Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
2015. augusztus 22.
Erősítik az identitástudatot
Magyar identitástudatot erősítő tábor zajlik a héten Csomakőrösön. Magyarországról, Délvidékről, Erdély több részéről érkeztek a táborozók, de helybeliek is csatlakoztak. Gyerekek, felnőttek, idősek vesznek részt, a legfiatalabb táborlakó hat-, a legidősebb nyolcvanéves. Az együttlét célja a nemzedékek összefogása, a tapasztalatok átadása a korosztályok és különböző vidékek lakói között, de egymás kultúrájának megismerése is fontos szempont – mondta el érdeklődésünkre Baksa József, Szegedről érkezett szervező. Az anyagi hátteret a Nemzeti Együttműködési Alap biztosította.
Tavaly tizenöt fős csoporttal látogattak Csomakőrösre, megtetszett a hely, az itteni vendégszeretet, ezért választották a tábor helyszínéül – magyarázta az előzményeket a szervező. A magyar identitástudat erősítésének egyik eszköze a népzene, így a táborban nagy hangsúlyt fektetnek a néptáncra, -dalra. A Kárpát-medence magyarlakta területein közel azonos szövegű, de más-más dallamú népdalokat énekelnek, a táborban megpróbálják ezeket összehangolni – tudtuk meg a másik szervezőtől, Ferenczi Ildikótól. A szervezés szakmai részét Garamvölgyi Anett vállalta. Bende Tamás csomakőrösi lelkipásztor is szerepet vállalt a tábor lebonyolításában. Örömmel fogadták, hogy a táborra Csomakőrösön kerül sor, így hat helybeli is részt vehet. Igyekeztek a vendégekkel megismertetni a környék látnivalóit – mondta a lelkész.
A napi programot zenés ébresztő nyitotta, majd csoportokban népzenét, -táncot tanultak a résztvevők. A kézműves-foglalkozások mellett kirándulásra is jutott idő, de megismerkedhettek a hagyományos csomakőrösi forgácskalap-készítéssel is. A tábor ma ér véget.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 22.
Minden idők legjobb védelmi vonala
A második világháború végén, amikor még zajlottak a harcok, a szovjetek katonai szakembereket küldtek a Kárpátokba megvizsgálni: hogyan lehetséges, hogy az Árpád-vonalat sehol nem tudták áttörni? Megállapításuk – ha a történelem későbbi alakulását nem vennők figyelembe – akár büszkeséggel is tölthetne el: végkövetkeztetésük az volt ugyanis, hogy az Árpád-vonal minden idők legjobban berendezett védelmi vonala volt. Hogy ez miként valósulhatott meg, azt mutatja be Kárpáterődítés című könyvében Szabó József János hadtörténész, illetve meséli el rendkívül élvezetes előadásban könyvbemutatóin: tegnap délután Sepsiszentgyörgyön a Tortoma Könyvesházban, ma este Csernátonban, a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban.
Szabó József János legújabb könyve a 2002-ben megjelent Az Árpád-vonal, illetve a tavalyi, A Székelyföld körkörös erődítése 1940–1944 című könyveinek összegzése, több mint két évtizedes kutatómunka eredménye, melyben a történészi munkát – levéltárak, jelentések, harctéri naplók áttanulmányozása – kiegészíti az egykori szemtanúk visszaemlékezésevel. Érdekes, hogy az Árpád-vonal kutatásához éppen háromszéki indíttatással fogott hozzá, ugyanis lapunk néhai főmunkatársa, Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumfilmjét megnézve keltette fel érdeklődését a téma. Azóta személyesen is végigjárta a Keleti-Kárpátok egész hosszán az egykori védvonalat, dokumentálta a még fellelhető védelmi rendszereket, időközben szovjet és román levéltári forrásokhoz is hozzáférhetett – mégis azt mondja, munkája nem tökéletes, továbbra is van kutatnivalója. Tegnapi, mai háromszéki tartózkodását is egykori frontharcosokkal való találkozásokra használja ki.
Hogy hogyan válhatott az Árpád-vonal minden idők legjobban berendezett védelmi vonalává, arról Szabó József János vetített képes előadásban számol be. 1939-ben, német kérésre, a Vereckei-hágóban a magyar hadvezetés megépíti a völgyzárat. Mintaként az akkor legtökéletesebbnek tartott Maginot-vonalat vették, páncéltörő tüzelőállásokkal, nagy bunkerekkel – mint utólag kiderült, teljesen felesleges volt az építkezés, hiszen a hegyi terepen amúgy sem nehézpáncélosok támadására kellett berendezkedni, ráadásul 1940 tavaszán kiderült, a Maginot-vonal sem tökéletes, a német hadsereg nem szemből, hanem ejtőernyősöknek a vonal mögötti ledobásával hátulról törte át könnyedén két helyen is a francia védelmi vonalat. A francia–olasz határon viszont, ahol már nem volt idejük a franciáknak a Maginot-vonal folytatását megépíteni, és csupán futóárkokkal összekötött kisebb bunkerek álltak rendelkezésükre, az olasz hadsereg nem tudta áttörni vonalaikat. A magyar hadvezetés a Maginot-vonal áttörése után megvizsgálta annak gyengeségét, és arra a következtetésre kellett jutniuk, amit Hárosy Teofil hadiműszaki mérnökkari ezredes már régebben közölt tanulmányaiban: csak védekezésre berendezkedve nemhogy háborút, de egy csatát sem lehet megnyerni. Így született meg a magyar találmánynak is nevezhető védvonal elképzelése: az ellenséget el kell vágni az utánpótlástól, hiszen így rendkívül sérülékennyé válik. A Vereckei-hágó völgyzárának folytatásaként a Keleti-Kárpátokban tehát a második bécsi döntés után úgy építették meg az Árpád-vonalat, hogy a járható utak műszaki zárjain nemhogy harckocsi vagy teherautó, de még egy szekér se tudjon áthatolni, a gyalogszerrel vonuló ellenséges katona viszont a hegyek oldalain igenis menjen tovább: lőszer, élelem nélkül soká úgysem bírja, könnyű prédává válik.
Az Árpád-vonal utolsó völgyzára az Ojtozi-szoros. Onnan tovább, Észak-Erdély határán – részint a terepviszonyok okán, részint mert nem mondtak le Dél-Erdély visszafoglalásáról – másféle védelmi rendszert dolgozott ki a magyar hadsereg. Székelyföld védelmére körkörös erődítési rendszert építettek meg, ennek nyomai – a harckocsiárkok, a sok helyen épen maradt bunkerek vagy az 1960-as, 70-es években a román hadsereg által felrobbantottak maradványai – ma is jól láthatóak Sepsiszentgyörgy környékén is, Előpatak felé vagy a Szotyor–Uzon–Lisznyó vonalon. A téma iránt érdeklődők mindezekről bővebben tájékozódhatnak Szabó József János könyveiből, melyek szakmunkák ugyan, mégis rendkívül olvasmányosak, a „civil” számára éppoly érthetőek, mint a szakembereknek.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 22.
Autonómiatörekvések anyaországi szemmel
Egy magyarországi kormánypárti és egy ellenzéki politikus vitatkozott tegnap Kolozsváron a határon túli magyar autonómiatörekvések anyaországi támogatásáról. A Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett pódiumbeszélgetésen Gulyás Gergely, a Fidesz frakcióvezető-helyettese és Schiffer András, az LMP társelnöke osztotta meg gondolatait a kérdésről.
Schiffer András úgy vélte, hogy Magyarország feladta a határon túli autonómiatörekvések támogatását azzal, hogy az értékelvű külpolitikát a pillanatnyi gazdasági érdekek kiszolgálásával helyettesítette. „A kalmárkodásnak alávetett geostratégia azt a látszatot keltette, hogy Magyarország Putyin csatlósa, és ezt Bukarest remekül kihasználja. Ezzel házal Brüsszelben, Washingtonban, ez pedig óriási csapás a határon túli magyarság törekvéseinek” – jelentette ki Schiffer András. Az LMP társelnöke szerint ez azért is rossz, mert a térség országai fokozottan egymásra lennének utalva, csak akkor lenne esélyük a felemelkedésre, ha együttműködnének egy új Európa megfogalmazásában. Gulyás Gergely cáfolta, hogy a kormány letért volna az értékelvű külpolitika útjáról, és méltánytalannak tartotta azt a vádat, hogy nem támogatják a határon túli autonómiatörekvéseket. „Egy ilyen jellegű magyar állami tevékenység 2012 januárja óta a magyar alkotmánnyal is ellentétes lenne” – jelentette ki a fideszes politikus. Azt azonban elismerte, hogy „Magyarországnak nem jó a nemzetközi elismertsége, és ez sok esetben az érdekérvényesítő képessége erejét is mérsékli”. Példaként hozta fel, hogy a kormányoldalnak az Európa Tanácsban a kisebbségi jogok érvényesítése helyett arra kell pazarolnia az energiáját, hogy elhárítsa azt a „Magyarország elleni hadjáratot”, amelyet a MSZP is támogat. Azt is hozzátette azonban, hogy nem kell csodát várni a nemzetközi szervezetektől. Antall József, Horn Gyula és Orbán Viktor első kormánya alatt jó volt Magyarország nemzetközi megítélése, de akkor sem sikerült előbbre mozdítani a határon túli autonómiatörekvéseket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 22.
Jancsó Benedek: Válogatott írások (Székely Könyvtár)
Valamikor az 1980-as évek közepén a szegedi egyetemi könyvtárban rábukkantam egy addig számomra teljesen ismeretlen szerzőre, bizonyos Jancsó Benedekre. Akkor még semmit nem jelentett számomra ez a név. (A magyarországi marxista történészek „kiradírozták” a történésztársadalomból, a nevét sem írták le.
A legújabb, pár éve megjelent historiográfiai összefoglalóban sem szerepel, még említés szintjén sem a neve, pedig nála sokkal jelentéktelenebb történészekről is szó van…) A szerző ugyan ismeretlen volt, ám könyveinek címe rögtön fölkeltette érdeklődésemet: Szabadságharczunk és a dákoromán törekvések és a kétkötetes A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. Jancsó Benedek könyveiből új világ nyílt ki előttem. Megismerhettem Erdély és a magyar–román kapcsolatok történetének korábban elhallgatott sötét oldalát. (Sajnos, nagyon sok kézirata halála után elkallódott.) De ki is volt Jancsó Benedek? A háromszéki Gelencén született 1854-ben. Erdélyi gimnáziumi tanulmányait követően 1878-ban a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen szerzett bölcsészdoktori oklevelet. Már vidéki, pancsovai, aradi tanári időszakában számos irodalmi, nyelvészeti, nyelvtörténeti és nevelésügyi értekezése jelent meg. 1887-től Budapesten középiskolai tanár. Mivel folyamatosan észlelte, hogy a román irredenta veszélyt senki sem veszi komolyan az országban, cselekvésre szánta el magát. 1892-ben fizetés nélküli szabadságot kért, és fél éven keresztül kutatta Romániában a bukaresti kormányok és a magyarországi román iskolák közötti kapcsolatot. Ennek eredményeként született 1893-ban A Daco Romanizmus és a magyar kulturpolitika című röpirata, amely kötetünk első írása.
E röpiratnak köszönhetően 1895-ben végre a megfelelő helyre került: kinevezték a miniszterelnökségen akkor létrehozott nemzetiségi ügyosztály tisztviselőjévé. Ekkor kezdte el alaposabban (román és nyugati források fölhasználásával) tanulmányozni a román nemzetiségi törekvések múltját, kialakulását, a kútfőket vérbeli szaktörténész kritikai érzékével és igazságszeretetével kezelve. Az 1899-ben megbuktatott Bánffy ­Dezső utóda, Széll Kálmán miniszterelnök sajnos nem ismerte föl, hogy milyen veszélyt jelent az „integer” Magyarországra egyes román és délszláv soviniszta politikusok aknamunkája, szervezkedése. Ezért Jancsó Benedek ismét kiadott egy röpiratot (Bánffy Dezső nemzetiségi politikája), melyben közvetve ugyan, de bírálta az új miniszterelnököt – erre válaszként megszüntették a nemzetiségi ügyosztályt, Jancsó Benedek pedig ismét visszakerült az oktatásügybe.
1916-ban bekövetkezett, amitől mindig is óvta hazáját: a románok megtámadták Erdélyt. Ekkor a hadvezetőség engedélyével, egy bizottság tagjaként Bukarestben tanulmányozhatta a román orvtámadás előzményeit, és ennek során sikerült az irredenta mozgalom kulcsintézménye, a Liga Culturală megmaradt irattárát megszereznie, így alapvető forrásokhoz juthatott. Ennek köszönhetően készülhetett el az Erdély és a nagyromán aspirációk című füzete, majd monumentális műve, A román irredentista mozgalmak története (ez utóbbi már csak az összeomlás és a trianoni békediktátum aláírása után látott napvilágot).
Az ún. „őszirózsás forradalom” után aktívan bekapcsolódott a budapesti Székely Nemzeti Tanács munkájába, majd a Kun Béla-féle „kommün” bukását követően részt vett a béke-előkészítő bizottság tevékenységében. Élete utolsó évtizede aktív tudományos és publicisztikai munkával telt. 1921-ben közreadta esszéjét a székelyek történetéről (amelyből múlt heti és mai számunkban közlünk részleteket – szerk.), egy évvel később pedig összefoglalta Erdély 1867-ig terjedő történelmét. Amikor 1927-ben elindult a Horthy-korszak egyik legszínvonalasabb és legfontosabb folyóirata, a Magyar Szemle, abban haláláig rendszeresen publikált. Az itt közölt írásai is jól mutatják, hogy érdeklődése mily szerteágazó volt. Nemcsak a román uralom alá került erdélyi magyarság sérelmeivel foglalkozott, hanem román belpolitikai kérdésekkel is (sőt, elsőként figyelt föl a húszas évek második felében megerősödő erdélyi szélsőbaloldali mozgolódásokra). Alapjában véve szinte minden írásán átsüt az erdélyi magyarság jövőjéért érzett aggodalom, féltő szeretet. (...)
A román nemzetiségi kérdés apostolának munkái, bár 1930-ban elhunyt, időtállóaknak bizonyultak. A kommunizmus évtizedei alatt csak titokban lehetett olvasni alapvető műveit (melyek „sértették a szocialista román nép érzékenységét”), de úgy érzem, hogy az elmúlt negyedszázadban sem vált annyira ismertté – ahogy az ő idejében fogalmaztak volna – a „művelt olvasóközönség” körében, mint ahogy azt megérdemelné. Igaz ugyan, hogy a Jancsó Alapítvány 2011-ben kiadta a Jancsó Benedek emlékezete című tanulmánykötetet, majd 2013-ban egy Jancsó Benedek-breviáriumot, de azt hiszem, még mindig nem olvassák elegen. Itt az ideje, hogy ez megváltozzék!
