Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. június 23.
Hazatért a Lőrincz Csaba-díj (Kitüntették a Magyar Kisebbséget)
Hazahoztuk a díjat – jelentette ki Répás Zsuzsanna, a magyarországi közigazgatási és igazságügyi minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára a Lőrincz Csaba-díjat átadó ünnepségen tegnap Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
A Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány által 2009-ben alapított díjat – amely tudósok, szakértők, írók, újságírók kiemelkedő külpolitikai, nemzetpolitikai tevékenységét jutalmazza – idén a Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemlének ítélték. Az egybegyűlteket Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere üdvözölte. Elmondta, nehéz dolga van a folyóiratnak, mert eddig bizonyított ugyan, de a díj kötelez, mégpedig arra, hogy az erdélyi magyar közösségért dolgozzék. Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára a sepsiszentgyörgyi születésű Lőrincz Csabára emlékezve felidézte: kellemetlenül őszinte ember volt. Őszinteségére szükségük volt, s van ma is. Elmondta, életcélja a nemzeti integráció volt, s ebből oroszlánrészt vállalt. A magyarok határok fölötti szolidaritásáért, összetartozási tudatának erősítéséért, az erdélyi magyarságnak az önrendelkezés irányába való előrelépéséért munkálkodott. Németh feltette a kérdést: vajon hogyan nézne reánk Lőrincz Csaba ma, a helyhatósági választások után? Vajon nem a nemzeti dezintegrációnak vagyunk tanúi, szereplői? A díjazott folyóiratot Zákonyi Botond, a Magyar Külügyi Intézet igazgatója laudálta, elmondva többek között, hogy az 1922–1942 között Jakabffy Elemér, Sulyok István és Willer József által Lugoson szerkesztett folyóirat új folyama, melyet 1995-ben hívtak életre, tizenhét éven át színvonalasan képviselte a nemzetpolitika ügyét. A díjat Németh Zsolt és Tárnok Mária, a Pro Minoritate Alapítvány elnöke adta át. A Nagy János felvidéki szobrászművész által készített Lőrincz-plakettet Székely István felelős szerkesztő vette át, a szerkesztőség jelen lévő tagjai – Bakk Miklós, Györgyjakab Izabella, Tamás Sándor és Toró T. Tibor – oklevelet kaptak. Nem voltak jelen, de tagjai a szerkesztőségnek: Bárdi Nándor és Borbély Zsolt Attila. Székely István előadásában az új román választási törvényt boncolgatta. Ezt igen rossznak tartja, nemcsak azért, mert a kétpártrendszer irányába vezet, de a magyarság szempontjából is káros, megszünteti a hasznos szavazat elvét, hiszen azokban a választókerületekben, ahol magyar jelöltnek nincs esélye mandátumhoz jutni, elvész a nemzetiségi jellegű szavazat. Identitásunk részét képezte, hogy magyar szervezetre voksoltunk – mondotta. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket vázolta fel, s feladatot fogalmazott meg a díjazott folyóiratnak: járja körül az új magyar egység témakörét. Tamás Sándor felelevenítette a folyóirat indítását, majd elmondta, habár a szerkesztők különböző pártokat képviselnek, mégis barátok, egy értékrendet képviselnek. Az eseményen közreműködött az Evilági együttes. A díjátadás előtt megkoszorúzták Lőrincz Csabának a sepsiszentgyörgyi köztemetőben levő sírját. *Lőrincz Csaba (1959–2008) sepsiszentgyörgyi származású politikus. Fiatalon a Limes Körben folytatott ellenzéki tevékenységet, majd 1986-ban kitelepült Magyarországra. A Magyar Köztársaság külügyminisztériumának helyettes államtitkáraként, az Országgyűlés Külügyi és Határon Túli Magyarok Bizottságának főtanácsadójaként, a Fidesz szakértőjeként, egyetemi oktatóként és publicistaként hatékonyan hozzájárult Magyarország külkapcsolatainak és nemzetpolitikájának alakításához. Ő dolgozta ki a 2001-ben elfogadott kedvezménytörvényt (státustörvényt).
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hazahoztuk a díjat – jelentette ki Répás Zsuzsanna, a magyarországi közigazgatási és igazságügyi minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára a Lőrincz Csaba-díjat átadó ünnepségen tegnap Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
A Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány által 2009-ben alapított díjat – amely tudósok, szakértők, írók, újságírók kiemelkedő külpolitikai, nemzetpolitikai tevékenységét jutalmazza – idén a Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemlének ítélték. Az egybegyűlteket Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere üdvözölte. Elmondta, nehéz dolga van a folyóiratnak, mert eddig bizonyított ugyan, de a díj kötelez, mégpedig arra, hogy az erdélyi magyar közösségért dolgozzék. Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára a sepsiszentgyörgyi születésű Lőrincz Csabára emlékezve felidézte: kellemetlenül őszinte ember volt. Őszinteségére szükségük volt, s van ma is. Elmondta, életcélja a nemzeti integráció volt, s ebből oroszlánrészt vállalt. A magyarok határok fölötti szolidaritásáért, összetartozási tudatának erősítéséért, az erdélyi magyarságnak az önrendelkezés irányába való előrelépéséért munkálkodott. Németh feltette a kérdést: vajon hogyan nézne reánk Lőrincz Csaba ma, a helyhatósági választások után? Vajon nem a nemzeti dezintegrációnak vagyunk tanúi, szereplői? A díjazott folyóiratot Zákonyi Botond, a Magyar Külügyi Intézet igazgatója laudálta, elmondva többek között, hogy az 1922–1942 között Jakabffy Elemér, Sulyok István és Willer József által Lugoson szerkesztett folyóirat új folyama, melyet 1995-ben hívtak életre, tizenhét éven át színvonalasan képviselte a nemzetpolitika ügyét. A díjat Németh Zsolt és Tárnok Mária, a Pro Minoritate Alapítvány elnöke adta át. A Nagy János felvidéki szobrászművész által készített Lőrincz-plakettet Székely István felelős szerkesztő vette át, a szerkesztőség jelen lévő tagjai – Bakk Miklós, Györgyjakab Izabella, Tamás Sándor és Toró T. Tibor – oklevelet kaptak. Nem voltak jelen, de tagjai a szerkesztőségnek: Bárdi Nándor és Borbély Zsolt Attila. Székely István előadásában az új román választási törvényt boncolgatta. Ezt igen rossznak tartja, nemcsak azért, mert a kétpártrendszer irányába vezet, de a magyarság szempontjából is káros, megszünteti a hasznos szavazat elvét, hiszen azokban a választókerületekben, ahol magyar jelöltnek nincs esélye mandátumhoz jutni, elvész a nemzetiségi jellegű szavazat. Identitásunk részét képezte, hogy magyar szervezetre voksoltunk – mondotta. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket vázolta fel, s feladatot fogalmazott meg a díjazott folyóiratnak: járja körül az új magyar egység témakörét. Tamás Sándor felelevenítette a folyóirat indítását, majd elmondta, habár a szerkesztők különböző pártokat képviselnek, mégis barátok, egy értékrendet képviselnek. Az eseményen közreműködött az Evilági együttes. A díjátadás előtt megkoszorúzták Lőrincz Csabának a sepsiszentgyörgyi köztemetőben levő sírját. *Lőrincz Csaba (1959–2008) sepsiszentgyörgyi származású politikus. Fiatalon a Limes Körben folytatott ellenzéki tevékenységet, majd 1986-ban kitelepült Magyarországra. A Magyar Köztársaság külügyminisztériumának helyettes államtitkáraként, az Országgyűlés Külügyi és Határon Túli Magyarok Bizottságának főtanácsadójaként, a Fidesz szakértőjeként, egyetemi oktatóként és publicistaként hatékonyan hozzájárult Magyarország külkapcsolatainak és nemzetpolitikájának alakításához. Ő dolgozta ki a 2001-ben elfogadott kedvezménytörvényt (státustörvényt).
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. július 5.
Honnan ered az RMDSZ „baloldalisága”?
Thomas S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című munkájának alapgondolata, hogy a tudomány fejlődése nem egyenletes felhalmozódásként gondolható el, hanem lépcsőzetes függvénnyel ábrázolható folyamat. A fejlődés tulajdonképpen a paradigmaváltással járó tudományos forradalmakon keresztül történik, két forradalom között pedig a tudomány csak „rejtvényfejtéssel” foglalkozik. A szerző jól eltalált, szuggesztív példákkal illusztrálja a paradigmaváltásokat: ptolemaioszi kontra kopernikuszi világkép, a newtoni fizikát felváltó einsteini elgondolás. Úgy vélem, nem túlzás azt állítani, hogy a hivatalos politológia ma megérett a paradigmaváltásra, hiszen csak a felszínt kapargatja. A valóság, a tényleges ok-okozati összefüggések feltárására magyar nyelvterületen alig néhány – a hivatalos politika által mellőzött – kutató vállalkozik, olyanok, mint Bogár László, Tellér Gyula vagy Varga István.
Hadd foglalkozzunk ezúttal egy tipikus „rejtvénnyel”: vizsgáljuk meg, hogy a lényeg leírására egyébként alkalmatlan jobb-bal megkülönböztetés mennyiben használható az erdélyi magyar politikai paletta vonatkozásában. A megfejtési kísérlet előtt indokolt legalább egy mondattal alátámasztani a súlyos állítást, miszerint a jobb-bal megkülönböztetés deskriptív ereje mára meggyengült. A jelen nagy kihívása a globalizmus, ezen belül pedig a fedezet nélküli, egyre inflálódó virtuális pénz okozta válság, a környezetszennyezés és a túlnépesedés. Ezen problémák vonatkozásában a jobb és a bal megkülönböztetés semmit nem mond. A globális nemzetközi háttérhatalom működésének leírására egyik oldal sem vállalkozik, a tényleges – globalitás és a lokalitás között húzódó – feszültség átlósan metszi a jobb-bal ellentétpárost. Miről szól mégis a jobb és a bal? E fogalompáros eltérő dolgokat jelöl gazdaságilag és ideológiailag. Gazdasági értelemben a jobboldal a piac mindenhatóságát hirdeti, a polgár felelős döntéseiből indul ki, s a gazdaság vonatkozásában az állami be nem avatkozás eszméjét vallja magáénak. Ezzel szemben a gazdasági baloldal elengedhetetlennek tartja a gazdaságba való állami beavatkozást, a szociális háló sűrűre szövését pedig elsődleges állami feladatként tételezi. Eszmei-ideológiai téren a baloldal világképe kozmopolita, szekuláris és urbánus, magyarul – valamelyest sarkítva – nemzetellenes, a világiasság felé hajló. A társadalom alapegysége a baloldal szerint az individum – az elvonatkoztatott, gyökértelen egyén –, a saját érdekét felismerni és érvényesíteni képes polgár. A jobboldal ezzel szemben előtérbe állítja a hagyományőrzést, tiszteli a nemzeti és vallási tradíciót, a falura, illetve a vidékre közösségmegtartó tényezőkként tekint. Az ember a jobboldal világképe szerint mélyen a hagyományaiban gyökerező lény, akit hagymahéjakként vesznek körül a közösségek: a család, a helyi kisközösség, valamint a nemzet. Mint látható, a gazdasági és az eszmei bal és jobb külön „csomagokat” képez, amelyek tetszés szerint kombinálhatók, a valóságban pedig az átmenetek széles skálája létezik. Gazdasági szempontból a bal és a jobb megkülönböztetése egyre kevésbé jelentős, nemcsak azért, mert a lényeget egyik sem érinti, hanem, mert összemosódnak a határvonalak. Magukat baloldalinak mondó pártok „piacosítanak”, míg a totális állami benem avatkozás – minden állami szektor privatizálása – káoszt idéz elő, amit lassan be kell ismerniük az Adam Smith-i, mindent elrendező, „láthatatlan kézben” hívőknek is. Az erdélyi magyarság vonatkozásában még annyi leíró erővel sem bír a gazdasági jobb és bal, mint nemzetközi fronton. Lássuk a megoszlás eszmei vonatkozásait. Hivatalosan mindhárom erdélyi párt a jobboldalhoz köthető. Alapállásuk – miszerint egy adott nemzeti közösség megmaradása képezi programjuk magját – eleve a jobboldalhoz sorolja őket, nem véletlen, hogy nemzetközi síkon mindhárom párt az Európai Néppárt felé orientálódik. Mi az oka annak, hogy a politikai jobb- és baloldal mentén szerveződő sajtóban mégis vannak olyan hangok, melyek az RMDSZ-t a baloldallal azonosítják kisebb-nagyobb mértékben?
E vélekedés táptalaja mindenekelőtt azanyaországi politikai kontextus. Az RMDSZ mindenkoron ellenséges volt a radikális jobboldallal szemben: az SZDSZ és az MSZP mindig is elfogadható partnerek voltak számára, míg a MIÉP és a Jobbik nem. Ám a Fideszhez kötődő viszonyuk sem volt soha felhőtlen. 1996-ban a Fidesz egy precedens nélküli, a trianoni kognitív korlátokat oldani kívánó gesztussal – Szőcs Géza minap leköszönt exállamtitkár személyében – egy határon túli magyar személyiséget javasolt egy magyar közjogi pozícióba, konkrétan a Duna TV kuratóriumát ellenőrző testületbe. Ám nem a személy a fontos, hanem az elv. Markó Béla levelet írt a magyar parlament akkori elnökének, Gál Zoltánnak, kérve, hogy a képviselők ne szavazzák meg Szőcs Gézát. Kísérletük kudarcba fulladását követően az RMDSZ-es vezetők lemondták az erdélyi körúton levő fideszes delegációval való találkozót, amire végül – néhány nap bizonytalanságban tartás után – kegyesen mégis sort kerítettek. Nem tett jót a Fidesz és az RMDSZ viszonyának az sem, hogy a magyarországi párt soha nem tagadta meg erdélyi eszmei szövetségeseit, a Reform Tömörülést és annak utódszervezeteit. A két szervezet közötti súrlódások törvényszerűek: az Orbán Viktor nevével fémjelzett nemzetegyesítési program összeegyeztethetetlen az RMDSZ bukaresti „szövetségeseinek” politikai elvárásaival.
Az anyaországi kontextuson túl a baloldalra emlékeztet az RMDSZ sajátos „pragmatizmusa” is. Ahogy az MSZP egyik pillanatban megszavazta a státustörvényt, a következő pillanatban már választási profitot remélt a – korábban maga is szorgalmazta – Orbán–Nãstase egyezség elleni támadásból. Holott a kezdeményezés lényege éppen a törvény gyakorlatba ültetése lett volna. Ahogy egyik pillanatban még – a fekete propaganda megannyi eszközét bevetve – kampányolt a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen, majd következő lépésként frakciója – három nemleges állásfoglalástól eltekintve – megszavazta, úgy akasztotta szegre az RMDSZ a magyar nemzeti önkormányzat és az autonómia programját 1996-ban. Engedménymorzsák fejében lepaktált a román jobboldallal és baloldallal, vállalkozott a Székely Önkormányzati Nagygyűlés zárónyilatkozatának polgármestereivel és tanácsosaival való aláíratására, amivel mindmáig adós. A példák hosszan sorolhatók. A nemzeti értékrenden alapuló elvi szilárdság helyett hajlékony, klikkérdekű pragmatizmus jellemzi politikáját, akárcsak az MSZP-ét. Nem csoda, hogy sokan úgy vélik: nem a választási kampányban alkalmazott piros-fehér-zöld retorika adja az RMDSZ eszmei identitását, hanem az imént ábrázolt karrierista pragmatizmus. Innen pedig valóban egyetlen lépés az eszmei tartalom nélkül maradt, zsákmányvédő posztkommunisták baloldalinak titulált politikai magatartása.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Thomas S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című munkájának alapgondolata, hogy a tudomány fejlődése nem egyenletes felhalmozódásként gondolható el, hanem lépcsőzetes függvénnyel ábrázolható folyamat. A fejlődés tulajdonképpen a paradigmaváltással járó tudományos forradalmakon keresztül történik, két forradalom között pedig a tudomány csak „rejtvényfejtéssel” foglalkozik. A szerző jól eltalált, szuggesztív példákkal illusztrálja a paradigmaváltásokat: ptolemaioszi kontra kopernikuszi világkép, a newtoni fizikát felváltó einsteini elgondolás. Úgy vélem, nem túlzás azt állítani, hogy a hivatalos politológia ma megérett a paradigmaváltásra, hiszen csak a felszínt kapargatja. A valóság, a tényleges ok-okozati összefüggések feltárására magyar nyelvterületen alig néhány – a hivatalos politika által mellőzött – kutató vállalkozik, olyanok, mint Bogár László, Tellér Gyula vagy Varga István.
Hadd foglalkozzunk ezúttal egy tipikus „rejtvénnyel”: vizsgáljuk meg, hogy a lényeg leírására egyébként alkalmatlan jobb-bal megkülönböztetés mennyiben használható az erdélyi magyar politikai paletta vonatkozásában. A megfejtési kísérlet előtt indokolt legalább egy mondattal alátámasztani a súlyos állítást, miszerint a jobb-bal megkülönböztetés deskriptív ereje mára meggyengült. A jelen nagy kihívása a globalizmus, ezen belül pedig a fedezet nélküli, egyre inflálódó virtuális pénz okozta válság, a környezetszennyezés és a túlnépesedés. Ezen problémák vonatkozásában a jobb és a bal megkülönböztetés semmit nem mond. A globális nemzetközi háttérhatalom működésének leírására egyik oldal sem vállalkozik, a tényleges – globalitás és a lokalitás között húzódó – feszültség átlósan metszi a jobb-bal ellentétpárost. Miről szól mégis a jobb és a bal? E fogalompáros eltérő dolgokat jelöl gazdaságilag és ideológiailag. Gazdasági értelemben a jobboldal a piac mindenhatóságát hirdeti, a polgár felelős döntéseiből indul ki, s a gazdaság vonatkozásában az állami be nem avatkozás eszméjét vallja magáénak. Ezzel szemben a gazdasági baloldal elengedhetetlennek tartja a gazdaságba való állami beavatkozást, a szociális háló sűrűre szövését pedig elsődleges állami feladatként tételezi. Eszmei-ideológiai téren a baloldal világképe kozmopolita, szekuláris és urbánus, magyarul – valamelyest sarkítva – nemzetellenes, a világiasság felé hajló. A társadalom alapegysége a baloldal szerint az individum – az elvonatkoztatott, gyökértelen egyén –, a saját érdekét felismerni és érvényesíteni képes polgár. A jobboldal ezzel szemben előtérbe állítja a hagyományőrzést, tiszteli a nemzeti és vallási tradíciót, a falura, illetve a vidékre közösségmegtartó tényezőkként tekint. Az ember a jobboldal világképe szerint mélyen a hagyományaiban gyökerező lény, akit hagymahéjakként vesznek körül a közösségek: a család, a helyi kisközösség, valamint a nemzet. Mint látható, a gazdasági és az eszmei bal és jobb külön „csomagokat” képez, amelyek tetszés szerint kombinálhatók, a valóságban pedig az átmenetek széles skálája létezik. Gazdasági szempontból a bal és a jobb megkülönböztetése egyre kevésbé jelentős, nemcsak azért, mert a lényeget egyik sem érinti, hanem, mert összemosódnak a határvonalak. Magukat baloldalinak mondó pártok „piacosítanak”, míg a totális állami benem avatkozás – minden állami szektor privatizálása – káoszt idéz elő, amit lassan be kell ismerniük az Adam Smith-i, mindent elrendező, „láthatatlan kézben” hívőknek is. Az erdélyi magyarság vonatkozásában még annyi leíró erővel sem bír a gazdasági jobb és bal, mint nemzetközi fronton. Lássuk a megoszlás eszmei vonatkozásait. Hivatalosan mindhárom erdélyi párt a jobboldalhoz köthető. Alapállásuk – miszerint egy adott nemzeti közösség megmaradása képezi programjuk magját – eleve a jobboldalhoz sorolja őket, nem véletlen, hogy nemzetközi síkon mindhárom párt az Európai Néppárt felé orientálódik. Mi az oka annak, hogy a politikai jobb- és baloldal mentén szerveződő sajtóban mégis vannak olyan hangok, melyek az RMDSZ-t a baloldallal azonosítják kisebb-nagyobb mértékben?
E vélekedés táptalaja mindenekelőtt azanyaországi politikai kontextus. Az RMDSZ mindenkoron ellenséges volt a radikális jobboldallal szemben: az SZDSZ és az MSZP mindig is elfogadható partnerek voltak számára, míg a MIÉP és a Jobbik nem. Ám a Fideszhez kötődő viszonyuk sem volt soha felhőtlen. 1996-ban a Fidesz egy precedens nélküli, a trianoni kognitív korlátokat oldani kívánó gesztussal – Szőcs Géza minap leköszönt exállamtitkár személyében – egy határon túli magyar személyiséget javasolt egy magyar közjogi pozícióba, konkrétan a Duna TV kuratóriumát ellenőrző testületbe. Ám nem a személy a fontos, hanem az elv. Markó Béla levelet írt a magyar parlament akkori elnökének, Gál Zoltánnak, kérve, hogy a képviselők ne szavazzák meg Szőcs Gézát. Kísérletük kudarcba fulladását követően az RMDSZ-es vezetők lemondták az erdélyi körúton levő fideszes delegációval való találkozót, amire végül – néhány nap bizonytalanságban tartás után – kegyesen mégis sort kerítettek. Nem tett jót a Fidesz és az RMDSZ viszonyának az sem, hogy a magyarországi párt soha nem tagadta meg erdélyi eszmei szövetségeseit, a Reform Tömörülést és annak utódszervezeteit. A két szervezet közötti súrlódások törvényszerűek: az Orbán Viktor nevével fémjelzett nemzetegyesítési program összeegyeztethetetlen az RMDSZ bukaresti „szövetségeseinek” politikai elvárásaival.
Az anyaországi kontextuson túl a baloldalra emlékeztet az RMDSZ sajátos „pragmatizmusa” is. Ahogy az MSZP egyik pillanatban megszavazta a státustörvényt, a következő pillanatban már választási profitot remélt a – korábban maga is szorgalmazta – Orbán–Nãstase egyezség elleni támadásból. Holott a kezdeményezés lényege éppen a törvény gyakorlatba ültetése lett volna. Ahogy egyik pillanatban még – a fekete propaganda megannyi eszközét bevetve – kampányolt a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen, majd következő lépésként frakciója – három nemleges állásfoglalástól eltekintve – megszavazta, úgy akasztotta szegre az RMDSZ a magyar nemzeti önkormányzat és az autonómia programját 1996-ban. Engedménymorzsák fejében lepaktált a román jobboldallal és baloldallal, vállalkozott a Székely Önkormányzati Nagygyűlés zárónyilatkozatának polgármestereivel és tanácsosaival való aláíratására, amivel mindmáig adós. A példák hosszan sorolhatók. A nemzeti értékrenden alapuló elvi szilárdság helyett hajlékony, klikkérdekű pragmatizmus jellemzi politikáját, akárcsak az MSZP-ét. Nem csoda, hogy sokan úgy vélik: nem a választási kampányban alkalmazott piros-fehér-zöld retorika adja az RMDSZ eszmei identitását, hanem az imént ábrázolt karrierista pragmatizmus. Innen pedig valóban egyetlen lépés az eszmei tartalom nélkül maradt, zsákmányvédő posztkommunisták baloldalinak titulált politikai magatartása.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. július 19.
RMDSZ-demokrácia: csak a nevek cserélődnek
Kevés politikai fogalommal éltek annyiszor és oly mértékben vissza, mint a demokráciáéval. Ugyanakkor kevés politikai értékkategória tekintetében fogalmazódott meg annyi illúzió, mint a demokrácia kapcsán. Negyedszázaddal ezelőtt úgy véltük, az intézményesített demokrácia, a pártok versenye automatikusan biztosítja a népakarat leképződését, a társadalmi problémák politikai színtéren való megjelenését, az igazságos újraelosztást, általában véve a közjólétet. Ha le is számolunk minden illúzióval, és csupán a kérdés gyakorlati vetületeit nézzük, leszögezhetjük: az erdélyi magyarságnak érdeke, hogy a romániai demokrácia és a román jogállam rendeltetésszerűen működjön. Nem mindegy hát, hogy közösségünk legerősebb, magát érdek-képviseletinek tekintő szervezete – az RMDSZ – miként viszonyul a jelenlegi, úthengerszerű, mélyen antidemokratikus, posztkommunista nyomuláshoz, amely még az Európai Unió ingerküszöbét is elérte. Hogy miként viszonyul az RMDSZ saját belső demokráciájához, az már ismeretes. A Szövetség ismételten áthágta saját alapszabályzatát: a nemzeti önkormányzat és belső önrendelkezés elvén alapuló háromszintű autonómia programját szorgalmazókat szívós kitartással szervezeten kívülre kényszerítette, a programot pedig tulajdonképpen feladta, miközben saját önkormányzati struktúráját pártelvűre szabta át. Azt is tudjuk, miként viszonyul az RMDSZ az erdélyi magyar közösség demokráciájához, az erdélyi magyar pluralizmushoz. A szervezet vezetői nem kevesebbet állítottak a legutóbbi választások után, mint hogy az RMDSZ önfeladó politikájával szemben alternatívát kínáló autonomista pártokra – az MPP-re és az EMNP-re – nincs szükség. Nem vagyok az elhamarkodott címkézések híve, de ha ez nem tipikus bolsevik gondolkodás, akkor mégis micsoda? Az elmúlt hetekben pedig megtudhattuk, hogy mennyire fontos az RMDSZ-nek az ország demokráciája. Szó sincs arról, hogy Traian Bãsescu pozícióban maradását a demokrácia zálogaként aposztrofálnám. A Ponta-kabinet azonban – a hatalomátvételt követően – egy pillanatig sem habozott kinyilvánítani „magyarbarát” voltát, egyik hatalmi pozíciót szerezte meg a másik után. Ehhez képest Bãsescu elnök mégiscsak egyfajta hatalmi egyensúly képviselőjeként működhetett volna. Nem sok büszkeségre ad okot, hogy az RMDSZ képviselőjén múlott, hogy az alkotmánybíróság zöld utat adott az elnök felfüggesztéséhez, mint ahogy az sem, hogy a képviselőház és a szenátus elnökének puccsszerű leváltásakor is az RMDSZ képviselőinek jelenléte biztosította a határozatképességet. A Szövetség cinkossága a posztkommunista, mélyen antidemokratikus és magyarellenes hatalommal egyszerűen tagadhatatlan, ami különösen az RMDSZ Európai Néppárti tagsága miatt fonák helyzet. Tőkés László és Toró T. Tibor tájékoztatták a kialakult helyzetről Wilfried Martenst, az Európai Néppárt elnökét, kiemelve, hogy az „RMDSZ parlamenti képviselői – vélhetően egyöntetűen – megszavazták Traian Bãsescu államelnök tisztségéből való felfüggesztését”. Kelemen Hunor levélben fordult a Néppárt vezetőihez – magyarázva a magyarázhatatlant –, azt azonban maga sem tudta letagadni, hogy a néppárti RMDSZ képviselői nem álltak ki a néppárti államelnök mellett. Sajnos ilyen az RMDSZ hivatalos propagandája 1999 óta, amikor retorikájuk véglegesen levált a politikai gyakorlatról. Az akkor elfogadott tanügyi törvényt, amely megannyi diszkriminatív passzust tartalmazott a magyarság, valamint az egyházi oktatás vonatkozásában – többek között állami tulajdonként telekkönyveztetett több mint ezer, az egyháztól 1945 után eltulajdonított iskolaépületet –, az akkori, Markó-féle vezetés jelentős előrelépésként értékelte, a törvényt a tények fényében elemző Tőkés Lászlót pedig pellengérre állította. Azóta mintha ismételné magát a történelem, legfeljebb az RMDSZ elnökét hívják másképp.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Kevés politikai fogalommal éltek annyiszor és oly mértékben vissza, mint a demokráciáéval. Ugyanakkor kevés politikai értékkategória tekintetében fogalmazódott meg annyi illúzió, mint a demokrácia kapcsán. Negyedszázaddal ezelőtt úgy véltük, az intézményesített demokrácia, a pártok versenye automatikusan biztosítja a népakarat leképződését, a társadalmi problémák politikai színtéren való megjelenését, az igazságos újraelosztást, általában véve a közjólétet. Ha le is számolunk minden illúzióval, és csupán a kérdés gyakorlati vetületeit nézzük, leszögezhetjük: az erdélyi magyarságnak érdeke, hogy a romániai demokrácia és a román jogállam rendeltetésszerűen működjön. Nem mindegy hát, hogy közösségünk legerősebb, magát érdek-képviseletinek tekintő szervezete – az RMDSZ – miként viszonyul a jelenlegi, úthengerszerű, mélyen antidemokratikus, posztkommunista nyomuláshoz, amely még az Európai Unió ingerküszöbét is elérte. Hogy miként viszonyul az RMDSZ saját belső demokráciájához, az már ismeretes. A Szövetség ismételten áthágta saját alapszabályzatát: a nemzeti önkormányzat és belső önrendelkezés elvén alapuló háromszintű autonómia programját szorgalmazókat szívós kitartással szervezeten kívülre kényszerítette, a programot pedig tulajdonképpen feladta, miközben saját önkormányzati struktúráját pártelvűre szabta át. Azt is tudjuk, miként viszonyul az RMDSZ az erdélyi magyar közösség demokráciájához, az erdélyi magyar pluralizmushoz. A szervezet vezetői nem kevesebbet állítottak a legutóbbi választások után, mint hogy az RMDSZ önfeladó politikájával szemben alternatívát kínáló autonomista pártokra – az MPP-re és az EMNP-re – nincs szükség. Nem vagyok az elhamarkodott címkézések híve, de ha ez nem tipikus bolsevik gondolkodás, akkor mégis micsoda? Az elmúlt hetekben pedig megtudhattuk, hogy mennyire fontos az RMDSZ-nek az ország demokráciája. Szó sincs arról, hogy Traian Bãsescu pozícióban maradását a demokrácia zálogaként aposztrofálnám. A Ponta-kabinet azonban – a hatalomátvételt követően – egy pillanatig sem habozott kinyilvánítani „magyarbarát” voltát, egyik hatalmi pozíciót szerezte meg a másik után. Ehhez képest Bãsescu elnök mégiscsak egyfajta hatalmi egyensúly képviselőjeként működhetett volna. Nem sok büszkeségre ad okot, hogy az RMDSZ képviselőjén múlott, hogy az alkotmánybíróság zöld utat adott az elnök felfüggesztéséhez, mint ahogy az sem, hogy a képviselőház és a szenátus elnökének puccsszerű leváltásakor is az RMDSZ képviselőinek jelenléte biztosította a határozatképességet. A Szövetség cinkossága a posztkommunista, mélyen antidemokratikus és magyarellenes hatalommal egyszerűen tagadhatatlan, ami különösen az RMDSZ Európai Néppárti tagsága miatt fonák helyzet. Tőkés László és Toró T. Tibor tájékoztatták a kialakult helyzetről Wilfried Martenst, az Európai Néppárt elnökét, kiemelve, hogy az „RMDSZ parlamenti képviselői – vélhetően egyöntetűen – megszavazták Traian Bãsescu államelnök tisztségéből való felfüggesztését”. Kelemen Hunor levélben fordult a Néppárt vezetőihez – magyarázva a magyarázhatatlant –, azt azonban maga sem tudta letagadni, hogy a néppárti RMDSZ képviselői nem álltak ki a néppárti államelnök mellett. Sajnos ilyen az RMDSZ hivatalos propagandája 1999 óta, amikor retorikájuk véglegesen levált a politikai gyakorlatról. Az akkor elfogadott tanügyi törvényt, amely megannyi diszkriminatív passzust tartalmazott a magyarság, valamint az egyházi oktatás vonatkozásában – többek között állami tulajdonként telekkönyveztetett több mint ezer, az egyháztól 1945 után eltulajdonított iskolaépületet –, az akkori, Markó-féle vezetés jelentős előrelépésként értékelte, a törvényt a tények fényében elemző Tőkés Lászlót pedig pellengérre állította. Azóta mintha ismételné magát a történelem, legfeljebb az RMDSZ elnökét hívják másképp.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. július 25.
Az RMDSZ-hadművelet
Az erdélyi magyar érdekérvényesítés következetes akadályozására, késleltetésére magyarázat lehet, hogy kiderült, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget a román hadsereg tisztjei irányítják.
Nem mindennapi szenzációval rukkolt elő nemrég az Eventimentul Zilei. A román napilap kiderítette, hogy számos más párt politikusai mellett a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) emblematikus vezetői egy ideje magas rangot viselnek a román hadseregben.
A szövetség elnöke, Kelemen Hunor tavaly óta például ezredesi rendfokozattal büszkélkedhet, ugyanilyen váll-lapot tudhat magáénak két esztendeje a szenátori (román felsőházi parlamenti) székből kirobbanthatatlan Verestóy Attila, akivel egyébként az 1989-es temesvári sortűz elrendeléséért a jilavai fegyintézetben büntetését töltő Victor Stanculescu tábornok egy, a világhálón ma is látható-hallható börtöninterjúban elhangzott állítása szerint véletlenül összefutott a Román Nemzeti Nagypáholy egyik szabadkőműves összejövetelén, s aki a bukaresti amerikai nagykövetség egy 2007-es, később a WikiLeaks portál által kiszivárogtatott, Pénz és politika – valójában kié Románia? című távirata szerint a legjelentősebb romániai kiskirályok közé tartozik.
Mihai Razvan Ungureanu áprilisban megbukott kormányának volt egészségügyi minisztere, Cseke Attila szenátor négy éve alezredes, a frontvonalból hátrébb húzódott Markó Béla és az ugyancsak örökös szenátornak tűnő Frunda György (róla később még lesz szó) pedig hadnagyi rangig vitte. Mint kiderült, voltaképp a romániai politikai osztály, valamint az állam egész első vonala tele van tiszti rendfokozatot viselő személyekkel, akiknek rendkívüli helyzetben, mozgósítás esetén kötelességük villámgyorsan bevonulni és Románia érdekében fegyvert fogni. Ez a román közszereplők esetében akár példaértékűnek is nevezhető, a nemzeti kisebbségek kirakat-politikusai viszont feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek ezáltal mindazzal, amit – legalábbis a nyilvánosság előtt – képviselnek, avagy képviselniük kellene.
A Trianonban elszakított országrészek magyar érdekvédelmi és politikai szerveződéseinek ugyanis szükségszerűen azzal kell szembenézniük, hogy az utódállamok evidens érdeke kimondva-kimondatlanul az adott terület magyarságának eltüntetése. Lehet, de fölösleges ezt szépíteni, az utódállamok életérdeke ezt diktálja. Ha pedig így van, akkor csakis azon szerveződés tudja hitelesen és valóban eredményesen képviselni a magyar érdeket, mely az ellenérdekelt félnek semmilyen formában sem lekötelezettje. Ez természetesen a mindenkori utódállami kormányokban történő szerepvállalásra is vonatkozik, hiszen egy miniszter szükségképpen esküt tesz az államérdek képviseletére, ekkor viszont azonnal törvényszerűen szembekerül a magyar érdekkel.
Ha tehát nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, akkor tényszerűen kijelenthetjük, hogy az RMDSZ első embere a román hadsereg ezredese, s több vezetőtársa ugyancsak az utódállami ármádia tisztje. Ez pedig nyilvánvalóan homlokegyenest ellentmond bármiféle erdélyi magyar nemzetstratégiának.
Pontosan látja ezt az ismert magyar televíziós személyiség, Boros Zoltán, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke is, aki az ügy kipattanása után nyílt levélben az alábbiakat írta az RMDSZ elnökének: „Tisztelt Kelemen Hunor ezredes úr, Stimate domnule colonel Hunor Chelemen! Ezt a rosszízű, abszurd, transzközép avagy balkánközép játékot, a te kinevezésedet valamely eddig nem bevallott román fegyveres testület ezredesévé, csak akkor lehetne tisztán látni, ha nyilvánosságra hozod legalább a következőket: 1. Milyen különleges katonai cselekedetekkel érdemelted ki ezt a több rangfokozatot átugró rendkívüli előléptetést? Az Afganisztánban meggyilkolt katonák post mortem egyetlen fokozatot kapnak. Ők az életüket áldozták. Te, kedves Kelemen Hunor, mit áldoztál, ami többet ér egy ember életénél? Csak azt ne mondd, hogy semmit se tettél, semmit se ígértél, s csak hozott egy levelet a posta, hogy ezredes lett belőled. 2. Milyen meggondolásból fogadtad el azt a helyzetet, hogy az RMDSZ elnöke egy román fegyveres testület tartalékos ezredese legyen, aki a honvédelmi miniszternek vagy ki tudja melyik parancsnokságnak van békében és háborúban alárendelve és esetleges vétségeiért akár a katonai törvényszék elé is kerülhet? 3. (…) Valaki kiszámította, hogy az utóbbi 20 évben minden napra 7 katonatiszt elbocsátása vagy tartalékba helyezése jutott. Miért volt mégis a ti szolgálatotokra (tartalékosként a készenlétetekre) akkora szükség, hogy különleges előléptetésekben részesülhettetek és növelhettétek a tisztek számát? 4. Ki javasolta, hogy az RMDSZ-ből kit léptessenek elő? Markó Béla? Történhetett- e volna ez az ő tudta és beleegyezése nélkül? Ha érdekel az erdélyi magyar közélet tisztasága, ha szeretnéd, hogy a valódi tevékenységed alapján ítéljenek meg az emberek, ezeket a kérdéseket tisztáznod kell.”
Nos, a tisztázás azóta is várat magára, az erdélyi magyar közösség nem tudja, milyen hőstettekkel érdemelte ki Kelemen és a többi RMDSZ-vezér a román tiszti rangot. A párt csúcsvezetésének közel huszonhárom esztendős politikájára azonban töretlenül jellemző a stratégiai fontosságú magyar érdekek érvényesítésének szabotálása, késleltetése, akadályozása, adott esetben hiteltelenítése nemzetközi színtéren. Ebben sajnálatosan következetes a szervezet, melyet egyébként már létrejöttekor eltérítettek akkori vezetői.
Az RMDSZ az őszinte népfelkelést legitimációs díszletnek használó 1989-es katonai államcsíny napjaiban született meg, életre hívója Ion Iliescu közeli személyes barátja, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja, a Kriterion Könyvkiadó élén egyébként a kommunista diktatúrában fontos nemzeti érdemeket szerzett Domokos Géza író volt. A szervezet elnevezése magában hordozta, hogy a szövetség elfogadja a román nemzetállami gondolatot, s attól nem kíván elszakadni az erdélyiség hangsúlyozásával. Ez azt is jelentette, hogy Domokos az első perctől ellenezte az autonómia gondolatát, s ezzel mindjárt a kezdetekkor kialakult egy máig létező, áthidalhatatlan törésvonal az RMDSZ-en belül.
További probléma, hogy a szövetség eredendően minden jelentkező politikai, világnézeti áramlatot magában foglaló érdekvédelmi közösségnek, voltaképp az erdélyi magyarság belső parlamentjének indult, ám végül a román politikai élet versenypárti logika alapján működő alakulata lett, semmibe véve az 1992-es Kolozsvári Nyilatkozatot és az azt megerősítő Szent Mihály-templom-béli esküt, melybe a szövetség akkor még erős és befolyásos nemzeti szárnyának sikerült beerőltetni stratégiai célként az autonómiát.
Mindmáig teljesítetlen az erdélyi magyar nemzeti kataszter megalkotása is, melyet pedig 1993-ban szabott a Domokos Gézát váltó akkori új elnök, Markó Béla feladatául az RMDSZ küldöttgyűlése. A magyar belső választásokból sem lett semmi, sőt, ezt a szövetség mindmáig nem csekély arroganciával elutasítja, pedig a Magyar Polgári Párt, majd az Erdélyi Magyar Néppárt későbbi színre lépése minimális nemzeti felelősség esetén élettörvénnyé teszi az előzetes magyar–magyar megmérettetést. A nemzeti érdek követése helyett tehát az RMDSZ következetesen megkerülte azt, mi több, leginkább szembement vele. A jeles politológus-közíró, az autonomista mozgalomban is tevékeny szerepet vállaló Borbély Zsolt Attila által az erdélyi közbeszédben meghonosított kifejezéssel élve jól kiszámíthatóan a Neptun-logika érvényesül az RMDSZ politikájában. E fogalom 1993-ban született meg, midőn a hasonló nevű Fekete-tengeri üdülőhelyen a párt három tisztségviselője, Borbély László, Tokay György és Frunda György 1993 júniusában bármiféle felhatalmazás nélkül tárgyalásba bocsátkozott a román államhatalommal és beleegyeztek abba, hogy semmiféle akadályt nem gördítenek Románia Európa Tanácsba történő felvétele elé, vagyis a magyar érdek szempontjából tudatosan kihasználatlanul hagytak egy fontos külpolitikai lehetőséget.
A találkozót egyébként formálisan egy amerikai civil szervezet kezdeményezte. A résztvevők személye nem épp érdektelen: Borbély László az a személy, akinek az 1990 márciusában Marosvásárhelyen lezajlott, végül a román támadók elkergetésével végződő magyarellenes pogrom után az atrocitásokat szervező Vatra Romaneasca szervezet lefoglalt dokumentumait helyi magyar fiatalok átadták. Az igazság feltárásához, az esetleges büntetőjogi felelősségre vonáshoz szükséges iratokat Borbély kiszolgáltatta a román hatóságoknak, s mindmáig egyetlen románt sem vontak felelősségre a több ember halálát követelő durva magyarellenes provokációért. Borbély később egészen a környezetvédelmi miniszterségig vitte, ám ez év áprilisában lemondott, miután az Országos Korrupció-ellenes Ügyosztály befolyással való üzérkedéssel és vagyonnyilatkozata többrendbeli meghamisításával gyanúsította meg, mely vádakat az érintett visszautasította.
