Magyari Lajosra emlékeztek
Szonda Szabolcs könyvtárigazgató személyes hangú, rövid felvezetőjével indult Magyari Lajos gyűjteményes verskötetének bemutatója kedd este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. Az igazgató egyik meghatározó diákkori élményéről mesélt – melyet a nyolcvanas évek végén, Magyari Lajos A föld igézete című kötetének bemutatóján élt át –, majd átadta a szót azoknak, akik barátként, kollégaként ismerték és ennek megfelelően méltatták a tavaly elhunyt költőt, újságírót, a Háromszék volt főszerkesztőjét, az egykor magát baloldalinak valló politikust.
Czegő Zoltán költő-író-újságíró lírai hangvételű emlékezésében elmondta, Magyari Lajos életének hetvenhárom éve alatt állandó frontállapotot élt meg, akkor is, ha ebben volt egy-egy megnyugtató időszak. Mint mondta, a költő három társadalmi rendben és az ezeket követő háromféle rendetlenségben vállalta mindazt, amire elhivatott, amivel megbízatott, és bár költészete földrajzilag szűk körű, tenyerén tartja a magyar nemzet minden fiát szerte a földgolyóbison. Czegő szerint a szülőföld szeretete Magyari valamennyi versében föllelhető, ő volt a népi költészet egyik utolsó jelentős képviselője, akinek minden gondolatmenetében oszlopos erővel jelenik meg a megmaradás kérdése, de nem börtönfalakban és rácsokban, hanem a szabadság imádatában és óhajában. „Boldog lehet az a költő, akire egy nép emlékezik, akit egy nép tart magáénak” – zárta méltatását Czegő Zoltán. Willmann Walter újságíró-szerkesztő elmondta, akkor került közelebbi kapcsolatba Magyarival, amikor a hetvenes években kollégák lettek a Megyei Tükörnél, ahol Tompa Ernő azt mondta neki, ha valamit nem tud, kérdezze meg Lajostól. Willmann szerint hihetetlen tudása volt Magyari Lajosnak, aki a kilencvenes évek elején egy baráti beszélgetés során pontosan megjósolta, hogy mi fog történni Romániában a következő öt évben. Mint mondta, bár élete végéig tollal írt, öröm volt együtt dolgozni vele a Székely Hírmondónál is, mert hihetetlen logikával építette fel a szövegeit, amelyek mögött fegyelmezett, pontos, kitűnő megfigyelő- és íráskészséggel rendelkező embert ismerhetett meg az olvasó. B. Kovács András író-újságíró arról mesélt, hogy Magyari Lajost őstehetségnek tartotta, mert élőszóban is nyomdakészen fejezte ki magát, a vezércikkeit pedig úgy írta, hogy tíz percig sétált a folyosón, aztán leült, és negyedóra alatt elkészült a szöveggel. Szerinte páratlan értékű publicisztikai teljesítmény volt a Magyarié a romániai magyar újságírásban, nem véletlen, hogy vezércikkei – belső felépítésük, képdús nyelvezetük és a szerző rendkívüli fogalmazási készsége miatt – a tananyag részét képezték a kolozsvári egyetem újságírói tanszékén. B. Kovács elmondta, eljön az idő, amikor újra politizálni fognak a költők, és újra értékként tekintenek a lesajnált transzilvanista írókra, akik életművei közül a Magyari Lajosé az egyik legkimagaslóbb. Az est végén Czegő Zoltán, a kötet szerkesztője elmondta: eddig még kiadatlan versek is vannak benne, és bár a költő kézirataiban nincsenek évszámok, már megegyezett a kiadóval, hogy az utánnyomásnál a már kiadott költemények első megjelenésének dátuma is bekerül majd.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A főszerkesztő
Most, hogy Magyari Lajos versei gyűjteményes kötetben kerültek az olvasó elé, s a lezárult költői életmű illő méltatásban részesülhet a laikus és a szakember részéről egyaránt, most, hogy publicisztikai életművének számbavételére is vállalkozik tán valaki, érdemes kitérni bár egy jegyzet erejéig arra is, ami mulandóbb értéke működésének, mivel már csak emlékeinkben él.
Főszerkesztői munkájáról van szó. Szerkesztői gyakorlatra már korábban szert tett, de kiemelkedő teljesítményt igazán ’89. december 22-e után nyújthatott, mikor is a felszabadulás élményének hatása alatt, az elődjét elcsapva, vezetővé választottuk azon a kora délutánon. Másnapra ki is jött az új lap, az emberek egymás kezéből kapkodták ki a sajtószabadság első termékeként, nem hiszem, hogy hasonlót láthatott volna valaha a sepsiszentgyörgyi utca.
Telitalálatnak számítom a címválasztást is, mely szintén Magyaritól származik, aki előbb Háromszéki Tükör-t mondott ötletként, majd a Háromszék mellett cövekelt le. Telitalálatról van szó, hiszen politikai-közéleti, sőt világnézeti programot is hirdettünk egyúttal eme összetett tulajdonnévben, mely a székelység történelmének egész múltját magába foglalja, és egyben az önigazgatás igényét is jelezte, tehát tulajdonképpen a mai autonómiakoncepciókig ível.
Számomra főszerkesztői tartásának legemlékezetesebb eleme az marad, ahogy a példaadást művelte. Írást illetően nem prédikálni kell, hanem meg kell mutatni, hogyan kell csinálni – mondotta, miközben valósággal ontotta magából a jobbnál jobb vezércikkeket. Távol állt tőle minden indoktrinációs vagy tekintélyuralmi nyomás, figyelmes volt a munkatársak iránt, és akit saját törekvései vezéreltek, a tehetség mindenkori hívásának engedve, azokat hagyta alkotni, írni, terepre járni, anyagot gyűjteni, és támaszt nyújtott hozzá. Nem véletlen, hogy az ideológiai kizárólagosságtól is tartózkodott, többszólamú lapot szerkesztett, annak a két és fél évnek a kollekciói valóságos történelemkönyvekként forgathatók ma is. Megyei státusát egy lap nem is őrizheti meg másként, míg a fanatizálódás csak beszűkülést és olvasóvesztést hozhat.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Leomló tornyok
Az erődtemplom fala közvetlenül az országút mellett ágaskodott, szokatlan magasságával a leggyorsabban hajtó sofőrök figyelmét is felhívta magára. Legalább öt méterével igazi várat idézett. Ráértünk, a nap is sütött, nem volt semmilyen okunk rá, hogy ellenálljunk a kísértésnek, és ne próbáljuk meglátogatni. Előkerült a szomszédságból a gondnok, s egy jó húszcentis rozsdás kulccsal ki is nyitotta nekünk a szász erőd kapuját és az evangélikus istenháza ajtaját, mi több, azt is megengedte, hogy a falépcsőkön felmásszunk a toronyba, ahonnan kilátás nyílt az egész takaros településre.
A kilencvenes évek elején vagyunk: még nem éktelenítették el romos, elhanyagolt házak a faluképet. Az erőd is jól tartotta magát. Elmélázhattunk azon, hogy a népi gótika és barokk jegyeit viselő eme építmények ölelik – a némileg szerényebb székely testvéreikkel együtt – Európához a mi Erdélyünket, s hogy bizony e szorgos népcsoport által is lett a háromnemzetiségű országrész a középkorban az, ami volt, s aminek kőbe faragott műemlékei, íme, állják az idők ostromát.
Illetve hát állták. A szászveresmarti erődtemplom, amiről a fentiekben szó esett, azonos azzal, amely a hírekbe a minap amiatt került be, hogy tornya szépen összeomlott, s maga alá temette a főhajó egy részét is. Nem telt el negyedszázad a szászok exodusa után, s már nemcsak a házaik jó hányada, kiürített falvaik legreprezentatívabb közösségi építményei is romosodásnak indultak. Az evangélikus egyháznak hívek híján nyilván nincs anyagi ereje ahhoz, hogy karbantartsa azokat. Pár kiemelt emlékművön kívül – ilyen a prázsmári, a szászkézdi, a szászfehéregyházi és még vagy kéttucatnyi országos jelentőségű műemlék – a többi hatszázra bármikor lesújthat a veresmarti sorsa. De még ahol meg is mentik az enyészettől (példa rá a szászhermányi parasztváracska, mert idegenforgalmi értékét felismerte a román önkormányzat), ott is úgy tálalják a turistáknak, mintha a község mai lakói építették volna.
A népe nélkül maradt épített örökség legjobb esetben is kiürült, gazdátlan csigaház, tele velük szép Erdélyországunk. Nehogy e sorsra jusson a mi őseink hagyatéka is. 
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tizenkét éve várjuk a kisebbségi törvényt
Zegernyés idők járnak az erdélyi magyarságra, a hivatalok egyre vadabbul packáznak velünk, tudomásunkra hozván százszor és ezerszer, hogy a közintézmények nem a mieink. Ha meg arra vagyunk kíváncsiak, hogy akkor kik irányítják azokat, ugyancsak furcsa válaszokat kapunk. Túlontúl nagy befolyáshoz jutottak bennük a jogbitorlók ahhoz, hogy ne rájuk fordítsuk figyelmünk. Akik a közjogot saját zsebük és redves szívük megtöltésére használják. Emiatt ezek az intézmények igazából a többségiek érdekeit sem szolgálják, mivel egyre antidemokratikusabban működnek. 
A román nemzetállam ma saját népe boldogításának feladatát sem látja el. De mindez nem vigasz a kétszeresen is semmibe vett kisebbségeknek, akiknek jogait kimondottan lábbal tiporja, és még ki is oktatja őket, ha észrevételezni merik, hogy éppen nincs minden rendben e kies hazában. 
Jelképes erejű gesztus volt a Temesvár hősének kiosztott kitüntetés méltatlan visszavonása, de sérelmeink netovábbja épp a kisebbségi törvény immár tizenkettedik éve tartó tologatása a törvényhozás asztalán. Miközben Brüsszelbe hazug jelentéseket küldözgetnek arról, hogy jogi penzumukat, ami az esélyegyenlőség biztosítását illeti polgáraik számára, letudták már. Az utóbbi évek jogfosztásai az erdélyi magyarságot a diktatúra utolsó keserves évtizedére emlékeztető sanyarú helyzetbe taszították. Mintha ‘89-ben nem is következett volna be semmilyen fordulat, mintha a kontinens keleti fele a történelmi nyomor sarából nem verekedte volna ki magát, mintha maradt volna minden a régiben. Még a Nyugathoz csatlakozás nagy előnyei is fonákjukra fordulnak az elkeseredés e pillanataiban, mikor a nyereségek is veszteség képét öltik.