VINCZE GÁBOR
A kötet megrendelhető vagy megvásárolható a Székelyföld szerkesztőségében (telefon: 0266 311 026) vagy a H–Press lapterjesztőnél.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 22.
Jancsó Benedek: A székelység a[z egykori] magyar állam keleti részében ([Avagy: Miért állunk „csehül”?])
Erdély, geográfiai értelemben véve, délkeleti Ma­gyarország, természeti alakulata szerint a Kárpátok hegyrendszeréhez tartozó magas hegylánctól övezett medence. Egész középső része dombvidék, amelynek átlagos magassága a tenger színe felett 400–500 méter. A Keleti-Kárpátok hatalmas párkányhegység gyanánt északtól, Máramaros havasaitól kezdődően délkeleti irányban az Erdély délkeleti szögletében emelkedő Csilyános hegytömbig húzódik, ahol majdnem derékszög alatt törik meg, és mint déli párkányhegység folytatódik keletről nyugat felé, egészen az aldunai Vaskapuig, bástyafalként választva el Erdélyt a román királyságtól.
Nyugaton a magyar Alföld felé a medencét szegélyező hegyek sora nem olyan határozott választóvonal, mint a keleti és déli határhegység. A hegypárkányzat itt sokkal szaggatottabb és alacsonyabb. A Duna vízrendszeréhez tartozó számos folyó völgyén át járhatóbb is. A nyugat felé folytonosan lankásodó hegyvidék majdnem észrevétlenül megy át a magyar Alföldnek a Tisza folyótól keletre fekvő síkságába. Ezt a 102 787 négyzetkilométer (más adat szerint 103 003 négyzetkilométer) területet csatolta a trianoni békeszerződés a román királysághoz. Ε területen az 1910-es népszámlálás adatai szerint 5 265 000 főnyi lakosság él, amelyből a 2 800 000 főnyi románsággal szemben 1 705 000 magyar, 560 000 német, 54 000 szerb és 146 000 tót, horvát, bolgár stb. más nemzetiségű lakosság él, mégpedig nemcsak elszórt kisebb nyelvszigetek alakjában szorítva be a románság közé, hanem igen jelentékeny nagyságú összefüggő tömegekben is, hiszen a magyar etnikumnak második nagy területe éppen Erdélynek keleti sarkában, a Maros, az Olt és a két Küküllő folyó felső folyásának termékeny völgyeiben, az úgynevezett Székelyföldön, Háromszék, Csík, Udvarhely és Marostorda vármegyékben van. Ε területen tömör egységben több mint félmillió magyar él, csakis a terület szélein vegyülve román lakossággal.
A székelységnek egy másik 45–50 000 főnyi tömege nyugat felé Erdélynek majdnem a közepén, az Aranyos folyó alsó folyásának termékeny síkságán, a hajdani Aranyosszékben, a Nagyenyed, Felvincz, Toroczkó, Torda és Gyéres között fekvő területen él. Ezt, a két területen lakó magyarságot nevezik székelynek, amely egyik törzse a magyarságnak, s amely ez országrész történetében egészen napjainkig igazán jelentékeny és előkelő politikai szerepet játszott. Erről az etnikai és politikai tényről az ententhatalmak békét diktáló párisi főtanácsának is tudomása volt, amennyi­ben a Romániával kötött békeszerződés I. fejezetének 11. §-ába beiktatta, hogy „Roumanie agrée d’accorder sous le contrőle de l’État roumain, aux commu­nautés des Secklers et des Saxons en Transylvanie l’autonomie locale en ce qui concerne les questions religieuses et sco­laires”. (Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székelyek, szászok közületeinek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben önkormányzatot engedélyez.) Gustave Le Bon, a francia tudományosság egyik világszerte legismertebb és legtiszteltebb képviselője 1916-ban Enseigments psicholigiques de la guerre Européenne címmel egy könyvet írt, amelynek 107. lapján a következőket írta: „La Transsylvanie compte 1 540 000 Roumains contre 380 000 Hongrois, 560 000 Tchèques, 234 000 Allemands et 54 600 membres de nationalités diverses”. (Erdélyben 1 540 000 román van 380 000 magyarral, 560 000 csehvel, 234 000 némettel és 54 000 más nemzetiségű lakossal szemben.) Le Bon szerint Erdélyben tehát 560 000 cseh lakik. Mi lehet a magyarázata a nagy tudós e tévedésének? – Semmi egyéb, mint a román politikusok, tudósok és hírlapírók által régóta divatba hozott következő megtévesztő statisztikai fogás: hogy Erdélyben a magyarság száma, szemben a románságéval, mentől kisebbnek tűnjék fel, az Erdély néprajzi viszonyait nem ismerő külföldi olvasó megtévesztése végett a székely vármegyék lakosságát a német nyelvből kölcsönzött sekler név alatt mindig elválasztják Erdély többi magyar lakosságától. Le Bon abban a forrásműben, amelyet használt, különválasztva látván az 560 000 seklert a 380 000 hongrois-tól, valószínűen úgy vélekedett, hogy miután abban a sekler világosan meg van különböztetve a hongrois-tól, nem lehet sem magyar, sem német fajú nép, tehát okvetlenül szlávnak kell lennie. Miután a világháborúban a csehek nagy szimpátiákra tettek szert a franciáknál, ezt a seklernek nevezett 560 000 főnyi, bizonytalan nemzetiségű népet megtette csehnek. A külföldi közvéleménynek a székelyekre vonatkozó kevés tájékozottságát a román politikai írók propagandacéljaiknak előmozdítása érdekében tudományos színezetű történeti hamisítás segítségével is igyekeznek kizsákmányolni. Ε tekintetben Jorga Miklóst*, a bukaresti egyetem tanárát tekinthetjük úttörőnek. Acte românesti din Ardeal etc. címmel 1916-ban kiadott könyvének bevezető részében bizonyos etnikai: testi és lelki sajátosságokban, továbbá társadalmi berendezkedésekben és jogi intézményekben megnyilvánuló hasonlóságokat igyekezett minden elfogadható komoly ok vagy bizonyíték nélkül megállapítani a székelyek és a románok között csak azért, hogy később bátran hirdethesse és a tájékozatlan külföldi közvéleménnyel elhitesse, hogy a székelyek tulajdonképen elmagyarosodott románok. Ennélfogva nem is tekinthetők igazságtalan erőszakosságnak az elrománosításuk érdekében életbeléptetendő intézkedések, mert ez intézkedések következtében nem történik semmi egyéb velük, mint hogy egyszerűen, habár némi douce violance-szal (szelíd erőszakkal – szerk.) ismét románokká lesznek, mint aminők századokkal ezelőtt voltak. Ε kis tanulmánynak nincs más célja, mint a külföldi érdeklődő közvéleményt a valósághoz és a történeti igazsághoz híven megismertetni a székelységgel, a magyarságnak ez értékes és igen nagy történeti múlttal bíró egyik legtősgyökeresebb ágával, amely Erdélyben mindig a legerősebb képviselője volt a magyar nemzeti törekvéseknek. (1921)
Nicolae Iorga (1871–1940), az egyik legnagyobb hatású, legtermékenyebb román történész és politikus. 1894-től tanított a bukaresti egyetemen, 1911-től akadémikus. Az ún. régi típusú nacionalizmus képviselője volt, 1907-től 1938-ig parlamenti képviselő, 1931–32-ben miniszterelnök.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 22.
Őszi szonáta – Beszélgetés Farkas Ibolya színművésznővel
A cím láttán sok embernek Ingmar Bergman számos nemzetközi elismeréssel, díjjal jutalmazott filmje, az 1978-ban készült Őszi szonáta jut az eszébe. A forgatókönyvből színpadi produkció lesz, a Soproni Petőfi Színház mutatja be a rövidesen kezdődő új évadban. Az igazgató-rendező, Pataki András állítja színpadra a darabot, az egyik főszerepre Farkas Ibolya marosvásárhelyi művésznőt kérte fel. Ebből az alkalomból kerestük fel otthonában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának örökös tagját.
– Úgy képzelem, hogy évről évre az új évad közeledtével akaratlanul is egyfajta várakozás, energiákat mozgósító izgalom kezd úrrá lenni a színészeken. Valami hasonlót érez ön is most, hogy itt ez az újabb szép feladat?
– Ami a kérdés első felét illeti, esetemben nem érvényes, mert sajnos a vásárhelyi színház számomra egyre távolabbi. Mind kevésbé van jelen az életemben. Nem igazán törődik azzal, hogy foglalkoztat engem vagy sem, így engem sem foglalkoztat, hogy játszom-e ebben a társulatban. Másképp volt, amikor még aktív színésznő voltam. Ez pedig most megint egy teljesen más, nagyon jóleső érzés, a szakmai hiúságomat, önérzetemet, megbecsülésemet jelző feladat. Két éve tudom, hogy sor kerül rá. Nem meglepetésként ért, mióta felmerült, foglalkoztat ez a lehetőség. Soha nem voltam biztos benne, hogy valóban eljátsszuk valamikor, de most eljött a pillanat, konkrét feladattá vált. Nagyon örülök neki, izgalmas dolognak és nagy kihívásnak tartom.
– Mi benne a legnagyobb kihívás?
– Talán az, hogy nem itthon próbálok, hanem külföldön, egy más társulatban, magamra hagyva.
– De nem teljesen ismeretlen helyen.
– Nem, mert Sopronban már előadtam a Börtönnaplót, az ottani közönség egy része már ismer. Ismerős a leendő közvetlen partnerem is a soproni társulatból. Pataki Andrással, a színház igazgatójával és az előadás rendezőjével pedig nagyon jó kapcsolatot ápolunk. Tulajdonképpen ennek köszönhetem a meghívást. Ő itt végezte a rendező szakot a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen néhány évvel ezelőtt. Sok előadásban látott, bízik a színészi képességeimben.
– Azért is különleges ez a feladat, mert a darab a legendás Ingmar Bergman nevéhez fűződik, sokan emlékeznek nagy sikerű filmjére, az Őszi szonátára, a forgatókönyvét Oscar-díjra jelölték, abból készült a mostani színpadi változat. A filmben szereplő nagyszerű színészek, Ingrid Bergman, Liv Ullmann alakítását sem felejtettük el. Izgalmas lehet egy ilyen feladatnak a részese lenni.
– Így van. Ingmar Bergman különben is az egyik kedvenc filmrendezőm, mindig csodáltam az alkotásait. Amikor a színművészeti egyetemen elkezdtem tanítani, az első évfolyamommal már a második évben Bergman forgatókönyveihez nyúltam, és onnan választottam jeleneteket. Sokan meg is lepődtek, hogy diákokkal próbálom megszólaltatni Bergmant?! Én viszont hatalmas lehetőséget láttam benne, pontosan azért, mert a mélylélektan kemény ismerője. És a leendő színészek számára nagyon fontos, hogy olyan lelki mélységekkel ismerkedjenek meg, amilyenek a Bergman-filmekben tapasztalhatók. Azóta is többször foglalkoztunk vele a főiskolán, próbálkoztunk jelenetekkel vizsgaelőadásokra. Most végre egy régi vágyam válik valóra, és örülök, hogy ha nem is filmdrámában, de színpadon alakíthatom az egyik különleges drámai egyéniséget. Az Őszi szonáta regényként nem jelent meg, forgatókönyvként írta meg Ingmar Bergman, nyilvánvaló, hogy a színpadi változat nem lehet olyan, mint a film, annak a sajátosságait a színpad nem tudja követni, nem is szabad ilyesmivel próbálkozni. A dramaturg által feldolgozott variánssal még nem találkoztam, de a lényeg nem változhat. A színpadi helyzetek, a dialógusok nyilván másképp alakulnak, alig várom, hogy megismerjem a színművet, és belekezdjünk a munkába.
– Hangsúlyozta a szerző és munkáinak mélylélektanát. Úgy tűnik, mintha erre a darabra lett volna egyfajta felkészülés Az ajtó, Szabó Magda műve és az abban játszott kiváló főszerep. – Pontosan. Én nagyon szeretem ezeket a bonyolult, összetett jellemeket, amilyen Emerenc is volt, és amilyen ez a híres zongoraművésznő, Charlotte a filmben. Ingrid Bergman alakította nagyszerűen, ez volt a két híres Bergman egyetlen közös munkája. A másik főszerepet a filmes produkcióban Liv Ulmann játszotta. Anya és lánya közötti nagyon furcsa, különleges kapcsolat boncolgatása a dráma, vergődés amiatt, hogy nem képesek a szeretet kinyilvánítására. Ez mély sebeket okoz mindkettőjüknek, sokéves szünet után ki kell beszélniük magukból mindazt, ami a szeretetteljes, normális anya–lány viszony akadálya. A filmregény elején ellenszenvesnek tűnhet Charlotte, de aztán a továbbiakban, amikor kiderül, hogy ő is legalább annyira sérült lelkileg, mint a lánya, ez változik, rokonszenves, szeretetre vágyó és arra méltó személyiségként teljesedik ki. A színpadi változatban sem lehet másképp.
– Mennyiben nehezíti a feladatát az, hogy a soproni előadásukban nem összeforrott csapat játszik, minden színész máshonnan érkezik?
– Ez különleges dolog, csak a lányomat játszó soproni kolléganőt ismerem, de őt sem láttam soha színpadon. Mindkét szerep rendkívül igényes, hatalmas női szerep, nagyon fontos, hogy milyen kapcsolatot tudunk teremteni egymással. Remélem, hogy a közös munka eredményes lesz, és sikerül egymásnak olyan labdákat adnunk, hogy a másik is vissza tudja ütni. Majdnem két hónapos a próbafolyamat, augusztus 26-án kezdjük, és október közepén lesz a bemutató. Bérletes előadásaink lesznek Sopronban, majd Budapesten a Magyar Színházban is játsszuk ugyancsak bérletben, előadjuk Zentán is, onnan érkezik az egyik férfi kolléga, a másik komáromi színész. És úgy értesültem, hogy a bécsi közönségnek is bemutatjuk majd. Pataki András azt is közölte, hogy jövőre is műsoron marad egy másik soproni helyszínen.
– Vásárhely kimaradt a felsorolásból, pedig jó lenne itt is látni az előadást. Talán valamikor ez is összejön. Azt viszont tudom, hogy elutazása előtt van még egy kedves feladata.
