A rommagyar pedagógusról
Mielőtt belevágnék: rommagyar alatt semmiképpen sem romániai magyart értek, hanem – Dénes László barátom, egykori és reményeim szerint jövendőbeli pályatársam megnyugtatására, aki e kifejezést kitalálta, a sajtó- és köznyelvbe bevezette – tartásában romos magyart, romlott magyart. A jelző nélküli magyar ellentétét.
A rommagyar pedagógus zömmel a romániai iskolákban fordul elő, abból él – dehogy él: tengődik –, hogy azt mímeli: tanít, oktat, nevel.
Kiből lesz, lehet rommagyar pedagógus? Gyakorlatilag mindenkiből, aki e pályára téved. Tekintet nélkül arra, hogy megvan benne vagy sem a pálya iránti elhivatottság, birtokában van vagy sem a szükséges felkészültségnek, emberi és erkölcsi tartásnak. Tehát bárkiből lehet rommagyar pedagógus, aki másra nem alkalmas.
Hogyan lesz valaki rommagyar pedagógus? Csak úgy egyszerűen: lesz. Merő véletlenségből. Miután – mint korábban említettem – másra nem alkalmas. Igaz, a pedagógusi pályára sem, de ez látszólag senkit sem zavar. Akit meg zavar, az nem számít, annak a véleménye senkit sem érdekel.
Elhivatottság, felkészültség, emberi és erkölcsi tartás hiányában a rommagyar pedagógus korunk társadalmának egyik legkiszolgáltatottabb embere. Kiszolgáltatottja az oktatáspolitikának, a pöffeszkedő helyi kiskirálynak, a szintén alkalmatlan tanügyi górénak. Lenézi, megveti a szülő, semmibe veszi a tanuló.
Ebből következően a rommagyar pedagógus kompenzál. Ahol, amikor lehet. Úgy tesz, mint aki hallgat az igazgatója szavára, úgy tesz, mint aki tiszteli a szülőt, úgy tesz, mint aki szívén viseli a rábízott gyermek sorsát. Úgy tesz, mint aki tanít, oktat, nevel. Holott ellenkezőleg: nem hallgat sem vezetőjére, nem tiszteli sem a szülőt, nem érdekli sem a rábízott gyerek sorsa. Nem tanít, nem oktat, nem nevel. Hát így kompenzál a rommagyar pedagógus.
Mivel foglalkozik akkor, ha nem tanít, nem oktat, nem nevel?
Megmondom: naphosszat lazsál, kollégái ellen áskálódik, benyal felettesének – más szóval: karriert épít –, közben azt lesi árgus szemekkel, hogyan lehetne egy kis pluszpénzhez jutnia. Mindegy, milyen áron. Lehetőleg adómentesen, azaz törvényellenes módon.
Az elmondottakból következően a rommagyar pedagógus a világ talán legszerencsétlenebb embere. Miért a legszerencsétlenebb? Azért mert utálja a rendszert: az iskolát, a gyermekeket – egyszerűen mindent utál, ami az iskolával összefügg. Miért utál mindent és mindenkit? Mert megutáltatták vele.
Ebből következően a társadalom talán legkártékonyabb embere is. Miért a társadalom talán legkártékonyabb embere a rommagyar pedagógus? Azért mert megöli a rábízott gyermekben a jövőt, mindannyiunk jövőjét.
Most látom: végig pedagógust írtam, pedig egészen másra gondoltam. Remélem, értik, mire. Amiként azt is remélem, a pedagógusok – a nemzet napszámosai –, akik soraim olvastán talán sértve érezték, érezhették magukat megbocsájtják ezt nekem.
Szentgyörgyi László
kozpont.ro

Újraválasztották Borbolyt a születésnapi küldöttgyűlésen
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Csíki Területi Szervezete 25. éves születésnapi ünnepséget tartott pénteken Csíkszeredában. Nem hiányzott a volt és jelenlegi szövetségi elnök sem, az alkalomból tartott küldöttgyűlésen pedig ismét Borboly Csabát választották a területi szervezet élére.
Több olyan díszvendége is volt az ünnepségnek, akik huszonöt évvel ezelőtt ott voltak az érdekvédelmi szervezet megalakításánál Csíkszeredában, és utána is kivették részüket a munkából. Ők oklevelet és emlékplakettet vehettek át Borboly Csaba területi és Kelemen Hunor szövetségi elnöktől. A díjazottak: Balázs Lajos, Beder Tibor, Benkő Sándor, Bíró Albin, Bíró József, Csiha Csaba, Csutak István, Eigel Ernő, Ferenczes István, Györgypál János, id. Hajdu Gábor, Horváth István, Kálmán Dénes, Labancz István, Lányi Szabolcs, Léstyán Dénes, Májai László, Nagy Benedek, Pálffy Árpád, Pethő Ilona, Sántha Pál Vilmos, Szakács Levente, Székedi Ferenc, Vargha István, Veress Dávid, Vígh Ádám, Vorzsák János, Zólya László, Zsombori Vilmos. Tevékenységüket, közéleti szerepvállalásukat felidéző összeállítással, és egyperces néma csenddel emlékeztek Búzás Lászlóra, Borbély Ernőre, Papp Kincses Emesére, László Pálra, László Imrére, Pataki Imrére és Vorzsák Istvánra, akik már nincsenek köztünk.
Beszédében Borboly Csaba területi elnök, utalva az elmúlt hetek történéseire, azt mondta, hogy a romániai közélet elemeiben recseg-ropog, és olyan változások jönnek, amelyek meghatározhatják azt a pályát, amelyen az érdekvédelmi szervezetnek mozognia kell. Úgy vélte, erős bástyája a területi szervezet az RMDSZ-nek, és a történelmi magyar egyházak a legfontosabb szövetségesek. Hozzátette, az emberek bizalmát kell visszanyerni. „Én nem látok más utat, csak azt, hogy még több alázattal, még több nyitottsággal és még nagyobb elszánással végezzük a munkánkat” – jelentette ki.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke szerint lehet emlegetni az elmúlt 25 év eredményeit és eredménytelenségeit, de nem ezt, hanem egy régi eszme tartósságát ünneplik, amit 25 évvel a legfontosabbnak gondoltak, hogy a magyarságnak egy szövetségben kell együttműködnie, egységesen kell fellépnie. Kelemen Hunor szövetségi elnök szerint ezelőtt 25 évvel a halálra ítélt erdélyi magyarság újjászületett, de a teljes körű anyanyelvhasználatért, az állami magyar egyetemért, és az autonómiaformákért tovább kell dolgozni. „Nem lehet azt mondani, hogy a kivívott jogok nem nem visszavonhatók, mert ebben az országban bármi visszafordítható” – figyelmeztetett. Az ünnepség után az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének küldöttgyűlése egyedüli jelöltként ismét Borboly Csabát választotta a szervezet élére, és arról is döntött, hogy Kelemen Hunort támogatja, aki újabb szövetségi elnöki mandátumért indul az áprilisi kongresszuson.
Kovács Attila |
Székelyhon.ro

Várjuk ki a végét
Nagyjából már csak az van hátra, hogy a kormánypalotából rángassanak ki a kommandósok egy tisztségben lévő minisztert, vagy a parlamentben bilincseljenek meg egy honatyát.
De ha ez is megtörténne, az sem volna egyéb, mint látványműsor. Csak arra volna elég, hogy megerősítse azokat a hangokat, amelyek szerint az említett intézmények tele vannak bűnözőkkel. Mert azért nem kell elájulni attól, hogy neves, befolyásos hölgyeket és urakat visz be, hogy fontos emberek ellen indít eljárást a korrupcióellenes ügyészség, azaz a DNA. Akkor lehet majd tapsolni, ha jogerősen is bizonyítást nyernek a DNA akciói, mi több, az ítéletek Strasbourgban is kiállják a próbát. S akkor a bűnösök meglakolnak, mint a mesében.
Addig azonban az hallgathatjuk, hogy „politikai megrendelésre dolgozik a DNA”. Ezt egyébként azok terjesztik előszeretettel, akik kitalálták és működtetik a politikai megrendelési bizniszt immár 25 éve. Az egész román belpolitika motorja a politikai megrendelés. Álságos ezt kifogásolniuk a rendszer működtetőinek. Sőt, mindennemű felháborodás álságos – amely mögött politikai érdek van. Tessék csak megfigyelni: az egyik oldal helyeslően bólogat, amikor a másik táborból elvisznek valakit, mondván, hogy az igazságszolgáltatás végre független és dolgozik, s fetrengve jajveszékel, amikor az ő csapatát ritkítják az ügyészek.
Băsescu keze van a dologban – ez volt a sláger korábban. Băsescu most már a visszavonult államfő megnyugtató nyugdíját élvezi, a korrupcióellenes ügyészség viszont válogatás nélkül rugdossa be az ajtókat, talán egy szép napon éppen a volt elnöknél.
A DNA-t amúgy nem illeti dicséret azért, mert végzi a dolgát, azért pedig végképp nem, hogy ha alkalmanként túlreagál dolgokat és árnyékra vetődik. Mennyivel jobb lett volna, ha a DNA most nem a többéves simlikről rántja le a leplet vitatható vallomások, vicces szerződések vagy régi lehallgatások alapján, hanem a szóban forgó vélt vagy valós bűncselekményeket még akkor, az elkövetésük pillanatában füleli le, és kezdi vegzálni a hatalmukat, befolyásukat pénzre váltó gazembereket.
Apropó hatalom és befolyás. Megtörténhet, hogy a korrupcióellenes ügyészség szokatlanul nagy fordulatszámú pörgése miatt kikopik néhány fogalom a politikai jellegű közleményekből. Eddig futószalagon gyártották az olyan hivatalos kommünikéket, amelyek arról szóltak, hogy XY választott vagy kinevezett akárkinek köszönhetően, az ő közbenjárásával, esetleg jóvoltából sikerült ezt vagy azt megoldani. Na, ezeket ajánlatos lesz kerülni, mert az ilyen megfogalmazások mostanság felérnek egy gyengébb feljelentéssel, miszerint XY hivatali visszaélést követ el és üzérkedik a hatalmával. Mint ahogy az közismerten történni is szokott.
Szüszer-Nagy Róber
Székelyhon.ro

Dorin Florea legazemberezte a székely felvonulás kezdeményezőit
Nem lesz felvonulás a Székely szabadság napján, március 10-én Marosvásárhelyen – erősítette meg csütörtöki sajtótájékoztatóján Dorin Florea. A marosvásárhelyi polgármester úgy fogalmazott, hogy a románoknak sem engedélyezne olyan felvonulást vagy rendezvényt, amely sértené a magyarok méltóságát.
„Marosvásárhely a harmónia városa és nem a konfliktusoké” – hangoztatta Florea. Az elöljáró a 2013-as „rossz tapasztalatokra” való tekintettel nem tartja jó kezdeményezésnek, és ezért nem is hagyta jóvá a március 10-re tervezett felvonulást a Székely Vértanúk Emlékművétől a városközpontig. Szerinte ugyanis „ez a város többet érdemel, minthogy harctérré változzon, az idegek csataterévé”.
Arra a kérdésre, mi lesz, ha a tavaly történtekhez hasonlóan, az idén is „spontán” felvonulás lesz a városban, Florea azt mondta: ez nem fog megtörténni, de ha mégis, akkor törvénybe ütközik. Szerinte ünnepelhetnek a székelyek, emlékezhetnek március 10-én az emlékműnél, sőt javasolja, hogy egy ünnepi műsort is mutassanak be, de ha petíciót akarnak átnyújtani a perefektusnak, akkor azt tíz ember tegye meg.
„Nem engedélyezem sem a magyaroknak, sem a románoknak, sem a cigányoknak, hogy feszültséget keltsenek” – hangsúlyozta a polgármester, hozzátéve, hogy „egyes gazemberek” a magyar-román kapcsolatokat szeretnék „macska-egér” viszonnyá alakítani.
Antal Erika
maszol.ro

Könyvkiadás Erdélyben: szemben árral, árfolyammal
Csődbe ment egy könyvkiadó Marosvásárhelyen, adták hírül az újságok a napokban. Az ilyenfajta hír úgy hat az erdélyi magyar kulturális életben, mint egy gyászjelentés, mintha valamelyik neves színészünk, költőnk, festőnk hunyt volna el. A helyzet azonban nem annyira vészes: gyorsan körbekérdeztünk néhány könyvkiadót, és kiderült, óvatosságra van ok, de kétségbeesésre nincsen. Ráadásul a Mentor Kiadónak máris megszületett az „utóda”: a (nem csak) névrokon Mentor Könyvek Kiadó.
Káli Király István: még 15 könyvet kiadunk
Még legalább fél évig folytatja a már folyamatban levő, megpályázott könyvek kiadását a Mentor Kiadó – mondta a maszol.ro-nak Káli Király István. A következő tárgyalás április 24-én lesz, ha ott végleges döntés születik és lezárják az ügyet, azt követően törlik a cégek listájáról a kiadót.
De addig még 15 olyan könyv kiadását vállalta, amelyet vétek lenne nem kiadni, nemcsak a szerzőkkel, de az olvasókkal szemben is. „Amíg nem törlik a Mentort a cégek listájáról, addig csináljuk. Annyi a különbség, hogy nem tudok kifizetéseket eszközölni” – mondta a csődbement kiadó igazgatója. A bukás veszélye 2007-ben körvonalazódott, amikor az adóhivatal „nagyon megkurtította” a céget és amikor a Lap-ics Könyvkiadó és Könyvterjesztő kft., a Mentor egyedüli magyarországi forgalmazója adósa maradt.
Meghalt a kiadó – éljen a kiadó! Egy jó hírt is elárult Káli Király István, azt, hogy új könyvkiadó cég veszi át a csődbejutott helyét: a Mentor Könyvek Kiadója, amelyet szeptember 1-től jegyeztettek be. „Ott végzem majd a munkát, amit nem akarok abbahagyni, huszonvalahány év benne van az életemből” – fogalmazott.
A Mentor Kiadó raktáron levő könyvkészlete 250 ezer eurót tesz ki. Ezt a cégek listájáról való törlés után fogják elárverezni. Várhatóan ekkora összeget egyik könyvterjesztő cég sem fog adni érte, ezért valószínű, hogy hulladékpapírként fogják eladni.
H. Szabó Gyula: borúlátó vagyok
H. Szabó Gyula, a Kriterion könyvkiadó igazgatója szerint a pályázati rendszernek köszönhető az, hogy eddig nem következett be a romániai magyar könyvkiadók csődje. „Borúlátó vagyok, ami a piacot illeti, elkezdte a Mentor kiadó, ki tudja ki következik utána” – mondta a maszol.ro-nak az igazgató, aki érdeklődésünkre, lehet-e „okulni” a csődbejutott könyvkiadó esetéből, azt válaszolta, hogy nem, mert ez bárkivel megtörténhet. Természetesen óvatosságra int ez az eset, még hatékonyabb gazdálkodásra, csakhogy a pénz a könyvpiacon nem forog, a raktáron ülő könyvkészlet pedig nem hoz anyagi hasznot a kiadónak – magyarázta.
A jövővel kapcsolatosan H. Szabó Gyula kifejtette, Marosvásárhelyen olyan erős szellemi potenciál létezik, amelynek szüksége van egy kiadóra. Mint mondta, a saját könyvesbolt előnyére válhat a kiadónak, de hátrány is származhat belőle, amennyiben nem forgalmaz annyit, hogy abból fenntartható legyen. „Bért kell fizetni, rezsit kell fizetni, az alkalmazottak fizetését biztosítani kell. Ha egy nap nem jön be az az összeg, amely ehhez hozzájárul, és kintről kell vinni a pénzt a boltba, akkor az már nagy gond” – mondta H. Szabó Gyula.
Érdekes jelenségre hívta fel a figyelmünket Kuszálik Péter marosvásárhelyi szerző, szerkesztő, aki saját tapasztalatból tudja, hogy borzasztó nehéz könyvet eladni. Felidézte, hogy a marosvásárhelyi nyugdíjasok néhány évvel ezelőtt hajlandók voltak utcára vonulni azért, hogy az RTL-klub tévécsatornát a kábeltévé-szolgáltató ne vonja meg tőlük, viszont egy könyvkiadó, vagy könyvesbolt bezárása nem keltett akkora riadalmat. „Kipusztult egy olvasóréteg Marosvásárhelyen és valószínű, hogy egész Erdélyben. Részben mert kiköltöztek külföldre, részben mert a kábeltévé és az internet óriási konkurenciát jelent a nyomtatott kultúra számára, de az is tény, hogy megváltoztak az olvasási szokások” – magyarázta Kuszálik.
Zágoni Balázs: minden év végén hálásak vagyunk
„Nem tartok attól, hogy a Koinónia Kiadó is a Mentor sorsára jut a következő években, de az óvatosság nem árt" – nyilatkozta a maszol.ro-nak Zágoni Balázs, a kolozsvári székhelyű kiadó igazgatója. Hozzátette, csak könyvkiadásból ma már szerinte nem lehet megélni Erdélyben, ezért a legtöbb kiadó bővített, vagy a nyomdai tevékenység, vagy a könyveladás felé. „Mi az utóbbit tettük, a Konyvter.ro online konyváruház és újabban a Koffer könyvesbolt ennek a bővítésnek része. Egyébként meg minden év végén hálásak vagyunk, hogy ezt is túléltük és sikerült egy pár szép könyvet létrehozni” – mondta a kiadó vezetője.
Az erdélyi kiadók zöméhez hasonlóan a Koinóniások is rendszeresen pályáznak, és – habár néha meg kell hozni kompromisszumos döntéseket, például, hogy kartonkötésben hoznak ki egy kötetet, amihez jobban illene a kemény- vagy vászonkötés – felvállalt értékeikből nem szívesen engednének. „Úgy szerintem sem érdemes könyvet kiadni, hogy az megtagadása legyen annak, amit a Koinónia eddig jelentett az olvasóknak és nekünk”, nyomatékosította Zágoni Balázs. A tavalyi év egyébként (öt nehéz esztendő után) végre gyümölcsözőnek bizonyult a kiadó számára, saját könyvesboltot nyitottak, tehát példájuk optimizmusra ad okot a többi, hasonló profilú vállalkozás számára.
Az olvasók is sajnálják
A Mentor Könyvkiadó megszűnését számos marosvásárhelyi könyvbarát is szomorúan fogadta, sokan úgy vélik, hogy ha a kultúrát ilyen veszteség éri, akkor a társadalomban is nagy bajok vannak. „Színvonalas könyveket adott ki, figyelt arra, hogy minőségi munka kerüljön az olvasók asztalára, szakemberek végezték a szerkesztést, nagyszerű szerzőkkel dolgoztak, sajnálom, hogy ez megtörténhetett” – mondta érdeklődésünkre egy nyugalmazott tanárnő. „Nem akartam elhinni, de bízom benne, hogy lesznek olyanok, akik a Mentorhoz hasonlóan felvállalják az értékeket, a szellemi műhelyek működtetését” – fogalmazott egy másik olvasó.
maszol.ro

