Az aranysávos
A minapi történések után – különösen azt követően, hogy a Hargita megyei prefektus tiltó rendeletet adott ki, s szemlátomást Maros és Kovászna megyei társai is hasonló utasítást követnek – nem marad más hátra, mint a zászlóharc becsületes, nyílt sisakos megvívása.
Meghátrálásról szó sem lehet, ugyanis a zászlóügy mai formájában és kiélezettségében már nem a figyelemelterelés eszköze, hanem főpróbája annak, ami következik, s aminek legfontosabb eleme a fejlesztési régiók kialakítása, a közigazgatási területek kirajzolása körüli társadalmi vita lesz. Jó lenne, ha az értelmes vita keretei közt maradna az eszmecsere és küzdelem, kár, hogy ennek esélyeit a román politikai elit hangadói nap mint nap rombolják és számolják fel. Milyen bizonyítványt állít ki érvei súlyáról, az azokba vetett bizalmáról az, aki már eleve azon mesterkedik, hogy a tömeghisztéria és a lehető legelvakultabb indulatosság légkörét hozza létre? Melyben aztán, persze, semmit megbeszélni nem lehet, és amelyben kizárólag a nyers ököljog, illetve annak társa, a bárdolatlan közigazgatási kényszer érvényesülhet, amelyben ilyen irracionális eszközök döntik majd el a vitát?
Nos, a székelység vezetői nyilván tudják, mi vár rájuk az elkövetkező hónapokban-években. Az új kormánykoalíció ugyanis nem véletlenül élezte ki ennyire a konfliktust. Magam nem hiszem, hogy ezúttal eléri kívánt célját, ugyanis a magyarság színleges vagy valódi megjuhászodása – hányszor játszottuk már el e hálátlan szerepet – most nem következhet be. A zászlóharcot végig kell vinni, s ennek, ha nem akarjuk, hogy a másfél száz polgármestert egyenként félemlítsék meg, csak az lehet a módja, ha egy emberként lépnek fel. Nem lehet egy egész régiót beperelni, ha mindenütt ott lobog ugyanaz a zászló – mely gesztusban különben belső alkotmányos és a külső, uniós jogszabályok alapján sem lehet semmi kivetnivalót találni. A hatóságok olyan helyzetbe kényszerítik a székelységet, melyben a tömeges polgári engedetlenségre való felkészülés úgyszólván hazafias, a román jogállam védelme által előírt követelmény lesz.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Megjelent
B. Kovács András, lapunk munkatársának talán legolvasmányosabb, Botcsinálta kalandorok című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában idén megjelent új kötete olyan erdélyi hazánkfiai viszontagságairól szól, akik az utóbbi két évtizedben a nyugati munkavállalással próbálkoztak – sőt, még egy-egy isztambuli és Tel Aviv-i történet is található benne.
Az interjúkban – melyek közül sok megjelent a Háromszék napilapban –, első személyű elbeszélésekben feltáruló sorsokat a szerző szűkszavú kommentárjai próbálják meg a kívülálló szemével is láttatni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nem maradhatunk a helyzet foglyai
Az erdélyi magyarság hosszú ideig a ’90 márciusa utáni áldatlan helyzete rabságában sínylődve politizált. Olyan kényszeres és előnytelen alkukba volt kénytelen belemenni, vagy vitték bele, melyekből kilátás nemhogy a jövőre, de még a holnapra is alig nyílt. A román társadalom ’89 után felbukkant fura elitje tulajdonképpen elzárkózott minden megoldástól, s a későbbiekben, ’96-ban hatalomra jutott másik gárda sem bizonyult nagylelkűbbnek.
Végül ilyen-olyan okokból zátonyra futott e táborban is minden társadalomépítő próbálkozásunk. Pedig tudni való volt, a romániai magyarságot és benne a székelységet messze több illeti meg, mint amit neki a szűkkeblű országvezetés kimért. A jogok és javak szűk marokkal való osztogatásából – ráadásul, mint kiderült, azok bármikor vissza is vonhatóak – elegük van még azoknak is, akik más hajóban eveznek, mint a holnapi marosvásárhelyi békés tüntetés szervezői, és akik íme, okos érvekkel és alaposan megokolva fejtik ki lapunk mai számában, miért is lenne szüksége a székelységnek önrendelkezése kiteljesítésére.
Az erdélyi magyarság társnemzeti státusra vágyik, mert az minden európai és emberi norma szerint megilleti. Hasonlóképpen szeretné saját kezébe venni sorsa irányítását ama népcsoportja is, mely ma a legnagyobb erőt képviseli e közösségen belül, a mienk, székelyeké. A Székely Szabadság Napjára Marosvásárhelyre összegyülekezők nem akármilyen felismerés képviselői. Szinte két és fél évtizednyi szélmalomharc után új utakra térve kell megkísérelnünk azt, hogy magunkat a helyzet fogságából kiszabadítva, a többségi állammal folytatott békés tárgyalásunknak új tartalmat adjunk. A székelység ebben úttörő szerepet vállalt, az egész erdélyi magyarság és végső soron a román jogállam is csak hasznát láthatja ennek a későbbiekben.
B. Kovács András
Háromszék
Erdély.ma,

Tizenháromezer négyzetkilométer
A Székely Nemzeti Tanács legsikeresebb kezdeményezése volt a vasárnapi marosvásárhelyi tüntetés a Székely Szabadság Napján. E siker többrendbeli méltatására a sajtó nyilván megtalálja az illő szavakat, s érdemes lesz elmélyedni a megvalósult összefogás okainak és következményeinek elemzésében is.
Itt most Izsák Balázs egy tüntetés előtti hozzászólására kívánok reflektálni már csak azért is, mert megjegyzését igen fontosnak és tisztázó erejűnek tartom. Nem kevesebbről van szó, mint a regionális átszervezés területi dimenziójáról, melyben bizony a lehető legesélyrontóbb javaslatok is elhangzottak magyar részről, és kár lenne magunk alatt vágni a fát. Nemcsak a Beszterce-Naszód vagy a Brassó megyével (külön-külön) való „önkéntes „egyesülésünk” lehetőségéről van szó, hiszen nem ez lenne az egyetlen kényszerházasság, melyet kerülnünk kéne. Az SZNT közleménye világosan fogalmaz a Székelyföld határait illetően, melyeket a gyergyóditrói székely nemzetgyűlés rögzített: „Ha mi magunk kérjük, hogy Székelyföld helyett Maros, Hargita és Kovászna megye legyen egy régió, ha mi magunk kérjük, hogy ezt még Beszterce-Naszód megyével is megtoldják, akkor nem a többségi hatalom, hanem saját gyarlóságunk áldozatai leszünk.” A tanács hozzátette: „a nemzetközi jog nem védi meg azt, aki a jogait alkuba bocsátja”. A közleményhez csatolt térképből kiderül, az SZNT által megjelölt rész Székelyföld történelmi területét tartalmazza, melyhez – ez is fontos – a vele szomszédos magyar többségű településeket is hozzákapcsolnák. Nem ok nélkül, hiszen ezeket román nacionalista szándékkal metszették le nemegyszer a történelmileg ezer éven át létező-lélegző tartományáról az erdélyi vajdaságnak, később a fejedelemségnek, illetve még a kiegyezés utáni magyar megyerendszer is ezek tiszteletben tartásával készült. Ami a mai Maros megyét illeti, erről tudni kell, hogy azt a ceausiszta törekvések hozták létre, s benne a magyarságot nem véletlenül szorították kisebbségbe, hiszen a cél az volt, az új közigazgatási egységben a székelység marosszéki része kedvezőtlenebb helyzetbe kerüljön, mint amilyenben a korábbi Magyar Autonóm Tartományban volt. Nos, az SZNT által így Székelyföldként megjelölt területen ma 73,5 százalékos a magyarság aránya. Nyilatkozatában Izsák leszögezi: „annak idején a megyéket is a magyarok ellen találták ki”. Felidézte, hogy 1968-ban a korábbi magyar autonóm tartományt három megyére osztották, és e megyékhez román vagy szász lakosságú kisrégiókat is csatoltak, hogy rontsák a magyarok arányát. El kell tehát vetni a három megye egyesülésének még a gondolatát is, mert még ebben is a magyarság mindössze 57 százalékot képviselne, ez pedig semmiképp nem jelentene megoldást sem aktuálisan, még kevésbe távlatilag. Nem is beszélve arról, hogy milyen felesleges hadakozásba sodorná a terv képviselőit, hiszen érthető ellenállást ébresztene a nem magyar községek lakosságában. Ezeket a felesleges konfliktusokat már eleve meg lehetne spórolni azzal, ha e manipulatív céllal velünk erővel egyesülésre kényszerített településeknek elismernők a jogát arra, hogy szívük szabad választását követve azokhoz csatlakozhassanak, akikhez amúgy is húznak.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz év jogbitorlás?
A sok egymásnak ellentmondó politikai törekvés következtében a román törvényhozásnak húsz év alatt sikerült annyira összegubancolnia a kommunizmus idején elkobzott javak visszaszolgáltatásának ügyét, hogy mára valóságos gordiuszi csomóként adja fel a megoldhatatlan leckét mindazoknak, akik kibogozni szeretnék.
Ráadásul a mai kormányzó elit továbbra is csak strasbourgi nyomásra hajlandó napirendre tűzni a témát, hiszen a sok mismásolás és főleg mások tulajdonának további bitorlása még mindig sokaknak megfelel. Az európai emberi jogi bíróság munkája lebénult, az egymásnak ellentmondó törvények alapján hol ennek, hol annak kedvező ítéletek közt a Fennvaló is képtelen lenne egyértelmű igazságot szolgáltatni. Ultimátumot kapott hát tőle az ország: vagy rendezi a jogi zűrzavart, vagy minden ezt követő kereset esetében a nemzetközi bíróság automatikusan az állam ellen ítél. Nos, a mostani kormány által kidolgozott javaslat távolról sem oldja meg a jogi gubancot, csak még jobban összekuszálja azt – állapították meg a történelmi magyar egyházak véleményüket minap nyilvánosságra hozó vezetői. Mi több, miként beadványukban kifejtik, a kérdés halasztása folytán újabb évtizedekkel toldanák meg az egyházi ingatlanok kálváriáját, jogtalan elvételét és mások általi használatát – azaz Románia ismételten egy hihetetlen fordított teljesítménnyel állna a nemzetközi nyilvánosság elé, mert mintegy megduplázná a kommunizmus alatti ötvenévi jogbitorlást. Újabb ötven évnek kellene ugyanis a rendszerváltás után eltelnie, hogy a jogos tulajdonosok újra birtokba helyeztessenek az új javaslat szerint. A fordított rekordok könyvébe illő gesztusával Románia ismételten a szégyenpadra kerül – és ezúttal is magamagát ültetné oda. Kisebbségi egyházaink intézménypótló, társadalomépítő minőségükben is megérdemlik közvéleményünk támogatását jogos igényeik dolgában. A visszaszolgáltatást a restitutio in integrum elve alapján, a használati jog azonnali, minél előbbi visszaadása, illetve a méltányos kárpótlás alapján lehet és szabad csak végrehajtani. A mostani kormányjavaslat csak tovább odázná a kérdés érdemi megoldását.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Továbbra is botlasztják az orvosképzést
Ismételten az agresszív kakukkfióka pártjára keltek a román hatóságok a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem immár botránysorozattá dagadt kálváriájában.
A legutóbbi arcpirító fejleményben a marosvásárhelyi bíróság hatályon kívül helyezte azt a kormányrendeletet, amellyel még Mihai Răzvan Ungureanu miniszterelnöksége idején magyar tagozatot hoztak volna létre. A rendeletre, mint ismeretes, azért volt szükség, mert az egyetem román rektora és többsége önhatalmúlag és fittyet hányva a tanügyi törvényre – mely ún. magyar intézetek létesítését írta elő – megtorpedózta azok megszervezését, mégpedig az egyetemi autonómia elvére hivatkozva. A nyilvánvaló hatalmi visszaélés szankciója akkor sokáig késett, s a kormány tétovázásának az lett a következménye, hogy amikor az RMDSZ nyomására mégis lépni kényszerült, akkor ezzel a leplezetlenül elfogult ellenzéknek és a nacionalista román közvéleménynek olyan fegyvert adott a kezébe, melyet az kormánybuktatásra használt fel. Hogy Romániában ilyen indokokkal lehet napjainkban kormányválságot előidézni, ezt alighanem a demokráciák szégyenkönyvébe fogják feljegyezni, és a nyíltan diszkriminatív politizálás iskolapéldájaként fogják tanítani. Elég az hozzá, hogy bár azóta az új hatalom féllépésnyit hátrált, és egy többéves folyamat beindításával kompromisszumos megállapodást írt alá a leendő magyar tagozat képviselőivel, egy, a kívánatosnál korlátozottabb, de mégis önállósághoz közelítő státust helyezve kilátásba a magyar oktatásnak a bizonyos procedúrák lefolytatása után (új magyar oktatók felvételéről stb. van szó, s ez máig sem teljesült maradéktalanul), most a bíróság dobott kesztyűt a jóérzésnek és méltányosságnak, érvénytelenné nyilvánítva az említett kormányhatározatot. A közjogi tragikomédia újabb felvonása a lehető legrosszabb fényt veti az igazságszolgáltatásra, és ismételten leleplezi a hazai bíráskodás politikai befolyásoltságát. Amúgy a jelentősége nem perdöntő a tulajdonképpeni vitás kérdések szempontjából, hiszen a törvény továbbra is azt írja elő, amit korábban: magyar intézeteket kell alakítani az orvosin, s amíg azok nem alakulnak meg, addig a mai rektor minden „egyetemi autonómiára” vonatkozó hivatkozása nem egyéb merő szemforgatásnál, az egyetemen pedig exlex állapotok uralkodnak. Hogy eme állapot évekre való elhúzódása nem kerül a vétkesek állásába, sőt, még lovat is adnak alájuk, az már egy nagyon hazai történet, és mélyen bevilágít közéletünk kulisszái mögé.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Székely volt és magyar
A Magyar Autonóm Tartományról cikkezik az évforduló vagy a téma időszerűsége kapcsán a sajtó, s a megemlékezések szerzői érezhetően ódzkodnak attól, hogy idealizálják a – miként többszörösen hangsúlyozzák – sztálini szovjet alkotmány szellemében született akkori székely közigazgatási egységet.
A cikkírók óvatossága érthető, ráadásul a ma rendelkezésre álló legújabb értékelések, Stefano Bottoni kiváló munkája például ezzel egybehangzó konklúziókra jut, s a történészi mérleg persze nagyot nyom ilyenkor a latban.
Mindamellett a korszakról szóló emlékiratok olvasójaként mondom, nem szabadna szem elől téveszteni, hogy a mai állapotokhoz képest az ötvenes-hatvanas évek székely autonóm tartománya, ha nem is volt igazi önkormányzat – de hol létezett ilyesmi akkoriban a Kelet-Berlintől Vlagyivosztokig terjedő szovjet impériumban? –, legalább egy-két vonatkozásban mindenképp példaként szolgálhat a mai autonómiaharc számára. A tartomány ugyanis egy közigazgatási egységbe fogta a történelmi Székelyföldet, mely azelőtt és azután is évtizedeken át darabokban, szétszabdalva volt kénytelen létezni az új korban, s benne a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvi rangra emelkedett. Nem akármilyen haladást jelentett ez a két világháború közti sovén román kormányok állandó nyelvi zaklatása, elnyomása után, s bizony nyelvi tekintetben a tartomány olyan komfortos volt a lakosság számára, mint amilyennél jobbat ma sem kívánhatnánk magunknak. A magyar szót nemcsak minden hivatalban elfogadták akár írásban, akár szóban, de magyar volt a tartomány rendőrsége, köztisztviselői kara, gazdasági irányítói, méghozzá középszinten is túl bizonyos fokig, az anyanyelvű általános és középfokú oktatás útjából elhárultak a korábbi akadályok, a tartomány fővárosában pedig orvosi és művészképzés mellett a nagyobb létszámú pedagógusképzésre is adódott mód, a tartomány tehát a nyelvre, népi hagyományokra épülő kultúra és közösség fennmaradásában, gyarapításában nem kis szerepet játszott. Mi több, gondot fordítottak arra, hogy a köztisztviselői állások jó hányadát magyarokkal töltsék be. Ennek folytán a nyelvi sovinizmus packázásai, a nemzetileg diszkriminatív előléptetési visszaélések ellen legalább két évtizedig nem lebecsülendő védelmet nyújtott, ha az osztályharcos ideológia pusztításait nem tudta, nem is akarta kivédeni. Hogy mégis nyújtott támaszt, azt azok tudják igazán megbecsülni, akik azóta állandó nyelvi háborúban, örökös hivatali vegzálások, a meg-megújuló jogtiprás rohamai közt kénytelenek élni.