– Igen, nagyon kedves számomra ez a feladat. Pillanatnyilag talán jobban is foglalkoztat, mint az egész soproni kirándulásom. Végre teljesül vágyaim netovábbja: Kolozsváron is eljátszhatom a Börtönnapló című előadásomat, és nem is akármilyen körülmények között. A sokadik érettségi találkozóm alkalmával merült fel, hogy ezt az előadásomat bemutatom a volt osztálytársnőimnek, és a volt iskolánk jelenlegi igazgatója, aki egyik szervezője a Kolozsvári Magyar Napoknak, kapva kapott az alkalmon, beiktatták a Börtönnaplót a nagy rendezvény programjába. Augusztus 23-án, vasárnap délután 5 órakor adom elő az Apáczai Csere János Iskola dísztermében.
– Tényleg eseményekben gazdag hetei következnek, sok sikert kívánok, művésznő!
– Köszönöm, jól jön az ilyesmi, mert ahhoz, hogy a szellemi és fizikai képességeimet megőrizzem, a színházra nagy szükségem van. Az ember nem lehet proféta a saját hazájában, de öröm, hogy vannak még színházak, ahol néha eszükbe jutok.
N.M.K.
Népújság
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 22.
(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
A Vásárhelyi Forgatag könyves rendezvényei sorában augusztus 27-én, csütörtökön 11 órai kezdettel kerül sor a Teleki Téka udvarán egy jelentős új kötet bemutatójára. Előzetesként nyújtunk ízelítőt a kiadványról.
(A marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, a Magyar Művészeti Kar szervezésében tartott Sütő András-konferencia előadásai. Szerkesztette: Lázok János. Megjelenik a POLIS és az UARTPRESS közös kiadásában.)
Dávid Gyula Előszó (részlet)
Az előadók egy (tegyük mindjárt hozzá: nagyobbik) része magával a Művel, annak különböző aspektusaival foglalkozott, érdemben gazdagítva a róla mindeddig kialakult képet. Több előadó is témájául választotta a Sütő pályáján is korszakhatárt jelentő Anyám könnyű álmot ígér által megtestesített önrevíziót, a könyv eszmei-poétikai tartalmát; a közösség sorsával való írói azonosulás módozatainak és eszközeinek vizsgálatát; a mű helyének kijelölését az erdélyi "otthonirodalom" történetében. Fontos adalékok kerültek nyilvánosságra a hetvenes-nyolcvanas évek irodalmi eseményeit a hátteréből olykor meghatározó Securitate szerepéről egyes Sütő-művek sorsának alakulásában; a drámáknak/előadásoknak az értelmezésre is visszaható közönségrecepciójáról, s külön a Kálvin-dráma egyházi megítéléséről; újszerű értelmezések hangzottak el Sütő és kortársai (olykor inkább személyes, olykor irodalompolitikai következményekkel járó) viszonyáról. Hallhattunk – és olvashatunk a kötetben – előadást a Sütő-mű recepciójáról az angol nyelvterületen.
Fontos hozadéka volt a konferenciának az a néhány előadás, amely meggondolkodtató adatokat és véleményt tárt elénk az életmű várható sorsáról a "digitális világban", úgyszintén azok is, amelyek – az írói hagyaték sorsának összefüggésében – egy, a Mű tudományos feldolgozása szempontjából nélkülözhetetlen kritikai kiadás lehetőségeiről illetve feltételeiről értekeztek.
A konferencia néhány előadásában azonban Sütő András személye – és esetenként az életmű egyik-másik darabja – inkább apropójául szolgált irodalmon kívüli kérdések felvetéséhez: felvetésre került Sütő András 1945 utáni, 1956-os, az 1980-as évekbeli illetve 1989 utáni közéleti szereplése, szerepvállalásainak egy-egy (pozitív vagy negatív megítélésre alkalmas) mozzanata, sőt elhangzott ezek összefüggésében a Mű esztétikai értékeit is megkérdőjelező elemzés is.
Ez utóbbiak túlmutatnak a Sütő-mű támasztotta kérdőjeleken, s bennük tulajdonképpen az egész 1945 után élt és szerepet játszott romániai magyar értelmiség számláltatik meg és találtatik híjával.
Vállalható volt-e e nemzedék számára a betagolódás a kommunista rendszerbe és ideológiába? Igazolható-e az a szerep, amelyet azokban az évtizedekben vagy az évtizedek bizonyos szakaszaiban vállalt és betöltött? Nem lenne-e elvárható, hogy Sütő – vagy bárki más abból a nemzedékből – "őszintén", "önkritikusan" nézzen szembe múltjával? Összeegyeztethető-e a Műben foglalt üzenet, állásfoglalás a "be nem vallott" vagy csak részlegesen bevallott múlt-tal?
Ezek a kérdésfeltevések – az apropótól függetlenül – arra figyelmeztetnek, hogy erdélyi magyar közösségünk múltjában vannak kibeszéletlen dolgok, amelyekkel ideje lenne szembenézni. Bízunk benne, hogy a Sütő-konferencia egy ilyen szembenézésnek is előkészítője lehet.
(Demény Péter: Sütő András nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata)
1989 előtt egy kimondatlan szerződés létezett író és olvasó, színház és közönség között. "Én tudom, hogy erről muszáj beszélned, és tudom azt is, hogy tulajdonképpen miről beszélsz" – valahogy így lehetne lefordítani ennek a biankó szerződésnek a láthatatlan sorait. Látszólag minden művészet lényege ez, hiszen az alkotás soha nemcsak arról beszél, nem egyszerűen arról, hanem azáltal másról is, és ez a más a fontosabb, valójában azonban éppen attól fosztja meg a művészetet, ami nélkül nem létezne: a rejtélytől. […] Nos, a romániai magyar közönség bámulatos nagyvonalúsággal be tudott helyettesíteni mindent. Egészen egyértelmű volt, hogy a tronkai vencelek a román kommunista államot képviselik, Kolhaas Mihály és főleg Nagelschmidt pedig a lázadni vágyó, kétségbeesett erdélyi magyarságot; hogy Kálvin idővel Ceausescuvá válik, Szervét viszont megmarad "a mieink" közül valónak; hogy Dávid Ferenc a tiszta besúgott, Socino pedig a mocskossá lett, bár okos besúgó. A küszködés az életben és az életnek maradt (volt belőle elég, nem vitás) – a művészetnek a megfejtés jutott, egyfajta nehezen kiérdemelt megkönnyebbülésként. Márpedig ez, ismétlem, nem gyümölcsöző hozzáállás.
(Lőrincz D. József: Sütő András és az igazmondás)
A kommunizmus legfőbb bűne nem az volt, hogy kényszerítette az embereket, hanem az, hogy pervertálta is őket. A mai visszaemlékezésekben persze mindenki arról beszél, hogy elítélte a "kommunizmust", de akkoriban a gyors karrier, a pozíció számos ember számára egy elérhető cél volt, amelyért hajlandóak voltak küzdeni, és akár erkölcsi "áldozatokat" hozni. A sikeres emberek pedig igen gyakran modellekké váltak más emberek számára. Ne feledjük, Sütő kapcsán egy egész generációról beszélünk.
A másik rendet, amelynek meg kellett felelni, amelynek a nyugtalanító visszajelzéseit a hetvenes évek második felében már egyre nehezebb volt elhessegetni, és amelyek egyre súlyosabb egyéni döntéseket követeltek, a saját közösség világképe és értékvilága képezte. Vagyis az elsődleges szocializáció során elsajátított alapvető értékek, amelyek szerint az élet során a "tisztesség", a "jóérzés", az "emberség" kell vezéreljen; továbbá, a kibocsátó közösséghez a siker csúcsán is ragaszkodni kell. Ez a rend pedig a hivatalos értékvilág legnagyobb ellensége volt.
(Lázok János: Utószó helyett, részlet)
Vállalt indítékom volt a Sütő András- műhelykonferencia témaköreinek megtervezésekor olyan irodalomtörténeti megvilágításba helyezni az alkotó munkásságát, amely a műveknek az egykori, helyi és aktuális mondanivalóin túlmutató egyetemes művészeti üzenetét emeli ki. Ha az életmű legjelentősebb teljesítményeit nem akarjuk érinthetetlenül elhelyezni az első értelmezések dísztárolójában és ünnepi albumaiban, tudomásul kell/kellene végre vennünk a kommunista diktatúra idején rögzült, egyértelműen ideologikus befogadói elváráshorizontok megváltozását is. Abban az új politikai- társadalomtörténeti helyzetben, amikor a kisebbségi közösség érdekérvényesítése, illetve az irodalom szerepe alapvetően megváltozott, a fiak generációja után lassan már az unokák nemzedéke veszi át az apák és nagyapák örökségét. Sütő András munkássága kapcsán az ő számukra új jelentések keresésének lehetőségét kell megnyitni, amelyek szakmai érdeklődésüket élővé tudják tenni, ezáltal pedig új és kritikus szellemiséggel töltik fel az életmű értelmezését. Konferenciánk bevallott szándékkal erre tett kísérletet.
Ilyen szempontból izgalmas szellemi kihívásként fedeztem fel a konferencia egyik előadásában (lásd kötetünkben) annak az alkotáslélektani paradoxonnak a kifejtését, amelyet a szerző (Szász László) a Sütő-életmű – kiemelten a Csillag a máglyánvonatkozásában – az "önkritika és az önrevízió művészi gesztusaként" határoz meg. Gondolatmenete szerint a dráma konfliktusa tulajdonképpen paradox szerkezetű énprojekció: a konfliktus kifejtésében "elárulja magát az ihlet állapotában elrejtőző alkotói identitás, Sütőnél sajátos Janus-arc, Kálvin és Szervét összegyúrva." Szász László olvasatában a személyiség belső feszültségeinek ez a megkettőzött kivetítése a szerzői alapélményt nem mimetikus jellemekben fejezi ki, hanem egymásba áthatoló, megszemélyesített lírai képmásokban, következésképpen ezek harca "az alkotó identitásának ellentmondásairól, rejtőzködő attribútumairól is vall… Én-tapasztalatait és társadalmi-történelmi felismeréseit Sütő András két, ellentétes személyiségtípusnak osztotta ki a drámában" (v.ö. Szász i.m. 124, 126.).
A Sütő-életmű újraértelmezésének arkhimédészi pontját jelöli ki ez a gondolatmenet Szász László dolgozatában. Az újragondoló- újraértelmező erőfeszítések legtöbbet ígérő tendenciája feltehetően ennek az ambivalenciának az árnyalt kifejtése lehet: a kutatás remélhetően ennek révén tud majd igazán újat mondani az életműről. Az alkotói világkép hetvenes évekre eső paradigmaváltásának ez a dialektikus megközelítése végre tisztázhatná, hogy a szerző hatalomközeliségének előzetes indítékai és tapasztalatai hogyan függenek össze Sütő közéleti állásfoglalásainak hatalomkritikájával, illetve az ehhez elválaszthatatlanul kapcsolódó művek latens önkritikájával. Külön konferencia tárgya lehetne azoknak az eltéréseknek az összehasonlító elemzése, amelyek alapján e hatalomkoncepció markánsan különbözik a Székely János drámáiból kirajzolódó hatalomvíziótól.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. augusztus 22.
Légy emberbecsülő, tisztességtudó, becsületes
A Szent István napi aradi megemlékezés, csütörtökön, a minorita templomban megtartott délutáni ökumenikus istentisztelet után a Jelen Házban folytatódott. Jó ötletnek bizonyult, hisz a nagyterem (amely zsúfolásig megtelt), meg a jókora fedett terasz egy esetleges eső elől is jó menedéket biztosított volna. Bár lógott a lába, eső, szerencsére, nem esett.
A köszöntők sorát Faragó Péter megyei RMDSZ-elnök nyitotta meg, és Bognár Levente, Arad alpolgármestere folytatta – mindketten a nap jelentőségére és fontosságára, valamint a magyarság összefogásának szükségességére emlékeztettek. Czernák Ferenc Nagy Gáspár Symphonia Ungarorum című, Szent István király és Gellért püspök emlékezetének ajánlott versét adta elő (amelyet aznap délben Temesváron, a Milleniumi templomban is elszavalt), majd Fekete Károly mondott beszédet (osztotta meg „egy népét, nemzetét, hazáját rajongva szerető ember gondolatait”) a nemzeti ünnepen.
1083. augusztus 20-tól, a király szentté avatásának pillanatától indulva Istvánt a kegyes uralkodó, a szigorú államalapító, a törvényteremtő és törvényhozó, a véreskezű, a bölcs, a befogadó, keresztény uralkodó, a magyarság megtartója, az európai vezérfogalmak mentén állította hallgatósága elé. Részletesebben is kitért a Szent Jobbra és a sokat idézett, emlegetett (Imre fiához írt) Intelmekre, majd így fejezte be: „Azt írja István király, háta mögött egy pogány évezreddel: Sis honestus. (…) Ma így fordítjuk: Légy becsületes.
Egy keresztény, sokat szenvedett ezredév van mögöttünk.
Előttünk: ki tudja?
De egy biztos: jövőnk, magyar jövőnk csak úgy van, csak úgy lesz, ha megtartjuk Szent István atyai intelmét:
Sis honestus.”
A megemlékezés a Himnusz eléneklésével zárult, majd a Jelen Ház teraszán egy szendvics, pohár bor, sör mellett találkoztak, beszélgettek, sőt nótáztak (ki más lehetett volna a „vezérénekes”, mint Bognár alpolgármester?) az aradi magyarok.
A sikeres napot az RMDSZ megyei szervezete az Arad Városi Kulturális Központ, a Szabadság-szobor Egyesület és a Communitas Alapítvány támogatásával szervezte.
A megyei RMDSZ-szervezet köszönetet mond mindenkinek, aki a megemlékezés sikeres lebonyolításához hozzájárult.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2015. augusztus 22.
Erdély szívében kóstolhatták a Kárpát-medence kenyerét
Szent István-napi Néptánctalálkozó 17 kisebbségi néptáncegyüttessel
Nem maradhatott el az égi áldás a 6. Kolozsvári Magyar Napok ötödik napján, a keresztény magyar államalapítás, Szent István király ünnepén sem, de ez senkit sem riasztott el attól, hogy megkóstolja a nemzeti összetartozás kenyerét, vagy attól, hogy részt vegyen a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány és Szarkaláb Néptáncegyüttes által szervezett nemzetközi néptánctalálkozón.
