Tőkés László kampányhadjáratot sejt
Fölöslegesnek és a sajtógyakorlattal ellentétesnek tartja Tőkés László, hogy saját korábbi megnyilatkozásaira reflektáljon, ezért nem kíván bővebben nyilatkozni az Orbán Viktorral, valamint a magyar kormány nemzetpolitikájával kapcsolatban nemrég tett kijelentéséről.
Magyar Nemzet napilap május 9-i számában cikkezett arról, hogy az európai parlamenti képviselő egy budapesti kötetbemutatón követhetetlennek és átláthatatlannak nevezte a kormány nemzetpolitikai lépéseit, és megjegyezte: már ő sem érti Orbán Viktor nemzetpolitikáját.
Vasárnap kibocsátott nyilatkozatában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke úgy vélekedett, a tudósítás szerzője „szelektív és célzatos módon túlreagálta” a mondandóját, szerinte azzal a szándékkal, hogy vele „üttessék Orbán Viktor miniszterelnököt”.
Tőkés László őszinte sajnálatát fejezi ki, hogy a Magyar Nemzet és más sajtóorgánumok az idők folyamán – szerinte – közelről sem tanúsítottak ekkora érdeklődést az Orbán Viktor oldalán való mindenkori kiállása, mint mostani – megítélése szerint jócskán interpretált – bírálatai iránt. Az EMNT elnöke emlékeztet: jómaga és a mellette álló erdélyi nemzeti, polgári oldal még akkor is elvhű módon kitartott a miniszterelnök mellett, amikor „az RMDSZ minden további nélkül Gyurcsányékhoz csatlakozott le, elnöke, Markó Béla pedig a Fidesz határon túli „politikai ciánszennyezéséről” vizionált.
„A megalapozott, jobbító szándékú kritika jogát fenntartva ezúton utasítom vissza azt az egyetemes szintre dagasztott nemtelen politikai kampányhadjáratot, melynek – Bukaresttől Brüsszelig terjedően – a legfőbb célpontja: Orbán Viktor. Igazából ettől kell féltenünk nemzetpolitikánkat!” – szögezi le állásfoglalásában Tőkés László.
Krónika (Kolozsvár)

Százezren kérték az oktatási támogatást
Beérkeztek az utolsó, határidőn belül postázott küldemények is a Szülőföldön magyarul program keretében a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségéhez (RMPSZ). A szervezet illetékese szerint összesen mintegy százezer borítékot kaptak.
A Szülőföldön magyarul program romániai lebonyolítását végző szakmai szervezet csíkszeredai központjában így jelenleg az adatfeldolgozás és a hiánypótlás zajlik. A programot irányító Bartolf Hedvig lapunknak elmondta, az igénylések pontos számáról csak a feldolgozási folyamat végén tud nyilatkozni, jelenleg csupán annyit tudnak, hogy mintegy százezer borítékot kaptak kézhez. Ezekben egy vagy több gyermek számára igénylik a szülők a nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköz-támogatást, illetve az egyetemi hallgatók a számukra meghirdetett magyar állami támogatást.
Az RMPSZ becslései szerint az idei igénylők száma kevesebb lesz, mint tavaly. Folytatódik a csökkenő trend, évről évre néhány ezerrel csökken a támogatást igénylők száma – mutatott rá Bartolf Hedvig. A volt Hargita megyei főtanfelügyelő szerint a kevesebb igénylés a népességcsökkenési tendenciával magyarázható.
Az RMPSZ központjában eddig mintegy 80 000 igénylő adatait vezették be a számítógépes adatbázisba. Bartolf Hedvig úgy értékelte, jól haladnak a feldolgozással, a számukra idén bevezetett új, Kárpát-medencei szinten egységes számítógépes rendszer kezelése sem okozott gondokat.
A levelek bontogatása, az iratokban szereplő adatok ellenőrzése és rögzítése mellett hiánypótlás is zajlik, levélben vagy telefonon értesítik a szülőket, ha elfelejtették postázni valamelyik szükséges iratot. Csupán egyszeri hiánypótlási lehetőség van, ezért arra kérik a szülőket, hogy igyekezzenek beküldeni az utólag kért iratokat.
Bartolf Hedvig elmondta: nincs sok hiányos igénylés és az is előfordult, hogy egy szülő utólag maga jött rá, hogy kifelejtett valamit, és felszólítás nélkül postázta a szükséges iratot. Az illetékes úgy vélte, július végére fejezhetik be az feldolgozását. A támogatások odaítéléséről ezt követően a programot meghirdető Bethlen Gábor Alapkezelő dönt.
R. Kiss Edit
Krónika (Kolozsvár)

Egyházi személyiségeket díjazott a magyar állam
Magyar állami kitüntetéseket adtak át pénteken Magyarország kolozsvári főkonzulátusán. Mile Lajos főkonzul Simon András nyugalmazott tanárnak, a Barcasági Csángó Alapítvány alapítójának és első elnökének, Adorjáni Zoltán református lelkipásztornak, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dékánjának, valamint Potyó Ferenc érseki általános helynöknek, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érseki Hivatal igazgatójának nyújtotta át az elismeréseket.
Simon András a bácsfalusi evangélikus gyülekezet és a barcasági csángók magyarságtudatának erősítését szolgáló tevékenysége, valamint kiemelkedő iskola- és közösségszervező munkája elismeréseként vehette át a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét. Barcsa István, a Brassó megyei Bácsfalu lelkésze laudációjában a kitüntetett oktatói, gazdasági és egyházi tevékenységéről is beszélt.
Mint hangsúlyozta: Simon András „az erdélyi evangélikusok nagyjai között foglal helyet”, aki „mindig reménységgel tekintett a jövőre”, az egész közösségnek példát mutatva. A díjazott a tisztikereszt átvétele után úgy fogalmazott: küzdelmes, fáradságos munkával vállalkozott arra, ami minden elszigetelt, a tömbmagyarságon kívül eső területen tevékenykedő nevelőnek kötelessége, meglátása szerint pedig ez a küzdelem eredményes volt.
Az ugyancsak a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével – az új teológus- és lelkésznemzedék képzését szolgáló, kimagasló oktatói-nevelői tevékenysége, valamint kutatói munkája elismeréseként – kitüntetett Adorjáni Zoltánt munkatársa, Buzogány Dezső, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora méltatta. Mint rámutatott: a díjazott nem vár el dicséretet, hiszen Krisztus szavaival élve „csak azt tettük, ami kötelességünk volt”, Adorjáni Zoltán érdeme pedig abban rejlik, hogy „felismerte a küldetéssel járó felelősséget, és jól sáfárkodott a rá bízott kincsekkel”.
Potyó Ferenc a hit és a magyarságtudat elmélyítése, a magyar római katolikus egyházközségek erősítése, valamint a gyulafehérvári főegyházmegye szervezése érdekében végzett felelősségteljes szolgálata elismeréseként vehette át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Laudációjában Szilágyi Mátyás volt kolozsvári főkonzul, jelenleg Magyarország moldovai nagykövete úgy fogalmazott: Potyó Ferenc az erdélyi katolicizmus kiemelkedő, markáns egyénisége, aki több évtizedes, hiteles közösség- és egyházszolgálatot tudhat maga mögött. Szilágyi úgy vélte: noha a magyar állam névlegesen az érseki helynököt tüntette ki, az elismerés az egész erdélyi katolikus közösségnek szól.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Identitásőrzés Kazinczy szülőföldjén
A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia) Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen rendezte meg a vasárnap zárult, 13. alkalommal szervezett Anyanyelvi Konferenciát.
"A társaság programnyilatkozata a határon átívelő nemzetegyesítés anyanyelvi, kulturális téren való leképzése és megfogalmazása. Ebben a gondolatmenetben fontos vonatkozás, hogy édes anyanyelvünk reformátorának és nagy apostolának, Kazinczy Ferencnek a szülőföldjén gyülekeztünk egybe" – köszöntötte a rendezvény résztvevőit Tőkés László európai parlamenti képviselő, a házigazda egyetem Alapítók Tanácsának elnöke.
Kitért arra, hogy az Erdélyi levelek szerzője művének Előbeszédében fájdalmas tárgyszerűséggel állapítja meg, hogy a korabeli Magyarország nem ismeri Erdélyt – Kazinczy Ferenc azért is kél útra, és vállalja rendhagyó felfedező útjának rendkívüli fáradalmait, és írja meg nagy visszhangot kiváltó „leveleit", hogy Erdély újrafelfedezésének Kőrösi Csoma Sándoraként a tájékozatlan közvéleményt és kortársait ráébressze eme „terra incognita" – az ismeretlen Erdély – gazdagságára és szépségeire. "Könyvének tanulsága és üzenete manapság is, változatlanul, vagy ha lehet mondani, még inkább időszerű" – fogalmazott Tőkés.
Nyitóbeszédet Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára mondott, rámutatva legfontosabb identitásképző- és őrző értékeink, köztük az anyanyelv ápolásának és továbbadásának fontosságára és az ehhez kötődő feladatokra. "A külvilágnak is meg kell mutatnunk a magyar kultúra és nyelv ősiségét, jelentőségét, gazdagságát, erejét" – fogalmazott, kitérve arra is, hogy a magyar állam és kormányzat mit tud és mit köteles tenni bel- és külföldön az anyanyelvi környezetmegtartása, tágítása és fejlesztése érdekében, a nyelvi agresszió és környezetszennyezés ellen.
"Károli, Geleji Katona, Kazinczy, Kölcsey, Arany, Ady és más szellemi nagyságaink vidékén, Erdélyben és a Partiumban különösen fontos hangsúlyozni az elődök példamutatását, de minden öntudatos magyar embernek fejet kell hajtania az utódok nemzetszolgálata előtt is" – mondotta az államtitkár. János Szabolcs rektor elmondta, az Anyanyelvi Konferencia otthon van Nagyváradon és a Partiumi Keresztény Egyetemen, amely nem csupán nyelvünk és kultúránk védőbástyája, hanem a magyar tudományosság műhelye is egyben.
Mivel a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága elsősorban kulturális és pedagógiai tevékenységet folytat, e tekintetben minden magyar felsőoktatási intézménynek nyilvánvaló partnere. Az első konferenciát még 1970-ban tartották meg Budapesten és Debrecenben, egy kéthetes nyári időintervallumban, a legutóbbit Kárpátalján, a Beregszász mellett Makkosjánosiban, 2010-ben.
A rendszerváltás előtti konferenciák helyszínei Szombathely, Budapest, Pécs, Veszprém, Kecskemét voltak, azután Esztergom, Eger, Marosvásárhely, Révkomárom, Budapest, hogy a tizenharmadiknak a Szent László király alapította ezeréves város adjon helyet, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.