Románia újabb történelmi mélypontjára látszik süllyedni. Fokozott nemzetközi figyelem és okos belső fegyelem és tettvágy mozdíthatja ki e holtpontról, s nem vitás, hogy a magyar népcsoport elvárásainak kielégítését, akárcsak ‘89 decemberében, kiemelt hely illeti meg e bizalmi és gyakorlati válság leküzdésében.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

20 év - 2223 lapszám - 45 000 újságoldal - 180 000 cikk
Köszönjük olvasóink, ügyfeleink bizalmát! 
Lapvárta
Ambrus Attila
Kis híján fél évtizede annak, hogy sajtótörténeti előadásomat így fejeztem be: „Elégedett lennék, ha öt év múlva azzal kezdhetném egyik írásomat, hogy az erdélyi magyarok azonosságtudatának megőrzésében, a sajátos identitás kialakításában központi szerepe volt és van a magyar nyelvű sajtónak.” S lám, most erre – a Székely Hírmondó újraindulásának huszadik évfordulóján – okom van. Elégedetten nyugtázhatom, hogy az újraalapítók, a lap munkatársai és az olvasói is méltóak a negyvenkilences elődökhöz.
Akkor, negyvenkilencben volt becsülete a sajtónak. (A szó mindkét értelmében.) A közösségnek szüksége volt a hiteles információkra, a reményt nyújtó vezércikkekre, s a szabadságharc vezetői is fontosnak tartották ezt. Így történt, hogy amikor Bem József az általa a gazdaságilag legfontosabb erdélyi városnak tartott Brassóban már működő nyomdát talált, a Debrecenből magával hozott gépet szeretett székelyeinek ajándékozta. Ezen nyomták ki Kézdivásárhelyen 1849. június 7-én Háromszék első újságját, a Székely Hírmondót. 
A húsz évvel ezelőtt újra indult lap feladata ma nem kisebb és nem könnyebb, mint a Fogarasi P. Jánosé. Biztosítania kell a helyi (kis)közösségi lét fennmaradásának feltételeit. Vissza kell adnia a székelységnek önértékelését és önbizalmát. Kisebbségi életünk és egyetemes magyarságunk legnagyobbjai, művészek, írók, tudósok, lelkészek, politikusok rendszeres szerepeltetésével segítenie kell a szellemi vérkeringés felfrissülését, a kapcsolatok kiépülését, a (magas) kultúrának a hajszálerekig való leáramlását.
Ezt – naponta olvasom! – a Székely Hírmondó az elmúlt két évtizedben lehetőségeihez mérten meg is tette. Kívánom, hogy az elkövetkező évtizedekben is a Bem apótól nyomdát, szabad sajtót, újságot kérő háromszékiek leszármazottjainak, szellemi utódainak szolgálatában állhasson a lap, megérje, hogy a köz jó hangulatát jó híreivel fokozhassa, s reményt nyújtson a reményre építkezőknek.
Isten éltessen, Székely Hírmondó!
(A szerző háromszéki születésű újságíró, az úgyszintén 1849-ben alapított Brassói Lapok főszerkesztője.)
Megyei lapot ünneplünk
B. Kovács András
Második évtizedét zárja illő megemlékezéssel a Székely Hírmondó, s külső munkatársaként magam is üdvözlöm az esemény alkalmából. Mint aki hosszú évekig másik hajóban eveztem, mi több, annak vízre bocsátásában is részt vettem, nem kívánom dicséretekkel elhalmozni, nem vallana jó ízlésre. Viszont szívesen papírra vetem, mit nem jelent számomra, és úgy vélem, olvasói számára sem a Székely Hírmondó, melyet különben megérdemelten tekint igazi megyei fórumnak híveinek mai tábora.
A Székely Hírmondó mindenekelőtt nem egy piacidegen módon szerkesztett és adminisztrált újság, és e tény egy piacgazdaságban az egyedüli olyan helyzetfelismerésre vall, mely anyagi függetlenséget szavatolhat. Mindez a sajtó- és véleményszabadságról jutott eszembe, mellyel élni koldusként nem lehet.
A Székely Hírmondó már indulásakor sem vette semmibe azt a drámai változást, mely az írott sajtó egész mai állását döntő módon meghatározza. A tévé, a film, a rádió, az internet, az elektronikus média elsőbbségének korában a nyomtatott lapoknak egész külalakjukban, írásaik terjedelmében, a tudósítói-cikkírói hozzáállásban, hogy egyebet ne mondjak: a címek adásában és a tördelésben is muszáj alkalmazkodniuk az új olvasói elvárásokhoz is.
Abban pedig hatalmas és nagyon összetett ízlésváltás figyelhető meg.
A Székely Hírmondó nem egy szólamra hangszerelt lap, az egyoldalúság sem politikai, sem ideológiai szempontból nem jellemzi, emiatt is nem hirdeti egy egyedül üdvözítő álláspont vagy nézet mindenekfelettiségét. Nem szócső, hanem újság. Így munkatársainak önálló véleményét, egyéniségét nincs miért eltipornia vagy egyneműsítenie. Nem infantilizálja olvasóit sem, tájékoztatás címén nem rágja szájukba azt is, mit szabad gondolniuk, az ítélkezést nemegyszer rájuk bízza, és jól teszi.
No de hadd zárom azzal a kívánsággal: harmadik évtizedében sikerüljön még teljesebben betöltetnie vállalt hivatását, s ötvözze még hatékonyabban szabad vitafórum-jellegét a kisebbségi jogvédelemmel, ezek lévén tevékenységének az engem leginkább lekötő oldalai.
Arról, hogy nem buta az olvasó
Sántha Attila
Istenem, hogy telik az idő, mondom egyre gyakrabban, mikor egy-egy 25, 20 vagy 15 évvel ezelőtti esemény ünneplésére hívnak meg, vagy csak egyszerűen bejelentik, fiú, azaz tata, újra eltelt ennyi és ennyi év. Most például Kocsis Károly lapigazgató (akkor még szervusz, Karcsi, fekete hajjal) szólt, hogy húsz évvel ezelőtt jelent meg a Székely Hírmondó legelső száma, emlékszem-e?
Hát már hogyne: annyira kisméretű volt, kevés oldalszámú és kékes, hogy gyermekgyógyászok alig adtak volna neki pár megjelenést. Akkoriban nem éltem itthon, viszont a lehető legtöbbször jártam haza, így aggódtam is a lapért eleget, hogy megéri-e a holnapot, lesz-e újságja Kézdiszéknek. Elég az, hogy ‘96 nyarán, vakációban azon kaptam magam, vendégszerkesztő vagyok a lapnál (bármit is jelentsen ez), és ott gürizünk hármacskán a szerkesztőségben, nagy lelkesedéssel. No meg közben jól érezzük magunkat, be-benéztünk a Korzó irodalmi kávéházba is, ahol sok kulturális dolog forgott ott fenn akkoriban. A lap túlélte a nyarat, aztán az évet, majd az évtizedet, és öt éve megyei napilap lett.
A kilencvenes évek elején sokat beszélgettünk – amikor még Kocsis Károly az Európai Időnél dolgozott szerkesztőként – arról, milyennek is kellene lennie egy kistérség vagy megye lapjának. Az egyik legfontosabb elvárásunk az volt, hogy legyen élő: ott kell lennie mindenütt, és a legégetőbb dolgokról szóljon. Nem lehet azt csinálni, hogy olyasmivel töltjük meg a lapot, ami csak egy-egy réteget érdekel. Nem lehet azt csinálni, mondtuk, hogy a fejünket a homokba dugjuk, és nem beszélünk a kényelmetlen dolgokról. Mert az előtt, hogy az olyan kérdésekhez érjünk, mint például: kell-e, érdemes-e oktatni az olvasót, fel kell szolgálni neki az információt, azt, ami nem hirdetés. (Egy időben ez is volt a lap jelmondata: „Hír az, amit nem akarnak, hogy megtudj. Minden egyéb csak reklám”.) Ez alapján pedig az olvasó – aki sokkal okosabb, mint gondolnánk – úgyis eldönti, miről mit akar gondolni.
Húsz év alatt a világ is, mi is változtunk. Azt viszont kijelenthetem, a lap elég sokat beváltott abból, amit az induláskor elgondoltunk.
Hiteles tükörkép kell
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Egy újság születésnapján mindenekelőtt a szólásszabadság jut eszembe. A felelősen értelmezett szólásszabadság, amelynek nincs köze a szabadossághoz, sem a fölhígult nyelvezethez, de annál több a kimondott, a leírt szó felelősségéhez, hatalmához. Úgy gondolom, egy egészséges társadalomban a sajtó szabadsága soha nem válhat le erről a felelősségről, hiszen a közösség tájékoztatása sem pusztán napi feladatteljesítés, hanem hivatás és szolgálat, amelyhez alázat kell. Nekünk, közéleti szereplőknek az a dolgunk, hogy megteremtsük a kellő terepet a szólásszabadság, a sajtószabadság gyakorlására, hogy biztonságba helyezzük ezeket az értékeket, alkalmasint pedig kiálljunk és megvédjük, amikor úgy látjuk, hogy veszélybe kerültek.
Közösségünk szabadságjogairól való éves leltárkészítésünknek magasztos kerete nemzeti ünnepünk, március 15. Pedig lehet, hogy ehhez a számvetéshez sokszor nem is fennköltségre, nem is az ünnep szentségére van szükségünk, sokkal inkább arra, hogy hideg fejjel mérleget vonjunk arról: mink van, miben szenvedünk hiányt, és miről gondoljuk azt, hogy veszélyben van. Ennek keresztmetszetét kell naponta viszontlátnunk a sajtóban is, ami nem könnyű feladat, de annál nemesebb küldetés. Olyan hiteles tükörkép kell, amelyből mindannyian tudjuk, mi a dolgunk, mit kell tennünk közösen azért, hogy fedezékbe helyezzük mindazt, ami számunkra érték. Az ilyen felelősségteljes együttgondolkodásra mindig nyitott lesz a romániai magyarság politikai érdekvédelmi szervezete, én magam pedig – az újságírói szakma egykori gyakorlójaként – ennek az elvnek meggyőződéses támogatója.
További eredményes közösségszolgálatot kívánok a Székely Hírmondónak!
„Kívánjuk a sajtó szabadságát…”
Toró. T. Tibor, az EMNP stratégiai alelnöke
Az írott szó szabadsága nagy vívmány, egy közösség egyik legfontosabb joga. Nem véletlenül került a ’48-as „márcziusi ifjak” 12 pontja közé a kitüntetett első helyre: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését”.