Ne becsüljük hát le a kelleténél jobban a valamikori és a leendő székely autonómiának ezt a halvány lenyomatát, ellentmondásos és modellként nem használható, de egy-két vonatkozásban mégis értékes előzmény volt.
B. Kovács András.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

„Csak másban moshatod meg arcodat” (Imagológiai konferencia)
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem növekvő presztízsét igazolja, hogy a Csíkszeredában megtartott imagológiai konferenciára tíz államból nyolcvannál több jelentkező nevezett be dolgozataival. A tanácskozás sikere egyben tükrözi azt a lendületet is, melyet a tizenegy éves intézmény fejlődése a tavalyi akkreditációja után vett. A beköszöntőben elhangzott József Attila-idézet akár mottója is lehetne a rendezvénynek: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”.
A humán tudományi tanszék által tető alá hozott nemzetközi tudományos tanácskozás negyedik ilyen konferenciája az intézménynek. Az imagológia olyan sajátos kutatási terület, mely az összehasonlító irodalomtörténet része, de sajátos interdiszciplináris érintkezése van a politológiával, médiakutatással, történettudománnyal, filmesztétikával, szociológiával, nyelvészettel, s ezúttal mindezek a megközelítési módok megjelentek a konferencián is. Az első kettő ugyanis szűkebb, irodalmi jellegű volt, a románok a magyar és a magyarok a román irodalomban tematikát járta körül – két nyelven. Dr. Tapodi Zsuzsa tanszékvezető szerint két éve már az angol nyelvet is bevették a tanácskozás nyelvei közé, ezúttal pedig olyan rangos társszervezőket sikerült megnyerniük, mint a debreceni egyetem bölcsészettudományi kara, történelmi és néprajzi doktori iskolája, és ezért a történelmi vizsgálatra fordítottak nagyobb figyelmet, tehát az ókor másság-képeitől a 18. századi görög és zsidó kereskedők helyzetét vizsgáló tanulmányig, mely a tanúvallomások jegyzőkönyveit dolgozta fel. Szélesebb perspektíva nyílt tehát a kérdésekre, nemcsak Amedeo Di Francesco nápolyi professzor előadása (Milton magyarságképéről) jelentett nyitást, hanem a hagyományosan szereplő újvidéki és szabadkai kollégák mellett az eszéki, eperjesi, kassai, beregszászi kollégáké is, tehát a Kárpát-medencei kisebbségi magyarság egyetemei felé is kiépülőben a kapcsolat. Ennek megszilárdulásáról az Erasmus-programban való közös részvétel gondoskodhat.
A konferencián új lépést tettek a romániai tudományos életbe való integráció útján is, a brassói Transilvania Egyetem hagyományosan is partnere a Sapientiának, a román–angol szakos diákok oda jártak eddig államvizsgázni, ezúttal újdonságnak számított, hogy a konstancai és a iaşi-i egyetemről is jelentkeztek résztvevők nagyon érdekes előadásokkal. Társzervezője volt a tanácskozásnak a Román Összehasonlító Irodalmi Társaság, melynek négy tagja is a Sapientián ad elő, s melynek társelnöke, Andrei Bodiu brassói tanszékvezető szintén benevezett, és külön hangsúlyozta, mennyire jól érezték magukat a román kollégák Csíkszeredában, és mennyire megváltoztak a székelyekkel kapcsolatos előítéleteik, e véleményhez Alexandru Gafton iaşi-i egyetemi tanár is csatlakozott.
Egy ilyen sok előadót felvonultató konferencia megszervezése nem kis feladat, az előadások és a vita három nyelven, három szekcióban, apró szünetekkel, valóságos tudományos nagyüzemként folyt másfél napon át, e tudományos maratont tanulmányi kirándulás követte Gyergyószárhegyre és Gyergyószentmiklósra, s ezen végig tolmács segített a magyarul nem tudóknak a megértésben, így a Kréta szigetéről érkezett vendégnek is. Különben a konferencián végig színvonalas szinkrontolmácsolás útján kísérhette mindenki figyelemmel az előadásokat. Este könyvbemutatón ismertették Páll Vilma német nyelvű kötetét, valamint a tanszék szakfolyóiratának háromnyelvű számait, a tanszék többi munkatársának román és magyar nyelvű műveit. (Az Acta Universitatis Sapientiae angol nyelven közöl, miként minden sapientiás tudományos folyóirat, a Filologica sorozatnak eddig négy évfolyama jelent meg, céljuk, hogy a legmagasabb tudományos besorolást érjék el, ehhez már több feltételt teljesítettek, bekerültek a nemzetközi tudományosságba, nagy hazai és külföldi egyetemi központokkal tartják a kapcsolatot és kiadványcserét.) Aki nem tudott eljönni, így az egyesült államokbeliek vagy a finnországi kolléga dolgozata lefordítva és kinyomtatva virtuális szekcióban volt hozzáférhető, hozzászólni e-mail címen lehetett. A konferencia anyaga különben három kötetben jelenik meg, a magyar nyelvűt a debreceni egyetem fogja kiadni, a román és angol nyelvű pedig nálunk, többek közt a tanszék szakfolyóiratában jelenik meg.
A tudósítót a meghallgatott pár előadásból mi ragadta meg? A kisebbségi kérdések iránti empátia vagy annak hiányának jeleit kereste. Találomra azt emelné ki például Papp Klára debreceni dékán előadásából, hogyan rendelte el Mária Terézia, hogy a görög kereskedők telepedjenek le Erdélyben és Partiumban, hogy „ne vigyék ki a hasznot az országból”. Bíró Béla professzor a közéletünket jellemző előítéletes rögeszmék gyökerét többség és kisebbség aszimmetrikus viszonyrendszerében, a torz hatalmi állapotokban, a kisebbségi jogok elutasításában kereste. Bodó Barna napjaink kolozsvári szimbolikus térhasználatából vont le megszívlelendő következtetéseket, Alexandru Gafton iaşi-i professzor a különléthez való jogban látta annak feltételét, hogy „utána átjárhassunk egymáshoz”. Bányai Éva Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című új regényéről hozott mintegy első tudósítást, Egyed Emese Bánffy Miklós Erdélyi történetének francia recepciójáról beszélt.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gazda József igaza
Salat Levente a Háromszék napilapban (április 24.) válaszolt Gazda Józsefnek, aki korábban elítélően nyilatkozott arra vonatkozó politikai prognózisáról, miszerint az elkövetkező tizenkét évben nem hozhat eredményt a székelység önrendelkezési törekvése.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) politikatudományi karának dékánhelyettese úgy véli, „tájékozatlanságot tükröző, megalapozatlan optimizmusra vall az a vélekedés, miszerint belátható időn belül elképzelhető lenne Erdélyben az etnikai alapú területi autonómia".
Salat Levente dolgát a replikában megkönnyítette, hogy a hírügynökség sajátságos sarkítási és kiemelési fogásai miatt kijelentését valóban árnyalatok nélkül idézték, s hogy Gazda nem sokat vesződött a mindig szükséges kontextusba helyezéssel. A kovásznai nyugalmazott tanárnak, írónak ennek ellenére igazat adok Salat válasza után is, ugyanis abból kiderül: az csak a székely autonomista küzdelmek leszerelésére alkalmas, márpedig ez meggyőződésem szerint a mai belső székelyföldi helyzet félreértésén alapul.
Mielőtt ennek kifejtésére rátérnék, idézném Salat válaszának legértékesebb részét, melyben e kiváló szakember felkészültségéhez méltó módon összegez egy nagyon fontos kutatási eredményt: „Gazda József nemes egyszerűséggel foglalja össze a dolog szerinte való lényegét: »Salat Levente tett egy bölcs nyilatkozatot, miszerint tizenkét éven belül nem lesz autonómiánk.« Ez a kijelentés egyszerűen nem felel meg a valóságnak, több okra visszavezethetően. Egyfelől úgy gondolom ugyanis, hogy az autonómia számos olyan formájával rendelkezünk már ez idő szerint is, amelyeket vagy nem tudatosítunk, vagy nem tulajdonítunk azoknak kellő jelentőséget: a nyelvi szempontból önálló iskolarendszerünket funkcionális autonómiaként szokták emlegetni a szakirodalomban; az egyházi autonómiák rendszere a személyi elvű autonómiákra példa; a közel 3000 tanácsos és választott vezető, akik az erdélyi magyarságot képviselik a helyi adminisztráció intézményeiben a közigazgatási autonómia fontos letéteményesei; kulturális intézményeink egész sora a kulturális autonómia kis köreiként volna megbecsülhető, de az autonómia sajátos alakzatai a közbirtokosságok is. Többször foglaltam állást nyilvánosan azzal kapcsolatosan is, hogy a romániai törvényes keretek elvileg lehetővé teszik a személyi elvű kulturális autonómia magánjogi változatának a működtetését az egyesületi törvény alapján, és az a tény, hogy ezzel az erdélyi magyarság nem kíván élni, fontos jelzés azt illetően, valójában mekkora az igény az autonómia iránt köreinkben. Az MTI-interjúban azt is mondtam, nem kizárt, hogy a regionalizáció napirenden szereplő kérdése a székelységre nézve valamilyen elfogadható területi-adminisztratív alakzat létrejöttét eredményezze."
A fentiek valóságtartalma szerintem helytálló, csak éppen a belőlük levonható következtetést nem tudom helyeselni. Csak a határt kellene megvonni a ténymegállapítások és a megalapozatlan következtetések között. Megítélésem szerint jól látható ugyanis, hogy az erdélyi magyarság emancipációs küzdelme eljutott egy olyan küszöbre, melyet át kell lépni ahhoz, hogy az elért pozíciókat meg lehessen szilárdítani – különben azok örökös védelme, a vegzáló típusú többségi államnacionalizmussal folytatott iszapbirkózás fogja felőrölni idegeinket és az időt. A Székelyföldön kívüli régiókban szükség van egy kulturális-politikai felépítményre, egy olyan garanciára, amit a művelődési autonómia szervezete adhat meg – és aminek felállítására és működtetésére az egyesületi törvény elégtelen –, magán a Székelyföldön ennél azonban jóval többre.
Salat prognózisa a székely törekvésekről szerintem a többi régió nyújtotta létélményben és realitásokban gyökerezik. Nem először tapasztaljuk, hogy a nem Székelyföldön élő vagy innen elszakadt szakemberek és politikusok a maguk régión kívüli kudarcos létélményét teoretizálják meg, és húzzák úgyszólván rá a székelységre. Tény és való, hogy Erdély többi magyarlakta részében az emancipációs küzdelmek megtorpantak, áthághatatlannak tűnő vagy valóban annak bizonyuló korlátokba ütköznek. Nem titok, hogy a funari korszakot megszenvedett Kolozsvár, az egyetem csöppet sem szívvidító eszmei és erkölcsi mikroklímája vagy a pogromot megismert Marosvásárhely nyújtotta létélmény, a kényszerű megalkuvások és a belőle leszűrt tapasztalatok fölöttébb alkalmasak arra, hogy kishitűség alakuljon ki az emberben a lehetőségek felbecsülése dolgában. Eléggé nagy baj, hogy a dolgok így alakultak, s hangadó közéleti szereplőink jó része a mai napig eme egzisztenciális félelmeket átélt emberek közül kerül ki. A Székelyföldön azonban az elmúlt húsz év más létélményt érlelt ki, ráadásul az utóbbi időben sikerült egy autonomista tömegmozgalom alapjait lerakni – ezt leszerelni pedig bűn és vétek lenne. A küszöbön álló közigazgatási átszervezésben rejlő veszélyre itteni RMDSZ-politikusok is ráébredtek, nem véletlen, hogy egyikük például népszavazással venné elejét a kisebbségi jogok várható csorbulásának. Mások polgári engedetlenségről beszélnek, s e politikusok a tüntetéseken való részvételtől sem zárkóztak el. Tulajdonképpen arra lenne szükség, hogy a Salat Leventéhez hasonló, kiváló felkészültségű szakemberek is a székelység eme törekvései mellé álljanak, azt ugyanis helyesen ismerték fel, hogy másként áttörést elérni manapság nemigen lehet. Kár, hogy eleven kapcsolatuk megszakadt az itteniekkel, az itteni mindennapokkal, a kibontakozó tömegmozgalom eleven valóságával. A „hamis realisták" lebeszélő, leszerelő nyilatkozatai érthető ellenérzést szülnek a székelység jó részében, s ezeknek adott hangot Gazda József kifakadása.
Salat Leventének szerintem viszonylag könnyű dolga van. Az Etnopolitika – a konfliktustól a méltányosságig (Mentor, 2001) című remek könyvét kell csupán újraolvasnia, hogy a nemzetépítő táborhoz csatlakozhasson, és leküzdje ama gátoltságát, melyet a permanens kudarcélmények szültek, s melyek oly „fantáziátlanná" tesznek ma sokakat Erdélyben. Sokan mások viszont hisznek abban, hogy ma áttörést a Székelyföldön lehet és – a közigazgatási átszervezés miatt – parancsolóan szükséges is elérni. S ez az erdélyi magyarság többi részének – a szórványnak és olyan egy helyben topogó nagyközösségeknek is, mint a kolozsvári, a vásárhelyi vagy a partiumi – is megoldást hozna kisugárzása folytán. Építeni a belső székely törekvések és a külső befolyás felerősítésére kell és lehet. Nem kétséges, hogy ha ezek meglesznek és egy irányba hatnak, akkor a román közvélemény és talán a politikum egy része is jobb belátásra tér, nem fogja mai lehangoló képét nyújtani, hiszen saját demokratikus fejlődése szempontjából is meghatározó élményben lehet része ezáltal.
B. Kovács András
A szerző sepsiszentgyörgyi újságíró, közíró
Krónika (Kolozsvár)

Kultúránk nápolyi követe: Amedeo Di Francesco
Amedeo Di Francesco professzor neve valóságos fogalom a magyarságtudománnyal foglalkozók körében, nemzetközi hungarológiai kongresszuson figyeltem fel arra, hogy a dallamos nevű tudós a tanácskozások elnökségében foglal helyet, tíz évig a Nemzetközi Hungarológiai Társaság elnöke is volt. „Balassi-kutató” – közlik kérdésemre suttogva, amitől a csodálkozás csak fokozódik az emberben. Nos, legutóbb a Sapientia Egyetem csíkszeredai konferenciáján találkoztam vele, a nápolyi L’Orientale Egyetem magyar tanszékének vezetője volt szíves válaszolni pár kérdésemre. Előbb a tanszékről és diákjairól beszélgettünk. – A mi egyetemünk neve azért A Keleti, mert egy 18. századi kezdeményezésre épül. Annak idején a kínaiak kollégiumának hívták, mert azok tanultak ott, akiket kínai misszióra készített fel az egyház, és keleti nyelveket kellett tanulmányozniuk. A L’Orientale magánintézményként kezdte, negyven éve már állami egyetem a megfelelő ösztöndíjrendszerrel, mindennel. Nálunk persze mindenkinek kötelező tandíjat is fizetnie, aránylag nem túl nagy összegről van szó. Olaszországban a hungarológiai tanszékeknek egész hálózata működik, hét egyetemen tanítják a magyar nyelvet és irodalmat: Nápolyon kívül Rómában, Firenzében, Padovában, Udinében, Milánóban és Bolognában, ezeken a magyar tanszékek helyzete szilárd. Hogy a jövőben mi lesz, az persze kérdéses, de egyelőre, ahogy a székelyek mondják: mi erősek vagyunk – neveti el magát.