Radikális nacionalizmussal vádolták Szabó Ödönt
Azon melegében válaszolt pénteken délelőtt Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő Cristian Bodea, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) Bihar megyei szenátora vádjaira, ugyanis a két politikus egy óra eltéréssel tartott külön-külön sajtótájékoztatót.
A liberális szenátor radikális nacionalistának nevezte Szabó Ödönt, és a képviselőt okolta amiatt, hogy Bihar megyében elakadtak a PNL-RMDSZ tárgyalások. Bodea olvasatában az „úgynevezett” tárgyalás nem is volt valódi tárgyalás, az RMDSZ-eseknek el kellett volna fogadniuk a nagyváradi alpolgármesteri tisztséget, és megszavazniuk Ioan Mang Szociáldemokrata Párti (PSD) megyei tanácsi alelnök lecserélését egy liberális alelnökre.
Bodea „hallomásból" úgy tudja, hogy Szabó Ödön Radikális nacionalista követelésekkel állt elő, például azzal, hogy a nagyváradi polgármesteri hivatalban és a megyei tanácsnál az alkalmazottak egyharmada magyar legyen, illetve azzal, hogy a nagyváradi terelőutat Hegyközpályi felé építsék meg.
A liberális politikus azt mondta, hogy a megye északnyugati részén élnek a magyarok, mindazonáltal az RMDSZ-nek gazdasági érdekeket kellene figyelembe vennie a beruházásoknál. Bodea szerint valójában Szabó Ödönék tisztségében akarják tartani a szociáldemokrata alelnököt, holott meg kellene érteniük, hogy a pénz nem a kormánytól jön a megyébe, hanem az uniós pályázatok nyomán. A szenátor egyébként elismerte: nem látott semmilyen dokumentumot, csak „hallott” dolgokat a pártja berkeiben a tárgyalásokról.
Bodea ismert a magyarellenességéről
Jelen pillanatban az egyetlen bizonyítottan szélsőséges politikus a megyében Cristian Bodea, akit az Országos Diszkriminációellenes Tanács figyelmezetésben részesített magyarellenes kijelentései miatt – mondta Szabó Ödön, miután idézték neki a liberális szenátor szavait. „Bodea talán frusztrációból ismételgeti a magyarellenes kijelentéseket” – tette hozzá a képviselő.
Az RMDSZ-PNL tárgyalásairól elmondta: nem nyilatkozik az egyeztetés részleteiről, az RMDSZ részéről ugyanis eddig sem nyilatkoztak és nem is szivárogtattak erről a sajtónak. Szabó Ödön a liberális szenátort a „bihari politika Elena Udreájának” nevezte. Mint mondta, nem tarja helyesnek, hogy olyan ember akarja megmondani, miként képviselje a saját közösségét, aki maga is diszkriminál. Hozzátette: egy érdekképviseleti szervezet nevében elvekről is egyeztetni kell, nem csak tisztségekről.
A sajtótájékoztatón egyébként jó hírt jelentett be Szabó Ödön: A Hivatalos Közlöny 2015/83-as számában megjelentek a 2014/126. számú törvény módosításának alkalmazási normái, így mindazok, akik a gyermeknevelési támogatás mellet jövedelemre tettek szert és felszólítást kaptak a segély visszafizetésére, kérelmezhetik a felmentést a befizetési kötelezettség alól, abban az esetben pedig, ha már fizettek, visszaigényelhetik a pénzt. Bihar megyében több mint ezer, országosan több tízezer érintettje van a módosításnak. Bihar megyében a szükséges típuskérvényt igényelhetik személyesen az RMDSZ megyei székházába, a biharmegye@rmdsz.ro emailcímen és a 0259/432-884-es telefonszámon.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro

Külhoni magyar nyelvű képzések is szerepelnek a felsőoktatási felvételi tájékoztatókon
Külhoni magyar nyelvű felsőoktatási intézmények képzéseiről is tájékozódhatnak a jelentkezők a www.felvi.hu oldal pénteken indult új felületének köszönhetően - közölte az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára pénteken Budapesten, sajtótájékoztatón.
Rétvári Bence elmondta: az új felületen a határon túli székhelyű, de magyar nyelvű képzéseket kínáló intézmények felvételi eljárását, vizsgáit, képzési formáit és az esetleges költségeket ismerhetik meg a diákok.
Az államtitkár kiemelte: azt szeretnék, ha a fiatalok teljes Kárpát-medencei oktatási térben gondolkodnának, és nemcsak az országhatárokon belül, hanem a teljes nemzeti közösségben. Ezzel a határon túli és innen intézmények együttműködése is erősödhet, illetve megerősödhetnek a külhoni képzőhelyek, hiszen és bővülhetnek az anyanyelven tanulás lehetőségei. Ez segíthet az esetleges előítéletek lebontásában is, s a magyar diákok pedig szélesebb képzési kínálatból választhatnak - jegyezte meg.
Azt szeretnék, ha nemcsak erdélyiek és felvidékiek érkeznének Magyarországra tanulni, hanem anyaországiak is választanának kinti képzéseket - tette hozzá, megjegyezve: egy felvidéki fiatal a magyarországi tájékoztató segítségével erdélyi képzést is találhatnak magának.
Maruzsa Zoltán felsőoktatási helyettes államtitkár közölte: 21 intézményben több mint 200 alap- és mesterképzés érhető el. Nemcsak külföldi fizetős képzésekre lehet jelentkezni, hanem állami ösztöndíjas finanszírozási képzések igénybevételének lehetőségeire is kitér a tájékoztató - jelezte.
Hozzátette: elkülönítették a képzéseket, országonként, intézményenként csoportosítva azokat, hogy mindez áttekinthető legyen a jelentkezők számára. Bíznak benne, hogy ez a lehetőség növelni fogja a magyar-magyar mobilitást – jegyezte meg.
Jelezte: a külföldön szerzett okleveleket honosítani kell, de ez bevett gyakorlat. Budapest (MTI)

A Kanadai Magyarok Országos Szövetségének nyílt levele az Új Magyar Szó főszerkesztőjéhez
A Maszol – Új Magyar Szó online oldalain 2015. január 21-én Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 14-20.) rovatban jelent meg Bálint-Pataki Józsefnek a legnagyobb magyar gondolataival indított, hosszú eszmefuttatása, miszerint „Kanadában ma is igaz Széchenyi mondása: „A magyar legnagyobb ellensége a magyar.”
Bálint-Pataki úr fogalmazványából azt olvassuk ki, hogy olyan témában mártogatta meg a tollát, amihez másodkézből, „néhány, e közösségből (mármint kanadai magyar) vétetett, nemzetben és nem pártkötődésben gondolkodó közösségi ember” információja juttatta.
________________________________________ Ez a megállapítás már egyből nem állja meg a helyét, hiszen akik véleményét Bálint-Pataki úr magáévá tette – Göllner András és Christopher Adam – egyrészt kivonják magukat a kanadai magyar szervezett közösségek életéből, másrészt pedig a Gyurcsány Ferenc által alapított Magyar Demokratikus Charta (egyébként 5 tagot feltüntető) kanadai fiókszervezetének szóvivőjeként határozzák meg magukat, s mint ilyen, egyértelműen kötődnek egy hazai pártpolitikai mozgalomhoz. Ezen – közösségi embereknek vagy függetlennek nehezen mondható – egyének véleménye alapján nullázta le a kanadai magyarságot és annak legnagyobb ernyőszervezetét, a Kanadai Magyarok Országos Szövetségét, a KMOSZ-t Bálint-Pataki József.
Megkérdeznők, hogy Önök szerint mi a hitelessége az egésznek, ha Bálint-Pataki úr még nem járt közöttünk – legalábbis nem említi -, tehát nem ismerheti az itteni állapotokat, márpedig anélkül ilyen témában hogy is mer akárki tollat ragadni? Minek alapján jutott el olyan általánosításokra, hogy mi, kanadai magyarok „a 2010 utáni anyaországi tudatos és durva beavatkozás” eredményeként, „a Jobbikkal is kokettáló Fidesz” irányításával nemet mondtunk a véleményszabadságra, véglegesen szétromboltuk a magyar diaszpórát, mikor pedig tudott dolog, hogy „az egész Orbán-rezsimet a velejéig áthatja a korrupció, a miniszterelnök az uniós pénzekből való kibekkelésre játszik…”
Tisztelt Főszerkesztő Úr!
Nekünk, távolra szakadtaknak csak egyéni véleményünk lehet arról, hogy mennyire lehet szűkében a szólás- és véleményszabadságnak, valamint a demokráciának az otthoni világ, ha egy romániai magyar lapban, az orbáni Magyarország szomszédságában, megjelenhet egy ilyen kemény kijelentés. Ezt döntsék el Önök hazai berkekben – egymás között és a magyar kormánnyal.
Arról viszont határozott véleményünk van, hogy Kanadában szó nélkül hagyjuk-e vagy sem azokat a rágalmazásokat, amelyeket egy erdélyi lap jelentetett meg rólunk, akiket egyébként nem ismer. Ráadásul olyan egyének véleményére hagyatkozva, akik a kanadai magyar szervezetek életéből kivonják magukat, egyetlen közösségi eseményen vagy nemzeti ünnepen sem jelennek meg – azaz ők sem ismernek minket! Ennek ellenére örömmel rágalmazzák a 65 (hatvanöt!) kanadai magyar szervezet által alapított ernyőszervezetet, a KMOSZ-t és annak vezetőségét, név szerint az elnököt… és zúdul az átok a többi tisztségviselőre is. Akiket „e közösségből vétetett… néhány” zsigereiben gyűlöl. Hogy miért? Csak.
De hogy még Önök is! Ilyen mesterien, jól kiszámított, de övön aluli ütéssel így belénk vágjanak és éppen Erdélyből?!
A székely autonómiáért, az erdélyi ügyért való eddigi kiállásunk jogán tiltakozunk az ilyen „tényfeltáró” irományok ellen!
Felkérjük Izsák Balázs urat, az SZNT elnökét, hogy emeljen szót az újságnál e durva méltánytalanság ellen, mivel ő bizonyos mértékben hallott és tud rólunk, arról nem is beszélve, hogy a kanadai magyarság már évtizedek óta támogatja nemcsak a székelység, hanem az elcsatolt területeken élő magyarság követeléseit is. De hadd maradjunk a Székelyföldön: talán nem érdektelen megemlíteni azokat a pénzbeli adományokat, amelyeket dolgos, szorgalmas emberek adtak össze – elég, ha csak azt az éveken át befolyt, mintegy 96,000 dollárt említjük, ami Gazda Zoltán elismervényeivel is bizonyítható, és ami semmiképpen nem csupán egy kiemelt fontosságú haver ajándéka volt, hanem a kanadai magyar közösségé -, akárcsak Böjte Csaba előadókörútjához, Veress Sándor könyvkiadásának a költségeihez való jelentős anyagi hozzájárulás, vagy a kézdivásárhelyi plébánia támogatása, az árvízkárosultak javára szervezett gyűjtés. Akkor még nem is KMOSZ-tagságként, hanem csak nemzetben gondolkodó, otthoniakkal együtt érző magyarokként gyűjtögettünk és közben a világ elé tártuk a székelység problémáját.
De, ernyőszervezetté alakulva, a következő, történelmi jelentőségű eredményt is felmutathatjuk:
A Kanadai Magyarok Országos Szövetsége (KMOSz) kezdeményezésére immár kanadai politikusok is megismerhették az erdélyi magyarságot érintő emberi jogi problémákat, valamint a Székely Autonómia ügyét. A kanadai parlament 2014 tavaszi ülésszakában ugyanis a három legnagyobb kanadai párt képviselői, névszerint Paul Dewar (NDP), David McGunity (Liberális Párt) és Gordon O’Connor (Konzervatív Párt) képviselők hivatalosan is benyújtották azt az indítványt, amelyben több, mint 700 kanadai magyar arra kéri a kanadai kormányt, hogy gyakoroljon nyomást Romániára az erdélyi magyarok emberi jogainak gyakorlati érvényesítéséért.
Ezzel párhuzamosan a Kanadai Magyarok Országos Szövetsége országos jellegű, 11 kanadai várost érintő filmvetítést szervezett, amely során Petényi Katalin és Kabay Barna „Szigorúan ellenőrzött életek" c. dokumentumfilm-trilógiájának második része került levetítésre a helyi magyar központokban. A filmbemutatót négy helyszínen két hazai szakértő, az ausztriai Linzből érkezett Dr. Vencser László katolikus lelkipásztor – akit maga Márton Áron püspök szentelt pappá, – valamint Varga Gabriella újságíró, a budapesti Jakab Antal Keresztény Kör elnöke és a dokumentumfilm-trilógia sajtóreferense mutatott be.
A Székely Szabadság Napján Marosvásárhelyre tervezett tömegmegmozdulást támogatva a Kanadai Magyarok Országos Szövetsége március 7-én Ottawában felvonulást szervezett, amelyen a metsző téli hideg ellenére a tüntetők az emberi jogok kanadai emlékművétől a kanadai szövetségi parlamentig vonultak. Mindkét helyszínen Dr. Vencser László atya mondott imát, a Parlament előtt pedig felolvastuk a már benyújtott beadvány szövegét a Székely Nemzeti Tanács felhívása a világ közvéleményéhez címmel, valamint David Kilgour volt parlamenti képviselő és Paul Dewar képviselő üdvözlő sorait. A felvonuló tömegben ott volt a kanadai ukránok képviselője is, szolidaritást vállalva az erdélyi magyarság ügyével, aláírásával is támogatva a KMOSz beadványát. A tüntetésről az angol nyelvű média is megemlékezett. Mindezen tettek krónikája megtalálható a weboldalunkon (www.kmosz.ca), amelyet Bálint-Pataki József is könnyedén megtalálhatott volna.
Nincs viszont nyoma annak a világhálón (mi legalábbis nem talaláljuk), hogy a Bálint-Pataki József által felmagasztalt Göllner András és Christopher Adam bármit is tettek volna az erdélyi magyarságért. Vagy akár csak a kanadai magyar szervezetek fenntartásáért. Pedig elkelne az önkéntes munka… Ennek ellenére az Önök újságírója a pártpolitikai motivációtól hajtott „néhányat” magasztalja fel, míg az erdélyiekért oly sokat tevő kanadai magyar szervezeteket és az ezek legtöbbjét tömörítő ernyőszervezetet, a KMOSz-t ostorozza.
Tisztelt Főszerkesztő Úr!
Bálint-Pataki József írása nem más, mint a kanadai magyar diaszpóra legnagyobb, pártpolitikától mentes, aktív ernyőszervezetének, a KMOSZ-nak a szubjektív, frontális támadása. Ez az írás úgy hat a nemzeti összetartozás eszméjét valló, identitásunkhoz, nemzeti kultúránkhoz s az anyanyelvünkhöz ragaszkodó honfitársainkra, mint ama szégyenteljes december 5-i népszavazás!
Önök, erdélyi testvéreinknek hitt magyarok olyan ügyek melletti kiállásunkat csúfolták meg, amit eddig itt, a kanadai magyar szervezetekben mindenki létfontosságúnak hitt, de a Bálint-Pataki-féle szenzációkeltés megélhetési hecckampány szintjére süllyesztett.
Egyszer s mindenkorra kikérjük magunknak az otthonról ide és vissza manipulált nemzeti egység bomlasztását, a magyarság külföldi tekintélyének a bemocskolását.
Tisztelettel, A Kanadai Magyarok Országos Szövetsége 16-tagú elnöksége
erdély.ma