Ma, a Székely Hírmondó új folyamának 20. születésnapján ugyanolyan időszerű ez a kérdés, mint 168 évvel ezelőtt. Igen, kívánjuk a sajtó szabadságát. Szeretnénk, ha újságaink, sajtómunkásaink legjobb szándékuk és tudásuk szerint az igazat és csak az igazat mutatnák meg, úgy, ahogyan az megtörtént vagy elhangzott. 
A közösség szabadságának egyik fokmérője sajtójának szabadsága. Szabad sajtó nélkül nincs szabad közösség. A sajtó szabadsága pedig a nagy közösségi eszmék, célok és értékek iránti elkötelezettséget jelenti, és nem az annak jegyében fellépő csoportok többé vagy kevésbé átlátható politikai céljainak kiszolgálását.
Kívánom a Székely Hírmondó szerkesztőinek a szabadságot, hogy legjobb tudásuk és erkölcsi értékeik szerint írhassák az igazat. Mert írni is és élni is csak úgy érdemes. 
Kívánom a Székely Hírmondó olvasóinak, hogy mindig az igazat keressék az írott szó mögött. És ha nem találják, ne menjenek el mellette szó nélkül. Mert rajtuk is múlik a sajtó szabadsága, nem csak a szerkesztőkön. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nyitni külföld fele
Negyedszázados érdekvédelmünk mérlege korántsem pozitív. Most, hogy az utóbbi 26 év közéleti küzdelmeinek majd minden sovány eredménye megsemmisülni látszik, ideje komolyan számot vetni a kilátásokkal.
A tulajdonképpeni közösségépítés ugyan hozott sikereket, de amit fő vívmánnyá kentek fel, a nyelvi jogok paragrafusainak rendszere minden ízében recseg-ropog, ugyanis a törvénybe iktatás korántsem jelentette egyúttal annak következetes alkalmazását is. Napjainkban pedig éppen annak vagyunk tanúi, hogy bajkeverők még eme cikkelyeket is felszámolnák, antidemokratikus tervezeteket nyújtva be a törvényhozásba. Oda jutottunk, hogy hiába tudjuk, a két évtized folyamán a jogkorlátozó hivatalok írott malaszt sorsára juttatták a nagy keservesen megszavazott jogszabályokat, meglétükben a puszta lehetőséget vagyunk kötelesek védeni.
Igazuk lett azoknak, akik a kollektív jogépítésben látják már régóta a követendő utat. Ennek járhatósága és célszerűsége volt a mindenkori vita tárgya, de akár egyik, akár a másik álláspontot osztottuk a múltban, nem férhet sok kétely ahhoz, hogy ezentúl új kurzusra lesz szükség. Tanácsosjelölt-állításkor is ildomos megszívlelni, kikre ruházzuk azt a szerény hatalmat, mely eddig számunkra a helyhatóságokban adva volt.
De mindenekelőtt a nemzetpolitikai prioritásokat kell újragondolni. A saját intézményhálózat megalapozása elkezdődött az ezredfordulón, néhol a falak is félig felhúzattak, de a betetőzés elmaradt. A kisebbségi önrendelkezés önálló vezetőszervek, saját költségvetés nélkül el sem képzelhető. A kultúrautonómiát persze adományként senkitől meg nem kaphatjuk, civil szervezetekre alapozva azonban már lépni lehetne egyet előre, s nemzetközi figyelmet kellene végre ébreszteni a további építkezés érdekében. A román elit ma enyhén szólva nem sok hajlandóságot mutat annak felismerésére, hogy saját javát is szolgálná, ha a demokrácia kiteljesedése irányába vinné tovább mind az ország, mind a kisebbségpolitika ügyét, ezért az eddigieknél sokkal nagyobb mértékben kellene nemzetközi szervezetekre támaszkodni e kérdések tematizálásában.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy árnyékjelentés hasznai
Jó lenne, ha fordulatot jelezne az RMDSZ érdekvédelmi politizálásában az az árnyékjelentés, melyet bevallottan a Cioloș-kormány által összeállított jelentés cáfolataként tett közzé és nyújtott be az Európa Tanácsnak. Az eddigi három kormányjelentéshez ugyanis a szövetség nem fűzött megjegyzést, első alkalommal történt meg, hogy – ezt már tarthatatlan álláspontként értékelve – illetékes kontinentális szervezethez fordult árnyékjelentésében.
Ezzel alighanem véget ért egy olyan két évtizedes periódus, melyben mindenekelőtt a belső alku lehetőségeit kívánta kiaknázni, ami önmagában nem lett volna hiba, a baj inkább abban van, hogy ennek kizárólagos jelleget tulajdonított. A magyarellenes előítéletek azonban olyan mélyen gyökereznek a román politikai elit befolyásos köreiben, a magyarellenes uszítás olyan elterjedt a közmédiában, a magyar szervezetek annyira visszaszorultak a közéletben, a szövetség annyi kudarcot szenvedett el eddigi taktikáját követve, hogy most váltásra szánta el magát. Hogy ebben mennyi a helyzet szülte kényszerűség és mennyi a célrendszeri újítás, elválik a továbbiakban, de nagy hiba lenne a visszatérés a korábbi évek illuzórikusnak bizonyult reményeihez és módszereihez.
Az alaposan megszerkesztett árnyékjelentés valódi közösségi sérelmeinket veszi számba, s ezek száma alaposan felszaporodott az utóbbi öt évben, de leginkább az a kisebbségi kerettörvény hiányzik, mely nemzet- és társadalomépítésünk alapdokumentuma kellene, hogy legyen, s már szinte 12 éve nyújtották be. Az akkori tervezetet ugyan erőtlennek minősítette a magyar közvélemény, és az utólagos tanulságok miatt változtatni kell rajta, de egy jogi kiindulópontra okvetlen szükség van.
A panasz, adva lévén az elnyomás rendszerszerűsége – ezt a dokumentum külön kiemeli ( Székelyföldön „tervszerűen kivitelezett, folyamatos jogtiprás” zajlik, állapítja meg) – nem maradhat kedvező visszhang nélkül. Az unióban, annak ellenére, hogy általános érvényű jogi szabályozás nem létezik, sok pozitív kisebbségi példa van a dél-tiroli osztrákoktól a finnországi svédeken át a dániai vagy belgiumi németekig és tovább. Mára oda jutottunk, hogy az unión kívüli országokban – lásd a szerbiai magyarokat vagy a macedóniai albánokat – is jobban áll az esélyegyenlőség ügye, mint Erdélyben.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Miben áll a kisebbségi korrupció?
A korrupcióellenes harc jegyében áll a romániai közélet már jó ideje, s Isten látja lelkünket, mélységesen indokoltan, hiszen minden nemzetközi becslés szerint az állam e tekintetben a legérintettebbek közül való. Feltehetjük a kérdést, milyen kórismét állíthatunk fel az erdélyi magyar társadalmon belüli korrupcióról, annak mértékéről és fajtáiról például.
E társadalom függőségi és alárendeltségi viszonyban van a többségitől, nyugodtan kimondható tehát, hogy amannak minden rákfenéje megtalálható szövődmények és fertőzés formájában emebben is, legfeljebb a benne forgó pénzösszegek kisebbek, mert a magyar elit befolyása is kisebb, következésképpen sokkal kevesebb köz- és magánpénzhez fér hozzá, emiatt alighanem nagyságrendi különbség mutatkozik az elsinkófált, bezsebelt stb. összegek kapcsán. (Közpénz esetében a bűn persze nem kisebb, hiszen a magyar társadalomnak annál nagyobb szüksége lenne rá. No de másról szeretnék itt szólni.)
Történelmünk egyik mélypontján, a hetvenes-nyolcvanas években figyelhettük meg, hogy pártállami nyomásra egyre alkalmatlanabb vezetők kerültek a kisebbségi intézmények élére, a végső cél egyre nyilvánvalóbban az volt, hogy e kontraszelektált emberek teljesen szétverjék belülről a magyar intézményeket, s előkészítsék a talajt a magyarság teljes beolvasztása vagy elüldözése-kivándorlása számára. Akik jogaink két és fél évtizede vajúdó törvénybe iktatását, ezt az „egy lépést előre, két lépést hátra” táncot figyelik, azok nem tagadhatják, hogy az asszimilációt vagy elüldözést célzó nyomás talán a kilencvenes évek elején volt még ilyen erős, mint épp napjainkban. Ez megmutatkozik a választott és kinevezett magyar tisztségviselők viselkedésében is.
A főhatalom arra törekszik, kétkulacsosokat tenyésszen ki sorainkban. Amikor az erdélyi magyarság kilencvenévnyi tapasztalata abban összegeződik, hogy kulturális és területi önrendelkezést kér magának saját ügyei intézésében, akkor vezetőink értékét nyilván azon kell lemérni, e célokhoz hogyan viszonyulnak, hogyan viszik ezeket gyakorlatilag közelebb a megvalósuláshoz. Önkormányzati képviselőjelöltjeink kiválasztásában sem lehet más a mércénk.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely városünnep
Ott voltam a születésénél, s nem feledhetem. A Szent György Napok a diktatúra által halálra ítélt, agyonmanipulált polgári társadalom feltámadásával ért fel a kilencvenes évek oly ígéretesen induló elején. Annyira más volt, mint a korábbi korok államosított „ünnepei”, a kivezényelt tömegek kényszerű ücsörgése a tereken!
Ki emlékszik például arra, hogy ha egy-egy ilyen alkalommal az éljenzés, a hatalom imádására fölszólító jelszavak skandálása nem volt elég hangos, akkor hangszóróból és szalagról ráerősítettek a külön ezzel megbízott emberek, a végén gépileg ment minden, a harsogó műlelkesedés úgy tombolt a tapstereken, mintha valami mély válságot kellene elfojtania, mint ahogy valóban az is volt a célja. A feltörő tiltakozás hangját sokáig, megengedhetetlenül hosszú ideig el is fojtotta. Románia a személyi kultusz őrületének jó két évtizedes példáját produkálta, s amikor a diktatúra mégis összeomlott, iparkodtunk visszanyerni hitünket az ország európai küldetésében.
E hit azóta csak külön erőfeszítéssel tartható – nem fonnyadt viszont meg a városünnep, melyet akkor alapított lakossága, egyben a valamikori, évszázadokig szabadon lefolyó vásárok hangulatát is feltámasztva, beleoltva a székely hagyományok hasonlíthatatlan ízeit. Az első alkalmak a szárba szökő civil társadalom spontaneitást és okos szervezést kiegyensúlyozottan elegyítő kezdeményezését jelentették, magát a sokáig várt szabadság élményét. Ha azóta az ún. fogyasztói mentalitás meg is kísérelte a maga képére átgyúrni az ünnepet, leszögezhetjük, ez szerencsére maradéktalanul nem sikerült neki, a Szent György Napok megőrizte majd minden eredeti értékét, benne egy polgárosodásának kiteljesedésére, saját sorsának irányítására törekvő közösség ünnepli önmagát.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Próbatételek
A kétezres évtizedben új csoportja jelentkezett az erdélyi magyar politikában indulni kívánóknak.