A Kárpát-medence rekordméretű kenyerét a Szolnoki Művésztelepen dagasztották és sütötték a sepsiszentgyörgyi Diószegi László pék vezetésével. A negyedtonnás ünnepi székely pityókás cipóba került még alföldi búza, kárpátaljai forrásvíz és vajdasági kovász is. „Jó szívvel és szeretettel hoztuk a kenyeret Alföld szívéből Erdély szívébe” – mondta Kovács Sándor, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Közgyűlés elnöke. Hozzátette: csak akkor lehet erős a magyar nemzet, ha tagjai összefognak, és a nemzeti összetartozás kenyere éppen ennek az összefogásnak a szimbóluma.
D. I.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. augusztus 22.
Huszonöt „kivégzés” fekete-fehéren, a Királynői többesen
Sakkdélután Polgár Judittal a 6. Kolozsvári Magyar Napokon
A Kolozsvári Magyar Napok keretében első ízben rendeznek Erkel Ferenc Sakknapokat, s rögtön elsőre nem is akármilyen meghívott jött el a kincses városba: az előző napi nemzeti ünnepen Budapesten, a Sándor-palotában a legnagyobb magyar állami kitüntetést – társbérletben Eötvös Péter zeneszerzővel –, a Szent István-rendet átvevő Polgár Judit.
A versenyzéstől visszavonult sakkozó számos rekord birtokosa, és nem is vált meg teljesen a 64 mezőn játszott küzdelmektől, hiszen jelenleg ő tölti be a magyar férfi válogatott szövetségi kapitányi szerepét. A legifjabb Polgár-lány kellemes beszélgetésen vett részt a János Zsigmond Unitárius Kollégium Dávid Ferenc aulájában, utána pedig Királynői többes néven szimultánt is adott: 25 ellenfél ellen állt ki a Felvinczi György díszteremben lebonyolított rendezvényen, és nem talált legyőzőre. Az I. Kolozsvári Erkel Ferenc Sakknapok ma az amatőr nyílt rapid sakkversennyel zárul.
PÓKA JÁNOS ANDRÁS
Szabadság (Kolozsvár)
2015. augusztus 22.
Összefogást sürget Kolozs megye három magyar pártja
Nyilvános politikai premieren vehettek részt pénteken a 6. Kolozsvári Magyar Napok keretében a Farkas utcai sokadalomban felállított Part-sátorban: a három magyar párt Kolozs megyei vezetői ültek asztalhoz, hogy Szilágyi Szabolcs újságíró (Kolozsvári Rádió) moderálásával, a jövő évi választások jegyében, a magyar közösség által oly régóta várt együttműködés kilátásairól folytassanak eszmecserét. Csoma Botond (RMDSZ), Keizer Róbert (Magyar Polgári Párt) és Soós Sándor (Erdélyi Magyar Néppárt) egyetértettek abban, hogy az eddigi politikai „árokásást” az összefogásnak kell felváltania.
Szilágyi Szabolcs rögtön az elején a lényegre tapintva kérdezett: lesz-e folytatása ennek a mostani beszélgetésnek? Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke nyitottságát emelte ki, illetve azt, hogy nagyon fontos, ki mit hoz a partnerségbe. Az EMNP-vel voltak nézeteltéréseik, de azok nem áthidalhatatlanok – fejtette ki a politikus.
Keizer Róbert, az MPP kolozs megyei szervezetének elnöke kifejtette: ez nem kezdet, hanem folytatás, hiszen ők az RMDSZ-szel már tárgyaltak. Az EMNP megyei elnöke, Soós Sándor pedig úgy vélekedett, hogy jómaga is hisz a folytatásban, kiemelve: így, hármas felállásban még nem ültek asztalhoz.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. augusztus 22.
Valós és elképzelt városok találkozása
Bemutatták a Korunk–Komp-Press legújabb kötetét
– Körülbelül egy év alatt készült el a könyv, a szövegek azonban több évtized termékei. Kós Ká­roly írása például, amely először jelenik meg kötetben, körülbelül ötven éve született – hangsúlyozta Kántor Lajos irodalomtörténész csütörtökön délután a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, a Korunk–Komp-Press gondozásában frissen megjelent Valahol van egy város című antológia bemutatóján.
Mint mondta, a kiadványban több olyan szöveg is olvasható, amelyek főként az utóbbi években láttak napvilágot a Korunk hasábjain; a törzsanyag viszont egészen új, és a Lászlóffy Aladár verse által ihletett gondolat jegyében született. Negyvenhárom író – Kós Károlytól Dragomán Györgyig – valós és elképzelt városát ismerhetjük meg a könyvben, derült ki a rendezvényen, ahol az írások egyfajta kiegészítéseként városélményeikről, városértelmezéseikről mesélt a jelenlévő négy szerző: András Sándor, Csapody Miklós, Markó Béla és Kelemen Hunor.
András Sándor költő, irodalomtörténész és -kritikus megannyi városban élt már, köztük Szegeden, Oxfordban, Londonban és Los Angelesben is; otthonosan érzi magát Kolozsváron, mint mondta, séta közben ezúttal is volt alkalma meggyőződni arról, hogy Budapest után a második legjobb magyar városban van. – Az utcák, a forgalom bonyodalma, a könyvesboltok, kávézók, a levegő mind-mind hozzájárul ehhez, ezen felül pedig jelentős kulturális városa Kolozsvár a világ ezen részének – hangsúlyozta. Úgy véli, amikor az ember jól megismer egy várost, rájön arra, hogy az voltaképpen sok város, csak kellő időre és türelemre van szükség.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
2015. augusztus 22.
Végre, Arcadia!
Jóleső érzés töltött el, amikor a hatodik Kolozsvári Magyar Napok programfüzetéből tudomást szereztem az Arcadia vonósnégyes – Ana Török (I. hegedű), Răsvan Dumitru (II. hegedű), Traian Boală (brácsa) és Török Zsolt (cselló) – fellépéséről. Az együttes közel tízéves, töretlen ívű sikertörténetét figyelembe véve épp ideje volt, hogy ez a kamaraegyüttes a magyar napokon is fellépjen.
A telt házas eseményen a vonósnégyes repertoárja némiképp igazodott ahhoz, hogy ezen a koncerten nem csak vájt fülű zenetudoroknak és a komolyzene megszállottjainak játszanak, hanem olyanoknak is, akik számára a klasszikus és ezen belül a kamarazene az újdonság erejével hat. J. Haydn B-dúr vonósnégyese op. 1. Nr. 1. és F. Mendelssohn-Bartholdy f-moll kvartettje op. 80 ugyanis elsősorban dallamosságával fogja meg a hallgatóság figyelmét. A koncert utolsó műsorszáma, Bartók Béla: Román népi táncok című műve (Dan Variu átiratában) mostanra a közérthető és bárki által „fogyasztható” művek közé sorolandó.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
2015. augusztus 22.
Rendszerváltás – negyed évszázad távlatából
A közép és kelet-európai országokban lezajlott rendszerváltozásról szervezett eszmecserét a Sapientia EMTE. A Kolozsvári Magyar Napok keretében sorra került beszélgetésen Varga Norbert politológus, egyetemi tanár (NyME), Zsebők Csaba történész, Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár (BBTE), Toró Tibor politológus, egyetemi tanár (Sapientia) vett részt.
Mennyire és miért volt más a magyarok helyzete, miben különbözött Magyarország a szovjet tömb többi államától? – minderről Varga Norbert beszélt, kiemelve e folyamat fokozatosságát. A 60-as, 70-es évek életszínvonal-növekedése, és ennek megtartása „minden áron” az akkori politikai vezetésnek 1956 megismétlődésétől való félelmén alapult. A „gulyáskommunizmus”, a „legvidámabb barakk” időszaka ez Magyarországon, egy élhetőbb, puhább diktatúráé. Ennek az életszínvonalnak a fenntartásához azonban Magyarország kénytelen volt hatalmas külföldi hiteleket felvenni, a 80-es évek végére az ország súlyosan eladósodott, az állampárt nem tudta megfékezni a gazdasági hanyatlást, ez pedig a jóléti Kádár-rendszer legitimációjának végét jelentette. A rendszer fenntartásához egyre nagyobbá vált a Nyugattól való függés, a nemzetközi pénzügyi szervezetek viszont egyre szigorúbb feltételeket támasztottak a nyugati normák átvételére, a piacgazdaságra való áttérésre. Az állampártban megjelenő reformerek Kádár Jánost, az MSZMP főtitkárát 1988-ban leváltották, ezt követően felgyorsult a rendszer, a párt „önfelszámolása”, a Kádár után Grósz Károly vezetett munkáspárt 1989 októberében saját magát szüntette meg. A politológus példanélkülinek nevezte a szovjet tömb országai viszonylatában, hogy Magyarországon az MSZMP számított a reformfolyamatok motrának, máshol ugyanis elképzelhetetlen volt, hogy az állampárt átadja a hatalmat a kormánynak. Elsősorban az értelmiség köreiből létrejövő ellenzéki csoportosulások 1987-ben létrehozták – újraalakították – a pártokat, jóllehet erre akkor még nem is léteztek törvényi keretek.
Varga beszélt a magyarországi rendszerváltás egy másik tulajdonságáról is: ennek az átmenetnek a társadalmi legitimációja meglehetősen gyenge, ami ennek a váltásnak az elitista jellegével magyarázható. A társadalom, a „tömegek” lényegében csak passzív szemlélői voltak a folyamatnak, aminek később súlyos következményei voltak – vélekedett.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. augusztus 22.
Communitas-sátor: kicsiknek is akad szórakoznivaló
Zajlik az élet szerdától a fesztiválutcában, mindentől – vagyis az időjárás szeszélyétől is függetlenül. Többek között a Communitas-sátorban a kicsiknek kínálnak szórakozási lehetőséget, míg a Communitas Alapítvány szervezésében komoly témákra várják a közönséget. Vasárnap 17 órától Kolozsvár, a magyar kultúra fellegvára címmel szerveznek beszélgetést, Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnökének a moderálásával. Meghívottak: Kelemen Hunor RMDSZ elnök, Pozsony Ferenc akadémikus, Tonk Márton, a Sapientia EMTE kolozsvári kara dékánja, Sipos Gábor EME elnök, Szilágyi István író, Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője, Koós Ferenc vállalkozó.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. augusztus 22.
Magyarlóna: tábor a cserkészet 25 éves fennállásának évfordulójára
Kolozsvár mellett, Magyarlónán ünnepelték meg augusztus 14. és 25. között az újjáéledt erdélyi cserkészet 25 éves fennállását egy nagyszabású, változatos és gazdag, közös cserkésztáborban.
A Romániai Magyar Cserkészszövetség sajtóközleményében rámutat: a tábor egy hatalmas időutazásra hívta résztvevőit a magyar történelem időtengelyén, hiszen a szervezett programok révén visszautaztak a magyar állam születéséig – felidézték a pogány életről való lemondást, a kereszténység adta új világot, a Kárpát-medencébe való végleges letelepedésünket, egyszóval az Országépítést.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. augusztus 22.
Idén is eljöttek a virágkocsik
Nagyvárad- Augusztus 21-én, pénteken partnerségben a debrecenivel, a helyi önkormányzat ismét megszervezte a Nyitott ablak Európára rendezvényt, aminek keretében a megszokott útvonalon haladt a virágkaraván, ezúttal zuhogó esőben.
Váradra ezúttal hat allegorikus virágkocsi érkezik, köztük a két város közös kompozíciója, melynek kétharmada itteni vonatkozású. A felvonulók 16 óra tájékán indultak a Dacia sugárút cikk-cakk alakú tömbházaitól, és haladtak a megszokottnak mondható Petőfi-park- Magheru sugárút/Sztaroveszky út- Nagyvásártér útvonalon. Az orvosi karnál fordultak be körülbelül a December 1. parkba, ahol az ismeretlen katona szobra mellett parkoltak. Itt fél 8-ig maradtak, lehetett a kompozíciókat ábrázoló fotókat, szelfiket készíteni, illetve különféle szórakozási lehetőségek is várták a gyermeket, mint például lovaglás vagy arcfestés.
A menetet több mint 200 személy alkotta, mások mellett ott voltak: a Pusztai Farkasok Ordas és Sólyom Nemzetségei, a micskei Görböc néptánccsoport, a Mistique mazsorettcsoport, a hegyközcsatári Angels, a 11. számú Általános iskola Korál menettánc csoportja, a Quasar táncklub, a Unique Dance Stúdió, a Sunshine akrobatikus táncformáció és a Replay Deance. Lovasok is láthatóak voltak, valamint egy hintó, és hét mesefigura szerzett örömöt a gyermekeknek, léggömböket ajándékozva nekik. A lányokról, illetve a nőkről sem feledkeztek meg a szervezők, őket 1000 szegfű várta. Koncertek idén nem voltak a parkban.
erdon.ro
2015. augusztus 22.
Lemondott két iskolaigazgató
Két nagyváradi magyar középiskola élén is személyi változásra lehet számítani amiatt, hogy az Ady Endre Líceum és a Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium igazgatónője is lemondott tisztségéről.
Szeptember 1-jétől új igazgatója lesz az Ady Endre Középiskolának és a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumnak is, Tóth Márta, illetve Szabó Zsuzsanna helyett. Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettes ezzel kapcsolatban tegnap azt nyilatkozta a Bihari Naplónak: a megyei tanfelügyelőség magyar tagozaton egyetlen iskolaigazgató esetében sem döntött úgy, hogy nem hosszabbíthatja meg az augusztus 31-én lejáró mandátumát, azok tehát, akik nem maradnak eddigi vezető tisztségeikben, személyes, családi vagy egyéb okokra hivatkozva saját maguk döntöttek úgy, hogy nem szeretnék folytatni tevékenységüket, és ezért benyújtották lemondásukat. A továbbiakban a tanfelügyelőségre hárul az a feladat, hogy kinevezzen valakit az érintett tanintézmények elére, akik lehetnek ott dolgozó, vagy akár az adott iskolán kívüli személyek is, ha vállalják. A kritériumok közt szerepel, hogy rendelkezzenek 2-es fokozattal és címzetes tanügyi állással, valamint menedzseri képesítéssel. A megbízatásuk maximum egy évre szól majd, illetve addig, míg a minisztérium nem dönt úgy, hogy versenyvizsgát hirdet a poszt betöltésére, mely esetben négy évig lehetnek funkcióban. Információnk szerint az Ady Endre Líceum igazgatói tisztsége betöltésének egyik fő esélyese Vad Márta, aki eddig a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum igazgatónője volt, de korábban a bihari Gáspár András Általános Iskolát is irányította.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2015. augusztus 22.