Tokay György a Vörös Lobogó című aradi magyar nyelvű kommunista pártlap publicistája volt 1968 és 1975 között, cikkeiben többek között Pol Pot kambodzsai terrorját magasztalta a korabeli irányelveknek megfelelően. Frunda György pedig az RMDSZ afféle szürke eminenciása, kezdetektől tagja a vezetésnek, noha a román parlamentbe először azon Független Magyar Párt színeiben került be, melyet sokan Securitate-kreatúrának tartottak, s amelyből később a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt létrejött (e pártról is ejtünk még szót a későbbiekben.)
Kincses Előd, Tőkés László 1989-es ügyvédje, az 1990-es marosvásárhelyi konfliktus egyik becsületesen helytálló és ezért később a román hatalom által meghurcolt, az RMDSZ-vezetés által pedig ellehetetlenített magyar szereplője a 2006-ban róla készült Balkán-bajnok című portréfilmben egyenesen azt állította, hogy a kommunista diktatúra idején Frunda György volt ráállítva megfigyelőként. A szenátor tagadta a vádat, kijelentve, hogy hajlandó alávetni magát „egy kompetens személy” vizsgálatának, kiderítendő, létezik-e bármely dossziéban ilyen jelentés. E vizsgálatból aztán nem lett semmi, Frunda pedig azóta is az RMDSZ egyik legbefolyásosabb politikusa, és Székelyföld területi autonómiájának következetes aláaknázója.
Jellemző, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében a román küldöttség vezetőjeként harcosan képviselte a román nemzetállami érdekeket a Székely Nemzeti Tanács kétszázezernél is több támogató aláírással hitelesített törekvésével szemben, később pedig állást foglalt a magyar állampolgárság intézményének kiterjesztése ellen. Vagyis elmondható, hogy Frunda György is következetesen szemben áll mindennel, ami a magyarság újraegyesítését és az elszakított országrészekben közösségként való megmaradását célozza.
Az RMDSZ romlottságának, csúcsvezetősége nemzetáruló magatartásának legfelháborítóbb példája Marosvásárhely feladása. A valaha Székelyföld fővárosának tekintett városban az ezredfordulón került minimális többségbe a románság, nem kis részben az 1990-es pogrom utáni jelentős magyar kivándorlás miatt, ám mivel a polgármesteri székért hagyományosan több román jelölt indult egy magyar aspiránssal szemben, Marosvásárhely első embere egészen 2000-ig magyar volt. Ezen esztendőben azonban (miután a parlamenti választási kampány hajrájában a később, mint említettük, hadnaggyá kinevezett Markó Béla az RMDSZ alapszabályát felrúgva önkényesen leváltotta Kincses Elődöt a párt Maros megyei elnöki tisztségéből, mert a pártvezetés által összeállított választási lista helyett a korábbi előválasztáson sok ezer választó által legitimált lajstromot adta le a román választási hatóságoknak) még egy magyar induló, az említett Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt elnöke, Kiss Kálmán is ringbe szállt a városvezetői tisztségért, aminek eredményeként Fodor Imre, az addigi elöljáró néhány száz szavazattal alulmaradt a Marosvásárhelyt azóta irányító Dorin Floreával szemben.
Kiss Kálmán 2004-ben megalapította a Romániai Székelyek Szövetségét, harsányan ellenezve az autonómia-törekvéseket, azt állítva, hogy a székelyek nem magyarok, hanem teljesen más nemzetiségűek. E szervezet 2004 őszén együttműködési megállapodást írt alá a Nagy Románia Párttal, s így Kiss az éppen időszerű választásokon a soviniszta, magyarellenes alakulat Maros megyei szenátori listájának második helyén indulhatott. Hogy milyen indíttatásból cselekedett Kiss Kálmán, azt ki-ki végiggondolhatja. Annyi bizonyos, hogy Marosvásárhely elvesztése nyomán nem eresztették túlzottan búnak a fejüket az RMDSZ csúcsvezetői, s az sem szegte kedvüket, hogy ezután minden helyhatósági választáson újra és újra elbuktak a szövetség jelöltjei. 2004-ben például a hírhedtté vált Kempinski-béli 2002. december 1-jei koccintás egyik résztvevőjét, Kelemen Attilát indították polgármesterjelöltként, s a Marosvásárhelyen rendkívül népszerűtlen politikus veszített. 2008-ban a Magyar Polgári Párt kezdeményezte, hogy a város világhírű szülötte, a Steaua Bukarest csapatával 1986-ban Bajnokcsapatok Európa Kupáját nyert és így román szavazatokra is alappal számító Bölöni László induljon pártok fölötti közös magyar jelöltként.
A korábbi labdarúgó azzal a feltétellel vállalta volna a felkérést, hogy az MPP és az RMDSZ egyaránt támogassa, utóbbi párt azonban újfent fittyet hányt a nyilvánvaló magyar érdekre, és az emblematikus neptunistát, a már említett Borbély Lászlót indította, aki ugyancsak elbukott Dorin Floreával szemben. Ugyanígy járt el az RMDSZ az idei helyhatósági választáson, ahol az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt is közös jelölt állítását szorgalmazta. E személy Vass Levente lett volna, ám az RMDSZ ragaszkodott hozzá, hogy a marosvásárhelyi fogorvos a párt tulipános jelképe alatt, ne pedig koalíciós jelöltként szálljon versenybe, így az MPP kihátrált mögüle, az egységes támogatás híján pedig maga Vass Levente lépett vissza. Az új helyzetben pedig az RMDSZ Frunda Györgyöt indította el, aki minden idők legkevesebb magyar szavazatát szerezte csak meg, még úgy is, hogy az MPP színeiben versenybe szálló Benedek Imre és az Erdélyi Magyar Néppárt által támogatott Smaranda Enache együtt is csak a voksok 4,3 százalékát gyűjtötte be, így Dorin Florea immár negyedik polgármesteri ciklusába vághatott bele.
Marosvásárhely etnikai szempontból frontváros, ezért a gyakorlati szempontokon túl erőteljes jelképi, lélektani jelentősége is van annak, hogy ki a város elöljárója. Az RMDSZ ide vonatkozó politikája az elmúlt három választás során egyértelműen Dorin Floreának kedvezett – hogy a szövetség stratégái „csupán” ostobák, vagy ennél is nagyobb a baj, azt megint csak döntse el az Olvasó! Egy biztos: a Román Kommunista Pártba visszanyúló gyökerekből sarjadt a Neptun-logika, aminek pedig már-már természetes következménye a román hadseregben viselt tiszti rang.
Mindezek következtében az erdélyi magyarság lélekszáma mintegy negyedmillióval csökkent az elmúlt huszonhárom évben. Ez háborús nagyságrendű emberveszteség. A román hadsereg fegyverrel sem lehetett volna eredményesebb…
Ágoston Balázs
Magyar Demokrata (Budapest)
Az erdélyi magyar érdekérvényesítés következetes akadályozására, késleltetésére magyarázat lehet, hogy kiderült, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget a román hadsereg tisztjei irányítják.
Nem mindennapi szenzációval rukkolt elő nemrég az Eventimentul Zilei. A román napilap kiderítette, hogy számos más párt politikusai mellett a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) emblematikus vezetői egy ideje magas rangot viselnek a román hadseregben.
A szövetség elnöke, Kelemen Hunor tavaly óta például ezredesi rendfokozattal büszkélkedhet, ugyanilyen váll-lapot tudhat magáénak két esztendeje a szenátori (román felsőházi parlamenti) székből kirobbanthatatlan Verestóy Attila, akivel egyébként az 1989-es temesvári sortűz elrendeléséért a jilavai fegyintézetben büntetését töltő Victor Stanculescu tábornok egy, a világhálón ma is látható-hallható börtöninterjúban elhangzott állítása szerint véletlenül összefutott a Román Nemzeti Nagypáholy egyik szabadkőműves összejövetelén, s aki a bukaresti amerikai nagykövetség egy 2007-es, később a WikiLeaks portál által kiszivárogtatott, Pénz és politika – valójában kié Románia? című távirata szerint a legjelentősebb romániai kiskirályok közé tartozik.
Mihai Razvan Ungureanu áprilisban megbukott kormányának volt egészségügyi minisztere, Cseke Attila szenátor négy éve alezredes, a frontvonalból hátrébb húzódott Markó Béla és az ugyancsak örökös szenátornak tűnő Frunda György (róla később még lesz szó) pedig hadnagyi rangig vitte. Mint kiderült, voltaképp a romániai politikai osztály, valamint az állam egész első vonala tele van tiszti rendfokozatot viselő személyekkel, akiknek rendkívüli helyzetben, mozgósítás esetén kötelességük villámgyorsan bevonulni és Románia érdekében fegyvert fogni. Ez a román közszereplők esetében akár példaértékűnek is nevezhető, a nemzeti kisebbségek kirakat-politikusai viszont feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek ezáltal mindazzal, amit – legalábbis a nyilvánosság előtt – képviselnek, avagy képviselniük kellene.
A Trianonban elszakított országrészek magyar érdekvédelmi és politikai szerveződéseinek ugyanis szükségszerűen azzal kell szembenézniük, hogy az utódállamok evidens érdeke kimondva-kimondatlanul az adott terület magyarságának eltüntetése. Lehet, de fölösleges ezt szépíteni, az utódállamok életérdeke ezt diktálja. Ha pedig így van, akkor csakis azon szerveződés tudja hitelesen és valóban eredményesen képviselni a magyar érdeket, mely az ellenérdekelt félnek semmilyen formában sem lekötelezettje. Ez természetesen a mindenkori utódállami kormányokban történő szerepvállalásra is vonatkozik, hiszen egy miniszter szükségképpen esküt tesz az államérdek képviseletére, ekkor viszont azonnal törvényszerűen szembekerül a magyar érdekkel.
Ha tehát nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, akkor tényszerűen kijelenthetjük, hogy az RMDSZ első embere a román hadsereg ezredese, s több vezetőtársa ugyancsak az utódállami ármádia tisztje. Ez pedig nyilvánvalóan homlokegyenest ellentmond bármiféle erdélyi magyar nemzetstratégiának.
Pontosan látja ezt az ismert magyar televíziós személyiség, Boros Zoltán, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke is, aki az ügy kipattanása után nyílt levélben az alábbiakat írta az RMDSZ elnökének: „Tisztelt Kelemen Hunor ezredes úr, Stimate domnule colonel Hunor Chelemen! Ezt a rosszízű, abszurd, transzközép avagy balkánközép játékot, a te kinevezésedet valamely eddig nem bevallott román fegyveres testület ezredesévé, csak akkor lehetne tisztán látni, ha nyilvánosságra hozod legalább a következőket: 1. Milyen különleges katonai cselekedetekkel érdemelted ki ezt a több rangfokozatot átugró rendkívüli előléptetést? Az Afganisztánban meggyilkolt katonák post mortem egyetlen fokozatot kapnak. Ők az életüket áldozták. Te, kedves Kelemen Hunor, mit áldoztál, ami többet ér egy ember életénél? Csak azt ne mondd, hogy semmit se tettél, semmit se ígértél, s csak hozott egy levelet a posta, hogy ezredes lett belőled. 2. Milyen meggondolásból fogadtad el azt a helyzetet, hogy az RMDSZ elnöke egy román fegyveres testület tartalékos ezredese legyen, aki a honvédelmi miniszternek vagy ki tudja melyik parancsnokságnak van békében és háborúban alárendelve és esetleges vétségeiért akár a katonai törvényszék elé is kerülhet? 3. (…) Valaki kiszámította, hogy az utóbbi 20 évben minden napra 7 katonatiszt elbocsátása vagy tartalékba helyezése jutott. Miért volt mégis a ti szolgálatotokra (tartalékosként a készenlétetekre) akkora szükség, hogy különleges előléptetésekben részesülhettetek és növelhettétek a tisztek számát? 4. Ki javasolta, hogy az RMDSZ-ből kit léptessenek elő? Markó Béla? Történhetett- e volna ez az ő tudta és beleegyezése nélkül? Ha érdekel az erdélyi magyar közélet tisztasága, ha szeretnéd, hogy a valódi tevékenységed alapján ítéljenek meg az emberek, ezeket a kérdéseket tisztáznod kell.”
Nos, a tisztázás azóta is várat magára, az erdélyi magyar közösség nem tudja, milyen hőstettekkel érdemelte ki Kelemen és a többi RMDSZ-vezér a román tiszti rangot. A párt csúcsvezetésének közel huszonhárom esztendős politikájára azonban töretlenül jellemző a stratégiai fontosságú magyar érdekek érvényesítésének szabotálása, késleltetése, akadályozása, adott esetben hiteltelenítése nemzetközi színtéren. Ebben sajnálatosan következetes a szervezet, melyet egyébként már létrejöttekor eltérítettek akkori vezetői.
Az RMDSZ az őszinte népfelkelést legitimációs díszletnek használó 1989-es katonai államcsíny napjaiban született meg, életre hívója Ion Iliescu közeli személyes barátja, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja, a Kriterion Könyvkiadó élén egyébként a kommunista diktatúrában fontos nemzeti érdemeket szerzett Domokos Géza író volt. A szervezet elnevezése magában hordozta, hogy a szövetség elfogadja a román nemzetállami gondolatot, s attól nem kíván elszakadni az erdélyiség hangsúlyozásával. Ez azt is jelentette, hogy Domokos az első perctől ellenezte az autonómia gondolatát, s ezzel mindjárt a kezdetekkor kialakult egy máig létező, áthidalhatatlan törésvonal az RMDSZ-en belül.
További probléma, hogy a szövetség eredendően minden jelentkező politikai, világnézeti áramlatot magában foglaló érdekvédelmi közösségnek, voltaképp az erdélyi magyarság belső parlamentjének indult, ám végül a román politikai élet versenypárti logika alapján működő alakulata lett, semmibe véve az 1992-es Kolozsvári Nyilatkozatot és az azt megerősítő Szent Mihály-templom-béli esküt, melybe a szövetség akkor még erős és befolyásos nemzeti szárnyának sikerült beerőltetni stratégiai célként az autonómiát.
Mindmáig teljesítetlen az erdélyi magyar nemzeti kataszter megalkotása is, melyet pedig 1993-ban szabott a Domokos Gézát váltó akkori új elnök, Markó Béla feladatául az RMDSZ küldöttgyűlése. A magyar belső választásokból sem lett semmi, sőt, ezt a szövetség mindmáig nem csekély arroganciával elutasítja, pedig a Magyar Polgári Párt, majd az Erdélyi Magyar Néppárt későbbi színre lépése minimális nemzeti felelősség esetén élettörvénnyé teszi az előzetes magyar–magyar megmérettetést. A nemzeti érdek követése helyett tehát az RMDSZ következetesen megkerülte azt, mi több, leginkább szembement vele. A jeles politológus-közíró, az autonomista mozgalomban is tevékeny szerepet vállaló Borbély Zsolt Attila által az erdélyi közbeszédben meghonosított kifejezéssel élve jól kiszámíthatóan a Neptun-logika érvényesül az RMDSZ politikájában. E fogalom 1993-ban született meg, midőn a hasonló nevű Fekete-tengeri üdülőhelyen a párt három tisztségviselője, Borbély László, Tokay György és Frunda György 1993 júniusában bármiféle felhatalmazás nélkül tárgyalásba bocsátkozott a román államhatalommal és beleegyeztek abba, hogy semmiféle akadályt nem gördítenek Románia Európa Tanácsba történő felvétele elé, vagyis a magyar érdek szempontjából tudatosan kihasználatlanul hagytak egy fontos külpolitikai lehetőséget.
A találkozót egyébként formálisan egy amerikai civil szervezet kezdeményezte. A résztvevők személye nem épp érdektelen: Borbély László az a személy, akinek az 1990 márciusában Marosvásárhelyen lezajlott, végül a román támadók elkergetésével végződő magyarellenes pogrom után az atrocitásokat szervező Vatra Romaneasca szervezet lefoglalt dokumentumait helyi magyar fiatalok átadták. Az igazság feltárásához, az esetleges büntetőjogi felelősségre vonáshoz szükséges iratokat Borbély kiszolgáltatta a román hatóságoknak, s mindmáig egyetlen románt sem vontak felelősségre a több ember halálát követelő durva magyarellenes provokációért. Borbély később egészen a környezetvédelmi miniszterségig vitte, ám ez év áprilisában lemondott, miután az Országos Korrupció-ellenes Ügyosztály befolyással való üzérkedéssel és vagyonnyilatkozata többrendbeli meghamisításával gyanúsította meg, mely vádakat az érintett visszautasította.
Tokay György a Vörös Lobogó című aradi magyar nyelvű kommunista pártlap publicistája volt 1968 és 1975 között, cikkeiben többek között Pol Pot kambodzsai terrorját magasztalta a korabeli irányelveknek megfelelően. Frunda György pedig az RMDSZ afféle szürke eminenciása, kezdetektől tagja a vezetésnek, noha a román parlamentbe először azon Független Magyar Párt színeiben került be, melyet sokan Securitate-kreatúrának tartottak, s amelyből később a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt létrejött (e pártról is ejtünk még szót a későbbiekben.)
Kincses Előd, Tőkés László 1989-es ügyvédje, az 1990-es marosvásárhelyi konfliktus egyik becsületesen helytálló és ezért később a román hatalom által meghurcolt, az RMDSZ-vezetés által pedig ellehetetlenített magyar szereplője a 2006-ban róla készült Balkán-bajnok című portréfilmben egyenesen azt állította, hogy a kommunista diktatúra idején Frunda György volt ráállítva megfigyelőként. A szenátor tagadta a vádat, kijelentve, hogy hajlandó alávetni magát „egy kompetens személy” vizsgálatának, kiderítendő, létezik-e bármely dossziéban ilyen jelentés. E vizsgálatból aztán nem lett semmi, Frunda pedig azóta is az RMDSZ egyik legbefolyásosabb politikusa, és Székelyföld területi autonómiájának következetes aláaknázója.
Jellemző, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében a román küldöttség vezetőjeként harcosan képviselte a román nemzetállami érdekeket a Székely Nemzeti Tanács kétszázezernél is több támogató aláírással hitelesített törekvésével szemben, később pedig állást foglalt a magyar állampolgárság intézményének kiterjesztése ellen. Vagyis elmondható, hogy Frunda György is következetesen szemben áll mindennel, ami a magyarság újraegyesítését és az elszakított országrészekben közösségként való megmaradását célozza.
Az RMDSZ romlottságának, csúcsvezetősége nemzetáruló magatartásának legfelháborítóbb példája Marosvásárhely feladása. A valaha Székelyföld fővárosának tekintett városban az ezredfordulón került minimális többségbe a románság, nem kis részben az 1990-es pogrom utáni jelentős magyar kivándorlás miatt, ám mivel a polgármesteri székért hagyományosan több román jelölt indult egy magyar aspiránssal szemben, Marosvásárhely első embere egészen 2000-ig magyar volt. Ezen esztendőben azonban (miután a parlamenti választási kampány hajrájában a később, mint említettük, hadnaggyá kinevezett Markó Béla az RMDSZ alapszabályát felrúgva önkényesen leváltotta Kincses Elődöt a párt Maros megyei elnöki tisztségéből, mert a pártvezetés által összeállított választási lista helyett a korábbi előválasztáson sok ezer választó által legitimált lajstromot adta le a román választási hatóságoknak) még egy magyar induló, az említett Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt elnöke, Kiss Kálmán is ringbe szállt a városvezetői tisztségért, aminek eredményeként Fodor Imre, az addigi elöljáró néhány száz szavazattal alulmaradt a Marosvásárhelyt azóta irányító Dorin Floreával szemben.
Kiss Kálmán 2004-ben megalapította a Romániai Székelyek Szövetségét, harsányan ellenezve az autonómia-törekvéseket, azt állítva, hogy a székelyek nem magyarok, hanem teljesen más nemzetiségűek. E szervezet 2004 őszén együttműködési megállapodást írt alá a Nagy Románia Párttal, s így Kiss az éppen időszerű választásokon a soviniszta, magyarellenes alakulat Maros megyei szenátori listájának második helyén indulhatott. Hogy milyen indíttatásból cselekedett Kiss Kálmán, azt ki-ki végiggondolhatja. Annyi bizonyos, hogy Marosvásárhely elvesztése nyomán nem eresztették túlzottan búnak a fejüket az RMDSZ csúcsvezetői, s az sem szegte kedvüket, hogy ezután minden helyhatósági választáson újra és újra elbuktak a szövetség jelöltjei. 2004-ben például a hírhedtté vált Kempinski-béli 2002. december 1-jei koccintás egyik résztvevőjét, Kelemen Attilát indították polgármesterjelöltként, s a Marosvásárhelyen rendkívül népszerűtlen politikus veszített. 2008-ban a Magyar Polgári Párt kezdeményezte, hogy a város világhírű szülötte, a Steaua Bukarest csapatával 1986-ban Bajnokcsapatok Európa Kupáját nyert és így román szavazatokra is alappal számító Bölöni László induljon pártok fölötti közös magyar jelöltként.
A korábbi labdarúgó azzal a feltétellel vállalta volna a felkérést, hogy az MPP és az RMDSZ egyaránt támogassa, utóbbi párt azonban újfent fittyet hányt a nyilvánvaló magyar érdekre, és az emblematikus neptunistát, a már említett Borbély Lászlót indította, aki ugyancsak elbukott Dorin Floreával szemben. Ugyanígy járt el az RMDSZ az idei helyhatósági választáson, ahol az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt is közös jelölt állítását szorgalmazta. E személy Vass Levente lett volna, ám az RMDSZ ragaszkodott hozzá, hogy a marosvásárhelyi fogorvos a párt tulipános jelképe alatt, ne pedig koalíciós jelöltként szálljon versenybe, így az MPP kihátrált mögüle, az egységes támogatás híján pedig maga Vass Levente lépett vissza. Az új helyzetben pedig az RMDSZ Frunda Györgyöt indította el, aki minden idők legkevesebb magyar szavazatát szerezte csak meg, még úgy is, hogy az MPP színeiben versenybe szálló Benedek Imre és az Erdélyi Magyar Néppárt által támogatott Smaranda Enache együtt is csak a voksok 4,3 százalékát gyűjtötte be, így Dorin Florea immár negyedik polgármesteri ciklusába vághatott bele.
Marosvásárhely etnikai szempontból frontváros, ezért a gyakorlati szempontokon túl erőteljes jelképi, lélektani jelentősége is van annak, hogy ki a város elöljárója. Az RMDSZ ide vonatkozó politikája az elmúlt három választás során egyértelműen Dorin Floreának kedvezett – hogy a szövetség stratégái „csupán” ostobák, vagy ennél is nagyobb a baj, azt megint csak döntse el az Olvasó! Egy biztos: a Román Kommunista Pártba visszanyúló gyökerekből sarjadt a Neptun-logika, aminek pedig már-már természetes következménye a román hadseregben viselt tiszti rang.
Mindezek következtében az erdélyi magyarság lélekszáma mintegy negyedmillióval csökkent az elmúlt huszonhárom évben. Ez háborús nagyságrendű emberveszteség. A román hadsereg fegyverrel sem lehetett volna eredményesebb…
Ágoston Balázs
Magyar Demokrata (Budapest)
2012. július 26.
Párbeszéd a nemzetpolitikáról
Legelőször 22 esztendeje, 1990 nyarán rendezte meg a bálványosi tábort a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) és a Fidesz azon szárnya, amely már akkor érzékeny volt a külhoni magyarság problémáira. A tábor profilja több szempontból is sokat változott az idők során. A százas nagyságrendű részvevőt mozgató, erősen balliberális eszmeiségű nyári szabadegyetemből fokozatosan nemzeti színezetű, magyar fiatalok tízezreit megmozgató tömegrendezvény lett.
Kezdetben egyetlen sátorban zajlottak az előadások, ahonnan nem illett hiányozni, később, a tábor 1997-es Tusnádfürdőre költözésével a kulturális kínálat egyre szélesebb lett, a legnagyobb vonzerőt az esti sztárelőadók kezdték jelenteni, miközben az sem jellemző, hogy bármelyik kis sátorban üres lenne a nézőtér.
Hosszú ideig markáns és nem kevéssé erőltetett vonal volt a tusványosi programban a magyar-román párbeszéd. Mint a szervező csapat tág holdudvarához tartozó ős-tusnádjáró évről évre bosszankodással vegyes együttérzéssel hallgathattam, hogy „nem jönnek a románok”. Ami magyar fül számára első hallásra nem tűnik rossz hírnek, de a programban beharangozott román előadókról volt szó, akik előzetesen többször rábólintottak a felkérésre, majd utolsó pillanatban fontosabb dolguk akadt. Persze nem mind jártak így el, s a szervezők is voltak olyan ügyesek, hogy a látszatot fenntartották, de ha tárgyilagosak akarunk lenni, nem tagadhatjuk: az érdemi párbeszéd szempontjából felesleges volt ennyire ambicionálni a kérdést. Kinek volt jó azt hallgatni Adrian Severintől, hogy etnikai alapú autonómia sehol nem létezik Európában? Miközben a kérdést csak felszínesen, ismeretterjesztő irodalomból ismerők is kapásból elsorolnak féltucat ellenpéldát. Vagy azt nézni, hogy Traian Bãsescu miként iskoláz le politikai rutinjával egy politikában járatlan, laikus, autonómiát követelő magyarországi civilt? Kérdezte volna a mellette ülő Tőkés Lászlót, hogy mit ért autonómia alatt, megkapta volna a választ. A mosolypolitika, a „bizalomerősítés”, a konstruktív vita az ellenérdekelt felek között a konszenzuális látszatteremtés eszközei, show-elemek voltak, amiből kinek-kinek minden bizonnyal megvolt a maga politikai profitja. Szükség van persze a lényegre irányuló érdemi magyar-román párbeszédre, de erre aligha kerül sor addig, amíg az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletét biztosító pártok nem tudnak egységfrontba tömörülve konszenzusra jutni a legfontosabb kérdésekben – például az idén húsz éves autonómia-követelés konkrét hogyanját illetően –, és nem tudnak érdemi politikai nyomást kifejteni a román politikum irányában.
Mindezek alapján igen kedvező fejlemény a tusványosi program vonatkozásában, hogy a hangsúly az utóbbi években a terméketlen és erőltetett magyar-román párbeszédről a magyar nemzetpolitikára tevődött át. Akkor is, ha ez egyes balliberális orientációjú szerzők szerint unalmas köldöknézés. Lehet, hogy van, akinek szórakoztató a román előadók feszengése a magyar környezetben, a magyar vitatársak elegáns udvariassága, amivel a lényeg mellett elbeszélnek, nehogy megsértsék a gáláns román előadót, aki végül mégis méltóztatott elfogadni a meghívást, de ez nem vitt előbbre semmivel. Sokkal inkább előremutató pászmának tűnik, hogy az álvita, az egymás feje mellett való elbeszélés helyett minden bizonnyal probléma-orientált érdemi párbeszéd zajlik majd a magyar állampolgárság kiterjesztésének, a Kárpát-medencei magyar felsőoktatás és kommunikáció, a magyar közvagyon visszaszolgáltatása, a magyar demográfia, az egységes Székelyföld, az autonómia vagy a 2012-es választások témakörében. A tusványosi tábor idén sem okoz majd csalódást a résztvevőknek.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Legelőször 22 esztendeje, 1990 nyarán rendezte meg a bálványosi tábort a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) és a Fidesz azon szárnya, amely már akkor érzékeny volt a külhoni magyarság problémáira. A tábor profilja több szempontból is sokat változott az idők során. A százas nagyságrendű részvevőt mozgató, erősen balliberális eszmeiségű nyári szabadegyetemből fokozatosan nemzeti színezetű, magyar fiatalok tízezreit megmozgató tömegrendezvény lett.
Kezdetben egyetlen sátorban zajlottak az előadások, ahonnan nem illett hiányozni, később, a tábor 1997-es Tusnádfürdőre költözésével a kulturális kínálat egyre szélesebb lett, a legnagyobb vonzerőt az esti sztárelőadók kezdték jelenteni, miközben az sem jellemző, hogy bármelyik kis sátorban üres lenne a nézőtér.
Hosszú ideig markáns és nem kevéssé erőltetett vonal volt a tusványosi programban a magyar-román párbeszéd. Mint a szervező csapat tág holdudvarához tartozó ős-tusnádjáró évről évre bosszankodással vegyes együttérzéssel hallgathattam, hogy „nem jönnek a románok”. Ami magyar fül számára első hallásra nem tűnik rossz hírnek, de a programban beharangozott román előadókról volt szó, akik előzetesen többször rábólintottak a felkérésre, majd utolsó pillanatban fontosabb dolguk akadt. Persze nem mind jártak így el, s a szervezők is voltak olyan ügyesek, hogy a látszatot fenntartották, de ha tárgyilagosak akarunk lenni, nem tagadhatjuk: az érdemi párbeszéd szempontjából felesleges volt ennyire ambicionálni a kérdést. Kinek volt jó azt hallgatni Adrian Severintől, hogy etnikai alapú autonómia sehol nem létezik Európában? Miközben a kérdést csak felszínesen, ismeretterjesztő irodalomból ismerők is kapásból elsorolnak féltucat ellenpéldát. Vagy azt nézni, hogy Traian Bãsescu miként iskoláz le politikai rutinjával egy politikában járatlan, laikus, autonómiát követelő magyarországi civilt? Kérdezte volna a mellette ülő Tőkés Lászlót, hogy mit ért autonómia alatt, megkapta volna a választ. A mosolypolitika, a „bizalomerősítés”, a konstruktív vita az ellenérdekelt felek között a konszenzuális látszatteremtés eszközei, show-elemek voltak, amiből kinek-kinek minden bizonnyal megvolt a maga politikai profitja. Szükség van persze a lényegre irányuló érdemi magyar-román párbeszédre, de erre aligha kerül sor addig, amíg az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletét biztosító pártok nem tudnak egységfrontba tömörülve konszenzusra jutni a legfontosabb kérdésekben – például az idén húsz éves autonómia-követelés konkrét hogyanját illetően –, és nem tudnak érdemi politikai nyomást kifejteni a román politikum irányában.
Mindezek alapján igen kedvező fejlemény a tusványosi program vonatkozásában, hogy a hangsúly az utóbbi években a terméketlen és erőltetett magyar-román párbeszédről a magyar nemzetpolitikára tevődött át. Akkor is, ha ez egyes balliberális orientációjú szerzők szerint unalmas köldöknézés. Lehet, hogy van, akinek szórakoztató a román előadók feszengése a magyar környezetben, a magyar vitatársak elegáns udvariassága, amivel a lényeg mellett elbeszélnek, nehogy megsértsék a gáláns román előadót, aki végül mégis méltóztatott elfogadni a meghívást, de ez nem vitt előbbre semmivel. Sokkal inkább előremutató pászmának tűnik, hogy az álvita, az egymás feje mellett való elbeszélés helyett minden bizonnyal probléma-orientált érdemi párbeszéd zajlik majd a magyar állampolgárság kiterjesztésének, a Kárpát-medencei magyar felsőoktatás és kommunikáció, a magyar közvagyon visszaszolgáltatása, a magyar demográfia, az egységes Székelyföld, az autonómia vagy a 2012-es választások témakörében. A tusványosi tábor idén sem okoz majd csalódást a résztvevőknek.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. július 27.
Tusványos – Papp Előd szerint két fajta politikus létezik: autonomista és román
Tusványos negyedik napján az autonómiával kapcsolatos különböző nézeteit osztotta meg Borbély Zsolt Attila (alelnök, Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács), Papp Előd (alelnök, Erdélyi Magyar Néppárt), Szilágyi Ferenc (Erdélyi Magyar Néppárt), Bakk Miklós (politológus, Kolozsvár), Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács elnökét Ferencz Csaba helyettesítette.
Borbély Zsolt Attila elmondása szerint az elmúlt 22 év alatt az autonómia ügyében érdemi előrelépés nem történt. Az autonómia szempontjából azonban több korszakot is elkülönít. Az első korszak 1990 (1989. december 21. vagy 25.)-1992. október 21. közé határolható be. Ebben a korszakban alakult meg az RMDSZ, ami 1993-ban lépett kormányra. 1993-1996 között egy Ianus-arcú korszak következett az RMDSZ életében. Véleménye szerint lassú lépések történtek a jó irányba. Elmondása szerint ez csak a román kormányra való nyomásgyakorlással lehet sikeres, másik oldalról pedig külpolitikai nyomással. Elmondta, hogy 1996-ban az RMDSZ azt közvetítette a világ fele, hogy nincsen szükség az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére.
Bakk Miklós autonómiatervező az autonómiáról való beszélgetés nehézségeiről vallott. Véleménye szerint az autonómia címszó alatt egy diszkurzív keretet értünk, ami arra szolgált, hogy megteremtsen egy politikai közösséget. Elgondolása szerint az autonómia nem cél, hanem eszköz a közösségi élet megszervezéséhez. Az autonómiának nem kell egységesnek lennie, különböző módon nyilvánulhat meg más-más térségekben. A regionális reformokról úgy vélekedett, hogy két alapvető jellegzetességgel rendelkeznek: az egyik az, hogy ezek a reformok történelmi és kulturális alapokra épülnek, a másik pedig, hogy biztosítják a Székelyföld területi autonómiáját.
Ferencz Csaba arról beszélt, hogy miként munkálkodik a Székely Nemzeti Tanács az autonómiával kapcsolatos kérdéskörben. Elmondta, hogy ez a tanács egyelőre amatőr szinten működik, viszont reméli, hogy többet tudnak letenni amatőrként, mint a profi szervezetek. Kihangsúlyozta, hogy fontos az együttműködés az amatőr és profi szervezetek között.
Szilágyi Ferenc a partiumi autonómia kérdéskörével foglalkozik. Elmondása szerint az autonómiával jóval később kezdtek foglalkozni a Partiumban. A Partium hátránya ilyen téren az, hogy ebben a régióban nincsen hagyománya az autonómiának, identitáshiány lépett fel és nincsenek markáns magyar központok. A Partium lakossága az erdélyi magyarság mintegy egyharmadát teszi ki. Partium egyik jelentős előnyének tartja, hogy egy egységes nyelvterületet képez 12 millió magyarral, hiszen csupán mesterséges határ választja el őket egymástól. Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy Partium kelet fel inkább zárt, míg nyugat fele nyitott. Partiumban 2010-ben kezdtek el foglalkozni komolyabban az autonómiával. Nyolc területi változatot dolgoztak ki ennek kapcsán, melyekben a két alapvető szempontot kombinálták, miszerint az autonómiához szükséges lehatárolni egy adott területet, melyen a lehető legnagyobb a magyarok aránya, illetve a magyarság lehető legnagyobb részét foglalja magába. Ez Partium esetében kissé ellentmondásos, ennek következtében született meg a nyolc területi változat.
Papp Előd azt nyilatkozta, hogy ugyan sikerült elindulni az autonómia felé vezető úton, azonban még tényleges eredmények nem születtek. A továbbhaladásra, fejlődésre, tevékenykedésre buzdít. Elmondása szerint az EMNP is az autonómiáért jött létre.
A beszélgetés meghívottjai egyetértenek abban, hogy a megmaradás akkor garantált, ha létrejön az autonómia. Bodó Réka
Erdély.ma
Tusványos negyedik napján az autonómiával kapcsolatos különböző nézeteit osztotta meg Borbély Zsolt Attila (alelnök, Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács), Papp Előd (alelnök, Erdélyi Magyar Néppárt), Szilágyi Ferenc (Erdélyi Magyar Néppárt), Bakk Miklós (politológus, Kolozsvár), Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács elnökét Ferencz Csaba helyettesítette.
Borbély Zsolt Attila elmondása szerint az elmúlt 22 év alatt az autonómia ügyében érdemi előrelépés nem történt. Az autonómia szempontjából azonban több korszakot is elkülönít. Az első korszak 1990 (1989. december 21. vagy 25.)-1992. október 21. közé határolható be. Ebben a korszakban alakult meg az RMDSZ, ami 1993-ban lépett kormányra. 1993-1996 között egy Ianus-arcú korszak következett az RMDSZ életében. Véleménye szerint lassú lépések történtek a jó irányba. Elmondása szerint ez csak a román kormányra való nyomásgyakorlással lehet sikeres, másik oldalról pedig külpolitikai nyomással. Elmondta, hogy 1996-ban az RMDSZ azt közvetítette a világ fele, hogy nincsen szükség az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére.
Bakk Miklós autonómiatervező az autonómiáról való beszélgetés nehézségeiről vallott. Véleménye szerint az autonómia címszó alatt egy diszkurzív keretet értünk, ami arra szolgált, hogy megteremtsen egy politikai közösséget. Elgondolása szerint az autonómia nem cél, hanem eszköz a közösségi élet megszervezéséhez. Az autonómiának nem kell egységesnek lennie, különböző módon nyilvánulhat meg más-más térségekben. A regionális reformokról úgy vélekedett, hogy két alapvető jellegzetességgel rendelkeznek: az egyik az, hogy ezek a reformok történelmi és kulturális alapokra épülnek, a másik pedig, hogy biztosítják a Székelyföld területi autonómiáját.
Ferencz Csaba arról beszélt, hogy miként munkálkodik a Székely Nemzeti Tanács az autonómiával kapcsolatos kérdéskörben. Elmondta, hogy ez a tanács egyelőre amatőr szinten működik, viszont reméli, hogy többet tudnak letenni amatőrként, mint a profi szervezetek. Kihangsúlyozta, hogy fontos az együttműködés az amatőr és profi szervezetek között.
Szilágyi Ferenc a partiumi autonómia kérdéskörével foglalkozik. Elmondása szerint az autonómiával jóval később kezdtek foglalkozni a Partiumban. A Partium hátránya ilyen téren az, hogy ebben a régióban nincsen hagyománya az autonómiának, identitáshiány lépett fel és nincsenek markáns magyar központok. A Partium lakossága az erdélyi magyarság mintegy egyharmadát teszi ki. Partium egyik jelentős előnyének tartja, hogy egy egységes nyelvterületet képez 12 millió magyarral, hiszen csupán mesterséges határ választja el őket egymástól. Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy Partium kelet fel inkább zárt, míg nyugat fele nyitott. Partiumban 2010-ben kezdtek el foglalkozni komolyabban az autonómiával. Nyolc területi változatot dolgoztak ki ennek kapcsán, melyekben a két alapvető szempontot kombinálták, miszerint az autonómiához szükséges lehatárolni egy adott területet, melyen a lehető legnagyobb a magyarok aránya, illetve a magyarság lehető legnagyobb részét foglalja magába. Ez Partium esetében kissé ellentmondásos, ennek következtében született meg a nyolc területi változat.
Papp Előd azt nyilatkozta, hogy ugyan sikerült elindulni az autonómia felé vezető úton, azonban még tényleges eredmények nem születtek. A továbbhaladásra, fejlődésre, tevékenykedésre buzdít. Elmondása szerint az EMNP is az autonómiáért jött létre.
A beszélgetés meghívottjai egyetértenek abban, hogy a megmaradás akkor garantált, ha létrejön az autonómia. Bodó Réka
Erdély.ma
2012. augusztus 2.
Népszavazás
Nehéz lenne tagadni, hogy Orbán Viktor jó stratégiai érzékkel mindig tartalékol valamit Tusnádfürdőre. A nyári uborkaszezon idején az újságírószakma már csak azért is odafigyel Tusványosra, mert ez az esemény mindig témát ad, nem is keveset. Idén sem volt ez másként. Orbán Viktor üzent a brüsszeli bürokratáknak, akik nem hajlandóak tudomásul venni a legújabb pénzügyi-gazdasági válság természetét, s valójában inkább problémát jelentenek azok számára, akik képesek lennének kilábalni e krízisből, mint segítséget. Nyugat-Európa a válságkezelés ügyében rosszabbul áll, mint Közép-Európa, szólt a kemény, s minden bizonnyal sok ingerült reakciót kiváltó orbáni tézis.
Emellett a magyar miniszterelnök mondott sok mást is, többek között leszögezte, hogy bármily furcsa, de neki, mint nemzetben gondolkodó magyar kormányfőnek könnyebb zöldágra vergődni, azaz józan, kölcsönösen elfogadható kompromisszumra jutni egy román hazafival, jelen esetben Traian Băsescuval, mint egy internacionalistával, aki nem is tudni, miben hisz. (Így Orbán. Egy közíró mindig nagyobb szabadsággal rendelkezik, úgyhogy nyugodtan megsaccolhatjuk, hogy mi mozgathatja Pontát, Mesterházi Attilát, Gyurcsány Ferencet s a többi figurát, akik nevét éppannyira nem szívesen veszem tollamra, mint az említettekét. A pénz, a hatalom, a pozíció, az egyéni csillogás, s mindez gondosan elrejtve szlogenek, jelszavak, ideológiai dogmatöredékek közé.)
Nem csoda, hogy Orbán Băsescu mellett állt ki, finoman azt is jelezve: lehet, hogy bizonyos esetekben inkább nem kell véleményt nyilvánítani ahhoz, hogy a remélt eredményt érjük el. Szinte komikus, hogy a főplagizátor román miniszterelnök most Orbán nyakába akarja varrni a népszavazás sikertelenségét, arra hivatkozva, hogy a magyar megyékben gyér volt a részvétel. Örömteli lenne, ha az erdélyi magyarság egy emberként követné a magyar miniszterelnök iránymutatását, de erről, sajnos, szó sincs. Az erdélyi magyarság nagy része felfogta, hogy a szemünk előtt zajló bukaresti színjátékhoz semmi köze. Aki pedig úgy érezte, hogy mégis, annak is jó oka volt rá, hogy ne vegyen részt a népszavazáson, hisz ezzel is a román demokrácia utolsó bástyájának tűnő elnök mellett tett hitet.