Meg akarták törni azt a politikai monopóliumot, amit az addigi közéleti szereplők birtokoltak, úgy látták, új alapokra kell helyezni a közképviseletet, merőben más elvek és irányvonalak mentén kell azokat ellátni. A választás szabadságát kívánták visszaadni honfitársaiknak, s az első választásokon minden járatlanságukból fakadó hibáik és téves döntéseik ellenére, nem kis sikerrel jártak, megyénkben például bizonyos tisztségek esetében megközelítették, vagy túllépték a harminc, sőt még a negyven százalékot is. Közülük pár év leforgása alatt sokan lemorzsolódtak, mások visszavonultak, és kiléptek a politikum szférájából, van, aki más tevékenységi területet keresett. A pluralizálódási kísérletek átfogó elemzése még várat magára. Nem egy akkori szerepet vállalótól hallottam azonban olyan történetet, mely egy pontban mindig összecseng. A kisebbségi politikusra nehezedő megpróbáltatásokról van szó.
Az akkor önmagukat jelöltetők ugyanis azt tapasztalták hamarosan, hogy felkeltették a hatóságok figyelmét. Semlegesnek tekintett szervekről van szó, amilyen az adóhivatal, a rendőrség vagy a munkaügy és hasonlók. Akinek például valamilyen vállalkozása volt, azt különféle ellenőrök kezdték látogatni, mi több, eljárás is indult nem egy rokon által birtokolt cég ellen, mások hétvégi háza körül kezdtek kutakodni, akadt, akinek gyereke biztonsága miatt kezdett el aggódni a hatóság, a túlgondoskodás olyan formáit produkálva, hogy az a legkevésbé gyanakvókat is megijesztette volna. Több újdonsült politikusnak lélekemésztő eljárási procedúrákat kellett végigcsinálnia, melyek új szerepvállalásával állítólag semmilyen kapcsolatban nem álltak.
Ami minden közéleti szereplő aranyszabálya, hogy semmilyen zsarolásra alkalmas eszközt nem szabad ellenfelei kezébe adnia, az a kisebbségiek esetében fokozottabban igaz. Nekik ráadásul még mondvacsinált vádakra is fel kell készülniük, ha a hiteles képviselet feladatát el akarják látni. A nyilvánosság védelmére talán ők szorulnak rá a leginkább.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Korunk kulcsfogalma
Akik időnk felét a diktatúrában éltük le, igazán megérdemeltük volna, hogy némi ízelítőt kapjunk a jogállamiságból, netán a jóléti állam némely előnyéből is. E helyett „szabadság” címén a kiszolgáltatottság felfokozódása jutott ki nekünk, a jóléti szolgáltatásokat pedig vendégmunkásként keressük valamelyik nyugati állam munkaerőpiacán. Illetve már ott is hiába maholnap, mivel a migránsáradat teremtette szükséghelyzet elmosta azok jó részét.
Így történt, hogy nem egy mai nemzedék számára nem a bejáratott polgári demokrácia vagy a létbiztonság, fogyasztói kielégítettség lett a kor kulcsfogalma, hanem az a rendkívüli spektákulum, melyet a korrupció mindent behálózó szövevénye produkál, s melynek ma felfejtése folyik nem egy tekintetben. Feneketlen mélységeinek feltárulása számos tanulságot kínál, és némileg magyarázattal szolgál arra, miért távozott a megvesztegetések e paradicsomából a munkaképes lakosság harmada legalább olyan tájakra, ahol a közpénzekre támadó harácsolók kisebb eséllyel fosztogatják a közvagyont, és ahol méltányosabb bánásmódban részesül a kispénzű közember is a hivatalokban. Ahol nem muszáj milliomosnak vagy befolyásos főmuftinak lenni ahhoz, hogy hivatalos ügyeit el tudja az ember simán és időben intézni.
Lexikonok által forgalmazott meghatározása szerint a korrupció vagy megvesztegetés „olyan törvénybe vagy közerkölcsbe ütköző cselekedet”, mely révén valaki pénzért, egyéb juttatásért „jogosulatlan előnyhöz juttat másokat”. Szándékomban áll a továbbiakban, következő jegyzeteimben taglalni a korrupció fajtáit, de mindenekelőtt a különbségtételt tartom fontosnak a kis- és a nagykorrupció között. A vendéglátó-ipari egységekben pincéreknek osztott borravaló nem korrumpáló tényező, a világ bármely sarkán megtalálható, és szokásjogilag is rögzült. Egy tekintetben azonban érintkezik a korrupció problémakörével. Amikor a tulaj azzal szab meg alacsony bért pincérének, hogy az majd a mellékessel úgyis kiegészíti, akkor már baj van, és annak a fanarióta hagyománynak a nyomára bukkanunk, mely a hazai közerkölcsöket évszázadokig rombolta és rombolja ma is.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A globális erők berendezkedése zajlik?
A román politikai elit egyre több hangadója tesz utalásokat arra, hogy idegen hatalmak harcának színterévé vált az ország. A többnyire áttételes célzások nem kívánják nevén nevezni az egymással mérkőző feleket, sőt kimondottan kerülik azok azonosítását, de a célzások egyre áttetszőbbek.
A politikai kommentátorok rögtön felneszeltek a dologra, s mára a sajtóban hasonlóan óvatos, korántsem szókimondó, de egyre sejtelmesebb megfogalmazások jelennek meg arról, hogy a valóban párját ritkító korrupcióellenes hadjáratnak is sok köze lehet hozzá. Ha mindezt ama összefüggésbe helyezzük, melyről korábban hírt adtak hazai és a nemzetközi források, hogy a Balkánon valóságos kémháború bontakozott ki a nagyhatalmak között, akkor előttünk áll egy meglehetősen összetett háttérsztori, mely indokát szolgáltatja a román politikai elit mai nyugtalanságának.
Úgy tűnik, e politikai osztály nem ok nélkül tart attól, hogy megtizedelése vagy éppen lecserélése van folyamatban, felváltása korábban létrejött vagy most alakuló érdekszövetségekkel, s ebben átfogó aktorokkal működnek együtt amazok belső ügynökei. Kommentátorok azt is megkockáztatják, hogy maguk a titkosszolgálatok is kettészakadtak volna. Nagyhatalmi érdekre vezetik vissza a hevességéből nem veszítő korrupcióellenes hadjáratot, melyet a közvélemény szükséges és üdvözlendő sebészeti műveletnek tart, elvégre ki tagadhatná, hogy Európa egyik e tekintetben legbetegebb társadalma százszorosan rászolgál e gyógyításra.
Igen ám, de aki saját nexusait látja felgöngyölítve, akinek saját érdekei sérülnek a korrupcióellenes ügyészség pergőtüzében, az, mint látjuk és halljuk egyre gyakrabban a tévében, és olvassuk a sajtóban: a „nemzeti érdekek” állítólagos sérelmét panaszolja fel. Hogy ebben nem lehet igaza, ha saját vétkei fedezésére szövetkezett a hasonszőrűekkel, az persze bizonyos, de a nemzeti-népi-kisállami érdekek és értékek újbóli meghatározásának szintén eljött az ideje, mert a globális pénzügyi tényezők, a nagyhatalmak, a nemzeti tőkét eltaposó multik nem válogatnak különösebben eszközeikben.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A hígított demokrácia esetei
Ötven- és hatvanezer közöttire becsülik azon elhunytak számát, akiket évente úgyszólván a kórházi fertőzések „tesznek el láb alól”, azaz akik haláláért e szolgáltatás tökéletlen volta a felelős. A bulvártévék napok óta abból élnek, hogy a hígított fertőtlenítőszert forgalmazó hazai cég szennyesét teregetik, minden szóba jöhető és elképzelt kombinációt számba vettek már. No de a lényeg pár szóba is sűríthető, s így még inkább drámaian hangzik, mert töményebben igaz: gyógyítás helyett ölnek is a kórházakban, s mint az említett eset bizonyítja, nem elkerülhetetlen balesetről, hanem lelkiismeretlen nyerészkedésről van szó.
De hányszor tapasztaltuk már, hogy egy intézmény nemhogy nem teljesíti rendeltetését, hanem pontosan fordítva működik, megoldás helyett gáncsol, ügyintézés helyett a kereket köti! Egy fonák társadalmi állapotot képeznek le a tévés botránysorozatok, s létünk valóságos botránya, hogy ilyen világban vagyunk kénytelenek élni.
Olasz- és Németországban évtizedekig dolgozó mérnök mesélte minap, hogy amikor először kikerült Nyugatra, a német rendszeretetet és eredményét találta a legszembeötlőbbnek. Az első években, amíg megszokták, az volt az örökös érzésük, hogy megfigyelés alatt tartják őket. „Társaimmal egyszer egy öntözőcsőből ittunk, és a gazda nem zavart el, de figyelmeztetett, ne pocsékoljunk több vizet a kelleténél, mert a közhálózati vízzel takarékosan kell bánni. De a közlekedési szabályokat, és minden viselkedési viszonyulást, a munkafegyelem legkisebb előírásait is hangsúlyozottan be kellett tartanunk, a rendőr vagy a főnök elsőre csak szólt, de másodjára már pénzbírságot rótt ki, büntetést szabott ki ránk. Amikor hétvégén Strasbourgba átruccantunk, mindjárt feltűnt, mennyire össze-vissza parkolnak ott a franciák. Hasonlóképpen szabadabb mentalitásúak az olaszok, akik között végül letelepedtem, de egyvalamiben egységes a nyugati világ: a munkavégzés rendjében; azt mindenütt egyformán komolyan veszik.”
Nyilván, ez a magas munkatermelékenység és az ottani életszínvonal egyik titka, ahogy ismerősöm tömören összefoglalta: ott működik a rend, nem a selejttermelés a fő jellemzője.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Két elit, két világ
Elképesztő adat került napvilágra nemrég. Az ország mezőgazdasági területeinek 40 százaléka már idegen kezekben van. A dolog ismét a román politikai elit működésére irányítja a figyelmet.
