A nyelvi egyenjogúság gyakorlata Dél-Tirolban
Sokáig úgy véltük, Romániában a magyarság emancipációs küzdelmében a nyelvi jogok szavatolásában ért el a legtöbbet, s noha nemegyszer kiderült, hogy a diktatúra idején – persze, papíron – több joggal rendelkezett e tekintetben is, képviselőink mégis mindig ezt hozták fel, valahányszor munkájuk eredményességét kellett igazolni. Hogy mennyire viszonylagosak e sikerek, kiviláglik egy egyszerű összehasonlításból, ha jogállapotunkat a dél-tiroli németekével vetjük össze.
A szembesítés az ottani helyzettel azért is indokolt, mert hasonló nyelvi elnyomottságból indít az ő történetük is, miután a békeszerződés leszakította szülőföldjüket Észak-Tirolról. A fasiszta olasz állam nyelvi asszimilációra törekedett, megtiltották a német nyelvnek nem csupán hivatalos, de nyilvános használatát is, a német iskolákat felszámolták, a családneveket elolaszosították, s nagy tömegű olasz lakosságot telepítettek be. A német nyelv ennek ellenére jól tartotta magát a mindennapi életben, a homogenizálás terve meghiúsult, s a második világháború után fölöttébb fokozatosan ugyan, de enyhült az elnyomás, majd az 1972-es második autonómiatörvény elfogadását követően kimondottan a pozitív kibontakozás felé mozdultak el a dolgok. Hol tartanak ma? Jancsi Beáta nemrég született doktori dolgozata alapján ismertetjük a mai állapotokat. 1972 óta több lépésben a német többségű Bolzano/Bozen provincia – mely az olasz többségű Trentinóval alkot egy régiót – külön kompetenciákat nyert el az anyanyelvhasználat, a helyi kultúra, az oktatásügy, a helységnévadás, a kötelező kétnyelvűség, a könyvtárak, a különböző intézetek irányítása stb. tekintetében, melyek a nyelvi egyenjogúságot egyaránt biztosítják mindhárom nemzeti közösség, a németek, olaszok és ladinok számára is. Tudni kell, hogy az anyaország szerepét játszó Ausztriának és a nemzetközi szerződésnek köszönhetően a bozeni közösségek privilegizált helyzetben vannak Olaszország többi kisebbségével szemben, annyira, hogy bizonyos esetekben a németek és ladinok jogai megegyeznek az olaszokéval. A látogató maga tapasztalhatja, hogy a két fő nyelv presztízse hasonló az országnak ebben a sarkában, a mindennapi használatban egyforma gyakorisággal fordulnak elő, a provinciában a német jogi státusa azonos az olasz államnyelvével, s e helyzet a lakosság jelentős részét arra késztette, hogy kétnyelvűségre törekedjék, megtanulja a másik nyelvet is. A legszembeszökőbb különbség e tekintetben a székelyföldi és az ottani helyzet között, hogy míg nálunk a csak románul tudókat is bármilyen tisztségbe ki lehet nevezni, Dél-Tirolban a másik nyelv nem ismerete kizáró a pályázásban. Nálunk képesek diszkriminációt kiáltani a magyarul nem tudók ilyen esetben – holott nem csupán az ésszerűség, de a legelemibb logika és alkalmassági kritériumok is azt kérnék, hogy a tisztviselő, rendőr, nyomozó, orvos, ápolónő, bíró, ügyész, közintézmény-vezető, közönségszolgálati beosztott, minden közhivatal alkalmazottja értse és beszélje mindkét nyelvet. Miért? Azért, hogy a polgárnak, az ügyfélnek, e szolgáltatásokat igénybe vevő közembernek lehetősége legyen csupán egy nyelvet használni az élet minden vonatkozásában. Itt tehát végigvitték a nyelvi viszonyok természetes lakossági igény szerinti berendezését, amelyben a hivatal alkalmazkodik a polgárhoz, és nem úgy, mint nálunk sok esetben még mindig: a polgárnak kell alkalmazkodnia a közalkalmazott tudatlanságához. Fontos, hogy nálunk is lehet anyanyelven tanulni az iskolában, ezt a jogállapotot azonban meg kell hosszabbítani, és az élet minden területén érvényt kell neki szerezni. De lássuk, minek köszönhető, hogy e nyelvileg eszményinek nevezhető állapot fennállhat. Három alapelvet kell kiemelni: 1. az intézmények alkalmazottait az etnikai arányosság elve szerint veszik fel, és az állásokat eszerint osztják köztük el; 2. megkövetelik tőlük mindkét nyelv ismeretét, erről nyelvvizsga kezeskedik, és 3. az eljárásoknak az ügyfelek anyanyelvén kell folyniuk. Meg kell jegyezni, hogy a hetvenes évek közepéig az állami alkalmazottak szinte kizárólag mind olaszok voltak – azóta az arányszámokat hozzáigazították a nyelvcsoportok provincián belüli arányához, ez védelmet jelent a kisebbségeknek, nemkülönben az olaszoknak is, garantálja az esélyegyenlőséget. Miként már írtuk, a nyelvcsoporthoz tartozást tízévenként kell kinyilvánítani, e nyilatkozat határozza meg a következő tíz évben, hogy a versenyvizsgákon az illető polgárra miként vonatkozik az etnikai arányosság elve. A megpályázott állás csak abban az esetben tölthető be mással, ha az adott nyelvcsoportból nincs más jelentkező. Vegyes, két- vagy háromnyelvű hovatartozást nem lehet deklarálni, ez megnehezítené ugyanis az arányosság méltányos alkalmazását. Érdekes még, hogy aki nem jelöli meg nyelvi hovatartozását, elesik bizonyos jogok gyakorlásától. A közhivatalok számára egyedülálló nyelvi vizsgarendszert dolgoztak ki, ennek a világon sehol párja nincs, a hatósági szaknyelv pontos ismeretét kérik a pályázóktól számon. Négy tudásszintet jelöltek meg, A, B, C és D típusú nyelvvizsga létezik, a középiskolai végzettséget igénylő állások esetében például C típusú vizsgát kell letenni, az A típusú a doktorátust megkövetelő állásokhoz kívántatik meg stb. A fontos nyilván az, hogy leendő munkakörében a jelölt mindkét nyelvet tudja könnyedén, helyesen használni. Az iskola az anyanyelvi oktatásra épül, a németet és az olaszt nem idegen, hanem második nyelvként tanítják, de elzárkóznak a kétnyelvű iskolarendszer felé való mozgástól, ezzel ugyanis – állítják – sérülne az anyanyelvi oktatáshoz való jog. A szülőnek szabad iskolaválasztási joga van, ennek a tanuló nyelvismerete szabhat esetleg határt, olasz gyereket a német iskolába akkor írathatnak be például, ha a nyelvet legalább bizonyos szinten beszéli, különben elutasíthatják. Erdélyi nyelvészek a legutóbb is állást foglaltak amellett, hogy a román–magyar kétnyelvűség esetén olyanfajta kettős nyelvismeretre kell törekedni, mely nem a kisebbség beolvadását segíti elő, amely tehát a magyar anyanyelv dominanciájára épül. Aminek az egész világ, különösen egész Kelet-Európa a csodálatára járhat, az persze a dél-tiroli kétnyelvű közigazgatási rendszer. Erről többet legközelebb.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dél-Tirolról civil szemmel
Olvasói kérésre, s hogy hasonlósága az erdélyi és főleg a székelyföldi valósággal még inkább kitűnjék, néhány további adatot és feljegyzést összegezek az alábbiakban Dél-Tirolról.
Az utóbbi idők közéleti fejleményei folytán az európai szinten elfogadott, sőt, követendő példának tartott dél-tiroli modell fokozott figyelmet érdemel részünkről, alighanem fontos szerepet játszik majd a székelykérdés megoldásában, melynek sürgető és elkerülhetetlen volta pontosan abból olvasható ki, hogy Bukarestben úgy tesznek, mintha nem létezne. A modell etnoszociális lényegét felvázoltuk a korábbiakban, most ismertessünk pár további adatot e hegyes-völgyes tartományról és szorgalmas, eszményeitől eltántoríthatatlan népéről. A hivatalosan az olaszországi Trentino-Alto Adige régióhoz tartozó, annak felét képező Bozen (olaszul Bolzano), azaz Dél-Tirol autonóm megye (provincia) 7400 négyzetkilométerre terjed ki, és 510 ezer lakosa van jelenleg, azaz a történelmi Székelyföld felénél valamivel nagyobb, népessége annak kétharmadával egyenlő. Északon és keleten Ausztriával határos, nyugaton Svájccal, délen olasz megyékkel, így társmegyéjével, a szintén autonóm, olasz többségű Trentinóval, mellyel együtt alkotja az említett régiót, tartományt. A megye a Keleti-Alpokban fekszik, legmagasabb hegycsúcsa a 3905 méteres Ortler. Három hegyvonulata közül a Dolomitok (fotó) a nemzetközi turisztika kiemelt nyári és téli célpontja, de maga az egész megye turistaparadicsomnak számít. 116 települése a völgyekben fekszik, ezek közül 103 német többségű, ötben olasz és nyolcban ladin többség él. Mint megírtuk már, mind az olasz, mind a német hivatalos nyelvnek számít, sőt, némely helységekben a ladin is. A német nyelvű lakosok osztrák-bajor dialektust beszélnek, és nemzeti érzésükben, történelmi hagyományaikban is erősen kötődnek e nemzetekhez. Az olaszok főleg a megyeszékhelyen, Bozenben élnek, ahova elődeik a húszas-harmincas években a Mussolini-féle betelepítési politika folytán költöztek be, és ahol a népesség háromnegyedét alkotják. Az olasz lakosság nagy változáson, szakmai átstrukturálódáson ment át az autonóm státus 1972-es esztendőt követő megerősítése után, mivel akkor az etnikai arányosság és a kétnyelvűség elveinek következetes alkalmazása során sok közalkalmazotti állást németek foglalhattak el, egyfajta méltányos egyensúly alakult ki ebben a tekintetben. A megye 35 fős törvényalkotási jogosítványokkal felruházott parlamentjében (megyei tanács) a legerősebbnek a dél-tiroli Néppárt számít a szavazatok mintegy felével, a Szabadságpártnak körülbelül 15 százaléka van, két szeparatista német törpepárt is rendelkezik egy-két képviselővel. Mint jeleztük már, az etnikai arányosságról szóló törvény megköveteli, hogy a közszféra munkahelyeit, a szociális bérlakásokat, a lakásépítési támogatásokat, valamint a kulturális támogatásokat minden településen az ott élő népcsoportok arányában osszák el. A kétnyelvűségi vizsga speciális nyelvvizsgát jelent, amelyet minden olyan dél-tiroli polgárnak le kell tennie, aki a közszférában szeretne dolgozni. Enélkül állandó munkaszerződést egyetlen állami intézmény sem köthet alkalmazottaival. Közigazgatásilag a megyét nyolc járásra osztották fel, ezek egyikének székhelye a számunkra Katona József Bánk bánjából ismert Meran.
(folytatjuk)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emberek, életek, történések (Mentor-est Sepsiszentgyörgyön)
Erdély – emberek, életek, történések címmel szervezett kiadói, szerzői estet a Bod Péter Megyei Könyvtár. Szonda Szabolcs igazgató köszöntője után Káli Király István mutatta be az általa vezetett marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadót, legújabb köteteit és a jelen lévő szerzőket. A rendezvény címét magyarázva azt mondta: az valamennyi kötethez talál.
Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros, pecsétszakértő, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja A székelyek földje és népe című tanulmánykötetét ismertette. A közölt tanulmányok közül némelyet kiadtak már Magyarországon vagy itthon, mások most láttak először nyomdafestéket. A válogatás összetartó fonala az, hogy mindenik a székelységről szól, és nem haladja túl Székelyföld területét, mondotta a szerző. Könyvét a középkorral kezdte, mégpedig a legnagyobb időszakot felölelő székely önkormányzat-történettel, melyhez harminc éven át gyűjtötte az anyagot, amíg 2002-ben kiadta az átfogó munkát. Ebben az összegzésben végigvezet azon a folyamaton, mely során létrejött a székely autonómia. Az önkormányzatiság kialakulása mintegy 200 év alatt teljesedett ki, Mátyás király uralkodása idején tetőzött. A kötetben a székely székek, városok, köztük a négy háromszéki mezőváros történetével is foglalkozott, továbbá azzal az időszakkal, amikor Erdély népe a török faigából a Habsburg-vasigába kényszerült, bemutatja, milyen változásokon ment át a székely társadalom. Kitért a székelyföldi pestisjárványra is, s az 1956-os magyarországi forradalom itteni hatásaival zárta a kötetet. Szilágyi Sándor Hanyatló Erdély című tanulmánykötetéről a szerkesztő, Sebestyén Mihály szólt. A szerzőről elmondta, ő szerkesztette A magyar nemzet története című, tízkötetes sorozatot, az Erdélyi országgyűlési emlékek című forráskiadvány-sorozatot. Kolozsváriként megküzdött, hogy Magyarország első számú történésze, a Magyar Tudományos Akadémia tagja legyen. Az idén megjelent kötet anyagát a szerző Vértanúk a magyar történelemből című, 1867-ben megjelent kötetéből válogatta. A mostani könyv címének magyarázata, hogy Bethlen Gábor után az erdélyi szerencse csillaga leáldozott. A tanulmányok Bethlen Gábor fejedelmi trónfoglalásáról, Kemény János fejedelem végnapjairól, Haller Gábor megöletéséről (mely Apafi lelkén szárad, tette hozzá az előadó), Bánffy Dénes kivégzéséről (az első erdélyi koncepciós perek egyikeként említette a szerkesztő), Szász János szász királybíró haláláról (amit igencsak véres kriminek nevezett Sebestyén), a nevére méltatlan Rákóczi József, II. Rákóczi Ferenc fiának pályafutásáról, Mikes Kelemenről és Cserey Mihály történészről szólnak.
Sebestyén Mihály Midway-szigetek című novelláskötetéről szólva Káli Király István elmondta, mindenben ott vibrál a történelem. A szerzőről pedig, hogy a történelem pimasz módon nem elég neki, s hétköznapjaink történeteit novellistaként igyekszik feldolgozni. A Midway-szigetek valahol félúton a semmi és a minden között vannak. A szerző alattomos műfajt művel, mert az ember kénytelen egyfolytában derülni, hova visz el az író fantáziája, nem lehet megállapítani, álom vagy valóság, fantázia vagy tényleges történet, amit leír. Sebestyén Mihály felolvasta Albert bácsi játékai című novelláját.
Szerzőavatásra is sor került. A Mentor Kiadó házi szerzőjének számító B. Kovács András újságíró, közíró bemutatta a sepsikőröspataki származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Bélát, akit évekkel ezelőtt riporterként fedezett fel, és ösztönzött arra, hogy írja meg emlékiratait. Így született a Magyar tiszt a román hadseregben című könyve, melyet ő mutatott be a Háromszék hasábjain (Egy magyar ezredes könyve – november 2.). Bedő Béla mesélt sepsikőröspataki gyermekkoráról, s arról, hogy akarata ellenére magyarként román katonák oktatójává vált, de megállta helyét. Káli Király István még egy könyvről szólt: Méliusz Anna: Nem hősökről beszélek. Méliusz József második felesége írja meg az első feleség, Klári Securitate általi meggyilkolását és a közös gyermek, Péter őrültségbe kergetését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története (15.)
Az évfordulóra való tekintettel nem időrendi sorrendben, hanem a ’89-es forradalom kézdivásárhelyi eseményeivel folytatjuk sorozatunkat. Ezekben Boldizsár Béla fontos szerepet játszott.
Forró december
Fő információs forrásunk persze a Szabad Európa Rádió volt azokban a napokban is. Én azt sokat hallgattam, főleg éjszaka. Akkor már a városgazdálkodási vállalatnál dolgoztam. A lépcsőházban is kommentáltuk az eseményeket, hogy valami nincs rendben, még a milicistával is bizalmasan, aki felettem lakott, és utóbb is jóhiszemű embernek bizonyult. Temesváron már napok óta zajlottak az események, Kézdin még semmi mozgolódás nem volt, de a munkahelyünkön is összedugtuk a fejünket, mondtuk: ömlik a vér Temesváron.
Nagy felháborodásomat jegyzetfüzetemben papírra is vetettem: Ceauşescut le kell váltani – írtam a december 20-i dátum alá. Akkor délelőtt kimentem a blokk elejébe, és azt ordítottam, hogy emberek, gyertek a központba, Ceauşescut le kell váltani! Ekkor tanácsolta a szomszéd milicista, ma már nyugdíjas: Béla, vigyázz, mert nagy baj lehet belőle, nézd meg, innét-onnat hány embert összeszedtek már. A gyermekeid fogják ezt megszenvedni, megkérlek, ne folytasd. De én nem tudtam benn ülni, hallgattam a rádiót, mindenről tudtam, ami Temesváron történik, és a munkahelyemen is próbáltam az embereket buzdítani, menjünk ki a központba. És tiltakozzunk, mert tűrhetetlen, ami történik. Azt mondták, üljek a fenekemen, már vertek meg ’83-ban, nem tanultam belőle?