Saját tanulmányairól is elárul egy-két részletet:
– Én egyetemista koromban találkoztam a magyar kultúrával, ahogy viccesen mondani szoktam, mindig vonzódtam a „furcsa” dolgokhoz. Hosszú ideig tanultam latinul, ógörögül, nagyon szeretem az ókori irodalmat, de vonzódom a kelet-európai kultúrákhoz is. A közép-európai műveltségek iránti érdeklődésem vezetett el a magyar, a horvát kultúrához is. Nem utolsósorban azért, mert a gimnáziumban a tanárok nem tudták pontosan megmondani, mi is történt a kontinensnek ebben a felében. Kiváló vendégprofesszoraim voltak Rómában: Balázs János és Szauder József. Magyarországon először ösztöndíjasként 1969-ben jártam a debreceni nyári egyetemen, azóta még számtalanszor. Szerencsés voltam, hogy ilyen kiváló tudósoktól tanulhattam. Nem voltunk sokan, nemegyszer hárman talán. Többnyire baloldali érzelmű diákok, én azonban nem politizáltam, a kommunizmus kimondottan taszított. De nem támadt ebből bonyodalom, mert én a 16. századi irodalommal kezdtem. Hogy azt a szakot végeztem-e? Nem voltunk olyannyira szigorúan szakokra osztva, de szakdolgozatomat valóban Balassi Bálint Szép magyar komédia című pásztorjátékáról írtam. Balassi tudott olaszul, fordított is olaszból, én pontosan ezt a fordítást és átdolgozást elemeztem. Sokáig foglalkoztam a reneszánsz kori olasz irodalommal, és így találtam rá e témára. Az olasz irodalmi nyelv a Dante-féle toscanai dialektusból alakult ki, Pietro Bembo volt az a kiváló tudós és költő a 16. században, aki megteremtette a Dante utáni olasz irodalmi nyelvet. Az ő nyomán ismerte meg Balassi Petrarca költészetét, és lett maga is petrarkista költő. Igen, Balassi lépést tartott a kor irodalmi fejlődésével. Nagyon érdekes a magyar kultúrában, hogy mikor szinkronban, mikor késésben van a Nyugathoz képest, de nem is így kellett volna mondanom, inkább az az igazság, hogy Balassi után a históriás énekek, a hagyományos verselési formák nyomultak előtérbe a reformáció és a török hódoltság korában. Családomban csak én tudok magyarul, ha elvonulok szép magyar könyvtáramba, az az én külön világom.
– Balassi mellett milyen súlypontjai vannak még munkásságának? – Balassival már régen nem foglalkozom, most Zrínyi Miklós köt le. Nagyon tetszik a Szigeti veszedelem és annak horvát változata is, én horvátot is tanultam az egyetemen, és tudom élvezni ezt a magyar–horvát párhuzamot. De Erdélyben vagyunk: nagy szerelmem Dsida Jenő. Nagy költő. Magyarországon tanulmánykötetet várnak tőlem róla, már tizenegy tanulmány el is készült, csak a kötet összeállításával késlekedem. Májusban Dsida-konferenciára is meghívtak, sajnos Amerikában leszek éppen, de tanulmányomat elküldöm, befejezésén dolgozom.
Az olaszországi hungarológiai tanszékek jövőjéről, a tanárutánpótlásról óvatosan nyilatkozik. Fájlalja, hogy a mai diákok „nem annyira bátrak”, mint az ő fiatalkorában, az angol, a kínai ma a sláger, azt remélik, hogy ezekkel könnyebben jutnak majd álláshoz. A L’Orientalén különben 11 ezer diák tanul. A hungarológiai tanszéken ketten dolgoznak, legutóbb hét magyar diák érkezett hozzájuk az Erasmus-programnak köszönhetően. Nápolyban román tanszék is létezik, a professzor elmeséli, hogy dékán korában sikerült a felszámolástól megmentenie. A takarékossági hullám szele megcsapta ezt az intézményt is, az amerikai tanszéknek akarták adni azt az állást, nagy „kelet–nyugati csata volt”, mondja nevetve, de sikerült megőriznie, ma az újlatin filológia erős ágazatnak számít. A magyar állam korábban cserelektort küldött, most ez nincs, de jól kiépített személyes ismeretségi háló biztosítja a szükséges kapcsolatot.
Amedeo Di Francesco professzor ma választmányi tagja a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságnak, melynek elnöke a finn Tuomo Lahdelma – a tudományág egy másik élő „fogalma”.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székely regionális tudat megerősítése
Felértékelődőben a Székelyföld, és a székelység az erdélyi magyarság emancipációs harca szempontjából is a legfontosabb színtérré válhat a közeljövőben, és már ma is az. Nem tagadható ugyanis, hogy az egyenjogúsításért, a kollektív jogok átfogóbb érvényesítéséért folyó küzdelmek új lehetőségekkel gyarapodtak azáltal, hogy a székelység körében tömegmozgalom kezd kibontakozni az ország regionális átszervezése kapcsán.
Érlelődik a felismerés, hogy az egész erdélyi politizálás irányát meg kell fordítani. Nem a szórvány felől, hanem pontosan a székelység felől kiindulva kell betájolni az egészet, mert ez kecsegtet több eséllyel, de több haszonnal a Székelyföldön kívüli részek kisebbségi magyarsága számára is. Ha az önrendelkezés intézményhálózata akár szerény kezdeteinek sikerülne megvetniük lábukat a székelyek közt, akkor az kisugárzása folytán megoldhatná a szórvány vagy a nagyobb szigetek, a partiumi, a Kolozsvár környéki stb. tájak népének gondjait is. Mind ez idáig a fordított sémát követtük, és nem utolsósorban ez a taktika felelős azért az egy helyben topogásért, melyben jó másfél évtizede tulajdonképpen nem sikerült igazán fontos nemzetstratégiai jelentőségű dologban sem sikert elérnünk. Mert ki állíthatja, hogy a sokat emlegetett kulturális vagy területi autonómia megvalósításához ma közelebb lennénk, mint akár tíz vagy tizenöt éve?
A székelység körében viszont érdemes felfigyelni egy olyan mozgásra, mely komolyabb fordulatpontot készít elő a nemzetépítésben. A magyar pártok székelyföldi derékhadának saját akciói, legsikeresebb civil szervezetünk, a Székely Nemzeti Tanács visszhangos kezdeményezései körvonalazódó akcióegységet előlegezhetnek meg, s az összefogásra törekvés alighanem nagy politikai és erkölcsi erővel lép majd fel a külső kihívásokkal szembeni válaszadás kényszere folytán is. Egységes regionális tudat kialakítására van tehát szükség, s ez az itteni média mai szétforgácsoltsága mellett nem lesz könnyű feladat. Ennek érdekében alighanem szorgalmazni kellene össz-székely lapok, rádió- és tévéadások, internetes portálok létrehozatalát a közeljövőben.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ahol a párbeszédet az alkotmány tiltja
Valahányszor azt vetik a magyar ellenzék szemére, hogy nem tárgyalásos úton kívánja elérni céljait, valahányszor azzal vádolják, hogy kerüli a többséggel való párbeszédet, az ember joggal kérdi meg: miről is beszélünk?
Romániában ugyanis a legnagyobb kisebbséget, a kollektív jogaiban a mai napig korlátozott magyarságot – melyet mind történelmi, mind mai állapotából fakadóan megilletne a társnemzeti státus – alkotmányos előírás gáncsolja nem csupán abban, hogy kollektív jogait kiteljesíthesse, hanem magának az erről folyó diskurzusnak, párbeszédnek, a tárgyalásos megoldásnak a lehetőségétől is. Romániában ugyanis alkotmányos előírás tiltja bizonyos cikkelyek módosítását, méghozzá azokat, melyek pontosan e magyar nemzetrész egyenjogúsításához nélkülözhetetlenek.
Idézzük az alkotmány 152-es szakaszát teljes egészében, megvilágítandó, mire gondolunk. A módosítás korlátai címet viselő szakasz leszögezi: „(1) Nem képezhetik módosítás tárgyát a jelen Alkotmánynak a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegére, a köztársasági államformára, a terület integritására, az igazságszolgáltatás függetlenségére, a politikai pluralizmusra és a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései. (2) Úgyszintén semmiféle módosítás nem lehetséges, ha annak eredménye az állampolgárok alapvető jogainak és szabadságainak vagy ezek biztosítékainak a megszüntetése. (3) Az Alkotmány nem módosítható ostromállapot vagy sürgősségi állapot időtartama alatt, sem pedig háború idején.”
Miért áll mindez törekvéseink útjában? Mint azt képviselőink kifejtették már, az állam nemzeti jellegének deklarálása az 1-es szakaszban lehet egy óhaj vagy cél kanonizálása, de a valóságot nem fedi, lévén az ország lakossága többnemzetiségű. Attól, hogy eleve megváltoztathatatlanná nyilvánítjuk a paragrafust, valóságtartalma mit sem gyarapszik, viszont elejét veszi a nemzetiségi kérdés minden demokratikus rendezésének. Íme egy jogi tabu, egy eleve kisiklatott, hogy ne mondjuk: betiltott témája a párbeszédnek. A belső önrendelkezés formájaként elképzelt területi és kulturális autonómia ellenében a felsorolt jelzők közül nem egyet szintén felhasználtak már, azokat tehát szintén lehet a minden tárgyalástól való elzárkózás szándékával magyarázni. Menjünk tovább: ha egyetlen hivatalos nyelv üdvözít, akkor a kisebbségek nyelvi jogai érvényesülésének már eleve gátat szabtak, azokat megcsonkították. Hogy az állampolgárok „alapvető szabadságjogait” olyan hangzatosan védik, az megható, kár, hogy ez nincs összhangban az előző paragrafussal.
Annyira nem, hogy az idézet utolsó mondata már-már kifordul önmagából. A jogfosztottságot (a részleges joggyakorlást) posztuláló kitétel ugyanis mi mást állandósítana, ha nem egy de facto sürgősségi állapotot? Ezt az egész szakaszt el kellene törölni ahhoz – különben ellentmond magának a népuralom alapelvének is –, hogy a tárgyalásos megoldásra való törekvést komolyan lehessen ajánlani.
De ha egyszer meghiúsítják, hogyan várhatná bárki el, hogy komolyan lehessen venni?
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A néprajz szellemi régészkedés (Dr. Balázs Lajos indulása)
Jeles vendégelőadója volt nemrég a Székely Akadémiának Sepsiszentgyörgyön: az emberi sorsfordulatok szimbolikus rítusairól tartott előadást a székely és magyar néprajz évtizedek óta talán legeredményesebb kutatója, dr. Balázs Lajos nyugalmazott egyetemi tanár. A nagy sikerű kötetek íróját ez alkalomból kértük fel kis beszélgetésre személyes sorsáról, hogy emberi arcát, példáját is közelebb hozhassuk az olvasóhoz.
De előbb hadd idézzük, amit vállalt hivatásáról maga fogalmazott meg: „A tanári mesterség medréből ágazott ki és terebélyesedett néprajzkutatói szenvedélyem, illetve kötelességtudatom a magyarságtudomány művelésének, gyarapításának szolgálatában. A tanári pálya és egyéb elkötelezettségemmel párhuzamosan mintegy negyven esztendőt szenteltem az emberi élet sorsfordulóinak kutatására. Külön-külön monográfiát írtam egy általam tudatosan és körültekintően kiválasztott karakteres és reprezentatív székely falu, Csíkszentdomokos születési, házassági, elmúlással és halállal kapcsolatos szokásvilágáról, majd 800 oldalas könyvben foglaltam össze nemi kultúráját és erkölcsét. Több mint száz tanulmányt közöltem a fenti tárgykörök részkérdéseiről, melyekben elmélyítettem szokáskultúránk, szimbolisztikánk, rítusaink egészen ritka eseteit. Kutatásaim és tanulmányaim alapján vallom, hogy a székelység már a honfoglalás előtt rendelkezett összeálló, kiforrott beavató rítusrendszerrel, ami megóvta a szétzülléstől, és aminek köszönhetően részt vehetett a magyar nép legnagyobb vállalkozásában, a honfoglalásban.” A honfoglalás és honteremtés mint népünk kultúrájának próbája és bizonyítéka – íme az érdekes nézőpont, mely élénk figyelmet ébresztett előadása iránt is. Kérdéseink emberi indulására, választásai mozgatórugóira vonatkoztak, és ama szemléletbeli váltásra, melyben az alkotó erdélyi magyar értelmiség mintegy megerősítette, újrakötötte szövetségét népével a hatvanas-hetvenes években, a diktatúra begorombulása idején. Gondoljunk Sütő András nagy sikerű könyvére és annak jelképpé vált címére: Anyám könnyű álmot ígér. Igazi meglepetés, hogy első szakmai impulzusát kitől kapta a román szakos egyetemi hallgató Bukarestben.
Nálatok ez hogyan jelentkezik?
– Nem a megcsontosodott formula kedvéért mondom, de valóban egy román ember fordított a kutatás felé. És ez Mihai Pop (1907–2000) professzor, folklorista és antropológus volt, akinél doktoráltam is később a bukaresti egyetemen. Mai értelemben vett európai ember volt, máramarosi román nemesek, görög katolikus papok leszármazottja különben, aki magyarul, csehül és németül anyanyelvi szinten beszélt, s abszolút nyitottságot tanúsított minden nációval és kultúrával szemben. Egyetemi tanulmányai egy részét Prágában, Bonnban, Varsóban végezte, Dimitrie Gustinak is volt munkatársa. Nem hiszem, hogy ő tudatosan vezetett rá a kutatásra, egyszerűen tudományos kíváncsiságból azt kérdezte tőlem a vizsgán: az a bizonyos néprajzi szokás nálunk miként jelentkezik. „La voi asta cum e?” És én nem tudtam. Úgy éreztem, akaratlanul, de rám pirított. Nagyon elszégyelltem magam… Nos, engem már korábban foglalkoztatott, hogyan emelkedett fel az ember az állatvilágból, miként jutott el a közösségi szerveződés szintjére. Ebben a család és az egyén életében óriási szerepet játszott, hogy a három sorsfordulóhoz, a születéshez, a családalapításhoz és a halálhoz, temetéshez valamilyen módon viszonyulni kellett. Ennek törvényszerűen ki kellett alakuljon fokozatosan a kultúrája. Amúgy mindhárom esemény biológiai entitás, de egyben fantasztikus kultúrageneráló tényező is. Mert az embernek biztosítania kellett az emberi nagyságot mint méltóságot – pontosan e három eseményen keresztül. Nem akarom feltétlenül a vallásra terelni a témát, de azt mondom: Isten megteremtette az embert, de egy befejezetlen teremtményt hagyott itt, meggyúrta agyagból, lelket lehelt bele, de a további teremtés és alkotás az emberre maradt. Saját magának kellett kialakítania gondolkodását, a ráfigyelést arra, ami szép, és hogy ő is olyan szeretne lenni. Nos, én attól kezdve a magyar folklórt a románnal párhuzamosan kezdtem tanulmányozni. Belépőt szereztem a folklórintézet könyvtárába, ahol hatalmas magyar anyag volt: Bartók, Kodály nagy kötetei. Az Akadémiai Könyvtárban szintén rengeteg magyar anyagot találtam. Az öregúr elvitt Bukarest környékére gyűjteni, és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy ne kérdezzen rám: ez magyarul hogy van? Annyira ment a kapcsolatunk, hogy amikor Ortutay Gyula néprajztudós, a budapesti egyetem rektora Bukarestbe látogatott, és előadást tartott a bölcsészkaron, behívott a tanszékre, és bemutatott Ortutaynak. Gondolom, büszkélkedni akart azzal, hogy magyar tanítványa is van. Ortutay szemináriumán különben én tolmácsoltam, és elég jól ment, akkorra ismertem már a magyar szakterminológiát is. Mit ad Isten, Ortutayval utána ugyan nem találkoztam, a műveit olvastam persze, de amikor első könyvem megjelent, Ortutay-emlékérmet kaptam Magyarországon, amiből kettő van Erdélyben, a másik a Faragó Józsefé.
Népszolgálat – A helyzet úgy hozta, hogy egyik vakációban a Kászonokba hívtak lakodalomra. Különben gyermekkorom Szentmártonban, Csíkszeredában telt. A Kászonok Csíkszentdomokoshoz hasonlít. Akkor döbbentem rá: a lakodalom színjátékszerű szokás. Akkor még ez ragadott meg, a további finomságokat később fedeztem fel. Mint színjátékra, mint dramaturgiai alkotásra figyeltem fel rá, s attól kezdve nagyon érdekelt. Fiatal voltam, valószínűleg a korom is közrejátszott. Annyira érdekelt a népi kultúra, hogy eljutottam oda: amikor ötödéves koromban megkeresett többek között engem is a Viaţa studenţească újságírója, és szándékaim felől kérdezett (ez 1965-ben történt), én azt feleltem: tanítani akarok, mégpedig a Székelyföldön. Mert én onnan vétettem, azt a népet akarom szolgálni, amelyből vétettem. Olvastam már Sütő András egyik-másik könyvét, Gárdonyi Géza A lámpás című műve hatott rám, Bródy A tanítónője mélyen megérintett. Később kis ravaszsággal úgy alakítottam a pályámat, hogy mindenütt szolgáljak is. Ahova helyeztek – tanár és iskolaigazgató voltam egy-egy évig Balánbányán és Szentsimonban, kulturális felügyelő a megyésítéskor megalakult művelődési bizottságnál, utána pionírtanácsi vezető –, mindenütt arra törekedtem, hogy megvalósítsam hitvallásomat, népemet szolgálhassam. Kezdeményeztem magunkért, titokban, csendben, ha másként nem lehetett. Hogy nem jelentettek fel? Ez számomra ma is nagy titok. Persze, intézményvezető voltam, de nem túl magas polcon. Megfigyelők mindenütt voltak. Amíg a kultúrbizottsághoz nem kerültem, nem volt lehetőségem terepre járni. Na, a megyét fel kell osztani! Jelentse be mindenki az óhaját. Gondolkodás nélkül rávágtam: Felcsík! Nem mertem megnevezni Szentdomokost, Madéfalvára, Dánfalvára, Karcfalvára kellett mennem, reggel elsőnek ott voltam, hamar elvégeztem a munkámat, és megálltam Szentdomokoson gyűjteni. Magnóval. A gyűjtést 1972-ben kezdtem el. Az öregek, Faragóék még publikáltak, a korábban összegyűjtött anyagaikat dolgozták fel, de a kutatást már nem nézték jó szemmel. Úgy gondoltam: nem muszáj tudniuk, mit teszek. Domokoson már megvolt az adatközlőim jelentős része, s az egyik hozta a másikat. Igen ám, de irányelv volt, hogy nem maradhat az ember sokáig egy helyen, mert megszokja. Átirányítottak Gyergyóba, menet vagy jövet megálltam Domokoson. Eltelt három esztendő, s elfelejtették, hogy Felcsíkon már voltam, megint oda kerültem.