A magyar közéletet is figyelő ember egy idő után nyugodtan kijelentheti, minőségi különbség áll fenn a két ország politikai elitjei között. A magyar kormányzó pártok nagy hangsúlyt fektetnek az autósztráda-építésre, a térképen ellenőrizhető, hogy annak hálózata maholnap mintaszerűnek nevezhető. A nyugati tőkebefektetők oda mennek, ahol a szállítás nem ütközik akadályokba, nem egy beruházó mondott már le Romániáról ez okból. A Renault cég is kivonulással fenyegetőzött már nem egyszer, ugyanis évtized sem volt elég ahhoz, hogy Pitești-et az országhatárral végre összekössék. Autósztráda-szakaszaink amolyan mutatóba készültek csupán el eddig, s csatlakoztatásukat a határon túli hálózatokkal mintha szánt szándékkal késleltetnék. De ténylegesen is késleltetik, hiszen a román gazdasági elit retteg a nyugati tőke versenyétől, s különben sem akarja beengedni, amíg maga a szabadrablás rendszerében gazdagodhat.
A korrupcióellenes perek feltárták a nyílt titkot, hogy valóságos párhuzamos államként az államban működik a feketegazdaság építménye a törvényesen adózó mellett, s ennek kísérőjeként az illegális szolgáltatások és egy külön társadalom egész rendszere, mely mindent befon, és melynek a keze mindenhova elér. Megvesztegetés, csúszópénz fejében minden minőségi árut meg lehet kapni, miközben a kórházakban hígított fertőtlenítők, gyógyszerhiány s egyebek miatt halomra halnak a betegek, az iskolákban butulnak a gyerekek.
A földek harmadánál több külföldiek birtokában van, miközben a parlament a legvadabb nacionalista jelszavaktól hangos, a nemzetközi üzletláncokat csak most köteleznék arra, hogy hazai termékeket is áruljanak. Másutt ezen és a nemzetközi tőke, bankok külön megadóztatásán már évek, évtized óta dolgoznak, a hazai föld védelmén is, mert a méltányosság megköveteli. Aki kizárólag az éhbérekkel akar befektetőt bevonzani, az vajon mit árul el hivatástudatáról, hogy most a hazaszeretetet ne is említsük!
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szégyenfolt
A romániai igazságszolgáltatásnak nem válnak becsületére azok az ítéletek, amelyeket a magyar és székely jelképeket üldözők javára hoz. E perek végül mind az európai jogi fórumokon fognak kikötni, és akkor azoknak, akik úgymond hazafiságból egy másik nép és nemzet jogfosztásában lelik örömüket, majd meg kell válaszolniuk egy kényes kérdést. Nevezetesen azt, hogy az általuk felrajzolt kép államukról szándékosan vagy szándéktalanul lett-e torzkép, hogy karikatúra-e a tiltó jogértelmezésről, vagy akaratlanul járatja le egy ország becsületét a megengedő jog irányába fejlődő kontinensen és az EU-ban. Ott állnak majd e sorban a székely megyék prefektusai, akiknek lépten-nyomon meggyűlik a bajuk a székely zászlóval, akik futószalagon indítanak pereket olyan magyar szavak használata ellen mint a „ községháza” vagy a „megyeháza”, akik a kétnyelvű feliratok nekik nem tetsző sorrendjétől az állam jövőjét féltik. A tudatzavar olyan példáit produkálják, mely tulajdonképpen a legnagyobb politikai kártétellel ér fel, és állandóan rontja a közélet hangulatát.
No de kikről és kik utódairól van szó az ún. civil kezdeményezésekben, mert ilyenek is vannak? A szög a minap bújt ki a zsákból. Mert kik rejtőznek a Méltóságért Európában Polgári Egyesület és egy Spanyolországban élő illető neve mögött? Érdemes vizsgálódni, ugyanis a hangzatos elnevezés pontosan a méltánytalanságot, a polgár- és Európa-ellenességet kívánja elkendőzni. Nos, egy beadványukból idézi a Krónika jún. 14-i tudósítása: „Azok a személyek, akik egymást követték a csíkszeredai polgármesteri hivatal vezetésében, revizionista, sovén és egyértelműen románellenes eszméktől vezéreltetve sok éve próbálják elfogadtatni hivatalos nyelvként a magyar nyelvet Romániában.”
Valóban, azok, akik a magyar (és a román jogállami) érdekvédelmet képviselik, ezt szeretnék, mert ez a jogi normalitás helyreállítását jelentené. Andrei Margától idézem: a konzervatív nacionalizmus hívei blokkolják a többség és kisebbség párbeszédét. Ezt teszik most is, s vádjaik az állítólag megbukott nacionálkommunizmuséval szó szerint is megegyeznek.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mit jelez a székely zászló?
A kék–arany lobogó a nappal és a holddal, százezrek kedvelt jelképévé vált, a körülötte gyűrűző viták, túl heraldikai jelentőségükön, növekvő közéleti fontosságát tükrözik.
Az elkobzásával, a kiebrudalásával járó hivatali erőszak, a bírósági ítéletek formáját öltő tulajdonképpeni jogsértések pedig azt, hogy nem akármilyen ködösítés zajlik ügyében.
Aki – miként a minap is elhangzott – revizionista vagy románellenes, netán az állami fennhatóság ellen irányuló törekvést tulajdonít védelmezőinek, nem minden szándékosság nélkül torzít, és rágalmaz. Hogy nem akarja megérteni annak igazi jelentését, az egy dolog, de itt egy félremagyarázás és befeketítés szándéka is fennáll.
A mai, nemrég megalkotott székely lobogó mögött ugyanis egészen más társadalmi változások és célkitűzések állnak. Nem egy régen volt állapotot kívánnak visszaállítani, akik kitűzik, akik alatta vonulnak ünnepelni vagy tüntetni, akik a székely települések terein vagy önkormányzati épületein szívesen látják, hanem egy születőben levő méltóságot védenének.
Az alakuló román társadalom, a jogállami viszonyok felé való elmozdulás (amúgy kínkeserves, de talán feltartóztathatatlan) folyamatában ugyanis, minden nehézség ellenére, zajlik a székelység polgárosodása is, s e minőség serkentésére jelentek meg többek közt az autonómiatervezetek, a nemzeti tanács, és ezek kértek új jelképet és zászlót.
Aki eme új minőség, a polgári székely népközösség és társadalom jelképére emel kezet, az nem moshatja le magáról az elnyomás, a jogcsorbítás vétkét. A székelység új minőségében helyet kér magának a romániai társadalomban, magyar nemzethez tartozása okán is külön megbecsülés illeti meg, sajátosan székely érdekei védelmében is elvárja egy román jogállamiságtól a méltányos, az egyéni és kollektív egyenjogúságot szem előtt tartó rendezését közállapotainak és a román–magyar, valamint a román–székely viszonyoknak.
Zászlajának ezért ott a helye minden székelyföldi és magyar ünnepen, mindenhol, ahol hívei szabad akaratukból akarják kinyilvánítani ragaszkodásukat hozzá és az általa jelképezett értékekhez.
B. Kovács András
Székelyhon.ro

Háromszékiségek
Kolozsváron nőttem fel, az egyetemi kihelyezés ántivilágbeli rendszere messzire repített, s amikor végre választhattam, 1988-ban a Székelyföldi megtelepedés mellett döntöttem. Addig a székely nyelvjárások világa legfeljebb Tamási-művekből volt ismerős számomra, azóta azonban nem múlt el riportút, de a leghétköznapibb beszélgetésben is megtörténhetett, hogy kihasználva az összehasonlítási előnyöm, ne élvezzem, vagy legalább ne szórakozzam anyanyelvem e különösen kifejező tájnyelvi változatának színességén, leleményein, találó vagy tréfás fordulatain, fölényes játékosságán, egyszóval gazdagságán.
A székely nyelvjárások életereje előre (először) is felüdítőleg hat az erdélyi nyelvromlás csöppet sem szívvidító példái hallatán, így amikor az üzletben bonocskát kapok a vásárolt tejecske és kenyérke árának kifizetése után, eszembe sem jut, hogy a nyugtacédulát Magyarországon másképp nevezik, annyira élvezem a kicsinyítőképzős szerkezeteket, amikkel ilyen gyakoriságban sehol másutt nem találkoztam. Ha az elárusító közben elmeséli, hogyan rittyentett egy ebédet a tegnap a családnak, akkor meg már sietek lejegyezni, hogy felhasználhassam, ha szükség lesz rá. Nem ütközöm meg akkor sem, ha a leves meghűléséről hallok, pedig ez a Szamos partján murisan hangzana, ha meg a bütüről, lapíttóról hallok, akkor persze Nyirő meg Tamási jut eszembe.
Az ejsze gyakori használatát saját beszédemben is örömmel fedeztem fel, de már a lássamsza vagy az addsza felszólító formákat képtelen vagyok az itteniek spontaneitásával beleszőni mondandómba. Amikor valaki hezzaüt valakihez, persze tudom, ez azért történt, mert felveszett az illető, pedig meglehet, hogy vizet sem vihet a másiknak, hidd el, ember!
Befejezésül kívánom az olvasónak is, ne betegedjen le e kánikulában sem, hanem lelje örömét továbbra is tájszavaiban, mert azokkal együtt érdemli ki azta héj! – kitüntetéssel felérő – felkiáltást.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Levetni a kényszer-zubbonyt
A román–magyar viszony mélypontjáról beszélni bizonyára nem indokolt még, de mindenképp jellemző a párbeszéd elakadására, hogy a tusványosi táborban alig akadt mutatóba egy-egy román résztvevő. Az átmeneti technokrata kormánynak persze elnézhető, hogy felhatalmazás híján nem kívánta képviseltetni magát, de civil közszereplő is csak elvétve bukkant fel, pedig a szabadegyetem annak idején többek között épp a két nemzet szótértésének elősegítésére alapíttatott. Ahol korábban számottevő többségi politikusok is megfordultak, ahova két alkalommal még maga az akkori államelnök is elmerészkedett, oda az idén jóformán csak egy politológus jött el, igaz, neki aztán kategorikus mondanivalója volt.
Kertelés nélküli állította fel ugyanis a diagnózisát e befagyasztott párbeszédnek, mely napjainkban az erdélyi magyarság és a Bukaresti elit közti mindennemű egyeztetést megbénít. Cristian Pârvulescu feloldhatatlan ellentétet lát a románok mai nemzetállam-felfogása és az erdélyi magyarok által kívánatosnak tartott jövőkép között, úgy gondolja, és jogosan, az ellentétek egyre mélyülnek, és ezt aggasztónak ítéli. Mi több, robbanásveszélyesnek tartja. A két országot csupán az uniós tagság kapcsolja egymáshoz, és ez távolról sem elegendő egy demokratikus kibontakozáshoz a rendszerváltás 26. évében, akár azt is mondhatnánk, elfecsérelt negyedszázad szárad politikusaink, mindenekelőtt a többségiek lelkiismeretén – tennők mi hozzá.
