Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
B. Kovács András
309 tétel
2017. június 15.
Dicstelen túsztörténet
Zűrzavaros időkben sokminden megtörténik, de amit 1944 tavaszán-nyarán elkövetett a román hadsereg, arra a háború sem mentség. Hiszen a háborúnak is vannak szabályai, és a túszszedés nem tartozik azok közé – kiskorú túszok szedése meg különösképp nem. Hogy ez mégis megtörténhetett, arra észszerű magyarázat nem létezik, és valószínűleg a kor katonai dokumentumai közt sem maradt nyoma. De az élő emlékezet megőrizte.
Gyerekként ezeket a történeteket hallgattam, számomra sokkal érdekesebbek voltak minden mesénél, pedig akkor még nem tudtam, mennyire ismeretlen, eltitkolt epizódja ez történelmünknek. Aztán felnőttként biztattam édesanyámat, hogy írja le, de ő félt. Félt, hogy fiának bajt okozhat, még nem érkezett el az ideje, mondta. Míg végül, a 90. évéhez közeledve már ő sürgetett, hogy el akarja mondani – vezette fel a Kiskorúak halállistán című könyv szombati, a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban tartott bemutatóját Kovács István tiszteletes. A történet rögzítéséhez – ismerve dokumentarista újságírói múltját – B. Kovács Andrást kérte fel.
1940–44 között a kölcsönös retorziók rendszere működött – az amúgy szövetséges – Magyarország és Románia között, azaz az egyik fél „ellenséges” lépését a másik hasonlóval torolta meg. Kovács Gyuláné Szén Lenke meghurcoltatása azonban nem illeszthető ide, nem véletlen, hogy hétpecsétes titok volt mind ez ideig – vezette fel a történetet B. Kovács András. Hogy mi történt? 1944 tavaszán a román hadsereg összegyűjtött a határ menti településekről 68 dél-erdélyi, 14–17 év közötti fiatalt, többnyire tehetős családok gyerekeit vagy egykéket, „hogy jobban fájjon”, őket a segesvári Siguranţa központjában összegyűjtve, a besszarábiai frontra hurcolták. Itt derült ki, hogy mi okból: egy ezredes, akivel azt az információt közölték felettesei, hogy Magyarországon össze­gyűjtötték az erdélyi román ifjúságot, elmondta: „Ha ők lelövik a mieinket, mi is kivégezzük az övéiket. Ha hazaengedik őket, mi is hazaengedjük ezeket.” Hogy végül a hatvannyolc fiatal – ötven fiú, tizennyolc lány – sértetlenül hazakerült, az a háború alakulásának köszönhető, ha lelőtték volna a túszul tartott gyerekeket, valószínűleg a szovjet hadseregre fogták volna halálukat – vélte a történetet leíró B. Kovács András. A semmilyen körülmények között senki dicsőségére nem váló történetnek furcsa végkifejlete, hogy Kovács Gyuláné Szén Lenke ma háborús veterán, akit 90. születésnapján felköszöntött a román hadsereg helyi vezetősége... A könyv egy majdani datki monográfia alapját is képezheti, ugyanis az interjúalany a túsztörténet mellett számos, szülőfalujában megesett történetet is elmesélt a riporternek gyerekkorából, illetve a függelék jónéhány, Székelyföld peremvidékén található falu múltjával kapcsolatos dokumentumot is tartalmaz.
Váry O. Péter
B. Kovács András: Kiskorúak halállistán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. június 15.
Székely haza
Magyarok, besenyők, románok, szászok
A háromkötetes históriában Hegyi Géza ír arról, hogy a betelepülő székelyek szlávok mellett magyarokat is kellett, hogy találjanak mai lakhelyükön. Az Erdélyi-medence központi részét megszálló magyarságnak itt is voltak települései, ezt régészeti (lásd Székely Zoltán ásatásait), nyelvjárási bizonyítékok is igazolnák, a Maros megyeiek egy része pl. ma is mezőségi, tehát nem székely tájszólásban beszél. De erre vallanak olyan összetett helységnevek is, melyekben a Székely kitétel éppen arra vall, hogy nem székely közegben jöttek létre. A szerző úgy véli, az uralkodó kiüríthette itteni birtokait, amikor a területet átadta a székelyeknek, a földesúri tulajdonban lévő falvak azonban népességükkel együtt itt maradhattak, több példa szerint utóbb beolvadtak jogilag is a székely társadalomba (Vécke, Zsákod).