Ellenőrzések Valóban rajtam volt a szemük. Nekem mint kapusnak minden hónapban gyűlésen kellett részt vennem a rendőrökkel, én ott is fel-felszólaltam, és megjegyzett személy voltam a szemükben, mert valakit mindig védelmembe vettem, ha valami rosszféleséget rá akartak bizonyítani. Emiatt nem jártam vendéglőbe sem, tudtam, csapdát állíthatnak, mert mindenre képesek. Megkülönböztetett figyelemben részesültem, egy éjjel többször is ellenőriztek, próbáltak rajtakapni, hogy nem alszom-e virrasztás helyett. De a székely ember milyen? Gyerekek, mondtam, nektek még sok iskolát kell kijárnotok, hogy ti engem megbüntessetek. Az IGO előtt az utcát keresztülkötöttem egy selyemcérnával, az ablakot keresztülfúrtam, a cérnát bevezettem, és a végére egy kulcscsomót erősítettem. Amikor a zsaruk jöttek, azt a cérnát a kutya vagy a kocsi, ping!, elszakította, én felszöktem, és mire bejöttek, már a székben ültem. Csak néztek: Te Béla, örökké ilyen éber vagy? Hát örökké ilyen éber voltam, mert nem azért volt az embernek feje, hogy az ingnyaka ne csússzon fel, hanem hogy gondolkozzon.
Sorsdöntő huszonkettedike
Visszatérve, bennem nagyon főtt december 20-án, hogy valamit kéne csinálni, de nem sikerült különösebbet. Következő nap, 21-én a gyárak előtt végigmenve orosz rendszámú autókat láttam. Egyikből tőlem két és három óra között tört románsággal kérdezték meg, tudjuk-e, mi történt Bukarestben és Temesváron. Hihetetlen? Sokan alátámaszthatják, hogy orosz rendszámuk volt. Egymás közt oroszul beszélgettek. Ha más nem, én hiszem, hogy bejöttek, olvashattunk is erről később. Na de 22-ére virradó éjjel én már nem aludtam nyugodtan. A franc evett meg, hogy annyi vér folyt, s hogy Temesváron a tankokat is bevetették állítólag. 22-én 9 órakor elindultam a Petőfi Sándor-iskola felé, s az úton hangosan ordítottam: Le Ceauşescuval! Szabadságot akarunk! Az ablakból kikiáltott egy Kovács Pista nevű barátom: Gyere fel, Béla, igyunk meg egy bort. Ne hülyéskedj, ebből nagy bajod lehet, hogy mersz ilyet tenni? Ez 10 óra előtt lehetett. Elfogadtam a meghívását, megittunk egy pohárral, és mentem tovább.
A Szabadság utcában is ugyanazt kiáltottam. Az emberek néztek: Ez a Béla biztos, megbolondult. Hogy meri? Elértem a szigetelőgyárig, s akkor jött ki a szentléleki Komsa (Molnár Benedek), mindenki így ismeri. Mondom neki: Ember, bé kéne menjünk délre mind a központba, gyülekezzünk ott! Kicsoda? Fiatalember volt, és nem félt ő sem senkitől. Sokszor összeverekedett a milíciával, és tartottak tőle.
Komsától elválva hazatértem, gondoltam, a családdal még találkozzam, csillapodjak egy kicsit, mert az adrenalinszintem, éreztem, hatalmasan felment. Azt forgattam magamban, Kézdin is kéne valamit csinálni most, az elnyomókkal el lehetne számolni. Amikor beérek a blokk elé, jön a milicista szomszéd, hogy Béla, nagy baj van! Feljött a rendőrparancsnok Szentgyörgyről, s az összes fegyvert le kellett adnunk, de ügyelj, mert kettőnél ott maradt. Ezt arrafel, hogy délre felmegyünk a központba, és egy órakor tüntetni fogunk a főtéren. Ezért közölte velem bizalmasan, hogy kettőnél fegyver maradt. Semmi gond, jegyeztem meg, legalább ötszázan leszünk, csak nem mernek kijönni!
A menet
Én biztos voltam, hogy sokan leszünk, mert 10 órakor végigmentem a szigetelőgyár, a csavargyár és a keményítőgyár előtt, mindenüvé bekiabáltam, de ordítva: Emberek, gyertek be a központba! Ezt hallották, mindenki tanúsíthatja. A régi csavargyárral szembeni kantinban is elkiáltottam, hogy Gyerünk, mert Komsa viszi a zászlót – egy fekete zászlót vett magához a gyárában –, gyülekezzünk a főtéren, tüntessünk, mert Temesváron vér folyik! Volt, aki lehülyézett, de olyan húszan-huszonöten felálltak, és kijöttek a vendéglőből utánam.
Komsa ekkor már a tükör elé ért az útkereszteződésnél öt-hat személlyel. A villamosművek előtt értük utol, legalább ötvenen lehettünk. Megállt egy kisautó mellettünk, és felhangosította a rádióját. Ez tizenkét óra valahány perckor történt, bemondta Bukarest, hogy Ceauşescu a Központi Bizottság épületéből elmenekült. Ettől lendületet kaptunk, s fontos volt az is, tudtam, a milíciát lefegyverezték. Komsa olyan határozottan haladt elöl, őt nem lehetett megállítani, hiába próbáltam arra rávenni, ne igyekezzen annyira, most jönnek ki az emberek, a szigetelőből is árad a tömeg, legyünk minél többen. Na de elöl ő csak ment. A főtér felé elhaladtunk a milícia új épülete előtt. Abba szinte be lehetett volna már költözni. Néztük, tudtuk, minek szánták. Gondoltuk, nem ártana beverni az ablakait, ne üljenek belé, de csak nem csinált senki semmit.
Beértünk a milícia (a mai Székely vendéglő) elé, Komsa előttünk vagy húsz méterre a fekete gyászlobogóval. Már legalább hetvenen lehettünk. Kezdtünk mérgelődni, hogy a milicek fentről, az ablakból olyan gúnyos mosollyal néztek le ránk. Jobban tették volna, ha meghúzzák magukat, és nem provokálják ki gúnyos mosollyal a későbbieket. Na de kiértünk a főtérre, a szökőkútnál még álltak vagy húszan. Olyan százan lehettünk összesen. Jobb oldalon menetirányban a néptanács felé indultunk, a fodrászat előtt még harmincan állingáltak. De csak tátották a szájukat, és én rájuk ordítottam: Emberek, álljatok ide be a sorba! Volt, aki csatlakozott, és lehettünk már százhúszan, amikor a néptanács, a polgármesteri hivatal és a pártbizottság elejébe értünk. Megálltunk, és Komsa odalépett a három milicistához, akik az ajtóban őrködtek a polgármesterrel. Kéri Komsa, engedjék meg, hogy a sok temesvári halottért tűzhessük ki a fekete lobogót. Visszautasították, és ekkor csattant el az első pofon aznap Kézdivásárhelyen. Hátulról keményebb legények – én kisebb termetű vagyok, és nem is olyan túl vérmes természetű – elétolakodtak, elkapták az egyik milicistát, és supp! El a másikat, és supp! Aki tudott, futott befelé, s a tömeg be utána. Komsa fel, kitűzte a zászlót az első emeleten.
Öt perc alatt az összes ablakot kinyitották, és az irodákat megürítették, hánytak ki mindent az emberek. A polgármestert vették üldözőbe páran, elbújt egy szekrény mögé, de megtalálták. Megkért, és segítettem kimenekíteni a hátsó csigalépcsőn. Én neki köszönhettem a háromszobás lakásomat, és nem szerettem volna, hogy vér folyjék. Egy kombi Dacia állt be a hátsó udvarra, már nem volt idő, hogy rendesen beültessük, de betuszkoltuk valahogy az autóba, s bár annak az ablakát betörték, az utolsó pillanatban mégis ki tudott húzni az udvarról. Ha nem, ott megölik, annyira fel volt a tömeg bőszülve. Egy fekete zászlót kikaptam egy ember kezéből, felfutottam a padlásra, négy cserepet leütöttem, kimásztam, és a kémény hegyébe egy dróttal kikötöttem a fekete lobogót.
Rendcsinálás a központban
Az üzlet előtt hallom, a milíciát már kezdték ostromolni. Jött a második hullám a gyárakból, olyan két-háromszáz ember. Amikor megyek visszafelé, a református templom elé érek, meglátom a könyvesbolt kirakatában Ceauşescunak a pofáját a könyveken. A fehérnépek, szegények, meg voltak ijedve. Mondom, engedjenek be, mert ezeket innen mind ki kell rakni. Még most is vigyorog az ablakból a gazember? Ki innet, és tüzet neki! Ami Ceauşescu-könyv volt, mind kihordtuk és meggyújtottuk, a másik üzletből is, két szép máglyát raktunk, már nem is jött, hogy a milíciára elmenjek, hogy ott égethetem a könyveket. De azért csak kíváncsi voltam, mire odaértem, a kocsik fel voltak gyújtva, az ajtók be voltak ütve.
Délután mentem hazafelé, s azonnal neki akartam ülni a rádiónak, hogy hallgassam. Jött a szomszéd milicista, hogy légy szíves, fedezzél. Hallotta, ugye, hogy több rendőri lakásba bementek, és hányat meg is vertek, de nagyon. Ő nem kapott, nem volt baj vele. Legalábbis mint szomszéddal, s hálás voltam neki, hogy délelőtt elárulta, lefegyverezték őket, ez bátorságot adott.
A megőrzött zászló
23-án reggel mondom doktor szomszédomnak, Tusa Csabának, a Daciájával vigyen haza Bélafalvára, menjek ki nagymamámhoz, mert azt mondotta volt nekem: eljön a változás, s valami el van dugva, s azt elővesszük. Csaba hitte is, nem is, de lejöttünk Bélafalvára. Drága jó nagymamám azt mondja: az asztalt húzd be a ház közepébe, tégy fel egy széket rá, s nyúlj be oda a gerenda alá, fiam. S benyúltam, és onnan vettem elő ezt a zászlót. Megvan hetvenéves. Akkor dugták el oda, soha nem merte megmondani, mert félt, ha én azt előveszem, akkor bajom lesz belőle. Na, én azt egy rúdra felhúztam, az autó ablakán kidugtam, és Csabával visszaindultunk Kézdire. Minden falu végénél el volt barikádozva az út, polgárőrségek alakultak, várták a terroristákat. Traktorok, fák voltak keresztbe téve az úton, minket, ahogy a zászlóval megláttak, átengedtek. Déli fél egyre értünk a főtérre, körbehordoztuk a zászlót, s mondtam mindenkinek: Emberek, elő a zászlókat, mert most a világ látja, vegyék tudomásul, mennyien vagyunk, ne kelljen később bizonygatnunk. Sajnos, kevés zászló volt Erdélyben, ami előkerült. Még március 15-én is, amikor kitettem az ablakba, azt mondták az emberek: Béla, nagy bajod lehet belőle, ne magyarkodj, gondolj a gyermekeidre.
24-én este megérkeztek a Fidelitas képviselői Kézdire a művelődési házba. Azt kérdeztem: Ettetek-e, fiúk? Ma még semmit! Semmi gond, megyek haza, és hozok zsíros kenyeret. Egy tálcával vittem. Én, a hülye gyerek, azt gondoltam, ha akkor az ajtóban ügyelek, hogy nyugodtan tárgyaljanak, engem ott figyelembe fognak venni. Közben az akkori vezetők, akik a húsosfazék és az én zsíros kenyerem mellé odaültek, szépen feltornászták magukat, a város vagyonát megkaparintották, én pedig ott maradtam, és örökké várom, hátha egyszer eljön az én időm is. Hát eljött, amikor bekerültem a megyei tanácsba, most a községibe, de ez kevés vigasz, mert én sokkal többet szerettem volna tenni a népemért.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi udvarházak népe a fejedelemkorban (Új Demény-emlékkönyv)
A fejedelemkori Erdély és Székelyföld eddig nem eléggé megvilágított témáit kutatja a Bukarestből Sepsiszentgyörgyre hazaköltözött Tüdős S. Kinga, nemegyszer a sajátos női látásmód és tematika vizsgálatával gyarapítva e kérdéskörök szakirodalmát. Tucatnyinál több nagyobb lélegzetű műve közül itt az 1540 és 1711 közötti erdélyi végrendeletek eddig megjelent négy kötetét említem, vagy az erdélyi nagyasszonyokról szóló munkáit, melyekben egy merőben új szemszögből a női, nemesasszonyi életpályák elemzésével hoz teljesen új színt és szemléletet a transzszilván históriába.
A műnek különben most készül a román kiadása is, Violeta Barbu kutató méltatja angol nyelven a kötet erényeit, mely átfogóbb hazai együttműködés keretében jelenik meg. „Aki elolvassa, megértheti, hogy az erdélyi egészen külön világ volt, más nyelvvel-kultúrával, szokásrendszerrel, a gazdasszonyi lét más módozataival. Még a virágos- és veteményeskertek bemutatására is kitérek benne” – mondja a szerző.
Tüdős S. Kingáról különben tudni kell, hogy Budapesten végzett művészettörténetet és klinikai pszichológiát, s Bukarestbe menvén férjhez, végül a Nicolae Iorga Történettudományi Intézetben, Demény Lajos professzor mellett kötött ki, itt tanulta ki a levéltári kutatás módszertanát, és vált több évtizedes együttműködés révén tanítványból önálló kutatóvá. Két éve nagy sikerű nemzetközi konferencia szervezésével tisztelgett mestere emléke előtt, a Székely Nemzeti Múzeumban megtartott eseményről annak idején lapunk is írt. A konferencia anyaga most jelent meg kötetben Kastélyok, udvarházak és lakóik a régi Székelyföldön (In memoriam Demény Lajos, 1926–2010) címmel a múzeum kiadásában, ez alkalomból beszélgettünk el ismét a szerkesztővel. – A konferenciát azzal a céllal szerveztem, hogy újfent felhívjam a figyelmet, méltatlanul mellőzik a Demény munkáit. Nekem emberi kötődésem is van ehhez a kiváló tudóshoz, huszonvalamennyi évig dolgoztunk együtt, és több barátommal épp a Demény-féle történetírás hozott össze. Ha tudtunk a Kálnokyakról tudományos tanácskozást szervezni, Demény is megérdemli, gondoltam. Úgyhogy ez végül egy második Demény-emlékkönyv lett, amit a halála első évfordulójára összehívott konferencia anyagából állítottam össze. Felkértem Oborni Terézt a Magyar Országos Levéltárból, hogy a székely címeres nemeslevelek párhuzamosan megrendezett kiállításának anyagát válogassa össze, ezeket erdélyi fejedelmek adományozták a kedvezményezetteknek. Kimondottan élvonalbeli kutatókat hívtunk meg, akik munkaviszonyban álltak Deménnyel, doktorit írtak nála stb. Mellénk állt Tamás Sándor megyeitanács-elnök, támogatott többek közt Fleckhammer Otto helyi üzletember. A résztvevők kimondottan új információkat hoztak, egy konferenciának a kutatások ösztökélése a feladata.
Felkértem a kötet vázlatos ismertetésére a szerkesztőt.
– Az első három beszéd Deményről szól, Violeta Barbu beszámolt arról, hogy a román kutatók is mennyire tisztelték őt, s udvariasságból a meghívottak iránt angolul mondotta el, amit nekik szánt. Közöltük Vekov Károly, a másik tanítvány temetésen elmondott beszédét is, Papp Sándor szegedi kutató pedig hivatástudatát emelte ki a Ne készüljünk arra, hogy amit adunk, azt életünk folyamán visszakapjuk című megemlékezésében. Magyarország törökországi nagykövete, Hóvári János nem tudott részt venni, de dolgozatot ajánlott fel. Vele Demény Bukarestben többször dolgozott együtt. A tanulmányok közül kiemelném a Vekov Károlyét, aki teljesen új, nagyon okos megközelítésben tisztázza, mit jelentett eredetileg a tria genara Siculorum a forrásokban, honnan ered, hol értelmezték félre és miért. Ő úgy véli, alighanem a székelység három korábbi törzsét jelölték vele kezdetben, majd a hármas rendi tagoltságra utaltak vele a székely társadalomban. Egyed Ákos dolgozatában Hidvégi Mikó Ferenc történetírását helyezi új megvilágításba, Kordé Zoltán a székely ispáni hivatal eredetéről értekezik, Csáki Árpád gróf Kálnoki Sámuel erdélyi alkancellár végrendeletét elemzi. Ő volt az, aki a Bethlen Miklós által elutasított császári felajánlást elfogadta. Jánó Mihály a rá jellemző alapossággal ír témájáról, a székelyföldi templomok donátorairól. Én a magaméban zabolai III. Mikes Mihály házasságának történetét kísértem végig. Engem nem a politika, hanem az életmódváltozás érdekel, ezért felesége, Bethlen Druzsianna élettörténetének feldolgozása foglalkoztat, és ennek kapcsán: hogyan kerültek kapcsolatba egy erdélyi főnemesi és a székely főemberi, primori családok egymással házasság révén. Statisztikailag is feldolgoztam, milyen következtetések vonhatók ebből le, e vegyes házasságokból származó utódok sorsában hogyan tükröződik a frigy hatása, hogyan tagozódott be a székely társadalom az erdélyibe, mert a magyarországiba már nagyon kevesen jutottak be. Amikor erről beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy a fejedelemkorban Erdély összlakossága hétszázezer és egymillió között volt, tehát jóval kevesebb a mainál, ebben magyar főnemesnek vagy székely nemesnek lenni nem azt jelentette, mint később vagy a korszak Magyarországán. A többi dolgozatból is kiolvasható, hogy a fejedelmek miként adják vissza a korábban jobbágyosított székelyek szabadságát, hogyan jön létre az ún. armális nemesek osztálya abból a szükségletből táplálkozóan, hogy az erdélyi haderőt ismét megerősítsék Erdély állami önállósága idején. Elég volt egy sikeres hadjáratban való részvétel, például a ploieşti-i győzelemmel zárulóban a törökök ellen, hogy a fejedelem négyszáz címeres nemeslevelet osszon ki a katonák közt. Bethlen Gábor tömegesen hozta vissza a székelyeket e sorba. A székelység Erdély lakosságának ötödét sem tette ki, a seregnek azonban egyik legfontosabb összetevője volt.