A különben becsült szakembernek igazán megszívlelhetnék a meglátásait a Dâmbovița partján. Az őszi parlamenti választások után nyilván új erővonalak mentén köttetnek meg majd az új szövetségek, feltehetően a magyar érdekvédelem mai szempontjainak is jut majd némi szerep. Alapvető hiba lenne mindazonáltal pusztán a pártok szavazatarányainak alárendelni ismét egy egész nemzetközösség életigényét, negyedszázada ebbe a kényszerzubbonyba öltöztetve élünk, de inkább kornyadozunk. A párbeszéd új kereteire lenne szükség, melyben minden magyar párt, de az anyaország is latba vethetné a maga erejét és életvágyát.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Aranyosszék aranya
Aranyosszéket is útba ejtettük e nyáron, a valamikori egységet szétzilálták a mai népesedési viszonyok, de érzésünk szerint azért figyelemreméltó szívóssággal tartja magát az a pár falu, melyben többséget vagy kisebbséget alkot a magyarság. Kérdésünkre, hogy székely eredetükről tudnak-e, a találomra kiválasztott járókelők Bágyonban nemmel válaszoltak, e közösséghez tartozás úgy látszik, csak az olvasottabbak közt ismeretes. Várfalvára viszont hatalmas székelykapu alatt lehet behajtani, itt mégis számon tartja az önkormányzat, és ébresztené a hovatartozás érzését. Várfalva a térképen Moldovenești névre hallgat, innen nehéz fogódzót találni még Erdély felé is, nemhogy az egykori Aranyosszékre.
Igaz, a szomszédban élő mócok is arra panaszkodnak, hogy három megye között osztották el a szerintük összefüggő területet, melyet pedig egységesen kellene fejleszteni. Pillanatnyilag az uniós legelő- és kaszálógazdálkodási ösztönzésen kívül — ezt különben mindenki igényelheti a Prut és a nyugati határ közt — semmilyen külön juttatásban nem részesülnek, márpedig igényelnék. Báthori Zsigmond fejedelmet idézték, aki annak idején az adót engedte el nekik, mondván: nadrágszíjparcelláikat ne terhelje még ezzel is. No de külön regionális függetlenségre és fejlesztési tervekre lenne szükség, a sajátos ipari, szolgáltatási és mezőgazdasági ágak felkarolására, ismételték többen is. Különösen, hogy a globalizáció csápjait már kinyújtotta Topánfalva és Aranyosbánya irányába, a kereskedelmi hasznot itt is lefölözi a Penny, a Profi, arrébb a Kaufland.
Ami a magyar kitartást illeti, annak iskolapéldáját szolgáltatja az égig érő tar Székelykő tövébe telepített Torockó. Valakiknek nagyon szúrhatja a szemét e magyarságát természetesen megélő település, ez olvasható le a környéket óriás ortodox templomokkal megtűzdelő igyekezetről, s magán a településen a görögkeleti istenháza is ízlést próbára tevő módon hirdet valami kereszténységtől idegen indulatot. Kertjében a keresztre feszített Megváltó mindkét kezében, de még átszegezett lábán is trikolórt, összesen hármat, lobogtat a szél.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy fordulat fölöttébb szükséges voltáról I.
Leírtam ugyan az ellenkezőjét is, de most mégis úgy látom: rossz idők jártak a székelységre az utóbbi negyedszázadban. Úgy jutottam e következtetésre, hogy a rendszerváltáshoz fűződő elvárásainkat összevetettem a jelennel, és úgy találom, az adósság és a kudarchalmaz nagyobb nem is lehetne. Mondom ezt annak tudatában, hogy a korábbi rendszer etnikailag fellazítani és aztán kisebbségbe taszítani kívánta népünket a maga szülőföldjén, majd nyilván a beolvasztás és elüldözés rendjén a homogén nemzetállamba sorolta volna be azt, ami maradt, felszámolva ezer év minden kollektív alkotását, amit a magyar nép és nemzet oldalán, az erdélyi népek közösségének együttesében őseink megépítettek és éltettek egészen az első világháborúig, sőt a mai napig.
Ennek ellenére, ha mérleget vonunk, nem hunyhatunk szemet afölött, hogy a fenti egyneműsítő célok megvalósítása közül nem egy ma sem szünetel, hogy minden társadalomépítő igyekezetünk és pozitív fejlemény dacára, a székely önvédelem minden sikere ellenére az önépítésben, a kollektív és egyéni kibontakozás nagy üggyel-bajjal halad, ha egyáltalán beszélhetünk haladásról, s nem kimondott egy helyben topogásról van szó. 27 év alatt sokkal többet elérhettünk volna, sokkal egyértelműbben billenthettük volna javunkra az idők mérlegét, ha az ország valóban és kétséget kizáróan a nyugat-európai integrációra törekedne, ha az ottani, kisebbségvédelmileg jogállaminak nevezhető példákat követné, magyarán: ha nem az lenne, aminek száz éve szinte egyfolytában tudjuk és érezzük.
De vajon magunkban és nemzeti lehetőségeink kiaknázásában nem találhatunk semmilyen hibát? Bizony, belső korlátaink megtetézik a külsők hatását, s ezekkel számot kell vetnünk. Furcsa, átmeneti időszak közeledik a végéhez. Hitem szerint érdekvédelmi szervezetünk belső revízió és pályamódosítás előtt áll pontosan a nemzetépítés dolgában, mert változnak az idők és a körülmények, és ezek feladják neki is a leckét.
Erről bővebben legközelebb. 
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fordulatra várva II.
Mi az, ami véget érőben van ma az erdélyi magyarság sorsfeltételei alakulásában és annak ideológiai és politikai gyakorlati beidegződése dolgában?
A rendszerváltás mentalitásváltást eredményezett, de arra mégsem voltunk kellőképpen felkészülve. Gondoljunk az 1990. februári gyertyás–könyves tüntetésre, s a súlyos válságra, amibe a Fekete Március pogrommá fajuló erőszakcselekményei taszítottak minket, a békés együttélés ügyével egyetemben, vagy akár a Bolyai-egyetem újraalapításának meghiúsulására. 
Hogy ebben a román politikai elit felelőssége nagy volt, nem vitás, az sem, hogy döntő mozzanat marad. A kialakult kiútkeresés kényszerpályákra szorult, ezek egyike pedig a kollektív szellemiség háttérbe szorulása és valami egészen különös erővel fellépő individualizmus és közösségen belüli elidegenedési folyamatok felerősödése lett. Hogy mindennek pozitív hozadéka is volt távlatilag és kimondottan szükség is volt rá, nem vitatom, de az, hogy egy jogállami kívánalmakra szabott kollektivizmus sem tudott megerősödni, hogy mindenféle közösségi törekvést kártékony és kárhozatos nacionalista elfogultságnak, törzsi szintre süllyedésnek bélyegeztek meg egyes hangadó körök, az csak súlyosbította a helyzetet. Nem lehet úgy társadalmat építeni, hogy a kisebbségi önvédelmet soviniszta indulatúként diabolizáljuk.
A fejekben uralkodó zűrzavarra ráerősítettek az anyaországi fejlemények. Az Antal-kormány bukása után kis szünettel másfél évtizedre elhúzódóan olyan pártok és nézetek kerekedtek felül, melyek igaz arca a 2004-es kettős népszavazáson, a második állampolgárság megadása vagy megvonása kapcsán rendezett népszavazáson tárult fel a maga igazi valójában. Márpedig a támogatás hiányában a határon túliak kiszolgáltatottsága csakis felfokozódhatott. E fonák és természetellenes helyzet kettős nyomást gyakorolt az érdekvédelmi szervezet vezetőségére, s egy olyan irányzatot állandósított jó évtizedre, mely a hírhedt „kis lépések” rendjén tulajdonképpen nem tudta a haladás és körültekintés, a kezdeményezés és bátortalanság dilemmáját kielégítően megoldani. S melynek mára ideje lenne véget vetni. Ennek előjelei mintha mutatkoznának napjainkban. 
B. Kovács András 
Előzmény: Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fordulatra várva III.
Azt kérdeztem legutóbb, milyen belső átrendeződés, koncepcióváltás zajlik érdekvédelmi szervezetünk berkeiben, s a nyilvánosságra jutott hírek alapján bajos lenne kielégítően válaszolnom rá, ezért inkább az általam kívánatosnak tartott irányokról írnék. 
Az anyaország határok fölötti nemzetegyesítési törekvése felerősödőben, ez szavatolna egy olyan új helyzetet, melyben a belső érdekvédelemnek is váltania kellene, hogy megfeleljen küldetésének. Pillanatnyilag ígéret van – hányadszor már? – a meglehetősen kilúgozott kisebbségi törvénytervezet naprendre tűzésére és elfogadására, s az a kulturális önigazgatás némi előképével kecsegtet. Székelyföldön nyilvánvalóan távolról sem lenne elegendő, itt ugyanis kollektíve nagyobb a mozgástér, s éppen ez ütközik állandóan, már rendszeres vegzálásnak minősíthetően, korlátokba. 
Mert mi ma a Székelyföld és rajta a mi 80 százalékos többségünk, a legutóbb összeszámolt közel hétszázezer lélek, aki szinte ötszáz településén éli ezeréves hagyományra visszamenően a maga tömbszerűen szervezett és megalapozott, nagy arányban még mindig öntörvényű, bár jogilag nem kellőképpen kanonizált életét? E szinte 13 ezer négyzetkilométer sajnos máig kibocsátó területnek számít, ami magyarán azt jelenti, hogy különben évszázadok óta több itt az ember, mint akit e terület társadalma eltartani tud. Most nem Pesten és Kolozsváron cselédkednek, napszámoskodnak kivándorlói, a Regátban sem, inkább Magyarországon, illetve annak érintésével vagy a románság különben ijesztő exodusától is sodortatva, még nyugatabbra keresi e sajnálatosan felesleges többletnek minősülő tömeg a maga boldogulását. Kelet-Európában persze általános jelenség, legfeljebb fékezni lehet, s még közép távon sem felszámolható. Lassítani és megfordítására törekedni viszont kötelesség, mert gyengíti az itthoniak helyzetét, bár időszakosan hasznát is láthatják az itthoniak. A folyamat kimeneteléről jósolni még korai, de a belső munkahelyteremtés és életnívó emelés annál parancsolóbb követelmény. Kellő ütemben és források birtokában folyik-e ez? Erről a vélemények nagyon eltérőek, de hogy többet is tehetnénk, mindenki elismeri. Hát még ha átfogó társadalomépítés is kezdetét vette volna?
B. Kovács András 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fordulatra várva IV.
Mit szeretünk a Székelyföldben? Sokféle válasz adható rá, én a magamét úgy fogalmaznám meg: teljes értékű emberi és magyar életet szeretnék itt élni minden minőségemben. Az egyén a viszonylag szerény életfeltételekkel, a polgárosodás alacsonyabb fokával is megbékél, ha alapvető emberi igényei bár részben vagy belátható jövőben, vagy akár valós remények formájában kielégülnek, ha nem a maga, legalább közvetlen utódai életében.