Közelebb a nézőkhöz (25 éves a Háromszék Táncegyüttes)
Előadásai egyik legfontosabb elemét, a színpadon használt viseleteket, jelmezeket sorakoztatta fel Sepsiszentgyörgyön az új stúdió előterében a Háromszék Táncegyüttes tegnap este megnyitott kiállításán. A tárlatot a fennállásának 25. évfordulóját ünneplő társulat öt produkciójának egy-egy pillanatát megörökítő fotók, Henning János munkái egészítik ki.
Legszebb jelmezeiket, különleges viseleteiket, a Furik Rita jelmeztervező, koreográfus és rendező által megálmodott darabokat hangulatos, táncos-zenés megnyitón vonultatták fel tegnap a néptáncegyüttes tagjai. Deák Gyula igazgató köszöntőjében kiemelte, érdemes nagy hangsúlyt fektetni azokra, hiszen a jól elkészített ruhadarabok a nézők tekintetét, gondolatait egyaránt megragadják. Úgy értékelte, a Furik Ritával több éve tartó együttműködés színben és összességében is áttörést jelentett. A kiállítás célja, hogy a máskor csak távolról, színpadon látott ruházatot közelebb hozzák a nézőkhöz.
A jelmezek a táncosok lelkivilágának lenyomatai, „a velem együtt dolgozók kéréseinek egyfajta általam megalkotott képi világa” – mutatott rá üdvözlőszavaiban a felvidéki származású, Bodrogközben született jelmeztervező.
Furik Rita (felvételünkön) számára a határok semmilyen szempontból nem jelentenek gondot, ezért úgy tartja, valószínű, nem véletlen, hogy hét évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyre került, „és azóta is a legkedvesebb helyem a világon” – vallotta tegnap este.
A Háromszék Táncegyüttes hétvégi műsorkínálatát bevezető jelmezkiállítás után A banda című előadásukat tekinthették meg az érdeklődők, ma este pedig népzenei koncertre – az Üsztürü és a Heveder zenekar közös fellépésére – várják a közönséget. Deák Gyula lapunknak elmondta, olyan zenekarokat hívtak meg, melyek a 25 év alatt valamilyen formában nyomot hagytak az együttes életében: a Heveder immár tíz éve kíséri táncosaikat, az Üsztürü pedig 1992 és 1996 között muzsikált a Háromszéknek.
Műsoraink valamikor hagyományos folklórelőadások voltak, ez a paletta színesült át az évek során, és táncjátékokkal, táncdrámákkal, gyerekműsorokkal bővült ki – mutatott rá Deák Gyula, hangsúlyozván, „a magyar népzene és néptánc a mi anyanyelvünk”.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pesty Frigyes helynévgyűjteménye
Az Országos Széchényi Könyvtár és a Székely Nemzeti Múzeum közös kiadásában megjelent Pesty Frigyes helynévgyűjteménye 1864–1865 – Székelyföld és térsége harmadik kötete, éspedig a Maros megyére vonatkozó. Az első kötet (2012-ben) a mai Kovászna, a második (2013-ban) a mai Hargita megye területéről 150 évvel ezelőtt begyűjtött adatokat tartalmazza.
Pesty Frigyes történész 1864–1865 közötti helynévgyűjtését 1890-ben vásárolta meg a tudós özvegyétől a Magyar Nemzeti Múzeum. Az abból önállósult Országos Széchényi Könyvtárban az 1960-as években a teljes anyagról mikrofilm-másolat készült, ezt most digitalizálják. Pesty Frigyes Magyarországra és Erdélyre kiterjedő helynévgyűjteménye kéziratából a Székelyföldre és a közeli magyar többségű településekre vonatkozó rész feldolgozására és közlésére vállalkozott a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum az Országos Széchényi Könyvtárral közös, többéves program keretében. A munka célja a történelmi Székelyföld és az azzal összefüggő magyar többségű területek, valamint az inkább innen kutatható dél-erdélyi magyar települések Pesty Frigyes-féle felvételének közzététele. Szakmai irányító Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész, az MTA kölső tagja. A szövegek mikrofilmről való átírása a Székely Nemzeti Múzeumban történt, azok gondozója Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész. Pesty Frigyes 1864 tavaszán küldte szét a vidéki hatóságoknak az Erdélyi Főkormányszék utasítását és kilenc pontot tartalmazó nyomtatott kérdőívét. A beküldött összeírások tartalmilag és terjedelem szempontjából, de lejegyzőjük alapján is vegyes képet mutatnak. A jelentéseket általában a községi elöljárók készítették, a helybéli idősebbek emlékezete, a helyi hagyományok és a település régi iratainak felhasználásával. A történelmi vonatkozású kérdésekre többnyire azok a községek nem válaszoltak, amelyeknek lakossága időközben kicserélődött. A volt katona-, illetve szabadrendű székelyek leszármazottai rendszerint kiemelték a székely, avagy éppenséggel a hun származást. A válaszokban a hangsúly a helynevekre esett. Leggyakrabban a dűlőneveket sorolták fel. A helyi viszonyokat jól ismerők az egyes dűlőkön belüli kisebb helynevekre is kitértek. A most megjelent, 2014-es kiadási évszámot viselő harmadik kötet a mai Maros megye területére eső székelyföldi és magyar nyelvű egyéb felvételt tartalmazza: Marosszék, tíz udvarhelyszéki község, Marosvásárhely szabad királyi város, valamint Maros megyéhez csatolt volt Alsó-Fehér, Kolozs, Küküllő és Torda megyei települések. A közlés során az időközben összeolvadt vagy beolvadt településeket a mai önálló települések szerint csoportosították. A tájékozódást hely- és személynévmutató, román–magyar helységnévmutató és térképmelléklet segíti.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Neptun-ügy: amiről a dokumentumok beszélnek
Hiánypótló feladatokat kíván ellátni az a kis csapat, amely Átlátszó Erdély címmel oknyomozó internetes oldalt indított. Három újságíró, Sipos Zoltán, Mihály László, Egyed Ufó Zoltán vállalkozott arra, hogy olyan fontos témákat tárnak fel, melyek a „hagyományos” szerkesztőségekben a szokásos hajtás miatt elsikkadnak, ígéretük szerint igyekeznek feltérképezni „a közpénzek elköltését, a közszereplők üzleti érdekeltségeit, vagyonosodását; a környezetre veszélyt jelentő, számos esetben törvényt sértő nagyberuházások tulajdonosi hátterét”.
Indulásukat január közepére időzítették, egy régi botrány, a Neptun-ügy hátterét próbálta feltárni Sipos Zoltán, kihasználván a lehetőséget, hogy tizenöt év elteltével hozzáférhetővé váltak a tárgyalásokat kezdeményező és lebonyolító amerikai Project on Ethnic Relations (PER) dokumentumai. Az amerikai Princeton Egyetem könyvtárában tanulmányozott át és fényképezett le több száz oldalnyi, eddig nem publikált dokumentumot, melyek sok érdekes részletet tartalmaznak az RMDSZ politikusai és a bukaresti hatalom képviselői között lezajlott ún. „Neptun-tárgyalásokról”. A nyolc részben közölt sorozatban a dokumentumok és háttérbeszélgetések alapján kerekedik ki a történet, megismerjük a kezdeményezőket, a PER képviselőit – Allen Kassofot, Livia Plakst és Larry Wattsot –, hátterüket, az utat, amely elvezetett a paktumig. Kitűnik, hogy a román titkosszolgálatokkal is kapcsolatot tartó PER-eseket egyáltalán nem a magyarság helyzetének javítása vezérelte, sokkal inkább politikai, gazdasági érdekeiket akarták érvényesíteni, de az is, miképpen taktikáztak, hogy egy asztalhoz ültessék az 1992-ben még igencsak vonakodó táborokat, no meg hogy az RMDSZ három képviselője tulajdonképpen véletlenül csöppent a történetbe. A szerző következtetése: „Az erdélyi magyar politikusok nem voltak felkészülve arra, hogy ezeken a magas szintű megbeszéléseken sikeresen képviseljék a közösség érdekeit. Nem voltak képesek felmérni a saját mozgásterüket, nem látták át a külpolitikai kontextust, és több olyan hibát is elkövettek, melyek végső soron gyengítették a tárgyalási pozícióikat”.
Közelmúltunk történetének érdekes szelete a Neptun-ügy, amely tulajdonképpen megalapozta az RMDSZ 1996-ot követő, kompromisszumos, folyamatosan kormányzati pozícióra törő, kis lépéses politikáját. Ugyanakkor ez a történet idézte elő az első éles törésvonalat a szövetségben, mely aztán a belső ellenzék kiválásához és a két kis párt megalakulásához vezetett. A http://erdely.atlatszo.hu/ oldalon közölt sorozatból ragadtuk ki az általunk legérdekesebbnek ítélt részeket, aki kíváncsi, ugyanott megtalálja a teljes anyagot fényképekkel és immár felkerült a Princtonban talált dokumentumok 115 oldalának lefényképezett változata is. (-kas)
Nem egy, hanem féltucatnyi találkozó
A közhiedelemmel ellentétben a „Neptun-ügy” nem egy, hanem hat, talán hét nagyobb találkozóból áll. Ezek közül a Ceauşescu neptuni villájában szervezett beszélgetések nem is a legfontosabbak. Az hogy a folyamat végül „Neptun-ügy” néven híresült el, annak köszönhető, hogy a második Neptun-találkozó után, 1993 júliusában robbant ki a botrány.
Az első, „magyar és román személyiségekkel” való találkozóra 1991. január 13. és 17. között kerül sor. Részleteket nem ismerünk, a programból mindenesetre kitűnik, hogy Allen Kassof és Livia Plaks külön-külön találkoznak számos döntéshozóval, köztük a későbbi találkozók résztvevőivel. A program szerint az RMDSZ részéről Domokos Géza akkori elnökkel, Borbély Lászlóval, Tokay Györggyel, Markó Bélával, valamint Pécsi Ferenccel találkoznak. (Pécsi Ferenc és Markó Béla is cáfolta, hogy részt vett volna ezen a találkozón. Markó – saját bevallása szerint – csak később szerzett tudomást a PER által szervezett kerekasztalokról).
A program szerint mindenesetre az RMDSZ képviselői egy asztalhoz ültek a kormány és az elnöki hivatal képviselőivel, többek között Dorel Sandor kisebbségekért felelős államtitkárral, valamint Ioan Talpeşsel, aki akkor még Iliescu nemzetbiztonsági tanácsosa volt. A folyamat fél évvel később, 1991 júniusában „előzetes tárgyalásokkal” folytatódik, ekkor már – saját bevallásuk szerint – a román kormány és az RMDSZ meghívására érkeznek az országba Kassofék. Ezen a találkozón dől el az, hogy a feszültségek csökkentésére leginkább a „csendes”, „konkrét problémák megoldására irányuló” megbeszélések alkalmasak.
Első Neptun: a nagy kibeszélés
Az 1992. június 14. és 16. között Neptunon megrendezett találkozó az első, amiről részletes feljegyzésekkel rendelkezünk. A meghívottak listája szerint itt Domokos Géza RMDSZ-elnök is jelen volt Tokay Györggyel és Borbély Lászlóval együtt. A román felet Dorel Sandor államtitkár és Mircea Pascu elnöki tanácsos képviselte. Jelen vannak még a németek és ukránok képviselői, Klaus Fabritius és Stepan Tcaciuc, a moderátorok között pedig ott van a svájci Peter Sager, egy kommunistaellenességéről ismert jobboldali politikus.
A jegyzetek kötetlen, gyakran csapongó és esetenként feszült beszélgetésekről árulkodnak: a felek a moderátorok által javasolt kérdések mentén őszintén beszélnek addigi sérelmeikről és a jövővel kapcsolatos félelmeikről.
A magyar meghívottak hangsúlyozzák a kollektív jogok, a helyi autonómia, a nyelvhasználat és kétnyelvű helységnévtáblák, valamint az állami magyar egyetem szükségességét. Szó esik még a Har-Kov-jelentésről, sérelmezik azt, hogy 1990 márciusa után csak magyarok és cigányok ellen emeltek vádat. Beszélnek a marosvásárhelyi magyar polgármesterjelölt indulásának a megakadályozásáról, valamint a médiában megjelenő uszításokról.
Román részről szóvá teszik a székelyföldi románság helyzetét. Elhangzik, hogy sosem világos, mi az, amit az RMDSZ, és mi az, amit Budapest kíván. Kiderül, a magyar szeparatizmustól való félelem miatt vonakodnak engedményeket tenni – egy teljesen magyar vagy magyar többségű egyetem és egyetemi bentlakás például a radikalizmus melegágya lehet. Gerzensee: az áttörés
Ha az első neptuni találkozón a résztvevők általánosságban vázolták a problémákat, a fél évvel később, 1993. február 25-én és 26-án Svájcban, az idilli szépségű Gerzensee-ben már konkrétumokról van szó. Sőt, az egyes kisebbségi kérések teljesítésére egyfajta ütemterv, egyezség is körvonalazódik.
Ez a találkozó a legjobban dokumentált: nemcsak az írógéppel írt összefoglaló, hanem egy kézzel írott jegyzet – feltételezzük, hogy Larry Wattsé – is megvan. Mivel ezek belső használatra készültek, nincsen okunk kételkedni ezek hitelességében és pontosságában, bár a jegyzetelő csak a felszólalások lényegét rögzítette pár szóban, a finomabb árnyalatok elmaradtak. Már a meghívottak neveit átfutva érezni lehet, hogy valami nagy dolog készül: a meghívottlistát David Hamburg, valamint Jack Scanlan, a The Carnegie Corporation of New York, illetve az ICN Pharmacauticals elnöke vezeti. Mindkét szervezet (jövendő?) szponzora a PER-projektnek. Magyar részről Tokay György és Borbély László van jelen, ekkor kapcsolódik be Frunda György. A kormányt Viorel Hrebenciuc kormányfőtitkár, az államelnöki hivatalt pedig Traian Chebeleu képviseli. Rövid gondolatébresztő
A találkozó előtt Kassof egy rövid, gondolatébresztés céljával összeállított szöveget is elküld a résztvevőknek, melyben felveti, hogy az elvi kérdések tisztázása helyett a konkrétumokra kellene összpontosítani. Már a kis sikerek is olyan légkört teremthetnek, mely további, kölcsönösen előnyös rendezéshez (accomodation) vezethet, írja.
Eddig három fő kérdéskört sikerült beazonosítani – így Kassof. Ezek a magyar nyelvű oktatás/magyar egyetem kérdésköre, magyar nyelvhasználat a közigazgatásban és igazságügyben, valamint a kétnyelvű helységnévtáblák kérdése.
Az RMDSZ-től azt kéri Kassof, írják le, egy-egy kérésüket konkrétan hogyan lehetne gyakorlatba ültetni egy adott megyében vagy közösségben. Milyen jogszabályok szükségesek ahhoz, hogy be lehessen vezetni a helyi szintű adminisztrációban a kétnyelvűséget? Mennyibe kerülne ez? Milyen kisebbségi számaránynál kellene jóváhagyni? Hogyan lehet a kétnyelvű rendszert integrálni az ország közigazgatásába? Össze lehet állítani egy listát azokról a megyékről és közösségekről, melyeket ez érintene? Ha egy ilyen rendszert kísérleti jelleggel elindítanának, azonban kiderülne, hogy nem működik, hajlandóak lemondani az ötletről? Van hasonló rendszer, precedens Európában? Van alkotmányossági akadálya ennek? Elvárható a romániai kormánypárttól, hogy elfogadja, ha a közvélemény többsége ellenzi? Kassof a román félnek is feltesz néhány kérdést: van olyan az RMDSZ kérései között, ami a kormány számára elfogadhatatlan? Miért? Létezik olyan, visszafogottabb (limited) kérés, amit viszont elfogadhatónak találnak?
Autonómia kihúzva
Érdekesség, hogy ennek a szövegnek az első verziójában még benne van az autonómia mint „egy olyan kérés, amely elvont elvként ésszerűnek tűnik, a romániai kontextusban felerősíti a támadásokat román részről, miközben a szorgalmazói is vitáznak arról, hogy mit is jelentene a gyakorlatban”. Ezt a vázlatot Kassof Larry Wattsnak küldi el véleményezésre. Nem tudni, mit válaszol Watts, az autonómiára vonatkozó bekezdés mindenesetre eltűnik a résztvevőknek kiküldött anyagból. A jegyzetekből úgy tűnik, egészen különösek lehettek a Gerzensee-i beszélgetések: miközben a magyar és a román meghívottak a saját ügyeiket vitatják, a svájci meghívottak az ottani kisebbségek közötti együttélésről beszélnek.
Bár nem világos, pontosan mi vezet áttöréshez, egyértelmű, hogy a beszélgetés pozitív, már-már euforikus hangulatban zajlott. A magyar résztvevők kompromisszumra késznek mutatkoznak: félreteszik a kollektív jogokat („let’s not discuss collective rights but laws that encourage minority rights” – Tokay, „collective rights can be discussed without results” – Borbély), valamint a kizárólag magyar egyetemet („lets not have a university only for Hungarians – Bolyai for all minorities” – Tokay).
Érdemes ugyanakkor óvatosan kezelni ezeket az idézeteket: a vázlatok kiragadott, a jegyzetelő által fontosnak gondolt mondatokból állnak, melyek nem feltétlenül tükrözik a beszélgetés tágabb kontextusát. Nagy kérések helyett szerényebb javaslatok
Borbély László és Frunda György egy sor, szerényebb javaslattal áll elő, melyet, úgy tűnik, a román fél is elfogad. Az etnikumközi viszonyokat javítani hivatott, hét lépésből álló intézkedéssorozat röviden összefoglalva a következő:
1. Nemzeti Kisebbségi Tanács megalakulása;
2. Kormányhatározat elfogadása a kisebbségek nyelvén is történő feliratozásról;
3. A Nemzeti Kisebbségi Tanács ajánlást fogalmaz meg a marosvásárhelyi Bolyai-líceum helyzetének rendezése érdekében (diákcsere a szomszédos Papiu Ilarian-líceummal úgy, hogy a Bolyai teljesen magyar líceummá válhasson – szerk. megj.);
4. A Nemzeti Kisebbségi Tanács ajánlást fogalmaz meg annak érdekében, hogy a felsőoktatásban legyenek magyaroknak fenntartott helyek;
5. A Nemzeti Kisebbségi Tanács ajánlást fogalmaz meg az Audiovizuális Tanácsnak, hogy hozzon létre egy kisebbségi konzultatív tanácsot;
6. Egy nemzeti kisebbségekről szóló törvénytervezet megfogalmazása;
7. A Nemzeti Kisebbségi Tanács ajánlást fogalmaz meg a parlamenti pártoknak arról, hogy az oktatási törvény vegye figyelembe a kisebbségek igényeit.
A jegyzet tanúsága szerint a résztvevők közül egyedül Traian Chebeleu elnöki tanácsos jelezte, nincsen mandátuma elfogadni ezeket a „megoldásokat”, azonban azokat ő is „ésszerűnek” találta.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lucian Boia: Miért más Románia?
De mi lesz a becsülettel?
Nagy-Románia összeomlásával számos olyan vonás került előtérbe, amely már korábban is erőteljesen körvonalazódott. Az „alkalmazkodás” és a „következetesség” közül a románok rendszerint az előbbit választják, ami némileg indokolt, hiszen egy nem túl erős ország számára bölcsebb, ha a körülményekhez idomul, és ha szükséges, aláveti magát a történelemnek, mintsem megpróbáljon szembeszállni vele.
A heroizáló mitológiától (az ősök dicső tetteitől) függetlenül a románokra inkább a kompromisszum kultúrája jellemző, és nem az ellenállásé vagy a megingathatatlan elvszerűségé. Egyébként már a kezdetek kezdetétől is így maradt fenn ez a két kis fejedelemség a szomszédos nagyhatalmak között... Románia 1914-ben Ausztria-Magyarország és Németország szövetségese volt. 1916-ban hadat üzent nekik, majd 1918-ban különbékét kötött velük, és szintén 1918-ban, néhány hónappal később, újra ellenük szegült. A világháborúk közötti időszakban Franciaországgal és Angliával szövetkezett, 1941-ben meg Németország oldalán lépett háborúba. 1944-ben Németország ellen fordult... Mindegyik fordulat a nemzeti érdektől függő politikai lehetőségekkel indokolható. Viszont meg kellett adni az árát, mert semmi sincs ingyen ezen a világon: Románia szavahihetősége alaposan megkopott. Lengyelország vagy Magyarország jóval kockázatosabb politikát folytatott, és több ízben is megfizetett érte. Éppen ezért hitelesebbek, mint Románia, és nagyobb tiszteletnek is örvendenek. Nagy-Románia széthullásának küszöbén a felelős tényezők kinyilvánították: a határokat bármilyen áron meg kell védeni. A próbatételre egy évig, 1940 nyaráig kellett várni, mikor a románok engedtek a szovjet ultimátumnak és a német–olasz döntőbíráskodásnak: feladták Besszarábiát és Bukovina északi részét, továbbá lemondtak Erdély feléről Magyarország javára – ezek után a Kvadriláter (Dél-dobrudzsai, sokat vitatott hovátartozású terület) visszaadása már szinte nem is számított. A legkisebb ellenállás híján Románia elvesztette területének egyharmadát. A helyzet, természetesen, kilátástalan volt, ám az emberek, amint a nemzetek is, éppen a kétségbeesett helyzetekben bizonyíthatnak. A hasonló ultimátummal szembesülő Finnország tétovázás nélkül a Szovjetunióval való háborút választotta, a két ország közötti hatalmas potenciálkülönbség dacára. Lengyelország sem hátrált meg a német nyomás elől, ennek következményeként robbant ki a második világháború. A maga módján érvényes román érv a román állam megmentése volt, akár megnyirbált határokkal is. De mi lesz a becsülettel?
Országbrand: egy zöld levél. Nemzet-e még a román?
Utat tör magának egy szokatlan, de jogos kérdés: nemzet-e még a román? Nem elegendő, hogy egyazon nyelvet beszélj, és időnként legorombítsd a magyarokat ahhoz, hogy nemzet legyél a szó legszorosabb értelmében. Ez a töredezett, atomizált ország nem képes saját arcélét beazonosítani –meglehet, azért, mert nincs is neki. Hosszas fontolgatás után, íme, megjelent a híres „országbrand”. Egy zöld levélnél nem találtak egyebet. Vagyis hát semmit! (A látványtervező nyilván tetemes összeget vágott zsebre; bőven meg is érdemli.)
Egy úriember valamikor dühtől forrongva mutatott nekem egy francia nyelvű könyvet az európai népekről és országokról. Romániáról két képet közöltek benne: az egyik egy cigányszállást, másik a segesvári várat ábrázolta. Az úriember felháborodása az első képre vonatkozott: hogy lehet így illusztrálni Romániát? Felhívtam rá a figyelmét, hogy a segesvári vár (amely egyáltalán nem zavarta, sőt) legalább annyira nem román, mint a cigányszállás. Elvégre nem a cigányok kiválasztása volt nyugtalanító (a kép nyilván egzotikuma miatt került be a kötetbe), hanem az, hogy Románia ábrázolására semmilyen sajátosan román elemet nem találtak. Való igaz, hogy a hagyományos falu kivételével alig léteznek jellegzetesen román civilizációs elemek. Az ország legszebb városai Erdélyben vannak, és mások keze nyomát viselik. A főváros jelképének tekintett Román Athenaeumot francia építész tervezte (és nem valamiféle „román” stílusban). Drakula – az idegenforgalom nemzeti hőse! – ír szerző tollából született. Románia mindenféle darabokból összeeszkabált ország – varázsa, már amennyi van, éppen ebben az eklektikusságban rejlik. A „kis Párizsként” emlegetett Bukarest építészeti összevisszaságával inkább Párizs ellenpólusaként hat. Meglehet, Románia legeredetibb „brandje” az, hogy egyetlen brandje sincs.
A románok nemrégiben kialakult obszessziói között különleges hely illeti meg a cigányokat. Először is ezek az emberek romáknak kezdték magukat nevezni, mivel a régi megnevezést sértőnek vélték. Mit tehettek volna a románok, változtatták volna meg ők is a nevüket? A 90-es évek elején Romániában felvetődött, hogy a két népnév minél jobb megkülönböztetése végett a roma lakosság nevét rom helyett a rrom szóval jelöljék. Bevezetése eléggé ostoba trükknek bizonyult, és nem tudta eloszlatni a nyugat-európaiak fejében uralkodó zűrzavart, már csak azért sem, mert a Nyugaton előforduló romák nagy része Romániából származik, tehát tulajdonképpen románok, legalábbis állampolgárként mindenképp azok.
A románokat nem ajánlatos ingerelni, ha a kisebbrendűségi komplexusaikról van szó, mert azok bármikor a felszínre törhetnek. Van, aki „szégyenkezik” amiatt, hogy román (bár, ha valami szégyenletes, akkor az éppen maga a „szégyenkezés”!). A dolgok egészen addig fajulnak, hogy egyes külföldön tartózkodó honfitársaink elrejtik származásukat, és más nemzetből valónak adják ki magukat. Túl sok a cigány a románok szerint, akik egy ideje arra is rádöbbentek, hogy németből és lehet, hogy zsidóból is túl kevés maradt. Ki ezért a hibás? Vajon nem a románok azok, akik „egységes nemzetállamként” akarták, illetve akarják magukat meghatározni? Akkor hát úgy legyen! Az igazság persze az, hogy e két kisebbség igencsak hiányzik Romániának, mert mindazon túl, amihez nagyon jól értettek, most kiváló hidakat képeznének az ország és a nyugati világ között. Napjainkban egyre jobban körvonalazódik az a mítosz, amelyet az ország „rendben tartásának” képtelensége táplál. A „németet” szervezettség, fegyelmezettség és hatékonyság jellemzi, ezek a román szellemre oly kevéssé ráillő sajátosságok. Figyelemre méltó I. Károly emlékének az utóbbi években tapasztalható redivivusa. A kommunisták majdhogynem kitörölték a történelemből, az első posztkommunista évtizedben még szerény népszerűségi indexszel rendelkezett, most pedig egyből a román Pantheon csúcsára lendül. Szobra (sajnos nem az eredeti Mestrovic-alkotás) újra elfoglalja helyét a Palota téren, és a „Nagy románok” témával indított, országos közvélemény-kutatásban III. István (Ştefan cel Mare) mögött a második helyre kerül. (Ám legyen, III. István sem tudta magáról, hogy román!) I. Károly után szintén a mítoszokban való gondolkodás hozott előtérbe egy mai szereplőt: Klaus Johannis nagyszebeni polgármestert (egyike azon kevés németnek, aki még az országban maradt)... Hogy rendbe hozza az országot. (S kinek országló karrierje mára mindenki számára ismert – szerk. megj.)
(Részletek a szerző azonos című, a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Demokráciadeficit Romániában
A székelyföldi regionális referendum ellehetetlenítése
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat e heti hírlevelében arra hívja fel a figyelmet, hogy a román állam adminisztratív eszközökkel és az alkotmányra való hivatkozással ellehetetleníti a regionális referendumkezdeményezéseket, és ez demokráciadeficitet okoz az országban, tekintve, hogy a referendumon való konzultáció alapvető demokratikus elv.
Hírlevelükben kitérnek arra, hogy 2013-ban az akkori Kovászna megyei prefektus annak ellenére akadályozta meg a referendum megszervezését Székelyföld fejlesztési régióvá alakításáról, hogy az RMDSZ két hét alatt több mint 170 ezer aláírást gyűjtött össze a referendum megszervezéséhez.
Magyar feliratok teljes hiánya a gyógyszereken
A hírlevél arra is kitér, hogy a magyar feliratok teljességgel hiányoznak a magyar többségű megyékben található gyógyszertárakból, annak ellenére, hogy Románia több olyan nemzetközi egyezményt aláírt és ratifikált, melyek biztosítják a nemzeti kisebbségek számára az anyanyelven való tájékoztatást egy sor területen, így például az orvosi és gyógyszerészeti információk tekintetében is. Ez a gyakorlatban egyáltalán nem működik, a magyar anyanyelvű páciensek és betegek nem jutnak hozzá anyanyelvű írott információhoz a gyógyszerekkel kapcsolatosan, melyeket felírnak számukra, egészségük így veszélyeztetve van.
***
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat háromszéki szervezete heti rendszerességgel angol nyelvű hírlevelet indított annak érdekében, hogy felhívja a nemzetközi közvélemény figyelmét a székelyföldi, erdélyi magyarság által elszenvedett diszkriminációra és különböző jogtiprásokra. A hírlevél célja az, hogy rendszeresen tudósítsák a romániai és magyarországi nagykövetségek munkatársait, a különféle emberjogi szervezeteket, valamint külföldi politikai pártok képviselőit azokról a visszaélésekről és jogtiprásokról, melyeket az erdélyi magyarsággal szemben követnek el.
Népújság (Marosvásárhely)