Pár további dolgozat: Pásztor Emese, az iparművészeti múzeum munkatársa a székely nemesi otthonokban használt szőnyegekkel, abroszokkal foglalkozik, az általam is összegyűjtött végrendeletekben azok ugyanis külön tételként szerepelnek. Garda Dezső Lázár V. István kalandos életét követi nyomon, Rossel Hubert svájci történész a hazájabeli és a francia templomvárakat, erődítményeket hasonlítja össze a székelyföldiekkel. Szabó Judit pedig a kézdivásárhelyi Incze László, Demény kortársa munkásságáról ír. Ki kell emelni, hogy ő is, akárcsak Demény, a tudomány amolyan szürke eminenciásának számít, ezek az emberek nem pénzre, elismerésre hajtottak, hanem teljes lemondással a tudomány művelésének szentelték magukat, és ezért minden tiszteletet megérdemelnek. A sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál készült, nagyon szép kiállítású kötet képmellékletében színes illusztrációs anyagot is tartalmaz, valamint a konferencián készült fényképek is helyet kaptak benne. Kiemelkedő nyomdatechnikai minőségű valamennyi.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dél-Tirol a példatárban – A tárgyalásos út buktatói és sikere
A ma modellértékűnek tekintett dél-tiroli autonómia sikeréhez, mint ismeretes, a tárgyalásos út vezetett, s ennek a székelység esetében is adott nem egy feltétele.
Románia és Magyarország mint potenciális védhatalom egyazon katonai és államközösség tagjai, az európai beilleszkedés gondjaival küszködnek és regionálisan is egymásra utaltak. Ausztria védhatalmi státusát ugyan paragrafus rögzítette az osztrák békeszerződésben – ennek ma nincs magyar megfelelője –, de az unió az anyaországok felelősségét nem tagadja a határon túli nemzetrészek iránt, s a nemzeti integrációnak most már közjogi folyamatai is zajlanak. A tárgyalások útjában tornyosuló akadályok elháríthatók, ehhez azonban még szükség lenne egy szoros belső erdélyi konszenzusra és akcióegységre a magyar pártok és szervezetek közt, s mindenekelőtt hajlandóságra a román fél részéről arra, hogy tárgyalóasztalhoz üljön.
Beszélhetünk-e hasonlóról Bukarestben? Ez Olaszország esetében már 1946–48-ban megvolt, nemzetközi kötelezettséget vállalt ilyen értelemben, az autonómia mindkét felet megnyugtató működése mégis csupán negyvenvalahány évvel később, 1992-re indult be, miután már húsz évvel korábban megszületett az azt megalapozó jogi kompromisszum az ún. második autonómiastatútum formájában. Pár éve nálunk is megfordult Christoph Pan, a Dél-tiroli Nemzetiségi Kutatóintézet Igazgatója, egy 2006-os interjúban nyilatkozta erről az Európai Utas folyóiratnak: „Autonómiát létrehozni hosszadalmas folyamat. Nálunk is több tárgyalási szakasz követte egymást. A kezdetek 1946-ra nyúlnak vissza, ekkor osztrák és olasz felek tárgyaltak Párizsban. Azután 1948-ban kristályosodott ki az első autonómia-berendezkedés, amely működött ugyan, de nagy elégedetlenség övezte. Az új javaslatok 1961 és 1962 között bontakoztak ki arra vonatkozóan, hogyan folytatható a tárgyalásos folyamat és az autonómia kialakítása.
1963 és 1969 között első körben kétoldalú tárgyalások folytak olasz, osztrák szakértők, külügyminiszterek részvételével. Majd a Dél-tiroli Néppárt tárgyalt az osztrákokkal, minisztériumi szinten. A második autonómia kialakításakor létrehoztak egy 135 pontból álló intézkedési tervezetet, amelyet 1992-ig tárgyalási alapnak tekintettek, addig tökéletesítve, amíg mindkét fél teljes egyetértésben el nem fogadta minden megállapítását.”
Tudni kell, hogy közben a Néppártban késhegyig menő belső viták dúltak, szemére hányták például Silvio Magnani pártvezérnek, hogy utakat épít önrendelkezés helyett – a vidéki települések elnéptelenedésének megakadályozása végett ott léptek, ahol lehetett, ezzel akadályozták meg a vidéken élő német lakosság kivándorlását, mert ezáltal megalapozták a mezőgazdaság, valamint a turisztika felfutását –, de a párt egysége nem bomlott fel.
Nos, a fentiekből több következtetés levonható mind az anyaországi szerepvállalásra, mind az uniós keretek, valamint a többségi fél tárgyalókészségének fontosságára nézve. Melyikkel rendelkezünk ma, hol lehet elkezdeni a munkát? A tárgyalás szép – de felek kellenek hozzá.
B. Kovács András
Háromszék
Erdély.ma,

Szigetek, szórványok, zárványok
Szórványról – másként. Ez az alaphangja a Korunk újabb szórványszámának. (Az 1989 után megújult folyóirat 1991 novemberében hívta fel először nagyobb nyomatékkal szórványgondjainkra a figyelmet.) Mi indokolja a roppant bonyolult témakör újszerű megközelítését? Bodó Barna politológus és egyetemi oktató a 2011-es romániai népszámlálás riasztó adataiból indul ki: miközben a tömbben élő magyarság demográfiai mutatói javulnak vagy stagnálnak, a szórványnak minősülő megyékben a magyarok lélek- és arányszáma drasztikusan csökken. Ezekről a kérdésekről nemcsak beszélni kell. "Nemzetstratégiai lépésekre van szükség – érvel a tanulmány szerzője –, a szándéktól el kellene jutni olyan közpolitikai programok megfogalmazásáig, amelyek mögött egyrészt világosan azonosítható a (kisebbségi-nemzeti) közösségi szerepvállalás, másrészt a megvalósulás feltételei is biztosítottak."
Nem siratni kell a szórványt – ez csendül ki az elméleti-módszertani jellegű tanulmányokból (Bodó Barna, Vetési László, Péntek János, Csete Örs) és a helyszínfelmérő helyzetképekből, Bakó Botond, Balázs-Bécsi Gyöngyi, Balázs-Bécsi Attila, Ambrus Attila, Szilágyi Aladár, Dáné Tibor Kálmán, B. Kovács András, László Erdei Edit, Oláh-Gál Elvira írásaiból egyaránt –, hanem stratégiateremtéssel és gyakorlati építőmunkával gátat vetni a szigetek szórványosodásának, a szórványok elzárványosodásának. Maga az újabb szakirodalom is immár az összmagyar szórványprogram kidolgozásának folyamatáról tanúskodik, felelősségteljes építőmunkára ösztönöz. Ezért is kerülhetett a Korunk júniusi számának fókuszpontjába a határokon átívelő szórványmentés.
A Százéves éjszaka képeire (Iancu Laura versei), Az elmúlás megragadására (Széman Emese Rózsa) és A Kárpát- medence magyar fiataljaira (Péter Árpád) egyaránt figyel a szerkesztőség.
Cseke Péter. Népújság (Marosvásárhely)

Polgári eszmék versei
B. Kovács András költőként is bemutatkozott
Kettős könyvbemutatót tartott szerda este a kézdivásárhelyi Vigadóban B. Kovács András újságíró, aki nyolc riportkötet után egyszerre két verskötetet tett le az asztalra Kolozsvári András néven.
A találkozó alkalmából a szerző a Fekete óda (1978–79-ből) és Szabad szavak megírásának körülményeiről beszélt. Kiderült, a Fekete óda tulajdonképpen az 1990-es rendszerváltás előtti, az íróasztalfióknak szánt verseket tartalmazza, míg a másik kötet a jelenkor életérzéseit tükrözi. Míg az első a totalitárius rendszerrel vitázó intellektus egyfajta belső ellenállásának tükre, a másik versei a polgári gondolkodásmód vallomásai. Mindkét kötetben a magyarságban gondolkodó értelmiségi útkeresése szólal meg a líra hangján.
A szerző versbetétekkel színezett életrajzi visszaemlékezésében olyan korszaktörténeti részletekre is kitért, amelyek a fiatalabb nemzedék számára immár kuriózumnak számítanak, de ezek megértése nélkül szegényebb lenne a verssorok mögül kiolvasható eszmei üzenet. Kolozsvári András kifejtette, késői megjelenésével már nem tartozik egyik költői csoportosuláshoz sem, lírája a polgári eszméket és értékeket kinyilatkoztató szubjektív vallomás.
Jancsó Katalin. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Rókatejet szoptak
Remus Pricopie tanügyminiszter a tévé élő műsorában sült fel a minap, úgy vélte, róka szoptatta a monda szerint a városalapító Romulust és Remust, s ezzel bizony akaratlanul egy nem akármilyen bizonyítványt állított ki magáról. Nyilván nem teszi ki az ablakába, noha saját kezű aláírását viseli. Egyúttal önkéntelen önjellemzését adta egy olyan politikai osztálynak, mely immár negyedszázada boldogítja e jobb sorsra érdemes országot, s mely a folytonos toldozás-foldozásba, következetlenségbe maholnap bele is bukhatna (ha nem gondoskodna oly körültekintően minden életképes ellenzék háttérbe szorításáról), mert szünet nélküli bukdácsolásnál egyebet eddig produkálni nem tudott.
Hogy szegény Romulus és ikertestvére mint város- és birodalomalapítók, mit szólnának mindehhez, el lehet gondolni. Mindenesetre fölöttébb büszkék voltak rá, hogy farkastejjel szívták magukba az erőt, de hát a távoli keleti leszármazott a vörös farkú tejével is beérheti, elvégre többet ravaszsággal, mint nyers erővel. E sajátos agyafúrtságnak azonban furcsa természetére vall, hogy úgy tűnik, saját kárára működik.
Sorolhatnánk a csődtömeg tételeit a termelőkapacitásokat leromboló privatizációtól az autópálya-építés elszabotálásáig, de hogy itt és most egyebet ne említsünk: a tanügyi reformot mintha nem előre vinni, hanem kimondottan elgáncsolni akarná az a csapat, amely még annyira sem volt képes, hogy szeptember tizenötödikére bár az ábécéskönyvet eljuttassa az elsősök kezébe. A versenytárgyalási óvások mechanizmusára hivatkoztak, mikor a késés okát magyarázták, mintha az orruknál tovább látni, azzal előre számolni főbenjáró bűn lett volna.
Itt csak a kisiskolások érdeke nem számít, pont az a másodlagos. E hétévesek primér élménye az első osztályba lépés pillanatában tehát az lett, hogy utólagos intézkedésként két hónapig még a régi tankönyveket osztják ki nekik, holott a reformtörvényt már két kerek éve elfogadta a parlament. Jókora taslival ér fel e fogadtatás, szebbet elképzelni sem lehetett volna.
S mindez azért, mert rókatejet szopott, hozzá nem értő kontárok kezére bízattak a közügyek, és siralmas közröhejbe fúló komédia színpadára lökték ki őket a vezetni nem tudó irányítók.
B. Kovács András, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sajtóhiéna
Felfutó hírmagyarázóként, hangot adó vezércikkíróként sem idegenkedett az elfogult következtetések levonásától, a kivagyiság éppúgy nem állt távol tőle, mint a pártütés. Hogy ezt mindig legmélyebbről fakadó saját szenvedélyes meggyőződéseként tudta eladni, magyarázza évekig tartó sikerét.  A papír sokat elbír, de a figyelmes olvasó már akkor észrevehette, hogy interjúiban nemegyszer alákérdezett azon alanyoknak, akiknek kedvezni akart, így pedig az objektív tájékoztatás, mint cél csak elhomályosodhat, s a vezércikkeiben ehhez csatolt hír- vagy információ-értelmezést már csak egy lépés választotta el a kimondott félrevezetéstől. Végül addig kereste a hatalmasokhoz dörgölőzés módozatait, míg a pénzeszsákok felfigyeltek rá és akadt köztük, aki zsoldjába fogadta. 
Ezt követően a szenzációhajhász és a pártoskodó acsargás és tényhamisítás olyan példáit produkálta, hogy aki gyászolja a nyomtatott újságok hanyatlását, sem mondhat egyebet: ha azok ilyenek, megérdemlik a sorsukat. A kiegyensúlyozottabb demokráciákban negyedik hatalmi ágként számon tartott sajtó nagyobb szégyenére valóságos szópestist zúdított a közéletre. Nemhogy nem járult hozzá annak megtisztításához, hanem betagozódva a korrupció mindent átható rendszerébe, maga is ontotta az ártalmas, kábító cikkeket. A szó hitelének aláásásában kelt versenyre a többi sajtóhiénával, együtt üvöltött a farkasokkal és tiport el, rágalmazott meg, feketített be bértollnokként mindenkit, aki nem volt gazdája vagy tábora, bűnszövetkezete kedvére való.
Fordulat a lejáratásnak ebben a se vége, se hossza hadjáratában akkor következett be, mikor bizalmas információhoz jutva maga is betörhetett a tőkepiacra, és tőzsdecápákat megszégyenítő ügyességgel egyik napról a másikra megtollasodott. A manipulált piacon olcsón vett részvényein hamarosan nagy felárral tudott túladni, és ettől egy csapásra gazdái közé emelkedett. Némi pénzmosásra volt már csupán szükség, hogy elrejtse vagyona eredetét, és még szenátorságot is vásárolt magának – nyilván, a mentelmi jog tetszett meg neki benne. A napokban lepleződött le és került börtönbe. Már nem sajtóhiénaként, bár akként is megérdemelte volna.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Én szegény szavazati jogom
A diktatúrabeli idők kényszerszavazásai után úgy gondoltuk, most a szabad döntés időszaka jön el, és egyenes beszéd jellegű lesz minden voksolásunk. Nem így történt, és ebben nem csupán kisebbségi mivoltunk a ludas, még csak a mindenkori kisebbségi helyzet sem.
Az ántivilágban feketelista készült azokról, akik nem mentek el választani, és felelősségre vonhatták bármikor az embert, miért hiányzott a 99 százalékos, világraszóló egység kórusából. Felmerült, nem melenget-e ugyebár ellenzéki gondolatokat vagy pláne eszményeket? Mert ha azt teszi, nincs helye a nap alatt, és ama országban, mert elvégre fennáll a veszélye annak, nem fogja gondolkodás nélkül azt szajkózni, aminek egybe kell esnie az egyedül üdvözítő pártfőtitkári nézetekkel. 
A rendszerváltás felszusszanásában az ember a szabadság leheletét vette magához, annak levegőjét szívta be – és soha olyan ózondús nem vala az, mint akkor. A frissen világra jött polgár minden naivitása ellenére a legemlékezetesebb élménye marad sokunknak. 
Aztán az első államfő- meg parlamenti választások már jelezték, nem csupán a demokratikus beidegződések hiányoznak a rendszer zökkenőmentes működéséhez, hanem az általa kínált alternatívákkal is baj van. Mert hogyan válassz jól, ha legfeljebb a még rosszabbat utasíthatod el egy kevésbé rosszal szemben, de igazán ínyedre való párt vagy jelölt egy sincs, vagy ha mégis van, az csak esélytelen lehet, illetve már eleve vesztes pozícióba szavazod bele. Mert mandátumot szerezhet ugyan, de azzal mire sem megy, mert a többségi rendszer egyoldalúsága nem engedi. A kisebbségi érdek vagy a morális és politikai jó hiába kecsegtet, ha e felismerést nem juttatja a többség érvényre. No de legalább szóvá teszik képviselőink, és sok víz partot mos alapon egyszer csak tényezővé válik – vigasztalhatta magát az ember. 
Valóban e célból találták fel a szubszidiaritást és az autonómiákat, hogy a többség zsarnokságát némileg megnyirbálják. Sok ún. proteszt voksom tanulsága ez, s bár nem tartom magam távol a szavazástól akkor sem, ha a kisebb rosszat tudom csak helyzetbe hozni a kínálati szegényesség miatt, igazi reményemet méltán vetem egy más szabályok szerinti, minőségibb demokráciába, amelyben a mindenkori kisebbség majd maga intézheti legsajátabb ügyeit.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egységes volt a népi fellépés
Az erdélyi magyar társadalomnak alighanem saját belső építkezése fele kell fordítania figyelmét most, hogy lefutott az elnökválasztás, és szinte egységes (86 százalékos) fellépésével sikerült neki is, immár harmadízben 1996 óta, a többséggel a győzelem örömében osztoznia. Eme egység és együttcselekvés olyan tanulságokat kínál, melyeket nem lehet elégszer megfogalmazni, és tanácsos a továbblépés kiindulópontjává tenni. Magyarként ugyan könnyebb volt átlátni a szitán, hiszen a Ponta-tábor a legaljasabb soviniszta ösztönökre apellálva is uszított az ellenfél ellen, ismét előkerült az ún. magyar kártya is egyebek között, de ez mit sem farag le abból az elégtételből, amit a nagy román tömegek megvilágosodása fölött érzünk. 