Kiadványok – Első könyvem 1994-ben jelent meg, addig sokat közöltem, tanulmányokat a Művelődésben, a TETT-ben és a Népismereti Dolgozatokban. Emlékszem, a „lakodalmi perec” első ízben és változatban 1976-ban abban jelent meg. Ezeket számon tartották Magyarországon, annyira, hogy amikor 1990-ben kaptam egy levelezőlapot Gunda Béla professzortól Debrecenből, hogy vegyek részt a világkongresszuson, megkérdeztem: honnan ismer? Hát olvasta az írásomat. Ezek hitemben megerősítettek. Vagy Hoppál Mihály, a Folklórintézet igazgatója üzent, hogy küldeném el a könyveimet, s megírtam neki, Szilágy megyébe eljuttattam, hozassa el, ha tudja. Nos, ő pünkösdkor ott járt, és került egyet a könyveim kedvéért, tegnapelőtt azt írta: „a nagyobbikat nem tudtam letenni a kezemből”. Az Amikor az ember nincs es ezen a világon címűről van szó. (Lapunk sorozatot közölt a belőle vett szemelvényekből – szerk. megj.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi szülőföld sorsáról (Georg Kraus krónikája)
Egyetemi előadással ért fel Georg Kraus szász krónikája magyar fordításának nemrég tartott bemutatója a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
A fordító Vogel Sándor úgyszólván földink, Apácán született, és 1989-es kitelepedése előtt Brassóban volt tanár, élete és tudományos pályája nagy feladataként vállalta a Kraus-féle krónika fordítását, melyet olyan jegyzetapparátussal látott el, hogy a mű mai, átdolgozott második kiadásában az erdélyi história nélkülözhetetlen forrásmunkájává vált számunkra is, és egyben bevezetésnek tekinthető a 17. század tanulmányozásához, feldolgozott eredményeiben sarkalatos útbaigazítója olvasónak, diáknak és kutatónak egyaránt.
Georg Kraus (1607–1679) 35 éven át volt Segesvár városának főjegyzője, e minőségében az erdélyi országgyűlésnek is tagja, aki előtt legfeljebb a zártkörű fejedelmi tanács belső diplomáciai titkai lehettek ismeretlenek, de azok közül is sokat megfejtett. A háromnemzetiségű, a magyar államiság politikai léte szempontjából létfontosságú Erdély nagy századában élt, és vált fontos események leírójává, így sorra veszi Báthory Gábor, Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György, Apafi Mihály fejedelemségének, a harmincéves háborúnak sok eseményét, a török portához, a két hegyen túli román fejedelemséghez fűződő viszony alakulását az 1608 és 1655 közötti években, s munkáját, történelemszemléletét olyan erdélyi identitás hatja át, melyre lehetetlen nem nosztalgiával gondolni az ezredfordulón, annyi erdélyi érték pusztulása, a szászság kíméletlen elüldözése után. A történelmi munka bepillantást enged a politikán túl az erdélyi mindennapokba, a rendek és a párhuzamosan fennálló három nemzeti társadalom felépítésébe és az autonómiák működésébe, s bizonyítékát nyújtja a vallásháborúk korában ama erdélyi toleranciának is, mely minden súrlódás ellenére mégis összekapcsolta a maguknak itt otthont teremtő népeket, köztük a székelységet is.
Kiemelendő értéke a kötetnek a fordító törekvése arra, hogy stílusában is élvezhető formába öntse a művet. Ehhez a fordítás elkészülte után fél évig stilisztikai tanulmányokat folytatott, és hogy a mai olvasó számára is érthető nyelven szóljon, de egyben némi ódon mellékízt se nélkülözzön fordítása, 19. századi stílusfordulatokkal dúsította fel az átdolgozáskor az átültetett krónikát. Georg Kraus segesvári főjegyző nagy munkájához lelkiismeretesebb fordítót és szöveggondozó méltatót nem is kívánhatott volna magának.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hátráltatják a magyar társadalomépítést
Hatezerhétszáz – ennyi magyar diák jelentkezett az idei érettségire Romániában, az utóbbi két év átlagát nézve pedig a felének esélye is van rá, hogy átmenjen, és megszerezze az érettségi oklevelet. Ez a papír jogosít fel a továbbtanulásra, bár a felsőoktatásba való felvétel újabb szűrőket is jelent, a fentiekből kétezerötszáz-háromezer is lehet az esélyesen bejutók száma, valójában e létszámnak csak egy része fog beiratkozni valamelyik egyetemre, s azt nem is mindenik végzi el, eme arány talán hatvan-hetven százalék körüli. Azaz a kezdőszám kétszeresen is megfeleződhet. Márpedig értelmiség nélkül egy kisebbség kétszeresen hátrányos helyzetbe süllyedhet. Nem véletlen, hogy értelmiségünk módszeres elűzése folyt a korábbi rendszerben, miként diákjaink továbbtanulási esélyeinek csökkentése is állampolitikai törekvésnek számított. Sok akkori akadály elhárult fiataljaink útjából, de még mindig nem beszélhetünk valódi esélyegyenlőségről, mégpedig több okból kifolyólag.
Mindenekelőtt ott a szórvány áldatlan helyzete, sok gyerek már eleve elesik az anyanyelvű oktatás lehetőségétől, aki pedig mégis elvégezheti az elemit magyarul, az a következő lépcsők valamelyikén akad el, ugyanis lakhelyi, regionális, anyagi stb. okokból nem folytathatja tanulmányait ugyanazon a nyelven és közösségben. Hol a hangsúlyozott pozitív diszkrimináció, mely ezt némileg enyhíthetné? A közösségi élménytől való megfosztottság, a frusztrált nemzetiségi tudat nagyon gyakori a tagozatos iskolákban, a tanintézmények önállóságának megadásával pedig még sok település adós magyar lakosainak, mint legutóbb bebizonyosodott például Dicsőszentmártonról és Segesvárról, Marosvásárhelyről, ahol az önkormányzatok még mindig megtagadják a saját iskola alapításának lehetőségét a magyar oktatástól. A legnagyobb baj azonban a felsőoktatási intézmények különválásának módszeres, két évtizede tartó elgáncsolása. A létszámkeretek ugyan bővültek, a szakkínálat és tanári karok nemkülönben, de a mai napig nem születhetett meg az önálló Bolyai Egyetem, állandó elkeserítő küzdelem és diszkrimináló packázás jut ki a magyar orvosképzésnek Marosvásárhelyen, egy demokratikus államban gyakorlatilag botrányos módon elnyomják a diákság, a tanári karok és a szülők természetes önállósulási törekvéseit, s ezzel hátrányba szorítják az anyanyelvi oktatást, és korlátozzák a magyar diákság képzési, valamint elhelyezkedési, integrációs esélyeit.
Tulajdonképpen a magyar társadalomépítés hátráltatása folyik: egy magyar értelmiség tudatos, megtervezhető, kiegyensúlyozott fejlesztését lehetetlenítik el, a kisebbségi jogegyenlőséget csorbítják ezáltal, folytatva fű alatt azt, amit a rendszerváltás előtti diktatúra kezdett el. A legnagyobb vétek: a valamikori, az állítólag megdöntött nacionálkommunizmus céljaival való radikális szakítás ígéretének meghazudtolása.
B. Kovács András
Háromszék
Erdély.ma

Kastélysorsok Erdélyben: mi lesz a magyar örökséggel?
Az összmagyar örökségvédelem egyik legfontosabb rendszerváltás utáni kérdése a külhoni épített örökség védelme, különösen a nehézségekkel sújtott vidékeken. Az erdélyi kastélyok pusztulása és mentése talán a legizgalmasabb terület: ezt járta körbe a Korunk folyóirat júniusi lapszáma.
A Korunk című, kolozsvári központú, erdélyi folyóirat júniusi lapszáma az erdélyi kastélyok viszontagságos 20. századi történetét, azok romániai rendszerváltás utáni sorsát, hol borús, hol reménykeltő fejleményeit járta körbe cikkek, esszék és interjúk egész sorával. Tudták, hogy Trianon óta komplett középkori udvarházak és kora barokk rezidenciák pusztultak el Erdélyben, nem beszélve a török idők utáni barokk, klasszicista vagy eklektikus kastélyok egész sorának omladozásáról? A Korunkban számos ilyen történetet olvashatunk. A magyar örökség végleges elpusztulása miatti szívfájdalmunkat, ha csekély mértékben is, de azért enyhíti az a néhány pozitív történet, ami reményt kelt az erdélyi épített kincsek jövőjét illetően.
Kastély? Gépállomás, istálló, téeszközpont!
Kovács András kolozsvári művészettörténész, egyetemi tanár, az MTA külsős tagja már a folyóiratot nyitó, Hogyan pusztítsuk el a kastélyokat? című balatonfüredi előadása alapján született írásában megkondítja a vészharangot. „Az élet nem áll meg merengve visszanézni; épül Erdélyben út, vasút, gyár, állomás, kaszárnya, városi palota, templom, falusi ház és iskola, de kastély? – aligha többé. A kastély már maga a történelem” – idézi mottóként Biró József 1944-es szavait. És mennyire történelem most a kastély fogalma, hetven évvel később. Kovács András az, aki a fent már említett veszteséglistát sorolja: nyomtalanul eltűnt a Bánffyak bárói ágának bonchidai, középkori udvarháza; a Hallerek 1626 körül épült fehéregyházi rezidenciája; a szamosfalvi Mikola- és a magyarfenesi Jósika-kastély is.
A második világháború romániai kommunista hatalomátvétele után végleg megpecsételődött az úri lakosok sorsa, legtöbbjükből Erdélyben is gépállomás, istálló, téeszközpont vagy közösségi (értsd, senki által nem őrzött, védett, karbantartott) épület lett. Változást hozott azonban a román rendszerváltás és az utóbbi évek néhány fejleménye: a restitúciós törvények értelmében sokan visszakaphatták régi kastélyaikat, birtokaikat – már ami megmaradt belőlük a román kommunizmus évtizedei után. Ez a különös restitúciós rendszer egyrészt tényleg nagyvonalú volt, lehetőséget teremtett arra, hogy akiben van elég kalandvágy, kitartás és ideg, újra életre kelthesse ősei egykori birtokát. Másrészt viszont az országos és helyi szabályok, a bürokrácia és a lokális közélet szereplői számtalan akadályt gördítenek az egykori, jellemzően gyűlölt magyar urak visszatérő utódai elé. „Az ingatlanok fenntartását és helyreállítását a román állam meg a román örökségvédelmi törvény most szemforgatóan rájuk hárította, a továbbiakban őket téve felelőssé az épületek állapotáért” – írja Kovács András.
A szkeptikus erdélyi művészettörténész példákat hoz arra is, hogy nemcsak a szándékolt vagy hanyagságból eredő pusztulás, hanem még a félresikerült felújítási kísérletek is sokat rontottak egyes erdélyi műemlékeken. A fogarasi vár egyik szárnya például az eredeti vakolat leverése után álreneszánsz ablakkereteket kapott. A bonchidai, hatalmas Bánffy-kastélyt (Erdély legnagyobb reneszánsz-barokk kastélyát) vasbeton elemekkel próbálták megmenteni az enyészettől, miután előbb ’44-ben a németek gyújtották fel, majd a falusiak hordták el a maradványait és a park fáit, nem beszélve a barokk szobrok elpusztulását eredményező céltalan vandalizmusról. A gyergyószárhegyi Lázár-kastélyt pedig dilettáns, ámde nagyravágyó álhistorizáló elemekkel újították fel oly módon, hogy évszázadokkal ezelőtti tulajdonosai rá sem ismernének már.
Kálnokyak, Mikesek, Bánffyak, Ugronok, Hallerek és Bethlenek
Mit mentünk, miért és kinek? – teszi fel a kérdést Hegedüs Csilla örökségvédelmi szakember írása címében. Hegedüs leszögezi: térségünkben Romániában adták vissza a legtöbb műemléket a tulajdonosok leszármazottainak. „Sajnos az esetek döntő többségében romos állapotban, lelakva s minden gazdasági háttér nélkül, de visszaadták” – erősíti meg e tény jelentőségét. Az örökségvédő örül annak, hogy vannak olyanok, akik a „vakolókanállal együtt a kezükbe vették lepusztított épületeik gondozását”. Hegedüs is említi a bonchidai Bánffy-kastély történetét, de a pozitív fejleményeket kiemelve: zajlik egy nagyon lassú felújítási folyamat, így Bonchida ma már nemzetközi oktatási és kulturális központként működik, félkész állapotban is. A román kulturális tárca műemlék-helyreállítási alapja keretében csak 2012-ben egy sor kastély és vár kapott támogatást, Nagyvárad várától Vajdahunyadig. A legnagyobb teher azonban Hegedüs szerint a régi-új kastélytulajdonosokra hárul: „A Kálnokyak, Mikesek, Bánffyak, Ugronok, Hallerek, Bethlenek kemény munkával építik vissza mindazt, amit a kommunizmus elvett tőlük” – fogalmaz, s ez szerinte biztosítja: van magyar kastélyjövő Erdélyben.
A partiumi kastélysorsokról írt a Korunkba Emődi Tamás nagyváradi építész-művészettörténész. Partium úri lakjai Emődi szerint művészettörténeti értékükben elmaradnak Erdély, a Dunántúl és a Felvidék kastélyaitól – ennek történelmi okai vannak; de az elmúlt közel száz év őket is ugyanúgy sújtotta. A Telegdiek papmezői reneszánsz várkastélyából már csak falmaradvány látható; de Károlyi Sándor erdődi, Petőfi emlékezetéről híres kastélya is megsínylette az időszakot. Az aranyosmeggyesi Báthori–Lónyay–Teleki–kastély a 17. században nyerte el végső formáját, de ma már válságos állapotban van: nincs tetőzete, komoly statikai problémákkal küzd, és lehet, hogy rövidesen rommá fog válni. Emődi hosszan sorolja a partiumi kastélyokat és jelenlegi helyzetüket, és összegzése szerint rendkívül kevés olyan emlék van, amelyik építészeti vagy kultúrtörténeti értékének megfelelő kezelésben részesült.
Egy normálisan működő társadalmi rendszerben az úgynevezett felső tízezer garantálhatná a társadalom előmenetelét, Erdélyben és Romániában azonban hiányzik ez a réteg – szól a Guttmann Szabolcs műépítésszel, volt nagyszebeni főépítésszel készült interjú fő üzenete. Gutmann kiemeli a nagyszebeni óváros Brukenthal-palotáját, ami szerinte az egyik legszerencsésebb példája az elmúlt húsz évnek; sőt a korábbiaknak is, hiszen múzeumként vészelte át a legsötétebb időszakot. Nagyszeben európai kulturális fővárosként való újjászületése után pedig méltóbb fizikai és szellemi környezetben, az evangélikus egyház tulajdonában képviseli tovább Brukenthal Sámuel egykori erdélyi kormányzó humanizmusát. Guttmann hiányolja a stratégiát és az átfogó gondolkodást és cselekvést: ő és társai már korábban felmérték a Szeben és Fehér megyei kúriákat, kastélyokat, de a dokumentáció minisztériumi levéltárban porosodik. Ugyan sok erdélyi vidék küzd problémákkal, de a fejétől is bűzlik a hal: „Aki ma végigmegy Bukarest főutcáin, láthatja, hogy a 19. századi nagy bérházak többsége lakatlan. (…) Ha ennek a városnak kell felügyelnie az országot és annak épített örökségét, akkor egyetlen reményünk, ha komolyan vesszük a regionalizálást…” A volt szebeni főépítész a fiatal szakember nemzedékektől, az országos párbeszédtől és a civil szféra bevonásától remél szemléletváltást.