A török eredetű besenyőkről is van adat, néptöredékként még Szászsebes vidékén szomszédjai voltak a székelyeknek, utóbb velük sodródhattak az áttelepedéskor, de együtt fordultak elő még a Dunántúlon is. Feladatuk a csatlakozó népekéhez hasonlóan az volt, hogy katonailag kiszolgálják a királyt. Feltehetően dél-erdélyiek voltak azok a székelyek, besenyők és románok, akik szász társaikkal együtt 1210-ben a szász ispán vezérlete alatt vonultak be a magyar királyi seregbe, hogy részt vegyenek a Vidin alatti hadjáratban. Háromszéken a Besenyő falunév utal jelenlétükre például, Kézdiszéken pedig a Jenő nemzetség Besenyő ága egyúttal azt is bizonyítja, hamar beilleszkedtek a székely vérségi szervezetbe.
A románokat először a vidini hadjáratban említik együtt a székelyekkel, a szerző szerint egy évszázadon át ők veszik át a besenyők helyét a közös hadi vállalkozásokban. Akkor még a király szabad jogállású népe voltak, harcos lovas pásztornépként elsősorban a havasok őrzése volt a feladatuk, utóbb a 14. században magyar várnépekkel együtt betagolódtak a jobbágyosztályba és elveszítették kiváltságaikat. A Székelyföldön a 16. századtól kezdődik meg tömeges betelepedésük, első falvaik akkor alakulnak. Érdekes korábbi kivétel az aranyosszéki öt román falué, ők nem jobbágysorban éltek, hanem székely jog szerint, de vallásukat és népiségüket megtartották.
B. Kovács András
A Székelyföld története I–III. című nagymonográfia az MTA BTK, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum közös kiadványa. Szerkesztette a szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő). Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. július 18.
Nemesek több változatban
A 15. század legvégén tragikus esemény dúlta fel Marosvásárhely mezőváros nyugalmát: egy nyárádszentbenedeki nemes tucatnyi familiárisával és azok embereivel, a történész Benkő Elek szerint egész kis hadsereggel tört rá a városra, és meggyalázta a plébániatemplomot, sőt megölte annak plébánosát. A támadók akkora erővel léptek fel, hogy a város nem tudta megvédeni egyházi emberét. A Székely Oklevéltár 7. kötetében található dokumentum tartalmazza a peranyag egy részét.
Az eset, akárcsak más hasonlók, arra vezeti rá a történészt, hogy a kollektív nemességet élvező székelység fő tömegei fölött létezett egy olyan magyarországi értelemben is nemesinek nevezhető réteg — előzményei már a 13–14. században kimutathatók—, amely a feudalizálódás úttörőjeként az ősi egység megbontásán dolgozott. A székely társadalom átalakulása tehát korábban megkezdődött, mint eddig hitték, a főemberekből és kiemelkedő közszékelyekből, a beköltöző magyar nemességből kialakult egy maga köré familiárisokat gyűjtő nagyobb hatalmú és gazdagabb réteg, mely sokban hasonlítható az erdélyi vármegyei részén élő nemességhez (de magánbirtoka volt a Székelyföldön is), azzal nemegyszer családilag össze is fonódott.
Ilyenkor is azonban mindig különbséget kell tenni az nemesi birtok és az ún. székely örökség között, utóbbira egészen más, a székely jog szabályai vonatkoztak. Előfordult, hogy a székelységbe beházasodott erdélyi nemes székely örökséghez, pl. lófőséghez is jutott, és ezzel ama joghoz, hogy beválasztható legyen a nemek és ágak megszabott rend szerint „körben járó” vezetői tisztségeibe. A két jogrend, az ősibb székely és feudális magyar tehát egymás mellett létezett, nemegyszer egymásba fonódva. A kliensi viszonyban álló székely azonban sem jobbágy, sem kimondottan vazallus nem volt, évente egyszer, húsvétkor például – két nagy búzakenyér átadása után – urat válthatott szabad akaratából.