Borbély Zsolt Attila
Hirmondo.ro
Nehéz lenne tagadni, hogy Orbán Viktor jó stratégiai érzékkel mindig tartalékol valamit Tusnádfürdőre. A nyári uborkaszezon idején az újságírószakma már csak azért is odafigyel Tusványosra, mert ez az esemény mindig témát ad, nem is keveset. Idén sem volt ez másként. Orbán Viktor üzent a brüsszeli bürokratáknak, akik nem hajlandóak tudomásul venni a legújabb pénzügyi-gazdasági válság természetét, s valójában inkább problémát jelentenek azok számára, akik képesek lennének kilábalni e krízisből, mint segítséget. Nyugat-Európa a válságkezelés ügyében rosszabbul áll, mint Közép-Európa, szólt a kemény, s minden bizonnyal sok ingerült reakciót kiváltó orbáni tézis.
Emellett a magyar miniszterelnök mondott sok mást is, többek között leszögezte, hogy bármily furcsa, de neki, mint nemzetben gondolkodó magyar kormányfőnek könnyebb zöldágra vergődni, azaz józan, kölcsönösen elfogadható kompromisszumra jutni egy román hazafival, jelen esetben Traian Băsescuval, mint egy internacionalistával, aki nem is tudni, miben hisz. (Így Orbán. Egy közíró mindig nagyobb szabadsággal rendelkezik, úgyhogy nyugodtan megsaccolhatjuk, hogy mi mozgathatja Pontát, Mesterházi Attilát, Gyurcsány Ferencet s a többi figurát, akik nevét éppannyira nem szívesen veszem tollamra, mint az említettekét. A pénz, a hatalom, a pozíció, az egyéni csillogás, s mindez gondosan elrejtve szlogenek, jelszavak, ideológiai dogmatöredékek közé.)
Nem csoda, hogy Orbán Băsescu mellett állt ki, finoman azt is jelezve: lehet, hogy bizonyos esetekben inkább nem kell véleményt nyilvánítani ahhoz, hogy a remélt eredményt érjük el. Szinte komikus, hogy a főplagizátor román miniszterelnök most Orbán nyakába akarja varrni a népszavazás sikertelenségét, arra hivatkozva, hogy a magyar megyékben gyér volt a részvétel. Örömteli lenne, ha az erdélyi magyarság egy emberként követné a magyar miniszterelnök iránymutatását, de erről, sajnos, szó sincs. Az erdélyi magyarság nagy része felfogta, hogy a szemünk előtt zajló bukaresti színjátékhoz semmi köze. Aki pedig úgy érezte, hogy mégis, annak is jó oka volt rá, hogy ne vegyen részt a népszavazáson, hisz ezzel is a román demokrácia utolsó bástyájának tűnő elnök mellett tett hitet.
Borbély Zsolt Attila
Hirmondo.ro
2012. augusztus 23.
Regisztráció kontra politikai reklámhadjárat
A Ceausescu-korszak jogrendszere úgy volt megalkotva, hogy annak alapján bármikor bárkit felelősségre lehetett vonni. Ha másért nem, hát azért, mert volt nála félretéve a spájzban befőzésre néhány kiló összegyűjtött cukor, márpedig törvényerejű rendelet írta elő azt, hogy senkinél nem lehet több a jegyre kapható élelmiszerekből (cukor, liszt, olaj) az egyhavi adagnál. Az állam, illetve a titkosrendőrség pedig eldöntötte, hogy ki az, aki veszélyes a szocialista jövő építésére, s akire le kell csapni okkal vagy ürüggyel.
Hasonló a helyzet a brüsszeli hatalmi központ esetében: akkor alkalmazzák a demokrácia igényrendszerét valamely állammal szemben, ha fontosnak tartják, jellemzően saját hatalmi játékaik zavartalanságának szemszögéből.
A demokrácia, mint azt Bogár László – korunk egyik legjelentősebb és leginkább lényeglátó társadalomtudományi gondolkodója megírta –, lassan leginkább a babonához hasonlítható. A demokratikus játékszabályok kiválóan alkalmasak arra, hogy szelektív alkalmazásukkal, kettős beszéddel, szemforgató kommunikációval a pénzügyi háttérhatalom úgy sakkozzon a szereplőkkel, ahogy akar – elég Olaszországra gondolni, ahol e háttérhatalom közvetlen irányítottja áll az ország élén. De vegyük egy pillanatra komolyan a demokráciát, s nézzük a demokratikus szabályrendszer egyik legnagyobb magyarországi botránykövét, a regisztrációt. Vagyis azt a jogintézményt, amely előírja, hogy az vehet részt a választáson, aki előzőleg regisztrálta magát. Milyen hatással lehet eme újítás a demokrácia minőségére?
Vona Gábor Jobbik-elnök az EMI-táborban abbeli meggyőződésének adott hangot, hogy ez kizárólag a Fidesz érdekeit szolgálja, miután a Fidesz a legszervezettebb párt Magyarországon, a regisztráció pedig nem kívánatos. Nem vitatva a regisztráció intézményesítésének motivációját, úgy vélem, hogy eme újítás kifejezetten jótékony lenne. A demokráciának egyik gyenge pontja, amit Alois Schumpeter osztrák közgazdász is leírt már 1945-ben: az emberek annál kevésbé képesek racionális döntésre, minél távolabbi kérdésben kell dönteniük. Politikai opcióik sokkal inkább hasonlíthatók a fogpaszta- vagy mosóporválasztáshoz, mint ésszerű, racionális érveken alapuló döntéshez. Anthony Downs amerikai politológus a demokráciára vonatkozó játékelméleti fejtegetéseiben azt is leírja, hogy az egyes ember nem érdekelt abban, hogy alaposan informálódjék a politika felől, mert a szükséges idő- és energiabefektetés nincs arányban a politika folyamataira való elenyészően csekély ráhatási lehetőségeivel. A választók nagy része nem azt a pártot választja, amely érdekeihez vagy politikai értékrendjéhez legközelebb áll, hanem azt, melynek reklámhadjárata jobban meggyőzi.
Más megközelítésben: a szavazategyenlőség elve lehet, hogy szimpatikusan hangzik, de messze nem biztos, hogy következményeiben jótékony hatású. Annak az embernek a szavazata ugyanis, akinek fogalma sincs arról, hogy kire és miért szavaz, mi a szavazata eredménye, csak meggyőzte a szomszédja, vagy lefizette egy párt aktivistája, ugyanannyit ér, mint egy felkészült, tudatos döntést hozó polgáré. Ennél még a virilizmus is működőképesebb és racionálisabb volt: aki több adót fizetett be, nagyobb befolyással lehetett a vármegye ügyeire. Az értelmiségi cenzus is azt szolgálta, hogy a kompetensebbek döntsenek. Ezeket az intézményeket ma aligha lehet visszahozni, de kísérletet lehet tenni arra, hogy a politika folyamatát megtisztítsuk, hogy azokat juttassuk nagyobb arányban szavazati lehetőséghez, akik erre alkalmasak.
A regisztráció ilyen intézmény. Aki elmegy regisztráltatni magát, tanúbizonyságot tesz arról, hogy neki fontos a politikai véleménynyilvánítás. A politika iránt érdektelen, szappanoperákon, Győzike- és Mónika-show-n felnőtt fogyasztóegyedek vélhetően kisebb számban járulnak az urnákhoz, így spontánul megnő a tudatos szavazók aránya a végső döntésben. Ami persze nemcsak a nemzeti oldalnak kedvez, akár a gyászos emlékű SZDSZ-t is visszahozhatja a közéletbe, ha annak tábora képes lesz megszervezni önmagát (megítélésem szerint nem lesz képes, legfeljebb az LMP és a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció erősödhet az SZDSZ-es választói tömegek tudatossága nyomán). De nagy valószínűséggel nő a nemzeti pártokra leadott szavazatok aránya, a vesztes pedig az MSZP lesz, amelynek választói táborában a legnagyobb az imént körbeírt, a kereskedelmi médián szocializálódott társadalmi kategória képviseltsége. A regisztráció egyik oldalról sem sérti a választás egyenlőségének elvét, hiszen mindenki számára nyitva áll a lehetőség önmaga regisztráltatására. Jótékony hatással lehet viszont a demokratikus folyamatokra, sőt, jó eséllyel elősegítheti a nemzet ügye iránt elkötelezett pártok térnyerését.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A Ceausescu-korszak jogrendszere úgy volt megalkotva, hogy annak alapján bármikor bárkit felelősségre lehetett vonni. Ha másért nem, hát azért, mert volt nála félretéve a spájzban befőzésre néhány kiló összegyűjtött cukor, márpedig törvényerejű rendelet írta elő azt, hogy senkinél nem lehet több a jegyre kapható élelmiszerekből (cukor, liszt, olaj) az egyhavi adagnál. Az állam, illetve a titkosrendőrség pedig eldöntötte, hogy ki az, aki veszélyes a szocialista jövő építésére, s akire le kell csapni okkal vagy ürüggyel.
Hasonló a helyzet a brüsszeli hatalmi központ esetében: akkor alkalmazzák a demokrácia igényrendszerét valamely állammal szemben, ha fontosnak tartják, jellemzően saját hatalmi játékaik zavartalanságának szemszögéből.
A demokrácia, mint azt Bogár László – korunk egyik legjelentősebb és leginkább lényeglátó társadalomtudományi gondolkodója megírta –, lassan leginkább a babonához hasonlítható. A demokratikus játékszabályok kiválóan alkalmasak arra, hogy szelektív alkalmazásukkal, kettős beszéddel, szemforgató kommunikációval a pénzügyi háttérhatalom úgy sakkozzon a szereplőkkel, ahogy akar – elég Olaszországra gondolni, ahol e háttérhatalom közvetlen irányítottja áll az ország élén. De vegyük egy pillanatra komolyan a demokráciát, s nézzük a demokratikus szabályrendszer egyik legnagyobb magyarországi botránykövét, a regisztrációt. Vagyis azt a jogintézményt, amely előírja, hogy az vehet részt a választáson, aki előzőleg regisztrálta magát. Milyen hatással lehet eme újítás a demokrácia minőségére?
Vona Gábor Jobbik-elnök az EMI-táborban abbeli meggyőződésének adott hangot, hogy ez kizárólag a Fidesz érdekeit szolgálja, miután a Fidesz a legszervezettebb párt Magyarországon, a regisztráció pedig nem kívánatos. Nem vitatva a regisztráció intézményesítésének motivációját, úgy vélem, hogy eme újítás kifejezetten jótékony lenne. A demokráciának egyik gyenge pontja, amit Alois Schumpeter osztrák közgazdász is leírt már 1945-ben: az emberek annál kevésbé képesek racionális döntésre, minél távolabbi kérdésben kell dönteniük. Politikai opcióik sokkal inkább hasonlíthatók a fogpaszta- vagy mosóporválasztáshoz, mint ésszerű, racionális érveken alapuló döntéshez. Anthony Downs amerikai politológus a demokráciára vonatkozó játékelméleti fejtegetéseiben azt is leírja, hogy az egyes ember nem érdekelt abban, hogy alaposan informálódjék a politika felől, mert a szükséges idő- és energiabefektetés nincs arányban a politika folyamataira való elenyészően csekély ráhatási lehetőségeivel. A választók nagy része nem azt a pártot választja, amely érdekeihez vagy politikai értékrendjéhez legközelebb áll, hanem azt, melynek reklámhadjárata jobban meggyőzi.
Más megközelítésben: a szavazategyenlőség elve lehet, hogy szimpatikusan hangzik, de messze nem biztos, hogy következményeiben jótékony hatású. Annak az embernek a szavazata ugyanis, akinek fogalma sincs arról, hogy kire és miért szavaz, mi a szavazata eredménye, csak meggyőzte a szomszédja, vagy lefizette egy párt aktivistája, ugyanannyit ér, mint egy felkészült, tudatos döntést hozó polgáré. Ennél még a virilizmus is működőképesebb és racionálisabb volt: aki több adót fizetett be, nagyobb befolyással lehetett a vármegye ügyeire. Az értelmiségi cenzus is azt szolgálta, hogy a kompetensebbek döntsenek. Ezeket az intézményeket ma aligha lehet visszahozni, de kísérletet lehet tenni arra, hogy a politika folyamatát megtisztítsuk, hogy azokat juttassuk nagyobb arányban szavazati lehetőséghez, akik erre alkalmasak.
A regisztráció ilyen intézmény. Aki elmegy regisztráltatni magát, tanúbizonyságot tesz arról, hogy neki fontos a politikai véleménynyilvánítás. A politika iránt érdektelen, szappanoperákon, Győzike- és Mónika-show-n felnőtt fogyasztóegyedek vélhetően kisebb számban járulnak az urnákhoz, így spontánul megnő a tudatos szavazók aránya a végső döntésben. Ami persze nemcsak a nemzeti oldalnak kedvez, akár a gyászos emlékű SZDSZ-t is visszahozhatja a közéletbe, ha annak tábora képes lesz megszervezni önmagát (megítélésem szerint nem lesz képes, legfeljebb az LMP és a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció erősödhet az SZDSZ-es választói tömegek tudatossága nyomán). De nagy valószínűséggel nő a nemzeti pártokra leadott szavazatok aránya, a vesztes pedig az MSZP lesz, amelynek választói táborában a legnagyobb az imént körbeírt, a kereskedelmi médián szocializálódott társadalmi kategória képviseltsége. A regisztráció egyik oldalról sem sérti a választás egyenlőségének elvét, hiszen mindenki számára nyitva áll a lehetőség önmaga regisztráltatására. Jótékony hatással lehet viszont a demokratikus folyamatokra, sőt, jó eséllyel elősegítheti a nemzet ügye iránt elkötelezett pártok térnyerését.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. szeptember 6.
Elejét venni egy precedensnek
A rendszerváltás hajnala óta nem látott egységben állt ki múlt szombaton a négy erdélyi magyar történelmi egyház, a civil szféra, a civilben politizáló „szürkezóna”, valamint a politikum a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyében, azaz a buzãui bíróság által meghozott, minden jogállami normát lábbal tipró döntés ellen. Szükség is volt az egységes és kemény fellépésre, hiszen az első fokú ítélet veszélyes precedenst hozott létre, s ha e döntést másodfokon nem korrigálják, akkor – minden túlzás nélkül – megszűntnek lehet nyilvánítani a jogállamot és a demokráciát Romániában.
Nem mintha ezek hibátlanul működtek volna az elmúlt huszonkét évben. Hiszen volt itt marosvásárhelyi pogrom, ami után nem a pogrom szervezőit, hanem a baltákkal, kaszákkal támadó, feltüzelt görgényhodákiak ellen védekező magyarokat és cigányokat ítélték el; az oroszhegyi, zetelaki és kézdivásárhelyi – egyértelműen forradalmi jellegű – rendőrlincselés etnikai dimenzióba való betagolása, illetve bírósági üggyé alakítása az általános amnesztia dacára ugyancsak nem a jogállamot és a feszültségmentes román–magyar egymás mellett élést segítette. Illetve folytathatnánk a részleteiben mindmáig nem tisztázott bányászjárásokkal, de akár a december 22-e utáni forradalmi színjáték szervezőinek az elmaradt felelősségre vonásával vagy a magyar gyermekek táskájában magyarországi tankönyvek után vizslató hadjáratokkal, valamint a szabadidejükben magyarul tanuló csángók zaklatásával. Eddig azonban olyasmi nem történhetett meg, hogy a jog alapján eljáró, az adott ügyben semmiféle hibát el nem követő, jogilag kifogástalan döntést hozó állami bizottság tagjait többéves letöltendő börtönbüntetésre ítéljék, az ingatlant pedig visszajuttassák az államnak, a Trianon óta eltelt 92 esztendő alatt többszörösen kifosztott, megalázott és megtiport református egyházat pedig gigantikus kártérítésre kötelezzék egy olyan ügyben, melyben az egyháznak mindvégig a szenvedő alany szerepe jutott. Ez éppen olyan világbotrány a jogbiztonság, illetve az emberi jogok sérülése szempontjából, mint az azeri baltás gyilkos elnöki kegyelemben való részesítése, talán annyi különbséggel, hogy esetünk egyelőre nem éri el Obama elnök ingerküszöbéit. De talán besegít ebbe Ponta miniszterelnök, aki a Legfőbb Ügyészséget küldi a tüntetőkre. Nem véletlenül nevezte a buzãui bírósági döntést Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke „titkosszolgálati irányítással politikai megrendelésre született ítéletnek”. Magát magyarnak valló ember ebben az ügyben csak egyet tehet: kiáll az igazságosság alapértékei mellett az „etnokratikus” állami önkénnyel szemben. Jellemző, hogy a kérdésben még Gyurcsányék sem fogták a kisantant pártját. Azért is fontos az egységes magyar fellépés, mert az utóbbi években az RMDSZ által is megtámogatott hivatalos román propaganda állításaival szemben az erdélyi magyarság sorsának alakulása korántsem modellértékű, az egyházi javak visszaszolgáltatásának – gyakran sikertörténetként aposztrofált – ügye pedig egyáltalán nem rendezett: jogtalanul elorzott ingatlanok százai vannak még állami tulajdonban, s a buzãui bíróság döntése – jogorvoslás hiányában – a visszaszolgáltatási folyamatot nemhogy lassítaná, de lényegében be is fagyasztaná. Hiszen – amint azt több szónok is hangsúlyozta a szombati tüntetésen – hol találunk ezek után olyan állami hivatalnokot, aki – jóllehet a törvény betűjének eleget téve – a börtönt kockáztatná, hogy a magyar egyházak javára döntsön? Aligha lehet tagadni azt az összefüggést, mely a buzãui justizmord és Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester legújabb ötlete között mutatkozik, miszerint a református egyháztól megvásárolná a két visszaszolgáltatott jelentős értékű ingatlant, a magyar tannyelvű Bolyai Farkas Gimnázium, illetve az Unirea vegyes tannyelvű gimnázium épületeit. Amint azt Tőkés László elmondta, ha sikert akarunk elérni, nem elég az új magyar egység megteremtése, az igazság napja után sem ácsoroghatunk ölbe tett kézzel, fel kell lépnünk a többi elkobzott és még vissza nem szolgáltatott ingatlan ügyében, tüntetnünk kell Nagyváradon, Kolozsváron és Marosvásárhelyen is! Fel kell lassan fognia a 85 százalékos támogatottságú érdekképviselet vezetőinek is, hogy nem a román áldemokrácia imázsának ápolása a feladata az erdélyi magyar politikumnak, hanem éppen fordítva: a minél nagyobb fokú külpolitikai nyomásgyakorlás. Nem a nyugati hatalmak megnyugtatása, hanem az erdélyi kérdés nemzetközi szintre emelése. Nem a valóságot leplező mosolypolitika, hanem a kőkemény kiállás minden szinten jogsérelmeink ügyében.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A rendszerváltás hajnala óta nem látott egységben állt ki múlt szombaton a négy erdélyi magyar történelmi egyház, a civil szféra, a civilben politizáló „szürkezóna”, valamint a politikum a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyében, azaz a buzãui bíróság által meghozott, minden jogállami normát lábbal tipró döntés ellen. Szükség is volt az egységes és kemény fellépésre, hiszen az első fokú ítélet veszélyes precedenst hozott létre, s ha e döntést másodfokon nem korrigálják, akkor – minden túlzás nélkül – megszűntnek lehet nyilvánítani a jogállamot és a demokráciát Romániában.
Nem mintha ezek hibátlanul működtek volna az elmúlt huszonkét évben. Hiszen volt itt marosvásárhelyi pogrom, ami után nem a pogrom szervezőit, hanem a baltákkal, kaszákkal támadó, feltüzelt görgényhodákiak ellen védekező magyarokat és cigányokat ítélték el; az oroszhegyi, zetelaki és kézdivásárhelyi – egyértelműen forradalmi jellegű – rendőrlincselés etnikai dimenzióba való betagolása, illetve bírósági üggyé alakítása az általános amnesztia dacára ugyancsak nem a jogállamot és a feszültségmentes román–magyar egymás mellett élést segítette. Illetve folytathatnánk a részleteiben mindmáig nem tisztázott bányászjárásokkal, de akár a december 22-e utáni forradalmi színjáték szervezőinek az elmaradt felelősségre vonásával vagy a magyar gyermekek táskájában magyarországi tankönyvek után vizslató hadjáratokkal, valamint a szabadidejükben magyarul tanuló csángók zaklatásával. Eddig azonban olyasmi nem történhetett meg, hogy a jog alapján eljáró, az adott ügyben semmiféle hibát el nem követő, jogilag kifogástalan döntést hozó állami bizottság tagjait többéves letöltendő börtönbüntetésre ítéljék, az ingatlant pedig visszajuttassák az államnak, a Trianon óta eltelt 92 esztendő alatt többszörösen kifosztott, megalázott és megtiport református egyházat pedig gigantikus kártérítésre kötelezzék egy olyan ügyben, melyben az egyháznak mindvégig a szenvedő alany szerepe jutott. Ez éppen olyan világbotrány a jogbiztonság, illetve az emberi jogok sérülése szempontjából, mint az azeri baltás gyilkos elnöki kegyelemben való részesítése, talán annyi különbséggel, hogy esetünk egyelőre nem éri el Obama elnök ingerküszöbéit. De talán besegít ebbe Ponta miniszterelnök, aki a Legfőbb Ügyészséget küldi a tüntetőkre. Nem véletlenül nevezte a buzãui bírósági döntést Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke „titkosszolgálati irányítással politikai megrendelésre született ítéletnek”. Magát magyarnak valló ember ebben az ügyben csak egyet tehet: kiáll az igazságosság alapértékei mellett az „etnokratikus” állami önkénnyel szemben. Jellemző, hogy a kérdésben még Gyurcsányék sem fogták a kisantant pártját. Azért is fontos az egységes magyar fellépés, mert az utóbbi években az RMDSZ által is megtámogatott hivatalos román propaganda állításaival szemben az erdélyi magyarság sorsának alakulása korántsem modellértékű, az egyházi javak visszaszolgáltatásának – gyakran sikertörténetként aposztrofált – ügye pedig egyáltalán nem rendezett: jogtalanul elorzott ingatlanok százai vannak még állami tulajdonban, s a buzãui bíróság döntése – jogorvoslás hiányában – a visszaszolgáltatási folyamatot nemhogy lassítaná, de lényegében be is fagyasztaná. Hiszen – amint azt több szónok is hangsúlyozta a szombati tüntetésen – hol találunk ezek után olyan állami hivatalnokot, aki – jóllehet a törvény betűjének eleget téve – a börtönt kockáztatná, hogy a magyar egyházak javára döntsön? Aligha lehet tagadni azt az összefüggést, mely a buzãui justizmord és Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester legújabb ötlete között mutatkozik, miszerint a református egyháztól megvásárolná a két visszaszolgáltatott jelentős értékű ingatlant, a magyar tannyelvű Bolyai Farkas Gimnázium, illetve az Unirea vegyes tannyelvű gimnázium épületeit. Amint azt Tőkés László elmondta, ha sikert akarunk elérni, nem elég az új magyar egység megteremtése, az igazság napja után sem ácsoroghatunk ölbe tett kézzel, fel kell lépnünk a többi elkobzott és még vissza nem szolgáltatott ingatlan ügyében, tüntetnünk kell Nagyváradon, Kolozsváron és Marosvásárhelyen is! Fel kell lassan fognia a 85 százalékos támogatottságú érdekképviselet vezetőinek is, hogy nem a román áldemokrácia imázsának ápolása a feladata az erdélyi magyar politikumnak, hanem éppen fordítva: a minél nagyobb fokú külpolitikai nyomásgyakorlás. Nem a nyugati hatalmak megnyugtatása, hanem az erdélyi kérdés nemzetközi szintre emelése. Nem a valóságot leplező mosolypolitika, hanem a kőkemény kiállás minden szinten jogsérelmeink ügyében.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. szeptember 13.
Tizenöt év után, választások előtt
Másfél évtized telt el az RMDSZ 1997. októberének legelején tartott kongresszusa óta. E gyűlés lehetőséget kínált a szervezetnek a pályakorrekcióra, amellyel a fórum küldöttei nem kívántak élni, annak dacára, hogy közel egy évvel a kormányzati szerepvállalás után már tudni lehetett néhány dolgot. Senki számára sem lehetett kétséges, hogy az erdélyi magyar elit egy részének a hatalomba való integrálása nem azt eredményezi, hogy a román hatalom a közösség számára delegálna saját sorsát illető döntési kompetenciát, azaz aligha fogunk ezen az úton a közösségi autonómiát illetően célhoz érni. Sőt.
A vezetők pozíciókkal való „kifizetése”, a közösség számára pedig némi engedmények a nyelvi jogok terén inkább autonómiapótló funkcióval bír.
Kádár Béla volt magyar miniszter egyik, a kilencvenes évek derekán tartott előadásában kifejtette, hogy kétféle külpolitika van: adaptív és formatív, azaz alkalmazkodó és helyzetteremtő, márpedig Magyarországnak már csak mérete miatt is az előbbit kell követnie. Maga a megkülönböztetés fontos és szemléletformáló, akárcsak Szőcs Gézának a Magyar Kisebbség hasábjain megjelent, az RMDSZ kirakatközpontú önépítkezéséről szóló tanulmányának egyik gondolata, amely szerint az RMDSZ egy belülről vezérelt politikai személyiségből fokozatosan egy kívülről vezérelt politikai személyiséggé lett. Szőcs Géza szerint „az RMDSZ óriási lélektani tőkével érkezett a koalícióba. Mint tudjuk, közel nyolcvan éve az erdélyi magyarság a román politikai élet mumusa: a félelmetes, egy emberként szavazó, egy akaratú »idegen test a román nemzetállam szívében.« (…) A román politikai elit bravúros fegyvertényt hajtott végre: semlegesítette a magyar mumust, karámba terelte, mosolygó arcképét kirakatba tette, s miközben – pórias nyelven szólva – hülyét csinált belőle, bekaszálta a dolog teljes szimbolikus, történelmi, erkölcsi, politikai és gyakorlati hasznát.” Mindezt 1997 őszén már látni lehetett. De amikor a kongresszuson, illetve az SZKT nyilvánossága előtt figyelmeztették erre a vezetést, Markó Béla magából kikelve, indulatosan kiabálva vonta kérdőre a bírálókat, hogy lesz-e attól magyar egyetem, ha az RMDSZ kilép a koalícióból? Nos, nem tudjuk, kitartó nyomásgyakorlással sikerült volna-e elérni bár az önálló állami magyar egyetem létrehozását, vagy jobb esetben a három szintű autonómiát, azt viszont tudjuk, hogy a markói-kelemeni módszerrel nem sikerült. Sőt, ma már azt a töredéket is elvehetik egy tollvonással, amit nagy kegyesen az elrabolt javainkból visszaadtak nekünk, miközben lélekszámunk húsz esztendő alatt egy ötödével csökkent.
Mindeközben parlamenti választások előtt állunk. Az egymással farkasszemet néző pártok jelenlegi megszorítottságunkban sem érdekeltek a kiegyezésben. Az RMDSZ nem érdekelt, mivel vezetői úgy vélik, hogy erőből is megoldanak mindent, nyilatkozataik szerint nincs is szükség az alternatív pártokra. Az EMNP és az MPP a megegyezéssel létértelemét kérdőjelezheti meg, hacsak nem sikerül, amire az EMNP vezetői mindig is törekedtek: bevonni az RMDSZ-t és az MPP-t az autonómia témájában egy magasabb szintű egységbe, s ennek keretén belül osztanák le a lapokat a magyar politikai erők. Ennek a forgatókönyvnek két buktatója van. Az egyik, hogy az RMDSZ nem mond le az erdélyi magyar közösségnek címzett, de általa felügyelt állami források töredékéről sem, a másik, hogy az RMDSZ az autonómiához mindig is haszonelvű klikkszemlélettel viszonyult. Vagyis ha a vezető klikk úgy ítélte, hogy saját céljai szempontjából hasznos az autonómiaigény hangoztatása (mint például a kisebbségi törvény vagy a Székely Önkormányzati Nagygyűlés alkalmával), előszedte eme programelemet a sufniból, ha meg úgy látta, hogy számításaikat keresztülhúzza, akkor hallgatott, mint a csuka. Nemzetközi fronton pedig ott ártott az autonomista szervezeteknek, ahol tudott s ott védte a román mundér becsületét, ahol kellett. Más szóval az RMDSZ-re, mint következetes, megbízható partnerre az autonómiáért folytatott harcban nem lehet számítani. Mit várhatunk a következő hónapokban? Kommunikációs harcot az RMDSZ és a két autonomista párt között, amely nagyjából leképezi a helyhatósági választáson tapasztaltakat. Az MPP és az EMNP viszonyrendszerében még vannak nyitott kérdések, de egyértelműnek látszik, hogy az EMNP az MPP-vel nem köt szövetséget, amíg annak elnökét le nem váltják. Az elnök viszont úgy építette fel pártját, hogy leválthatatlan legyen. Az pedig végképp valószínűtlen, hogy önként visszalépjen, inkább a testvérharcot választja, akárcsak az önkormányzati választásokon. Marad tehát valamennyi párt számára a kétfrontos küzdelem a magyar szavazatokért. Ami azért nem zárja ki a pontszerű ügyekben való közös fellépést az Igazság Napja mintájára.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Másfél évtized telt el az RMDSZ 1997. októberének legelején tartott kongresszusa óta. E gyűlés lehetőséget kínált a szervezetnek a pályakorrekcióra, amellyel a fórum küldöttei nem kívántak élni, annak dacára, hogy közel egy évvel a kormányzati szerepvállalás után már tudni lehetett néhány dolgot. Senki számára sem lehetett kétséges, hogy az erdélyi magyar elit egy részének a hatalomba való integrálása nem azt eredményezi, hogy a román hatalom a közösség számára delegálna saját sorsát illető döntési kompetenciát, azaz aligha fogunk ezen az úton a közösségi autonómiát illetően célhoz érni. Sőt.
A vezetők pozíciókkal való „kifizetése”, a közösség számára pedig némi engedmények a nyelvi jogok terén inkább autonómiapótló funkcióval bír.
Kádár Béla volt magyar miniszter egyik, a kilencvenes évek derekán tartott előadásában kifejtette, hogy kétféle külpolitika van: adaptív és formatív, azaz alkalmazkodó és helyzetteremtő, márpedig Magyarországnak már csak mérete miatt is az előbbit kell követnie. Maga a megkülönböztetés fontos és szemléletformáló, akárcsak Szőcs Gézának a Magyar Kisebbség hasábjain megjelent, az RMDSZ kirakatközpontú önépítkezéséről szóló tanulmányának egyik gondolata, amely szerint az RMDSZ egy belülről vezérelt politikai személyiségből fokozatosan egy kívülről vezérelt politikai személyiséggé lett. Szőcs Géza szerint „az RMDSZ óriási lélektani tőkével érkezett a koalícióba. Mint tudjuk, közel nyolcvan éve az erdélyi magyarság a román politikai élet mumusa: a félelmetes, egy emberként szavazó, egy akaratú »idegen test a román nemzetállam szívében.« (…) A román politikai elit bravúros fegyvertényt hajtott végre: semlegesítette a magyar mumust, karámba terelte, mosolygó arcképét kirakatba tette, s miközben – pórias nyelven szólva – hülyét csinált belőle, bekaszálta a dolog teljes szimbolikus, történelmi, erkölcsi, politikai és gyakorlati hasznát.” Mindezt 1997 őszén már látni lehetett. De amikor a kongresszuson, illetve az SZKT nyilvánossága előtt figyelmeztették erre a vezetést, Markó Béla magából kikelve, indulatosan kiabálva vonta kérdőre a bírálókat, hogy lesz-e attól magyar egyetem, ha az RMDSZ kilép a koalícióból? Nos, nem tudjuk, kitartó nyomásgyakorlással sikerült volna-e elérni bár az önálló állami magyar egyetem létrehozását, vagy jobb esetben a három szintű autonómiát, azt viszont tudjuk, hogy a markói-kelemeni módszerrel nem sikerült. Sőt, ma már azt a töredéket is elvehetik egy tollvonással, amit nagy kegyesen az elrabolt javainkból visszaadtak nekünk, miközben lélekszámunk húsz esztendő alatt egy ötödével csökkent.
Mindeközben parlamenti választások előtt állunk. Az egymással farkasszemet néző pártok jelenlegi megszorítottságunkban sem érdekeltek a kiegyezésben. Az RMDSZ nem érdekelt, mivel vezetői úgy vélik, hogy erőből is megoldanak mindent, nyilatkozataik szerint nincs is szükség az alternatív pártokra. Az EMNP és az MPP a megegyezéssel létértelemét kérdőjelezheti meg, hacsak nem sikerül, amire az EMNP vezetői mindig is törekedtek: bevonni az RMDSZ-t és az MPP-t az autonómia témájában egy magasabb szintű egységbe, s ennek keretén belül osztanák le a lapokat a magyar politikai erők. Ennek a forgatókönyvnek két buktatója van. Az egyik, hogy az RMDSZ nem mond le az erdélyi magyar közösségnek címzett, de általa felügyelt állami források töredékéről sem, a másik, hogy az RMDSZ az autonómiához mindig is haszonelvű klikkszemlélettel viszonyult. Vagyis ha a vezető klikk úgy ítélte, hogy saját céljai szempontjából hasznos az autonómiaigény hangoztatása (mint például a kisebbségi törvény vagy a Székely Önkormányzati Nagygyűlés alkalmával), előszedte eme programelemet a sufniból, ha meg úgy látta, hogy számításaikat keresztülhúzza, akkor hallgatott, mint a csuka. Nemzetközi fronton pedig ott ártott az autonomista szervezeteknek, ahol tudott s ott védte a román mundér becsületét, ahol kellett. Más szóval az RMDSZ-re, mint következetes, megbízható partnerre az autonómiáért folytatott harcban nem lehet számítani. Mit várhatunk a következő hónapokban? Kommunikációs harcot az RMDSZ és a két autonomista párt között, amely nagyjából leképezi a helyhatósági választáson tapasztaltakat. Az MPP és az EMNP viszonyrendszerében még vannak nyitott kérdések, de egyértelműnek látszik, hogy az EMNP az MPP-vel nem köt szövetséget, amíg annak elnökét le nem váltják. Az elnök viszont úgy építette fel pártját, hogy leválthatatlan legyen. Az pedig végképp valószínűtlen, hogy önként visszalépjen, inkább a testvérharcot választja, akárcsak az önkormányzati választásokon. Marad tehát valamennyi párt számára a kétfrontos küzdelem a magyar szavazatokért. Ami azért nem zárja ki a pontszerű ügyekben való közös fellépést az Igazság Napja mintájára.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. szeptember 20.
Tizenöt év után, választások előtt
Másfél évtized telt el az RMDSZ 1997. októberének legelején tartott kongresszusa óta. E gyűlés lehetőséget kínált a szervezetnek a pályakorrekcióra, amellyel a fórum küldöttei nem kívántak élni, annak dacára, hogy közel egy évvel a kormányzati szerepvállalás után már tudni lehetett néhány dolgot. Senki számára sem lehetett kétséges, hogy az erdélyi magyar elit egy részének a hatalomba való integrálása nem azt eredményezi, hogy a román hatalom a közösség számára delegálna saját sorsát illető döntési kompetenciát, azaz aligha fogunk ezen az úton a közösségi autonómiát illetően célhoz érni. Sőt.
A vezetők pozíciókkal való „kifizetése”, a közösség számára pedig némi engedmények a nyelvi jogok terén inkább autonómiapótló funkcióval bír. Kádár Béla volt magyar miniszter egyik, a kilencvenes évek derekán tartott előadásában kifejtette, hogy kétféle külpolitika van: adaptív és formatív, azaz alkalmazkodó és helyzetteremtő, márpedig Magyarországnak már csak mérete miatt is az előbbit kell követnie. Maga a megkülönböztetés fontos és szemléletformáló, akárcsak Szőcs Gézának a Magyar Kisebbség hasábjain megjelent, az RMDSZ kirakatközpontú önépítkezéséről szóló tanulmányának egyik gondolata, amely szerint az RMDSZ egy belülről vezérelt politikai személyiségből fokozatosan egy kívülről vezérelt politikai személyiséggé lett. Szőcs Géza szerint „az RMDSZ óriási lélektani tőkével érkezett a koalícióba. Mint tudjuk, közel nyolcvan éve az erdélyi magyarság a román politikai élet mumusa: a félelmetes, egy emberként szavazó, egy akaratú »idegen test a román nemzetállam szívében.« (…) A román politikai elit bravúros fegyvertényt hajtott végre: semlegesítette a magyar mumust, karámba terelte, mosolygó arcképét kirakatba tette, s miközben – pórias nyelven szólva – hülyét csinált belőle, bekaszálta a dolog teljes szimbolikus, történelmi, erkölcsi, politikai és gyakorlati hasznát.” Mindezt 1997 őszén már látni lehetett. De amikor a kongresszuson, illetve az SZKT nyilvánossága előtt figyelmeztették erre a vezetést, Markó Béla magából kikelve, indulatosan kiabálva vonta kérdőre a bírálókat, hogy lesz-e attól magyar egyetem, ha az RMDSZ kilép a koalícióból? Nos, nem tudjuk, kitartó nyomásgyakorlással sikerült volna-e elérni bár az önálló állami magyar egyetem létrehozását, vagy jobb esetben a három szintű autonómiát, azt viszont tudjuk, hogy a markói-kelemeni módszerrel nem sikerült. Sőt, ma már azt a töredéket is elvehetik egy tollvonással, amit nagy kegyesen az elrabolt javainkból visszaadtak nekünk, miközben lélekszámunk húsz esztendő alatt egy ötödével csökkent. Mindeközben parlamenti választások előtt állunk. Az egymással farkasszemet néző pártok jelenlegi megszorítottságunkban sem érdekeltek a kiegyezésben. Az RMDSZ nem érdekelt, mivel vezetői úgy vélik, hogy erőből is megoldanak mindent, nyilatkozataik szerint nincs is szükség az alternatív pártokra. Az EMNP és az MPP a megegyezéssel létértelemét kérdőjelezheti meg, hacsak nem sikerül, amire az EMNP vezetői mindigis törekedtek: bevonni az RMDSZ-t és az MPP-t az autonómia témájában egy magasabb szintű egységbe, s ennek keretén belül osztanák le a lapokat a magyar politikai erők. Ennek a forgatókönyvnek két buktatója van. Az egyik, hogy az RMDSZ nem mond le az erdélyi magyar közösségnek címzett, de általa felügyelt állami források töredékéről sem, a másik, hogy az RMDSZ az autonómiához mindig is haszonelvű klikkszemlélettel viszonyult. Vagyis ha a vezető klikk úgy ítélte, hogy saját céljai szempontjából hasznos az autonómiaigény hangoztatása (mint például a kisebbségi törvény vagy a Székely Önkormányzati Nagygyűlés alkalmával), előszedte eme programelemet a sufniból, ha meg úgy látta, hogy számításaikat keresztülhúzza, akkor hallgatott, mint a csuka. Nemzetközi fronton pedig ott ártott az autonomista szervezeteknek, ahol tudott s ott védte a román mundér becsületét, ahol kellett. Más szóval az RMDSZ-re, mint következetes, megbízható partnerre az autonómiáért folytatott harcban nem lehet számítani. Mit várhatunk a következő hónapokban? Kommunikációs harcot az RMDSZ és a két autonomista párt között, amely nagyjából leképezi a helyhatósági választáson tapasztaltakat. Az MPP és az EMNP viszonyrendszerében még vannak nyitott kérdések, de egyértelműnek látszik, hogy az EMNP az MPP-vel nem köt szövetséget, amíg annak elnökét le nem váltják. Az elnök viszont úgy építette fel pártját, hogy leválthatatlan legyen. Az pedig végképp valószínűtlen, hogy önként visszalépjen, inkább a testvérharcot választja, akárcsak az önkormányzati választásokon. Marad tehát valamennyi párt számára a kétfrontos küzdelem a magyar szavazatokért. Ami azért nem zárja ki a pontszerű ügyekben való közös fellépést az Igazság Napja mintájára.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár).
Másfél évtized telt el az RMDSZ 1997. októberének legelején tartott kongresszusa óta. E gyűlés lehetőséget kínált a szervezetnek a pályakorrekcióra, amellyel a fórum küldöttei nem kívántak élni, annak dacára, hogy közel egy évvel a kormányzati szerepvállalás után már tudni lehetett néhány dolgot. Senki számára sem lehetett kétséges, hogy az erdélyi magyar elit egy részének a hatalomba való integrálása nem azt eredményezi, hogy a román hatalom a közösség számára delegálna saját sorsát illető döntési kompetenciát, azaz aligha fogunk ezen az úton a közösségi autonómiát illetően célhoz érni. Sőt.