Amit visszaszolgáltattak, azt fenn kell tartani
A szakértők után a legközelebbi érintettek, a kastélyukat visszaszerző nemesi utódok, Mikes Zsigmond és a Bethlen-leszármazott Vályi Zsuzsanna vallanak családi és személyes élményeikről. Vályi nagyszüleit kitelepítették birtokukról, és kényszerlakhelyre hurcolták őket, a nagyszülők minden munkát elvállaltak a túlélésért, de az unokák már nem számítottak osztályellenségnek. A család 1988-ban költözött Magyarországra. Mikes Zsigmond felmenőit szintén kitelepítették. „Tízéves lehettem, amikor Papi kiterített egy hatalmas papírtekercset, rajta színesen megrajzolva a családfa. Mutatta, hogy ez a családunk, de hozzátette: „erről nem szabad senkinek beszélni” – mesél a hallgatás korszakáról Mikes. Az építész végzettségű Vályi Zsuzsanna szerint ma „izgalmas feladat, hogy a visszaszerzett örökségből ma mit lehet kihozni”. Mikes Zsigmond szerint „amit visszaszolgáltattak, azt fenn kell tartani”, és „a visszaszolgáltatás nem azt jelenti, hogy most hirtelen meggazdagodtak az egykori kisemmizettek, hanem azt, hogy olyan életvitelt választanak, amiben ezeknek a műemlékértékű épületeknek is szerepük lesz”.
Erre jó példa a Korunk másik cikkében bemutatott Kálnoky-modell: Kálnoky Tibor fiatalemberként tíz évig harcolt az elveszett örökségéért a román állammal. Miklósvári kastélyát hatalmas erőfeszítésekkel kezdte felújítani, saját kézbe véve a munkálatokat, hagyományos technikákat is felelevenítve. Innen-onnan, régiségvásárokból szedték össze a régi, korhű berendezési tárgyakat. Károly herceg, a brit trónörökös is többek között Miklósvár hatására szeretett bele Erdélybe, s évek óta járja tájait, vendégházakat létesítve, őstermelőkkel kapcsolatba lépve. Károly herceg saját bevallása szerint időutazásként éli meg Erdélyt, ahol a természet és a kultúra tökéletes összhangjára lelt, s ahol még van mit tanulni az ebben az összhangban élő emberektől.
Tudjuk, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, a régi világot már semmi sem hozhatja vissza, és az évtizedek során sok értékes magyar épített örökségünk pusztult el véglegesen Erdélyben (is). De ahogy a Korunk folyóirat számos írásából kiderül: a Károly herceg által is képviselt elkötelezettségből, a Mikesek, Kálnokyak és a többiek elszánt küzdelméből, az örökségvédők új nemzedékének munkásságából talán újra életre kelhet egy-egy erdélyi birtok. Az újraéledő kastélyok elveszett, halódó környékekre is kisugározhatják a szellemet, kultúrát és civilizációt – pont úgy, ahogy Erdély tette azt régi, „sötét” évszázadokban…
Rajcsányi Gellért
MNO

Népi érdek, népi akarat
A régiósítási vita tétje más a román kormány és más a székelység számára, holott végső soron ugyanarról a dologról van szó: a magát nemzetrészként meghatározó, de különálló népi tömb önrendelkezéshez való jogáról.
A román politikum a régiósítást mégis gazdasági-fejlesztési egység alakítása címén akarja „eladni”, holott mögötte nyilván annak közigazgatási egységgé avatási szándéka is áll, s ezzel az erdélyi magyarság újabb csatavesztésének kierőszakolása. A túlnyomóan román többségű mai középrégió megtartása és adminisztratív jogosítványokkal való ellátása legalább fél évszázaddal vetné vissza a székely autonómiatörekvéseket, és egyre nyilvánvalóbb, hogy már nem sok ilyen ötvenéves visszacsúszást vagy akár helyben topogást engedhet meg magának e népcsoport, hiszen 1918 óta térvesztése egyre nyilvánvalóbb és fokozatosan előrehaladó folyamat.
Minden látszólagos vagy valós emancipációs engedmény dacára, népesedési helyzete romlik. A betelepített, korábban teljesen gyökértelen románságnak négy évtized alatt sikerült tartósan megkapaszkodnia, megfordult az őshonos románság korábbi beolvadásának természetes folyamata is, a székelységre rátelepített irányítói réteg jól őrzi pozícióit, s a székelység, bár meghatározó számbeli fölényét megőrizte, demográfiai súlyából veszített és folyamatosan veszít. Az intézményi felépítmény mai állapota, a tanácsi-prefektusi gúzsbakötő kettősség miatt pedig számbeli túlsúlyát sem tudja politikailag kellőképpen kiaknázni.
A minapi miniszterelnök-helyettesi látogatás, a régiósítás ún. országos közvitájába illesztett bálványosi tanácskozás legfeljebb a porhintés szándékát szolgálta ki, csöppet sem vitt közelebb a tisztázáshoz, hogy a hatalom befolyásolásának lehetőségéről ne is beszéljünk. A megcsillogtatott lehetőség a mai középrégió esetleges kettéosztásáról, egy Brassó–Hargita–Kovászna régió ötlete még kísérleti léggömbként is kétes értékű, tárgyalási alapként semmiképpen sem fogadható el. Nem csupán azért, mert aki felvetette, nem gondolja komolyan, hanem azért sem, mert a megoldáshoz semmiképpen sem vinne közelebb. A Maros megyével való hármas egyesítés vagy a Brassóval való kényszerházasság nagyjából fele-fele arányú vagy ránk nézve még annál is előnytelenebb népességi összetételt eredményezne, s ennek felépítményi-politikai folyományait már untig kitapasztaltuk 1918 óta. Egyedül a túlnyomó székely többség hozhat eredményt, s ez a Széklelyföldön egyelőre történelmi adottság.
A tét súlyát jelzi, hogy nem csupán a Székelyföldről van szó. Az erdélyi összmagyarság ma a székelység önállósulási törekvéseibe veti fő reményét. Ha sem az unió, sem a román elit nem bizonyul megértőnek vagy legalább rugalmasnak, csak a népi akarathoz fordulva lehet eredményt elérni, mert ilyen horderejű kérdés esetén erő felmutatása nélkül minden, az elitek körében megrekedt egyeztetés merő illúzió marad csupán.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székelység nem kisebbség
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a székelyek nem alkotnak kisebbséget a maguk szülőföldjén.
Mivel a nemzetállamok mai európai rendszerében és a polgári demokrácia felemás állapotában teljes értékű, jogilag kellőképpen körülbástyázott életet leginkább többségi körülmények között lehet élni, érthető, hogy minden népcsoport a valódi jogi garanciát kínáló regionális különállásra törekszik, mely esetünkben a területi autonómiában lenne megvalósítható. Európai példára hivatkozhatunk, nem is egyre. S ehhez nincs semmiféle hókuszpókuszra szükség, a népcsoport saját szállásterületét ezer éve őrzi, azon a mai napig ő adja a lakosság négyötödét, mindössze e demográfiai valóság elismertetésére s a közigazgatási beosztás ehhez igazítására van szükség. Nem kell sem kis, sem nagyobb tömegeket átköltöztetni, nem űzünk el senkit otthonából, nem módosul senki nemzetiségi hovatartozása, egy haja szála sem görbül senkinek – mindössze egy népesedési helyzet elismerését és annak adminisztratív szentesítését kérjük. A változás révén a helyi román, számbelileg kisebb népcsoport sem kerülne nemzetkisebbségi helyzetbe. Tekintettel arra, hogy a Székelyföld Romániában marad, nemzete éppúgy akadálytalanul támogathatná gyakorlatilag minden intézményét, és jogát, életesélyét megtarthatná, élvezné a lakosságarányos forráselosztás biztonságát, azaz helyzete mit sem romlana, a reform az égvilágán semmi hátránnyal nem járna számára. A kormány által most meghirdetett regionalizációs tervezetek – melyek a Székelyföldet beolvasztanák egészében vagy két darabra tépve egy román többségű egységbe – tulajdonképpen a legnagyobb adminisztratív merényletté válhatnak, melyet e népcsoport jogállása ellen valaha is elkövettek. A történelmi Magyarországon kialakított megyerendszer ugyanis az ezeréves székely történelem folytonosságát nem számolta fel, noha az betagolódott az új megyerendszerbe, általa a székelység adminisztratív különállása átélte a modernizáció eme lépéseit. A királyi Romániába kerülve sem bontották ezeket meg, a Székelyföld még a kommunizmus idején is megőrizhette területei nagy részét, ámbátor Marosszéket és imitt-amott egy-egy, nem is kevés települést 1968 után leszakították róla. Most ezt folytatná a kormány a régiósítás ürügyén végrehajtott, ezúttal nem, vagy nem csak a szétszabdalás, hanem az előnytelen, nagyobb egységbe olvasztás módszerét követve. Amíg igazi egyenjogúsítást a polgári demokrácia főleg többségi körülmények közt tud nyújtani, s minden egyéb előnytelen helyzetbe taszítja e népcsoportokat, hiába reméli a román politikai elit, hogy e békát le fogja tudni nyeletni a székelységgel, s hogy e jogfosztó merényletbe szépen belenyugszik. Sőt, magának az erdélyi magyarságnak sincs ma nagyobb érdeke, mint e belső anyaország megerősödésének támogatása.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Visszalépés
Bár elutasította, egy fokkal jobbnak minősítette a magyar sajtó egy része a kormánykoalíció legújabb régiósítási javaslatát, melyben a két székely – Hargita és Kovászna – és a harmadik, vegyes(ebb) Maros megye Brassóval lenne összezárva.
A mai hatmegyés Középrégió valóban előnytelenebb arányokat jelent a magyarságra nézve – de az új változat sem sokkal jobb egyenjogúsításunk perspektívájában, különösen ha közigazgatási egységgé avatják. Mi több, nem is szolgálhat más célt, mint az esélyegyenlőtlenség fenntartását, az asszimilációs nyomás felszámolására pedig semmiképpen sem alkalmas.
A 2011-es népszámlálás adataiból következően a most javasolt változatban a négy megyéből álló régió népessége kb. 1,62 millió lakosból állana, ebből Kovásza megye 150 ezer, Hargita megye 257 ezer és Maros megye 201 ezer magyarja a Brassó megyei magyarsággal együtt nagyjából 648 ezer lélekszámú közösséget számlálna – melynek a javaslat végtelen nagylelkűsége folytán 814 ezer többségi lakossal kellene egy régióban élnie. Aki a román demokrácia mai mechanizmusait ismeri, az előtt nyilvánvaló: ilyen arányszámok mellett még a kérdések érdemi felvetéséről sem lehet szó, nemhogy a nemzeti egyenjogúság állapotának meghonosításáról vagy a mai diszkriminatív helyzet gyakorlati revideálásáról.
Magyarán, a javaslat nem szolgálhat más célt, mint a mai, cseppet sem kielégítő helyzet befagyasztását, minden székely önigazgatási törekvés kisiklatását. Eme összetétel legfeljebb a nemzeti konfliktusok kiélezésére alkalmas, semmiképp sem feloldásukra vagy a demokrácia továbbfejlesztésére találták ki. Kiszolgálná ugyanakkor a román nemzetállami törekvést, mely ama területi-közigazgatási egységek felszámolását tűzte ki célul, melyeken a kisebbségi népcsoportok helyileg többséget képeznek. Mi több, a tömbterületek felszámolása dolgában a mai megyerendszerhez képest az új javaslat nem kevésbé jelent visszalépést, mint a korábbi. A román polgári demokrácia tehát ismételten alulmúlta önmagát a diktatúra elitjéhez képest is.
És akkor a demográfiaihoz hasonló gazdasági hátrányokról még nem is szóltunk. Az egyértelműen román Brassó és a már román többségű Marosvásárhely elszippantaná a fejlesztési alapok oroszlánrészét. Mindez gazdaságilag a déli nagyvároshoz láncolná azokat a székely területeket, melyek annak gazdasági túlerejét amúgy is megszenvedik a dolgok mai rendje folytán, de melyet ellensúlyozni sem tudnának, ha a javaslatból valóság lesz.
A régió vezető elitjének várható összetétele, a székelység mesterséges kisebbségbe szorítása folytán a megfelelő politikai légkör is meghiúsulna, mely a kollektív önrendelkezés gyakorlati érvényesülése irányába szabad vagy szabadabb utat adna a székely népépítésnek és érdekérvényesítésnek. A javaslat hát e tekintetben szintén egyértelmű visszalépéshez vezetne a mai állapotokhoz képest is.
B. Kovács András
Háromszék
Erdély.ma

Bukott elit, kiürülő ország
ENSZ-statisztikák jelentek meg nemrég a nemzetközi munkaerő-vándorlás legújabb adataival, s kiderült, hogy az alig 19 milliós Románia olyan óriásokat megközelítő kibocsátó állammá vált, mint a földkerekség legnépesebb állama, Kína.
Csak míg Kínában az 1,2 milliárdos lélekszám mellett bizonyára alig számít valamit az a félmillió ember, aki 2011-ben elhagyta az országot, Románia a maga 310 ezer kivándorlójával bizony ismételten rendkívüli érvágást, életveszélyes vérveszteséget szenvedett el. Olyan érvágást, mely a két évtizedes menekülésszerű migrációsorozat nyomán már az államháztartás és azon belül a társadalombiztosítás rendszerét is felborulással fenyegeti, mi több, államcsőd veszélyét vetíti előre.
Nem lehet mindezt az ország viszonylagos fejletlenségének, modernizációs lemaradásának számlájára írni, hiszen tapasztaljuk nap mint nap, hogy a politikai elit nem ésszerű reformfolyamatra és fejlesztésre összpontosítja erejét, hanem önös érdekeitől elvakítva a közérdeknek úgyszólván fittyet hány, hamis célokat követ. A helyzet javulását nem mozdítja elő, hanem úgy viselkedik, mintha éppen a rendetlenség fenntartásában volna érdekelt. ENSZ-statisztikák jelentek meg nemrég a nemzetközi munkaerő-vándorlás legújabb adataival, s kiderült, hogy az alig 19 milliós Románia olyan óriásokat megközelítő kibocsátó állammá vált, mint a földkerekség legnépesebb állama, Kína.
Nem lehet mindezt az ország viszonylagos fejletlenségének, modernizációs lemaradásának számlájára írni, hiszen tapasztaljuk nap mint nap, hogy a politikai elit nem ésszerű reformfolyamatra és fejlesztésre összpontosítja erejét, hanem önös érdekeitől elvakítva a közérdeknek úgyszólván fittyet hány, hamis célokat követ. A helyzet javulását nem mozdítja elő, hanem úgy viselkedik, mintha éppen a rendetlenség fenntartásában volna érdekelt.
A tragikus demográfiai folyamatoknál maradva – valóságos kiürülése folyik az országnak szakmai képzettség, vállalkozó kedv dolgában is, nemcsak népességileg –, a fiatalabb korosztályok tömeges eltávozása kétszeres csapást jelent az államra és az itthon maradókra, hiszen a természetes nemzedékváltást is elakasztja, társadalmunkat leginkább fejlődőképes rétegeiben csonkítja meg. E helyzet megváltoztatása, e folyamatok megfordítása kellene hogy legfőbb célja legyen minden, népéhez ragaszkodó politikai elitnek, e vizsgán kellene legalább átmenő jegyet elérnie ahhoz, hogy némi megbecsülést érdemeljen ki.
Ehelyett mit látunk? A képtelen vasúti privatizáció, a székelység autonómiatörekvéseinek elgáncsolása, elavult nemzetpolitikai kizárólagosságok erőltetése, a verespataki aranykitermelés tervezett engedélyezése – mindez nem azt szolgálja, hogy Románia minél lakhatóbb legyen, marasztalja fiataljait, és egzisztenciát teremtsen nekik, hanem mintha minden a sorsrontás átkától sújtottan pontosan az ellenkező célt szolgálná. Ma – miként a zűrzavaros hazudozásba és tényhamisításba torkollott népszámlálás is bizonyította – három és fél millió román állampolgár keresi külföldön a boldogulás lehetőségét, s téved, aki úgy véli, hogy ezek kiadós hányada – köztük sok magyar – nem veszett el örökre az ország számára.