Benkő Elek különben a székelyföldi váraknak és udvarházaknak mint hatalmi központoknak szentelt remek fejezetben is e nemesség meglétére vonatkozó bizonyítékokat lát: …a „kővárak azt sejtetik, hogy a 13–14. századi Székelyföld nem volt olyan homogén, egységes jogállású terület, mint a kora újkoriban, amikor területi egységét csak néhány vármegyei enklávé bontotta meg”.
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 4.
Székely haza
A régészet jövője
Nagy jövőt kell jósolnunk a székelyföldi régészetnek, abból ítélve amit Benkő Elek összefoglal a háromkötetes székely históriában. Érthető és tudományon kívüli okokból a népi építészetre alapozott nemesi udvarházak kétosztatú és háromosztatú, illetve későbbi változatainak feltárása még az elején tart, a belőlük kialakuló castellumoké még inkább, a kővárak feltárásáról nem is beszélve, bár utóbbi vonatkozásában már a Székely Nemzeti Múzeum régészei is komoly eredményeket mutattak fel, lásd munkatársai napi sajtóba is eljutó közleményeit.
Az adósságok és a lemaradás mindazonáltal számottevő, az újabban megnyíló lehetőségeket ki kell aknázni. Az ennek szentelt fejezetben szóba kerülnek a sepsiszentgyörgyi Köntés-kerti ásatások, a csíkszeredai Kőrösi Csoma Sándor utcai feltárások, a Székely Zoltán kutatta oltszemi Mikó-udvarház, a gyergyószárhegyi Lázár-kastély, részletesen a székelyudvarhelyi vár, több kolostorépület, a csíki Mikó-vár, melynek kezdeteiről ez áll: „Egy kora újkori székely szék irányításához és a vele kapcsolatos hatalmi reprezentációs igényhez kapcsolódik (…) építése. Létesítője nevével összhangban hídvégi Mikó Ferenc, akit – emlékirata szerint – Báthori Gábor fejedelem már 1611-ben csíki vicekapitánnyá nevezett ki, a csíkiak azonban, mivel ottani birtoka és rezidenciája nem volt, ellenségesen fogadtak. E helyzeten csak 1613-ban, második házassága után sikerült változtatnia, amikor felesége, Pókai Anna zsögödi/martonfalvi udvarházának várrá történő kiépítésébe fogott, miután Bethlen Gábor kinevezte Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főkapitányává. A fejedelemhez fűződő bizalmi viszony hamarosan a környék kiemelkedő birtokosává tette Mikó Ferencet.”
Az 1616-os lustrában Zsögödön, továbbá Al- és Felcsík számos falujában már Mikó Ferenc az úr székely örökségek és jobbágyok hosszú sorának a megkaparintása után. Később utóda I. Rákóczi György fejedelmet itt láthatta vendégül (1635).
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 9.
Székely haza
Falvak és tízesek
Értesülünk a háromkötetes históriából, hogy folyamatban van, de az elején tart az Árpád-kori székely településhálózat feltérképezése, a ráépülő késő Árpád-kori bővülés felmérése, ez egyelőre Udvarhelyszéken mutathat fel számottevő eredményeket, az erdővidéki elpusztult Dobó falui ásatásokról beszámolt a sajtó. A Székelyföld mai félezer települése, a kisországnyi terület, az etnikai egyöntetűség magas aránya nemcsak a szülőföldhöz való tartós ragaszkodásra vall, de arra is, hogy gazdaságilag a viszonylagos önállóság magas foka tartotta azt fenn. A 17. századi eleji összeírás (1614) négyszáz körüli települést összesít a székely székekben.