A szülőföld szerelmese
A 91 éves Nagy Pál laudációja
A Korhány alatti kis faluból indult, Kölpény vezér szállásáról, melynek neve háromszor is előfordul Anonymus krónikájában. A Bolyaiak városa, majd a kincses Kolozsvár: iskolai és egyetemi éveinek színtere, hogy aztán ifjú tollforgatóként, érett írástudóként hosszú és tartalmas éveken át Marosvásárhely örökös lakójaként rója az utcákat, lakása és a szerkesztőségek, a kiadók és a nyomdák, az iskolák és a színház között.
"Ez a város – Marosvásárhely – messze tovatűnt ifjúságom szellemi kalandozásainak tágas színtere: itt lehettem nyolc esztendőn át a Bolyaiak ősi kollégiumának növendéke; itt találkozhattam a nyomtatott betű birodalmának mindennapi csodáival; itt bámulhattam meg a Teleki Téka páratlan kincseit, a Vártemplom körüli bástyákat, a Művelődési Palota tükörtermének színes üvegfestményeit, s a régi házat, hol Petőfi volt szállóvendég egykoron; itt sétálhatok (múltakra emlékező merengéssel) a Köteles Sámuel utca árnyas fái alatt és a Somostető ösvényein; itt láthattam először igazi színházat s eleven íróembert (nem akármilyent, egy Móricz Zsigmondot, egy Kós Károlyt, egy Tamási Áront – például); itt voltam rajongó szerelmes, merészen álmodozó ifjú, aztán nem ritkán kudarcok, csalódások, kitörölhetetlen fájdalmak szenvedő alanya s néhány tűnékeny óra boldog birtokosa. Ez a város számomra: sors adta ajándék. Sem élni, sem meghalni másutt nem szeretnék" – írta 1998- ban megjelent, Bolyaiak tere című kötetében. És a kis szerelmes földrajz lírai vallomása így folytatódik: "Tartozom annak bevallásával, hogy szívem szerint szeretem ezt a várost értékeivel- erényeivel, hívogató tereivel, illatos virágaival, patinás palotáival, düledező viskóival, elszabadult forgalmával, hajdani és jelenkori kalamitásaival, furcsaságaival egyetemben."
Amikor az egyik legszebb életkort megért irodalmárunkat köszöntjük, az irodalomtörténész, a kritikus, a művelődési jegyzetek írója, a közéleti ember mellett kiemelten köszöntjük a lokálpatrióta Nagy Pált, aki számos székelyföldi kor- és sorstársához hasonlóan sosem vágyott más tájakra, úgy szerette s szereti a szülőföldet, amilyennek azt az Isten megteremtette, minden szépségével, jóságával, és minden mostohaságával, komorságával, sanyarúságával együtt.
És köszöntjük személyében az eligazító írástudót. Nem tartozik a reményt vesztő, siránkozó emberek közé. Minden jegyzetének, emlékezésének, kritikájának fő vonása a jó szándék, az építés – sosem a megszégyenítés, a legorombítás, az eltanácsolás, sosem a rombolás. "Meg kell vallanom – olvassuk Visszanéző című, 1997-es könyvének előszavában –: világéletemben sok mindennél jobban érdekelt (érdekel ma is) az író, a szellem emberének természetrajza, beleértve a legapróbb részleteket is. Azt meg különösképp fontos tényezőnek tartottam mindig, hogy a szép és okos szavak mestere honnan indult, mit hozott magával otthonról, a szülői házból, az őt útjára bocsátó közösség élményvilágából, tapasztalataiból. Hogy írásaiban s tartásában milyen szálakkal kötődik szülőföldjéhez, népéhez, övéihez? Úgy érzem, kisebbségi léthelyzetünkben éppenséggel meghatározó jelentősége van minden ilyen körülménynek."
Ilyképpen aztán természetszerűleg szélesedik, tágul a kép, Marosvásárhely szerelmeséről az évek során kiderül, hogy Erdély és történelmünk egyik leghűségesebb szerelmese is – például amikor halhatatlan erdélyi arcok, pályák, pillanatok kaleidoszkópját mutatja föl – jegyzi meg Sütő András, majd így folytatja: "Kultúrhistóriai tény, hogy nem csupán az anyag, hanem a szellem megmaradásának elve is bizonyítható. (…) Fontos a személyes ismeretség közvetlenségével szólni Kós Károlyról, Bánffy Miklósról és szellemtársaikról. Életművük sorsának alakulását a könyörtelen Időben az erdélyi sorsot viselő utónemzedék írástudói is meghatározhatják. Fontos, hogy a drámai csöndben, amely alkotójuk halála után jelentős életműveket is elborít időlegesen: újból és újból megszólaljon a kortárs; hogy az árván maradt szellemgyerekek önállóságukban megerősödjenek. A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége."
Kedves Pali Bátyánk, az Isten éltessen!
Elhangzott 2015. január 29-én az író marosvásárhelyi születésnapi köszöntésén.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Mi lenne, ha…?
A kérdést milliószor föltesszük. Hangosan és gyakran önmagunkban is. A pontok helyére életbevágóan fontos és tréfásan könnyed, halálosan komoly és játékos dolgok egyaránt kerülhetnek. Fikció éppúgy születhet belőle, mint tényfeltárás. De a kérdőjel feloldása mindenképpen bizonytalan és többirányú. Akkor is, ha a kérdésfelvetés például így alakul: Mi lenne, ha Romániában megoldódna a magyarság autonómiaóhaja? Vajon ez már a sci-fi területére terel? Hagyjuk a cinizmust, szerzőt akarunk köszönteni. Borbély Tamást, akinek a Van-e élet az autonómia után? című tetszetős kinézésű első könyve pár hónapja jelent meg, a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron is bemutatták. Nem szépirodalom. Interjúkötet. Divatosabban: beszélgetőkönyv. Bár szó szerint ez nem fedi a valóságot, nem a "ketten ülnek, beszélgetnek" helyzet vált itt valóra, hogy oldott hangú eszmecseréket teremtsen a kiadvány számára. A téma komolysága arra késztette a kérdezetteket, hogy írásban fogalmazzák meg mondandójukat. Ezzel a szerző kénytelen-kelletlen el is tért az eredeti szándékától, le kellett mondania a kezdeti elképzelésről, miszerint "olvasmányos kötetet adnának az olvasó kezébe". A módszer megváltozásával a könyv mit se veszített értékéből és fontosságából, de leszűkült a potenciális közönsége, valószínűleg inkább az értelmiségi elit forgatja, és kevésbé az átlagolvasó. Az élő beszéd varázsától, spontaneitásától is megfosztatott az interjúgyűjtemény, és az sem adatik meg a kérdezőnek, hogy szemtől szemben, esetleg ellentmondva, váratlanul közbekérdezve keltsen feszültséget, ami izgalmasabbá tehetné a téma kibontását. De a veszteségért kárpótolhatja az, hogy a tizenegy interjúalany, jeles szakember nem bocsátkozik hazardírozó rögtönzésekbe, hanem mélyen, alaposan átgondolva, a maga sajátos szemszögeit érvényesítve adja meg a válaszait. Annál is inkább, mivel a kérdező is hasonló komolysággal viszonyul témájához, jól dokumentált, naprakész információkkal rendelkezik, szóval amint a dialógusokban bizonyítja, otthonosan mozog politikában, közéletben, gazdaságban, az autonómiával érintkező minden területen. Nyilván természetesnek is tekinthetnők ezt, de a mai felületes, sekélyes, botrányhajhászó médiában feltétlenül hangsúlyozandó.
Azt is mondhatnók, Borbély Tamás jó iskolát járt ki, nem véletlenül ível felfelé több mint egy évtizedes újságírói pályája. A kolozsvári Szabadságnál megjelenő publicisztikáival is méltán szerzett elismerést, a gyakran anonim jellege miatt hálátlan, de annál gazdagabb tapasztalatot nyújtó hírügynökségi újságírás is hathatósan gyarapíthatja tudását, fejlesztheti tehetségét, amelyet a mostanihoz hasonló újabb kötetek megírásában tovább kamatoztathat. A könyvben gondolataikat kifejtő politológusok, emberjogi aktivisták, társadalomkutatók, történészek, más szakértők – sorrendben Juhász Jácint, Szilágyi N. Sándor, Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Csutak István, Gabriel Andreescu, Salat Levente, Bocsárdi László, Smaranda Enache, Bárdi Nándor és Biró A. Zoltán – az autónómia körüli köznapi csatazajban, a gyakorta semmitmondó politikai közbeszédben, a devalválódó, demagóg nyilatkozatözönben hitelesen, szakszerűen hallatják a szavukat. Jó lett volna persze több román szaktekintélyt is szóra bírni, meggyőzőerőben nőtt volna általa a könyv. Legközelebb talán ebben is kitartóbb, rámenősebb lesz a szerző. És érdemes lenne gondolkozni azon is, hogy hasznos volna a román olvasóközönséghez is eljuttatni a szöveget.
N.M.K.
Borbély Tamás: Van-e élet az autonómia után? Koinónia Kiadó, 2014, Kolozsvár
Népújság (Marosvásárhely)