Jó-e a kolozsváriaknak a székelyföldi autonómia?
A magyar közösségen belül különféle diskurzusok jelennek meg az autonómiáról, éppen azért kell feltenni a kérdést, hogy például a Kolozsváron élőknek miért jó, ha Székelyföld autonómiát kap. A témáról Tamás Sándor Kovászna, Borboly Csaba Hargita megyei elnök, Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke és Bognár Zoltán politológus beszélgetett szombaton, a Kolozsvári Magyar Napokon.
Az autonómia elfogadottsága viszonylag kicsi a román társadalomban, értelmiségi körökben találni partnereket csupán, ugyanakkor magyar szervezetek futnak versenyt azért, hogy ki képviseli legitímebb módon ezt a kérdést - fogalmazott Csoma Botond.
Az autonómiának talán annyi definíciója van, ahány politikus beszél róla - mondta Borboly Csaba. Székelyföld a kolozsvári magyarságtól példát vehet a Magyar Napok szervezése miatt, hiszen az nem pártpolitikai viszályokról szól, a plakátokat se szedik le, nem visz el a rendőrség senkit stb. Ő maga azok táborába tartozik, aki szerint meg kell tenni minden jogilag biztosított lépést és tovább kell menni, de az nem jó, ha csak várjuk, hogy megkapjuk az autonómiát. Azon kell dolgozni, hogy az emberek a szülőföldjükön maradjanak, Hargita megyében a magyarság aránya még nőtt is az elmlút időszakban, viszont a kivándorlás problémát jelent - mondta el.
Tamás Sándor kisebb "közvéleménykutatással" kezdte az előadását, a közönséget kérdezve az derült ki, meglehetősen kevesen hisznek abban, hogy Székelyföld területi autonómiát kap, némileg többen abban, hogy Kolozsváron sem mindegy, hogy ez megtörténik-e. "Az autonómia a döntés szabadságáról szól" - fogalmazott kiemelve, ahol Európában autonóm területek létesültek, a gazdasági fellendülés megtörtént. A tanácselnök szerre vette az európai autonómiákat Észak-Európától Délig, majd feltette a kérdést, miért volna más, amit Székelyföldön akarnak, mint ami Európában megtalálható?
Az elmúlt években a két székely megye Székelyföld-szórvány programot indított, amelyben olyan programokat vittek a szórványmegyékbe, amelyek fontosak voltak a helyi magyar közösségek számára. Az autonómia így eszköz lehet arra, hogy jobban éljünk, hiszen ha magunk hozzuk meg a döntéseket, ésszerűbben fogunk eljárni, hangzott el. Regionális hivatalos nyelvet akarnak, emellett pénzügyi autonómiát, amelynek célja, hogy az adók 95 százaléka helyben maradjon - kérdés ugyanakkor, hogy kié a bánya, a borvíz, az erdő, a patak stb. Fontos kérdés a nyelvi arányosságé, céljuk, hogy a költségvetési intézményekben tartsák be az illető régió etnikai arányosságát, illetve helyi hatásköröket akarnak - összegezte Tamás Sándor. Kiemelte, a Székelyföldön élő románoknak kulturális autonómiát kell biztosítani, a megyei tanács költségvetésében ezt ő maga régóta gyakorolja is.
Kijelentette azt is, inkább eltökéletek, mint optimisták. Autonómiát közösen, a románokkal együtt lehet kivívni, nemzetközi segítséggel, mondta el Tamás.
Érdekek és érdekellentétek
Bognár Zoltán szerint a legnagyobb problémát az okozza, hogy a román sajtóban nincs meg a megfelelő elméleti és fogalmi tudás az autonómiáról. Mint mondta, a politika mindig érdekekről szól, így az autonómia kérdésében is vannak érdekek és érdekellentétek. Kolozsváron sok fontos kulturális, oktatási intézmény működik, az autonómia pedig lehetőségeket teremtene arra, hogy a kolozsvári intézményekkel konkuráló, akár a minőségüket meghaladó intézmények jöjjenek létre. Ilyen esetben megegyezésre volna szükség, és arra is, hogy a személyi elvű autonómiáról is beszéljünk, az ország magyar lakosságára vonatkozó jogokról, mondta.
Borboly Csaba elmondta, sem az RMDSZ, sem a többi párt nem döntötte el, hogy mit is akar. Ha teljes decentralizáció van, az jó Székelyföldnek, kicsit Szatmárnak is, de az erdélyi magyarság másik felének a teljes kiszámíthatatlanság jut. Felhívta a figyelmet arra is, a megyei tanácsban ők maguk is alig foglalkoztak a fiatalok problémáival, most azonban tudatosan odafigyelnek a kérdésre, élethelyzetet kell teremteniük a mai szükségleteknek.
Székelyföld hátország
Kolozsvárnak és Kolozs megyének lehetőséget jelent, ha a székelyföldi románsággal a magyarság normális párbeszédet alakít ki, mert ezt a példát be lehet mutatni. Székelyföld különlegességet és erőforrást jelent az ország számára - összegezte Borboly.
Tamás arról beszélt, amikor az etnikai vonzatot kiveszik a román-magyar párbeszédből, pragmatikus kérdésekben egyetértenek, hiszen a román fél is hasonló problémákkal küzd. "Ha világosan beszélünk, van elfogadottságnk és támogatásunk" - fogalmazott a háromszéki tanácselnök. Székelyföldről elmondta, utánpótlást biztosít Erdély számára: Háromszéken ma 8,6 százalék a felsőfokú végzettséggel élők aránya, mert az emberek továbbmentek a szülőföldükről.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro
2015. augusztus 22.
Közeleg a vég a romániai magyarok számára is
Talán nem teljesen tanulság nélkül való, ha kicsit közelebbről megvizsgáljuk, hogyan sikerült Romániának egységes nemzetállammá válnia és mind jobban megközelítenie az idegennélküliség célját. Ezzel párhuzamosan felhívom a figyelmet Lucian Boia legújabb, Hogyan románosították el Romániát? című könyvére.
Boia bulvárgyanús történelmi elbeszélései olykor nekünk tetsző dolgokat mondanak, könyvei meg is jelennek magyar fordításban, a magyar médiumok pedig szokatlan érdeklődést mutatnak gondolatai iránt, s ugyanúgy értelmezik azokat, mint Boia romániai ellenfelei és kritikusai: Boia a magyaroknak játszik.
Előrebocsátom a következtetésemet: a multikulturalizmus diadalmas kisöprése Romániából olyan zsákutca, amelyről Bibó István adott jó jellemzést: a nacionalista hisztéria, amely eluralkodik a nemzeten, a nemzeti alkat (a politikai kultúra) torzulásával jár. Ez Gabriel Liiceanu szavaival: „belemerevedés az elképzeltbe”.
Nemcsak a területek elvesztése taszíthat hisztériába (amiről Bibó ír), hanem területi nyereségek is, ha egyneműsítő önkény forrásaivá válnak. Boia ezt látszik igazolni a románokat (s remélem a magyarokat is) fölöttébb bosszantó esszéivel.
A román történelem a megkésettség története.
A román fejedelemségek nagyon későn, a XIV. században alakulnak ki, utolsóként a számottevő európai hatalmak közül. Ezt az államalakulási folyamatot a végtelen instabilitás jellemzi. Kurta uralkodói szakaszok váltogatják egymást, voltaképpen minden szabályszerűséget – elsősorban a dinasztikust – nélkülözve.
A halmozódó lemaradás(ok) leküzdésére 1859-ben ad először lehetőséget a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldova egyesülése; de még inkább a román királyi dinasztia általános stabilitást nyújtó és eredményes modernizációs szakaszt elindító megteremtése, 1866-ban. E sikerek perdöntő előfeltétele a világtörténelmi konjunktúra, ezért a végső számadásnál a román nemzeti tudatra túlkompenzációs, mítoszképzési kényszer nehezedik.
Románia legnagyobb tehertétele a modernizációs szakasz. Nagy-Románia létrejöttével újabb kényszerpályák keletkeznek. Erdély bekebelezése a regáti román politika célkitűzése volt, de nem feltétlenül vette figyelembe az erdélyi románok aspirációit,
akik csak 1914-től kezdve kezdtek el gondolkodni Erdély elszakításán. Előtte – s ezt hangsúlyozza füleinknek oly kedves módon Boia – az opciók még teljesen nyitottak voltak.
1916-ban a román királyság titkos megállapodást kötött Franciaországgal és Oroszországgal, melyben a háborúba lépésért cserébe ígéretet kapott Erdély annektálására. (Ezzel szemben veszítettek azok, akik a német szövetséget szorgalmazták, és Besszarábia bekebelezését tartották elsődlegesnek.) 1916-ban Woodrow Wilson a háború és a háborúskodás örök lezárásának tervén, az önrendelkezés elvének meghirdetésén dolgozott, miközben a csatatéren eleve megpecsételődött ezen eszmék sorsa.
1918. december 1-jén a románok gyulafehérvári egyesülési gyűlése (békemenete)
a háborús zsákmány birtokbavétele volt a bukott önrendelkezési elv nevében. Sem a demokráciához, sem az etnikai elv érvényesítéséhez nem volt ennek köze,
és a trianoni szerződésen sem múlott már semmi. A modernizációs kihívás elviselhetetlenné vált. Immáron három olyan régiót kellett egy állam területén összehozni, amely még az előző, kisebb és mégiscsak homogénebb állam kulturális, társadalmi, gazdasági különbségeit sem küzdötte le.
A modernizáció mindkét szakasza, az 1867-től 1918-ig tartó első és a két világháború közötti második is tele van ellentmondásokkal, hisz ezek alkotják lényegét. Ezek közül egyet érdemes kiemelnünk Boia alapján: a falu-város megosztottságot, ami aztán számos további, megoldhatatlannak látszó problémát szül, és végső soron a vasgárda, a sajátos román fasizmus hallatlan intellektuális sikeréért is felelős.
A királyi, regáti Románia 1912-ben agrárország: a városiasodás foka 18 százalék. Város és falu között azonban éles etnikai különbségek is megjelennek, éppen a modernizáció folytán, hiszen a „megélhetési bevándorlókra” a kereskedelemnek, a kisipari termelésnek, a szolgáltatásoknak óriási szükségük van, s így a városok nagy számban vonzzák őket. Az 1899-es népszámlálás szerint a román fejedelemség 92,15 százalékban román nemzetiségű, de a városokban a románok aránya csak 68,59 százalék, Moldovában mindössze 54,55 százalék.
Az „idegenek” között Moldovában az állampolgárság nélküli zsidók aránya a városokban majdnem 40 százalék. Nem ritkák azok a városok sem Moldovában, ahol a zsidók abszolút többségben vannak, például a fővárosban, Iasi-ban.
1912-ben Bukarestben a román etnikumúak aránya 70 százalék körül mozog, de bizonyos szakmákban az „idegenek” túlsúlya meghatározó: fogorvosok, szakácsok, kereskedők és szolgálók körében az „osztrák–magyarok”
vannak többségben, és a többi foglalkozási ágban is jelentős a jelenlétük. (Nem teljesen alaptalan tehát az a népi hiedelem – hiszen minden mítosznak van reális alapja –, hogy a századfordulón Bukarest volt, Budapest után, a második legnagyobb „magyar város”. Itt kell felhívnom a figyelmet Hencz Hilda fantasztikus könyvére, a magyar Bukarestről – jó volna magyarul is olvasni.)
1918 Romániát, legnagyobb történelmi szerencséjének pillanatában, „növekedési válságba” sodorja. Ez az a realitás, amivel szembe kellene nézni, viszont ehhez az anyagi, gazdasági, intézményi és főleg a kulturális képességek (különösen Erdély vonatkozásában) hiányoznak. A szerencse, ha váratlanul ér, tönkretesz, mondja Machiavelli. A liberális többséggel megszavazott új alkotmány 1923-ban kimondta, hogy „Románia egységes nemzetállam”, jóllehet ettől még beláthatatlanul messze volt Nagy-Románia multikulturális valósága.
Az óromániai politika azonban – a transzszilván regionalizmust szorgalmazó románokkal is ellentétben – heves központosításba kezd,
és az új intézményeket Óromániából származó káderekkel és kimustrált politikusokkal tölti fel. 1938-ban maguk a románok is tiltakoznak egy memorandumban a románokat is el(ó)románosító, balkanizáló politika ellen. Ám ahogy Ferenc József nem fogadta 1898-ban a román kisebbségi jogokat követelő, az erőszakos magyarosítást felpanaszoló „memorandistákat”, úgy most sem fogadta őket a román király, II. Károly, aki épp a királyi diktatúra bevezetésével foglalatoskodott, ami megalapozza a következő 60 év önkényuralmi hagyományát.
A felemás demokrácia intézményei is, de főleg a saját tulajdonnal rendelkező egyházak, a felekezeti oktatás, a civil szervezetek – egyszóval: autonómiák – és az „idegenek” kezén lévő vállalkozások még sikerrel ellenállnak a regionális különbségeket csak üggyel-bajjal leküzdő románosításnak.
A magyar lélekszám legnagyobb vesztesége a 200 000 megélhetési kivándorló.
A teremtés messianisztikus indulata vezérli és vallásos áhítat lengi be a kulturális egyesítés misszióját, ami a Nagy-Románia létrejötte utáni új nemzedéket hajtja.
Világos volt, hogy valódi politikai aktivitás nélkül a kulturális teremtés megmarad puszta intellektuális játszadozásnak. A politikus és népi próféta Corneliu Zelea Codreanu, a vasgárda és a Szent Mihály Arkangyal Légiósai mozgalom megteremtője elbűvölte a harmincas évek ifjúságát, amely megterhelte őt mindenható hatalommal, hogy a kulturális küldetést politikailag véghezvigye. A légió aszketikus, harcos szerzetesrend volt, közvetlen kapcsolatban a nemzeti megváltással, viszont intellektuálisan jelentős mozgalommá a harmincas évek értelmisége tette.
A fiatal román értelmiség legjobbjai, gyakori párizsi és berlini tartózkodásuk idején, vigyázó szemüket a román parasztra vetették. Olyan kulturális minta kidolgozásán fáradoztak, amely képes meghatározni a mélyrománságot, s ezzel egyesíteni, ami csak formailag volt egyesültnek tekinthető, azaz létrehozni Romániát. Romániának egyik pillanatról a másikra naggyá kellett válnia, regionális hatalommá, miközben évszázadokon keresztül nagyhatalmak kénye-kedvének kitett, periferikus, balkáni országocskák voltak, amelyekből hirtelen Nagy-Románia lett.