Az ún. tízesekről mint vitatémáról nagyon kimértem nyilatkozik Benkő Elek: „A tízes ugyanis mint neve is mutatja nem a település, hanem a törvényes rend szerint élő lakosság szervezeti formája volt mint a polgári és katonai igazgatás alapegysége. E szervezet természetesen figyelembe vette a települések belső tagolódását, így a tízesek utcák, fertályok, illetve különálló szegek vagy éppen a kérdéses településbe beolvadó, eredetileg önálló kis falvak szerint elkülönülve jöttek létre, e folyamat koráról és részleteiről azonban a kutatás mai fokán igen keveset tudunk. A rendszer a 16. század második felében már biztosan létezett.” A történész úgy véli, a fejedelemkori adózás és hadszervezet építette ki, mások korábbi előzményeket valószínűsítenek. A tízes felosztásra különben ókori példákat is bőven ismerünk.
No de hányan éltek e középkori falvakban? Földink, a megboldogult Bálinth Gyula átlagosan száz lélekkel számolt, mikor a középkori székelység lélekszámát francia mintára koronként felbecsülte. Pontos adatokkal nem rendelkezünk, a hadköteles férfiak száma ismert a későbbi korokból, így 1614-ből például. Ezt öttel szokták beszorozni. Egyes székek a sűrűbb kisfalvak, mások a ritkább nagyfalvak szerint oszlanak meg (Csík, Gyergyó, Kászon), az átlagos családszámot ennek megfelelően kb. 30 és 90 közé teszik, de vannak óriásfalvak is, Altorja pl. 190 családdal szerepel, Zágon 280-nal. Szamosközi István krónikás úgy tudta, a csíki falvak 100–300 lelket számláltak, és ezt magasnak tekintette.
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 14.
Székely haza
Székely lakóház a középkorban
Régészek és néprajzosok bajusza bizony összeakadt, mikor a középkori székely hajlékokról alkotott elképzeléseiket egyeztetniük kellett. Amit egyik kiásott, az ugyanis nem talált azzal, amit a másik kikövetkeztetett a maga anyagából.
Aki még őrzök némi saját emléket az ötvenes évekből nagyanyám tornácos, három helyiségből álló, zsindelyfedelű bözödújfalusi házáról, melynek hepehupás padlóját hétvégén nedves agyaggal tapasztották simára, bizonyos izgalommal olvasom a háromkötetes históriában, hogy a gyér adatok ellenére felállítható egy sorrend a típusok közt, melyeket felszínre hozott a kutatás. Az Árpád-korban a székelység zöme ún. egysejtű, tehát egy helyiségű, félig földbe ásott házakban lakott, ezeket agyagból épített, kerek kemence fűtötte. Eme ún. gödörházakat a 14. század körül kezdik felváltani a többosztatú, felszíni házak, ezekre példa talán a Székely Zoltán által Alsócsernátonban feltárt lakóház, amit a Haszmann Pál Múzeumban bárki szemügyre vehet.
A Fiatfalván talált hasonló boronaházról feltételezhető, hogy talpgerendáját kövekre alapozták, két helyiségre volt osztva és ezekben agyagkemencéket találtak, egyik előtt szabadtűzhely is lehetett. Tanulságosnak bizonyult a székelykeresztúri ásatássorozat, ennek mintája másutt is követendő. A kerek kemencéket száz év múltán kúp alakúak váltották fel valószínűleg, ezekbe már kályhaszemeket is építettek, hasonlóan a ma elterjedt kemencetípushoz, s melyekhez aztán csempék is járultak. A folyamatban levő ásatások tisztázzák majd a továbbiakat.
A 16–17. századi székely lakóházak már a néprajzgyűjtemények által rekonstruáltakhoz álltak közel, többosztatú, boronaépületek voltak, tapasztott falakkal és padlóval, mi több, földpincével. Egy ilyen pince sötétjével ijesztgettek engem is aprógyerek koromban, hogy miért nem volt szabad oda bemenni, már nem emlékszem, de nyilván tárolásra szolgáltak, hát sok mindennek kellett ott lennie. A kutatás szerint a korábbi tűzveszélyes szalmafedelet a 17. századtól kezdték zsindellyel helyettesíteni, erre egész iparág épült. A kőház már későbbi, 17–18. századi fejlemény.