Hatvanöt év, megannyi szereplő, élmény a Puck Bábszínház történetében
Sok ember pályája, élete fonódott össze az évek során a kolozsvári Puck Bábszínház történetével: többek között rendezők (Kovács Ildikó, Dan Vasile, Aureliu Manea, Mona Marian, Tudor Chirilă, Varga Ibolya, Traian Savinescu, Rumi László, Bogdan Ulmu stb.), színészek (Péter János, Balló Zoltán, Benedek Dezső, Pillich Erzsébet, Sigmond Júlia, B. Laczka Zsuzsánna, Jakab Ildikó, Botos Júlia, Jobbágy Sándor, Ferencz Éva, Koblicska Kálmán, D. Szabó Lajos stb.), díszlettervezők (Alexandru Rusan, Botár Edit, Virgil Svinţiu, Epaminonda Tiotiu, Szervátiusz Tibor, Walner Günther, Carmencita Brojboiu stb.) éltek, dolgoztak hónapokon, éveken vagy akár évtizedeken át az intézmény falai között a korántsem áldásos körülmények közepette is arra törekedve, hogy a művészet nyelvén minél több gyereket és felnőttet megörvendeztessenek, elgondolkodtassanak.

Behajthatatlan adósság
A kolozsvári kétnyelvű helységnévtáblákra vonatkozó, a napokban kihirdetett végleges bírósági ítélet után úgy tűnik: a kolozsvári magyarság végleg lemondhat a többnyelvű helységnévtáblákról.
Hiába volt a nemes kezdeményezés, a több ezer aláírás, miszerint Kolozsvár lakói igénylik a magyar helységnévtáblákat, a táblabíróság ítélethozói a 215/2001-es közigazgatási törvényre hivatkozva megvétózták a kolozsvári többnyelvű helységnévtáblák ügyét.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