A nemzeti jelszavakat pufogtató román politikai elit ismételten megbukott az utóbbi két és fél évtized vizsgáin, teljes csere, a társadalom általános átszervezése segíthetne mindezen. S attól nem lesz az ember derűlátóbb, hogy erre kilátás még középtávon sincs.
B. Kovács András
Háromszék
Erdély.ma

Kedvező csillagállás
A nagy marosvásárhelyi autonómiatüntetés által kitaposott ösvényen haladva újabb békés erődemonstrációra készül a székelység. A menetoszlop, illetve élőlánc forma kimondottan látványosnak ígérkezik, mozgósító ereje is van, s ha megfelelő légi és földi felvételek is készülnek róla, a hírműsorok pedig súlyához méltóan tálalják, a székely nép alaptörekvését a világközvéleménynek is célszerűen és hatásosan tudja közvetíteni.
A székely társadalom polgárosodásának elért fokát is méri az, ahogy például Háromszéken összefogás születésének vagyunk tanúi, ahogy egy alapvetően összközösségi törekvést nem kíván egy párt sem kisajátítani, hanem mintegy alárendeli magát a nemzeti érdeknek, és annak sikeréhez kíván hozzájárulni.
Így érhető el az, hogy valóban erőfelmutatás legyen a nagy menetelésből, melyről különben megjósolható, hogy alighanem hosszú lesz, és a számunkra kedvező fordulatot biztosan meghozza.
A székelység talpra állása ugyanis még nem késett el. Területi, demográfiai, területföldrajzi megoszlása, élő történelmi hagyományai olyanok e népnek, melyek – a maiak kellő politikai érettsége mellett – arra predesztinálják, hogy a létező európai autonómiák nyomába eredve azokhoz hasonló belső önrendelkezést vívhasson magának ki. Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy az Európai Bizottságtól érkező minapi elutasítások jelentőségét – három polgári kezdeményezést is kedvezőtlenül véleményezett a testület – kár lenne túlbecsülni.
Az unió ma, persze, elsősorban a nemzetállamok pártján áll, de mivel szuverenitásukat a maga kohéziója érdekében korlátozni kénytelen, illetve az integráció elmélyítésében érdekelt, előbb-utóbb markánsan változtat majd a százmillió kisebbségi polgár iránti magatartásán. Ma mindenekelőtt magunkra számíthatunk, de továbbra is támpontot jelentenek a kontinens kisebbségi autonómiái, s ha az anyaországok is megteszik a magukét, a célhoz biztosan közelebb kerülhetünk.
A csillagok állása, a nemzetközi és geopolitikai körülmények változása – bár egyelőre méltán vagyunk elégedetlenek velük – ennyire kedvező irányba, mint ma, az elmúlt kilencven évben még egyszer sem indult el. A második világháború előtt született megoldások ugyanis, sajnos, eleve baljóslatú csillagzat alatt fogantak.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Czegő Zoltán írói hazatérte
A Magyarországról nemrég hazatelepült, kiemelkedően termékeny Czegő Zoltán legújabb verseskötetét és új történelmi regényét mutatták be múlt vasárnap istentisztelet után a sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében.
A bemutatót Albert Ernő ismert helytörténész, néprajzos, a Székely Mikó volt igazgatója A templomok lázadása című verseskötettel kezdte, kiemelve a szerző őszinteségét, igazságszeretetét és konokságát, melynek jó példája a címadó, a nemzetpusztulás vízióját különös erővel megfogalmazó vers. Erről, ennek felkavaró erejéről hangzott el a bon mot az egyik résztvevő szájából: olyan káromlás, melyből akár katedrális is építhető. Alapmotívuma Albert szerint megtalálható már Czegő első, 1966-ban az Igaz Szóban megjelent versében is, s a mostani kötet záróverse is ezt fogalmazza újra. Albert szerint Czegő hitvallása változatlan: annyi gond és baj érte e népet, hogy költészetének, irodalmának első rendű feladata égető társadalmi kérdéseinek is hangot adnia, az igazságkeresés szenvedélyének élnie, melyet költészetünk az Ómagyar Mária siralom óta töretlenül vállal, s Czegő reményt tápláló törekvésében is e tradícióhoz csatlakozik. A másik bemutatott mű, a Néma lovak az író negyedik regénye. Erdély sorsfordító, 1660–61-es éveibe vezet vissza a cselekmény, egy Kolozsvár közeli magyar falu pusztulásáról szól ama évekből, mikor II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratának kudarca következtében az egész erdélyi had, benne a székely is, tatár fogságba esett, és a fejedelemség népe védtelenül ki volt szolgáltatva a tatár és török hordáknak (miként megtapasztalta azt Illyefalva és Sepsiszentgyörgy népe is ama vérzivataros időkben). Albert Ernő az író jellemteremtő erényeit emelte ki, külön szólva az armalista nemes, valamint a fiatal szerelmespár alakjának életre keltéséről, hangsúlyozva a kötet nyelvi erényeit, melyek igazolni látszanak a szerző ama meggyőződését, miszerint igazi regényt csak költő tud írni. Az ismertető szerint a regény fő gondolata a népi összefogásra buzdítás a felégetett falvak világában, s a tragikus vég ellenére ebben a ma számára is kiutat mutat.
Az író nyelvének lírai lendületéről szólva a beszéd ismét a verseskötetre terelődött, Czegő felolvasta a címadó költeményt, benne a mellbevágó sorral: „árpádtalan vonulnak az Árpád-koriak”, s A walesi bárdokból idézve, elítélőleg szólt a „pártos honfivért” ontókról, a magyarok magyarok elleni harcáról, majd megköszönte a részvételt. A résztvevők reakcióiból ítélve az itteni közönség érti a költő nyelvét, azonosulni tud szemléletével, úgyhogy az író naplójegyzeteiben megfogalmazott aggodalma, hogy nem fog-e csalódáshoz, meghasonláshoz vezetni a hazatérés, talán elveszítheti kínzó terhét: ez lévén valóban az ő népe, igazi befogadó közege, visszatelepedését megértő és értékelő olvasóközönsége.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Anyanyelvünk sorvadása ellen
Nyelvhasználati furcsaságokra hívja fel a figyelmemet ismerősöm, aki annak idején Kolozsváron megélte már egyszer, hogy ott a magyar nyelv alól úgyszólván kifutott a talaj. Nem kell magyaráznia, tudom, miről van szó.
Gyermekkoromat a kincses városban még kimondottan kétnyelvű környezetben töltöttem. Aztán a román fokozatosan fölénybe került a hivatali nyelvhasználat egyoldalúsága miatt az utcán és a mindennapi érintkezésben is, s mire a hatvanas években a románság számbeli bevándorlása, szaporodása révén utolérte, majd meghaladta a magyarság lélekszámát, nyelvünk használatának visszaszorulása már feltartóztathatatlanná vált, amit az állampárti elnyomás abszurditásig felfokozott. Másik ismerősöm a mai „polgári” Marosvásárhelyen tapasztalta megdöbbenten, hogy ott már eleve románul szólnak egymáshoz az idegenek, és csak akkor váltanak át, ha hangsúlyból, más jelekből kiderül, hogy partnerük szintén magyar. Az illető meséli, hogy amolyan utcai tesztnek vetette alá a szembejövőket, és magyarul köszönt rájuk. Tízből öt-hat magyarul viszonozta, tehát az utcán még mindig fele-fele az arány, miként azt különben a népszámlálási adatok is tükrözik, de a köztereken már egyértelmű az egyik nyelv fölénye, és a másik használati köre folyamatosan szűkül. Hogy meddig, azt a vegyes vidékekről már alaposan leírták, az anyanyelv visszaszorul a családba, ezt követően amolyan konyhanyelvi elsilányosodáson esik át, és fokozatosan elsorvad, míg a vegyes házasságokban, iskolákban stb. végleg ki nem huny.
Mindezt azért bocsátottam előre, mert téved, aki azt gondolja, hogy a Székelyföldnek eme általunk többségben lakott vidékein nem figyelhetők meg hasonló jelenségek, noha a lakossági arányszámok egyelőre nekünk kedveznek. Nagyáruházban, bárban, telefonos üzletekben tapasztalhatjuk, hogy sajátos hangsúlyú „poftim!”-mal kérik ki maguknak némely alkalmazottak, hogy hozzájuk magyarul szóljunk, máskor a magyar szóra románul felel az illető, holott nem egy esetben beigazolódott már, hogy akár magyarul is válaszolhatna, mert ismeri nyelvünket.
Az „Igen, tessék!” mozgalomra pontosan Marosvásárhelyen az Auchan Áruházban láttam követendő példát, Kolozsváron is kísérleteznek vele, s nem véletlenül épp ezekben a városokban. Én úgy gondolom, nálunk is szükség lenne rá. És még valamire, ami szintén rajtunk, fogyasztókon, vásárlókon, ügyes-bajos dolgainkat hivatalokban intézőkön múlik: hozzáállásunkon. Szóljunk mindenütt magyarul, és éreztessük, hogy ez természetes ebben a környezetben. A nyelv csak ha használják, nem sorvad el, e nyelvi komfort minket megillet saját környezetünkben, s az udvarias átváltást a másik nyelvre is csak az érdemli meg, aki alkalmazottként az ügyféllel szembeni udvariasságot – a nyelvi udvariasságot is – munkahelyi kötelességének tekinti.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Autonómiák a világban
A székelység autonómiatörekvései mindennek, csak épp kivételesnek nem nevezhetők – erről győződhet meg bárki, aki az idevágó nemzetközi statisztikákat szemügyre veszi. 2009-es kimutatás szerint a világ 20 államában létezett 61 autonóm státussal rendelkező terület, amelyet jogállami keretek között demokratikusan igazgatnak.
A jogállamiság tehát fontos előfeltétel, s ha Románia jogállamként kíván létezni a továbbiakban, akkor semmiképp sem tehet olyat, mint Titus Corlățean külügyminiszter minap a Bánságban, ahol egy vegyes lakosságú község szlovák lakosait agyba-főbe dicsérte, mert szerinte a román kisebbségpolitika nagyvonalúságáról állít ki átmenő bizonyítványt, sőt, díszoklevelet mindaz, ami ott az együttélésben megnyilvánul. A riporterek még nyíltabban fogalmaztak: némely szlovákok román voltát nevezték példaszerűnek. A törpekisebbségek és az elszórványosodott népcsoportok ilyetén felkarolása régi gyakorlata a román politikának, pontosan be nem vallható céljai elfedésére szolgál az, ahogy őket a népi-nemzetrészi igényekkel fellépő erdélyi magyarsággal szembeállítja. E fogást ma kiforrottabbnak nevezhető államok is kipróbálták saját múltjukban – és ma mit látunk, miről számolnak be a statisztikák? A világ fent említett kisebbségi autonóm területeinek össznépessége ma meghaladja a nyolc és fél milliót, bár létrejöttükhöz rendszerint hosszadalmas, békés és nem békés eszközökhöz folyamodó küzdelem vezetett. A nemzetközi kimutatások e területi autonómiák mellett számos olyan példát is számba vesznek a világ további államaiban – Közép- és Délkelet-Ázsiában, így Kínában, az Orosz Föderációban, Új-Zélandon és Ausztráliában, valamint Észak- és Dél-Amerikában –, ahol a törzsi önkormányzatiság feltételeinek megteremtésével kísérlik meg a bennszülött népek kultúrájának megmentését, a többség és a kisebbségi népcsoport életének méltányos egybehangolását. A székelységet és az erdélyi magyarságot több illeti meg, s egy jogállamban ennek mára kitaposott útja van. Szövetségesekre is méltán számíthatunk, ha egy másik adatot is társítunk a fentiekhez: a világ ma elismert, körülbelül kétszáz állama közül mindössze harminc tekinthető etnokulturálisan homogénnek. Mindenütt másutt felmerül a népcsoportok önállósulási igénye. A kisebbségi önrendelkezés szükségszerű volta tehát olyan világprobléma, amelynek kezelése nemzetközi kényszerhelyzetből is fakad.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Botcsinálta kalandorokról (B. Kovács András kilencedik könyve)
B. Kovács András, lapunk munkatársa tegnap este a kézdivásárhelyi Vigadóban mutatta be az érdeklődőknek a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában az Emberek – életek sorozatban megjelent legújabb, Botcsinálta kalandorok című könyvét.
Az Erdélyi vendégmunkások szerte a nagyvilágban alcímet viselő kötet a szerző 1986 és 2011 között, zömében székelyföldi vendégmunkásokkal készített vallomásos, mélyinterjúit tartalmazza. A tegnapi eseményen a szerző – bevezetőként – harmincöt éves riporteri pályafutását foglalta össze, majd könyvét ismertette. Elmondta, igyekszik mindig fajsúlyos témákra összpontosítani, s könyvének címéül azért választotta a Botcsinálta kalandorokat, mivel szerinte riportalanyai nem kalandra vágytak, hanem pénzt akartak keresni. B. Kovács András interjúkötetét legolvasmányosabb könyvének nevezte. Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értünk emelnek szót
Az erdélyi magyarságnak igazán nincs miért véka alá rejtenie, hogy a mai magyar kormánykoalíció által kidolgozott új nemzetstratégiával alapvetően elégedett. Nem a tegnap, hanem legalább húsz, sőt hetven-valahány éve várja el az erdélyi nemzetrész, hogy elismerjék ebbeli minőségét, és hogy az ebből fakadó kötelezettségeket az anyaország nyíltan vállalja és gyakorlatilag teljesítse.
Igazán nem újdonság, ma már külön bizonyítani sem kell, a határon túliaknak, a nagyhatalmi erőszakkal elszakított nemzetrészeknek sanyarú sors jutott ki 1919 után, s noha a többségi állam részéről a bánásmód nem mindig volt egyformán mostoha, végső soron a dolgok mindig oda alakultak, hogy az utódállamok saját nemzetállamuk építésének oltárán beolvasztásra szánták e tömegében magyar voltához ragaszkodó lakosságot. A kisebbségi magyarság belső építkezése, egy-egy utódállami engedmény vagy belátás hozott ugyan eredményeket, de ezekkel a mai jogállami Európában messze nem lehetünk elégedettek. Nyilvánvaló, hogy a jogállam polgári potenciáljához képest a mai valóság messze elmarad attól, ami a teljesebb értékű kollektív és egyéni magyar boldoguláshoz szükséges. A Máért mostani tanácskozásán olyan anyaországi eltökéltség kapott hangot az össznemzeti felelősségvállalás dolgában, amit üdvözölnünk kell és illik. Az asszimilációmentes léthez mindenképp közelebb vihet minket is, ha az ott bejelentett új tervek jóváhagyásáról döntenek. Nem lehet titok, hogy ehhez mi történelmi léptékű változásként hamarosan a magyar választásokon leadott voksunkkal is hozzájárulhatunk. A magyar nemzet határok feletti közjogi egyesítése bizonyára visszaigazolja majd, hogy hangunkat ezentúl a magyar országgyűlésben is hallatni kívánjuk, és olyan állandó képviseletre vágyunk ott, mely belső önrendelkezésünk kiépítésében is támaszunkul szolgálhat. Romániának és Erdélynek is olyan multikulturális európai régióvá kell változnia, melyben minden nép és nemzet, valamint nemzetrész megkapja az őt megillető jogi szabadságot, s melyben leszámolhatunk egy legalább két évszázados viszálykeltés átkos örökségével. B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új kiindulópont a székely honépítésben (Dél-Tirol és a székelyek)
Az olaszországi dél-tiroli példa találó kiindulópontnak tűnik a beígért új székelyföldi autonómiatervezet számára, melyet – vezetőinek nyilatkozata szerint – hamarosan nyilvánosságra kíván hozni az RMDSZ.
Olaszországnak ez az autonóm, német többség által lakott provinciája ugyanis nagyon sok adottságában hasonlít a mi délkelet-erdélyi részeinkhez, melyek saját népi és önigazgatási igényeiről oly látványosan tett nemrég tanúságot százezernél több békés tüntető a nagy menetelés napján, október 27-én, mely minden hatósági statisztikai hamisítási kísérlet ellenére nyilvánvalóvá és cáfolhatatlanná tette, hogy a saját ügyeit irányító Székelyföld terve igenis népi támogatást élvező legátfogóbb törekvése népcsoportunknak.