Nem dicsekedhetek páli fordulattal, nem Damaszkusz felé tartva tértem meg a Székelyföldre, ugyanis sosem kerültem, mi több, riporterként kimondottam kerestem a székely témákat és helyszíneket, és egyre közelebb sodródtam hozzájuk. Szárhegyről és Bözödújfaluból elszármazott székely őseim azonban Kolozsváron keresték a maguk megélhetését, szüleim itt találtak egymásra, én Kolozsvárott nőttem fel, s az ántivilág kihelyezési körhintájáról pottyantam le Brassóba tanári pályámat elkezdendő. Riporterként már Bukarestből utaztam Szatmártól Udvarhelyig végig Erdélyt, s amikor tíz év után ismét választani kellett, nem akaratom ellenére döntöttem Sepsiszentgyörgy mellett, ahol családalapítási terveim valóra is váltak a szakmaiakkal egyetemben. Nem bántam meg, most azonban azzal szembesülök, hogy itt nevelt fiaim esetleg másutt telepednek meg, a székely vándorsors mintegy folytatódik bennük. No de annál székelyebbek leszünk, vigasztalom majd magam, ha valóban úgy lesz. Én, miután végiglaktam az ország pár vidékét, állítom: magyarnak még mindig itt érdemes a leginkább élni. A székely tömb ugyanis mindenképpen marad, és számára új reményt kellene nyújtani. 
Ez lenne a  következő évtizedek nemzeti és székely feladata, egy intenzívebb gazdaságfejlesztési gyakorlattal megtámogatva, melyet összhangba kell majd hozni az etnikai arányok megtartásának feladatával, mert ha azok ellenünkre alakulnak e többségi, egyelőre fölöttébb tökéletlen demokráciában, az jogfosztáshoz vezetne, márpedig itt joggyarapításra, sőt ún. pozitív diszkriminációra van szükség, pontosan a teljes értékű, asszimilációmentes emberi lét megélése érdekében. 
B. Kovács András 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fordulatra várva V.
A ma tévében és politikában bőven tenyésző többségi előítéletek és burjánzó tévtanok, elfogultságok leküzdése nélkül persze nem fog sikerülni a teljesértékű emberi és magyar létezés feltételeinek biztosítása Romániában. No de javult-e a magyarság megítélése a román közvélemény szemében, miután két és fél évtizedig, a kis lépések politikáját követve, ott ültek képviselőink a parlament mindkét házában?
Be kell ismerni, nem sokat, sőt talán egyáltalában nem. Már csak ezért is váltani kellene. Mi több, valóságos politikai prostitúcióval vádolták meg az RMDSZ-t, mint olyan szervezetet, mely minden kormányban ott volt, mindenkivel ágyba bújt a román pártok közül, s a hatalomért mindenre képes volt. Holott minden azon múlik, milyen feltételeket szabunk a támogatásért cserébe, s azokból mennyi teljesül. Egy kisebbségnek totális ellenzékbe vonulnia, ha nem muszáj, sosem tanácsos különben. Én nem hibáztatnám ezért az ilyen politikai szerepvállalást, legfeljebb annak stílusán kellene változtatni. Ráadásul más a napi közéleti politizálás akár kormányban is, és más a nemzetépítés stratégiája. A legfőbb baj eddig az volt, hogy ez utóbbi alárendelődött az előbbinek, s ez vonta maga után a vádat, hogy egy tál lencséért a jövőnket adtuk/adták el. 
A lökés belülről is érkezhet, de geopolitikai súlyú váltások várhatók a nagyvilágban, szűkebb kelet-európai világunkban nemkülönben. A nagyhatalmak, a másod- és harmadrangú erőközpontok is új alkukat kötnek majd, átstrukturálódnak a régiókon belüli viszonyulások. Országunk, benne Erdély és Székelyföld, új lehetőségekhez jut, régi kényszerei lazulnak, mások most erősödnek fel. Az RMDSZ bel- és külföldi partneri köre bővülhet, az anyaország fele nyitnia kell, ennek előszelét már érezni, alighanem egy húszéves, szűkös időszak lezárul, és nagyobb mozgástér nyílik meg a nemzetépítés előtt is, melyről 1992 után úgyszólván lemondani kényszerült. Az a pártszerű működés, amit amolyan kényszerzubbonyként adtak rá, maholnap levethető lesz. Egy kisebbségi érdekvédelmi szövetséget nem szabad párttá lefokozni, jóval több annál, állami pótléka az állammal nem rendelkező nemzetrésznek. Erdély egy megmaradt népe kér itt magának méltó egyéni és közösségi életlehetőséget, neki kedvező új közigazgatási, fejlesztési régiós formákat, amelyeknek mind az önrendelkezés elviekben kidolgozott feltételeihez kell minket közelebb vinniük. 
B. Kovács András 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A székely haza
3. Vizek és hegyláncok
Hegy-vízrajzilag a székelyek földje alig pár főbb vonással felvázolható, olvasom a háromkötetes história bevezető fejezetei egyikében, hogy tulajdonképpen a Maros és az Olt vízgyűjtőit a Szeretétől elválasztó Keleti-Kárpátok (a Gyergyói- és Háromszéki-havasok, valamint társhegységeik), illetve az Olt és Maros medencéit egymástól elhatároló Hargita vulkanikus hegyláncolat jön itt szóba mindenekelőtt, azok peremfennsíkjaikkal együtt, ahonnan ugye olyan varázslatos kilátás nyílik a völgyekre és a szemközti magaslatokra. Az erdőkről persze az erdőlő székelyek jutnak eszembe, nagyszüleim és felmenőik közbirtokossági vagyona, s az a csepegési jog, melynek jövedelmét ma is kiosztják a borszéki fenyvesekben forrást birtokló tagoknak.
Riporterként kellett megosztanom egy plébános afölötti felháborodását, hogy a valamikori tilalmas erdőt letarolták a tájidegen állami érdeket képviselők, és onnan emiatt pusztító árvizek rontanak időről időre a falura. Emlékszem továbbá, hogy az erdőlés rendjét, a tilalmas és nem tilalmas bükkösök és fenyvesek használatának mikéntjét falutörvények szabályozták a közép- és újkorban, Imreh István dolgozta fel az évszázadok alatt racionálisan és tapasztalatilag kidolgozott helyi rendtartás történetét, mit a mai törvényeknél szigorúbban betartatott a falu, mert ezer árgus szem figyelte az azokat megszegni akarók minden lépését.
Mennyivel másabb volt az a rend, amit Bélafalván – de hol nem? – meséltek, ahol is az ötvenes–hatvanas években a rendőrt kellett kijátszani ahhoz, hogy pénzbevételhez és tüzelőhöz juthasson a család a kollektív egyenlősdi idején! „Lezergettünk egy üres szekeret az egyik hegyi utcán, közben a másikon a megrakott szekerek nyugodtan lejöhettek.” Ezt is összefogással hajtották végre, már szinte kalákában. És nem tudom ide nem sorolni, amit kolozsvári nyári diákmunkám alkalmával mesélt székely bácsi munkatársam: „Az volt a szép a negyvenes években, amikor elloptam a zsidó fáját, és utána eladtam neki pénzért.”
Igen, az aranykorba valahogy mindig ifjúságunkban ízleltünk bele
B. Kovács András 
Erdély.ma

Vélemény
A kiváltságos népelem
A háromkötetes mű rendkívül részletesen taglalja a székelyek etnikai és szakmai eredetének kérdését, az erről zajló évszázados vitának rendkívül alapos ismertetése található meg benne. A kérdés a rendelkezésre álló gyér adatok és a hipotézisek nagy száma miatt rengeteg történész érdeklődését ébresztette fel, még többek fantáziáját gyújtotta fel, erről nemrég lapunk is közölt egy izgalmas dolgozatot Sántha Attila tollából. Bizonyosra vehetjük, nem ő lesz az utolsó, aki a saját hipotézisével áll elő.
Mai jelentősége sem akármekkora annak, hogy a székelység a középkorban sajátságos joghelyzetű és szerepű népcsoportja volt a Magyar Királyságnak, mely akkoriban Európa keletén nagyon jelentős államnak számított. Mai jogérvényesítő törekvéseink szempontjából sem mindegy, hogy a székelyek Erdélybe telepített része a középkori értelemben vett önkormányzatiság legmagasabb szintjét érte el, olyan kiváltságokat szerzett, melyeket később tovább is tudott fejleszteni – gondoljunk arra, a három erdélyi „nemzet” egyike volt a fejedelemség korában. A középkori autonómiák dolgában a legtöbbre sikerült vinnie, nem utolsósorban ennek köszönheti megerősödését és azt, hogy ma jogállami keretek közt lép fel hasonló, de ezúttal polgári igénnyel. Kordé Zoltán fejezet-író szerint népelem egyedeit már nem katonáskodási kötelezettségeiben gyökerező kiváltságai, hanem a székrendszerben testet öltött önrendelkezés kapcsolta egymáshoz, és tette közösségként fellépő erővé. Az önrendelkezést pedig mai szóhasználatban autonómiának nevezzük.
A Magyar Királyságban nem egyedi megoldás volt a kiváltságoknak az a rendszere, melyet élveztek. Kezdetben a többi szabad jogállású és különféle kötelezettségű népelemmel mutattak hasonlóságot, így a magyar törzsszövetséghez csatlakozó kabarokkal, majd a bekérezkedő besenyőkkel, az ismaelitákkal és kálizokkal. Előbbiek iszlámhitűek voltak, utóbbiak iráni származásúak és szintén iszlámhitűek, illetve kisebb részükben zsidó vallásúak lehettek. Fontosabbak számunkra a széki önkormányzatiságig eljutott népcsoportok, így a szepesi és erdélyi szászok, a kunok és a jászok. Utóbbiak elmagyarosodtak a középkorra, a székelyeknek erre akkor már „nem volt szükségük”.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy főszerkesztő halálára
Az utóbbi hatvan év egyik legjelentősebb erdélyi magyar kultúrpolitikusa hunyt el a napokban Budapesten. Bodor Pál az anyaországban is rendkívüli pályát futott be, számunkra az azt megelőző kolozsvári és bukaresti évtizedei teszik igazán emlékezetessé. A kiváló tollú publicista és író tulajdonképpen főszerkesztői tevékenységével emelkedett a kisebbségi politikusok első sorába, része volt a legfontosabb döntésekben, ezek talán legjelentősebbike az az alku volt, amit a történelem egy kivételes pillanatában, a hatvanas évek végén a román pártvezetéssel sikerült kötnie a belőle, Domokos Gézából, Huszár Sándorból és pár társukból álló magyar értelmiségieknek a másfél milliós népcsoport képviseletében. Az egy-két évig tartó olvadás, eredményei révén, két évtizeden át tartotta a lelket az erdélyi magyarokban, ezért voltak a diktatúrák idején oly létfontosságúak eme kivételes pillanatok. (Tán három-négy volt belőlük eddig a román impérium alatt.)