A Ponta-féle manipulatív, tisztességtelen trükkök úgyszólván halomra dőltek csúfos vereségében, az okostelefonos, Facebook-nemzedéknek nevezett, „első bálos” ifjúság olyan belső és spontán mozgósító hajlandóságról és ügyességről tett tanúbizonyságot november 16-án, mely a PSD-s vezérkar minden politikai számítását keresztülhúzta, és akár a közélet stílusának gyökeres váltása reményével is kecsegtet. Durva, hazugságra, rágalomra és félrevezetésre épülő technikák, a választók lebecsülésén, alamizsnával való megvesztegethetőségén, becsaphatóságán alapuló fogások buktak meg azon a vasárnapon. Velük együtt a szociáldemokraták amerikai tanácsadói, immár harmadízben, de azok a hamis orákulumok is, akik a román tévéműsorok se vége, se hossza beszélgető-műsoraiban osztják az észt minden este. Ponta vereségének másnapján csak hebegni tudtak meglepetésükben és elbizonytalanodásukban. Ők voltak azok, akik Johannist szalonképtelennek, sőt kimondottan alkalmatlannak minősítették korábban a politikusi szerepre, aki szerintük még beszélni sem tud, politikusként fellépni aztán végképp nem.
No, de akár gátszakadás volt a 16-i fordulat, akár nem, a magyarságnak jó lenne aznapi népi akcióegységéből kiindulva továbblépnie, miként arra nem egy székelyföldi vezetője is figyelmeztet.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A cenzor pillantása
 A cenzor – civilben a Központi Bizottság sajtóosztályának alkalmazottja – rám emelte tekintetét, majd szó nélkül felállt, és a megbízott főszerkesztő társaságában kivonult a vágóból. Az eset 1980-ban történt a TVR bukaresti magyar adásának szerkesztőségében. Pár hónapja vettek fel riporternek, s legyűrve a mostoha körülményeket – közvetlenül belépésem után a korábbi főszerkesztőnek mennie kellett, és minden támasz nélkül maradtam –, végre egy ember elé való riportot sikerült produkálnom. A kovásznai Körösi Csoma Sándor Líceumról szólt, okos diákok és három tanár szólalt meg benne, köztük Fábián Ernő és Gazda József, kisebbségi nyelvhasználati gondokat is szóvá téve. Ezt „vizionálta” P. elvtárs, s bár nekem lesújtó pillantásán kívül egyéb nem jutott, véleményéről hétfőn értesültem, mikor riportom adásba ment, de úgy megvágva, megcsonkítva, hogy ráismernem is nehéz volt, s csak azt sajnáltam, hogy a nevem alatt sugározták azt, ami csak az enyém nem volt már.
Ez volt első közvetlen találkozásom a kommunizmusbeli „sajtószabadsággal”, az alkotmány szavatolta szólásszabadsággal, mindközönségesen a totalitarizmus cenzúrájával. Pár hónapon belül aztán be kellett látnom, olyan fordulat következett be az amúgy is aggasztó pártpolitikában, hogy az egy kezdő riporter kibontakozását nem teszi lehetővé, úgyhogy iparkodtam átnyergelni a nyomtatott sajtóra, s nagy szerencsémre egy másodvonalbeli, tehát kevésbé megfigyelt lapnál viszonylag jobb körülmények között kidogozhattam a magam stílusát és riporttípusát. A tévéadást rá négy évre valóban felszámolta a diktatúra, addig pedig halálra sanyargatta, s bizony már nem volt titok, hogy a kisebbségi kérdésben a kondukátor és a rendszer a totális jogfosztás és elüldözés felé vette az irányt.
Mindezt annak kapcsán idéztem fel, hogy az adást pár bátor ember ’89 decemberében ismét feltámasztotta, azóta is megvan, s a minap ünnepelte fennállásának kerek évfordulóját. Léte ma sem gondoktól mentes, de mai gondjai más természetűek. Kívánjunk munkatársainak jó munkát, helyeselve ama törekvésüket, hogy a hetvenes évek legjobb tradícióit is folytatni akarják – mai helyzetünk ugyanis ezt messzemenően indokolja.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Volt egyszer egy nap, született egy lap
Dominóhatásra várva
Az a bizonyos ’89-es ősz rettenetes volt. Éreztük a veszélyt, s azt, hogy mint a kutyák a nyáj körül, köröznek körülöttünk ismeretlen, bosszúra éhes erők. Kelet-Európán végigsepert a forradalom. Hittük, hogy a dominóeffektus eredményeként elér hozzánk is, de mikor, hogyan, miként, nagy kérdés volt.
Tőkés László temesvári hősi ellenállását akkoriban csak töredékeiben ismertük, erről még a Szabad Európa Rádió sem nyújtott teljes, hiteles képet. Innen nézvést úgy tetszett, magányos harcos ő, s nem védi más, csak néhány elszánt magyar híve.
Folytak a temesvári eseményeket elítélő gyári nagygyűlések, a lengyelországi kiruccanásából frissen visszaérkezett főszerkesztő, bizonyos Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. Korábban a szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet magunk közt Kelet-európai Klubnak neveztünk – szabadon beszéltünk, vitatkoztunk, váltottuk meg a világot. Akkoriban úgy gondoltuk, ha már le nem írhatjuk, legalább szóban mondjuk el, hogy a kék szemű fiúk ismerjék véleményünket. Mint utólag kiderült, jól gondoltuk: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Advent Valahová elsietett a főszerkesztő, szétrebbent a társaság is. Advent volt. Készültünk az ünnepekre. Karácsonyfát vettünk, beszereztük a névsor szerint osztott, fejenként fél kilogramm sertéshúst, sorban álltunk narancsért, szaloncukorért, valakitől feketén kávét szereztünk. Haza, haza, az otthon biztonságos falai közé. Hogy mennyire nem voltak azok, pár éve már tudjuk: lakásunk fala is lehallgatókészüléket rejtett. Otthon csak a Szabad Európa Rádiót és a Kossuthot hallgattuk. A hírek egyre biztatóbbak voltak, Temesvár szabad, Bukarestben számunkra akkor még ismeretlen okok miatt szétrebbent a Ceauşescu által összehívott nagygyűlés. Este már kolozsvári és marosvásárhelyi barátaink telefonáltak, hogy magyarok, románok együtt tüntetnek, és mindkét városban a hatalom a tömegbe lövetett. Sokan meghaltak. Higanytermészetű kisebbik lányom estefelé azzal a hírrel érkezett haza, hogy másnap kivonul az IMASA. Késő este, éjszaka már bukaresti barikádharcokról számolt be a SZER, majd egész éjszaka felhívásokat olvastak be: Katonák, ha kivezényelnek a kaszárnyából, ne lőjetek testvéreitekre, apátokra, anyátokra.
Egyetlen hírforrásunkat, a Magyarországon vásárolt orosz táskarádiónkat, melyet korábban csak közép- és rövidhullámon működtettünk, átállítottuk Bukarestre. Bemondták, hogy öngyilkos lett Milea, a hadügyminiszter, majd egy közleményt olvastak be, s szólt a hazafias zene. De a déli harangszó után mintegy fél órával, szokatlan hangzavar után egy ismerős hang szólalt meg, a színész Ion Caramitru, majd egy akkoriban ismeretlen másik, Mircea Dinescu: Istennek hála, szabadok vagyunk! A tirannus helikopterrel elrepült.
Győzött a forradalom, indítsunk egy új lapot
Mint kit puskából lőttek ki, rohantunk a városközpont felé, tele volt emberrel, a katonák még a megyei pártbizottság előtt álltak, de már ölelkeztek a tüntetőkkel, a harciasabbak bementek az első titkár és más vezetők szobáiba, s dobálták ki a térre a könyveket, képeket, de még a színes televíziókat is. Megtudtuk, Rab István és társai a hátsó kapun elmenekültek, hogy a tüntetők egy része a rendőrséget és a Securitate épületét ostromolja. Kicsit nézelődtünk, kicsit ámultunk a bukaresti tévé forradalmi műsorán, majd néhányan a szerkesztőségből, akik ott összefutottunk, eldöntöttük, irány a szerkesztőség, holnap meg kell jelennünk. A szerkesztőség épülete üres volt, Jecza Tibor, a leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes (veje meglépett az országból) valamivel előttünk érkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő, a tördelőszerkesztő Nagyhalmágyi József, Péter Sándor, Nagy László Mihály s egyik korrektorunk, az azóta elhunyt Gáspár Éva. (...)
Új lapot indítunk – döntöttünk pillanatok alatt. Leültünk a szerkesztőség legnagyobb szobájában tanakodni. Időközben megérkezett a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, nem oktatott, nem dirigált, be-bejött a szobába, hallgatta, miről beszélünk, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Addig jutottunk a rögtönzött lapelőkészítő gyűlésen, hogy meg kell változtatni az újság címét, le kell venni a fejlécről, hogy a megyei pártbizottság és a megyei néptanács lapja. És azt is, hogy Világ proletárjai, egyesüljetek! Ekkor lépett ismét a szobába Vasas, s megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András kollégát, mintha darázs csípte volna, felszisszent, s igen határozottan megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd megkérdezte: Ki gondolja még azt, hogy nélkülem szerkesztik az új lapot? És sorba vette a kollégákat. Te, maga, maga? Nélküled, maga nélkül – hangzottak a válaszok. Sarkon fordult, visszament szobájába, s hosszú ideig ki sem mozdult onnan. Amikor elment, beszólt, hogy hagyott valamit számunkra az asztalán. Senki nem nézte meg, mit. Napok múlva derült ki, hogy Rab elvtárs magyar nyelvű beszéde lapult az íróasztalon. Magyari Lajos keze írásával. Kell egy főszerkesztő
Mi erről akkor mit sem tudtunk, új lapnéven töprengtünk. Közben páran már íróasztalhoz ültek, írtak, lestük a telexgépeket, akkoriban még álom sem volt a mai információs világ, és néztük a tévét. Sylvester Lajos és Gajzágó meg-megvillant, majd elrohantak. Amikor épp a Háromszéki Tükör változatot osztottuk-szoroztuk, az épp visszaérkezett Gajzágó odaszólt, miért ne lehetne egyszerűen Háromszék? Ebben maradtunk, Kisgyörgy Tamás megrajzolta a fejlécet. Társadalmi-politikai napilapként határoztuk meg magunkat. Már csak felelős szerkesztőt kellett választani. A dilemmát az okozta, hogy Sylvester Lajos és Gajzágó Márton, akiknek elvitathatatlan tekintélyük volt köreinkben, elment a forradalomba... És megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, szerkesztői ízlésére adtunk. S hittünk abban, a lap közös munka lesz, nem egy-két ember akarata határozza majd meg hangvételét, ideológiai alapállását. Szavaztunk, úgy határoztunk, ideiglenesen irányítsa a lapot, majd sort kerítünk a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismernünk, e nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe.
Az első szám – ahogyan akkoriban szokásos volt, négy teljes oldal! – Győzött a nép akarata! szalagcím alatt jelent meg. A szerkesztőségi vezércikk a Jó reggelt, szabadság! címet viselte, mellette a Nemzeti Megmentési Front közleménye s egy eseményfotó. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon a demokrácia ideiglenes megyei tanácsának közleményei, felhívásai mellett Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikáit jelentettük meg, s hat fényképet – Albert Levente és Kopacz Attila felvételeit – a sepsiszentgyörgyi megmozdulásokról. A negyedik oldalon több évtized után először boldog karácsonyt kívántunk olvasóinknak, az Agerpres – akkor még telexgépen – néhány lelkes visszhangot adott le a román forradalom nagyszerűségéről s egy mosakodó cikket önmaga addigi tevékenységéről. Kis kazettában megörökítettük azok nevét, akik a Háromszék első számának szerkesztésében részt vettek, és hírül adtuk, hogy lapunk következő száma másnap, december 24-én, vasárnap megjelenik. A lapindítás estje nem múlt el meglepetés nélkül. Úgy fél tíz táján hat-nyolc fegyveres fiatalember csörtetett be. Közölték, hogy a demokrácia ideiglenes megyei tanácsától jöttek, s arra kérnek, vigyük le a kefelevonatot a forradalmi bizottság elnökének, bizonyos Dumbravă doktornak. Határozottan közöltük, erről szó nem lehet, minket többet senki nem cenzúráz. Pontosan tudjuk, mi a dolgunk. Kicsit tébláboltak, majd elmentek.
Mint a meleg kenyér, úgy fogyott az első szám, s hónapokig 25 000–30 000-es példányszámban jelentünk meg.
Ma szerényebben ugyan, de megvagyunk. Továbbra is Deák Ferenc egyetlen paragrafust tartalmazó sajtótörvényéhez igazodunk: MONDJ IGAZAT.
2009. december 23.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyari Lajos a Háromszékről: „ember elé való” újság született
Huszonöt évvel ezelőtt hozták létre az erdélyi szabad magyar sajtó egyik első lapját Sepsiszentgyörgyön az 1968 óta működő Megyei Tükör munkatársai közvetlen azután, hogy Nicolae Ceauşescu helikopterrel elmenekült a bukaresti pártszékház tetőteraszáról. Az alapítók első szabad gesztusukkal december 22-én kora délután elcsapták a régi főszerkesztőt, helyére pedig Magyari Lajost választották meg, aki egy politikai programmal felérő címet adott az új lapnak: Háromszék.
– A bukaresti fejleményekhez hasonlóan a déli órákra Sepsiszentgyörgyön is az üzemekből kiáramló tüntetők tömege fogta közre a megyei pártbizottság épületét. Emlékszem a tömeggel szemben posztoló egyik kiskatonára, akinek arcán könny szivárgott, a feszültség rendkívüli volt. Az akkori főszerkesztőnek, Vasas Samunak fő feladata volt szemmel tartani téged, nyilván nem önszántadból mentél vele, mikor őt berendelték a székházba. Emlékszel-e az aznap történtekre?
– Hogyne, minden pillanatra. Tizenegy óra felé mentem be a szerkesztőségbe Vasas kérésére, akit a pártbizottsághoz is el kellett kísérnem. Hát ott teljes volt a zűrzavar, óriási pánik, mindenki futkosott jobbra-balra. Egy szűkebb társaság az első titkár, Rab István körül ügyködött, és adták neki a jobbnál jobb tanácsokat.
Ezek közt olyan is akadt, hogy minden bukaresti jóváhagyás nélkül közéje kell lövetni a tömegnek. Ettől Rab elzárkózott. Többen figyelmeztettük, ne mozduljon, mert rögtön elsöprik az egész karhatalmat, nem szabad gyilkolni. Ezt szerintem ő nagyon is jól tudta, és szerintem nem is állt szándékában egy ilyen utasítás kiadása.
Volt viszont egy kujakomnyi kis fekete emberke, aki a biztonsági dolgokért felelt, és nagyon kakaskodott, hogy itt bizony lövetni kell, merthogy ellenforradalom zajlik. Az egészből nem lett semmi, a szolgálatos rádióhallgatók jelentették, hogy Ceauşescu elmenekült, akkor a tisztelt elvtársak is kereket oldottak a szentgyörgyi épületből a hátsó kijáraton át. Ki erre, ki arra futott, maga Rab, úgy tudom, előbb Komandóra hajtott, ahol nem fogadták valami lelkesen, ezért szülőfalujában, Hétfaluban húzta meg magát, utóbb Bukarestben élt.
A tüntetők rögtön benyomultak, és ellepték az egész pártszékházat. Szomorú látvány volt különben. Tudniillik a jó szándékú emberek mellett a söpredék is megjelent, törtek-zúztak, kirabolták a büfét, ettek-ittak. És elkezdtek politizálni, illetve hatalmat játszani. Én nem vártam ott tovább, rövid úton eljöttem, és egyenesen a színházba mentem, mert Dali Sándor igazgatóval szerettem volna megosztani az élményt.
Dali az irodájában volt a színészeivel, jófajta szilvapálinkát bontottak az esemény örömére, engem is meghívtak. El is fogadtam egy pohárral, de rögtön utána feljöttem a szerkesztőségbe, jött velem Vasas is. Ő hirtelenjében megváltozott, azt gondolta, az új világban is élni kell, és úgy vélte, ha esetleg főszerkesztő, a hatalom kegyeltje már nem lesz, de a mesterséget ő is tudja. Neki tulajdonképpen semmi rosszat nem köszönhetek, hacsak valaki nem biztatta arra.
De volt azokban a napokban is olyan ember a szerkesztőségben, aki erre próbálta rávenni, így a helyettese, illetve egy kolléganő, aki azt is megkockáztatta, hogy engem be kellene zárni, mert fennhangon szidtam a nagyfőnököt. Ezért engem Vasas felelősségre is vont, különböző eljárások indultak ellenem, a dolog a helyzet feszültségének fokozódása miatt maradt abba.
– A főtitkárt szidtad?
– Őt magát. Mikor ezt nekem Vasas előadta, nem is merte kiejteni a nevét, csak mutogatott a feje fölé a portréra. Na de felmentünk a szerkesztőségbe, ahova összegyűlt a társaság, mert munkált mindenkiben a gondolat, hogy a lapnak az új világban is meg kell jelennie. Mindenki mondta a magáét, az ötleteit, sőt még Vasas is, hogy ő alkalmas lenne a külpolitikai rovat vezetésére, mert sok az ismerőse az Agerpres állami hírügynökségnél, ugyanis onnan helyezték hozzánk. Akkor már nem tekintette magát főszerkesztőnek. De te akkor azt mondtad, hogy arra sem lesz szükség, mert valószínűleg új külpolitikai rovata lesz a lapnak, amit ő már nem tud szerkeszteni.