Minket az alábbiakban és az elkövetkező jegyzetsorozatban főleg a dél-tiroli autonóm provincia működésének mikéntje érdekel, s azok az elvek, melyekben az egymással az 1919-től 1971-ig tartó vitákban a meglehetősen éles ellentéteket felvállaló felek – a dél-tiroliak, Olaszország, Ausztria mint védhatalom – nemzetközi közvetítéssel végül megegyeztek és be is tartanak. Ennek folytán a dél-tiroli belső önrendelkezési formák kialakításának történetével csak érintőlegesen foglalkozunk, de kár lenne teljesen mellőzni e históriát, ugyanis Székelyföld és Dél-Tirol nemcsak földrajzi és gazdasági adottságaiban, hanem történelmében is meglepően sok mindenben hasonlít. Előre bocsátanánk azonban egy újabb fejleményt, mellyel érdemes az egészet kezdeni. 2006 májusában az örökös olasz szenátor, Francesco Cossiga törvényjavaslatot terjesztett az olasz parlament elé, melyben fel kívánta hatalmazni a régió két autonóm provinciájának – Trentinónak és Bozennek, az egyik olasz, a másik német többségű – választóit, hogy döntsenek afelől, megmaradnak-e az olasz államban, teljes függetlenséget óhajtanak-e, avagy Ausztriához, netán Németországhoz kívánnak-e csatlakozni. Nos, mindenik fél – a szeparatistákat is beleértve – elutasította az indítványt, arra hivatkozva, az az etnikai feszültségek kiújulásának veszélyét rejti magában. A párhuzamok a mi régiónkkal több, mint meglepőek. A túlnyomóan német többségű Dél-Tirol 1919-ig az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, míg Észak- és Kelet-Tirol az anyaországnál maradt, annak az olasz állam és az antant között 1915-ben megkötött titkos egyezségnek eredményeképpen, mellyel Itáliát rávették, hogy az antant oldalán lépjen be az első világháborúba a Központi Hatalmak ellen. Szegény dél-tiroliak a wilsoni elvekre hivatkozva tiltakoztak ugyan a győztesek önkényes döntése ellen, de hiába tették. Olaszország vállalta a mienkhez hasonló kisebbségi szerződés (1921) aláírását, de nem tartotta be azt, Mussolini hatalomra jutása után pedig olyan betelepítésbe kezdett, mely a tartomány eredeti jellegét valóban végveszélybe sodorta. A második világháború után kötött olasz–osztrák szerződés nem bizonyult kielégítő megoldásnak, az olaszok ugyanis ezt követően egy olasz többségű régióba olvasztották be a tulajdonképpeni szűken vett Dél-Tirolt – ugye, ismerős ötlet –, ezzel akarván kijátszani az osztrákokat, ezért újabb harmincvalahány éves tárgyalássorozatra és küzdelemre volt szükség, míg megszületett a kívánt német többségű autonóm provincia: Bozen/Bolzano. Mondom, tanulságai folytán sem rossz a politikusaink által választott kiindulópont. (folytatjuk)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új kiindulópont a székely honépítésben – Dél-Tirol és a székelyek (2.)
Mussolini által 1923 után szorgalmazott betelepítés – erőltetett iparosítás révén és a hivatalok elolaszosítása után Hitler és a Duce még egy olyan egyezséget is kötött, mely szerint a dél-tiroli németek átköltözhettek Németországba, és e lehetőséggel mintegy 80 ezren éltek az akkori 246 ezerből.
Az erdélyi magyarságnak ilyesmiben nem volt része, ámbátor több százezres kivándorlási vesztesége 1919 és 1940, illetve 1945 és 1989 között jórészt a kényszerű kivándorlásnak tulaj- donítható, s ez ma is tart. 1946-ban az ún. Párizsi Szerződésben, melyet Ausztria és Olaszország írt alá, a dél-tiroliaknak nemzetiségi egyenjogúságot ígértek, mi több, autonóm törvényhozói és végrehajtói hatalmat Bolzano/Bozen és Trentino tartományok (provinciák) számára, de a bevezetett gyakorlat nagy csalódást keltett, mivel az olaszok kijátszották az egyezményt. Érdemes odafigyelni, a mai román hatalom nem véletlenül kísérli meg Székelyföld és a román többségű megyék kényszerházasságának fenntartását, újbóli intézményesítését. Lássuk, mit ír erről a Wikipédia: „Az olaszok azonban úgy kerülték ki (az olasz–osztrák egyezmény) végrehajtását, hogy Bozent egyesítették az olasz nyelvű Trentino tartománnyal. Az így létrejött Trentino–Alto Adige régió ugyan szintén autonómiát kapott – viszont az egyesítéssel az etnikai arányok úgy megváltoztak, hogy az egyezmény gyakorlatilag értelmét vesztette. Ezután még több évtizedig folyt a Dél-Tirol-vita, mert a régió kisebbségi lakói és Ausztria nem nyugodtak bele az olaszok teremtette helyzetbe. Ausztria Dél-Tirol ügyében többször az ENSZ közgyűléséhez fordult panasszal. A nyomás alatt az olasz parlament végül 1971. november 10-én megszavazta a valódi kisebbségi területi autonómiát megteremtő Autonómia Statútumot.”
Az első autonómiaszabályt azóta többször módosították, és a joggyarapodás révén állt elő az a helyzet, hogy 2006-ban a Francesco Cossiga olasz szenátor által megfogalmazott népszavazási javaslatot – melyben arról kérdezték volna Dél-Tirol lakóit, hogy megmaradnak-e az olasz államban, teljes függetlenséget óhajtanak-e, vagy Ausztriához, esetleg Németországhoz kívánnak-e csatlakozni – még a szeparatisták is jobbnak látták elutasítani. Ennek és a módosításoknak a figyelembevételével ismertetjük a dél-tiroli autonómia mibenlétét és működését az alábbiakban.
A Bozen és Trient provinciákból álló Trentino–Dél-Tirol az egy és oszthatatlan Olasz Köztársaság öt különleges jogállású autonóm régióinak egyike, ezek mellett tizenöt rendes jogállású régióra oszlik az ország többi része. A régiók maguk is komoly autonómiával rendelkeznek, saját adókat vethetnek ki, pénzügyi önállósággal bírnak, részesülnek a központi költségvetés kiutalásaiból stb., az említett autonóm régiók pedig ezen felül többletjogokat is kaptak.
Dél-Tirol tehát rész a részben, egy autonóm régió autonóm provinciája, megyéje, az egymilliós nagyobb régió félmillió lakosú északi fele, területileg nagyjából azzal azonos, pontosabban 7 ezer négyzetkilométer. Az olasz nemzetállam a két provincia, Bolzano (Bozen) és Trentino (Trient) összekapcsolása által mintegy kettős biztosítékot kapott minden szecessziós törekvés ellensúlyozására. Ennek fejében azonban a dél-tiroli három népcsoport kiemelkedő belső önrendelkezésben részesül.
A régió önállósága nemcsak kulturális, hanem közigazgatási és gazdasági kérdésekre is kiterjed. Irányító szervei: regionális tanács, a regionális kormány és kormányelnök. A regionális tanács tulajdonképpen a két megye választott képviselőiből álló parlament, ezek mindegyike 35 képviselőt küld a törvényhozásba. A parlament az öt év első felében Bolzanoban/Bozenben, második felében Trentinoban/Trientben székel, ennek megfelelően elnöke felváltva olasz és német. A tartomány kormányát Végrehajtó Bizottságnak nevezik. Dél-Tirolnak külön törvényhozó Tartománygyűlése és kormánya van.
A szűken vett Dél-Tirol (Bozen vagy Bolzano) 116 közigazgatási településre oszlik, háromban a ladinok (egy újlatin nyelvű népcsoport), ötben az olaszok és 103-ban a németek alkotnak többséget, de úgy, hogy kb. 80-ban az a kilencven százalékot is elérik. A jogok gyakorlása a nyelvcsoportokhoz csatlakozás gesztusával kezdődik. Népszámláláskor mindenki kinyilvánítja, melyik csoporthoz tartozik, erre épül a közhivatalokban, a tisztviselői karban megvalósuló etnikai arányosság rendszere.
A három nyelv a közéletben egyenlő, azaz mindhárom hivatalos az összes állami és helyi közhivatalban, intézményben, leszámítva a hadsereget, melynek egyedüli nyelve az olasz. 1978-tól fokozatosan bevezették a két-, illetve háromnyelvűséget a hivatalokban, a közalkalmazottaknak nyelvvizsgán kell bizonyítaniuk, hogy mindkét vagy mindhárom nyelvet értik és beszélik. Az ügyfelekhez ugyanis annak nyelvén kötelesek fordulni mind írásban, mind szóban.
A nyelvet az ügyfél, a polgár választja meg. 1993-tól e többnyelvűséget a bíróságok előtt is bevezették. Az oktatási rendszerben a tannyelv olasz vagy német, mindenikben tanítják a másik nyelvet is. A kisszámú ladin közösség iskoláiban az órák egy része németül, a másik olaszul folyik, a ladin kisegítő nyelv, de óvodákkal is rendelkeznek, akárcsak a németek és az olaszok. A három iskolarendszert a Tartományi Gyűlés három iskolahivatala igazgatja, azaz külön tanfelügyelőségeik és „minisztériumuk” van. Sok a német sajtótermék, több állami és magán- tévé- és rádióadás e nyelven sugároz.
A két állam 1992-ben nyilatkozatban jelentette ki, hogy az államközi vitát lezárták. A németek mindamellett nem tekintik a kérdést véglegesen megoldottnak, annak kezelése folytonos törődést és igazítást igényel. Ausztria védhatalmi státusát a mai napig fenntartja, rendszeresen konzultál a dél-tiroli hatóságokkal, és közös parlamenti üléseket tartanak, a felsőoktatási igények kielégítéséről maga gondoskodik osztrák területen, azonfelül támogatja a dél-tiroli oktatási rendszert, ehhez pénzsegélyt is nyújt, diákotthonokat, színházakat, zenekarokat tart fenn, azaz Dél-Tirol a határok feletti osztrák kultúrközösség szerves része.
Olaszország különben nagyra értékeli a dél-tiroli autonómiát, mi több, modellként ajánlja hasonló helyzetekben található államok és népcsoportok viszonyának rendezésére. (Lásd: Dr. Csapó József: Autonómiák és autonómiatörekvések. 2003.)
(folytatjuk) B. Kovács András
(1. rész: nov. 12.)
Erdély.ma

Új kiindulópont a székely honépítésben (Dél-Tirol és a székelyek. 3.)
Hogyan működik az autonóm provincia törvényhozása? A dél-tiroli parlament, tartományi gyűlés harmincöt tagú, törvénytervezetet a képviselők vagy 2000 polgár aláírásával lehet kezdeményezni. Ezt vita után szavazásra bocsátják, s a megszavazott jogszabályt a bozeni kormánybiztossal, prefektussal kell közölni, aki 30 napon belül visszautalhatja, ha úgy látja jogosnak, mire a kisparlament módosíthatja, elvetheti vagy abszolút többséggel újból el is fogadhatja.
Ha a római kormány 15 napon belül nem fordul az ügyben az alkotmánybírósághoz, a törvény tartományi jogszabályként hatályba lép. Bizonyos sérelmek esetén a nyelvcsoportok képviselői külön is szavazhatnak, kifogást emelve a készülő törvény ellen – mivel az sérti érdekeiket –, s ha kétharmaduk ellene szavaz a gyűlés által különben elfogadott jogszabálynak, akkor ők azt az alkotmánybíróságon megtámadhatják. Nem épp vétójog, de a kérdéses nyelvcsoportnak hatásos védelmet nyújthat.
Nyelvhasználat dolgában a mi romániai törvényeink által kinyilvánított jogoknál sokkal messzebb jutottak Dél-Tirolban. A német ugyanolyan hivatalos nyelvnek számít, mint az olasz. A polgár minden közhivatalhoz és a közfeladatokat ellátó magáncégekhez is anyanyelvén fordulhat, és azok kötelesek azon a nyelven válaszolni neki mind írásban, mind szóban. Értesítések kiküldése esetén a polgár feltételezett nyelvén leveleznek vele.
A német polgárokkal való érintkezésében a hatóság köteles a német településnevet is használni. 1993-ban sikerült a bíróságok és a rendőrség nyelvhasználatát is kielégítően szabályozni. A carabinieri és a pénzügyőrség fegyveres testületnek számít Olaszországban, ettől az évtől azok belső vonatkozásban ügyeiket olaszul intézik, de kifelé az ügyfelekkel két nyelven értekeznek, tehát hasonló helyzetben nálunk nem csupán románul, hanem magyarul is éppúgy kellene tudniuk és fogalmazniuk. A kihallgatás minden esetben a gyanúsított anyanyelvén folyik! Mi történik akkor, ha a polgárt perbe fogják? Itt a leginkább szembeszökő a különbség az itteni és az ottani viszonyok között. A büntetőeljárás vagy olaszul, vagy németül folyik, azaz a vádlott anyanyelvén. Ha az iratokat nem anyanyelvén kapja kézhez, akkor tíz napon belül kérheti azok lefordítását, és attól kezdve az iratok, a jegyzőkönyvek is azon a nyelven készülnek. Ha nem él kifogással, az illető kérheti, hogy németül hallgassák ki, miközben az iratokat olaszul fogalmazzák meg. Mi több, eljárás közben a vádlott egy alkalommal igényelheti az eljárás nyelvének megváltoztatását is. Az ügyvédi perbeszédek, a bírói kérdések nyelve ennek megfelelően alakul. Ha nem egy, hanem több vádlott áll a bíróság előtt, és azok anyanyelve nem azonos, akkor az eljárás két nyelven folyik, az ügyész két nyelven mondja el beszédét, és az ítéletet is két nyelven hirdetik ki.
Polgári perekben a polgár maga dönt, milyen nyelven adja be iratait, s ha a válaszirat a keresettel azonos nyelvű, akkor az eljárást egy nyelven, ha nem, akkor két nyelven folytatják le. Ha az alperes más nyelvet választ, akkor hasonlóképpen folyik minden. Fontos és a mai román gyakorlattól merőben elüt, hogy a periratokat a bíróság köteles az eljárás költsége terhére a másik nyelvre is lefordíttatni. (Nálunk, mint köztudott, „szabad” használni a magyar nyelvet, csakhogy az ügyfél köteles azt a fogalmazványt saját pénzén lefordíttatni és románul is beadni.) Eme eljárási rend két fokozaton érvényesül, harmadfokon a római bírósághoz már csak olaszul lehet fordulni. Különben bármelyik közhivatalba nyit be az ember, mindenütt kifüggesztve találja, hogy a hivatalnoknak milyen kötelezettsége van a két nyelv használatát illetően, és hogy milyen büntetés sújthatja, ha azt megszegi. Közhivatalnok nem is lehet, aki csak az egyik nyelvet ismeri. Nincs „poftim?”-ozás. A legérdekesebb az etnikai arányosság elvének érvényesülése Dél-Tirolban. Már-már túlszabályozottnak tűnik, pedig nyilván keserű történelmi tapasztalat vezette rá az ottaniakat, hogy nem maradhatnak fehér foltok, az estlegességeket fel kell számolni. Az „etnischer Proporz” gondoskodik arról, hogy a német és ladin polgárt ne lehessen kiszorítani a tisztviselői stb. karból. Minden közhivatali állást és testületet a helyi lakosság etnikai arányai szerint kell betölteni, ugyanígy kell a munkahelyeket elosztani a nyelvcsoportok között. A részarányosság a fontosnak nevezett javak elosztásában is érvényesül, ennek számítanak bizonyos politikai tisztségek és közhivatali állások mellett a lakásépítésre és kulturális célokra fordítható állami támogatások is. Az olaszok gyakran panaszkodnak állítólagos diszkriminációra ezzel kapcsolatban, ami a mi fülünknek nagyon ismerősnek hangzik. Erre a németek azt szokták felelni: szó sincs diszkriminációról, inkább ama hátrányok kiküszöbölése történik, melyek a kisebbségi német és ladin népcsoport csökkent versenyképességéből, létszámbeli sajátosságából fakadnak. Olasz – ugye – több tízmillió, német pedig pár százezer él az olasz államban. Egy táblázat még az arányok megismerését is lehetővé teszi. Ahol húsz állás volt, ott az olaszokat 5,53, a németeket 13,60, a ladinokat 0,87 rész illette meg belőle a kilencvenes évek egy időszakában. Népszámlálásonként változnak ezek az arányok, mindig újraszámolják őket.
