koncepcionális síkon az autonomisták győztek 1992. október 25-én a szervezet hivatalos irányvonalát máig meghatározó Kolozsvári (autonómia) Nyilatkozat elfogadásával, pozicionális síkon viszont a kollaboránsok, előbb 1993-ban Brassóban, majd 1995-ben Kolozsváron, 1999-ban Csíkszeredában. A továbbiakban autonomista kihívó nem akadt a szervezeten belül.
A Janus-arcú politika
Nem meglepő tehát, hogy a hat éven keresztül folytatott Janus-arcú, autonomista és tájba simuló elemeket egyaránt integráló politikát az 1996-os kormányra lépés alapvetően megváltoztatta. A szervezet politikáját a neptuni paradigmán belül fogalmazták újra. Az önálló külpolitika az RMDSZ akkori elnöke, Markó Béla által is bevallottan megszűnt, az RMDSZ beállt az ország nyugatra néző kirakatába statisztának. Hadd szúrjam ide, vállalva az önismétlés ódiumát: a szerep azonos volt Fülig Jimmyével, aki statisztaként egy vendéglő kirakatában ült, időnként a gyomrára mutatott és szélesen mosolygott jelezvén, hogy jól van lakva. Megköttetett a paktum a román és a magyar elit között, aminek lényege az volt, hogy a magyarság hallgat jogos követeléseiről, az autonómiáról – amit egyébként 1918. december 1-jén Gyulafehérváron megígértek nekünk –, nem okoz kellemetlenséget a román vezetésnek, az pedig elegendő engedményt és anyagi támogatást nyújt ahhoz, hogy azt eredményként felmutatva a magyar szervezet meg tudja őrizni választói támogatottságát. A képlet tehát nagyon egyszerű és könnyen átlátható.
Az erdélyi magyar nemzeti közösség urnákhoz járuló részének elsöprő többsége mégis az RMDSZ-re adja voksát. Ennek okai szerteágazóak, benne van a bejáratott név és szimbólumrendszer, a komoly infrastrukturális háttér, az évtizedek alatt kiépített kapcsolati háló, de éppen annyira az is, hogy az RMDSZ anyagi és politikai támogatást kap Bukaresttől, aminek segítségével pozícióját fenntarthatja. E szervezet kezeli ugyanis az erdélyi magyar nemzeti közösségnek címzett nem csekély állami támogatást, évente mintegy 4–4,5 millió eurót. A pénz négyötödét saját magára költi, majd az egy ötödét nagyvonalúan pályázatokon osztja szét, persze ismét csak klienturális szempontok szerint. E gazdasági monopólium a nómenklatúraépítésnek ideáltipikus feltételrendszert biztosít.
Mindent magára költ az RMDSZ
E kérdéssel először Gazda Árpád foglalkozott a Krónika hasábjain bő tíz esztendeje, de most a kérdést elővette a politikailag valóban függetlennek tűnő Átlátszó Erdély is. Miután háromrészes tényfeltáró riportban részletezték a szervezet pénzhasználási módszereit, az RMDSZ-vezetés a szokásos ignorálás helyett a bizonyítványmagyarázat mellett döntött.
Az RMDSZ ügyvezető elnökével, Kovács Péterrel készült interjúban a megkérdezett a „Gazda Árpád marhasága” informális megfogalmazással próbálta tagadni a lényeget. S bár az interjúkészítő a törvényszöveget is beidézte, mely szerint az RMDSZ az erdélyi magyarságnak járó pénzügyi támogatást kezeli, ő megmaradt a maga álláspontján, miszerint a pénz az RMDSZ-é, s azt akár teljes egészében magára, tételesen az alkalmazottak fizetésére is költhetné.
A stílus maga az ember. Az RMDSZ ügyvezető elnöke, aki annak idején a „Nem akarok somer lenni” program nyelvi leleményével tűnt ki az RMDSZ-es szürkeségből, most ismét elengedte magát verbálisan. Ami a kisebb baj. A nagyobb az, hogy magyarázza a magyarázhatatlant.
Az RMDSZ-es sajtó – a 2015-ös évben 110 000 euróval megtámogatott online újság, a Maszol – persze megpróbálja kikezdeni a tényfeltáró riportot, de hasztalan, a számok önmagukért beszélnek.
Le szeretném szögezni, nem az a fő problémám, hogy a nyilvánosságra került adatok szerint az RMDSZ vezetői nem vetik meg a luxust – lásd például a VW Multivan gépkocsira megrendelt 15 000 eurónyi extrát –, hogy meglepő összegeket fizetnek ki ingatlanokra, hogy a benzinköltségükből egy évben harminchatszor lehetne megkerülni a Földet az egyenlítő mentén, vagy hogy kiszállási költség címén kifizetett összegből 12 000 napnyi belföldi kiszállás jön ki. Különösen érdekes a kérdés, hogy mindezt ki veszi igénybe, tekintve, hogy az RMDSZ-nek Kovács Péter szerint mindössze 116, a riport szerint 168 alkalmazottja van.
A fő probléma igazából a gyeplőn tartás. Az RMDSZ-nek nem az a célja, hogy a lehető legkényelmetlenebb legyen a román hatalom számára, hogy rákényszerítse arra, hogy sorsunk távlati rendezéséről legalább érdemi párbeszéd induljon, hanem az, hogy a nemzetpolitikai követelményektől függetlenül biztosítsa a szervezet elitjének a kiváltságait. A „román párt, román érdek, magyar párt, magyar érdek” hangzatos jelszava mögött semmiféle tartalom nincs, ez itt a fő baj.
Túlzás lenne azt állítani, hogy az RMDSZ nem magyar párt. Kétségkívül magyar emberek vezetik, magyar a középgárda és magyarok a szavazók, csak a szervezet politikájának vektora nem mutat egy irányba a magyar érdekekkel. Ez itt a fő gond.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ki a terrorista? Budaházy vagy Gergényi?
Közkeletű, tetszetős és a valóságot nagymértékben fedő megfogalmazás szerint a jogszabályok absztraktsága, általános megfogalmazásai és az egyes megítélendő cselekmények konkrétsága közötti űrt a bíró lelkiismeretének kell kitöltenie. A gond viszont az, hogy a magyar bírói kar elméleti felkészítését, szakmai szocializációját a Kádár-korban kinevelt oktatói gárda biztosította, így sok esetben nem az igazságosság érvényesül az ítéletekben, hanem egyfajta „balra torzult” világszemlélet. Az ügy kimenetele attól függ, hogy a bíró képes volt-e függetleníteni magát a bal-liberálisok által dominált oktatási rendszer negatív hatásától, vagy sem. Az abszurd bírói döntések hosszan sorolhatók, a saját borába saját lakásában saját fagyállót öntő borosgazda elítélésétől és igen súlyos büntetésétől el egészen egy jól körülhatárolható etnikum gyilkosságra vetemedő tagjainak enyhe büntetéséig.
Budaházy Györgyöt terrorizmussal vádolják. A terrorizmus büntetőjogi tényállása eléggé általános ahhoz, hogy olyan cselekményeket is bele lehessen szuszakolni, melyeknek a tényleges terrorizmushoz semmi közük. (A pontos idézet szétfeszítené e kis írás kereteit, akit a téma közelebbről érdekel, elolvashatja a tényállás hatályos megfogalmazását a buntetojog.info weboldalon.)
Budaházy György ikonikus alakja a gyurcsányista féltotalitárius rendszerrel szembeni nemzeti ellenállásnak. Nevéhez fűződik az Erzsébet hídi 2002-es blokád, a Szent Korona Rádióban saját nemzeti műsor szerkesztése, a 2006-os forradalmi mozgalom. Hogy a Magyarok Nyilai nevű szerveződéshez mennyi köze van, az vitatott, de tény az, hogy e szervezethez is mindössze néhány „Molotov-koktélos” támadás fűződik, melyek során senki nem sérült meg, valamint Csintalan Sándor megverése. Vagyis rongálás és testi sértés, amiért nem osztanak 10-20 évet, mint a terrorizmusért.
Ha Budaházy Györgyöt mégis elítélnék ezen vád alapján, amikor a szemeket kilövő, ártatlan emberek százait megkínzó, megalázó rendőrpribékek közül senkit nem küldtek börtönbe, az az újkori magyar demokrácia egyik legnagyobb szégyene lenne, s lényegében a rendszerváltás szimbolikus csődje.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A múlt tükörcserepei – Húsz esztendeje történt
Miért állította 1996-ban Adrian Năstase, hogy az RMDSZ-ben „szélsőséges, egészen a rasszizmusig menő áramlatok találhatók”.
A rágalom és annak forrásvidéke
A román kormánypropaganda –s nem ritkán az ellenzéki–mindig is előszeretettel rágalmazta a magyarságot. A szomorú az, amikor ehhez a magyar oldalról kap az ellenfél muníciót. 1996 júniusában a Romániai Magyar Szó hasábjain megjelent egy interjú Adrian Năstase-val, melyben azt a kérdést is körbejárták a riporterrel, hogy lehetséges-e kormányzati együttműködés az RMDSZ-szel. Annál is inkább, hogy ezt az RMDSZ volt elnöke, Markó Béla nem zárta ki akkori nyilatkozataiban. Năstase egy nem teljesen határozott nemmel felelt, indoklásul pedig azt hozta fel, hogy az RMDSZ-ben "szélsőséges, egészen a rasszizmusig menő áramlatok találhatók. Nem én találtam ki Katona Ádámot és az Erdélyi Magyar Kezdeményezést." "RMDSZ megtűr soraiban egy románellenes platformot.”
Íme, hogy lehet pár sorban valótlanságot valótlanságra halmozni. Románellenes platform soha nem volt az RMDSZ-en belül s vélhető, hogy nem is lesz. Mi több, érdemleges társadalmi támogatottsággal bíró, valóban románellenes politikai erő sem működött az elmúlt évszázadban Erdélyben, a jövőről nem lehet teljes biztonsággal nyilatkozni, de vélhető, hogy egyhamar nem jön létre ilyen szervezet. Az erdélyi autonomisták mindig is valamiért és nem valami ellen szálltak síkra, a románok jogait pedig nem kívánták soha csorbítani még ott sem, ahol a magyarság mindmáig többen él.
De hogy juthatott eszébe ilyesmi Năstase-nak?
A válasz nagyon egyszerű. Midőn Katona Ádám polémiába keveredett a Szociáldemokrata Platform prominensével, Dáné Tiborral, le merte írni, hogy nem szeretne az RMDSZ vezetőségében olyan embereket látni, akiknek fogyatékos a magyar identitása, ami abban érhető tetten, hogy román házastársat választanak, román iskolába íratják a gyermekeiket és románul beszélnek velük, akkor magyar oldalról indítottak ellene szabályos sajtóvadászatot. Szavait úgy próbálták értelmezni, mintha a származásról beszélt volna, holott világos volt a megfogalmazás, Katona Ádám a magyarság vállalásáról beszélt és nem a származásról.
Tokay György odáig ment, hogy a III. birodalom eszmeiségével hozta kapcsolatba Katonát, Markó Béla Petőfivel példálózott, holott Petőfi pont a Katona által említett asszimilációs folyamat fordítottjára, a magyarrá válásra példa, Magyari Lajos pedig kiállt az ügyet tárgyaló SZKT mikrofonja elé és azt indítványozta, hogy döntse el a testület, hogy demokratikus vagy fasiszta szervezet legyen-e az RMDSZ.
Nem kétséges, hogy Katona Ádám érzékeny kérdést érintett meg, de amit írt, az vállalható, politikailag abszolút belefér a legszigorúbb szalonképességi szabályokba és semmi köze nincs semmiféle ordas eszméhez. Ő saját véleményét mondta el arról, hogy kit látna szívesen egy magyar szervezet vezetőségében. Ebben vélhetően nem kevés magyar egyetért vele. A Romániai Magyar Szó egyik olvasója például levélben kelt Katona Ádám védelmére, ilyenformán: „igaz ugyan, hogy a házastárs milyensége nem feltétlenül határoz meg egy embert, de azért fanyalogva bíznánk magunkat olyan orvosra, kinek a neje temetkezési vállalkozó.”
A mi kultúrkörünkben a legtermészetesebb dolog, hogy mindenkinek joga van a magánélethez, és ahhoz, hogy eldöntse, milyen jövőt szán gyermekeinek. Ebbe, bármennyire fáj is ez a magyar sors alakulását szívükön viselőknek, belefér az asszimiláció, a románná válás joga is. Viszont a másik oldalról a választónak is joga van tudni, hogy olyan embert küld-e Bukarestbe a magyar iskolákért harcolni, aki saját maga román nyelvű oktatási intézménybe íratja a gyermekét.
Katona Ádám voltaképpen a közélet transzparenciájáért szállt síkra, ezért kellett kipellengérezni, ezért kellett leszélsőségesezni, lerasszistázni és lefasisztázni. S miután ezt megtették RMDSZ politikusai, csoda-e, ha a rágalmat örömmel karolja fel egy vezető román politikus, és fordítja azt az egész szervezet ellen?
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

Az MPP mint kapocs?
Ha meghatároznánk egy új fogalmat, a politikai reménybeváltási indexet, vagyis azt az arányt, ami egy adott politikai erő létrejöttekor fennálló társadalmi elvárások, igények valamint a ténylegesen beteljesített várakozások között állítható fel, s ennek alapján rangsorolnánk a politikai erőket, akkor a Magyar Polgári Párt nem előzné meg az RMDSZ-t.
Hangsúlyozom, a várakozásokat nem az eredményesség, a választási siker, hanem az elvhűség, a következetesség, a politikai célok állandósága vonatkozásában értelmezem.
Az RMDSZ úgy alakult meg, mint az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekvédelmi szervezete, melyet minden magyar magáénak érzett. Mind e funkció tényleges ellátása, mind a szervezet legitimitása erősödött, midőn Brassóban úgy határozott 1993-ban a szervezet kongresszusa, hogy az „állam az államban” modellt fogja követni felépítésében és működésében, hogy életre hívja az erdélyi magyar parlamentet, társadalmasítja a politikát. Ám 1995-ben Markó Bélát úgy választották újra az elnöki tisztségbe, hogy a rábízott határidős feladatok (autonómia-statútumok, nemzeti kataszter, belső választás) közül vezetése mellett a szervezet egyet sem végzett el, sőt, nem is lépett érdemit e téren. Az üzenet egyértelmű volt: úgy is megőrizhető az elnöki pozíció, ha közben az elnök nem végzi el rábízott munkát.
A pozícióban maradáshoz elég az elvhűek, a programot teljesíteni igyekvők semlegesítése és a középgárda többségének megnyerése. A továbbiakban Markó 2011-ig (amikoris átadta pozícióját az általa kiszemelt utódnak) erre törekedett. Részben ezt szolgálta a 1996-os kormányra lépés is. Olyan politikai kontextust sikerült teremteni, melyben az autonomisták programja szembement az RMDSZ aktuálpolitikájával. Amit viszont a többség - ki gyávaságból, ki karrierizmusból, ki őszinte meggyőződésből - támogatott. 1996-ban a Markó-Neptun egységfront két legyet ütött egy csapásra: egyik oldalról államhatalmi pozíciókat szereztek, feladva az önálló külpolitikát, a nemzeti önkormányzat eszméjét, az autonómiaharcot, másik oldalról bebiztosították magukat a nemzeti autonomistákkal szemben.
S fel lehetett tenni a kérdés az SZKT-kon, a kongresszuson vagy választási gyűlésen, hol halkan, de határozottan, hol kiabálva, hogy „attól lesz autonómiánk, ha kilépünk a kormányból?”. Amire egyszerű, egyszavas választ nem lehet adni, csak több bővített mondatból állót, aminek lényege, hogy a kilépés szükséges, de nem elégséges feltétele az autonómiának, hogy az autonómia megteremtéséhez külpolitikai nyomás alá kell helyezni a román hatalmat, s hogy az EU csatlakozás előtt van erre igazán lehetőség. De ezeket az érveket az RMDSZ-es középgárda már nem hallgatta meg vagy nem akarta meghallgatni. Így aztán a szervezet elevickélt máig, politikáján érdemben nem változtatva. Mérsékelt célok, mérsékelt eredmény, amit egyébként a román államhatalom szépen lassan roncsol, visszavon, átír, lásd nyelvhasználat, lásd Mikó-ügy, lásd zászlóprobléma és még sorolhatnánk.
A Magyar Polgári Párt úgy indult, mint az autonomista erők zászlóshajója. A korábbi elnök, Szász Jenő viszont úgy kezelte a szervezetet, mint a saját politikai feudumát, s annak érdekében, hogy megmaradjon az elnöki poszton, a törvénytelenségektől sem riadt vissza. Pozíció-megőrzési igyekezetében olyan állapotokat teremtett a pártban, melyek még az RMDSZ nem épp kifogásolhatatlan belső (ál)demokráciájánál is sokkal rosszabbak voltak. Az első gyergyószentmiklósi küldöttgyűlés zöldcédulázási manőverét még a bíróság is elítélte implicit módon, válaszul az elnök azokat záratta ki a pártból, akiknek a bíróság igazat adott. Nem sokkal később, mind Szász Jenő, aki budapesti kinevezése után átadta strómanjának, Bíró Zsoltnak az elnöki stafétabotot, mind az új elnök arra biztatta a választókat a 2012-es parlamenti választásokon, hogy adják voksukat az RMDSZ-re. Ami elég abszurd volt, miután éveken át azzal indokolta az elnök az EMNT-vel való szakítást, hogy az EMNT közösen indult az RMDSZ-szel a 2009-es európai parlamenti választásokon. A 2012-ben formálódó MPP – RMDSZ szövetséget formális stratégiai partnerséggé emelték később. Aki tehát az MPP-re adta voksát 2008-ban, 2016-ban csak nehéz szívvel tehette ezt, nem is maradtak sokan. A pártnak 2008-ban volt 489 helyi tanácsosa, mára ez a szám 158-ra apadt. Más kérdés, hogy az MPP a megmaradt kb. 20.000 szavazatát ügyesen tudta kamatoztatni, hatékony helyezkedéssel és elsősorban az RMDSZ-el való paktumkötés útján e kevés vokssal is 15 polgármesteri tisztséget szerzett. Mint ahogy az is más kérdés, hogy az elvhű autonomistákat tömörítő EMNP, bár a megyei tanácsosi listák vonatkozásában több mint kétszer annyi szavazatot nyert, mint az MPP, saját logo alatt, önállóan egyetlen polgármesteri tisztséget sem szerzett.
Most az MPP elnöke azt nyilatkozza, hogy pártja kapocs az erdélyi magyar politikai életben, mivel egyes településeken az EMNP-vel, más településeken az RMDSZ-el kötött egyezséget. Formálisan így is van, de érdemes ennek a kapocsfunkciónak mögé nézni.
Valójában arról van szó, hogy az MPP vezetése, Bíró Zsolt a maga „spágás” politikai gondolkodásával az RMDSZ irányában rendelkezik kapcsolódással, míg a bázis, az alapvetően nemzetben és autonómiában gondolkodó középgárda az EMNP irányában. Ha „fentről” Bíró Zsolték nem tiltják le több helyszínen is az EMNP - MPP együttműködést, az udvarhelyi sikert meg lehetett volna többszörözni.
Udvarhely üzenete egyértelmű: a nemzeti oldalnak egységben van esélye sikert elérni. Az egységet viszont akadályozza az MPP elnökének RMDSZ-orientáltsága. Amennyiben tehát az MPP elvhű magja nem lesz képes egy hiteles vezetőt választani, akkor az RMDSZ továbbra is sikerrel osztja majd meg az autonomista tábort. Mert hogy Bíró Zsoltnak és követőinek politikája az RMDSZ-nek kedvez, annak az önmagából kifordult politikai erőnek, melynek ellenében a Polgári Párt megalakult, ahhoz kétség nem fér.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintünk

Hejha 2016 Erdélyben: kisebb eltolódások a politikai térképen
A politikai egység mítoszának bűvölete még ma sem oszlott el mifelénk, így az erdélyi magyar választóközönség belső indíttatásait figyelembe véve a magyar–magyar verseny terepe a helyhatósági választás s azon belül is a tömbmagyar települések. E megmérettetés alkalmas a pártok közötti erőfelmérésre, azzal együtt, hogy itt is van egy torzító elem: a szórványban, ahol az egyes testületekbe való bejutás múlhat azon, hogy indul-e két vagy három magyar párt, a két autonomista szervezet sok esetben nemzeti felelősségből nem indít jelöltet.
Két és fél pólus
A vasárnap lezajlott helyhatósági választás nem hozott érdemi változást a sajátos két és fél pólusú erdélyi magyar politikai erőtérben. Két és fél pólus, mondom, mert bár az MPP stratégiai egyezséget kötött az RMDSZ-szel és ismételten e pártot támogatta a különböző választási megmérettetéseken, mégiscsak egyes helységekben az RMDSZ ellen indult az Erdélyi Magyar Néppárt támogatásával.
Ha összevetjük az eredményt a 2008-as voksolással, szembetűnő az autonomista oldal térvesztése. Különösen Háromszéken fájdalmas a vereség, ahol 2007-ben Tőkés László egymaga több szavazatot kapott, mint az RMDSZ listája. A választók nem díjazták a két autonomista párt, az MPP és az EMNP csörtéit, mindkettőt keményen megbüntették, nem foglalkozva azzal, hogy ki a felelős a testvérharcért.
Az RMDSZ jellemzően megőrizte pozícióit, egyetlen komolyabb szimbolikus vereséget szenvedett, s azt Székelyudvarhelyen. Arra senki nem számított, hogy a hajdan elsöprő magyar többségű, de mára szinte elszórványosodott nagyvárosokban, Kolozsváron, Nagybányán és Nagyváradon magyar polgármester lesz. Szóba jött viszont esélyesként Szatmárnémeti, ami nagy sikere lett az RMDSZ-nek.
Megérdemel pár szót Marosvásárhely is, ahol Soós Zoltán indult mindhárom magyar párt támogatásával, de sajnálatos módon vesztett. Soósnak 25 557 szavazatot sikerült összegyűjteni, ami lehangoló, tekintve, hogy 2012-ben Frunda 28837 voksot gyűjtött. A csökkenő tendencia egyértelmű, Borbély Lászlóra 2008-ban 34 374-an szavaztak, Kelemen Atillára 2004-ben 34 625-ön. Lehet most azon tanakodni, hogy Dan Maşca feltűnésével, a választóközönség elfáradásával vagy Soós személyével volt-e baj. Azon is morfondírozhatunk, hogy más jelölt kapott volna-e vagy sem több szavazatot, vagy mi lett volna, ha az RMDSZ erőteljesebben támogatja Soós kampányát. Ám a számok sajnos számok maradnak. Tény az, hogy a Marosvásárhelyen élők 2000 óta először (amikor is Fodor Imre vesztett párszáz szavazattal) jó szívvel és nyugodt lelkiismerettel adhatták volna szavazatukat a közös magyar jelöltre. Másképp nézne ki a magyar jövő, ha ezt kellő számban meg is teszik a marosvásárhelyiek. S ezzel nem akarok választópolgárra mutogatni, a polgár olyan, amilyenné a társadalmi környezet és azon belül a saját elit teszi. Közös felelősségünk, hogy ide jutottunk, hogy egy kifogástalan legitimitással rendelkező, előválasztáson jelöltséget nyert prominensünk kevesebb szavazatot kap, mint a neptunista, nem egyszer hamis tényközlésen kapott, a magyar érdekek ellen ismételten fellépő Frunda György – igaz, négy évvel korábban. Értékeljük, hogy ellentétben a 2000-es választásokkal, úgy hírlik, hogy Soósék időben óvják meg az eredményt, ugyanis nem meglepő módon ismét fennáll a csalás gyanúja, ráadásul több síkon is (szavazatok érvénytelenítése, új személyi igazolványok tömeges kiadása a választást közvetlenül megelőzően).
Autonomisták potenciálja
Az udvarhelyi autonomista győzelem azt jelzi, hogy a választópolgárok értékelik a nemzeti oldal összefogását, s üzeni, hogy soha nem késő a jó irányba lépni. Hogy megértik az idők üzenetét az MPP vezetői, abban erőst kételkedem. Mint ahogy abban is, hogy az MPP elvhű részének lesz ereje Biró Zsoltot leváltani és egy hiteles, következetes, nem törlesztésben, hanem magyar jövőben gondolkodó autonomistát a párt élére állítani.
Ténykérdés, hogy az MPP-nek van mivel dicsekednie: az RMDSZ-szel és kisebb részben az EMNP-vel való ügyes koalíciókötés megkétszerezte polgármestereinek számát. Társadalmi támogatottsága ugyanakkor nem nőtt, hanem csökkent. A kézirat lezártának idején a BEC 94,63 százalékos feldolgozottság mellett kiadott adatai szerint a néppárt polgármestereit, helyi és megyei tanácsosi listáit lényegesen több választó támogatta, mint az MPP-ét és ez meglátszik a tanácsosi mandátumok számában is.
Biró Zsolt az MTI-nek elmondta, hogy szerinte az eredmények, valamint az a tény, hogy MPP-s jelölteket támogatott egyes településeken az RMDSZ, más településeken az EMNP, azt igazolta, hogy „az MPP a kapocs szerepét tölti be az erdélyi magyar politikában”. Tetszetős magyarázat, és van is benne valami. Abban az értelemben, hogy az MPP bázisa, a törzsgárda húz a néppárt fele, míg a vezetőség egyre inkább RMDSZ-típusú komprádorpolitikában gondolkodik, „spágás” érdekérvényesítésben, ami az RMDSZ fele teremt kapcsolatot.
Az egyetlen következetes autonomista politikai erő, az Erdélyi Magyar Néppárt csapatát megtépázta az elmúlt négy esztendő. A megmaradtak igyekeztek helytállni. Kevés pénzből korrekt kampányt folytatva megőrizték a helyi tanácsosaik nagy részét. A mindösszesen három megyei tanácsos lehangoló eredmény, mint ahogy az is, hogy polgármesteri székhez sehol nem jutott a párt. Ugyanakkor tény az is, hogy sikerült megmaradni a politikai térképen, s elnyerni a magyar szavazatok 5–8 százalékát. Ez kétségkívül kevés ahhoz, hogy kellő zsaroló potenciált jelentsen, hogy erre támaszkodva rászorítsák az RMDSZ-t a következetes és autonomista politizálásra, de elég ahhoz, hogy ne lehessen leírni a pártot, mint önálló politikai tényezőt.
Mert ha csak annyi szerepe marad a néppártnak, hogy nem hagyja, hogy az RMDSZ-szel teljesen elszaladjon a ló, már akkor megvan a szervezet létértelme. De ennél nagyobb a feladat. Előbb-utóbb át kell venni az erdélyi magyar érdekképviseleti funkciót attól a párttól, mely kereken húsz esztendeje, az 1996-os puccsszerű, a belső szabályokat lábbal tipró kormányzati szerepvállalással feladta a távlati magyar érdekeket, a nemzeti önkormányzat eszméjét, az autonómiát.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Trianonon innen, Trianonon túl
A Trianonon innen, Trianonon túl címet viselte Raffay Ernő történész előadása, melyre szerda délután került sor a Jelen Ház nagytermében. Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete által közösen összeállított megemlékező program „a nemzeti összeomlás sajátságos magyar útját és az abból kivezető túlélés útját” vázolta fel a közönségnek, ahogy az a meghívókon is szerepelt. A rendezvényt egy videoklip és egy rövid, „powerpointos” bemutató vetítésével indították a szervezők. Az est hangulatához hozzájárult Vesztergám Miklós, aki tárogatón játszott, és Murvai Dávid, aki egy Reményik-verset szavalt a közönségnek.
Köszöntőjében Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad Megyei Szervezetének elnöke többek között azt emelte ki, hogy ’89 után nyíltan lehet beszélni bármiről – szerencsére. Illyés Gyulát idézve tehát kijelentheti, „magyar az, akinek fáj Trianon”. A témához kapcsolódó történelmi tényekkel és érdekességekkel vezette fel Raffay Ernő előadását, majd néhány adattal is szolgált a vendégről. Magát az előadást nem részletezném, hiszen Borbély Zsolt, és természetesen az előadó jóvoltából sikerült készítenem egy interjút, melyből kiderül: miről volt szó, mi az, amiről szó lehetett volna, és, mivel az idő és a professzor úr is megengedte, egyéb dolgokra is rákérdezhettem.
Teljesen új tárgyalások kellenének
– Mások már megtették előttem, de hadd üdvözöljem én is Aradon, professzor úr! Bár nem először jár nálunk, mégis szeretném megkérni, hogy pár szóban mutatkozzon be az olvasóknak, hiszen szinte biztosan nem elég annyit mondani, hogy ön történész…
– Köszönöm! Én magamról annyit mondanék el, hogy történész vagyok, 68. életévemet élem, származásomra tekintve pedig apai ágon székely vagyok – Csókfalva, Hármasfalu. 1617-ben Bethlen Gábor fejedelem adott egy Raffay Mihály nevű ottani embernek lófőszékelységet, tehát nemesi rangra emelte. Anyai ágon Vas megyei családból származom. Körülbelül ennyi. A rendszerváltás idején politikus voltam, két ciklusban is, és nagyjából végig országgyűlési képviselő. Honvédelmi államtitkár, tehát katonai ügyekkel foglalkoztam, 1994-től pedig egyetemi oktató vagyok. Voltam a Partiumi Keresztény Egyetemen Nagyváradon, a Református Egyetemen Budapesten, most pedig a Wekerle Sándor Üzleti Főiskolán tanítok gazdaságtörténetet és diplomáciatörténetet. Szóval egy öreg tanárember vagyok, aki foglalkozik erdélyi, Trianonnal kapcsolatos kérdésekkel.
– A mai előadás címe Trianonon innen, Trianonon túl, de úgy-e van az előadásnak másik, hosszabb változata is. Mi az, amit ott tárgyalnak, és most nem hangzott el?
– Trianon okai és következményei szerepelnek az előadásomban, ami azt jelenti, hogy a történelemóra része az addig tart, amíg az 1800-as évek közepétől eljut Európa és a Magyar Királyság Trianonig, 1920-ig. Azután, napjaink felé haladva, Trianon következményeit sorolva először a Horthy-korszakról szoktam beszélni, a négyszeres területi revízióról, a román–magyar, csehszlovák–magyar és szerb–magyar történelmi ellentétekről, amelyek rendkívül mélyek, és szinte feloldhatatlannak látszanak. Azután az 1945 utáni Trianon-következmények kapcsán úgyszintén a kommunizmusról, a romániai és szlovákiai sovinizmusról, szerbiai magyarírtásokról beszélek, illetve, ami nem nagyon volt benne (mert most csak egy óra állt rendelkezésemre, tehát jó harminc perccel rövidebb volt az idő), a rendszerváltozás óta eltelt több mint negyed évszázadról szoktam beszélni. Ezt itt csak megemlítettem, hogy 1989–’90-ben két nagy esemény is lezajlott. Első a kommunizmus bukása – ez pozitív –, és a magyarok számára két nagy lehetőség Trianon megtámadására békés vagy nem békés eszközökkel: az egyik, hogy Csehszlovákia 1992. dec. 31-én két darabra bomlott, Jugoszlávia pedig 1991. és 1995. között egy véres háborúval bomlott fel. Na most, a dologban az a lényeg, hogy a csehek és a szlovákok ügyesen szétosztották maguk között a területet is, a fegyvereket is, bizonyos gazdasági ügyekben is megegyeztek, és ekkor Magyarországnak lett volna lehetősége Szlovákia nemzetközi jogi értelemben vett elismerése kapcsán bizonyos követeléseket tenni a szlovák kormány felé a felvidéki magyarok érdekében. A másik, hogy amikor Jugoszlávia felbomlott, a második világháborúval azonos hosszúságú, véres háború volt a szerbek és a horvátok, illetve a szerbek és a bosnyákok között. Ezeknek a részleteit szoktam elmondani. Pl. a kilencvenes évek elején, az Antal-kormány idején volt a Kalasnyikov-ügy, amikor Magyarország két nagy kamion, tehát több tízezer fegyvert és több millió lőszert adott el készpénzért a függetlenségét kinyilvánító Horvátországnak – hogy ennek milyen politikai és katonai következményei voltak annak idején. Ez nagyon fontos téma, az RTL-klub nemzetközi stábja is erről készít most egy komoly filmet, jelenleg Zágrábban forgatnak.
Ezenkívül szoktam beszélni arról is – hiszen magam is erdélyi családból származom, és a könyveim egy része a román–magyar viszonyról szól –, hogy az első világháborúban Romániának milyen szerepe volt Magyarország kapcsán. Az egyik következő könyvemnek az lesz a címe, hogy az 1916. évi erdélyi román katonai betörés.Tehát 1916 augusztusában megtámad bennünket a saját szövetségesünk, ami elég furcsa, a nemzetközi joggal nehezen magyarázható döntés. Ez gyakorlatilag a mai napig a román–magyar viszont teljesen rosszá tette. Mindegy, hogy mit mondanak a külügyminiszterek, az államfők, a különböző kormánytagok, sajnos az a helyzet, hogy a két ország között most is súlyos ellentétek vannak. Éppen azért, mert a NATO-n belül Románia annyira Amerika-barát, hogy fölhatalmazva érzi magát arra, hogy (főleg székelyföldön) dűlőre vigye a romániai magyarok ügyét úgy, hogy a románoknak jó legyen, a magyaroknak nem. Szerintem ez így tovább nem mehet; az én felfogásom szerint kétoldalú tárgyaláson kéne beszélni a román és magyar kormányköröknek. Ezekről szoktam még beszélni az előadásokban.
– Ma olvasható volt az egyik hírportálon, hogy Szijjártó Péter és a román gazdasági miniszter erősebb együttműködést tervez a két ország között. Az viszont megfigyelhető, hogy gazdasági szempontból tényleg jól együtt tud dolgozni a két ország, főleg a határ mentén, a kereskedelmi kamarák révén. A gazdaságban tehát nem nyilvánul meg az ellentét, vagy csak nem nyíltan?
– Hát, már Trianon után elkezdődött a gazdasági kapcsolatok kiépítése. Főleg a régi kelet-magyarországi megyék, de egész Erdély a Magyarországgal való kereskedelemre van ítélve. Él egy Sabin Gherman nevű kolozsvári úr, akit én személyesen ismerek, és aki azt mondja, hogy a román költségvetésben Bukarest több támogatást kap, mint Erdély összes városa és faluja együttvéve. Ez azt jelenti, hogy Bukarest – az ő álláspontja szerint, de én is egyetértek vele – nem irányít elég pénzt és szándékot Erdély felé. Emögött viszont már politikai megfontolás van, mert nem minden esetben érzik magukénak Erdélyt. Legkevésbé a székelyföldi megyék fejlesztését támogatják. Ugye Bukaresttől nyugatra vannak, de Budapest felől a Kárpát-medence legkeletibb három megyéjéről van szó. Gondolok itt a botrányos autópálya-építésre, de ezt ismerik a Nyugati Jelen olvasói, nem akarom részletezni. Mindazonáltal nekem is az a véleményem, tehát egyetértek Szijjártó miniszter úrral abban, hogy a gazdasági kapcsolatokat jó, ha fejlesztjük, mert az oldja, oldhatja a politikai feszültségeket. Igen ám, de nem fogja! Hiába kereskedünk egymással, a cégeknek ez jó, természetesen, és helyes, mert mindkét kormány támogatja az állampolgárait. Azonban ha Bukarestben azt gondolják, hogy a magyarok elítélendők, horthysták, irredenták és a „szörnyű” területi autonómiát akarják, és emiatt idegenkednek a magyaroktól, akkor a magyar–román megbékélésnek semmi jeleit nem fogjuk látni. Az egy dolog, hogy a kamarák kereskednek, rémisztő kamionforgalom van, ami jó – de csak ha van autópálya… A gazdasági kapcsolatok tehát jók, de nem elegendőek.
– Ezek kapcsán két kérdés fogalmazódott meg bennem. Az egyik, hogy akkor mire lenne szükség a feszültségek enyhítése érdekében, ha egyáltalán van ilyen?
– Nagyon komoly kapcsolataink vannak – elvileg. Az unióban is tagok vagyunk, valamint a NATO-ban katonai szövetségesek. Ennek a kettőnek olyan rendkívüli összetartó erőt kellene jelentenie, ami nincs! A fő kérdés az marad, hogy Erdély hova tartozik. Ezt a kérdést kell megoldani, és a két nemzet közötti, korrekt megoldás után lehet csak jó a viszony. Ugyanis az, hogy a románok egy szerencsés nemzetközi pillanatban ide bevonulnak, elfoglalják egy másik nép országát (ahol az ő fiai is laknak, etnikai kisebbségben), megszállás alatt tartják és örök időkre ott akarnak maradni, nonszensz. Őrült nagy problémát okoz a két nemzet között, mert azért a magyarok sem birkák, mi is ismerjük a történelmet. Én azt mondom, hogy a románok és a magyarok között teljesen új tárgyalásokat kellene folytatni. A két ország delegációja üljön össze, tárgyalják ki a problémát az oktatástól a határokig, a kereskedelemtől a vallásokig mindent, amit lehet, beszéljenek meg, mert ez csak így fog működni.
– A másik kérdés – hogy az eredeti témához is visszakanyarodjunk –: előadásából azt a tanulságot vontam le, hogy figyelnünk kell a lehetőségekre, arra mikor adódik alkalmunk változtatni. Miről ismerhetjük fel ezeket a pillanatokat?
– Igen… Az a helyzet, hogy a világ történelmét mindig a nagyhatalmak döntik el. 1918 előtt, a Monarchia részeként ebbe a magyaroknak is volt beleszólásunk. 2016-ban is a nagyhatalmak döntenek, ezek most az USA, Oroszország és Kína, meg az ún. kisebb nagyhatalmak (mert ilyenek is vannak, például Németország stb.), de főleg az USA és Oroszország döntenek. Nekünk tehát az orosz és amerikai viszonyok békéssé vagy erőszakossá válásának kontextusában kell cselekednünk. Hogyha békésebb lesz, akkor mi Erdély kapcsán föl tudunk vetni kérdéseket. Ha erőszakossá vagy háborússá válik, akkor nagyobb a baj, mert a NATO-ban szövetségesek vagyunk Amerikával. Magyarország érdeke azonban akkor is a NATO-s és az Európai Uniós kapcsolatok meggyöngítése. Nem mondom, hogy a kilépés, de mindenképp gyöngítés, mert túl közel vagyunk ahhoz, hogy Oroszország felénk irányítsa a rakétáit. És most – kétségtelen tény, felső katonai vezetők elmondták –, hogy az orosz rakéták egy része Románia felé irányul. Megítélésem szerint tehát a román kormány öngyilkos politikát folytat.
– Elnézést kérek, de ha már erről is szó esett, nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem! Úgy látom, hogy a két nagyhatalom között Magyarország (főleg a migráns-kérdés kapcsán), inkább az oroszok felé hajaz. Önnek mi a véleménye erről?
– Jól látja. A helyzet az, hogy én nem vagyok sem Fideszes, sem KDNP-s, meg semmilyen pártnak a tagja, de figyelem az eseményeket, és egyetértek azzal, amit a mostani kormány csinál. Nem szabad nagy tömegekben beengedni a menekülteket – a szerencsétleneket és árvákat, akik az életükért futnak, nyilván –, de a nagy tömegeket nem, mert Európa elvesztheti az identitását. Egyébként már elvesztette, tehát a keresztény Európa már nem létezik. Nyugat-Európa a liberalizmus által lepusztított, fogyasztói társadalmak egymás mellett élésének konglomerációja, ha szabad ilyen bonyolultan kifejeznem magam.
Magyarország, Románia, Lengyelország az, ahol nagyobb vallásos tömegek vannak, bár Románia és Szlovákia sajnos túl soviniszta – jelenleg őket tartom Európa két legsovinisztább országának. Ezeket leszámítva a magyar kormány álláspontja helyes a migráns-ügyben, mert először valóban csak nyugaton, de utána az egész kontinensen hihetetlen kegyetlenséggel lepusztítják a kereszténységet, mert sem bennük, sem vallásukban nincs meg a Krisztusi szeretet fogalma.
– Reméljük hát, hogy ha eljön az idő, a vezetők felismerik majd a pillanatot! Én pedig köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én is köszönöm szépen!
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Megállapodás: nem vitatkoznak kampányban az autonómiáról a pártok
Az erdélyi magyar pártok és politikai szervezetek pénteken megállapodtak egymással arról, hogy a romániai őszi parlamenti választások kampányában az autonómia iránti egységes szándéknak a kinyilvánításán túl nem folytatnak vitát egymással a megvalósítás részleteiről.
Az Erdélyi Magyar Egyeztető Autonómia-Kerekasztal Szili Katalin miniszterelnöki megbízott kezdeményezésére ülésezett Kolozsváron. Az ülésen részt vevő Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), a Magyar Polgári Párt (MPP), az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) képviselőinek az MTI-hez eljuttatott közös nyilatkozata szerint az autonómia valamennyi szervezet közös ügye, ezért nem kívánnak egymással vitát folytatni a megvalósítás részleteiről a választási kampány időszakában.
Az aláírók kinyilvánították: elfogadhatatlannak tartják az Európai Bíróság elutasító ítéletét a Székely Nemzeti Tanácsnak a Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért címet viselő európai polgári kezdeményezése ügyében. „A szubszidiaritás elvének megfelelően támogatunk minden olyan döntési mechanizmust, ami az embereket közvetlenül érintő döntések esetén megadja számukra a beleszólás lehetőségét” – áll a dokumentumban.
Az aláírók reményüket fejezték ki, hogy az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) és az RMDSZ által közösen előterjesztett, Minority Safe Pack címet viselő európai polgári kezdeményezés luxembourgi tárgyalása során tekintetbe veszik az európai polgárok döntéshozatalhoz fűződő jogait.
Kijelentették: támogatják a gyergyószentmiklósi, a gyergyóújfalui, a makfalvai és a székelyderzsi polgármesterek azon beadványát, amelyben felhívják az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa Monitoring Bizottságának a figyelmét a romániai helyi önkormányzatiság és regionalizmus visszásságaira. Az aláírók üdvözölték az erdélyi Vincze Lóránt megválasztását a számbeli kisebbségben élő európai nemzeti közösségek érdekeit képviselő FUEN elnöki tisztségébe.
„A Nemzeti Összetartozás Napja után és az 1956-os forradalom és szabadságharc közelgő 60 éves évfordulója előtt összetartozásunkat és egymás iránti szolidaritásunkat fejezzük ki” – áll a dokumentumban, amelyet az RMDSZ részéről Székely István ügyvezető alelnök, az EMNP részéről Zakariás Zoltán alelnök, az MPP részéről Kulcsár Terza József, a párt önkormányzati tanácsának az elnöke, az EMNT részéről Borbély Zsolt Attila alelnök, az SZNT részéről pedig Izsák Balázs elnök írt alá.
MTI
Székelyhon.ro

Vissza a múltba!
A Medián legfrissebb felmérése szerint a Fidesznek több támogatója van az összes magyar szavazó körében, mint a többi pártnak együttvéve, a maga 37%-ával fölényesen vezet, második a Jobbik 12%-kal, utána következik az MSZP 9%-kal, a DK 5%-kal, az LMP 4%-kal. Az Együtt 2%-át és a Magyar Liberális Párt 1%-át csak a precizitás kedvéért említem meg.
A biztos szavazók táborában még látványosabb a nagyobbik kormánypárt fölénye: 54%-kal vezeti a listát. A legnépszerűbb politikusok körében az első kilenc (!) helyezett kormánypárti, a tizedik, aki egyben a legnépszerűbb ellenzéki, Vona Gábor.
Ezt a trendet szeretné megtörni Molnár Gyula, az MSZP frissen megválasztott elnöke, valamint társa, a választmány új elnöke, Hiller István. Úgy tűnik, a kommunista állampárt egyenes ági örökösének kongresszusa, pontosabban a kongresszus többsége úgy látta jónak, ha felhagy az új arcok felmutatásának politikájával, miután a fiatalok, Mesterházi Attila (korábbi elnök és miniszterelnök-jelölt), Botka László (eddigi választmányi elnök), valamint a most leköszönt, de az elnöki mandátumért újra induló Tóbiás József kudarcot vallott.
Most az MSZP visszatér olyan arcokhoz, akiket már sokszor láttunk, ha humorizálni volna kedvünk, azt is mondhatnánk, hogy jó, hogy nem a Kovács László– Lendvai Ildikó párost választották meg. Igaz, ők nem is indultak, de biztos hallgattak volna a jó szóra, ha kellő erővel győzködik őket.
Jobban hangzana, ha mindazt, amit a Fidesz az MSZP elnökválasztása alkalmából kiadott közleménye tartalmaz, egy független szakértő írta volna le, de a helyzet az, hogy egy tárgyszerű, elfogulatlan szemlélő sem írhatott volna mást.
Mert a két új vezető valóban régi motoros, akik fontos pozíciókban voltak a 2002 és 2010 közötti katasztrofális korszakban, a párt valóban ugyanott folytatja, ahol abbahagyta, a szocialisták valóban végre akarják hajtani Brüsszel kényszerbetelepítési tervét, folytatják a bevándorláspárti politikát és „a falazást a korrupciós ügyeikhez”. Molnár Gyula pedig valóban nyitni akar az országot tönkretevő Gyurcsány felé.
Az MSZP jelszava: vissza a múltba!
Meglátjuk, mit szólnak ehhez a választók.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jobbik részünk
A modern tömegdemokrácia belső logikája a bulvár mocskába rántaná le a politikát. Minden kelendő, ami szenzáció, mindennek hírértéke van, amire az emberek ugranak, és amivel ártani lehet egy másik tábor vezéralakjának. Ugyanakkor az is természetes, hogy a jobb érzésű emberek megpróbálnak ellenállni a mocsok-áradatnak, és vészharangot húznak, midőn a politika körüli bulvárkommunikáció újabb és újabb határokat lép át.
Emlékezetes G. Fodor Gábor esete az egykori modellel, akit lekurvázott, aktfotóit pedig pornófotóknak nevezte, pusztán azért, mert az illető az MSZP-ben vállalt közéleti szerepet. Félreértés ne legyen, az MSZP színeit felvállalni ép erkölcsi érzékkel és ép szellemi adottságokkal nem lehet. Ez egy dolog, ám pellengérre állítani valakit, és súlyosan a becsületébe gázolni, mert húsz évvel ezelőtt meztelen fotók jelentek meg róla, elfogadhatatlan. Örömteli, hogy akkor GFG-nek visszavonulót kellett fújni a szinte össztársadalmi felháborodás miatt.
A legújabb áldozat Volner János, a Jobbik új frakcióvezetője, aki Vona Gábort váltotta e poszton. „Bokros” esete egy hölggyel, akivel saját bevallása szerint is hosszabb ideje kapcsolatban áll, nemcsak a bulvármédiát járta meg, hanem a fősodor is foglalkozott vele, persze ki így, ki úgy.
Igen korrekt cikket közölt az ügyben érdekmentes Magyar Nemzet Gazda Albert tollából. (Érdekmentes, mondom, hacsak azoknak a híreszteléseknek nem adunk hitelt, miszerint a Jobbik és Simicska között titkos megállapodás köttetett, s Orbán volt szövetségese a zajos szakítás után beállt a Jobbik mögé. Feltéve, de meg nem engedve, hogy ez így lenne, sem tűnik valószerűnek, hogy ezért állna ki karakánul a tudatosan centrista pozíciót elfoglaló közíró a tiszta közélet mellett.) Gazda alapvető kérdéseket feszeget A Habony-titok című írásában. Hova vezet e negatív tendencia, van-e egyáltalán határ, van-e még tabu, vagy tényleg mindent lehet, s bármit lenyelnek a nagyobbik kormánypárt azon politikusai, akik jóérzése biztosan tiltakozik az ellen, ami történik.
Gazda szeretné hinni, hogy van Rubicon, s vele alighanem együtt rezdül a nemzet jobbik része, melyet nem fertőzött meg a „bármit lehet” gátlástalansága.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Párbeszédek időszaka következik? (Autonómiáink és a világpolitikai fejlemények)
Az elmúlt huszonöt esztendőt meghatározta az autonómiáért folyó küzdelem, és mára egyértelmű, ennél többet követelni esélytelen, kevesebbet pedig nem érdemes, bizonyossá vált, hogy autonómia nélkül drasztikus iramban fogyunk – ezekkel a szavakkal vezette fel Borbély Zsolt Attila politológus, az EMNT alelnöke azt a tusványosi beszélgetést, amely autonómiáink helyzetét vizsgálta a világpolitikai fejlemények tükrében. A meghívottak többsége valamilyen formában kapcsolódik az erdélyi autonómiamozgalomhoz, és bár igazán újat egyikük sem mondott, a vélemények megoszlottak arról, hogy kedvez vagy sem a jelenlegi időszak követeléseinknek.
Szász Jenő, a Nemzetstratégai Intézet igazgatója szerint Európa mély belső válságokkal küszködik, emiatt nincs energiája jó válaszokat adni a külső válságokra. Ilyen helyzetben nagy kérdés, hogy jut-e ideje, figyelme, s egyáltalán listáján hányadik helyen áll a Kárpát-medenceében élő nemzeti közösségek ügye. Szász Jenő véleménye szerint felértékelődőben vannak az őshonos közösségek, hisz az elmúlt egy-másfél esztendő megmutatta Nyugat-Európának, hogy míg a belső migráció többletforrást biztosított – munkaerőt, demográfiai növekedést –, a kívülről érkezők elsősorban kihívást jelentenek. Úgy látja, a párbeszéd időszaka következik, intézményesíteni kell azt az országok között és az országokon belül is. Európa komoly makrokihívások előtt áll, a nemzetek ügye egyre inkább háttérbe szorul, beszűkülnek a mozgásterek, de itt, a közép-európai térségben új párbeszédeljárások indulhatnak – vélekedett Szász Jenő.
Andrea Carteny Kelet-Európa-kutató szerint az EU egyik nagy hibája, hogy a kezdetektől belügynek tekintette a kisebbségi kérdést, pedig véleménye szerint az őshonos kisebbségeket meg kell védeni, pragmatikusnak kell lenni, folyamatosan nyomást gyakorolni, és a legfontosabb talán a tabuk nélküli nyitott viták folytatása.
Visszatérő vendége Tusványosnak Marc Gafarot I Monjó katalán politológus, publicista is, aki szerint nem kellene a kisebbség kifejezést használnunk, hisz ezzel önmagunkat kisebbítjük, a nemzeti közösség szóösszetétel sokkal kifejezőbb, helyesebb. Európában 50 millióan nem élnek többségben, sokan másodrangúnak tekintenek bennünket, pedig nemzetiségtől függetlenül mindenkit megillet az első osztályú állampolgárság. Meglátása szerint az itteni magyarok sokat vártak Ceauşescu bukása után, és nem igazságos, ami történt. Az autonómia a megoldás része, eszköz egy jobb társadalom megteremtésére, segít helyreállítani a párbeszédet különböző közösségek között, és eszköz a gazdaságfejlesztésre is, meglátása szerint ezért nem akarja Bukarest. Ha Európa egy polgáraihoz közel álló szövetség kíván lenni, akkor pozitívan kellene tekintenie „az olyanokra, mint mi”, és hűnek mAradnia a jelmondathoz: Egység a sokszínűségbe – vélekedett.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák Balázs a közképviselet nemzetközi „ügyeiről” beszélt: július 28-ig beterjesztik fellebbezésüket a luxembourgi európai bíróság polgári kezdeményezésüket elutasító döntésével kapcsolatosan, véleménye szerint az alapfokú indoklás „elfogadhatatlan megállapításokat tartalmaz”. Kitért a Marosvásárhelyi bíróság székely szabadság napjához kapcsolódó ítéletére is, a csendőrség által kiszabott tízezer lejes büntetést részben törölték. Izsák szerint a közösség szempontjából ez nem rossz, azt a hatezer lejes bírságot helyezték hatályon kívül, amelyet a csendőrség azért szabott ki, mert úgy ítélte meg, hogy a székely vértanúk emlékművétől engedély nélkül vonultak a főtérre. Ez a döntés összhangban áll a másik ítélettel, lezárulni látszik a polgármesteri hivatallal, csendőrséggel, rendőrséggel folytatott jogvita, a jog győzött, nincs akadálya, hogy 2017. március 10-én több tízezer ember vonuljon fel Marosvásárhelyen. Izsák kiemelte, jövő év elején az új kormány ismét napirendre tűzi a regionális átszervezés kérdését, ezért szükség lesz arra, hogy nagy számban, közösen fellépve követeljük Székelyföld régió kialakítását.
Toró T. Tibor, az EMNP alelnöke elmondta, az elmúlt 25 évben túl sok sikerrel nem dicsekedhetnek, talán arra lehetnek büszkék, hogy sikerült a politika napirendjén tartani az autonómia kérdését. Meglátása szerint úgy kell cselekednünk, hogy magunk javára fordítsuk az ellenük mutató politikai törekvéseket, ehhez stratégiai partnereket keresnek, többek között a transzilvanista románok soraiban is. Szili Katalin miniszterelnöki megbízott „békemissziós” szerepéről beszélt, azt a feladatot kapta Orbán Viktortól, hogy próbálja egybefogni az erdélyi autonómiatörekvéseket, igyekezzen rávenni az együttműködésre, párbeszédre az itteni szervezeteket. Mint fogalmazott, ha két indián egymás skalpját követeli, annak a sápadtarcú örül, ezért fontosnak tartja feladatát. Ő is kiemelte a drasztikus népességfogyást, de beszélt arról is, hogy Európa „homokba dugja a fejét”, lakóinak 85 százaléka többségi társadalomhoz tartozik, tíz százalék nemzetiség, öt százalék pedig migráns, az öt százalék gondjaival hajlandó foglalkozni, de a tíz százalékról tudomást sem akar venni. Véleménye szerint a béke, a biztonság csak akkor teremthető meg Európában, ha új, szabályozott szolidaritást alakít ki, ha újradefiniálja önmagát, és nekünk készen kell állnunk, hogy „egyes nemzetrészeink egészséges versengésben megfogalmazott közös koncepcióval tudjanak előállni, vagy a sápadtarcúak győznek”. Répássy Róbert Fideszes képviselő leszögezte: Magyarországnak alkotmányos kötelessége támogatni a határon túli magyarok autonómiatörekvéseit.
Kalmár Ferenc Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos nincs meggyőződve arról, hogy a párbeszéd ideje következne Európában, elhatalmasodóban a félelem, és ez egyáltalán nem kedvez. A migrációs válság kapcsán sokszor összemossák az őshonos kisebbségek és migránsok ügyét, és sok állam kockázati tényezőként tekint a kisebbségekre, mára felfüggesztették azt a tézist, hogy a sokszínűség Európa gazdagsági forrása lehet. Az autonómia elérésének egyik előfeltétele, „hogy egyet akarjunk, akkor talán meghallgatnának”. Ugyanakkor úgy vélte „mi is ludasok vagyunk, hogy ilyen keveset tudnak rólunk”.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lesz-e új európai fősodor?
A politikai kommunikáció több szempontból tipologizálható. A kínálkozó megközelítések közül az egyik legkézenfekvőbb a szakmai. Másképp nyilatkozik meg a politikát tudományosan megközelítő politológus, a politikából élő, „professzionális” gyakorló politikus, a politika terepén mozgó publicista és a kocsmaasztalnál vitatkozó laikus. Ennél is fontosabb megkülönböztetés az, mely az előbbi szempontrendszert keresztbe metszi, hogy a lényegről szól-e a mondandónk, avagy puszta mellébeszélés. Hogy irányt mutat-e, vagy szolgaian irányt követ, akár a képviselt közösség érdekeivel ellentétes.
A globális háttérhatalom gazdasági-pénzügyi-politikai-szórakoztatóipari-médiabeli polipja kialakított egy olyan beszédmódot, melybe a lényegkerülés eleve bele van építve a fogalomhasználat, a taburendszer, az elfogadottnak tekintett megközelítésmódok révén. E gigantikus hatalmi összefonódás ugyanúgy megköti azok nyelvét, akik pozícióorientáltak (magyarán mondandójukat nem az igazságkeresés és - terjesztés, hanem a pozícióőrzés vagy még magasabb pozíció elérési igyekezete diktálja), mint ahogy George Orwell 1984 című regényének szereplőit az egzisztenciális félelem kötötte az újbeszél alkalmazásához. Ily módon az intézményes politikában mára uralkodóvá vált a frázispuffogtatás, a hazug mantrák ismételgetése, a valós folyamatok és tények figyelmen kívül hagyása.
A szólásszabadságot lábbal tipró globalista megatechnika végeredménye ritka élességgel azonosítható be azon jelenségkör esetében, amit a „politikai korrekt” újbeszél hazug módon „menekültkérdésnek” nevez, a tárgyszerűség látszatát megőrizni igyekvő, de a szalonképességre ügyelők tábora migránskérdésnek vagy modern kori népvándorlásnak, a taktikai szempontokat félretevő tárgyszerű szemlélő pedig Európa muszlim megszállásának.
Tőkés és Orbán a lényegről szól
Tőkés László és Orbán Viktor abban különbözik Európa vezető politikusaitól, hogy a lényegről mernek szólni, sőt, talán az a kijelentés is megkockáztatható, hogy kettejük között az egyik fő összekötő kapocs éppen „a hallgatás falának” programszerű, tudatos lebontási igyekezete, a kimondhatóság határainak feszegetése.
Tőkés László idei tusványosi beszédében megismételte a múltban nagy port kavart tézisét Magyarország védőhatalmi státuszának kívánatosságáról, s rámutatott arra, hogy ha egy közösség végveszélybe kerül, akkor harcolnia kell és nem azt mérlegelnie, hogy létért folyó önvédelme politikailag korrekt-e. Az EMNT elnöke által meghatározott kommunikációs pászmán haladva Orbán Viktor sem használta a modern kor globalista újbeszéljét. Idei tusványosi expozéjában ennek jegyében egyetlen fordulatot engedett meg magának, azt is úgy, hogy finoman jelezte kételyeit, s ez a fordulat úgy szólt, hogy „mi úgy tudjuk”, hogy Ukrajnában a népakarat döntött a nyugati orientáció mellett. Végig érdemi kérdésekről szólt, mi több, nem ritkán frontálisan neki is támadt a globális háttérhatalom által felállított taburendszernek. Mint tette ezt korábban is az illiberális demokráciára vonatkozó téziseivel, amivel párhuzamban kipellengérezte a szalonok „politikai korrektség” néven forgalmazott idiotizmusát.
A magyar kormányfő rámutatott arra, hogy az Európai Uniót vezető elit megbukott, hogy Brüsszelnek abba kell hagynia a „denacionalizálás”, a központosítás, a hatáskörelvonás politikáját, hogy az Egyesült Államok demokrácia-exportja is felelős az Európába irányuló népvándorlásért, hogy értékelni kell, hogy e politika megváltoztatását egy esélyes elnökjelölt, a sokak által elítélt és nevetségessé tett Donald Trump is felvállalja. (Persze a libertariánus sajtó azon frissiben rányomta Orbánra a bélyeget, hogy a vezető politikusok közül „elsőként állt be Trump mögé”, holott mindössze arról volt szó, hogy a magyar miniszterelnök kiemelt egy-két pozitívumot Trump programbeszédéből.)
V4-ek: ami összeköt, és nem, ami szétválaszt
Orbán Viktor hitet tett a V4-ek együttműködése mellett, ami igen fontos dolog, mert pont Magyarország az, melynek oka lenne ezen együttműködést szétrobbantani, hiszen a felvidéki magyarság helyzete finoman szólva is aggasztó és a migránsügyben oly együttműködő Fico e kérdésben teljességgel hajthatatlan. Orbán reálisan látja, hogy olyan helyzetben van az egész kontinens, hogy ha a beindult migrációs folyamatok eszkalálódnak – márpedig sem felszíni jel, sem mélyen fekvő ok nem ígéri elcsitulásukat – akkor Európa rövid időn belül élhetetlenné válik. Mint Orbán is jelezte, már most a félelem és a bizonytalanság érzése uralja a földrészünket. A félelem okát egyelőre elsősorban az aggasztó hírekben kell keresni. De pár éven belül könnyen oda juthatunk, hogy mindegyikünknek lesz az ismeretségi körében féltucatnyi megerőszakolt, kirabolt, meggyilkolt áldozat, már persze, ha nem mi magunk válunk valamelyik „szír agysebész” áldozatává. Hogy nemcsak Malmö, Párizs vagy Brüsszel egyes negyedeibe nem lesz tanácsos fehér embernek belépni, de Pozsony, Budapest vagy akár Bukarest is a mindennapi élet poklává válik. S nem csak egyes kerületeké. Afrikában kiapadhatatlan az emberutánpótlás, Európába pedig többen vágyakoznak, mint ahány embert egyáltalában eltartani képes a vén kontinens.
A V4-ek együttműködése tehát vitális, és Orbán Viktor helyesen teszi, hogy egyelőre önmérsékletet tanúsít a nemzetpolitikai kérdésekben szlovák viszonylatban. Mondom ezt elnyomott, kisebbségbe kényszerített magyarként. Olyan sajátos helyzetbe jutottunk, hogy az egész kontinensnek mi, a kommunizmus alól bő negyed évszázada felszabadult s a mintademokráciák által alig leplezetten lenézett közép- és kelet-európaiak mutatunk utat, mi őrizzük azt az értékrendet, amit ma európainak mondunk. Azt az értékrendet, mely integrálja mind a kereszténység, mind a felvilágosodás egykoron szembefutó értékeit, a toleranciakultúrát, az emberi jogokat, a méltányosság, kölcsönösség, igazságosság kultuszát, a nők egyenjogúságát, magyarán mindazt, amit az iszlám tagad. Mi nem felejtettük el, hogy a létünkre törő másságot nincs okunk szeretni, hogy öngyilkosság a toleranciakultusz jegyében befogadni egy olyan agresszív kultúrát, mely többségbe kerülve felszámolja a gyengébbnek bizonyult befogadók értékrendjét.
Magyar népszavazás, az európai precedens
Hogy sikerrel jár-e az eszmeileg Orbán Viktor által meghatározott V4-es politika, még nem tudni. Reményteli jelenségek vannak. Egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz az őszi anyaországi népszavazás eredménye, hogy egy sikeres magyar népszavazás kivált-e egy referendumsorozatot más országokban, de legalább Közép-Európában. Mert mint arra a magyar kormányfő rámutatott, ma bizony egyedül Magyarország az, ahol a választópolgárok intézményesen, közjogi keretek között nyilváníthatnak véleményt migránskérdésben.
Ígéretes, hogy repedések mutatkoznak a globális háttérhatalom monolitnak hitt akaratának betonfalán. E hatalmi összefonódást a nyílt színen megjelenítő aktorok már nem minden esetben értenek egyet. Míg Obama vagy Soros György úgy tesz, mintha nem lenne evidens összefüggés a migráció és a terrorista támadások elszaporodása között, megélhettük, hogy a New York Times bírálja Merkel menekültpolitikáját.
Orbán Viktor is utalt arra, hogy egy vesztébe rohanó fősodorból nem baj, ha kikerül az ember. A nagy kérdés az, miként Orbán is mondta, hogy lesz-e Európát irányítani, a jelenlegi gazdasági-, elit- és demokráciaválságból kivezetni, a külső támadástól megvédeni képes új fősodor? Nem tudni tehát, hogy merre viszi sorsunkat a világpolitika.
Nekünk, egyszerű polgároknak cselekvési a cselekvési terünk, de mégis létező. S azt mindenképpen felöleli, hogy az őszi népszavazáson vegyünk részt és voksoljunk az Európát tönkre tevő, semmit meg nem oldó kényszerbetelepítés ellen.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Érthetetlen
Az Index a múlt kedden nagyinterjút készített Szijártó Péter külügyminiszterrel. Ebben amellett, hogy amibe lehet, belekötöttek, szóba került, hogy a külügy Eörsi Mátyást jelöli a Demokráciák Közössége nevű szervezet főtitkári posztjára.
Eörsi a Facebook-oldalán előző nap másként mesélte e jelölés történetét, mint Szíjártó, de nem ez az igazán érdekes mozzanat ebben a történetben. Hanem az, hogy ennek a jelölésnek milyen üzenete van a saját tábor felé. Eörsi maga is jelzi, hogy továbbra is ellenfele lesz a kormánynak, amit, ismerve eddigi pályafutását, készséggel el is hiszünk neki.
Szíjártó azt szeretné, hogy külföldön, pártállástól függetlenül „egy irányba beszéljenek” a magyar politikusok. Ez kétségkívül nemes cél, ugyanakkor teljesen realitásidegen is. A magyar politikában 1945-től errefelé mindig volt egy baloldali bekötöttségű, internacionalista, nemzetellenes vonulat, mely saját kapura játszott. A kommunizmus időszaka alatt ráadásul ez volt a domináns politika. 1990 után a kommunista utódpártok erősítést kaptak liberális oldalról, azóta az MSZP (illetve annak utódpártjai), valamint az SZDSZ (illetve utódpártja, a formálisan az MSZP-ből kivált Demokratikus Koalíció) közösen terjesztik Magyarország rossz hírét. Közösen ássák alá a magyar nemzeti külpolitikát (lásd legutóbb a migránsügyet), közösen nyomják a magyar kormányt abba az irányba, hogy minél jobban megfeleljen az ő kenyéradó gazdáiknak, a globális háttérhatalomnak, az EU-nak és az Egyesült Államoknak.
E politika egyik legmarkánsabb képviselője épp Eörsi Mátyás volt, aki leginkább azzal lophatta be magát a nemzeti gondolkodású erdélyiek szívébe, hogy egy interjúban a székely autonómiát a kínai textilkereskedők magyarországi hipotetikus autonómiájához hasonlította. Elvégre mit számít neki, hogy egy közösség őshonos-e egy adott területen vagy bevándorló. Hogy van-e azon a területen államalkotó, netán éppenséggel autonómiaépítő történelmi tapasztalata vagy nincs.
A legabszurdabb mozzanat, hogy a magyar külpolitika sajátlagos arcélének megőrzésére elődeinél sokkal inkább törekvő Szíjártó az, aki ezt a teljességgel érthetetlen és szükségtelen gesztust teszi.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ferenc pápa, Európa felszámolása és az októberi népszavazás
Léteznek olyan nyilvánvaló alapigazságok, melyeket, ha bizonygatni kell, ha érvelésben egyáltalán elő kell hozni, akkor az arról árulkodik, hogy nagyon beteg korban élünk.
Legyen szó olyan, az élet szentségével kapcsolatos alapvető tézisről, mint az, hogy egy ártatlan magzat elpusztítása nem „családtervezés”, hanem különös kegyetlenséggel, védekezésképtelen kiskorú sérelmére elkövetett gyilkosság, vagy olyan, könnyen igazolható kérdésről, hogy a homoszexualitás természetellenes (hiszen, ha általánossá válna, az kihalással fenyegetné emberiséget) vagy olyan viszonyulási alapelvről, hogy a saját gyermekemet jobban szeretem, mint a másét, a saját családom fontosabb, mint a másé, saját nemzetem közelebb áll hozzám, mint bármelyik más nemzet, saját vallásom és annak követői előrébb vannak számomra, mint más vallások követői.
Még akkor is így van ez, ha szükségképpen akadnak akár a családban, akár a nemzet keretén belül, akár a hittársak között elismerésre, ragaszkodásra, pozitív megkülönböztetésre méltatlanok, akik többet ártanak az adott közösségnek, mint amennyit használnak.
Különleges és sajátos, sőt, a szkizofréniával határos a helyzet akkor, ha az illető személy az adott, erősen hierarchikus vallási közösség, konkrétan a katolikus egyház vezetője.
Sokan kiakadtak, amikor Bayer Zsolt feszes logikával bebizonyította, hogy micsoda logikai hibába esik a római pápa, amikor egy katolikus pap mise közbeni, Allahu Akbar! felkiáltással kísért vallási indíttatású rituális kivégzését párhuzamba hozza a katolikus emberek családon belül alkalmazott, nem egyszer gyilkosságba torkolló erőszakosságával. Majd levonta a kíméletlen következtetést a pápa erkölcsi és/vagy intellektuális alkalmatlanságára vonatkozóan. A felháborodott reagálók közül senki nem cáfolta érdemben a cikkíró egyetlen állítását sem.
Sajnos az a helyzet, hogy pont a katolikus egyházfő az, akinek nemhogy nem fontosabb a saját egyházának népe, mint más egyházaké, hanem látványosan egy másik egyház tagjainak kedvez. Az iszlám erőszakot mentegeti, miközben nem emeli fel hangosan a szavát a keresztényeket a világ különböző pontjain ért brutális támadások miatt, a betolakodó idegenek lábát mossa, miközben immár adathegyek szólnak arról, hogy kiapadhatatlan tartalékokkal bíró iszlám beáramlás Európába rövid időn belül megváltoztatja földrészünk kulturális arculatát, „menekülteknek” nevezi a sok esetben missziós tudattal átitatott, a hódítás vágyától fűtött, az európai államberendezkedést, erkölcsi és jogi normákat élből elutasító beözönlőket.
Amivel lényegében kiszolgálja az egész migrációnak nevezett népvándorlást koreografáló nemzetközi háttérerőket.
Sokan rebesgetik, hogy ezért kellett lemondatni XVI. Benedeket (hogy milyen úton sikerült nyomást gyakorolni egy idős, erkölcsös, hithű emberre, nem tudjuk, de visszatekintve aligha valószínű, hogy önként mondott le), és helyére egy olyan embert ültetni, aki néhány, a pénz világát és romboló hatását ostorozó kötelező retorikai gyakorlat mellett partner Európa tönkretételében. Hiszen pont azok – a konzervatív, hagyománytisztelő, keresztény-nemzeti gondolkodású népesség – körében kelt zavart, akik bázisát képezhetik az új európai ellenállásnak, akik érzékelik a veszélyt, s akik tennének is ellene.
Mindazonáltal bízhatunk abban, hogy a józan emberek többsége öntudatra ébred addig, míg Európában az európaiak vannak többségben és ha másképp nem, népszavazásokon és/vagy választásokon kényszeríti rá a saját értékrendjét, kultúráját, őseit és unokáit eláruló nyugat-európai politikai vezetőket politikájuk megváltoztatására.
Ezért is volt kulcsfontosságú Vona Gábor EMI-táborbeli kemény kiállása az októberi népszavazás ügyében. Mert megfogalmazást nyert, hogy minden vita, fenntartás és nézetkülönbség ellenére, aki nem megy el szavazni, nem szavaz a betelepítési kvóta ellen, s nem biztat erre másokat, az a nemzet érdeke ellen cselekszik.
E népszavazás túlmutat önmagán, ennek eredményére oda fog figyelni nemcsak a visegrádi közösség, de egész Európa.
Borbély Zsolt Attila

itthon.ma//szerintunk

Liberális elhatárolósdi
A magukat liberálisnak mondó magyarországi értelmiség mindig is szereptévesztésben volt, mindig is igényt tartott arra, hogy megmondhassa, miről lehet beszélni és hogyan, mely gondolatok szalonképesek és melyek nem, milyen szavakat, fogalmakat, szimbólumokat lehet használni, s melyek tiltottak. Rendkívül találó rájuk nézve is az a frappáns idézet, amit William F. Buckley Jr.-nak tulajdonítanak, miszerint „a liberálisok azt állítják, hogy ők nyitottak mások véleményére. Csak aztán sokkot kapnak, amikor kiderül, hogy vannak más vélemények”.
A különbség a kilencvenes évek és az új évezred között, hogy akkor, ha erkölcsi joguk nem is volt ehhez, de hatalmuk igen. Az örömteli hatalomvesztés dacára, mintegy feltételes reflexképpen, időről időre ma is nekiállnak tüntetést szervezni, mondjuk azért, mert egyik cigány megböki karddal a másikat az autóbuszon, s ezt is milyen jó érzés a „rasszista magyarok” nyakába varrni, vagy listázzák magukat különböző ürügyekkel (lásd például a zámolyi cigányok ügyét), netán elhatárolódási akcióba kezdenek, mint amikor Szaniszló Ferenc Táncsics-díja kapcsán.
Most Bayer Zsolt állami kitüntetése váltotta ki e reflexet, a kézirat leadásakor 18 korábbi kitüntetett küldte vissza lovagkeresztjét az államelnöknek. Azért is érdekes ez, mert arcpirító módon kettős mércével mérnek ezek az emberek.
Őket az nem zavarta, hogy Magyarország miniszterelnöke lehetett 1994-ben egy olyan ember, aki 38 évvel korábban szovjet oldalon, karhatalmistaként, fegyverrel a kézben harcolt a magyar nép ellen, sőt, be is álltak mögé szekértolónak és hitelesítőnek. Az sem zavarta őket, hogy egyik társuk, név szerint Eörsi Mátyás egy szadista gyilkos egykori ávóssal nyitott közösen ügyvédi irodát. Arra sem emlékszem, hogy követelték volna a Tilos Rádió betiltását, amikor ott az egyik meghívott azt a magvas gondolatot osztotta meg a hallgatósággal, hogy legszívesebben kiirtana minden keresztényt.
Mindezzel szerintük nincs gond.
Azzal viszont van, hogy Bayer Zsolt kendőzetlenül és – megengedem – nem ritkán trágár stílusban, de nagyon is lényeglátó módon beszél az általuk tabuként megjelölt kérdésekről, legyen szó a zsidó és a magyar értelmiség viszonyáról, a cigánybűnözésről vagy a globális világhatalomról.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A MegmAradás temploma (1.)
„A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása!"
(Morus Tamás)
Csengersima térségében, a magyar–román határ közvetlen közelében húzza meg magát a valamikor volt Nagygéc község. 1280-ban említik elsőre, s azóta aktív részese a magyar történelemnek. A XIV. században még szolgabírót is adott a vármegyének, így a vármegye több alkalommal is itt tartotta gyűléseit. 1852-ben, a 200 ezer forintos Aradi vérdíjból a bresciai hiéna megvásárolta a 355 lakost számláló kisgéci, majd a 670 lelkes nagygéci pusztát is. Alig kétszáz kilométerre rémtettei színhelyétől, Aradtól, emeletes kúriát építtetett a Majláth-kastélyból, és rendre meginvitálta a környékbeli magyar urakat, de soha nem ment el hozzá senki. Aztán ő maga ment látogatóba, de sorra becsukódtak előtte a magyar kapuk. A nagygéciek legendákat terjesztettek róla, hogy a kastélya szobáit embervérrel festi ki, vérrel teli vályúban fürdik, mindennap egy embert a pincéjében ledarál élve. A lánya testét szőr fedi, kutya feje van, és sikító hangot ad ki éjjelente. Ezt az utálatot visszahallva a báró, visszaköltözik Grácz városába. Egy év múltán magára hagyatva ott éri a halál, a nagygéci magyar parasztemberek és a zsidók pedig békességben, szeretetben élhették tovább megszokott, háborítatlan közösségi életüket – nélküle.
Trianon idején is addig-addig ügyeskedtek a nagygéciek, mígnem az új országhatáron belül mAradhattak, de a Szamos védgátja végül a szomszédhoz került, mely a későbbiekben megpecsételte a falu sorsát.
Aztán jött a rettenet. A hatalom parancsára a csendőrök kiverték otthonaikból a zsidókat, és összeterelték őket a templom előtti térre. A Schwartz-kúria ura egy szenvedélyes szavalattal búcsúzott az összeverődött falunépétől: „Szülőföldem szép határa! / meglátlak-e valahára? / Ahol állok, ahol megyek, / Mindenkor csak feléd nézek…”– és sírt akkor mindenki, sírt az egész falu, de a zsidóknak menniük kellett. Az átélt borzalmak árán többen is hazakerültek, de Schwartz bácsi és családja soha többé nem tért haza…
A természet némi emberi segédlettel úgy döntött, hogy szellemfaluvá teszi a nagy múltú települést, ugyanis az 1970-es szamosi árvízben csaknem teljesen elpusztult a falu, s a hatalom az árvíz sújtotta települések közül egyedül csak Nagygéc újjáépítését nem engedélyezte. Az egykor ott élők visszaemlékezése szerint a katasztrófát a határ túloldalán még tetézték, amikor a szomszéd rést robbantott a védgáton, és ráengedte az áradó Szamost az öt határon túli falura.
Az árvíz után a falu lakosait a közeli településekre költöztették, több mint 20 évig tilos volt építkezni és oda visszaköltözni. A tiltás ellenére az egykori lakosok azonban visszajárnak, így a Csengerrel összevont, ma már a térképekről is törölt, két lakóval rendelkező kis település temetőiben mindig kerül friss virág a sírokra és sokan máig is végakaratukkal Nagygécet választják végső nyugvóhelyüknek...
A település jelképe a XIII. században épített, Szent Péter tiszteletére felszentelt templom, amelyet Mátyás uralkodása alatt kibővítettek, és az évszázadok folyamán többször is átépítettek. A XVII. században, a reformáció idején festették ki a templom belső terét, a téglából emelt szószékét és a famennyezetét 1765-ben kapta. A mai homlokzat előtti háromszintes, gúlasisakos tornyot, amelyben két harang lakott, 1896-ban emelték, a bejárat bővítésekor eltakarták a templom románkori kapuját. A templom külső falán jelzés emlékeztet az 1970-es tragikus árvíz szintjére.
A használaton kívüli örökség felújítását több alkalommal is megkísérelték, de forráshiány miatt ez mindig meghiúsult. A falu emlékének ápolására, újraélesztésére a hajdani lakosok és a településhez kötődő környékbeliek 2008-ban közhasznú egyesületet hoztak létre. Végre, 2012-ben az elszármazott géciek álma megvalósult: az Árpád-kori és Mátyás-korabeli falakat megerősítették, új tetőszerkezetre és vörösréz tetőre is tellett. Az üres gótikus ablakkeretekbe új ólomüvegablakok kerültek...
Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében 2016. szeptember 13-án, kedden 18 órától a Jelen Ház nagytermében Hagyományaink és nemzeti megmAradásunk címmel nemzeterősítő, tényfeltáró előadást tart. Meghívott előadó Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, házigazda Borbély Zsolt Attila, az Arad megyei EMNT elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

A MegmAradás temploma (2.)
A teljes felújítás után új nevet is kapott: A MegmAradás temploma, amely találóan fejezi ki a géciek szülőföldhöz való határtalan ragaszkodását. A szülőföldjük iránt elkötelezettek továbbálmodták a lakatlan település jövőjét – a templom köré nemzeti emlékhelyet terveztek. A kéthektáros park gyepűje a Régi- és benne a Csonkahont körvonalazza, itt kapott helyet a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfái ligetében a MegmAradás Háza, a Schwartz-porta és a Makovecz-kilátó is. Itt várja látogatóit az Őrtűz oszlopa is. A monumentális alkotás, amelyre az Árpád-házi királyok neveit is felvésték, a hét magyar törzs bejövetelének és a honfoglaló ősöknek állít emléket. Az Őrtűz oszlopában elhelyezett 30 kilogrammos prizma megtört fényei világítják meg a Makovecz Imre által megálmodott hatalmas, 20 méteres szálfákból ácsolt kilátótornyot is.
Az Őrtüzet 200, márványlapokkal borított emlékoszlop övezi, amelyekre a Kárpát-medence magyarlakta települései üzeneteit vésték. Csángóföldtől, Drávaszögig, az Ung völgyétől Újvidékig, a pár száz lelket számláló településektől a többszázezres nagyvárosokig bezárólag, 2596 üzenet érkezett. A beküldött gondolatok az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmAradása, az emberiesség fontossága, a szeretet erejének gondolatkörét jelenítik meg, s azt a szellemi erőt sugallják, amelyet Nagygéc és a XIII. század óta álló temploma is képvisel.
Csíkdánfalva üzenete bizonyult az egyik legszebbnek: „A nép szikla, melyre egy nemzet élete biztosan épül”(Márton Áron), az egyházak számára kiírt pályázaton pedig egy kis dunántúli, a Takácsi Református Egyházközség üzenete nyerte el a többség tetszését: „Abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk” (Ravasz László).
Csenger Wass Alberttel üzen Nagygécnek: „Tiszteld őseidet, mert rajtok keresztül nyertél életet és örököltél Istent és Hazát.”
És egy, az író Hagyaték című gyűjteményes kötetéből származó idézet:
„Nézd ezt a fát. Látod a sok falevelet rajta? Mindegyiknek, még a legkisebbiknek is van mélyen lent a földben egy kis hajszálgyökerecskéje, mely élettel látja el. Ősszel lehull a levél, az igaz. Minden ősszel lehull. De annak a kis hajszálgyökerecskének a jóvoltából visszatér újra minden tavasszal. Ha azonban a gyökérszál pusztul el ott a föld alatt, a levelecske nem tér vissza többé, s idő múltával elpusztul a fa is. Mert a gyökérben van az élet, érted? Aki pedig elmegy, nem viheti magával a gyökeret. S akinek nincs gyökere, az elvész. Sok magyar veszett el így, nagyon sok. Gondolj a gyökérre. Isten ültette a magyar gyökeret ebbe a földbe s Isten gondját is viseli, ha hagyod. Bízd gondodat az Úrra. Ő a te gondviselőd. … Légy hűséges hazádhoz és nemzetedhez, mert csak a hűségeseket védelmezi az Úr. Szeress minden magyart, akárcsak önmagadat, és légy jóindulattal másokkal szemben is. Az Úristen rendelte nekünk ezt a hazát! Az Úristen népe és nemzete vagyunk! … lássátok magatok előtt a jövendőt…, amit az Úr számotokra készített, lássátok, magyarok, mert ahol nincs látomás, ott elpusztul a lélek, s a lélekkel együtt pusztul a nép…”
Nagygéc bejáratánál állított emlékmű hét hófehér oszlopa a település nevének egy-egy acél betűjét tartja. Az oszlopokra mementóként felvésték az egykori elvándorolni kényszerített 749 lakos nevét és a Kormorán együttesnek az elsodort falu emlékére írt dala – Húzd a harangot – egy szövegrészletét.
Az oszlopsor gyújtópontjában elhelyezett csiszolt gránittömb a következő üzenetnek ad méltó helyet:
„749 indult új hazát keresni. Próbált meg gyökértől szakadva, új fa ága lenni”.
Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében 2016. szeptember 13-án, kedden 18 órától a Jelen Ház nagytermében Hagyományaink és nemzeti megmAradásunk címmel nemzeterősítő, tényfeltáró előadást tart. Meghívott előadó Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, házigazda Borbély Zsolt Attila, az Arad megyei EMNT elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

MegmAradásunk záloga
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei Szervezete a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében 2016. szeptember 13-án, kedden 18 órától a Jelen Ház nagytermében Hagyományaink és nemzeti megmAradásunk címmel nemzeterősítő, tényfeltáró előadást tart. Meghívott előadó Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, házigazda Borbély Zsolt Attila, az Arad megyei EMNT elnöke.
A szervezők minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várnak!
Az est meghívott előadójáról:
Harangozó Imre tanár, néprajzkutató,
1965-ben, Szent Mihály napján született Újkígyóson „törzsökös magyar földész családban”. Az általános iskolát Újkígyóson, a középiskolát Gyulán végezte. 1988-ban a Debreceni Tanítóképző Főiskolát, 2001-ben pedig a Budapesti Pázmány Péter Keresztény Egyetem Hittudományi Karát végezte el. Figyelmét a kultúra és a kultúrát alkotó közösség egésze köti le, épp ezért leginkább a szakrális néprajz kérdései foglalkoztatják. Ezen belül a Moldvai és gyimesi magyarok hagyományos világkép e és hitvilága, de az alföldi pásztoraink és földműves népünk hagyományvilágával, hitvilágával is behatóan foglalkozik.
Néprajzos gyűjtőútjai során bejárta az egész Kárpát-medenceét, elsősorban Erdélyt, Moldvát és a Bánátot. Kutatásait 21 kötetben jelentette meg.
Fontosabb kötetei:
Radna fényes csillaga… Vázlat a máriAradnai kegyhely vallási néprajzához (1990),
Elmentem a Szent Están templomába… Kalandozás népi hitvilágunk forrásainál (1992),
Sokat gondolkoztam a régi atyákról… Vázlat a magyar nép ősi hitvilágáról és világképéről (2001),
Ott hul éltek vala a magyarok… Válogatás az észak–moldvai magyarság népi emlékezetének kincsestárából ( 2001),
A megtartó hagyomány és az Istenes hűség szövegei. Népi imaköltészetünk emlékei a csongrádi eredetű békési és csanádi községekben ( 2004),
Vajon miért beszélt nékem annyi mindent nagyapó? Tankó Mónus Berta csángó pásztor emlékezései (2007).
Újkígyós 200 éve. Békés megye szívében. Képes kultúrtörténeti áttekintés. (2014.)
Gyűjtéseire, tudományos és ismeretterjesztő publikációira gyakran hivatkoznak szakmai kiadványokban.
Pedagógusként vallja, hogy a tanító feladata nem más, mint hiteles, követhető és életszerű, ugyanakkor erkölcsi példát is jelentő élettel alapvetően látni-tanítani a rábízottakat. Segíteni őket, hogy lássák meg s kezeljék helyén az alapvető emberi értékeket, s azt, hogy személyes, értelemmel meghozott döntésük nyomán, kapcsolódjanak be az ősök által fölhalmozott emberi tapasztalat, tudás hatalmas folyamába.
A hagyomány ugyanis nem más, mint az élet állandóan megújuló forrása, az emberiség által összegyűjtött sok évezredes tapasztalat esszenciális sűrítménye.
Az Ipolyi Arnold Népfőiskola alapító elnöke.
Tevékenységét Magyarságért Emlékéremmel (2000), Sebestyén Gyula Emlékéremmel (2003), Újkígyósért kitüntetéssel (2006) és Magyar Műveltség-díjjal (2013) jutalmazták.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Az életek földjéről
Csoóri Sándor emlékére
Csoóri Sándor 60. születésnapjára (1990.) díszalbumot és irodalmi antológiát készítettek Budapesten a magyar költők írásaiból. Soha hasonló könyvet nem láttam, melyben annyi düh, lázadás, annyiszor a halál meg a magyar sors szerepelt volna, mint ezekben.
Csoóri vezéregyéniség volt már nemcsak az irodalmi, hanem a politikai mezsgyén is 1980 óta. A lélek senkiföldjén c. antológia szerzői mind mellette és a nemzet, a haza dolgaiban említették még a nevét is. Közelítsek hozzá idézetekkel ravatala mellett. Ettől nem lesz az díszesebb. Talán könnyebb lesz neki a hazai föld.
Kereszturi Dezső: Okos népek változzanak bár, hívek mAradnak önmagukhoz. De mi lesz veled Magyarország?
Faludy György: És mert nyíltan nem szabad/hirdetni, hogy magyarnak lenni átok:/ foggal s körömmel szaggattad magad.
Tornai József: Elég a hitehagyott szerelmekből, Isten/ malmainak elviselhetetlen nyikorgásából. – Annyi nemzeti elnyomás után és még akkor is abban, Csoóri gyorsíttatta a lassan őrlő malmokat...
Lászlóffy Aladár: No anyanyelv egyetlen iskolája,/ melyet soha, sehol se dics, se önkény/ nem bír lebontani, nem tud bezárni...– L. A. a hazáról hazabeszél, mindenünnét, az erdélyi magyarságért.
Orbán Ottó: Nem a szabadság zápora csíszolta arcunkat, csak a szemcsés idő.
Tandori Dezső: Attól győzzük reménnyel, hogy hátha a reményt is velünk is győzik.
Kiss Benedek: Ím, népünk életrajza, a történelmünk!/ Lásd: a hazám, hazád!
Csiki László: Erdély kiköpött és ál fiai között... Miképp taníthat erkölcsre mégis, ki olyant nem tanulhatott.
Czegő Zoltán: Hulljon vissza rózsaszín talpaid körül mindaz,/ mi bokádig sem ér föl.
Döbrentei Kornél: S a jegyre osztott délibábban stilizált éh.
Ferenczes István: Egy férfi baktat felénk át a Hargitán/ a Duna fojtogató kígyóit/ vonszolva maga után.
Kovács András Ferenc: Feketetói vásár. Csucsa fölé szállt szülőföldünk/ Ady széttépett bibliája.
Csoóri Sándor költészete, publicisztikája, a kommunista kormány parancsára történt kényszerű elhallgattatása is a nemzeti bibliához tartozott. Ma is ott a vonzata. Az erdélyi kortárs költők már akkor is hittek a közös nemzeti ügyben. Fentebb a példa is. Ezért a korabeli idézetek most, itt, az elhallgatásban az igazmondásért. Csurka István gondolatainak szalonképesítése fontos politikai feladat. Sokat tett ezért a Jobbik – igen, a Jobbik, melyre a nagy író sajnos utolsó években igen sok mocskot hordott méltatlan módon –, de tesz ezért a FIDESZ elnöke, illetve az ő szellemi holdudvara is.
Tellér Gyula, Bogár László, Drábik János elemzéseit szakmailag nehéz cáfolni, nem is szoktak velük vitába szállni a balliberális megmondóemberek. Orbán Viktor lenácizása is inkább a nyugati média és egyes nyugati politikusok szokása, Magyarországon a komolyan vétel igényével ilyesmit nem lehet állítani.
Ha hinni lehet a tudósításoknak, a Fidesz szokásos őszi kerti piknikjén Orbán Csurkát idézte: „Csurka István az SZDSZ-ről szólva lehangolóan, de pontosan megragadta a dolgok lényegét: ők nem választást akarnak nyerni, hanem be akarnak ülni a zsűribe. Miként a nihilista elit is megragadta a zsűri pozícióját az európai intézményrendszerben. Ők azok, akik minden értékvitát elvetnek a politikailag korrekt beszédmód hazugsága mögé bújva.”
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyarságról, megmAradásról
Áll a tavaly óta immár hatvanas éveibe lépett, falstaffi termetű férfiú a terem, a Jelen Ház mintegy harmincöt-negyven fős hallgatósága előtt, és beszél, szépen, érdekesen, s az ingébe tűzött kicsiny mikrofonnak köszönhetően hallhatóan is. Rögtön az fut át rajtam: sokat veszített, aki nem jött el erre az előadásra. Aztán, miközben igyekszem lejegyezni néhány gondolatát, Zörgő professzor Kolozsvári egyetemi pszichológiai előadásai jutnak eszembe a régmúlt időkből. A professzor ugyanis lenyűgözően beszélt, hallgatói szájtátva élvezték előadását, a vizsgára készülő diák azonban szomorúan forgatta jegyzeteit, pláne elsőévesen: hogy is mondta, mit is mondott?
Harangozó Imre „törzsökös magyar földész családban” született a Békés megyei Újkígyóson, s mint a Wikipédián olvasom, gyermekkorától vonzódik a néprajz iránt. Gyűjtőútjai során bejárta az egész Kárpát-medenceét, különösen sok gyűjtőúton vett részt Erdélyben, Moldvában és a Bánságban. Kutató-, feltáró- és gyűjtőmunkájának java részét teszi ki az itt élő nemzettöredék megismerése, megismertetése. „Szenvedélyesen beszél nemzeti kincseinkről, legyen az népzene, népviselet, építészet, képzőművészet, népi vallásosság, vagy maga a nyelv. Szenvedélyesen gyűjti azokat a tárgyi és szellemi műkincseket, melyek máskülönben az enyészet sorsára jutnának”, szól az ismertető, amelynek tartalmát, bizonyára ügyetlenebbül, magam is megfogalmaztam volna.
Ennek a rendkívüli munkának a hozadékát mintegy húsz kisebb-nagyobb kötetben, sok szakcikkben tette közzé. Az 1990-es évek elején, amikor az Arad megyei MáriAradnán találkoztunk egyik gyűjtőútja során, elképedtem, mi mindent tud az akkor még meglehetősen fiatal kutató a templom népi vallásossággal kapcsolatos kincseiről (sokszorosan többet, mint mi, helybeliek), kedden délután, mostani előadásában többek között az fogott meg, hogy mennyire otthon van a Kárpát-medencei magyarság valamennyi élőhelyén, és milyen érdekesen, meggyőzően tudja a hasonlóságokat, közös gyökereket, a lényegi összefüggéseket felfedezni, és láttatni az egymástól ma távol, különböző országokban élő és sok asszimilációs hatásnak kitett magyarság körében.
Harangozó Imre kitágította látókörünket. Azzal kezdte: az apróságok teszik otthonossá a környezetünket, a közösség, amiben felnövünk, amely számtalan kisebb-nagyobb hatásával dönti el, hogy mivé leszünk. A közösséget a közös kommunikációs rendszer – nyelv, egyházi és világi szokások, népviselet stb. – tartja össze, továbbá a közös származás tudata (és itt megemlítette, hogy a magyar tudományosság mintegy másfél száz éve tévúton jár a finnugor eredet hangoztatásával, holott a magyarságban ősidők óta a hun-szkíta eredet él); a harmadik pillér a közös kultusz, vallás, a világról alkotott, a kereszténység előttről megmAradt közös kép. Ha e tartóoszlopok valamelyike ledől, mondta, „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. A közösségi tudat tart meg bennünket – persze, ha van kenyér és megélhetés, ami a szülőföldjén tartja meg az embert.
Az előadó egyébként nagyon sok rendkívül érdekes vonatkozását tárgyalta a profán és szakrális időnek, a népek együttélésének, a „régi atyák” tudásának és sok minden másnak, aminek kifejtésére egy rövid cikk keretében nincs mód, rendkívül érdekes összefüggéseket tárt fel a nem-szakember által észre sem vett jelenségek között. Néhány könyvét azonban az előadó felkínálta a közönségnek, ezek tanulmányozása bizonyára közelebb viszi az olvasót egy kiválóan felkészült néprajzkutató sok évtizedes munkája által feltárt tények interpretálásához.
A sikeres előadást az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad Megyei Szervezete rendezte a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében. A bevezetőt és zárószót Borbély Zsolt Attila, az Arad Megyei EMNT elnöke tartotta, az előadást bevezető és záró klip Murvai Miklós munkája.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Markó Béla és az októberi népszavazás
Nincs mit csodálkozni azon, hogy az erdélyi, magyarul beszélő, kamasz lelkű öncélú nemzetellenes polgárpukkasztók, akik a magyar csapat ellen szurkolnak, akik ünnepelnek december 1-én, akiknek az „István, a király” megagiccs, a Szabadság szobor ízléstelen, az országot szétprédáló Károlyi Mihály követendő példa, aktivizálták magukat és beálltak a népszavazási kampányban azok mellé, akik szerint nem kell voksolni egy olyan történelmi pillanatban, amikor Európa sorsa a tét és azon belül természetesen Magyarországé is.
Az, hogy Markó Béla is fontosnak látta megszólalni a nemzetellenes oldal mellett egyrészt jelentősebb, másrészt váratlanabb. Nem azért, mintha nem tudtuk volna, hogy e kérdésben mit gondolhat Markó Béla. Felejthetetlen, hogy Kárpát medencei szinten két markáns politikai szereplő volt, aki a Székelyek Nagy Menetelése ellen beszélt. Az egyik Gyurcsány Ferenc, a másik Markó Béla. S azt sem feledhettük, hogy Markó a déli határkerítés ellen is fellépett, átvéve a „menekültekről” szóló értelmetlen propagandát, miközben a napnál is világosabb, hogy itt nem menekültdrámáról van szó valójában, hanem egy menekültdráma örve alatt Európa módszeres tönkretételéről.
A menekültek nem 8000 kilométerre fekvő, idegen kultúrájú országokat céloznak meg, hanem örülnek, ha saját kultúrkörükben mAradhatnak párszáz kilométer megtétele után, nem semmisítik meg az irataikat, hiszen azzal igazolják, hogy honnan jöttek és hogy joguk van menekültstátuszra, a menekültek nem szólítanak fel „szent háborúra” a befogadók ellen, a menekültek beilleszkednek, nyelvet tanulnak, dolgoznak, élősködés, bűnözés, erőszakoskodás helyett. Az Iszlám Állam zászlajával tüntető, demokrácia helyett sariát követelő muszlimok valójában hódító megszállók.
Mindezt nyilván látja Markó Béla is, de elbeszél a valóság mellett.
Ebben nagy gyakorlata van.
Nyolc éven keresztül halogatta-tologatta a belső választások szabályrendszerének elfogadtatását és a választás kiírását, elbeszélve azok feje mellett, akik figyelmeztették, hogy ezt a célkitűzést a Brassói kongresszus 1993 januárjában két éves határidővel fogadta el. (2003-ban a Szatmárnémetiben megtartott kongresszus pontot tett az ügy végére az általános belső választást kiváltva egy részleges tisztújítással.)
Markó úgy tett, mintha nem lenne evidens, hogy a Petőfi-Schiller egyetemből nem lesz semmi, s eme egyetem létrehozásáról szóló kormányhatározatra hivatkozva rávette a Szövetségi Képviselők Tanácsát, hogy vonja vissza 1998. október 3-án az egy hónappal korábban elfogadott ultimátumát. Senki nem gondolta komolyan, hogy lesz kétnyelvű, magyar-német állami magyar egyetem. Kellett a hivatkozási alap a szövetségi képviselők beetetésére és a kormányban mAradásra.
Hasonló helyzet alakult ki 1999-ben az oktatási törvény ügyében, amikor Markó Béla, ismét csak elbeszélve a valóság mellett, Tőkés Lászlót vádolta hazugsággal, aki rá mert mutatni az RMDSZ által sikerként eladott jogszabály súlyos hiányosságaira és diszkriminatív természetére.
Nem volt másként 2005-ben sem, amikor Markó és vele az RMDSZ egész propaganda-gépezete azt állította, hogy a kormány által elfogadott s az RMDSZ által is támogatott kisebbségi törvénytervezet tartalmazza a kulturális autonómia létrehozásának garanciát, miközben a törvénytervezet semmiféle közjogi jogosítvánnyal nem ruházta volna fel elfogadása esetén az autonómia kulcsszervét, a Kulturális Autonómiatanácsot.
Egyszóval Markónak van gyakorlata a valóság figyelmen kívül hagyásában a politikai propaganda javára.
A meglepő inkább az, hogy miután a FIDESZ és az RMDSZ között konszolidálódott a viszony, Markó egy történelmi pillanatban, amikor a Fidesznek a legjobban fájhat, úgy érezte, muszáj hitet tegyen Európa sírásóinak oldalán azzal a minősíthetetlen demagógiával, hogy „nem helyes olyasmiről szavazni, aminek aztán nem érzi a következményét a saját bőrén valaki”. Miközben nagyon is érezhetjük egy esetleges kudarc következményeit, Európa-szerte, s egy sikeres népszavazás is kedvezően hathat kontinensünk sorsára. Rajtunk a világ szeme. Az, hogy Markó átvéve a balliberális oldal rágalmát gyűlöletkeltéssel vádolja a kormányt, annak igencsak visszafogott retorikája dacára, csak hab a tortán.
Ha jól belegondolunk, nincs mit csodálkozni. Markó hátba támadta már Orbánt az illiberális demokrácia és a nemzetállam ügyében is, voltaképpen hű mAradt önmagához, ahhoz a politikushoz, aki sietett gratulálni az MSZP - SZDSZ győzelemhez 2002-ben, már az első forduló után, amikor még el sem dőlt a választás sorsa.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk