Bodó Barna docens az erdélyi magyar egyetemi hálózat kiépítéséről
[INTERJÚ] A romániai magyar felsőoktatást merőben új helyzet elé állítja hálózati rendszerének kialakulása, hogy a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia, valamint az állami multikulturális egyetemek magyar tagozatai egybehangolhatják tevékenységüket – véli a lapunknak adott interjúban Bodó Barna. A Sapientia docense szerint az erdélyi magyar felsőoktatási hálózatnak közösen kell elterveznie jövőjét.
– Az 1989-es rendszerváltás után a magyar érdekképviselet elmulasztotta kihasználni a Bolyai Egyetem újraindításának lehetőségét, ehelyett ma is tart egy nagyon lassú és ellentmondásos építkezés, mely máig nem tudta kiszabadítani a hátrányos kiszolgáltatottságból a nem véletlenül „vonalaknak” nevezett három magyar tagozatot a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen és a Színművészeti Egyetemen. Ön szerint közelebb visz-e az új oktatási törvény az erdélyi magyar felsőoktatás önállóságához? – Ezzel a kérdéssel két tanulmányomban is részletesen foglalkoztam, mindkettő a Romániai magyar felsőoktatás fehér könyve című kötetben jelent meg, Somai József és Csetri Elek akadémikus szerkesztésében. Jellemző volt, hogy a BBTE-ről egy aktív oktató sem mert részt venni a munkában, mert féltek a következményektől. Hogy csak a mai kontextusban lényegesnek tartott dologra térjek ki: a politika folyton mézesmadzaggal csalogatta vezetőinket, azaz folyton ígért valamit, de sosem adta meg. Ebből a legjellemzőbb az ún. Petőfi–Schiller Egyetem projektje, ami egy csapda. Az RMDSZ nyomására az akkori kormány kiadott egy rendeletet, amit aztán a Nagy-Románia Párt megóvott az alkotmánybíróságon, és ott el is bukott. Kimondták, hogy jogszerűtlen, így csak politikatörténeti esemény marad, semmi több.
– A közvélemény talán el is felejtette ezt a fejleményt. Ön, aki akkoriban még aktívan politizált az RMDSZ-ben, azért is elégedetlen volt a tervvel, mert nem a Bolyai Egyetem újraindítását írta elő.
– Éppen akkor hagytam abba az aktív politizálást. Az RMDSZ-nek 1998-ban döntenie kellett arról, bent marad-e a kormánykoalícióban. A Szövetségi Képviselők Tanácsa alelnökeként én vezettem le a miniparlament ama ülését, amelyen erről szavaztak. Akkor egyszerű többséggel úgy döntött a testület, hogy bent marad a koalíciós kormányban, annak ellenére, hogy előzetesen bejelentette: kilép, ha nem lesz külön magyar állami egyetem. Mellettem ült Somai József, az SZKT titkára, aki egyszer csak azt mondta: ebben a sarkalatos kérdésben csak kétharmados többség határozhatott volna, az pedig nem volt meg. Erre Somai József és Bodó Barna, az SZKT két vezetője megóvta a saját döntését. Benyújtottuk az RMDSZ szabályzatfelügyelő bizottságához a dokumentumot, hogy a döntés nem jogos, és vizsgálja ki az ügyet. A „legbájosabb” történetek közé tartozik, hogy a bizottság nekünk adott igazat, a döntés valóban nem volt jogszerű. Utána pedig egy hosszú, egyoldalas jogi csűrcsavarral megindokolta, miért nem kell mégsem megismételni a szavazást.
– Mennyi idő telt el, amíg kiderült, hogy szabálytalan volt a szavazás?
– Mintegy három hónap. Akkor mondtuk Somai Józseffel együtt, hogy abbahagyjuk a politizálást, mert nem tudunk olyan szervezetben maradni, amely elismeri, hogy a döntés nem volt jogszerű, de a szavazást mégsem ismételi meg. Mindketten lemondtunk a politikai tisztségünkről, én pedig 1999-től az egyetemen tanítok. Különben a politikai mézesmadzaggal való manipuláció azóta is tart, lásd a mostani koalíciós tárgyalásokat, a MOGYE magyar tagozata kapcsán támasztott feltételeket. Holott ez nem koalíciós kérdés kellene hogy legyen, mivel törvény van rá, amit be kellene tartani. A vásárhelyi felsőoktatási intézménynek nincs érvényes chartája, tehát nincs vezetősége sem, nem lehet senkit legálisan megválasztani. Ilyen egyszerű! Ha a jogainkat a hátsó ajtón, zsarolással akarjuk érvényesíteni, az még rossz fényt is vet ránk.
– Ennek ellenére az úgynevezett intézetekre, és a belőlük alakuló tagozatra szükség van. De szabad-e idealizálnunk őket?
– Egyetemszervezési szempontból világos a képlet, Magyarországon is létezik a tanszék mellett a departman. A tanszék kisebb szakmai csoport, nálunk eddig csak tanszékek léteztek. A departman nagyobb szakmai csoportot jelent, olyan struktúrát, amely általában több szakot szolgál ki azzal a bizonyos tárggyal, diszciplínával. Például a politológia a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen intézetként, nem tanszékként működik, vagyis az állam és jogtudományi karon nem katedra, hanem intézet, departman van. Jogosítványai ugyanazok, mégis egy magasabb fokozatnak tekintik.
– És magába foglalhat tanszékeket is?
– Igen, azokat is be lehet sorolni oda. Nálunk az teremt csapdahelyzetet, hogy ezzel új lehetőséget kínálnak arra, hogy a karokon belül a magyar szakok különböző tanszékeken dolgozó szakembereit összegyűjthessék. A BBTE politikatudományi karán három szakon működik magyar képzés: a politikatudományi, a kommunikációs és az újságíró szakon. Az lett volna a normális lépés, ha ezek a szakok besorolják egy főtanszék, „intézet” alá, tehát lenne egy magyar ernyő fölöttük. Nos, ez több esetben nem történt meg, s itt bizonyára személyes stratégiák játszanak közre. Hiszen egy román tanszéken belül létezik egy informális magyar tanszékvezető is, akinek nincsenek meg a jogosítványai, mégis annak számít. Nos, ha ő bekerül egy formális struktúrába, a három szaknak valakit ki kell jelölnie intézetvezetőnek. Ez azonban a személyes rivalizálás miatt sajnos megbukott. A nagy gond ezzel még az – és erről komoly vita folyt Kolozsváron –, hogy a törvény szerint sem a tanszékeknek, sem a departmanoknak (főtanszék, intézet) nincs jogi személyiségük, tehát a jogi önállóságot továbbra sem kapjuk meg. Egyedül arra nyílik lehetőség, hogy az intézetek szakmai kérdésekben dönthetnek, de a pénzügyi jogkör ehhez már nem tartozik hozzá. Szakmai vonatkozásban eddig az volt a gyakorlat, hogy mivel sok esetben a magyar és román szakok az akkreditációt közösen szerezték meg, tulajdonképpen sokszor a román akkreditációt terjesztették ki a magyarra. A szak ugyanaz volt, kettő vagy maximum három tárgy térhetett el a tanmenetben. Mi például a politológián azt mondtuk, nem tudjuk a magyar képzést kisebbségpolitikai diszciplína nélkül elképzelni, erre azt engedélyezték. Ennyi volt a szabadság. Mármost egy saját főtanszéken nyilvánvalóan az egész tanmenetet én tudnám összeállítani, de ez azt jelenti, hogy külön akkreditációnak is alávetem magam.
– Vezethet-e ezek után az intézetek létrehozása önigazgató magyar tagozatok létesítéséhez?
– Úgy vélem, hogy nem. Szakmai szempontból van valamelyest előrelépés, de intézményes szempontból nincs. Ahhoz, hogy a folyamat úgy alakuljon, ahogy mi szeretnénk, másra lenne szükség. Többen javasoltuk már, hogy egy új, Erdély-szintű struktúrát kellene létrehozni, amit rektori tanácsnak nevezhetnénk. Magyarországon, de Romániában is létezik a rektorok tanácsa, az egyetemek közti egyeztető fórum.
Azaz a felmerülő problémákat előbb az intézményvezetők tárgyalják meg, elképzeléseiket közös nevezőre hozzák, és utána küzlik a politikummal. A mi esetünkben ez a Partiumi Keresztény Egyetem és a nemrég akkreditált Sapientia EMTE, az egyházi főiskolák, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar, illetve a Székelyföldre kihelyezett tagozatai, a MOGYE és a marosvásárhelyi Művészeti Akadémia magyar tagozatainak összefogását jelentené. Ma már nem 1998-at írunk, amikor a „Petőfi–Schiller-projekt” csapdájában vergődtünk, hanem létezik egy egész magyar felsőoktatási hálózat, melynek közös érdekei vannak, és saját jövőt tervezhet.
Aztán a kidolgozott elképzeléseket az érdekképviselet elé kell terjeszteni, hogy az valóban azt érvényesítse, amit a közösség kér. Ma már nem csupán arról szól a történet, hogy újraalakítjuk a Bolyait, hanem arról, hogy az újraalakítandagyar állami egyetem kell nekünk, és visszasírjuk, ami volt, hanem az, hogy milyen magyar felsó Bolyainak e hálózaton belül mi legyen a szerepe. Ma már nem az a fő cél, mint 14 évvel ezelőtt, hogy mőoktatásra van szükségünk az új hálózati struktúrában.
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)

Szórványaink védelmében (Beszélgetés dr. Bodó Barnával az új stratégiáról)
Szórványstratégia kidolgozására kérte fel a Magyar Állandó Értekezlet dr. Bodó Barna politológust, egyetemi docenst, s a szervezet múltkori tanácskozása, melyet a feltámasztás céljával hívtak össze, el is fogadta a dokumentumot.
A rendkívül alaposan összeállított munka kapcsán erdélyi magyar szórványok kilátásait illető beszélgetésre kértem fel a szerzőt, különös tekintettel arra, hogy a Kisebbségi-szórványkutató műhely vezetőjeként új koncepciót sikerült körvonalaznia a kérdés kezelésére.
Származástudatra csupaszítva
– Közös létélményünk a szórványlét, és összehasonlítási alappal is rendelkezünk, Sepsiszentgyörgyön született, és Temesváron él már évtizedek óta, nekem Kolozsvárról Bukarestbe, majd a Székelyföldre vitt az utam. Riporterként mindketten megtapasztaltuk, a diktatúra idején szórványban élni – minket értelmiségi mivoltunk védelmezett – sokak számára maga volt a reménytelenség, ma viszont ígérkezik némi esély az e léthelyzetbe kerülteknek, hogy megőrizzék önmagukat.
– Egyértelmű, hogy a szórványkérdés demokráciafüggő, csak demokráciában lehet e kérdéseket végiggondolni. Ugyanis a társadalmi elnyomás rendszerei nem önreflexívek. A parancsuralom nem gondolja végig a dolgait. Megfogalmaz bizonyos célokat, s ezek között, valljuk be, lehetségesek olyanok is, melyek szociálisan javítanak a létfeltételeken. Ceauşescu korában kapta meg például első fürdőszobás lakását sok millió ember. Itt, Erdélyben a fürdőszoba persze nem jelentette ugyanazt, mint a moldvaiaknak, nem beszélve a mi polgárosodott városainkról, ahol ez természetes velejáró volt. Az identitás kérdését azonban a diktatúra nem engedte nyilvánosan megfogalmazni. Megtette a Limes-kör vagy a Szőcs Géza köré csoportosulók, de a hétköznapi élet szintjén a tiltás, a tipródás és reménytelenség volt az osztályrészünk. Mi történt a fordulat után? Rájöttünk, hogy identitásunk megélhető. Aztán eltelt még pár év, és rádöbbenhettünk, hogy erre a megélhető, visszanyerhető identitásra sok embernek nincs szüksége. Hogy miért, íme a nagy dilemma, amivel szembe kellett nézni. Azokra, akik elvesztették ama szellemi és érzelmi kötödéseiket, amibe beleszülettek, nem mondhatom egyértelműen, hogy már nem magyarok. Temesváron sokszor találkozom vele, egy szomorú történetem például: évekig jártam egy borpincébe vásárolni, egyszer a mobilom csengett, és az elárusító hölgy, hallva, hogy magyarul válaszolok, megszólal: én is magyar vagyok. Igen ám, de mikor magyarra váltottam a szót, kiderült, nem tud már magyarul. Akkor romlott el a kapcsolatunk, mert ő, noha bevallotta, hogy magyar, attól kezdve szégyellte magát előttem, mivel kifejezni már nem tudta mondanivalóját e nyelven. Inkább máshol vásároltam be, s ha találkoztunk se köszöntem neki, mert nem akartam számára fájdalmas emléket felidézni. Ő tehát vállalta a magyarságát, éppen csak hogy az már nem identitás, hanem inkább származástudat volt. Valamikor elindították egy magyar közösségben... Hogy mikor, milyen körülmények közt változott meg, milyen pályák irányították őt a teljesen új helyzet felé, ezek foglalkoztatnak engem kutatóként a kilencvenes évek közepe óta, könyvet is jelentettem meg róla.
– A kérdéssel ma nemcsak lehet, érdemes is foglalkozni. Térjünk át szórványstratégiája pozitív oldalának felvázolására. Persze, nem előzmény nélküli a munkája, én Vetési Lászlótól olvastam erről korábban.
– Vetési megkerülhetetlen e kérdésben, ő azonban nem tanulmányokat, inkább nagyon jó esszéket írt erről, melyekben a helyzetértékelésnek magas fokára jutott. Az azonban nem tudomány, ezt vele is megbeszéltem, és nincs köztünk véleménykülönbség. Én viszont más szemléletet dolgoztam ki, Vetési ugyanis a maradék közösségek megmentését olyan diskurzusba ágyazza, mely lefegyverez. Ő ezt tévésorozatban is a “maradék juhaim” begyűjtése képpel jelenítette meg, ami nem ad fogódzót arra, hogy ebből a helyzetből kell és érdemes kitörni. Hamis társadalmi pályára viszi a dolgot, ha a maradék elvet érvényesítjük. Szociális vonatkozásban ez mit jelent? Megkérdi János bácsi: nekem nem jár? De igen, felelik, jár, de nem jut. A maradék elv tehát azt jelenti, hogy sok embernek elkelne az ilyen-olyan támogatás, a kérdés csak az, mire van a társadalomnak erőforrása. Ha a szórványt így mutatjuk be, akkor az a klasszikus HHH-meghatározással azonos: a halmozottan hátrányos helyzettel. Szükséges hát szociológiailag és politológiailag is leírni a dolgot, különben olyan csapdába esünk, melyben tehetetlenné válunk. Én valamikor 2004–2005-ben ébredtem rá arra, hogy ebből ki kell törni. A Vetési által összegyűjtött ismeretanyag döbbenetes, nem hiszem, hogy az erdélyi szórványokat nála bárki jobban ismerné.
– Készült összeírás?
– Persze, ő református hallgatókkal a protestáns teológiáról évekig járta a szórványokat, és folyamatosan föltérképezte a közösségeket, a püspökség szórványügyi megbízottjaként végezte e munkát. Az unitáriusok dolgoztak még sokat, a másik két felekezet ilyen irányú tevékenységét nem ismerem annyira. No, de Vetési végezte a legtöbbet terepmunkában, és én ezt diákjaimnak is becsületesen elmondom.
A nemzet határa
– No de miben vált hozzá képest?
– Sólyom László államelnök több kisebbségi tematikájú konferenciát szervezett a Sándor-palotában, és én kettőre is meghívást kaptam. Az egyik a szórvánnyal foglalkozott, és én ezen a konferencián fejtettem ki először meglátásomat, amely szerintem újszerű a kérdéskörben, s amely azt állítja, hogy a szórványt a nemzet határának kell tekinteni. Ha ezt elfogadjuk, két dimenziója van a kérdésnek. Az egyik a nyelvhatáré, s azt kell vizsgálni, hogyan működik ez, milyen hatások érik, hogyan lehet együtt élni a domináns közösséggel. Meg lehet-e ezeket a technikákat tanulni, milyen identitásképletek alakulnak ki? Vannak, sajnos, szomorú tapasztalataim e vonatkozásban, a Bánságba került székelyek sokkal kevésbé bizonyulnak ugyanis védettnek az asszimilációs nyomással szemben, mint az oda 100–200 éve betelepült magya­rok leszármazottai. Ennek oka az, hogy a székely egy olyan területre került, ahol a nemzettudat – Szilágyi N. Sándor meghatározása szerint – diffúz és nem fókuszált. Kolozsváron például a nemzettudatok fókuszáltak, azaz ott az ember abba, “ami vagyok”, dominánsan beleérti azt is, ami “nem vagyok”. “Kivel szemben vagyok az, ami vagyok”. A bánsági identitás viszont diffúz, azaz a “mi nem vagyok” az ottani hagyományok közepette nem jelenik meg, aminek az a magyarázata, hogy a Bánság 200 éve, a török hódoltság utáni betelepítés óta folyamatosan befogadó közösség.
– Kisamerika.
– Nagyon jó kifejezés. Mi Kalotaszegről szoktuk mondani, hogy egykézik. Nos, az egész Bánság egykézik. Tehát ha leállna a bevándorlás, már rég elnéptelenedett volna. Folyamatosan nemhogy befogadja, hanem elvárja a bevándorlókat. Ebből az alapállásból következik, hogy itt a belépővel nem úgy foglalkoznak, hogy “te mi nem vagy”, hanem másképp: “ha itt akarsz maradni, akkor megtanulod, amit én tudok”. Az odakerült székelyek azzal szembesülnek, hogy ott senkit nem érdekel, tud-e ő románul vagy sem. Ha nem tud, legfeljebb nem érvényesül. És akkor átesik a ló másik oldalára, és feladja a maga identitását. Jártam egyszer egy évfolyamtársamnál otthon, és hallottam, amint az apja azt mondta neki: “taie pâinea sus”. Vágja fel a kenyeret – de románul mondta. Döbbenten hallgattam: miért szól a székely a lányához románul? A Bánságban a diffúz identitástudat jellemző módon azt jelenti, hogy megmarad a származástudat. Azaz ő politikailag magyar, arra a pártra szavaz, de kulturálisan már nem tekinthető annak. De nekem foglalkoznom kell vele, mert ha ő magyarnak tartja magát, mi jogon lökném ki a közösségből? Csak azért, mert egy élethelyzetben őt nem segítette senki megmaradni annak, aminek maradhatott volna, ha melléáll egy ezt szolgáló társadalmi struktúra?
– Ezek szerint legalább két stratégiára van szükség az erdélyi szórványügyben, az egyiket a fókuszált nemzettudatú csoportoknak kell szánni.
– Sőt, harmadikra is szükség van, ugyanis van egy speciális eset is, amivel kevesen foglalkoznak. A nagyvárosi szórvány. Brassó, Bukarest például, ahol egyfajta gettósodás zajlik, illetve a közösségi kapcsolatok csorbulása következik be. Egy kistelepülési szórványcsoport másként éli meg a maga különállását, mint a nagyvárosi. Tehát legalább három olyan kérdés, mely egyrészt elméleti feldolgozást kér, másrészt valamilyen társadalmi beavatkozást célzó stratégiai koncepció kialakítását igényli.
Nyelvhatár: a közös nyelv
– Visszatérve: nemzethatár és nyelvhatár. Amikor kisebbségi oldalról közelítek a kérdéséhez, akkor azt nyelvhatárként élem meg. Amikor nemzethatárról beszélek, akkor a kérdést beemelem a magyar nemzeti ügy kontextusába. Ugyanis Közép-Kelet-Európában, de szinte az egész kontinensen sem, a nemzethatárok és az államhatárok nem esnek egybe, szinte mindenik nemzetnek vannak határon túli szórványai. A határon kívül került nemzettárs kérdése közös. Akkor viszont van egy nyelv, amin Közép-Kelet-Európában mindenkivel kommunikálni tudok. A románok számára is fontos a nyelvhatár. Amit utóbb Călin Popescu Tăriceanu pedzett, és a mai kormány nyíltan felvetett: Szerbiában a Timok-völgyé­ben van egy legalább 200 ezres vlah közösség, amely azért nem kapott eddig semmi elismerést, mert korábban nem az Osztrák–Magyar Monarchiában élt, és mások úgy döntöttek helyette, hogy ő nem román. A vajdaságiakat elismerték, őket nem.
– Thesszaloniki mellett is élnek vlah közösségek, és szerte a Balkánon, Albániától Bulgáriáig.
– Tehát közössé tudjuk tenni a kérdést, befelé nyelv-, kifelé nemzethatárról beszélünk. A kérdés politikai relevanciáját az adja, hogy minden nemzetnek kötelessége megvédeni a határait.
– Az országok közti együttműködés egy új területe nyílik meg.
– Igen, ha túllépünk a maradék elven. Vetési, amit tudott, feldolgozott, eljutott egy olyan pontig, ahonnan nem volt továbblépés. Nos, a kérdést be kell emelni az országok közti politikai dialógus kontextusába. Kinek az érdeke a nemzethatárt megvédeni? Az államnak, esetünkben a magyar államnak. Miért? Mert a szórvány nem tűnik el, hanem újratermelődik. Ha Resicabá­nyán felszívódik, akkor Temesvár lesz az, mert a határ oda tolódik át. Ha Temesvárt felszámolódik a magyarság, akkor Arad lesz a végvár. Tehát ha nem akarjuk elfogadni azt, hogy eme, akaratuk ellenére odakerült közösségek eltűnjenek, akkor segítséget kell nyújtanunk nekik a kultúrában, a magyarságban való megmaradáshoz, és ez nemzetileg kezelhető ügy. E szemléletváltással pedig az ügy elvi alapon a román politikába is beemelhető. 200 ezren vannak a románok Ukrajnában, akkor sokfelé a Balkánon, s nemrég a svájci St. Moritzban jártam, ahol rétorománok élnek. Román tudásommal eléggé jól meg tudtam magam értetni velük. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem két rokon nép. Csak annyi jogot nyerhetünk el, amennyit ők élveznek!