A vezetők pozíciókkal való „kifizetése”, a közösség számára pedig némi engedmények a nyelvi jogok terén inkább autonómiapótló funkcióval bír. Kádár Béla volt magyar miniszter egyik, a kilencvenes évek derekán tartott előadásában kifejtette, hogy kétféle külpolitika van: adaptív és formatív, azaz alkalmazkodó és helyzetteremtő, márpedig Magyarországnak már csak mérete miatt is az előbbit kell követnie. Maga a megkülönböztetés fontos és szemléletformáló, akárcsak Szőcs Gézának a Magyar Kisebbség hasábjain megjelent, az RMDSZ kirakatközpontú önépítkezéséről szóló tanulmányának egyik gondolata, amely szerint az RMDSZ egy belülről vezérelt politikai személyiségből fokozatosan egy kívülről vezérelt politikai személyiséggé lett. Szőcs Géza szerint „az RMDSZ óriási lélektani tőkével érkezett a koalícióba. Mint tudjuk, közel nyolcvan éve az erdélyi magyarság a román politikai élet mumusa: a félelmetes, egy emberként szavazó, egy akaratú »idegen test a román nemzetállam szívében.« (…) A román politikai elit bravúros fegyvertényt hajtott végre: semlegesítette a magyar mumust, karámba terelte, mosolygó arcképét kirakatba tette, s miközben – pórias nyelven szólva – hülyét csinált belőle, bekaszálta a dolog teljes szimbolikus, történelmi, erkölcsi, politikai és gyakorlati hasznát.” Mindezt 1997 őszén már látni lehetett. De amikor a kongresszuson, illetve az SZKT nyilvánossága előtt figyelmeztették erre a vezetést, Markó Béla magából kikelve, indulatosan kiabálva vonta kérdőre a bírálókat, hogy lesz-e attól magyar egyetem, ha az RMDSZ kilép a koalícióból? Nos, nem tudjuk, kitartó nyomásgyakorlással sikerült volna-e elérni bár az önálló állami magyar egyetem létrehozását, vagy jobb esetben a három szintű autonómiát, azt viszont tudjuk, hogy a markói-kelemeni módszerrel nem sikerült. Sőt, ma már azt a töredéket is elvehetik egy tollvonással, amit nagy kegyesen az elrabolt javainkból visszaadtak nekünk, miközben lélekszámunk húsz esztendő alatt egy ötödével csökkent. Mindeközben parlamenti választások előtt állunk. Az egymással farkasszemet néző pártok jelenlegi megszorítottságunkban sem érdekeltek a kiegyezésben. Az RMDSZ nem érdekelt, mivel vezetői úgy vélik, hogy erőből is megoldanak mindent, nyilatkozataik szerint nincs is szükség az alternatív pártokra. Az EMNP és az MPP a megegyezéssel létértelemét kérdőjelezheti meg, hacsak nem sikerül, amire az EMNP vezetői mindigis törekedtek: bevonni az RMDSZ-t és az MPP-t az autonómia témájában egy magasabb szintű egységbe, s ennek keretén belül osztanák le a lapokat a magyar politikai erők. Ennek a forgatókönyvnek két buktatója van. Az egyik, hogy az RMDSZ nem mond le az erdélyi magyar közösségnek címzett, de általa felügyelt állami források töredékéről sem, a másik, hogy az RMDSZ az autonómiához mindig is haszonelvű klikkszemlélettel viszonyult. Vagyis ha a vezető klikk úgy ítélte, hogy saját céljai szempontjából hasznos az autonómiaigény hangoztatása (mint például a kisebbségi törvény vagy a Székely Önkormányzati Nagygyűlés alkalmával), előszedte eme programelemet a sufniból, ha meg úgy látta, hogy számításaikat keresztülhúzza, akkor hallgatott, mint a csuka. Nemzetközi fronton pedig ott ártott az autonomista szervezeteknek, ahol tudott s ott védte a román mundér becsületét, ahol kellett. Más szóval az RMDSZ-re, mint következetes, megbízható partnerre az autonómiáért folytatott harcban nem lehet számítani. Mit várhatunk a következő hónapokban? Kommunikációs harcot az RMDSZ és a két autonomista párt között, amely nagyjából leképezi a helyhatósági választáson tapasztaltakat. Az MPP és az EMNP viszonyrendszerében még vannak nyitott kérdések, de egyértelműnek látszik, hogy az EMNP az MPP-vel nem köt szövetséget, amíg annak elnökét le nem váltják. Az elnök viszont úgy építette fel pártját, hogy leválthatatlan legyen. Az pedig végképp valószínűtlen, hogy önként visszalépjen, inkább a testvérharcot választja, akárcsak az önkormányzati választásokon. Marad tehát valamennyi párt számára a kétfrontos küzdelem a magyar szavazatokért. Ami azért nem zárja ki a pontszerű ügyekben való közös fellépést az Igazság Napja mintájára.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár).
2012. október 6.
Rendhagyó könyvbemutató
Reiner Péter és Borbély Zsolt Attila moderátor
Ha nem esik időben olyan közel egy másik könyvbemutatóhoz, csütörtökön este bizonyára többen ott lettek volna az arad-belvárosi református templom imatermében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete által szervezett könyvbemutatón, amelyen Reiner Péter budapesti mozgalmár, emberjogi aktivista mutatta be a róla szóló, Márton Pál által jegyzett, Tiszta beszéd c. könyvet.
Az 1944-ben, az ostrom idején, bombázás közben a budapesti zsidókórházban született Reiner – mesélte életrajzát – különös vonzalmat érzett a Kos jegyű nők iránt, ebben a csillagjegyben született édesanyja, két felesége, a húga, s mint mondta, gyermekkora óta elemi bajt hozott rá kíváncsisága. Erdélyben, ahol több százszor járt, lépett be az MDF-be („2005-ben az MDF kilépett belőlem”), amely akkor megtévesztette.
Mai személyiségének, pártállásának előzménye, hogy édesapja „füstté vált Auschwitzban”, második apjának csak egyvalami nem sikerült: a hagyományos zsidó baloldalisághoz kötnie fiát. Fiatalemberként gyakran járt Lengyelországban, kiemelkedő személyiségekkel – köztük Andrzej Wajda filmrendezővel – ismerkedett meg, végleg beoltódott az antikommunizmussal s már 1964-ben tudta („minden lengyel tudta”), mi történt Katynban. (A szovjet hadsereg több tízezer lengyel tisztet kivégzett a II. világháború idején, s a németekre fogta – szerk. megj.) Biztos polgári vagyon birtokában az édesanya – mesélte Reiner Péter – az államosítás után talicskát tolt, miután apja belépett a kommunista pártba… Ellenzéki magatartása miatt kirúgták Magyarország összes gimnáziumából, végül később kertészmérnökként sikerült diplomát szereznie.
Ilyen előzmények után lépett be Reiner Péter az elsők egyikeként, büszkén vállalt zsidó származása dacára a Magyar Gárdába.
Nem mindennapi életút, az bizonyos.
Reiner Péter levetített egy kisfilmet a 2006. októberi budapesti rendőri brutalitásokról, amelyet egy évvel később a magyar polgárjogi harcosok Brüsszelbe is elvittek. A különös könyvbemutató egy 18 perces filmmel zárult, amelyben Morvai Krisztina a Tiszta beszéd c., Reiner Péter hitvallását összefoglaló könyvet ismerteti nagy empátiával.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
Reiner Péter és Borbély Zsolt Attila moderátor
Ha nem esik időben olyan közel egy másik könyvbemutatóhoz, csütörtökön este bizonyára többen ott lettek volna az arad-belvárosi református templom imatermében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete által szervezett könyvbemutatón, amelyen Reiner Péter budapesti mozgalmár, emberjogi aktivista mutatta be a róla szóló, Márton Pál által jegyzett, Tiszta beszéd c. könyvet.
Az 1944-ben, az ostrom idején, bombázás közben a budapesti zsidókórházban született Reiner – mesélte életrajzát – különös vonzalmat érzett a Kos jegyű nők iránt, ebben a csillagjegyben született édesanyja, két felesége, a húga, s mint mondta, gyermekkora óta elemi bajt hozott rá kíváncsisága. Erdélyben, ahol több százszor járt, lépett be az MDF-be („2005-ben az MDF kilépett belőlem”), amely akkor megtévesztette.
Mai személyiségének, pártállásának előzménye, hogy édesapja „füstté vált Auschwitzban”, második apjának csak egyvalami nem sikerült: a hagyományos zsidó baloldalisághoz kötnie fiát. Fiatalemberként gyakran járt Lengyelországban, kiemelkedő személyiségekkel – köztük Andrzej Wajda filmrendezővel – ismerkedett meg, végleg beoltódott az antikommunizmussal s már 1964-ben tudta („minden lengyel tudta”), mi történt Katynban. (A szovjet hadsereg több tízezer lengyel tisztet kivégzett a II. világháború idején, s a németekre fogta – szerk. megj.) Biztos polgári vagyon birtokában az édesanya – mesélte Reiner Péter – az államosítás után talicskát tolt, miután apja belépett a kommunista pártba… Ellenzéki magatartása miatt kirúgták Magyarország összes gimnáziumából, végül később kertészmérnökként sikerült diplomát szereznie.
Ilyen előzmények után lépett be Reiner Péter az elsők egyikeként, büszkén vállalt zsidó származása dacára a Magyar Gárdába.
Nem mindennapi életút, az bizonyos.
Reiner Péter levetített egy kisfilmet a 2006. októberi budapesti rendőri brutalitásokról, amelyet egy évvel később a magyar polgárjogi harcosok Brüsszelbe is elvittek. A különös könyvbemutató egy 18 perces filmmel zárult, amelyben Morvai Krisztina a Tiszta beszéd c., Reiner Péter hitvallását összefoglaló könyvet ismerteti nagy empátiával.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2012. október 18.
Természetes szövetségesek új helyzetben
Amikor nyilvánosságra került a hír, hogy Orbán Viktor miniszterelnök felkérte Szász Jenőt egy nemzetstratégiai intézet megalapítására és vezetésére, politikai színezettől függetlenül többen úgy értékelték e fordulatot, hogy a magyar kormány ily módon próbálja kivonni Szász Jenőt az erdélyi magyar politikából. Ezzel pedig elhárítja az akadályt a két nemzeti autonomista párt, az MPP és az EMNP kiegyezése elől. Szász Jenő ugyanis pártelnöki ténykedésével ellehetetlenítette e két párt együttműködését. Szavazati jogot biztosított a meghívottaknak a 2009-es elnökválasztó küldöttgyűlésen, kizárta pártjából a törvényességhez ragaszkodókat, az erdélyi magyar érdekképviselet kormányzati szerepvállalását pozitív lehetőségként tálalta egy nyilatkozatában, bulvársajtóhoz méltó módon vájkált Tőkés László magánéletében, december elsejei cotroceni-i látogatását nem is említve. Az MPP legutóbbi kongresszusának döntései megerősíteni látszanak e hipotézist, azzal együtt, hogy Kövér László, a párt tiszteletbeli elnöke – Szász Jenő retorikájának szellemében – igyekezett fokozni az MPP-s küldöttekben a Tőkés Lászlóval, illetve az EMNP-vel szembeni fenntartásokat. A Magyar Országgyűlés elnöke több fontos nemzetpolitikai alapigazságot is megállapított: egyetlen magyar ügy létezik; az RMDSZ segítséget nyújtott a balliberálisoknak, hogy még a jogszabályokból is kigyomlálják az egységes magyar nemzet fogalmát. A demokrácia nem gyengíti, hanem erősíti az erdélyi magyarságot; a politikában elengedhetetlen a szövetségesek közötti bizalom. Ugyanakkor Tőkés Lászlót is bírálta, azzal vádolva a kisebbségi politikust, hogy feladta a részben az MPP-nek köszönhetően elnyert függetlenségét, majd a polgári pártnak megüzente, hogy bukott politikai alakulat. A jelek szerint nem zavarta a Fidesz megmondóemberét, hogy 2009-ben csakis bukni lehetett volna függetlenként, miután az RMDSZ ország-világ előtt felajánlotta az Európai Parlament listájának első helyét Tőkés Lászlónak. Ahogy az sem, hogy az EMNT átengedte volna a reménybeli negyedik helyet az MPP-nek, amit az nem fogadott el. Kövér László azt is figyelmen kívül hagyta, hogy az MPP óriási presztízsveszteséget szenvedett, amikor „A választás szabadsága” jelszavakkal való kampányolás után nem indult a 2008-as parlamenti választásokon, az általa támogatott független jelöltek pedig szégyenletesen gyenge eredményt értek el. Sajátos, hogy az MPP oldaláról az egyetlen érdemi bírálat Tőkés László személyével és az EMNP-vel szemben a 2009-es kiegyezés, miközben 2008-ban az MPP is kész volt megállapodást kötni az RMDSZ-szel. Az egyesség már elő volt készítve, végül azért nem írtak alá, mert az RMDSZ az utolsó pillanatban további megalázó feltételeket szabott meg. Arról nem is szólva, hogy a nemrég lezajlott kongresszuson is lehetséges forgatókönyvként jelölték meg az RMDSZ-szel való megegyezést a decemberi választások vonatkozásában. Ami az MPP számára vállalható stratégia, az Tőkés László esetében politikai következetlenségnek minősül? Magától értetődőnek kellene lennie, hogy ha egy egyesség a nemzetpolitikai érdekeket szolgálja, az nem elvetendő. Ha e feltételek érvényre jutnak, bármelyik román politikai erővel meg lehet egyezni, nemhogy az erdélyi magyarok tekintélyes részének bizalmát bíró szervezettel... Még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy e szervezet miként viszonyult az elmúlt két évtizedben legfontosabb nemzetstratégiai célkitűzésünkhöz, a háromszintű autonómiához. Mindezeken túl a lényeg az, hogy az új elnök és az új vezetőtestület megválasztása megteremtette annak lehetőségét, hogy a két nemzeti autonomista párt között egy kölcsönösen előnyös és méltányos egyezség szülessen. Akár már a decemberi parlamenti választásokra vonatkozóan is. Ilyen egyezséget már az önkormányzati választások előtt is lehetett volna kötni, akkor azonban Szász Jenő ezt megakadályozta „dupla vagy semmi” stratégiájával, arra az álláspontra helyezkedve, hogy vagy megegyezik a két párt országos szinten, vagy elnökként letiltja a helyi egyességeket. Remélhetőleg az új vezetőtestület rugalmasabb lesz, és nem tanusít ehhez hasonló, saját esélyeit rontó, szűk látókörű magatartást. Hiszen az EMNP és az MPP voltaképpen természetes szövetségesek: értékrendjük azonos, problémafelvetéseik az erdélyi magyarság sorskérdéseinek vonatkozásában hasonlók, illetve politikai célkitűzéseik megegyeznek.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Amikor nyilvánosságra került a hír, hogy Orbán Viktor miniszterelnök felkérte Szász Jenőt egy nemzetstratégiai intézet megalapítására és vezetésére, politikai színezettől függetlenül többen úgy értékelték e fordulatot, hogy a magyar kormány ily módon próbálja kivonni Szász Jenőt az erdélyi magyar politikából. Ezzel pedig elhárítja az akadályt a két nemzeti autonomista párt, az MPP és az EMNP kiegyezése elől. Szász Jenő ugyanis pártelnöki ténykedésével ellehetetlenítette e két párt együttműködését. Szavazati jogot biztosított a meghívottaknak a 2009-es elnökválasztó küldöttgyűlésen, kizárta pártjából a törvényességhez ragaszkodókat, az erdélyi magyar érdekképviselet kormányzati szerepvállalását pozitív lehetőségként tálalta egy nyilatkozatában, bulvársajtóhoz méltó módon vájkált Tőkés László magánéletében, december elsejei cotroceni-i látogatását nem is említve. Az MPP legutóbbi kongresszusának döntései megerősíteni látszanak e hipotézist, azzal együtt, hogy Kövér László, a párt tiszteletbeli elnöke – Szász Jenő retorikájának szellemében – igyekezett fokozni az MPP-s küldöttekben a Tőkés Lászlóval, illetve az EMNP-vel szembeni fenntartásokat. A Magyar Országgyűlés elnöke több fontos nemzetpolitikai alapigazságot is megállapított: egyetlen magyar ügy létezik; az RMDSZ segítséget nyújtott a balliberálisoknak, hogy még a jogszabályokból is kigyomlálják az egységes magyar nemzet fogalmát. A demokrácia nem gyengíti, hanem erősíti az erdélyi magyarságot; a politikában elengedhetetlen a szövetségesek közötti bizalom. Ugyanakkor Tőkés Lászlót is bírálta, azzal vádolva a kisebbségi politikust, hogy feladta a részben az MPP-nek köszönhetően elnyert függetlenségét, majd a polgári pártnak megüzente, hogy bukott politikai alakulat. A jelek szerint nem zavarta a Fidesz megmondóemberét, hogy 2009-ben csakis bukni lehetett volna függetlenként, miután az RMDSZ ország-világ előtt felajánlotta az Európai Parlament listájának első helyét Tőkés Lászlónak. Ahogy az sem, hogy az EMNT átengedte volna a reménybeli negyedik helyet az MPP-nek, amit az nem fogadott el. Kövér László azt is figyelmen kívül hagyta, hogy az MPP óriási presztízsveszteséget szenvedett, amikor „A választás szabadsága” jelszavakkal való kampányolás után nem indult a 2008-as parlamenti választásokon, az általa támogatott független jelöltek pedig szégyenletesen gyenge eredményt értek el. Sajátos, hogy az MPP oldaláról az egyetlen érdemi bírálat Tőkés László személyével és az EMNP-vel szemben a 2009-es kiegyezés, miközben 2008-ban az MPP is kész volt megállapodást kötni az RMDSZ-szel. Az egyesség már elő volt készítve, végül azért nem írtak alá, mert az RMDSZ az utolsó pillanatban további megalázó feltételeket szabott meg. Arról nem is szólva, hogy a nemrég lezajlott kongresszuson is lehetséges forgatókönyvként jelölték meg az RMDSZ-szel való megegyezést a decemberi választások vonatkozásában. Ami az MPP számára vállalható stratégia, az Tőkés László esetében politikai következetlenségnek minősül? Magától értetődőnek kellene lennie, hogy ha egy egyesség a nemzetpolitikai érdekeket szolgálja, az nem elvetendő. Ha e feltételek érvényre jutnak, bármelyik román politikai erővel meg lehet egyezni, nemhogy az erdélyi magyarok tekintélyes részének bizalmát bíró szervezettel... Még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy e szervezet miként viszonyult az elmúlt két évtizedben legfontosabb nemzetstratégiai célkitűzésünkhöz, a háromszintű autonómiához. Mindezeken túl a lényeg az, hogy az új elnök és az új vezetőtestület megválasztása megteremtette annak lehetőségét, hogy a két nemzeti autonomista párt között egy kölcsönösen előnyös és méltányos egyezség szülessen. Akár már a decemberi parlamenti választásokra vonatkozóan is. Ilyen egyezséget már az önkormányzati választások előtt is lehetett volna kötni, akkor azonban Szász Jenő ezt megakadályozta „dupla vagy semmi” stratégiájával, arra az álláspontra helyezkedve, hogy vagy megegyezik a két párt országos szinten, vagy elnökként letiltja a helyi egyességeket. Remélhetőleg az új vezetőtestület rugalmasabb lesz, és nem tanusít ehhez hasonló, saját esélyeit rontó, szűk látókörű magatartást. Hiszen az EMNP és az MPP voltaképpen természetes szövetségesek: értékrendjük azonos, problémafelvetéseik az erdélyi magyarság sorskérdéseinek vonatkozásában hasonlók, illetve politikai célkitűzéseik megegyeznek.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. október 25.
A Kolozsvári Nyilatkozat húsz esztendeje és a decemberi választások valódi tétje
Húsz esztendő telt el azóta, hogy az akkor még egységes RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsa, valamint a parlamenti frakciók együttes ülése Kolozsváron nagy médianyilvánosság előtt, letagadhatatlanul megfogalmazta az erdélyi magyarság autonómiaigényét. Nevezhetjük történelmi pillanatnak is, hiszen ha a román polgártársak és politikusok, vagy akár az RMDSZ szavazói, illetve politikusai közül bárkit megkérdeznénk, hogy mikor került be az RMDSZ programjába a kulturális autonómia, a válaszadóknak talán egy százaléka szolgálna helyes válasszal.
A kulturális autonómia igényét tudniillik programszinten 1991-ben kodifikálta az RMDSZ, ám a program elfogadása után olyan határozottan, elkötelezetten és sikeresen küzdött e célért a Domokos Géza nevével fémjelzett akkori vezetés, hogy még e jogos célkitűzés programba vétele sem vált tényértékűvé a politikai környezet számára. E kulcsfontosságú politikai programpontot egyszerűen jegelték, tudatosan kerülték az arról szóló kommunikációt. A Kolozsvári Nyilatkozat vonatkozásában már nem lehetett így eljárni, hiszen a nyilatkozat ellenszavazat nélküli elfogadását a képviselők és szenátorok Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes esküje követte.
A Kolozsvári Nyilatkozat elvi téziseit az 1993. január közepén megrendezett brassói kongresszus fordította le az alapszabályzat és a program nyelvére. Megindult az államelvű önépítkezés. 1994 decemberéig – amikor Nagy Benedek Tőkés László ellen irányuló rágalomfüzére súlyos konfliktusig vezetett – volt a szervezetnek közel két válságmentes esztendeje. Ekkor még a politika alapvető irányvonala egybeesett a hivatalos dokumentumok szellemével és betűjével. Néhány érzékeny kérdés (az SZKT első elnökválasztása, az etnikai tisztogatás vitája, a Neptun-ügy) kapcsán időnként ugyan egymásnak feszült a két tábor – a kollaboránsok, illetve az önálló, magyar érdekek mentén politizálók csoportja –, de ezeket a feszültségeket sikerült kezelni. Nagy Benedek rágalomhadjárata, illetve ahogyan az RMDSZ-vezetés arra reagált, bebizonyította, hogy a „Neptun-csoport” és Markó Béla arra játszanak – nemzetellenes klikkérdek által vezérelve –, hogy tönkretegyék az autonomista oldal első számú politikusa, Tőkés László társadalmi-politikai presztízsét. Az 1995 májusában összehívott kongresszus úgy szavazott meg Markó Bélának egy újabb mandátumot, hogy az autonomista önépítkezés két évvel korábbi, határidős feladataiból (nemzeti kataszter összeállítása, belső választás megtartása, autonómia-statútumok elfogadtatása) a politikus semmit nem teljesített.
Az 1996-os kormányzati szerepvállalás bebizonyította azt, amit már 1994 végén sejteni lehetett: Markó Béla – feladva a Kolozsvári Nyilatkozatba foglaltakat és a brassói programot – a továbbiakban a korábban általa is elítélt „Neptun-irányzatra” támaszkodott. A kormányzati szerepvállalás minden szinten paradigmaváltást jelentett. Az államelvű önépítkezést, a nemzeti önkormányzati logikát felváltotta a pártosodás, a civil társadalommal, illetve az egyházakkal kialakított viszony puszta eszközzé silányodott. A magyar nemzetstratégiai érdekek szolgálatát, valamint az önálló külpolitikát felváltotta Románia nemzetközi imázsának ápolása, a politikai sokszínűség helyét pedig egyre inkább az egynemű pártegység kialakítására való törekvés vette át. A folyamatot a 2003-as kongresszus tetőzte be, ahol a kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament létrejöttét ígérő, általános és közvetlen belső választást kiváltották egy részleges, közvetett játékokat megengedő, szervezeten belüli tisztújítással. A Szatmárnémetiben tartott kongresszus Tőkést is megkímélte egy nehéz döntéstől: mintegy leszámolva az 1989-es, demokratikusnak indult, de ki nem teljesedett rendszerváltás gondolati-politikai hagyományával az RMDSZ megszüntette a tiszteletbeli elnöki státust. Ezzel ismét lezárult egy korszak az erdélyi magyarság történetében.
Végigtekintve ugyanis az 1989 óta eltelt több mint két évtizeden, a korszakolás önmagát adja. Az első három év az autonómiagondolat programba vételének korszaka volt, amikor elindult a szervezet az önrendelkezés és az autonómiagondolat megfogalmazásának útján. 1992. október 25. és 1996. november 28. közé – ekkor feltételek nélküli szabad utat adott az SZKT a kormányzati szerepvállalásról szóló tárgyalásoknak – tehetjük a Janus-arcú korszakot, amikor a belső torzsalkodások dacára konkrét lépések is történtek az autonómiaelvű nemzeti önépítkezés terén. A meghasonlottság időszaka 1996-tól 2003-ig tartott : a „belső ellenzék” arra próbálta rászorítani a szervezet vezetését, hogy vállalja fel saját, hivatalos, autonómiaközpontú programját. A 2003-as kongresszusi döntések ezt a továbbiakban lehetetlenné tették, lépéskényszerbe hozva a Kolozsvári Nyilatkozat következetes híveit. Az RMDSZ-en belül maradni önáltatás lett volna, s a közösség becsapása. A Markó-féle vezetés belső választásnak titulálta a megyei nómenklatúra önújraválasztását lehetővé tevő, az elektoros játékokat megengedő részleges tisztújítást, s ezzel leszámolt a tíz évvel korábbi program lényegi gondolatával. Az RMDSZ azóta nem fogadott el autonómiastatútumokat, és a nemzeti kataszter ügyében sem lépett előre. A folytatást ismerjük: megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, majd a Magyar Polgári Szövetség, amit abszurd formai okokra hivatkozva a bukaresti hatalom az RMDSZ igényének megfelelően nem engedett indulni az önkormányzati választásokon. 2008-ban bejegyezték a Magyar Polgári Pártot, amely saját elnökének foglyává vált, a belső demokrácia lábbal tiprásában az RMDSZ-en is túltett. Szükségszerűvé vált az Erdélyi Magyar Néppárt megalakítása. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Szász Jenő a Nemzetstratégiai Intézet megalakításával és vezetésével való megbízása új helyzetet teremt és elhárul az akadály a Kolozsvári Nyilatkozat gondolati hagyományát felvállaló két politikai szervezet, az EMNP és az MPP kiegyezése elől. Úgy tűnik azonban, hogy Szász Jenő az MPP-n belül továbbra is érvényesíteni tudja konfrontatív stratégiáját, így az MPP-EMNP kiegyezésre még várni kell. Holott nemzetpolitikai imperatívusz lenne, hogy kellő politikai bölcsességgel és önkorlátozási hajlandósággal a két nemzeti párt közös választási stratégiát alakítson ki, s a többit a választókra bízza. Akár megegyezik a két autonomista párt, akár nem, a valódi tét az, hogy lesz-e a magyar érdekek mentén politizáló parlamenti érdekképviseletünk vagy folytatódik a magyar célokat a román fél vélt tűrőképességéhez mérő, pozícióorientált, klikkérdekű álképviselet regnálása.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Húsz esztendő telt el azóta, hogy az akkor még egységes RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsa, valamint a parlamenti frakciók együttes ülése Kolozsváron nagy médianyilvánosság előtt, letagadhatatlanul megfogalmazta az erdélyi magyarság autonómiaigényét. Nevezhetjük történelmi pillanatnak is, hiszen ha a román polgártársak és politikusok, vagy akár az RMDSZ szavazói, illetve politikusai közül bárkit megkérdeznénk, hogy mikor került be az RMDSZ programjába a kulturális autonómia, a válaszadóknak talán egy százaléka szolgálna helyes válasszal.
A kulturális autonómia igényét tudniillik programszinten 1991-ben kodifikálta az RMDSZ, ám a program elfogadása után olyan határozottan, elkötelezetten és sikeresen küzdött e célért a Domokos Géza nevével fémjelzett akkori vezetés, hogy még e jogos célkitűzés programba vétele sem vált tényértékűvé a politikai környezet számára. E kulcsfontosságú politikai programpontot egyszerűen jegelték, tudatosan kerülték az arról szóló kommunikációt. A Kolozsvári Nyilatkozat vonatkozásában már nem lehetett így eljárni, hiszen a nyilatkozat ellenszavazat nélküli elfogadását a képviselők és szenátorok Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes esküje követte.
A Kolozsvári Nyilatkozat elvi téziseit az 1993. január közepén megrendezett brassói kongresszus fordította le az alapszabályzat és a program nyelvére. Megindult az államelvű önépítkezés. 1994 decemberéig – amikor Nagy Benedek Tőkés László ellen irányuló rágalomfüzére súlyos konfliktusig vezetett – volt a szervezetnek közel két válságmentes esztendeje. Ekkor még a politika alapvető irányvonala egybeesett a hivatalos dokumentumok szellemével és betűjével. Néhány érzékeny kérdés (az SZKT első elnökválasztása, az etnikai tisztogatás vitája, a Neptun-ügy) kapcsán időnként ugyan egymásnak feszült a két tábor – a kollaboránsok, illetve az önálló, magyar érdekek mentén politizálók csoportja –, de ezeket a feszültségeket sikerült kezelni. Nagy Benedek rágalomhadjárata, illetve ahogyan az RMDSZ-vezetés arra reagált, bebizonyította, hogy a „Neptun-csoport” és Markó Béla arra játszanak – nemzetellenes klikkérdek által vezérelve –, hogy tönkretegyék az autonomista oldal első számú politikusa, Tőkés László társadalmi-politikai presztízsét. Az 1995 májusában összehívott kongresszus úgy szavazott meg Markó Bélának egy újabb mandátumot, hogy az autonomista önépítkezés két évvel korábbi, határidős feladataiból (nemzeti kataszter összeállítása, belső választás megtartása, autonómia-statútumok elfogadtatása) a politikus semmit nem teljesített.
Az 1996-os kormányzati szerepvállalás bebizonyította azt, amit már 1994 végén sejteni lehetett: Markó Béla – feladva a Kolozsvári Nyilatkozatba foglaltakat és a brassói programot – a továbbiakban a korábban általa is elítélt „Neptun-irányzatra” támaszkodott. A kormányzati szerepvállalás minden szinten paradigmaváltást jelentett. Az államelvű önépítkezést, a nemzeti önkormányzati logikát felváltotta a pártosodás, a civil társadalommal, illetve az egyházakkal kialakított viszony puszta eszközzé silányodott. A magyar nemzetstratégiai érdekek szolgálatát, valamint az önálló külpolitikát felváltotta Románia nemzetközi imázsának ápolása, a politikai sokszínűség helyét pedig egyre inkább az egynemű pártegység kialakítására való törekvés vette át. A folyamatot a 2003-as kongresszus tetőzte be, ahol a kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament létrejöttét ígérő, általános és közvetlen belső választást kiváltották egy részleges, közvetett játékokat megengedő, szervezeten belüli tisztújítással. A Szatmárnémetiben tartott kongresszus Tőkést is megkímélte egy nehéz döntéstől: mintegy leszámolva az 1989-es, demokratikusnak indult, de ki nem teljesedett rendszerváltás gondolati-politikai hagyományával az RMDSZ megszüntette a tiszteletbeli elnöki státust. Ezzel ismét lezárult egy korszak az erdélyi magyarság történetében.
Végigtekintve ugyanis az 1989 óta eltelt több mint két évtizeden, a korszakolás önmagát adja. Az első három év az autonómiagondolat programba vételének korszaka volt, amikor elindult a szervezet az önrendelkezés és az autonómiagondolat megfogalmazásának útján. 1992. október 25. és 1996. november 28. közé – ekkor feltételek nélküli szabad utat adott az SZKT a kormányzati szerepvállalásról szóló tárgyalásoknak – tehetjük a Janus-arcú korszakot, amikor a belső torzsalkodások dacára konkrét lépések is történtek az autonómiaelvű nemzeti önépítkezés terén. A meghasonlottság időszaka 1996-tól 2003-ig tartott : a „belső ellenzék” arra próbálta rászorítani a szervezet vezetését, hogy vállalja fel saját, hivatalos, autonómiaközpontú programját. A 2003-as kongresszusi döntések ezt a továbbiakban lehetetlenné tették, lépéskényszerbe hozva a Kolozsvári Nyilatkozat következetes híveit. Az RMDSZ-en belül maradni önáltatás lett volna, s a közösség becsapása. A Markó-féle vezetés belső választásnak titulálta a megyei nómenklatúra önújraválasztását lehetővé tevő, az elektoros játékokat megengedő részleges tisztújítást, s ezzel leszámolt a tíz évvel korábbi program lényegi gondolatával. Az RMDSZ azóta nem fogadott el autonómiastatútumokat, és a nemzeti kataszter ügyében sem lépett előre. A folytatást ismerjük: megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, majd a Magyar Polgári Szövetség, amit abszurd formai okokra hivatkozva a bukaresti hatalom az RMDSZ igényének megfelelően nem engedett indulni az önkormányzati választásokon. 2008-ban bejegyezték a Magyar Polgári Pártot, amely saját elnökének foglyává vált, a belső demokrácia lábbal tiprásában az RMDSZ-en is túltett. Szükségszerűvé vált az Erdélyi Magyar Néppárt megalakítása. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Szász Jenő a Nemzetstratégiai Intézet megalakításával és vezetésével való megbízása új helyzetet teremt és elhárul az akadály a Kolozsvári Nyilatkozat gondolati hagyományát felvállaló két politikai szervezet, az EMNP és az MPP kiegyezése elől. Úgy tűnik azonban, hogy Szász Jenő az MPP-n belül továbbra is érvényesíteni tudja konfrontatív stratégiáját, így az MPP-EMNP kiegyezésre még várni kell. Holott nemzetpolitikai imperatívusz lenne, hogy kellő politikai bölcsességgel és önkorlátozási hajlandósággal a két nemzeti párt közös választási stratégiát alakítson ki, s a többit a választókra bízza. Akár megegyezik a két autonomista párt, akár nem, a valódi tét az, hogy lesz-e a magyar érdekek mentén politizáló parlamenti érdekképviseletünk vagy folytatódik a magyar célokat a román fél vélt tűrőképességéhez mérő, pozícióorientált, klikkérdekű álképviselet regnálása.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. október 27.
Újabb eskütétel az autonómiáért
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) politikatörténeti konferenciával emlékezik arra az 1992. október 25-i eseményre, amikor az RMDSZ akkori vezetői a kolozsvári Szent Mihály-templomban esküt tettek az autonómia kivívásáért, illetve az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén elfogadták a Kolozsvári Nyilatkozat néven ismertté vált dokumentumot.
A tervek szerint a konferencián előadást tart többek között Tőkés László EP-képviselő, Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium államtitkára, és videóüzenetben szólal fel Gál Kinga magyarországi EP-képviselő.
A kolozsvári nyilatkozatról értekezik továbbá Borbély Zsolt Attila, az EMNP alelnöke, Bodó Barna és Bakk Miklós politológusok, valamint Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke.
Az autonomista erők önálló politikai szerveződéséről Toró T. Tibor EMNP-elnök értekezik. A konferencia végén a zárónyilatkozat elfogadása után az EMNP képviselő- és szenátorjelöltjei újabb esküt tesznek az autonómiáért, majd megkoszorúzzák Márton Áron szobrát.
Szabadság (Kolozsvár)
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) politikatörténeti konferenciával emlékezik arra az 1992. október 25-i eseményre, amikor az RMDSZ akkori vezetői a kolozsvári Szent Mihály-templomban esküt tettek az autonómia kivívásáért, illetve az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén elfogadták a Kolozsvári Nyilatkozat néven ismertté vált dokumentumot.
A tervek szerint a konferencián előadást tart többek között Tőkés László EP-képviselő, Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium államtitkára, és videóüzenetben szólal fel Gál Kinga magyarországi EP-képviselő.
A kolozsvári nyilatkozatról értekezik továbbá Borbély Zsolt Attila, az EMNP alelnöke, Bodó Barna és Bakk Miklós politológusok, valamint Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke.
Az autonomista erők önálló politikai szerveződéséről Toró T. Tibor EMNP-elnök értekezik. A konferencia végén a zárónyilatkozat elfogadása után az EMNP képviselő- és szenátorjelöltjei újabb esküt tesznek az autonómiáért, majd megkoszorúzzák Márton Áron szobrát.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. november 7.
A magyar ál-baloldal természetrajza
A magát baloldalnak nevező politikai amőba annak köszönheti többek között választói bázisának viszonylagos stabilitását, hogy a választók nagy része a baloldallal a szociális érzékenységet társítja. Miközben a baloldal egy ennél szélesebb politikai-politológiai fogalom, melynek a politikai elit szintjén sokkal inkább meghatározó az eszmei-ideológiai dimenziója.
A baloldal ideológiai síkon gyökereiben internacionalista, azaz nemzetellenes, hagyományellenes, azon belül vallás- és egyházellenes, voluntarista, hisz az állami erőszakban, többre tartja a „társadalommérnökséget” a kipróbált hagyományos intézmények működésénél, a szerves fejlődés helyett a múltat „végképp eltörölni” igyekszik. Mindez éppen úgy áll a liberalizmusra, mely áldott emlékű püspökünk, Márton Áron szerint is megágyazott eszmeileg a bolsevizmusnak, mint szociál-demokráciára, a szociál-liberalizmusra, szocializmusra és kommunizmusra. Az eszmei gyökerek közösek.
Mégis az emberek nagy többsége a „baloldal” kifejezés hallatán a szociális háló sűrű szövésére gondol, az elesettek felemelésére, az esélyegyenlőséget célul kitűzőkre. Miközben ezeket a programpontokat a keresztény szocializmus és a nemzeti szocializmus is zászlajára tűzte. A nemzeti szocializmus szókapcsolat közép-, de lehet, hogy hosszú távon diszkreditálódott azzal, hogy a Harmadik Birodalomban összekapcsolták a rasszizmussal és egy embertelen diktatúrával. Ami nem jelenti azt, hogy ez a politikai program-kapcsolódás szükségképpeni lenne, mint ahogy a katolicizmus sem jelent szükségképpen inkvizíciót s a liberalizmus sem jelent feltétlenül anarchiát. Mi több, a következetes nemzeti alapállás, a gazdasági síkon értelmezett baloldaliságból, a szociális érzékenységből szükségképpen kell valamennyit integrálnia.
A nemzet-centrikus gondolkodásmód ugyanakkor nem szükségképpen irányul bárki más ellen: az erdélyi magyarság megszokhatta, hogy ha egy román politikai erő a nemzet fontosságát hangsúlyozza, akkor az létében támadja közösségünket. Ennek a sajátos román történelemfejlődés az oka, azon belül elsősorban Erdély sikeres elorzása a Magyar Királyságtól. Emellett a nemzeti gondolat szalon-képtelenítésére a baloldal tudatosan törekszik, s előszeretettel, tudatosan mossa össze a nemzeti öncélúságot a sovinizmussal, idegen-ellenességgel, rasszizmussal, antiszemitizimussal, nácizmussal és fasizmussal. Többnyire alaptalanul.
A posztkommunista baloldal a rendszerváltás után lényegében ideológia nélkül maradt. Tellér Gyula, az egyik leglényeglátóbb magyar közgazdász megfogalmazásában „ideológiájuk egyik fele a kapitalista magántulajdonra áthangszerelt szocialista internacionalista hatékonyságideológia. A társadalom többi részére nézve pedig a nyitott társadalom és a másság tisztelete ideológiai zászlaja alatt tovább folytatták az elődcsoportjaik által már a szocializmusban megkezdett támadást a nemzeti öntudat és önbecsülés, az önálló magyar történelemkép, a keresztény alapú közmorál ellen, illetve ezek reprodukciós intézményei és folyamatai ellen.” Mindemellett a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum a világot globalizáló s térségünket gyarmatosító Új Birodalom helyi adminisztrációjaként működik, azaz segédkezik az ország kifosztásában, a pénzszivattyúk működtetésében, hogy Bogár László professzor szóképével éljek, főszerepet vitt a nemzeti vagyon kiárusításában, és mindent képvisel, csak az elesetteket, a bérből és fizetésből élőket nem.
Mindaz, amit eddig leírtam, nem mond semmit az alternatíváról és semmiképpen sem értelmezendő a Fidesz burkolt reklámjának. Ha a Fideszből kivonjuk az Új Birodalom intézményei és politikusai által legtöbbet támadott Orbán Viktort, és helyettesítjük mondjuk valakivel az alvezérek közül, a különbség a globalizáció szempontjából a baloldalhoz képest elenyésző lesz. S a Fidesz Orbán Viktorral az élen is követ el hibákat, amint azt Ángyán professzor feltáró munkája vagy a kulturális finanszírozás keretében a nemzetellenes orgánumok pénzelése is igazolja, hogy most ne beszéljek arról, hogy az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházban nemzetgyalázó darabokat lehetett bemutatni a 2010-es kétharmados győzelem után.
Visszatérve a „baloldalra”, e társaság most készül egy olcsó trükkel harmadszor is beetetni a magyar választópolgárokat. 2002-ben az esetlen, kommunikáció-képtelen Medgyessyből emberközeli, szerethető figurát csináltak médiaerejükkel és választást nyertek vele. Miután kiderült, hogy ezt nem tudják megismételni, előhúzták a tarsolyból a kiemelkedő színészi és retorikai képességekkel bíró Gyurcsányt, akivel az élen megnyerték a 2006-os választásokat. A nyolcéves szocialista-szabaddemokrata szabadrablás annyira lepusztította az országot, hogy a 2010-es vereség kódolt volt. Ebbe hagyták belefutni a mindenféle karizmának híján való Mesterházyt. Most pedig azt remélik, hogy a beszállítóit a Hajdú Bét vezetőjeként ki nem fizető és ezzel több embert öngyilkosságba kergető korábbi MSZP-s miniszter, majd miniszterelnök Bajnai Gordont külső és belső globalista erőösszefogással sikerül felépíteni 2014-re.
Meglátjuk, hogy a magyar választók hagyják-e magukat ugyanazon politikai bűnszövetkezet által ugyanazzal az olcsó trükkel harmadszor is megtéveszteni.
Borbély Zsolt Attila
Nyugati Jelen (Arad)
A magát baloldalnak nevező politikai amőba annak köszönheti többek között választói bázisának viszonylagos stabilitását, hogy a választók nagy része a baloldallal a szociális érzékenységet társítja. Miközben a baloldal egy ennél szélesebb politikai-politológiai fogalom, melynek a politikai elit szintjén sokkal inkább meghatározó az eszmei-ideológiai dimenziója.