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 18.
Székely haza
Határhasználat a székelyeknél
Imreh István történész mérte fel udvarhelyszéki adatok alapján, hogy a késő középkorban–kora újkorban e dombos vidéken a falusi határ alig 20 százalékát foglalták el a szántóföldek, s annak további 40-40 százalékát átlagosan legelők és erdők borították. Itt a mezőgazdaság fő ágazata a marhatenyésztés volt, s ennek rendeltek alá a kenyérgabona-termesztést is.
Úgynevezett kétnyomásos művelés folyt, ami azt jelenti, hogy ugarhagyó, kétfordulós rendszer szerint művelték a földet, alsó és felső határra osztották a szántóterületet: az ún. tilalmast bevetették, az ún. nyomást pedig pihentették. A korábban a fagyveszély miatt kockázatosnak tartott tavaszbúza-vetésre az 1600-as évek végéről van adat, akkor terjedhetett el a háromnyomásos határtípus, melyet az őszi gabona, a tavaszi gabona és az ugar között osztottak el.
Hogy a földeket hogyan mérték ki ebben a magántulajdont már ismerő, de korlátozó korban, sokfele olvashatjuk, a nyílföldek kiosztásáról hallhattunk eddig is, írott adat a 16. század elejéről van róla. A szabad székelyek közt földközösség állt fenn, a szántókat és kaszálókat nyilas osztásnak vetették alá. Bizonyítható, hogy trágyázták a földet, ez mind a nyílföldek, mind a tartósan egyéni használatban maradó irtásföldek esetében érvényes. De mivel az állatokat istállóban keveset tartották, a trágyázást főleg úgy oldották meg, hogy az állatokat a tarlóra és az ugarra is kihajtották legelni. A betakarítás főleg sarlóval folyt, a kaszás aratás későbbi fejlemény.
„Legelési szokásaik és harapásmélységük miatt először a lovakat és szarvasmarhákat, majd a juhokat és disznókat eresztették az ugarra” – áll a históriában. A legkeményebb munka alighanem a szántás volt, az őszi gabona számára ez háromszori földmunkát jelentett, a júniusi ugarszántást augusztus közepén az ún. forgatás követte, a vetés pedig szeptember első felében történt, hagyományos naptári nyilvántartás szerint Szent János-napon, Nagyboldogasszonykor és Kisasszonynapon (vagy később, Szent Mihály hetében.) A termésátlagok alacsonyak voltak, a termés harmadát-felét vissza kellett vetni a földbe.
No de munka után mivel vigasztalódtak eleink? Szamosközy István szerint a székelyeknek nincs boruk, ezért árpasört isznak…
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. október 25.
Székely haza
Novum Forum Siculorum
A középkor folyamán a kisebb székely városok modellje a vásártartás és az igazgatási szervek, intézményi felépítettség dolgában nyilván Marosvásárhely lehetett, hiszen ő vitte a legtöbbre közülük, ámbátor központi szerepet játszott Székelyudvarhely is. Pár adatot érdemes idézni róluk is a háromkötetes históriából, mely ismertetésének e sorozatot szenteltük. (Vegyes lakosságú városról, Kolozsvárról jegyezték fel, hogy Mátyás király a belső vitákat és vetélkedést szabályozandó rendelte el: egyik évben magyar, másikban szász városbírót válasszanak.)
Nos, példavétel és követés tekintetében, a szász városok lebeghettek leginkább a többi erdélyi vásáros és iparos ambíciójú település előtt is, ennek nyomait keresve említi a háromkötetes mű Marosvásárhelyről, hogy az 1300-as évek elején tűnik fel az oklevelekben Novum Forum Siculorum néven, amikor is bíró állott az élén. 1470-ből való adat szerint a bíró, az esküdt polgárok és a mezőváros közönsége közös tiltakozásban fog össze egy jogsértés miatt. 1507-ből szól egy oklevél arról, hogy a bíró és az esküdtek székétől (bíróságától) a „város gyűlése” elé lehetett fellebbezni.