A két világháború között létrehozták az ideológiát, a ’48 utáni kommunizmus s kivált a ’65 utáni posztsztálinista Ceausescu-rendszer sikerre vitte az „egységes román nemzetállamot”. Csakis egy önkényuralom volt képes a valamiféle kóros elváltozásnak tekintett multikulturalizmust a gyökereinél kezelni. A két világháború közötti központosítást hatékony államosítás egészítette ki, aminek célja az iparosítás és ezzel együtt a városi lakosság számának felduzzasztása, a földművelő munkássá alakítása.
A hajdani mélyromán paraszt átváltozik folklorisztikus álparaszttá, az életformák meg egységesülnek a kiszolgáltatott, szegény, városi munkás valóságában. Ha nem is lesz mindenki román érzelmű, de mindenki románul él. A multikulturalizmus lebomlását a kivándorlás teszi teljessé. Ceausescu németeket ad el az NSZK-nak (kivándorlási útlevélért cserébe fizet az anyaország). 1992-re már csak közel 9000 zsidó, 120 000 német maradt Romániában, és a magyar lakosság aránya is szinte megfeleződött. Az 1930-as 10 százalékról a 2011-es népszámlálás adatai szerint 6,5 százalékra csökkent.
A fogyatkozás újabb nagy hullámát az 1987–2004 közötti „megélhetési kivándorlók” teszik. Számukat 180 000 főre becsülik.
Ez a Trianont követő kivándorlás nagyságrendje. A románok azonban mindettől nem lettek boldogabbak. A mind kisebb etnikai diverzitás mind nagyobb nacionalizmussal és páratlanul sok népzenei tévécsatornával párosul. Itt visszatérhetünk Lucian Boiához, akiről azt mondtam, hogy mintha Bibóhoz írna történelmi illusztrációt.
A bibói „hisztériát” Boia így írja le: „Nemzedékek sora nevelkedett egy árnyalatok nélküli nacionalizmus szellemében, egy olyan történelem igézetében, melyben a románoknak mindig igazuk volt, tévedni pedig mindig »mások« tévedtek; olyan történelem ez, mely »gyanúsan« egységes és egy olyan eleve a románságnak »elrendelt« térben zajlik, melynek ismertető jegye az egységesség, amit egy olyan nép alakított ki, amelyiknek tagjai a nagy célokban mindig egymással szolidárisak voltak.”
Az a nép pedig, melytől sohasem állt távol „idegen” minták követése (lett légyen szó a zsarnokság keleti, görög, török mintáiról, avagy nyugati, francia, német mintákról), most hajlamos az „idegenre” mint valami gyanúsra tekinteni. És persze azokra a román értelmiségiekre is, akik „idegen” mintákat követve a románok romántalanításának titkos ügynökei – s persze sokak szemében Lucian Boia is közéjük tartozik.
A szomorú következtetés az, hogy itt érnek véget a történelmek. A romániai zsidóké – az egykori zsidó többségű Jászvásár ma már teljes mértékben román –, a németeké – hiába Klaus Iohannis államfő sikere, az egykori német többségű városokból a németek már eltűntek –, de
közeleg a vég a magyarok számára is.
2032-re egymillióra apadhat a számuk, de az egykori erdélyi fővárosban, a magyar többségű Kolozsváron már 20 százalék alatt van az arányuk. Így a multikulturális Romániának is hamarosan végleg befellegzett. S jóllehet ilyen esetekben a kulturális adaptációs kényszer sokat enyhül, de ezzel együtt egy nemzet elveszítheti megújulási, kreatív képességeit is.
Bretter Zoltán
Népszabadság
2015. augusztus 23.
Cséplőkalákán a szentimrei nyugdíjasok
Zene- és énekszó mellett vonultak ki a mezőre a csíkszentimrei nyugdíjas klub tagjai szombat délelőtt. Az idősek az aratások és cséplőkalákák hagyományát kívánták feleleveníteni és bemutatni.
Vidám társaság gyülekezett szombat reggel a csíkszentimrei kultúrház udvarán, innen indultak a mezőre a hagyományteremtő szándékkal megrendezett esemény résztvevői. A nyugdíjas klub asszonyai szívesen elevenítették fel, hogyan arattak, csépeltek annak idején. Mint mondták, hosszú volt az út, amíg a kenyér az asztalra került
Már amikor megalakult a nyugdíjas klub, eldöntötték, hogy együttműködnek az ifjúsággal, és régi hagyományokat elevenítenek fel. „Ha azt akarjuk, hogy a hagyományaink megmaradjanak, oda kell állni, és ember kell hozzá. Itt nagyon sok lelkes ember segített a klub tagjain kívül is, ugyanakkor a polgármesteri hivatal is mellénk állt. Én még valamikor arattam így, ahogy most itt bemutatjuk” – mondta Lőrincz Éva, a klub egyik lelkes tagja.
A nyugdíjas csoport már a tavasszal elhatározta, bemutatja a fiataloknak a hagyományos aratást, hogyan zajlott ez, amikor még nem volt cséplőgép, kombájn: a férfiak kaszával levágták a gabonát, a nők sarlóval marokra szedték, összerakták egy csomóba, kévébe kötötték, a kévéket kalangyába rakták, hazaszállították és otthon cséphadaróval kicsépelték.
A mezőre kiérve bele is álltak a búzatáblába a férfiak – amelyet egy helybéli ajánlott fel –, az asszonyok serényen kötözték a kévéket, a zenészek muzsikáltak, a jelen levő fiatalok érdeklődéssel nézték, többen mobiltelefonjukkal fotózták, filmezték a nem mindennapos aratást. Az aratók hamar végeztek, be is bizonyosodott, hogy kalákában jobban megy a munka.
„Nagy érdeklődéssel jöttem ide, mert egy olyan eseménynek lehetünk tanúi, amely régen, nagyszüleink, dédszüleink idejében megszokott volt. Valamikor az aratás és a cséplés a legfontosabb munka volt a faluban, hisz ekkor dőlt el, hogy lesz-e kenyér az asztalon, a családnak lesz-e eledele egész évben” – mutatott rá Kencse Előd, a község polgármestere, aki maga is beállt az aratók és a cséplők közé.
Amíg kint a mezőn arattak, néhány asszony a kultúrotthon konyhájában sürgött-forgott, itt készült ugyanis a cséplőleves. Kérdésünkre, hogy mi került bele, elsőként a húst említették. A mezőre főtt ételt aratáskor nem vittek, kint sem főztek, mert a nagy szárazságban nem szabadott, nehogy meggyúljon valami. Szalonnát, hagymát, túrót ettek odakint, a levest a csépléskor főzték.
Az aratók a csíkszentimrei kultúrház udvarára tértek vissza, ott bemutatták, hogyan csépelték a gabonát cséphadaróval. Ezt bárki kipróbálhatta, aki úgy érezte, elég erős hozzá. A megmaradt szalmát zsákba tették, a gyerekek szívesen próbálták ki, milyen lehetett valamikor szalmazsákon feküdni. A munka után nem maradt más hátra, minthogy együtt elfogyasszák a cséplőlevest, amelyből jutott bőven mindenkinek.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2015. augusztus 23.
Kitüntetés Györgydeák Lajos nyugalmazott lelkésznek
Az erdélyi magyarságért és a csángó magyarokért végzett sok évtizedes munkásságáért Magyar Arany Érdemkeresztet kapott Györgydeák Lajos nyugalmazott lelkész. A kitüntetést Soltész Miklós államtitkár adta át vasárnap a hargitafürdői pálos templomban.
A hargitafürdői Szent István kápolna búcsúünnepét tartották vasárnap. Az ünnepségen felszólalt Soltész Miklós, a magyar kormány egyházügyi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára, aki Györgydeák Lajos nyugalmazott lelkésznek átadta a Magyar Arany Érdemkeresztet.
A kitüntetéssel a magyar állam azt a sok évtizedes munkát köszönte meg, amellyel Györgydeák Lajos „őrizte Szent István ránk hagyott örökségét” – fogalmazott az államtitkár. Köszönetképpen a nyugalmazott lelkész a következőképpen fogalmazott: „Őrzői vagyunk egymásnak. Egymás testvérei kell legyünk. Kötelességünk, hogy egymásról gondoskodjunk. Ha így teszünk, a jövőben gyermekeink, s azoknak gyermekeik is magyarul fognak énekelni és imádkozni”.
Györgydeák Lajos számos helyen szolgált – mondta az államtitkár, példaként említve a Menaságot, Csíkszentmártont, Lövétét, Farkaslakát és Mezőséget. „Lelkészi, plébánosi, ifjúságnevelői munkája során rengeteget tett az erdélyi és a csángó magyarságért” – tette hozzá.
Ünnepi beszédében Soltész Miklós elmondta, aki Szent István király életét nézi, és abból próbál meríteni, az a mai világ és korszak kérdéseire választ kap. „Az egyik válasz az, hogy, azért maradtunk meg ezer éve magyaroknak a Kárpát-medencében és azon is túl, mert annak idején Szent István fölvetette és elfogadtatta a keresztény hitet az országgal, illetve megőriztette azt az övéivel és utódaival egyaránt.” Soltész szerint Szent István másik nagy tette és intelme, hogy mindenkit be kell fogadni, aki távolról érkezett. „De az intelemhez az is hozzátartozik, hogy azokat az papokat, tudósokat, mestereket kellett befogadni, akik a kereszténységet segítették. Mindezt azért, hogy megmaradjon az ország. Ha ezt István király annak idején nem tette volna, akkor most nem beszélhetnénk magyarságról.”
„A mai világban is hasonlóképpen cselekednünk, mert egyik oldalról ott van az erkölcsi kötelességünk, hogy segítsünk a rászorulókon, akik kopogtatnak az ország határán, de nem kötelességünk befogadni mindazokat a tízezreket, akik teljesen más kultúrát, teljesen más vallást akarnak a elkövetkezendő években ránk erőltetni” – húzta alá az államtitkár.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro
2015. augusztus 23.
Vendégsírok
Május közepe tájt Udvarhelyen jártak a németek, a katolikus temetőben kiásatták a második világháborúban itt meghalt katonákat. Katonáikat. Véletlenül tudtam meg, hogy mi történt, mégpedig egy Németországban élő visszatelepülttől, aki évente hazajár, olyankor mindig köttet egy-egy kicsi koszorút, és felfuvarozza a sírokhoz. Idén is így tett volna, felmegy a temetődombon, a katonasírokat keresi, és nem találja. Bekopog a plébániára, ott érdeklődik. A plébánián készségesen elmondják, valóban itt járt a német hadisírokat gondozó szövetség elnöke, Lutz Müller, és megtárgyalta az egyház, illetve a temető illetékeseivel, hogy összegyűjtik és újratemetik a világháború német áldozatainak maradványait. Székelyudvarhely csupán egyetlen láncszeme a műveletnek. Egyébként az elnök immár húsz éve kutat Romániában, eddig csaknem ötezer német katona sírját azonosította.
Az 1944-ben meghalt közlegények, sarzsik, tisztek maradványait Iasi-ba szállítják, Moldvában egyébként már van egy nagy, első világháborús osszárium, a mărășești-i, amelyet a német hadsereget föltartóztató román katonák hősiességének emlékére építettek. Most a németeknek állítanak emléket, ez egy huszonöt év múlva kibontakozó történet, a második világháborúban. Az udvarhelyi német katonasírok kiásása nagy csendben történhetett, nincs tudomásom arról, hogy a sajtó bár egy hír erejéig ráfigyelt a készülődésre. Amikor utánanéztem a műveletnek a neten, látom, Kolozsváron 365, Désen 165, Szamosújváron 196, nálunk pedig Gyergyóditróban 36, Gyergyószentmiklóson 27 német maradványait gyűjtötték össze.
Az idei nyári hír szerint Csíkszeredában is kutattak. A régi kórház mögötti kiserdőben körülbelül kétszáz katona sírját tárták fel. Ebbe a haditemetőbe a város négy pontjáról hordták össze annak idején a halottakat. Rábukkantam egy 2012 májusában keltezett, szintén csíki vonatkozású tudósításra is, ami szerint Csíkcsomortánban ásatták meg a hadisírokat, szám szerint tizennégyet. Az írás részletezi, milyen nem nagy értékű, de katonazsebben rendszerint előforduló tárgyak kerültek ki a csontokkal együtt. Változatlanul nem hagy nyugton, hogy minden hírveréstől távol futott le Udvarhelyen Lutz Müllerék akciója. Tán mert korábban megégették maguk? Csíkszentmártonban, ami az 1944 őszi német-magyar összeomlás felé vezető út végstációja volt a Keleti-Kárpátokban, az Úz völgye felé, lelkiismeretesen gondozzák a második világháborús sírokat. Csíkdánfalván ugyancsak. A helyi elöljárók nem engedték megbolygatni a sírokat. Viszont az egész csupán idő kérdése, mert a német állam diplomáciai úton rendezi a kérdést, amit pedig tudomásul kell venni. S a mi halottaink? A sokat emlegetett, sokszor elrekviemezett második magyar hadsereg, százharmincezer halott meg sebesült magyar, s a halottak kinnrekedtek az örök orosz télben. Újsághírek szerint azokat a sírokat az oroszok gondozzák, ahogyan a románok is két front, két merőben ellentétes tábor, a központi hatalmak és az antant katonáinak sírjait. Ez az igazán rugalmas diplomácia! S a csehek, a magyarok a románokét, és így tovább. A huszadik század történetében ez is egy fejezet? Az örökre idegenbe szakadt vendégsírok története
Oláh István
Székelyhon.ro
2015. augusztus 23.