A baloldal ideológiai síkon gyökereiben internacionalista, azaz nemzetellenes, hagyományellenes, azon belül vallás- és egyházellenes, voluntarista, hisz az állami erőszakban, többre tartja a „társadalommérnökséget” a kipróbált hagyományos intézmények működésénél, a szerves fejlődés helyett a múltat „végképp eltörölni” igyekszik. Mindez éppen úgy áll a liberalizmusra, mely áldott emlékű püspökünk, Márton Áron szerint is megágyazott eszmeileg a bolsevizmusnak, mint szociál-demokráciára, a szociál-liberalizmusra, szocializmusra és kommunizmusra. Az eszmei gyökerek közösek.
Mégis az emberek nagy többsége a „baloldal” kifejezés hallatán a szociális háló sűrű szövésére gondol, az elesettek felemelésére, az esélyegyenlőséget célul kitűzőkre. Miközben ezeket a programpontokat a keresztény szocializmus és a nemzeti szocializmus is zászlajára tűzte. A nemzeti szocializmus szókapcsolat közép-, de lehet, hogy hosszú távon diszkreditálódott azzal, hogy a Harmadik Birodalomban összekapcsolták a rasszizmussal és egy embertelen diktatúrával. Ami nem jelenti azt, hogy ez a politikai program-kapcsolódás szükségképpeni lenne, mint ahogy a katolicizmus sem jelent szükségképpen inkvizíciót s a liberalizmus sem jelent feltétlenül anarchiát. Mi több, a következetes nemzeti alapállás, a gazdasági síkon értelmezett baloldaliságból, a szociális érzékenységből szükségképpen kell valamennyit integrálnia.
A nemzet-centrikus gondolkodásmód ugyanakkor nem szükségképpen irányul bárki más ellen: az erdélyi magyarság megszokhatta, hogy ha egy román politikai erő a nemzet fontosságát hangsúlyozza, akkor az létében támadja közösségünket. Ennek a sajátos román történelemfejlődés az oka, azon belül elsősorban Erdély sikeres elorzása a Magyar Királyságtól. Emellett a nemzeti gondolat szalon-képtelenítésére a baloldal tudatosan törekszik, s előszeretettel, tudatosan mossa össze a nemzeti öncélúságot a sovinizmussal, idegen-ellenességgel, rasszizmussal, antiszemitizimussal, nácizmussal és fasizmussal. Többnyire alaptalanul.
A posztkommunista baloldal a rendszerváltás után lényegében ideológia nélkül maradt. Tellér Gyula, az egyik leglényeglátóbb magyar közgazdász megfogalmazásában „ideológiájuk egyik fele a kapitalista magántulajdonra áthangszerelt szocialista internacionalista hatékonyságideológia. A társadalom többi részére nézve pedig a nyitott társadalom és a másság tisztelete ideológiai zászlaja alatt tovább folytatták az elődcsoportjaik által már a szocializmusban megkezdett támadást a nemzeti öntudat és önbecsülés, az önálló magyar történelemkép, a keresztény alapú közmorál ellen, illetve ezek reprodukciós intézményei és folyamatai ellen.” Mindemellett a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum a világot globalizáló s térségünket gyarmatosító Új Birodalom helyi adminisztrációjaként működik, azaz segédkezik az ország kifosztásában, a pénzszivattyúk működtetésében, hogy Bogár László professzor szóképével éljek, főszerepet vitt a nemzeti vagyon kiárusításában, és mindent képvisel, csak az elesetteket, a bérből és fizetésből élőket nem.
Mindaz, amit eddig leírtam, nem mond semmit az alternatíváról és semmiképpen sem értelmezendő a Fidesz burkolt reklámjának. Ha a Fideszből kivonjuk az Új Birodalom intézményei és politikusai által legtöbbet támadott Orbán Viktort, és helyettesítjük mondjuk valakivel az alvezérek közül, a különbség a globalizáció szempontjából a baloldalhoz képest elenyésző lesz. S a Fidesz Orbán Viktorral az élen is követ el hibákat, amint azt Ángyán professzor feltáró munkája vagy a kulturális finanszírozás keretében a nemzetellenes orgánumok pénzelése is igazolja, hogy most ne beszéljek arról, hogy az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházban nemzetgyalázó darabokat lehetett bemutatni a 2010-es kétharmados győzelem után.
Visszatérve a „baloldalra”, e társaság most készül egy olcsó trükkel harmadszor is beetetni a magyar választópolgárokat. 2002-ben az esetlen, kommunikáció-képtelen Medgyessyből emberközeli, szerethető figurát csináltak médiaerejükkel és választást nyertek vele. Miután kiderült, hogy ezt nem tudják megismételni, előhúzták a tarsolyból a kiemelkedő színészi és retorikai képességekkel bíró Gyurcsányt, akivel az élen megnyerték a 2006-os választásokat. A nyolcéves szocialista-szabaddemokrata szabadrablás annyira lepusztította az országot, hogy a 2010-es vereség kódolt volt. Ebbe hagyták belefutni a mindenféle karizmának híján való Mesterházyt. Most pedig azt remélik, hogy a beszállítóit a Hajdú Bét vezetőjeként ki nem fizető és ezzel több embert öngyilkosságba kergető korábbi MSZP-s miniszter, majd miniszterelnök Bajnai Gordont külső és belső globalista erőösszefogással sikerül felépíteni 2014-re.
Meglátjuk, hogy a magyar választók hagyják-e magukat ugyanazon politikai bűnszövetkezet által ugyanazzal az olcsó trükkel harmadszor is megtéveszteni.
Borbély Zsolt Attila
Nyugati Jelen (Arad)
2012. november 8.
Szavazatrablás és magyarellenes pokol
Az érvelés soha nem volt az RMDSZ-fősodor erőssége. Az egykoron egységes és sokszínű RMDSZ-ben a Markó-éra alatt – főleg Frunda György SZKT elnökségének idején – gyakran megtörtént, hogy a megtámadottnak nem adtak lehetőséget a válaszra. Markó Béla rendszeresen elbeszélt az őt bírálók feje fölött. Sok esetben kikerülték a nyílt vitát, akárcsak a minap, amikor Kovács Péter RMDSZ-főtitkár nem vállalta, hogy Szilágyi Zsolttal, az EMNP alelnökével nyilvánosan ütköztessék az erdélyi magyarság jövőjével kapcsolatos meglátásaikat. A vita elkerülésének van egy másik módszere is, amelyet a jeles szociológus, Pokol Béla „nyelvpolitikaként” határoz meg. Bő másfél évtizede megfogalmazott Ideológia és nyelvpolitika című írásában a következőképpen körvonalazta a nyelvpolitika mibenlétét: „E küzdelem lényege, hogy ellentétes politikai erő törekvése ellen nem érveléssel lépnek fel, nem céljainak káros jellegét, esetleg hibás elvi megalapozását mutatják be történelemből vett példákkal illusztrálva.
A törekvésre olyan kifejezést ragasztanak, amely ellenszenves (nevetséges, amorális stb.) a tömegek számára, és ezt terjesztik el a közvéleményben.” Pokol Béla írásaiból egyértelműen kiderül az is, hogy a tudatalatti manipulálására építő kommunikációs eljárások betörése a politikai szférába nem magyar sajátosság, hanem 20. századi jelenség: „Igazán jelentős áttörés a politikai harcokban akkor mehet végbe, ha a mélyebb nyelvi rétegekben húzzák ki a politikai ellenerők kulcsszavai, distinkciói alól a talajt, és új kifejezéseket, új distinkciókat tudnak elterjeszteni helyettük. A konkrét választási küzdelmek ekkor már csak a részleteken változtathatnak. A nyelvpolitikában sikertelen pártot megverik, mielőtt a pástra léphetne.”
A nyelvpolitika különösen akkor igen erős fegyver egy párt kezében, ha az teljes vagy közel teljes médiakontrollal rendelkezik, ha ellenőrzi az elektronikus médiát és a sajtó nagy részét. Magyarországon hosszú ideig erre csak a balliberális oldal volt képes, élt is a lehetőséggel. A nemzeti gondolkodásmódot összemosta a sovinizmussal, rasszizmussal, etnicizmussal, szélsőségességgel, antiszemitizmussal, nácizmussal, fasizmussal. Számtalan példát idézhetnénk, ám a legszemléletesebb Tamás Gáspár Miklós publicisztikája, aki lényegében képtelen volt a nemzetben gondolkodókról akár egy sort is úgy leírni, hogy az előbbi jelzők közül kettőt-hármat – minden alap nélkül – rájuk ne ragasszon. De számos olyan eljárás említhető meg, amikor a vitázó felek nem érvekre támaszkodnak, hanem asszociációkra építve neveznek meg jelenségeket, bélyegeznek meg politikusokat.
Erdélyben sem ismeretlenek ezek a kommunikációs eljárások. Kelemen Hunorék nemrég „szavazatrablással” vádolták meg az EMNP-t. Nyílt színen, érvütköztetés mellett egy ilyen kifejezés használata közröhejbe fulladhatna. Mit ért a demokráciából, a plurális politikai versenyből az, aki a másik pártot „szavazatrablással” vádolja? A szavazat netán nem a szavazóé? El lehet azt egyáltalán rabolni? Hasonlóan vitaképtelen, abszurd szöveg az is, amikor egy magát érdek-képviseleti szövetségnek valló, ám pártként viselkedő szervezet önmagát a képviselt közösséggel azonosítja. Az RMDSZ vezetői mindig is hajlamosak voltak erre, legdurvább megnyilvánulásuk az volt, amikor Frunda György 2007-ben azzal vádolta Tőkés Lászlót, hogy a magyarság ellen indul választási harcba.
Apropó Frunda György: a sztárszenátor legutóbb azzal a sajátos jogértelmezéssel állt a választók elé, hogy a 6 : 3-as küszöb a kisebbségek esetén csak egy pártra vonatkozhat. Talány, hogy miként akarta eladni a választóknak ezt a jogi abszurdumot. Miközben a törvény szabatosan megfogalmazza: az alternatív küszöb valamennyi választáson induló szervezetre vonatkozik. Fontosabb lett a megtévesztés, mint a saját szakmai presztízs? Attól, hogy a jogi szövegek megfogalmazása több esetben eltérő értelmezésekre ad alkalmat, elhitethető az emberekkel egy egyértelmű törvény nem létező homályossága?
De a jobbak között is akad, aki alaptalan állításokra ragadtatja magát. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere azt állítja, hogy aki városában az EMNP-re szavaz, román jelöltre adja a voksát. Olcsó dolog lenne visszalőni azzal, hogy ennek a fordítottja épp ennyire igaz. Maradjunk annyiban, hogy önmagát komolyan vevő politikus ilyen abszurdumot nem jelenthet ki. Mint ahogy Antal Árpádnak az a kijelentése sem állja meg a helyét, hogy „elszabadul a magyarellenes pokol, ha december 9-e után nem vagyunk erősek”. Efféle riogatást Domokos Gézától, Nagy Benedektől, Tokay Györgytől hallottunk, később mások is üzérkedtek vele, sosem hittem volna, hogy a közéleti kérdésekben alapvetően tisztán látó Antal Árpád is hasonlókhoz folyamodik. Ő ne vette volna észre, hogy a magyarellenesség nem függ a magyar képviselet erősségétől? Ő ne tudná, hogy 1990-ben, amikor a legerősebb képviseletünk volt minden szempontból, akkor dúlt a legnagyobb magyarellenesség az országban? Soha annyi szavazatot nem kapott az RMDSZ, mint abban az évben, egységes volt a magyarság, a szövetséget támogatták az egyházak, a civil társadalom és a sajtó, mégis akkoriban bujtogatták fel leginkább ellenünk a románságot. A magyarellenesség intenzitását a román politikum boszorkánykonyháján határozzák meg. Ha a háttérben tevékenykedő döntéshozók szükségét érzik, előrántják a magyarellenesség kártyáját. Ha pedig attól remélnek stratégiai sikert, hogy engedékenynek mutatkoznak, akkor nem. Visszatérve a nyelvpolitikára: a kampány még meg sem kezdődött, de már lőnek a szövetség kommunikációs ágyúi, ahogy a csövön kifér. Nagy kérdés, hogy mindez miként csapódik majd le a választók körében. Egy hónap múlva megtudjuk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az érvelés soha nem volt az RMDSZ-fősodor erőssége. Az egykoron egységes és sokszínű RMDSZ-ben a Markó-éra alatt – főleg Frunda György SZKT elnökségének idején – gyakran megtörtént, hogy a megtámadottnak nem adtak lehetőséget a válaszra. Markó Béla rendszeresen elbeszélt az őt bírálók feje fölött. Sok esetben kikerülték a nyílt vitát, akárcsak a minap, amikor Kovács Péter RMDSZ-főtitkár nem vállalta, hogy Szilágyi Zsolttal, az EMNP alelnökével nyilvánosan ütköztessék az erdélyi magyarság jövőjével kapcsolatos meglátásaikat. A vita elkerülésének van egy másik módszere is, amelyet a jeles szociológus, Pokol Béla „nyelvpolitikaként” határoz meg. Bő másfél évtizede megfogalmazott Ideológia és nyelvpolitika című írásában a következőképpen körvonalazta a nyelvpolitika mibenlétét: „E küzdelem lényege, hogy ellentétes politikai erő törekvése ellen nem érveléssel lépnek fel, nem céljainak káros jellegét, esetleg hibás elvi megalapozását mutatják be történelemből vett példákkal illusztrálva.
A törekvésre olyan kifejezést ragasztanak, amely ellenszenves (nevetséges, amorális stb.) a tömegek számára, és ezt terjesztik el a közvéleményben.” Pokol Béla írásaiból egyértelműen kiderül az is, hogy a tudatalatti manipulálására építő kommunikációs eljárások betörése a politikai szférába nem magyar sajátosság, hanem 20. századi jelenség: „Igazán jelentős áttörés a politikai harcokban akkor mehet végbe, ha a mélyebb nyelvi rétegekben húzzák ki a politikai ellenerők kulcsszavai, distinkciói alól a talajt, és új kifejezéseket, új distinkciókat tudnak elterjeszteni helyettük. A konkrét választási küzdelmek ekkor már csak a részleteken változtathatnak. A nyelvpolitikában sikertelen pártot megverik, mielőtt a pástra léphetne.”
A nyelvpolitika különösen akkor igen erős fegyver egy párt kezében, ha az teljes vagy közel teljes médiakontrollal rendelkezik, ha ellenőrzi az elektronikus médiát és a sajtó nagy részét. Magyarországon hosszú ideig erre csak a balliberális oldal volt képes, élt is a lehetőséggel. A nemzeti gondolkodásmódot összemosta a sovinizmussal, rasszizmussal, etnicizmussal, szélsőségességgel, antiszemitizmussal, nácizmussal, fasizmussal. Számtalan példát idézhetnénk, ám a legszemléletesebb Tamás Gáspár Miklós publicisztikája, aki lényegében képtelen volt a nemzetben gondolkodókról akár egy sort is úgy leírni, hogy az előbbi jelzők közül kettőt-hármat – minden alap nélkül – rájuk ne ragasszon. De számos olyan eljárás említhető meg, amikor a vitázó felek nem érvekre támaszkodnak, hanem asszociációkra építve neveznek meg jelenségeket, bélyegeznek meg politikusokat.
Erdélyben sem ismeretlenek ezek a kommunikációs eljárások. Kelemen Hunorék nemrég „szavazatrablással” vádolták meg az EMNP-t. Nyílt színen, érvütköztetés mellett egy ilyen kifejezés használata közröhejbe fulladhatna. Mit ért a demokráciából, a plurális politikai versenyből az, aki a másik pártot „szavazatrablással” vádolja? A szavazat netán nem a szavazóé? El lehet azt egyáltalán rabolni? Hasonlóan vitaképtelen, abszurd szöveg az is, amikor egy magát érdek-képviseleti szövetségnek valló, ám pártként viselkedő szervezet önmagát a képviselt közösséggel azonosítja. Az RMDSZ vezetői mindig is hajlamosak voltak erre, legdurvább megnyilvánulásuk az volt, amikor Frunda György 2007-ben azzal vádolta Tőkés Lászlót, hogy a magyarság ellen indul választási harcba.
Apropó Frunda György: a sztárszenátor legutóbb azzal a sajátos jogértelmezéssel állt a választók elé, hogy a 6 : 3-as küszöb a kisebbségek esetén csak egy pártra vonatkozhat. Talány, hogy miként akarta eladni a választóknak ezt a jogi abszurdumot. Miközben a törvény szabatosan megfogalmazza: az alternatív küszöb valamennyi választáson induló szervezetre vonatkozik. Fontosabb lett a megtévesztés, mint a saját szakmai presztízs? Attól, hogy a jogi szövegek megfogalmazása több esetben eltérő értelmezésekre ad alkalmat, elhitethető az emberekkel egy egyértelmű törvény nem létező homályossága?
De a jobbak között is akad, aki alaptalan állításokra ragadtatja magát. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere azt állítja, hogy aki városában az EMNP-re szavaz, román jelöltre adja a voksát. Olcsó dolog lenne visszalőni azzal, hogy ennek a fordítottja épp ennyire igaz. Maradjunk annyiban, hogy önmagát komolyan vevő politikus ilyen abszurdumot nem jelenthet ki. Mint ahogy Antal Árpádnak az a kijelentése sem állja meg a helyét, hogy „elszabadul a magyarellenes pokol, ha december 9-e után nem vagyunk erősek”. Efféle riogatást Domokos Gézától, Nagy Benedektől, Tokay Györgytől hallottunk, később mások is üzérkedtek vele, sosem hittem volna, hogy a közéleti kérdésekben alapvetően tisztán látó Antal Árpád is hasonlókhoz folyamodik. Ő ne vette volna észre, hogy a magyarellenesség nem függ a magyar képviselet erősségétől? Ő ne tudná, hogy 1990-ben, amikor a legerősebb képviseletünk volt minden szempontból, akkor dúlt a legnagyobb magyarellenesség az országban? Soha annyi szavazatot nem kapott az RMDSZ, mint abban az évben, egységes volt a magyarság, a szövetséget támogatták az egyházak, a civil társadalom és a sajtó, mégis akkoriban bujtogatták fel leginkább ellenünk a románságot. A magyarellenesség intenzitását a román politikum boszorkánykonyháján határozzák meg. Ha a háttérben tevékenykedő döntéshozók szükségét érzik, előrántják a magyarellenesség kártyáját. Ha pedig attól remélnek stratégiai sikert, hogy engedékenynek mutatkoznak, akkor nem. Visszatérve a nyelvpolitikára: a kampány még meg sem kezdődött, de már lőnek a szövetség kommunikációs ágyúi, ahogy a csövön kifér. Nagy kérdés, hogy mindez miként csapódik majd le a választók körében. Egy hónap múlva megtudjuk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. november 15.
Kampány és valóság
Lehangoló, de annál markánsabb, szakmailag is alátámasztott igazság, hogy a tömegdemokráciában a választási kampányok törvényszerűségei a kereskedelmi reklámkampányokéval azonosak. A választók úgy teszik le voksukat egyik vagy másik párt mellett, ahogy fogkrémet, mosóport vagy sört választanak. Mindkét esetben van egy tudatos vásárlói/választói réteg, amely szinte elenyésző, a fennmaradt nagyobbik hányadhoz tartozók esetében azonban az a meghatározó, hogy ki tudta rafináltabb, a valósághoz jellemzően nem is közelítő kampányüzenettel minél több síkon megszólítani a nagyérdeműt.
A legcinikusabb ebben a kérdésben Torgyán József volt, aki minden választáson, melyen pártja részt vett, megjósolta a Független Kisgazdapárt mindent elsöprő – az 1945-ös váltást idéző –győzelmét. Miután pártja szerény – mindössze 10 százalék körüli – eredményt ért el, egy riporter szembesítette a magát Kossuthhoz hasonlító rétort korábbi jövendöléseivel. Torgyán mosolyogva válaszolta: hát persze, azt kampányidőszakban mondtam, amikor egy pártvezérnek a lelkesítés a dolga. Mindazonáltal abban is van valami, hogy nem szabad a választót hülyének nézni. Mert ha az ellenfél kiszúr egy vagy több ilyen esetet, és kellően felhangosítja azokat, abból bizony bukás lehet. Az RMDSZ magabiztos, mert médiafronton ura a helyzetnek. Nem tartanak attól, hogy elnökük demagóg és teljességgel alaptalan kijelentései – „minden olyan magyar szavazat, amelyet nem az RMDSZ-re adnak le, román mandátumot jelent” – visszacsapnak rájuk. Hadd idézzük fel az Udvarhelyért Polgári Egyesület (UPE) esetét. Az egyesületet – viszonylagos választási sikere után – az RMDSZ által irányított kisebbségvédelmi minisztérium helyezte törvényen kívül, a román bíróság mulasztására hivatkozva. Az UPE bejegyzését megsemmisítő román justizmord után a már megválasztott UPE-s tanácsosoknak az RMDSZ semmisítette meg a mandátumát. Ez viszont nem alaptalan spekuláció, mint Kelemen Hunor Antal Árpádtól kölcsönzött választási szövege, ez dokumentált politikatörténeti tény.
Médiaereje birtokában az RMDSZ attól sem tart, hogy aki követte a politikai eseményeket az utóbbi két évtizedben, könnyűszerrel megcáfolhatja a szövetség azon kijelentését, miszerint „az RMDSZ az egyetlen romániai politikai alakulat, amely kitartott identitása és céljai mellett”. Ha állításuk igaz lenne, ma egyetlen párt indulna harcba az erdélyi magyarok voksaiért. Ehhez nem kellett volna mást tenni, mint hűnek maradni a húsz évvel ezelőtt letett eskühöz, a Kolozsvári Nyilatkozat szelleméhez, betartani a brassói kongresszus határozatait, és megmaradni a nemzeti önkormányzat keretei között. Sajnos nem így történt, a szövetség pedig kénytelen abszurd és betarthatatlan kijelentésekkel urnához csábítani a szavazókat. Kelemen Hunor nemrég az alábbi érvekkel élt Aradon: „Csak az RMDSZ erős parlamenti képviselete tudja szavatolni, hogy iskoláink nem fognak megszűnni, hogy anyanyelvünket szabadon használhatjuk, kulturális értékeinket pedig nem veszítjük el. Úgy kell dolgoznunk, hogy nélkülünk ne lehessen dönteni sem az alkotmány módosításáról, sem a közigazgatási vagy adóreformról!” Az a sajnálatos helyzet, hogy ha minden magyar elfogadná legitim képviseletnek az RMDSZ-t, a szövetség képviselői pedig a lehető legkövetkezetesebben és leghatékonyabban dolgoznának közös ügyeinkért, akkor sem tudnánk elérni, hogy nélkülünk ne lehessen dönteni a megjelölt tárgykörökben. Részben a fentiek szellemében fogant Szász Jenőnek a négy évvel ezelőtti választásokat követő nyilatkozata is. A Hargita Népe című napilap 2008. december 5-i számában a következőket olvashatjuk: „Szász kifejtette, hogy a választások lehető legnagyobb vesztesége, hogy nem jött létre a választási koalíció. »Ha közösen tudtuk volna elvinni a 630 ezer szavazót az urnákhoz, az ma 9 százalékos eredményt jelentett volna, s ha ezt számoljuk, akkor a hiányzó három százaléknak köszönhetően kihagyhatatlan volna a magyarság képviselete a kormányzásból, s ez 40-45 mandátumot jelentett volna« – fogalmazott Szász Jenő, aki azt is elmondta: bölcs döntésnek tartja, hogy pártja nem indult a választásokon, mivel így szabad utat engedett az RMDSZ-nek a parlamenti bejutáshoz.” Nem akármilyen teljesítmény ilyen rövid szövegben ennyi abszurdumot állítani, illetve ily mértékben ellenmondásba kerülni a párt legfőbb politikai krédójával. Szász vélekedése szerint tehát bölcs döntés szabad utat engedni annak a szervezetnek, mely az MPP – egyébként megalapozott – retorikája szerint elárulta az erdélyi magyar autonómia ügyét, a román diplomácia eszközévé vált, nemzeti önkormányzatból pedig román versenypárt lett. Mondta mindezt annak a pártnak az elnöke, amely „A választás szabadsága” jelszavakkal robbant be az erdélyi magyar közéletbe. Az is érdekes, hogy miközben Szász Jenő a párt berkeiben azzal hitelesítette személyét a 2010-es MPP-kongresszuson, hogy Tőkés Lászlóval és követőivel ellentétben ő bezzeg nem alkudott meg az RMDSZ-szel, e nyilatkozatban arról beszél, hogy kívánatos lett volna a kiegyezés az MPP és az RMDSZ között. Vagyis önfeladás, ha az EMNT egyezik meg eseti jelleggel a legnagyobb erdélyi magyar szervezettel, ha viszont az MPP teszi ugyanazt, akkor az felelős nemzeti politizálásnak minősül. Elég szomorú, hogy Szász Jenő távozása után is hasonló szellemben cselekedett az MPP. Fontosabb volt nekik a huszonnegyedik órában – néhány nappal a jelöltdossziék leadása előtt – az általuk joggal és következetesen, elvi alapon bírált RMDSZ-szel tárgyalni, mint megegyezni az azonos politikai krédót valló EMNP-vel. Végül, de nem utolsó sorban: Szász ugyanabba a kommunikációs csapdába esett, mint Kelemen Hunor: amit ők állítanak, egyszerűen abszurdum. Az RMDSZ 40-45 mandátum és 9 százalék birtokában sem lesz megkerülhetetlen tényező, ez parlamenti matematika.
A román politikum csak akkor lesz hajlandó legfontosabb céljainkról tárgyalni, ha erőt mutatunk, ha külpolitikai nyomást gyakorolunk rá. Azt viszont csak közös cselekvések révén lehet. Úgy semmiképp sem, hogy miközben a Székely Nemzeti Tanács küldöttsége az Európa Tanács elnökével tárgyal, az RMDSZ képviseletében betoppan Frunda György, és megpróbálja semlegesíteni a hiteles székely álláspontot, szembeszegezve azzal a román kormánypropagandát.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Lehangoló, de annál markánsabb, szakmailag is alátámasztott igazság, hogy a tömegdemokráciában a választási kampányok törvényszerűségei a kereskedelmi reklámkampányokéval azonosak. A választók úgy teszik le voksukat egyik vagy másik párt mellett, ahogy fogkrémet, mosóport vagy sört választanak. Mindkét esetben van egy tudatos vásárlói/választói réteg, amely szinte elenyésző, a fennmaradt nagyobbik hányadhoz tartozók esetében azonban az a meghatározó, hogy ki tudta rafináltabb, a valósághoz jellemzően nem is közelítő kampányüzenettel minél több síkon megszólítani a nagyérdeműt.
A legcinikusabb ebben a kérdésben Torgyán József volt, aki minden választáson, melyen pártja részt vett, megjósolta a Független Kisgazdapárt mindent elsöprő – az 1945-ös váltást idéző –győzelmét. Miután pártja szerény – mindössze 10 százalék körüli – eredményt ért el, egy riporter szembesítette a magát Kossuthhoz hasonlító rétort korábbi jövendöléseivel. Torgyán mosolyogva válaszolta: hát persze, azt kampányidőszakban mondtam, amikor egy pártvezérnek a lelkesítés a dolga. Mindazonáltal abban is van valami, hogy nem szabad a választót hülyének nézni. Mert ha az ellenfél kiszúr egy vagy több ilyen esetet, és kellően felhangosítja azokat, abból bizony bukás lehet. Az RMDSZ magabiztos, mert médiafronton ura a helyzetnek. Nem tartanak attól, hogy elnökük demagóg és teljességgel alaptalan kijelentései – „minden olyan magyar szavazat, amelyet nem az RMDSZ-re adnak le, román mandátumot jelent” – visszacsapnak rájuk. Hadd idézzük fel az Udvarhelyért Polgári Egyesület (UPE) esetét. Az egyesületet – viszonylagos választási sikere után – az RMDSZ által irányított kisebbségvédelmi minisztérium helyezte törvényen kívül, a román bíróság mulasztására hivatkozva. Az UPE bejegyzését megsemmisítő román justizmord után a már megválasztott UPE-s tanácsosoknak az RMDSZ semmisítette meg a mandátumát. Ez viszont nem alaptalan spekuláció, mint Kelemen Hunor Antal Árpádtól kölcsönzött választási szövege, ez dokumentált politikatörténeti tény.
Médiaereje birtokában az RMDSZ attól sem tart, hogy aki követte a politikai eseményeket az utóbbi két évtizedben, könnyűszerrel megcáfolhatja a szövetség azon kijelentését, miszerint „az RMDSZ az egyetlen romániai politikai alakulat, amely kitartott identitása és céljai mellett”. Ha állításuk igaz lenne, ma egyetlen párt indulna harcba az erdélyi magyarok voksaiért. Ehhez nem kellett volna mást tenni, mint hűnek maradni a húsz évvel ezelőtt letett eskühöz, a Kolozsvári Nyilatkozat szelleméhez, betartani a brassói kongresszus határozatait, és megmaradni a nemzeti önkormányzat keretei között. Sajnos nem így történt, a szövetség pedig kénytelen abszurd és betarthatatlan kijelentésekkel urnához csábítani a szavazókat. Kelemen Hunor nemrég az alábbi érvekkel élt Aradon: „Csak az RMDSZ erős parlamenti képviselete tudja szavatolni, hogy iskoláink nem fognak megszűnni, hogy anyanyelvünket szabadon használhatjuk, kulturális értékeinket pedig nem veszítjük el. Úgy kell dolgoznunk, hogy nélkülünk ne lehessen dönteni sem az alkotmány módosításáról, sem a közigazgatási vagy adóreformról!” Az a sajnálatos helyzet, hogy ha minden magyar elfogadná legitim képviseletnek az RMDSZ-t, a szövetség képviselői pedig a lehető legkövetkezetesebben és leghatékonyabban dolgoznának közös ügyeinkért, akkor sem tudnánk elérni, hogy nélkülünk ne lehessen dönteni a megjelölt tárgykörökben. Részben a fentiek szellemében fogant Szász Jenőnek a négy évvel ezelőtti választásokat követő nyilatkozata is. A Hargita Népe című napilap 2008. december 5-i számában a következőket olvashatjuk: „Szász kifejtette, hogy a választások lehető legnagyobb vesztesége, hogy nem jött létre a választási koalíció. »Ha közösen tudtuk volna elvinni a 630 ezer szavazót az urnákhoz, az ma 9 százalékos eredményt jelentett volna, s ha ezt számoljuk, akkor a hiányzó három százaléknak köszönhetően kihagyhatatlan volna a magyarság képviselete a kormányzásból, s ez 40-45 mandátumot jelentett volna« – fogalmazott Szász Jenő, aki azt is elmondta: bölcs döntésnek tartja, hogy pártja nem indult a választásokon, mivel így szabad utat engedett az RMDSZ-nek a parlamenti bejutáshoz.” Nem akármilyen teljesítmény ilyen rövid szövegben ennyi abszurdumot állítani, illetve ily mértékben ellenmondásba kerülni a párt legfőbb politikai krédójával. Szász vélekedése szerint tehát bölcs döntés szabad utat engedni annak a szervezetnek, mely az MPP – egyébként megalapozott – retorikája szerint elárulta az erdélyi magyar autonómia ügyét, a román diplomácia eszközévé vált, nemzeti önkormányzatból pedig román versenypárt lett. Mondta mindezt annak a pártnak az elnöke, amely „A választás szabadsága” jelszavakkal robbant be az erdélyi magyar közéletbe. Az is érdekes, hogy miközben Szász Jenő a párt berkeiben azzal hitelesítette személyét a 2010-es MPP-kongresszuson, hogy Tőkés Lászlóval és követőivel ellentétben ő bezzeg nem alkudott meg az RMDSZ-szel, e nyilatkozatban arról beszél, hogy kívánatos lett volna a kiegyezés az MPP és az RMDSZ között. Vagyis önfeladás, ha az EMNT egyezik meg eseti jelleggel a legnagyobb erdélyi magyar szervezettel, ha viszont az MPP teszi ugyanazt, akkor az felelős nemzeti politizálásnak minősül. Elég szomorú, hogy Szász Jenő távozása után is hasonló szellemben cselekedett az MPP. Fontosabb volt nekik a huszonnegyedik órában – néhány nappal a jelöltdossziék leadása előtt – az általuk joggal és következetesen, elvi alapon bírált RMDSZ-szel tárgyalni, mint megegyezni az azonos politikai krédót valló EMNP-vel. Végül, de nem utolsó sorban: Szász ugyanabba a kommunikációs csapdába esett, mint Kelemen Hunor: amit ők állítanak, egyszerűen abszurdum. Az RMDSZ 40-45 mandátum és 9 százalék birtokában sem lesz megkerülhetetlen tényező, ez parlamenti matematika.
A román politikum csak akkor lesz hajlandó legfontosabb céljainkról tárgyalni, ha erőt mutatunk, ha külpolitikai nyomást gyakorolunk rá. Azt viszont csak közös cselekvések révén lehet. Úgy semmiképp sem, hogy miközben a Székely Nemzeti Tanács küldöttsége az Európa Tanács elnökével tárgyal, az RMDSZ képviseletében betoppan Frunda György, és megpróbálja semlegesíteni a hiteles székely álláspontot, szembeszegezve azzal a román kormánypropagandát.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. november 28.
Szent Korona – könyvbemutató Aradon
Ha van a magyar történelemnek és jogtörténetnek egy olyan aranyszála, melyre felfűzhető ezeregyszáz esztendős Kárpát-medencei múltunk, akkor a Szent Korona tan az.
Vesztergám Miklós, akit az aradi közönség csodálatos tárogatójátéka révén ismer, nagy fába vágta a fejszéjét, könyvet írt a Szent Koronáról Első lépcsőfok a Szent Korona tanhoz címmel.
A nemrég megjelent könyvet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezetének meghívására 2012. december 3-án 18 órától a belvárosi református templom imatermében mutatja be a szerző, aki a tárogatóját sem fogja otthon felejteni.
Házigazda Baracsi Levente, beszélgetőtárs Borbély Zsolt Attila.
Nyugati Jelen (Arad)
Ha van a magyar történelemnek és jogtörténetnek egy olyan aranyszála, melyre felfűzhető ezeregyszáz esztendős Kárpát-medencei múltunk, akkor a Szent Korona tan az.
Vesztergám Miklós, akit az aradi közönség csodálatos tárogatójátéka révén ismer, nagy fába vágta a fejszéjét, könyvet írt a Szent Koronáról Első lépcsőfok a Szent Korona tanhoz címmel.
A nemrég megjelent könyvet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezetének meghívására 2012. december 3-án 18 órától a belvárosi református templom imatermében mutatja be a szerző, aki a tárogatóját sem fogja otthon felejteni.
Házigazda Baracsi Levente, beszélgetőtárs Borbély Zsolt Attila.
Nyugati Jelen (Arad)
2012. december 6.
Pálfordulások és bumerángok
A politikáról való gondolkodás egyik legveszedelmesebb zsákutcája a relativizálás, az álobjektivitás, az aranyközépút keresése olyan kérdésekben, melyek egyértelműek és vitathatatlanok. Meghatározó emlékem e jelenséggel kapcsán, amikor a Transindex közéleti portál kiadóigazgatója, Kelemen Attila Ármin az Erdélyi Közélet nevű levelezőlistán a román hatalom valamely otromba magyarellenes gesztusa által keltett felháborodás közepette fontosnak tartotta, hogy a listán megjelenjen egy „románpárti hozzászólás” is. Kíváncsi vagyok, hogy ha a holokauszt témáját boncolgatta volna e kis közösség, akkor is fontosnak tartotta volna-e, hogy legyen egy nácipárti hozzászólás is?
Merthogy vannak a történelemben és a közéletben olyan helyzetek, jelenségek, történések, melyeket szilárd értékrendi alapzatról érdemes megítélnünk, léteznek kérdések, melyekre egyértelmű igeneket és nemeket kell mondanunk. Az értékrendek között nehéz rangsort megállapítani, de itt is adja magát néhány kapaszkodó, mint a méltányosság, igazságosság, emberségesség. Az erdélyi magyar közéletre jellemző, hogy valamennyi szereplője azt állítja magáról: célja a képviselt közösség hosszú távú fennmaradása és gyarapodása. Egy agresszív nemzetellenes ideológiai tömörülést leszámítva – amely jól időzítve, ám ritkán hallatja hangját – a politikai képviselet vezető alakjai keresztény, nemzeti konzervatív szemüvegen keresztül azonosítják a társadalmi problémákat, és eme eszmekör válaszait foglalják politikai programjukba. Nem véletlen, hogy a nemzetközi fronton mindhárom erdélyi magyar párt az Európai Néppárt irányába hajlik. Ennek köszönhetően Erdélyben viszonylag könnyen átlátható a politikai jelenségek szövevénye. Erdélyi szemmel csakhamar helyükre kerülnek a politikai hitvallást, értékrendet változtató anyaországi közszereplők. Hiba lenne merőben formális alapon egyenlőségjelet vonni az MSZP-t – nemzeti alapállása következtében – elhagyó, ma Orbán Viktor szellemi holdudvarához tartozó Pozsgay Imre, illetve Debreczeni József között, aki a nemzeti liberális oldalról indult, ma pedig a 2006-os rendőri túlkapásokat tagadó Heller Ágnest előzi balról. Pozsgay nemzeti szempontból jó oldalra állt, Debreczeni pedig eladta lelkét a Gonosznak. Ezt csak az nem meri kimondani, aki szellemileg rest, vagy tudatos megtévesztésre törekszik.
Ugyanígy az sem mindegy, hogy valaki a nemzeti autonomista oldalról áll át a román hatalomnak alájátszó „Neptun-irányzathoz”, mint Kelemen Atilla (csak névrokona a már idézett tollforgatónak), vagy fordítva: felismerve a labancok valós szándékait, a „neptunista” Tokay György oldaláról Tőkés László mellé áll, mint az aradi MPP, majd EMNT egyik vezetője, Murvai Miklós. E tárgykörbe tartozó, szomorú politikai kifakadásnak lehettünk tanúi a minap. Szász Jenő, a Magyar Polgári Szövetség, majd a Magyar Polgári Párt elnöke, aki 2004-ben még a Népi Akcióval is szövetkezett volna, csak hogy az RMDSZ-nek legyen kihívója a parlamenti választásokon, most úgy vélekedik, a szövetség „a kisebbik rossz” az EMNP-vel szemben. Íme, hova vezet a politikai féltékenység. Persze láttunk már hasonlót. Miután Csurka István eltaktikázta a 2002-es választásokat, párton belül pedig ügynököt kiáltott, mihelyst valaki a viszonyok átláthatóvá tételét vagy az anyagiak felhasználásának ellenőrzését szorgalmazta, tevőlegesen hozzájárult egy másik nemzeti radikális párt, a Jobbik létrejöttéhez. A Jobbik sikerének azonban nem örvendett, mindent megtett, hogy a MIÉP-pel azonos célokért küzdő szervezetet lejárassa, hiteltelenítse. Hasonlóképpen megkérdőjelezhetetlen Szász Jenő szerepe abban, hogy a belső demokráciához és a nemzeti célokhoz egyaránt ragaszkodó autonomisták kénytelenek voltak saját pártot alapítani. Ahelyett azonban, hogy a saját – december 9-i parlamenti választásokon nem induló – pártjával rokon gondolkodású EMNP támogatására szólítaná fel a szavazókat, az RMDSZ-t aposztrofálja „kisebbik rosszként”. E pálfordulás, már a volt pártelnök legmegrögzöttebb híveit is elgondolkodásra késztetheti. Azokat, akiket azzal tévesztett meg az igazságkeresőkkel leszámoló 2010-es kongresszuson, hogy az MPP és az EMNT között az a fő különbség, hogy a nemzeti tanács nyitott az RMDSZ irányába, míg a néppárt hajlíthatatlan és következetes. Olyan pálfordulás ez, ami minden bizonnyal meghaladja a választók ingerküszöbét is, és könnyen lehet, hogy a jövőben bumerángként csap vissza.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A politikáról való gondolkodás egyik legveszedelmesebb zsákutcája a relativizálás, az álobjektivitás, az aranyközépút keresése olyan kérdésekben, melyek egyértelműek és vitathatatlanok. Meghatározó emlékem e jelenséggel kapcsán, amikor a Transindex közéleti portál kiadóigazgatója, Kelemen Attila Ármin az Erdélyi Közélet nevű levelezőlistán a román hatalom valamely otromba magyarellenes gesztusa által keltett felháborodás közepette fontosnak tartotta, hogy a listán megjelenjen egy „románpárti hozzászólás” is. Kíváncsi vagyok, hogy ha a holokauszt témáját boncolgatta volna e kis közösség, akkor is fontosnak tartotta volna-e, hogy legyen egy nácipárti hozzászólás is?