A szentimrei Pimodán
MOLNÁR GUSZTÁV egyetemi tanárral indult interjút készíteni Hegyközszentimrére Szilágyi Aladár, a gépkocsizó és fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter társaságában. A tervezett beszélgetéssel gazdagabban, egy szőlőhegyi riporttal és némi pálinkával a tarsolyukban érkeztek vissza a redakcióba.
Bár járatlan vagyok a bormívesség tudományában, nem ér készületlenül a Berettyó völgyébe igyekeztünkben Guszti gazda maroktelefon-kérelme, miszerint Szalárdon vásároljunk számára egy adag áslogot, azaz kénrudacskát. Ugyanis szerencsés egyezés folytán éppen ma hajnalban csemegéztem Nemes Fábián Jósef Tóth-Vásonyi Prédikátor 1814-ben megjelent, Visgálódó és oktató értekezés a’ szőlő-mívelésről című könyvét, mely külön fejezetben értekezik A’ Borokkal való bánás módjáról, mikor azok már a’ hordókban vagynak.
A bennünket remetelakába váró gazda „per Guszti”-ként való emlegetése részemről nem tolakodó bizalmaskodás, hiszen Molnár Gusztáv politológust, a Partiumi Keresztény Egyetem tanárát már fél évszázada, (poétának menendő Ady-körös diákként) volt szerencsém megismerhetni. Szándékom szerint válogatott írásai legújabb kötetének megjelenése kínál apropót arra, hogy hosszabb interjút készítsek vele folyóiratunk, a Várad számára. De a szimatom nem csal: látogatásunk jó alkalmat kínál arra is, hogy riportba örökítsem nagytudományú partnerem környezetének, annak a kishazának a szellemét, amelyik zavartalan szemlélődésre (M. G. megfogalmazása) készteti őt.
A családi birtok
Mielőtt érdemben elkezdenők a magasabb szellemi régiókban való röpködést, arról faggatom, hogyan emelt magának remetelakot a hegyközszentimrei szőlőhegyen. „Ez a mi családi szőlősünk volt. Az úgynevezett Jeges-féle birtok, anyám részéről. Volt egy öreg pince, egy pajta is, meg elől a szőlő. A kollektivizálás idején mindent elvettek, a pajtát lebontották, a környéken szinte minden pincét leromboltak, de a miénknek megkegyelmeztek. Gondolom, azért, mert elég jó lehetett, akkor is bort tartottak benne. Amikor a 90-es évek elején visszaadták a szőlőst, az első években nem sokat törődtem vele, mással voltam elfoglalva, többek között az Összmagyar alternatívában összegyűjtött »szövegeimet« írtam, és nyakig benne voltam Magyarországon a közéletben, a politikában. A birtokot bérbe adtuk, az utolsó bérlő nem csak a szőlőt pusztította ki, hanem a betonkarókat is kiszedte, úgyhogy semmi nem maradt. Amikor 2006-ban idejöttem főállásban a váradi egyetemre, bár Anikó húgom bent lakott a városban, eldöntöttem, hogy ez az a hely, ahol egy kicsit vissza lehet gyökerezni, és akkor kértem meg Guba Jenő unokatestvéremet, hogy a csapatával (amely most a váradi Várban munkálkodik), építsen nekem a pincére egy házat.”
Ha jól számolom, Guszti barátomnak tizennégy jó éve volt ahhoz, hogy gyermekként élvezhesse ezt a hosszúmezői dűlőben megbúvó kisvilágot. „Persze, hogy sokat jártam, pontosabban szekereztem ide – kapom a megerősítést –, ez egy fiúgyerek számára valóságos paradicsom volt. Engem elsősorban nem Szalárdhoz köt a gyerekkorom, ahol születtem, hanem két másik helyszínhez. Az egyik ez a szentimrei, ahol inkább a szüret az emlékezetes számomra. Jeges nagyapám, meg Apám, amikor valami tennivalója volt, gyakran kihozott magával a hegyre. A másik, bizonyos szempontból még fontosabb helyszín a Berettyó túloldaláról ide látszó Újfegyvernek. Mások észre sem veszik, de én mindig látom, amikor odanézek. Ugyanis ott volt az apai nagyszüleim tanyája. A Molnár-ág Hódmezővásárhely környékéről származik. Ott is tanyasi emberek voltak, kétlakiak, ugyanis a tanyatulajdonosnak általában a legközelebbi településen is volt háza. Nekünk Szalárdon volt a házunk, a nagyapáméké mellett, a Kerek-malom-utcán, és pár kilométerrel odébb, az Újfegyvernek fölötti »dombtetőn« volt a tanya. Gyerekkoromban minden nyarat ott töltöttem.” „Tehát számos gyökér köt ehhez a kistájhoz” – mondom. – „Igen, ez az én Heimatom, az én tájhazám” – bólogat. „Összevissza közel egy hektárnyi terület a családi birtok, ebből körülbelül tíz árnyit újból beültettem vagy 800 tő szőlővel. Hát nem egyedül, szerencsére, van itt a szomszédságban egy segítőm. A pincéje, meg a szőlője itt van az enyém mellett. Kocsis Imrének hívják, az apja korombeli, jó barátom, a fia, Imi, a »fogadott keresztfiam« meg segít nekem a munkálatokban, mert egyedül nem győzném, meg nem is akarom magam nagy szakértőnek kiadni. Van vagy negyven szilvafám is, az államtól »örököltük«, nem a téesztől, mert a termelőszövetkezet ezt a határrészt annak idején átadta az állami borgazdaságnak. Nem az errefelé hagyományos veresszilva, inkább a ringlóhoz hasonlít, de annál keményebb, és később beérő, nagyon finom pálinkát lehet főzni belőle. És van jó pár Stanley is. Ebből minden ősszel igazi, üstben főzött szilvalekvárt készítünk a húgaimmal. Harmincvalahány körtét, meg vagy tíz kajszibarackot már én telepítettem. Azok most fordulnak termőre.”
Házigazdánk elmondja, kezdő szőlőmívesként nem az itt megszokott fajtákat telepítette, hanem a gránátvörös bort adó Cabernet-Sauvignon-t és Merlot-t, a fehér bort adó fajtákból pedig a magasabb cukortartalmú Chardonnay-t és Szürkebarátot. Arra észrevehetően büszke, hogy a Chardonnay-t ő hozta be először Szentimrére.
A háromlaki ember
Alig melegedünk meg a felső traktus könyvekkel kibélelt, kályhaduruzsolásos hangulatában, házigazdánk egy míves kupát kotor elő, A szentimrei borverseny aranyérmes bora, 2014. felirattal. „Ezt az én Chardonnay borom kapta. Háááát nem tudom, hogyan, de sikerült – kérkedik szerényen. – Másoknak – elsősorban a »keresztfiamnak« – is benne van a keze munkája. A kora tavaszi metszés, a permetezés persze az én »gondom«, de nem az én dolgom, az ekézés meg végképp nem. Bár mi lovas népek volnánk. Nagyobb gazdák voltunk, mindig lovak között forgolódtam gyerekkoromban, de lóval bánni, lovagolni nem tanultam meg. Kisebb koromban megtanulhattam volna, de inkább olvastam, elbújtam, amikor kapálni kellett menni.” Amikor a falut elhagyva felkapaszkodtunk a Molnár-portához vezető köves úton, meggyőződhettünk arról, hogy valóban remetelakhoz közeledünk, hiszen nem sok házat láttunk a környéken. „Van itt egy nagyobb gazdaság a szomszédságomban, az Úr Zsigmondé, neki valóságos borászati komplexuma van, pincéi, ő a szentimrei bor fő termelője és forgalmazója, Váradon is van vagy hat üzlete. Zsigmond profi szőlész-borász, EU-s támogatással dolgozik, teljesen gépesített gazdasága van, nagy inoxtartályokban tárolja a borait, és télen-nyáron egy csomó embernek munkát ad a környéken. Tőle is szoktam tanácsot kérni. Az övéhez képest az én borom, akármennyire jónak sikeredett, csak »kézműipari« termék. De hál’Istennek vannak, akik épp az ilyet kedvelik.” Tudomásom van arról, hogy Molnár Gusztáv háromlaki ember, nem fér a fejembe, miként engedheti meg magának azt az időbeni fényűzést, hogy egy-egy esztendejét három helyen múlassa. Mivel a mindenütt egyszerre jelenlevőség képességét nem birtokolja, rá is kérdezek erre a talányra. „Alapvetően a Pest melletti Csömörön lakom családostól, már vagy húsz éve kiköltöztünk a fővárosból. Télen többnyire ott tartózkodom, ide csak olyankor jövök, amikor óráim vannak, vagy a bort kell lefejteni, palackozni. A másik rezidenciám egy Mezőtúr és Gyomaendrőd között megbúvó vízparti faház, a Hármas-Körösnek vannak ott holtágai. Nyáron imádom ott múlatni az időt, emlékeztet az én tanyasi gyerekkorom hangulatára. Az kint van, mindentől távol, a vizes világban. (A pontos „cím”, ha érdekel: »Peres holtág, Vakota-zug«.) Ahhoz képest még a szentimrei hegy is a civilizáció csúcsa, annyira eldugott helyen van. Nem egyetlen meghatározott helyem van, hanem egy Tájhazám, amelyik Mezőtúrtól Szentimréig terjed. Ami az érdekes, hogy az í-ző nyelvjárás odáig terjed nyugat fele. Mezőtúron is íznek. De nem annyira jellegzetesen, mint Biharban, meg nem mondják a lónak, hogy lú, és a diftongusos au-zás is inkább itteni sajátosság. Egyébként – ha már szóba került – tudod-e, hogy hol van a keleti határa az í-ző nyelvjárásnak? Nagyjából egybeesik a hajdani Biharország határaival, Kalotaszegen Magyargyerőmonostor az utolsó még í-ző település. Bunyitay Vincétől tudom, akinek négykötetes nagy művét – amelyet te adtál ki újra – egyetemista koromban Kolozsváron apróra kijegyzeteltem. Lényegében a nyarat Mezőtúr és Szentimre között osztom meg. Persze, tavasszal, ősszel, amikor zajlik az egyetemi félév, akkor Váradon megtartom az óráimat, de amint végzek, jövök ki a hegyre. A városban csak olyankor maradok, amikor valamilyen rendezvény van, amin részt akarok venni, vagy színházba megyek. Egyébként nem élek teljesen remeteéletet, hisz folyton jövök-megyek – jó kis Suzuki Sx4-esem nélkül nem is tudnék létezni –, no meg szoktak látogatóim is jönni. Odakint, a ház mellett van egy grillező meg egy kemence. Az utóbbit a gyimesközéploki Korbuly Laci bácsi építette nekem. Nagy forgalom nincs, van egy szűkebb baráti köröm, ők látogatnak meg.”
Pinceportya
Lazításként szemlére indulunk. Helynévmániás lévén, riporterségem az iránt érdeklődik, hogy kísérőnk milyen határrésznevekkel, dűlőnevekkel ajándékozhat meg? A már hallott Hosszúmező mellé begyűjtöm balkéz felől a Bocskai, odébb a Koppány, túloldalt a Gárdony (helyi kiejtés szerint: Gárdon), lentebb, a faluban a Kulcsár-domb neveket. – Megannyi legenda és valós történelmi esemény hordozói. Vagy elpusztult falvaké, mint a Szalárd határában fekvő Adorján és Latobár. Gusztáv mutogatná is, mi, merre van, de a Berettyó mentén terjengő ködfátyol csak Adorján várának öregtornyát engedi láttatni a tájból. Bizonygatja, hogy bár az itteni dombok csupán két-háromszáz méter magasak, de napfényes időben különlegesen tág perspektívát kínálnak, akár tíz falut is befoghat a tekintet, szemközt, a folyó túlsó oldalán a Hegyköz meg a Rézalja megannyi tornya látható. „Ha a Hosszúmező és a szemben lévő dombvonulat tetején meghúzódó Síter között képzeletbeli vonalat húzunk – mutatja Gusztáv, a ködgomollyal mit sem törődve –, az egyben egyfajta nyelvhatár is. Szentimrétől nyugatra és északra húzódik a színmagyar Érmellék, míg a Berettyó túloldalán, Margitta fele már zömmel románok laknak. Ez az a vidék, ahol jó Szalárdi János, a Siralmas magyar krónika írója elbúcsúzva az Élesden letáborozó fejedelemtől, »sűrű oláh falvak között haladva« átvágott egy másfajta hegyen, hogy a Berettyóhoz kijutva szülőfaluja felé vegye az irányt.”
Aztán a birtok jobb oldalán húzódó elég mély árokra terelődik a szó: „Ez volt a Mélyút. Eredetileg valószínűleg vízmosás volt, ma már jócskán feltöltődött, de gyerekkoromban még ki sem látszottak belőle a szekerek. Ott összetalálkozni nem lehetett, hiszen nem tudták egymást kikerülni. A szekéren ülők messziről kurjongattak – különösen szüretkor –, valahogy jelezték, ha már valaki elindult egy irányba, hogy a másik, szemből érkező várja meg a kereszteződésben.” Amikor Molnár Gusztáv „aranyérmes borász” a pincéjébe invitál bennünket, egy helyi vonatkozású – mint kiderült, általa nem ismert –bortörténeti adalékkal próbálom viszonozni a szíveslátást. „Feljegyeztem magamnak egy ilyet – magyarázom –, Bél Mátyás azt írta 1726-ban, hogy a szentimrei bor »dicsőségben a váradival vetekszik, mindkettő kedves az ivóknak, s a fejnek nem árt, egészséges«. – Ezek alapján feltételezhető, hogy a soktudományú »hungarus« férfiú – aki a saját identitását úgy határozta meg, hogy »lingua Slavus, natione Hungarus, eruditione Germanus«, tehát tót (szlovák) anyanyelvűnek, magyar nemzetűnek és német műveltségűnek vallotta magát –, forgolódhatott itt…”
Ahogy a fehérre meszelt gádorban kezdünk lefelé ereszkedni a pince félhomályába, menten érezni a falakat, a mennyezetet borító, a borászathoz nélkülözhetetlen nemespenész illatát. „Nem minden pincében van ilyen – bizonygatja alvilági kísérőnk
–. Hátul vannak a régi pálinkák. De ezeket különlegesebb alkalmakra tartogatom. Nemrég, Stanik István ex-sógorom – lapotok alapítója – 60. születésnapján te is ihattál belőle. Most a 2014-es évjáratút fogod megkóstolni, nem ült még eleget a hordóban, de szerintem már iható. Ha egyetértesz, kaptok belőle egy kis kóstolót. Számomra ez a pince, Ady után szabadon, a szentimrei Pimodán. Amikor kint elég hideg van, a pince kifejezetten kellemes, olyankor itt szoktam olvasgatni a verseit. Különösen a magyarság katasztrófáját mindenkinél pontosabban látó sorai nyűgöznek le. Foglalkoztat, hogy megcsináljam – legalább e-book formájában – az én válogatott Ady-kötetemet. Egy Kosztolányi vagy egy Babits soha nem engedte meg magának, hogy nagyon rossz verseket is írjon. Ady zseniális dolgai mellett habozás nélkül ontotta az élvezhetetlen verseket is. Úgy érezte, ő ezt is megteheti. Nem szabad a teljes Adyt olvasni, mert akkor elterelődik a figyelmünk arról, amit ő meglátott. A szentimrei Pimodán persze csak távoli, halvány mása az Ady által megélt Magyar Pimodánnak, amely az eredeti, Baudelaire-féle világfájdalomnál is mélyebb, tragikusabb és végzetesebb volt. Mi már nagyon messze vagyunk ettől, bár még mindig »ennek isszuk a levét«. Hogy is jövünk mi ahhoz, hogy a pár év híján száz év óta tartó elkábultságunkat összehasonlítsuk az ő mindezt előre látó transzcendens kábulatával! Mindenestre ennek a pincének van valamelyes Pimodán-hangulata. Néha szükségünk van a lebegésre, amit persze nem szabad túlzásba vinni.
Egy kis szeszszag terjeng, ez attól van, hogy tegnap fejtettük a borokat, ma pedig, miután elmentetek, folytatjuk. Ugyanis Szentimrén mindig február első szombatján van a borverseny. Amikor megnyertem azt a díjat, személyesen nem vehettem részt, és a szomszédom, Kocsis Imi »aratta le a babérokat«. Most már követelik a »céhmesterek«, hogy személyesen jelenjek meg a borászok vetélkedőjén.”
Gusztáv a pince előterében nagy rámolásba kezd Péter kollégám segítségével, akiről kiderül: ő is épp olyan otthonosan mozog a szőlész-borász eszközök körében. Addig rakodnak, amíg az egymásra halmozott darálók, prések mögül előtűnik egy felirat: JEGES PÁL KOVÁCS MARGIT, 1935. „Ő volt az én Jeges dédnagyapám és Kovács leánynevű dédnagyanyám, aki mellesleg hozományba kapta ezt a földet (jó, csak egy részét, a többit kivásárolták a testvérektől). Jeges Pál építette az eredeti pajtát, amelyből csak ez a betonkád maradt meg, amelyen a felirat van. Gyerekkoromban ebbe daráltuk a szőlőt. Aztán itt van ez a régi, különleges, kézi meghajtású prés, az van ráírva, hogy FLEISCHER ÉS TSA. KASSÁN. Nemrég újíttattam fel, és mondhatom, tökéletesen működik. Itt ez a kicsi prés – folyatja a gyűjtemény bemutatását –, ennek is hasznát vesszük, amikor valamelyik fajta szőlőből túl kevés van. Kint van egy nagyon öreg, kovácsolt prés, csak az alja van öntöttvasból, a préskosarán az ANDRÉNYI ÉS TSA NAGYVÁRAD-ARAD felirat olvasható. Ez is monarchiabeli, természetesen.”
Végezetül immár pálinkás butykosokkal felfegyverkezve visszatérünk a felső traktusba, néhány korty ital, és egy mangalicakolbász-kóstoló erejéig. A Monarchia hangulatának idézése tovább folyik: „A Molnárok egyik ősapja vízimolnár volt északon, a Garam mentén, hithű református család. Amikor jött a rekatolizáció, Gyömrőbe mentek, majd onnan is tovább, Hódmezővásárhelyre, ahol ránk ragadt a Gyömrői előnév. Ezért mi Gy. Molnárok vagyunk tulajdonképpen. Nálam már lekopott a Gy. Amikor apám 1948-ban beíratott az anyakönyvbe, nem voltak hajlandóak bejegyezni. A Jegesek nagyon érdekes népség, a Hajdúságból került Szentimrére az üknagyapám kántortanítónak. Őseik marhahajcsárok voltak, lábon hajtották el Spanyolországig a jószágot. Jól megülték a lovat, a puskával is tudtak bánni, a bogrács is ott volt a nyeregben. – Alighanem innen van, hogy szeretek bográcsban főzni…”
A tágas, amerikai konyhás ebédlőben, amely télen dolgozószoba is, alig van szabad fal. Ahol nincs könyv, ott két, díszesen bekeretezett negyvennyolcas poszter van – nem tudom, annak idején hogyan nevezhették –, majd négy, szintén századeleji stílusban bekeretezett nagyalakú fénykép. „Azok a Molnár- és Bende-ági dédszülők – kezdi rá vendéglátónk, amikor látja, hogy a falakat pásztázzuk –, mellette meg a Vasárnapi Újság két melléklete, amelyek eredetileg Molnár dédnagyapám szalontai házában függtek a falon. Ő 1903-ban vásárolt egy százholdas birtokot a Szalonta melletti Madarászon, és erősen függetlenségi párti érzelmű volt. A még ma is igen csinos, közvetlenül az emlékpark melletti egykori házukat pár évvel ezelőtt mutatta meg nekem Dánielisz Endre helytörténész. (A világháború után költözött a család egy része Szalárd környékére.) De ne gondoljátok, hogy becsavarodtam, ez az erős századelő-fíling onnan van, hogy harmadik éve vezetek egy kutatást a Sapientián, amelynek címe A magyar nemzeti hegemónia dilemmái a száz év előtti Magyarországon. Remélem, 2018-ra könyv lesz belőle.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Ki is vezeti most a Román Hírszerző Szolgálatot?
Eddigi viszonylagos névtelensége után hirtelen az újságok első oldalára került Florian Coldea, a Román Hírszerző Szolgálat ügyvivő igazgatója. Nem biztos, hogy örvend a hirtelen jött népszerűségnek, hiszen egyrészt egy titkosszolgálat vezetője – akárcsak az intézmény – inkább a névtelenséget kedveli, másrészt viszont Elena Udrea vádjai hívták fel rá a figyelmet.
Zöldségárus, terrorelhárító…
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) ügyvivő igazgatója, a 44 éves Florian Coldea az Arad megyei Tornován született. Korábban korábban még egy alkalommal szerepelt neve az újságok első oldalán: a Bagdadban elrabolt három román újságíró kiszabadításában való részvétele miatt – akkoriban a munkatársai maguk között csak „007-es ügynöknek” nevezték.
Florian Coldea ipari szakközépiskolát végzett, szüleinek állítása szerint pedig a család ARO-típusú terepjáróval zöldséget árult a piacon. Másfél évet tanult a temesvári műegyetemen, tanulmányait azonban abbahagyta, mivel több vizsgán sem kapott átmenő jegyet.
Eléggé „későn érő” diák volt: csupán 25 éves korában, 1996-ban végezte el a Mihai Viteazul Hírszerző Akadémia pszicho-szociológia karát. Az első államvizsgán szintén megbukott, csak második nekifutásra volt sikeres. Igaz, nemsokára doktori címet is szerzett, katonai hírszerzési témakörben. Hírszerzői sikerében – ugyancsak bukaresti lapértesülés szerint – nagy szerepet játszott egyik rokona, az 1989 előtt a Securitate terrorelhárító egysége, az USLA parancsnokhelyettesi tisztségét betöltő Dan Gheorghe, aki „átmentette” magát a Román Hírszerző Szolgálatba, ahol egyébként a csausiszta-szárny” egyik képviselőjének ismerték.
Florian Coldea politikai vonalon Traian Băsescu embere volt, „hátországát” a Demokrata Liberális Párt két, hangadó aradi politikusa, Gheorghe Falcă és Gheorghe Seculici biztosította. A Román Hírszerző Szolgálat honlapján közölt életrajzából kiderül, hogy hírszerzőként „komplex antiterrorista küldetésekben, akciókban és műveletekben vett részt a Román Hírszerző Szolgálat külföldi partnereivel együtt”.
Kis ideig a SRI Terrorizmust Megelőző és Leküzdő Felügyelőségén dolgozott, és már 33 évesen az ország legfontosabb titkosszolgálata igazgatójának, George Maiornak az első helyettese lett. Politikai megfigyelők szerint „felfelé bukásában” – egykori szekus protektora mellett – nagy szerepet kapott az elrabolt román újságírók kiszabadításában játszott szerepe. Erről konkrét adatok ugyan nincsenek, az ügycsomót Traian Băsescu jó időre titkosította, a román sajtó szerint azonban Florian Coldea egyike volt a kiszabadításukra irányuló akció vezetőinek.
Furcsa cetlik
Florian Coldea neve azonban számára kellemetlenebb esetekben is felmerült. Mircea Geoană, a Szociáldemokrata Párt akkori elnöke 2007-ben két fénymásolattal bizonyította, hogy Traian Băsescu államfő felkérésére a titkosszolgálatok munkatársa kompromittáló anyagokat gyűjtött az alkotmánybíróság tagjairól, pontosabban Ion Predescuról, Nicolae Cochinescuról és Aspazia Cojocaruról. Mircea Geoană szerint a fénymásolatokon Coldea aláírása szerepelt, ezért a pártelnök kérte az államfő, a SRI teljes vezetősége lemondását, illetve Florian Coldea vád alá helyezését.
A későbbi vizsgálatok bebizonyították, hogy a fénymásolatok eredetije valóban Florian Coldea íróasztaláról származnak, és maga sem tagadta, hogy a „cetlik valahogy elkallódtak”. A fénymásolatok végül is semmit sem bizonyítottak, mert arra is fény derült, hogy a SRI semmilyen jelentést nem készített az alkotmánybíróság említett tagjairól. A kivizsgálások idejére Florian Coldeát felfüggesztették tisztségéből, ám végül minden megoldódott George Maior megállapításával, miszerint „a Román Hírszerző Szolgálat nem végzett politikai rendőri tevékenységet”.
Florian Coldea öt hónappal a botrány kirobbanása után ismét elfoglalhatta titkosszolgálati tisztségét, mi több, Traian Băsescu jóvoltából 2008-ban dandárparancsnoki, 2012-ben vezérőrnagyi, 2014-ben pedig altábornagyi rangot kapott.
500 ezer eurót kért?
Korábban is terjedtek olyan hírek, hogy Florian Coldea a dâmboviţai hatalmat szolgáló, kulisszák mögötti szálak mozgatója, mi több, a romániai igazságszolgáltatást is befolyásolni tudja. Erre nincsenek bizonyítékok, ám most a SRI ügyvivő igazgatóját Elena Udrea most azzal vádolja, hogy volt férjétől, Dorin Cocoştól az altábornagy 500 ezer eurót kért – készpénzben – a szociáldemokrata Sebastian Ghiţă televíziójának támogatására.
A több dossziéban is a legkülönfélébb bűncselekményekkel megvádolt Elena Udreának arról is tudomása van, hogy Victor Ponta Coldeát leváltotta volna tisztségéből, ha megnyeri az államfőválasztást. Florian Coldea ugyanis – Udrea szerint – Klaus Johannist támogatta. Elena Udrea szerint egyébként minden gondja-baja a Florian Coldeával való konfliktusából származik. Igaz, erre semmilyen bizonyítéka sincs.
Mindezek kapcsán Florian Coldeát hétfőn hallgatja meg a Román Hírszerző Szolgálat tevékenységét ellenőrző parlamenti bizottság.
Bogdán Tibor
maszol.ro

Putyint és Orbánt is bírálta Johannis egy interjúban
A putyini politika összeférhetetlen a 21. század Európájának együttélési alapelveivel – jelentette ki az osztrák Profil című lapnak adott interjúban Klaus Johannis, aki Orbán Viktor magyar kormányfő "kétkulacsos" politikájáról is beszélt.
Az államfő szerint az ukrán válság fejleményei kijózanítóan hatnak az európai döntéshozókra. „Évtizedekig azt hittük, hogy Európában nem lesz többé háború. Sajnos, ez nem így van. Rendkívüli helyzetekben készek kell lennünk megvédenünk országunkat” – jelentette ki.
A lap Budapest és Moszkva közeledéséről is kérdezte Johannist, emlékeztetve arra, hogy Vlagyimir Putyin elnök hamarosan Magyarországra látogat. Az államfő ezt a jelenséget a gazdasági válság „furcsa hatásaival” magyarázta. Hozzátette, hogy ez visszafordítható folyamat. „Nem lehet sokáig kétkulacsos politikát folytatni” – utalt Orbán Viktor magyar kormányfőre.
Johannis felidézte, hogy Romániában konszenzus alakult ki a pártok között a védelmi kiadások növeléséről. Elismerte, hogy a pénzre más területeken is szükség van, ám szerinte az országnak nincs alternatívája. „Egy beláthatatlan kimenetelű háborús konfliktus szomszédságában élünk, nem ülhetünk ölbe tett kézzel” – jelentette ki.
maszol.ro