– Nekem akkor fogyott el a türelmem, amikor kijelentette, ne írjon senki semmit, ne törjük a fejünk, hanem várjuk meg a bukaresti hírügynökségi anyagokat, és majd azokkal megtömhetjük a lapot. Új választást javasoltam, ami azonnal le is zajlott, Vasas pedig nem tehetett mást, tudomásul vette és kivonult.
– Őszintén szólva meglepetéssel, talán egy kis ijedelemmel hallgattam, amikor kijelentetted, hogy én jobban el tudnám látni a főszerkesztői feladatokat. Nem voltam felkészülve rá. De ahogy egy kicsit belegondoltam, természetesnek is tűnt, mert voltam én ott korábban főszerkesztő-helyettes – főtitkár, ahogy mondták –, és volt szerkesztői tapasztalatom. Úgy gondoltam, az új világban lesz mondanivalóm, vár rám olyan feladat, hogy ebből a teljesen lezüllesztett, már faliújságnak is gyenge tákolmányból valami ember elé való újságot csináljak. Még aznap megkezdődött a munka, másnap meg is jelent.
– Soha nem láttam nagyobb örömet az emberek arcán, mint amikor a Háromszék első számát kézbe vehették, benne többek között egy verseddel, vezércikkeddel, sok-sok új hírrel. Kik voltak jelen a választáskor?
– Többek közt Áros Károly, Gajzágó Márton, Simó Erzsébet, Páljános Marika. Rögtön bejelentkezett Matekovics János mint aktív újságíró. Én egy pillanatig sem utasítottam el, bár egy kicsit diplomatikusabban is jöhetett volna, de igenis helye volt köztünk az Ifjúmunkás-beli ténykedése jogán. Nem volt ott Torma Sándor, ő feleségestül valahol Miklósváron várta, hogy tisztuljon a helyzet, s mikor látta, nem lehet visszafordítani, megjelent ő is. Ezt én neki megbocsátottam, mert úgy éreztem, emberi dolog, féltette a családját, a gyermekeit.
Különben éppen azért nem ragaszkodtam ahhoz rögtön, hogy Jecza Pétert leváltsuk a főszerkesztő-helyettesi posztról, mert Torma akkor bujkált. De ez rövid úton elrendeződött, mert Jecza teljesen alkalmatlan volt a feladatra. A szerkesztői ténykedése annyiból állt, hogy egy nagy piros füzetébe mindennap beírta, ki mennyit szállított sor és műfaj szerint, és azt bemutatta Vasasnak, aki kegyesen rábólintott vagy lehordta, hogy nem elég a produktum, vagy nem elég vonalas, nem elég „harcias”.
Ő is érezte, hogy kifelé áll a szekere rúdja, de rá is játszott, mert sokkal többet foglalkozott az érkező segélyek elosztásával, mint a lappal, s azok szépen el is tűntek. Ugyancsak magánakciókba kezdett az a kolléga, aki Jeczával együtt saját kiadványait akarta hirtelen megjelentetni a lap kárára nem egyszer. No de első szóra távoztak is.
– Más megyei lapok jórészt megmaradtak önkormányzati hatáskörben és tulajdonban, a Háromszék esetében azonban a szerkesztőség azonnal saját kezébe vette magát a lapot is. Mi erre a magyarázat?
– Én az első szám megjelenését hatalmas elégtételként éltem meg, amit kétszer éreztem életemben. Először amikor a lapelőd, a Megyei Tükör megjelent 1968-ban, másodszor a Háromszéknél. És így voltak a legegyszerűbb emberek is vele. Gond persze sok volt, nem csupán belülről bomlasztott pár ember, de a nyomdászaink egy része is. Divatba jött a villámgyors lapmegjelentetés, s ezek úgy történtek, hogy zsebből zsebbe fizették a tiszteletdíjakat. Azt a biztos pénzt megkapták, minket igyekeztek hátraszorítani.
Rengeteget veszekedtem, míg meg tudtam értetni velük, hogy az a mi nyomdánk. Aztán jöttek az önjelölt újságírók, nagy mellénnyel beállított a későbbi Európai Idő főszerkesztője, akit fel is vettem jóhiszeműen, mondván, ez a népakarat. A népakarat tobzódott akkor! De hamar kiderült, hogy nem nekünk akar dolgozni, hanem a saját gesztenyéjét sütögeti. No de Torma átvette a gazdasági ügyeket, Áros Karcsi, a sportújságírás megszállottja csinálta a maga rovatát, rengeteget írt Matekovics, bár neki főleg a frissiben megalakult szakszervezetek volt a fő témája.
Talán csak egy hétig voltunk amolyan forradalmár röplap. Kikristályosodott a rovatszerkezet, és megjelentek a szervezeti kérdések. Bevallom, én az első percektől az RMDSZ-t pártoltam, ezt sokan nehezményezték szerkesztői munkámban, de úgy láttam, pillanatnyilag ez az a szervezet, mely a romániai magyarság sorsát igazítani tudja. Más nem is volt, ezt népszerűsíteni kellett. Nélkülöztük a jó tollú Syilvester Lajost, ő egy évig egy sort sem írt, mert a megyei RMDSZ elnöke volt éppen. Farkas Árpád engem bíráló cikkét az első oldalon hoztam le, ezen ő nagyon meglepődött.
Nem kellett megrendelni a kéziratokat, nem volt kézirathiány! És rengeteget dolgoztunk. Előfordult, hogy három napig nem jártam otthon, egyszerűen nem volt időm rá. El kellett minden kéziratot olvasni, a nyomdával a közelharcot mindennap meg kellett vívni, és írtam a magam vezércikkeit is naponta. Tudniillik az volt az elvem, nem elég, hogy valaki főszerkesztő legyen, ahhoz, hogy kiérdemelje a természetes tekintélyt, meg kell mutatnia, hogyan kell írni. Mert ha nem teszi, a másiktól ne kérje számon a minőséget.
– A Háromszék vezércikkeit a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán is elemezték, a tanszékvezetőtől tudom, hogy a műfaj Kossuth Lajos-i meghatározásának is eleget tettek az írások, valódi közvélemény-alakító vezércikkek voltak.
– A „hőskori” szerkesztésben ez volt a legnehezebb. Voltak pillanatok a zűrzavaros új demokráciában, amikor az emberek számára nem volt egyéb fogódzó, mint a lap. Önjelölt politikusok tűntek fel hatalmi igénnyel, levitézlett színházi rendezők, futóbolond állatorvosok stb. Valami fogódzót kellett nyújtani, hogy emberek, ebbe az irányba kellene menni. És ki kellett védeni egy sereg ostobaságot.
Ún. álforradalmárok még a szerkesztőségbe is betörtek például azzal, hogy a nagy barátság jegyében ezentúl olvadjon össze a magyar és román lap, és jelenjen meg két nyelven. Ezeket szépen elzavartam. A józan többség persze megértette, hogy végre dolgozni is kellene a nagy eufória után. Nem tagadom, beleszóltam a helyi politikai kérdésekbe is, a megyefőnök-választásba, rengeteget jártam le a megyei székházba, nehogy valami szélhámosok kaparintsák meg a hatalmat.
A céget is újra kellett alapítani, amikor a nyomdánk bajba került, Gajzágó Marci becsületére legyen mondva, rendesen kifizetett minket. Korlátolt felelősségű társaságot alapítottunk 1992 nyarán. Én végtelenül naiv és szinte bűnösen demokratikus elképzeléssel kijelentettem, hogy mindenkinek, aki abban a pillanatban ott dolgozott, jusson egyformán üzletrész. A főszerkesztőnek éppúgy, mint a korrektornak, aki azelőtt két hónappal lépett be.
A naiv egyenlősdivel a lapot kiszolgáltattuk a zűrzavarnak, mert mindenki beleszólhatott az egyenlő jog alapján. De amikor ’92 őszén megválasztottak szenátornak, egy teljesen felépített, a lábán anyagilag is megállni képes lapot hagytam hátra.
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)

A székely agora
Nem akármilyen élménnyel feltöltődve jöttünk haza a himnuszéneklésről. Kölcsey verse ugyan remekmű, a magyar nemzeti himnusz zeneileg is páratlan, de ezúttal ennél is sokkal többet jelentett azok számára a közös éneklés és hittétel, akik egyre növekvő számban részt vettek az ötszöri tömeges fellépésben. Sepsiszentgyörgy polgárai, a máshonnan idelátogatók ismét jól vizsgáztak közösségi összetartásból, emberi szolidaritásból és nemzeti önérzetből. A sajtó rajta tartotta ujját a közéleti esemény pulzusán, és híven tudósított annak céljáról, mondanivalójáról és hangulatáról, a város sokat látott központi tere pedig ismételten amolyan agorává vált, a közakarat kifejezésének nyújtott megfelelő színteret. 
A decemberi évfordulóval egybecsengően, annak tartalmára mintegy ráerősítve, egy olyan sérelem elleni békés tiltakozás bontakozott ki szemünk előtt egy hét napjaira elosztva és egyre fokozódó erővel, mely ama rendszerváltó decembert juttatta eszünkbe, s mely egy másik váltás, egy botrányossá vált kisebbségpolitikai rendszer sírját áshatja meg a folytatás rendjén. Márpedig biztosra vehető, hogy lesz folytatása, nem marad, mert nem maradhat, pusztába kiáltott szó!
Ahogy a székely önösszeszedés előrehalad, ahogy egyre világosabbá válik, hogy közügyeink irányításával csak akkor lehetünk elégedettek, ha azokat magunk intézhetjük, és nem engedjük meg, hogy bajkeverők, embertelen céljaik szolgálatában, eszközembereket ültessenek a nyakunkba. Nos, ahogy e mozgalom egyre átfogóbb lesz, és egyre nagyobb támogatottságnak örvend, úgy jutunk közelebb önmagunkhoz, a székelység ama polgári énjéhez, melynek különben mélyre nyúló történelmi gyökerei vannak.
A valamikori nemzetgyűlések visszhangját is érezni lehetett a sepsiszentgyörgyi és Székelyföld-szerte megtartott himnuszéneklési „szertartásokon”, s csak gratulálni lehet a kezdeményező és főszervező MPP-nek, valamint az RMDSZ székely szárnyának az összefogás felkarolásáért. A közvetlen demokrácia formái kelnek életre e kollektív gesztusokban, ismételten erőfelmutatás történt, s igazán eredeti módon.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jelképhasználati verseny?
Van a megyében egy rokonszenves liberálispárt-vezető, aki elítéli a román szélsőségességet, és ki is mer állni elvei mellett, számos ilyen nyilatkozatot lehetne idézni tőle. A megnyerő modorú ember azok közé tartozik, akikkel szót lehet érteni, szemben azokkal, akik saját elfogultságaik rögeszmés ismételgetésén túl egyébre nem képesek, s erősen kincstári meggyőződésük nem ismer semmilyen néven nevezendő visszakozást. Ők körömszakadtáig védik a maguk különben minden polgári úzus szerint elfogadhatatlan és elvetendő álláspontját.
Elfogadhatatlan, mert a másik, a nem román alávetését kérik azon a címen, hogy a román nemzetállamban Calafaton és Csíkmadarason ugyanazon jogok járnak mindenkinek – azaz a magyaroknak magyar minőségükben semmi. A szóban forgó önkormányzati képviselő másképp gondolkodik, ő abból indul ki, hogy valamennyien egyformán polgárai vagyunk az államnak, és ezen a jogon mindenikünk szabad, azaz a többségtől elütő nemzetiségű emberek is jogosultak a közösségüket megillető tiszteletre és jogi védelemre. Legutóbb zászlóügyben emelt szót véleménye mellett az illető úr, s nem a székely zászló kitűzhető vagy kiűzendő voltáról esett szó, hanem a több száz méteres óriászászlókról az jutott eszébe, itt tetten érhető a túlzás, méghozzá román és magyar oldalon egyaránt.
Azt hiszem, itt árnyalni kellene a kérdést, és nem egybemosni. A székely és magyar negyed kilométeres zászló a nagy menetelés idején jelent meg tájainkon, a román mintha valami egyéb zöngét hordana. Nem vitás számomra: ha csak a nagyságot nézzük, mindeniket egyforma számú négyzetméter illeti meg, de ha már olyan nemzeti jelkép, mely a román identitás kizárólagosságát nyilvánítja ki, ráadásul egy kisebbségi magyar közegben, akkor már másról is szó van.
Kérdésem akkor már így hangzik: mit üzen e jelképhasználat ott, ahol a kisebbségi népcsoport egyenjogúsításáért küzd? Nem vezet-e óhatatlanul félreértésre, illetve nem téved-e a fölény fitogtatásában e gesztus? Vagy pontosan ez volt a cél? Ha mi vonulunk fel egy sokakat egybeölelő zászlóval, akkor egy reményt éltetünk. Annak reményét, hogy küzdelmünkhöz egyre többen csatlakoznak, és az célba ér majd, ha eljön az ideje.
Olyan egyszerű korrekt álláspontot képviselni e kérdésekben. Mindig a jogaiban sértett, megfogyatkoztatott fél oldalára kell állni ilyenkor, és akkor biztosan igazunk lesz például jelképhasználat ügyében is.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Negyedszázad a „jogállamban”
Negyedszázados fennállását ünnepelte az erdélyi magyarság nagyobbik érdekvédelmi szervezete, s a szövetségi elnökben volt annyi józanság, hogy ne sajátítsa ki, hanem magának e közösségnek tulajdonítsa a huszonöt év eredményeit. Nekem ilyenkor a mártírsorsra jutott Szabédi László axiómája jut eszembe, aki máig ható érvénnyel így jellemezte helyzetünket, melyből minden létdilemmánk fakad: a román hatalom mindig csak annyit fog megadni nekünk, amennyit meg nem adnia lehetetlen.
A nyíltan kisebbségellenes rezsimek idején, a két világháború között és utóbb a hetvenes–nyolcvanas években ez egyaránt érvényesült, s tulajdonképpen a közbeeső időszakokban sem volt másról szó, arról ugyanis képtelen e hatalom lemondani, hogy ne antagonisztikusnak gondolja el a két nemzetépítést. Szemléletében – legyen az nemzeti „liberális” nyílt nemzeti sovinizmus, „proletár” internacionalista vagy bármilyen, akkor is azt az elvet követi – és milyen ragyogóan egymás kezére dolgoztak, vállat vállnak vetve e tekintetben az egykori Sziguránca és a későbbi Szekuritáté –, hogy a két nemzetépítés egymás mellett nemcsak nem fér meg, de egymást kimondottan kizárja.
Tehát ha én például egy iskolát, egyesületet, várost felállítok, azt egy másik bezárása, ellehetetlenítése, elrománosítása stb. kell hogy kövesse, mert másképp veszélybe sodródik – na, mi? – a haza. A haza, mely így minden tartalmától kiürül, mert egyfelől egyesek számára előjogok, mások számára pedig jogfosztások edényévé válik
No de az évfordulóra térve: több mint furcsa, kétlaki, sőt bizarr, önmagát jogállaminak becéző léthelyzetünkben – a mairól beszélek – sem ért el az erdélyi magyarság többet annál, amit a mai geopolitikai helyzetében megtagadni tőle már nem lehetett. Egy vagy több fokkal jobban él, mint a Kárpátok géniuszának a regnálása idején, de nemzetstratégiai kérdésekben továbbra is tilos számára az építkezés. A Mikó-ügy például azt teszi közhírré, hogy a visszaszolgáltatásnak véget vetnének, s nem egy aggasztó jel pedig azt, hogy önrendelkezési vágyait csírájában fojtanák el.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hogy ne feledjük
Ne feledd, hogy román vagy! – szólt házunk előtt a dalszöveg a hangszóróból sok-sok decibeles hangerővel, s az ablakból végignéztem, ahogy Sepsiszentgyörgy egyik főutcáján sok-sok méteres óriástrikolórt vittek kifeszítve Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulóján. Előttük pópák sora haladt, s még előbb zászlót tartó, népviseletbe öltözött lovasok vezették a felvonulást. A pár százas menetet rendőrautók fogták közre, gyalogos rendőrök kísérték kétoldalt, a csendőrség mindjárt két kisbuszt is felvonultatott mögöttük.
A felszólítás, miszerint nem szabad szem elől téveszteni, hogy „román vagy”, nyilván nem nekem szólt, lévén, hogy én másnak vallom magam, s sokan mások sem vehetik magukra, mi több, a város lakosságának háromnegyede sem, akik velem osztoznak közösségi érzésükben és hovatartozásukban. S akik szintén meghatódnak azon, ha március 15-ét sikerül ünnephez méltóan megülni, miként teszik most azok, akik büszkeséggel eltelten állnak ki az ablakba, és integetnek, vagy fényképezik a menetet, elvégre megörökítésre méltó a pillanat a látvány. Nincs mindennap január 24-e, nem lehet unos-untalan egyforma emelkedett érzéssel gondolni arra, hogy a román egységtörekvések fontos fordulópontja volt az a bizonyos januári döntés, mikor is közös uralkodót választott Moldva és Havasalföld népe, s ezzel a román nemzet közelebb került ama vágya teljesüléséhez, hogy egy állam határai közt tudja azokat, akik egy nyelvet beszéltek, egy eszmény lelkesítette őket.