”Az asszimiláció szórványban a legerősebb olyan sajátos szocializációs és individualizációs folyamat, olyan azonosulás, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamat azt jelenti, hogy párhuzamosan eltávolodik a régebbi, személyiségébe beépült, korábbi énjét képező nemzeti azonosságtól. Eltávolodásról van szó, nem teljes szakításról. Az emberi személyiség nem tábla, amelyről a felírt jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal egyszerűen le lehetne törölni, és amelyre az érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelő nemzeti színezetű, tartalmú tudati, akarati sémákat lehet felírni. A két párhuzamos folyamat, vagyis a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás “levetkőzése”, és az asszimiláció, vagyis az új értékek átvétele óriási intellektuális teljesítmény, egyesek ezt második születésnek tekintik.”
– Szemléletváltás vezette a stratégia kidolgozásában. Aktuálpolitikai vonatkozásai is lesznek hamarosan, lássuk bár vázlatosan, mit ajánl benne. Pár szót előbb a keretekről.
– A MÁÉRT mellett létrejött egy szórvány szakbizottság két albizottsággal, az egyik a Kárpát-medencei, a másik a nyugati magyar diaszpórával foglalkozik. Végre sikerült elérni, hogy válasszuk szét a kettőt, rengeteget írtam erről. Előzménye az volt, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, amelyet Szili Katalin akkor hozott létre, amikor a szoc-lib kormány megszüntette a MÁÉRT-et, és ő akkor nagyon jó érzékkel létrehozta ezt az intézményt. Ez Erdélyben kidolgozott egy szórványstratégiát 2009-ben, ebbe engem nem vontak be, Sesztai Ádám dolgozta ki, és talán megmutatta az anyagot Vetési Lászlónak is. Ezt megkaptam, rengeteg szakmai észrevételem volt, ezeket egy tízoldalas elemzésben megírtam, és elküldtem minden politikai tényezőnek, amely számított. És arra ébredtem, hogy engem hívtak meg a szórványbizottság elnökéül, miután a korábbi kormány által kidolgozott dokumentumról megírtam, én miért nem tudok egyetérteni vele. Nos, meghívtak, és volt hét hónapunk, amíg kidolgoztam a most elfogadott, immár politikai dokumentumot. Nem azt jelenti, hogy kész, a társadalomtudományban soha nincs semmi véglegesen kész, de a létével már számolni kell.
– Azt írja, projekteket nem ajánl, azt majd régiónként és településenként külön kell kidolgozni, de azért közelít a konkrétumokhoz, ötleteket ad és megnevezi, leírja az alap­intézményeket, melyekre a szórvány identitása megőrzé­sében támaszkodhat. Valljuk meg, nagy a magára utaltság a szórványban...
– Az RMDSZ, bár hosszú ideig gyötrődött vele, nem tudta semmire vinni. Viszont a szövetség kapcsán indult el egy fontos kezdeményezés, amit én nagyra értékelek: a székely tömb és szórványok kapcsolatfelvételének szorgalmazása. Hiszen a stratégiának is egyik kitörési lehetősége, hogy a belső anyaországra, a Székelyföldre kell csatlakozni azért, hogy azokat a főleg érzelmi tartalmakat, melyek szükségesek a szórványban való etnikai megmaradáshoz, lehessen megélni, lehessen feltöltődni velük. No de milyen eszközökhöz kell folyamodni? Első, és legfontosabb persze, az iskolarendszer, ezzel nem mondtam semmi újat. Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, aki Segesváron végzett a diktatúra idején, és azt mondja, akkoriban ott egyetlen magyar líceumi osztály létezett. Igen ám, de Farkas Miklós létrehozta a Gaudeamus Alapítványt, és azóta két párhuzamos osztály fut a magyar tagozaton. A második példám Déva. Ott a 80-as évek végé­re teljesen megszűnt volna a magyar iskola. Még én is segítettem temesvári magyar iskolákba elhelyezni az onnan származókat, mert Déván felszámolódóban volt az iskola. És ma ott több gyerek tanul anyanyelvén, mint Temesváron. Ugyanis Böjte Csaba atyának sikerült megállítania és megfordítania a folyamatot. Egy hiteles ember képes volt felépíteni egy olyan intézményt, ahova a szülők bizalommal adják gyerekeiket. És a bomlás tendenciája megállt. Hallom, Szovátán, Szárhegyen és összesen nyolcvan helyen dolgozik a Böjte Csaba-féle alapítvány. Egy rendkívüli intézményhálózat, amiről tényleg csak ámuldozva lehet beszélni. Ekkora hit és szeretet tényleg csak egyházi emberben lehet, hogy ekkorát cselekedjen. Az ember sokszor már racionális magyarázatot nehezen talál arra, hogyan képes ő megmozgatni a helyieket, az embereket és a politikusokat is.
– Az iskola mellett a legérdekesebbnek tervezetében a szórványgondnokságot találtam.
– A gondnokság intézménye a két világháború idején a református egyházban jelent meg. Utána szórványgondnokként eltűnt a névhasználat, de megjelent helyette a szórványlelkész, aki hasonló feladatokat látott el, ma is létezik ilyen hálózat a Királyhágó melletti egyházkerületben. Emellett megemlítem Kemény Bertalan kezdeményezését, aki szerintem érdemei ellenére nagyon kevéssé ismert személyisége a közösségi építkezésnek. Nos, őt azzal bízták meg a kommunizmus idején Magyarországon, hogy a román falurombolás mintájára dolgozza ki a kistelepülések felszámolási stratégiáját. És e helyett ő arra dolgozott ki módszert, hogyan menthetők ezek meg a falugondnoki intézmény segítségével. Abban a szerencsében volt része, hogy jött a rendszerváltás, és beindíthatták a rendszert. Ma Magyarországon több száz faluban működik, sőt, a Nyárád mentén Erdélyben is alkalmazzák. Balázs Sándor lelkész indította el az első falugondnoki szolgálatot, és már szövetség is létezik Erdélyben.
– Önkéntességi alapon?
– Nem, a falugondnokság azt jelenti, hogy azokon a településeken, ahol 200–300 lélek él, és ahol semmi intézmény nincs, se iskola, orvos, pap, posta, nem lehet ruhát, cipőt vásárolni, csak egy kis szatócsbolt működik, ott a falu minden szükségletét a falugondnok rendelkezésére bocsátott kis­busszal elégítik ki. Ő viszi be a gyereket a szomszéd falu iskolájába, ő szállítja a betegeket az orvoshoz vagy be a piacra, tehát ő a falu mindenese. Ennek mintájára javasoltuk szórványgondnoki intézmény létrehozását. Ez pedig már állami feladat. A szórvány ugyanis nem tűnik el, hanem újratermelődik. Nemzetpolitikai feladat tehát a felszívódás megfékezése, megállítása, miként már mondottam. Segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy e közösségek megmaradjanak abban a közösségben, kultúrában, amelybe beleszülettek.
”A szórvány asszimilációra hajlamosító közeg, illetve folyamat, a szórványlét az etnikai térszerkezet okán az egyén számára olyan társadalmi együttlétet, társadalmi kapcsolatokat tesz lehetővé, amikor társas lény mivoltának a megélése nem teljes körű, mert más kultúrájú többségi közegben megszűnik az övéi közötti jelenlét otthonossága, magától értetődő mivolta. (...) a kapcsolatszegénység (...) okán a másság kiiktathatatlan társadalmi (strukturális) nyomásként nyilvánul meg, amire a válasz vállalása tudatosságot feltételez. Vállalás nélkül az egyén kilép vagy kikopik abból a nyelvi-kulturális közegből, amelybe születése által került.” (Szórványstratégia. Vitaanyag. Összeállította dr. Bodó Barna. Szórvány Alapítvány, Temesvár, 2012.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Itthon az otthonunk
Népek hazája, nagyvilág – írta százötven éve a költő, s meghatározása ma új értelmezésre szorul. A polgári világrend olyan nyitottságot teremt, amelyben az egyszerű egyén is hazájának érezheti a globális rendet.
Rokonom Dél-Koreában keresi kenyerét és találta meg állítólag boldogságát már évtizede, osztálytársaim zöme Magyarországon él, egy kisebb csoport Ausztriától és Svéd­országtól Pennsylvaniáig, sőt, Colorado államig szóródott szét a földabroszon. A környezetemben élő fiatalok gondolkodása gyökeresen átalakul, olyik a villámgyorsan legyőzhető távolságok, a világháló folytán akár amolyan európai, sőt, már világpolgárnak érzi magát.
Hogy ez mit is jelentsen, azon, persze, régóta töri a nemzetekre oszló emberiség a fejét. A nagy lélekszámú és történelmileg érthető okokból kialakult magyar diaszpóra tagjai közt gyakran találni kettős identitású, többes kötődésű személyeket. Aztán hogy ki vallja magát amerikainak, svédnek, dánnak, és ki csak ott élőnek, de magyarnak, annak persze van jelentősége, de hogy utódaik már inkább a befogadó nemzethez tartoznak, annak nyelvi stb. okai mellett nyilván érzelmi alapja is van. Persze, nem kell oly messzire menni, közvetlen környezetünkben, ahol közösségek érintkeznek, élnek “ide is, oda is” vagy inkább “ide, mint oda” húzó emberek, akik származásuk, vonzalmaik, önmeghatározásuk sajátosságainak tulajdoníthatóan összetettebb identitásúak.
No de én a világpolgárokról szeretnék most írni. Azokról, akik nemzetet cserélnek, és átmeneti vagy tartósabb állapotként egy ideig e közösségek fölött lebegve kívánnak élni, megkönnyítve ezáltal elszakadásukat valami hagyományostól, melybe beleszülettek. Ők választás útján szereznek új identitást, illetve tagadják minden ilyen azonosság szükségességét. Világpolgárság? Létezhet-e egyál­talán ilyesmi? Szerintem kisebb létszámban már ma is létezik, s ezért meggondolkodtató.
Hogy van-e jövője, s hogy az miben áll, nem tudom, de most nem is akarom firtatni. Az emberiség egysége és tagoltsága egyaránt új formá­kat ölt majd nyilván a távoli jövőben, engem a közeli holnap eshetőségei izgatnak.
Hasonlóképpen családi utánpótlásunk sorsa.
Fiaim nemsokára felnőnek, és bevallom, nem szeretném, ha egy székely kisvárosból kellene valahol levelezés vagy akár mobil és skype – bármilyen elemi hatású is az eleven szó – útján tartanom velük a kapcsolatot, hallgatnom beszámolóikat, hogy a Duna vagy a Rajna, netán a Temze, a Mississippi vagy a Rio Grande partján hogyan alakul sorsuk, miként boldogulnak egy számomra örökké idegen és távoli, elérhetetlen, de nem is vágyott közegben.
Hogyan szocializálódnak gyermekeink? Vajon fordítunk-e gondot arra, hogy felelősségérzet ébredjen bennük a mi erőfeszítéseink iránt, melyek azt szolgálják egy életen át, hogy itt teremtsünk megélhetést magunknak és persze nekik is? Milyen sorsra jutnak ezek, hiszen azt, hogy mi kevés hasznát fogjuk venni, már bizonyos. De elvész-e élettapasztalatunk ehhez fűződő része, szociális kapcsolataink támasza, létünk egész idefűző problematikája, melynek kibogozására évtizedeket fordítottunk – csak azért, mert a nagyvilág csillogása elhalványítja az otthonit, mert az itthoni érvényesülési lehetőség egy napon sem említhető állítólag az ottanival? Ezrével tódulnak értelmiségiek, százezrével kétkézi munkások a külső munkaerőpiacokra, s tulajdonképpen demográfiai katasztrófával ér fel mindez – bár politikai okokból e tragikus, de a realitásokat híven kifejező hangot óvakodnak megütni közéleti szereplőink. Túl nagy a honi kudarc, hogy bevallják, helyette a kivándorlás előnyeit sorolják, és a szükségmegoldást méltatják benne. Holott ekkora emberveszteség nem fenyegette e kisebb nemzeteket évszázadok óta, mely most érheti őket a nagy európai békében és e nyitott világban, ha nem sikerül e kivágyó tömegeket bár részben visszavonzani.
Itt a családi érvágásról kívánok elsősorban szólni. Bevallom, nem kívánom, hogy öreg koromra faképnél hagyjanak fiaim és unokáim, ha lesznek, tört magyarsággal értekezzenek majd velem, vagy akár helyes magyarsággal, de egy olyan világ élményével lelkükben, mely nélkül egészen jól megvoltam életem során, s legfeljebb turistaként vagy időszakos lakójaként vagyok kíváncsi rá.
A nemzeti sorsközösségből kiválni sosem akartam, mi több, megélése által lettem azzá, ami vagyok. Emberré, aki az általános emberihez is apróbb-nagyobb közösségei közvetítésével próbáltam és talán sikerült is közelítenem. A családnak, úgy vélem, joga marasztalni a belőle származót, hasonlóképpen a nagyobb “családoknak” is, de a legszorosabb, legközvetlenebb kötelékek a legtartalmasabbak, ezért óvakodnék azok teljes feloldása, elszakítása felé tolni a dolgokat.
Maradjatok itthon, keressétek itt a jövőt! – biztatnám őket ama reményben, hogy akkor, satnya körülményeink dacára, ama jövőre valóban nagyobb eséllyel lehetne itthon is rálelni.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népünk leválthatatlan
Az, hogy Romániában a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozatának létrehozása miatt kormánybuk­tatást célzó bizalmatlansági indítványt lehet benyújtani – a lehető legrosszabb bizonyítvány, amit a román ellenzék kiállíthatott magáról.
Egy olyan kulturális potenciállal és múlttal, lélekszámmal rendelkező őshonos népcsoport fontos oktatási igényének teljesítése, mint az erdélyi magyarság – a mostani marosvásárhelyi például –, a mai Európában megkérdőjelezhetetlen kellene hogy legyen. Erdélyi népünket nemcsak hogy megilleti egy magyar tagozat és a zavartalan anyanyelvi képzés egyik egyetemén – melynek román tagozata, ne feledjük, a ceausiszta asszimilációs politika eszközeként jött létre annak idején a tisztán magyar tannyelvű egykori MOGYE-n –, s a román politikai elitnek nemhogy kétségbe vonnia nem lenne szabad annak létjogosultságát, hanem kimondottan ki kellene állnia mellette, és ebben nemzeti konszenzusnak kellene fennállnia. A MOGYE tagozatának ügye ugyanis mielőtt pártok és kormánykoalíciók ügye lenne, mindenekelőtt egy népcsoport létjogából táplálkozik, és Erdély magyar népét nem válthatja le sem Victor Ponta, sem Crin Antonescu, még kevésbé lehet létét pártcsatározások tétjévé tenni.
Ilyen körülmények között a kérdés nemzetköziesítése és európai fórumok elé vitele többszörösen indokolt lehet.
Hogy a MOGYE román tagozata mennyire járatja le magát, ha a hajdani nemzetrontó diktátor politikai akaratának végrehajtásáról most sem tud lemondani, hogy e törekvés mennyire hiteltelenít tanárt és diákot egyaránt, ha részt vesz benne – erre kellene minden józan politikusnak ráébresztenie a román közvéleményt ahelyett, hogy gyáva módon és a magyar kártyát választási célból újra kijátszva, ismételten uszít egy sokat próbált népcsoport ellen. Egy demokratikus közéletnek a MOGYE román tagozatát nem a magyar tannyelv és tudományművelés elnyomására tett újabb kísérletekre kellene buzdítania, hanem arra, hogy trójai faló szerepkörével végleg leszámolva elhárítsa, és ne halmozza az akadályokat a kölcsönösen előnyös megegyezés útjából.
E helyett a legelfogultabb szájtépés kap zöld utat a politikában és a médiában, s az ellenzék a foga fehérjét mutogatja – tulajdonképpen kormányképessége hiányával tüntet, miközben hatalomra tör.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elérhető-e a nyelvi mentőöv?
A nyelvi jogok terén elért érdekvédelmi politizálás eredményeit összesíti egy minapi kiadvány, s annak bemutatása ismételten emésztő erdélyi dilemmánkra irányítja a figyelmet.
Mi a célravezetőbb: ha kisebbségvédelmi alapállásból kezdünk az építkezéshez, vagy ha nemzetünk erdélyi ágának jogait kérjük egy valamikori, erőszakkal felbontott egység jogállapotát igényelve vissza. Tényszerűek a jogfosztottság évtizedei is, azoktól, a leszakítottság traumájától sem lehet elvonatkoztatni, miként a nemzeti egység egykori valósága sem vonható kétségbe, ezért a két igénymérce a viszonyítási alapok vitáját úgyszólván állandósítja. E nézeteltérés permanenciájának nem is vagyunk híjával, hol választási kampányban, hol semlegesebb közegben, de ismételten fellángol, és szerintem elképzelhető – mégpedig plurális keretekben –, hogy mindkettő elnyeri a maga sajátos és persze részleges legitimitását.
No de mi is a baj a parlamentben kiharcolt, törvénybe iktatott, hatályos jogszabályok védte nyelvi jogainkkal? A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vizsgálatot folytatott ezek intézményes alkalmazásáról, és Horváth István igazgató szerint azt konstatálták, hogy ott biztosított a magyar nyelv használata a közigazgatásban, közintézményekben, ahol a magyarság aránya 60 százalék fölötti. Azokon a településeken, ahol a magyarság aránya 20 és 40 százalék közötti – ahol ugyanolyan mértékben érvényes a törvény –, az intézményes lehetőségek sokkal korlátoltabbak. A jogszabály pontosan ott nem fejti ki hatását, ahol inkább szükség volna rá: a nem többségben levő, de jelentős számú lélekközösségeknek kellene megfelelő jogi hátteret, megerősítést nyújtania, támogatnia az anyanyelvhasználatot – vonta le a következtetést az igazgató.
Az erdélyi magyar politizálás fenti dilemmája köszön hát vissza a tényállásból: a szórványt célzó nyelvi mentőövbe eddig nemigen sikerült megkapaszkodniuk azoknak, akiknek elsősorban szánták e fogódzókat. Itt a kutató az egyéni polgári mentalitásváltásban, a bátrabb fellépésben látja a megoldást, ezért üdvözli az említett kiadványt.
Nem lehet azonban vitás, hogy sokkal többre van szükség: olyan szociális mentalitásváltásra, mely az elbátortalanító többségi nyomást mintegy leveszi a szórványról, s melyhez katalizátorként a tömbben elért siker, például a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvvé nyilvánítása kedvező feltételt teremtene. Általában véve, a kollektívum jogaként elismert anyanyelvhasználat iskolában, hivatalban és a közéletben – ennek gyakorlati érvényesülése késik Romániában és nem csak itt.
B. Kovács András
3szek.ro. Erdély.ma

Külhoni magyarok jogvédelme
Negyedmillióan nyújtották be eddig magyar állampolgársági kérelmüket kisebbségben vagy diaszpórában élő nemzettársaink közül. Az évtized kétségtelen sikertörténete a könnyített honosításé.
Bízvást elmondható, hogy milliós tömegek igényét, titkos vágyát, áhított célját teljesítette a magyar Országgyűlés, amikor e jogszabályban elébe ment az idegenbe szakadt nemzetrészek és egyének óhajának, és meghozta ama törtvényt, mely százezrekben ébresztette fel a reményét annak: egyenjogúságra törekvésük támaszra lel az anyaországban. A könnyített honosítás révén megszerezhető állampolgári minőség ugyanis új nemzetpolitikai kurzus beindításának reményével kecsegtet, ez kiemelkedő elvi és gyakorlati nóvuma a rendszerváltás utáni két évtizednek.
De vajon valóban az-e? Az állampolgárság elnyerése ugyanis olyan dokumentumok birtokába juttatja az újdonsült polgárt, melyek megkezdték a maguk külön életét. Rengeteg külön joggal és előnnyel jár letelepedésben, utazási kedvezményekben, oktatásban, orvosi ellátásban, kikapcsolódásban és "bekapcsolódásban". Ha a szükséges okmányokat beszerezte az ember, olyan új világ és lehetőségek tárulnak fel előtte, hogy nem csoda, ha sokan már csak azzal törődnek, figyelmüket az köti le – és nyilván jól teszik, hiszen több nemzedék száz éve szenved hiányuk miatt. E jogokból őket a történelem mostohasága forgatta ki, s íme, most rájuk mosolygott végre a jóvátétel.
E nagy felbuzdulásban mindazonáltal ne feledjük: a könnyített honosítás megszavazásának első hírére érzett elégtételünk nem az új útlevélnek, nem az akadálytalan tanulási és tulajdonszerzési lehetőségnek stb. szólt, hanem annak a hatósági védelemnek, melynek hiányát az utódállamok nemegyszer lefokozó viszonyai közt mi is, felmenőink is untig megismerhették. A kisebbségi kiszolgáltatottság, a másodrendűség ellenszerét reméltük megtalálni az anyaországi befogadásban, illetve pontosan azáltal, hogy kivándorlás nélkül, szülőföldünkön is megkaphatjuk e védelmet.