Az iskolákról, óvodákról már szóltunk. Az egynyelvű német vagy olasz iskolákban olyan oktatók tanítanak, akiknek anyanyelve azonos a tannyelvvel és a diákokéval. A másik nyelv oktatása is kötelező második vagy harmadik osztálytól. Az általános lakossági kétnyelvűségre törekvés jól kivehető, de nem fokozzák ezt fel annyira, mint némely helyeken, ahol az államnyelvet domináns nyelvvé kívánják feltolni a kisebbségi iskolákban is. A németek jórészt Ausztriában tanulnak tovább felsőbb fokon, diplomájukat elismeri, honosítja az olasz állam. Mivel ilyen körülmények közt a német nyelv fontos érintkezési eszköz, számos olasz szülő íratja pár osztály erejéig német iskolába gyermekét. Ezt azonban csak akkor teheti meg, ha a tanuló szűkös nyelvismerete nem akadályozza az oktatás menetét. Német szülőkkel is előfordul, hogy nyelvtanulás céljából olasz iskolába járatják gyereküket. Olasz próbálkozás folyt a hatvanas években a kétnyelvű oktatás bevezetésére, de ezt német részről, mint pedagógiailag és társadalompolitikailag helytelent, elutasították. (Jegyezzük meg saját házunk tájáról vett példával: a muravidéki kétnyelvű szlovén–magyar iskolákra újabban sok a panasz, hogy a többségi nyelvi asszimiláció eszközeiként működnek.) Ausztria nemcsak védhatalmi státusát tartotta meg, hanem gyakorlatilag a dél-tiroliak kulturális hazájának számít. Jellemző, hogy a kilencvenes évek elején másfél ezer itteni diák tanult olasz és ennél két és félszer több osztrák egyetemen, főleg Innsbruckban. Az innsbrucki és a padovai egyetem különben közös programban biztosítja a jogi tanulmányok két nyelven való elvégzésének lehetőségét. Ezt nálunk kiválóan meg tudnák valósítani a hazai román és magyar egyetemi tagozatok, illetve a két magánegyetem. Ausztria különben a provincia politikai pártjaival intézményesített kapcsolatot tart fenn, és rendszeresen tanácskozik velük. (Lásd Gál Gyula: Dél-tiroli modell? Magyar napló, 1998. szeptember)
*
Befejezésképpen érdemes aláhúzni az ottani területi autonómia Ermacora professzor, a neves dél-tiroli szakember által kiemelt sajátosságát: nem egy népcsoport, hanem mindhárom érdekeit védi, külön garanciákat nyújt az olaszoknak is, alapjában véve a vegyes lakosság korunkban legtöbbre értékelhető önigazgatási eszköze.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarul a bíróságon
Számon kéri új törvényjavaslatában Márton Árpád RMDSZ-képviselő, hogy miért nem alkalmazzák a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartáját következetesen Romániában, holott az állam aláírta és vállalta életbe ültetését. Hat hazai törvényben is ellentmondásokat fedezett fel e tekintetben, és indítvánnyal él, hogyan lehetne azokat kijavítani. Amúgy nem titok: az elsikkasztott kisebbségi törvény, a fiók fenekére süllyesztett kezdeményezés részleges felélesztésének kísérletéről van szó.
Eme különben „agyonfaragott” és „agyonáramvonalasított” kezdeményezésnek a korábbi koalíciós kormányok idején volt némi esélye arra, hogy észrevegyék a törvényhozók – mára ettől bizony fényévnyi távolságra vagyunk. No, de hogyan vélekedik az új kezdeményezés estleges gyakorlati hozadékairól a közismert háromszéki jogász, volt ügyvédkamarai dékán, Rozsnyai Sándor, aki felkérésre maga is részt vett az előmunkálatok adatgyűjtésében. Még annyit előrebocsátanánk, hogy a javaslat bírósági nyelvhasználatra vonatkozó pár pontja azóta átment a képviselőházon, és szenátusi jóváhagyásra vár.
– Lehet-e a legújabb hírek, a három erdélyi magyar párt uniós kezdeményezéseinek elutasítása után az uralkodó kontinentális jogi szemlélettel szembe menni, és siker esetén mit remélhetünk a törvényjavaslattól itt, nálunk?
– Nyilvánvaló, hogy ma az európai kisebbségpolitikában olyan politikusoké és nemzetállamoké a döntő szó, melyeknek a kisebbségi jogok következetes érvényesítése nem áll igazán érdekükben. Itt nyugodtan felsorolhatjuk az összes jelentős nyugat-európai államot. Ez az egyik oka annak – nem az egyedüli –, hogy a kisebbségi jogokról szóló jogszabályokat már eleve úgy fogalmazzák, annyi feltételt szabnak meg, hogy számtalan kibúvóra nyújtsanak lehetőséget. A feltett kérdésre visszatérve: egyszerre lehet azt állítani, hogy a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartáját nem tartják be, mert annak szellemével, részben betűjével nyilván ez történik, és azt, hogy egy-egy kérdés szabályozásában tulajdonképpen nem vetik el, nem tiltják. – A képviselő új javaslata szerint legalább hat törvényben kellene a nyelvi jogok dolgában legkevesebb tizenhárom módosítást eszközölni, hogy azokat úgymond összhangba lehessen hozni a Chartával. – Tőlem arra vonatkozóan kért adatokat, hogyan működik Sepsiszentgyörgyön a bírósági gyakorlatban a kisebbségi nyelvhasználat. Nem rejtettem véka alá, hogy Kovászna megyében ma már tulajdonképpen nincs jogi akadálya annak, hogy a kisebbségi nyelveket használják az igazságszolgáltatásban, sőt továbbmennék, azt mondanám, hogy gyakorlati akadálya sincs, nem kellene lennie – ha a román törvény szelleméből indulunk ki.
– De annak betűje nemegyszer mégis mást mond, és a jog tulajdonképpeni érvényesülése mégse valósul meg. Szép kis dilemma! Sőt, gordiuszi csomó!
– Mondjam tovább: ha valaki azt állítja, hogy nem tud románul, akkor számára a fordítót, a tolmácsot biztosítják. Mégpedig a büntető perekben ingyenesen. A polgári és közigazgatási perekben már nem, ott az ügyfélnek saját költségén kell tolmácsot fogadnia – és ez bizony ellentmond a Charta előírásainak.
– Hol itt a jog- és esélyegyenlőség egy többségi és egy kisebbségi polgári ügyfél között?
– Ha abból indulunk ki, amit mindig felhoznak ilyenkor, hogy tulajdonképpeni akadálya nincs a nyelvhasználatnak, azaz tiltás nem létezik, akkor állításuk nem hibás. Tárgyilagos szeretnék lenni, elmesélem egy tapasztalatomat. A Ceauşescu-rezsim idején a Legfelső Törvényszéken képviseltem egy ügyfelemet, s mielőtt sorra kerültem volna, egy Hargita megyei bácsi a saját perében panaszolta, hogy nem tud kielégítően románul. Fel akartam ajánlani, hogy mint semleges fél segítek a fordításban, de jobbnak láttam elállni szándékomtól, ugyanis az elnöklő bíró rögtön azzal replikázott, hogy olyan nincs, Romániában mindenkinek kell tudnia románul beszélni. S ezzel a bácsi, ha tudott, ha nem, el volt intézve.
– De a törvény biztosan nem így szólt...
– Valóban nem, ráadásul az 1945-ös Nemzetiségi Statútum akkor is érvényben volt, abban pedig a saját anyanyelv szabad használata van leszögezve. Ezt biztosítják az alapvető emberi jogokat előíró jogszabályok is. Ehhez képest, ha valaki kéri e jogát, akkor nálunk és gondolom, Hargita megyében is hívnak tolmácsot, de az ő költségén. Már ami a szóbeli érintkezést illeti, sőt, a tárgyalást is elhalasztják, ha az éppen nincs kéznél. Hogy mibe kerül? A felek egyezségén múlik, nem nagyon sokba, de akinek nincs vagy kevés a jövedelme, annak túl sok lehet. – Ráadásul a tolmács általában nincs jelen, külön fel kell kérni, újabb havi halasztást szenved a tárgyalás. De főleg az esélyegyenlőség hibádzik. Ezért javasolja a módosító tervezet, hogy tegyék ingyenessé a tolmácsi szolgáltatások igénybevételét a polgári és közigazgatási perekben is, sőt, hogy magyarul tudó bírókat alkalmazzanak bizonyos bíróságokon és törvényszékeken. – Indokoltan teszi. Ha innen közelítünk a kérdéshez, én még hozzátennék egy körülményt, ami a nem szakembernek elkerüli a figyelmét. Sok esetben a fordítás nem megfelelő színvonalú. Nem azért, mert a tolmács rosszindulatú, hanem mert sokszor nem tudja visszaadni azt az érvet, amit az ügyfél elgondolt. Úgyhogy nem is ritkán annak akarata, szavai a fordításon keresztül torzítva kerülnek a bíró elé. Általában nem is jogász, hanem nyelvész az illető, márpedig a jogi képzettség jól fogna esetében, hogy megfelelően fordíthasson.
– Mindennek tetejében nem ismeri az ügyfél érvelési taktikáját, érveinek súlyát stb. Különben zárójelben jegyzem meg: Dél-Tirolban nem véletlenül folynak eltérő nemzetiségű ügyfelek esetén két nyelven a perek, máskor a keresetet benyújtó maga határozza meg, milyen nyelven folyjék az, a bíró – mindenkitől megkövetelik a kétnyelvűséget – köteles e kérést teljesíteni, sőt, az ítéletet is az ügyfél anyanyelvén kiközölni. No de e „maximalizmus” eltérítene témánktól. Szóval: a fordítás minősége! – Felhozok egy idevágó példát. A rendszerváltás elején, a kilencvenes évek hajnalán, mikor e kérdések nálunk ismét felvetődhettek, nagyon sok bíró vállalta önként, hogy saját magának fordít. Még a nem magyar nemzetiségűek is. Egészen addig, amíg elsősorban az ügyvédek, amikor perbeli érdekeik megkívánták, bele nem kötöttek a fordításba, holott szerintem azok általában megfelelőek voltak. Ennek az lett a következménye, hogy a nem magyarok lemondtak a fordításról, s utána a magyar bírók is elvétve tolmácsoltak maguk.
– Mellesleg magyar bíró mára mutatóba maradt csak, s aki ismeri a nyelvet, sem alkalmazza. Szinte teljes egynyelvűség alakult ki a gyakorlatban, bár az ügyfelek még mindig gyakran megszólalnak vagy megszólalnának magyarul is. De van egy kényesebb kérdés: létezik egy jól érzékelhető elfogult többségi közvélemény, ennek nyomásától a bíróra igenis, tarthat a peres fél, ezért hajlamos kétszer is meggondolni, milyen nyelvi igényekkel lép fel, hiszen a bíró is ember, meglehetnek a maga előítéletei, minek azokat kihívni magunk ellen.
– Nagyon-nagyon nehéz kérdés. Nem a megyéről beszélek, de meggyőződésem: sokan ülnek abban a székben, akik úgy gondolkoznak, főleg ha az ügynek nemzetiségi vonatkozása is van, hogy a kisebbségi ne érvényesüljön. Ez kiderül még a szakirodalomból is, olyanokat írnak például jogászok a rendszerváltás vége felé, „anakronisztikus jogszabályok” maradtak hatályosak a mai Romániában, melyeket még az Osztrák–Magyar Monarchiából hoztak. Állítják ezt annak ellenére, hogy a kolozsvári jogi katedrán román nemzetiségű professzorok ismerték el: például az osztrák–magyar telekkönyvi törvény jobb volt, mint a későbbiek vagy a Kárpátokon túli korábbiak. Mégis eltörlését kérte az illető bíró, méghozzá ezzel az érveléssel, és ma már valóban nincs érvényben. Persze, a cikkben egy szóval sem történik utalás a nemzetiségi problémára, de az érv az volt: márpedig akkori és ottani törvénynek nincs mit nálunk keresnie. El is törölték.
– Én, mint potenciális peres fél, ilyen körülmények közt milyen taktikát válasszak? Mondjuk, mindenekelőtt egy magyar ügyvédet fogadnék, akinek feltárhatom a magam ügyét nyelvi torzulás nélkül, és aki szerintem eléggé jól ismeri a román jogi nyelvet, hogy ne szenvedjek emiatt nyelvi stb. hátrányt.
– Igen ám, de a legtöbb ember nem így gondolkodik. Két szempontot kell megemlítenem. Az elsőt egy ismert magyar publicista tévéinterjújából vett esettel példáznám. Elmesélte, hogy a románok bevonulása után családjának volt egy jogi problémája, s azt a tanácsot adták nekik, válasszanak román ügyvédet, mert az kedvezően intézi el ügyüket. Így is jártak el, és valóban megnyerték a pert. A gondolatmenetből azt lehetett kiolvasni, hogy ez pernyerő gyakorlatnak számított akkor. Tamási Áron is leírja egy helyt: a két világháború között úgy gondolták, román ügyvédhez fordulva lehetnek eredményesek. Ma már azt is tapasztaljuk, hogy a mieink kezdenek brassói ügyvédeket megfogadni, kimondva vagy kimondatlanul azért, mert a bírók többsége is odavaló.
– Az ügyvédtársadalom státusáról okvetlen beszélni kell majd, ehhez nyelvhasználatnál többre van szükség. Visszatérve: a szóban forgó javaslat 20 százalékos lakossági arány mellett ingyenes anyanyelvhasználatot kér minden perben az ügyfél számára, ráadásul legalább két magyarul is tudó bírót és ügyészt, valamint kisegítő személyzetet a magyarlakta területek bíróságain és három fellebbviteli fórumon: Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Brassóban, összesen hat megyei törvényszéken és tizenhat helyi bíróságon.
– Ami az ingyenességet illeti, az csak helyeselhető, és csak egy tollvonásba kerülne, szerintem akár igazságügyi miniszteri rendelettel is lehetne biztosítani, de kormányrendelettel bármikor.
– Tehát a törvény nem tiltja, a gyakorlatban mégsem ingyenes a fordítás a polgári és közigazgatási perekben. – Mire vonatkozik az ingyenesség? Nem tiltja, hogy polgári perekben is ingyenes legyen a fordítás – de csak a büntetőjogi perekben írja elő. De mondom, ezen kormányrendelettel egyik napról a másikra lehetne módosítani, nem kell hozzá nemzetközi jogi reform. Szintén kormányrendelettel lehetne elérni, hogy amikor mindenki magyar a tárgyaláson – a felek, a bíró és a gépírónő is –, a tárgyalóteremben beszélhessenek magyarul, s nem úgy, ahogy ma folyik. Legalább annyit, hogy a törvény engedélyezze vagy értelmezzék úgy, hogy megengedi azt: ahol többségben vagyunk, anyanyelvünkön is beszélhetünk. Én a törvényjavaslattal egyetértek, és hozzátenném: legalább nekünk, magyar jogászoknak el kellene érnünk, hogy igényeljük a nyelvhasználatot, ne szóljunk románul a magyar bíróhoz, és ő se válaszoljon románul. Itt felmerül egy első látásra technikai részlet, mely az alapvető dolgokat is érinti. Amikor mindenki magyar a perben, a jegyzőkönyv miatt fordítják románra a szót. Ragaszkodnak ahhoz, hogy pontosan az kerüljön bele, amit a felek mondanak. De nincs semmi akadálya annak, hogy a jegyzőkönyvvezető is legyen magyar. El kellene érnünk, hogy erről a holtpontról elmozduljunk végre. Én még megértem azt az időszakot, amikor magyarul is beszélhettünk a hatvanas években, ügyvédtársammal magyarul mondottuk el a perbeszédet. Meg lehetne tenni, hogy a jegyzőkönyvet is magyarul vezessék, s azt utólag lefordítsák. A felek, persze, lehetőséget kapnának, hogy ha valami nem stimmel, az kijavítható legyen. Jelenleg sincs ennek jogi akadálya, hacsak nem az az alkotmányos előírás, hogy a tárgyalás román nyelven folyik. De tulajdonképpen ez sem tiltja azt, hogy a jegyzőkönyveket két nyelven vezessék. A fordítás ingyenességét itt is biztosítani kellene. Az ügyfél amúgy is fizet: az ő pénzéből tartják fenn az igazságszolgáltatást.
*
A nyelvi esélyegyenlőség kapcsán Rozsnyai Sándor hozzáteszi: a nyelv befolyásolja magát a gondolkodást, ami fordítva is igaz. És ha nem adnak lehetőséget valakinek, hogy magát anyanyelvén fejezze ki, az torzulást idézhet elő gondolatai visszaadásában, azaz az illető hátrányba szorul. Az ügyvéd a nemzetközi jogi procedúrát agyonbonyolítottnak tartja, rövidebb út lenne az alkotmányhoz fordulás. Akik arra hivatkoznak, hogy az alkotmány nem írja elő az anyanyelvhasználatot, azoknak tulajdonképpen nincs igazuk. A jogegyenlőség elvének alkalmazását ugyanis például előírja, s ennek jóindulatú értelmezéséből egyenesen következne, hogy anyanyelvünket az adminisztrációban és az bíróságok előtt is szabadon használhassuk. Mi több, a román állam jogalapját képező Gyulafehérvári Határozatok ezt tételesen is biztosítják. B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)