A nemzetek ama népcsoportok, melyek közelebb visznek az általános emberihez való felemelkedéshez, közösségi és humánus lehetőségeink kibontakozásához segítenek hozzá, okvetlen nagy és kihagyhatatlan kollektív élmény- és erőforrást jelenetnek, olyan művelődésteremtő tényezők, melyek a nemzetek majdani zavartalan együttélésének lehetőségével is kecsegtetnek. Hogy ehhez egymás elleni sokszor véres küzdelmeiken keresztül vezet az út, az sajnos évszázadok óta gyakorlat, s nyilván az eszme egyoldalú felfogásából származó hiba, de mintha megcsillanna már néha-néha a remény, hogy egy integráltabb világban ez másként lesz, és e közösségek a soknemzetiségű és -nyelvű emberiség békés alkatrészeiként borítják elénk a még bennük rejlő gazdagság tartalmait.
Egyelőre ablakom alatt arra figyelmeztettek, nem tartozom hozzájuk. Ilyen menethez bajosan csatlakozhatom. Majd esetleg akkor, ha megtanulják, hogy valódi mivoltomban szólítsanak meg.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A földalatti „hadsereg”
Mint egyfajta időszakos rabszolgasághoz vagy jobbágysághoz, úgy folyamodtak a munkaszolgálathoz az államok a 20. század folyamán. Akár erről is elnevezhetnénk az egymást váltó diktatúrákat, amelyek az 1930-as évektől a’89-es rendszerváltásig a legkülönfélébb címeken sajtolták ki a férfiakból az ingyenmunkát. Sorkatona vagy mesterember, kisebbségi a háború előtt vagy után, úgynevezett kizsákmányoló osztályhoz tartozó vagy bármilyen mondvacsinált címen feketelistára kerülő személy – ha nem ítéltek szabadságvesztésre és kényszermunkára, akkor „dombelhárítóként” robotoltál a totalitárius államnak, jóváteendő „bűnöd”, amelyet minden ártatlanságod ellenére a fejedre olvastak. Léteztek azonban áttételesebb formái is e modern kori rabszolgaságnak.
Egyre lentebb
A csíkszentdomokosi Kristály József jórészt a Zsil-völgyi szénbányákban töltötte katonaidejét. A szolgálat csak ürügy és eszköz volt arra, hogy társaival munkaszolgálatra hurcolják az 1963-ban a család harmadik gyermekeként világra jött férfit. „A nyolcadik osztályt a hetvenes évek végén fejeztem be, tanulmányi eredményeim alapján tanáraim a továbbtanulást javasolták, de akkoriban építettük bátyáimnak – tíz, illetve kilenc évvel idősebbek nálam – a házakat, nősülés előtt álltak, kellett a pénz. A csíkszeredai traktorgyár szakiskolájában végeztem el a tíz osztályt, havi ösztöndíjat is kaptam, finommechanikusi diplomát szereztem. A traktorgyár 1981-ben nem tartott ránk igényt, átadtak a balánbányai vállalatnak, két héten belül el kellett foglalnunk az állást. Tizennyolc éves koromig az esztergályos műhelyben dolgoztam, akkor elvittek katonának, a lupényi szénbányában kerültem először a föld alá. Három hetes kiképzés és az eskületétel után pedig irány a szénfejtés.”
A lupényi bánya legmélyebb pontja 450 méter mély, az ő szektoruk 300 méteren működött. A munkavédelmi felkészítőn figyelmeztették ugyan a veszélyekre, első alkalommal mégis megtörtént, hogy többen zsúfolódtak a liftbe, mint ahogy szabad lett volna. A lift pedig a túlsúllyal folytatta az útját lefele, mellig süllyesztve az embereket az akna mélyén meggyűlt vízbe – akár meg is fulladhattak volna. A fejtést elég korszerű gépekkel végezték, szénfejtő kombájnokkal, ami levágta a szenet, az ráhullott a láncos krácerekre: kétoldalt lánc futott, s közöttük úgynevezett paletták szállították a szenet. Legalább hat ilyen szállítószalag működött a hatalmas szénfal tövében. Óriási nyomás alatt dolgoztak, a vasácsolat másfél hónap alatt szépen meghajolt. Az üreg mindig beomlott. Úgy termelték ki a szenet, hogy előbb két tárót vertek a szénréteg felé, s akkor kezdték a frontot fejteni. Ahogy szedték ki a szénréteget, és jöttek visszafelé, dróthálóval tartották meg a földet, hogy ne omoljon be, amíg fejtenek. Mikor egy szénréteget kivettek, alábújtak, és ahol elszakadt a háló, újrahálózták. A föld szépen jött le, s az a felszínen is meglátszott. Előfordult, hogy vízzel kevert sarat nyomtak be törmelékelés céljával. A módszert különben állítólag Balánbányán kísérletezték ki.
Patkányok között
„Tizennyolc hónapot töltöttünk ott, a teljes katonai szolgálatot. Rengeteg baleset volt, engem szerencsére elkerült. Azon a termelési vonalon hárman voltunk lakatos katonák minden váltásban egy öreg civil lakatos mellett. Ha elszakadt a krácer lánca, össze kellett toldani, ha a fogaskerekes hajtóművön szakadt el, meghegeszteni. Bekamerázták a fejtést és a felszínen képernyőn figyelték, mi történik lenn.”
Nem volt gond a szénporral sem, az amúgy is jóval kevésbé káros az egészségre, mint a balánbányai kőpor, ami nagyon sokak halálát okozta. Fennállt a robbanásveszély, de a szellőztetést jól megoldották. „Egy hónap után rám bízták a szellőztető táró felügyeletét, ez azt jelentette, hogy a vízgyülemléseket ki kellett szivattyúzni. Sokszor olyan nagy volt a nyomás, hogy csak hason csúszva tudtam közlekedni. Egyedül végeztem a munkám. Előfordult, hogy a sitt elején elvégeztem a dolgomat és egy beszögellésben leheveredtem. Ott szinte megettek a patkányok. A tízórainkat feltétlenül fel kellett akasztani a mennyezetre egy minél hosszabb vékony színesfém dróton, mert azon a patkány nem tudott lemászni. Ha letetted valahova, biztosan megették. Előfordult, hogy halkonzervet osztottak tízóraira a kaszárnyából – emiatt zendülés is kitört, a parancsnoknak kellett lecsendesítenie –, egy társunk pedig, aki már nagyon unta, bevágta a konzervet a sarokba, s otthagyta. Ahol szögletes lett a konzervdoboz, ott kirágták a patkányok. Én egyszer ijedtem meg a patkányoktól: csapdát állítottam, megfogtam egyet, de csak a farkát csípte oda. Elkezdett vészjelzéseket leadni, s amikor kilépek a táróba, valami surrogást hallok. Elborzadtam, amikor megláttam a rengeteg patkányt. Szembevágtam velük egy követ, mire szétrebbentek, aztán gyorsan eltapostam a sebesült patkányt. Most is megborzongok, ha eszembe jut.”
Másnapra a dögöt is megették a többiek. A bányászok különben szeretik a patkányt, etetik, irtani nem is volt szabad. A patkány ugyanis érzi a veszélyt, és jelzi, ha megnő a metánkoncentráció. Azért természetesen minden mester nyakában ott lógott a mobil metánmérő.
Betegség és zaklatás
Katonakolléga is járt rosszul, nem is egy. Egyiküket a leszerelés napján kapta el a krácer, egy ujjnyi vastag lánc, amelynek a húzófején fogak vannak, s abba akadnak bele a láncszemek. A katona átlépni akart rajta, megcsúszott, beleakadt a ruhája és betűrte maga alá, egy csángó, aki nem beszélt magyarul. Amikor a váltás végén jött a többiekért az autó, megvetették a lábukat és azt mondták, nem mennek, míg fel nem hozzák a szerencsétlenül járt társat. Megfenyegették őket, hogy nem szerelik le, büntetőszázadba küldik valamennyiüket – de nem sikerült megfélemlíteniük.
A „szervek” is nagyon korán figyelni kezdtek. Kristály József egyik osztálytársa Iaşi-ba ment egyetemre, ott belekeveredett valamibe és beszervezte a Szeku: ha nem áll kötélnek, kirúgják az egyetemről. Neki kellett jelentenie róla, de az egyik barátnőjét is beszervezték. „A szénbányában is ellentétbe kerültem egy kontrainformációs tiszttel, havonta kellett mennem kihallgatásra. Leszereléskor állok az iroda előtt, s hallom, a nevemet kiáltják. Vártam a menetlevélre, amikor kijön egy tiszt: ki az a Kristály? Mondom, én. Ez és ez a a kapitány elvtárs beszélni akar velem telefonon. Azt mondja nekem: „Măi bozgore, nu cumva să mergi acasă fără să treci pe la mine, că te aduc înapoi in cătuşe!” (Te bozgor, nehogy nekem anélkül menj haza, hogy benéznél hozzám, mert bilincsben állíttatlak elő!) Át is mentem, de nem volt az irodájában. Na, ha nincs, jegyezd fel, hogy ittjártam, kerestem, mondtam a kapusnak.”
Nyilatkozatot írt eleget, mondja, meg kérdőívet is. Volt, amit diktáltak, de írt nekik arról is, hogy a téeszekben hogyan néznek ki az állatok. Hogy milyen volt, amikor a pártfőtitkár látogatóba érkezett, s a magánmarhákat összehajtották, hogy bemutathassák a lesoványodott, kiéheztetett téesz-marhák helyett. „Az egész kommunizmus egy nagy hazugság volt. Ezt én leírtam, és nagyon nem tetszett nekik. A bátyáimat is meghordozták miattam. Miután leszereltem, még vagy kétszer zaklattak, de aztán békén hagytak. 1985-ben visszamentem Balánbányára, ezúttal már a föld alatt dolgoztam húsz éven át. Utána kedvezményesen, végkielégítéssel eljöhettem. Rengeteg volt a szilikózisos eset, sokan meghaltak időnek előtte, rokonaim is, nem egy. Nyugaton szűrővel óvják az embereket, nálunk ilyen nem volt. Pormaszkot adtak, de azt ki használta? Utóbb vízzel locsoltak, de az ötvenes-hatvanas években rengetegen kapták el a betegséget. Öt év munka után például a sógor bácsi, édesapám húgának a férje betegnyugdíjba került, még húsz évig húzta, de alig élt, nem tudott kaszálni, dolgozni.”
B. Kovács András
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mit várunk el az anyaországtól?
Egyetlen magyarról sem mondunk le – nyilatkozta a napokban Kolozsváron egy magyar kormánytag, s a kijelentést az anyaország sok, kisebbségtámogató lépése ismeretében – felsorolásukra sem lenne itten tér – nem esik nehezünkre tényekkel aládúcoltnak elismerni. Közeleg azonban egy új számla benyújtásának időpontja, s a fordulat szükségességét nem tudatosítani az önelégültség bűnébe sodorna.
Százezrek folyamodtak magyar állampolgárságért az elmúlt években, fel is vették azt, Erdélyben különösen sokan. A kötődésnek ez a kinyilvánítása ma is zajlik, de hamarosan, egy-két éven belül elérkezik természetes határaihoz, és legfeljebb az ezután világra jövők számára marad kívánt és nyitott lehetőség. Téved, aki úgy véli, hogy ez a rengeteg ember, kisebbségi népcsoportok meghatározóan döntő része csupán a schengeni útlevél, a szabadabb mozgás vagy hasonlók megszerzése céljából kérte az állampolgárságot, vagy hogy netán csupán szimbolikus gesztusnak szánta, identitását, hovatartozását kívánta egyértelműen kinyilatkoztatni, jogi okmányba foglaltatni. Olyan népközösségek ismerték ebben fel egy emancipációs törekvés támaszát, melyeket évszázados elnyomatás, háttérbe szorítás tapasztalata tanított meg arra, hogy saját állami védelem nélkül nem sok reményük van kollektív boldogulásukra.
De nem csupán anyaországi, állami védelemre áhítozik e sok ember, hanem a közösségi célok támogatásának fő helyre emelésére is. A romániai magyarság legnagyobb gondja ma az, hogy saját társadalomépítésében akadályozzák, elgáncsolják, téveszmékkel vezetik félre, és kényszerű belenyugvásra próbálják hangolni több oldalról is.
Közeleg a magyar–román államszerződés aláírásának évfordulója (szeptember 16.), mely javításának kérdését is felveti. Ez és a kisebbségi törekvések legjava, a belső és külső építkezés, az intézményépítések mai korszakhatárhoz közelítése egyaránt egy fordulat reményét élteti.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A második bécsi döntés
A két világháború közötti magyar politika nem törődvén bele az 1920. június 4-i trianoni diktátum döntéseibe, legfőbb céljának az elszakított területek visszaszerzését tekintette. Ennek lehetősége akkor csillant meg, amikor Németországnak a versaillesi békeszerződés rá vonatkozó határozatait – így a Saar vidék visszacsatolását, a Rajna-vidék újbóli felfegyverzését – sorra sikerült megmásítania. A több német–magyar és olasz–magyar kormányszintű egyeztetés után létrejött két bécsi döntés értelmében Magyarország 1920-ban elveszített területeiből kapott vissza magyar többségű régiókat.
Az 1938. november 2-i első bécsi döntés az anyaországhoz csatolta az 1920-ban Csehszlovákiához került Felvidék 87 százalékban magyarlakta déli sávját, majd 1939. március 15–18. között, feszültségek és ellenkezések dacára, Magyarországhoz csatolták a többségében magyarok és ruszinok által lakott Kárpátalját. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés a trianoni diktátum által Romániának ítélt erdélyi és partiumi régiókból mintegy 42 százaléknyi részt juttatott vissza Magyarországnak. 1941 áprilisában megtörtént Délvidék (Bácska, baranyai háromszög, Muraköz) visszacsatolása is. Az ily módon visszaszerzett területekkel az ország revíziós törekvései ha nem is valósultak meg teljesen, de a Kárpát-medence magyar etnikumának többsége újból az anyaország szárnyai alá került.
A rövid történelmi összegező után nézzük meg kissé részletesebben a második bécsi döntés körülményeit. „E történelmi jelentőségű esemény a 20. századi magyar–román kapcsolatok egyik kulcsfontosságú mozzanata, hatását tekintve pedig a mai napig jelen van, ha eltérő mértékben és ellenkező előjellel is a két nép kollektív emlékezetében” – állapítja meg L. Balogh Béni a Román–magyar kapcsolatok 1938–40-ben és a második bécsi döntés című munkájában. Az erdélyi magyarság számára a változás reménye 1940 tavaszán csillant fel, amikor a Wehrmacht 1940 nyugat-európai katonai sikerei valamennyi, Magyarországgal szomszédos közép-kelet-európai ország politikai és katonai reakcióit kiváltotta. Részleges mozgósítások történtek Romániában is, így e katonai intézkedések hatására 1940. május 13-án a magyar politikai és katonai vezetés is hasonló lépésre szánta el magát. Amikor a Harmadik Birodalom irányába megnyilvánuló határozott román közeledés miatt Erdély fegyveres visszaszerzésének lehetősége ismét bizonytalan időre tolódott ki, újabb, magyar szempontból kedvező esemény történt a térségben. Június 26-án a Szovjet­unió jegyzékben szólította fel Romániát a besszarábiai és bukovinai területek „visszaadására”. Ekkor a magyar kormány úgy határozott, hogy szintén területi igényekkel lép fel Romániával szemben. Románia engedett a szovjet követelésnek és előzetes tanácskozást ajánlott, a magyar Legfelső Honvédelmi Tanács hozzájárulásával a kormány elrendelte a honvédség – mintegy 550 ezer fő – mozgósítását. Miután a tengelyhatalmak nyomására augusztus 16. és 24. között Turnu Severinben megtartott román–magyar tárgyalások a határozott nézetkülönbségek miatt eredménytelenül zárultak, megszakadásuk előtt egy nappal a magyar kormány elhatározta, hogy döntésre viszi a dolgot. A csapatoknak augusztus 26-ról 27-re virradóan kellett a támadáshoz felfejlődniük és elfoglalniuk a keleti határon megjelölt indulási körzeteiket, hogy 28-án hajnalban a Honvéd Vezérkar főnöke parancsára a támadó hadműveletet a határ teljes hosszá­ban megkezdhessék. A magyar–román fegyveres összecsapásra végül nem került sor, mert a berlini román követ tolmácsolta kormányának a döntőbíráskodás iránti hajlandóságát. A Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés véget vetett az észak-erdélyi és székelyföldi magyarság majd huszonkét éves elnyomásának. Az utólagos kiigazításokkal Romániának 43 492 négyzetkilométer területet kellett átengednie Magyarországnak. Az 1941 évi népszámlálás alapján Észak-Erdély lakossága 2 460 000, melynek 56,6 százaléka magyar, 43,5 százaléka román és 1,9 százaléka német. (A bécsi döntés idején ezek az arányok kissé a románság javára tolódtak, hiszen mintegy 100 000 román menekült át Dél-Erdélybe, onnan pedig ugyanannyi magyar Észak-Erdélybe.) A Romániánál hagyott Dél-Erdélyben mintegy félmillió magyar ajkú lakos kényszerült maradni. A végleges déli határvonalat Kötegyán–Nagyvárad–Jádremete–Gyalu–Kolozsvár–Mezőbánd–Marosvásárhely–Nyárádtő–Nagykend–Székelyhidegkút–Fiatfalva–Székelyzsombor–Felsőrákos (majd Háromszékre érkezve:) Köpec–Miklósvár–Nagyajta–Bölön–Előpatak–Illyefalva–Kökös–Bikfalva–Nagypatak–Zágon–Kommandó–Lakóca–Sósmező vonalon jelölték ki.
„A rádió pontosan bemondta a határokat, mégpedig így: Bölöntől nyugatra, Zágontól délre. Milyen szomorú érzés volt, hogy Aldoboly oda esik, mert így részletezték: Illyefalvától délre, azaz Aldoboly, Árapatak, Hidvég elestek” – olvashatjuk Czikó Árpád visszaemlékezését B. Kovács András Szétszabdalt Székelyföld című könyvében. Kökös, sőt, Bikfalva hovatartozása pár napig vita tárgyát képezte, így a lakosság egy része meg is kezdte a magyar részekre való átmenekülést. A két települést a határmódosító bizottság utólag Magyarországnak ítélte. Íme, hogyan emlékezik az árapataki Dénes János az új határ meghúzásáról: „Úgy értelmezték egyesek, hogy az Olt folyó a határ. Ebből esszevesztek a románokkal. Úgy esszementek, hogy sógorom is két nagy pofot kapott a szomszédjától. Gábor Dénes s ezek azt erősítették, hogy Illyefalván s Dobolyon alól Vágó es a mienk. De a határ Bölönnél kiment az Oltból, s akkor át az erdőn. Hidvég, Árapatak s Erősd es idemaradt Romániához. De azért mi elmentünk a sógorommal, itt, Erősdnél elmentünk Kökösig. Ott volt a határőrség. Eleget mondtam, hogy engedjenek oda, mert ott volt túlfelől a leánykám. Engedjen oda! Nem engedett.” (Gazda József: Vissza­csatolás, Székelyföld, 2004. április)
Az örömhír futótűzként jutott el a megye legeldugottabb helységeibe is. Jellemző példa erre Kisbacon és Bölön, ahol már augusztus 30-án a fényképezőgép lencséje elé állt a falu apraja-nagyja. Szombaton, augusztus 31-én a lakosság nagy része nem vette fel a munkát, népviseletbe öltözve, mellükön a fiókok mélyéről előkerült kokárdákkal, kezükben a húsz évig félelmek közt rejtegetett nemzeti lobogókkal jelentek meg az utcán, még az épületeken is feltűnt egy-egy nemzeti színű zászló, a román rendőrség határozott közbelépésére azonban kénytelenek meghátrálni. Kisebb kilengésektől sem mentesek ezek a napok, rövid ideig húzódó letartóztatások is előfordultak. Megszólal az (Erdélyi) Magyar Párt háromszéki vezetősége. Báró Szentkereszty Béla, a párt megyei elnöke kijelenti, hogy pártja él az 1937-ben a magyarság által kinyilvánított közbizalommal, így megbízatását továbbra is érvényesnek tartja, és pártját az észak-erdélyi magyarság hivatalos képviselőjének tekinti. Felhívást tesz közzé, melyben higgadt, fegyelmezett magatartásra szólítja fel a lakosságot. Az esetleges ellenséges megnyilvánulások elkerüléséért betiltják a szeszes italok kimérését és éjszakai kijárási zárlatot rendelnek el. Zömmel első világháborús katonákból, altisztekből és tisztekből megalakítják a polgárőrséget. A tagok karjára fehér karszalag, a tisztekére egy fekete, az altisztekére két fekete csík kerül. Járőrözésüket a román hatóságok elfogadták, sőt, néhol együtt is működtek velük a túlkapások elkerülése érdekében. Kézdivásárhelyen dr. Sólyom Vilmos, Molnár Józsiás és Bálint Vince ugyancsak falragaszokon intik józanságra a város és a vidék lakosságát. Közben megindul a román karhatalom, a tisztviselők és katonatisztek eltávozása, s ezzel egy időben a magyarok „népvándorlása” a visszacsatolt részekre, nemcsak Dél-Erdélyből, de Románia más területeiről is. Ők részben rokonoknál, ismerősöknél találnak szállásra, másokat iskolai internátusokban és különböző intézmények vendégszobáiban helyeznek el. Pompiliu Georgescu alezredes, vármegyei prefektus Szentkereszty Béla báróval és Lazăr csendőr­őrnaggyal szeptember 7. és 10-e között vidéki körútra indul, melynek során több ízben kijelenti a lakosságnak, hogy ezzel az úttal szimbolikusan átadja a megye fölött gyakorolt hatalmát Szentkereszty bárónak. 8-án körrendeletet intéz a főszolgabírói hivatalokhoz, polgármesterekhez, a csendőrséghez és rendőrséghez, melyben bejelenti, hogy a magyar hadsereg 12-én veszi át hivatalosan Háromszék vármegye területét. Továbbá felszólítja az illetékeseket, hogy 10-én a rendelkezésükre bocsátott autóbuszokkal Brassó irányában hagyják el a megye területét. 12-én, csütörtökön a délelőtti órákban Georgescu ünnepélyes búcsúbeszéd kíséretében adja át a megyeházát Szentkereszty bárónak, aki válaszbeszédében megköszöni azt a méltányos magatartást, melyet a megye lakossága, különösen a bécsi döntés után, a prefektus részéről tapasztalt. Itt említjük meg, hogy a magyar kormány rádió útján felkérte a román vasúti és postai tisztviselőket, hogy a cserénél lehetőleg az utolsó pillanatig maradjanak a helyükön és végezzék munkájukat. A magyar hadvezetés a bevonuló honvéd csapatok magatartására nézve előírta, hogy egyrészt azok „fellépése legyen imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős”, másrészt pedig, hogy „a fontosabb műtárgyak, üzemek stb. őrzésére visszahagyott román katonákat meg kell óvni a lakosságban 22 év alatt felgyülemlett bosszúvágy esetleges kirohanásaitól, gyalázkodástól, bántalmazástól” és „a visszavonuláskor megbecsülő bánásmódban kell részesíteni” őket. (Román–magyar viszonnyal kapcsolatos iratok jegyzéke, 1938–1945. Hadtörténelmi Levéltár, Budapest) (folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Derűs emlékezés
Kézdivásárhely után Sepsiszentgyörgyön is bemutatták B. Kovács András Vándorszékely hazatalál. Egy ragaszkodás története című kötetét, mely a kézdivásárhelyi születésű, Bélafalván élő, Sepsiszentgyörgyön dolgozó Boldizsár Béla élettörténetét meséli el.
Szerdán este a megyei könyvtár Gábor Áron Termében tartott könyvbemutatón – miután Szonda Szabolcs könyvtárigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, a szerző B. Kovács András pedig röviden ismertette a kötet megírásának körülményeit, és bemutatta interjúalanyát – Boldizsár Béla sajátosan ízes, humoros stílusában maga mesélte el röviden élete néhány fontosabb fejezetét. Az est meglepetésvendége Sebestyén Rita középiskolás diáklány volt, aki saját versét szavalta el a hallgatóságnak. Boldizsár Béla gyulafehérvári kántoriskolai élményeiről, házasságairól és hat gyermekéről, külföldi kirándulásairól, sokféle szakmájáról, a rendszerváltás utáni kalandos munkáséveiről, gyermekeivel kapcsolatos viszontagságairól és mostani életéről, az általa szervezett munkássztrájkokról, Márton Áron püspökkel való kapcsolatáról, az elismerésekről és kitüntetésekről, amelyeket rangos magyarországi politikusoktól kapott, saját politikai és társadalmi szerepvállalásairól, valamint egészségi gondjairól mesélt, melyek közül egyesek vaklármának bizonyultak, de amelyek egy anyajegy miatt végül komollyá változtak.
Bámulatra méltó az életkedv és elégedettség, amellyel visszatekint, a derű, amellyel életútjának kudarcait, szomorú eseményeit is szemléli és szemlélteti. Kemény harcához kitartást kívánunk, hogy egyszer majd vidám történetei közé sorolhassa anyajegyes kalandjait is.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kitüntetés a LAM Alapítványnak (Orbán Balázs-díj)
Átadták a székelyföldi megyei önkormányzatok által alapított Orbán Balázs-díjat, amelyet idén Lányi Szabolcs professzor, Bakó Béla ferences szerzetes és a LAM Alapítvány kapott.
A VI. Székelyföld Napok keretében Csíkszeredában átadott díjat azoknak a magán- és jogi személyeknek adományozzák, akik sokat tesznek a közös székelyföldi ügyekért, valamint elévülhetetlen érdemeket szereznek az egységes Székelyföld-kép kialakításában, a térség sajátos hagyományaira alapozott modernizációjában.
Hargita megyéből Lányi Szabolcs professzort, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai oktatási helyszínének első vezetőjét, Kovászna megyéből a LAM Alapítványt, Maros megyéből Bakó Béla (Pál atya) ferences szerzetest díjazták.
A LAM Alapítványt B. Kovács András újságíró méltatta. Az alapítvány történelmi jelentőségű regionális modernizációs kísérletet kezdeményezett Székelyföldön, ugyanis az ezredfordulón gazdasági és társadalomfejlesztési mozgalmat indított, (...) amely alaposan kivette részét a vidékfejlesztésből, és mára Kolozsvárig terjedő hálózattal segít az övezeti felzárkóztatásban – mondotta. Miklóssy Ildikó, a Sapientia adjunktusa laudációjában Lányi Szabolcsról úgy fogalmazott: a professzornak nagy érdeme van a székelyföldi egyetemi központ megteremtésében, ami hozzájárult a térség oktatási hálózatának megerősödéséhez.
Tamási Zsolt, a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója méltatásában Pál atyáról kijelentette: Székelyföld nehéz helyzetbe kerülő társadalmi rétegeit, csoportjait segíti folyamatosan a méltó emberi élethez. A vállalt börtönpasztoráció és cigánypasztoráció mellett az általa megálmodott és működtetett Szent Erzsébet Társulat keretében árva és félárva gyerekeknek nyújt lehetőséget a szeretet megtapasztalására.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az oktatásügy ellentmondásai – Kinek nem áll érdekében, hogy tanulóink megtanuljanak románul?
A címben is szereplő, sokakat foglalkoztató, sokak által megszenvedett kérdés megválaszolására Keresztély Irma volt megyei főtanfelügyelőt kértük fel, álláspontja lefegyverzően őszinte. Levonható következtetés: a román politikumnak nem érdeke, hogy a kisebbség elsajátítsa a román nyelvet, mert akkor itthon marad. Részlet egy hosszabb interjúból.
– Mit szól a nagy vitához, ami a román nyelv oktatása körül folyik? Hogy baj van, az meglátszik az érettségi eredményeken, a kisebbségi gyerekek megengedhetetlenül nagy hányada kimondottan hátrányos helyzetbe kerül emiatt, és ez egész életpályájára, továbbtanulására kihat, esélyegyenlőségén esik csorba. Kidolgoztak – többek között a csíki Sapientia EMTE-n – alternatív tantervet is, reformról beszélnek, mégis mindig elakad a bevezetése.
– Tudok róla, Kovásznán szerveztünk is egy konferenciát, ahol bemutatták nekünk az elkészült anyagokat, és megindokolták, miért kell a magyar gyerekeknek alternatív tanterv és tankönyv a román nyelv másként való tanulása végett. Itt indulásból az volt a gond, hogy idegen nyelvként nem lehet, mert a többség nem fogadja el, hogy az övé idegen nyelv lenne. Félreértés, félremagyarázás. Valóban kidolgozták, leadták, de ahogy a minisztérium működik, számomra már érthetetlen. Ezt már nem tudtam elviselni. Én mindig előrébb tartottam egy-két lóhosszal, ütemterveket dolgoztam ki, kezdtem el alkalmazni. Akkor jött egyik napról a másikra az átirat, és az egészet lesöpörték az asztalról. A kollegám szemrehányást tett: ugye mondtam, megint elsiettük a dolgot?
– De ott fenn vajon miért nem képesek logikusan felépített ütemterv szerint dolgozni?
– Ahol mindenki kakas a maga szemétdombján, ott nincs alárendeltségi viszony. Ami a kisebbségi államtitkárságot illeti, annak kabinetje és a kisebbségi oktatásért felelő vezérigazgatóság például nincs egymásnak alárendelve. Mindkettő amúgy lóg a szerkezetben, és az államtitkár nem tudja utasítani a vezérigazgatót. Ez egy példa csupán, de az összes többi így működik. Ha én valamit, személyes jó kapcsolataim révén, kijártam, az megvolt, de nem akadt egy államtitkár, aki mellém álljon. Ez így nem rendszer, mert a feje tetején áll. Jöhetnek-mehetnek a miniszterek, semmi tekintélyük nincs a hivatalon belül. Ezek a programok, tantervek elfekszenek a fiókokban. Évtized óta várjuk, de csupán a harmadik osztályig jutottunk el a románoktatás reformjában. És azt mondja a miniszter, az egészet sutba vágja, kezdjük elölről az egészet. Ha tizenkét évig húzódik valami, mindig jöhet egy új miniszter, aki elődje ötletét elveti. Én sokat bombáztam kérdéseimmel őket a románoktatást illetően. Tudja, mi volt válasz? Nem előzheti meg a kisebbségi románoktatás öt szinttel a többségit! Meg kell várni, amíg a román utoléri.
– Az pedig egy helyben topog…
– Lehet, elfogult vagyok egy kicsit, de néha az az érzésem, hogy Romániában nincs elég kompetens szakember, aki felvállalja a közoktatás átfogó reformját. Politikus van elég, de szakember nincs. Vagy ha vannak, nem tudják érvényesíteni a tudásukat, mert erős ellenérdekelt hálózatok alakultak ki a pályázatok körül, az érdekek összefonódnak. Meghívnak külföldről egy előadót, aki értelmes dolgokat mond, annak 4–500 eurós órabért fizetnek egy előadásért: az uniós pénz bejött és kiment. Mi maradunk azzal, milyen okos dolgokat mondott, de a következő lépés elmarad. Egyszerűen nincs politikai akarat a közoktatás reformjára, és sajátosan nincs a románoktatás reformjára kisebbségi iskolákban. Kezdetben azt gondoltam, politikai az akadály.
– De mostanra benne van a törvényben, és évek óta mégsem történik semmi. Miért nem?
– Az érettségin végeztem összehasonlítást a jegyek közt úgy, hogy a román jegyet kihagytam. Összehasonlítva a román és magyar anyanyelvűek eredményeit, három vizsgajegy figyelembevételével. És kijött, hogy Kovászna megyében a magyar diákok 28%-kal jobban teljesítettek, ha a romántól eltekintettünk, mint a románok a saját anyanyelvükön. Ez óriási különbség! Ezekre mindig hivatkoztam felterjesztéseim indoklásában, mikor a román nyelv másként való tanítását kértem a kisebbségieknek, hozzátéve, hogy igenis meg akarják tanulni a nyelvet, mert itthon kívánnak érvényesülni. Erre írásbeli választ soha nem kaptam. Nekem most már egészen határozott meggyőződésem, hogy a román hivatalosság részéről nincs akarat arra, hogy a magyar gyerekek helyesen megtanuljanak románul. Márpedig ha a magyar gyerek nem tud megtanulni jól románul, mert unos-untalan elgáncsolják, akkor neki ez a tárgy teher. Következésképpen alig várja, hogy valahogy ötössel átmenjen a vizsgán, és a többiekkel együtt lendül át a kerítésen, elhagyja az országot, és máshol próbál érvényesülni a magyar anyanyelvével, az angol- és némettudásával. Itthon nem tud, és nem akar jövőt építeni, mert ebben őt a romántudása megakadályozza. Így akarják az országot kiüríteni?
B. Kovács András
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Kevés diák, fokozódó reformigény
Kerestély Irma korábbi főtanfelügyelő az oktatás égető gondjairól
Háromszék megye nemrég leköszönt főtanfelügyelője az alábbiakban a tanügyi rendszer várható, nemegyszer drámai változásairól mond őszinte véleményt. A szakképzés, a tanulói létszámcsökkenés, a fejkvóta-rendszer mind-mind szóba kerül, végül a követendő külföldi példákat ajánlja a szülők, a diákok és a hatóság figyelmébe. Újabb részletek egy hosszabb interjúból.
– Lemondásával kinek a kezére jut, amit épített?
– Én tudatosan készítettem elő a vezetés átadását egy kollégámnak. Nem bíztam a véletlenre, és remélem, nem fogok csalódni Kiss Imrében. Ő kezdő matematikatanár volt, amikor engem kineveztek főtanfelügyelőnek, és személyes példám által is nevelgettem, amíg iskolaigazgató volt. Ővele egyesítettük az Olt Textiliskolát és a Perspektíva Szakiskolát, így fejlődött fel a Kós Károly Szakközépiskola. Hogy most gondjai vannak, az azzal magyarázható, hogy egy ideje évente 500–800-zal kevesebb a tanulók létszáma a megyében.
– Ez azt jelenti, hogy egyes iskolák a tanulólétszám drasztikus csökkenése miatt meg fognak szűnni?
– Igen, és ez hangsúlyosan a szakiskolákat fogja érinteni, ha nem történik meg a közeljövőben a szakképzés új alapokra helyezése, presztízsének visszaállítása. Másrészt, amiről a statisztikai felmérések egyelőre hallgatnak: a cigánygyermekek száma gyarapodik, a magyar cigányoké jobban, mert többen vannak. A mi „kozmetikázott” statisztikánkat a cigányok mentik meg. A szomorú persze az, hogy óvodába és elemibe még elmennek, de ötödiktől „eltűnnek”, a cigánygyermek nem tanul tovább. A népszámláláskor kevés cigányt írtak össze, de sok községben már többen vannak, mint a magyarok. Távlatilag ez kihat az iskolák jövőjére. Ha iskolát kell bezárni, a tanárokat is el kell majd bocsátani. A megoldás az lenne, ha sikerülne az oktatásban megtartani ezeket a cigány gyermekeket is.
Fejkvóta és szórvány
– Nem túl nagyok az osztálylétszámok? A fejkvóta-rendszerre is, amit pár éve vezettek be, sok a panasz. Bár a kisebbségi iskolákban némileg más kulcs szerint számolják ki, mennyi pénzt osztanak le egy-egy gyerekre.
– Az egész fejkvóta-rendszer tévedés. Mi mindig húsz év eltolódással követünk másokat. Nagyon sok európai ország már lemondott erről a finanszírozási modellről. Magyarországon már rég rájöttek, hogy a normatív rendszer a csőd szélére vitte a közoktatást, és ezáltal működésképtelenné vált sok település iskolája, óvodája. És akkor egy éve mit tettek? Minden újság tele volt azzal, hogy Orbán Viktor „újracentralizálta” az iskolákat. Hogy erre miért volt szükség? Mert így a gyereklétszám csökkenéséből fakadó problémákat hatékonyabban tudták kezelni, a nevelésre fordított pénzt felhasználni. A tanyasi iskolákat az önkormányzatok nem tudták eltartani. Most kisbusszal beviszik őket a központba, ahol szaktanár foglalkozik velük. Ez nálunk is gond. Szórványból hozzuk be ide? Ha otthon hagyjuk, román osztályba íratják, és elvész a magyar közösség számára.
– És akkor mi lenne erre nézve a megoldás?
– Most dolgozunk a romániai magyar oktatási stratégián. De a meghallgatásokon egyértelműen az derült ki, hogy gyermeklétszámtól függetlenül kell megoldást találni, hogy minden gyermek anyanyelvén tanulhasson. Otthon vagy egy szórványkollégiumban? Erre nem születtek még egységes megoldások. Mert nem is lehet egységességben kezelni az egyedi, sajátos eseteket. Nekünk magyarként, Romániában, nem szabad megfeledkeznünk egy lényeges dologról: a romániai magyar oktatás amellett, hogy a munkaerőpiacra, az ott elfoglalt pozícióra felkészítő folyamat, egy másik, rendkívül jelentős funkcióval is bír: a magyar identitás megőrzésének eszköze, illetve a család, az egyház mellett annak legfontosabb színtere.
A duális képzés
– Amit a szászok 2012-ben vezettek be a brassói Kronstadt Német Szakiskolában, a duális képzés megszívlelendő tanulságokat kínál?
– Bizony! Tulajdonképpen egy három pilléren alapuló partnerség keretében létrehozták azt a német duális képzéshez hasonló szakképzést, amely 100%-ban biztosítja a hároméves képzés végén a fiatal munkahelyi alkalmazását. A partnerség a Német Ipari Kamara, a brassói önkormányzat és a megyei tanfelügyelőség között jött létre. Célja a 2012-ben létrehozott iskola működtetése. A bevezetett képzés nem teljesen azonos a német modellel, de amit a romániai jogrendszeri keretek lehetővé tettek, az megvalósult. Egy-két nap elméleti képzés az iskolában, három nap üzemi képzés, gyakorlat. A gyakorlati képzést biztosító cégek szerződést kötnek az iskolával, illetve gyermekekkel, és ösztöndíjat biztosítanak minden tanuló számára a képzés teljes idejére, ami 200 lej készpénz, a gyakorlat idején ingyenes szállítás és ingyenes étkeztetés formájában biztosított. Felszerelést, munkaruhát is biztosít a cég. Ehhez még 200 lej ösztöndíjjal járul hozzá az önkormányzat.
– Melyek a kézzelfogható előnyei a duális jellegű képzésnek az előbb említetteken kívül?
– A gyakorlati képzés a három év alatt nagyrészt azon cégeknél zajlik, ahol az alkalmazás is biztosított. A három év után a tanuló egy nemzetközileg elismert szakképzési oklevelet kap, amelyet bármely országban érvényesíthet. Elsőbbséget kap az alkalmazáskor, de ugyanakkor nincs kötelezettsége a gyakorlati képzést biztosító céggel szemben. Szabadon választhat munkahelyet. Bejár az iskolába ingyenes elméleti oktatásra, a cégnél a gyakorlati oktatás folyik, ösztöndíjban részesül az önkormányzat, azaz az állam részéről. Már hat osztály végzett 200 tanulóval, s minden gyereknek van munkaszerződése. Nyolcadik osztályt követően lehet beiratkozni. Főleg Brassóban és környékén működő külföldi cégek számára képez szakembereket (INA Schaeffler, Dräxlmaier, Stabilus, Elmas stb.). Olyan a szakképzésük, hogy már másnap munkába tudnak állni.
Nem multikra van szükségünk
– Más országokban is van erre példa?
– Több országban tanulmányoztam a duális képzést, Németországban, Belgiumban, Dániában, Spanyolországban. Főleg a németek és a belgák nagy hagyományokkal rendelkeznek, és kitűnő eredményeket mutatnak fel a szakképzés területén. A duális képzés nem csak a képzéssel kezdődik. A vállalkozói szféra megfogalmazza és az ipari kamarák által előterjeszti a tananyagot, az elvárásaikat és azt, hogy milyen képességekkel kell rendelkezniük a tanulóknak, illetve milyen készségeket kell elsajátítaniuk a három év alatt. Visszatérve hozzánk: ne álmodozzunk arról, hogy a multik Kovászna megyébe fognak letelepedni. Nekünk az nem is lenne jó. Brassónak már 400 ezer lakosa van, ott van mire alapozni. Nálunk kis családi vállalkozásokban kellene gondolkodni. Olyan mesterségeket oktatni, melyeknek ezekben vennék hasznát a tanulók. Belgium nemzeti jövedelme 80 százalékát kis- és közepes vállalatok termelik meg! A középréteghez tartozó emberek munkaerőigényét kellene nekünk is kielégítenünk. Ez nem teljesen új ötlet, Romániában már működött hasonló.
– Közelítünk mi ehhez valamelyest?
– Apránként. A megyeszékhelyi inkubátorházban az ASIMCOV sok ilyen jellegű kezdeményezéssel dicsekedhet. Létrehozták a különböző szakmai területeket összetartó/összefogó klasztereket. A jövőt illetően ezen klaszterek, az ipari kamara és a szakközépiskolák együtt kell, hogy megfogalmazzák, milyen szakmai képzésre van igény a munkaerőpiacon, és milyen támogatások által próbálják a nyolcadik osztályt végzetteket megnyerni a szakképzés érdekében. De a hazai vállalkozók is nehéz helyzetben vannak. Egyrészt egy vállalkozás profitorientált, másrészt a romániai törvények nem támogatják kellőképpen a vállalkozót abban, hogy befektessen a képzésbe. Egyrészt megfelelő törvényeket kell alkotni, melyek a vállalkozókat segítik a szakképzés támogatásában, másrészt a vállalkozóknak is fel kellene ismerniük, hogy a haszon később jelentkezik, amikor a képzett fiatalok náluk állnak munkába. Tehát saját leendő alkalmazottaikat nevelnék ki. Méghozzá úgy, hogy hasznukat vehessék. Hogy van-e példa rá a megyében? Kimondottan a duális jellegű képzésre, sajnos, nincs. Vannak együttműködési szerződések iskolák és vállalkozók között, amely a gyakorlati képzés egy részét kihelyezi a céghez, de nincsenek a duális rendszerre vonatkozó megállapodások, belefoglalva a többi juttatást és lehetőségeket is. Próbálkoztak a konfekcióiparban, de az nem igazi duális képzés. A Kós Károly-iskolának is vannak tanulói nadrággyárban, de a cégek ezért nem tudnak fizetni, mert nem tudják leírni adójukból, hiányoznak a törvényes keretek. A gyerek ímmel-ámmal dolgozik, mert nem látja hozadékát. Partneri szerződés van az oktatói központ és a szakcég között, de hiányzik a harmadik pillér, a gyerek és a szülő, e nélkül sántít a dolog.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Lejártak Neptun napjai!
Új román–magyar paktumot sürget egy kisebbségi politikus, képviseleti elitünk bukásáról értekezik egy elemző. Alighanem korszakhatárhoz érkeztünk, mert az érdekvédelem mindenütt falakba ütközik, közösségünk közhangulata sem volt még ennyire rossz a kilencvenes évek eleje óta. A demokratikus visszacsatolás rendszere nem működik, a központi hatalom helyi kiskirályai egyik visszaélést a másik után követik el, a sérelmek egyre halmozódnak.
A gazdasági válságból kivezető ösvény hiába látszik megnyílni, ha nem társul hozzá megfelelő politikai kibontakozás. A magyar népközösség esélyegyenlőségének biztosítása – mely kérdés különben állandó odafigyelést igényel, ebben szünetet tartani nem lehet még válságmentes időkben sem – teljességgel elakadt, s az ország és jogrendje kimondottan rükvercbe váltott az utóbbi fél évtizedben.
A bajok gyökere úgy fogalmazható meg – s ez ’90 februárja óta egyvégtében érvényes kórisme –, hogy az erdélyi magyar társadalom-építés tilalom alá esik. Ezt teljesen elgáncsolni ugyan nem mindig sikerült a visszahúzó erőknek, de mára úgyszólván lehetetlenné vált. Nem csoda, hogy anyaországi támogatást kérnek, akik a holtpontról a kérdést ki szeretnék mozdítani, miként az új paktum igénylése sem véletlenül most vetődött fel. A hol neptuninak, hol másnak nevezett régi ugyanis már elviselhetetlen.
Valljuk be, a magyarság parlamenti képviselete is elsúlytalanodott, mégpedig pontosan ama ellentmondás miatt, amit az akkori alku tető alá hozói agyaltak ki. Egy nemzeti népközösség képviselete nem működhet kizárólag politikai pártként, mert akkor csak töredékesen és csak hébe-hóba tudja ellátni feladatát. Elfogadhatatlan, hogy csak akkor képes érdekérvényesítésre, amikor kormányon van. (Különben láthattuk, ennek is komoly hátulütői vannak, amikor kormányszolidaritásból kénytelen önmegtagadó módon viselkedni.) Egy kisebbségnek külön kisparlamentre és saját ügyeiben vétójogra, azaz autonómiára van szüksége, különben minden egyéb csak porhintés és látszatdemokrácia.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A többségiekkel közösek a kudarcaink
A román demokrácia minőségi tesztjének számítanak a román–magyar viszonyok – állítja minapi írásában Gabriel Andreescu, az ismert emberjogi aktivista, a hiteles kevesek egyike. (Krónika, január 15–17.) Magyarán abból, ahogyan hozzánk viszonyul a román politikai és állami elit és az egész hivatalosság, kiolvasható, mennyire jutott saját belső életének az európai normák szerinti átrendezésében. Ennek megfelelően bukik meg a vizsgán, vagy kap éppen átmenő jegyet, szerencsésebb esetekben.
Azért írtam átmenő jegyet, mert sajnálatos módon nem egy esetben mintha valóban ilyen alacsonyra helyezte volna a lécet, és csak amit éppen muszáj volt, adott meg, illetve ahogy a nép mondja, amolyan szemszúrásból egy keveset, hogy magát a kontinens közvéleménye előtt kedvezőbb színekben tudja feltüntetni. Hangvételem szkepszisét messzemenően indokolja, hogy pillanatnyilag épp mélyponton vannak ismét e kapcsolatok, még ígéretek sem hangzanak el, pedig azokkal időnként nem fukarkodik a beváltásukkal már sokkal szűkmarkúbban bánó hatalom.
No, de mi igazolja Andreescu állítását, miért lettünk mi nemzetként és kisebbségként is amolyan lakmuszpapírja a román jogállamiság minőségének? Ha számba vesszük a többi hazai kisebbséget, be kell látnunk, igazán „emberére” mibennünk talált vagy találhat a többségi nemzet, etnikai közösségként, valamint Erdély történetével való összefonódottságunk miatt ugyanis valóban nincs hozzánk fogható széles e honban.
Az erdélyi magyarság mind társadalmának tagoltsága, mind lélekszáma és magas igénynívója okán a legnagyobb kihívást jelenti minden demokratikus törekvés számára – az tehát, ahogy mihozzánk, társadalomépítő igyekezetünkhöz viszonyul a román hatalom, tulajdonképpen annak is fokmérője, mennyire jutott saját, a közösségén belüli demokratizálás szükségességének felismerésében. Egyetlen példa: az 1990. márciusi marosvásárhelyi pogrom, az iliescánus három mandátum évtizedekkel vetette vissza a belügyi hagyományok felszámolásának a társadalmi egészség szempontjából létfontosságú műveletét, s ennek levét a mai napig isszuk – fuldoklásig –, többségiek és kisebbségiek egyaránt.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tudor Arghezi és József Attila
Izgalmas és fordulatos nyomozás eredményeként bizonyította be hitelt érdemlően Ferenczes István költő a korábban már többször felmerült állítást, hogy Tudor Arghezit egy Bukarestben került székely cselédlány hozta a világra. A múlt század egyik legjelentősebb román költője ezek szerint annak az Ergezi Rozália nevű nőnek a gyereke, akinek – számtalan sorstársához hasonlóan – meglehetősen sanyarú sors jutott a regáti kiszolgáltatottságban, de akivel a Teodorescuként anyakönyvezett, apja által elismert fia végig törődött valamilyen formában, jó ideig például háztartásában, gyermekei mellett tartotta. (Igaz, Ergezi Rozália életét végül öregotthonban fejezte be.)
A tények tisztázásának magyar szempontból nem csupán az édesanya székely kötődése miatt van jelentősége, hanem azért is, mert összevethető azzal, mennyire más összefüggésbe kerülhet egy hasonlóan „zűrös” tényállású származás, a József Attiláé egy másik nemzet műveltségében. Arghezi maga ugyan nem titkolta, hogy valódi édesanyja kicsoda, de azt csak szűk baráti köre ismerte, s a tény annyira nem volt köztudott, hogy bizonyos irodalomtörténészek kimondott fabulációnak állítják be. De még ezen is túltesz az, aki valóságos misztifikációként küzd ellene, és agyal ki egy képzelt, szalonképesebbnek vélt származást a költőnek.
A sokat szenvedett Arghezinek meglehettek a maga indokai, amiért a kérdésben nem kívánt külön homályoszlatásba kezdeni, ezeket nem firtatjuk. A tény, hogy írói nevét édesanyja családnevéből faragta, mindenképpen ékes bizonyítéka marad ragaszkodásának.
József Attila a maga kendőzetlenül megvallott származásából – „Anyám kun volt, az apám félig székely, /félig román, vagy tán egészen az”– átütő erejű példázatot formált A Dunánál című versében a néptestvériség eszméje védelmében. A gondolat, miszerint „rendezni végre közös dolgainkat” – ez lenne a Duna menti népek fő adóssága is közös jövőjük iránt – tulajdonképpen nem volt idegen Tudor Arghezitől sem, s Ferenczes István, a csíki költő tanulmánya a Székelyföld folyóirat januári számában ezt valóságos kultúrtörténeti tett erejével hangsúlyozza.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mindennapi olvasmányunk volt
Gyűjteményes kötetben jelentek meg Magyari Lajos lezárult irodalmi életművének javát tartalmazó versei a minap Czegő Zoltán szerkesztésében a sepsiszentgyörgyi ARTprinter Kiadónál. A kötet kapcsán érdemes felidézni, s e hasábokon különösen indokolt, hogy a szerző másik nagyszabású teljesítményének pontosan a Székely Hírmondó nyújtott nyilvánosságot.
Nem szükséges fukarkodnunk a jelzőkkel: Háromszéken páratlan publicisztikai teljesítmény volt a Magyarié, aki éveken át napi rendszerességgel szemlézte és kommentálta a közéleti eseményeket, mindig ahhoz a hírhez szólva hozzá, ami a leginkább foglalkoztatta a közvéleményt, és ami a leginkább értelmezésre szorult. Utolsó, kórházban töltött napjai egyikén mondotta a nagybeteg költő a látogató elismerő szavaira reakcióként, a nyakára mutatva: „Innentől felfele nincs semmi bajom”. Cseke Péter, a média szakprofesszora üzente neki: vezércikkei annyira megfeleltek a műfaj Kossuth megszabta szabályainak, hogy diákjaival tananyagként használták a kolozsvári egyetemen. 
Az évtizednél hosszabb ideig tartó és egyetlen lapszámot ki nem hagyó jegyzetsorozat halála előtt három nappal szakadt meg, s utolsó írása, visszatekintve, szellemiségében akár végrendeletnek is minősíthető. Az utolsó két szó a nemzeti gondolatot félti belső rombolóitól, s aggodalma korántsem volt alaptalan. 
A magyarság jogvédelmét feladatuknak tekintő írástudók közé tartozott, s versei olvastán is érdemes eltűnődni azon, hogy a transzilvanizmusból, mely oly magas színvonalú magyar irodalom ihlete volt a két világháború között, milyen maradandó gondolatok testálódtak ama nemzedék utókorára, így a Forrás nemzedékek íróira is. Ennek felvállalását elvetik a rendszerváltás után felröppent rajai a honi magyar irodalomnak, a maguk arcélének mindenáron másként való megrajzolását keresvén. Holott annak humánumeszménye máig érvényes.
Noha a történelmi Erdélyt megalkotó három nemzetből mára kettő maradt a porondon, ráadásul többségi részről nagyon gyenge támogatást kap a néptestvériség eszménye, a többségi nemzetállamképzés pedig kimondottan kiebrudaló mozdulatokat tesz mindenki más fele, annál fájóbb az aktualitása az elárult közös jövőtervnek, s Magyari nem hagyta megtéveszteni magát, miként utolsó írásai – versek és publicisztikák – egyaránt tanúsítják.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)