Kárpát-medencei jogsegélyszolgálat felállítását jelentette be az illetékes államtitkár a minap. Ez egyelőre egyéneknek szól, de nyilvánvalóan a védhatalmi státus kiépítéséhez vezethet. A leválasztott nemzetrészek alighanem valami ilyesmire vártak az első pillanattól fogva.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A beolvasztó nyomás súlya
Nem vált be a demográfusok jóslata, a romániai magyarság lélekszáma nemcsak hogy nem csökkent kisebb mértékben, mint a többségé, hanem amannál is rosszabb mutatókat eredményezett.
Kiderült: hiába reménykedtek abban, hogy a magyarok gyermekvállalási kedve nagyobb, kivándorlási arányuk kisebb lenne stb., a kegyetlen tény az: míg a többség 10,7 százalékkal fogyott Erdélyben, mi szinte 13,5-tel, s egy kisebbség esetében ez mindig hatványozottan érvényesül, fokozottabb mértékben esik latba. A tíz év alatti kétszázezres veszteség sajnos történelmi jelentőségű lehet, Erdély valamikori kétmilliós magyar népe vészesen közelít az egymillióhoz.
No de nem temetni jöttünk, hanem elemezni – mondanók a kutatókkal, akik a kérdésben nyilatkoztak, s valóban leszögezendő: az egy és egynegyed millió lélek a maga intézményhálózatával, gazdasági és kulturális erejével, településrendszerével stb. ma sem lebecsülendő demográfiai erőt képvisel a régióban, olyan komponense Erdély társadalmának, melynek életképessége minden, remélhetőleg átmeneti, hanyatlás ellenére sem vonható kétségbe.
No de milyen okokra vetett fényt a kutatás? Négyet taglaltak a demográfusok:
"Kiss Tamás, a kötet társszerzője ...kifejtette ...a születések és elhalálozások aránya tekintetében nincsen számottevő különbség a román és a magyar lakosság között. Az intergenerációs asszimiláció fogalmát úgy magyarázta, hogy vannak olyanok, akiket a – sok esetben vegyes házasságban élő – szüleik még magyarként írattak be a korábbi népszámlálásokon, ők maguk azonban felnőttkorba érvén már románnak vallják magukat". A szerző "úgy vélte: noha az erdélyi magyarok migrációs vesztesége kisebb volt, mint a románoké, a magyarok kivándorlása nem állt meg. A magyarság utóbbi évtizedben elkönyvelt migrációs veszteségét 111 ezresre becsülte a demográfus, aki szerint a távozók 60–75 százaléka Magyarországra telepedett". Tanulságként a szerző kijelentette, hogy a szórvány demográfiai eróziója végletesen felgyorsult, ami az ottani magyar intézményrendszer fenntarthatóságát is kétségessé teszi.
Világosan kitűnik a fentiekből, hogy számbeli apadásunk egyik fő oka azonos a rendszerváltás előtti időkével: arról a rendkívüli beolvasztó nyomásról van szó, mellyel a román nemzetállami stratégia százötven éve eltüntetni iparkodik a kisebbségeket, s amely milliószám gyarapította eddig a lélekszámát. Az asszimiláció nem pusztán a vegyes házasságok révén tör utat magának, hanem ama durva intézményi nyomáson keresztül is, mely az államapparátus közintézményeit használja fel az erőszakos beolvasztásra. Az állandó nyomásnak és a sorozatos kudarcoknak engedve, ennek következtében, nemegyszer a második-harmadik nemzedék soraiban, olyan törés következik be, mely nemzetiségváltásra bírja rá az áldozatokat.
Ezért mintaszerű és ezért lenne Erdélyre is szabott a dél-tiroli megoldás, mely a totális kétnyelvűség keresztülvitelével pontosan e kérdést orvosolja. Ha a polgárt mindenütt anyanyelvén szolgálják ki, ha anyanyelvén oktatják, bíráskodnak fölötte, ha minden rendű és rangú hivatal vele anyanyelvén tárgyal és levelezik – és nem megengedőleg, hanem kötelező módon –, a közhivatal elveszíti beolvasztó agresszivitását, és azzá válik, amit neve is meghatároz: valamennyi polgár ügyeinek intézőjévé és esélyegyenlőségének letéteményesévé.
Aztán, hogy az aktuálpolitika – lásd kormányváltás – ma ettől hol áll, az egy másik kérdés.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új kiegyezés, új belső szabályok
Ha eddig szűkmarkú volt, ezentúl kimondottan zsugori lesz a román nemzetiségpolitika, a magyar kisebbségre nézve semmi jóval nem kecsegtetnek a mai kilátások. Kimondottan aggasztó a választási törvény tervezett módosítása.
Az egyfordulós, tiszta egyéni választókerületes rendszer bevezetése – Angliában és Franciaor­szágban működik két változata – Ceauşescu álmát is megvalósítja, miközben várhatóan a népszerűségi hullámot épp meglovagoló, kormányra jutott pártszövetséget négy évre mintegy bebetonozza a hatalomba. A magyarokat ugyanis úgyszólván le fogja radírozni a politikai térképről azokban a megyékben és településeken, ahol nem képeznek többséget, vagy nem tesznek ki számottevőbb arányt.
Ha a parlamentben csupán néhány magyar honatya lézeng majd ennek folytán, a magyar érdekképviselet mindenképp elveszíti azt a súlyát, amivel az eddigi másfél évtizedben nemegyszer komolyan veendő tényezője volt a parlamenti aritmetikának. (Ámbátor arról, hogy ezt sikerült-e kiaknáznia stratégiai érdekeink javára, lehetne vitatkozni.)
Nos, e valószínűleg beszűkülő mozgástér egyfajta befelé fordulást idézhet elő magyar közéleti berkekben, és ha meggondoljuk, még jól is járhatunk, ha ennek folytán belső vitáink rendezését vállalja fel a három párt és a még több érdekcsoportosulás. A küszöbön álló választások remélhetőleg tisztázzák az erőviszonyokat, felmérhetjük, ki mekkora politikai súlyt képvisel, és a mai hegemón, sőt, monopolisztikus szervezet, az RMDSZ dolga lesz belátni, amit eddig juszt se tett meg, hogy meg kell osztania szerepkörét és befolyását a másik két alakulattal. A befelé fordulás és belső kiegyezés közös fórum, erdélyi magyar képviseleti és irányítói-végrehajtói struktúrák életre hívását követeli majd meg. Ha nem akarjuk, hogy játékszerei legyünk a többségi hatalom szeszélyének, eme egyeztető fórumoknak hatékonyan kell majd működniük, és akcióegységet kell eredményezniük adott kérdésekben.
Hogy egyetlen példát mondjak: az örökös óbégatás, az egységbontás vádjának kölcsönös hangoztatása helyett új viselkedési szabályokat követhet majd politikai életünk. Az országos és helyhatósági választások előtt nekünk külön előválasztásokat kell tartanunk, és aki azokat megnyeri, azt a másik két párt szavazóinak kutya kötelességük lesz támogatni a tulajdonképpeni mandátumosztó voksoláson.
Hogy túlontúl előre találtam szaladni az időben, amikor a soron lévő felvonás az egymás elleni harc kibontakozásáról, az egymásra fenekedésről szól? Meglehet, de aki nem akar nagyot bukni, annak tanácsos a következő lépés utáni időkre is gondolnia.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A mozgalom erkölcsi felelőse (LAM-történet)
Kató Béla kuratóriumi elnök vallomása
Bárhonnan kezdjük legombolyítani a LAM-história fonalát, bárki meséli el a történtek rá eső részét, a szálak minden irányból és minden esetben egy központi személyiséghez, Kató Béla mai és akkori kuratóriumi elnökhöz vezetnek.
A munkatársai által ötletgazdának minősített úttörő, az Erdélyi Református Egyházkerület mai püspökhelyettese ezek szerint különös ihlető erővel bírt már egyszerű illyefalvi lelkész korában is, s e képessége még nagyobb személyes invenciójában gyökerezik. Tucatnyi olyan kezdeményezés fűződik ugyanis nevéhez, amely számára nagy hazai és nemzetközi elismerést hozott, s mely sajátos erkölcsiséggel feltöltött modernizációs vállalkozásainak vonzáskörébe ezreket vont be a Székelyföldön és azon kívül. Alábbi vallomásos szavaira érdemes fokozottabban odafigyelni, mert távlatos próbálkozásai ma több ágon is sikeres mozgalmak formájában futnak tovább az időben.
Mindennel el kell számolni
– Imponáló az ön által elindított programok száma, a puszta felsorolás is ámulatot kelt: imaterem – csűr átépítéséből – még a diktatúra utolsó évében, majd a középkori vár felújítása, az új konferencia-központ és szálloda, a gyermekfalu, a LAM, a falusi pékség, építővállalat stb., utóbb a Diakónia Alapítvány... és a sor korántsem teljes. Ma ön egyházának püspökhelyettese és a Sapientia Alapítvány kuratóriumának is elnöke, elkobzott egyetem helyett saját önálló felsőoktatási intézményt épít, ezúttal az egész erdélyi magyarságnak...
– A kérdés ugye az, hogyan is lehetett ennyi mindent csinálni és folyamatosan újakat kezdeni. Hogyan illeszkedik bele ebbe a LAM Alapítvány? Nos, több oka van, hogy létrejött. Az első: minket, református lelkészeket úgy neveltek, hogy nekünk a teljes emberrel kell foglalkoznunk, nem csak a lelkével. A másik pedig, ami engem determinált, az, hogy én Barátoson születtem, és Illyefalván lettem lelkész.
– Földműves családból?
– Oldalágon volt értelmiségi a családban a tipikus székely elosztás szerint, hogy kell egyet küldeni tovább tanulni, a többi pedig maradhat itthon. A nagyapám testvére így lett állomásfőnök, az ő gyerekei közül az egyik Kolozsváron bankigazgató, a másik a Kolozsvár–Brassó vonal főnöke. Édesapám testvére a háborúban meghalt, ő fogságba esett, s egyedül maradván, amikor hazajött, itthon kellett boldogulnia. Hogy földműves családban nőttem fel, önmagában még nem meghatározó arra nézve, hogy énbelőlem mi lett, és miként cselekedtem, de az viszont igen, hogy édesapám négy év és nyolc hónapot orosz fogságban töltött. Ott ő komoly "egyetemi" képzésben részesült... Én hazatérte után, 1954-ben születtem. Nos, ő ott a fogságban éli meg, mit is jelent a kommunizmus. Olyan elkobzott, kisajátított templomokban lapátolt búzát, ahova bejött a női nacsalnyik, ostorral vert végig a szentképeken, és köpött egy nagyot. Megdöb­bentő volt a székely fiúnak. Északon, Arhangelszkben történt, a Dvina folyó torkolatánál. Fél idejét ott töltötte, a többit pedig a donbászi szénbányákban. Nos, mint minden ilyen megmenekült embernek, az élete tele volt csodákkal. A lényeg az: hazajött, és mindent tudott már arról, ami következni fog. És akkor ő ezért felvállalta a barátosi egyházközség gondnokságát! Fiatal emberként ő lett az egyházi gondnok. Ez mélyen meghatározta az én életpályámat, mert olyan tartós, mélyhitű embert keveset ismertem, mint amilyen ő volt. Nem az a kegyeskedő, áhítatoskodó típus volt, akiből szintén van az egyházban, hanem egy józan, reális gondolkodású ember, de akinél folyamatosan lehetett érezni, hogy el kell számolni mindennel. Tehát olyan kapcsolat Isten és ember között, amit mi normálisnak találunk. Erre lenne szükség igazából, s erre illik rá, hogy valakinek van hite, s hinni lehet!
Szabó Dezső ­nyomdokában
– Most a LAM-ra térve, nem az a fő motívum ebben, hogy én földműves családból származom, ez második helyre kerülhet. Hiszen édesapám a rendszerváltás előtt két évvel meghalt. De én tudtam, mit jelentett az ő életében a várakozás és a hit, hogy ennek egyszer véget kell érnie. Annyira, hogy amikor a kollektivizálás megkezdődött a hatvanas évek elején, kivitt engem a mezőre, a földjeink koordinátáit megjelölte, egy-egy cserefacöveket vert le mind a négy sarkukon fél méter mélyen.
– Amikor senki sem hitt benne?
– Ő tudta, hogy ennek vége lesz egyszer. Ebből adódott, hogy a földosztáskor, 1991-ben e cövekek sokaknak segítettek, mert azoktól el lehetett indulni. Én ezt a világot nagyon ismertem, és tudtam, mit jelent a székely gazdaembernek a tulajdon. Amiben ő maga fejleszt, dolgozik, elképzeli a jövőjét, és rendezi azt, amije van. És biztos voltam benne, hogy 1990-ben a helyzet valóban megváltozik. Viszont azt is láttam, mennyire tehetetlenek és képzetlenek az emberek. Annyira irányítottak voltak korábban, hogy vágytak valaki vezetésére. Nem tudták, merre kell menni. Akkora zűrzavar volt, annyifelé húzták-nyúzták őket, hogy fontossá vált a világos vezetés és látásmód. Hogy miért kellett ebbe egy református lelkésznek beleállni? Ahogy mondottam, úgy neveltek bennünket, hogy minket minden kell hogy érdekeljen, ami a népünkkel történik. És adott esetben be kell állni, rendkívüli időkben rendkívüli dolgokat kell végrehajtani.
– Annyi rosszat összeírtak arról a protestáns teológiáról, az utókor úgy átvilágította, és annyi hibát talált benne...
– Mégis élt benne ez a szellem. Ma már látjuk a szekusdossziékból, milyen gyarlók voltak egyes tanáraink, de ennek ellenére, amit lehetett, mások mégis átadták. Másik okom, amire utaltam az előbb, az volt, hogy Szabó Dezső bátyja, Jenő Barátoson volt lel­kész, és utána Illyefalvára jött. Őróla min­tázta az író Az elsodort falu hősét. Én még középiskolás koromban az indexen lévő, az akkori lelkésztől titokban ideadott könyvet elolvastam. És ahogy Illyefalvára helyeztek, még egyszer átolvastam. Szabó Dezsővel lehet vitatkozni sok mindenben, de ahogy ő az értelmiség felelősségét megfogalmazta, és ahogy ítéletét megalkotta: el fog veszni a falu, elsodródik, ha az értelmiség nem vállalja a maga szerepét – nos, ebben biztosan igaza van. Ezek azok a komponensek, amik miatt számomra nem volt kérdéses, hogy mivel kell foglalkoznom 1990-ben.
Az adomány első leckéje és a második
– Amikor januárban a nyugati segélyszállítmányok elindultak Románia fele, özönlött be a használt ruha és az élelmiszer.
– Ezek spontán módon az egyházakat keresik.
– Hozzánk is, a korábbi kapcsolatok révén, a községházára bejött két kamion áru. Akkor mindenki felbuzdult, és ebben az emberi bűn és a gyarlóság olyan elemeit fedeztem fel, amitől megrémültem. Ahogy az emberek megnyilvánultak, megdöbbentett, és nagyon korán azt mondtam: ezt nem szabad csinálni. Ezzel tönkre fogják tenni a népünket. Valami olyasmit éreztem, valami olyasmi történt, mint amikor a latin-amerikai indiánok közé bevitték az alkoholt és az üveggyöngyöket. Az embereknek, akik itt mindig serényen dolgoztak, a munkájukból éltek, ha most alamizsnát kezdünk osztani, abból nagy baj lesz. Erre három hónap múlva jöttem rá, amikor befejeztük az osztást, és azt kérdezték: mikor jön a következő? Megéreztem, koldussá fogjuk szegényíteni e népet, ha mindig ezt fogja várni. Annyit sose fognak hozni, hogy neki abból emberi, kellemes életvitele legyen, hanem olyan színvonal alatti életformát alakítanak majd ki, amely mindig a várakozásra épít. Ma már látjuk a válság sújtotta világban, hogy a munkanélküliség következményeként hány helyen csüggenek a segélyen, amíg van, elvagyunk vele, de utána marad a sóvárgás, esetleg a beletörődés, hogy nincs több. Ez volt az a felismerés, amely mindenki mástól megkülönböztetett engem. Kijelentettem: ezt befejeztük!
– Nem volt hajlandó részt venni a további kiosztásban?
– Nem! Azt mondtam: ide többet ne hozzanak segélyt. Ezt úgy általában jelentettem ki. Én a HEKS-szel (a svájci evangélium szerint reformált egyház segélyszervezetével) álltam kapcsolatban. Persze, az egész világot nem tudtam befolyásolni, az alamizsnaosztás tovább folyt, amíg volt, amit kiosztani. De azt mondtam: próbáljunk meg másként segíteni. Neveljük arra az embereket, hogy önmaguk tudják azt előállítani és megteremteni, amiből élni akarnak. Ez nagyon haladó cél volt, és megegyezett a svájci gondolkodásmóddal. Ők sem szerették volna száz évig finanszírozni az itteni életet, hanem abban kívántak segíteni az embereknek, hogy ők magukon tudjanak segíteni.
– Segíts magadon, az Isten is megsegít. A protestáns erkölcstan magja.
– Szerencsés dolog volt, hogy az én gondolatom találkozott az övékkel. Tulaj­donképpen ez a LAM elindításának története. Persze, én 1990-ben még úgy hittem, léteznek erre alakított szervezetek, például a korabeli gazdaköri mozgalom, mely az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének nyomdokaiba kívánt lépni. Kinda Zalán utalt is rá, hogy ezek az emberek hozzám fordultak, de én elküldtem őket ehhez a szervezethez, mert úgy gondoltam, nem az én feladatom ezzel foglalkozni. Kézdi­vásárhelyen volt élénkebb a mozgás. A történetben a fordulópontot az hozta meg, hogy felismertem, látva, milyen formában és hogyan működik a mi életünk, hogy el fogjuk veszíteni ezt az ügyet, mert a korrupció és a hozzá nem értés mindent kisiklat. Meg fogja enni az egészet! Az első, Svájcba küldötteket nem azok szerint a kritériumok szerint válogatták, amit én később felállítottam, hanem belejátszott a kapcsolatrendszer, miegymás. Utólag azt mondom: nekik sem volt kárukra. De akkor láttam, más irányba csúszhat el a dolog, és megijedtem. Később a kirostáltaktól hallottam is olyasmit, lehet, korrupciós kapcsolat is szerepet játszott a válogatásban. Nos, ekkor vettem én vissza, és azt mondtam: tessék ide jönni, ettől a perctől kezdve az élére állok. Megalakult a LAM. Hivatalosan 1992 júniusában, de gyakorlatilag már 1990 közepétől működik a rendszer a segítségnyújtásban és a külföldi tanulmányutak megszervezésében.
Krédó
– Láthatjuk ma is, a korrupciós kérdés óriási probléma az országban. A svájciak is tele voltak kétellyel, mert nekik voltak előtanulmányaik erre vonatkozóan. Én erre próbáltam koncentrálni, és a mai napig úgy érzem, a mozgalomnak tulajdonképpen az erkölcsi felelőse vagyok. Nem vagyok közgazdász, bár sok mindent megtanultam, és van egy kis érzékem hozzá, de igazán szakember a lelkek ismeretében vagyok. Tudatában vagyok annak, nem a rendőröktől, ellenőröktől kell félni, hanem az Úristen előtt kell mindannyiunknak elszámolnunk tetteinkről. Ez a fajta felelősségvállalás a LAM szellemisége, mely mára a munkatársakra is átragadt, és kiválasztásuk is eszerint történik. Itt nem arról szól a történet, hogy azt nézzük: ki mennyit ül az íróasztal mellett. Itt mindenki szabad. A feladatot el kell végezni, de makulátlanul kell elvégezni, mert ha egyetlenegyszer is gyanú merül fel valakivel kapcsolatban, hogy nem a megegyezett rendszer szerint dolgozott, az tudja, örökre elveszít mindent.
– Létezik leépítés?
– Van és volt. Egy-két esetben. Nem is nagy dolgok miatt, de ebben a közösségben dolgozni kitüntetés. Aki ide beáll, annak nem csupán munkahelyi magatartása, de családi életvezetése is számít, és az, ahogyan eljár a világban. Nem mindenütt követelik meg, de itt férj-feleség sem dolgozhat együtt, de még szerető sem, mert az egy más viszony. Ami tehát elindította és működteti a LAM-ot: nagyfokú bizalom bent, és kifelé vetítve is nagyfokú transzpa­rencia.
(folytatjuk)
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az anyanyelvi ­mozgalom számvetése (Huszadik évforduló)
A mai magyar kormány a jogkiterjesztés vonalán haladva politizál, a nyelvi többletjogok biztosítását látja szükségesnek a határokon túl, s azon van, hogy a magyar közösségek minél nagyobb mértékben dönthessenek saját kérdéseikben – jelentette ki Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai államtitkár az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) alapításának huszadik évfordulóját ünneplő konferencia díszmeghívottjaként tegnap a szentgyörgyi színházban –, ezért a jogtudatos cselekvéshez fog ezentúl is segítséget nyújtani.
Tisztelt nyelv- és nemzettársak! – ezzel a megszólítással köszöntötte az AESZ ünnepi gyűlését Péntek János, a mozgalom elnöke, aki beszámolójában a lepergett két évtized eredményeit vette számba. A történelmi fordulat a magyar nyelv nyilvános megjelenésének élményével ajándékozott meg bennünket, mondotta, s nem utolsósorban azzal, hogy sok román is elővette rejtett magyar nyelvtudását. Az AESZ végül Háromszéken került bejegyzésre, mai székháza is itt található. A nyelvpolitika a kisebbségpolitika szerves részeként fungált az eltelt években, ennek komoly jogi hozadéka volt, kár, hogy pontosan az anyanyelvművelés kapott kisebb hangsúlyt benne, holott nyilvánvaló: abban vagyunk érdekeltek, hogy anyanyelvünk maradjon a hangsúlyos, domináns elem a kialakuló magyarromán kétnyelvűségben. Az előadó rámutatott, a szövetség tevékenysége nagyot lépett előre, hozzájárult ahhoz, hogy az évszázadig tartó távolodás után a közeledés legyen a túlsúlyos elem határon innen és túl, pontosan a határtalanítás értelmében.
A mozgalom hálózatszerűen épült ki és fonódott össze az anyaországi és az utódállamokbeli társszervezetei munkájával. Ezek legfiatalabbika – jelentették be a konferencián – a nemrég megalakult kárpátaljai szövetség. Az előadó szerint mindamellett a második évtizedben némileg lankadt a mozgalom lendülete, s köznyelvünk állapota sem kielégítő, a sajtó nyelvhasználatában, a tankönyvekben is sok a gondatlanságnak, a nyelvi igénytelenségnek, a restellni való provincializmusnak tulajdonítható hiányosság. A korszak egyik legkiemelkedőbb megvalósítása annak a kutatóhálózatnak a felállítása és működtetése volt, mely pontosan a mozgalom égisze alatt jött létre, és mely mára komoly kutatási eredményekkel dicsekedhet. Az előadó végül a nyelv presztízsének további növelésére hívott fel, rámutatva, az emberi méltóság értékének felismerése emelhet ki kisebbségi létünkből nyelvi vonatkozásban is.
Az anyaországi mozgalom részéről Wacha Imre főiskolai docens, a kolozsvári Georgorius Aranka Kör részéről Egyed Emese egyetemi tanár, az RMPSZ részéről Lászlófi Pál tiszteletbeli elnök köszöntötte a konferenciát, szót kapott Szabó Ágnes a Simonyi Zsigmond helyesírási versenyek, Nagy R. János, az Implom József helyesírási verseny szervezője, valamint Demeter Emőke volt miniszteri tanácsos, Zsigmond Győző alapító elnök és Tapodi Zsuzsa mint a vetélkedők egyik szervezője. A konferencia délután a Kárpát-medencei anyanyelvi mozgalom helyzetének szentelt tanácskozással folytatta munkáját, a diákok vetélkedőire szombaton kerül sor. Délután kirándulni mennek a diákok, a Zágon–Csernáton–Kézdivásárhely vonal településeit látogatják végig, a vasárnap délelőttöt a díjkiosztásnak szentelik.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi versenyzők felzárkóztak az anyaországiakhoz (Anyanyelvi konferencia)
A címbeli örömhírt a múlt hét végén az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének ünnepi közgyűlését követő tanácskozáson fogalmazták meg, melyre a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében került sor. Attól vagy ember, hogy különb tudsz lenni! – az anyanyelvápoló mozgalom eme jeligéje is jelzi, mekkora nevelői potenciál rejlik tevékenységében.
Az eszmecsere a mozgalom plakátjait, kiadványait felsorakoztató kiállítás megnyitójával vette kezdetét, amit a vitát bevezető beszámolók követtek. Elsőként Kerekes Barnabás az anyaországi nyelvművelő moz­galom történetét foglalta össze, visszautalva Péchy Blanka színművész alapítványának és Lőrincze Lajosnak abban játszott szerepére. Az Édes Anyanyelvünk mozgalom azóta jócskán kiszélesedett, százezrekhez kíván eljutni, a nemzettudat ama kétségbeejtő helyzetén ugyanis, amire egy ’83-as felmérés vetett fényt – a megkérdezett diákok 97 százaléka nem tudta, mely országokban élnek nagyobb számban magyarok – sürgősen változtatni kellett. A legelőbb 1965-ben Egerben megtartott kiejtési konferenciát szinte fél évszázada minden évben új követi, közben új ágakat hajtva a mozgalom a gondolatok érthető megszólaltatásának szánt Kazinczy Versennyel, helyesírási vetélkedőkkel stb. gyarapodott, és fejlődése máig töretlen. A diákoknak, tanároknak szánt képzések mellett nyári táborozások élénkítik és jutalmazzák a versenyszellemet, s a nyelvművelés aktivistáinak mai fő törekvése, hogy növeljék a résztvevők számát a "tömegesedés" rendjén. Az előadó kiemelte az örvendetes tényt, hogy a határon túli közösségek és társmozgalmak ma már nem csupán bekapcsolódásuk örömét élvezhetik, hanem az erdélyiek például fel is zárkóztak teljesítményükben, a díjak számában az anyaországi versenyzőkhöz.
Péntek János megemlítette, milyen súlya van e versenyeredményeknek az erdélyi Nyilas Misi tehetség­támogató program ösztöndíjainak odaítélésében. Aggasztónak tartja viszont, a diákok helyesírási tudása gyatra, ez is a mélyebb merítésre, a minél nagyobb számú diák bevonására buzdít. Erdélyi Judit elmondta, milyen tapasztalatokkal járt az, hogy az Implom József helyesírási verseny erdélyi szakaszát évek óta a Mikes Kelemen Gimnázium szervezi meg.
Egy javaslathoz hozzászólva a jelenlévők nem helyeselték, hogy a helyesírási versenyben ezentúl megszüntessék a határon túli kategóriát, miként arra sem érett meg az idő, hogy szakirány szerint válasszák szét a versenyzőket. (Elegendő azt megemlíteni, hogy a mai erdélyi magyar földrajzkönyvekben hemzsegnek a nyelvi hibák.)
Egyed Emese jónak látná, ha a határon túli utaztatási alapokból a mozgalomnak is juttatnának, ennek hiánya ugyanis a legnagyobb anyagi akadálya a magyarországi versenyeken való részvételnek. Váradi Izabella minisztériumi tanácsos némileg meglepő kijelentése szerint bizonyos célokra még mindig sok a minisztérium elköltetlen pénze. Wacha Imre rádiósoknak, tévéseknek szóló szellemes előadását, sajnos, csupa nem-tévés hallgatta végig. Kifejtetlen téma maradt a sajtó szerepe a nyelvimodell-nyújtásban, ezzel a mozgalom hazai képviselői, persze, nem ok nélkül, elégedetlenek.
Végül Bodó Barna egyetemi tanár mondta el gondolatait a társadalom lelkiismereteként meghatározott civil társadalmi mozgalmakról, ezeken belül azok kisebbségi változatairól, melyekhez az anyanyelvápolók is sorolják magukat. Több kezdeményezés mostoha fogadtatása – például a magyar professzorok erdélyi tanácsának megalakítási javaslata – arra vall, a civil ethosz könnyen elvész, bénaság veszi át a helyét. Kiölhetik a civil jogigényt belőlünk – ennek következményei pedig fölöttébb aggasztóak – hangoztatták többen is nyelvi jogállapotunk kérdéséhez hozzászólva.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

LAM-történet: A mozgalom erkölcsi felelőse (Kató Béla kuratóriumi elnök vallomása)
A Kató Bélával folytatott interjú első részében a nevéhez fűződő, rendkívül termékenynek nevezhető újítás és kezdeményezéssorozat legszemélyesebb indítékairól vallott, valamint arról az erkölcsi fordulatról és felismerésről, mely az alapítványt a kedvező feltételek melletti hitelezés útján elindította.
Ezzel legalább két alapcéljához juttatta közelebb a mozgalmat, így valósítva meg a kis- és középvállalkozási szféra erősítése mellett a piacgazdasági feltételek ismeretébe való bevezetést, a szükséges szakmai és üzleti ismeretek terjesztését is azok körében, akik támogatásában részesültek. A viszonylag szerény anyagi eszközök fölött rendelkező mozgalom kisugárzása mondhatni fordított arányosságban áll pénztőkéje nagyságával. Ennek titkait is firtatjuk az alábbiakban.
Településfenntartók
– A riporter is tartozik egy vallomással. Nem állt szándékomban LAM-történetet írni, de a gazdatársadalomnak szentelt sorozataimban az utóbbi két évtizedben akarva-akaratlan mindenütt a megyében a LAM-kapcsolat példáira bukkantam. Azt kell mondanom, hogy a viszonylag szerény tőkét, mely azonban kezdetben relatíve többet nyomott a latban, mint ma, senki hatékonyabban nem forgatta, mint Önök, s az emberi kapcsolati háló mint bizalmi tőke legalább olyan szerepet játszott, mint a befektetésekre szánható kölcsönök. Azt a hitet sugározta, hogy lehet boldogulni az új világban, rámutatva a kiutak egyikére is. Ahol falvainkon valami-valaki mozog és mozgat, ahhoz, mint kisült, Önöknek mindig volt valami közük. Ahol kezdetben még csak egy gép, kaszáló vagy vetőgép, eke vásárlására mertek gondolni, Önök jelen voltak, de azok a használt svájci felszerelések is jó évtizedig vagy tovább kiválónak bizonyultak, és kiszolgálták az akkori igényt.
– Nem elhanyagolható az a 600 kint járt ember sem. Nem mindenki gazdálkodik ugyan közülük, de azok is világot láttak, és megismertek egy másik társadalmi berendezkedést.
– Továbbmennék: a svájci inaskodás hónapjai bekerültek a családi legendáriumba, valósággal folklorizálódtak. Amit korábban a katonatörténetek jelentettek, azok szerepét az alpesek alján termett tapasztalat adomái vették át a beszélgetésekben, a mesélésnek szentelt meghitt percekben.
– Igen, már nem a doberdói, hanem a svájci "kalandokat" hallgatják a gyerekek. Nekem akkora öröm, valahányszor nyaranta falun járok, és svájci rendszámú autót látok a kapuk előtt! Ezeket a kapcsolatokat már nem követtük, nem a mi dolgunk, de a svájci gazdák jönnek látogatóba, a kapcsolat kitart húsz év múltán is. Talán ha eltelik még egy kis idő, az is világosabb lesz, hogy ennek a befektetésnek – emberekbe fektettünk be – milyen óriási a hozadéka. Mert ezek a gazdák ama falu legértelmesebb rétegét képezik, ők az iskolafenntartók, ők alapítanak ott családot, ők gondolkodnak abban a faluban, ha egy emelő, egy traktor kell valamilyen közcélra, az náluk megtalálható. Ők az élet kútfeje. Erdélyben ugyanis nem egy olyan falu akad – sajnos –, ahol már nincs, akit megszólítani, nincs, akit összefogásra bírni. Nos, az említett réteg falufenntartóként élhet és dolgozhat.
Találkozás Sorossal a Gyimesekben
– Legyen szabad néhány olyan dologra rákérdeznem, mely tevékenységük vitatottabb oldalaira vonatkozik. Felkeltette a kíváncsiságomat, hogy Soros Györggyel is történt kapcsolatfelvétel, a plutokrata világmágnás mesés tőkéje egy részét a "nyitott társadalmat" építő alapítványai szolgálatába állította. Mintha lenne valami közük a Bangladesben működő, ún. népi bankokhoz...
– Nincs. A bangladesi hitelezés lényege az, hogy ők arra a világra kitalált rendszereket hoztak létre, melyek pici összegekkel dolgoznak. Ha például öt nőnek adnak száz rúpiát, és egy kecske húsz rúpiába kerül, akkor azok vesznek öt kecskét, és mindenkinek vissza kell fizetnie a rá eső részt, mert ha egy nem teszi, akkor nem kapnak többet. Ezek nagyon egyszerű dolgok. Egy másik modell, amit az amerikaiak akartak velünk gyakorolni, felajánlván a segítségüket, arra vonatkozott, hogy fogalmazzunk meg projekteket, és ők ehhez támoga­tást nyújtanak. Összehívtuk az embereket, hatalmas listám volt már, mit kellene tenni. S akkor megjöttek repülőgépen tizennégyen – csak a jegyek mibe kerülhettek? Hogy mennyire nem ide illő dolgot ajánlottak, az abból látszott, hogy 15 ezer dollárjuk volt összesen erre a célra. Akkor már viszont nálunk egy vállalkozást öt-, tízezer dollárból még csak megindítani sem lehetett. A felajánlott száz dollárokkal tehát nem lehetett semmire sem menni. Nem mérték fel: ez egy más kontinens, ez Európa, ez egy más ország, úgyhogy ezt el kellett utasítanunk. Nálunk a svájci támogatás volt az alap, ők végig itt voltak szakmai segítségükkel mind a mai napig. No de Soros: Romániában a Soros Alapítvány egy kiépített irodahálózatot működtetett. A kolozsvári fiókot Salat Levente irányította. Jó viszonyt ápoltam vele és sógorával, Zakariás Attilával is, akik annak idején az illyefalvi imaterem építésében is segédkeztek. Ezekben az években sok olyan konferenciát tartottunk Illyefalván, amelyet a Soros Alapítvány finanszírozott, és sokan reménykedtek ebben a támogatásban. Nekünk akkor nagyon kellett a pénz a fejlesztésekre, és megkértem őket, közvetítsenek, vessék fel: nem ajándékot kérnénk, hanem kölcsönt, kedvező kamattal. Soros ellátogatott Romániába az akkori feleségével és két kisgyerekével, kiment a Gyimesekbe, ahol Salatéknak házuk volt, és biztattak, itt az alkalom, gyere ki! Találkoztam vele, és elmondtam, mivel foglalkozunk, s hogy a pénzt visszafizetjük. Nagyságrendileg olyan három-négymillió dollárról lett volna szó. Ez a kilencvenes évek végén még mindig nagyon komoly összegnek számított a mi viszonyaink között. Azt felelte, nagyon tetszik neki a dolog, hazamegy, és küldi a megbízottjait. És itt történt a baj, mert a lengyel irodavezető, akit küldött, nem Kolozsvárra szólt be, hanem egyenesen Bukaresthez fordult, és a bukaresti ügyvédjei lebeszélték, mert mi az, hogy alapítvány, és nem is biztos, hogy legális, ki tudja... Ezzel a dolog be is fejeződött, hogy aztán értesüljünk, Moldovában ugyanabból a forrásból megcsinálták. Hogy azzal mi lett, nem tudom, de nem kizárt, a kész ötletet, a mienket használták fel hozzá.
– De siker esetén részükről vajon semmi feltételt nem támasztottak volna?
– Nem. Nekünk pedig a kedvező kamatlábra volt szükségünk, mert ma is úgy tudunk csak segíteni, ha kisebb kamattal kapjuk, és ehhez mi csak annyit teszünk hozzá, amennyibe a pénzkihelyezés kerül, és így a felvevők, az emberek is jól járnak.
Korrupciómentesen
– Munkatársa említette a hollandokat mint lehetséges partnereket.
– Történt kapcsolatfelvétel az Oikokredit holland egyházi pénzintézettel, amely az egyházban összegyűjtött tőkét adja tovább fejlesztésre. Velük sokat tárgyaltunk, de olyan kemény kapitalista feltételeket szabtak, hogy végül lemondtunk róla. Tárgyaltunk még néhány német és svájci alapkezelővel, jó együttműködés jött létre velük. Én ’90 után nem Magyarország, hanem a Nyugat irányába indultam el, sok erdélyi magyartól eltérően. Miért? Nekem nem voltak magyarországi ismerőseim. A másik: a nyelvtudásom, a korábbi egyházi kapcsolataim Svájc felé irányítottak. Magyarországon ráadásul eléggé zavaros volt a helyzet. És nem bántam meg, mert az első éveket teljesen korrupciómentesen és politikai befolyásolásoktól függetlenül, játszmák nélkül tudtuk végigvinni. Akkora szabadságot jelentett, amit csak ma tudunk igazán felbecsülni. A LAM a Horn-kormány idején is sokak érdeklődését felkeltette. Tabajdi Csaba többször személyesen is lejött, és akkor fogalmazta meg híres tézisét, miszerint Erdélyben autonómiaszigeteket kell építeni, és Illyefalva ebből ad példát. Elkezdtem gondolkodni: mi a svájci segítséget jól fel tudtuk használni, de milyen kár, hogy a magyar támogatások annyi csatornán keresztül annyifelé szétfolynak, és nem látszik semmi eredmény. Ha nem is voltak túl nagy összegek, de azért hol itt, hol ott jelent meg, hogy ennyit adtak, annyit adtak. Nem lehetne azt is tisztességesen kezelve valóban népünk hasznára fordítani? Kisebb-nagyobb próbálkozásokra sor került, de igazából soha nem értette meg senki, mi a teendő, mert a politika sajátos módon viszonyul az adakozáshoz, mindig elvár érte cserébe valamit. Nem értették meg, hogy nem kell egyre újabb bombasztikus ötleteket kiötölni, hanem a jól bejáratottakat kellene támogatni. Sokszor a támogatások a klientúraépítés eszközévé váltak.
"Csodálatos" dolgok
– Nagyon érdekes, hogy két évvel a mostani kormány hatalomra kerülése után nekünk lejárt az Új Kézfogással kötött egyik szerződésünk, amit azért kötöttünk, hogy segítsük a föld megtartását a régió gazdái kezén. A piacon ugyanis pontosan a tőkehiány miatt mások kezdték el felvásárolni a földeket, olyanok, akiknek semmi közük nem volt sem a faluhoz, sem a mezőgazdasághoz. Mi azoknak juttattunk hitelt, akik ott laktak helyben, és akik gazdálkodtak. A hitel garanciáját a föld képezte. Hét-nyolc éves bérlet fejében meg lehetett vásárolni azt a földet, arra János bácsinak nem volt pénze, hogy egyszerre kifizesse, ezért bérlethez folyamodott. Viszont ha tőlünk kölcsönt kap, és a bérrel azonos összeget nekünk törleszti, akkor a föld idővel az övé lesz. Nagyszerűen ki van gondolva. Tapasztalhatjuk a Székelyföldön, hogy évente olyan húsz hektárt "vernek dobra" falvanként, mert kihalnak a gazdák, és a földek gazdát cserélnek. Kiváló projekt volt, mi ehhez a pénzt az Új Kézfogástól kölcsönkaptuk tíz évre. A keretszerződés, úgy hiszem, talán 300 ezer dollárról szólt volna. Minden faluból bárki jöhetett, aki földet szeretett volna vásárolni. Az első kilencvenezret meg is kaptuk, azt gyümölcsözően forgattuk, aztán a szocialista kormány tovább nem folyósította a pénzt! No de eltelt tíz év, ismét Fidesz-kormány van. Mi a megállapodás szerint jártunk el, azt hiszem, 70–80 ember látta hasznát, mert a visszafizetett összegeket rögtön újra kiadtuk, jöhetett a régióból bárki. Tavaly lejárt a szerződés, és mi jelentkeztünk, hogy a kölcsönvett pénz megvan, és "csodálatos" dolog lett belőle. Az új kormány illetékesei nagyon csodálkoztak: Megvan az egész pénz? Hát hogy? Jaj, akkor gyorsan küldjük vissza!... És visszautaltuk mind az utolsó centig... Én azért megkérdezném, hogy azokból a támogatásokból, amiket nem ajándékként, hanem hitelként kaptak az emberek, hányat és mennyit fizettek vissza. Hányról hallottuk, hogy a projekt bebukott, hogy ellopták, hogy magánkézbe került a pénz... Tényleg az a kérdés: létezik-e egyáltalán erkölcsi tartás? Tényleg meg kell a pénz világában mindenkinek tébolyulnia? Vagy pedig lehet az egészet úgy kezelni, hogy abból a közösség is lásson valamit...
B. Kovács András
Előző rész: A mozgalom erkölcsi felelőse (LAM-történet), Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2012. május16.
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kísérlet Erdély felzárkóztatására (Interjú Ablonczy Balázs történésszel)
Ablonczy Balázs erdélyi előadókörútja során Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, majd Kolozsvárott A visszatért Erdély, 1940–1944 című könyve kapcsán találkozott olvasóival. Szentgyörgyi előadása után a „kicsi magyar világról” beszélgettünk.
– Újdonság, amit arról mondott, hogy 1940 augusztusában már a hadiparancsot is kiadták, és a két hadsereg készen állt a harcra. Ha a két elit végül nem dönt mégis amellett, hogy inkább a német–olasz döntőbíróság ítéletének veti alá magát, kitörhetett volna a háború. No de most a legérdekesebb vonatkozásról, a magyar fejlesztéskoncepcióról és gyakorlatról szeretném kérdezni. Háromszéki falvakban meséltek nekem erről a kilencvenes évek elején, addig mélyen hallgatni kellett róla, a felszabadulás pillanatai ezt az emléket hívták elő elsőnek. Létezett az elit, Teleki Pál és társai által kidolgozott terv, és az eljutott egészen a székely gazdáig. Romániában pont fordítva, elhanyagolt régiónak számított a Székelyföld, kiuzsorázására, kifosztására törtek. Mi volt a magyar elképzelés?