Merthogy vannak a történelemben és a közéletben olyan helyzetek, jelenségek, történések, melyeket szilárd értékrendi alapzatról érdemes megítélnünk, léteznek kérdések, melyekre egyértelmű igeneket és nemeket kell mondanunk. Az értékrendek között nehéz rangsort megállapítani, de itt is adja magát néhány kapaszkodó, mint a méltányosság, igazságosság, emberségesség. Az erdélyi magyar közéletre jellemző, hogy valamennyi szereplője azt állítja magáról: célja a képviselt közösség hosszú távú fennmaradása és gyarapodása. Egy agresszív nemzetellenes ideológiai tömörülést leszámítva – amely jól időzítve, ám ritkán hallatja hangját – a politikai képviselet vezető alakjai keresztény, nemzeti konzervatív szemüvegen keresztül azonosítják a társadalmi problémákat, és eme eszmekör válaszait foglalják politikai programjukba. Nem véletlen, hogy a nemzetközi fronton mindhárom erdélyi magyar párt az Európai Néppárt irányába hajlik. Ennek köszönhetően Erdélyben viszonylag könnyen átlátható a politikai jelenségek szövevénye. Erdélyi szemmel csakhamar helyükre kerülnek a politikai hitvallást, értékrendet változtató anyaországi közszereplők. Hiba lenne merőben formális alapon egyenlőségjelet vonni az MSZP-t – nemzeti alapállása következtében – elhagyó, ma Orbán Viktor szellemi holdudvarához tartozó Pozsgay Imre, illetve Debreczeni József között, aki a nemzeti liberális oldalról indult, ma pedig a 2006-os rendőri túlkapásokat tagadó Heller Ágnest előzi balról. Pozsgay nemzeti szempontból jó oldalra állt, Debreczeni pedig eladta lelkét a Gonosznak. Ezt csak az nem meri kimondani, aki szellemileg rest, vagy tudatos megtévesztésre törekszik.
Ugyanígy az sem mindegy, hogy valaki a nemzeti autonomista oldalról áll át a román hatalomnak alájátszó „Neptun-irányzathoz”, mint Kelemen Atilla (csak névrokona a már idézett tollforgatónak), vagy fordítva: felismerve a labancok valós szándékait, a „neptunista” Tokay György oldaláról Tőkés László mellé áll, mint az aradi MPP, majd EMNT egyik vezetője, Murvai Miklós. E tárgykörbe tartozó, szomorú politikai kifakadásnak lehettünk tanúi a minap. Szász Jenő, a Magyar Polgári Szövetség, majd a Magyar Polgári Párt elnöke, aki 2004-ben még a Népi Akcióval is szövetkezett volna, csak hogy az RMDSZ-nek legyen kihívója a parlamenti választásokon, most úgy vélekedik, a szövetség „a kisebbik rossz” az EMNP-vel szemben. Íme, hova vezet a politikai féltékenység. Persze láttunk már hasonlót. Miután Csurka István eltaktikázta a 2002-es választásokat, párton belül pedig ügynököt kiáltott, mihelyst valaki a viszonyok átláthatóvá tételét vagy az anyagiak felhasználásának ellenőrzését szorgalmazta, tevőlegesen hozzájárult egy másik nemzeti radikális párt, a Jobbik létrejöttéhez. A Jobbik sikerének azonban nem örvendett, mindent megtett, hogy a MIÉP-pel azonos célokért küzdő szervezetet lejárassa, hiteltelenítse. Hasonlóképpen megkérdőjelezhetetlen Szász Jenő szerepe abban, hogy a belső demokráciához és a nemzeti célokhoz egyaránt ragaszkodó autonomisták kénytelenek voltak saját pártot alapítani. Ahelyett azonban, hogy a saját – december 9-i parlamenti választásokon nem induló – pártjával rokon gondolkodású EMNP támogatására szólítaná fel a szavazókat, az RMDSZ-t aposztrofálja „kisebbik rosszként”. E pálfordulás, már a volt pártelnök legmegrögzöttebb híveit is elgondolkodásra késztetheti. Azokat, akiket azzal tévesztett meg az igazságkeresőkkel leszámoló 2010-es kongresszuson, hogy az MPP és az EMNT között az a fő különbség, hogy a nemzeti tanács nyitott az RMDSZ irányába, míg a néppárt hajlíthatatlan és következetes. Olyan pálfordulás ez, ami minden bizonnyal meghaladja a választók ingerküszöbét is, és könnyen lehet, hogy a jövőben bumerángként csap vissza.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. december 22.
Hisztériakeltés jobbról-balról
Amikor Orbán Viktor néhány évvel ezelőtt Tusnádfürdőn leszögezte azt a történelmi tényt, hogy a baloldal időnként ráront saját nemzetére, nagy hörgés támadt az érintettek sajtóholdudvarában. E nemzetellenes, internacionalista politikai réteg hamar eltűnne a történelem színpadáról az általa megteremtett tudatipar nélkül, hiszen a francia forradalomtól errefelé megtett kétszáz esztendős útját hullahegyek, tönkretett államok és társadalmak szegélyezték. De mivel – térségünkben különösen – sikerült eluralnia a legfontosabb véleménysokszorosító pozíciókat a médiában, az oktatásban, bizonyos mértékben pedig még az egyházon belül is (gondoljunk a szégyenteljes egyházi reakciókra a trianoni harangozással kapcsolatban), egyfajta véleménymonopóliumra tett szert, amely Magyarországon csak mostanában kezd töredezni.
A küzdelem sajnos két egymást kizáró stratégia mentén zajlik. A nemzeti erők zászlóshajója, a Fidesz a jelek szerint nem tudja eldönteni, miként reagáljon az időről időre kiújuló baloldali médiahisztériára: megkísérelve leleplezni annak fonák, farizeus mivoltát, vagy beállva a kórusba, mint legutóbb a Gyöngyösi-ügy kapcsán. A látszatrettegés, a nem létező náci veszély falra festése olyan fegyvere a baloldalnak, amelyet bármikor elő tud húzni, s ha éppen nincs ürügy a közhangulat feltüzelésére, kreálnak maguknak. Érdekes és megfontolandó, hogy épp egy balliberálisnak mondható párttal, az LMP-vel szimpatizáló blogger (Boldogok a sajtkészítők) mutatott rá a legélesebben, hogy „összefogni a képzeletbeli fasiszta rém ellen” nem jelent mást, mint „összefogni a globális világrend védelmében”.
Nem kell túl sok rosszindulat ahhoz, hogy az elmúlt 22 év történetét a baloldali médiahisztériákra fűzzük fel. Amolyan állatorvosi ló jellegű műbalhé volt a hordóügy, amikor Tölgyessy Péter SZDSZ-es frakcióvezető demagóg(Antall-)kormányellenes felszólalását valaki azzal a bekiabálással jutalmazta a kilencvenes évek elején, hogy „hordót a szónoknak”, amit egyesek úgy akartak hallani, hogy „hordót a zsidónak”. Lett is belőle országos médiahisztéria.
Az esethez tartozó legemlékezetesebb sztorit a nemzeti oldal egyik jeles újságírója mesélte szűk körben, aki egy budapesti sajtóképzés keretében megtapasztalhatta, miként működik a baloldali újságírás. Egyik oktatójuk elmondta: ha majdani munkájuk során a hallgatóknak az igazság megírása és a kenyérkeresés közül kell választaniuk, gondolkodás nélkül az utóbbit részesítsék előnyben. Példaként hozta fel, hogy ő többször is meghallgatta az imént említett parlamenti beszélgetésről készült felvételt, s noha nem sikerült beazonosítania, hogy bárki is azt kiabálta volna: „hordót a zsidónak”, mégis ezt írta, mert, úgymond, ezt kellett írnia.
Felidézhetjük, miképpen forgatták ki Fónay Jenő megfogalmazását, miszerint negyven év kommunista diktatúra után a fasizmust akarja elítélni a bolsevista bérenc. Talán nem volt igaza Fónaynak? A magyar társadalomnak 1991-1992-ben valóban a fasiszta veszély volt a problémája, és nem az, hogy a bukott rendszer kulcsfigurái továbbra is vezérigazgatói, főszerkesztői, képviselői és államtitkári (!) székekben ültek? De visszaemlékezhetünk Csoóri Sándor lényeglátó cikkére, a Nappali holdra is, amely a zsidóság magyar szellemi életben betöltött szerepét elemezte higgadtan, empátiával, a legcsekélyebb indulat nélkül, mégis tiltakozóhullámot indított el. Nemrég Gyöngyösi Márton jobbikos képviselő elnézést kért a pontatlan fogalmazásért, ugyanakkor olyan problémát vetett fel, amely létező elméleti és gyakorlati dilemma valamennyi államban, de leginkább a kulturálisan átszínezett, európai típusú nemzetállamokban – Izraelt is ideértve. Megengedi-e egy ország, hogy olyan személyek töltsenek be meghatározó tisztségeket az államigazgatásban, akiket más államhoz is állampolgársági kötelék fűz? Olyan kérdés ez, amelyre több nemzetközileg szalonképesnek tekintett válasz adható. Korábban Romániában sem lehetett valaki képviselő, de még jelölt sem, ha más állampolgársággal is rendelkezett. Erre való hivatkozással nem engedték indulni Kincses Elődöt a 2000-es választásokon, noha jelezte, hogy kész feladni magyar állampolgárságát, sőt, bemutatta Mádl Ferencnek írott levelét, melyben lemondott arról.
Szlovákia nemcsak, hogy nem engedi állami tisztségek betöltését többes állampolgároknak, de olyan szabályozást fogadott el, melynek értelmében automatikusan elveszíti bárki szlovák állampolgárságát, amint egy másik állam polgárává válik. Izrael kevésbé szigorú, de ott sem lehet valaki képviselő vagy kormánytag, míg le nem mond esetleges másik állampolgárságáról. Mégsem ez veri ki a biztosítékot New Yorkban és az EU-ban – ahol egyesek immár a Jobbik betiltását követelik –, hanem Gyöngyösi Márton kijelentése. Nem azért tüntet a Jobbikon kívül valamennyi parlamenti párt, mert egyre-másra fosztják meg felvidéki magyar testvéreinket szlovák állampolgárságuktól, hanem azért, mert valaki Magyarországon az izraeli hozzáállásnál megengedőbb megoldást tart követendőnek. Talán nem tartozik a választópolgárokra, hogy valakinek van-e a magyaron kívül más állampolgársága? Gyöngyösi szerint azért is számon kell tartani a többes állampolgárokat – ő az izraelieket említette, vélhetően nem függetlenül attól, hogy ezen állam elnöke helyezte kilátásba Magyarország felvásárlását –, mert nemzetbiztonsági veszélyt jelenthetnek. Kétségtelenül kemény kijelentés, mely sokak számára igazságtalannak tűnhet. A sors ugyanis Magyarországhoz teljesen lojális embereket is többes állampolgárokká tehetett. No de elegendő ok ez a médiahisztériára, egységfrontos tüntetésre? Nem világos, hogy ez is menetrendszerű „baloldali” műbalhé? A sok esetben lényeglátó Bayer Zsolt is arra céloz, hogy Gyöngyösi Márton kijelentése nem volt véletlen, szántszándékkal kívánt ártani magának, pártjának és Magyarország hírnevének, készakarva szolgáltatva muníciót az ellenfélnek. Épp Bayer Zsolt, aki – Gyöngyösihez hasonlóan – nem egyszer volt már céltáblája baloldali hisztériakeltésnek?
El kellene végre dönteni, miként viszonyulnak a baloldal hisztériahullámaihoz a nemzeti oldalon állók. Sokkal célszerűbb lenne, ha a meglevő, immár nem elhanyagolható médiaerőt arra fordítanák, hogy kipukkasszák a másik oldal által felfújt médialufikat, hogy e jelenségkör hátterét, logikáját leleplezzék. Ahelyett, hogy maguk is beállnak a hisztériakeltők közé.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Amikor Orbán Viktor néhány évvel ezelőtt Tusnádfürdőn leszögezte azt a történelmi tényt, hogy a baloldal időnként ráront saját nemzetére, nagy hörgés támadt az érintettek sajtóholdudvarában. E nemzetellenes, internacionalista politikai réteg hamar eltűnne a történelem színpadáról az általa megteremtett tudatipar nélkül, hiszen a francia forradalomtól errefelé megtett kétszáz esztendős útját hullahegyek, tönkretett államok és társadalmak szegélyezték. De mivel – térségünkben különösen – sikerült eluralnia a legfontosabb véleménysokszorosító pozíciókat a médiában, az oktatásban, bizonyos mértékben pedig még az egyházon belül is (gondoljunk a szégyenteljes egyházi reakciókra a trianoni harangozással kapcsolatban), egyfajta véleménymonopóliumra tett szert, amely Magyarországon csak mostanában kezd töredezni.
A küzdelem sajnos két egymást kizáró stratégia mentén zajlik. A nemzeti erők zászlóshajója, a Fidesz a jelek szerint nem tudja eldönteni, miként reagáljon az időről időre kiújuló baloldali médiahisztériára: megkísérelve leleplezni annak fonák, farizeus mivoltát, vagy beállva a kórusba, mint legutóbb a Gyöngyösi-ügy kapcsán. A látszatrettegés, a nem létező náci veszély falra festése olyan fegyvere a baloldalnak, amelyet bármikor elő tud húzni, s ha éppen nincs ürügy a közhangulat feltüzelésére, kreálnak maguknak. Érdekes és megfontolandó, hogy épp egy balliberálisnak mondható párttal, az LMP-vel szimpatizáló blogger (Boldogok a sajtkészítők) mutatott rá a legélesebben, hogy „összefogni a képzeletbeli fasiszta rém ellen” nem jelent mást, mint „összefogni a globális világrend védelmében”.
Nem kell túl sok rosszindulat ahhoz, hogy az elmúlt 22 év történetét a baloldali médiahisztériákra fűzzük fel. Amolyan állatorvosi ló jellegű műbalhé volt a hordóügy, amikor Tölgyessy Péter SZDSZ-es frakcióvezető demagóg(Antall-)kormányellenes felszólalását valaki azzal a bekiabálással jutalmazta a kilencvenes évek elején, hogy „hordót a szónoknak”, amit egyesek úgy akartak hallani, hogy „hordót a zsidónak”. Lett is belőle országos médiahisztéria.
Az esethez tartozó legemlékezetesebb sztorit a nemzeti oldal egyik jeles újságírója mesélte szűk körben, aki egy budapesti sajtóképzés keretében megtapasztalhatta, miként működik a baloldali újságírás. Egyik oktatójuk elmondta: ha majdani munkájuk során a hallgatóknak az igazság megírása és a kenyérkeresés közül kell választaniuk, gondolkodás nélkül az utóbbit részesítsék előnyben. Példaként hozta fel, hogy ő többször is meghallgatta az imént említett parlamenti beszélgetésről készült felvételt, s noha nem sikerült beazonosítania, hogy bárki is azt kiabálta volna: „hordót a zsidónak”, mégis ezt írta, mert, úgymond, ezt kellett írnia.
Felidézhetjük, miképpen forgatták ki Fónay Jenő megfogalmazását, miszerint negyven év kommunista diktatúra után a fasizmust akarja elítélni a bolsevista bérenc. Talán nem volt igaza Fónaynak? A magyar társadalomnak 1991-1992-ben valóban a fasiszta veszély volt a problémája, és nem az, hogy a bukott rendszer kulcsfigurái továbbra is vezérigazgatói, főszerkesztői, képviselői és államtitkári (!) székekben ültek? De visszaemlékezhetünk Csoóri Sándor lényeglátó cikkére, a Nappali holdra is, amely a zsidóság magyar szellemi életben betöltött szerepét elemezte higgadtan, empátiával, a legcsekélyebb indulat nélkül, mégis tiltakozóhullámot indított el. Nemrég Gyöngyösi Márton jobbikos képviselő elnézést kért a pontatlan fogalmazásért, ugyanakkor olyan problémát vetett fel, amely létező elméleti és gyakorlati dilemma valamennyi államban, de leginkább a kulturálisan átszínezett, európai típusú nemzetállamokban – Izraelt is ideértve. Megengedi-e egy ország, hogy olyan személyek töltsenek be meghatározó tisztségeket az államigazgatásban, akiket más államhoz is állampolgársági kötelék fűz? Olyan kérdés ez, amelyre több nemzetközileg szalonképesnek tekintett válasz adható. Korábban Romániában sem lehetett valaki képviselő, de még jelölt sem, ha más állampolgársággal is rendelkezett. Erre való hivatkozással nem engedték indulni Kincses Elődöt a 2000-es választásokon, noha jelezte, hogy kész feladni magyar állampolgárságát, sőt, bemutatta Mádl Ferencnek írott levelét, melyben lemondott arról.
Szlovákia nemcsak, hogy nem engedi állami tisztségek betöltését többes állampolgároknak, de olyan szabályozást fogadott el, melynek értelmében automatikusan elveszíti bárki szlovák állampolgárságát, amint egy másik állam polgárává válik. Izrael kevésbé szigorú, de ott sem lehet valaki képviselő vagy kormánytag, míg le nem mond esetleges másik állampolgárságáról. Mégsem ez veri ki a biztosítékot New Yorkban és az EU-ban – ahol egyesek immár a Jobbik betiltását követelik –, hanem Gyöngyösi Márton kijelentése. Nem azért tüntet a Jobbikon kívül valamennyi parlamenti párt, mert egyre-másra fosztják meg felvidéki magyar testvéreinket szlovák állampolgárságuktól, hanem azért, mert valaki Magyarországon az izraeli hozzáállásnál megengedőbb megoldást tart követendőnek. Talán nem tartozik a választópolgárokra, hogy valakinek van-e a magyaron kívül más állampolgársága? Gyöngyösi szerint azért is számon kell tartani a többes állampolgárokat – ő az izraelieket említette, vélhetően nem függetlenül attól, hogy ezen állam elnöke helyezte kilátásba Magyarország felvásárlását –, mert nemzetbiztonsági veszélyt jelenthetnek. Kétségtelenül kemény kijelentés, mely sokak számára igazságtalannak tűnhet. A sors ugyanis Magyarországhoz teljesen lojális embereket is többes állampolgárokká tehetett. No de elegendő ok ez a médiahisztériára, egységfrontos tüntetésre? Nem világos, hogy ez is menetrendszerű „baloldali” műbalhé? A sok esetben lényeglátó Bayer Zsolt is arra céloz, hogy Gyöngyösi Márton kijelentése nem volt véletlen, szántszándékkal kívánt ártani magának, pártjának és Magyarország hírnevének, készakarva szolgáltatva muníciót az ellenfélnek. Épp Bayer Zsolt, aki – Gyöngyösihez hasonlóan – nem egyszer volt már céltáblája baloldali hisztériakeltésnek?
El kellene végre dönteni, miként viszonyulnak a baloldal hisztériahullámaihoz a nemzeti oldalon állók. Sokkal célszerűbb lenne, ha a meglevő, immár nem elhanyagolható médiaerőt arra fordítanák, hogy kipukkasszák a másik oldal által felfújt médialufikat, hogy e jelenségkör hátterét, logikáját leleplezzék. Ahelyett, hogy maguk is beállnak a hisztériakeltők közé.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. január 10.
Nemzetpolitikai évértékelő
Nem volt a magyar nemzetpolitika, a magyar nemzeti érdekérvényesítés éve a 2012-es esztendő. Még akkor sem, ha voltak felemelő pillanatai, mint például a két békemenet, amely egyrészt megmutatta mind a nagyvilágnak, mind pedig a Kárpát-medence lakosságának, hogy az Orbán-kormánynak megvan még a belső támogatottsága, hogy a kormány nagyságrenddel nagyobb tömeget tud az utcára szólítani, mint az álbaloldali cirkuszolók.
Nagy előrelépés volt az új választási törvény is, nemcsak és nem elsősorban a regisztráció miatt, hanem azért, mert – függetlenítve a szavazati jogot a lakóhelytől – az Országgyűlés kiterjesztette azt minden magyar állampolgárra, s lehetővé tette, hogy a következő magyar parlament immár a nemzet parlamentje legyen. Így a Kárpát-medencei közös magyar sorsalakítás ezentúl nemcsak tetszetős retorikai fordulat lesz, hanem megélt valóság. Örömteli a kulturális szférában, hogy egy szimbolikus intézmény, a magyar Nemzeti Színház élére végre méltó ember került Vidnyánszky Attila személyében Alföldi Róbert helyére, aki blaszfémikus gesztusaival mintha kifejezetten provokálta volna a kormányt idő előtti leváltására. Magyar nemzeti körökben egyfajta világhálós mém annak a jelenetnek a leírása, amelyben magyar katonák Nagy-Magyarország térképére maszturbálnak. Azt se felejtsük: nem sok híja volt, hogy a román diplomácia december elsején a magyar színjátszás szentélyének szánt nemzeti intézményben ünnepelje Magyarország 1918-as megalázását és már akkoron kilátásba helyezett megcsonkítását.
Mindezek dacára a magyar nemzeti érdekérvényesítés egyik leglényegesebb frontján a helyzet nemhogy javult, de rosszabbodott. A nemzeti erők nemhogy egységesültek volna, de minden jel szerint mélyültek közöttük a törésvonalak. Egyik oldalról a Fidesz nemzeti irányzata és a Jobbik között, másrészt Erdélyben az MPP és az EMNP között, továbbá az RMDSZ egyes, nemzeti kérdések iránt nem közömbös politikusai és az EMNP vezetősége között. Mit tesz a pártlogika, a politikai verseny? Mert az mégiscsak abszurd, hogy húsz esztendős barátságok rámehetnek arra, hogy egymást tisztelő és becsülő emberek a történelem vaskényszere nyomán egy politikai árok két oldalára kerülnek. Antal Árpád és Tamás Sándor tétlenül nézik, hogy híveik gyertyát gyújtanak Toró T. Tibor ellopott molinóból kivágott arcképe előtt? A kampányban román veszéllyel riogatnak az EMNP ellenében, majd egyikük matematikai, ténybeli abszurdumokat állít (Orbaiszék kapcsán) a kampány után is alaptalanul vádolva a néppártot? Az MPP volt elnöke arra szólít fel a nemzet televíziójában, hogy az erdélyi magyar választók szavazzanak az RMDSZ-re, s eme iránymutatását megerősíti a jelenlegi elnök, Biró Zsolt is? A minden eddigit alulmúló magyar választási részvétel vélhetőleg nemcsak a rossz idővel magyarázható, hanem azzal is, hogy a tavasszal az MPP-re voksolók jó része nem ment el szavazni. Az EMNP bármennyire szerette volna, és talán alkalmas is lett volna képviseletükre, nem tudta őket megszólítani, vezetőik pedig összevissza beszéltek. (Az EMNP közel egyharmados szavazatnövekedése ugyanakkor minden bizonnyal az MPP-bázis másik részéből adódott, valamint azon területekről érkezett voksoknak volt köszönhető, ahol tavasszal a párt nem indított jelölteket.)
Végül még durvábbá vált a helyzet az anyaországban a Fidesz és a Jobbik között. Utóbbi akkor is támadja immár a kormányt, amikor erre nem lenne oka. A termőföld ügyében zajló pályáztatások körüli visszásságok kifogásolása korrekt, megalapozott és helyes. Hogy rámutatnak a kulturális szférában tapasztalható balliberális pozícióőrzésre, az is helyénvaló. De támadni a választási regisztrációt, amely az első lépés a demokratikus folyamat racionalizálásában, és megnehezíti a befolyásolható, alapvetően érdektelen, informálatlan tömegek érdekalapú urnákhoz citálását, ez bizony a pártlogika győzelme volt az elvek felett. (Ebben az ügyben a frakcióból később okkal és joggal kizárt Lenhardt Balázs adott le elvhű, támogató voksot.) De igazságtalan és visszatetsző az is, hogy immár rutinszerűen veszi egy kalap alá a Jobbik a Fideszt és az MSZP-t. Mert ugyan bizony mikor fogadott volna el az MSZP olyan alkotmányt, amelyben utalás történik a jog folytonosságra és a Szent Korona-tanra? Mikor adott volna állampolgárságot és szavazati jogot a határon kívül szakadt magyarságnak? Mikor támogatta volna a határon túli nemzeti erőket erkölcsileg és politikailag? A kérdések sora folytatható akkor is, ha legutóbb a nem létező náciveszély ellen a Fidesz is együtt tüntetett a hisztériakeltő „baloldali” pártokkal. A Jobbik vélhetően abban bízik, hogy kemény, sokszor igazságtalan retorikájával megnyerheti a nem szavazók, a bizonytalanok egy részét. Ez akár a nemzeti szavazatmaximalizálás irányába is mutathatna. Csakhogy ennek akkor volna értelme, ha közben megmaradna a választások utáni, akár hallgatólagos együttműködés esélye. Mert igaz, hogy most a Fidesz még fölényesen vezet a biztos szavazók körében, de az MSZP kezdi összeszedni magát, s nem tudni, mit hoz a következő másfél év. A magyarság érdeke, hogy a Fidesz óvatosságból vagy külföldi nyomásra ne a „baloldali” pártok irányába orientálódjon, ha netalán nem sikerül abszolút többséget szereznie, hanem a Jobbik irányába. A két párt között dúló, kívülről totálisnak tűnő háború azonban nem ebbe az irányba mutat. Ha volt tanulsága 2012-nek, akkor az az, hogy a nemzetben gondolkodó magyarok csak egymásra számíthatnak – s egy olyan korban, amikor a magyar nemzeti érdekérvényesítésben a szomszédok és a globális világhatalom egyaránt ellenérdekelt, ne testvérharcra fecséreljék erejüket.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Nem volt a magyar nemzetpolitika, a magyar nemzeti érdekérvényesítés éve a 2012-es esztendő. Még akkor sem, ha voltak felemelő pillanatai, mint például a két békemenet, amely egyrészt megmutatta mind a nagyvilágnak, mind pedig a Kárpát-medence lakosságának, hogy az Orbán-kormánynak megvan még a belső támogatottsága, hogy a kormány nagyságrenddel nagyobb tömeget tud az utcára szólítani, mint az álbaloldali cirkuszolók.
Nagy előrelépés volt az új választási törvény is, nemcsak és nem elsősorban a regisztráció miatt, hanem azért, mert – függetlenítve a szavazati jogot a lakóhelytől – az Országgyűlés kiterjesztette azt minden magyar állampolgárra, s lehetővé tette, hogy a következő magyar parlament immár a nemzet parlamentje legyen. Így a Kárpát-medencei közös magyar sorsalakítás ezentúl nemcsak tetszetős retorikai fordulat lesz, hanem megélt valóság. Örömteli a kulturális szférában, hogy egy szimbolikus intézmény, a magyar Nemzeti Színház élére végre méltó ember került Vidnyánszky Attila személyében Alföldi Róbert helyére, aki blaszfémikus gesztusaival mintha kifejezetten provokálta volna a kormányt idő előtti leváltására. Magyar nemzeti körökben egyfajta világhálós mém annak a jelenetnek a leírása, amelyben magyar katonák Nagy-Magyarország térképére maszturbálnak. Azt se felejtsük: nem sok híja volt, hogy a román diplomácia december elsején a magyar színjátszás szentélyének szánt nemzeti intézményben ünnepelje Magyarország 1918-as megalázását és már akkoron kilátásba helyezett megcsonkítását.
Mindezek dacára a magyar nemzeti érdekérvényesítés egyik leglényegesebb frontján a helyzet nemhogy javult, de rosszabbodott. A nemzeti erők nemhogy egységesültek volna, de minden jel szerint mélyültek közöttük a törésvonalak. Egyik oldalról a Fidesz nemzeti irányzata és a Jobbik között, másrészt Erdélyben az MPP és az EMNP között, továbbá az RMDSZ egyes, nemzeti kérdések iránt nem közömbös politikusai és az EMNP vezetősége között. Mit tesz a pártlogika, a politikai verseny? Mert az mégiscsak abszurd, hogy húsz esztendős barátságok rámehetnek arra, hogy egymást tisztelő és becsülő emberek a történelem vaskényszere nyomán egy politikai árok két oldalára kerülnek. Antal Árpád és Tamás Sándor tétlenül nézik, hogy híveik gyertyát gyújtanak Toró T. Tibor ellopott molinóból kivágott arcképe előtt? A kampányban román veszéllyel riogatnak az EMNP ellenében, majd egyikük matematikai, ténybeli abszurdumokat állít (Orbaiszék kapcsán) a kampány után is alaptalanul vádolva a néppártot? Az MPP volt elnöke arra szólít fel a nemzet televíziójában, hogy az erdélyi magyar választók szavazzanak az RMDSZ-re, s eme iránymutatását megerősíti a jelenlegi elnök, Biró Zsolt is? A minden eddigit alulmúló magyar választási részvétel vélhetőleg nemcsak a rossz idővel magyarázható, hanem azzal is, hogy a tavasszal az MPP-re voksolók jó része nem ment el szavazni. Az EMNP bármennyire szerette volna, és talán alkalmas is lett volna képviseletükre, nem tudta őket megszólítani, vezetőik pedig összevissza beszéltek. (Az EMNP közel egyharmados szavazatnövekedése ugyanakkor minden bizonnyal az MPP-bázis másik részéből adódott, valamint azon területekről érkezett voksoknak volt köszönhető, ahol tavasszal a párt nem indított jelölteket.)
Végül még durvábbá vált a helyzet az anyaországban a Fidesz és a Jobbik között. Utóbbi akkor is támadja immár a kormányt, amikor erre nem lenne oka. A termőföld ügyében zajló pályáztatások körüli visszásságok kifogásolása korrekt, megalapozott és helyes. Hogy rámutatnak a kulturális szférában tapasztalható balliberális pozícióőrzésre, az is helyénvaló. De támadni a választási regisztrációt, amely az első lépés a demokratikus folyamat racionalizálásában, és megnehezíti a befolyásolható, alapvetően érdektelen, informálatlan tömegek érdekalapú urnákhoz citálását, ez bizony a pártlogika győzelme volt az elvek felett. (Ebben az ügyben a frakcióból később okkal és joggal kizárt Lenhardt Balázs adott le elvhű, támogató voksot.) De igazságtalan és visszatetsző az is, hogy immár rutinszerűen veszi egy kalap alá a Jobbik a Fideszt és az MSZP-t. Mert ugyan bizony mikor fogadott volna el az MSZP olyan alkotmányt, amelyben utalás történik a jog folytonosságra és a Szent Korona-tanra? Mikor adott volna állampolgárságot és szavazati jogot a határon kívül szakadt magyarságnak? Mikor támogatta volna a határon túli nemzeti erőket erkölcsileg és politikailag? A kérdések sora folytatható akkor is, ha legutóbb a nem létező náciveszély ellen a Fidesz is együtt tüntetett a hisztériakeltő „baloldali” pártokkal. A Jobbik vélhetően abban bízik, hogy kemény, sokszor igazságtalan retorikájával megnyerheti a nem szavazók, a bizonytalanok egy részét. Ez akár a nemzeti szavazatmaximalizálás irányába is mutathatna. Csakhogy ennek akkor volna értelme, ha közben megmaradna a választások utáni, akár hallgatólagos együttműködés esélye. Mert igaz, hogy most a Fidesz még fölényesen vezet a biztos szavazók körében, de az MSZP kezdi összeszedni magát, s nem tudni, mit hoz a következő másfél év. A magyarság érdeke, hogy a Fidesz óvatosságból vagy külföldi nyomásra ne a „baloldali” pártok irányába orientálódjon, ha netalán nem sikerül abszolút többséget szereznie, hanem a Jobbik irányába. A két párt között dúló, kívülről totálisnak tűnő háború azonban nem ebbe az irányba mutat. Ha volt tanulsága 2012-nek, akkor az az, hogy a nemzetben gondolkodó magyarok csak egymásra számíthatnak – s egy olyan korban, amikor a magyar nemzeti érdekérvényesítésben a szomszédok és a globális világhatalom egyaránt ellenérdekelt, ne testvérharcra fecséreljék erejüket.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. január 25.
Rossz kérdés?
Megvan a pikantériája annak, ha egy adott politikai családhoz tartozó párt vagy szervezet politikai számításból a fő riválisnak számító másik nagy politikai tömb képviselőjével kokettál. A felszínes szemlélőtől épp úgy megkaphatja a politikai szélkakas minősítést, mint az alapos elemzőtől, különösen, ha ezt nem csak országon belül teszi. Hogy az RMDSZ már a választások előtt titkos megállapodást kötött az USL-lel, egyáltalán nem meglepő, mondhatni egyenesen következik az 1996 óta érvényes Neptun-logikából, amely olvasatukban az egyetlen út: a bölcs kompromisszumok, a tudatos építkezés, a kis lépések politikájának útja.
Az autonomista tábor optikájában pedig az elvtelenség, az önfeladás, a perspektívátlanság és középtávú felmorzsoltatás útja. Az azonban, hogy Markó Béla az RMDSZ nevében az MSZP-vel paktál, nos, ez az RMDSZ saját retorikájával sem egyeztethető össze, és biztosan nehezebb lesz eladni a választói bázisnak.
A mai MSZP, amelynek megnyilvánulásaiban az egykor még hangsúlyos nemzeti politika már nyomokban sem fedezhető fel – képviselői vagy kiléptek, mint Szűrös Mátyás és Pozsgay Imre, vagy beálltak a sorba, mint Tabajdi Csaba –, ma érdemben nem különbözik az SZDSZ-től. Egyenes ági leszármazottja a Magyarországot tönkretevő Károlyi Mihály és Jászi Oszkár nevével fémjelzett, magát eufemisztikusan polgári radikálisnak nevező kozmopolita, nemzetellenes szabadkőművességnek. Az MSZP nem nemzeti politikát akar másképp, hanem ott vágott alá az elmúlt két évtizedben a nemzetpolitikai törekvéseknek, ahol tudott: ha kellett, önfeladó, a határon túli közösségek kinyilvánított akarata ellenére megkötött alapszerződésekkel, ha kellett, egy követ fújva a náci ihletettségű Beneš-dekrétumok ügyében a szlovák féllel. A sor folytatható a 2004-es népszavazáson át 2005. szeptember 26-ig, amikor a Gyurcsány-kormány kezdeményezésére a magyar parlament megszavazta Románia uniós csatlakozásának feltétel nélküli támogatását, miközben tudni lehetett, hogy középtávon nem adódik még egy lehetőség, amikor Magyarország diplomáciai nyomás alá képes helyezni nagyobb és gazdagabb szomszédját. A Kolozsváron Markó Bélával közösen fellépő, tárgyaló és együttműködést aláíró Mesterházy Attila úgymond bocsánatot kért a 2004-es népszavazás idején tanúsított MSZP-s magatartásért. Szerinte rossz politikai kérdésre rossz választ adott a párt. Érdekes lenne megtudnunk, hogy miért is lett volna e népszavazáson feltett politikai kérdés „rossz”?
A magyar állampolgárság kiterjesztése nemzetpolitikailag már sokkal hamarabb indokolt lett volna, a népszavazást kezdeményező Magyarok Világszövetsége 1996-ban rögzítette alapszabályában és programjában e célt, majd mindent elkövetett, hogy a politikumot megnyerje az ügynek. Mindhiába. A népszavazás ultima ratio volt, amely, ha nem is vezetett azonnal sikerre, megágyazott a 2010-es döntésnek. Ha 2004-ben a népszavazás nem teszi hónapokra az egyik legfontosabb közéleti témává a kérdést, ha nem teszi kikerülhetetlen nemzetpolitikai problémává, akkor nem valószínű, hogy ma meglenne a határok feletti nemzetegyesítésnek e lehető legszilárdabb jogi talapzata. A népszavazáson egyébként többségben voltak az igenek, s ha a népszavazási törvény nem követelne meg az érvényességhez igen magas, „fele plusz egyes” részvételt, vagy „negyed plusz egyes” azonos szavazatot, akkor a csekély többség dacára a parlament köteles lett volna a kérdést hamarabb szabályozni.
A népszavazás azért csapódott le a nemzet köztudatában kudarcként, mert az eredmény nem volt kötelező érvényű. Az igenek csekély többsége azzal hozható összefüggésbe, hogy a kampány során az MSZP és az SZDSZ hazudott, légből kapott számokkal uszított a határon túli magyarok ellen. A népszavazás ugyanis csak arról szólt, hogy alanyi jogon kapja-e meg az állampolgárságot az, aki magyarságát igazolni tudja, arról nem, hogy ez kerül-e majd egyáltalán pénzébe a magyar államnak. S mivel a kérdés kétharmados szabályozást igényel, az MSZP nélkül nem is lehetett volna a népszavazást követően törvényt hozni, akár a következő ciklusban sem. 2004-ben még fel sem merült lehetőségként bármelyik politikai tábor kétharmados többsége. A valóság tehát az, hogy az MSZP cinikusan, egy nemzetpolitikai imperativusszal szembemenve a legérzékenyebb, legfájdalmasabb kérdésben, a szociális biztonság ügyében hangolta hamis érvekkel a választókat a határon kívülre rekedt nemzettestvérek ellen. Ezt próbálja most feledtetni Mesterházy Attila bagatellizálással, félremagyarázással és egy megfelelő időben, nagyon is jól megfogalmazott kérdés „rossznak” minősítésével. Nem kétséges, az utóbbi két évtizedben „inflálódott” a nemzetáruló minősítés, túl sokszor alkalmazták olyanok vonatkozásában is, akik nem szolgáltak rá. Jelen esetben azonban az MSZP és jogelődje, az MSZMP egész története szolgál dokumentációs háttérként e rövid politikai besorolás helytállóságának igazolására. S hogy az RMDSZ e társasággal szövetkezik, az sajnos azt jelzi, hogy az erdélyi magyarság jelentős részének bizalmát még mindig élvező szervezet nemcsak a szűk értelemben vett kisebbségpolitikai kérdések ügyében jár tévúton, hanem nemzetpolitikai alapállása is megváltozott. Ami rossz hír, még azoknak is, akik nem tartoznak a nemzeti önkormányzatból román versenypárttá lett szervezet szurkolói közé.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Megvan a pikantériája annak, ha egy adott politikai családhoz tartozó párt vagy szervezet politikai számításból a fő riválisnak számító másik nagy politikai tömb képviselőjével kokettál. A felszínes szemlélőtől épp úgy megkaphatja a politikai szélkakas minősítést, mint az alapos elemzőtől, különösen, ha ezt nem csak országon belül teszi. Hogy az RMDSZ már a választások előtt titkos megállapodást kötött az USL-lel, egyáltalán nem meglepő, mondhatni egyenesen következik az 1996 óta érvényes Neptun-logikából, amely olvasatukban az egyetlen út: a bölcs kompromisszumok, a tudatos építkezés, a kis lépések politikájának útja.
Az autonomista tábor optikájában pedig az elvtelenség, az önfeladás, a perspektívátlanság és középtávú felmorzsoltatás útja. Az azonban, hogy Markó Béla az RMDSZ nevében az MSZP-vel paktál, nos, ez az RMDSZ saját retorikájával sem egyeztethető össze, és biztosan nehezebb lesz eladni a választói bázisnak.
A mai MSZP, amelynek megnyilvánulásaiban az egykor még hangsúlyos nemzeti politika már nyomokban sem fedezhető fel – képviselői vagy kiléptek, mint Szűrös Mátyás és Pozsgay Imre, vagy beálltak a sorba, mint Tabajdi Csaba –, ma érdemben nem különbözik az SZDSZ-től. Egyenes ági leszármazottja a Magyarországot tönkretevő Károlyi Mihály és Jászi Oszkár nevével fémjelzett, magát eufemisztikusan polgári radikálisnak nevező kozmopolita, nemzetellenes szabadkőművességnek. Az MSZP nem nemzeti politikát akar másképp, hanem ott vágott alá az elmúlt két évtizedben a nemzetpolitikai törekvéseknek, ahol tudott: ha kellett, önfeladó, a határon túli közösségek kinyilvánított akarata ellenére megkötött alapszerződésekkel, ha kellett, egy követ fújva a náci ihletettségű Beneš-dekrétumok ügyében a szlovák féllel. A sor folytatható a 2004-es népszavazáson át 2005. szeptember 26-ig, amikor a Gyurcsány-kormány kezdeményezésére a magyar parlament megszavazta Románia uniós csatlakozásának feltétel nélküli támogatását, miközben tudni lehetett, hogy középtávon nem adódik még egy lehetőség, amikor Magyarország diplomáciai nyomás alá képes helyezni nagyobb és gazdagabb szomszédját. A Kolozsváron Markó Bélával közösen fellépő, tárgyaló és együttműködést aláíró Mesterházy Attila úgymond bocsánatot kért a 2004-es népszavazás idején tanúsított MSZP-s magatartásért. Szerinte rossz politikai kérdésre rossz választ adott a párt. Érdekes lenne megtudnunk, hogy miért is lett volna e népszavazáson feltett politikai kérdés „rossz”?
A magyar állampolgárság kiterjesztése nemzetpolitikailag már sokkal hamarabb indokolt lett volna, a népszavazást kezdeményező Magyarok Világszövetsége 1996-ban rögzítette alapszabályában és programjában e célt, majd mindent elkövetett, hogy a politikumot megnyerje az ügynek. Mindhiába. A népszavazás ultima ratio volt, amely, ha nem is vezetett azonnal sikerre, megágyazott a 2010-es döntésnek. Ha 2004-ben a népszavazás nem teszi hónapokra az egyik legfontosabb közéleti témává a kérdést, ha nem teszi kikerülhetetlen nemzetpolitikai problémává, akkor nem valószínű, hogy ma meglenne a határok feletti nemzetegyesítésnek e lehető legszilárdabb jogi talapzata. A népszavazáson egyébként többségben voltak az igenek, s ha a népszavazási törvény nem követelne meg az érvényességhez igen magas, „fele plusz egyes” részvételt, vagy „negyed plusz egyes” azonos szavazatot, akkor a csekély többség dacára a parlament köteles lett volna a kérdést hamarabb szabályozni.
A népszavazás azért csapódott le a nemzet köztudatában kudarcként, mert az eredmény nem volt kötelező érvényű. Az igenek csekély többsége azzal hozható összefüggésbe, hogy a kampány során az MSZP és az SZDSZ hazudott, légből kapott számokkal uszított a határon túli magyarok ellen. A népszavazás ugyanis csak arról szólt, hogy alanyi jogon kapja-e meg az állampolgárságot az, aki magyarságát igazolni tudja, arról nem, hogy ez kerül-e majd egyáltalán pénzébe a magyar államnak. S mivel a kérdés kétharmados szabályozást igényel, az MSZP nélkül nem is lehetett volna a népszavazást követően törvényt hozni, akár a következő ciklusban sem. 2004-ben még fel sem merült lehetőségként bármelyik politikai tábor kétharmados többsége. A valóság tehát az, hogy az MSZP cinikusan, egy nemzetpolitikai imperativusszal szembemenve a legérzékenyebb, legfájdalmasabb kérdésben, a szociális biztonság ügyében hangolta hamis érvekkel a választókat a határon kívülre rekedt nemzettestvérek ellen. Ezt próbálja most feledtetni Mesterházy Attila bagatellizálással, félremagyarázással és egy megfelelő időben, nagyon is jól megfogalmazott kérdés „rossznak” minősítésével. Nem kétséges, az utóbbi két évtizedben „inflálódott” a nemzetáruló minősítés, túl sokszor alkalmazták olyanok vonatkozásában is, akik nem szolgáltak rá. Jelen esetben azonban az MSZP és jogelődje, az MSZMP egész története szolgál dokumentációs háttérként e rövid politikai besorolás helytállóságának igazolására. S hogy az RMDSZ e társasággal szövetkezik, az sajnos azt jelzi, hogy az erdélyi magyarság jelentős részének bizalmát még mindig élvező szervezet nemcsak a szűk értelemben vett kisebbségpolitikai kérdések ügyében jár tévúton, hanem nemzetpolitikai alapállása is megváltozott. Ami rossz hír, még azoknak is, akik nem tartoznak a nemzeti önkormányzatból román versenypárttá lett szervezet szurkolói közé.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. február 8.
RMDSZ–MSZP: rossz idő, rossz kapcsolat
Úgy tűnik, az RMDSZ volt elnöke és mai erős embere, Markó Béla is megérezte: túllőtt a célon a magyar szocialisták kolozsvári ajnározásával. Nemcsak a mindig gyorsan és határozottan reagáló, Mesterházyék „megfelelő” fogadtatásában gondolkodó Erdélyi Magyar Ifjak háborodtak fel e gesztuson, hanem a közélet iránt érdeklődők nagy része. De még az apolitikus, napi sajtót nem fogyasztó embereket is elérte a hír, s az annak nyomán születő jogos felháborodás. Mit tehet ilyenkor egy íróember? Hosszasan magyarázza a magyarázhatatlant, előszedve kétes szavatosságú kedvenc toposzait, úgy téve, mintha potenciálisan az MSZP is része lehetne a nemzeti erők szövetségének. Nem arról van szó ugyanis, hogy Tőkés László osztályozná a pártokat nemzetiekre és nemzetietlenekre, mint Markó állítja, hanem a pártok sorolják be magukat hosszú távú politizálásukkal. A politikai kétszínűség csimborasszója, amikor egy nyíltan nemzetellenes párt a határon túli magyarok választójogának intézményesítése után (!) megpróbál nemzeti színekben tündökölni, s egy másik, kifejezetten a nemzeti értékek és érdekek szolgálatára alakult párt, az RMDSZ meghatározó embere úgy tesz, mintha hitelt adna ennek az evidensen álnok szándéknak. Sőt, kellő cinizmussal úgy tesz, mintha a joggal felháborodókat tulajdonképpen az mozgatná, hogy Fidesznél szerezzenek jó pontokat, a hűségüket bizonyítsák: „inkább csak siettek egyesek a Magyarországon éppen erősebb politikai oldal mellett »letenni a garast«, ahogy 1989 előtt nevezték az ilyesmit mifelénk. Nehogy megharagudjék a gazda! Lássa, hogy őrizzük a házat” – írja Markó. Ki kell ábrándítanom Markó Bélát: nem kell ahhoz különösebb párt-elkötelezettséggel rendelkezni, hogy valakit felháborítson nemzetellenes politikusok haszonelvű, szavazatszerzési szándék által motivált erdélyi haknizása és megfogalmazásában is hamis bocsánatkérése. (Az MSZP nem „rossz kérdésre adott rossz választ”, mint állította Mesterházy, hanem egy akkoron messzemenően időszerű, jól megfogalmazott kérdés örvén uszított a határon kívül rekedt nemzettársak ellen.) Az olvasóképes választóközönségre aligha lesz hatással az írás, a saját véleménnyel rendelkezők hasába nehéz lyukat beszélni. A célközönség vélhetően az RMDSZ-bázis, mert bizony nem egy RMDSZ-es ismerősömet hallottam szégyenkezve említeni a Kolozsváron történteket. De még az ő meggyőzésükre sincs nagy esélye az exelnöknek.
Nézzük meg, mit is hoz fel Markó Béla maga és az RMDSZ mentségére: „Aki ugyanis Erdélyben tartós jövőt, hosszú távú megmaradást és boldogulást akar a magyaroknak, az nem ideológiákról papol nekünk, nem nemzeti és nemzetietlen pártokról, hanem annak tudatában, hogy valóban nem mindenki gondolkodik rólunk egyformán Magyarországon, megpróbál minél többeket közös céljaink mellé állítani. Igen, az MSZP-t is. Ha egy párt felülvizsgálja eddigi határon túli politikáját, és ennek Kolozsváron akar nyomatékot adni, akkor azt meg kell hallgatni.” S persze együttműködési megállapodást is kell kötni vele, hitelesítve ezáltal a farizeuskodást. Az MSZP „nemzetpolitikáját” soha nem a belső meggyőződés, hanem az éppen pozícióban levők taktikai megfontolásai alakították. Magyar–magyar csúcsot hívtak össze, majd néhány hónapra rá annak határozatait lábbal tiporva kötötték meg a magyar-román alapszerződést. Megszavazták a státustörvényt, majd 23 millió román munkavállalóval fenyegettek az annak alkalmazását lehetővé tévő, korábban maguk által is szorgalmazott Orbán–Nãstase-egyezség kapcsán. A 2004-es népszavazási kampányban tanúsított magatartásuk közismert, ellentétben a 2005. november 26-i legnagyobb árulásukkal, amikor megszavazták Románia feltétel nélküli EU-csatlakozását, tudván tudva, hogy középtávon nem kínálkozik még egy olyan történelmi konstelláció, amikor a magyar diplomácia nyomás alá tudja helyezni a románt, feltételeket szabva annak a támogatás fejében. Nemzetpolitikai szempontból óriási különbség van a román és a magyar szocialistákkal való viszonynormalizálási igyekezet motiválhatóságában. Pontáék esetében fel lehet hozni érvként az egyébként értékelvi síkon elfogadhatatlan paktumosdi mellett, hogy ez rövid távon mérsékelheti a román kormány magyarellenességét. No de a velejéig nemzetellenes MSZP-vel „kokettálni”, amely a szűk értelemben vett nemzetpolitikai gyalázatosságain túl rendszeresen hátba támadja a magyar kormányt nemzetközi síkon, amely a végletekig eladósodottá és kiszolgáltatottá tette Magyarországot, amely a térséget gyarmatosító globalizmus helyi adminisztrációjaként működik? Az MSZP-vel nem az a fő probléma, hogy mit tett jogelődje, az MSZMP. Bár természetesen el lehet képzelni, mennyi demokratikus elkötelezettség van egy olyan párt prominenseiben, amely hű kiszolgálója volt a szovjet kommunista hatalomnak. Amelynek kádereit úgy szocializálták, hogy 1956-ban ellenforradalom volt, a brutális megtorlást pedig rendteremtésnek állították be a vezetői, a magyar történelmi önképet a „bűnös nemzet” hazug imázsával helyettesítették, s ha volt a történelemben egyéni szinten keményen megvalósuló kontraszelekció, akkor a kommunista pártokon belül igencsak volt. Az utódpárttal az a fő probléma, hogy megalakulása óta MSZP néven mit tett. E politika erdélyi támogatása és hitelesítése – Markó Béla minden retorikai igyekezete dacára – nemzeti szempontból rövid és hosszú távon egyaránt megindokolhatatlan, megmagyarázhatatlan és megbocsáthatatlan.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Úgy tűnik, az RMDSZ volt elnöke és mai erős embere, Markó Béla is megérezte: túllőtt a célon a magyar szocialisták kolozsvári ajnározásával. Nemcsak a mindig gyorsan és határozottan reagáló, Mesterházyék „megfelelő” fogadtatásában gondolkodó Erdélyi Magyar Ifjak háborodtak fel e gesztuson, hanem a közélet iránt érdeklődők nagy része. De még az apolitikus, napi sajtót nem fogyasztó embereket is elérte a hír, s az annak nyomán születő jogos felháborodás. Mit tehet ilyenkor egy íróember? Hosszasan magyarázza a magyarázhatatlant, előszedve kétes szavatosságú kedvenc toposzait, úgy téve, mintha potenciálisan az MSZP is része lehetne a nemzeti erők szövetségének. Nem arról van szó ugyanis, hogy Tőkés László osztályozná a pártokat nemzetiekre és nemzetietlenekre, mint Markó állítja, hanem a pártok sorolják be magukat hosszú távú politizálásukkal. A politikai kétszínűség csimborasszója, amikor egy nyíltan nemzetellenes párt a határon túli magyarok választójogának intézményesítése után (!) megpróbál nemzeti színekben tündökölni, s egy másik, kifejezetten a nemzeti értékek és érdekek szolgálatára alakult párt, az RMDSZ meghatározó embere úgy tesz, mintha hitelt adna ennek az evidensen álnok szándéknak. Sőt, kellő cinizmussal úgy tesz, mintha a joggal felháborodókat tulajdonképpen az mozgatná, hogy Fidesznél szerezzenek jó pontokat, a hűségüket bizonyítsák: „inkább csak siettek egyesek a Magyarországon éppen erősebb politikai oldal mellett »letenni a garast«, ahogy 1989 előtt nevezték az ilyesmit mifelénk. Nehogy megharagudjék a gazda! Lássa, hogy őrizzük a házat” – írja Markó. Ki kell ábrándítanom Markó Bélát: nem kell ahhoz különösebb párt-elkötelezettséggel rendelkezni, hogy valakit felháborítson nemzetellenes politikusok haszonelvű, szavazatszerzési szándék által motivált erdélyi haknizása és megfogalmazásában is hamis bocsánatkérése. (Az MSZP nem „rossz kérdésre adott rossz választ”, mint állította Mesterházy, hanem egy akkoron messzemenően időszerű, jól megfogalmazott kérdés örvén uszított a határon kívül rekedt nemzettársak ellen.) Az olvasóképes választóközönségre aligha lesz hatással az írás, a saját véleménnyel rendelkezők hasába nehéz lyukat beszélni. A célközönség vélhetően az RMDSZ-bázis, mert bizony nem egy RMDSZ-es ismerősömet hallottam szégyenkezve említeni a Kolozsváron történteket. De még az ő meggyőzésükre sincs nagy esélye az exelnöknek.
Nézzük meg, mit is hoz fel Markó Béla maga és az RMDSZ mentségére: „Aki ugyanis Erdélyben tartós jövőt, hosszú távú megmaradást és boldogulást akar a magyaroknak, az nem ideológiákról papol nekünk, nem nemzeti és nemzetietlen pártokról, hanem annak tudatában, hogy valóban nem mindenki gondolkodik rólunk egyformán Magyarországon, megpróbál minél többeket közös céljaink mellé állítani. Igen, az MSZP-t is. Ha egy párt felülvizsgálja eddigi határon túli politikáját, és ennek Kolozsváron akar nyomatékot adni, akkor azt meg kell hallgatni.” S persze együttműködési megállapodást is kell kötni vele, hitelesítve ezáltal a farizeuskodást. Az MSZP „nemzetpolitikáját” soha nem a belső meggyőződés, hanem az éppen pozícióban levők taktikai megfontolásai alakították. Magyar–magyar csúcsot hívtak össze, majd néhány hónapra rá annak határozatait lábbal tiporva kötötték meg a magyar-román alapszerződést. Megszavazták a státustörvényt, majd 23 millió román munkavállalóval fenyegettek az annak alkalmazását lehetővé tévő, korábban maguk által is szorgalmazott Orbán–Nãstase-egyezség kapcsán. A 2004-es népszavazási kampányban tanúsított magatartásuk közismert, ellentétben a 2005. november 26-i legnagyobb árulásukkal, amikor megszavazták Románia feltétel nélküli EU-csatlakozását, tudván tudva, hogy középtávon nem kínálkozik még egy olyan történelmi konstelláció, amikor a magyar diplomácia nyomás alá tudja helyezni a románt, feltételeket szabva annak a támogatás fejében. Nemzetpolitikai szempontból óriási különbség van a román és a magyar szocialistákkal való viszonynormalizálási igyekezet motiválhatóságában. Pontáék esetében fel lehet hozni érvként az egyébként értékelvi síkon elfogadhatatlan paktumosdi mellett, hogy ez rövid távon mérsékelheti a román kormány magyarellenességét. No de a velejéig nemzetellenes MSZP-vel „kokettálni”, amely a szűk értelemben vett nemzetpolitikai gyalázatosságain túl rendszeresen hátba támadja a magyar kormányt nemzetközi síkon, amely a végletekig eladósodottá és kiszolgáltatottá tette Magyarországot, amely a térséget gyarmatosító globalizmus helyi adminisztrációjaként működik? Az MSZP-vel nem az a fő probléma, hogy mit tett jogelődje, az MSZMP. Bár természetesen el lehet képzelni, mennyi demokratikus elkötelezettség van egy olyan párt prominenseiben, amely hű kiszolgálója volt a szovjet kommunista hatalomnak. Amelynek kádereit úgy szocializálták, hogy 1956-ban ellenforradalom volt, a brutális megtorlást pedig rendteremtésnek állították be a vezetői, a magyar történelmi önképet a „bűnös nemzet” hazug imázsával helyettesítették, s ha volt a történelemben egyéni szinten keményen megvalósuló kontraszelekció, akkor a kommunista pártokon belül igencsak volt. Az utódpárttal az a fő probléma, hogy megalakulása óta MSZP néven mit tett. E politika erdélyi támogatása és hitelesítése – Markó Béla minden retorikai igyekezete dacára – nemzeti szempontból rövid és hosszú távon egyaránt megindokolhatatlan, megmagyarázhatatlan és megbocsáthatatlan.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. február 15.
Önleleplezők
Szanyi Tibor neve Erdélyben mindeddig nem volt különösebben ismert. Legfeljebb azok hallottak sajátos és önsorsrontó szabadszájúságáról, masszív alkoholos befolyásoltság alatt elmondott parlamenti beszédéről, akik napi rendszerességgel követik az anyaországi politikai történéseket. Amikor viszont zsigeri barmoknak nevezte a Mesterházy Attila és az MSZP ellen tüntető kolozsvári magyarokat, majd a Facebookon hasonló útszéli hangnemben válaszolt egyenként azoknak, akik ezt kikérték maguknak, regionális internetes mém lett belőle. S úgy tűnik, státuszát igyekszik is megőrizni. A minap a gyulai békemenet alkalmával megengedett magának olyan kijelentést, hogy románul kellett volna üdvözölnie a hallgatóságot, hiszen sokan jöttek Romániából. S nem elégedett meg ezzel az alig burkolt románozással, a folytatásban a rendszerváltás utáni magyar történelemben első ízben mondta ki „magyar” politikusként, hogy igenis, ha valaki román állampolgár, akkor az a román nemzethez tartozik. Mi több, elvi alapokról próbálta ezt igazolni, mondván, hogy az állampolgárság „mindig” (!) „a nemzethez való tartozást” fejezi ki, s ha olyan nagy magyarok, akik Gyulán tüntettek, adják vissza a román állampolgárságukat. (E hihetetlen szöveg meghallgatható a YouTube-on.) Értelmetlen a vonatkozó történelmi tényeket itt és most csokorba gyűjteni a honfoglalástól Trianonon keresztül máig. A tényeket mi, erdélyiek nagy vonalakban ismerjük, Szanyi Tibor viszont – még ha netán olvasná is az Erdélyi Naplót – nem lenne hajlandó azokat elfogadni. Másrészt, ellentétben Markó Bélával, úgy vélem, nincs mindenkire szükség, aki magyarul beszél, mert tetszik ez a széplelkeknek vagy sem, a magyar nyelven beszélők közössége nem azonos a magyar nemzet közösségével. A legutóbbi idők közismert magyarellenes megnyilatkozásainak „szerzői” mellett nem tartoznak ebbe a közösségbe azok sem, akik a fogyasztói társadalom szánalmas végtermékeiként gyökértelenül bolyonganak a világban, kiestek a nemzet kulturális reprodukciós folyamataiból, a magyar folytonosságtudat, a magyar történelmi önkép fenntartásának láncolatából. A különbség, hogy ez utóbbiak esetében megfelelő kultúrpolitika alkalmazásával van remény a későbbi kooptálásra. Ezért harsogja minden nemzetellenes erő, hogy az államnak „világnézetileg semlegesnek kell lenni”. Ők nem nemzetben, hanem a fogyasztók masszájában, a lakossággá degradált népben hisznek, számukra az ország „nem haza, hanem telephely”. De azok sem mind magyarok, akik magyarnak mondják magukat. E kijelentés hallatán szokott megszólalni a szemforgató, farizeus, magát liberálisnak mondó kórus, és harsog kirekesztésről, rasszizmusról, xenofóbiáról. S akik közülük érvelnek is, megfogalmazzák azt a kérdést, amelyről vélhetőleg azt tartják, hogy megválaszolhatatlanságával őket igazolja: „No, és ki dönti el, hogy valóban magyar-e az, aki magát annak mondja?” Jellemzően az illetők maguk azok, akik a magyarellenes táborba sorakoznak fel politikai megnyilvánulásaikkal, vonalvezetésükkel, magyarellenes erőkkel szövetkezve. Ez az, amire nem szabad rámutatni.
Legyen az Csurka István, Lovas István, Jeszenszky Géza, Bogár László vagy Orbán Viktor – aki megfogalmazza, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, vagyis a nemzeti erők nem lehetnek ellenzékben saját hazájukban, vagy hogy a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum időnként ráront saját nemzetére – hatalmas ricsaj keletkezik a leleplezettek körében. Mert a balliberális tábor színházat játszik már a Kádár korszak óta, s mi lehetünk ebben a színházban nézők, még akár megválaszthatjuk a saját színészeinket is, csak a színház színház mivoltáról nem szabad szót ejtenünk. Boross Péter mutatott rá a kilencvenes évek közepén, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció tulajdonképpen leképezi a hajdani állampártot, hiszen az Aczél-vonalat az SZDSZ képviseli. Aki mégis rá mer mutatni e gigantikus megtévesztésre, vagy rá mer kérdezni arra, hogy ki írja a forgatókönyvet és a főszereplők monológjait, azt minden erővel a szalonképesség határán kívülre igyekeznek tolni.
Voltaképpen hálásak lehetünk a Szanyi-féléknek, akik őszinteségi rohamukban kimondják, amit e tábor képviselői valójában gondolnak. Ha Tamás Gáspár Miklós a sajtóban vagy Kende Péter az Antall-kormány által létrehozott, de valahogy az SZDSZ szellemi körébe átcsúszott – mellesleg Gyurcsányék által megszüntetett – Teleki László Magyarságkutató Intézet Bárdi Nándor által szervezett konferenciáján „republikánus nemzetről” beszél, ugyanazt teszi, mint Szanyi, csak csiszoltabban, s kevesebben hallják meg. Szanyi viszont kinyitja azok szemét is, akik azt magukra erőltetett fegyelemmel, a politikai korrektség mákonyától elbódítva csukva tartják, de megmaradt bennük a józan ítélőképesség minimuma.
Volt még néhány hasonló szellemű megnyilvánulás, amely nem kapott ekkora publicitást, de amelyet érdemes feleleveníteni. A kétezres évek elején az SZDSZ és az MSZP a szlovák oldalra állt, mikor Orbán Viktor meg merte említeni a nyíltan náci, s valóban rasszista Beneš-dekrétumok tarthatatlanságát. Eörsi Mátyás a státustörvény vitájának idején azt nyilatkozta a tévé nyilvánossága előtt, hogy „az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni” a Kárpát-medencében. Horn Gábor elismerte, hogy neki sokkal fontosabb, mi történik az SZDSZ-szel, mint az, hogy mi történik az országgal. Bauer Tamás érveket adva a Kisantant politikai elitjének, burkolt irredentizmussal vádolta meg a státustörvény alapján Orbánékat, majd hosszú eszmefuttatásban igyekezett igazolni a trianoni békediktátum igazságosságát (!).
Értékelni kell ezeket a megnyilvánulásokat, mert közelebb hozzák nemzeti közösségünket a tisztánlátáshoz, és hozzásegítenek ahhoz, hogy a színészeket színészeknek, az álmagyarokat álmagyaroknak lássuk, s akként is kezeljük.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Szanyi Tibor neve Erdélyben mindeddig nem volt különösebben ismert. Legfeljebb azok hallottak sajátos és önsorsrontó szabadszájúságáról, masszív alkoholos befolyásoltság alatt elmondott parlamenti beszédéről, akik napi rendszerességgel követik az anyaországi politikai történéseket. Amikor viszont zsigeri barmoknak nevezte a Mesterházy Attila és az MSZP ellen tüntető kolozsvári magyarokat, majd a Facebookon hasonló útszéli hangnemben válaszolt egyenként azoknak, akik ezt kikérték maguknak, regionális internetes mém lett belőle. S úgy tűnik, státuszát igyekszik is megőrizni. A minap a gyulai békemenet alkalmával megengedett magának olyan kijelentést, hogy románul kellett volna üdvözölnie a hallgatóságot, hiszen sokan jöttek Romániából. S nem elégedett meg ezzel az alig burkolt románozással, a folytatásban a rendszerváltás utáni magyar történelemben első ízben mondta ki „magyar” politikusként, hogy igenis, ha valaki román állampolgár, akkor az a román nemzethez tartozik. Mi több, elvi alapokról próbálta ezt igazolni, mondván, hogy az állampolgárság „mindig” (!) „a nemzethez való tartozást” fejezi ki, s ha olyan nagy magyarok, akik Gyulán tüntettek, adják vissza a román állampolgárságukat. (E hihetetlen szöveg meghallgatható a YouTube-on.) Értelmetlen a vonatkozó történelmi tényeket itt és most csokorba gyűjteni a honfoglalástól Trianonon keresztül máig. A tényeket mi, erdélyiek nagy vonalakban ismerjük, Szanyi Tibor viszont – még ha netán olvasná is az Erdélyi Naplót – nem lenne hajlandó azokat elfogadni. Másrészt, ellentétben Markó Bélával, úgy vélem, nincs mindenkire szükség, aki magyarul beszél, mert tetszik ez a széplelkeknek vagy sem, a magyar nyelven beszélők közössége nem azonos a magyar nemzet közösségével. A legutóbbi idők közismert magyarellenes megnyilatkozásainak „szerzői” mellett nem tartoznak ebbe a közösségbe azok sem, akik a fogyasztói társadalom szánalmas végtermékeiként gyökértelenül bolyonganak a világban, kiestek a nemzet kulturális reprodukciós folyamataiból, a magyar folytonosságtudat, a magyar történelmi önkép fenntartásának láncolatából. A különbség, hogy ez utóbbiak esetében megfelelő kultúrpolitika alkalmazásával van remény a későbbi kooptálásra. Ezért harsogja minden nemzetellenes erő, hogy az államnak „világnézetileg semlegesnek kell lenni”. Ők nem nemzetben, hanem a fogyasztók masszájában, a lakossággá degradált népben hisznek, számukra az ország „nem haza, hanem telephely”. De azok sem mind magyarok, akik magyarnak mondják magukat. E kijelentés hallatán szokott megszólalni a szemforgató, farizeus, magát liberálisnak mondó kórus, és harsog kirekesztésről, rasszizmusról, xenofóbiáról. S akik közülük érvelnek is, megfogalmazzák azt a kérdést, amelyről vélhetőleg azt tartják, hogy megválaszolhatatlanságával őket igazolja: „No, és ki dönti el, hogy valóban magyar-e az, aki magát annak mondja?” Jellemzően az illetők maguk azok, akik a magyarellenes táborba sorakoznak fel politikai megnyilvánulásaikkal, vonalvezetésükkel, magyarellenes erőkkel szövetkezve. Ez az, amire nem szabad rámutatni.
Legyen az Csurka István, Lovas István, Jeszenszky Géza, Bogár László vagy Orbán Viktor – aki megfogalmazza, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, vagyis a nemzeti erők nem lehetnek ellenzékben saját hazájukban, vagy hogy a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum időnként ráront saját nemzetére – hatalmas ricsaj keletkezik a leleplezettek körében. Mert a balliberális tábor színházat játszik már a Kádár korszak óta, s mi lehetünk ebben a színházban nézők, még akár megválaszthatjuk a saját színészeinket is, csak a színház színház mivoltáról nem szabad szót ejtenünk. Boross Péter mutatott rá a kilencvenes évek közepén, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció tulajdonképpen leképezi a hajdani állampártot, hiszen az Aczél-vonalat az SZDSZ képviseli. Aki mégis rá mer mutatni e gigantikus megtévesztésre, vagy rá mer kérdezni arra, hogy ki írja a forgatókönyvet és a főszereplők monológjait, azt minden erővel a szalonképesség határán kívülre igyekeznek tolni.
Voltaképpen hálásak lehetünk a Szanyi-féléknek, akik őszinteségi rohamukban kimondják, amit e tábor képviselői valójában gondolnak. Ha Tamás Gáspár Miklós a sajtóban vagy Kende Péter az Antall-kormány által létrehozott, de valahogy az SZDSZ szellemi körébe átcsúszott – mellesleg Gyurcsányék által megszüntetett – Teleki László Magyarságkutató Intézet Bárdi Nándor által szervezett konferenciáján „republikánus nemzetről” beszél, ugyanazt teszi, mint Szanyi, csak csiszoltabban, s kevesebben hallják meg. Szanyi viszont kinyitja azok szemét is, akik azt magukra erőltetett fegyelemmel, a politikai korrektség mákonyától elbódítva csukva tartják, de megmaradt bennük a józan ítélőképesség minimuma.
Volt még néhány hasonló szellemű megnyilvánulás, amely nem kapott ekkora publicitást, de amelyet érdemes feleleveníteni. A kétezres évek elején az SZDSZ és az MSZP a szlovák oldalra állt, mikor Orbán Viktor meg merte említeni a nyíltan náci, s valóban rasszista Beneš-dekrétumok tarthatatlanságát. Eörsi Mátyás a státustörvény vitájának idején azt nyilatkozta a tévé nyilvánossága előtt, hogy „az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni” a Kárpát-medencében. Horn Gábor elismerte, hogy neki sokkal fontosabb, mi történik az SZDSZ-szel, mint az, hogy mi történik az országgal. Bauer Tamás érveket adva a Kisantant politikai elitjének, burkolt irredentizmussal vádolta meg a státustörvény alapján Orbánékat, majd hosszú eszmefuttatásban igyekezett igazolni a trianoni békediktátum igazságosságát (!).
Értékelni kell ezeket a megnyilvánulásokat, mert közelebb hozzák nemzeti közösségünket a tisztánlátáshoz, és hozzásegítenek ahhoz, hogy a színészeket színészeknek, az álmagyarokat álmagyaroknak lássuk, s akként is kezeljük.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. február 26.
Összmagyar szolidaritás
Megvolt a diszkrét bája annak, ha valaki George Orwell 1984 című könyvét a Ceauşescu-diktatúra alatt olvashatta el. A negatív utópia az akkori jelen bírálatának tökéletesen beillett, de erdélyi magyarként az általános elnyomás mellé társult az etnikai terror is. Trianon óta ugyanis egyetlen román kormány sem volt hajlandó eleget tenni a gyulafehérvári határozatba foglalt román ígéreteknek. Félreértés ne essen, nem várjuk el, hogy kivételezzenek velünk, nem kívánunk extra jogokat saját évezredes szülőföldünkön, csak azt, ami megillet minket létünk okán: nemzeti önkormányzatot az élet minden területén. Ezt ígérték, s ezt soha nem voltak hajlandóak teljesíteni.
Sőt. Kilencvenöt esztendős léttörténetünk a jogfosztások története. A vagyon- és iskola-elkobzások, a nyelvi diszkrimináció, az államilag megtervezett és végrehajtott asszimilációs program véghezvitelének története. Az elmúlt húsz évben lélekszámunk drasztikusan megcsappant. Ha Bukarestben érzelemmentesen közelítenének a magyarkérdéshez, hátradőlhetnének, elvégre az idő nekik dolgozik. De ők még provokálnak is: Budapesten koccintanak december elsején, egy másik évben Csíkszeredába helyezik a központi ünnepséget, színmagyar falvakban építik az egyik ortodox templomot a másik után, s a példák hosszan sorolhatók el egészen a szerencsés módon összmagyar szolidaritást kiváltó székely zászló körüli hercehurcáig.
Ami leginkább idézi az Orwell által megjelenített zsarnokságot, az a gyergyószentmiklósi Wass Albert-megemlékezés története. Nem gondoltam, hogy még okozhat nekem meglepetést a bukaresti rezsim. Markó Attiláék kálváriája a Mikó-ügyben, a zsarnokság brutális és gátlástalan packázása éppen úgy mellbeverő fordulat volt, mint az, hogy most gyanúsítottként (!) idézi meg az ügyészség (!) egy kulturális megemlékezés szervezőit.
Egyik esetnek sincs semmi köze az annyit emlegetett jogállamhoz, demokráciához, európaisághoz. E gesztusok azt érzékeltetik az alattvalókkal, hogy a hatalom sáncain belül egy magyar sincs biztonságban, és a gondolatok és érzések felett is ellenőrzést akarnak gyakorolni. S ahogy Markó Attiláék esetében együtt tüntetett minden magyar politikai erő, úgy erkölcsi kötelessége most minden magyarnak azok mellett kiállni, akiket a román hatalom azért zaklat, mert közösségünk írófejedelme előtt tisztelegni mertek egy megemlékezés erejéig.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
Megvolt a diszkrét bája annak, ha valaki George Orwell 1984 című könyvét a Ceauşescu-diktatúra alatt olvashatta el. A negatív utópia az akkori jelen bírálatának tökéletesen beillett, de erdélyi magyarként az általános elnyomás mellé társult az etnikai terror is. Trianon óta ugyanis egyetlen román kormány sem volt hajlandó eleget tenni a gyulafehérvári határozatba foglalt román ígéreteknek. Félreértés ne essen, nem várjuk el, hogy kivételezzenek velünk, nem kívánunk extra jogokat saját évezredes szülőföldünkön, csak azt, ami megillet minket létünk okán: nemzeti önkormányzatot az élet minden területén. Ezt ígérték, s ezt soha nem voltak hajlandóak teljesíteni.
Sőt. Kilencvenöt esztendős léttörténetünk a jogfosztások története. A vagyon- és iskola-elkobzások, a nyelvi diszkrimináció, az államilag megtervezett és végrehajtott asszimilációs program véghezvitelének története. Az elmúlt húsz évben lélekszámunk drasztikusan megcsappant. Ha Bukarestben érzelemmentesen közelítenének a magyarkérdéshez, hátradőlhetnének, elvégre az idő nekik dolgozik. De ők még provokálnak is: Budapesten koccintanak december elsején, egy másik évben Csíkszeredába helyezik a központi ünnepséget, színmagyar falvakban építik az egyik ortodox templomot a másik után, s a példák hosszan sorolhatók el egészen a szerencsés módon összmagyar szolidaritást kiváltó székely zászló körüli hercehurcáig.
Ami leginkább idézi az Orwell által megjelenített zsarnokságot, az a gyergyószentmiklósi Wass Albert-megemlékezés története. Nem gondoltam, hogy még okozhat nekem meglepetést a bukaresti rezsim. Markó Attiláék kálváriája a Mikó-ügyben, a zsarnokság brutális és gátlástalan packázása éppen úgy mellbeverő fordulat volt, mint az, hogy most gyanúsítottként (!) idézi meg az ügyészség (!) egy kulturális megemlékezés szervezőit.
Egyik esetnek sincs semmi köze az annyit emlegetett jogállamhoz, demokráciához, európaisághoz. E gesztusok azt érzékeltetik az alattvalókkal, hogy a hatalom sáncain belül egy magyar sincs biztonságban, és a gondolatok és érzések felett is ellenőrzést akarnak gyakorolni. S ahogy Markó Attiláék esetében együtt tüntetett minden magyar politikai erő, úgy erkölcsi kötelessége most minden magyarnak azok mellett kiállni, akiket a román hatalom azért zaklat, mert közösségünk írófejedelme előtt tisztelegni mertek egy megemlékezés erejéig.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
2013. március 1.
Kollektív amnézia
A magyarországi sajtó kedveli Erdély vonatkozásában a gondolkodás kényelmetlenségétől megóvó sablonszövegeket. Dunát lehetne rekeszteni az olyan fordulatokkal, hogy „Szász Jenő a Fidesz trójai falova Erdélyben”, vagy „a Fidesz erdélyi nyúlványa az EMNP”, „a Fidesz Erdélybe exportálja a magyarországi politikai ellentéteket”, „a Fidesz megosztja az erdélyi magyarságot”, s a sor hosszan folytatható. Meg merem kockáztatni, hogy sok esetben a szakmaiatlan, felületes, szófordulatkonzerveket forgalmazó anyaországi tárgyismeret hiányában el is hiszi, amit ír. De mit mondjunk akkor, amikor Erdélyben találkozunk hasonló toposzokkal, mi több, amikor élvonalbeli RMDSZ politikusok, Kelemen Hunor vagy Kovács Péter hozakodnak elő velük.
Utóbbi szerint a fideszes önkormányzatok szolidarizálása a székely zászló ügyében ugyanúgy kampányfogás, mint az MSZP álságos bocsánatkérése a 2004-es népszavazás tárgyában. Mond azonban egyebet is az RMDSZ főtitkára, tételesen azt, hogy „hosszú évek óta történik próbálkozás a magyar pártok klónjainak Erdélybe ültetésére”, sőt az MPP és az EMNP vonatkozásában „alapító atyáknak” nevezi a fideszes politikusokat.
Ha valaki, akkor Kovács Péter tudhatná, hogy nem a Fidesz indukálta az erdélyi politikai ellentéteket, hanem a közösség sajátos történelmi-politikai léthelyzete. Elvi éllel le lehet szögezni, hogy egy elnyomott (értsd: nemzeti szuverenitásának gyakorlásában korlátozott, közösségi érdekérvényesítési igyekezetében hatalmi eszközökkel akadályozott), de önálló politikai akarattal rendelkező etnikai közösség esetében a fő politikai törésvonal nem eszmei-ideológiai téren ragadható meg elsősorban, hanem az elnyomó hatalomhoz való viszonyulás kérdésében. Ahogy az Osztrák–Magyar Monarchiában artikulálódó magyar pártrendszer a közjogi kérdés, tételesen az 1867-es kiegyezés konstrukciójához való viszonyulás mentén jegecesedett ki, úgy 1990 után az akkor még egységes RMDSZ-en belül is a román hatalomhoz való viszony határozta meg a fő politikai ellentéteket. A politikai érdek és vérmérséklet szerint „radikális-mérsékelt”, „kuruc-labanc”, „tájbasimuló-helyzetteremtő”, „kollaboráns-autonomista” ellentétpárokkal leírt törésvonal mindig fontosabb volt a „liberális-konzervatív” vagy „jobboldali-baloldali” ellentéteknél. Ezek az alapvető ellentétek már akkor is léteztek, amikor Király Károly és Domokos Géza 1990 legelején Iliescu előtt vitatkozott azon, hogy kell-e autonómia az erdélyi magyarságnak, erőteljesen megnyilvánultak, robbanással fenyegetve az 1990-es első nagyváradi kongresszuson, majd 1991-ben Marosvásárhelyen vagy 1993-ban Brassóban. Más szóval azok az ellentétek, amelyek végül pártalapításban csúcsosodtak ki annak köszönhetően, hogy az RMDSZ mesterkedése nyomán 2004-ben a román hatalom megakadályozta a Magyar Polgári Szövetség rajthoz állását az önkormányzati választásokon –, már közvetlenül a rendszerváltás után léteztek, amikor a Fidesz még maroknyi lelkes fiatal mozgalma volt, akik maguk is meglepődtek, hogy huszonegynéhány fővel bekerültek a magyar törvényhozásba.
Mintha egyfajta sajátos szelektív amnézia hatása alatt lenne az RMDSZ-es sajtó és vezetés, amikor a Fidesz körül keresi az erdélyi politikai ellentétek genézisét. Az egykori Reform Tömörülés egyik alelnökeként, akinek lehetősége volt részt venni több magas szintű Fidesz–RT- egyeztetésen, hadd áruljak el még valamit: a fideszes vezetők, Orbán Viktor és Németh Zsolt nemcsak, hogy nem biztatta az autonomistákat az RMDSZ-ből való kilépésre és saját szervezetek alapítására, hanem kifejezetten óvtak ettől. Csakhogy 2003-ban Szatmárnémetiben olyan határozatokat fogadott el az RMDSZ-kongresszus, amelyek szükségtelenné, felesleges erőpazarlássá tették az RMDSZ-en belüli autonomista utóvédharcokat. A nemzeti önkormányzatot mintázó, alapvonalaiban 1993-ban megrajzolt alapszabályzatot pártjellegűvé „áramvonalasították”, az általános belső választásokat kiváltották részleges, a helyi elitek önátmentését lehetővé tevő elektoros játékokkal operáló tisztújítással. A Ceausescu-rendszerrel való nyílt szembenállást megjelenítő Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségének megszüntetése révén szimbolikus síkon leszámoltak a magyar nemzeti ellenállás eszmei örökségével.
A nemzeti tábor lépéskényszerben volt, így került sor az SZNT, az EMNT, az MPP, majd később az EMNP megalapítására. Utóbbit sem a Fidesz kezdeményezte, hanem az tette szükségessé, hogy Szász Jenő az MPP-n belül keményebb diktatúrát épített ki, mint amilyen az RMDSZ-ben valaha is volt. A Fidesznek pedig becsületére váljék, hogy kiálltak az eszmei szövetségesek mellett annak dacára, hogy borítékolni lehetett a masszív erőfölényben levő RMDSZ választási győzelmét.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
A magyarországi sajtó kedveli Erdély vonatkozásában a gondolkodás kényelmetlenségétől megóvó sablonszövegeket. Dunát lehetne rekeszteni az olyan fordulatokkal, hogy „Szász Jenő a Fidesz trójai falova Erdélyben”, vagy „a Fidesz erdélyi nyúlványa az EMNP”, „a Fidesz Erdélybe exportálja a magyarországi politikai ellentéteket”, „a Fidesz megosztja az erdélyi magyarságot”, s a sor hosszan folytatható. Meg merem kockáztatni, hogy sok esetben a szakmaiatlan, felületes, szófordulatkonzerveket forgalmazó anyaországi tárgyismeret hiányában el is hiszi, amit ír. De mit mondjunk akkor, amikor Erdélyben találkozunk hasonló toposzokkal, mi több, amikor élvonalbeli RMDSZ politikusok, Kelemen Hunor vagy Kovács Péter hozakodnak elő velük.
Utóbbi szerint a fideszes önkormányzatok szolidarizálása a székely zászló ügyében ugyanúgy kampányfogás, mint az MSZP álságos bocsánatkérése a 2004-es népszavazás tárgyában. Mond azonban egyebet is az RMDSZ főtitkára, tételesen azt, hogy „hosszú évek óta történik próbálkozás a magyar pártok klónjainak Erdélybe ültetésére”, sőt az MPP és az EMNP vonatkozásában „alapító atyáknak” nevezi a fideszes politikusokat.
Ha valaki, akkor Kovács Péter tudhatná, hogy nem a Fidesz indukálta az erdélyi politikai ellentéteket, hanem a közösség sajátos történelmi-politikai léthelyzete. Elvi éllel le lehet szögezni, hogy egy elnyomott (értsd: nemzeti szuverenitásának gyakorlásában korlátozott, közösségi érdekérvényesítési igyekezetében hatalmi eszközökkel akadályozott), de önálló politikai akarattal rendelkező etnikai közösség esetében a fő politikai törésvonal nem eszmei-ideológiai téren ragadható meg elsősorban, hanem az elnyomó hatalomhoz való viszonyulás kérdésében. Ahogy az Osztrák–Magyar Monarchiában artikulálódó magyar pártrendszer a közjogi kérdés, tételesen az 1867-es kiegyezés konstrukciójához való viszonyulás mentén jegecesedett ki, úgy 1990 után az akkor még egységes RMDSZ-en belül is a román hatalomhoz való viszony határozta meg a fő politikai ellentéteket. A politikai érdek és vérmérséklet szerint „radikális-mérsékelt”, „kuruc-labanc”, „tájbasimuló-helyzetteremtő”, „kollaboráns-autonomista” ellentétpárokkal leírt törésvonal mindig fontosabb volt a „liberális-konzervatív” vagy „jobboldali-baloldali” ellentéteknél. Ezek az alapvető ellentétek már akkor is léteztek, amikor Király Károly és Domokos Géza 1990 legelején Iliescu előtt vitatkozott azon, hogy kell-e autonómia az erdélyi magyarságnak, erőteljesen megnyilvánultak, robbanással fenyegetve az 1990-es első nagyváradi kongresszuson, majd 1991-ben Marosvásárhelyen vagy 1993-ban Brassóban. Más szóval azok az ellentétek, amelyek végül pártalapításban csúcsosodtak ki annak köszönhetően, hogy az RMDSZ mesterkedése nyomán 2004-ben a román hatalom megakadályozta a Magyar Polgári Szövetség rajthoz állását az önkormányzati választásokon –, már közvetlenül a rendszerváltás után léteztek, amikor a Fidesz még maroknyi lelkes fiatal mozgalma volt, akik maguk is meglepődtek, hogy huszonegynéhány fővel bekerültek a magyar törvényhozásba.