A város kiváltságai tovább bővültek, János Zsigmond 1561-ben már úgy rendelkezik, hogy az országos bíróságok joghatósága alól kiveszi a várost, és lakosai ettől fogva a városi bíróság döntése ellen közvetlenül a királyi udvarhoz vagy a vajdához fordulhattak fellebbezésükkel, azaz a város gyakorlatilag elérte a szabad királyi városi rangot, egyedüliként a Székelyföldön. Egy 1604-es felsorolásban szerepelnek az évente megújított tisztségek: főbíró, oldalán a polgárok (tisztségviselők) és nótárius, továbbá a tanácstag szenátorok és a malombíró. 1672-ben a szenátus negyven főből állt. Az 1500-as évek végén a városban már sok céh működött, az első mészáros, szabó, nyerges, szíjgyártó és szűcscéh már száz évvel korábban alapíttatott.
A szász minták hatása érződik még az utak elnevezésében is. A helyenként a római előzményekre épülő középkori hálózat fontos útja volt a Háromszéki medencét átszelő ún. Szász és ún. Orosz út, utóbbi Sepsiszék felől vezetett a torjai Apor-birtok fele (itt rutén telepesek éltek), előbbi Brassóból Szentivánlaborfalván át Maksa, Dálnok érintésével Kézdivásárhely és onnan Moldva fele, helyenként az Orosz úthoz igen közel. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. október 30.
Székely haza
Az anyaszék fővárosa
Érdemes az anyaszék központjának szerepét viselő Székelyudvarhely igazgatási szerveire is vetni egy pillantást. A háromkötetes Székelyföld történetében az áll, hogy noha a pápai tizedjegyzékekben említik először, az Árpád-korban még domonkos kolostor is működhetett területén, ezt az 1400-as évek végén Báthori István vajda falakkal keríttette be, és vártartományt is szervezett volna köré, ami nagy felzúdulást keltett a székelyek körében. Itt tartották a székely nemzeti gyűlések jó részét, első említésük 1357-ből való. 1507-ben határozták el, hogy itt állítják fel a 17 főből álló székely főtörvényszéket, amely minden rendű-rangú székely fölött ítélkezhet. A bírákat helyiekből kell kiválasztani.
Eme igazgatási szervek jelenléte fonák módon visszavetette, fékezte a mezőváros fejlődését, a kolostor köré épült Székelytámadt vár – ezt az 1562-es felkelés leverése után húzták fel – és várkapitányság nyomasztó erőfölényben volt a városi lakossággal szemben. A vár lovas szolgálatot, fuvarozást követelt meg a lakosságtól, még a kocsmáltatás jogát is kisajátította időnként. Izabella királyné rendelkezett 1588-ban úgy, hogy bizonyos mezővárosi kiváltságait megvédte vagy visszaállította, így mentesítette a királybírák joghatásága alól. János Zsigmond egy rendeletéből is az derül ki, hogy már szabad királyi mezővárosnak tekintette Udvarhelyt.
1590-ben a városi tanács főbíróból, 19 esküdtből és jegyzőként dolgozó diákból állt, ez a testület időnként szenátusnak nevezte magát. A bírói ítélet ellen ehhez lehetett fellebbezni, a továbbiakban pedig az udvarhelyi várkapitányhoz és a királybíróhoz.
A céhek az 1500-as évek közepén tűnnek fel a városban, érdekes, hogy céhszabályzatukat egy-egy szász városban, például Nagyszebenben keltezték. Bethlen Gábor egy 1628-as, udvarhelyieknek írott levelében a következő mesterségek szerepelnek: kalmárok, kerekesek, kötélverők, szíjgyártók, lakatosok és mészárosok, vargák, tímárok, asztalosok, szabók, szűrtakácsok, posztócsinálók, szűcsök, rézművesek, ónművesek, fazekasok, takácsok… Ez testvérek között is szép számra rúg! B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)