– Létezett egy, az élet minden területére kiterjedő, nagyon komoly modernizációs elképzelés: infrastruktúra, tehát út és vasút, távbeszélő-hálózat, repterek építése stb. Volt egy szociális fejlesztési koncepció, melyről nem beszéltem, de mely a Stefánia Szövetség, a Zöldkeresztes Szövetség és sok más szervezet révén nagyon aktívan építette a közösségeket. Akkor nyílt például az első székelyföldi bábaképző Háromszéken. Rettenetesen nagy volt a csecsemőhalandóság, ennek megfékezéséért sokat tettek. Nagyszabású szociális akciók indultak, az országos Nemzet- és Családvédelmi Alap házhelyakciókkal jobbára kis telkeken egészséges lakhelyeket épített sokgyerekes, szegény sorsú családoknak. Sokfelé egész telepek épültek. Létezett egy terv Székelyföld villamosítására, mivel míg Magyarországon a villamos hálózati bekötöttség 52, addig Erdélyben ez csak 4 százalék volt. A Székelyföld hasonlóképpen rosszul állt. A magyar kormányzat megalapította a Székelyföld Villamossági Rt.-t, hatalmas költségekkel megépítették a villamos hálózatot a Hargitán keresztül, és 1944-re kétszer másfél millió pengőért beszerezték a két gázturbinát, amellyel Marosvásárhelytől északra majd gázerőműben áramot fejlesztenek. A háború miatt a két turbinát végül a visszavonuló németek robbantották fel, a vezeték nagyobb része megsemmisült, a társaság vagyonát pedig a háború után a román kormány elkobozta (Casbi). Kidolgozták a mezőgazdasági modernizáció tervét, korszerű eszközökhöz juttatták a gazdákat, képzőtanfolyamokat indítottak, terjesztették a szaktudást. Az EMGE képviseletei révén kedvezményes gépvásárlási vagy vetőmag-beszerzési akciókat indítottak, kis füzeteket adtak ki a gazdák tájékoztatására. Kiemelt törekvés volt a román földreform korrekciója. Ennek visszaállítása evidens politikai elvárás volt. Kül- és belpolitikai okokból nagyon óvatosan hajtották végre, végül az elvett földek tíz százaléka került vissza a régi tulajdonoshoz. Létezett modernizáció a kis- és közepes iparfejlesztésben, a feldolgozóipari fejlesztésben, és természetesen nagyon komoly turizmusfejlesztés folyt, mellyel egyúttal a háziipart is piachoz kívánták juttatni.
– Mi volt a legnagyobb beruházás?
– Alighanem a vasút. Addigra már megvolt a vasúti összeköttetés a Székelyfölddel, de azt ugye elvágta Kolozsvár és Marosvásárhely között a mezőségi beszögellés, és ezért új vonalat kellett építeni, hogy az ország belsejét össze lehessen kapcsolni a Székelyfölddel. Az első két télen repülőgéppel, teherautókkal szállították Székelyföldre a gabonát és a lisztet, hogy elejét vegyék az éhínségnek. Az új vonal 1942-re készült el, sok alagút, harmincvalahány híd megépítésével, elképesztő műszaki teljesítmény volt. Saját becslésem szerint e négy évben a budapesti kormány 1,5–2 milliárd pengőt költött Észak-Erdélyben fejlesztésre. Fejlesztésre, és nem működtetésre. Hogy ennek nagyságrendjét érzékeltessem: az 1942-es egész magyar költségvetés 2,2 milliárd pengőt tett ki. Azaz a négy év alatt a magyar kormány egyévi költségvetésnyi összeget ruházott be Észak-Erdély felzárkóztatására.
Nyilvánvalóan volt egy késztetés, hogy a háborús feltételek ellenére javítsanak az életfeltételeken. Nem lehetett mindenben, voltak behívások, terménybeszolgáltatások, volt rekvirálás, különböző védelmi, légoltalmi intézkedések stb., viszont látni kell, elképesztő mértékű volt a fejlesztés. A visszatért 79 ezer négyzetkilométernek felét Észak-Erdély tette ki.
Erdély többi népe
– Megszűnt a magyarságra nehezedő, vegzáló típusú, nemzeti hiperérzékenységet generáló román elnyomás. Másokra azonban új megpróbáltatások vártak. Ismertette a zsidókat sújtó diszkriminációt, kevesebbet szólt a románokról, ámbátor megjegyezte, hogy azok marginalizációja dívott. Szisztematikus elnyomásra valószínűleg idő sem lett volna. Az új hatalom természetszerűleg karolta fel azokat, akiket korábban mellőztek és hátrányos helyzetbe taszítottak. De mi történt a románokkal?
– A románságnak nem maradt középosztálya, a kötetben erről több adatot közlök. Olyan szinten, hogy alig volt gyógyszerész, vagy mindössze másfél tucat román ügyvéd maradt az országrészben. Az értelmiség és a középosztály gyakorlatilag elmenekült. Ezért volt gond az iskolák pedagógusokkal való ellátása – megtörtént, román tanítókat például emiatt felmentettek a katonai szolgálat alól – , az alultervezett román középiskolai hálózatban tanító száz tanár közül mindössze harmincöt volt román származású. A közel egymillió románnak ugyanannyi középiskola jutott, mint a negyvenötezer németnek: tizennégy. Az értelmiség tehát elment, ez részben érthető, részben biztosan nem alátámasztható, de a román társadalom elvesztette középosztályát, és tizenkilencedik századi szintre süllyedt vissza: nagy paraszttársadalomként élt négy évig.
Erőtartalék
– Előadása érdekes fejezetében példákkal illusztrálta, hogy e négy év kihatásaiban még évtizedekig tartotta úgymond a lelket a magyarságban, amiről nekem a tapasztalat megélői is meséltek, most, íme, egy fiatal történész ír róla.
– A példa, amit a demográfiai tartalékképzésről felhoztam, egy kicsit túl látványos, nem biztos, hogy mindenben érvényes, más esetleg elvetheti. De megfoghatóvá akartam tenni Arad és Nagyvárad példájával, mit értek a tartalék fogalmán. A grafikonból látható, hogy míg a két város demográfiailag hasonló helyzetű és összetételű volt 1910-ben, Aradon a románság a harmincas, míg Nagyváradon a hatvanas évek közepén jutott többségbe, és ebben benne volt egyebek mellett a négy év hatása is. (Kolozsváron különben szintén akkor billent át a mérleg.) De intellektuális tartalék is képződött. Azok az értelmiségiek, akik akkor végeztek vagy akkor indultak el pályájukon, mint Szabó T. Attila, Jakó Zsigmond és Imreh István, az erdélyi értelmiség referencia-személyiségeivé váltak utólag, és hosszú évtizedekig magukban is intézményként működtek, pótolva azt, ami hiányzott, még akkor is, ha kiszorították őket a pályáról, és segédlevéltárosként kellett dolgozniuk, vagy soha nem engedték őket egyetemre. És létezett harmadsorban egy szellemi-erkölcsi tartalék is, mely a kommunizmus éveiben éltette a reményt, hogy ennek el kell múlnia. Merthogy olyannyira irracionális, hogy miként elmúlt a régi román világ, az újnak is az kell legyen a sorsa.
– Nos, előadása vége erre csattanósan felel.
– Igen. Önmagát az egész kísérletet értékelve azt kell mondanom, ez a négy év utolsó próbálkozás volt egy összefüggő nemzeti tér létrehozására. A magyar politikai elit megpróbálta elérni, hogy a magyar kultúra, a magyar életforma, civilizáció érdemei szerinti előnyös szerephez jusson Észak-Erdélyben. Láttuk, ezért milyen hatalmas beruházások történtek. Hogy ennek milyen más pozitív hozadéka is volt, azt a tartalékokról szólva fejtettem ki. Most azonban újabb huszonkét év telt el, és világos: valami mást kell kitalálni. Erre azonban a választ nem nekem kell megadnom.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szorongattatások idején
A román választásokon a negatív közhangulat tört felszínre június 10-én, méghozzá oly erővel, hogy teljesen felforgatta az erőviszonyokat, mi több, mondhatni maradandó kárt tett bennük.
Hiába ünnepelnek a győztesek, igazság szerint nem a helyhatósági választás szempontjainak körültekintő mérlegelése segítette őket nyeregbe, hanem egy olyan népi szembefordulás a megszorításokat végrehajtó pártokkal – illetve azok közül is csak a főkolomposnak tekintettel –, amely mélységesen mély ellenszenvből táplálkozik. Egy pillanatig sem állítható, persze, hogy nem valós sérelmek, nem indokolt csalódás áll mindezek mögött, hogy nem igazi nélkülözések, elkeseredés, kényszerű lemondások húzódnak mindezek hátterében, és hogy a lakosság ne szenvedte volna meg keservesen a Demokrata Liberális Párt és társai közel négyévi uralgásának gyakorlatát. Az év eleje óta elharapózott közhangulat azonban sajnos minden racionális okelemzést meghiúsított, így a vakon előtörő népharag a régi módi szerint bűnbakot keresett, és azt szinte agyonsújtotta.
A vasárnapi helyhatósági választások emiatt mintegy kifordultak önmagukból. Ahol a szakszerűségnek és a lokálpatriotizmusnak kellett volna a fő szempontnak lennie, ahol az önkormányzatok vezetésére pályázók és a lakosság közti személyes kapcsolatnak kellett volna dominálnia, annak, hogy a közelség és közvetlenség miatt saját egyéni tapasztalatomra támaszkodva tudok választani a jelöltek közt – nos, ott olyan politikai fogantatású döntés vezérelte a szavazók nagy hányadát, melynek tulajdonképpen az őszi parlamenti választásokon lett volna igazán szerepe. Akkor majd valóban a politikai párthovatartozás és az aszerint differenciálódó programok közt kell választania a lakosságnak, most vasárnap azonban másra lett volna szükség. Annak mérlegelésére például: milyen város- vagy falugazda lesz X és Y – attól úgyszólván eltekintve, hogy épp melyik párt csapatában rúgja a labdát.
No de a szavazók mindenekelőtt haragjukat akarták kifejezésre juttatni, és ezzel mintegy főpróbáját tartották meg az őszi választásoknak. Közben olyan túlsúlyra jutott az egyik tábor, hogy félő, nem lesz, aki az új hatalmat féken tartsa.
Márpedig a demokrácia fékek és ellensúlyok finom szerkezete. Ennek megépítésében és karbantartásában még jócskán van tanulnivalónk.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Évzáró anyanyelven
A román igazgató magyarul, a magyar románul búcsúztatta a végzősöket – íme, egy hír, melyre felkapnák a fejüket az olvasók. Minapi marosvásárhelyi törekvések szülték az ötletet. A frontvárosi bonyodalmaiból kitalálni nem tudó, jobb sorsra érdemes településen ugyanis újfent vita dúl: magyar civil mozgalmi aktivisták, szülők képviselőivel vállvetve, az év végi búcsúztatók nyelve felől egyeztetettek két vegyes iskolában, és tegyük mindjárt hozzá, nem sikertelenül.
A kettes általános iskolában például el tudták érni, hogy mind a fő-, mind az aligazgató elmondhassa beszédét, mindenik a maga anyanyelvén, persze. Erre még visszatérek, de előbb lássuk, mit is akarnak a magyar közvéleménynek e képviselői a hajdani Székelyvásárhelyen, amelynek mára lakossági összetételét ugyan alaposan átgyúrták, de az még mindig paritáson áll. Eme fele-fele arány valóban alkalmas arra, hogy polgárjogi aktivisták egyfajta úttörő szerepet vállaljanak az etnikai viszonyok méltányos rendezése terén. (Nem mintha az alább említendő igények és jogok nem illetnének meg minden kisebbségi csoportot minden településen.) Nos, a vásárhelyiek eltorzult viszonyokon kívánnak javítani. A városban ugyanis a korábbi magyar többség idején létezett egy, az akkori román kisebbségnek kedvező szokásjog, amely szerint mind feliratokban, mind a nyilvános megszólalásban a románságot az akkori többséggel azonos jogok illették meg. A kölcsönösség azonban később már nem működött, a diktatúra utolsó évtizedében a magyar szó és felirat kiszorult a nyilvános térből. Ma már alig fellelhető az iskolák folyosóin, a vegyes tanintézetekben románul folyik az ügyintézés és az évzáró ünnepség is. Ha most két iskolában vállalta a román igazgató, hogy magyar helyettese is elmondhatja a búcsúztatót az övé után, az egy lépés előre, de nagyon apró lépés. Üdvözölhetjük hát, de hozzá kell tennünk, az igazi áttöréstől messze vagyunk. A román tanári és tanulói, szülői és hatósági viszonyuláson kell változtatni, a mentalitásba bekódolt, belenevelt, belerögzült felsőbbrendűségi komplexuson ahhoz, hogy a módosulás tartós legyen. Igazi áttörést ugyanis az hozhatna, ha a mintaadó személy képes lenne nyilvánosan szakítani azzal, hogy az asszimilációs nyomás cinkosaként cselekedjék, ha bár alkalomszerűen a másik nyelvén szólalna. Ennek általános gyakorlattá fejlesztését persze nem kívánhatom, de példaadásként igazán „elkelne”. Akkor valóban úgy érezhetnénk: megtört a jég. Addig azonban magam a külön iskolák és ünnepélyek gyakorlatát tartanám a jelenlegi állapotok közt a legalkalmasabbnak arra, hogy a viszályt legalább ne élezzük, ha már feloldani nem tudjuk, s hogy a magyar kisdiák elemi igazságérzetét ne háborítsuk fel. Persze szurkolok a fent említett szülőknek, sikerüljenek a mai évzárók kedvük szerint.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összeállításainkat lapelődünk, a Romániai Magyar Szó vezércikkeiből, vezető publicisztikai írásaiból, illetve utolsó számához érkezett lapunk, az Új Magyar Szó vezércikkeiből készítettük. Így írtunk mi – amíg lapjaink megjelenhettek.
Romániai Magyar Szó
• Új esztendő, új lap. Úristen, újra merjük kezdeni az életet? Újra lehet nagy lélegzetet venni, telefonon nyíltan beszélni, levelet írni, politizálni, érvelni, ellentmondani, meghallgatni az ellenfelet, újra lehet ellenzékinek lenni, gyakorolni a türelmet, a toleranciát vagy félreállni éppen, meggyőződésünk szerint... (Marosi Barna, 1989. december 31.) • Most zsibong a villamos. Mindenki beszél mindenkivel, ismeretlenek ismeretlenekkel. Mindenkinek pereg a nyelve, mindenki szapora szavú, sőt, szószátyár. Mindenki cseveg vagy csattog, kifejt vagy beolvas. Mindenkinek véleménye van. Miről beszél a halottaiból föltámadt utazóközönség? Ha lenne túlvilág és a nép legszeretettebb fia hallaná ezeket a hűségnyilatkozatokat... Egy asszony sír. Zokog. Egyetlen szót motyog maga elé. „Ellopták, ellopták...” Kérdik tőle, mit loptak el magától, jóasszony? De ő nem válaszol. Sír tovább. Én - tudom, mit loptak tőle a tolvajok. 25 esztendőt az életéből. (Szász János, 1990. január 16.)
• A matracokon csupán a lepedő van. Párna, pokróc sehol. A kaparásra várakozó nőkön viszontlátom azt a toldott-foldott, elnyűtt, gombok, pántlikák helyett madzaggal ellátott, télen-nyáron használatos, flanellanyagból készült szerelést, amelyet gyermekeim születésekor nekem is alkalmam volt hordani. De nemcsak a ruhák, hanem a műtétre használt felszerelés is régi... Az ágyakon hárman, négyen ülnek, kuporognak, mert lefeküdni lehetetlenség. Egyesek a. folyosókon sétálnak le-fel, mások a WC-helyiségben cigarettáznak, ahol vágni lehet á füstöt... A jelenlevők között egyetlen lány van. Legtöbbje két-három gyerekes fiatalasszony... Terherbeesésről, családi helyzetről folyik a nyomott hangulatú társalgás... Senki sem nevet. A férfiakat szidják: amióta szabad és olcsó a kaparás, nem vigyáznak úgy, mint eddig. (Guther M. Ilona, 1990. augusztus 19.) • Domokos Géza: - Igaztalanok lennénk, ha nem köszönnénk meg az RMSZ-nek azt, hogy bár független lap, kezdettől fogva támogatta az RMDSZ-t. Közölte a dokumentumait, segítette szándékait, a választások után képviselőit. Persze, sok mindenről írhatott volna, jobban, elmélyültebben, érdekesebben. De nem hiszem, hogy szakmai tanácsokat kell adnunk a szerkesztőknek. Fontos, hogy tőlünk minél több információt kapjanak, és éppen mert független lap, ennek a jegyében próbálja olykor alaposabban mérlegelni állásfoglalását ... (1991. január 4.) • A kolozsvári Nu kérdéseire válaszolva Tőkés László püspök elismerte: tulajdonképpen kissé többet beszél a kelleténél; s annyi megnyilatkozása van, hogy azt lehet hinni: propagandát folytat. De nem ő kezdeményezi ezeket, nem tehet róla, mert állandóan kérdésekkel bombázzák. „Ez az én sorsom, s nagyon sokszor bánt, mert kevesebbet kellene beszélnem és felkészültebben, megfontoltabban!” (Távirati stílusban, 1991. április 3.) • Aki Nagylakon át készül kilépni az országból, jó, ha fölszereli magát vízzel, szalonnával, pokróccal, no meg hordozható vécével vagy bilivel. A kocsisor ugyanis általában a városka közepéig nyúlik, a várakozási idő 8-12 óra. Újabban mindenki egyetlen sorba kell hogy beálljon, akár hétvégi bevásároló turista, akár átutazó külföldi, s az sem mérvadó, hogy kikapcsolódni, rokonlátogatásra vagy éppen temetésre igyekszik. Az út mindkét oldalát bokáig ellepő civilizációs hulladékban, tűző napsütésben békésen olvasó, kártyázó, sörözgető emberek láttán támadt egy ötletem: mi lenne, ha egy bátor magánvállalkozó nemzetközi pikniktábort nyitna a határszélen? (Péterszabó Ilona, 1991. augusztus 14.)
• Persze, Mihail Szergejevicsnek igaza van: nem babra megy a játék. Véres csatákat jósol és joggal retteg, hogy elszabadulhat a pokol. A Nyugat szorongása sem oktalan, hiszen a több részre hulló birodalomban oszlik a fegyver, a bizalmatlanság és a veszély is... Hogy mire ébredünk holnap, azt nem tudni, ám jó lenne remélni, hogy a most valóban „szabaddá lett népek” nemcsak saját érdekükben, hanem egy világ javára képesek lesznek felelősen, emberien sáfárkodni szabadságukkal. Hogy a világ megkönnyebbülve, s ne gyászolva búcsúzhasson a Szovjetuniótól. (Kiss Zsuzsa, 1991. december 11.)
• A Kovászna megyei román napilapban megjelent egy egyetlen kérdésből és rövid válaszból álló interjú Petre Roman pártelnökkel. Az újságírónak arra a kérésére, hogy üzenjen valamit a Kovászna megyei románoknak, a pártelnök azt felelte: „Hamarosan gondolkodni fogunk azon; hogy konkrét módon a segítségére siessünk Hargita és Kovászna megye románságának.” Erre mondja az erdélyi ember, hogy most már nem tudjuk, féljünk-e vagy megijedjünk. (B. Kovács András, 1992. április 2.) • Az eltelt kilenc év távlatából elsősorban az a jelentős, hogy ez a Szövetség létrejött, de ennél is fontosabb, hogy ma is él; sőt, országos és nemzetközi elismerésnek örvend... emlékidézésen túl mi magunk is feltehetjük a kérdést: mit köszönhetünk egyáltalán a kilenc éve létező Szövetségnek? Ment-e általa a világ elébb? Ha a konkrét eseményeket nézzük, akkor azt kell mondanunk: nem igazán. De ha a világot veszszük szemügyre, akkor legyünk őszinték: mégis, mégis… (Cseke Gábor, 1998. december 24.)
• Egyetlen népet sem dolgoztattak olyan kitartóan és kilátástalanul a rendszerváltás előtt itt, keleten (és sehol), mint a románt. És persze, az együttélő nemzetiségeket – ez most nem a politikai szólam sztereotípiája, ez a legvadabb valóság. Csatornaépítő nép ez, és közben számolatlan hordatták el a hegyeket, fúratták az alagutakat, vágattak völgyet. Tavakat szárítottak ki csak azért, hogy nagyjából ugyanazzal az értelmetlen célszerűséggel néhány kilométerrel arrébb megássák a tó új medrét. Ezzel csak azt mondom, jobb sorsot érdemelne a honpolgár Romániában, legalább olyat, ahogyan a többi él a körülöttünk levő elérhetetlen Európában. (Oláh István, 1999. január 14.)
• Mindeddig mondhatnám zokszó nélkül görgettük a lejtőn felfelé magunk előtt a követ. Volt, aki kidőlt, volt, aki azt mondta, hogy ennyiért minek, s volt olyan is, aki azt hitte, másfelé könnyebben boldogul. De mindig maradtunk annyian, hogy a lap elkészüljön, útnak induljon az olvasó felé. Hogy akik maradtak, miért maradtak? Biztosan nem a pénzért, de a dicsőségért sem. Mert abból jutott ki talán a legkevesebb. Változott a világ, s ha más területeken nem igazán, sajtóvidéken hamar kialakult a „piacgazdaság”, ami minden magánvállalkozásnak, tehát nekünk is azt jelentette, hogy van avagy nincs miből, de az adókat fizesd, a lakosság mindegyre csappanó jövedelmeit vedd figyelembe, ne kérj annyit, amibe a lap kerül, csak amennyit az olvasók valahogy ki tudnak szorítani... újságra is. Jöttek aztán az olyanszerű kihívások (igények?), hogy hagyjuk már a politikát, tekintsünk el a rossz hírektől, inkább adjunk valami színeset, valami izgalmas gyilkosságot, napi szenzációt. Nem így tettünk. Folytattuk úgy, ahogy a lelkiismeretünk diktálta. Olvasóink majd megítélik, hogy amit kaptak, tájékoztatás volt-e avagy propaganda... (Gyarmath János, 1999. március 12.)