Stratégiai terv készül a magyar közoktatás jövőjéért
„Az egyre növekvő társadalmi mobilitást és a kedvezőtlen demográfiai mutatókat figyelembe véve kell megfontolt döntéseket hoznunk a magyar nyelvű közoktatás terén. Egy átfogó stratégia kidolgozása pedig lehetetlen az oktatási szakmai szervezet és a pedagógusok bevonása nélkül" – fogalmazott Kelemen Hunor szombaton Szatmárnémetiben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének vándorgyűlésén, amelyen az ország valamennyi régiójának oktatói, szaktanfelügyelői vettek részt.
Hozzátette: "Az önök segítségével szeretnénk meghatározni azt az irányt, amelyben oktatásunknak haladnia kell a következő évtizedben. Ezt az együtt megfogalmazott álláspontot képviseli majd az RMDSZ az önkormányzatokban, a parlamentben, oktatási államtitkárunk révén pedig a tanügyi tárcánál”.
A szövetségi elnök szerint az oktatási szakemberek és a politikum között eddig is dinamikus volt a viszony, az együttműködést azonban a következő évtizedre vonatkozó szükséges intézkedések előkészítése tekintetében szorosabbá kell tenni.
„Egymásrautaltságunk egyértelmű, hiszen a politikusok nem értenek mindenhez, a döntések hátterének megteremtéséhez a szakemberek segítsége kell. Közös célunk az, hogy a gyerekeknek, akik magyarul szeretnének tanulni – reméljük, egyre többen –, lehetőségük legyen erre az oktatás valamennyi szintjén” – tette hozzá Kelemen Hunor, aki ismertette azt a másfél éve tartó munkafolyamatot, amelynek keretében az RMDSZ illetékes tisztségviselői szociológusokkal, demográfiai és oktatási szakértőkkel régiókra, településekre való lebontásban megrajzolták azt a helyzetképet, amely alapként szolgál a Szövetség hosszú távú oktatási stratégiájához.
A GDP hat százalékát oktatásra kell fordítani
„Tudjuk, hogy lesznek majd nehéz döntések is, amelyeket meg kell hoznunk, ezeket meg azért kell együtt előkészítenünk, hogy helyes válaszokat találjunk a felmerülő, nagyon különböző problémákra. Át kell tekintenünk, mit végeztünk el eddig, és mi van még hátra, hiszen számunkra a magyar közoktatás továbbra is elsőrendű prioritás” – hangsúlyozta az RMDSZ elnök, és azt is hozzátette: voltak olyan lépések, amelyekben a központi döntéshozók nem konzultáltak a Szövetség képviselőivel, gyakran nem alkalmazzák a hatályos tanügyi törvény előírásait.
„A mi esetünkben súlyos következményekkel jár, ha például az oktatási rendszerbeli leépítések, a költségvetés vagy az átszervezés kérdésében nem kérdeznek meg. Ezeket a visszásságokat korrigálnunk kell. Úgy gondolom, ha azt a munkát, amit eddig végeztünk, folytatni tudjuk, akkor a következő döntéseink is megalapozottak lesznek” – jelentette ki Kelemen Hunor, aki a pedagógusoknak azt is elmondta: az államfővel való találkozón javasolta az oktatás költségvetésének fokozatos növelését, hogy 2019-ben az állami finanszírozás elérje a korábban már tervezett 6 százalékot a bruttó nemzeti össztermékből.
„Annál rosszabb nincs, mint amikor egy újabb tanügyminiszter hivatalba lépésekor sokadszorra más irányú lesz az ország oktatási stratégiája, vagy az éves költségvetés elfogadásakor ismételten átugorják azt a cikkelyt, amely az oktatás támogatásáról szól. Ha ez így folytatódik, akkor jelentős problémáink lesznek a versenyképesség terén, az ország Európa perifériájára szorul” – nehezményezte a szövetségi elnök a hazai közélet mulasztásait.
Egységes stratégiára van szükség
Király András, az RMDSZ oktatási államtitkára szerint egyértelmű, hogy nemcsak a szakmának és a politikumnak kell részt vennie a stratégiai egyeztetésben, hanem az oktatási rendszert működtető szakhatóságnak is, a minisztériumnak.
„Az RMDSZ Főtitkárság által nemrégiben elkészített tanulmány nagy segítségünkre lesz, annál is inkább, hogy a nagyon különböző tapasztalatokat nehéz egyetlen stratégiába belefoglalni. A legkisebb települések problémáit is meg kell vizsgálnunk, mert a mi feladatunk az, hogy oktatásunkat megfelelő mederbe tereljük, olyan döntéseket hozzunk, hogy biztosíthassuk az oktatás minőségét legalább középtávon” – jelentette ki az államtitkár, aki szerint a jelenleg 159 ezer magyar diákot számláló közoktatás csakis közügyként közelíthető meg, amelyet teljes romániai magyar közösségnek figyelemmel kell kísérnie.
Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke szerint elérkezett az a pillanat, amikor az oktatás kérdésében érdekelt szakértőknek, intézményeknek, illetve az RMPSZ-nek és az RMDSZ-nek szorosan együtt kell működniük.
„Az RMDSZ oktatásért felelős főtitkár-helyettese, Magyari Tivadar megkeresett bennünket a körvonalazódó oktatási stratégia kapcsán, mi pedig arra köteleztük el magunk, hogy a készülő dokumentum szakmai vetületének a megalkotásában segítünk. Megvizsgáljuk a legkülönfélébb megközelítéséket, helyzeti problémákat, így próbálunk hatékony megoldásokat találni ezekre” – fogalmazott az RMPSZ-elnök, aki az önkormányzatok szerepét és a szülők támogatását is elengedhetetlennek tekinti a magyar oktatás jövőjének megalapozásában, ugyanakkor üdvözölte a diákságot képviselő Magyar Középiskolások Országos Szövetségének jelenlétét a vándorgyűlésen.
A szatmárnémeti tanácsozáson Székely István társadalomszervezésért felelős főtitkár-helyettes, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke az oktatási törvénykezés kronológiáját ismertette, ugyanakkor bemutatta a stratégia létrehozásának értelmezési keretét és a kulturális autonómia oktatási vonatkozásait, Magyari Tivadar oktatásért felelős főtitkár-helyettes pedig arról beszélt a pedagógusoknak, hogy milyen tapasztalatokra, tendenciákra épít az RMDSZ a stratégia megalkotásakor.
Az eseményen jelen voltak a képviselőház oktatási bizottságának RMDSZ-es tagjai, Szabó Ödön Bihar megyei, illetve Kereskényi Gábor Szatmár megyei képviselő, valamint Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke, az RMPSZ országos alelnöke.
maszol.ro

Nem engedik bejegyezni a Cluj - Kolozsvár - Klausenburg egyesületet
Az egyesület megalakítását azok a civilek kezdeményezték, akik tavaly bejelentették, hogy népi kezdeményezéssel próbálnak törvényt terjeszteni a parlament elé Kolozsvár (Cluj) történelmi nevének hivatalos visszaállítása érdekében, azaz a Napoca névelem törlésére a város nevéből.
A „visszakeresztelési” kísérlet elindítója Györke Zoltán, Kolozs megye egykori alprefektusa. A kezdeményezők – Györkén kívül Bakk Miklós, Fancsali Ernő, Jurju Cornel, Radu Liviu – korábban a kolozsvári városházához fordultak, és azzal a kérdéssel keresték meg Emil Boc polgármestert, hogy hajlandó lenne-e helyi népszavazást kiírni a névváltoztatásról.
Boc csak a második megkeresésre válaszolt, és leszögezte: nem helyénvaló és nem is időszerű elhagyni Kolozsvár román megnevezéséből, a Cluj-Napocából a Napoca tagot.
Ezzel párhuzamosan a civil kezdeményező bizottság elindította egy egyesület bejegyzését, amely a tervek szerint előkészíti az aláírásgyűjtést a népi törvénykezdeményezéshez. Ezt a parlamentnek nyújtanák be, legalább 100 ezer szavazópolgár aláírása kíséretében.
A kezdeményezők még tavaly augusztusban levélben kérték az igazságügyi minisztériumtól a Cluj-Kolozsvár-Klausenburg név lefoglalását a bejegyzendő egyesület számára.
A minisztérium 2014. augusztus 27-én kelt levelében elutasította a névfoglaló bejegyzési kérelmet arra hivatkozva, hogy a Klausenburg név szerepel egy már bejegyzett egyesület (Asociaţia Klausenburg) nevében.
Györke Zoltán válaszában arra hívja fel a minisztérium illetékes osztályának figyelmét, hogy itt nem névazonosságról, hanem csak részleges egybeesésről van szó, a Kolozsvár és a Klausenburg nem más, mint a Cluj magyar és német megfelelője.
Azt is elmagyarázza, hogy a Klausenburg elnevezés a Cluj és a Kolozsvár név német megfelelője, az utóbbi nevek pedig többször is előfordulnak különböző kolozsvári civil szervezetek nevében.
A minisztérium – amely egyébként hol Klozsvarként, hol pedig Kololozsvarként említi Kolozsvárt – újabb válaszában azt kérte, hogy a kezdeményezők fordítsák le románra a Klausenburg elnevezést.
Erre a kezdeményezők ismét felhívták az illetékesek figyelmét, hogy a Kolozsvár és a Klausenburg nem más, mint a Cluj magyar és német megfelelője, és kilátásba helyezték, hogy a közigazgatási bírósághoz fordulnak.
A minisztérium azonban január 12-i levelében továbbra is kitart az elutasítás mellett, és jelzi, hogy a Cluj-Kolozsvár-Klausenburg névhármasból a kérelmezők fordítsák le románra az „idegen nyelvű” neveket.
A tárca végül a kolozsvári bíróságra bízza az egyesület bejegyzésére vonatkozó döntést a név bejegyzésének igazolása nélkül. A bíróság egyébként a minisztériumi elutasítás ellenére is jóváhagyhatja az egyesület bejegyzését.
[Forrás: foter.ro]
itthon.ma

Áder: a nemzeti összetartozás nem lehet divatjamúlt
A nemzeti összetartozás, a nemzeti kultúra épp úgy nem lehet divatjamúlt, mint ahogy a testvéri szeretet sem lehet az – emelte ki Áder János köztársasági elnök a XIX. Csángó bálon, szombaton Budapesten.
Az államfő megnyitó beszédében úgy fogalmazott: magyarságunkat az anyatejjel szívjuk magunkba. „Magyarnak lenni annyi, mint magyarul gondolkodni, magyarul imádkozni, magyarul vallani szerelmet, magyarul becézni gyermekeinket” – mondta a köztársasági elnök, hozzátéve: ebből fakad érzelmi világunk minden rezdülése, ez ad keretet gazdag és sokszínű kultúránknak. Megjegyezte: sokan mondják, hogy a globalizáció nem kedvez a nemzeti kultúráknak, de – mint mondta – ha körbenéznek itt, könnyen belátható, hogy tévednek, akik így gondolják.
Az államfő köszöntötte a műsorban a gyermekáldáshoz kötődő hagyományok világába elkalauzoló fellépőket, a bálra érkező csángókat és a csángó magyarságot, majd azt kívánta: a most felnövekvő nemzedékek tagjai megőrizve és megújítva adják tovább azt az egyedülálló kulturális kincset, amelyet szüleik is nagyszüleiktől és dédszüleiktől örököltek. Őrizzék meg a táncokban, népszokásokban, hagyományokban rejlő páratlan gazdagságot, a mesék szépségét, mindazt, amit szüleiktől hallottak egykor – kérte Áder János, aki köszöntőbeszédét egy gyimesi mesével zárta.
A rendezvényen megjelent Colleen Bell, új amerikai nagykövet, Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának Fideszes elnöke, és jelen voltak a határon túli magyarság képviselői is.
Áder János felidézte, hogy amikor az új nagykövet átadta megbízólevelét, arra biztatta, minél jobban ismerje meg a sokszínű, magyar népi kultúrát is. Köszönetet mondott, hogy a nagykövet ilyen hamar elfogadta a meghívást. Az idén a Csángó bál színpadi műsorán fiatal pusztinai-gyimesfelsőloki pár „babalátóba” invitálta a nézőket, ahol a szereplők saját maguk megélt élménye alapján tárták a közönség elé a csángó „radina” gazdag hagyományát. A „babalátóba” érkezők a gyermekágyas anyát segítendő élelmet, terményt vittek ajándékba, a boldog apa pedig pálinkával, kaláccsal kínálta a vendégeket. A látogatás jókedvű énekléssel és tánccal végződött.
A Kisebbségekért - Pro Minoritate Alapítvány és a Moldvai Magyarok a Moldvai Magyarokért Szövetség által Budapesten, a Petőfi Csarnokban megrendezett XIX. Csángó bálon Gyimes-völgyi, pusztinai, forrófalvi, magyarfalusi idős hagyományőrzők, fiatalok és gyerekek mellett közreműködött Antal Tibor, Hodorog András, Legedi László István, Roman Stefan, Benke Róbert, Benke Viktor, Kovács Krisztián, Nyisztor Ilona és a Zerkula Zenekar. Fellépett Petrás Mária, Herczku Ágnes, Tintér Gabriella, Kacsó Hanga Borbála, valamint a magyarországi csángó muzsikát játszó zenekarok közül a Dresch Quartet, a Fanfara Complexa, a Tázló Együttes, a Mentés Másként Trió, a Somos Együttes, a Szigony Együttes és a Zurgó Együttes.
A színpadi műsort több helyszínen zajló táncház, koncertek, énektanítás és más programok követték. A megrendezett kiállításon Petrás Mária keramikus alkotásait tekinthették meg, valamint bemutatták Oláh-Gál Elvira A moldvai magyarokról című könyvét. A fotókiállításon Takács Judit fotóművész, a csángó magyarok mindennapjait bemutató képeit láthatták a vendégek.
A Csángó bál szervezői évről-évre a moldvai magyarság létét alapjaiban fenyegető kedvezőtlen társadalmi és gazdasági folyamatokra kívánják felhívni a közvélemény figyelmét, és igyekeznek támogatókat nyerni a csángó magyarság megmaradását, illetve felemelkedését célzó erőfeszítésekhez.
MTI
Székelyhon.ro

Márton Áron püspökké szentelésének évfordulóját ünnepelték
Telt házzal ünnepelték Márton Áron püspökké szentelésének 76. évfordulóját vasárnap a csíkszentdomokosi kultúrházban. A rendezvény a Márton Áron emlékév záróeseménye is volt egyben.
„Számunkra, mint a falu fiataljainak fontos, hogy Márton Áron emlékét ápoljuk. Bár nem ismerhettük, példája számunkra is irányadó, a mai világban sem veszítette el értékét” – mondta Bőjte Csongor, a Csíkszentdomokosi Ifjúsági Szervezet elnöke. A helyi művelődési házban szervezte meg vasárnap az ifjúsági szervezet a Márton Áron Múzeummal közösen, Márton Áron püspökké szentelésének 76.évfordulója alkalmából a megemlékező ünnepséget.
A rendezvényen Csíki Dénes nyárádköszvényesi plébános mesélt emlékeiről, hiszen 1973 és 1978 között Márton Áron püspök személyi titkáraként dolgozott. „Márton Áron kegyelmes úrról röviden nehéz beszélni, az az öt év volt számomra a legkedvesebb, amit mellette, mint munkatársa, titkára tölthettem” – osztotta meg szerkesztőségünkkel gondolatait Csíki Dénes. Mint mesélte, amikor Márton Áron kinevezte titkárának, nem akarta elfogadni, mert félt a feladattól. „Én ehhez nem értek, mondtam neki, amire ő azt mondta: nem baj fiam, majd megtanulod, én sem tudtam amikor kineveztek püspöknek, és én is megtanultam. Kedves szavaival bátorított, az emléke áldott számomra” – idézte fel a plébános, egykori titkár.
A megemlékezésen Gál Mihály, a gyergyóalfalvi Sövér Elek Alapítvány elnöke a Kiáltó szó című pódiumműsorának egy részletét adta elő a jelenlévőknek. Gál elmondta, jótékonysági előadásokat tart más községekben is, azzal a céllal, hogy hozzájáruljon a Márton Áron életéről szóló játékfilm megvalósulásához szükséges pénz gyűjtéséhez. Pap László, a marosvásárhelyi Mustármag Megújulás-szolgálat vezetője a tervezett játékfilm részleteit ismertette a résztvevőkkel. A rendezvényen levetítették a Petényi Katalin és Kabay Barna által rendezett, Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilm Márton Áron püspökről szóló részét is.
A megemlékezés egyben a Márton Áron emlékév zárórendezvénye is volt egyben, ugyanis tavaly február 12-én, Kolozsváron, Márton Áron püspökké szentelésének 75. évfordulójának apropóján emlékévet hirdettek. Ezalatt az egy év alatt Márton Áronnal, szellemiségével összhangba hozható konferenciákat, könyv- és filmbemutatókat tartottak.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Egyházi kórusok találkoztak Tusnádfürdőn
Huszadik alkalommal gyűltek össze az alcsíki egyházi kórusok tagjai szombaton. A minden évben más településen megtartott találkozó házigazdája ezúttal Tusnádfürdő volt.
„Tusnádfürdő római katolikus közössége eddig meg nem történt eseményre ébredt, ugyanis szerény kis templomunk ad helyet az alcsíki egyházi kórusok találkozója huszadik kiírásának. Van valamennyiünk lelkében dal, sőt szép dal is lakozik ott, ettől tudjuk egymás dalát értékként felmutatni. Ma (szombat, szerk. megj.) az Úristen és a Szűzanya dicsőítésére gyűltünk össze” – fogalmazott Száfta András, az egyik szervező.
A találkozón két-két kórusművel fellépett Tusnádfürdő testvértelepülésének, Orosházának az evangélikus kórusa Kőszegi Német József karnagy vezényletével, a csíkszentgyörgyi (karnagy: Fejér István), a csíkszentmártoni (karnagy: Szabó Tamás), csíkszentimrei (karnagy: Darvas Róbert), a csíkszentkirályi (karnagy: Domahidi Zalán), a csíkszentléleki (karnagy: Gergely Tibor, a csíkszentsimoni (karnagy: Pap Levente), valamint a tusnádfürdői egyházi kórus Virágh Imre vezetésével. Elhangzott, hogy a jelen levő kórusok – köztük negyvenéves múlttal rendelkező vagy éppen két éve alakult énekkar volt – mind a liturgia szebbé tételében vállaltak szerepet, de legtöbben nemcsak az egyházi ünnepeken, hanem a településük kulturális eseményein is megörvendeztetik énekeikkel a közönséget.
A tusnádfürdői egyházi kórus a helyi római katolikus plébániahivatallal közösen szervezett találkozó végén minden részt vevő csoportot emléklappal, plakettel és egy, Kovács Csaba által készített Szűzanya-szoborral ajándékozott meg. A szervezők ugyanakkor tizenegy idős alcsíki kántort is köszöntöttek az eseményen.
Több száz torokból csendült fel a Dona nobis pacem című ének a találkozó végén, majd a csoportok zeneszó kíséretében vonultak a közös ebédre.
„Nagy öröm számunkra, hogy házigazdái lehetünk ennek az eseménynek, mert itt még kórustalálkozó nem volt. Nagy lámpalázzal és munkával, de Isten segítségével meg tudtuk szervezni. Nagyon sokat segített a helyi önkormányzat, a megyei tanács és sok jóakaratú ember. Megkerestek minket, és szerény kis pénzükkel próbálták támogatni ezt a szép találkozót” – osztotta meg lapunkkal Virágh Imre, a tusnádfürdői egyházi kórus vezetője. Az első Alcsíki Egyházi Kórustalálkozót Bálint Zoltán kántor kezdeményezésére szervezték meg, aki akkor Csíkszentkirályon teljesített szolgálatot. Az idei találkozóról február 14-én összeállítás tekinthető meg a Duna Televízió Isten kezében című műsorában.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Bezárásveszély fenyegeti a falusi kis iskolákat
A gyereklétszám-csökkenés miatt egyre nehezebb fenntartani az óvodákat és az elemi iskolákat az alacsony lélekszámú háromszéki falvakban – hívta fel a figyelmet Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő, aki szerint a jelenlegi állapot sem a tanintézeteket fenntartó önkormányzatoknak, sem a diákoknak nem kedvez.
Példaként említette, hogy Ozsdola önkormányzata korábban eldöntötte, hogy bezárja a községhez tartozó Hilib elemi iskoláját, és megoldja a falusi intézményben összevont osztályban tanuló nyolc kisdiák utaztatását a községközpontba.
A helyi közösség nyomására azonban a községvezetésnek el kellett halasztania a döntést. A hilibiek petíciót is indítottak, melyben leszögezik: a tanintézetek nem kezelhetők kizárólag gazdasági megfontolások szerint. „Érthető, hogy a közösség megpróbálja megtartani az iskolát, azonban félő, hogy ez a gyerekek kárára válik” – mutatott rá a főtanfelügyelő.
Keresztély Irma kifejtette, egy hatéves előkészítős kisdiák még nem elég érett arra, hogy önálló feladatokat végezzen, amíg a tanítónő a szintén vele egy osztályba járó nagyobbakkal, például a negyedikesekkel foglalkozik.
„A szimultán osztályokban egyetlen módszert lehet alkalmazni: míg a pedagógus külön foglalkozik minden évfolyammal, a többi diáknak önállóan kell dolgoznia, azonban az előkészítős kisdiákok állandó figyelmet, felügyeletet igényelnének, erre viszont esélyük sincs. Ezért lenne jobb az eredeti elképzelés, hogy a gyerekeket iskolabusszal beszállítsák a községközpontban működő tanintézetbe, ahol mindannyian a korosztályuknak megfelelő önálló osztályba járhatnak” – szögezte le a főtanfelügyelő.
Háromszéken egyébként az elmúlt öt évben folyamatosan csökkent a gyereklétszám, a 2010/2011-es tanévhez képes jelenleg 2855 diákkal, vagyis 114 osztálynyi gyerekkel kevesebb jár iskolába.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Nyolc plusz egy irodalmár a korondi huszonötből
Szombaton este bensőséges hangulatú irodalmi estre került sor a marosvásárhelyi unitárius egyház Dersi János-termében. A korondi Hazanéző folyóirat antológiája huszonöt szerzőjéből 8+1-en jöttek el, hogy a vásárhelyi művészetkedvelő közönséggel találkozzanak.
A házigazda Nagy László unitárius lelkész köszöntötte A föld szerelme című antológia (kiadta a korondi Firtos Művelődési Egylet 25 éves Hazanéző folyóirata) Vásárhelyre látogató szerzőit, de mint később kiderült, jó néhányan közülük itthonról jöttek haza. Jelen volt Kedei Zoltán képzőművész, aki – már mondani sem kell – szintén marosvásárhelyiként rajzolta meg a huszonöt szerző portréját. Így legalább valamennyien „helyben” lehettek a találkozón.
Ambrus Lajos főszerkesztő a kötetcímről mondta el, hogy mit is takar. Itt egy éjszaka többet ér, mint más helyt sok jó év – idézett egy Korondról elszármazottat, s ha még így sem hinné valaki, hát megtoldotta egy korondi-amerikás magyar vélelmével, aki miután hosszú évek múlva hazajött, imigyen fakadt ki: ha tudtam volna, hogy ilyen sokáig tart, már Parajdon leszálltam volna a vonatról. Ha valakinek ezek után még magyarázni kell, hogy mit jelent a szülőföld szeretete, az kérdezze orvosát, gyógyszerészét – tette hozzá.
Mindjárt utána az amúgy Kibéden élő, de korondi születésű Ráduly János olvasott fel hatot a legutóbbi félperceseiből. Előtte azonban elmondta: a nyáron lesz a bolyais hatvan éves érettségi találkozójuk, ami újfent bizonyítja: minden út innen vezet valahova, vagy Korondra, vagy a világba, de mindenképpen haza.
Az ugyancsak Korond szülötte Tófalvi Zoltán sajnálatos módon nem lehetett jelen a találkozón, de Nagy László lelkésszel üzent, aki felolvasta az antológiában szereplő, özvegységére városi szolgálatba szegődő hatgyerekes asszonyról szóló elbeszélésének egy részletét.
Józsa Jánost fazekasként mutatta be a főszerkesztő, minthogy az is a mestersége a keramikusnak. De hogy nem ragadt le az agyag bűvöleténél bizonyította az is, hogy helyretette a fogalmakat – a Hazanéző a Mórickővel (itteni menedékül szolgáló oltáros-pados barlang) és a Szállással szembeni földrajzi hely, ahonnan haza néztek a Korondról vészek elől elmenekült, s épp hazatérőben lévő székelyek. S csak úgy mellékesen megtudtuk róla azt is, hogy olyan képtárat adományozott Korondnak, amire nem egy város lenne büszke.
A ravai születésű Kedei Zoltán képzőművész főszerkesztői nógatásra rajzolta meg a kötet számára a huszonöt szerző portréját, aztán további különösebb nógatásra már nem is volt szükség ahhoz, hogy újrarajzolja az egészet a korondi képtár számára. A szerző-kiállítás portréi még két hétig láthatók a Bolyai téri unitárius templom termében.
A korondi unitárius lelkész, Demeter Erika amolyan „noviciája” az antológiának, de minden esélye megvan, hogy nagyobb formátumú képpel bevonuljon a korondi művész-képtárába (itt még csak egy kisebb formátumú, a kötet számára készült portréja látható), ugyanis az általa felolvasott novella predesztinálja erre. Molnos Ferenc is Korond szülötte, de most épp Szovátán él. A felolvasott rodostói történetével arra szándékozott fényt deríteni, hogy egy rodostói török kecskecsiszár szemében hány kecskét ér egy enyhén gömbölyödő székely asszony.
A Korondon csak iskola-igazgatóskodott, amúgy dányáni születésű, Vásárhelyen élő Bölöni Domokos szokásához híven elkápráztatott sajátságos humorával. Ezúttal azt hallgatta el előlünk, hogy miként rontotta Bindász a tempert. Azóta sem tudja senki, de ettől függetlenül harsányan nevettek a groteszk történeten.
A felolvasások után szeretetvendégségen beszélgettek tovább a szerzők a hallgatókkal. Bebizonyosodott: minden út Korondról vezet Vásárhelyen keresztül Korondra, esetleg kisebb kibédi, ravai, dányáni, szovátai kitérőkkel. Nos, ez a szép és jó ebben a kis erdélyországi Tündérkertben – mi mindenhol otthon vagyunk benne – hangzott el az eseményen.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

A falu halála
Sok évvel ezelőtt fájdalmat okozó hír járta be szülőfalum és a környékbeli települések, Agyagfalva, Décsfalva, Mogyorós utcáit: az ócfalvi szorostól a nagygalambfalvi szorosig feldugják a Nagyküküllőt, hatalmas mesterséges tavat hoznak létre, az ott lakóknak pedig menniük kell. S ennél is fájdalmasabb volt, amikor az a szóbeszéd futott szét, hogy nemsokára vége Bögöznek, mert a falu névtábláját már át is húzták… Ugyanis akkor kerültek ki az új falutáblák, amelyeken az áthúzással azt jelezték, addig tart a település.
S meg is indult a népvándorlás, sokan látni akarták azt a táblát, míg valaki meg nem magyarázta, mit is jelent az átlós vonal. Aztán, amikor a békási tengeren hajókáztunk, magam elé képzeltem a kétségbeesett embereket, annak a jó néhány falunak a lakóit, akiknek menekülniük kellett az egyre gyarapodó víztömeg elől. Merényletnek tartottuk, és tartjuk Bözödújfalu víz alá parancsolását, s annak a falurombolásnak a jelképét látjuk ma is ebben, amely tulajdonképpen esztendők múlva indult meg központi tervek alapján, hivatalos pártpolitika részeként.
Az jó jel volt, hogy szinte egész Európa, de a tengerentúliak is erőteljesen felléptek az akkori példátlan rombolási szándék ellen, s ha nem következik be a rendszerváltás, bizonyára iszonyú tragédiák történtek volna az egész országban, de különösen Erdélyben. Egyébként a rombolás azzal kezdődött, hogy kisebb falvakat megfosztottak önállóságuktól, elorozták nevüket, a közeli nagyobb település egyszerű utcáivá fokozták le, soknak a tanintézetét is beolvasztották az úgymond jelentősebb iskolákba, legtöbbször a magyar többségű települések váltak így csatolt helységekké a román többségű tengerben, a magyar iskolák pedig magyar tannyelvű tagozatokként sorolódtak be. Az ügyintézés, döntés így került mások kezébe. Amikor véget ért a rémálom, azt hittük, megszabadultunk falvaink, iskoláink felszámolásának rémétől, nem is gondoltunk arra, hogy az eddigieknél is súlyosabb veszély leselkedik ránk…
Az évek teltével egyre inkább rá kellett jönnünk arra, hogy nem kell ide Ceaușescu durva terve, nem kellenek rémálmunkban is megjelenő hatalmas gépek, sem hivatalos átiratok. Mi magunk vagyunk azok, akik tehetetlenül nézzük falvaink kiüresedését, megroppanását. Mi magunk határozunk arról, hogy ennek vagy annak a településnek vége, mert mondjuk ki újra és újra: ha megszűnik az iskola, az a falu halálát jelenti. Keserűséggel vettük tudomásul, amikor a pedagógusszövetség udvarhelyszéki elnöke majd minden megbeszélés alkalmával a Homoród mentén, a Küküllő vidékén rendre felszámolódó iskolákat siratta el, nem is beszélve aztán a Mezőség, Szatmár, Bihar, Szilágyság, Bánság egyre zsugorodó magyarságáról, rendre lakat alá kerülő magyar tanintézeteiről, mind jobban szűkülő lehetőségeiről.
És lám, amire nem vártunk, az hozzánk is begyűrűzött. Elsőként Hilib az, amelynek tanintézetén, úgy néz ki, áthúzzák a táblát. Hilib nem nagy falu, de büszke emberek lakják, akik sehogy nem akarnak lemondani a településük méltóságát is szavatoló iskoláról, még akkor sem, ha a létszám alatta marad a törvényben szigorúan megszabott határnak. Sajnos, a lakosság száma is csökkenőben, 1956-ban közel ezren lakták, de ez a szám mára háromszáz körülire esettp. Megcsappant hát az iskolások száma is… Mégis reménykednek… Hogyan is lehetne elfogadni a roppant merev utasításokat, hisz még jól emlékszünk, annak idején, a Ceaușescu-érában akár egyetlen gyerekkel is fenntartották több helyen is a román tannyelvű osztályt, s ebből merítettek erőt a szórványbeliek, mert ezeket a példákat idézve tudtak itt-ott, időnként a megszabott létszám alatti magyar osztályokat éltetni.
Az a félő, ha ez tényleg bekövetkezik, olyan folyamat indul el, amit eddig nem tartottunk bekövetkezhetőnek. Igaz, az utóbbi két és fél évtizedben sok olyan változtatás történt az iskolahálózatban, amelyre nem számítottunk, s mely nem minden esetben minősült sokak szerint helyes lépésnek.
Dr. Péter Sándor
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Újabb per a kétnyelvű városnévtábláért
A Kolozsváron bejegyzett Minority Rights jogvédő egyesület újabb pert indít, hogy a város bejáratainál helyezzenek ki kétnyelvű, román-magyar helységnévtáblákat – jelentette be egy hétfői kolozsvári sajtótájékoztatón Szőcs Sándor, a frissen bejegyzett civil szervezet elnöke, és Szőcs Izabella, a kétnyelvű táblákért korábban pereskedő, Hollandiában bejegyzett magyar emberi jogi szervezet jogi képviselője.
Az újabb per kezdeményezői felhívással fordultak a kolozsvári magyar civil szervezetekhez és pártokhoz. A civil szervezetektől és a kolozsvári magyar személyektől azt kérték, hogy csatlakozzanak a felperesekhez. A pártoktól azt kérték, hogy ne indítsanak pereket a kétnyelvű helységnévtáblákért. „Az elmúlt 25 évben ezt megtehették volna. Ha nem tették, most bízzák a civilekre" – jelentette ki Szőcs Izabella.
MTI
Erdély.ma

Cél nélküli útkeresés
A múltidézés és az újratervezés jegyében ünnepli huszonötödik születésnapját az RMDSZ, hétről hétre, szinte napról napra érkeznek a hírek, hogy itt is, ott is újabb rendezvényt tartottak. Egyelőre azonban többet hallani az eddigi eredmények sorjázásáról, mint eljövendő tervekről.
Ellentmondásoktól terhesek a negyedszázadot ünneplő beszédek: sikerekről szólnak, melyek azonban bármikor visszafordíthatóak, ködös célokról, melyek nem tűnnek sokkal közelebbinek, mint 1990-ben. És a számvetés bizony azt is elárulja, jó pár éve semmi újjal nem tudták gyarapítani az eredmények lajstromát, annál inkább szaporodtak a kudarcok, melyeket ma már a dicsőítő propaganda sem tud eltakarni. Mindaz, amiről most ünnepelve szónokolnak az RMDSZ korábbi és jelenlegi vezetői, tíz-tizenöt évvel ezelőtti megvalósítás, az apró lépések politikája jó ideje helyben topogássá változott, melyet mostanság egy-egy visszalépés is fűszerez. Sokáig lehetett dicsekedni a visszaszolgáltatással, a visszaszerezett hektárok százezreivel, csakhogy éppen a szövetség politikusainak segítségével tűnnek el az erdőrengetegek, a Székely Mikó Kollégium példája pedig jelzi, az egyházak vagyonának kínkeservesen visszakaparintott töredékét is bármikor újraállamosíthatják. Az anyanyelvhasználat tömbmagyar vidéken természetes része mindennapjainknak, de nem az a szórványban, s bizony, még itt, Székelyföldön is gondot jelent hivatalos alkalmazása. Hogy regionális nyelvvé nyilvánítsák, éppen olyan elérhetetlen álomnak tetsző, mint az autonómia. A magyar oktatás ugyanoly silány állapotban, mint a román, évtizedek után most kezdenek stratégián gondolkodni azok, akik még a törvény nyújtotta lehetőségek érvényesítését is képtelenek voltak elérni. Megállíthatatlanul fogyunk, óvodák, iskolák szűnnek meg. S mindez csak néhány vetülete életünknek, azok az „eredmények”, melyekkel oly előszeretettel dicsekedtek az elmúlt esztendőkben politikusaink. Miközben újratervezésről beszélnek, célokról, melyek nem változtak, ezek mibenlétéről alig hallani. Ködösek, távoliak, valami, ami megmaradásunkat szolgálja... Lennének kézenfekvő kapaszkodók – lásd a különböző autonómiaformák –, ám ezek csak kampányok kényszerében kerülnek napirendre, a mostani ünnepi hétköznapokra maradnak az egységről, a szolidaritásról, a jogainkért vívott harcról szóló üres frázisok.
Keresi az utat az RMDSZ, huszonöt év alatt megtizedelődött választótáborát szeretné visszanyerni – célként egyelőre ezt sikerült megfogalmazniuk. Mint már annyiszor, ismét összekeveredik eszköz és cél, márpedig ha nem tudjuk, nem merjük vállalni azt, hogy hová akarunk eljutni, hiába keressük a helyes utat.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)