Én itt mint volt munkatársa, aki sajtós pályára lépésemet is részben neki köszönhetem, kivételes főszerkesztői teljesítményéről szeretnék megemlékezni. Azzal állította ugyanis a maga meggyőződése mellé az embert, hogy hagyta, tehetségét bontakoztassa ki szabadon, ezzel a tévé magyar adásának alapítójaként és vezetőjeként jó évtizeden át kiváló riporterek sorát nevelte fel. A hétfő délutáni tömbösített adás nézői – akkor szó szerint százezrek ültek a képernyők elé – emlékezhetnek Aradits László, Csáki és Boros Zoltán, Huszár Irma és sok más riportjaira, műsoraira, filmjeire, interjúira stb.
A szabad választás kötése a legerősebb közéleti meggyőződés dolgában. Azt, ami megyénkben megtörtént, hogy nem író csellel családi tulajdonba vesz egy eredetileg közösségnek alapított lapot, egzisztenciális kényszerhelyzetet teremt, majd funkcióval vásárol meg publicistát, és teszi a maga mondanivalójának szócsövévé, botrányosnak tartotta volna, mint ahogy az is. Az autonóm egyéniségek lehetnek igazán meggyőzőek a nemzeti önrendelkezésért folyó küzdelemben is, mert nem szajkóként mondanak fel egy leckét, hanem saját szabadságukat vívnák ki és osztanák meg olvasóikkal.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Viszonylagos elmaradottság miatti elvándorlás
E négy szóban foglalta össze a minapi székely kongresszus egyik csíkszeredai előadója (Lázár Ede dékán) közösségünk és szülőföldünk legégetőbb gazdasági gondját, hozzátéve, hogy e tekintetben az 1902-es második székely kongresszus óta mi sem változott. 115 évvel ezelőtt a bajok gyökerét ugyanúgy határozták meg, és ezek orvoslására próbáltak meg kidolgozni megoldásokat. Hogy ezekből semmi sem lett, annak oka ismert.
A világháború s az impériumváltás minden jó szándékú próbálkozást úgy elfújt, mint a pihét, a székelységnek az elmaradottság, a nyomor és emigráció mellett új nyavalyákkal, a jogfosztás, az etnikai diszkrimináció és beolvasztó nyomás balkáni módszereivel is meg kellett ismerkednie, s ezek ellensúlyozására kereste, illetve keresi a mai napig az ellenállás és az önszerveződés megfelelő formáit. A klasszikus elnyomás fegyverei ugyan ma már nincsenek „divatban”, de tapasztaljuk nap mint nap, hogy a közösségi kibontakozás útjában a szűkös anyagi körülmények mellett politikai és jogi természetű akadályok is tornyosulnak.
A kongresszus legfőbb erénye alighanem az az illúziómentes szembenézés mai helyzetünkkel, melyet a címben kiemelt négy szó is jellemez. Ezek ugyan nem tagadják, hogy a Nyugathoz való felzárkózási törekvések ne hoztak volna némi eredményt – elég az öregeket meghallgatni, hogy a számottevő változásokat akár pozitíven is értékelhessük –, de tudomásul kell venni, hogy relatív elmaradottságunk továbbra is fennáll, perifériára szorultságunk jottányit sem változott gazdasági tekintetben. Huszadik század eleji úthálózatunk nem említhető egy napon sem a maival, de utóbbit kár lenne eszményíteni: ugyanis pontosan ez és a vasúti hálózat még mindig gyenge állapota képezi a fejlődés egyik fő akadályát ma, emiatt gyér az idetelepülő, illetve az itt termeltető cégek száma, holott a régió sok előnyt kínál más tekintetben a legszigorúbban számoló vállalkozók számára is.
Ezek is szót kaptak a kongresszuson, s úgy tűnik, körvonalazódnak a használható kiutak, tény marad azonban, hogy anyaországi és uniós támogatás nélkül csak fokozódhat a lemaradás. Erdélyi viszonylatban is még mindig az utolsók között vagyunk.
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vármegyék és székek
A mai jogvédő és jogkiterjesztő autonómiaküzdelmek gyakran hivatkoznak külföldi példákra, s okkal, hiszen a polgári jogegyenlőség kivívása tekintetében a nyugat-európai minták tényleg támpontot nyújtanak. De ha eredetüket kutatjuk, azok is, a székely törekvések is olyan korábbi előzményekkel rendelkeznek, melyekre ma is lehet támaszkodni. Tanulságos összevetni azt, amit a népfelségre hivatkozó önrendelkezés és a népfelség jogát nem ismerő, de mégis a népközösség egészét átfogó rendszer kínált a közigazgatás terén a királyság építésének hajnalán és első századaiban.
A háromkötetes Székelyföld történetében Kordé Zoltán foglalja össze, amit erről tudni kell. A magyar királyi vármegyét a Szent István-i reform egyik fő alkotásaként mutatja be, ennek élén a király által kinevezett ispán állt, aki a termelő munkát végző várnépek és a főleg katonáskodó várjobbágyok fölött rendelkezett hatalommal, de bírói és katonai fennhatósága a várszervezeten kívüli szabadokra is kiterjedt. Erdélyben annyiban volt sajátos a helyzet, hogy itt a király által kinevezett vajda állt a vármegyék tisztségviselői felett, akiket ő nevezett ki. A királyi vármegye idővel a köznemesség testületi megerősödésével nemesi megyévé alakult át, ez megérte az 1848-as forradalmat is, a magyar irodalom alaposan dokumentálja késői működését.
A kiváltságos népelemek – így a kunok, jászok, erdélyi szászok és a mi népünk, a székelyek is – azonban sajátos önkormányzati joggal rendelkeztek, és ez a széki szervezetben öltött testet. Ezek a vármegyéhez hasonlóan területi, közigazgatási, bíráskodási és katonai egységek voltak. Kialakulásuk a népmozgások elcsitulásával a 13. század második felében ért véget, akkor hét székely székkel számoltak, ezekből a következő századokban nagy viták árán fiúszékek szakadtak le. Fölöttük fő tisztségviselő, az uralkodó által kinevezett székely ispán volt, de a többi tisztséget – és ez elvi különbség – a székely szokásjognak megfelelően a nemekre és ágakra tagolódó közösségek sorban töltötték be. A kiváltság tehát abban állt, hogy ősi szabadságuk megőrizhették, ami azt jelentette, hogy a hadnagyot, a székbírót ők jelölhették ki. Előbbit például egy 1324-es okirat említi először. Akkor tűnik fel a királybírói intézmény is, ezt már felülről küldték ki, és ellenőrző szerepe volt. A főtisztviselőket különben a primipilusnak nevezett vezető rétegből választották.
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elhallgatott háborús bántalmazásokról lebben fel a fátyol
Kiskorúak halállistán
A történelmet mindig a győztesek írják ugyan, de az ilyen könyvek kellenek ahhoz, hogy az igazságot is megismerjék az utódok – fejtette ki Kopacz Attila, a második világháború hátországában végbemenő atrocitásokat tárgyaló legújabb dokumentumkötet bemutatóján. Szén Lenke visszaemlékezéseit arról, hogyan hurcolták őket Dél-Erdélyből a besszarábiai frontra gyermektúszként B. Kovács András írta és szerkesztette könyvbe, Kovács István lelkész pedig a tanúságtevő fiaként beszélt a könyv megszületésének körülményeiről tegnap, az istentisztelet után, az unitárius templom tanácstermében.
A míves kivitelezésű, szép, családi fényképekkel illusztrált könyv a fénykorát élő (Nobel-díjjal is értékelt) tényirodalmat gazdagítja. „A kibeszélés időszakát éljük” – fogalmazott B. Kovács András újságíró-riporter, akinek már 12 kötete jelent meg a székely, elsősorban a háromszéki múlt olyan történéseiről, amelyet leghitelesebben az azt meg- és átélők magnóra mondott vallomásaiból lehet megismerni. Arra, hogy Kovácsné Szén Lenke is megtegye a maga tanúságát, elég sokat kellett várni fia, Kovács István lelkész elmondása szerint. Bár ő sokszor hallotta édesanyjától ezeket a történeteket, amelyek lelkesítették, meghatották, felkavarták, és ugyanolyan sokszor kérte is a mesélőt arra, hogy örökítsék meg őket, élete tapasztalatai visszatartották az édesanyját attól, hogy ezt megtegye. Kilencvenedik születésnapja közeledtével azonban hirtelen sürgető késztetést érzett arra, hogy ezt az igazságot az utódoknak hátrahagyja: arról, hogyan hurcolták el a 17 éves Lenkét 67 gyermekkorú sorstársával együtt túszként a besszarábiai frontra. Ismerve a rendszeresen templomba járó újságírót és eddigi dokumentarista tevékenységét, így találta meg Kovács István és a téma a szerző-szerkesztő B. Kovács Andrást.
A bécsi döntés és az új határvonal meghúzása után a Kovács család Romániában maradt a Brassó megyei Datkon, nagyon közel a határhoz. Akkoriban megszokott volt, hogy vélt és valós atrocitásokra a Dél-Erdélyben maradt félmillió magyarral, illetve az Észak-Erdélyben élő 900 ezer románnal szemben a másik fél is igyekezett bosszút állni. Egy ilyen esetre – zálogként, túszként – tartották három hónapig fogságban a 68, Várad, Arad, Brassó környékéről elhurcolt 14–16 éves gyermeket arra az esetre, hogyha Magyarországon meglőnék az ott összeszedett román ifjakat – erről értesítették ugyanis az őket fogva tartó román tisztet –, akkor majd a románok is viszonozzák az akciót, nyilván az orosz front közelségével takarva a gyilkosságokat. Szerencsére erre nem került sor, három hónap után gyakorlatilag elcsapták őket, és viszontagságos úton hazakerültek az elhurcoltak.
Lenne, van mit kutatni még a 1940–45 közötti erdélyi történelemről, de olyan sok érzelmet, indulatot kavar, hogy erre nagyon kevés a vállalkozó történész – mondta Kopacz Attila, ezért azokat, akik beszélni, mesélni hajlandóak, meg kell hallgatni, és leírni vallomásaikat, az úgy lesz jó. Majd kerül hozzá szerkesztő is valamikor…
Bodor Tünde Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)