• 1989 előtt egy „jobb” állami, azaz kisajátított lakást csak „bizonyos” emberek kaphattak meg. Ezek a bizonyos emberek pedig most mint becsületes, némely esetben „jó magyar” adófizető polgárként tetszelegnek. És talán el is hiszik nekik azok, akik nem ismerték őket azelőttről. Néha épp újságírók... És az olvasók még sajnálják is őket: szegény emberek! Most jön a csúnya külföldre távozott tulaj, aki amúgy is már jól megszedte magát külföldön, és még van képe visszakövetelni a tulajdonát! Szerencsétlen, becsületes embert pedig volna szíve az utcára tenni? Aki azóta már annyit költött a régi, düledező házra (1989 előtt többnyire állami pénzeket)? (Debreczeni Éva, 1999. július 21.)
• Ha tömören meg kéne fogalmaznom a Sabin Gherman által mondottak üzenetét, arra gondolhatnék, amit talán legfrappánsabban Molnár Gusztáv körültekintő vizsgálódása közvetít számunkra: nagy változások vannak készülőben, köztük a (nemzet)állam fogalmának kiüresedése, helyettesítődése. Velünk és általunk, miközben holnapunk nem lesz látványosabban más, mint tegnapunk. Felötlik előttem, hogy gimnazista koromban, egyik fizikaóra után felírtam füzetem hátlapjára, emlékeztetőül, az épp hallottakat: 1999. augusztus 11-én teljes napfogyatkozás. Beleborzongtam, hogy addig még tizenegynéhány év van, aztán ki is ment a fejemből, de ott volt a tudatomban. És íme, ez is lecsengett, mert ez a dolgok rendje. Valami ilyenszerű eszközre gondolok, ha nem tűnik ellentmondásosnak: aktív türelem. (Szonda Szabolcs, 1999. augusztus 15.)
• Bevallom: néha zavart mostanáig a „zöldek” agresszív hangoskodása, de rá kell jönnünk: nekik van igazuk. Addig kell a hatóságok képébe üvölteni, amíg nem késő. Amíg még nő a fűszál, a tölgy, a fenyő, és hal van a vizekben. Mert íme: ott, a Szamos és a Tisza egyes magyarországi szakaszain már nincs hal. Nincs semmi. Csak üres, kihalt víz, és gyűlölet azok iránt, akik miatt ez megtörtént. Persze ha eltekintünk a katasztrófa hatásától, akkor azt is mondhatjuk: jó, hogy bekövetkezett a szennyezés. Ez nem cinizmus, csak a dolgok reális értékelése. Hiszen mi más, ha nem egy természeti katasztrófa ébresztheti rá térségünk országait, népeit az egymásrautaltságra, az összetartozásra, arra a felismerésre, hogy egymás nélkül semmire sem mehetünk, és hogy egymásnak mennyit árthatunk. (Máthé Éva, 2000. február 11.)
• Az RMDSZ-nek nem szabad engednie, hogy belső életét megfertőzze az általa oly szokszor megbélyegzett ún. balkáni politizálási stílus. Az egyet ígérés és a mást csinálás. A ki- és beszámíthatatlanság. A csalás, a hazugság. Épp arról az értékéről mondana le, amit mások annyira irigyelnek. Amiért sokszor megfojtanák egy kanál vízben. Most sem különben. Választási évben vagyunk. Jogaink érdekében: el kell mennünk szavazni. Vitákon innen és túl. S el is fogunk menni. (Cseke Gábor, 2000. május 12.)
• Igen, a valóság lehangoló és szomorú mostanában mifelénk. De a bajokat nem orvosolhatjuk, ha állandóan ezeket ismételjük, mindenből csak a negatívumot emeljük ki... tessék már egy kicsit mosolyogni, egy piciny oka biztosan mindenkinek van rá. Még azoknak is, akik el akarják velünk hitetni, hogy a világ csak rossz. (Sike Lajos, 2000. augusztus 1.)
• Utakat az államfő látogatása előtt is javítottak. Most erre csak rövid szakaszon volt szükség. Igaz, jellemző módon erre is ott került sor, ahol a miniszterelnök és csapata járt. Csíkszeredában a Coşbuc utca régen feltört szakaszára most egyből jutott pénz. Nem rossz ez most sem, csak azt nem érteni, hogyan juthatott most és korábban egyáltalán? Ha nem lenne ez az egybeesés, dicsérném a megoldás ötletgazdáját. (Daczó Dénes, 2001. szeptember 20.)
olitikai vagy egy diplomáciai szakértő, egy szakújságíró, egy (esetleg magyar származású) szenátor vagy képviselő. Ne adj’ isten, maga az elnök. Azaz: valamelyik bunkó jenki. Aki szeret sommásan, leegyszerűsítve fogalmazni. Mint a vadnyugati filmjeikben: valaki vagy jó vagy rossz. Szép vagy csúf. Hófehér vagy éjfekete. Ha az árnyalatokat el is hanyagolják, általában nem tévednek nagyot... Alaptalan feltételezések, származást firtató sandaságok helyett inkább arra kellene összpontosítanunk szellemi és politikai energiáinkat, hogy legközelebb ne mondhassanak kedvezőtlent rólunk. (Siklósi Nándor, 2002. november 20.)
• A rendszerváltás óta tettük a magunkét, igyekeztünk tudásunk és tehetségünk szerint a legjobb lappal szolgálni, átfogóan tájékoztatni olvasóinkat. Közben nap mint nap harcot folytattunk az újabban már arab kézen levő fő lapterjesztővel, futottunk – bár nem ez lenne a feladatunk – a reklámokért, hirdetésekért. Éveken át sikerrel, még akkor is, amikor a hatalom szemében vörös posztó voltunk. Érdekes módon pontosan akkor fuccsolunk be, amikor érdekvédelmi szervezetünk kormányra került... Reméltük: az új helyzetben másképpen viszonyul majd a magyar nyelvű sajtóhoz, a Romániai Magyar Szóhoz. Erre ígéret is elhangzott, méghozzá a legmagasabb szinten… Azzal maradtunk, a romániai magyarság pedig egy lappal kevesebbel.

Kató Béla: történelmi visszalépés az ítélet a Mikó-ügyben
Történelmi visszalépésnek, precedensértékű gesztusnak nevezte Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese a buzăui bíróság döntését, melynek értelmében három év letöltendő börtönbüntetésre ítélte alapfokon annak a restitúciós bizottságnak a tagjait, amely a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületét visszaszolgáltatta az egyháznak. A Krónikának adott interjújában Kató úgy fogalmazott: az erdélyi magyar közösségnek tiltakoznia kell a döntés ellen.
– Hogyan kommentálja a buzăui bíróság döntését, melynek értelmében három év letöltendő börtönbüntetésre ítélte alapfokon annak a restitúciós bizottságnak a tagjait, amely a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületét visszaszolgáltatta a református egyháznak?
– Mindenképpen történelmi viszszalépés. Kérdésünkre, hogy miért akadt el a restitúciós folyamat, egy éve rendszerint azt a választ kapjuk a visszaszolgáltató bizottságtól, hogy a Mikó-per kimenetelére várnak. Nos, ha ez precedensértékű ítélet – a pereskedés pedig bizonyos céllal folyik –, akkor még tragikusabb a helyzet, mert azt jelenti, hogy mostantól kezdve ebben az országban bármit vissza lehet fordítani, és viszsza lehet térni a kommunizmus vagy még rosszabb idők állapotaihoz is. Elgondolkodtató, hogy elítélhetik a restitúciós bizottságnak a tagjait, úgy, hogy egy papírba sem néznek bele, csak ötven embert megkérdeznek az utcáról, hogy kié volt ez az intézmény, és így perdöntő bizonyítékot nyerhetnek a jogos tulajdonos kilétéről. Ha ezt a három embert ma letöltendő börtönbüntetésre lehet ítélni, az egyházat pedig meg lehet büntetni, azzal az összeggel, amit eddig bérként kapott – nem véve figyelembe, hogy ennél sokkal többet fektetett be az egyház ez idő alatt –, akkor ez egyértelműen koncepciós pernek számít, és ily módon Románia megítélésének sokat fog ártani. Nem véletlen az sem, hogy az utóbbi idők politikai zűrzavara és az a hatalmi küzdelem, ami ma itt zajlik, időben egybeesik a mi perünkkel. Korábban úgy néztek ki a dolgok, hogy a józan ész fog dönteni, és jogos ítélet születik. Most pedig az utolsó másfél hónapban a per teljesen a visszájára fordult. Ez jelzi azt, hogy itt koncepciós elfogultságról van szó, és olyan döntés született, mellyel ellehetetlenítik az egész magyar közösséget. És amikor a szomszéd földjét elveszik – bár pillanatnyilag engem közvetlenül nem érint –, számíthatok rá, hogy ugyanaz az igazságtalanság engem is utol fog érni. Itt tehát az erdélyi magyar közösség össze kell hogy fogjon a kérdésben és tiltakoznunk kell. A történtek nem arról szólnak, hogy valaki gazdagabb vagy szegényebb lesz, hanem arról, hogy a demokrácia súlyosan sérül, és 22 év után kitehetjük a táblát: eddig tartott, fiatalon elhunyt – mert ha ezt így meg lehet tenni, akkor jó lesz fokozottabban odafigyelni arra, ami következik.
– Önök más ítéletre számítottak. Volt egy jóindulatát kinyilvánító bíró korábban, aki szülési szabadságra ment, a változás az új bíró alatt következett be pár hete, ezzel 180 fokos fordulatot vett a tárgyalás „hangulata” is.
– Valóban, a vádlottak korábban zárolt vagyonát felszabadította az első bíró – ezzel is jelezvén, nem arról van szó, hogy ők valamilyen kárt okoztak volna az államnak. A tanúkihallgatások folyamán a feltett kérdésekből is lehetett érezni, másként vélekednek. Korábban például a bíró elfogadta, hogy ebben az ügyben egyszer már a brassói táblabíróságon mondtak ki véglegesen egy ítéletet, melyben az egyházat örökösnek ismerték el. És ez most az új ítélettel teljességgel érvényét veszíti. Ilyen formában, ha ennyire eltéríthető valami, akkor mindent vissza lehet venni. Az egyházak minden intézményüket – ez a protestáns egyházszervezeti felépítésből következik – önálló jogi személyként kezelik, úgy is alakultak meg. Emiatt nem állhat egyetlen telekkönyvben sem az, hogy az erdélyi református egyház a tulajdonos, hanem mindegyik intézményt a maga saját nevén nevezik meg, miként esetünkben az Ev. ref. Székely Mikó Kollégiumról van szó. Ha tehát ebből indulnak ki, akkor tényleg nem volt semmije senkinek.
– Pillanatnyilag hogyan áll egészében a visszaszolgáltatás?
– Adatokat mondhatok: 860 kérést nyújtott be az erdélyi református egyház, ebből 2009-ig úgy 300-at vettek elő, ezekben született valamilyen elutasító vagy jóváhagyó ítélet, de ennek mindössze egyharmada került igazán vissza.
– Hasonló gondokkal küszködik a Királyhágón túli püspökség és a katolikus egyház is.
– Igen. Természetesen most fellebbezés következik. Az indoklás még nem jelent meg. Az is nagyon érdekes, ahogyan megbüntették a bizottság tagjait: míg Markó Attila államtitkár és Marosán Tamás, az Erdélyi Református Egyházkerület volt jogi tanácsadója letöltendő szabadságvesztést kapott, Silviu Clim, az igazságügyi minisztérium volt tanácsadója felfüggesztettet. Elgondolkodtató továbbá, hogy míg Sepsiszentgyörgyön az ortodox egyház a nemzeti bank volt épületét ajándékba megkapja, addig a református egyház azt sem kaphatja vissza, ami az övé, mi több, meg is bírságolják 1,1 millió lejjel. Majd erre fogunk gyűjteni Erdély-szerte, hogy ezt az összeget ki tudjuk fizetni a román államnak.
Kelemen Hunor egyházi támogatást kér
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök hétfőn levélben tájékoztatta a történelmi magyar egyházak püspökeit a Mikó-per ügyében, a Szövetségi Képviselők Tanácsa által elfogadott állásfoglalásról. Kelemen tájékoztatásából kiderül, hogy az RMDSZ egy olyan állásfoglalást fogadott el egyhangúlag, amelyben határozottan elítéli a Mikó-perben született alapfokú ítéletet. „Ezt a jogállamiság teljes mértékű lábbal tiprásának tartjuk, és úgy véljük, az erdélyi magyar közösséget ért egyik legaljasabb támadásról van szó” – fogalmazott a szövetségi elnök, majd hozzátette: az RMDSZ mindent megtesz annak érdekében, hogy a Mikó-per ügye eljusson a legfontosabb nemzetközi fórumokhoz, ugyanakkor széles körű társadalmi szolidaritás kifejezésére kérik az egyházakat, a civil társadalmat, az egész erdélyi magyar közösséget. (Krónika)
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)

Társadalomalakító egyetemek
Üdvözölte az Erdélyi Magyar Felsőoktatási Tanács megalakulását a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar vonalának vezetője, s ez lépés lehet az egységes magyar felsőoktatási tér kiépítése felé – mondhatnók, ha egy szusszra szeretnők összefoglalni, ami az intézményi vezetők tusványosi kerekasztalán világosodott meg a hallgatók előtt.
Aáry-Tamás Lajos magyar oktatási ombudsman, moderátor drámai hangütéssel kezdte: milyen hatással lesz a felsőoktatás jövőjére, hogy az európai pénz elfogyott, és fiataljaink jó része külföldre vágyik a szülőföldről? Nos, a sorra következő intézményvezetők számokkal és érvekkel igyekeztek leszerelni az aggodalmakat. Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese arra is kitért, hogy intézményükben 76 alap- és 36 mesterképzés magyarul is folyik, de sokan a magyar diákok közül az angol, német, francia vagy román vonalon tanulnak. Nemcsak a magyar diákok arányszáma alacsonyabb az elvárhatónál, még súlyosabb a mesterképzésben mutatkozó alulreprezentáltságunk. A Sapientia, a Partium Egyetem, valamint a BBTE, a marosvásárhelyi orvosi és a színművészeti tagozata alapította felsőoktatási tanácsra véleménye szerint jelentős szerep vár, bár ennek tartalma még kidolgozatlan – derült ki beszámolójából, mely a nagy nyugati és amerikai egyetemek felé való nyitás előnyeit is megkísérelte megcsillantani.
Különösen ellentmondásos a kárpátaljai II. Rákóczy Ferenc Főiskola sorsa: a magyar állam pénzén tartja fenn magát, de a sokszor kedvezőtlen ukrán akkreditációs törvénynek kell megfelelnie, ráadásul a magyar–magyar politikai hullámzásból származó hátrányok is sújtják, ezért legalább eme utóbbitól meg kellene kímélni őt és erdélyi sorstársait – vélte Orosz Ildikó rektor. Dávid László, a Sapientia rektora szerint egy fiatal egyetem sokszor több eséllyel birkózik meg a kihívásokkal, mint a régi. Az egységes magyar felsőoktatási tudásteret egységes értékrenddel kellene megalapozni. Erdélyben a műszaki és természettudományos képzésben még régióspecifikus igények várnak kielégítésre, az agrár-, erdészeti stb. oktatás beindításra vár, s az agyelszívásnak kellene elejét venni a minőségi képzés által, és akkor nem lenne megkérdőjelezhető, hogy betölti-e az egyetem társadalomformáló szerepét. Az előadó szerint a levelező tagozatok létjogosultsága kétes – lásd az óromániai egyetemek székelyföldi expanzióját –, miközben az olyannyira szükséges orvosi képzést szegregációnak állítják be, holott az az oktatási hatékonyság záloga – egyebeket nem említve. A Sapientia EMTE célja felkészíteni az itthoni alkotásra és a régió felemelésére. Hasonló eszménykörben mozog a Partiumi Keresztény Egyetem is, de merőben más demográfiai és szomszédsági viszonyok közt – taglalta János-Szatmári Szabolcs rektor –, amelynek az elvándorlás, a szórványosodás és a vegyes házasságok jellemezte régióban kell megtalálnia a maga helyét. Érdekes, hogy kurzusaik iránt érdeklődés ébredt román anyanyelvű hallgatók körében is, miközben diákságuk zöme számára főleg esélyteremtő intézményként léteznek ott, ahol a nagyváradi állami egyetemen sok magyar a nem anyanyelvi képzést választja. Az asszimiláció fékezése érdekében magyar tanítóképzést indítanak az idén, s igyekeznek romológiai tanulmányok révén is felkészíteni a leendő pedagógusokat, a román államtól pedig elvárnák, hogy e sajátos státusú egyetemeket ne magánintézményeknek tekintse, hanem közösségi intézményeknek ismerje el és vállaljon részt fenntartásukban, miközben a hálózati együttműködés révén Erdélyen belül és Debrecen felé is lát lehetőségeket a diákcsere kiépítésére.
Ezt üdvözölte Pákozdi Csaba a Károlyi Gáspár Református Egyetemtől, aki egyedüliként képviselte az anyaországi felsőoktatást. Márpedig, miként egy hozzászóló szóvá tette, felteendő a kérdés: ha a tízmillió anyaországi számára hetven felsőoktatási intézmény áll rendelkezésre, vajon a másfél milliós erdélyi magyarság mai két egyeteme és a három felemás, önigazgatásában korlátozott állami tagozat kielégítő hálózatot képezhet-e? Amúgy az intézményvezetők nagyobb távlatokban derűlátóak, akár egy konzorcium alakítását is lehetségesnek tartják idővel, s remélik, az aggasztó mai demográfiai folyamatok megfordításához képesek lesznek hozzájárulni pontosan az erdélyi magyar értelmiség kinevelése által. Dávid László leszögezte, az elkövetkező három évben okvetlenül meg kell oldani az orvosképzés függő kérdéseit, el kell indítani az első magyar doktori iskolát, és a hiányzó agrár- stb. szakokkal ki kell bővítenünk az erdélyi kínálatot, mi több, a Kárpát-medencei felsőoktatási tanács megalakítására is szükség lenne. A kerekasztal fonáksága okán meg kell fogalmaznunk: a hazai és anyaországi oktatáspolitikusok távolmaradása remélhetőleg nem a fejlesztési elképzelések és eszközök hiányával vagy az állásfoglalástól való ódzkodással magyarázható.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Társnemzeti egyenjogúság
A kisebbségi törvénytervezet megszavazására kaptak állítólag ígéretet némely parlamenti képviseletek, emiatt csatlakoztak volna a Ponta–Antonescu-paktum támogatóihoz. Nos, az alku most napvilágra került részletei szerint az évekig agonizáló jogszabálytervezet látványos haldoklás után – mely során sava-borsát mind elvesztette – végső megdicsőülésként most hatályos törvényként fog kimúlni az árnyékvilágból.
A sajtó részletezi, hogyan vertek ki úgyszólván minden tartalmat e jobb sorsra érdemes próbálkozásból, hogyan juttatná oda a kisebbségek képviselőit, hogy legfeljebb véleményt nyilvánítsanak saját ügyeikben, de már annak kötelező meghallgatásáról, figyelembevételéről szó sem lehet. A kiherélt és elerőtlenített tervezet tulajdonképpen a bágyadt beleegyezés „jogával” ruházza fel a népcsoport képviselőit – azaz ha eddig nem tehették, ezentúl majd rábólinthatnak a többségi vezetők minden olyan határozatára, melyet az ő ügyeikben hoznak. Az ilyenformán legfeljebb megcsúfolásként kisebbséginek nevezhető törvény a végső gyászdal lesz a népcsoportok felett, egy jogalkotási feladat amolyan kipipálása, de semmiképpen sem a méltányos egyenjogúság felé vezető út egy állomása, mondjuk kezdő lépése. A jogszabálytervezet kálváriája, sajnos, a lehető leghívebben tükrözi ama jogi tragikomédiába illő praktikákat, amikké nálunk a törvényhozás nemegyszer züllik. Egyúttal fokmérője ama opportunizmusnak is, mellyel sokszor népcsoportjuk valódi érdekeit sem képesek artikulálni képviselőik, de leginkább a többségi kelletlenséget illusztrálja, mellyel a kérdés érdemi megoldásához viszonyul. Ha a tervezet végül mai formájában megy át, nem lehet vitás, hogy a magyarság külön társnemzeti státusát szavatoló, merőben új jogi szabályozást igényelhet majd.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sistergő sorsok (Márton Áron és Kurkó Gyárfás)
Az erdélyi magyarság zaklatott huszadik századának nem akármilyen tanulságait sűríti magában a Márton Áron római katolikus püspök, boldoggá avatott vértanú és a szintén tragikus sorsú Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének (1944–47) egymást metsző életpályája. Ráadásul unokatestvérek is voltak, mondhatni tehát, hogy e históriai tapasztalat a szűkebb, de tágabb családi voltától is sistergően tömény, ezzel is gazdagabb jelentésű, hogy jelképiségéről ne is beszéljünk.
Mindkettejüket Csíkszentdomokos faluközössége röpítette fel, a paraszti sorból szakadtak ki, s meg kellett élniük a század legkegyetlenebb kényszerpályáinak keserves vesszőfutásait. A családokat szétszaggató kor uralkodó ellentmondása a közeli rokonokat végletesen kiélezett helyzetekben állította szembe egymással, holott természetes körülmények közt egymás támaszaiként kellett volna leélniük életüket.
A Székelyföld című folyóirat kiváló csíkszentdomokosi számában (2012. augusztus) olvastuk, ahogy az egymástól teljesen elidegenedett atyafiak életútja a félreállításukra megrendezett nagy kirakatperben utoljára keresztezte egymást, s nem érdektelen pár idevágó részletet kiemelni, megvilágítandó az emberi példamutatás és jellem erejét. Mára nem vitás, kettejük közül Márton Áron volt a nagyobb formátumú és a jövőbe inkább belelátó, aki erkölcsileg és szellemileg is felkészültebbnek bizonyult a rájuk váró megpróbáltatások elviselésére. Lélekerőben is túltett unokatestvérén, a rá mért csapások kivédésében, pedig alighanem azok voltak a súlyosabbak. Kurkó Gyárfást lebecsülni azonban hiba volna, a baloldali mozgalmak felerősödésének időszakában százezrek osztoztak pontosan a hozzájuk fűződő kurkói reményekben, s estek utóbb áldozatul, akárcsak ő, e históriai illúzióknak. Kurkó Gyárfás, a lakatosságot kitanulva, a kisiparosságig vitte saját erejéből, majd a kommunisták mozgatta szervezetekbe bekerülve, idővel azok élére került, végül „meghaladandó állásponttá” akkor vált, amikor 1947-ben felismerte, amit unokatestvére kezdettől fogva jóval radikálisabb formában vallott: a magyar szervezetek önállóságát a kommunista párttal szemben meg kellene valamelyest őrizni, ha komolyan kívánjuk venni a nemzetiségi egyenjogúságot. A maga külön vonalának, „elhajlásának” követésére azonban időt sem hagytak neki, rögtön félreállították, mihelyst a bolsevikok útjába került, pár évre rá pedig a monstre perben, melyet az erdélyi magyarságnak a szélsőbalhoz felzárkózni nem kívánó többsége megfélemlítésére rendezett a frissen uralomra jutott ún. „proletárdiktatúra”, amolyan áldozati bárányként használták fel, hogy a kollektív trauma még nagyobb legyen. Itt, e megkonstruált hazug perben találkozik megint a két unokatestvér, s mint most olvasható, bár nézeteik továbbra sem kerültek közelebb egymáshoz – Kurkónak különben a lelki egyensúlya is megbomlott, és valószínűleg elveszítette képességét, hogy feldolgozza, ami vele történt –, a rokoni szál sorstársi ágon ismét felizzik köztük egy alkalommal. Kurkó lánya meséli, hogy a hatvanas években Márton Áron, akkor már ismét szabadlábon, egy alkalommal pénzsegélyt küld a nyugdíjas, csendes idegbetegként tengődő Kurkónak olyan megokolással, hogy viszonozni kívánja annak a börtönben tanúsított együttérzését. A lány előadása szerint apja egy alkalommal átengedte a rab püspöknek ételadagját, amikor az nagybetegen kritikus helyzetbe került. Érdemes megemlíteni, hogy az előkerült jegyzőkönyvek szerint a püspököt vallatótisztjei több ízben megpróbálták rávenni, ártson terhelő vallomással unokatestvérének, amit az elutasított. (Azt kellett volna igazolnia, hogy Kurkó el akarta szakítani a kommunista párttól az MNSZ-t. Márton Áron nemcsak tagadta, hogy az előtte ilyen értelmű kijelentéseket tett volna, hanem pontosan az ellenkezőjét tanúsította.) Látni való erkölcsi fölénye mellett szellemi tisztánlátását is végig megőrizve ment végig a maga kálváriáján, mely különben a legkegyetlenebb fizikai bántalmazástól őt sem kímélte.
Micsoda magyar sorsokat produkált az erdélyi fátum a huszadik században!
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új magatartásmodell
A marosvásárhelyi orvosi egyetem körüli bonyodalmakban olyan új cselekvési és magatartásmodell is született, melyre érdemes lesz odafigyelni, mert amolyan szervezeti eszközzé fejleszthető, mely még jó szolgálatot tehet eljövendő emancipációs küzdelmeinkben.
Melyeknek különben szép jövőt jósolhatunk egy olyan államban, ahol az örökös visszalépések bekövetkeztére úgyszólván mérget lehet venni, ahol a „húzd meg, ereszd meg” mechanizmusa biztosan mindig beindul, s hol ide, hol oda lépnek a döntéshozók, hogy egy helyben topogásukat leplezzék, illetve a haladás látszatát mímelhessék. Előbb, ugye vissza kell csinálni a korábbi engedményt, hogy azt újból meg lehessen adni.
Nos, mint ismeretes, Marosvásárhelyen az orvosi román vezetői, nyíltan semmibe véve a törvény előírásait, elgáncsolták a magyar ún. intézetek, főtanszékek megalakulását – amire a különben sorvadóban lévő magyar tanári kar egy figyelemre méltó újítással reagált. Megalakította a maga informális szervezetét, belső választásokat tartott, kijelölte vezetőit, akiket az intézet rektori tanácsába és szenátusába kíván delegálni. E választás a hivatalos román többség által egyedül hivatalosnak tartott procedúrán kívül zajlott le, ámbátor a tanügyi törvény megszabta módon. Nos, eme informális struktúra létrehívóit a napokban igazolták a legújabb fejlemények, úgyszólván legitimálta azt az idő. Általa a magyar tagozat, illetve annak egy ígéretes előzménye jött de facto létre. Maga a tanügyminiszter, miniszterelnök és a román intézményvezetők is kénytelenek voltak tárgyalófélnek elismerni, hogy bár el lehessen mozdulni a holtpontról a válság feloldása érdekében. A román fél, persze, nem viselkedett valami elegáns módon, kikötötte: Szabó Béla professzort nem hajlandó rektorhelyettesnek elfogadni. A tagozatvezető megválasztása márpedig nem az ő dolguk, e tekintetben még lesznek viták. Mindez tükrözi egyúttal azt is, hogy a többségiek reményüket a magyar opportunizmusba helyezik. Ennek érvényesülését a magyar tagozaton belüli informális és formális szervezettségnek kell meggátolnia. Ennek garanciáit erkölcsiekben, de formális támaszokban is kell keresni. Szabó professzor derűlátó, úgy véli, őt ténylegesen félreállítani nem lehet, kollégái a kialakított egységes álláspontot fogják minden körülmények közt képviselni. Van rá esély. Egy, sőt, két ország szeme ugyanis rajtuk.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély legjobbjává válni
Akár Erdély legjobb egyetemévé is fejlesztené rektora a Sapientia EMTE-t minapi kijelentése szerint, s ebben, úgy érzem, nem csupán pillanatnyi eufóriájának adott hangot. Különben jó hangulata is teljesen indokoltnak tűnik, miután épp az idei évnyitóra nagyvonalú ajándékban részesült az intézmény, a Partiumi Keresztény Egyetemmel együtt két év alatt négymilliárd forintos támogatást kapnak a magyar kormánytól további fejlesztések érdekében.
E befektetések biztosan növelik a két egyetem versenyképességét, ámbátor korábbról elmaradt fejlesztésekről van szó. A mai magyar kormány – elődjétől eltérően – kiemelten törődik a saját alapítású két felsőoktatási intézménnyel, íme, gondoskodni kíván azok felszereltségének javításáról, Kolozsváron eléggé nem méltányolható módon nagyobb szabású és teljesen új oktatási épület létesül, Marosvásárhelyen évtizede hiányzó diákkollégiumot húznak fel, Csíkszeredában új szárnyat kap a meglévő ingatlan. Ami a rektori elképzelés realitását illeti, érdemes a hazai mezőnybe illesztve megítélni. Mint ismeretes, a shanghaji egyetem által évente elkészített legutóbbi, 2012-es rangsorolásban, az ún. ARWU-listán (Academic Ranking of World Universities) egyetlen romániai felsőoktatási intézmény sem szerepel, ott van viszont már évek óta két magyarországi, mégpedig a budapesti ELTE és a Szegedi Tudományegyetem is. A rangsorolás a felsőoktatási intézmények eredményességi és kiválósági paramétereire épít, így például a tudományos publikációk számát és azok idézettségét, az oktató-hallgató arányt vizsgálják, továbbá a külföldi oktatók és diákok aránya alapján hasonlítják össze őket. Első helyen újabban mindig a Harvard végez. Az SZTE és az ELTE egyaránt a 300–400 közötti helyek egyikét foglalja el. A magyar állami alapítású és a magyar felsőoktatási normákat is szem előtt tartó Sapientiának tehát van, mihez viszonyítania a maga színvonalát, és valóban kapcsolódhat egy eredményesnek nevezhető tradícióhoz. Sajnálatos, hogy ezt nem határokon belül találta meg. Viszont már ma is a legjobb hazai magánegyetemnek tartják, s például a politechnikai, művészeti és jogi képzés dolgában már most felveszi a versenyt akármelyik hazai intézettel, amióta a tavaly az akkreditációt is kiérdemelte, az itt zajló oktatás minőségét saját oklevél is tanúsíthatja. A rektori óhaj tehát, hogy az elitképzést és az erdélyi magyarság sajátos igényeit ötvözve példásan teljesítő egyetemet építsenek, egyáltalán nem tűnik légből kapottnak, mi több, a diákság és a tanári karok további erőfeszítései révén kimondottan elérhető céllá válhat. Azt pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egy tekintélyes felsőoktatási hálózat mennyire záloga az erdélyi magyarság jövőjének.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Világnemzet
Új szó és fogalom tűnt fel vezető politikusok beszédeiben, Orbán Viktor miniszterelnök mondotta nemrég a magyart „világnemzetnek”, melynek leszakított és elvándorolt részei, illetve egyénei szerinte új egységbe vonhatók össze.
Némileg továbbgondolva a dolgot, akár hálózati nemzetnek is nevezhetnők a magyart, hiszen amit a nemzetépítés új feladataként megfogalmaznak a kormánypárti vezetők, az tulajdonképpen egy hálózati elveken alapuló kapcsolatfelvétel és annak intézményesítése. A magyarság történelmi tapasztalata a szétszakítottság, ezzel a keserű élményével nincs egyedül, felsorolhatnék az unión belül is legalább tucatnyi hasonlót. De a világ számos kisebb és közepes nemzete szenvedte meg e viszontagságot, s ma valamennyi a globalizáció ellenében és – paradox módon – annak hullámait mintegy meglovagolva kíséreli meg újrafogalmazni önmagát. Az etnikai beolvadás azonban – mely valamikor a történelem hajnalán az erőnek való behódolással együtt járó és ennek folytán elkerülhetetlen, ilyen értelemben „természetesnek” tekintett dolog volt – olyan értékfeladás, melynek okvetlenül elejét kell venni. Az egyén és a közösségek nemzeti identitása többtényezős dolog, és az anyanemzettől való földrajzi és művelődésbeli távolság, a más nemzeti környezetben való beilleszkedés, illetve asszimiláció fokozatai függvényében egy mai nemzet vagy éppen világnemzet olyan részekből is állhat, melyek a nyelvváltáson átestek már, de az anyanemzet iránti vonzalmat megőrizték, és ehhez aktívan kívánnak viszonyulni. A globalizáció korában nem mondhatunk le, és nem is kell lemondanunk e rokonszenvről, hiszen pontosan a nemzetköziesedés teremti meg, mintegy önmaga kifejeződésként, de egyúttal ellensúlyaként is a nemzeti összefogás új eszközeit és, íme, szemléletét is. Nemzeti reneszánszról lehet beszélni, de az már világnemzetek reneszánsza lesz, és semmiképpen sem a régi formákat szüli újjá. A politikai határok felszabdalta nemzetek, bennük a különlétre ítélt csoportok, mint az erdélyi magyarság, persze, az amerikai vagy svéd diaszpóránál jóval többet remélhetnek, és többet is fognak kapni az új stratégiának köszönhetően. Emberségünk kiegyensúlyozott megélésének elengedhetetlen alapfeltétele lett a magyar identitás csorbítatlan érvényesítése, ennek elvárása ma már össznépi igény.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lelassulhat a beolvasztás
Nem merem megkondítani a lélekharangot a lélekrabló nemzetállam és a nacionalizmus fölött, de léteznek reménykeltő új fejlemények.
Ady jóslata a nacionalizmus haláláról – milyen szépen mondotta a 20. század legelején: végre lekergeti Európa e lidércet a melléről – bizonyára beteljesedik egyszer, erre azonban azóta is csak várni lehetett és várni kellett. De türelmünk bármilyen kitartó volt is, állandóan a virulens nemzeti elfogultság újabb és újabb fellángolásaival kellett szembesülnünk a múlt század folyamán és az utóbbi húsz évben is. Legutóbb épp a rendszerváltáskor siklatta ki az erdélyi magyarság és románság demokratikus törekvéseit és vetette vissza újabb – ma már elmondhatjuk – évtizedekkel közösségünket ama küzdelmében, melyet egyenjogúságáért folytat. No de újdonságokról szeretnék írni, és azok nem mondvacsináltak. A jobboldali magyar kormányok által az utóbbi évtizedben megfogalmazott elképzelések egésszé látszanak összeállni. Ezek a nemzetépítésben és ezzel a lélekrabló nemzetállamok elleni küzdelemben is új távlatokat nyitnak, számottevően javítva a kisebbségbe szorult magyar nemzetrészek túlélési és önépítési esélyeit. A tizenkilencedik századi fogantatású magyar vagy román vagy francia és egyéb nacionalizmusok pozíciói tovább gyöngülhetnek az unióban. Az unió azzal, hogy a határokat lebontja, tulajdonképpen nagymértékben kihúzza a talajt a lélekrabló többségi nacionalizmusok alól, a beolvasztó technikák jó részének élét elveszi, a nyomásgyakorlás asszimilatív módszereit hatástalanítja, vagy legalábbis meggyengíti. Egy bezárt térben, lezárt határú rendőrállamban, nyilván, könnyebb volt a kisebbségi szervezeteket szétverni, megbénítani, a közösséget elbátortalanítani, egyéneit elszigetelni egymástól, s még kecsegtetni is holmi jutalmakkal, amit csak énjük kicserélése útján érhettek el. A világ nagyot fordult geopolitikailag, a belpolitikában új szelek fújnak, s a régi nemzetépítési beolvasztásos technikák teret veszítenek. Feljött viszont az unión és azon kívüli nemzetrészek közti kapcsolaterősítés új lehetőségeinek a napja, magyar vonatkozásban például egy olyan egységes kulturális tér hozható létre Szentgotthárdtól Marosvásárhelyig és a Székelyföld déli végéiig, Brassótól fel a Felvidékig és le Szabadkáig, mely felülemelkedik a határokon, és nem állítja az új nemzedékek érvényesülésének útjába a régi korlátokat, egy oda és vissza mozgást, kétirányú mobilitást tesz lehetővé a munkaerőpiacon és idővel talán a letelepedésben is. Ilyen körülmények közt a nemzetek világnemzetként való meghatározása, a határokon túlmutató etnikai egységre törekvés, azok mintegy hazahívása – költözködés nélkül, a kapcsolatépítés új eszközei révén megteremtett új hálózat egy merőben más jelenséget szülhet: az egymásba kulcsolódó világnemzetek korát hozhatja el.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az önépítés irányába
Nem hiszem, hogy Dinu C. Giurescu akadémikus interneten terjesztett kampányszózata döntő módon beleszólhatna a választások menetébe, nem hiszem, hogy mozgósító ereje kiakolbólíthatja az RMDSZ-t a parlamentből.
Mint ismeretes, a jobb sorsra érdemes tudományos címet viselő politikusból hirtelen kibújt a konzervatív párttag, és elektronikus levélben is terjesztett állásfoglalásában arra szólítja fel népét: minél nagyobb számban, 60–65 százalékot meghaladó arányban vegyen részt a választásokon, mert ezáltal szerinte a magyarság kiszorítható a parlamentből, és – miként fogalmaz – ezzel véget lehetne vetni a magyar „zsarolásnak”, mely ezek szerint ott folyt és folyik a román törvényhozásban és a koalíciós kormányokban. Hogy tudományos lelkiismeretével és a mai történettudomány szigorú követelményeivel hogyan számol el a historikus, az ő dolga. De nyilatkozata és a nyilvánosság, melyet kapott, jelzi, hogy a Szociál-Liberális Szövetségben a 19. századi avas kisebbségellenes nacionalizmust valló szárny viszi pillanatnyilag a prímet, és hogy e cinikus politizálás újabb szemfényvesztésbe kezd a szavazatszerzés érdekében. Nem hiszem, hogy valódi húzóereje lesz az „akadémikusi” röffenésnek, viszont fölöttébb jellemzőnek találom ama pártok részéről, melyek az utolsó száz méteren fűvel-fával készek összefogni, még a mentelmi jog mögé bújni kívánó sportmágnásokkal is, hogy több képviselőjük lehessen a következő parlamentben. A legérdekesebb azonban a nyilatkozat ama kitétele, amely „zsarolásnak” minősíti az RMDSZ eddigi két évtizedes politikai ügyködését, ez ugyanis a román politikai elit számottevő részének véleményét tükrözi. A pejoratív jelző a fölöttébb szerény eredményekre vonatkozik, melyeket a valódi társadalomépítés helyett az ún. kisebbségi jogvédelemben elért a szövetség, s melyeket íme, egyes hangadók – ráadásul a leendő többségi padsorokból – sokallnak és eltörölnének. Vajon célszerű-e ennek fényében egyedül üdvözítőnek kikiáltani ama utat, melyen eddig jártunk? Nem kellene megpróbálkozni azzal, hogy levetve a ránk adott kényszerzubbonyt, melyet a kisebbségiség és a párttá lefokozott szövetség jelent, saját valódi népképviseletünk létrehozatalát és annak mint társnemzeti parlamentnek az elismertetését tűzzük ki fő célunkként? Persze nem a december 9-i szavazás helyett, hanem azt követően egy többpárti erdélyi magyar összefogásban, melyben a mandátumokat a helyhatósági és az országos választásokon elért arányok szerint lehetne elosztani, illetve, még inkább, a valódi erőviszonyokat egy új belső választáson tisztázni előbb. B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Huszonkét év
Elég volt! – a sepsiszentgyörgyi autonómiapárti tüntetés e felkiáltásban összegezhető egyik tanulsága történelmi távlatba helyezi a ma küzdelmeit.
Gondoljuk meg, a korábbi diktátor 25 évig uralgott – mondotta nemrég egy szónok egy másik rendezvényen, és a kijelentés egybecseng a néphangulat egy mára kiérlelt felismerésével: korszakhatárhoz közeledünk, történelmi léptékkel is mérhető időszak telt el a rendszerváltás óta. Az eltelt két évtized kisebbségvédelmi eredményei nem annyira önmagukban véve jelentéktelenek, hanem pontosan a viszonylag nagy, szinte egy emberöltőnyi időszakkal mérve, „megszámolva” találtatnak könnyűeknek.
Mert mit is ért el az erdélyi magyarság e két viharos évtized hepehupás terepén, e sokszor kilátástalan bukdácsolásban a román belpolitika minduntalan zavarossá és viharossá váló vizein? A Székelyföldön a kisebbségi jogok vonatkozásában bizonyos értelemben még mindig alatta vagyunk annak, amit a korábbi totalitárius rendszer első korszakában nyújtott, amikor itt a bíróságtól a kormányhivatalig magyar szó járta, és még az autonómia egy, igaz, eleve gúzsba kötöttnek szánt változatával is kísérleteztek, betelepítésekről pedig szó sem volt. Azt nevezzük eredménynek, hogy még ott sem tartunk? Ma pedig pontosan a kisebbségvédelmi hozzáállás elégtelensége az, ami kiviláglik megfáradt és lendületet vesztett képviselőink tevékenységéből, hiszen ahogy telik életünk és erőnk apad, érezzük: ennél jóval többre lenne szükség, a teljes értékű emberi lét megélésére, normalitásra, a védelmi pozíciókból való kilépésre. Közösségi és egyéni létünk polgári kiteljesedésére vágyunk valamennyien, ahelyett, hogy a múlt folyton feltámadó démonaival, a többségi sovinizmussal, a jogokat kiskanállal mérő nemzetállammal kelljen a végkimerülésig hadakoznunk.
Logikus és történelmi léptékű javulását sorsunknak az elprédáltnak érzett két évtized után az önrendelkezés egy magasabb fokának birtokában remélhetjük. Ennek a felismerésnek adott hangot a sepsiszentgyörgyi sokaság, melynek erejét, lélekszámon innen vagy túl, pontosan a tiszta hang adja, ennek jogán jegyzi-jegyezheti fel a történelem.
B. Kovács András
Háromszék
Erdély.ma

Huszonkét év
Elég volt! – a sepsiszentgyörgyi autonómiapárti tüntetés e felkiáltásban összegezhető egyik tanulsága történelmi távlatba helyezi a ma küzdelmeit.
Gondoljuk meg, a korábbi diktátor 25 évig uralgott – mondotta nemrég egy szónok egy másik rendezvényen, és a kijelentés egybecseng a néphangulat egy mára kiérlelt felismerésével: korszakhatárhoz közeledünk, történelmi léptékkel is mérhető időszak telt el a rendszerváltás óta. Az eltelt két évtized kisebbségvédelmi eredményei nem annyira önmagukban véve jelentéktelenek, hanem pontosan a viszonylag nagy, szinte egy emberöltőnyi időszakkal mérve, „megszámolva” találtatnak könnyűeknek.
Mert mit is ért el az erdélyi magyarság e két viharos évtized hepehupás terepén, e sokszor kilátástalan bukdácsolásban a román belpolitika minduntalan zavarossá és viharossá váló vizein? A Székelyföldön a kisebbségi jogok vonatkozásában bizonyos értelemben még mindig alatta vagyunk annak, amit a korábbi totalitárius rendszer első korszakában nyújtott, amikor itt a bíróságtól a kormányhivatalig magyar szó járta, és még az autonómia egy, igaz, eleve gúzsba kötöttnek szánt változatával is kísérleteztek, betelepítésekről pedig szó sem volt. Azt nevezzük eredménynek, hogy még ott sem tartunk?
Ma pedig pontosan a kisebbségvédelmi hozzáállás elégtelensége az, ami kiviláglik megfáradt és lendületet vesztett képviselőink tevékenységéből, hiszen ahogy telik életünk és erőnk apad, érezzük: ennél jóval többre lenne szükség, a teljes értékű emberi lét megélésére, normalitásra, a védelmi pozíciókból való kilépésre. Közösségi és egyéni létünk polgári kiteljesedésére vágyunk valamennyien, ahelyett, hogy a múlt folyton feltámadó démonaival, a többségi sovinizmussal, a jogokat kiskanállal mérő nemzetállammal kelljen a végkimerülésig hadakoznunk. Logikus és történelmi léptékű javulását sorsunknak az elprédáltnak érzett két évtized után az önrendelkezés egy magasabb fokának birtokában remélhetjük. Ennek a felismerésnek adott hangot a sepsiszentgyörgyi sokaság, melynek erejét, lélekszámon innen vagy túl, pontosan a tiszta hang adja, ennek jogán jegyzi-jegyezheti fel a történelem.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélni is engedd... (Fordulat következhet a románoktatásban - A román nyelv- és irodalomoktatásról Tódor Erika Máriával, a nyelvpedagógiai tudományok doktorával)
József Attilát parafrazálva, így fohászkodik szülő, tanár és diák évtizedek óta, valahányszor a román nyelv oktatásának nehéz terepén újabb bosszantó, szükségtelennek érzett akadályba ütközik. Ezzel magyarázható ama indulatos hang is, melyen a másfél évtizede tartó vita során nem egyszer lapunkban is hozzászóltunk a kérdéshez, miközben iparkodtunk ismertetni ama szakmai munkát, mely közben beindult, hogy a minisztériumnak ötleteket adhasson a reformhoz.
Tódor Erika Mária, a nyelvpedagógiai tudományok doktora, a Sapientia EMTE docense hangváltást kezdeményez, s erre, úgy érzi, legalább két nyomós oka van. Aki részt vett az egyetemen jó évtizede elkészült első alternatív tantervváltozat kidolgozásában (Balázs Lajossal és Lajos Katalinnal közösen), mára sokkal kézzelfoghatóbb eredményekről számolhat be. A szakhatósági döntés ugyan még várat magára, de figyelemre méltó újdonságokkal szolgálhatunk olvasóinknak.
Az elméleti háttér
– Az iskolai románoktatás szakszerűtlenségből, a célszerű nyelvoktatásétól elütő célokból stb. fakadóan olyan ballasztokat hurcolt magával a tárgy bevezetése óta, melyek sok szülő és tanuló életét keserítették meg. A reform tevékeny résztvevőjeként fordulatra számít. – Jelentős gyakorlati előrehaladás történt a folyamat elfogadtatásában. A két éve megszavazott új tanügyi törvény szövegébe bekerült az a cikkely, miszerint a kisebbségi tannyelvű iskolákban a román nyelvet sajátos tantervek szerint lehet oktatni. Hogyan jutottunk el idáig? Mindenképpen fontosnak bizonyult, hogy a kérdésnek volt egy tartalmi és ideológiai házigazdája, elsősorban a Sapientia EMTE, ahol több szinten és formában tárgyaltuk azt. Olyan írásokat jelentettünk meg, olyan továbbképzéseket, konferenciákat szerveztünk, amelyek a kérdéskör megbeszéléséről szóltak, s úgy gondolom, a törvény előkészítésében és megalapozásában lényeges volt eme elméleti háttér. Mivel kisebbségi oktatáspolitikai kérdésről van szó, e gondolatok nem tudtak volna érvényesülni a megfelelő politikai érdekképviselet nélkül, amely által bekerült a jogszabály szövegébe e kitétel. Készségfejlesztés – A törvény többet nem nyújthat, most következik az önök feladata, a módszertani rész. – A törvény alapján pontosítják a metodológiát, az valóban külön feladat. Szerintem a románnyelv-oktatás kérdése a kisebbségi iskolákban nagyon előnyös helyzetbe került, mivel sokat próbáltunk erről beszélni. Jelen pillanatban ugyanis nincs még kész a tantervjavaslat a román anyanyelvűek számára románból, miként a magyar tantervjavaslat sem készült el, nekünk viszont már van egy tervezetünk a román mint nem anyanyelv oktatása számára, amely egy saját logikára, egy koherens gondolatmenetre alapszik, megvan a saját filozófiája. Ehhez megfelelő tartalmak rendelhetők. Gyakorlatilag egy komoly identitással rendelkező tantervi kínálatunk van, s ha alkalmazni fogják, büszkék lehetünk rá. Vágyunk persze az lett volna, hogy e tantervi csomagot összekapcsolhassuk a két anyanyelvi tantervvel, erre nem volt lehetőség, mivel előre dolgoztunk. – A szülők, tanulók és pedagógusok miért örülhetnek neki, és hogyan viszonyul az önök által önkéntesen kidolgozott első változathoz? – Annak megvolt a maga haszna, mert egy gondolat érlelődéséhez fontosak a kísérletek, sok tapasztalattal és tanulsággal járt. Az idén elkészült tanterven egy más csapat dolgozott, és két szinten folyt a munka, volt egy előkészítő, az egy-négy osztályra összpontosító csoport és egy másik, amely az öt-nyolc és a líceumi osztályokkal foglalkozott. E csoportok egy helyen dolgoztak, és gyakorlatilag mindent megbeszéltünk egymással. Én az utóbbit irányítottam, a tartalmi hátteret és a struktúrát próbáltam meg egységesíteni. Gyakorlatilag a minisztérium égisze alatt dolgoztunk, azok a pedagógusok, akiket felkértek a közreműködésre, az ország különböző régióiból érkeztek, és külön felkészítőn vettek részt. Az utolsó megbeszélésen ott volt a minisztériumi kiküldött is, aki megismerkedett a terv logikájával, és ötletekkel szolgált a véglegesítést illetően. Nos, a tanterv logikája sokkal közelebb áll a kisebbségi léthez és az abban felnövő diákhoz olyan értelemben, hogy a nyelvelsajátítás már az elemiben nagyon komoly megalapozást nyer, a kommunikációs készség kialakítására tettük a fő hangsúlyt, azon marad a hangsúly az öt-kilencedik osztályokban is, továbbfejlesztve azt, és a líceumi szinten jön be a kulturális kompetenciák megalapozása. Ez is egy összehasonlító jellegű gondolkodásmódot diktál, ugyanis a román kultúra jelentősebb eseményeit az európai és a magyar művelődéssel párhuzamosan, szorosan összevetve kívántuk tárgyalni. Azt gondolom, hogy e szinten a tanulmányozásra javasolt szövegek sokkal érdekesebbek lesznek, a diákoknak életkorukhoz, nyelvtudásukhoz közelebb álló műveket próbáltunk ajánlani. No de visszatérve: az elemiben elsősorban a beszédkészség fejlesztése, a szóbeli kommunikáció gyakorlása kerül előtérbe, öt-hatodik osztályban e készség megalapozása folytatódik és kiegészül egy erős írásbeli kommunikációs készségfejlesztéssel. A fokozatossági elvet követve ezek kerülnek kiegészítésre, rögzítésre a hét-nyolc-kilencedik osztályokban. Sajátos e tantervben, hogy külön fejezetet szenteltünk benne azoknak a nyelvi jelenségeknek, melyek külön nehézségeket okoznak a magyar gyereknek, s amelyek a nemek egyeztetésében vagy az igemódok használatában jelentkeznek például. Ezekkel külön szintekre lebontva foglalkozunk. Ebből látható, a tanterv kimondottan a magyar gyerekeknek szól, ha szlovák vagy szerb iskolában használni akarják, akkor e fejezetet a saját nyelvi gondjaikat tárgyalóval kell helyettesíteniük. A tankönyveknek e tantervi logika alapján kell elkészülniük.
Aki nem tud magyarul
 A következő lépés az új tankönyvek elkészítése lesz tehát, mely még sok időt vehet igénybe. De hátra van egy salto mortale, ugyanis még a főhatósági jóváhagyás sem történt meg. Ez persze ismét szakmai politikai közreműködést igényel, ami után viszont valóban kiírható a tankönyvírási pályázat. Ezekről közelebbit Tódor Erika Mária nem tud még mondani, viszont érdemes firtatni további egy két dolgot. – Azok a romántanárok – és szép számmal vannak ilyenek –, akik kisebbségi iskoláinkban tanítanak, de maguk nem ismerik a gyerekek anyanyelvét, kultúráját, fognak-e tudni dolgozni e tanterv alapján? – Fognak tudni. Viszont mindenképpen kell majd olvasniuk erre vonatkozó szakirodalmat is, amire eddig talán nem voltak ráutalva. A tantervhez csatolunk egy javasolt szakirodalmat, mivel esetünkben két- vagy többnyelvű gyerekekről van szó, akik nyelvi viselkedése és egyénisége egészen más, mint az egynyelvűeké, sőt, a tanterv logikája szerint az egy- és kétnyelvű gyerekek teljesítményei sem hasonlíthatók össze, mi több, nem is egyazon eszközzel mérendők, mert két külön nyelvi helyzetről van szó. Hangsúlyozom: a két nyelvi viselkedés alapvetően különbözik, ezek fejlesztése más utakat követ. Ha tehát a tanár hatékonyan akar dolgozni, elmélyülten meg kell értenie a diákokat, akikkel foglalkozik, s ehhez szakirodalom áll a rendelkezésére. Én legfontosabbnak nem is annyira a tankönyvek elkészültét érzem, hanem a tanárok továbbképzését, hogy mindenki számára érthetővé váljon a koncepcióváltás. A tanítási logika, amiről beszéltem. Mert ha a gondolkodásban sor kerül e szemléletváltásra, akkor nyilván a tankönyvet is annak megfelelően fogom használni, ahogy a diákok, az osztály megköveteli. Ezért is hasznos, amit a Sapientia EMTE kínál a nyári továbbképzéskor, illetve ezért fontos, hogy román módszertani előadásokat is hallgassanak diákjaink.
A különbségtételről
– Módszertanilag a korábbi oktatási gyakorlat fő hibája az volt, hogy eltekintett a tanulók kisebbségi mivoltától, és szükségleteiket semmibe vette… – Igen, úgy akarták tanítani őket, mint az anyanyelvűeket. Úgy is akarták mérni a tudásukat, egyazon mércével, olyan elvárások voltak, amelyek csak kudarcélményt szülhettek mind a gyerek és szülő, mind a tanár munkájában, nem is beszélve a továbbtanulási esélyekről és a mobilitás megnehezítéséről, amivel már mindannyian szembesültünk. – Ha külön tanterv szerint és külön tankönyvekből tanulnak majd ezentúl, annak egyik következménye az lesz, hogy sokkal jobban tudnak majd beszélni és írni románul, mint eddig, hatékonyabb lesz a nyelvelsajátítás, másként fogják érezni magukat román közegben is, mint eddig. No de az említett mérce: külön érettségit is tehetnek-e majd? – Mikor két éve vitaindítómat a Transindex portálon közzétettem – a vita sajnos elmaradt –, megírtam, hogy a törvény erre vonatkozón nem pontosít. Nem derül ki a szövegből, hogy lehet vagy nem lehet majd alternatív érettségit szervezni. Én akkor azt írtam, nem tudjuk, milyen hátulütői lennének a társadalmi beilleszkedésben, a továbbtanulásban, s nem ismerjük, hogyan vélekednek erről a szülők, a diákok, ezért a kérdés nyitott marad. Tantervjavaslatunk azt tűzte ki célul, hogy aki a 12 osztályt elvégzi, képes legyen teljesíteni azokat a nyelvi kompetenciákat, amelyeket az egységes, minden nyelvre érvényes C2-es Európai Uniós referenciaszint előír. A Közös Európai Referenciakeretet (KER) követtük, amikor a kezdő, közepes és a haladó szintek – A, B, C – közt, és azokon belül az 1-es és 2-es alszintek között különbséget tettünk. Ennek elvárásait követtük, csak kiegészítettük azzal a szemlélettel, amire kisebbségiként lehet szüksége annak, aki nem anyanyelvként tanulja a tárgyat, de szüksége van – hogy a környezete műveltségét megértse – bizonyos kulturális fogódzókra. E kulturális elemeket vittük be a líceumi szintre. Az alsóbb osztályokban a hangsúly a kommunikációra esik, azt követően pedig az arra alapuló kulturális kompetenciákra. – Egy személyes élményem. A családban történt, szokatlan dologra figyeltem fel. Fiam valami egészen különös buzgalommal tanulja a tárgyat, holott korábban semmivel sem tudott jobban románul, mint a többi gyerek. Kiderült: olyan pedagógus foglalkozik velük, aki a tankönyvet eléggé szabadon kezelve, tulajdonképpen a saját maga tananyagából és élményszerűen tanít, ráadásul az aktivizálás kimondottan ügyes módszereinek felhasználásával. Magyarul ugyan nem tud, az összehasonlítást nem tudja elvégezni, de mindjárt első szövege egy csengő-bongó rímekkel ékes és könnyen érthető vers volt, mellyel nyilván a nyelv zeneiségére, jól hangzó voltára kívánta felhívni a figyelmet. Azóta is ébren tudta tartani az érdeklődést és a szorgalmat. Nem kellene-e megkezdeni kísérleti tananyag segítségével a kipróbálását annak, amit önök ajánlottak? – Én örülnék neki, nagyon bízom ebben a tantervben. Sokszor gondolkoztam azon, hogy amikor tankönyvet adunk a tanár kezébe, egy kicsit megalázzuk az ő kreativitását. Sokkal egyszerűbb lenne, ha logikai egységeket adnánk azzal: ezt te töltsd ki tartalommal. Felemelő dolog lenne sokaknak, hogy végre maguk választhatnának. Persze, biztosan sok gonddal járna, némelyeknek sikerülne, másoknak nem. A Bolyai Nyári Akadémia egyik szervezőjeként sajnos azt látom, évről évre romlik a tanári érdeklődés minősége, a háromévesre csökkentett képzés fájó dolgokat idéz elő… Márpedig minőség nélkül nincs hatékony oktatás. Nem a román nyelvoktatás miatt féltem a jövőnket, arra lehet okos megoldásokat találni, hanem az igénytelenség miatt, amely ha az iskolában terjed, különösen szembeötlő.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Quo vadis, erdélyi magyarság?
Az erdélyi magyar közösséget megosztó viták nem az árulás vagy hűség fogalmaival, hanem inkább a környező világba való integráció kívánatos vagy lehetséges formái segítségével ragadhatók meg találóbban. A nagy dilemma, hogy miként viszonyuljunk a többségi társadalomhoz, illetve a világ többi részéhez, így a nemzetünket határok fölött egységesítő mozgalomhoz, valamint a tágabb Európai Unióhoz – ez veti fel a két alapvető kérdést, mely köré az összes többi csoportosul. A válasz mögött, melyet e kihívásra adunk, az erdélyi magyar társadalmunkat illető két felfogás húzódik meg.
Az egyik szerint annak kohéziója hosszabb távon a mai marad, és ilyenként kell beilleszteni a hazai szociális szerkezetbe, a másik szerint demográfiai és potenciális vagy aktuális társadalmi ereje folytán egy sokkal magasabb fokú szervezettség és összetartás illeti meg, ez életre is hívható, s ennek megfelelő helyet és státust kell kiharcolni a romániai politikai-közigazgatási struktúrákban.
Az erdélyi magyarság legsikeresebb korszaka a nemzeti egység felbontása utáni időkben ezek szerint a két világháború közti huszonkét év volt, amikor is vagyoni erejét és társadalmi rétegei összefogását viszonylag jól meg tudta őrizni és szervezni, s noha a nemzeti elnyomás visszavetette sok tekintetben, de kohézióját a kisebbségi szolidaritás új dimenziójával még erősíteni is képes volt.
A kommunista diktatúra világából viszont kimondottan szétziláltan, mindenéből kifosztottan bukkant felszínre a magyar közösség. Politikailag ugyan hamar megtalálta az egységes fellépés módját – az elszabadult sovén uszítás nem is hagyott számára más kiutat –, de hamarosan rajta is a gyors differenciálódás és szétválás különben szükséges áramlatai uralkodtak el, kivált egy vagyonosabb, illetve hatalomorientált réteg, a többségnek pedig a magán- és közszférában való elhelyezkedés lett a fő gondja.
Az új (kis)tőkés és az önkormányzati hatalomból részesedő magyar elit főleg frissen elnyert állásai megszilárdításában vált érdekeltté, beérte a spontánul kialakult új kohézió fokával, és ebben bátorítást is kapott többségi és állami részről. Az ezzel járó kisebbségi jogok azonban nem elégítették ki azt az értelmiséget és polgárjogi mozgalmat, valamint a vállalkozók elégedetlen csoportjait, melyek ennél többet kívánnak, s melyek ma az önrendelkezés jelszavait hangoztatják, magyarázzák és követik.
Az autonomista harc célkitűzése tehát kettős: a magyar társadalmi kohézió és szervezettség egy magasabb fokát kívánja elérni a már kifejlődött új társadalmi rétegek összefogása útján, több közigazgatási, gazdasági és politikai hatalmat kérve illesztené azt be a romániai és annál tágabb társadalomba, hogy az eddigi elitet leváltva vagy osztozva vele a vezetésen, a többségi társadalommal is új, előnyösebb alkut köthessen.
Tapasztaljuk, hogy az EU-n belül a nemzetállamok bizonyos értelemben fellazulóban, regionális jelentőségű eltolódások következnek be gazdasági és politikai súlyban az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) védőernyője alatti államok közt és azokon belül is, és ez okvetlenül megkönnyítheti a többet, mást akarók dolgát.
B. Kovács András
Háromszék
Erdély.ma

A délvidéki lecke
A megboldogult jugoszláv föderalizmus légkörében felnőtt vajdasági magyarok alaposan feladták a leckét az utódállamok egyenjogúságra törekvő kisebbségeinek.
A délvidéki negyedmilliós népcsoport saját vezetői rátermettségének és annak köszönhetően, hogy az uniós csatlakozásra ácsingózó Szerbia jó bizonyítványt kívánt kiállítani magáról, olyan eredményt tud felmutatni a felvidéki, kárpátaljai és erdélyi magyar népcsoportoknak, amely számukra is sok bajukra lehetne ír, mégpedig egy még szerény kezdeteinél tartó, de már működő személyi autonómiaformát.
Az, aminek becikkelyezéséről, törvénybe iktatásáról egyelőre hallani sem akarnak a szlovák, ukrán vagy román politikai elit tagjai, azt a Bácskában már nemcsak elültették, de kezdi meghozni első gyümölcseit, már fékezőleg hat az elvándorlásra és az asszimilációra, már belső hálózatát hozza létre a magyar kulturális intézményeknek, és egy önigazgató csúcsszerv oltalma alá vonja az anyanyelvű oktatás rendszerét az elemitől a felsőoktatásig, és a további kibontakozás útjait keresi. Nemcsak a magyar társadalom összetett egységben való szemlélete szilárdult ott meg, hanem azon túlmenően  olyan érdekvédelmi mechanizmus is kialakult, mely törvényes kollektív jogai megsértése esetén azok törvényszéki és hatósági védelmének sikeres ellátására is képes. Nemzetünk vajdasági része tehát élére került a Kárpát-medencei autonómiaküzdelmeknek, bizonyos értelemben példát mutat valamennyiünknek. Külön kiemelendő ennek kapcsán az, ahogy a Szabadkán – milyen jelképes csengésű név! – székelő Magyar Nemzeti Tanács felépítése is arra vall, nem rendelik alá szűk pártszempontoknak. Az MNT egy plurális pártstruktúra fölötti szervként testesíti meg az egységtörekvéseket, kis magyar parlamentként működik, benne a politikai monopólium kizárt. Emlékezzünk csak: magyar népi kataszter összeírására, belső magyar választásokra készült valamikor a kilencvenes évek közepén az erdélyi magyarság is – íme, akik már rendelkeznek reális kulturális autonómiával, azt pontosan ezek révén alkották meg. Batsányit parafrazálva: érdemes lesz ezentúl vigyázó szemünket Szabadkára vetnünk!
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)