Nevek, ha hamisan visszhangzanak
Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én ugyancsak fanyalgok, ha elkezdik magyarázni nekem szűkebb pátriám, Erdélyország helységneveit. Mert igaz, hogy nem voltam ott az alapításuknál – mármint a településekéinél – de néminemű ismereteket átörökítettek nekem egykor szüleim, valamivel későbbecske tanáraim, s még később, sakál-koromban újdondász kollégáim. Ezért aztán fölöttébb furcsállom, amikor szembesülök azzal, hogy a történelmi hangzásokat is hordozó keresztnevemről elnevezett, Szászkézdhez tartozó Zoltán falucskának manapság úgy mondják, hogy Mihai Viteazu. Még ha Vitéz Zoltánnak mondanák, csak-csak lenyelném valahogy, de hogy lemihályozzák... Érdekes. A Kovászna megyei Étfalvazoltán (1900 előtt még csak Zoltán volt, oszt’ egyesült Étfalvával, amúgy Gidófalva része, ott Sepsiszentgyörgytől hét kilométernyire) államnyelven is Zoltan (így, ékezet nélkül, de mégiscsak Zoltán), s érdekes módon senkit nem zavar. A mi Zoltánunkat elmihályosították. Vagy ott van a 683 esztendős Mezőbodon. Annak a hivatalos neve Papiu Ilarian. Egyszerűen azért, mert Papiu apja ott volt ortodox lelkész, anyja ott van eltemetve az iskola kerítése mellett. Aztán Marosvécs is Erdély idegen nevet kapott. 1974-ig jól elvolt a Vécsre hajazó Ieciu névvel, akkor aztán eldöntetett, hogy egy 17–18. században élt havaselvi fejedelmi család nevét kapja. Mezősámsond sem volt jó Sámsondként, Şincai lett belőle. Ugyanúgy, mint Bodonból Papiu. Csatófalvából, az egykori Domáldból (lásd: Bolyaiak), vagy Hundorfból is a jellegtelen Viişoara lett. Csak sejteni tudom, hogy mi köze lehet a falunak a szőlőhöz (a pónyik almával már jobban elboldogulnék). No, de ne is próbáljunk ott rációt találni, ahol nincsen.
Jó ha tudjuk, hogy mi volt ezeknek a településeknek az eredeti neve, jó, ha használjuk ezeket a neveket, amíg még vagyunk, amíg még vannak utódaink, s jó, ha megtanítjuk rá őket is. Mert ha nem, máshonnan tanulják. Például abból az internetes kiadványból, amelyik a minap elkezdte magyarázni az erdélyi helységneveket. Nem rosszindulatból magyarázott félre, egyszerűen csak tudatlanságból. Legalábbis merem remélni, hogy így történt. Merthogy aszongya az inkriminált internetes portál nagyot dobbantani óhajtó szerkesztője, hogy az erdélyi megyék nevei mögött minden alkalommal egy-egy történet áll. Ez még akár igaz is lehetne, ha nem volna hamis. Fehér megyét például a várfalak fehér kövei, az erdélyi gyula tisztség (itt jön be Gyulafehérvár) teremtette fehérré. Eddig még hagyján. De Aradnál már meglódul a képzelete. Mert nem talál egy történetet rá, behoz trák, dák meg távolabbi (svájci, francia, krétai) botcsinálta analógiákat, s amikor belefárad, egyszerűen feladja. Bihar megye attól bihar – szerinte – mert a szerb vihorból származik, de az is lehet – siet megfelelni az elvárásoknak –, hogy a trák-dák vár, a Biharea nevéből származik (bi = kettő, harati = vinni). Még szerencse, hogy az indusokkal nem akar mindenáron rokonítani. Brassó is dák eredetű, oktat: a bîrsa dák szó metatéziséből (hangátvetéséből) lett brassó – állítja. Kolozs a latin clusium (fallal körülvett város) németbe való ültetéséből Klausenburggá vált, és íme, itt is van a város, amiből kilett neki a Kolozs. Ezek után már szinte természetes, hogy Kovászna az indoeurópai kavoSNa szó származéka. Hargita pedig a sémi har – domb, és a török Ağrı összeolvadásából lett az, ami. A Szeben – Cibin (szláv sviba) eredetnek ad egy alternatívát – lehet ugyanis, hogy a szeben szó a dák cebonie/cedonie szebenné való alakulása, vélekedik.
Nos, ezért kell újra megtanulnunk, észben tartanunk és továbbadnunk a neveket, amelyekre megtanítottak bennünket szüleink, tanáraink, hogy az ilyen tévelygő etiomókusoknak ne dőlhessenek be ártatlan utódaink.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro
2015. augusztus 23.
Horthy Miklós emlékezete
Kolozsvári Magyar Napok keretében, az Erdélyi Múzeum-Egyesület rendezvénytermében, Romsics Ignác „Horthy Miklós emlékezete” címmel tartott előadása rendkívül nagy érdeklődést váltott ki. A zsúfolásig megtelt terem szűknek bizonyult, az előtérben, valamint a körfolyosón állók is hallgatták, a nyitott ablakokon keresztül, az előadást.
Dr. Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője, felvezető beszédében kiemelte, hogy a Korunk Akadémia Történelem és emlékezet sorozatának keretében tartja meg Romsics Ignác akadémikus „Horthy Miklós emlékezete” címmel az előadását. Nem megemlékezést, hanem történettudományi előadást hallgathattak az érdeklődők.
Romsics Ignác történész professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, aki a XX. század magyar történelem, a Horthy korszak legszakavatottabb kutatója. Szakmai tevékenységét az évek során számtalan díjjal jutalmazták. A legismertebbeket nevezte meg: Károlyi Mihály- díj (1982), Ránki György- díj (1994), Deák Ferenc- díj (1999), Akadémiai Díj (2000), Széchenyi- díj (2005), Korunk Kulcsa díj (2010). Nemcsak Magyarországon oktatott, hanem külföldi egyetemeken is. 2010 óta a BBTE Doktori iskolájának az oktatója. A KMN keretében megtartott előadását filmezték. A rendkívül nagy érdeklődés miatt a szervezők román nyelvű szinkrontolmácsolást is biztosítottak, így az előadás román nyelven is meghallgatható volt.
Romsics Ignác, figyelemre méltó humorérzékkel, bemutatta a kormányzó életpályájának alakulását, és azt, hogy a különböző történelmi időszakokban a magyar történetírás, a közvélemény, miként értékelte Horthy Miklós személyiségét, szerepét. Az idők folyamán ellentmondásos vélemények alakultak ki a személyére vonatkozólag.
Horthy Miklósról, mint személyről beszélve, érthetővé válnak a vele kapcsolatos viták – mondta Romsics Ignác. Köznemesi, középbirtokos család sarja. Apja a magyar főrendiház tagja, édesanyja otthon a család irányításával foglalkozott, és a gyermekek nevelésével. Beszélt gyermekkoráról, iskolai tanulmányairól, tengerésztiszti képzéséről. 10 évesen a soproni Lahne tanintézetbe íratták be, ahol német nyelven tanult. Majd a fiumei Tengerészeti Akadémián végezte tanulmányait. 612 jelentkezőből 42 fiatal nyert felvételt az Akadémiára. 27-en végeztek. Nemcsak elméleti, hanem gyakorlati ismeretekre is tanították. Több nyelven - angol, német, francia, olasz, horvát - beszélt. Társasági körökben szívesen fogadták. Lovaglás és vívás hozzátartozott a katonatiszti képzéshez. Majd három év gyakorlati év következett, különböző hajókon szolgált. Leteszi a tiszti vizsgát. 1901-ben megismerkedik egy Arad megyei birtokos családjának lányával, Purgly Magdolnával, megkéri a kezét. Házasságuk során 3 gyermekük születik.
Sikeres tiszti karriert fut be. 1909-1914 között Ferenc József szárnysegédje. A tengerésztiszti pálya mellett belekóstol a királyi udvar légkörébe is. 1914-ig a Pólában horgonyzó Habsburg csatahajó parancsnoka, majd a frissen épült Novara gyors cirkáló kapitánya. Az első világháború alatt több sikeres akciót hajt végre. 1917-ben a Novara hajó találatot kapott. Maga Horthy is megsebesült, fej és lábsérülést szenvedett. Felgyógyulása után a Prinz Eugen csatahajó irányítását vette át. Nagy tekintélyre tesz szert. Ellentengernagyi rangot kapott, megelőzve 11 admirálist. A világháború végén az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlik. Horthy visszatért Kenderesre. 1918-1919-ben Magyarországon forradalom bontakozott ki. Kikiáltják a Tanácsköztársaságot. Horthy az ellenforradalmi oldallal került kapcsolatba. Szegedre megy. Az ott szerveződő fegyveres ellenforradalmi erők parancsnoka lesz. Rangsorban a legidősebb. 1919-ben a Nemzeti Hadsereg fővezére. Felismerte, hogy az ország védelme és a rend helyreállítása érdekében erős hadseregre van szükség. Horthy –kultusz és ellenkultusz
A kultusz egy ember istenítését jelenti. A professzor korabeli Horthyt magasztaló vers bemutatásával érzékeltette, miként indult a kultusz kialakulása. A Nemzeti Hadsereg fegyveres akciót nem hajtott végre. Fehérterror volt, melyet Horthy katonái hajtottak végre. Írásos parancs erre vonatkozólag, hogy tessék gyilkolni, nem volt. Sokak szerint Horthyt terheli a felelősség a fehérterrorért. Több mint 1000 főre becsülik az áldozatok számát.(Biztos adat nincs.) „Olyan dokumentum, amely minden kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy Horthy utasítást adott volna a kivégzésre, mind máig nem került elő.” A magyar társadalom megosztottá vált Horthy személyiségének megítélésével kapcsolatban. Horthy 1919. novemberében bevonul a fővárosba, mondva, hogy „kész a baráti kézfogásra”. A fehérterror és a Horthy bevonulása a magyar társadalmat megosztotta, amely következtében kétféle kép alakult ki. Mindazok, akiknek érdekeit sértette a Tanácsköztársaság, Horthyra, mint ország-megmentőre tekintettek. A fehérterror szenvedői, vagy akik a két forradalom résztvevői voltak, gyilkosnak vélték. Az utóbbihoz tartozott Illyés Gyula és Móricz Zsigmond. Azonban többen voltak azok, akik az ország megmentőjének tekintették. A kétféle szemlélet a korabeli versekben is kifejeződött. Ennek illusztrálására két verset olvasott fel.
1920. március elsején Horthy Miklóst az ország ideiglenes kormányzójává nevezik ki. 1920. III. 1- 1944. X. 16 közötti időszakban a Magyar Királyság kormányzója. A trianoni békeszerződés alapján Magyarországnak olyan államformája lehet, amit akar, az lehet Magyarország uralkodója, akit akar, de Habsburg nem lehet, mert attól féltek, hogy destabilizálná a helyzetet. Az Antant nem akart többé Habsburg-uralmat. Ideiglenes államfőt válasszanak.
Horthyt javasolják, mert ő a fegyveres erők parancsnoka. A magyar parlament döntése alapján több mint 130 képviselő szavazott Horthyra a több mint 140–ből. A parlament döntése törvényes, a magyar elit döntése volt. A kormányzó közepesen erős köztársasági elnökökéhez hasonló jogkörrel rendelkezik. Megjelölve jogkörét, például, ha nem tetszik, a törvényjavaslatot visszaküldheti a parlamentnek. A professzor beszélt IV. Károly visszatérési kísérleteiről is. Végül a Kormányzó szembefordult IV. Károllyal, akivel egyesek elhitették azt, hogy az ország várja. 1921-ben katonai erővel jön vissza Magyarországra. Horthy a hadsereg élén. Katonai összecsapás következik, megfosztják trónjától IV. Károlyt. Mindez a Kormányzó helyzetének a megerősödését eredményezte. Horthy Miklós reprezentatív funkciót töltött be. A ’20-as és ’30-as években visszahúzódik a napi politikától. Átengedte a kormányzást Bethlen István miniszterelnöknek (1921-1931). A magyar elit, a katonatisztek szokása szerint vadászattal, teniszezéssel, úszással töltötte idejét. Sokat van együtt a családjával. 1920-ban létrehozta a Vitézi Rendet.
Horthy és a magyar pártok fő törekvése a trianoni békeszerződés revíziója. 1938. augusztusában hivatalos látogatásra hívta Hitler Horthyt és Imrédy Béla miniszterelnököt (1938-1939). Közölte velük a Csehszlovákia megtámadásának időpontját. Horthy elutasította a részvételt, hogy Magyarország támadja meg.
Horthy-kultusz megerősödése
A ’30-as években kialakul és megerősödik a Horthy-kultusz, amely 1938-1941 között csúcspontot ér el. Megjelennek a karácsonyi üdvözletek Horthy aláírásával, a Horthy-irkákat adnak ki, pénzérmét bocsátanak ki. Horthyról szobor készül, hidat neveznek el a nevével. A 70. születésnapjára báró Doblhoff Lily, Horthy Miklós címmel 321 oldalas életrajzi könyvet jelentetett meg, amely a kormányzó első magyar nyelvű életrajza.
A két világháború közötti időszakban a revíziós politika megerősödött. A visszacsatolt területekre fehér lovon bevonuló kormányzóról a honépítő, hongyarapító imázs alakult ki. Közben környezete felvetette a dinasztia-alapítás gondolatát. A Nemzetgyűlés Horthy fiát, Istvánt kormányzó-helyettessé választja, aki 1942-ben repülő szerencsétlenség áldozata lett.
A csillogó felszín alatt problémák vannak – mondta az előadó. Miközben a területek visszacsatolása zajlik. 1938-1942 közötti időszakban a Kormányzó aláírta a zsidótörvényeket. Felróják neki nemcsak a zsidótörvények aláírását, hanem azt is, hogy Magyarország 1941. június 22.-én belépett a II. világháborúba, bár erre kimondottan német kérés nem volt. 1943-ban a második magyar hadseregnek a Don-kanyari vesztessége rendkívül nagy volt, 200.000 emberből egynegyede tért haza. Magyarországnak a háborúból való kiugrási szándéka meghiúsult. 1944. március 19.-én, Magyarországot megszállták a német csapatok. Horthy Sztójay Dömét nevezi ki miniszterelnöknek. A politikából visszavonult.
A Sztójay-kormány eleget tesz Hitler követelésének.
A német megszállást követően megkezdődött a zsidóknak a gettókba gyűjtése, majd deportálása, lágerekbe való szállítása.
A Gestapo elrabolja Horthy kisebbik fiát, Miklóst. Horthyt a németek 1944. október 16-án lemondották. Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztesek vezetője, vette át a hatalmat. Horthy családjával a bajorországi Hirschberg kastélyba internálták. 1945. május 1-jén az amerikai csapatok elérik a kastélyt, Horthy amerikai fogságba került. Kiszabadulása után Wilheimbe megy a családjához. Majd Portugáliába emigrált. Estorilban visszavonultan élt. A megélhetéséhez szükséges anyagi alapot a Vatikán, a volt amerikai nagykövet és azok a zsidó családok biztosították, akik Horthy támogatásával menekültek el Magyarországról, jutottak ki Amerikába. Megírta az Emlékirataim című könyvét, melyet sok nyelvre lefordítottak. Jogdíjat kapott. Megosztott társadalmi megítélés
A második világháború után, a nürnbergi perben Horthy Miklós csak tanúként volt beidézve, és hallgatták ki. Továbbra is megosztja a magyar társadalmat Horthy személyiségének megítélése. 1989 után a nemzeti szemléletű csoport nagyra értékeli Horthyt. 1993-ban az Antall kormány jóváhagyta a családnak Horthy Miklós újratemetését Kenderesen, ahol a Horthy menye dicsőítő beszédet tartott. Kiadták az Emlékirataim című könyvét. 2006-ben Koltay Gábor rendezésében készült Horthy, a kormányzó című dokumentumfilm, amely kormányzó életét és Magyarország két világháború közti történéseit mutatja be. Színes, fekete-fehér, magyar dokumentumfilm. Rendező: Koltay Gábor. Zeneszerző: Koltay Gergely, Szűts István. Operatőrök: Franyó Attila, Mertz Loránd, Mezei Attila, Halász Lajos. Horthy Miklóst Szélyes Imre alakítja.
A baloldali szemléletűek elutasítják Horthy-emlékét.
Romsics Ignác kiemelte, hogy továbbra is létezik a Horthy kultusz és ellenkultusz. „Nagy a gyanúm, hogy legalább az eljövendő egy- két évtizedben ez az irányzat nem fog változni.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2015. augusztus 24.
Seszták: Kolozsvár a magyarság bástyája
A nemzeti fejlesztési miniszter a Kolozsvári Magyar Napok zárógáláján mondott ünnepi beszédében fogalmazott így vasárnap este több tízezres tömeg előtt.
„Bármennyire is fontos népeink identitásának az ápolása és kölcsönös tisztelete, itt a Kárpát-medencében mindannyiunknak egy a sorsunk" – jelentette ki Seszták Miklós. Hozzátette, Kolozsvár az 50 ezer főnyi magyar lakosságával, oktatási, kulturális és művészeti intézményeivel a magyarság egyik legfontosabb bástyája.
„Kolozsvár Erdély kulturális fővárosa, és ez a legméltóbb hely arra, hogy 2021-ben Európa kulturális fővárosa legyen" – jelentette ki a miniszter. Felidézte, hogy augusztus 20. körül az összetartás, összetartozás, identitás, közösség és nemzet fogalmakat szokás sorolni, s mint fogalmazott, ezeknek a szavaknak az ereje soha nem kopik el. Külön szólt a város fiataljaihoz. „Ők jelentik a garanciát arra, hogy a magyar szó még sokáig hallatszik Kolozsvár utcáin" – állapította meg Seszták Miklós.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere arra figyelmeztetett, hogy a magyar napok megszervezése „akkor vált lehetségessé, amint volt összefogás, amint a kolozsvári magyar emberek hinni kezdtek közösségük erejében". „Együtt, közösen bármit, amiben őszintén hiszünk, amit igazán akarunk, képesek vagyunk sikerre vinni, és ennek valóra váltása rajtunk, csakis rajtunk áll" – fogalmazott a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott elöljáró.
Gergely Balázs, a magyar napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke arra figyelmeztetett, hogy Kolozsvár 2016. augusztus 19-én ünnepli szabad királyi várossá nyilvánításának 700. évfordulóját. „Kiáltsuk ki 1016-ot +Kolozsvár 700+ név alatt a város születésnapi évének" – kezdeményezte. „Ez a dátum világszerte bármely városnak büszkesége lenne. Nincs sok belőlük. De olyan városról nem tudok, amelyik egy ilyen dátumot ne ünnepelne meg méltóképpen (...) Idén ifjúsági főváros voltunk, 2021-ben, ha minden jól megy, kulturális főváros leszünk, a 2016-os év csak a miénk lesz" – fogalmazott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alelnöki tisztségét is betöltő Gergely Balázs.
Mihai Seplecan, a Kolozs megyei önkormányzat elnöke azt ígérte, az általa vezetett intézmény jövőre hathatósabban segíti a magyar napok szervezését.
A gálaműsoron a város főterét teljesen megtöltő több tízezres közönség Koncz Zsuzsával és meghívottjaival együtt énekelt közkedvelt dalokat.
MTI
Erdély.ma
2015. augusztus 24.
Mire költik a magyarságnak kiutalt pénzeket? (Napirenden az RMDSZ és a Communitas Alapítvány)
Nem hajlandó elszámolni az RMDSZ a román kormány által a magyar kisebbségnek kiutalt pénzekkel és részrehajlástól nem mentes alapítványa, a Communitas pénzelosztó módszerével sem – ez derült ki a témáról szervezett vitán a Kolozsvári Magyar Napokon.
A 15 év Communitas címmel csütörtökön tartott beszélgetésen a Főtér.ro újságírója, Fall Sándor több kérdésre kereste a választ, többek között arra, hogy az RMDSZ mikor teszi közzé annak az összegnek a teljes elszámolását, amelyet a magyar közösséget a parlamentben képviselő szervezetként a román költségvetésből kap. Érvelése szerint ez indokolt lenne – idén 19,7 millió lejt, azaz több mint 4 millió eurót kaptak –, így hát az lenne tisztességes, hogy ne csak a Communitas Alapítványon keresztül szétosztott pénz (2014-ben 3,7 millió lej, vagyis a teljes összeg mintegy 20 százaléka), hanem a teljes összeg felhasználását is átláthatóvá tenné a közösség felé. Mint megjegyzi: az RMDSZ képviselői általában azzal intézik el a választ, hogy a számvevőszék ellenőrzi az összeg felhasználását, és mindig mindent rendben talál, az összeget pedig a törvény értelmében nem a magyar közösség, hanem az RMDSZ kapja (és saját működésére is fordíthatja).
A felvetésre Szép Gyula, a Communitas Alapítvány kuratóriumának alelnöke, valamint Dáné Tibor Kálmán, az alapítvány művelődési szaktestületének tagja reagált egyszerűen és frappánasan: mivel ez a beszélgetés a Communitasról szól, nem beszélnek arról, hogy az RMDSZ mire költi a 19,7 millió lej mintegy 80 százalékát, mert az egy másik téma.
Kitérő válasz érkezett a második kérdésre, miszerint összeférhetetlenséget jelent-e, hogy a Communitas szaktestületeiben (pl. a sajtószaktestületben) olyan személyek döntenek a támogatások odaítéléséről, akik maguk is pályáznak (és pályázatukkal folyamatosan nyernek) ugyanannál a szaktestületnél. A támogatások odaítéléséről szakemberek döntenek, és igen, valóban előfordul, hogy ők maguk is pályáznak – hangzott a felelet. „Fel lehet fogni összeférhetetlenségnek is – mondta Szép Gyula –, de nem vagyunk annyian, hogy megengedhessük magunknak ezeknek a szakembereknek a kizárását a szaktestületekből.”
A Főtér.ro cikke megjegyzi: a sajtószaktestületnek tagja Szűcs László, aki a Várad folyóirat főszerkesztőjeként pályázik is (és nyer) a Communitas kiírásain, Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, valamint Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője. A Várad idén 25 ezer lejt, a Brassói Lapok 40 ezer lejt, a Népújság pedig 35 ezer lejt kapott a Communitas Alapítványtól, ezzel pedig a legnagyobb támogatást kapott médiatermékek közé tartoznak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 24.
Mélyponton a román–magyar kapcsolatok
A személyes helyett az intézményes kapcsolatokra kell a hangsúlyt fektetni Magyarország és Románia között, a két ország viszonyának javítása most a románokon múlik – jelentette ki Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
A politikus az M1 aktuális csatornának nyilatkozva szombat este úgy vélekedett, a mostani konfliktust a folyamatos és őszinte párbeszéd hiánya okozta. Hozzátette: ha beszélnének a problémákról, akkor ezeket lehetne kezelni. Kelemen Hunor leszögezte: jelenleg a románokon múlik a kapcsolatok javítása, a magyarokban megvan a nyitottság, ugyanakkor Romániában most előtérbe kerültek azok a politikusok, akik azt gondolják, hogy a kisebbség helyzete belpolitikai kérdés. A magyar–román kapcsolatok azt követően kerültek mélypontra, hogy két héttel ezelőtt felháborodtak a román hatóságok Magyarország bukaresti nagykövetének a România liberă napilapban megjelent interjúja kapcsán. Victor Ponta kormányfő pedig több ízben élesen támadta Orbán Viktort.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 24.
Újraértelmezett augusztus 23. (Johannis üzenete)
A fasizmus és kommunizmus áldozatairól emlékezett meg vasárnap közzétett üzenetében Klaus Johannis államfő, kifejezve reményét, hogy az élethez és szabadsághoz való jogot soha többé nem lehet büntetlenül semmibe venni.
Románia 2011-ben iktatta törvénybe azt a 2008-as Prágai Nyilatkozat által szorgalmazott kezdeményezést, hogy augusztus 23-át – az Európa keleti részének felosztását titkos záradékban szentesítő Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját – nyilvánítsák a náci és a kommunista totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapjává. A német és szovjet külügyminiszter által 1939. augusztus 23-án aláírt megállapodás készítette elő egyebek mellett a balti államok, illetve a Romániához tartozó Besszarábia szovjet bekebelezését.
Johannis tavaly elnökjelöltként, idén pedig már megválasztott államfőként üzenetével gyakorlatilag újraértelmezte országa számára augusztus 23-a – Románia korábbi nemzeti ünnepe – történelmi jelentőségét. A román elnöki hivatal honlapján közzétett üzenetben Johannis elítélte a Molotov–Ribbentrop-paktumot és annak „Romániát érintő áldatlan következményeit”. „Nem szabad tagadnunk vagy minimalizálnunk a legionárius (fasiszta) és kommunista népirtó politikát, tisztelegnünk kell az áldozatok emléke előtt. Az utóbbi évtizedben Románia bátor lépéseket tett ezen rezsimek elítélése terén, bebizonyítva, hogy végleg szakított történelme ezen sötét időszakaival” – fogalmazott az államfő. Ugyanakkor arra intette honfitársait, hogy előzzenek meg minden „radikális, utópikus, szélsőséges politikai kezdeményezést”, amely a jogállamiságot és a demokráciát támadja. A kommunizmus idején augusztus 23. volt Románia nemzeti ünnepe, amelyet az akkori hatalom „az 1944-es nemzeti antifasiszta és antiimperialista fegyveres felkelés” napjaként ünnepelt. A kommunisták a második világháborús román kiugrás napját sajátították ki: 1944. augusztus 23-án (amikor a szovjet hadsereg már Bukaresthez közeledett) Románia a tengelyhatalmak oldaláról az Egyesült Nemzetek oldalára állt át az akkor alig 23 éves Mihály király vezetésével.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 24.
Kettős falunap Oltfejben
Az év háromszázhatvanöt napjából kettőt csak megérdemel e község kikapcsolódni akaró lakossága, hogy megüljön egy hétvégi népünnepélyt, községünk napját – hangsúlyozta Nyáguly Vilmos, Mikóújfalu polgármestere szombati falunapi megnyitóbeszédében. A rendezvény a testvéri barátság hangulatában pergett, Mikófalva, Bálványos és Balószög testvértelepülés elöljárói-szószólói mint régi barátokat köszöntötték az eltelt években is szállást adó újfalusi barátaikat, s az egybegyűlteket üdvözölte Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai vezető konzulja és Márton Árpád parlamenti képviselő.
Ahol otthon van a fúvósmuzsika, ott nem gond sem a hajnali zenés ébresztő, sem a vasárnapi fergeteges fúvóskoncert, melyet a helyi Nagykürt ’95 fúvószenekar meghívására nyolc környékbeli rezesbanda – Árkos, Kálnok-Kőröspatak, Gidófalva, Sepsibükszád, Nagybacon, Barót és Magyarhermány – szolgáltatott. S mert Újfaluban húsz esztendeje hagyomány a fogathajtás, ezzel vette kezdetét a szombati program. Nyolc egyes, kettős fogat és egy hintó versenyzett a kupáért. A zsűri elnöke, Bódi Zsolt mikóházi polgármester, aki maga is lovasszakember, tapsvihar közepette adta át a vetélkedő nagydíját a helybeli Victor Popnak. Negyven jubiláló házaspár ült a meghívottak padjaiban: a 30, 40, 50, sőt, 60 éve házasságra lépők, akiket ebből az alkalomból emléklappal, jubiláris éremmel, feliratos mézespogácsával és egy szál virággal köszöntött a polgármester, s díjazta azokat a helyi és máshol élő, de a településhez valamiképp kötődő intézményvezetőket, magánszemélyeket, akiknek anyagi vagy természetbeli adományai-támogatásai nélkül nem jöhetett volna össze a falunap.
Központi eseménye volt a rendezvénynek Mikóújfalu mo­nográfiájának bemutatója, amelyet a Háromszék Vármegye Könyvkiadó jelentetett meg a Székelyföld települései sorozat részeként. A kötet szerzőit Demeter Ferenc helyi tanácstag, a falu jelenkori életét és népességét összefoglaló tanulmány társszerzője mutatta be. A 160 oldalra terjedő kiadvány inkább tanulmánygyűjtemény, mintsem egy átfogó monográfia ismérvei szerint született meg, s így csak a történész Cserey Zoltán utalt a település létrejöttében fontos helyi üvegművesség kezdeti eseményeire. A kötet születéséről Sepsiszéki Nagy Balázs szerkesztő és néprajzkutató-szerző beszélt. A helyieknek megélhetést biztosító földtani kincsekről, az épületkövekről, a még rejtőzködő és kevésbé kihasznált ásványvíztartalékokról e sorok írója, a régmúltról a bemutatón részt vevő régész, Székely Zsolt, a településtörténetről Nagy Sándor, a Fejér Ákos-iskola igazgatója, történelem szakos tanára és Ferencz Mária helybeli nyugalmazott magyartanár szerzőként beszélt. Érdeme a szerkesztőknek, hogy a kötetben helyet kapott olyan helyi adatszerző is, mint Baló G. József közbirtokossági elnök. Több archív fotó emeli a kiadvány értékét, a fotóillusztrációkat a sorozatszerkesztő Tóth Szabolcs és S. Nagy Balázs, Nyáguly Vilmos, Lunguly Levente és Illyés András Zsolt készítette. Az ünnepi műsoron fellépett a Gáspár Attila tanította helyi Murgó gyerek-néptánccsoport, a minifoci-bajnokságot szervező IKU Egyesület. Szerepelt Opra Balázs és a helybeli Bartos Barna zongora–énekes duó, majd László Attila koncertjével és tűzijátékkal végződött a faluünnep.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)