Mintha egyfajta sajátos szelektív amnézia hatása alatt lenne az RMDSZ-es sajtó és vezetés, amikor a Fidesz körül keresi az erdélyi politikai ellentétek genézisét. Az egykori Reform Tömörülés egyik alelnökeként, akinek lehetősége volt részt venni több magas szintű Fidesz–RT- egyeztetésen, hadd áruljak el még valamit: a fideszes vezetők, Orbán Viktor és Németh Zsolt nemcsak, hogy nem biztatta az autonomistákat az RMDSZ-ből való kilépésre és saját szervezetek alapítására, hanem kifejezetten óvtak ettől. Csakhogy 2003-ban Szatmárnémetiben olyan határozatokat fogadott el az RMDSZ-kongresszus, amelyek szükségtelenné, felesleges erőpazarlássá tették az RMDSZ-en belüli autonomista utóvédharcokat. A nemzeti önkormányzatot mintázó, alapvonalaiban 1993-ban megrajzolt alapszabályzatot pártjellegűvé „áramvonalasították”, az általános belső választásokat kiváltották részleges, a helyi elitek önátmentését lehetővé tevő elektoros játékokkal operáló tisztújítással. A Ceausescu-rendszerrel való nyílt szembenállást megjelenítő Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségének megszüntetése révén szimbolikus síkon leszámoltak a magyar nemzeti ellenállás eszmei örökségével.
A nemzeti tábor lépéskényszerben volt, így került sor az SZNT, az EMNT, az MPP, majd később az EMNP megalapítására. Utóbbit sem a Fidesz kezdeményezte, hanem az tette szükségessé, hogy Szász Jenő az MPP-n belül keményebb diktatúrát épített ki, mint amilyen az RMDSZ-ben valaha is volt. A Fidesznek pedig becsületére váljék, hogy kiálltak az eszmei szövetségesek mellett annak dacára, hogy borítékolni lehetett a masszív erőfölényben levő RMDSZ választási győzelmét.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. március 9.
A piros pirula
A rendszerváltás óta kevés fogalommal éltek vissza annyian és annyiszor, mint a „nemzet” előtaggal rendelkező szókapcsolatok által fedett kategóriákkal. Lásd: nemzetpolitika, nemzetstratégia, nemzetépítés. A visszaélés inkább a Trianon óta idegen uralom alatt álló területekre vonatkozik, az anyaországi polgárok szocializációja és az alapvető mindennapi létélménye is más. „Belső-Magyarországon”, ahogy Maurer Oszkár szokott fogalmazni, a fél évszázados kommunista-szocialista, majd balliberális színekben azóta is folyó öntudatmosás lehetővé tette, hogy a nemzeti politizálás ellenfelei különösebben ne csomagolják mondanivalójukat. Előfordul ugyan itt is a nemzetre, nemzeti érdekekre való farizeus hivatkozás a szocialisták és szatellitpártjaik részéről – főleg az utóbbi időben, mióta szavazatveszteséggel fenyeget a nemzetpolitikai deficit –, a jellemző évtizedeken keresztül mégis az volt, hogy a kozmopolita, a térséget gyarmatosító globális erők helyi lerakataként működő pártok aránylag nyíltan népszerűsítették a maguk kozmopolita-globalista politikai vonalvezetésüket. Erdélyben más a helyzet. A riasztó asszimiláció dacára, akik még magyarnak vallják magukat, léthelyzetükből kifolyólag elsődleges értékként kezelik a nemzeti identitást és a nemzeti politikát. Ezért azok a politikusok is bizonyos mértékben idomulnak a közeghez, akik egyébként nemzet-semleges vagy a magyar nemzeti érdekekkel kifejezetten ellentétes politikát folytatnak. Nálunk egyelőre nem lehet nyíltan hirdetni, amit a Felvidéken igen, ahol Bugár Béla pártja szépen táblázatba foglalja az MKP és a Híd Most közötti különbségként, kiugratva: az előbbi nemzetstratégiai célnak tartja a területi autonómiát, míg az utóbbi nem. Ismétlem, ez nem a Magyar Koalíció Pártjának „leleplező” szórólapja, hanem a Híd-Most propagandaanyaga volt. Itthon a Kolozsvári Nyilatkozat óta az autonómia célja ellen egyetlen politikus sem mert felszólalni. Az RMDSZ hivatalos retorikája minden szinten az, hogy autonómiát akarunk, de másként. Az autonómia érthető módon vált a meghirdetett magyar nemzetstratégia első számú céljává, hiszen többet – például határrevíziót, vagy független, szuverén Székelyföldet és magyarlakta Partium-részt – a jelen geopolitikai helyzetben nem lehet követelni. Kevesebbet viszont nem érdemes, hiszen minden más „megoldás” középtávú felmorzsoltatásunkat jelenti. Az „autonómiát, de másként” politikába sok minden belefért. Például az, hogy kiaknázatlanul hagyták azt a soha vissza nem térő politikai csillagállást, amikor Románia Európa-tanácsi, majd uniós felvétel előtt állt, és bizonyítási kényszer alatt volt. Sőt, nemhogy kiaknázatlanul hagyták, hanem segítséget nyújtottak a sovén, kriptokommunista Iliescu-féle rezsimnek, hogy demokratikus színekben tündököljön – ez volt húsz (!) esztendővel ezelőtt a hírhedt Neptun-ügy. Belefért az is, hogy Radu Vasile miniszterelnök amerikai útja előtt az RMDSZ a kormányból való kilépés helyett 1998. október 3-án visszavonta az önálló magyar egyetemre vonatkozó ultimátumát. Belefért, hogy kiaknázatlanul hagyják Koszovó függetlenedésének kontextusát, az RMDSZ akkori vezetése – ahelyett, hogy minden erejével azon lett volna, hogy a következő nemzetközi segédlettel megoldandó kérdés Erdély ügye legyen – nyugtatta a nemzetközi diplomáciát azzal, hogy mi mindent megoldunk országon belül. Belefért ebbe az autonómia célkitűzésének elsikkasztása is: vezető szenátoraink szájából ellenőrizhető módon nem hangzott el a szenátusban az autonómia szó. A többszöri vállalás ellenére belefért a Székely Önkormányzati Tanács összehívása után az ünnepélyes autonómia-nyilatkozat érintettekkel való aláíratásának elmulasztása. S belefér most a március 10-i autonómiatüntetés bojkottálása azon a címen, hogy „az RMDSZ nem lesz más szervezetek utánfutója”.
Ezt mondhatta volna a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt is a Mikó-ügyben meghirdetett sepsiszentgyörgyi tüntetés kapcsán, de e két pártban mindig több volt a nemzeti felelősség. Közösségi tragédiánk nem az, hogy az RMDSZ immár sokadszor lepleződik le autonómia-ügyben, hanem az, hogy nem sikerült olyan közhangulatot kialakítani, amelyben ez a magatartás egyenértékű legyen a politikai öngyilkossággal. Hogy miközben a Székely Nemzeti Tanács által kőkemény munkával, politikai ellenszélben megszervezett mozgóurnás népszavazáson bebizonyosodott, hogy a székelység elsöprő többsége támogatja Székelyföld területi autonómiáját, a szavazók elsöprő többsége mégis arra a pártra adta voksát a választásokon, amely eddig az autonómiához közelebb vivő történelmi lehetőségek sorozatos elmulasztásában jeleskedett. De akkor sincs más út, mint folytatni a politikai ébresztő mozgalmat, eljutni embertől emberig, ha kell, közvetlen szóval meggyőzni közösségünk tagjait. A feladat látszólag egyszerű: csak az igazságot kell elhitetnünk. Hogy a népszerű Mátrix című film metaforájával éljek: a piros pirula választására kell rávenni a szavazókat. Arra, hogy a valóságot lássák, s ne azt, amit eléjük vetítenek. Könnyebb, kényelmesebb, megnyugtatóbb abban a tudatban élni, hogy „ott fent” mindent elintéznek helyettünk, hogy méltó emberekre bízzuk voksunkat, több mint két évtizede, hogy vezetőink megfelelően sáfárkodnak bizalmunkkal. S nem könnyű belátni, hogy hosszú ideje megvezetnek bennünket, hogy eljátsszák létesélyeinket. Hogy legnagyobb érdekvédelmi szervezetünk magyar nemzeti önkormányzatból politikai pozíciókkal kifizethető román versenypárt lett, amely a politikai paletta bármely pártjával hajlandó klikkérdekű szövetséget kötni, határon innen és túl, akár még a nyíltan nemzetellenes MSZP-vel is. De ha a megmaradást választjuk, először a realitásokkal kell számot vetni. Tényleges nemzetstratégiát csak a piros pirula választása után elénk táruló valóságból kiindulva alkothatunk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
A rendszerváltás óta kevés fogalommal éltek vissza annyian és annyiszor, mint a „nemzet” előtaggal rendelkező szókapcsolatok által fedett kategóriákkal. Lásd: nemzetpolitika, nemzetstratégia, nemzetépítés. A visszaélés inkább a Trianon óta idegen uralom alatt álló területekre vonatkozik, az anyaországi polgárok szocializációja és az alapvető mindennapi létélménye is más. „Belső-Magyarországon”, ahogy Maurer Oszkár szokott fogalmazni, a fél évszázados kommunista-szocialista, majd balliberális színekben azóta is folyó öntudatmosás lehetővé tette, hogy a nemzeti politizálás ellenfelei különösebben ne csomagolják mondanivalójukat. Előfordul ugyan itt is a nemzetre, nemzeti érdekekre való farizeus hivatkozás a szocialisták és szatellitpártjaik részéről – főleg az utóbbi időben, mióta szavazatveszteséggel fenyeget a nemzetpolitikai deficit –, a jellemző évtizedeken keresztül mégis az volt, hogy a kozmopolita, a térséget gyarmatosító globális erők helyi lerakataként működő pártok aránylag nyíltan népszerűsítették a maguk kozmopolita-globalista politikai vonalvezetésüket. Erdélyben más a helyzet. A riasztó asszimiláció dacára, akik még magyarnak vallják magukat, léthelyzetükből kifolyólag elsődleges értékként kezelik a nemzeti identitást és a nemzeti politikát. Ezért azok a politikusok is bizonyos mértékben idomulnak a közeghez, akik egyébként nemzet-semleges vagy a magyar nemzeti érdekekkel kifejezetten ellentétes politikát folytatnak. Nálunk egyelőre nem lehet nyíltan hirdetni, amit a Felvidéken igen, ahol Bugár Béla pártja szépen táblázatba foglalja az MKP és a Híd Most közötti különbségként, kiugratva: az előbbi nemzetstratégiai célnak tartja a területi autonómiát, míg az utóbbi nem. Ismétlem, ez nem a Magyar Koalíció Pártjának „leleplező” szórólapja, hanem a Híd-Most propagandaanyaga volt. Itthon a Kolozsvári Nyilatkozat óta az autonómia célja ellen egyetlen politikus sem mert felszólalni. Az RMDSZ hivatalos retorikája minden szinten az, hogy autonómiát akarunk, de másként. Az autonómia érthető módon vált a meghirdetett magyar nemzetstratégia első számú céljává, hiszen többet – például határrevíziót, vagy független, szuverén Székelyföldet és magyarlakta Partium-részt – a jelen geopolitikai helyzetben nem lehet követelni. Kevesebbet viszont nem érdemes, hiszen minden más „megoldás” középtávú felmorzsoltatásunkat jelenti. Az „autonómiát, de másként” politikába sok minden belefért. Például az, hogy kiaknázatlanul hagyták azt a soha vissza nem térő politikai csillagállást, amikor Románia Európa-tanácsi, majd uniós felvétel előtt állt, és bizonyítási kényszer alatt volt. Sőt, nemhogy kiaknázatlanul hagyták, hanem segítséget nyújtottak a sovén, kriptokommunista Iliescu-féle rezsimnek, hogy demokratikus színekben tündököljön – ez volt húsz (!) esztendővel ezelőtt a hírhedt Neptun-ügy. Belefért az is, hogy Radu Vasile miniszterelnök amerikai útja előtt az RMDSZ a kormányból való kilépés helyett 1998. október 3-án visszavonta az önálló magyar egyetemre vonatkozó ultimátumát. Belefért, hogy kiaknázatlanul hagyják Koszovó függetlenedésének kontextusát, az RMDSZ akkori vezetése – ahelyett, hogy minden erejével azon lett volna, hogy a következő nemzetközi segédlettel megoldandó kérdés Erdély ügye legyen – nyugtatta a nemzetközi diplomáciát azzal, hogy mi mindent megoldunk országon belül. Belefért ebbe az autonómia célkitűzésének elsikkasztása is: vezető szenátoraink szájából ellenőrizhető módon nem hangzott el a szenátusban az autonómia szó. A többszöri vállalás ellenére belefért a Székely Önkormányzati Tanács összehívása után az ünnepélyes autonómia-nyilatkozat érintettekkel való aláíratásának elmulasztása. S belefér most a március 10-i autonómiatüntetés bojkottálása azon a címen, hogy „az RMDSZ nem lesz más szervezetek utánfutója”.
Ezt mondhatta volna a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt is a Mikó-ügyben meghirdetett sepsiszentgyörgyi tüntetés kapcsán, de e két pártban mindig több volt a nemzeti felelősség. Közösségi tragédiánk nem az, hogy az RMDSZ immár sokadszor lepleződik le autonómia-ügyben, hanem az, hogy nem sikerült olyan közhangulatot kialakítani, amelyben ez a magatartás egyenértékű legyen a politikai öngyilkossággal. Hogy miközben a Székely Nemzeti Tanács által kőkemény munkával, politikai ellenszélben megszervezett mozgóurnás népszavazáson bebizonyosodott, hogy a székelység elsöprő többsége támogatja Székelyföld területi autonómiáját, a szavazók elsöprő többsége mégis arra a pártra adta voksát a választásokon, amely eddig az autonómiához közelebb vivő történelmi lehetőségek sorozatos elmulasztásában jeleskedett. De akkor sincs más út, mint folytatni a politikai ébresztő mozgalmat, eljutni embertől emberig, ha kell, közvetlen szóval meggyőzni közösségünk tagjait. A feladat látszólag egyszerű: csak az igazságot kell elhitetnünk. Hogy a népszerű Mátrix című film metaforájával éljek: a piros pirula választására kell rávenni a szavazókat. Arra, hogy a valóságot lássák, s ne azt, amit eléjük vetítenek. Könnyebb, kényelmesebb, megnyugtatóbb abban a tudatban élni, hogy „ott fent” mindent elintéznek helyettünk, hogy méltó emberekre bízzuk voksunkat, több mint két évtizede, hogy vezetőink megfelelően sáfárkodnak bizalmunkkal. S nem könnyű belátni, hogy hosszú ideje megvezetnek bennünket, hogy eljátsszák létesélyeinket. Hogy legnagyobb érdekvédelmi szervezetünk magyar nemzeti önkormányzatból politikai pozíciókkal kifizethető román versenypárt lett, amely a politikai paletta bármely pártjával hajlandó klikkérdekű szövetséget kötni, határon innen és túl, akár még a nyíltan nemzetellenes MSZP-vel is. De ha a megmaradást választjuk, először a realitásokkal kell számot vetni. Tényleges nemzetstratégiát csak a piros pirula választása után elénk táruló valóságból kiindulva alkothatunk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. március 29.
Tematizációs diktatúra és szalámitaktika
Az 1989-es békés magyarországi rendszerváltás formális szempontból megteremtette a politikai verseny szabadságát. Formális szempontból, mondom, mert a politikai verseny szabadsága tartalmilag magában foglalná az esélyegyenlőséget is, amiről akkortájt szó sem volt, és azóta sincs. Bár erre népszavazás kötelezte, az MSZMP/MSZP nem számolt el a vagyonával, s mindmáig nemcsak a kommunizmus évtizedei alatt kialakított gazdasági, média-, titkosszolgálati, katonai és rendőrségi kapcsolati hálójából profitál, de az összerabolt vagyonából is.
Továbbá abból, hogy a legdrasztikusabb eszközökkel gyakorolhatott ellenőrzést nemzedékek szocializációja felett, s tehetett meg mindent a nemzeti szolidaritás, a nemzeti érzés, a magyar történelmi önkép megsemmisítésének érdekében. E hatásaiban máig sem kihevert öntudatpusztítás szimbolikus megnyilvánulása, amikor a mai Népszava szellemében szerkesztett Magyar Hírlap bő évtizede szalagcímében azt írta, hogy „szlovák házaspár kapta az első két magyar igazolványt”, felvidéki magyarokat értve a „szlovák” alatt. Hogy most ne a mindannyiunk által megtapasztalt románozást vagy a 2004-es népszavazást emlegessem. A korhangulat 1990-ben az MSZP vereségét hozta, de 1994-ben az egykori állampárt utódszervezete már abszolút győzelmet tudott aratni, 2002-ben és 2006-ban pedig választást tudott nyerni, s katasztrofális politikai teljesítménye, nyílt nemzetellenes politikája dacára mindmáig élő fenyegetést jelent a magyar jövőre nézve. A hajdani kapcsolati háló nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magát baloldalnak nevező politikai amőba egyfajta szemantikai, hermeneutikai és tematizációs diktatúrát próbálhatott meg bevezetni Magyarországon, nem kis sikerrel. Magyarán és magyarul kihasználva a Korniss Mihály által emlegetett „ötezer értelmiségi” szolidaritását – akikkel ha valaki szembe megy, másnapra antiszemita, rasszista, xenofób, náci, fasiszta, s így szellemi pária lesz – a legtermészetesebb módon igyekszik előírni a szavak jelentését, a gondolatok értelmezhetőségének kereteit, s azokat a témákat, amelyeket egyáltalán érinteni lehet. Ők igyekeznek meghúzni a szalonképesség határait, kijelölni a kommunikációs tilalomfákat, s ha valaki ezeket semmibe veszi, horribile dictu fellép ezen „illegitim” törekvés ellen, országos politikai hajtóvadászatot hirdetnek ellene. A hajtóvadászat nem ritkán nemzetközivé válik, hiszen a saját létének tagadására végsőkig törekvő nemzetközi háttérhatalom nemzetinek álcázott erői bármikor igénybe vehetők. S lám, mi történik? Tiltakozik Szaniszló Ferenc kitüntetése ellen az izraeli nagykövet, az amerikai nagykövet, s csak idő kérdése lett volna, ha Szaniszló vissza nem adja a díjat, hogy a magyar médiatörvény, a magyar Alaptörvény vagy a legutóbbi negyedik alaptörvény-módosítás kapcsán beindult, Magyarország elleni nemzetközi hajsza legújabb fejezetéhez érjünk. Mert a harc nem Orbán Viktor, nem a Fidesz, nem a Jobbik, vagy ezen politikai erők holdudvara ellen folyik. A harc a nemzeti szuverenitás, jelen esetben a magyar szuverenitás ellen folyik. A globális pénzhatalom, a térséget gyarmatosító „pusztító világerő” az állami szuverenitásban látja törekvéseinek első számú potenciális gátolóját. Okkal. Ennek érdekében kell megvásárolni a politikai elit megvásárolható részét, kell bábkormányokat ültetni a helyi társadalmak nyakába, mint történt az például Olaszországban, ahol a nemzetközi pénzhatalom már közvetlenül irányítja az országot. Ezért kell lebontani a polgárok önvédelmi reflexeit tudati mákonnyal, „kereskedelmi médiával”, ezért kell példát statuálni, ha egy olyan ember, aki semmibe meri venni a háttérhatalom tabuit, sőt, kifejezetten törekszik e mesterkedések leleplezésére, rangos díjat kap. Az ellenfél úgy próbálja igazolni Szaniszló alkalmatlanságát a Táncsics- díjra, hogy belekapaszkodik néhány, a józan ész határait feszegető teóriájába (pl. Kolontár bombázása, a magyar a kiválasztott nép, az etruszkok, sumérok is magyarok voltak). De aligha ezzel van ténylegesen problémájuk. Hanem azzal, hogy Szaniszló nem hajlandó elfogadni a hivatalos verziót Jörg Haider haláláról, vagy a szeptember 11-i „terrortámadásról”. Utóbbi részleteiről, és a CIA általi végrehajtásáról Andreas von Bülow német titkosszolgálati szakértő amúgy egész könyvet írt, A CIA és szeptember 11 címmel, amelyben szárazon, tényszerűen, tudományos tényeket hadrendbe állítva támasztja alá feltételezéseit.
A „baloldali” falka, látván sikerét a Szaniszló-ügyben, szagot kapott. Most már a Kárpátia frontembere, Petrás János és Bakay Kornél régészprofesszor kitüntetésének visszavonását követelik, de odáig mennek, hogy Siklósi Beatrixot is támadják, a HVG-n keresztül, „nyílt rasszistának” és „hülyének” nevezik, a jeles médiaszakember Facebook-megosztásait használva fel „érvként”. A nemzeti radikális oldalon nagyjából konszenzus alakult ki abban a kérdésben, hogy Balog Zoltán a Táncsics-díj visszakérésével alkalmatlanságát bizonyította, hogy megalázkodott. És sokan Szaniszló gesztusát – amellyel a díjat visszaadta, mondván, hogy annak adományozói „méltatlannak találtattak arra, hogy őt méltónak ítéljék” – szintén meghátrálásként értelmezik. Talán igazuk van.
De az áldozat csak akkor érte meg, ha nem hagyjuk, hogy jól bevált módszerrel leszalámizzák legjobbjainkat, akik az álbaloldal tematizációs diktatúrája ellen harcolnak. Ha kihasználjuk létező nemzeti mozgásterünket, ha csak akkor lépünk vissza egyet, ha más lehetőségünk nincs.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Az 1989-es békés magyarországi rendszerváltás formális szempontból megteremtette a politikai verseny szabadságát. Formális szempontból, mondom, mert a politikai verseny szabadsága tartalmilag magában foglalná az esélyegyenlőséget is, amiről akkortájt szó sem volt, és azóta sincs. Bár erre népszavazás kötelezte, az MSZMP/MSZP nem számolt el a vagyonával, s mindmáig nemcsak a kommunizmus évtizedei alatt kialakított gazdasági, média-, titkosszolgálati, katonai és rendőrségi kapcsolati hálójából profitál, de az összerabolt vagyonából is.
Továbbá abból, hogy a legdrasztikusabb eszközökkel gyakorolhatott ellenőrzést nemzedékek szocializációja felett, s tehetett meg mindent a nemzeti szolidaritás, a nemzeti érzés, a magyar történelmi önkép megsemmisítésének érdekében. E hatásaiban máig sem kihevert öntudatpusztítás szimbolikus megnyilvánulása, amikor a mai Népszava szellemében szerkesztett Magyar Hírlap bő évtizede szalagcímében azt írta, hogy „szlovák házaspár kapta az első két magyar igazolványt”, felvidéki magyarokat értve a „szlovák” alatt. Hogy most ne a mindannyiunk által megtapasztalt románozást vagy a 2004-es népszavazást emlegessem. A korhangulat 1990-ben az MSZP vereségét hozta, de 1994-ben az egykori állampárt utódszervezete már abszolút győzelmet tudott aratni, 2002-ben és 2006-ban pedig választást tudott nyerni, s katasztrofális politikai teljesítménye, nyílt nemzetellenes politikája dacára mindmáig élő fenyegetést jelent a magyar jövőre nézve. A hajdani kapcsolati háló nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magát baloldalnak nevező politikai amőba egyfajta szemantikai, hermeneutikai és tematizációs diktatúrát próbálhatott meg bevezetni Magyarországon, nem kis sikerrel. Magyarán és magyarul kihasználva a Korniss Mihály által emlegetett „ötezer értelmiségi” szolidaritását – akikkel ha valaki szembe megy, másnapra antiszemita, rasszista, xenofób, náci, fasiszta, s így szellemi pária lesz – a legtermészetesebb módon igyekszik előírni a szavak jelentését, a gondolatok értelmezhetőségének kereteit, s azokat a témákat, amelyeket egyáltalán érinteni lehet. Ők igyekeznek meghúzni a szalonképesség határait, kijelölni a kommunikációs tilalomfákat, s ha valaki ezeket semmibe veszi, horribile dictu fellép ezen „illegitim” törekvés ellen, országos politikai hajtóvadászatot hirdetnek ellene. A hajtóvadászat nem ritkán nemzetközivé válik, hiszen a saját létének tagadására végsőkig törekvő nemzetközi háttérhatalom nemzetinek álcázott erői bármikor igénybe vehetők. S lám, mi történik? Tiltakozik Szaniszló Ferenc kitüntetése ellen az izraeli nagykövet, az amerikai nagykövet, s csak idő kérdése lett volna, ha Szaniszló vissza nem adja a díjat, hogy a magyar médiatörvény, a magyar Alaptörvény vagy a legutóbbi negyedik alaptörvény-módosítás kapcsán beindult, Magyarország elleni nemzetközi hajsza legújabb fejezetéhez érjünk. Mert a harc nem Orbán Viktor, nem a Fidesz, nem a Jobbik, vagy ezen politikai erők holdudvara ellen folyik. A harc a nemzeti szuverenitás, jelen esetben a magyar szuverenitás ellen folyik. A globális pénzhatalom, a térséget gyarmatosító „pusztító világerő” az állami szuverenitásban látja törekvéseinek első számú potenciális gátolóját. Okkal. Ennek érdekében kell megvásárolni a politikai elit megvásárolható részét, kell bábkormányokat ültetni a helyi társadalmak nyakába, mint történt az például Olaszországban, ahol a nemzetközi pénzhatalom már közvetlenül irányítja az országot. Ezért kell lebontani a polgárok önvédelmi reflexeit tudati mákonnyal, „kereskedelmi médiával”, ezért kell példát statuálni, ha egy olyan ember, aki semmibe meri venni a háttérhatalom tabuit, sőt, kifejezetten törekszik e mesterkedések leleplezésére, rangos díjat kap. Az ellenfél úgy próbálja igazolni Szaniszló alkalmatlanságát a Táncsics- díjra, hogy belekapaszkodik néhány, a józan ész határait feszegető teóriájába (pl. Kolontár bombázása, a magyar a kiválasztott nép, az etruszkok, sumérok is magyarok voltak). De aligha ezzel van ténylegesen problémájuk. Hanem azzal, hogy Szaniszló nem hajlandó elfogadni a hivatalos verziót Jörg Haider haláláról, vagy a szeptember 11-i „terrortámadásról”. Utóbbi részleteiről, és a CIA általi végrehajtásáról Andreas von Bülow német titkosszolgálati szakértő amúgy egész könyvet írt, A CIA és szeptember 11 címmel, amelyben szárazon, tényszerűen, tudományos tényeket hadrendbe állítva támasztja alá feltételezéseit.
A „baloldali” falka, látván sikerét a Szaniszló-ügyben, szagot kapott. Most már a Kárpátia frontembere, Petrás János és Bakay Kornél régészprofesszor kitüntetésének visszavonását követelik, de odáig mennek, hogy Siklósi Beatrixot is támadják, a HVG-n keresztül, „nyílt rasszistának” és „hülyének” nevezik, a jeles médiaszakember Facebook-megosztásait használva fel „érvként”. A nemzeti radikális oldalon nagyjából konszenzus alakult ki abban a kérdésben, hogy Balog Zoltán a Táncsics-díj visszakérésével alkalmatlanságát bizonyította, hogy megalázkodott. És sokan Szaniszló gesztusát – amellyel a díjat visszaadta, mondván, hogy annak adományozói „méltatlannak találtattak arra, hogy őt méltónak ítéljék” – szintén meghátrálásként értelmezik. Talán igazuk van.
De az áldozat csak akkor érte meg, ha nem hagyjuk, hogy jól bevált módszerrel leszalámizzák legjobbjainkat, akik az álbaloldal tematizációs diktatúrája ellen harcolnak. Ha kihasználjuk létező nemzeti mozgásterünket, ha csak akkor lépünk vissza egyet, ha más lehetőségünk nincs.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. április 5.
A remény esztendeje: 1993
Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után (1.)
A trianoni békediktátum jelentős pozícióhátrányba hozta a magyarságot a nemzetközi érdekérvényesítés területén. Ebben a helyzetben fokozott jelentősége van annak, hogy legalább a magunk részéről mindent megtegyünk a közös nemzeti siker érdekében, minél jobban kihasználjuk az egyébként szűk mozgásteret, minél kevesebb energiát fecséreljünk belharcokra. Az 1989-es alkotmányjogi rendszerváltást követően a közösségi mozgástér radikálisan kitágult, történelmi ablakok nyíltak, olyan lehetőségek, amelyek rövidebb utat kínálnak legfőbb közösségi céljaink elérésére. 1990-ben még sok tekintetben képlékeny volt a helyzet, országok alakultak, új határok rajzolódtak, ideiglenesen nemzetközi síkon is előtérbe került az elnyomott nemzeti közösségek ügye.
Emlékezzünk csak: a kilencvenes évek végén a NATO bombázta Szerbiát az albánkérdés brutális és jogtipró kezelése miatt – Koszovó pedig ma független állam. Hatalmas lehetőség állt az erdélyi magyarság előtt is: olyan követelésekkel kellett volna előállni a román politikum és a nemzetközi fórumok előtt, amelyek teljesülése a szülőföldön való hosszú távú megmaradással és gyarapodással kecsegtet. E programnak nemhogy a gyakorlatba ültetését, de a megalkotását is akadályozták azonban az akkor még teljes közösségi támogatással rendelkező RMDSZ vezetői. A precizitás kedvéért szögezzük le: nem az volt a probléma Domokos Gézával – aki akkor az elnöki posztot látta el és az autonómiaigény kinyilvánításának legkeményebb és leghatékonyabb ellenfelének számított –, hogy a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja volt. Sokkal inkább az elnök lélekbeli asszimiláltsága, hogy az általa vezetett szervezet céljait nem a hosszú távú magyar létérdekekhez igazította, hanem az általa felbecsült román tűrőképességhez. Aki arról beszélt a szervezet első kongresszusán, hogy a románság közös államért folytatott évszázados küzdelmét a trianoni békeszerződés „szentesítette”, majd fél évvel később a nemzetközi jogi szempontból kifogásolhatatlan, a román fél által kért (!) bécsi döntés 50. évfordulóján a román retorikát ismét átvéve bécsi „diktátumról” szólt, az egyszerűen nem mozgott magyarként a történelem terepén, s így a politikában sem.
Az RMDSZ első három évét a belső huzakodás jellemezte. Az első kongresszuson a helyzetteremtők és a tájba simulók egymásnak feszülését azzal sikerült strukturálisan feloldani, hogy mindkét tábor prominense meghatározó és fontos pozíciót kapott: Domokos Géza lett az elnök, Szőcs Géza pedig a főtitkár. A szervezet politikai arcélét azonban Domokos Gézának sikerült meghatározni. Hasonló megoldás született egy évvel később a második kongresszuson, ahol Domokos Géza mellé autonomista többségű elnökséget választott a szervezet legfőbb fóruma, amelynek keretében viszont az elnököt ismételten leszavazták, s a magas rangú testület az autonómiaprogram koncepcióját kigyöngyöző fórummá vált.
A Küldöttek Országos Tanácsa és a két parlamenti frakció 1992. október 25-i együttes ülésén ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári Nyilatkozattal – amely első ízben szögezte le letagadhatatlanul és elhallgathatatlanul az erdélyi magyarság autonómiaigényét – úgy tűnt, sikerült megteremteni a további politizálás elvi alapját. Megalakult az RMDSZ minden irányzatát tömörítő Egyeztető Kerekasztal, amely kidolgozta az 1993 január közepére összehívott harmadik RMDSZ-kongresszus számára a szervezet két legfontosabb dokumentuma, az alapszabályzat és a program autonómiaelvű módosítási javaslatait. Sem Szőcs Géza, sem Domokos Géza nem vállalta a jelölést a szervezet elnöki tisztségére, a két esélyes jelölt Markó Béla és Tőkés László volt. Az autonomisták derékhada úgy vélte, ha átengedi az elnöki pozíciót a másik oldal jelöltjének, azzal véget vet a bizalmatlanság korszakának, s nagyobb esélyt ad a nemzeti önkormányzat közös kiépítésének. Tőkés László jelöltségének az volt az értelme, hogy ha az addigi kollaboránsok megtorpedózzák a sorsmeghatározónak hitt módosítási csomagot, Temesvár hőse nem lép vissza, s minden bizonnyal megnyeri az elnökválasztást. Naivitásunkat jelzi, hogy akkor még nem merült fel bennünk a lehetőség: az RMDSZ-t lehet úgy vezetni évtizedekig, hogy a gyakorlati politika és a program között éles és állandósított ellentmondás feszül. A remény esztendeje volt 1993.
Húsz évvel ezelőtt sokunkban élt a remény, hogy a közösségi energiák optimális kihasználásával a politikai pluralizmust az RMDSZ intézményi keretén belül tartva megteremthetjük „az államot az államban”, saját önkormányzatunkat, amely közjogi kompetenciákat is nyer majd, ha kellő politikai nyomást tudunk gyakorolni a román hatalomra. Az elmúlt negyedszázadban ez volt az erdélyi magyarság legeseménydúsabb esztendeje. A brassói kongresszus elfogadta az új programot és alapszabályzatot, elnöknek választotta Markót, megalakult az RMDSZ belső parlamentje, a Szövetségi Képviselők Tanácsa, a kormány szerepét betöltő Ügyvezető Elnökség, a bírói hatalmi ágat képviselő bizottságok. Lezajlott az első nagy belső vihar, a „finom eszközökkel végrehajtott etnikai tisztogatás vitája”, sor került Románia Európa Tanácsi felvétele előtt a neptuni találkozóra, annak nyomán egy máig tartó sajtópolémiára (az egyik főszereplő, Tokay György a Nyugati Jelen című napilapban egy héttel ezelőtt állt ki büszkén akkori szerepvállalása mellett), végül pedig az ügyet formálisan lezáró SZKT-nyilatkozatra. Érdemes húsz év távlatából a felgyűlt politikai tanulságokkal felvértezve feleleveníteni és elemezni a húsz esztendővel ezelőtt történteket. Örök vita, hogy az embereknek és közösségeknek van-e tényleges történelemalakító erejük. Spinoza szerint, ha az eldobott kőnek öntudata lenne, azt hinné, saját akaratából repül. Mások, így e sorok írója is úgy véli: van szabad akarat, van történelmi mozgástér, sőt, ahogyan Orbán Viktor fogalmazott, „akaratból épül fel a világ”. A jövőre irányuló elképzeléseink megalapozottsága érdekében, történelmi események vonatkozásában körbe lehet járni a történészeket amúgy irritáló, „mi lett volna, ha” típusú kérdéseket is. Induló cikksorozatunk erre vállalkozik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár).
Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után (1.)
A trianoni békediktátum jelentős pozícióhátrányba hozta a magyarságot a nemzetközi érdekérvényesítés területén. Ebben a helyzetben fokozott jelentősége van annak, hogy legalább a magunk részéről mindent megtegyünk a közös nemzeti siker érdekében, minél jobban kihasználjuk az egyébként szűk mozgásteret, minél kevesebb energiát fecséreljünk belharcokra. Az 1989-es alkotmányjogi rendszerváltást követően a közösségi mozgástér radikálisan kitágult, történelmi ablakok nyíltak, olyan lehetőségek, amelyek rövidebb utat kínálnak legfőbb közösségi céljaink elérésére. 1990-ben még sok tekintetben képlékeny volt a helyzet, országok alakultak, új határok rajzolódtak, ideiglenesen nemzetközi síkon is előtérbe került az elnyomott nemzeti közösségek ügye.
Emlékezzünk csak: a kilencvenes évek végén a NATO bombázta Szerbiát az albánkérdés brutális és jogtipró kezelése miatt – Koszovó pedig ma független állam. Hatalmas lehetőség állt az erdélyi magyarság előtt is: olyan követelésekkel kellett volna előállni a román politikum és a nemzetközi fórumok előtt, amelyek teljesülése a szülőföldön való hosszú távú megmaradással és gyarapodással kecsegtet. E programnak nemhogy a gyakorlatba ültetését, de a megalkotását is akadályozták azonban az akkor még teljes közösségi támogatással rendelkező RMDSZ vezetői. A precizitás kedvéért szögezzük le: nem az volt a probléma Domokos Gézával – aki akkor az elnöki posztot látta el és az autonómiaigény kinyilvánításának legkeményebb és leghatékonyabb ellenfelének számított –, hogy a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja volt. Sokkal inkább az elnök lélekbeli asszimiláltsága, hogy az általa vezetett szervezet céljait nem a hosszú távú magyar létérdekekhez igazította, hanem az általa felbecsült román tűrőképességhez. Aki arról beszélt a szervezet első kongresszusán, hogy a románság közös államért folytatott évszázados küzdelmét a trianoni békeszerződés „szentesítette”, majd fél évvel később a nemzetközi jogi szempontból kifogásolhatatlan, a román fél által kért (!) bécsi döntés 50. évfordulóján a román retorikát ismét átvéve bécsi „diktátumról” szólt, az egyszerűen nem mozgott magyarként a történelem terepén, s így a politikában sem.
Az RMDSZ első három évét a belső huzakodás jellemezte. Az első kongresszuson a helyzetteremtők és a tájba simulók egymásnak feszülését azzal sikerült strukturálisan feloldani, hogy mindkét tábor prominense meghatározó és fontos pozíciót kapott: Domokos Géza lett az elnök, Szőcs Géza pedig a főtitkár. A szervezet politikai arcélét azonban Domokos Gézának sikerült meghatározni. Hasonló megoldás született egy évvel később a második kongresszuson, ahol Domokos Géza mellé autonomista többségű elnökséget választott a szervezet legfőbb fóruma, amelynek keretében viszont az elnököt ismételten leszavazták, s a magas rangú testület az autonómiaprogram koncepcióját kigyöngyöző fórummá vált.
A Küldöttek Országos Tanácsa és a két parlamenti frakció 1992. október 25-i együttes ülésén ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári Nyilatkozattal – amely első ízben szögezte le letagadhatatlanul és elhallgathatatlanul az erdélyi magyarság autonómiaigényét – úgy tűnt, sikerült megteremteni a további politizálás elvi alapját. Megalakult az RMDSZ minden irányzatát tömörítő Egyeztető Kerekasztal, amely kidolgozta az 1993 január közepére összehívott harmadik RMDSZ-kongresszus számára a szervezet két legfontosabb dokumentuma, az alapszabályzat és a program autonómiaelvű módosítási javaslatait. Sem Szőcs Géza, sem Domokos Géza nem vállalta a jelölést a szervezet elnöki tisztségére, a két esélyes jelölt Markó Béla és Tőkés László volt. Az autonomisták derékhada úgy vélte, ha átengedi az elnöki pozíciót a másik oldal jelöltjének, azzal véget vet a bizalmatlanság korszakának, s nagyobb esélyt ad a nemzeti önkormányzat közös kiépítésének. Tőkés László jelöltségének az volt az értelme, hogy ha az addigi kollaboránsok megtorpedózzák a sorsmeghatározónak hitt módosítási csomagot, Temesvár hőse nem lép vissza, s minden bizonnyal megnyeri az elnökválasztást. Naivitásunkat jelzi, hogy akkor még nem merült fel bennünk a lehetőség: az RMDSZ-t lehet úgy vezetni évtizedekig, hogy a gyakorlati politika és a program között éles és állandósított ellentmondás feszül. A remény esztendeje volt 1993.
Húsz évvel ezelőtt sokunkban élt a remény, hogy a közösségi energiák optimális kihasználásával a politikai pluralizmust az RMDSZ intézményi keretén belül tartva megteremthetjük „az államot az államban”, saját önkormányzatunkat, amely közjogi kompetenciákat is nyer majd, ha kellő politikai nyomást tudunk gyakorolni a román hatalomra. Az elmúlt negyedszázadban ez volt az erdélyi magyarság legeseménydúsabb esztendeje. A brassói kongresszus elfogadta az új programot és alapszabályzatot, elnöknek választotta Markót, megalakult az RMDSZ belső parlamentje, a Szövetségi Képviselők Tanácsa, a kormány szerepét betöltő Ügyvezető Elnökség, a bírói hatalmi ágat képviselő bizottságok. Lezajlott az első nagy belső vihar, a „finom eszközökkel végrehajtott etnikai tisztogatás vitája”, sor került Románia Európa Tanácsi felvétele előtt a neptuni találkozóra, annak nyomán egy máig tartó sajtópolémiára (az egyik főszereplő, Tokay György a Nyugati Jelen című napilapban egy héttel ezelőtt állt ki büszkén akkori szerepvállalása mellett), végül pedig az ügyet formálisan lezáró SZKT-nyilatkozatra. Érdemes húsz év távlatából a felgyűlt politikai tanulságokkal felvértezve feleleveníteni és elemezni a húsz esztendővel ezelőtt történteket. Örök vita, hogy az embereknek és közösségeknek van-e tényleges történelemalakító erejük. Spinoza szerint, ha az eldobott kőnek öntudata lenne, azt hinné, saját akaratából repül. Mások, így e sorok írója is úgy véli: van szabad akarat, van történelmi mozgástér, sőt, ahogyan Orbán Viktor fogalmazott, „akaratból épül fel a világ”. A jövőre irányuló elképzeléseink megalapozottsága érdekében, történelmi események vonatkozásában körbe lehet járni a történészeket amúgy irritáló, „mi lett volna, ha” típusú kérdéseket is. Induló cikksorozatunk erre vállalkozik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár).