Történelmi fordulópont és lehetőség
Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után (2.)
Az erdélyi magyarság belső önrendelkezésen alapuló autonómiaigényét ünnepi módon, konszenzusos szavazat alapján kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat „cezúra”, „váltás”, „éles fordulat” volt az RMDSZ politikájában – fogalmazott Markó Béla a Nyilatkozat kétéves évfordulójának alkalmából megrendezett kolozsvári konferencián. De mondott keményebb dolgokat is.
„Egy politikai párttal kapcsolatosan felmerülhet, hogy elszigetelődik-e, vagy nem szigetelődik el, amikor szövetségei lazulnak vagy erősödnek. Föltehető-e ez a kérdés egy autonómiára törekvő, magát önkormányzati modellként meghatározó és végül is egy teljes külön entitást jelentő közösséget képviselő szervezettel kapcsolatosan?” Bátor költői kérdés, a domokosi, frundai morzsaszedegető mentalitás, a helyzetben ragadó politikai prizma tagadása. Markó Béla mindezeket akkor azzal tetézte, hogy az RMDSZ-t román részről érő „fokozott támadások bizonyítják, hogy jó úron járunk”. (In: Magyar Jövőkép – Egy minőségi magyar paradigma, kiadta a Magyarok Világszövetsége és a Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 1996. 22–28.) Nos, igen, ez egy közösségi autonómiára törekvő nemzetrész politikai élenjárójához méltó hangütés. Kár, hogy e sorok megfogalmazója két évvel később már az RMDSZ autonomista programját feladó, konjunkturális klikkérdekekért kormányzati szerepet vállaló neptuni ihletettségű csoportosulás élén győzködi nem kis sikerrel a bukaresti SZKT küldötteket arról, hogy szükségtelen megszabni a kormányzati szerepvállalás „árát”.
Az idézetek minden esetre frappáns választ adnak azoknak, akik az elmúlt húsz év tanulságaiból kiindulva bírálják a brassói kongresszus döntéseit meghatározó kompromisszumot. Ennek egyik oldalán az RMDSZ programjának és alapszabályzatának autonómiaelvű átalakítása állt, a Borbély Imre által A Kolozsvári Nyilatkozat néhány vetülete (Köztársaság, 1993/1, 2, 3) című írásban megfogalmazott politikai paradigma szellemében. Eszerint minden olyan lépést meg kell tenni az autonómia irányában, amely nem ütközik a román etnokratikus alkotmányjogi szabályozásba. Azaz össze kell állítani a hiteles erdélyi magyar nemzeti katasztert, el kell fogadni az absztrakt autonómiaigényt a paragrafusok nyelvére lefordító autonómiastatútumokat, meg kell szervezni az „általános, egyenlő, titkos és lehetőleg közvetlen” belső választásokat, hogy létrejöjjön egy kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament, amely az autonómiáért folytatott politikai harc sikere esetén gyakorolhatja a közösség önigazgatásának közjogi kompetenciáit. Mindennek egyfajta ellentételezése volt a kollaboráns, tájba simuló tábor irányában, hogy a szervezet elnöke közülük való lesz. Köttetett egyben egy elvi megegyezés is arról, hogy a különböző választott tisztségek betöltésénél mindkét tábor egyensúlyra törekszik. A brassói kongresszus meglepetések nélkül zajlott le. Mindkét tábor nagyjából tartotta magát a megegyezésekhez, a legfontosabb határozatok meghozatala után Tőkés László visszalépett az elnökjelöltségtől, Markó Bélát pedig hatalmas többséggel elnöknek választották a brassói Mina Lászlóval szemben, aki egyébként ugyanazon oldal jelöltje volt. Nagyjából, mondom, mert Frunda György javaslatára – aki egy interjújában elsietettnek nevezte a valójában közel három évvel megkésett Kolozsvári Nyilatkozatot – a területi autonómia kikerült a program célkitűzései közül, és úgynevezett adminisztratív autonómia került a helyére. Hasonló visszalépésnek számít, hogy a nemzeti közösség helyett a nemzeti kisebbség önmeghatározást fogadta el a kongresszus. Barométer jellegű intermezzo volt a kongresszuson Szőcs Géza Politikai naplójának fogadtatása. Történt ugyanis, hogy a Küldöttek Országos Tanácsának a kongresszust megelőző gyűlése botrányba fulladt, mert Szőcs Géza azon kijelentését, miszerint nem tudhatja, van-e a képviselők és szenátorok között megvásárolható, Tokay György és még nem kevesen úgy akarták érteni, mintha mindenkit megvásárolhatónak nevezett volna az RMDSZ akkori politikai alelnöke. Szőcs Géza egy pamfletben adta meg a választ, fehéren feketén igazolva, hogy bizony Tokay György hét éven keresztül, jogi diplomával a zsebében, azaz biztos egzisztenciával rendelkezve a legvisszataszítóbb túllihegéssel dicsőítette a Ceauşescu-rendszert. A következtetést, miszerint Tokay György mindezek alapján megvásárolható „kívülről belülről, színéről és fonákjáról” az érintett felolvasta felháborodást mímelve, vagy ki tudja, tán őszinte felháborodással. Ahelyett, hogy politikai bizalmukat megvonják a lelepleződött diktárorajnározótól, a küldöttek ezek után lehurrogták, meg sem hallgatták a válaszolni kívánó Szőcs Gézát. Ebben nagy valószínűséggel az játszott közre, hogy az 1989. december 22. után gombamód szaporodó RMDSZ alapszervezetek kezdeményezői között felülreprezentáltak voltak a korábbi rendszer „hivatalos magyarjai”, akik meggyőződésből vagy karrierizmusból, de kiszolgálták a korábbi rendszert. A meggyőződésnek pedig nem kellett feltétlen kommunista krédónak lennie, lehetett olyan hit is, miszerint a magyar nemzeti közösséget csak a rendszeren belüli szerepvállalással lehet szolgálni. Rendszeren kívüliként mondom: ha valaki tényleg ekként fogta fel a szerepét, életművének mérlege közösségi szempontból lehetett pozitív is. Ha nem áll az RMDSZ élére, s nem szabotálja az autonómiaprogram meghirdetését, amíg csak erejéből tellett, ha nem tesz megannyi, a román diplomáciát erősítő gesztust, Domokos Gézát RKP KB póttagként is az utókor osztatlan elismerése övezné. Brassóban viszont sokan érezhették úgy, hogy vaj van a fejükön s biztosabb példát statuálva lehurrogták a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállást már a nyolcvanas évek elején felvállaló, tiszta múltú Szőcs Gézát. Tokay után következhettek volna ugyanis a további leleplezések.
E baljós előjelek ellenére a Brassói Kongresszus megteremtette a közös autonomista építkezés lehetőségét. Ritka történelmi lehetőség volt ez. A bizonyítási kényszer alatt lévő, európai integrációt választó Romániában ezt minden erővel ki kellett volna használni. Az RMDSZ-t támogatta a teljes romániai magyar sajtó, valamennyi történelmi egyház és a teljes civil szféra. El is indult az autonomista önépítkezés, az állammodell mentén létrejöttek az RMDSZ új belső szervei, a „parlament”, a „kormány” a bírósági hierarchia” s az „Alkotmánybíróság”. Az „etnikai tisztogatás” vitáját és a Neptun-ügyet a szervezet belső parlamentje felelősségre vonás nélkül ugyan, de elvi síkon megfelelően kezelte, a tiszteletbeli elnököt gyalázatosan, a román sajtóval vetekedő stílusban és vehemenciával megtámadó Nagy Benedeket ki is zárta, de az 1995-ös kolozsvári kongresszus pontot tett az RMDSZ autonomista korszakának végére. Előremutató határozatok elfogadása mellett visszavette soraiba Nagy Benedeket, s úgy választotta újra Markó Bélát, hogy az érintett nem teljesítette a brassói programpontokat.
A következtetés mindenki számára kézenfekvő volt: az RMDSZ elnöki tisztségének megőrzéséhez nem arra van szükség, hogy a megbízott teljesítse a megbízást, hanem hogy maga alá szervezze a középgárdát. De ez már egy másik történet, amit sorozatunk következő, utolsó részében bontunk ki.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Borbély Zsolt Attila az Arad megyei EMNT új elnöke
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Arad megyei szervezete 2013. április 14-én tartotta tisztújító közgyűlését, melynek keretében Borbély Zsolt Attila vette át a megyei elnöki teendőket.
A közgyűlésen Burián Sándor beszámolójában ismertette azokat a rendezvényeket, melyeket az elmúlt egy évben szervezett az aradi EMNT. A résztvevők ezt követően titkos szavazással választottak elnökséget. Miután Burián Sándor nem vállalt újabb mandátumot, Borbély Zsolt Attilát választották meg az Arad megyei EMNT új elnökének. Két alelnöknek is bizalmat szavaztak Lehoczky Ferenc és Endreffy Lajos személyében.
Borbély Zsolt Attila a szavazást követően hitvallásként Szabó Dezsőt idézte, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”. Felhívta a figyelmet az Arad megyei magyar civilszervezetek összefogásának fontosságára. Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke sok sikert kívánt az új elnökségnek, és szintén összefogást sürgetett az aradi magyar civil szervezetek között.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi sajtószolgálata.
Nyugati Jelen (Arad).

Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után 3.
Az egyetértésben elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat, valamint az ugyancsak konszenzusban megszavazott Brassói program, illetve a lapszabályzat-módosítás, valamint RMDSZ-tisztújítás után igen hamar sor került az első jelentős kötélhúzásra a szervezet „belső parlamentje”, a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) elnökének megválasztása kapcsán. Az autonomista-helyzetteremtő és a kollaboráns-tájba simuló szárny között a kongresszus előtt köttetett egy gentleman agreement, miszerint a politikai egyensúly és a közös cselekvés lehetőségének megőrzése lesz a fő irányelv a fontosabb tisztségek betöltésénél, s ennek jegyében az SZKT elnöke az autonomista szárny jelöltje lesz, aki ellen a másik oldal nem indít senkit. Ehhez képest miután megtörtént az autonomisták részéről Borbély Ernő egykori politikai fogoly, későbbi parlamenti képviselő jelölése, Kozsokár Gábor szenátor javasolta Csiha Tamás kollégáját SZKT-elnöknek, aki meg is nyerte a választást.
Az autonomisták becsapva érezték magukat, a továbblépést taglaló belső tanácskozásukon érdekes módon Markó Béla is részt vett, s úgy lépett fel, mint aki egyetért a tanácskozókkal. Végül kompromisszumképpen Csiha mellé többségében autonomista házelnökséget választott a testület
Még el sem csendesedett az SZKT tisztújítás okán kialakult konfliktus, amikor a szervezet máris belefutott a következőbe. Ez azonban nem személyi kérdések, hanem a két tábor mögöttes politikai filozófiája mentén alakult ki, még akkor is, ha ez nem volt annyira nyilvánvaló, mint a Kolozsvári Nyilatkozat vagy a Neptun-ügy kapcsán kirobbant belső válság idején. Bíró Béla – aki szerint a magyar irredentizmus „álom, s még csak nem is szép”, s aki szerint mindenki, aki ismeri a román kultúrát, szükségszerűen „egy kicsit román is” – a Beszélő hasábjain elemezte az esetet (lásd az akkor még hetilapként működő sajtorgánum 1993/12-s számában a Tőkés püspök szelet vetett… című írást). Elmarasztalta Tőkés Lászlót, aki 1993. február 6. és 23. közötti amerikai útja során kijelentette: Romániában finom eszközökkel végzett etnikai tisztogatás zajlik.
A kijelentés nagy port kavart fel, valamennyi román politikai erő elhatárolódott tőle, a román parlamentben az 1984 című Orwell-klasszikusban érzékletesen leírt „öt perc gyűlöletet” idézve órákon keresztül gyalázták a román honatyák Tőkés Lászlót, az RMDSZ-t és a magyarságot. Az RMDSZ frakcióvezetői pedig ahelyett, hogy statisztikákkal, tényekkel támasszák alá Tőkés kijelentésének helytállóságát, szerencsétlennek nevezték és elhatárolódtak tőle. Míg Tokay György és Verestóy Attila frakcióvezetők, valamint az erdélyi balliberális értelmiség a román politikusokkal közösen Tőkés László ellen fordultak, illetve elhatárolódtak tőle, Octavian Buracu emberjogi harcos a román állami televízió nyilvánossága előtt állt ki mellette.
Egy dolgot azonban helyesen látott Bíró Béla: e kijelentés mögött az áll, hogy Erdély problémájának megoldását Románián kívül kell keresni. Bíró Béla persze úgy látja – s ebben már aligha azonosulhatunk vele –, hogy a magyar kisebbség helyzetének javulását „a román ellenzékkel közösen kivívott román demokráciától” lehet remélni. Ez volt az az érv, amivel Domokos Géza és a balliberális tollforgatók szüntelenül óvták az erdélyi magyarság prominenseit a saját létérdekei melletti határozott kiállástól, attól, hogy az autonómiát az RMDSZ egyáltalán programba vegye. Mert ugye „mit szólnak majd román barátaink?”. Román barátaink, mint tudjuk, győztek a választáson 1996-ban, megannyiszor becsaptak, s még azt a keveset sem tartották be, amit ők maguk megígértek a két sürgősségi kormányrendeletben. Nemhogy területi és kulturális autonómiánkat nem értük el, de az önálló állami magyar egyetem sem jöhetett létre, amit pedig az RMDSZ vezetői több ízben is szakítópróbának neveztek.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a „demokratikus ellenzék” győzelmétől remélt „román demokrácia” nem hoz megoldást, a következő ködkép Románia uniós csatlakozása volt, amely úgymond automatikusan megoldja problémáinkat – ezt hirdették Frunda Györgytől Dávid Ibolyáig sokan. Erre hivatkozva akadályozták meg, hogy az RMDSZ a zsákutcás kormányzati szerepvállalás helyett minden erejét arra fordítsa, hogy tudatosítsa a külvilágban: az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekképviselete csak akkor támogatja Románia EU-csatlakozását, ha előbb elnyerjük a románság által már 1918-banmegígért autonómiát. Ehelyett az RMDSZ a kormányzati szerepvállalással és a protokollum-politikával azt üzente „kifelé”, hogy minden rendben van, hogy mindent megoldunk „itthon”, nincs szükség Koszovó mintájú külső beavatkozásra. Hála Gyurcsány Ferencnek és kormányának 2005. szeptember 26-án Románia EU-csatlakozásának feltétel nélküli parlamenti támogatásával elvesztettük utolsó eszközünket arra, hogy középtávon Magyarország külpolitikai nyomás alá helyezze a román diplomáciát.
Visszatérve az „etnikai tisztogatás” vitájához: az SZKT nem jutott döntésre a vacsora kezdetéig, a vacsora után visszaszállingózó küldöttek megérkezése előtt Csiha Tamás frissen megválasztott elnök a gyűlés határozatképtelenségére hivatkozva azt berekesztette, s ha Tőkés László nem tereli vissza a távozófélben levő képviselőket az ülésterembe, el is maradt volna a határozattervezet megfogalmazása. Így végül elkészült egy alapvetően korrekt szöveg, amely kiáll Tőkés László kijelentése mellett, de nem ítéli el a frakcióvezetők magatartását. A határozat – miként azt az RMDSZ közlöny 1993/3-as számában is szerepel – végül „jogerőre emelkedett” összesen 80 támogató szavazattal, miután azt a helyben megszavazók mellett többen utólag aláírták. Hadd idézzünk a szövegből: „Mindmáig a román hatalom bevallott politikai célja az egységes és homogén nemzetállam megteremtése. Megvalósítása feltételezi minden itt élő kisebbség önazonosságának feladását vagy szülőföldjének elhagyását. Az e célt követő politikai gyakorlat eszköztárába tartozik – többek között – az etnikai tisztogatás is. Ez alkalmazott formái szerint nem, de céljait illetően – nevezetesen a kisebbségek felszámolása tekintetében – azonos a volt Jugoszláviában történtekkel. Az SZKT elítéli ezt a gyakorlatot, kinyilvánítja egyetértését az RMDSZ tiszteletbeli elnökének ilyen értelmű nyilatkozatával. Mivel a diverziós célokkal felgerjesztett parlamenti vitában nyilván nem került sor ezen álláspont tudatosítására, szükséges azt nyomatékosítani.”
A józan érveknek 1993-ban még volt annyi hatásuk, hogy az SZKT-küldöttek nem szekértáborok szerint, hanem lelkiismeretükre hallgatva szavaztak. A lezajlott vita azt látszott megerősíteni, hogy nem lehetetlen az egységben folytatott autonómiapolitika, az erdélyi magyar nemzeti önkormányzat építése, hogy a két tábor mégoly érzékeny kérdésekben is megtalálja a közös nevezőt. Hasonló érvek kerültek elő fél évvel később a Neptun-ügy SZKT-vitája kapcsán is, hasonló eredménnyel: a testület elítélte a román külön utas politizálást, amely „károkat okozott a szervezetnek”, de ezúttal sem büntette a felelősöket. A Neptun-ügy kihatása máig tartó, az akkori tárgyalók érvpaneljei ma is visszaköszönnek az RMDSZ vezetőinek retorikájában, mi több, az 1996-os kormányzati szerepvállalás óta a teljes szervezet a Neptun-logika mentén működik.
(folytatjuk) Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

„Nem akarunk náci várost!”
Olvasom a világhálón, hogy Nagyváradon RMDSZ-es fiatalok tüntettek a Jobbik ellen. Egyikük Nem akarunk náci várost! feliratú táblát tartott a magasba. Megkérdezték tőle, hogy mi az a náci, de nem tudta. Arra a kérdésre, hogy akkor miért tartod a kezedben, állítólag azt válaszolta, hogy „mert ideadták”.
Egyesek nem átallják a náci problematika által meg sem érintett erdélyi magyar ifjúságot felhasználni saját kicsinyes politikai játékaikra. Az egyik náci teoretikus által megfogalmazott sajnálatos tény, hogy a hazugságot, ha eleget ismétlik, igazságnak fogják hinni nagyon sokan. Így állunk a Jobbik lenácizásával is.
Nem állítom, hogy a Jobbik minden politikai gesztusával egyetértek, s hogy e pártot az ellenzéki szerep előnyére formálta volna. Azt sem állítom, hogy ne lenne mit „visszaadjon” a Fidesznek igazságtalanságban. Hogy egyetértünk-e azzal, hogy a Jobbik kollektíven megbélyegzi az elmúlt húsz év politikai elitjét, vagy több ízben egy szintre helyezi az MSZP-t a Fidesz-szel, nyilván igaztalanul, külön kérdés, mint az is, hogy lenácizható-e sommásan e párt. A külföldi és belföldi balliberálisok Jobbik-ellenes rágalomkampánya olyan kitartó és masszív volt, hogy végtére hatékonynak is bizonyult. Lassan már Jobbik-szimpatizánsok vagy a Jobbikkal szemben elfogadó álláspontot képviselő közszereplők és tollforgatók is átveszik, ha a náci bélyeget nem is, de a szélsőségeset nem ritkán. Pedig mindkettő politikai–politológiai nonszensz.
Erdélyben, a nácizás, szélsőségesezés szempontjából aránylag fertőzetlen területen, kétszeres aljasság egy ilyen rágalmazó tüntetés. Persze mire számíthatunk a nagyváradi RMDSZ részéről, mely talán legtovább ment a magát baloldalnak tituláló, nemzetáruló politikai bagázzsal való összefonódásban. Ha a pénzük jól jön, nem csoda, hogy átveszik a módszereiket, a propagandájukat. Csak remélni lehet, hogy a nagyváradi példa nem lesz ragadós Székelyföldön, ahol az RMDSZ-es vezetők egy részét más fából faragták, mint az MSZP-sekkel és SZDSZ-esekkel bratyizó váradiakat.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után 4.
Az erdélyi magyarság sorskérdései megoldásának alfája és omegája a külpolitika. Az elmúlt száz évben, tetszik ez vagy sem, Erdély és az erdélyiek sorsáról mindig mások döntöttek: Trianonban a nagyhatalmak, Trianon után Bukarest, Bécsben a német-olasz döntőbíróság (nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy e döntést mind megszületése előtt, mind azután a román fél elfogadta, az tehát nem diktátum, hanem kifogástalan nemzetközi döntőbíráskodás volt), 1944/45-ben a román majd a szovjet hadvezetés, Párizsban ismét a nagyhatalmak, majd megint csak Bukarest. Bukarest pedig ragaszkodik státuszához, olyannyira, hogy még az elvi lehetőségét is meg akarja szüntetni annak, hogy az erdélyiek maguk dönthessenek sorsukról, mi más oka lett volna, hogy külön szabályozás született a regionális pártok ellehetetlenítéséről.
A bukaresti politikát pedig Trianon óta a homogén nemzetállam megteremtésének igyekezete vezérli, s tesz is ezért minden történelmi korszakban olyan eszközökkel, amelyek az adott helyzetben bevethetőek. Statárium, népirtás, etnikai diszkrimináció, pszichológiai hadviselés, erőszakos ortodox terjeszkedés, jogi példastatuálás etnikai konfliktusok esetén (milyen kemény üzenete van annak hogy a román titkosrendőrség által szervezett marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélték csak el!), ideológiai hadviselés (dákoromán elmélet, a román történelem túlhősiesítése, a magyar teljesítmények elhallgatása) mind bevetésre került az elmúlt évszázadban. Ilyen helyzetben aligha remélhető, hogy a sovinizmus mákonyával átitatott román hatalom meggyőzhető arról józan érvekkel, hogy a magyarság eltüntetése helyett közjogi kompetenciákat adjon e közösségnek, hogy maga döntsön saját problémáiról.
Az RMDSZ vezetői előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a nemzetközi s ezen belül az európai fórumok nem mutatnak nagy érzékenységet irányunkban. E helyzetet viszont épp ők alakították ki azzal, hogy nem fordítottak kellő energiát arra, hogy az erdélyi magyarságot érő többszintű diszkrimináció tényét s a helyzet megoldásának autonomista modelljét megfelelőképpen népszerűsítsék. Sőt. És itt érkeztünk el tulajdonképpeni témánkhoz. A sokat emlegetett Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt visszájára fordítani. 1993-ban Románia bizonyítási kényszer alatt volt az Európa Tanácsi felvétel előtt emberi jogi s azon belül kisebbségpolitikai szempontból. Józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy ebben a helyzetben a magyar érdek az lett volna, hogy minden lehetséges nemzetközi fórumon, de leginkább az Európa Tanács irányában egymás mellett mutassuk be jogsérelmeinket s azok hosszú távú orvoslási lehetőségét, az Európa több részén is kiválóan működő többszintű autonómia modellje által. Ennek elvi lehetősége már megvolt, hiszen az RMDSZ élén fél éve már nem a végsőkig autonómia-ellenes Domokos Géza állt, hanem a magát mindmáig autonomistának valló Markó Béla, az autonómia célkitűzését illetően pedig konszenzus volt a politikum, a civil szféra, az egyházak s a sajtó berkeiben.
Mi történik ehelyett? Az RMDSZ három élvonalbeli politikusa, Frunda György szenátor, Tokay György képviselőházi frakcióvezető és Borbély László képviselőházi frakcióvezetőhelyettes szövetségi mandátum nélkül részt vesz a Project On Ethnic Relations (PER) által szervezett, a román hatalommal való 1993. június 15-és 16-án Neptunfürdőn zajló tárgyaláson. A három élvonalbeli RMDSZ-es politikus az autonómiaprogram képviselete helyett néhány, sorsunkon alapvetően nem javító engedmény ígéretének fejében alkalmat ad arra, hogy a román hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen. Az eseményről tudósító David Binder 1993. július 20-án egy pontatlanságoktól hemzsegő az erdélyi magyarság irányában igazságtalan s a román hatalom kisebbség-barátságát kiemelő cikket jelentetett meg. Nem rójuk fel Frundáéknak David Binder minden ferdítését, de annál inkább azt, hogy lehetőséget adtak a nyílt, magyarellenes és korrupt, kriptokommunista román hatalomnak arra, hogy magyarbarát színben tetszelegjen a Nyugat előtt, az ET felvételt közvetlenül megelőzően. Márpedig tagadhatatlan, hogy a román hatalom kozmetikázását célzó propaganda-cikkek születtek meg a neptuni tárgyalóknak köszönhetően. Már a címek is beszédesek: „Románok és magyarok valamelyest erősítik az egymás közti bizalmat” (szóban forgó NYT cikk), „Románia bővíti a magyar kisebbségi jogokat” (International Herald Tribune, 1993. július 21.)
A neptuni tárgyalásról az első híradás Erdélyben „Csend vagy béke” címmel jelent meg egy interjú formájában, melynek keretében Gyarmath János, a Romániai Magyar Szó főszerkesztője kérdezte a magyar részvevőket a neptuni tárgyalásról. A szövegből kiderül, hogy Neptunban a tárgyalássorozatnak immár negyedik fordulójára került sor. Az RMDSZ hivatalos fórumainak háta mögött „magánemberként” tárgyalók hangsúlyozzák, a pragmatikus szemlélet életképességét, a „kiegyensúlyozott reálpolitika” fontosságát.
Az autonómia célkitűzését komolyan vevő nemzeti tábor oldaláról elsőként a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) szólalt meg 1993. augusztus 7-én egy hivatalos nyilatkozat formájában. A Toró T. Tibor által elnöki minőségben szignált dokumentum kérdések formájában világít rá a Neptun-gate lényegére, melyekből a keret szorításában csak szemezgetni tudunk: „hasznos-e politikailag és erkölcsileg egyaránt tárgyalni akár magánszemélyként is egy szándékaiban és tetteiben bizonyítottan az általunk vallott értékek és érdekek körétől olyan távol álló, politikailag és erkölcsileg válságban levő hatalom legkorruptabbnak tartott képviselőjével?” „kihez lojális inkább az a vezérpolitikus, aki ilyen fontos és már két éve zajló tárgyalásról nem tájékoztatja szervezetének legmagasabb szintű döntéshozó szerveit se?” A MISZSZ nyilatkozat azt is megemlíti többek között, hogy a tárgyalók igen alacsonyra engedték a mércét s ezzel veszélyeztették alapvető célkitűzéseink megvalósulását.
Egy nappal később lát napvilágot a Romániai Magyar Szóban Tőkés László „A Hatalom uszályában” című írása, mely az ügyet pontos hivatkozásokkal és idézetekkel, a lehető legdokumentáltabban elemzi. Azt is megtudjuk Tőkés László írásából, hogy a tiszteletbeli elnök már 1993. április 12.-én, majd 1993. május 30.-án magyarázatot kért a tárgyalás korábbi fordulójáról beszámoló Washinton Post cikk kapcsán az illetékesektől, akik a megkeresést figyelmen kívül hagyták. Tőkés László nagyívű írását a Washington Post újságírójának egy gondolatával zárja, mely szerint „ha minden az egyezmény szerint történik, akkor ezek a lépesek példaként szolgálhatnak majd más keleteurópai kormányoknak is” „Íme Románia, mint példa!” – fűzi hozzá Tőkés László, majd így folytatja: „Iliescu elnök is mindegyre azt hajtogatja, hogy Románia példásan megoldotta a kisebbségi kérdést, annál jobban, mint Európa akármelyik országa. Ezek után van-e még egyáltalán szükség az RMDSZ-re és autonómiára?” Húsz esztendővel ezelőtt a legrosszabb álmunkban sem gondoltunk arra, hogy három évvel később a kormányzati szerepvállalással az egész RMDSZ-t neptuni pályára állítják s hogy a szervezet aktív partner lesz abban, hogy Romániát 1999-re már több meghatározó politikus Bill Clintonnal az élen példaként emlegesse, miközben az erdélyi magyarságot érő jogfosztó, asszimilációs politika zavartalanul folytatódik, immár az RMDSZ által hitelesítve.
A rendszerváltás után Erdélyben a Neptun-ügyig nem volt példa arra, hogy bármilyen közösségi sorskérdés mentén a nézetellentét szabályos sajtóviharrá emelkedjen. A Neptun-gate kapcsán kialakult polémiában rész vett az eddig említetteken kívül a szövetségi elnök, az ügyvezető elnökség, az SZKT frakciók, újságírók, közírók, a közélet iránt érdeklődő írók és tudósok, a középgárda nem kevés tagja, de még az „egyszerű” újságolvasók százai is. Nem meglepő, hogy az írások szépen kirajzolták az 1990 óta egymással szemben álló két tábor eszmei-ideológiai és stratégiai arculatát.
Markó Béla és Takács Csaba ekkor még az autonomista oldalt látszanak erősíteni. Hallgassuk csak a Szövetség elnökét: „a neptuni találkozót a közvélemény előtt az különbözteti meg más rendezvényektől, hogy itt a résztvevők nyilatkozatai szerint a kormány és az elnöki hivatal képviselői nem hivatalosan ugyan, de ígéretet tettek bizonyos problémák megoldására, és ezek az ígéretek máris a jelenlegi román hatalom melletti pozitív propagandát szolgálják külföldön (kiemelés tőlem, BZSA), például a New York Times-ban megjelent, kiszámíthatóan nagy hatású újságcikkben, amely egyébként számos, véletlennek aligha nevezhető tényhamisítást is tartalmaz.” („Markó Béla közleménye az RMDSZ tisztségviselők figyelmébe ajánlva”, megjelent az RMDSZ Közlöny 1993/6-os számában.)
De érdemes Takács Csabát is idézni: „Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségéhez a MISZSZ frakció, Tőkés László tiszteletbeli elnök, valamint az EMK által intézett kérdéseket jogosaknak tekintjük, szövetségünk helyzetéért és egységéért való aggódás jelének érezzük.
Az Ügyvezető Elnökség a szóban forgó megbeszélések folytatására megbízatást senkinek nem adott, az ezeken való részvételt olyan politikai hibának könyveli el, amely valószínűleg lehetővé tette, hogy a hatalom a jelenlegi politikai helyzetben elkerülje a szövetségünk legitim képviseletével való tárgyalásokat, ily módon kibúvót találva az átfogó rendezések kényszere alól.
Az Ügyvezető Elnökség az RMSZ-ből és a New York Times-ból értesült a neptuni találkozóról. A New York-i tudósítás nyomán szövetségünket súlyos külpolitikai presztízs-veszteség érte, a vád cáfolatát – az ügy fontosságára való tekintettel – a fent említett újsághoz eljuttattuk. (…)
Érthetetlen, hogy a neptuni találkozón résztvevő 3 politikus sem az átfogó rendezés szükségességét, sem az eredmények kisajátításának veszélyeit nem érzékelte. (1993. augusztus 12., megjelent az RMDSZ közlöny 1993/6-os számában)
A Neptun ügyet végül az Szövetségi Képviselők Tanácsa zárta le hosszú vita után egy határozott hangú nyilatkozattal: „az amerikai PER által szervezett és támogatott (…) megbeszéléseken az RMDSZ három közismert politikusa (…) mandátum nélkül, személyre szóló meghívás alapján vettek részt és tárgyaltak a hatalom képviselőivel, ami következményeivel jelentős politikai károkat okozott a szervezetnek. (…)
A PER-folyamat lehetőséget teremtett a hatalomnak arra, hogy belső RMDSZ-irányzatok preferálásával kísérletet tegyen szervezetünk megosztására. Olyan politizálási stílus állandósulásának veszélye jelent meg az RMDSZ-ben, amely eltekint a legitim képviselet szabályaitól, a belső döntéshozói illetékességektől.”
Az SZKT állásfoglalása nem akadályozta meg a két parlamenti frakciót abban, hogy a neptuni tárgyalókat továbbra is fontos tisztségekkel ruházzák fel s az érintettek politikai vonalvezetésében sem okozott változást. (Sőt, Frunda György nem kevesebbet engedett meg magának 1996-os elnökválasztási kampányában, mint azt, hogy szemrebbenés nélkül kijelentse: az 1995-ös, nagy sajtóérdeklődés mellett zajló, az RMDSZ minden irányzatát felvonultató, legitim szövetségi tárgyalódelegáció által lefolytatott Atlantai tanácskozás „legitimálta” Neptunt. Akkor még Markó Béla nagyon helyesen leszögezte, hogy „Atlanta nem legitimálta, hanem korrigálta Neptunt”).
Barométerértéke viszont volt: azt igazolta, hogy a többség egyelőre elfogadja az autonómiaprogramot s elutasítja az attól való stratégiai eltérést. Ez így is maradt az RMDSZ következő, 1995. május 26 és 28. között megrendezett IV. kolozsvári kongresszusáig, amit az is jelez, hogy a Szövetség következő, Nagy Benedek Tőkés László elleni minősíthetetlen támadása által indukált belső viharát is az SZKT megnyugtató módon, az etikátlanul eljáró képviselő kizárásával oldotta meg.
De erről már a következő, s egyben záró részben fogunk szólni.
Borbély Zsolt Attila
(folytatjuk)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Beszélgetés Borbély Zsolt Attila EMNT-elnökkel
Arad megyében elsimítani a magyar–magyar ellentéteket
A múlt hónapban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megyei közgyűlése Borbély Zsolt Attila politológust választotta meg elnöknek.
A frissen megválasztott elnök, megköszönve a bizalmat, arról beszélt, hogy a szórványban rendkívül fontos a magyar szervezetek együttműködése, amit akkor is lehetségesnek gondol, ha országos szinten komoly ellentétek vannak az EMNT és az RMDSZ között. Borbély Zsolt Attilát az EMNT és az EMNP közötti viszonyrendszerről, az erdélyi magyar közélet törésvonalairól és a szórványbeli közösségépítés módozatairól kérdeztük.
– Kezdjük egy alapvető kérdéssel, amely sokak számára nem világos. Mi a különbség az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt között?
– Tény és való, nekem is gratuláltak többen, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt megyei elnöke lettem, családtagjaim között sem volt mindenki számára tiszta és világos a két szervezet viszonyrendszere. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács egy civilszervezet, amely 2003 decemberében alakult abból a célból, hogy az erdélyi magyarság autonómiaigényét képviselje külföldön és belföldön. Az EMNT soha nem indult a választásokon, előbb a Magyar Polgári Szövetséget támogatta céljaiban, s támogatta volna a választásokon is a maga eszközeivel, de az MPSZ indulását a 2004-es helyhatósági és országos választásokon megakadályozta a román hatalom. Ezek után a 2008-ban bejegyzett párt, az MPP lett a fő stratégiai partner, majd azt követően, hogy az MPP saját elnökének foglyává vált, aki soha nem látott antidemokratikus viszonyokat teremtett a párton belül, szükségesnek mutatkozott egy saját párt bejegyzése, amelyben a belső demokrácia és a nemzeti célok egyaránt fontosak. Az EMNP létrehozásáról az EMNT döntött, viszont a Tanács nem alakult párttá, megmaradt civilszervezetnek. Országos szinten a vezetők között nincs átfedés, megyei szinten is üdvösnek látjuk a funkciók szétválasztását. Arad megyében ez most valósult meg, midőn Burián Sándor barátomtól és kollegámtól – aki eddig mindkét szervezetet vezette –, a közgyűlés döntése nyomán átvettem az EMNT elnökségét.
– Ha ilyen nagy az egyetértési hajlandóság alapszinten, mi szükség volt egyáltalán külön szervezet alapítására? Milyen törésvonalak választják el az EMNT-t és az RMDSZ-t?
– Amint azt elnöki beköszöntőmben is elmondottam, itt, Arad megyében a magyar–magyar ellentétek minél nagyobb fokú elsimítását látom célszerűnek a nemzet jövőjének szempontjából. Személyi konfliktusok köztem és az RMDSZ vezetői között nincsenek, sőt, a legutóbbi önkormányzati választáson induló RMDSZ jelöltek között több jó barátunk is volt, akikben nemcsak emberileg, de politikailag is meg tudok bízni bizonyos mértékben. Nem megalapozatlan tehát a remény, hogy a helyi közösség életével kapcsolatban is egy irányba mutatnak az elképzeléseink. Ugyanakkor a kérdést sem szeretném elkerülni. Országos szinten ugyanis mind a célokat, mind a követendő stratégiát illetően vannak ellentétek. Ezek lényege abban ragadható meg, hogy az autonomista-helyzet-teremtő oldal a kezdetek kezdetétől úgy vélte: egy olyan célrendszert kell megfogalmazni, mely megvalósulása esetén az erdélyi magyar nemzeti közösség hosszú távú fennmaradásával és gyarapodásával kecsegtet, majd e célrendszerhez kell eszközöket keresni. E cél a háromszintű autonómia, aminél többet a jelen geopolitikai helyzetben nem lehet követelni, kevesebbet viszont nem érdemes, mert az egyenértékű a középtávú beolvadással. A szakadékot nem lehet két kis lépéssel átugrani, mondta egy alkalommal Orbán Viktor. S ez így van: ha nem érünk el áttörést a kisebbségpolitikában, a rendszerváltás utáni két népszámlálás adatait alapul véve, középtávon valószínűsíthető az önálló, független létezésre alkalmas közösségkénti megszűnésünk, míg hosszú távon a teljes felmorzsoltatásunk. Megítélésünk szerint a román politikum autonómiaellenessége miatt kezdettől arra kellett volna törekedni, hogy nemzetközi síkra tereljük az „erdélyi kérdést”, párhuzamosan az erdélyi magyar társadalom minél önállóbb létre való megszervezésével. Ehelyett 1996-tól az RMDSZ országos vezetése a kormányzati szerepvállalással, majd a protokollum-politikával azt üzente a világnak, hogy itt minden rendben van, nincs szükség nemzetközi beavatkozásra, a nemzeti önkormányzat mentén való önépítkezés viszont leállt. A nagyhatalmak igen hamar vették az üzenetet, 1999-ben már nemcsak Ion Iliescu, hanem Bill Clinton is azt nyilatkozta, hogy Romániában „modellértékűen” oldották meg a kisebbségi kérdést.
– Ha ilyen ellentétek vannak országos szinten, akkor miként lehetséges ezeket helyi szinten feloldani?
– Célirányos programokkal. A választási kampány idején nyilván az országos elnökség döntései irányadóak. Azon kívül viszont a közösségépítés a legfontosabb teendő, akár a pártlogo háttérbe szorításával. Itt van például a feleségem, Réka s az egyik legjobb barátom felesége, Schmak Jutka által szervezett táncház, melynek működtetésében ott segítek, ahol tudok. Arra viszont közös akarattal vigyázunk, hogy plakátjainkra semmilyen politikai szervezet jelvénye fel ne kerüljön, még akár a kettő egymás mellett sem. Ha csak egyetlen ember akad, aki azért nem jön el esetleg, mert pártszimbólumot lát, s abból neki már elege van, akkor többet veszítettünk, mint amennyit nyertünk. De szervezeti szimbólumok alatt is tartunk közösségépítő rendezvényeket, elsősorban előadásokat. A magyar szellemi élet olyan lényeglátó, a globalizmus természetrajzát kutató jelesei voltak vendégeink a múlt évben, mint Varga István és Bogár László közgazdászok, több ízben tartott előadást meghívásunkra Raffay Ernő történész, Trianon meghaladásáról beszélt Szabó Pál Csaba, a Trianon múzeum igazgatója, idén június 4-én, terveink szerint, Fráter Olivér történész lesz a vendégünk. Ekkor, a Magyar Országgyűlés által a magyar összetartozás napjának nyilvánított dátumon indítjuk útjára az aradi Magyar Állampolgárok Klubját, amely reményeink szerint jól fog működni mind a cybertérben egy levelező csoport formájában, mind pedig a gyakorlatban, amikor a modern információs csatornáknak köszönhetően egyre többen értesülhetnek majd közösségi rendezvényeinkről. S nem csak a mienkről. Tervem az, hogy e fórum keretén belül minden olyan rendezvényt népszerűsíteni fogunk, amely magyar jellegű és közösségépítő, attól függetlenül, hogy ki áll mögötte.
– Ez zárszónak is megfelel. Köszönöm a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

A Nagy Benedek-ügy
Egyre közelebb került 1994 decemberére az RMDSZ a brassói kongresszus által megszabott kétéves határidőhöz, ameddig meg kellett volna tenni azokat a létfontosságú, az autonómia irányában mutató önépítő lépéseket, amelyek nem ütköztek az etnokratikus román törvényi előírásokba.
Az RMDSZ-t több alkalommal is érte az a jogos vád román részről, hogy nem hajlandó megmondani, mit is ért autonómia alatt, s csak játszik a szavakkal. E vád élét vette volna el, ha a III. kongresszus határozatainak megfelelően elfogadásra kerülnek az úgynevezett autonómiastatútumok, melyek jogszabályi nyelven fogalmazzák meg nemzeti közösségünk emancipációs közakaratát, szuverenitásunk követelt szintjét: a több szintű autonómia formájában megfogalmazódó önszerveződési igényünket.
Az autonómiastatútumok előkészítése és elfogadtatása akár az SZKT-val, akár a következő kongresszussal, akár mindkettővel kizárólag a magyar politikai akarat függvénye volt, azon belül az RMDSZ vezetőségének elhatározottságától és következetességétől függött. Az RMDSZ vezetése viszont valamilyen oknál fogva nem tartotta eléggé fontosnak e dokumentumok véglegesítését, pedig akkor – s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – minden együtt volt ehhez. A balliberális ellenzéket „pacifikálták” az RMDSZ struktúráján belül elnyert pozíciók (a Kolozsvári Nyilatkozat ellen annak konszenzusos elfogadás után leghangosabbak ágálók közül Cs. Gyimesi Éva oktatási alelnök lett, Magyari Nándor László pedig önkormányzati alelnök), a sajtó, az egyházak, a civil szféra pedig egyöntetűen támogatta a hatalmas többséggel elfogadott brassói dokumentumokat. Hasonlóan fontos lett volna az erdélyi magyar nemzeti kataszter összeállítása, valamint az erdélyi magyarság saját „parlamentjének” megválasztása belső választásokon a kataszter választói névjegyzékként való működtetésével.
Puccskísérlet
E kulcsfontosságú stratégiai lépésekből semmi nem valósult meg azóta sem. Talán nem független ettől, hogy 1994 decemberében a brassói menetrend betartása mellett a leghangsúlyosabban kiálló, egyben a legmagasabb, tiszteletbeli elnöki pozíciót betöltő Tőkés László ellen példátlan támadást indított egy parlamenti képviselő, Nagy Benedek, akinek akcióját minden jel szerint a Markó-párti fősodor támogatta.
Nagy Benedek 1994. december 20-án rövid röpiratot osztott szét képviselőtársai között, amelyben átvéve a román sajtó abszurd, azóta leleplezett rágalmát, Tőkés Lászlót szekus ügynökként tüntette fel, az „Ördög szolgájának”, „gátlástalan puhánynak”, „az igazságot elhallgatónak”, „hűtlen kezelőnek” nevezte, aki „fülelő lelkiismerettel” szolgálja embertársait. Nagy Benedeknek az adta az apropót a röpirat megírásához, hogy a magyar rádióban elhangzott egy olyan tudósítás, mely szerint Tőkés László elismerte volna együttműködését a Szekuritátéval, „mint mindenki más”. E nyilvánvaló rágalmat, amely mögött minden bizonnyal az MSZP-SZDSZ-es kriptokommunista hatalom titkosszolgálata állt, Nagy Benedek készségesen „elhitte”, s ahelyett, hogy az érintettel – s egyben elöljárójával – tisztázta volna a kérdést, akcióba lendült. A röpirat szövege alatt nem olvasható aláírás szerepelt, annak megfogalmazása pedig arra utalt, hogy szerzője aláírásokat kívánt gyűjteni a képviselőtársai között Tőkés László ellenében. Ezért talán nem indokolatlan Nagy Benedek akcióját puccskísérletnek nevezni.
Kizárás és honorálás
Borbély Imre Hargita megyei képviselő a szóban forgó frakcióülésen javasolta a probléma azonnali megtárgyalását és testületi elhatárolódást Nagy Benedektől. Tokay György frakcióvezető pozíciójával visszaélve azonban megakadályozta a politikai bomba azonnali hatástalanítását. Tőkés László néhány nappal később összehívta tanácsadó testületét, és úgy döntött, a nyilvánossághoz fordul. Markó Bélát 1994. december végén 29 magas rangú RMDSZ-tisztségviselő, zömmel képviselők és szenátorok, levélben szólították fel azonnali állásfoglalásra, Markó viszont kivárt, majd válságstábot – az RMDSZ Operatív Tanácsát – hívott össze az ügy megtárgyalására. Ezzel egyrészt azt sugallta, hogy válság van, másrészt időt adott arra, hogy a kognitív méreg minél mélyebbre hatoljon az erdélyi magyar társadalom tudatába, a tiszteletbeli elnök hitele minél jobban csorbuljon. Az Operatív Tanács az Etikai Bizottság elé utalta az ügyet.
Az is szabályos összeesküvésre utal, hogy Tőkés az RMDSZ megalakulásának ötödik évfordulója alkalmából összehívott ünnepi gyűlésre az utolsó pillanatban kapott meghívót annak dacára, hogy személyével egyedül képviselte az RMDSZ élén a kontinuitást. A gyűlés szervezői vélhetően arra számítottak, hogy január közepére sikerül a tiszteletbeli elnököt erkölcsileg-politikailag annyira ellehetetleníteni, hogy távol tartása az eseménytől természetesnek hasson.
Az ügy kivizsgálása után az Etikai Bizottság Nagy Benedeknek az RMDSZ-ből való kizárását javasolta az SZKT-nak, amely elfogadta a bizottság álláspontját. Nagy Benedek a kongresszushoz fellebbezett, a kongresszus pedig visszavette akizárt politikust, szankcióképpen megvonva az SZKT-tagságát. Két évvel később, az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásának idején Nagy Benedeket a vallásügyi államtitkárságon láthattuk viszont.
Szertefoszló álmok
A Nagy Benedek-ügy bebizonyította: az autonómia ellenfelei és a román hatalom RMDSZ-en belüli szövetségesei a legdurvább, legetikátlanabb eszközöktől sem riadnak vissza, ha le akarnak számolni valakivel. 1994 végéig még elképzelhető volt, hogy az eladdig a két tábor között látszólag egyensúlyozó Markó Béla elnyerje az autonomista oldal támogatását, de gyászos részvétele a Tőkés-ellenes akcióban lehetetlenné tette ezt. Hogy fél évvel később mégis elnökké választották, az egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy 1995 májusában már nem az elvszerűség, a programhűség, a politikai következetesség jelölt valakit az RMDSZ elnöki tisztségének betöltésére, hanem a nyers hatalomtechnika, a gátlástalan machiavellizmus.
A Nagy Benedek-üggyel és annak a fősodor általi támogatásával a közös autonomista önépítkezés álma szertefoszlani látszott, új korszak kezdődött, amelyet a politikatörténet az „abszurd kuriózumok” rovatban fog feljegyezni.
A folytatást ismerjük: kormányzati szerepvállalás, engedménymorzsák, ismételt becsapatás, ultimátum az önálló állami egyetem ügyében, majd annak visszavonása a mindmáig létre nem hozott Petőfi-Schiller egyetem ürügyén, protokollum-politika, majd 2003-ban az RMDSZ pártosítása és leszámolás a belső választások eszméjével. Ez volt az a pont, amikor az autonomisták saját szervezetek megalakításába fogtak, mert értelmetlennek látszott az RMDSZ-en belül bármiféle autonomista utóvédharc. Ez viszont már egy mába hajló másik történet, amelyet a jelen szereplői írnak.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Beszélgetés dr. Burián Sándor EMNP-elnökkel
Folytatódik az autonómiaformák népszerűsítése
Dr. Burián Sándorral, az EMNP Arad megyei, tisztségében megújított elnökével a megyei tisztújító közgyűlés, illetve az országos konferencia tapasztalatairól beszélgettünk.
– Elnök úr, gratulálunk a megyei elnöki tisztségében történt megerősítéshez. Milyennek mondható az új vezetőtanács?
– Köszönöm a gratulációt. Igazán nagy változások a megyei vezetésben nem történtek, hiszen eddig is, ezen túl is a különböző szintű vezetőkkel egyetlen, összeforrt csapatként kívánunk működni. Ami a vezetőtanácsot illeti, én vagyok az elnök, a két alelnök közül egyik Kelemen Gáspár, a másik Endreffy Lajos, akik szenátorjelöltjeink is voltak.
– Tisztújítás után kidolgozott-e új stratégiát a megyei szervezet?
– Nem csak a megyében, de Erdélyben is folyamatosan zajlik a pártépítés, új tagszervezetek alapítása, illetve a megyei közgyűlés alkalmából megalapított ifjúsági szervezet struktúráinak a kiépítése. Utóbbi Endreffy Csaba, megválasztott elnök irányításával zajlik. Országos szinten megválasztották a vezetőségét, ezért remélhetően komoly lépést tettünk az ifjúság felé is. Mert a jövőépítés, a fejlődés csakis a fiatalság bekapcsolásával képzelhető el.
– Mi a véleménye az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetében lezajlott tisztújításról?
– Örvendek, amiért Borbély Zsolt Attilát választották meg, ezúttal is gratulálok neki. Ő nem csak közismert, hanem sokat tett is az erdélyi magyarságért, vele nagyon jól együtt tudunk működni.
– Miért jó az, ha egy civilszervezet egy párttal szoros kapcsolatban van?
– Vannak olyan dolgok, amelyekbe egy civilszervezet jobban bele tud kapcsolódni, mint egy párt. A megállapítás viszont fordítva is igaz. A közös célokért való fellépést egy párt nem mindig tudja hatékonyan megtenni, illetve vannak olyan rendezvények, amelyeken nem biztos, hogy a pártnak ott kell lennie, a magyar közösségépítésben azonban a civilszervezet hatékonyan részt vehet. Egy régebbi beszélgetés alakalmával említettem, hogy az anyanyelvű óvodákban és iskolákban szervezendő tevékenységen a pártnak nem feltétlenül kell jelen lennie.
– Hogyan folytatódik az autonómia program?
– 2013-at a Néppárt az Autonómia Évévé nyilvánította, amit nem csak Erdélyben, hanem a Partiumban is népszerűsíteni kívánunk. Emellett a szövetségi állam fogalmát is népszerűsítjük, ami kiegészíti az autonómia fogalmát. Nálunk, a Partiumban ugyanis a szövetségi állam kereteiben működő kulturális autonómia lenne az igényelt adminisztratív forma, aminek jóvoltából több hatalom kerülne a régióba, illetve ezzel arányosan kevesebb az ország központjának a hatáskörébe. Ezt kell minél hatékonyabban népszerűsíteni, csakhogy személyes tapasztalataim szerint, a március 10-i marosvásárhelyi autonómia-tüntetés résztvevőinek egy része számára sem volt teljesen világos a két fogalom közötti különbség. Nem mindenki értette egyértelműen, mennyire alapvető dolog az autonómia, ahhoz a lehetőséghez való jog, hogy a magyarság önszerveződése nyomán a szórvány is élvezhesse a kulturális autonómia áldásait, a megmaradásának a biztosításához.
– Úgy tűnik viszont, hogy Marosvásárhely jelenlegi polgármesterének érdekévé vált a magyar többségű régió kialakítása. E hozzáállást meg lehetne-e lovagolni a helybeli románság meggyőzése érdekében?
– Szerintem igen, ha a románsággal meg lehet értetni, hogy a magyar többségű régió nem az ő érdekük ellen alakul. Itt, a Bánságban és a Partiumban nincsenek olyan éles ellentétek, ezért a románság is hamarább megérti, hogy együttműködve, ők is jobban járnak, mintha továbbra is Bukarestben mondanák meg, mit kell tennünk. Talán e meggyőzés Marosvásárhelyen nehezebb, de ez az egyetlen út a megoldáshoz. Mert nekik is fel kell ismerniük a lehetőséget a kibontakozásra, ha nem teszik meg, és odacsapják őket Kolozs vagy Brassó megyéhez, abban a régióban csakis másod- vagy harmadhegedűs szerep juthat Marosvásárhelynek. A székely megyékkel viszont náluk lesz a régióközpont, ahova érkezik a pénzeknek a zöme. A polgármester is közvetlenül érintett, hiszen ebben az esetben az ő pozíciói nagyon megerősödnek. Legnagyobb gond, hogy a vásárhelyi magyarság igen megosztott, három pártra szakadt. Először az egységet kellene kialakítanunk, hogy hatékonyabban léphessünk fel a magyarság érdekében.
– A Néppártnak vannak-e tervei a magyarság egységének a létrehozására?
– Erről is sokat beszéltünk, hiszen létezik a Kárpát-medencei Autonómia Tanács. Ennek égisze alatt a választások előtt, de után is megpróbáltunk együttműködni az RMDSZ-szel. Ez, sajnos nem igazán sikerült, mert úgy tűnik, az RMDSZ csúcsvezetőségének csak kinyilatkoztatásban érdeke az autonómia. Mi viszont továbbra is úgy gondoljuk, hogy ez az egyetlen lehetőség a magyarság megmaradására.
– A partiumi magyarság viszont csak kulturális autonómiában gondolkozhat. Ez mit takar a Néppárt vezetőségének a felfogásában?
– Ezzel sok ember nincs tisztában, noha ez arról szólna, hogy a magyarság kulturális intézményei: oktatása, színháza, az egyházaik vezetőségének a kilétéről, a pénzügyeiről saját maga döntsön. Tehát e kérdésben sem bukaresti, sem aradi szinten ne döntsenek a többségiek. Természetesen, a létszámunk arányában, az intézményeink működtetésére leosztott pénzösszegeink elosztásáról is magunknak kell döntenünk. A Néppárt megalapozott tanulmányok alapján jelölte ki a területi, illetve a kulturális autonómiára jogosult területeket, éppen ezért, az Érmelléken is területi autonómia kialakítását javasolja a dr. Szilágyi Ferenc által kidolgozott területi autonómiajavaslat. Ez etnikailag, társadalmilag és gazdaságilag is alaposan körülhatárolható terület, ahol a magyarság akárcsak a Székelyföldön, döntő többségben él. Egyetlen gond van az Érmellékkel, hogy itt egyetlen magyar többségű nagyváros sincs. Másik, szintén tabu-témának számító javaslatunk is lenne, ami a regionális nyelvek használatára vonatkozik. Azon alapul, hogy a föderalizált Románia minden olyan régiójában, amelyikben valamelyik kisebbség számaránya eléri a 10%-ot, az adott területen az a bizonyos nyelv kapjon regionális státust. Vannak olyan országok, ahol több regionális nyelv is létezik, ami nem akadályozza a működőképességet. Semmi nem akadályozhatja, hogy egy bizonyos régióban 2-3 regionális nyelv létezzen, amivel biztosíthatjuk az illető kisebbség számára a komfort-érzetet és a fennmaradást. Mindez azzal is együtt jár, hogy az illető régió hivatalaiban olyan személyeket alkalmaznak, akik beszélik az ott régiós státust élvező kisebbségi nyelveket.
– Példákkal is alátámasztaná az állításait?
– Az Egyesült Államokban is több regionális, egyben hivatalos nyelv létezik. Puerto Ricóban a spanyol, míg a szigetvilágban további két nyelvet nyilvánítottak az angol mellett hivatalossá. Kolumbia 46 milliós ország, számunkra a világ végén, de 32 régióval működik. Egy ország, ahol minden valamirevaló indián törzs nyelve hivatalos nyelv és egyenrangú a spanyollal a saját régiójában. 2006. óta állítják össze hivatalosan a HPI-t (Happy Planet Index). Ezzel azt mérik, hogy mely ország lakói a legboldogabbak és károsítják legkevésbé a környezetüket. Ezek a kolumbiai indiánok, meszticek, négerek és fehérek, akik 72 nyelven beszélnek, 2006-óta a világ 6 legboldogabb és környezetét legjobban megóvó népei között vannak. 2012-ben Kolumbia a HPI szerint a világon a 3-ik legboldogabb ország. Vajon mennyivel lettek volna boldogabbak, vigyáztak volna jobban országukra, ha állandóan azt sulykolták volna beléjük, hogy ők egy egységes nép, és csak az ország nyelvét szabad beszélniük, használniuk? Szerintem a kolumbiai példa megdönthetetlen érv mindenféle nemzeti maszlaggal spékelt autonómiaellenes megnyilvánulással szemben.
– Talán kerüljünk közelebb a magunk valóságához. Aradon miért költözött el az EMNT-iroda?
– Amikor az iroda megalakult, csak a civilszervezetnek volt a székhelye, ezért a bérleti szerződésben is a civilszervezet szerepelt. Az EMNT és a Néppárt szoros együttműködése miatt nem kívántunk mindkettő számára külön irodát bérelni. Mivel a tulajdonos ellenezte a helyiségben zajló politikai tevékenységet, új székhelyet bérlünk, ahol a civilszervezet és a párt is működhet. Könnyen megtalálható helyre költöztünk, ugyanis ha valaki a belvárosi katolikus templom előtti gyalogátkelőn átmegy a túloldalra, az új székhelyre talál, amit hamarosan táblák is megjelölnek.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Az „egy közös magyar ügy” hite
Szeretünk beszélni Trianon meghaladásáról, gyógyításáról, a Trianonon való túllépésről. Léteznek is olyan lépések, technikák, amelyek ebbe az irányba mutatnak lelki öncsonkítás nélkül (lásd a magyar állampolgárság kiterjesztése, június 4-nek a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítása), ettől függetlenül kőkemény tény, hogy Trianon negatív következményei máig hatnak, és több síkon érvényesülnek.
Sok szó esett a rendszerváltás után – amikor egyáltalán nyíltan lehetett beszélni e kérdéskomplexumról – az anyagi lelki, lélekszámbeli veszteségről, annál kevesebb arról, hogy Trianon szétválasztotta az anyaországban az állami és nemzeti érdeket. A szocializmus, majd a szocialista kormányzat idején a nemzeti érdek egyértelműen háttérbe szorult, és a helyzet perverzitása folytán még az államérdek sem érvényesült. Az egyes, egymástól elszakított nemzetrészek számára potencialitássá tette az egyedi fejlődési utat, elméletileg és gyakorlatilag lehetővé tette a Kárpát-medencei magyar „szétfejlődést”, az elcsatolt nemzetrészekhez tartozó egyének számára pedig a kettős identitást. Ép öntudatú magyar számára evidencia, hogy a rákényszerített idegen, elnyomó hatalom és állampolgárság nem jelenthet azonosulási pontot, önazonossági mintát. De a nemzeti öntudat megélésétől sokak számára mentes hétköznapok az elszakított nemzetrészek egyes rétegeiben bizony okoznak hasonló deformációkat, amelyek extrém esetben odáig juthatnak, hogy akad, aki ezt normaként állítja be. A többes identitás egyébként az első lépcső a más identitás, vagyis a többségbe való nyelvi, kulturális majd érzelmi beolvadás irányába.
Fenyővíz és szójaszalámi
Ebben a helyzetben fokozott jelentősége van a magyar politikai elit iránymutatásának, nemzeti felelősségtudatának, hiszen egyedül ez képes valamelyest ellensúlyozni a spontán szétfejlődést és az egyéni szintű asszimilálódást. A politikai elit szintjén két egymást kizáró paradigma uralkodik ebben a kérdésben. Az egyik a „be nem avatkozás” teóriája, amit az elmúlt húsz évben legtöbbször és legnagyobb hatással Markó Béla fogalmazott meg. Eszerint az anyaországnak nincs más dolga, mint hogy támogassa az egyes elszakított nemzetrészek politikai törekvéseit, bármilyen irányba is mutassanak azok. Hivatalos keretek között megélt személyes élményem Markó Béla sajátos reakciója, amikor az SZKT egyik őszi ülésén 2002-ben hozzászólásomban Markó expozéjához idéztem Csoóri Sándort, aki nyílt levelében többek között ezeket írta: „Mondd, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége mikor lép ki a szűkösnek bizonyult parlamenti politizálás keretei közül, és mikor szánja el magát olyan, vagy csak valamennyire is hasonló ellenállásra, életrevalóbb kulturális és gazdasági szerveződésre, mint amilyenre az erdélyi románok a 19. század harmadik negyedétől kezdve elszánták magukat?”
Markó akkor azt mondta, hogy jómagam aradiként elmondhatom, ha más irányt képzelek el az RMDSZ politikájában, de Csoóri Sándor előbb költözzön Erdélybe, és ne csak látogatóba jöjjön hozzánk székely fenyőt nézni és borvizet inni, majd azután „szóljon bele” a dolgainkba. Méltatlan válasz volt az őszinte aggodalmait megfogalmazó nemzetféltő Csoóri Sándornak, de az a szemlélet érdekes benne igazán, ami mögötte van. Kísértetiesen emlékeztet arra a román viszonyulásmintára, amely mentén a kilencvenes évek elején azzal próbálták egyesek hitelteleníteni a ’40-’50-es évek elején külföldre kényszerített, majd hazatérő, a kommunizmus által meg nem fertőzött gondolkodású emigránsokat, hogy akik nem ettek velünk szójás szalámit, ne akarjanak irányt mutatni az országnak. Vagyis aki nem eszi velünk együtt a kisebbségi lét keserű kenyerét, ne okoskodjon a jövőnk felől.
Ezzel a gondolkodásmóddal áll szemben a szabó dezsői paradigma, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”. Nagyon sokan, sokhelyütt idézték már e gondolatot, de a nagy igazságok értelmes emberek előtt soha nem kopnak közhellyé. Érdemes belegondolni e aforizmatikus gondolat mélységeibe. Ezt akarjuk? Hogy együtt lélegző organizmus, együtt reagáló közösség legyünk? Aki magyarul érez, nem akarhat mást. Sokan elmondták Szász Jenőtől kezdve – aki teljesen mindegy, hogy milyen szerepet töltött be az erdélyi politikai életben, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet élén olyan pozícióban van, hogy politikai pártállástól függetlenül csak drukkolni lehet neki, hogy megállja a helyét – Kövér Lászlón keresztül Semjén Zsoltig: csak egy magyar ügy van.
Be- vagy be nem avatkozni?
A „be nem avatkozás” paradigmája különösen akkor ütközik az „egy közös magyar ügy” szemléletével, ha feltesszük a kérdést: mit kell tennie a nemzet sorsáért felelős magyar kormánynak, ha azt látja, hogy a határon kívül rekedt nemzeti közösségek politikai elitjének egy része elcsábulva a többségi szirénhangoktól egyre inkább klikkérdekű komprádorpolitikát folytat, azaz nem a magyar érdeket képviseli az elnyomó hatalommal szemben, hanem az elnyomó hatalom imázsát ápolja külföldön? Az Orbán-kormány opciója egyértelmű: elsősorban azokat a szervezeteket támogatja, amelyek magyar jövőt képzelnek el szülőföldjükön, amelyek a magyar autonómia hívei.
Ugyanez a kérdés megfordítva: e paradigma szerint mi dolga van az idegen uralom alatt élő magyarnak, elsősorban Erdélyben? A Felvidékről most nem beszélnék, mert ott aránytalanul nagyfokú joghátrány éri a magyar állampolgárságukat vállalókat, hasonló a helyzet a Kárpátalján, a Délvidékre viszont vonatkozik az, ami az erdélyiekre.
A magyar állampolgárság igénylése egyszerre közösségi és egyéni imperatívusz. Trianon óta a státustörvény hozott létre először jogi viszonyt az elszakított nemzetközösséghez tartozó egyén és az anyaország között. Az ellenünk elkövetett bűnöket nekünk megbocsátani nem képes, még mindig a magyarságot vádoló Kisantant nem értékelte a magyar önmérsékletet. Az állampolgárság olyan jogi viszony az állam és annak polgára között, amely nemzetközi jogilag elismert, odaítélése az állam szuverén akaratán múlik, s amely alapesetben érzelmileg is telített. Optimális esetben a polgár hazájának érzi azt az államot, amelyhez az állampolgárságon keresztül kötődik. Erre most, Trianon óta először, nekünk is lehetőségünk van. Ezen túl a magyar választójogi törvény módosításával jogosulttá váltunk szavazni is. A közös magyar Kárpát-medencei sorsformálás immár nem szépen hangzó metafora, hanem tényleges lehetőség.
A választójoggal élni éppoly közösségi és egyéni imperatívusz, mint az állampolgárság vállalása. Ez következik a szabó dezsői „egy közös magyar ügy” hitéből.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kongresszusok egykor és most
A demokrácia működéséhez kötődő egykori illúzióinkra mi sem jellemzőbb, mint hogy a rendszerváltás után közvetlenül mekkora botránynak gondoltuk, ha egy kongresszuson nem voltak reális viták, ha mindent előre egyeztettek, a küldötteknek csak rá kellett bólintaniuk arra, amit vezetőik eleve eldöntöttek. E megoldási képleteket a múlt rendszerhez, a kommunista diktatúrához asszociáltuk, holott, tetszik vagy nem tetszik, de a demokratikusnak nevezett modern politikai rendszerek zöme bizony így működik.
Most is demagogizálhatnánk, s farizeus módon megpróbálhatnánk ráhúzni a vizes lepedőt az RMDSZ-re, hogy mennyire antidemokratikus szervezet, hiszen mindent eldönt a vezető klikk a háttérben, s 2003 óta lényegében tétnélküli kongresszusokat szerveznek. Az igazság azonban az, hogy ez nem RMDSZ-, de még nem is Románia-specifikus jelenség, hanem a versenyelvű pártdemokrácia működésének előbb-utóbb kialakuló sajátossága. Robert Michels 1923-as, Sociology of the Party System című nagy hatású munkájában látnoki erővel fogalmazta meg az „oligarchia vastörvényét”. A jeles gondolkodó szerint aki versenyelvű pártdemokráciáról beszél, az oligarchiáról beszél, mert minden szervezet, így a pártok is előbb-utóbb szükségképpen oligarchizálódnak. Oligarchián Michels a kevesek domináns pozícióját értette. Tény és való: a pártokon belül szükségszerűen kialakul egy vezető elit, többé-kevésbé zárt klikk, amely meghatározza a párt eszmei és fizikai arculatát.
Klikkek békeidőben
A pártokon belül legjobb esetben is csak formális szempontból van demokrácia, a vezető klikk általában úgy igyekszik befolyásolni a belső játékszabályokat, hogy azzal saját szervezeten belüli hatalmát stabilizálja. Bőven rendelkezik ehhez eszközökkel: elsősorban a pártalapszabályzat, amely a legtöbb esetben lehetővé teszi nemcsak a pártérdekkel (értsd: pártvezetéssel) ellentétesen cselekvők etikai bizottság elé állítását és kizárását, de akár alapszervezetek feloszlatását és újraszervezését is. Nem szólva arról, hogy alapesetben a pártvezetés dönt a helyi jelöltek személyéről, mind az önkormányzati, mind a parlamenti választásokon.
A középgárda célirányos megszervezésével ugyanakkor akár a legnagyobb szimbolikus legitimációval rendelkező alapítókat is ki lehet szorítani egy pártból, amint az az MDF-fel történt Dávid Ibolya elnökségének idején, aki nemcsak eszmeileg fordította ki a szervezetet önmagából, de sorban leszámolt a párt korábban meghatározó vezetőivel, közöttük a „sátorverő” Lezsák Sándorral is.
Ha a demokráciát olyan rendszerként értelmezzük, amelyben a polgárnak érdemi beleszólása van a közügyekbe, akkor tökéletesen igaza van Michelsnek, aki szerint a versenyelvű pártdemokrácia az oligarchiák versenye, így a demokrácia voltaképpen áldemokrácia. Annál is inkább, mivel az oligarchiákon belül nem ritka az egyszemélyes hatalom. A tényleges, megvalósult pártok versenyén alapuló „demokrácia” így működik nemcsak Kelet- és Közép-Európában, hanem lényegében mindenütt, beleértve a „demokratikus mintaállamokat” is. A különbség a diktatúrákhoz képest elsősorban abban áll, hogy az egyik oligarchiát államcsíny nélkül le lehet cserélni a másikkal békés úton, választásokon. A pártkongresszusok ebben az összefüggésrendszerben nem tényleges döntéshozó fórumok, hanem olyan fesztív események, ahol a pártoligarchia erőt demonstrálhat, üzeneteket fogalmazhat meg, felvonultathatja belföldi és külföldi szövetségeseit.
A legjobb rossz
Illúzióromboló mindez? Igen, az.
Középtávon azonban egyelőre aligha fogunk kialakítani jobb, élhetőbb, méltányosabb, a jogbiztonságot inkább garantáló, a polgároknak a közügyekbe nagyobb beleszólási lehetőséget biztosító politikai rendszert. Legjobb esetben is arra törekedhetünk, hogy a magunk pártját, a magunk közösségi létkeretét tegyük jobbá. Erre 1993-ban Erdélyben történt egy igen szép és perspektivikus kísérlet amikor az RMDSZ III. brassói kongresszusa elfogadta a nemzeti önkormányzat programját. Eszerint a szövetség állam lett volna az államban, nem pedig egy zsákmányszerző párt a sok közül. Mint e tárgykörben közölt sorozatomból is kiderült, strukturális szempontból épp a szervezet oligarchizálódása, a Markó-Neptun egységfront kialakulása, az autonómiaprogram klikkérdekű háttérbe szorítása vetett véget e szép és nemes korszaknak.
Az utolsó RMDSZ-kongresszus, amikor valami is eldőlt, a 2003-as volt. Ekkor véglegesen pártstruktúrává alakították a nemzeti önkormányzati szervezeti rendszert, és szimbolikusan leszámoltak a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállás politikájával azáltal, hogy megszüntették Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségét. Tőkés volt az utolsó a sorban: korábban periferizálták Király Károlyt, Szőcs Gézát, Borbély Ernőt, Kincses Elődöt. Lehetetlen ebben nem rendszert látni. De ha nem is ismerjük a hátteret, józan ésszel belegondolva akkor is rájöhetünk, hogy a kommunisták utódszervezeteivel kötött, pragmatikusnak mondott klikkérdekű kiegyezés igencsak ellenére lett volna azoknak, akik a kommunista rendszerben egzisztenciális kockázatot vagy akár életveszélyt vállalva kiálltak elveik mellett.
Happeningen túl
Az RMDSZ kihívói, az autonómiaelvű Erdélyi Magyar Néppárt és Magyar Polgári Párt ma még nem rendelkezik kellő erővel ahhoz, hogy visszaterelje az RMDSZ-t a saját programjához, az autonómia útjára. Amíg a következetes autonómiaelvű erők meg nem izmosodnak, marad a tartalmatlan sikerpropaganda, az autonómiának csak és kizárólag a magyar választói bázis felé való kommunikálása, a román hatalom magyarellenes politikájának külföldi legitimálása, az érdemi autonomista lépések megtételének további elodázása. És a tét nélküli happening-kongresszusok szervezése.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

S ha Erdélyt elveszik? – avagy a nemzeti összeomlás magyar útja
A fenti címet kapta az a trianoni megemlékező előadás, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete és az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete szervezett kedden este a Jelen Ház nagytermében.
A június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján megtartott, videovetítéssel egybekötött tényfeltáró előadás zsúfolt teremben zajlott dr. Borbély Zsolt Attila politológus, az EMNT aradi szervezete elnökének irányításával.
Az est meghívott előadója Fráter Olivér történész, a budapesti Miniszterelnökség Nemzetstratégiai Kutatóintézetének elnökhelyettese tömör, részletes összefoglalót tartott a nemzeti összeomlás sajátságos magyar útjáról.
Az átfogó előadást az I. világháború előestéjétől a trianoni tragédiáig témába illő szavalatok tarkították: Pálfi Emese Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz , Murvai Róbert Dávid Wass Albert: Láthatatlan Lobogó, Kiss Zsuzsa Wass Albert: A hontalanság hitvallása, míg ifj. Tóthpál Béla Reményik Sándor: Nagy Magyar télben című költeményét tolmácsolta az est folyamán.
Fráter Olivér történészi pontossággal és részletekkel ismertette az országszakadáshoz vezető tragédia állomásait, mozzanatait, helyszíneit:
a szarajevói merénylet – a világháború kitöréséhez vezető közvetlen ok, a román betörés Erdélybe, Tisza István 1918-as parlamenti felszólalása, majd tragikus halála, a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása, a belgrádi fegyverszünet, a demarkációs vonal, a román katonaság betörése a gyergyóbékési és gyergyótölgyesi szorosba, Jászi Oszkár tárgyalásai a Román Komité képviselőivel (akik 26 erdélyi és kelet-magyarországi vármegyét követeltek), a marosvásárhelyi Székely Nagygyűlés, a gyulafehérvári Román Nemzetgyűlés, Philippe Berthelot tábornok aradi látogatása, a zászló-affér stb.
A múlt iránt érdeklődő és a jelenben tenni akaró magyaroknak nem ismeretlen a trianoni tragédiához vezető út.
A budapesti történész előadásában historia domusokból (egyházi intézmények fontosabb eseményeit tartalmazó könyv) olvasott fel idézeteket, mintegy alátámasztva mondanivalóját.
„Nem arról van szó, hogy Trianon piros betűs ünnep lenne. Ez a Nemzeti Összetartozás Napja, meg kell tanulnunk szellemileg építkezni abból, aminek a veszteségeit és hátrányait el kellett szenvednünk. Meg kell találjuk a módját és lehetőségét annak, hogy ebből a széttagolt, felaprózott nemzetből hogyan lehet egy egységes és erős világnemzetet építeni” – zárta előadásár Fráter Olivér.
A rendezvény befejezéseként Baracsi Levente belvárosi református lelkipásztor imát mondott a nemzetért, majd a régi és az új Magyar Himnusz közös éneklése zárta a megemlékező előadást.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Viszonyunk Trianonhoz
Huszadik-huszonegyedik századi történelmünk pályakijelölő, mozgástér-meghatározó, megkerülhetetlen eseménye a trianoni békediktátum. Olyan pillanat, amelyhez a politikai elitnek így vagy úgy, de azóta is viszonyulnia kell. A kétezres évek elején egy libertinus közíró azt találta írni, hogy „nem az a magyar, akinek fáj Trianon, hanem az, aki szembenéz Trianonnal”. Nem zavarta, hogy amit mond logikai bakugrás, hiszen a fájdalom nincs ellentmondásban a szembenézéssel, sőt tulajdonképpen a fájdalom mint érzékelés az első lépés a szembenézés irányában.
Mert igenis, szembe kell nézni vele, és nem úgy tenni, mintha meg sem történt volna, ahogy a kommunista időkben tették. Nemcsak a békeszerződés tényét nem propagálták, s nem igyekeztek enyhíteni a kárt, de a kádár–aczéli kultúrpolitika kifejezetten arra törekedett, hogy kilúgozza a megmaradt Magyarországon élő lakosság fejéből a nemzeti összetartozás eszméjét, a nemzeti büszkeséget, a nemzetközpontú cselekvés belső létparancsát. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nemcsak Trianonról nem tudtak, de arról sem, hogy az aktuálisan érvényes határokon kívül is élnek még magyarok. A sokat és joggal bírált „románozás”, amiben a szocialista politikusok Szanyi Tibortól Kovács Lászlóig ma is élen járnak, nagymértékben ezzel magyarázható.
Vesztesek és nyertesek
Ez is egyfajta viszonyulás, ez a tudati, területi és a nemzettestet is érintő öncsonkítás programja, Trianon tulajdonképpeni beteljesítése. Ez az, amit Trianon nyertesei, a szomszéd államok politikai elitje nyíltan vagy burkoltan, de elvárna. Ennek ránk, az anyaországtól elszakított erdélyi magyarokra vonatkozó része a politikai román nemzettel való érzelmi, lojalitásszintű azonosulás elvárása, amelynek a legkülönbözőbb formában adnak hangot a többségi politikusok. Leginkább szembeötlő, mindenki által könnyen felfogható megjelenése az, amikor „elcsodálkoznak”, hogy az erdélyi magyarok a magyar csapatnak szurkolnak egy román–magyar sporteseményen. Azért tettem idézőjelbe a csodálkozást, mert értelmes emberekről nem feltételezem, hogy tényleg érthetetlen számukra, ha a magyarok saját nemzettestvéreik győzelmét kívánják, s nem azokét, akik az őket elnyomó állam színeiben játszanak.
A képzeletbeli paletta másik oldalán áll a magyar területi egység programja, az etnikai határok mentén megrajzolható új határ kialakítása. E megoldás igazságos és hosszú távon stabilizáló lenne, de politikailag kivihetetlen. E politika meghirdetéséhez Magyarországnak sem kellő ereje, sem szövetségesei nincsenek. Sőt „hála” a proletár-internacionalista, majd a kozmopolita-libertariánus kultúrpolitikának, a kérdésben még olyan magyar társadalmi és politikai konszenzus sem teremthető, mint amilyen a Horthy-korszakban adott volt.
Öncsonkító, a magyar mozgásteret, a magyar létesélyeket szűkítő politika lenne az elszakított magyarság módszeres, államilag támogatott, egyéni szinten természetesen önkéntes döntésen nyugvó áttelepítése az anyaországba. Talán stabilizáló hatással lenne, viszont egyenértékű ezeréves magyar területek végleges és önkéntes feladásával, a magyar léttér drasztikus összezsugorításával. Gondolatiságtól tankönyvekig
Végül, de nem utolsósorban koherens és jövőbe mutató elképzelés a határokon átívelő magyar újraegységesülés programja, amit Orbán Viktor már az első kormánya idején meghirdetett, és fontos lépeseket is tett ebbe az irányba. A státustörvény, amint azt a Trianon igazságosságát hirdető SZDSZ-es, majd DK-s politikus, Bauer Tamás is – persze bírálólag – szóvá tette, azt hirdette, hogy a határon túli magyarság igazi hazája Magyarország, és az általa teremtett „státus” egyfajta „csíra-állampolgárságként” is felfogható volt, amiként a Magyar Állandó Értekezlet egyfajta összmagyar parlamentcsíraként.
Ugyanezen gondolat jegyében 2010-ben fogadta el a magyar parlament a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló törvényt, majd az új választójogi törvényt, amely nem köti a jelenlegi Magyarország határain belül bejelentett lakcímhez a szavazati jogot, hanem kiterjeszti azt a határokon kívül élő állampolgárokra is. E gondolatiságnak kellene áthatnia a civil szférát is, a különböző magyar szakmai szervezeteknek integrálniuk kellene a határon kívüli magyar erőket. E tekintetben láthattunk több előremutató példát, kezdve a borászattól – a Magyar Borakadémiának több, határon kívül élő rendes tagja van, Erdélyből például Csávossy György, Kovács Adorján és Balla Géza – egészen addig, hogy a magyar politológus vándortalálkozót idén Kolozsváron rendezték.
A program szerves részének kellene lennie a határon kívüli autonómiák rendszerének is. Nem elég ugyanis, hogy a határon kívüli magyarság egyéni szinten kötődjön a magyar államhoz, minél nagyobb mértékben kellene függetlenednie a többségi politikai akaratképzéstől, nemzetpropagandától. Amíg a magyar iskolák tananyagát Bukarestben határozzák meg, a román nemzetpropagandát igyekeznek lenyomni gyermekeink torkán a dákoromán elmélettől a vélt román felsőbbrendűség által áthatott, immár román történészek által is kikezdett hamis történelemig, képtelenek leszünk öntudatos, nemzethű magyar nemzedékeket felnevelni.
Mindenki mindenkiért
A határokon átívelő nemzetegyesítés programjának szimbolikus gesztusa, hogy június 4-ét a magyar parlament a nemzeti összetartozás napjának nyilvánította. Súlyos hiba azonban ünnepként kommunikálni e napot, amely a megemlékezés, a gyász napja. Június 4-én akkor sincs mit ünnepelni, ha e nap figyelmeztethet minket, magyarokat arra, hogy együvé tartozunk, közös a sorsunk, és oda kell figyelnünk egymásra. Mint ahogy az is fájdalmas, hogy a „nemzeti összetartozás dalaként” hirdetnek egy minden pátosztól mentes, gyengécske szerzeményt, amely semmit nem mond az összetartozás mélységéről, a közös múltról, közös kultúráról, amelyben semmi magasztos, semmi lélekbemarkoló nincs. A nemzeti konzervatív politika nem hagyhatja figyelmen kívül a szimbolikus dimenziót.
Jelentős pozitívum, hogy a magyar alaptörvény preambuluma integrálja a Szabó Dezső-i alapgondolatot, amely szerint minden magyar felelős minden magyarért („Mi, a magyar nemzet tagjai az új évezred kezdetén felelősséggel minden magyarért kinyilvánítjukaz alábbiakat”), és rögzíti a magyar nemzeti büszkeség kútfőit. Érdemes kitérni arra a mondatra, amely szintén a preambulumban kapott helyet, s amely Trianon évfordulóján igencsak aktuális, és zárszónak is beillik: „Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.”
Úgy legyen!
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Erdély.ma

Fúzió és környéke
Akár tudományos alapon is megkockáztatható hipotézis, hogy minden szuverenitásában drasztikusan korlátozott nemzeti közösség politikai elitjének keretében a legfőbb törésvonal az elnyomó hatalomhoz való viszony mentén ragadható meg. E törésvonal jellemzően intézményes síkon is artikulálódik. És fordítva: az intézményes pluralizmus mögött e törésvonalak feszülnek, mint ahogy az például az Osztrák-Magyar Monarchia idejében is volt: a pártok közötti eszmei-ideológiai különbségek másodlagosak voltak az 1867-es közjogi konstrukcióhoz való viszonyuláshoz képest.
Hosszú időn keresztül így volt ez Erdélyben is a rendszerváltás után. Előbb az RMDSZ-en belüli platformosodás, majd az EMNT, az SZNT, az MPSZ és az MPP megalakulásával egészen addig, míg a Magyar Polgári Párton belül elviselhetetlenné nem vált a belső szabálytalanságsorozat és belső diktatúra azok számára, akiknek a nemzet és a demokrácia, az átlátható játékszabályok, a jogkövetés egyaránt fontos.
Érvek pro és kontra
Az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásával új helyzet adódott. Két nemzeti-autonomista párt jelenléte a politikai porondon egyáltalán nem szükségszerű, mi több, nem is kívánatos. Annál is inkább, mivel a két párt együttesen sem tudott az önkormányzati választáson annyi szavazatot szerezni, mint korábban a Magyar Polgári Párt egymagában. A választók általában büntetik a felső szintű torzsalkodást, érthető tehát a törekvés az Erdélyi Magyar Néppárt részéről, hogy összefogja a nemzeti erőket.
Kívülről azonban meglehetősen reménytelennek tűnik a feladat. A legutóbbi választáson az MPP nem indult, amivel önként sorolt be azon szervezetek közé, amelyek léte kizárólag a román jogalkalmazás jóindulatán múlik. Más szóval, az MPP-t, mint a parlamenti választásokon két ízben nem induló pártot törvényen kívül lehet helyezni, ami értelemszerűen növeli a szervezet kiszolgáltatottságát és zsarolhatóságát. A pártszervezet jogilag biztos keretbe való átmentése tehát józan és racionális döntés lenne. A fúzió mellett szól az is, hogy a választópolgárok egységet akarnak látni, legalább az egyként gondolkodó táboron belül.
Mi szól a fúzió ellen? Néhány vezető önállósági ambícióján kívül lényegében semmi. Az viszont nagy erő. Inkább legyünk ugyebár biztosan egy kis, akár létében is bizonytalan párt vezetői, mint egy nagyobb politikai erőn belül ki tudja milyen pozícióban, nemde? Ismerős a helyzet. Ez tartja vissza a moldovai politikai elitet is a Romániához való csatlakozástól, ami persze nekünk, magyaroknak nem rossz, ellentétben az MPP önállósági erőlködésével. Érdemes a legutóbbi választáson az RMDSZ-re való szavazást Szász Jenővel egyetemben a kisebbik rossznak tartó Biró Zsolt elnök nyilatkozatának egyes kitételeit górcső alá venni. Biró szerint „egy milliós nagyságrendű potenciális szavazótábor csakis akkor mozgósítható megfelelő mértékben, ha érvényesül a pluralizmus, azaz a programok és ideológiák sokszínűsége.” A tapasztalat nem igazolja ezt az állítást. Az erdélyi magyarság legnagyobb számban 1990-ben járult az urnákhoz, amikor az RMDSZ a legnagyobb egységet mutatta. Azóta volt, amikor mobilizált a versenyhelyzet, volt, amikor nem, annyi azonban bizonyos, hogy a pluralizmus és az ideológiák sokszínűsége valamint a mobilizálás között messze nincs szükségszerű és egyértelmű összefüggés. Az MPP-re és az EMNP-re elsősorban nem az absztrakt sokszínűség, a politikai pluralizmus biztosítása érdekében volt szükség, hanem azért, mert a közösen megteremtett, felépített és autonomista programmal ellátott szervezet, az RMDSZ letért a nemzeti érdekképviselet útjáról, a román hatalom által pozíciókkal kifizethető szatellitpárttá, a román politikum által is megbízható partnernek tekintett komprádor szervezetté vált.
Abban messzemenően egyetérthetünk Biró Zsolttal, hogy „a nemzeti érdek minden pártpolitikai törekvést, minden egyéni és csoportérdeket felülír.” De vajon mikor hallgatott az MPSZ/MPP a pártérdek szirénhangjaira, s hányt fittyet a nemzeti érdeknek? Akkor-e, amikor képviselői a Népi Akció színeiben indultak az RMDSZ ellen a pluralizmus megteremtése és az autonómia képviselete érdekében vagy akkor, amikor az MPP elnöke elődjével együtt arra biztatta az erdélyi választópolgárokat, hogy szavazzanak a kollaboráns RMDSZ-re, ne pedig a nemzeti autonomista EMNP-re?
Maszatolás helyett
Hasonlóképpen helyes alapelv, hogy az MPP a „plurális egységet” szorgalmazza, „a választások szabadságának biztosítását és az erős nemzeti érdekképviselet megteremtését.” De abban aligha érthetünk egyet, hogy „ezen elvek ellentétesek a néppárt által szorgalmazott fúzió gondolatával.” Az egypártrendszer és a kétpártrendszer között sokkal nagyobb a különbség, mint a kétpártrendszer és a sokpártrendszer között. A kétpártrendszer per definitionem plurális rendszer, ellentétben a versenyelvet kizáró és fennálló helyzet változatlanságában érdekelt nomenklatúra kialakulását elősegítő egypártrendszerrel. Az MPP és az EMNP között sem a gyakorlati politikában, sem a vallott értékrendben nincs olyan különbség, amely akár politológiai, akár szociológiai alapon indokolná két párt működését a politikai paletta azonos szegmensében.
Az urnáktól távol maradó választópolgárok pedig már ítéletet mondtak az autonomista belharcról. Biró Zsolt zárómondata – amiben arra kéri a Néppárt vezetőit, hogy „lépjenek túl saját árnyékukon, hagyjanak fel a közvélemény folyamatos manipulálásával, a sajtón keresztül történő üzengetéssel, a fúzió alapokat nélkülöző erőltetésével” és „maszatolás helyett válasszák bátran az őszinte párbeszédet” – nem egyéb üres retorikánál. Így próbálja igazolni, hogy az MPP miért maradt ismét távol egy fontos és előremutató tárgyalástól, és így próbálja legitimálni a nemzetérdekkel ellentétes merev, klikkelvű álláspontját.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Skultéty-botrány és történelemhamisítás
A kilencvenes évek első felében úgy tűnt, hogy a kultúrköri hovatartozás elsődleges fontosságú tényező térségünk társadalmainak a kommunista rendszerhez való viszonyulásában. Az első szabad választáson Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Horvátország és Szlovénia választóközönségének többsége a rendszerváltó erőkre szavazott, Jugoszlávia ortodox államaiban és Romániában a posztkommunisták jutottak hatalomra. Hogy még érdekesebb legyen a helyzet, a román fennhatóság alatt álló területek közül Erdélyben jelentősen nagyobb számban szavaztak a történelmi pártokra, bár a Nemzeti Megmentési Front itt is győzedelmeskedett. Akkortájt alkalmam volt részt venni egy MDF-es konferencián, ahol Kelemen András külügyi államtitkárt különböző égető aktuális témákról kérdezett a hallgatóság: például a Duna eltereléséről és a szlovák–magyar viszony várható alakulásáról. Az előadó úgy vélte, az akkori ellentétek dacára középtávon harmonizálódik a két ország viszonya, hiszen mindkét ország katolikus többségű, és egyébként is, elég csak megnézni Szlovákia címerét. A válasz akkor meggyőzőnek tűnt.
Közben kiderült, hogy a szlovák politikai elitben sokkal több a frusztráltság és sokkal nagyobb a kisebbrendűségi komplexus, mint ahogy feltételeztük. Hogy most az orgazdának a jogos tulajdonossal szembeni ellenérzéseit ne említsük. A Kisantant országai közül Magyarországnak épp Szlovákiával a legfeszültebb a viszonya, ott éri a magyarságot a legdurvább diszkrimináció, és sajnos ott is legelőrehaladottabb a magyarság lélekbeli, nyelvi és kulturális asszimiláltsága – a „teher alatt nő a pálma” egyszerűnek és valószerűnek tűnő bölcsesség eleven cáfolatául. A származás szerint diszkrimináló, a magyarság jogfosztottságát jogszabályi szinten rögzítő Beneš-dekrétumok még érvényben vannak, a magyar nyelv használatát súlyosan korlátozzák, a magyar állampolgárságot felvevő nemzettársainkat megfosztják szlovák állampolgárságuktól, a szlovák diplomácia pedig ott tör borsot a magyar külügy orra alá, ahol tud.
Legutóbb a Skultéty-üggyel. A történetet nem részletezem, ez most a sajtó egyik fő témája, azok is megismerhették a 91 éves korában leszerelt, Garay János és Kodály Zoltán által megénekelt, Háry János alakját ihlető, huszonkét hadjáratban harcoló veterán huszár katona élettörténetét, akik eddig nem hallottak róla. Skyultéty László a mai Szlovákia területén született 1738-ban, Hegyesmajtényban, sírja mindeddig Újaradon volt. Ma már csak síremléke, egy magyar feliratú fekete obeliszk által megtestesítve, mert a szlovák fél igényének megfelelően román állami hivatalnokok jelenlétében sebtiben kihantolták, és szülőfalujában újratemették, mint szlovák hőst. Mert nem elég, hogy egy végzetesen balszerencsés történelmi pillanatban, midőn Magyarország szabadkőműves kalandorok vezetése alá került, elorozták ezeréves országunk területének két harmadát, most a magyarságnak az oktatott történelemből való fokozatos kiszorításával párhuzamosan szlovákká, románná, szerbbé akarják tenni e területek híres szülötteit is.
A magyar érdeket senki nem fogja képviselni, ha mi nem tesszük. Ellenfeleink a magyar „baloldal” által szorgalmazott és gyakorolt, „bizalommegelőlegezésen” alapuló „gesztuspolitikát” gyengeségként értelmezik és vérszemet kapnak. De nem elég tiltakozni, ellenoffenzívát kell indítani. A Kisantantnak a történelmet meghamisító külföldi és belföldi propagandáját ellensúlyozni kell. A magunk szerény eszközeivel. Bármennyire méltatlan és sziszifuszi dolog vitába szállni a nyílt történelemhamisítással, meg kell tenni.
A nemzet- és országpropaganda nem merülhet ki rózsát tartó csinos női lábak népszerűsítésében, tudatos felvilágosító kampányra van szükség, mert maholnap a mértékadó külföldi lexikonok a dákoromán legendát tényként fogják említeni. A román politikusok „történelmi” érveket harsognak a médiában s ezzel egészítik ki a történelmet sajátosan kiszínező hivatalos oktatási és kultúrpolitikát. Az erdélyi magyarság rendszerváltás utáni politikai érdekképviseletének egyik nagy mulasztása, hogy a történelem vitás kérdéseit kizárólag a történészek hatáskörébe utalta, ahelyett, hogy a magyar álláspontot képviselte volna minden fórumon a leghatározottabban.
A jó irányban soha nem késő lépni. A magyar reintegráció, a határokon átívelő magyar újraegységesülés intézményei megvannak, lassan kiegészülnek a Nemzetstratégiai Kutatóintézettel is. Itt az ideje operatívan használni őket, többek között minél hatékonyabb és minél többszintű, a történelem valós tényeinek népszerűsítését is felölelő kommunikációs stratégia megalkotására. Ezt sem fogja senki megtenni helyettünk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Jön a „magyar tavasz”?
A kilencvenes évek derekán a Magyarok Világszövetsége és más civil szerezetek közreműködésével rendezték azt a nemzetstratégiai konferenciasorozatot, amelynek keretében egy sor ma is aktív politikus és gondolkodó fejtette ki meglátásait a magyar jövő kívánatos alakítási módozataival kapcsolatban. Jelen volt Tőkés László, Markó Béla, Németh Zsolt, Szőcs Géza, Gál Kinga, Pokol Béla, Lovas István és Tőkéczki László is, hogy csak néhányukat említsem. A talán legsikeresebb, legszervezettebb – sorrendben a második – konferenciának Székesfehérvár adott otthont 1995-ben, amelyen Sebestyén István, Svájcban élő gondolkodó az euroszkepticizmusról beszélt. Ekkortájt nemhogy az euroszkepticizmus, de még a globalizmus problematikája is csak elvétve foglalkoztatta a nemzetstratégia iránt érzékeny közönséget, így a legtöbben értetlenül hallgatták a látnoki előadót.
Mire az európai uniós csatlakozás elérhető közelségbe került, már más volt a helyzet. Ha kizárólag azt a tényt említjük, hogy a magyar gazdák uniós támogatásként az osztrák gazdák támogatásának negyedére számíthatnak, s ennek saját forrásból való kiegészítését megtiltották a magyar kormánynak, már evidens, hogy mi is volt itt a cél: nem a felzárkóztatás, hanem a különbségek megőrzése, távlatilag pedig a magyar termőföld felvásárlása minél alacsonyabb áron.
Veszélyes kritikák
Gyarmatnak kellettünk, nem partnernek. A gyarmattartók pedig évszázados szokás szerint ezúttal is megtalálták a maguk helytartó elitjét a „bennszülöttek” között. A magát baloldalnak nevező politikai-hatalmi bűnszövetség ugyanolyan engedelmesen és készségesen hajbókolt új urai előtt, mint tette azt nem sokkal korábban a szovjetek felé.
A nemzeti érdekérvényesítés magatartásirányító politikai kategóriaként, motivációs értékbázisként éppúgy nem volt jelen sem a nyilatkozataikban, sem a politikájukban, mint ahogy korábban sem. Sőt, hatalmas médiaerejükkel sikerült olyan közhangulatot kialakítaniuk, hogy aki az uniós csatlakozás valódi arcáról mert beszélni, szakmai érvei dacára könnyen a politikai szalonokon kívül, az állítólagos szélsőségesek között találhatta magát.
Orbán Viktort is kitámadták akkor, aki annyit mert leszögezni, hogy a hátrányok és az előnyök között az előnyök nyomnak szerinte többet a latban. A hátrányok puszta említése is csípte a hangadók szemét. A Panasz című kötetben szereplő Vádlók és vádlottak című írásában Szabó Dezső által oly érzékletesen bírált kötelező optimizmus – amely akkor is országvesztésbe torkollott – elevenedett meg a szemünk előtt. Nemcsak a ballib rétoroktól hallhattunk hamis hozsannázó szólamokat az unió nagyszerűségéről és a magyar történelmi célok beteljesüléséről, de ugyanazt a nótát fújta teli tüdőből az MDF-es Dávid Ibolya is.
Rejtett kamerák
Az unió valódi természetével a 2010-es választási győzelem után ismerkedhetett meg a magyarság. Az Európai Parlamentben valóságos gyűlöletszeánszokat rendeztek a magyar médiatörvény és a magyar alkotmány kapcsán, úgy, hogy a hozzászólók többsége a legalapvetőbb tényekkel sem volt tisztában. Most a Tavares-jelentéssel revolvereznek, a néppárti Viviane Reding pedig szinte napi rendszerességgel támadja Magyarországot, s attól sem riad vissza, hogy új, az uniós szerződés aláírásakor még értelemszerűen nem létező „közbülső” szankciók megalkotását, és Magyarországgal szembeni foganatosítását javasolja. Mi több, a Magyar Nemzet című napilap információi szerint ugyanez a személy a globalista világhatalom egyik félhivatalos, a nyilvánosság kizárásával működő fórumán, a Bilderberg-csoport legutóbbi ülésén arról beszélt, hogy mindent megtesz a jövő évi magyar választások legitimitásának gyengítése érdekében, arra hivatkozva, hogy a választók legutóbb a szavazófülkékben sem merték kifejezni akaratukat. A Magyar Nemzetből azt is megtudhattuk, hogy az Európai Bizottság egyik, névtelenséget kérő olasz tisztségviselője szerint Reding a konferencia résztvevőinek kifejtette: már folytatott tervéről előzetes megbeszéléseket olyan magyarországi, nem kormányzati szervezetek képviselőivel, amelyek anyagi támogatásuk legnagyobb részét az Egyesült Államokból kapják. ők biztosították a bizottsági alelnököt arról, hogy olyan jelentéseket fognak kiadni, amelyek szerint akadtak, akik láttak a szavazófülkék fölé helyezett rejtett kamerákat.
Török forgatókönyv?
Ennyit hát az Európai Unióról, amelyről sokan azt remélték, hogy a globalizmus elleni európai bástya lehet. Ehelyett az EU nem más, mint a globalista háttérhatalom által irányított népszínház. Ha valaki nem hajlandó a neki szánt szerepet eljátszani, azt első menetben körbeugatással, politikai nyomással, majd intézményesített szankciókkal próbálják megregulázni, utána meg jöhetnek a Reding által emlegetett, konkrétan még nem körvonalazott „közbülső eszközök”. Legvégső esetben pedig a kívülről irányított „magyar tavasz”, mert biztosan találnak majd a destabilizációra törekvő háttérerők valami tetszetős nevet a török forgatókönyv mentén zajló, kívülről szított belső lázadásra (lásd még a hasonló forgatókönyv alapján zajló „őszirózsás forradalmat”). Nemrégiben már Tamás Gáspár Miklós is arról nyilatkozott, hogy „békés forradalomra” van szükség, a magyar „demokrácia” már nem állítható vissza szavazati úton, Viviane Reding pedig már most azt tervezi, miként fogja hitelteleníteni a magyar választás eredményét. Természetesen a „demokrácia” nevében semmisítve meg a demokráciát. „Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened” – nemdebár? Hogy Reding most tagad? Semmivel sem jelent többet, mint a napot az égről bármikor lehazudni kész leleplezett kommunista vezetők mosakodó nyilatkozatai.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

EMI-tábor
A tavaly új helyszínre költöztetett EMI-tábor idén is a Gyergyószentmiklóstól 12 kilométerre található Borzonton, a Dorka Panzió területén kerül megrendezésre. Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja augusztus 7-11. között színes programkínálattal várja a fiatalokat és fiatal lelkületűeket, családokat és baráti társaságokat egyaránt.
Az EMI-tábor az elmúlt években sikeres nemzetpolitikai műhellyé nőtte ki magát, így idén sem hiányozhatnak a rendezvény programjából a fontos közéleti kérdések.
A tábor második napján, augusztus 8-án, az idén húsz éves Neptun-botrány kerül terítékre, amikor Bodó Barna politológus, az RMDSZ volt ügyvezető alelnöke, Borbély Imre volt parlamenti képviselő, Borbély Zsolt Attila politológus és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, volt parlamenti képviselő elemzi a két évtizede lezajlott találkozó közéletben betöltött szerepét. Augusztus 9-én (pénteken) az Európai Parlament kisebbségpolitikája és a 2014-es választás kapcsán Balczó Zoltán parlamenti képviselő és Szilágyi Zsolt, Tőkés László EP-képviselő irodavezetője tartanak előadást. Az EMI-tábor utolsó napján az autonómiáé lesz a főszerep, hiszen, a Székely Nemzeti Tanáccsal partnerségben, összeállított programban helyet kapott a katalán Marc Gafarot i Monjó, aki beszámol a katalán önrendelkezési harc jelenlegi állapotáról, valamint ezzel párhuzamosan elemzi a székely autonómia-törekvéseket. Délután Polgári kezdeményezések az autonómiáért címmel kerül megszervezésre egy kerekasztal-beszélgetés, melynek meghívottjai – többek között – Izsák Balázs, az SZNT elnöke, Miren Martiarena, a nemzeti régiók védelmére indított európai kezdeményezés polgári bizottságának baszk tagja, valamint az erdélyi magyar pártok képviselői.
Elmaradhatatlan történelmi előadások
Az EMI-tábor első napján, augusztus 7-én Balogh Gábor történész előadásából megtudhatjuk, hogy a két világháború között voltak-e a magyar kormányzatnak revíziós tervei. Pénteken, augusztus 9-én Raffay Ernő történész tart előadást Ady Endre és a szabadkőművesség kapcsolatáról. Szombaton És mégis élünk – Fejezetek az ezredéves magyargyűlölet történetéből címmel tart előadást Bakay Kornél történész, régész, majd Illésfalvi Péter hadtörténész Az erdélyi bevonulásról és a visszatért területeknek a honvédelem rendszerébe való integrálásáról beszél.
Gazdaság és környezetvédelem
Szerdán Dr. Lóránt Károly közgazdász tart előadást a Kárpát-medence gazdasági helyzetéről és perspektíváiról, pénteken pedig Erdély kincsei a multik kezében címmel kerekasztalbeszélgetésre kerül sor: a Schweighofer-ügy és a verespataki aranybányászat beindítása kapcsán beszélgetnek Kovács Csongor, a Zöld Erdély Egyesület elnöke, Csonta László, a Zöld Székelyföld Egyesület elnöke, az EMNP, az MPP és az RMDSZ képvielői.
A komoly témák mellett nem feledkezünk meg a szórakozásról sem, pénteken délután visszatérő vendégünk, Berecz András mesél az EMI-táborban.
Csép Sándor-sátor az EMI-táborban
Az idei évben az EMI-tábor szervezői úgy döntöttek, hogy a Szórványért és népesedés sátrat Csép Sándorról nevezik el. A sátor programjában olyan témákkal találkozhatunk, mint a gyermekvállalás kérdése, a szórványvidékek támogatása, a dél-erdélyi és a moldvai magyarság helyzete és kilátásai.
Tematikus sátrak idén is
A 9. EMI-táborban az Előadásósátor és a Csép Sándor-sátor mellett az Ifjúsági és művészsátor, a Kézműves sátor, a Keskeny út sátor és az Alfalu-sátor várja naponta változatos programokkal az érdeklődőket, a legkisebb táborozók pedig a Gyereksátorban tölthetik el hasznosan az idejüket. Nem maradnak el a délutáni borkóstolók sem, és a nap vége felé a Kisszínpadon is különleges produkciókkal találkozhatnak a táborozók.
Zenei nagyágyúk a színpadon
Esténként minőségi magyar élőzenére kapcsolódhatnak ki a látogatók, a nagyszínpad programjából idén sem hiányozhatnak a Kárpátia és az Ismerős Arcok zenekarok, de fellép az EDDA Művek, az Ossian, a Depresszió és a Dalriada is. Néhány év kihagyás után újra az EMI-tábor színpadás a Romantikus Erőszak zenekar, az erdélyi magyar zenét pedig a TransylMania és a Knock Out képviselik.
Jegyárak és kiadó szobák
Idén sem drágultak a belépők, a tavalyi évhez hasonlóan 21 RON-ba kerül a napijegy, míg 93 RON-ba az egész hétre (öt napra) szóló belépő.
2013-ban is lesz családi jegy, mely megvásárlásával kedvezményesen vehetnek részt a magyar családok: két felnőtt és egy gyerek belépőjének megváltásával a további gyerekjegyek megvásárlásától eltekintenek a szervezők. A Dorka Panzió terültének kiépítettsége megfelelő körülményeket biztosít a gyerekekkel érkező táborozóknak is. A Gyereksátor mellett a panzió játszótere is várja a játékos kedvű csemetéket.
Újdonság idén a csoportos kedvezmény, melyben azok részesülhetnek, akik 15-25 fős csoporttal érkeznek az EMI-táborba. A kedvezményes belépő így 73 RON-ba kerül. A csoportok előzetesen, július 31-ig kell jelentkezzenek a gy.szilard@yahoo.com e-mail címen egy listával, mely tartalmazza a résztvevők nevét és személyi számát.
Idén is különböző szálláslehetőségek közül válogatjatnak azok, akik nem szeretnének sátorozni az EMI-tábor öt napja alatt. A tábor környékén, illetve az EMI-tábor területén lévő kulcsos házakban és panziókban is lehet szállást foglalni, melyeknek ára 30 és 90 RON/fő/éjszaka között mozog. Érdeklődni Horváth Enikőnél lehet a +40 747 30 48 08 telefonszámon vagy a horvath.mitzi@yahoo.com e-mail címen.
Folyamatosan bővülő programkínálat
Az idő előrehaladtával a szervezők egyre inkább véglegesítik a programkínálatot és a táborral kapcsolatos egyéb információkat is, melyek megtalálhatók a www.emitabor.hu/erdely címen. Naprakész információkért érdemes az oldalt rendszeresen látogatni! Lassan már lehet az utat tervezgetni és készülődni, ugyanis alig több, mint egy hónap múlva kezdetét veszi az EMI-tábor, Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja.
erdon.ro

Nem érdekli az aradiakat Erdély sorsa?
Az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács országos szervezetei a romániai régió-átalakítási tervek ellen, az autonómia mellett szóló tüntetést hirdettek július 20-ára.
A demonstrációra való felhívás Erdély valamennyi településének szól, különböző helyszíneken, egy időben, helyi idő szerint 20 órától tartják a megmozdulásokat.
A két szervező párt helyi elnökeitől érdeklődtünk, hogy lesz-e a megyében július 20-án valamiféle megmozdulás.
Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Arad megyei szervezetének elnöke:
„Nem lesz nálunk tüntetés. Komoly megmozdulást nem lehet szervezni, komolytalant, pedig nem akarunk, annak nincs értelme. Politikai uborkaszezon van, ebben a témában Aradon nem lehet kellően mozgósítani az embereket. Én azt mondom, hogy inkább ne legyen semmi, mintsem, hogy eljöjjön 50 vagy 100 ember. Semmi értelme egy olyan megmozdulásnak, aminek a tömegtámogatottsága olyan gyér, hogy tulajdonképpen nem használható föl. Egyébként teljes mértékben egyet értünk a megmozdulás céljával. Tekintve, hogy július 21-én Tusnádfürdőn találkozónk van, így nagy valószínűséggel 20-án ott leszek valamelyik székely városban, és részt veszek a megmozduláson.”
Dr. Burián Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Arad megyei szervezetének elnöke:
„Éppen most beszéltem a partiumi régió elnökével, hogy lássuk, hogyan csináljuk. Bár mi, az EMNP, úgy látjuk, hogy Arad megyének nem előnyös, ha a bánsági régióhoz csatolják, nagy valószínűséggel mégis ez fog történni. A magyar közösség képviselőivel beszélve úgy tűnik, hogy nem is nagyon tiltakoznak ez ellen – legnagyobb meglepetésemre. Tehát egyelőre úgy néz ki, hogy Arad megyében nem fogunk tüntetést szervezni. Sajnos, nincs meg a társadalmi támogatottsága, pedig mi szerettünk volna tüntetést szervezni. Furcsán hatna, ha a Néppárt tüntetne, miközben az Arad megyei magyarság nagy részét nem érdekli ez a dolog, nem érzi át ennek a fontosságát.
Lehetséges, hogy elmegyek más városba tüntetni. Bihar megyében elég sok helyen lesz megmozdulás, elképzelhető, hogy Arad megyéből néhányan részt veszünk valamelyik bihari tüntetésen.”
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Borbély Zsolt Attila: a magyar ügy nem pártpolitikai kérdés
Július 20-án, szombaton Románia több településén tüntetést szervez a román kormány régió-átalakítási terve ellen az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács.
A megmozduláshoz a két alakulat Arad megyei szervezetei is csatlakoznak: az arad-gáji római katolikus templomkertben a 19 órai szentmisét követően Szent Gizella szobránál tartanak csendes tiltakozást, amelyre a szervezők felekezettől és pártpolitikai hovatartozástól minden magyart és a magyar érdekekkel egyetértő embert várnak.
aradihirek.ro
Erdély.ma

Kurucok és labancok
A rendszerváltás után az erdélyi magyarság előtt megnyílt a szabadnak mondható politikai önszerveződés útja, ami egyben a kinyilvánított célok hozzávetőleges szabadságát is jelentette. Lényegében egyetlen tabu volt, a határmódosítás, de akkor a politikai élvonalból ezt nem is szerette volna senki a zászlajára tűzni. A román hatalom kegyeit keresők, s a politikai érdekképviselet módszertanát a múltból öröklő, az erdélyi magyarság sorsának javulását – de legalábbis saját legitimációjukat – háttéralkuktól remélők vélelmezhető gyávaságból és érdek nélküliségből, az autonomisták pedig politikai realizmusból – abból kiindulva, hogy az irredenta program az elérhető célok kiteljesítését inkább veszélyeztetné, mint elősegítené – gondolkoztak így.
Már az első RMDSZ-kongresszuson kirajzolódott az ellentét, amely a fennálló hatalmi helyzethez, konkrétan a román elnyomáshoz való viszony mentén ragadható meg, s amely olyan erősnek bizonyult a továbbiakban, hogy az RMDSZ „belső pluralizmusa” 2003-tól „külső” azaz különböző szervezetek által artikulált pluralizmussá bomlott ki. Toró T. Tibor, az EMNP elnöke nemrégiben egyik előadásában ezt az egymásnak-feszülést, visszatérve a kilencvenes évek terminológiájához, „kuruc-labanc” ellentétnek nevezte, s hozzátette: szinte az egész magyar történelem, de legalábbis az utóbbi fél évezred története felfűzhető erre a logikára.
Szemléletmódok és stratégiák
A különböző szemléletmód különböző stratégiát, különböző taktikát is jelentett, amelyek ráadásul lerontják egymást. Az alkalmazkodó szemléletmód a helyzetelfogadásból indul ki, „előnye”, hogy a „holnap” megvalósíthatóra összpontosít, hátránya, hogy távlattalan. Sok kis engedményből soha nem lesz közjogilag körülbástyázott autonómia. A gyakorlat is ezt mutatja, de elméleti síkon is könnyű belátni, hogy a sovén indulatokkal, etatista-centralista eszmékkel átitatott román hatalom nem ad át önként bármily keveset is saját szuverenitásából, saját kompetenciaköréből, saját eszközrendszeréből, ha erre nem kényszerítik, ha ki tudja fizetni a legtöbb szavazatot beseprő erdélyi magyar szervezetet apró-cseprő engedményekkel. E politikusok képesek lettek volna már 1991-ben részt venni a posztkommunista restaurációt képviselő nyíltan magyarellenes utódpárti kormányzásban, feladtak soha vissza nem térő történelmi helyzeteket, amikor a román diplomácián bizonyítási kényszer volt, mígnem 1996-ban meglelték saját útjukat a mindenkori hatalommal való lehető legszorosabb együttműködésben. Nagyon fontos leszögezni, hogy az együttműködés minőségét, mélységét nem az határozta meg, hogy mennyire érzékeny jogos követeléseinkkel szemben az adott kormányzó politikai konglomerátum, hanem az, hogy a román fél milyen mértékű és természetű együttműködést várt el.
Így a hatalom kegyeit kereső, inkább kollaboráns, mint kooperatív együttműködő politika kétségkívül „labanc”-logikájú. A távlati célokban, minél nagyobb fokú nemzeti önállóságban, többszintű autonómiában gondolkodó, a hatalommal konfrontálódni hajlandó, a külpolitikai nyomásgyakorlásban és a közösségszervezésben bízó stratégák pedig akkor is a kurucokat idézik, ha eszközeik békések és elutasítják az erőszakot.
A lét a tét
Nehezen idézhető fel olyan esemény, olyan helyzet az elmúlt mintegy negyed évszázadból, amikor az erdélyi magyar politikum viselkedése, megosztottsága ne lett volna visszavezethető erre az ellentétre. Itt van a legaktuálisabb kérdés, a régióátszervezés problematikája. Abból kiindulva, hogy helytelen lenne két hónapig szabadságolás címszó alatt hagyni a román politikát, hogy folyjon a saját medrében, az Erdélyi Magyar Néppárt tüntetést hirdetett július 20-ra. A cél: Erdély minél több településén legyen valamilyen megmozdulás. A Székely Nemzeti Tanács és a Néppárt testvérszervezete, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács értelemszerűen az ügy mellé állt. Az RMDSZ ezúttal is, akárcsak a marosvásárhelyi katartikus több tízezres autonómiatüntetés esetében, vonakodik, s az egyeztetés hiányát emlegeti. Kifogást ugye, mindig lehet találni a cselekvés ellen. Az RMDSZ vezetői azzal takaróznak, hogy ők majd szeptemberben fognak tüntetni.
Sajátos a Magyar Polgári Párt viszonyulása, a szervezetet ismét az RMDSZ oldalán találjuk egy fontos nemzetpolitikai kérdésben. Nagy kérdés, hogy annak a pártnak a derékhada, amely az RMDSZ önfeladó politikájának ellenében jött létre „a választás szabadságának” címszava alatt, meddig tűri a párt kripto-RMDSZ-es, labanc ihletettségű új politikáját. Már az mellbeverő lehetett az elvhű, autonomista MPP-s tanácsosok és polgármesterek számára, amikor a volt elnök, Szász Jenő és a jelenlegi elnök, Biró Zsolt egyaránt az RMDSZ-re való szavazásra biztatott a legutóbbi választáson. Most pedig, midőn el kell váljon a szív a májtól, mikor az utóbbi évtizedek legnagyobb magyarellenes állami merénylete ellen kell tiltakozni, az MPP félreáll. Legalábbis a vezetés, mert azért remélhető, hogy helyi szinten lesz együttműködés az autonomista szervezetek között, de az sem zárható ki, hogy az RMDSZ-ben rekedt autonomisták is csatlakoznak majd a megmozdulásokhoz.
Ellentétben a népbutító valóságshow-kal, itt és most valóban „a lét a tét”.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tusványos 24 – Neptun-ügy: a lassú felmorzsolódás útja
A neptuni paktummal egy történelmi helyzet lett elpuskázva – hangzott el szerdán Tusványoson a Neptun-gate címmel megjelent könyv bemutatóján.
A kiadványt Borbély Zsolt Attila szerkesztette, egy kötetbe gyűjtve össze azokat a dokumentumokat, melyek az RMDSZ önfeladó politikájának egyik hírhedt állomásáról szólnak.
Borbély Zsolt Attila a jelenlévőknek felelevenítette az 1993-ban az RMDSZ három politikusa és a román hatalom között Neptunban megkötött paktum előzményeit és utóéletét. Mint megtudtuk, Neptunban egy történelmi helyzet lett elpuskázva, ugyanakkor az RMDSZ politikáját azóta a neptuni logika határozza meg, ami hosszú távon a lassú felmorzsolódáshoz vezet. Neptun arról szól, hogyan adjuk ki az egyetlen ütőkártyát a kezünkből – magyarázta Borbély Zsolt Attila.
Dénes László újságíró az előadás során rámutatott arra, hogy a neptuni paktum csak egy állomása volt az önfeladó politikának. Neptun üzenete az, hogy a román hatalom mondja meg, kik a legitim magyar vezetők. Idézve Borbély Zsolt Attilától egyetértett azzal a gondolattal, hogy a magyarság alfája és omegája a külpolitika. Ezzel kapcsolatban a szerző rámutatott arra, hogy Neptunban a román hatalommal paktumot kötő három RMDSZ-es képviselő – Frunda György, Borbély László, Tokay György – segítséget nyújtottak a román hatalomnak abban, hogy kisebbségbarát fényben tűnjenek fel a külföld előtt. Ugyanakkor nem véletlen a három személy román hatalom általi kiválasztása sem – hangzott el az előadáson. Borbély Zsolt Attila a többi között felhívta a figyelmet, hogy az autonómiánál kevesebbet nem érdemes követelni, az már csak tüneti kezelés lenne, viszont erő felmutatása nélkül nem érdemes politizálni. itthon.ma
Erdély.ma

Tusványos: a mi időnk!
Találó jelmondatot választott idén a tusványosi nyári szabadegyetemet szervező csapat. Generációs szempontból nézve tényleg úgy áll a helyzet, hogy a hajdani huszonévesek és harmincasok, a mai negyvenesek-ötvenesek, vagyis az alapító atyák korosztálya irányítja ma nem kis mértékben a Kárpát-medencei magyar nemzetpolitikát.
Lehetőség ez, s egyben hatalmas felelősség is.
Nem véletlen, hogy e népszerű nyári rendezvény, amelyet szervezői úgy hirdetnek, hogy a „legintellektuálisabb fesztivál és leglazább szabadegyetem”, ismét a nemzetpolitika témája köré épül. Tavaly röviden végigtekintettük a tusványosi folyamat hangsúlyváltásait, hogy az erőltetett, feszengő magyar–román párbeszéd középpontba állítását miként váltotta fel a magyarság önmegszervezése, a magyar nemzetépítés, a magyar nemzetpolitika az utóbbi években. Mert a nemzetpolitika nemcsak a határon kívülre szakadt magyarság megtartásáról, az anyaországhoz fűződő kapcsolatának megszervezéséről szól. Nemcsak a határon kívül vannak problémák a nemzetépítés, a megmaradás területén, hanem az anyaországban is, ahol a magukat baloldalként meghatározó erők a térséget gyarmatosító globalista háttérhatalom ötödik hadoszlopaként működnek, és kormányra jutva hihetetlen kárt tudnak okozni minden területen. A nemzetpolitika valójában minden olyan politikai szakterületet felölel, amely befolyásolhatja a Kárpát-medencei magyarság életképességét, versenyképességét, öntudati állapotát, kulturális, anyagi és számbeli gyarapodását.
A választások tétje
A tusványosi előadások, kerekasztalok témaválasztása ennek megfelelően a legtöbb esetben nemzetpolitikai jellegű, még akkor is, ha ez első látásra nem egyértelmű. Egy olyan, talán semlegesnek tűnő témának is, mint A 2014-es választások tétje Magyarországon és az EU-ban igen jelentős nemzetpolitikai relevanciái vannak. Az unió szintjén nem valószínű áttörés, az EU minden bizonnyal megmarad az egyre nyíltabb, de egyelőre a háttérből irányított globalista előretörés egyik fontos kulisszájának, de hogy Magyarországon mi lesz a választásokon, az bizony nagyban befolyásolja a középtávú jövőnket. Bosszankodhat a nemzetben gondolkodó polgár a kormány egyes ballépésein, zavarhatja, hogy a kultúrában olyanok kapnak támogatást, akik nem a nemzet felemelkedésén dolgoznak, miközben nemzeti műhelyek tengődnek. Értetlenkedhet, hogy miért nem ragadnak meg minden lehetőséget a nemzetépítésre, nem törekednek kellő erővel sok kis független egzisztencia megteremtésére, de az egyetlen esélyes alternatíva, a „baloldal” győzelme maga lenne a katasztrófa. Apropó sok kis független egzisztencia: a sokat emlegetett trafikügyben nem az a fő probléma, hogy pártközeli emberek nyertek a pályázatokon, hanem – amint azt Bencsik András is leszögezte –, hogy nem volt kikötve: egy pályázó csak egy trafikot nyerhessen.
Visszatérve Tusványoshoz: szó lesz a nemzeti érdekek és a globalizáció ellentétéről, aminél fontosabb kérdés nincs ma a világon. Amint azt Bogár László, a téma első számú magyar szakértője megfogalmazta: olyan szuperstruktúra, olyan „pusztító világerő” irányítja ma a világ folyamatainak nem kis részét, amely saját létét is tagadni igyekszik, s érdemi kérdéseket feltevőket, netán azokra válaszokat is adókat minden erővel periferizálni, semlegesíteni igyekszik.
Kanyarodó alapvonalak
Az Idő van! Nemzetpolitika 2013-ban című kerekasztal-beszélgetés résztvevői a Kárpát-medencei elcsatolt nemzetrészek, valamint az anyaországi nemzetrész képviselői külön kerekasztal keretében tárgyalják meg azt az izgalmas kérdést: miként lehet képviselni a nemzeti érdeket a kulturális diplomácián keresztül – jó, hogy erről is szó lesz, mert a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetkezet regnálásának idején a nemzeti érdek aláásását szolgálta a kulturális diplomácia –, ismét csak külön kerekasztal keretében tárgyalnak a hungarikumokról, saját nemzeti értékeinkről. Hosszan sorolhatnánk még a témákat a székelyföldi otthonteremtéstől a tábor eszmei üzenetét leginkább meghatározó nagyszínpadi előadásig – amelyet az érdeklődő közönség találóan, de kellő tisztelettel Orbán-koncertnek nevez –, ahol Orbán Viktor Tőkés Lászlóval, Németh Zsolt moderálása mellett sokadszorra értékeli a magyar közelmúltat, jelent és rajzolja meg a belátható jövő alapvonalait.
Aki nemcsak bulizni érkezik Tusnádfürdőre, annak idén is az lesz a legfőbb dilemmája: miként használja ki az idejét, hogyan ossza meg magát a párhuzamos izgalmas programok között.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az aradi magyar sajtó napja
Tartalmas, szórakoztató, hasznos – a miénk
A címbeli következtetés vonható le az aradi magyar sajtó napján elhangzottakból, ahol sorozatosan felmerült a Nyugati Jelen regionális napilap szükségessége.
A helyieken kívül Magyarországról és Izraelből is érkeztek meghívottak az eseményre, melyet a Jelen Ház teraszán tartottak augusztus 3-án, szombaton. A rendezvényt a helyi önkormányzat képviselői mellett megtisztelte Winkler Gyula RMDSZ-es Európai Parlamenti képviselő.
Nem sokkal 10 óra után Bege Magdolna és Böszörményi Zoltán házigazdaként köszöntötték az egybegyűlteket. Rögtön a legelején egyperces néma csenddel adóztak Sándor István és Csép Sándor emlékének, akik az elmúlt évben távoztak az élők sorából.
„Én azt látom, hogy annak ellenére, hogy fogyatkozunk, csökken a magyarság, igenis lesz kiért, lesz miért tovább folytatnunk a több mint 150 éves aradi hagyományt, a magyar sajtót. Remélem, hogy minél többen itt maradunk, és azt is remélem, hogy sokkal több gyermek születik a magyar családokban, megmarad ez a közösség, és tovább visszük évezredes hagyományainkat” – mondta Böszörményi Zoltán miután üdvözölte a jelenlévőket.
A Jelen Ház terasza időközben megtelt, Bognár Levente alpolgármester az aradi magyar sajtó közösségformáló fontosságát emelte ki köszöntőjében: „A sajtó az, ami hosszú évek után is bemutatja a következő generációnak a városunkban történteket, ismerteti az eseményeket, és valójában egy olyan krónika, ami számunkra a gyökereket is jelenti. Ennek nem szabad abbamaradnia, kívánom, hogy minden évben legyen ilyen, ígérem, hogy mi itt leszünk, és ezúton kívánok erőt, egészséget ahhoz, amit a Nyugati Jelen tesz.”
Winkler Gyula EP-képviselő az anyanyelvű sajtó európai jelentőségét tartotta fontosnak kiemelni: „Véleményem szerint nem csak bánsági, vagy határ menti, vagy szórvány jelentősége van ennek a találkozónak – és úgy általában a Nyugati Jelen tevékenységének –, hanem európai jelentősége is. Az újság nehéz körülmények között maradt meg a szórvány egyetlen magyar napilapjaként akkor, amikor országos kiterjedésű magyar napilapok szűntek meg. Én szeretem a nyomtatott sajtót, szeretem kézben tartani az újságot, kívánok hosszú életet a Nyugati Jelennek és munkatársainak sok munkabírást.”
A sajtónap alkalmából számos neves előadót hívtak meg a szervezők, elsőként Puskel Péter aradi helytörténészA sajtó szerepe identitásunk megőrzésében címmel tartott részletes, összefoglaló előadást, kiemelve az anyanyelv és hagyományaink megőrzésének, ápolásának fontosságát.
„Köztudott, hogy az írott sajtó ma már nem foglalja el azt a fontos helyet, amelyet a korábbi évtizedekben betöltött, helyét átvette a televízió, rádió, internetes portálok. A média ma a kisebbségek számára a túlélés, a megmaradás éltető forrása. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy identitásunk megőrzésében az aradi magyar sajtó mindent megtett, amit lehetett, úgy, ahogy tehetett” – zárta mondandóját Puskel Péter.
Magyarországról érkezett dr. Csermák Zoltán, az MTVA (Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap) sajtóirodájának kommunikációs főmunkatársa, hogy Az újságírók felelőssége az anyanyelv ápolásában címmel tartson érdekes, hasznos és egyben szórakoztató előadást.
Beszélt az újságírás betegségeiről, olvasási szokásokról, a kétnyelvűség előnyeiről, a magyar divatszavakról, szlengről, helyesírásról, szókincsről stb.
A legnagyobb magyarországi hírszolgáltató munkatársaként rengeteg újságírói bakival, szellemes, helytelen elírással szembesül, melyekből szemelvényeket olvasott fel, mintegy alátámasztva az előzőleg elmondottakat.
Előadásának befejezéseként beszélt a közmédia nevelő szerepéről is.
Raphael Rebeka egy Izraelben megjelenő magyar nyelvű hetilap, az Új Kelet munkatársa, az idegenbeli identitásápolásról tartott rövid beszédet.
„Mi Magyarországon zsidók, de elsősorban magyarok voltunk. Amikor kimentünk Izraelbe, azt tapasztaltuk, hogy megmaradtunk magyaroknak. A nyelv nagyon fontos számunkra, fontos, hogy ápoljuk, ezért is létezik az Új Kelet. Mi Izraelben mai napig magyarként éljük meg a zsidóságunkat” – mesélte Raphael Rebeka.
Az előadások sorát dr. Borbély Zsolt Attila folytatta, az Arad megyei EMNT elnöke, aki a nemzeti identitás megőrzéséről, a sajtó hatalmas felelősségéről és feladatköréről beszélt a jelenlévőknek. Őt követte Jámbor Gyula, a Nyugati Jelen munkatársa, aki a szabad sajtó fontosságáról tartott előadást.
„A sajtószabadság egyetemes érték és emberi jog. Segít emelni a közösség életszínvonalát, és ez által boldogabbá tenni a közösséget” – mondta Jámbor Gyula.
A sajtónap utolsó felszólalójaként Chirmiciu András, a Nyugati Jelen Hunyad megyei szerkesztőségvezetője összehasonlította tömbvidéken és szórványvidéken a sajtó szerepét, kiemelve, hogy szórványban az identitás megőrzésének egyik tartópillére a média.
Az előadások után néhány jelenlévő is hozzászólt a témákhoz, gratulált és jókívánságait fejezte ki a Nyugati Jelen munkatársainak. Elhangzott az is, hogy bármennyire is nehéz, de szükséges és fontos megszólítani a fiatalokat, bevonni őket, felkelteni érdeklődésüket, különben rövid időn belül teljesen eltűnik a magyarság, nem lesz utánpótlás.
A közös ebéd elfogyasztása előtt Grosz László saját költeményekkel örvendeztette meg a közönséget, ebéd után kötetlen beszélgetés következett, még Simonfi Imre hegedűje is előkerült, a jelenlévők szórakoztatására.
A sajtónap alkalmából kiadott kiadvány is A sajtó szerepe identitásunk megőrzésében címet viseli, a kis könyvecske témába vágó véleményeket is tartalmaz Arad, Hunyad és Temes megyei közéleti szereplőktől.
A kellemes hangulatban lezajlott sajtónap minden bizonnyal folytatást kíván, abban a reményben, hogy évről évre egyre több magyar ajkú embernek sikerül felismernie a magyar sajtó fontosságát hétköznapjainkban.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Eszmei alapvetések Tusványoson
A Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor, népszerű nevén a Tusványos társadalmi-politikai részének csúcspontja évről évre az utolsó nap, amikor Orbán Viktor és Tőkés László Németh Zsolt moderálása mellett elemzik az elmúlt évet, a világpolitikai és Kárpát-medencei helyzetet, a magyar nemzet létesélyeit, kilátásait.
A magyar miniszterelnök idei beszédét élőben közvetítette a közmédia, s beszéd is ennek megfelelően volt megkomponálva. Első látásra lovagiatlannak tűnhet, hogy a kormányfő a közmédiát felhasználva kampányol, de ismerve az utóbbi évtizedek történetét, gesztusát csak helyeselni lehet. Hiszen a másik oldalnak sem voltak gátlásai a közmédiának a politikai harcban való fegyverként használatát illetően, miközben uralta a sajtó nagy részét és a kereskedelmi médiát is. A 2006. október 23-i rendőrterror idején pedig – a média mellett – privát hadseregként vetette be a rendőrséget, felhasználta a titkosrendőrséget és valamilyen módon megnyerte magának az alapfokú bíróságokat is, amelyek sorozatban ítéltek el a megtámadottakat.
Retorikák és közmédia
Erővel csak erőt lehet szembeszegezni a politikában, propagandával pedig csak propagandát, ha a győzelem és az ország sorsának kedvező irányba való befolyásolása a célunk. A hatékonyság szempontjából már mellékes: a propaganda arra szolgál, hogy tényleges céljainkat leplezzük, mint a „baloldal”, amely időnként nemzeti retorikát használ nemzetellenes céljainak elrejtéséhez, vagy alapvetően a tényleges üzenetet igyekszünk minél többekhez eljuttatni, mint a jelenlegi kormány. Mely, ha téved is, hibázik is, de meghirdetett programja, céljai valamint a gyakorlati politikája között korántsem feszül olyan széles és mély szakadék, mint a másik oldal esetében.
Orbán Viktor idei beszéde a gazdaságpolitika és a nemzetpolitika összefüggéseit boncolgatta, arra helyezve a hangsúlyt, hogy mekkora különbség van a Magyarországon megtermelt érték és a helyben maradt érték között, ha nemzeti kormányok irányítják az ország életét, illetve ha a „baloldal” jut döntési pozícióba. Nem meglepő – amint Orbán fogalmazott –, hogy a nemzeti kormányok esetében e különbség kisebb, hiszen e kormányok arra törekednek, hogy a megtermelt érték minél kisebb részét vigyék ki a befektetők. A miniszterelnök hosszan sorolta azon intézkedéseket a bankadótól a rezsicsökkentésig, amelyek az elmúlt három évben e nemzetpolitikai célt szolgálták, s az unióval való konfliktust is nagyrészt erre vezette vissza.
Nagyrészt, mondom, mert a kérdésekre válaszolva – sokak szerint ez az előadás legizgalmasabb része, amikor „csípőből” kell reagálni a kérdezetteknek – szóba került még egy szempont: az eszmei-ideológiai. Itt a legsúlyosabbak és legnehezebben feloldhatók az ellentétek, vélte a kormányfő. Gazdasági kérdésekben csak-csak meg lehet egyezni az érdekek összehangolása vagy kölcsönös kompromisszumok mentén, de a vallott értékrendszerre visszavezethető ideológiai kérdésekben, amikor a két fél álláspontja gyökeresen különbözik egymástól, a megegyezés sokkal nehezebb.
Értékszemléleti síkok
E hasábokon szó volt már arról, hogy az európai politikát bizonyos mértékben ma is meghatározó ideológiák a szociál-demokrácia/szocializmus, a liberalizmus és a konzervativizmus. A szocializmus lényegében megbukott, helyén a szociálisan érzékeny liberalizmus maradt. A liberalizmus, mint programadó eszmerendszer azonban kiürült, hiszen célkitűzései – az emberi és polgári szabadságjogok – megvalósultak, mi több, Európa-szerte intézményes, alkotmányjogi védelemben részesülnek. Megmaradt viszont az alapszemlélet, amelyet a magukat baloldalinak mondó politikai erők is átvettek.
A liberalizmus és konzervativizmus értékszemléletét elméleti síkon elemezve, hadd idézzük John Grayt, a liberalizmus egyik monográfusát, aki tetszetős és könnyen kezelhető szempontrendszert kínál. „A liberális hagyomány minden változatában megtalálható az ember és társadalom egy sajátos, jellegzetesen modern felfogása. (...) Ez az elképzelés individualista, mivel azt állítja, hogy a személy erkölcsi szempontból elsőbbséget élvez mindenfajta társadalmi közösség követeléseivel szemben. Egalitárius, mivel minden embernek ugyanolyan erkölcsi státuszt biztosít (…) Univerzalista, mivel az emberi fajt erkölcsi szempontból egységesnek tekinti és meliorista mivel azt állítja, hogy az összes társadalmi és politikai intézmény jobbítható és tökéletesíthető.”
A konzervativizmus ezzel szemben – legalábbis egy másik gondolkodó, Anthony Quinton szerint – három alapelvben ragadható meg: tradicionalizmus (hagyománytisztelet), organicizmus (szerves társadalomfelfogás) és politikai szkepticizmus. Ez utóbbi lényegében a meliorizmus ellentéte, s a konzervativizmus azon alapállását jelenti, hogy eme ideológia képviselői kétségekkel figyelik a liberálisok és szocialisták „társadalommérnökségét”, inkább a gyakorlatban bevált társadalmi intézményekben hisznek, mint az absztrakt eszmékből levezetett teóriákban.
Támogatandó alapegységek
Izgalmas lenne e síkon ütköztetni a két ideológia megfontolásait a valóság eseményeivel, de térjünk inkább vissza Orbán Viktor beszédére, pontosabban az utolsó, kérdésre adott megnyilatkozására, amelyben e két ideológia alapállásából következő gyakorlati konzekvenciákat vette számba közérthetően egy lényegre törő ideológiai alapvetés erejéig. A magyar miniszterelnök szerint az európai véleményformáló értelmiség és politikum, a „mainstream”, amely, tegyük hozzá, hagyományosan liberális szempontokból indul ki: a világ működésére kizárólag az anyagi világban keres magyarázatot, világképébe nem fér bele az Isten, ennek megfelelően a vallásra és az egyházra úgy tekint, mint fokozatos elhalásra, megszűnésre ítélt társadalmi jelenségekre. Hasonlóan vélekedik a nemzetről is, mint társadalomformáló erőről, a közösségi értékteremtés keretéről, a család helyett pedig az egyént helyezi a középpontba. Orbán a baloldali gyökerű ideológiáknak a (liberalizmus, szociáldemokrácia, szocializmus, kommunizmus) a felvilágosodás korabeli fogantatására visszavezethető egyház-, vallás-, nemzet- és családellenességére mutatott rá, amit ezen eszmerendszerek képviselői hellyel-közel leplezni próbálnak, de politikájukban jellemzően tetten érhető. A konzervativizmus, s így a magyar kormány is, mindennek épp a fordítottját teszi: az egyházakra, mint fontos társadalomszervező erőre tekint, a nemzet szolgálata, a nemzeti érdekek képviselete és érvényesítése a politikájának tulajdonképpeni célja, a család pedig a társadalom erősítendő, támogatandó alapegysége.
Ez a problémája az Európai Uniónak és az európai balliberális fősodornak a magyar alkotmánnyal, a magyar kormánypolitikával, amit jó, ha minél több magyar ember integrál politikai gondolkodásába – határon innen és túl.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nemzetállam
Olvasom a hazai sajtó egyik baloldali kötődésű orgánumának hasábjain, hogy ellentmondás van Orbán Viktor erdélyi híveinek gondolkodásában, hisz Románia esetében helytelenítik a nemzetállam intézményét, míg a példaképük, a magyar miniszterelnök a nemzetállamok erősítését tartja célszerűnek és a nemzetállamok Európájában gondolkodik.
A szembeállítás éppen olyan mesterkélt, mint a kettős állampolgárság szembeállítása az autonómiával, és valójában csak arra jó, hogy összezavarja a következes nemzeti program híveinek gondolkodását. De ez nem új eljárásmód azok körében, akik minden nemzeti cél esetében azt igyekeznek megmagyarázni, hogy azt miért nem lehet elérni.
Az autonómia nem egy semleges intézményrendszer, annak az a célja, hogy biztosítsa esetünkben az erdélyi magyarság megmaradását, számbeli és kulturális gyarapodását. A magyar állampolgárság intézménye ugyanezt szolgálja, mint ahogy a határokon átívelő politikai integráció is, beleértve 2014-től a közösen megválasztott magyar országgyűlést, mely ezen évtől a magyar integráció kiemelt intézménye lesz a formális legitimitás tekintetében is.
Románia esetében az a gond, hogy a trianoni étvágy következtében (melyet egyébként nem is csillapított teljesen a békediktátum, hiszen a román fél a Tiszát szerette volna határként elfogadtatni a két ország között, s némi csalódottsággal vette tudomásul a döntést) Románia többnemzetű állammá vált: fennhatósága alá kulturális–anyagi önfenntartásra képes nemzeti közösségek kerültek. Mára a németek lélekszáma elsősorban a kivándorlás miatt a kritikus küszöb alá apadt, de a magyarságé még mindig meghaladja az EU több tagállamának lélekszámát, államalkotó, önsorsformáló politikai erőnk pedig aligha csökkent a közel évszázados elnyomatás alatt.
Tehát igen: a nemzetállam ellenállhat a globalizmusnak, az EU föderalizálási kísérleteinek, s ettől függetlenül az erdélyi magyarság tiltakozhat az ellen, hogy Romániát egységes nemzetállamként határozzák meg a román döntéshozók, mert az lényegében a magyarság jogos autonomista törekvéseinek tagadásaként is értelmezhető, és a nemzetállami öndefiníció amúgy sem felel meg a valóságnak.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó
Erdély.ma

EMI-tábor – A neptuni titkos tárgyalások húsz év távlatából
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
A romániai magyar politikát alapjaiban befolyásoló 1993-as neptuni titkos tárgyalásokat, és ezek hatásait vették számba a székelyföldi Borzonton zajló 9. EMI-tábor, az Erdélyi Magyar Ifjak egyesület által szervezett tábor egyik csütörtöki pódiumbeszélgetésének résztvevői.
A romániai magyar politikatörténet Neptun-ügyként vagy Neptun-gateként emlegetett fejezete, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) három politikusának, Borbély Lászlónak, Frunda Györgynek és Tokay Györgynek a román tengerpart Neptun üdülőhelyén 1993 júliusában lezajlott titkos tárgyalásait fedi. A meghatalmazás nélkül tárgyaló magyar politikusok amerikai közvetítéssel megállapodtak a román kormány képviselőivel néhány, a kisebbségeket érintő kérdésben. Az RMDSZ kisparlamentje, a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) elítélte a titkos tárgyalásokat, de a tárgyalók később fontos tisztségeket kaptak az RMDSZ-ben.
Borbély Zsolt Attila politológus, az egyik előadó a pódiumbeszélgetés után az MTI-nek elmondta, a neptuni tárgyalások logikája mindmáig meghatározza az RMDSZ politikáját. "Ekkor adta fel az erdélyi magyar érdekképviselet a nemzetközi nyomásgyakorlás politikai eszközét" – fogalmazott a politológus. Hozzátette, 1993-ban Románia várta felvételét az Európa Tanácsba, és mind a demokrácia kérdéseiben, mind a kisebbségi jogok tekintetében bizonyítási kényszer nehezedett az országra.
"A neptuni tárgyalók lehetőséget biztosítottak arra, hogy az etno-soviniszta román hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen a nemzetközi színtéren. Ahelyett, hogy növelték volna a Romániára nehezedő külföldi nyomást, az RMDSZ-programot messze alulmúló ígéretcsomag fejében legitimálták a román hatalmat" – értékelte a politológus, aki a húsz éves évfordulóra Neptun-gate címen szöveggyűjteményt adott ki a történtekről.
Borbély Zsolt Attila szerint a neptuni tárgyalások egyenes következménye volt az RMDSZ 1996-os bekerülése a kormányba, amelynek következtében Bill Clinton amerikai elnök kijelenthette, hogy Románia példaértékűen megoldotta a kisebbségi kérdést.
Bodó Barna politológus – a beszélgetés másik előadója – az MTI-nek elmondta, a Neptun-ügy az RMDSZ belső viszonyaira is kihatott. "Az SZKT Neptunnal kapcsolatos állásfoglalása kimondta, hogy az elnöknek van egyedül joga mandátumot adni az RMDSZ nevében tárgyalóknak; ez nyitotta meg az utat Markó Béla hatalomkoncentrációja felé, amely az érdekvédelmi szervezetként alakult RMDSZ elpártosodásához vezetett" – jelentette ki Bodó Barna.
MTI

Borbély László a Neptun-ügyről: élvezzük a romániai magyarság bizalmát
Baranyi László, az MTI tudósítója jelenti:
A romániai magyar választók bizalma jelzi azt, hogy igazuk volt a húsz évvel ezelőtti úgynevezett Neptun-ügyben érintett politikusoknak – közölte pénteken az MTI-vel Borbély László, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikai alelnöke.
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) egyesület szervezésében, a székelyföldi Borzonton zajló 9. EMI-táborban csütörtökön pódiumbeszélgetésen idézték fel a résztvevők, hogy 1993-ban az RMDSZ három politikusa – Borbély László, Frunda György és Tokay György – amerikai közvetítéssel, a tengerparti Neptun üdülőhelyen meghatalmazás nélkül ült le tárgyalni a román kormány képviselőivel kisebbségvédelmi kérdésekről.
Borbély Zsolt Attila politológus, aki a húszéves évfordulóra Neptun-gate címen szöveggyűjteményt adott ki a történtekről, úgy értékelte: "a neptuni tárgyalók lehetőséget biztosítottak arra, hogy az etno-soviniszta román hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen a nemzetközi színtéren", és az RMDSZ ekkor adta fel a nemzetközi nyomásgyakorlás politikai eszközét.
A Neptun-gate című könyv megjelenésére és az EMI-táborban elhangzottakra reagálva Borbély László kijelentette: a könyv tele van valótlanságokkal, szerzőinek pedig nincs már más lehetőségük a megszólalásra, és ez is azt bizonyítja, igazuk volt azoknak, akik a román féllel való tárgyalás lehetőségeit keresték.
"Ha mi nem helyesen jártunk volna el, akkor is és utána is, akkor a magyarság elállt volna mellőlünk, nem élveztük volna a magyarság bizalmát. Márpedig ez nem egy választáson bizonyosodott be, hanem sok választáson, akkor is, amikor elindultak ellenünk magyar pártok" – mondta az MTI-nek az RMDSZ politikai alelnöke.
Hozzátette: megtisztelő, ha egyesek úgy gondolják, hogy hárman voltak, akik befolyásolták az utóbbi 23 év RMDSZ-politizálását, de szerinte nem lehet két évtizeden keresztül félrevezetni a romániai magyarságot.
Borbély László szerint a külpolitikai nyomásgyakorlás eszközét sem adta fel az RMDSZ. "Másképp politizálsz, amikor kormányon vagy, és másképp, mikor ellenzékben vagy", de mindig megtalálták azt az eszközt, amellyel előre vihetik a magyarság ügyét – jelentette ki az RMDSZ politikai alelnöke.
MTI

A ’93-as neptuni tárgyalások hatásairól értekeztek az EMI-táborban
A romániai magyar politikát alapjaiban befolyásoló 1993-as neptuni titkos tárgyalásokat, és ezek hatásait vették számba a székelyföldi Borzonton zajló 9. EMI-tábor csütörtöki pódiumbeszélgetésének résztvevői.
A romániai magyar politikatörténet Neptun-ügyként vagy Neptun-gateként emlegetett fejezete, az RMDSZ három politikusának, Borbély Lászlónak, Frunda Györgynek és Tokay Györgynek a román tengerpart Neptun üdülőhelyén 1993 júliusában lezajlott titkos tárgyalásait fedi. A meghatalmazás nélkül tárgyaló magyar politikusok amerikai közvetítéssel megállapodtak a román kormány képviselőivel néhány, a kisebbségeket érintő kérdésben. Az RMDSZ kisparlamentje, a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) elítélte a titkos tárgyalásokat, de a tárgyalók később fontos tisztségeket kaptak az RMDSZ-ben.
Borbély Zsolt Attila politológus, az egyik előadó a pódiumbeszélgetés után az MTI-nek elmondta, a neptuni tárgyalások logikája mindmáig meghatározza az RMDSZ politikáját. „Ekkor adta fel az erdélyi magyar érdekképviselet a nemzetközi nyomásgyakorlás politikai eszközét\" – fogalmazott a politológus. Hozzátette, 1993-ban Románia várta felvételét az Európa Tanácsba, és mind a demokrácia kérdéseiben, mind a kisebbségi jogok tekintetében bizonyítási kényszer nehezedett az országra.
„A neptuni tárgyalók lehetőséget biztosítottak arra, hogy az etno-soviniszta román hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen a nemzetközi színtéren. Ahelyett, hogy növelték volna a Romániára nehezedő külföldi nyomást, az RMDSZ-programot messze alulmúló ígéretcsomag fejében legitimálták a román hatalmat\" – értékelte a politológus, aki a húsz éves évfordulóra Neptun-gate címen szöveggyűjteményt adott ki a történtekről. Borbély Zsolt Attila szerint a neptuni tárgyalások egyenes következménye volt az RMDSZ 1996-os bekerülése a kormányba, amelynek következtében Bill Clinton amerikai elnök kijelenthette, hogy Románia példaértékűen megoldotta a kisebbségi kérdést.
Bodó Barna politológus – a beszélgetés másik előadója – az MTI-nek elmondta, a Neptun-ügy az RMDSZ belső viszonyaira is kihatott. „Az SZKT Neptunnal kapcsolatos állásfoglalása kimondta, hogy az elnöknek van egyedül joga mandátumot adni az RMDSZ nevében tárgyalóknak; ez nyitotta meg az utat Markó Béla hatalomkoncentrációja felé, amely az érdekvédelmi szervezetként alakult RMDSZ elpártosodásához vezetett\" – jelentette ki Bodó Barna.
Krónika (Kolozsvár)

Hangulatkeltés rendelésre
Az 1989-es temesvári népfelkelést követő bukaresti hatalomváltás eufóriája után hideg zuhanyként érte az erdélyi magyarságot annak megtapasztalása, hogy a legalapvetőbb jogköveteléseink sem találkoznak a többség megértésével, az elutasításnak pedig a román sajtó szabályos uszítása ad nyomatékot. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom előtt felbugyborékoló sovén fröcsögés még fokozódott is a fekete márciust követően, majd beállt egy alapszintre, ahonnan legfeljebb egy-egy politikai esemény hatására lengett ki. Ilyen volt az 1991-es agyagfalvi népgyűlés kapcsán a hangulat felkorbácsolása, a parlamentbeli Har-Kov jelentés sajtóvisszhangja, Tőkés Lászlónak a finom eszközökkel folytatott román etnikai tisztogatásra vonatkozó kijelentése utáni hisztéria, s még sorolhatnánk.
Mit, mikor, miért?
Érdekes kérdés: vajon mi éri el a sajtó ingerküszöbét? Vélhetően létezik egyfajta központi irányítás, amikor a román háttérhatalom beintésére szólal meg minden orgánum, bizonyos toposzokat ismételgetve, de úgy tűnik, az eseményeknek van egyfajta spontán játékuk is. A kilencvenes évek közepén Borbély Imre a román parlament tagjaként arról beszélt egy interjúban a Bihari Napló riporterének, hogy Magyarországnak növelnie kellene fegyveres erejét, s az egész beszélgetés hangvétele evidenssé tette a politikus magyarságközpontú gondolkodását és az anyaország iránti lojalitását. A szöveget lefordították románra, meg is jelent a román sajtóban, de nem lett belőle országos hajtóvadászat, miként Románia föderalizálásra vonatkozó, eleve a román sajtóban megjelent interjúból sem. Miközben más képviselőket azzal revolverezett ugyanez a sajtó, hogy román–magyar meccsen melyik csapatnak drukkolnak.
Saját 1999-es tapasztalatom, hogy amikor a nyárádszeredai fórumon elmondott beszédemben arról szóltam, hogy akár konfliktusokat is kell vállalni az autonómiaküzdelemben a román hatalommal, a többségi sajtó ingerülten reagált, s azt sugallta, mintha fegyveres konfliktusokról beszéltem volna, miközben egy felszólalótársam nyíltan irredenta megnyilvánulása – szerencsére – reakció nélkül maradt. Szerencsére, mondom, mert egyik oldalról kifejezetten zavaró, amikor a magyar fél akár az anyaországban, akár Erdélyben azt bizonygatja, hogy mi nem akarunk határmódosítást, s egyesek „bizonyságtételi” retorikája már a hatásmódosítás jogosságának tagadásáig is eljut. A másik oldalról viszont az is tény, hogy a területi elszakadás és a határkorrekció a belátható jövőben Erdély vonatkozásában legalábbis irreális célkitűzés, aminek meghirdetése nemzetpolitikai szempontból minden bizonnyal kontraproduktív lenne.
Tőkés László legutóbbi tusványosi beszédét követő sajtófelzúdulás minden bizonnyal központi beintésre történt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke azt találta mondani, hogy Magyarország vállaljon védőhatalmi státuszt az erdélyi magyarság vonatkozásában, ami egyébként nem új követelés, a kilencvenes években Katona Ádám az Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform elnöke mind beszédeiben, mind állásfoglalásaiban újra és újra előhozta a kérdést. A többségi sajtó és politikum most felhorkant, ki tudja, milyen megfontolásból. Beindult a román paranoiagenerátor, az Adevărul című napilap Erdély és Székelyföld problémáját Katalóniával, Észak-Írországgal, Skóciával és a Baszkfölddel hozta párhuzamba, s úgy állította be a védőhatalmi státuszt, mintha ez azt jelentené, hogy Magyarország ellenőrzése alá venné hajdani területeit. A román miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy Tőkés László kijelentései büntetendők, s még sorolhatnánk a hisztérikus többségi reakciókat. Az egész cirkusz egyébként felesleges, a védőhatalmi státusz a két fél megegyezésének kérdése, s a román–magyar alapszerződésben kellett volna rögzíteni.
Közös offenzíva
Kiváló alkalom lenne viszont ez is arra, hogy a három erdélyi magyar párt egyeztetett kommunikációs offenzívát indítson a kibeszéletlen kérdések megtárgyalására. Sajnos, erre nincs esély, az RMDSZ továbbra is erőből politizál az erdélyi magyar konkurensek lebecsülésével és leminősítésével. Beszédes, hogy még a jobbak közé sorolt Antal Árpád is lemondta tusványosi előadását arra hivatkozva, hogy barátját, Tamás Sándort kihúzták volna a meghívottak listájáról, miközben csak annyi történt, hogy a Kovászna Megyei Tanácselnököt idén nem hívták meg előadni.
Az MPP hivatalos vezetésének retorikája pedig – híven választás előtti megnyilvánulásaikhoz, amikor is az RMDSZ-re való szavazásra biztatták híveiket – továbbra is az EMNP ellen irányul. Oda jutunk lassan, hogy az a párt, amelynek az EMNT ellen az volt a legfőbb kifogása, hogy a 2009-es európai parlamenti választáson együtt indult az RMDSZ-szel, úgy mozog a politikai porondon, mintha az RMDSZ-nek egyfajta függeléke lenne.
S míg magyar választói bázisra alapozó szervezetek egymással vannak elfoglalva, taktikai, kommunikációs lehetőségek maradnak kiaknázatlanok.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A politikai elit felelőssége
Korunk globalista zsarnoksága abban különbözik a történelem eddigi autokratikus rendszereitől, hogy tagadja önmaga létét. Önfenntartását célzó eszmei pillére nem az emberek meggyőzésén alapul, mint a liberalizmus, a konzervativizmus vagy a szociáldemokrácia/szocializmus, hanem azok félrevezetésén. Valamennyi – amúgy rég idejétmúlt – ideológia képviselői közé beférkőznek a globalizátorok, akik lényegében színjátékot játszanak, amikor úgy tesznek, mintha még mindig e letűnt politikai ellentétek határoznák meg a világ folyamatait és a nemzetek jövőjét. A meg nem vásárolt lényeglátók egy része is belemegy a játékukba, mert esélytelennek érzi a tiszta beszédet, fél a periferizálódástól, a szalonképtelenné nyilvánítástól vagy egyszerűen a választási vereségtől.
Ebben az orwelli rendszerben igazi felüdülés egy olyan rendezvény, ahol az előadók nyíltan beszélnek globalizmusról, nemzetellenes látszatmagyarokról, az erdélyi magyarság létkérdéseiről. S teszik ezt a nemzet sorsa iránti felelősségtől áthatva. Miként 2006-ban az akkor négyéves fiam megállapította: az EMI táborban „magyar a levegő”.
Neptun: akkor és ma
Az EMI-tábor idei programjának keretében megszólalók tovább vitték a valódi szólásszabadság e nemes hagyományát, legyen szó Ady Endre szabadkőműves kötődéseiről, az autonómiáról, a sajtószabadságról vagy a Neptun-ügyről, amely kerek húsz esztendeje kavarta fel az erdélyi politikum állóvizét.
A Neptun-problematikát elemző kerekasztal kapcsán a Magyar Távirati Iroda is kiadott egy hírt, amire Borbély László, az egyik egykori részvevő fontosnak tartotta reagálni. Az MTI által közzétett „válaszban” foglalt állításokat a következőképpen rendszerezhetjük: az e sorok írója által szerkesztett Neptun-gate című könyv, amely összefoglalja a húsz évvel ezelőtti polémia legfőbb dokumentumait, „tele van valótlanságokkal”. A következő mondatot pontosan idézném, mert nem teljesen világos a tartalma: „Szerzőinek pedig nincs már más lehetőségük a megszólalásra, és ez is azt bizonyítja, igazuk volt azoknak, akik a román féllel való tárgyalás lehetőségeit keresték.” Továbbá: ha a neptunosok nem jártak volna el helyesen, akkor is, utána is, a magyarság eláll mellőlük, nem élvezték volna a magyarság bizalmát. „Nem lehet két évtizeden keresztül félrevezetni a romániai magyarságot.” A külpolitikainyomásgyakorlás eszközét feladta az RMDSZ.
Valótlanságok?
Ami a valótlanságokat illeti, jó lenne, ha Borbély László megnevezné azokat. Egy dokumentumgyűjteménynek, amely módosítás nélkül közli egy adott kérdésben megnyilatkozók interjúit és esszéit, nem feladata a korrekció, ettől függetlenül a kötet szerkesztése és végső korrektúrája során nem találkoztam valótlan állításokkal.
A külpolitikai nyomásgyakorlás eszközét 1996-ban az RMDSZ feladta, mint ahogy az autonómiáért való tényleges küzdelmet is. Az RMDSZ-politika legfőbb haszonélvezője a román nemzetállam volt: úgy integrálódhatott az európai struktúrákba, hogy az erdélyi magyarság sorsának rendezése érdekében semmit nem tett az RMDSZ kormányba emelésén kívül. Az RMDSZ pedig – miniszteri, államtitkári és igazgatói pozíciókért cserébe – a Neptun-ügy mintájára vállalta az etnodiszkriminatív román politika legitimálását.
Nem várhatjuk a magyar érdeket súlyosan sértő politikai paktum egyik illusztris szereplőjétől, hogy ezt elismerje és ne beszéljen mellé. A modern politikai kommunikáció legfőbb problémája, hogy a választópolgár előtt a valós szándékokat leplező, az egyéni érdekmotiváltságot elfedő, a közösségi érdeket sértő álláspont éppoly racionális felvértezettséggel jelenik meg, mint a valóságot tükröző, a nemzeti érdekekkel ténylegesen konvergens, jövőbe mutató álláspont, s csak igen kevesen képesek elválasztani az ocsút a búzától.
Közösségi érdekek és azok felismerése
Érdemes részletesen górcső alá venni azt az álláspontot is, hogy meg lehet-e téveszteni egy nemzeti vagy politikai közösséget hosszú távon a saját érdekeit illetően. E kérdés átvezet egy másik problémához is: a választók milyen mértékben képesek felismerni saját érdeküket? Helytálló-e a liberális demokrácia azon alaptétele, hogy a politikai testet alkotó állampolgárok zöme racionális, döntőképes, tisztában van saját érdekeivel, s így felelős döntést tud hozni a választásokon? Ha e tétel igaz lenne, nem kellene kivenni a népszavazási kérdések közül az adóval kapcsolatos ügyeket.
Az egyéni érdekkövetés nem mindig mutat a közösségi érdekérvényesítés irányába. Jó példa erre 1918 késő ősze, amikor az lett volna a közösségi érdeknek megfelelő magyar politikai cselekvés, ha az ütőképes, zömmel harcedzett katonákból álló, az ellenség földjén állomásozó csapattesteket átszervezik az ország történelmi határainak védelmére. A szabadkőműves dominanciájú Károlyi-kormány mégis a leszerelés mellett döntött, a tömeg ujjongása közepette. Innen egyenes út vezetett az ország két harmadának elvesztéséhez.
Alois Schumpeter osztrák közgazdász-politológus írja, hogy a közakarat nem a demokratikus politikai folyamat hajtóereje, hanem annak végterméke. Más szóval: a közakaratot a pártok teremtik meg politikai marketing útján. S miként a mosóporok közül is azt választja a fogyasztó, amelynek meggyőzőbb a reklámja, tehát amely mögött jellemzően nagyobb tőke áll, nem pedig azt, amely hatékonyabban mos, a választók zöme is azt a politikai gárdát választja, amelynek reklámja, marketingje ügyesebb, rafináltabb, erőteljesebb.
Az elit felelőssége
A nemzetek egymás közti vetélkedésében azon közösségek jutnak versenyelőnyhöz, amelyek politikai elitje elkötelezett a közösségi célok érvényesítésének kérdésében, és képes is rá. Amelynek elitje akár politikai kockázatot is vállal szükség esetén a köz érdekében, a népszerűtlen intézkedésektől sem riad vissza, s cselekvéseit elsősorban nem a négyévenkénti választás motiválja, hanem a nemzetszolgálat.
Az RMDSZ-vezetés előtt két út állt 1996-ban. Az egyik a könnyű népszerűség- és pozíciószerzés útja, a Neptun-logikájú kormányzati szerepvállalás. A másik a nehezebb, de távlatosabb: az autonómia útján való megmaradás. Miként Eva Maria Barki, Csapó József és Borbély Imre mellett a borzonti EMI-táborban Bodó Barna is kifejtette: kormányon belül képtelenség autonómiát kivívni, hiszen épp a kormány által is képviselt és gyakorolt államhatalomból kíván közösségünk részesedni.
Az autonómia útját járni, megszervezni a közösséget, az erdélyi magyar társadalmat, elérni a mindennapi életben a többségtől való minél kisebb függési fokot, s emellett minden politikai energiát az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére fordítani: nehezebb lett volna és népszerűtlenebb is. De lett volna távlati esélyünk a fogyatkozásunk megfékezésére. Az autonómiapolitika mellett álltak a történelmi egyházak, a civil társadalom, a sajtó egésze és az akkor még egységes politikum.
Ehelyett az elit engedett politikai szirénhangoknak, s a jó esetben az erdélyi magyar társadalom morális állóképességének megőrzését, az értékiránytűk nemzedékek közötti átörökítését, a többségi elnemzetlenítő, tudatmosó törekvések ellensúlyozását szolgálótájékoztatáspolitikátátépítette a legfontosabb közösségi célokat feladó, önsorsrontó politikájának legitimálására.
Ahogy könnyebb volt 1918-ban a „béke” mellett szónokolni, amikor három oldalról fenyegette ellenséges támadás az országot, ahogy Európa-szerte ma is népszerű és könnyű a globalizmus, a fogyasztói társadalom jelszavait szajkózni a politikai korrektség idiómáját követve, úgy könnyű a hatalommal való megegyezés mellett síkra szállni a lassan száz éve a többség által nyomorgatott közösségben is. A választók nagy része vevő erre, lásd a Bugár Béla-féle felvidéki szörnypártot, a Híd-Most nevű szlovák–magyar képződményt, amelynek elnöke odáig megy az önfeladásban, hogy nyíltan kimondja: nem lát problémát abban, ha magyar szülők szlovák iskolába íratják a gyermekeiket, s azzal kampányol, hogy az MKP-vel ellentétben ők NEM akarnak autonómiát.
Az erdélyi magyar politikai elit közös felelőssége, hogy a pártcsatározások közepette mi ne juthassunk ide. Ehhez viszont közös nemzeti minimumra, közös múltértelmezésre és jövőképre lenne szükség. Nem pedig arra, hogy egy többszázezres lélekszámfogyással járó, közösségi szempontból megbukott politikai kurzus origóját, a Neptun-ügyet ma is mintának állítsuk be.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Neptun-gate – mi történt 20 évvel ezelőtt?
A múlt század utolsó évtizedének elején-közepén a romániai magyar politikai közélet egyik legnagyobb port kavart botránya a Neptun-ügy néven elhíresült paktum, amely a mai napig meghatározza az RMDSZ irányvonalát, alapjaiban befolyásolja a romániai magyar politikát – mondta Borbély Zsolt Attila politológus, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetének elnöke, aki a Neptun-ügy 20. évfordulójára az eset történéseivel kapcsolatos szöveggyűjteményt adott ki. A Neptun-gate című könyvet szerdán este mutatták be a Tulipán Könyvesboltban.
A kötet szerzőjével Irházi János újságíró beszélgetett a zsúfolásig megtelt helyiségben.
Borbély Zsolt Attila a könyv keletkezésének körülményeiről, szükségességéről, valamint a Neptun botrányról beszélt a könyvbemutatóra összegyűlteknek.
1993. júliusában az RMDSZ három vezető politikusa, Frunda György, Tokay György és Borbély László a román tengerparti Neptun üdülőhelyen (a szervezet felhatalmazása nélkül?) tárgyalt és megegyezett az akkori román hatalommal, hogy mit és miről, erre azóta sem derült fény – hangzott el az eseményen.
A 177 oldalas kötetben megtalálható a neptunfürdői tárgyalás zárónyilatkozata, Markó Béla állásfoglalása, valamint a három érintett nyilatkozata, és számos RMDSZ-es és nem RMDSZ-es közéleti szereplő álláspontja, nyilatkozata is.
„A sokat emlegetett Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt, visszájára fordítani” – olvasható a szerző előszavában.
A könyvben 1993. április–november közötti időszakban keletkezett újságcikkekben, közleményekben boncolgatják, találgatják, hogy mi történhetett Neptunfürdőn 1993. július 15–17-én.
„(…) a brassói kongresszus határozatai értelmében egész szövetségünket valamilyen formában elkötelezni, az RMDSZ nevében tárgyalni csak a szövetségi elnök mandátumával lehet. Neptunon az amerikai Project on Ethnic Relations (PER) szervezésében létrejött találkozón az RMDSZ-politikusoknak ilyen megbízásuk nem volt, és amint erről ők maguk a sajtóban is nyilatkoztak, magánszemélyként voltak jelen, akárcsak a kormány, az elnöki hivatal tisztségviselői, illetve a német kisebbség képviselője is” – így nyilatkozott Markó Béla akkori szövetségi elnök az 1993. augusztus 3-án megjelent RMDSZ közleményben. A nyilatkozat teljes szövege A Neptun-gate című szöveggyűjteményben olvasható.
A három érintett – Frunda György szenátor, Tokay György és Borbély László képviselők – is „megszólal” a kötetben, a nyilatkozat a marosvásárhelyi Szabadság című lap augusztus 6-i számában jelent meg.
„A megbeszélések nem voltak titkosak. Minden egyes megbeszélés alkalmával a résztvevők sajtónyilatkozatot adtak ki, melyet mind a hazai (magyar és román), mind a külföldi sajtónak eljuttattunk, ugyanakkor ezekről a megbeszélésekről beszámoltunk az RMDSZ vezetőségének. A megbeszéléseken mint kisebbségi politikusok vettünk részt, elfogadva a PER személyre szóló meghívását” – áll többek között az érintettek tájékoztatásában (idézet a könyvből).
A könyvbemutató után elhangzottak vélemények, kérdések, még az autonómia-ügy is felmerült.
Aki jelen volt az eseményen, minden bizonnyal egy összefogó képet kapott a Neptun-botrányról, melynek hivatalos dokumentumait A Neptun-gate című kötetben olvashatjuk.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),