A Nyelvőrzés Sütő András Díját kapta az Igen, tessék! mozgalom A Nyelvőrzés Sütő András Díját kapta az Igen, tessék! mozgalom a "bátorságáért, fiatalságáért, önszervezkedéséért és terjeszkedéséért a Szatmárnémetiben a hét végén tartott Magyar Nyelv Napjai keretében. A rendezvényen az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) osztotta ki éves díját. Az elismerést Dr. Péntek János, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke adta át. A Dinu Lipatti Filharmóniában tartott ünnepségen a szervezők a laudációban úgy fogalmaztak, az Igen, tessék! mozgalom kettős indok miatt részesül a díjban: a civil felelősség tudatosításáért illetve a magyar nyelv nyilvános használatának bátorításáért. Az Igen, tessék! mozgalom eddigi tevékenysége egyik legfontosabb elismerésének tekinti a díjat, és kiemelten ösztönzőnek tartja azt – írták közleményükben a mozgalom vezetői. "Köszönettel tartozunk annak a több tucat szakmai segítőnknek, önkéntesünknek illetve munkatársunknak, akik nap mint nap a gazdasági többnyelvűség népszerűsítését szolgálják. Lekötelezettek vagyunk azok irányába, akik a gazdasági érvekkel alátámasztott nyelvvédelmet néhány éve megalapozták, elindították. Részben huszonéves fiatalok alkotjuk a csapatot, éppen azért köszönetünket fejezzük ki a türelmes, támogató hozzáállásért szüleinknek és egyetemi tanárainknak is" – olvasható a közleményben. Az AESZ közölte, a mozgalom nyilvánvalóvá teszi a magyar nyelv és a kétnyelvűség gazdasági értékét, alakítja a nyelvi tájképet – közölte az AESZ. A kitüntetést évente egyszer ítélik oda olyan nyelvészeknek, nyelvművelőknek, közéleti személyiségeknek, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelv-használati jogaiért munkálkodtak.
Krónika (Kolozsvár)

A népdal a legjobb slamszöveg
Beszélgetés Lövétei Lázár László költővel, a Székelyföld főszerkesztőjével.
– Mennyire helytálló a meglátásom, miszerint az ön költészete afféle téli költészet? Ebben hasonlítana kedvenc klasszikusához, Arany Jánoshoz. Mitől lesz valaki klasszikus, s mitől aktuális egy klasszikus?
– A verseimnek ezt az olvasatát, miszerint én téli költő volnék, még nem hallottam, ám legyen. Ha már klasszikusokról és télről van szó, akkor Tolsztoj általában télen írt, elég sokat, tudjuk, a Háború és békét tízszer írta át, s szegény Szofja, a felesége tízszer másolta le. Hogy mitől aktuális egy klasszikus? Ma még nem tudom megmondani. Miután az ember kezd őszülni, talán megérik arra, hogy klasszikusokkal kezdjen foglalkozni. Szerencsés esetben ez nem jár együtt azzal, hogy kortársakat már nem olvas. S mivel szerkesztő is volnék, nem is lenne jó, ha teljesen kidobnám az ablakon a kortárs irodalmat.
Lövétei Lázár László
Lövétén született 1972-ben, 1990-ben érettségizett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Főgimnáziumban. Két évet járt a kolozsvári Műszaki Egyetemre, majd 1993-tól a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–román szakának hallgatója. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld szerkesztője, ma főszerkesztője. Csíkszentdomokoson él. Kötetei: A névadás öröme (1997); Távolságtartás (2000), Két szék között (2005), Árkádia-féle. Régi és új versek (2009), Zöld (2011).
Emlékszem, középiskolás koromban Csokonaiból írtunk felmérő dolgozatot, s én félretoltam a papírt és elővettem a padból valami kortárs szerzőt. Szikszai Annamária tanárnő kivette a könyvet a kezemből, megnézte, mit olvasok, s adott egy jó tanácsot: nem ártana az alapokat is megtanulni, utána majd lehet írogatni. Igaza volt.
– Annyira jól elsajátította az alapokat, hogy kis füzetre való esszét is írt Arany Jánosról Arany versek címmel, amelyben kevésbé ismert Arany-verseket elemez, de Hunyt mesterem címmel szerepel benne a díjnyertes Arany-esszé is. Miért épp ezeket a verseket választotta?
– A sepsiszentgyörgyi Cimborának írogattam ezeket a miniesszéket, Szonda Szabolcs kért fel, miután a Hunyt mesterem című írásommal megnyertem a Tehetséges Magyarországért Alapítvány pályázatát. Igyekeztem úgy összeválogatni a verseket, hogy legyen szó bennük nemzetről, hazáról, versről, betegségről – mindenről, ami egyáltalán fontos volt Arany számára.
– Nemrég rangsorolták a magyar irodalom költőit aszerint, hogy költészetében ki használta a legtöbb szót. Eszerint Arany János lenne az első helyezett, aki összesen 287 425 szót használt, a második Vörösmarty 214 104-gyel, a harmadik pedig Petőfi 154 721-gyel. Hogyan kezeli ezeket a rangsorokat?
– Mint nem lényegeseket. Nemrég újraolvastam Kosztolányi Vörösmarty-esszéjét, amelyben határozottan állítja, hogy amiként Puskin az oroszoknak vagy Dante az olaszoknak költői nyelvet alkotott, úgy a magyaroknak Vörösmarty alkotta meg a költői nyelvet. Ebben sok igazság van, mint ahogy abban is, hogy Vörösmarty a leggazdagabb szókincsű magyar költő. S bár az említett statisztikában Vörösmarty csak a második helyen szerepel, mindegy, ki a győztes, mert kevés szóval is lehet fontosakat mondani. Egy másik kedvencem George Bacovia, kétszáz szónál aligha használt többet, mégis érvényes költészetet hozott létre. Nem véletlenül klasszikus.
– Több esszéjében is megpróbál választ adni, miért Arany János a kedvence, s arra a következtetésre jut, hogy Arany nem tudása a lényeges számára. Mit ért nem tudás alatt?
– A nem tudás valóban lefedi Arany Jánosnak a költészetről, nemzetről, hazáról vallott nézeteit. Nem írt Baudelaire-ről, de saját lapjában helyet adott annak a véleménynek, amelyben a szerző azt fájlalja, mennyire dekadens Baudelaire. Arany ezzel szemben valamiféle fogódzót akart adni a saját nemzetének, bár látta annak hibáit is. A bizonytalansága is szimpatikus volt benne. Hogy nem hitt saját magában sem. Nagyjából tudta magáról, mit ér, de nem volt mindenkit elnyomó személyiség, mint Petőfi vagy Ady. Fekete Vince költőkollégámnak szoktam idézni Adynak azt a sorát, hogy „nagyobb vagyok magamnál is" – micsoda pompás megfogalmazása annak, hogy kinek is gondolta magát Ady. Szerencsére Arany nem ilyen volt.
– Az esendő Arany képét tárja fel, s egyfajta bálványimádásról is beszél...
– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy ne látnám a hibáit. Az ihlet perce című szonettje annyira rossz, hogy kezdő költőtől is ritkán olvasni ilyet. Vagy ott van a Széchenyi emlékezete című műve. Kapott egy szekérderék pénzt érte, de nem tudott ódát írni, mint például Berzsenyi vagy Vörösmarty. Egy alkalommal megfogadtam, hogy elolvasom százszor a Széchenyi emlékezetét, hátha megszeretem.
De nem ment, a megemelt nyelv nem állt neki jól, soha nem fognak tudni meggyőzni, hogy az egy jó vers. Vagy ha már az emberi arcát keressük: Molnár Vilmostól kaptam egy SMS-t, amelyben azt írta, „ha én Petőfi lettem volna, s túléltem volna az oroszokat, és lenne gyerekem, akkor soha nem bocsátottam volna meg Aranynak, hogy pénzt kért a gyereke és a felesége eltartásáért." Tudniillik amikor Petőfi elment az erdélyi harctérre, s Aranynál hagyta a feleségét és a gyerekét, Arany benyújtotta a számlát.
A legenda szerint Petőfi ekkor adta el a lovát, és elküldte a pénzt Aranynak. Vagy a Bach-korszakban, amikor elment Nagykőrösre tanárnak, Bécs mindenkit ellenőrzött, miként viselkedett a forradalom és szabadságharc idején. 1854-ben tanári önéletrajzában azt írta: „Fájdalmasan ismerem el, hogy ezen idő alatt néhány kisebb költemény jelent meg tőlem nevem alatt, amelyeket, valamint később meg is semmisítettem, úgy mostani érettebb gondolkodásommal nem írnék alá." Ez most szólhat arról is, hogy a Szabadság zengő hárfája címmel ponyvára küldött kis füzetecskéjét tagadta meg, de szerintem inkább arról van szó, hogy kellett neki a tanári állás, s ezért megtagadta a forradalmi verseit...
– Mégis védelmébe veszi, ha kétségbe vonják költői nagyságát.
– Hát persze! Arany egy csoda. Én nem akarok ítélkezni fölötte, én olvasni szeretem a verseit, s boldog vagyok, ha a kritikai kiadásban felfedezett hibát kijavíthatom. Még akkor is, ha a szakma erről az észrevételemről nem vesz tudomást.
– A kritikusok azt állítják önről, olyan, mint egy gótikus templomkészítő vagy egy középkori festő, aki nem elkülönülni akar a magyar költészeti hagyománytól, hanem alázattal, játékosan közelít hozzá. Egyfajta szerepjáték-költészetet művel. Azonosulni tud ezzel a nézettel?
– Én annak örültem a legjobban, amikor azt mondták rólam: a költészetem annyira konzervatív, hogy ez már mindenképp újdonságszámba megy. Nem szándékosan alakult így, de csak örülni tudok neki. Pláne látva a tendenciákat, hogy merrefelé íródna a magyar irodalom. Az egészen fiatal magyar irodalmat, a slammereket nem ismerem eléggé, de a költészetükben is van valamiféle ritmus, rím, s ilyen szempontból ezt is tekinthetjük végtelenül konzervatív költészetnek. A legjobb slamszöveg szerintem még mindig a népdal, de ezzel a nézetemmel alighanem egyedül vagyok.
– Ebbe a konzervativizmusba belehelyezhető a Zöld című, eklogákat tartalmazó kötete is?
– A Zöld egy külön állomás. Folyamatában kell látni a dolgot. Az első kötetemről, A névadás öröme címűről azt mondták, folytathatatlan, ezért megpróbáltam valahogy szabadulni attól a fajta beszédmódtól, abból lett a Távolságtartás, egy teljesen sikertelen kísérlet. Utána jött egy másik hang, életrajzi vonatkozásokkal, a Két szék között, ez egy betegség kiírása volt, afféle terápia. Örülök, hogy szerették az olvasók. De ettől is nehéz volt megszabadulni. Erre találtam ki a Zöldet, megpróbáltam, tudok-e írni hexametert. Kiderült, hogy nagyon könnyű. De amikor már önjáróvá válik, jobb abbahagyni. Most volnék egy olyan helyzetben, hogy fogalmam sincs, merre tart a költészetem. Nem siettetem, majd csak kialakul.
– Világirodalomból a nagy kedvence az orosz irodalom, azon belül is Csehov. Ez is habitus kérdése?
– Persze. S Csehovban is épp az tetszik, ami Aranyban: a bizonytalansága. Igaz, Csehovot sem tudom megmagyarázni, még magamnak sem. Például nem az ismert novellái tetszenek elsősorban. A nagy kedvencem, amelyet legalább 150-szer olvastam, a Rothschild hegedűje mindössze öt oldal, mindenre jó, időt tölteni, elmélázni, jobb kedvre derülni, életkedvet kapni.
– Hogyan látja a kulturális, irodalmi lapok szerepét napjainkban?
– A magyar kultúra kifejezetten folyóirat-kultúra: a legfontosabb közlések még mindig folyóiratokban jelennek meg, legyen szó szépirodalomról vagy kánonképző szövegekről. Jó lenne tehát továbbra is életben tartani a folyóiratokat, pláne ha azok komolyan veszik magukat, és kétheti-havi rendszerességgel fontos, közérdeklődésre számot tartó írásokat jelentetnek meg.
– A Székelyföld előfizetőinek száma impozáns. Mi a titka a lap sikerének?
– Leszámítva a székelység iránt (újfent) megnyilvánuló érdeklődést, illetve a lap szerencsésen kialakított struktúráját (nemcsak irodalmat közöl, hanem történelmet, néprajzot stb.), annyit mondhatok, hogy folyamatosan mozogni kell, eleget kell tenni a meghívásoknak, el kell menni a legutolsó faluba is közönségtalálkozókra. Egy kicsit fárasztó, de másképp nem megy. Nagyon érdekes figyelni az olvasók reakcióját, figyelünk is rájuk, no nem olyan értelemben, hogy teljes mértékben kiszolgáljuk az igényeiket, hanem úgy, hogy ha csak egy mód van rá, igyekszünk olvasható szövegeket közölni.
– Ma már minden folyóirat igyekszik online is jelen lenni. Mennyiben követi ezt a folyamatot a folyóirat?
– Maradjunk annyiban, hogy az online nem az én világom. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne látnám a trendeket ezen a területen. De ha az online felület nem frissül folyamatosan, semmit sem ér a dolog, a potenciális olvasó meg máris elhúzott nyüzsgőbb vidékekre.
– Csíkszentdomokoson él, de ki-kimozdul a „falusi magányból", ha máshova nem, hát Csíkszeredába. Miért döntött úgy, hogy Kolozsvár, Csíkszereda helyett inkább egy csendesebb helyen akar élni?
– Nincs ebben semmi rousseau-i, „vissza a természetbe"-szerű dolog. Falun születtem, ott érzem jól magam. Ilyen egyszerű ez. Mondhatni: falusiasan egyszerű...
Demeter Zsuzsa
Krónika (Kolozsvár)

Szórványoktatási stratégiai megfontolások
Az elmúlt hetekben több erdélyi médiumban is egyoldalú elemzés tárgyát képezte a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványban kifejtett tevékenysége.
Nemzetstratégiai Kutatóintézet
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet valós szándékai ismeretének hiányában némely sajtóorgánumok érzelmi alapon pánikhangulatot keltenek, és próbálják félremagyarázni a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványban kifejtett tevékenységét és a szórványösztöndíj-program nemzeti ügyét.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet a szórványoktatással kapcsolatos elképzeléseit a Magyar gyermek – magyar iskolába mottó mentén fogalmazza meg, mely által a szórványban élő diákoknak a magyar nemzet részeként való megmaradását kívánja elősegíteni. Olyan mélyszórványban élő, magyar, VIII. osztályt végző diákok számára ajánl fel ösztöndíjat, akik azért kényszerülnek román nyelvű középiskolába, mert környezetükben, megyéjükben nincs magyar nyelvű, általuk választandó elméleti vagy szakoktatási irány.
A román nyelvű középiskolában való tanulás lehet, hogy néhány évig otthon tartja a gyermekeket, sok esetben viszont – és a tapasztalat ezt igazolja – az asszimiláció visszafordíthatatlan útjára sodorja a fiatalt, vegyes házasságokhoz vezet, ami a magyar nemzeti identitás gyengülését, megszűnését és perspektivikusan a magyar szórvány eltűnését eredményezheti. Mindezekért az erdélyi mélyszórványban élő magyarság megmaradásának alapvető feltétele az anyanyelven való tanulás, ennek hiánya jelentősen gyengíti a magyar kultúrkörben való megmaradását, kulturális értékeink megőrzését, a magyar nemzethez való tartozás közösségi, emocionális megélését.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet által ajánlott ösztöndíjrendszer egyáltalán nem új keletű, és nem is egyedi. Mint ahogy az sem egyedi, hogy diákok más megye magyar oktatási intézményét választják továbbtanulásuk helyszíneként. Jelenleg Erdély több középiskolája más megyékből, sőt a Csángóföldről „toborozza" diákjait és ösztöndíj-programokat ajánl fel nekik. Ezért lehetetlen nem egyoldalúságot és kettős mércét látni abban a kritikában, amely a Nemzetstratégiai Kutatóintézet ez irányú tevékenységét elítéli, de szemet huny más intézmények hasonló gyakorlata felett.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet oktatási stratégiája a Kárpát-haza Fejlesztési Koncepcióba illeszkedik, amely a magyar szellemi létalap megerősítésére irányul, az önfenntartó vidék és a helyi, térségi gazdaság tudatos fejlesztését, megerősítését és intézményesülését szorgalmazza, aminek feltétele a versenyképes magyar tudástér és humánerőforrás megteremtése. Ez a célja a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványprogramjainak is, hiszen az anyanyelven való tanulás identitásmegőrző jelentősége mellett az elsajátított ismeretek mélyebb és alaposabb tudást eredményeznek, növelve a diákok munkaerő-piaci versenyképességét.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet tudatosan olyan magyar oktatási központokat választ ki, amelyek a nemzeti többleten túl lehetővé teszik a diákok alapos, anyanyelven történő szakmai képzését, növelve versenyképességüket, és megteremtve a szülőföldjükön való sikeres egyéni és szakmai boldogulás valós feltételeit.
A Magyar gyermek – magyar iskolába mintaprojekt keretében a Nemzetstratégiai Kutatóintézet a 2014–2015-ös tanévben a magyarpéterfalvi református gyülekezet segítségével küküllőszögi mélyszórványból származó diákoknak ajánlott fel ösztöndíjat. Az ösztöndíjban részesülő középiskolás diákok – saját képességeik és az általuk választott szakirány alapján – Székelyudvarhely különböző magyar tannyelvű oktatási intézményeiben tanulhatnak, ráadásul egyházi kollégiumi nevelésben is részesülnek.
Egy másik, Szórvány a szórványban című mintaprojekt keretében – az evangélikus püspökség együttműködésével – Négyfaluban Brassó és Szeben megyei szórványban élő diákok részesültek ösztöndíjban, ami megteremtette számukra a középiskolai rendszerben való megmaradás lehetőségét, és ezáltal magyar identitásuk megőrzését. Ezen szórványösztöndíj-programunk egyszerre próbálja megmenteni a kilencedik osztályt és a négyfalusi magyar középiskolát.
Mindezeken túl a Nemzetstratégiai Kutatóintézet identitáserősítő programokat és Gábor Áron előadás-sorozatot szervezett az erdélyi mélyszórványban élőknek Türben, Bethlenszentmiklóson, Magyarpéterfalván, Felvincen, Székelykocsárdon, Lupényban, Petrozsényben és Petrillán (Magyarlónya).
Közel százötven Zsil-völgyi és küküllőszögi gyermeknek, szülőnek és pedagógusnak tanulmányi utakat szervezett az ópusztaszeri nemzeti parkba. Ugyanakkor – a külhoni magyar pedagógusszövetségekkel kötött stratégiai megállapodások szellemében – a tömbmagyarságban és szórványban oktató pedagógusok és intézményvezetők szakmai továbbképzését biztosította több ízben is anyaországi oktatási konferenciák megszervezésével.
A végzett diákok további életpályájával kapcsolatban felmerülő kérdések, miszerint a diákok tanulmányaik után visszatérnek-e a szórványba, a tömbmagyarságban is ugyanúgy felmerülnek a fiatalok elvándorlása láttán. Pontosan ezért emeli ki a Nemzetstratégiai Kutatóintézet a Kárpát-haza gazdaságfejlesztési koncepciójában, hogy egy erős magyar nemzet nem képzelhető el erős, fejlődő és növekvő gazdaság nélkül, amely megteremti a szülőföldön való boldogulás lehetőségét.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványoktatási stratégiáját komplexebb összefüggésben kell tehát értelmezni. A legnagyobb érték azonban a magyar gyermek, akinek joga van anyanyelvén tanulni, ugyanakkor lehetőséget kell teremteni számára, hogy saját képességeinek és vágyainak megfelelő szakirányú oktatást válasszon.
Ez a cél hosszú távú gondolkodást és a jelenlegi szórványoktatási stratégiák integrált továbbgondolását, kibővítését jelenti. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet számos fórumon és stratégiai koncepciójában is megfogalmazta, hogy kiemelten fontosnak tartja a szórványkollégiumi rendszer fenntartását és megerősítését, de meggyőződése, hogy a szórványmagyarság léte a tömbmagyarság nélkül elképzelhetetlen, ami ugyanakkor fordítva is igaz.
Ezt támasztja alá a Nemzetstratégiai Kutatóintézet Kárpát-haza Fejlesztési Műhelye – a Kárpát-haza Napló sorozat keretében – 2014-ben megjelentetett Szórványkollégiumok a Kárpát-medencében című kötet, amely egyedi kiadványként hiánypótló módon, együttesen mutatja be a nemzeti meg- és fennmaradás jelentős bástyáit.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet a maga részéről továbbra is fő szempontjának tekinti, hogy a pedagógusok, a történelmi magyar egyházak, illetve a szórványban élő gyerekek szüleivel közösen alakítsa ki szórványoktatási stratégiáját. Érthető némelyek ezzel kapcsolatos aggodalma, amit párbeszéd útján fel lehet oldani, de nem vezet jó irányba a közvélemény félretájékoztatása.
A magyar gyermek jövője megérdemli a politikai érdekeket mellőző, őszinte párbeszédet. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványoktatási kezdeményezése nem más, mint egy konkrét segítségnyújtás a szórványban élő, jobb sorsra érdemes magyar gyermekek irányába, kiegészítése a szórványkollégiumok nyújtotta oktatási kínálatnak. Nem magyar–magyar verseny, mint ahogy ezt egyesek értelmezni próbálják.
Az elmúlt huszonöt esztendő szórványügyben kifejtett tevékenységei nem mindig hozták a kívánt eredményt. Jól lemérhető ez az erdélyi magyar szórvány jelenlegi állapotán. Reméljük, hogy a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványban kifejtett tevékenysége más, tenni tudó és akaró intézményeket is arra bátorít, hogy az elkövetkezőkben is maradéktalanul felvállalják a szórvány gondjait, hogy azokra ne csoportérdekeket, hanem a közösséget szolgáló érdemi megoldások szülessenek.
dr. Puskás Attila
A szerző a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa
Krónika (Kolozsvár)

Középpontban a család: Szatmárnémetiben találkoztak a katolikus püspökök
A család, az iskola és az ifjúság állt a Romániai Katolikus Püspökök Konferenciája múlt hétvégén Szatmárnémetiben tartott megbeszéléseinek középpontjában. A római és görög katolikus püspököket az ország területéről egybegyűjtő konferenciának ez volt a tavaszi plenáris ülése.
A témában kiadott közleményükben a Romániai Katolikus Püspökök Konferenciája rámutat: a képviselőház és szenátus közös tanácsának az új alkotmány kidolgozásában tett törekvéseit figyelemmel követve, a katolikus püspökök a parlamentnek címzett közös levelet írtak, amelyben újra megfogalmazták kérésüket a 48-as cikkely 1-es bekezdése módosítására.
„A család egy férfi és egy nő szabad akaratából létrejövő házasság eredménye, az ő egyenlőségükre épül, valamint az ő jogukra és kötelességükre, amellyel gyermekeiket nevelik és oktatják" – hangzik az egyházi elöljárók javaslata. Az emberi méltóság védelmében a püspökök hangsúlyozták a roma és más, hátrányt szenvedő, a társadalom perifériáján lévő közösségek támogatásának fontosságát, az identitásuk megtartásával integrálva őket a helyi közösségekbe, hosszú távú programok lefolytatásával.
A tavaszi ülésen ugyanakkor bemutatták a július 22. és 26. között Kolozsváron megrendezendő Országos Katolikus Ifjúsági Találkozó (INTC) előkészületi folyamatait, a jelentkezési és rendezési részleteket. A püspökök emellett jóváhagyták a médiatanács által bemutatott, a Romániai Katolikus Püspökök Konferenciája most elkészült logóját és honlapját, mely, mint mondták, a romániai katolikus egyház identitásának és életének tükrözője lesz.
A munkaüléseken megvizsgálták a Romániai Caritas Konföderáció új statútumát, és a szociális szervezet javaslatára a nepáli földrengés áldozatait segíteni szándékozó gyűjtés megrendezéséről döntöttek, melyet június 7-én tartanak. A továbbiakban szó esett a katolikus iskoláról, a megszentelt életről, a szociális pasztoráció kezdeményezéseiről és nehézségeiről.
A konferencia új főtitkárává Francisc Ungureanut, a bukaresti főegyházmegye papját választották, aki június elsején kezdi meg mandátumát. A szakmai megbeszélések mellett a püspökök mindennap időt fordítottak a közös imádságra, de a szentmisék alkalmával a hívekkel is találkoztak. A konferencia következő plenáris ülésére Lugoson kerül sor, szeptember 21–23. között.
Krónika (Kolozsvár)

Egy szülőföld… sok kötelesség
Amikor Tamási Áron befejezte a Szülőföldem című pillangózó írását, mely sem regény, sem novella, sem röpirat, hanem mindenikből egy kicsi, ezzel a megállapítással zárta: az embernek csak egy szülőföldje van, de sok kötelessége. S így van az, mert lehetsz a multikulturalitás híve (a hazudás híve?), lehetsz sokat látott, járt-kelt ember, egy dolog bizonyos, hogy van egy föld, ahol megszülettél a tieid közé, őseid folytatójaként, utódaid megelőlegezőjeként. Ott neked otthon kell lenned, mert az a föld nem csupán szülőtájad, hanem édes egy hazád, s a tied, az igazi. Ha ezt fölismered, és meg tudod élni, akkor valódi hazád, lelki és testi, ha nem is politikai. Tamási Áron ezt ismerte fel, s bár Amerikát is megjárta, csak ezt fogadhatta el igazságnak.
Erdély földje a tolerancia földje kellene legyen, mint volt egykoron, de nem a divatos s hazug multikulturalitásé, melynek lényege – sajnos! – a kisebbek letaposása, hagyományainak leszólása, mellőzése. Ha valaki nem szereti, sőt lenézi a nyelvemet, tradícióimat, jelképeimet, az engem nem szeret – hát hogyan szerethetném én viszont a semmit, a lenézést? Akárhogyan is füllentgetnek, az igazság az, hogy Erdélyben ma nincs semmiféle multikulturalitás, mert ha egyik kultúra föl akarja falni a másikat, hát az nem multikulturalitás, hanem szellemi kannibalizmus a javából.
Én ebből nem kérek, ahogyan abból sem, ha azt hazudják, Románia a kisebbségek Kánaánja, csakhogy amikor erről értekeznek nagy boldogan, elfelejtik odahívni a legszámottevőbb, a magyar közösség képviselőit, s még meg is sértődnek, ha véletlenül odavetődik egy-kettő. Ilyen multikulturalitásból természetesen nem kérünk, s abból sem, ahogyan az alakuló politikai többség egyszerűen kijelenti, hogy tárgyalna az RMDSZ-szel is, de az autonómia fogalomköre kizárva. Arról már döntött az alkotmány, s az tiltja. Hát miből van az az alkotmány? Nem emberek csinálták? A józan logika azt diktálná, hogy a szöveg megy a valóság után, nem pedig fordítva. Nálunk másként van a nagy multikulturalitásban, és sehogyan sem tudjuk eldönteni, hogy az ige volt-e elébb avagy a valóság!?
Egyszóval a multikulturalitásnak intsünk szépen búcsút, s próbáljuk meg saját monokulturalitásunkat építeni szülötte földünkön, mely szülőhazánk, s azt még a szép és nagylelkű kettős állampolgárság sem pótolhatja
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kötelező a hűség?
Gyermekkoromban tanító bácsi akartam lenni. Nagydiák koromban vakmerőn megnyílt előttem a tanári pálya. Kényszerített, hitegetett. Egyetemet végeztem, akkor is visszaintegetett szerető melegséggel a gyermekkorom, olyankor is, mikor Korondon tanító úrnak, tanító bácsinak szólítottak. „A falu elejéhez” tartoztunk. Első levelemben is azt írtam anyáméknak haza, hogy falura kerültem, középiskolába, a falu és a nép felügyelője leszek… Majd aztán Sepsibükszádra, egy szegény faluba…
Pártparancs volt, hogy pedagógusoknak, orvosoknak ingázni nem szabad. Három évet egyetem után „in mediu rural”, azaz falun kell tölteni. Nem sorolom. Egy hónapja sincs, hogy az anyanyelv védelmére szerveztem volna tanácskozást Sepsiszentgyörgyön. Soha ilyen híg, szemetes, elidegenített nem volt a magyar nyelv, amilyenné vált 25 év alatt. Ezt fájlalom évtizedek óta, ezt 1988 és 2010 között Budapesten. Ránk szakadt a nyugati típusú demokrácia minden mocskával. Személyesen beszéltem a helyi három nagy líceum vezetőivel, tanáraival. Lapokban kiáltott a hirdetés – nem volt annak meghallója! A három hatalmas magyar intézetből egyetlen egy tanár, tanító nem jött el a megbeszélésre, mit is lehetne tenni a magyar anyanyelv védelmére.
Nem tartom személyi sérelmemnek. Megismétlem majd a meghívást. Ahogy azt sem tekintem sérelmemnek, hogy a minap Baróton egyetlen tanár, tanító, egyetlen lélek nem volt ott az író–olvasó találkozón.
Valamikor, nem is régen, tilos volt hasonló találkozókat szervezni. A ’80-as évek második felében már nem is mehettünk találkozókra, csak akkor, ha fele-fele arányban vittünk román írókat, költőket is. Keserű volt a kürtőskalács, amivel néhol megkínáltak.
Azt sejtettem, mibe cseppenek vissza Romániában, ha visszadisszidálok Magyarországról. Azt is mondottam akkoriban, hogy olyan nemzetrészemhez menekülök vissza, melynek fiai tele honvággyal, noha nincs honuk; tele hazaszeretettel, pedig nincs hazájuk. Az az ország, mely polgárait milliószám üldözi, az nem haza. És telítve vagyunk Székelyföldünk, szülőföldünk iránti aggodalommal, szeretettel, mikor a román hatalom teljesen lerabolta lelkeinket, hegyeinket, erdőinket s a jó tisztességet is erről a földről. Iskoláinkat, templomainkat és azok tulajdonjogát tekinti ez a román hatalom semmisnek, úgyszintén – saját anyanyelvünket.
Ma szabad ingázni Bükszádra Szentgyörgyről, a diákság szabadon tesz azt, amit akar, térdig füstben és kávészagban. És a tanító, a tanár megengedi magának e demokráciában a közömbösséget a magyar anyanyelv iránt.
Van-e hűség, ami kötelez? Mert egykor, nem is olyan régen, kötelező volt tapsolni a hatalomnak, kötelező volt ott lakni, ahol a tanuló lakott. Kétségeim nem általánosak, hanem szűrő jellegűek. Ne sorakozzanak ezrek a maguk védelmére akkor, amikor a magyar anyanyelv védelmére egyetlen tanárt, tanítót nem tudtunk elérni. Heteken át tüntettünk naponta a Mikó Kollégium államosítása ellen – hol voltak onnan is a tanárok százai? Nem állhattam szóba velük, mert szóba sem álltak a magyar nyelv lepusztítása dolgaiban. Ezt anélkül is megírtam volna, ha nem látom ma a Székely Hírmondóban a nagybetűs címet: A pedagógus igazsága.
Van ilyen is. Mindig is volt. Ám hol van, hová tűnt, hová menekült ki innét a nemzeti megtartó igazság? Anyanyelvi szemétdombon él nyelvében a magyar nemzet ma. És vajon lehet-e jobbra várni? Aki hitte eddig valamelyest, hogy a román állami diktatúra csak szőr mentén végzi kiirtásunkat, magyarmentesítni ezt a Romániát, az iszonyúan téved. Nyílt a háború ellenünk. És Európa a legaljasabb módon hagyott magunkra ismét, mint máskor is, Trianon óta. Semmit nem tesz, mert minden belügy itt, Romániáé. De a mi ügyünket miért kellett kisöpörni iskolákból, intézetekből, hivatalokból?
„A haza mindenek előtt! Hass, alkoss, gyarapíts…” Jó, Kölcsey is költő volt. De Orbán Balázs, a legnagyobb székely szavai se jutnak el az igazságot, a megmaradást követelő pedagógusok, tanárok közé? A hűség kötelez. A hűséget nem lehet kötelezni. – Itt lettünk szegények.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jó idő, remek programok – véget ért a Nyíló Akác
Színpompás tűzijátékkal ért véget vasárnap éjfélkor Érmihályfalván a XXIII. Nyíló Akác Napok. A több mint két évtized alatt ritkán történt meg, hogy végig jó idő legyen, idén ennek is örülhettek a szervezők és a résztvevők.
A fesztivál vasárnapi programja, ahogyan már a korábbi 10 évben is, a főzőversennyel kezdődött. Erre 25 csapat nevezett be, a zsűri asztalára kora délután több mint 40 féle étel téve, és akkor még nem is beszéltünk az először megtartott pálinkaversenyről – az “étlapra” később külön kitérünk. Ugyancsak később fogjuk részletezni azt az egész napos “kutyás programot”, melyre messzeföldről is elhozták kedvenceiket – talán pontosan családtagokat említeni – a gazdák, tenyésztők. E program keretében adták használatba azt a kutyasétáltatót, melynek építéséről korábban beszámoltunk: az önkormányzat a kutyatartók civil csoportjának kérésére kerített el egy részt a városi parkból, ahol megfelelő körülményeket teremtettek (kukák, padok, folyóvíz). A létesítményt méltatta Biró Rozália szenátor, aki a déli órákban tartózkodott a városban, kijelentve: nem biztos abban, hogy egy hasonló, a kutyatartók kérésének eleget tevő határozatot például a nagyváradi képviselő-testület megszavazott volna. Ugyancsak elismerően szólt Calin Mitrea, a Bihar Megye Ebtartók Egyesületének vezetője. Nyakó József polgármester mindehhez annyit fűzött hozzá, hogy igyekszenek egy minél jobban élhető várost kiépíteni, ennek részei a kutyatulajdonosok és természetesen a számukra családtagoknak számító kutyák is.
Szépségkirálynő
A gyerekekről vasárnap sem feledkeztek meg, a kultúrházban interaktív játszóház és a Lilliput Társulat bábelőadása várta őket. Ugyancsak a kultúrház adott otthon a fesztivál könyvbemutatójának. Mint már megszokottá vált, minden nagyobb városi ünnepségen megjelentetnek egy vagy több könyvet, és mindig van is mit. Ezúttal az Érmihályfalváért Egyesület Szilágyi István: Hátrahagyott írásaim című kötetét támogatta, melyben a szerző helytörténeti, dokumentarista, illetve “sztorizó” írásait gyűjtötte egybe, melyek nagyrésze lapunkban, illetve Fáklya című lapelődjében már napvilágot láttak. A könyvbemutatót a kultúrházban az abszurd humor váltotta fel: Laár András, alias Besenyő Pista bácsi mondta meg tutira, hogy mi a hülyeség és mi nem. Hát nooorrmááállis? Há’ de… Mindeközben a főtéri színpadon egymást követték a látványos programok, bemutatót tartott a Good Dragon karatecsoport, majd a székelyhídi Tini Dance Center és a nagyváradi Unique Dance Stúdió. Mindeg nagy tömegeket vonz a Nyíló Akác Szépe megválasztása. Most sem volt másként: több ezer ember előtt vonult fel a hét aspiráns: Turuczkai Henrietta, Gábor Jessica, Gábor Enikő, Sone Gabriella, Schrepler Patrícia, Pusztai Myrthis és Orosz Panna utcai, fürdő- és estélyi ruhában. A zsűri természetesen nem volt könnyű helyzetben, eleve arra ítélve, hogy döntését sokan bírálni fogják, de ez a zsűrik sorsa. A sorrend: második udvarhölgy Gábor Jessica, első udvarhölgy Gábor Enikő, 2015 szépségkirálynője Turuczkai Henrietta.
Koncertek
Már a szépségkirálynő-választás öltözködési szüneteiben megkezdődött a fesztivált záró eseménysorozat. Ezt a Silver Wings Egyesület tánccsoportjai nyitották, majd a Cs.Nagy &Cserey Akusztik nevű formáció következett. Az idei fesztiválról elmondható – legalábbis a tudósító véleményeként – hogy nagyszerű koncerteket prezentált, főleg azok voltak kiemelkedőek, melyeken az előadók maguk is látható élvezettel muzsikáltak. Utóbbi tükröződött a nevezett nemzetközi csapat előadásán is, miközben Zorán, Koncz Zsuzsa, Piramis, Bergendy, Sting, stb. számokat adtak elő. Bár alulírott nem tartozom a fiatalabb korosztályhoz, be kell valljam: megnyert magának a Punnany Massif együttes! Remek zenészek, igényes szöveggel, magukkal ragadó előadással, és öröm volt nézni, ahogyan a közönség is énekelt velük – na, őket remélhetőleg már nem nyeli el a kommersz műmulatós-örvény. A színpad előtti 10-15 méteren kicserélődött a közönség, amikor a Punnanyt Csepregi Éva és Végvári Ádám váltotta fel, de az egykori Neoton, illetve szólólemezeikről előadott slágereiket is korosztálytól függetlenül mindenki tudta. Éjfélkor különlegesen színpompás tűzijáték zárta a fesztivált, illetve Nyakó József polgármester szavai, aki a résztvevőknek, a fellépőknek, a támogatóknak és nem utolsó sorban szervezőtársainak (akiket színpadra is szólított) köszönte meg, hogy emlékezetes, sikeres négy napot tudhat maga mögött Érmihályfalva, ahol máris megkezdődött a XXIII. és XXIV. Nyíló Akác Napok közötti év visszaszámlálása.
Rencz Csaba
erdon.ro

A Vígszínházban vendégszerepel a kolozsvári magyar társulat
A budapesti Vígszínházban játszik ezen a héten a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata. Két előadást is bemutatnak a körúti színházban: május 20-án az Az öreg hölgy látogatását, május 21-én pedig az Ivanovék karácsonyát.
Az öreg hölgy látogatása Tompa Gábor rendezésében a kolozsvári társulat egyik legfrissebb produkciója, melyet május 20-án, szerdán a Vígszínház színpadán láthat a fővárosi közönség. Vvegyenszkij darabját, az Ivanovék karácsonyát Urbán András rendezte a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, az előadás több hazai fesztiválon is sikeresen szerepelt, Budapesten május 21-én, csütörtökön látható a Pesti Színházban.
maszol.ro

Johannis: a magyarok sok követelése jogos
Klaus Johannis szerint a romániai magyar közösség követeléseinek többsége jogos, a román állam pedig eddig is sok mindent lehetővé tett a kisebbségeknek: például anyanyelvű oktatást és sajtót. Az államfő erről a német ARD televíziónak nyilatkozott. Legendás szűkszavúságához képest szokatlan részletességgel fejtette ki álláspontját a romániai magyar közösség és általában a romániai kisebbségek helyzetéről az ARD televízióban Klaus Johannis. Az államfővel készült interjút a hét végén sugározta a német közszolgálati adó.
A romániai magyarokra akkor terelődött a szó, amikor a riporter Orbán Viktor miniszterelnökről kérdezte Johannist. Az államfő úgy reagált: a magyar kormányfő politikáját nem kívánja kommentálni, de foglalkoztatja az országban élő magyarok helyzete.
„Magam is egy kisebbség soraiból származom, ismerem a kisebbségek gondjait. A kisebbségeket nem problémának, hanem az országot gazdagító tényezőnek tekintem” – jelentette ki. Emlékeztetett arra, hogy a romániai magyar kisebbség nagy létszámú, és a vélemények gyakran eltérnek a közösségen belül. „Ám mindannyian egyet akarnak: hogy jobbra forduljon a sorsuk. És ez kellene hogy legyen a célja a politikusaiknak is, hiszen azért választják meg őket, hogy szavazóik javára tevékenykedjenek” – fogalmazott.
Ezért a magyar kisebbség részéről megfogalmazódó követeléseket helytelen "eleve problémaként" felfogni - tette hozzá az államfő, megjegyezve, hogy előfordulnak "különös" követelések és "inadekvát" követelések, de sok "teljesen normális" követelés is, és a román állam ezek "legnagyobb részét" már teljesítette.
Románia és Magyarország kétoldalú kapcsolatát az államfő jónak nevezte. „A két országot stratégiai partnerség fűzi össze, de sok mindent lehet javítani - mondta Johannis. A kérdésekkel kapcsolatban kiemelte, hogy a témáról már elnöki tevékenysége legelső időszakában tárgyalt a magyar kormány képviselőivel. Így "tudjuk, hogy mit kell tenni és tudjuk, hogyan kell tenni" – jelentette ki. Hozzátette: "azt hiszem, lehetségessé válik, hogy kapcsolatunkat még jobbá tegyük" és a két ország között "jószomszédi kapcsolat" alakuljon ki. Ez "mindkét ország érdekében állna" - mondta az államfő.
Példaként említette a pártalapítást, az anyanyelvű oktatást és az anyanyelvű sajtót. „Ha sorra megvizsgáljuk a kisebbségek kéréseit, azt látjuk, hogy a román állam nagyon sokat megoldott közülük” – tette hozzá.
Következetlen az elnöki hivatal
Mint ismert, Klaus Johannis legutóbb az RMDSZ kongresszusán foglalt állást a romániai magyarok helyzetével kapcsolatban. Az államfő tanácsosa által Kolozsváron felolvasott üzenet meglehetősen semmitmondó volt, ám 0utóbb felkerült az elnöki hivatal honlapjára egy terjedelmesebb szöveg. E dokumentum szerint „a kisebbségek sok célkitűzése megoldatlan még” az országban.
Két nap elteltével azonban módosult a honlapra felöltött szöveg, amelyből az idézett passzus is eltűnt. Az elnöki hivatal vezetője, Dan Mihalache a maszol.ro kérdésére nem tudott magyarázatot adni a történtekre. Ugyanakkor nem kívánta kommentálni azt a felvetésünket, hogy a történtek kétségbe vonják az államfő és az elnöki hivatal hitelességét.
maszol.ro

Izsák Balázs: elkezdődhet a székely zászlók elkobzása – AUDIÓ
Megoldódott a zászló-kérdés, jogos elvárásuk teljesült a romániai magyar közösségeknek azzal, hogy a parlament alsóháza megszavazta azt a törvényt, amely lehetővé teszi, hogy a közigazgatási egységek egy meghatározott eljárás szerint saját zászlójukat használják, tűzzék ki – írja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) honlapján Máté András Levente képviselő, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke közleményben tiltakozott a zászló-törvény előírásai ellen és levélben fordul Klaus Johannis államelnökhöz, kérve, hogy ne írja alá a jogszabályt.
Izsák Balázs a Kossuth Rádió munkatársának, Erdei Edit Zsuzsanna mikrofonja előtt fejtette ki véleményét. Az új jogszabály szerint a hatóságoknak ezután lehetőségük van elkobozni a székely zászlót, és pénzbírságot is kiszabhatnak, ez a törvény célja – állítja Izsák. Hozzátette: így értelmezik az új zászló-törvényt a bukaresti román lapok is.
A törvény tervezetét Victor Ponta és kollégái azzal a céllal nyújtották be a parlamentbe, hogy büntetni lehessen a székely zászló kitűzését az önkormányzatok épületére, aki mást mond, az félrevezeti a közvéleményt – magyarázta az SZNT elnöke.
Izsák hangsúlyozta: e törvény értelmében 5 ezer lejtől 10 ezer lejig terjedő pénzbírságot róhatnak ki, az önkormányzatra és el is kobozzák a székely zászlót, amire eddig nem volt törvényes lehetőség.
Akik ezt a törvényt ünneplik, azok azt ünneplik, hogy megindulhat a székely zászlók elkobzása, ezért gratulációt érdemel Máté András Levente – mondta Izsák Balázs.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Mélyponton a román–magyar kapcsolatok (Aggódik Kövér László)
Magyarország érdekérvényesítő képessége ma sok tekintetben rosszabb, mint amilyen valaha is volt az elmúlt huszonöt évben, mert a gazdasági kilábalásnál olyan utat választott, amely külföldi érdekeket sértett – nyilatkozta Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke.
Kövér hangsúlyozta: egy ország nemzetközi érdekérvényesítő képességét gazdasági ereje határozza meg. A Fidesz-kormány 1998 és 2002 között megfelelő súllyal tudta az érdekeit érvényesíteni a nemzetközi fórumokon, az elmúlt négy évben azonban a kabinet olyan utat választott „a Gyurcsány Ferencék által nyakunkon hagyott csődtömegből” való talpra álláshoz, ami számos nemzetközi érdeket sértett, ez pedig csökkentette Magyarország érdekérvényesítő képességét. Kövér László kiemelte, a magyar–román kétoldalú kapcsolatok rendszere mára olyan mélypontra jutott, hogy komoly aggodalommal tekintenek az erdélyi magyar közösség jövőjére. A kormány ezért a konkrét támogatások mellett olyan gazdasági kapcsolatokat is próbál kiépíteni, amelyek segítik a romániai magyar közösséget. A magyar kabinet a nemzetközi színtéren azt szeretné elérni, hogy Európa ne csak azoknak a hangját hallja meg, akik erőszakhoz folyamodnak, hanem azokét is, akik békés eszközökkel próbálják érvényesíteni alkotmányos önrendelkezési jogaikat. „Azt szeretnénk, ha a környező országokban élő magyar közösségek megkapnák, ami jár nekik” – mondta Kövér László, megjegyezve: az Európai Unió ebből a szempontból kicsit torzan fogja fel az emberi jogokat, hiszen a hizlalandó sertések és a tojóhibridek mentálhigiénéjével többet foglalkozik az európai szabályozás, mint a közösségek oktatási és kulturális önrendelkezésének védelmével.
A magyar közösségek önrendelkezésének biztosítása szempontjából a környező országok közül kedvező példaként említette Szlovéniát és Horvátországot, a szerbiai magyarság helyzetéről pedig azt mondta, ott többé-kevésbé javul a helyzet.
Kövér László Románia mellett Szlovákiát is bírálta, amiért szerinte ott „egyenesen nemzetbiztonsági kockázati tényezőként” tekintenek a magyar közösségre.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vita helyett műszaki adathalmaz (Közmeghallgatás Rétyen)
A Réty határában lévő fűrészüzem energiaellátásával kapcsolatosan tartottak tegnap délután közmeghallgatást a község kultúrotthonában. A rendezvényen egy tervezett hőerőmű műszaki adatait ismertették, ezzel kapcsolatosan a jelenlevők nem tettek fel egyetlen kérdést sem, újságírók hozzászólása mellett egyedül a sepsiszentgyörgyi Toró Attila fogalmazott kritikusan, arra kérve a Kovászna Megyei Környezetvédelmi Hivatal illetékeseit, semmilyen működési engedélyt ne adjanak ki addig, ameddig nem születik végleges ítélet a fafeldolgozót érintő bírósági eljárásokban.
A délután négy órára hirdetett közmeghallgatás témája a fafeldolgozó területére tervezett, „zöld energiát” termelő létesítmény bemutatása, az azzal kapcsolatos esetleges felvetések megtárgyalása volt. A Kovászna Megyei Környezetvédelmi Hivataltól a radóci székhelyű Bioelectrica Transilvaniei Kft. január 14-én kért jóváhagyást, az engedélyeztetési folyamat részeként tartották a tegnapi rendezvényt, amelyre eleinte a terem mintegy félig telt meg érdeklődőkkel, becslések szerint száznál kevesebb hallgatóval. Gheorghe Neagu, a környezetvédelmi hivatal igazgatója bevezetőként elmondta, az általa vezetett intézmény bekérte az összes vonatkozó dokumentumot, azok értékelése alapján folytatják majd az engedélyezési eljárást.
Az intézmény munkatársa, Luminiţa Bălălău az eddigi lépéseket ismertette, mondván, hogy a folyamatba a Holzindustrie Schweighofer mellett igénylőként bekapcsolódott a Bioelectrica Transilvaniei is, ez utóbbi kérését pedig több lépésben elemzik, a közmeghallgatáson a benyújtott iratcsomóval kapcsolatosan várnak észrevételeket.
A dokumentációt összeállító Petráss István alig kezdte ismertetni a tervezett hőerőmű műszaki adatait, egy helybeli hozzászóló azt kérte, beszéljen magyarul is, mert a rétyi résztvevők többsége magyar, így két nyelven folytatta ismertetőjét. A Holzindustrie Schweighofer rétyi fűrészüzemének területén létesítendő, 60 megawattos teljesítményű, biomasszával működő hőerőmű paramétereit Petráss mintegy másfél órán át részletezte, bemutatójának végére a teremben ülők száma alaposan megcsappant. A majdani energiatermelés témakörében elhangzottak lényege, hogy a befektető a legjobb technológiákat ígéri, a zajra, vízre, levegőre vonatkozó becsült adatok pedig minden esetben a megengedett határértékek alattiak. A hőerőmű, illetve fafeldolgozó esetleges légszennyezését egy 25 kilométer oldalú, négyzet alakú területen modellezték, de megvizsgálták a termelés során keletkezett hulladék kérdését is. A megyei tanács kérésére ugyanakkor a Rétyi Nyír, illetve a Bodok–Barót-hegység természetvédelmi területeken is vizsgálják majd a levegő minőségét. Az ismertetőt követő kérdésfelvetésében Toró Attila újólag javasolta, pontosabban követelte, hogy a rétyi fafeldolgozó egységre vonatkozó végleges bírósági ítéletek megszületéséig a környezetvédelmi hivatal ne bocsásson ki újabb engedélyt. Mint mondta, az említett huszonöt kilométeres körzet indokolná, hogy megkérdezzék a sepsiszentgyörgyieket is, hiszen a megyeszékhely teljes lakossága érintett a levegő minőségének ügyében. Gheorghe Neagu válaszában leszögezte, törvényesen járnak el, a közmeghallgatást a befektetésnek otthont adó községközpontban szervezik, az erdőket pedig szerinte a hegy lábánál kell védelmezni. Toró azt is kifogásolta, miként működhet környezetvédelmi engedély nélkül a fűrészüzem, mire Neagu azt válaszolta, ez nem tartozik hatáskörükbe, ezt a környezetvédelmi őrségnek kell megvizsgálnia, de ő úgy tudja, a fűrészüzemben nem termelnek, hanem a berendezés műszaki vizsgálatát végzik. Leszögezte: az engedélyeztetési folyamat törvényes mederben zajlik, a hőerőmű engedélyeztetése különben még két és fél, három hónapig elhúzódik, ám ha minden dokumentumot rendben találnak, a környezetvédelmi hivatalnak nincs oka arra, hogy ne hagyja jóvá azt. Kérdéseket fogalmazott meg a sepsiszentgyörgyi Observatorul de Covasna napilap tudósítója is, válaszai után Gheorghe Neagu megjegyezte, máskor jöjjenek felkészültebben az újságírók, fogalmazzanak lényegre törően. Luminiţa Bălălău hozzáfűzte, elvárták volna, hogy a civil szervezetek képviselői olyan műszaki felvetésekkel jelentkezzenek a közmeghallgatáson, amelyek segítségével módosítások is eszközölhetőek.
Ezután berekesztették a rendezvényt, ám az érdeklődők legalább fele már korábban elhagyta a termet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Táncosok a porondon (II. Székelyföldi Legényesverseny)
Sepsiszentgyörgyi évadzáró táncház keretében szervezte meg a II. Székelyföldi Legényesversenyt a 25 éves Háromszék Táncegyüttes szombaton. Az amatőr táncosok számára rendezett megmérettetés két részből állt: egy előre kijelölt, a világhálón is megtekinthető pontozót kellett autentikusan bemutatni, majd a szabad táncok versenyében az improvizációs készséget is külön díjazták.
Idén a kötelező táncot a Háromszék Táncegyüttes gyűjtéseiből választották, a versenyre jelentkező nyolc táncosnak a hajdani neves adatközlő, Jakab József (1930–2008) magyarózdi pontozó és szegényes táncából kellett felkészülnie.
Ivácson László szervező, az ötfős zsüri egyik tagja elmondta, hogy nem a verseny a fontos, az csak burkolt felhívás, hogy a fiatalok ezáltal elővegyék a régi filmeket, megnézzék és egy kicsit részletesebben megvizsgálják a táncokat. „Táncházas szinten működnek a legényesek, de amikor ízében, velejében meg kellene nézni, akkor nincs már rá türelmük. Pedig amikor az ember a zsigereibe nyúl, akkor jön rá, hogy miért forgatja úgy a lábát, honnan jön a lendület, s honnan a kézmozdulat” – mondotta.
A verseny eredményhirdetésén a legényes újraalkotójaként Farkas Forgács Jenőt (17 éves, Boldogfalva) ünnepelhették a szabadon választott tánc első helyezettjeként, Lupuly Jakab (19 éves, Sepsiszentgyörgy) lett a legautentikusabb táncos. A kötelező táncban Tekeres Szilárd (17 éves, Etéd), míg a szabadon választott kategóriában Oláh Dávid (17 éves, Szabéd) és Kovács Szabó Zoltán (Szabéd) nyerte megosztva a második helyezést. Csog Lehel Zoltán (18 éves, Erdőfüle) különdíjat kapott a legjobb szegényes táncért, Dobai Balázs (16 éves, Sepsiszentgyörgy) és Tusa Adorján (16 éves, Sepsiszentgyörgy) emléklapot nyert, Lupuly Jakab pedig a közönségdíjat érdemelte ki.
Vörös T. Balázs
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Johannisnak nem jelentünk gondot
Románia és Magyarország kétoldalú kapcsolata jó, és a két országot stratégiai partnerség fűzi össze, de sok mindent lehet javítani – nyilatkozta Klaus Johannis államfő az ARD német közszolgálati televíziónak.
Az ARD bécsi stúdiójának blogján megjelent interjúban a két ország kapcsolatára vonatkozó kérdésekkel kapcsolatban kiemelte: a témáról már elnöki tevékenysége legelső időszakában tárgyalt a magyar kormány képviselőivel, ezért „tudjuk, hogy mit kell tenni, és tudjuk, hogyan kell tenni”. Hozzátette: „azt hiszem, lehetségessé válik, hogy kapcsolatunkat még jobbá tegyük”, és a két ország között jószomszédi viszony alakuljon ki. Ez szerinte mindkét ország érdekében állna. Klaus Johannis a magyar közösség helyzetéről elmondta: egy etnikai kisebbség – az erdélyi szász közösség – tagjaként nagyon jól ismeri az etnikai kisebbségek problematikáját. Hangsúlyozta, hogy a romániai magyar kisebbségre egyáltalán nem problémaként tekint, és úgy véli, hogy a kisebbségek gazdagítják az országot, amelyben élnek.
Johannis kifejtette: a magyar egy nagy kisebbség, amelyben számos vélemény fogalmazódik meg, több párt és szervezet működik, és ezek ugyan eltérő felfogást képviselnek, de mind arra törekszenek, hogy jobb legyen a magyaroknak, és éppen ez az, amit valamennyi politikusnak tennie kell választóiért. Ezért a magyar kisebbség részéről megfogalmazódó követeléseket helytelen eleve problémaként felfogni: bár előfordulnak különös és inadekvát követelések, de sok teljesen normális követelés is van, és a román állam ezek legnagyobb részét már teljesítette. Klaus Johannis hangsúlyozta: a romániai kisebbségek lehetőségeinek, jogainak számbavételével „gyorsan megállapítható, hogy a már régen megoldott problémákból sokkal több van, mint a megbeszélésre váró problémákból”.
A korrupció elleni küzdelemtől a görög államadósság-válság kezeléséig számos témát átfogó interjú vasárnap jelent meg a http://blog.br.de/studio-wien/ cím alatti blogon.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kényszerpályás lavírozás (A Horthy-korszakról Sepsiszentgyörgyön)
A magyar történelem talán legvitatottabb, legellentmondásosabb, sokak által kizárólag Horthy Miklós kormányzó személyével azonosított Trianon utáni időszakáról beszélt csütörtökön Ujváry Gábor, a magyarországi Veritas Történetkutató Intézet oktatója. Előadása egy ismert, de némelyek által eltorzított tényre mindenképp rávilágított: a megcsonkított Magyarország vezetői igen szűkös mozgástérben viszonylag sokat értek el, a végkifejletbe pedig nem igazán volt beleszólásuk. Máig élénk érdeklődés és ezzel párhuzamosan vitatott megítélés kíséri elsősorban Horthy Miklós személyét, de a két világháború közötti Magyarország történéseit is, és noha sokan történelmünk igen sötét korszakaként tüntetik fel, nem szabad elfelejteni, hogy az 1944. utáni talán még súlyosabb volt, ráadásul jóval hosszabb időszakról beszélünk – vezette fel mondandóját Ujváry Gábor. A kutató szerint Horthy Miklós megítélése kortársai között sem volt egyértelmű, ennek elsődleges oka a kormányzósága kezdete, illetve tragikus vége közötti ellentmondásoknak tudható be. Az első tíz év ugyanis egy belföldi sikertörténetnek is felfogható, hiszen látszólag kilátástalan helyzetben lévő, nemzetközi szinten már működésképtelennek nyilvánított, újabb felosztásra ítélt országot –Bethlen István miniszterelnöksége alatt –sikerül talpra állítani, nem várt műszaki és társadalmi fejlődést elérni. Olyan körülmények között, hogy 1919-ben a társadalom különböző osztályaihoz tartozók életszínvonala kevesebb, mint egyharmadára esett vissza a háború előtti időhöz képest. Ujváry Gábor szerint az 1927-ig tartó felívelés mások mellett Trianon kevés, de létező pozitív hozadékának is betudható, hiszen a párizsi békekonferencia gyakorlatilag Magyarországból a nemzetállami eszméhez legközelebb álló országot fabrikálta a térségben. A magyarság aránya ugyanis 90 százalék fölé ugrott a megmaradt területeken, így a kisebbségi kérdés gyakorlatilag megszűnt. A területi veszteségek valóban jelentősek voltak, de egyúttal megszabadították a budapesti kormányokat a két legelmaradottabb vidéktől, Kárpátaljától és Székelyföldtől. Emellett az ipar szerepének felértékelődése nyomán a városiasodás fokozódott, amihez hozzájárult a népességnövekedés is – mások mellett az elcsatolt részekről áttelepültek révén, akik száma 1924 végére elérte a 426 ezret –, illetve a kulturális élet megpezsdülése is megfigyelhető. Ez utóbbi Klebelsberg Kunó, majd később Hóman Bálint hatékony szakpolitikái nyomán. Ugyanez az oktatásra is érvényes, az átszervezés révén itt is komoly fejlődés volt megfigyelhető. A talpra állás folyamatában ugyanakkor meghatározó volt, hogy Magyarország több száz év után teljes állami önállóságot tudhatott magáénak.
A korszak nem mentes természetesen negatívumoktól sem, hiszen nyílt választási rendszer, a szociálpolitikai lépések késői megtétele, illetve a rendszer jellegével – királyság, király nélkül – kapcsolatos viták mind ide tartoznak. Utóbbi kapcsán meghatározó, hogy Horthy maga is elhatárolódott az előző uralkodóktól, a budai várban is csak azokat a szobákat foglalta el, amelyeket elődei nem használtak.
Az 1929-ben beköszöntő gazdasági világválságig tartó felemelkedést ugyanakkor beárnyékolja, hogy külpolitikai szempontból az ország eleinte nem létezőként, majd csak puhatolózó, egyensúlyozó államként volt jelen. A német–olasz tengelyhez történő közeledés, illetve a betagozódás mondhatni törvényszerűen követte ezt az időszakot, Teleki Pál óvatos külpolitikája ellenére.
A Horthy-korszak politikai mozgásait ugyanakkor nem lehet megérteni a fő eszmei irányvonalak nélkül. Ezek közül mindvégig meghatározó a revizionista, a Horthy-kultusz, a kereszténység reneszánsza, illetve a Tanácsköztársaság bukása után jelentkező latens antiszemita vonal. Ujváry Gábor szerint fontos tény ebben a kérdésben, hogy a rendszer egészen 1938-ig gyakorlatilag zárt maradt a bal-, valamint a szélsőjobboldallal szemben, noha a faji és a zsidókérdés napirenden volt, főképp 1931 után. A gazdasági válság viszont a mellőzött politikai irányzatok megerősödését is hozta, a szélsőjobboldal viszonylag hosszú ideig nem rendelkezett igazi ideológiával.
A részleges revíziót biztosító bécsi döntések egy egészen új pályára kényszerítették az országot, a világháborúba történő belépés elkerülhetetlenné vált. A Horthy- korszak ellentmondásosságát pontosan ez az időszak szemlélteti a legjobban, hiszen míg a háború első éveiben Magyarország kivárt, amíg lehetett – egyúttal menedékül is szolgál például a lengyelek számára –, majd a Szovjetunió elleni harcba már „önként” lép be, illetve a Kállay-kormány alatt még a „béke szigete”, végül pedig a náci Németország utolsó szövetségeseként végzi. Horthy Miklós pedig 1944-ig a helyén maradt, igaz, egyre kevésbé tudott beleszólni a történésekbe.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A megtisztuláshoz szükséges az átvilágítás (Szigorúan ellenőrzött evangélium)
Molnár János egyháztörténész a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség, a Securitate kapcsolatát feldolgozó, Szigorúan ellenőrzött evangélium című, négy kötetben megjelent, bővített kiadású könyvét mutatták be szerda este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A szerzőt Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője faggatta, továbbá H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó vezetője osztotta meg a témával kapcsolatos észrevételeit. Az est házigazdája Szonda Szabolcs könyvtárigazgató volt.
Molnár János saját bőrén tapasztalta a Securitate ténykedését. Mivel megtagadta az együttműködést, segédlelkészként szolgált. 1989-ben Magyarországra távozott, jelenleg a Debreceni Református Hittudományi Egyetem docense. A témával úgy találkozott, hogy Tőkés László megkérte, nézze át a mintegy 12 ezer oldalas megfigyelési dossziéját, lehet-e kezdeni azzal valamit. Igen érdekesnek találta, és 2007 óta kutatta a Securitate és a református egyház viszonyát. Eleinte kedvesen kiszolgálták a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Levéltárban, de egy ideje egyre nehezebb adatokhoz hozzájutni, így most szünetelteti a tevékenységet – mondotta a bemutatón. A szerző elmondta, a titkosszolgálati munka és megfigyelés két szakaszra osztható: az egyik Gheorghe Gheorghiu-Dej halálával véget ért, a másik Nicolae Ceauşescu uralomra jutásával kezdődött. Az elsőben az ellenség felszámolása és ellenségkép tudatosítása volt a politikai rendőrség fő feladata, a másodikban Ceauşescu abból indult ki, hogy a kommunizmus ellenségeit már megsemmisítették, és a többieket meg kell győzni a rendszer fontosságáról. Az első időszakban nagyon sok lelkész volt azok között, akiket 1952-től kezdve ítélet nélkül munkatáborokba hurcoltak, illetve az 1956-os magyarországi események romániai kisugárzása nyomán letartóztattak. A második periódusban a letartóztatások száma csökkent. Ekkor a meggyőzés volt a cél, sokkal nagyobb mértékben terjesztették ki a hálózatot, gyakorlatilag teljesíthetetlen feladatot adtak: például 1985-ben egy utasítás szerint az összes lelkészt be kellett volna szervezni, de ez nem valósult meg. 1967-ben átszervezték a Securitatét. Úgy becsülik, 1975-ben 200 ezer, 1989-ben már egymillió volt az informátorok száma. Arról nincs adat, hogy hány embert figyeltek meg. A szerző mindkét hazai református egyházkerületet, az erdélyit és a királyhágó-mellékit is kutatta. A református egyháznak is két időszaka volt. 1962-ig a püspökök elkötelezettek voltak ugyan az állam irányába, de nem voltak informátorok, és megfigyelték őket. Utána informátorokat helyeztek a püspöki székbe, tehát a hierarchia legmagasabb pontjára. A teológiai tanárok nagy részét beszervezték, az ő feladatuk az is volt, hogy a külföld irányába hirdessék, a szocialista Romániában minden rendben van.
H. Szabó Gyula hozzátette: a második időszakban már nem alkalmaztak fizikai erőszakot, hanem zsarolással, lélektani megtöréssel dolgoztak. Nem lehet általánosítani, minden esetet külön kell vizsgálni, és el kell olvasni a kontextust is, ahogyan beszerveztek valakit és ahogyan jelentett, mert csak úgy lehet érdemben következtetéseket levonni.
Molnár János elmondta: a közhiedelemmel ellentétben volt lehetőség a választásra, hogy valaki együttműködik a Securitatéval vagy nem. Nehezen, de járható volt az az út is, hogy nemet mondott valaki, ami nem kecsegtetett karrierrel. Az elutasítók nem lehettek tisztségviselők, segédlelkészi minőségből nem emelkedtek vagy a lehető legeldugottabb parókiákra helyezték őket – lásd Tőkés László esetét. El kellett dönteni, mit vállal az ember: karriert épít vagy becsületes marad. Tény, hogy sok embert lekötött a viszonylag kis, körülbelül 800 ezer főt számláló református közösség. Hogy az egyik legfontosabb kérdés a 19-es kóddal jelölt magyar nacionalista irredentizmus, a másik meg a 343-as kóddal jelölt református egyház volt, azt jelenti, nagyon féltek tőle, ami érdem is a református egyház számára. Igen fontos intézmény volt tehát a magyar kultúra és anyanyelv ápolásában. H. Szabó Gyula elmondta, a rendszer rendkívül fertőzött volt, nagyon sokan botlottak meg, vétkeztek saját erkölcsi felfogásukkal szemben, mégis az intézmény, a református egyház győztesen került ki a negyvenéves sivatagi vándorlásból, mert mindig voltak emberek, akik a keresztény erkölcsiséget vitték tovább, nemcsak erkölcsös lelkészek, hanem erős gyülekezetek is. A botlások ellenére a református egyház történelmi küldetését messze betöltötte – hangsúlyozta a kiadó vezetője. Azt, hogy miként viszonyul a beszervezett informátorokhoz, mindenkinek magának kell eldöntenie, mondta, de hozzátette: nem szabad elfelejtenünk, hogy ezeket az embereket a magyarságuk miatt üldözték Romániában. Kiemelte: létezik egy egyház, amely egyáltalán nem foglalkozik ezzel a múlttal, felső papsága nemhogy informátor, hanem valószínűleg fedésben levő tiszt volt. Amíg az ortodox egyház elzárkózik attól, hogy a Securitatéhoz fűződő kapcsolatával szembenézzen, nehéz elképzelni, hogy a dolgok tisztulhatnak. Ehhez mérten a református egyház átvilágítása, a többi kisebb egyház erre irányuló törekvése nagyon nagy előrelépés – összegzett.
Molnár János leszögezte továbbá: amíg nem lesz teljes átvilágítás Romániában, addig az érintettek ki lesznek téve a zsarolásnak.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagyvarjason és Nagyiratoson jártunk
Közös cél vagy ellenség hiányában az összefogás is csökken
Lapunk szerkesztősége ismét ellátogatott két faluba a hétvégén, ezúttal Nagyvarjast és Nagyiratost vettük célba kollégámmal, Balta Jánossal. Papp Attila, a nagyiratosi polgármester mindkét helyen jelen volt, mivel közigazgatásilag mindkét Varjas Iratoshoz tarozik.
Nagyvarjas
A beszélgetés elején csakúgy, mint máshol, a mérsékelt létszám miatt az emberek egymástól való elhidegülését taglaltuk. Matusinka Beáta szépen fogalmazta meg a problémát, mondván, hogy „közhelyesen fogalmazva a társadalom atomizálódásáról beszélhetünk”. A közös cél vagy ellenség hiányában az összefogás is csökken, érdektelenné válunk, elszakadunk a világtól.
Matusinka Lajos szóvá tette, hogy a faluközpont elhanyagolt állapotban van már régóta: egy darabon fel van ásva, a térkő csak egy szakaszon van lerakva, a füvet nem vágták le stb. Papp Attila ezt beismerte, de elmondta, hogy nem egészen az ő hibája: a projektekből befolyó pénzeket el kell osztani a falvak között. Jelenleg azt várják, hogy jöjjenek a térkövezést támogató GAL Programtól, ellenőrizzék a munkát, adják vissza a pénzt, és akkor mehet tovább minden.
Bea feltett még néhány rendkívül jó kérdést: vannak-e közösségi vezetők? Miért kell egyáltalán falunap? Nos, közösségi vezetők nincsenek. Talán ezért van olykor-olykor fejetlenség és kommunikációhiány. Nincsenek értelmiségi vezetők a faluban, akik felvállalnának ilyen feladatköröket. Ő nem tud mindenhol ott lenni, és ha az emberek nem akarnak segíteni magukon, más sem tud. Méltatlankodva mutatta meg a kultúrotthonban tavaly felújított, összejöveteleknek szánt konyhát, raktárt, mosdót és illemhelyet. Utóbbiba a nyitva hagyott ablakon félökölnyi kavicsokat dobáltak a padlócsempére. A faluban senkit nem érdekel a kultúrotthon sorsa.
Falunap pedig kell. Hiába van búcsú, a két rendezvény teljesen más kategória. Nem csupán a vallási vonatkozás miatt, hanem a kapcsolatok miatt is. Az iratosi néptánccsoportot például több helyre is meghívják falunapok alkalmával, és ezeket mind vissza kell hívni. A kötelességeken kívül azonban a búcsú inkább a családról szól, a falunap viszont az egész falut egy helyre gyűjti. Az idei meghívott egyébként Dankó Szilvi, és, ahogyan az már megjelent lapunkban, ma este fél nyolckor falunappal kapcsolatos közgyűlést tartanak a kultúrotthonban.
A falvak fejlesztéséről még annyit, hogy nem lehet összehasonlítani a magyarországi közigazgatással az ittenit, mert nincsenek meg azok a körülmények. Dombegyházán 150 szociális munkás van, Iratoson körülbelül 25, ha akarjuk se tudjuk tehát hozni azt a színvonalat hatodannyi munkaerővel.
Nagyiratos
Az itteniek nem panaszkodtak a falu kinézetére vagy a vezetőségre. Inkább arról érdeklődtek, hogy hány előfizető van? Örülnek, hogy van magyar lap, és hogy megírja, mik történnek a megyében. A lapot is megkapják rendesen, a reggeli kávé mellett már ott van. A Forray Népdalkör részéről Nagy Melinda szólalt fel, aki ezúton is meg szerette volna köszönni a fellépőruhákat, melyet a hivatal adományozott nekik.
Papp Attila szívesen segít, ahol tud, ha látja, hogy komolyan veszik, amit csinálnak, és szívvel-lélekkel teszik azt. Az asszonykórusnak jelenleg van egy terme, ahol próbálni szoktak, a tánccsoport a Melodyba jár gyakorolni. Iratoson szerencsére megvan a kulturális élet, melyre szüksége van egy falunak. Ezen kívül indul jövőre egy pályázat, melyre már elő vannak készítve a szükséges iratok. Ha ezt megnyerik, szinte egész Iratost le tudnák aszfaltozni.
Az iskola magyar tagozatán egyre kevesebben vannak, és most még csak két osztály van összevonva, de ha továbbra is csökken a létszám, akkor meg is szűnhet. Ez természetesen nemcsak a szülők hibája – de nagyrészt azért rájuk hárul a felelőssége –, hanem a rendszeré is. A pedagógusok nem iratosiak, és nem veszik ki részüket a közösség életéből.
Falunapok természetesen lesznek, július 5-én, vasárnap. A sztárvendég a Bikini, egy másfél órás élő koncertet adnak majd az érdeklődőknek.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

A sokszínű Erdély
Erdély lakosságának a fejedelemség korában is sok szenvedésben és megpróbáltatásban volt része. Rövid nyugalmi időszakaiban csak részben tudta pótolni veszteségeit, amely főleg a magyarság népi erejét sorvasztotta. A háromba szakadt ország idején az egykori Magyar Királyság minden harmadik lakosa Erdély mindenkori fejedelmének volt az alattvalója. Az itt élő népesség a fejedelemség fennállásának másfél évszázada alatt úgy általában, időnként pedig katasztrofális mértékben csökkent. A XVII. században, eltekintve Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodásának három és fél évtizedétől, Erdély népeit állandó rettegésben tartották a háborúk, az éhség és a járványok. Különösen nagy pusztítással járt a tizenöt éves háború és Bocskai Habsburg-ellenes fellépése.
Az 1606-os bécsi béke után közel fél évszázados viszonylagos nyugalom és béke következett, majd az évszázad utolsó évtizedei, a törökök kiűzése Európából zaklatták föl Erdély békéjét. Hosszabb-rövidebb megszakításokkal egy évszázadon át hadak pusztították a termést, az éhezésben legyöngült embereket pedig a járványos betegségek.
1600–1711 között öt nagy pestisjárvány pusztított, így a felnőttkort megért háromnemzedéknyi emberiség minden tagjának legalább három járványt kellett átvészelnie. Ez súlyos következményekkel járt az ország népesedési viszonyaira nézve. Falvak néptelenedtek és tűntek el, míg mások népessége részben vagy egészében cserélődött ki. Nem lehet számszerűleg pontosan megállapítani a népességveszteség méretét, de a szamosújvári és kővári várbirtokhoz tartozó falvakban, például, a XVI. század derekán 17 500 magyar, 2000 szász és 13 200 román élt. A századforduló pusztító háborúiban a magyarság lélekszáma 85%-át, a szászság 88%-át, a románság 45%-át vesztette el, így 1603 után a nemzetiségi arány visszavonhatatlanul megfordult: 2500 volt a magyar, a románság 7200 főt számlálhatott, míg a 250 főre apadt szászság úgyszólván számba sem jövő népelemmé vált. A magyarság kisebbségbe szorult. Az igazán nagy néppusztulást azonban az a török–tatár büntető hadjárat okozta, amelyet a Porta küldött 1657–1661 között a fejedelemségre – II. Rákóczi Györgynek a lengyel trón megszerzésére tett szerencsétlen próbálkozását megtorlandó. Evlia Cselebi török történetíró leírja, hogy a dúló hordák a falvakat felgyújtották, lerombolták, a foglyokat vagy vásárra vitték, vagy kardélre hányták. Egy 1674-ből származó históriás ének a Barcaságot ért hasonló megpróbáltatásokról tudósít.
Erdély társadalmának sokszínűségét a többnyelvűség mellett a hitbeli, felekezeti sokféleség is gazdagította. A római katolicizmus mellett a románság révén erős volt az ortodoxia jelenléte is. A reformáció elterjedése tovább bonyolította a vallási toleranciájáról elhíresült Erdély felekezeti térképét, hiszen rövid idő alatt a hitújítás szinte valamennyi áramlata megjelent, és gyökeret eresztett itt. A székelyek katolikusok maradtak, a szászok Luther követőiként az augsburgi hitvallást fogadták el, a magyarság nagyobb része kálvinistává, egy kisebb része unitáriussá lett. De teret hódított a szombatosság is, mert Bethlen Gábor befogadta az új keresztényeknek nevezett anabaptistákat, és letelepítette őket Alvinc térségében, szintén ő vette védelmébe a zsidókat, és tette lehetővé, hogy a menekültek itt új hazára leljenek. Apafi Mihály idejében pedig az örmények érkeztek fejedelmi engedéllyel Szamosújvárra és Erdély más vidékeire.
Erdély népeinek e nyelvi, felekezeti sokfélesége meggyőzte a vezetőket, hogy a fejedelemség függetlenségének fenntartása, csak úgy lehetséges, ha sikerül a sok nép és sok felekezet között az együttműködést biztosítani. Az erdélyi társadalom önszerveződése és önvédelmi törekvése eredményeként jött létre még 1437-ben a három rend – a vármegyei nemesség, a székelység és a szászság egyezsége, az „unio trium nationum” és ez az unió lett a későbbi fejedelemség társadalmi, politikai alapépítménye. A belefoglalt „natiók“ társadalmi tényezők voltak, nem faji, nyelvi, nemzeti alapon szerveződtek. 1614-ben a Medgyesi országgyűlésen a fejedelem a három nemzet unióját így határozta meg: „…az három nemzetség között hazánknak megmaradására való szent egyesség, melyet minden rendnek szükség pacis et belli tempore erős vigyázással őrizni és az hazának megmaradásának terhét valamiből kevántatik, egyenlő értelemben viselniek.”
Az unió, lévén rendi intézmény, nem irányult valamelyik etnikum ellen, nem zárta ki egyik vagy másik népet soraiból. A kiváltságos, a társadalom politikai tényezőjének számító rétegek szövetsége volt, melyeknek képviselői alkották az országgyűlést.
Szerkesztette: Murvai Miklós
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2015. május 19-én, kedden 18 órakor a Jelen Ház nagytermében ismertető előadás-sorozatot indít Erdélyről. Az irodalmi, videovetítéssel egybekötött, Erdélyre hangoló indító előadásra várjuk a szűkebb Pátriánk múltja iránt érdeklődő, a közös jövőért tenni akaró honfitársainkat.
Az est meghívott előadója: Olasz Angéla, Márki Sándor-díjas nyugalmazott történelemtanár.
Közreműködnek: Tóthpál Eszter, Gál Zoltán és ifj. Tóthpál Béla. Házigazda: Murvai Róbert Dávid, társszervező: Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Nyugati Jelen (Arad)

Tanítók és óvónők pedagógiai köre
Virágkosárral mondtak köszönetet
Az Erdőhegyi Általános Iskola adott otthont az Arad megyei magyar tannyelvű, illetve magyar tagozatos óvodákban és iskolákban tanító pedagógusok köri tevékenységnek. A 2015. május 15-én, pénteken 9 órától tartott eseményen több mint száz pedagógus vett részt. A tevékenységet Ilyés Ibolya, a Pedagógusok Házának módszertani felelőse nyitotta meg, aki végig lelkesen szervezte és irányította az eseményt, majd Sime Judit igazgató köszöntötte az egybegyűlteket. Az óvónők köre Tripon Ildikó vezetésével zajlott. A találkozó témája a „A játék fontossága az óvodás korú gyerekek életében” interaktívnak bizonyult. Majd egy hatalmas nagy virágkosarat készítettek, amellyel elbúcsúztatták Kiss Annát, volt módszertani felelőst, megköszönve munkáját, sok aktív nyugdíjas évet kívánva neki.
A tanítók körét Vízhányó Aranka irányította. A kör témáját, „A személyiségfejlesztés területei a nevelési folyamatban”, Rudolf Anna pszichológus dolgozta fel a jelenlévőknek.
A pedagógiai kört megtisztelte jelenlétével Király András oktatási államtitkár. Az államtitkár úr külön köszöntötte az óvónőket és a tanítónőket, kiemelve munkájuk fontosságát, a jövő nemzedék formálásában, rámutatva hivatásuk szépségeire és nehézségeire.
Köszönjük a megjelent tanítónőknek és óvónőknek, hogy megtisztelték jelenlétükkel iskolánkat!
Az Erdőhegyi Általános Iskola közösségének nevében,
Sime Judit igazgató
Nyugati Jelen (Arad)

Virágzik az etnobiznisz Nyugaton
Hivatalos statisztikai adatok szerint jelenleg több mint három millió román állampolgár él és dolgozik a hét legfejlettebb európai és amerikai országban.
Számbelileg, ezer főben kifejezve: Olaszországban 1070, Spanyolországban 870, az Amerikai Egyesült Államokban 367, Németországban 355, Franciaországban és Kanadában 200-200, Nagy-Britanniában 128. De ezeken kívül jelentős létszámról lehet tudni még Magyarországon, Izraelben, Ausztriában, Görögországban, Svájcban, a skandináv és a Benelux államokban.
Szabadság (Kolozsvár)

Otthagyják biztos állásaikat
Egyre több háromszéki vállal idénymunkát külföldön
A háromszéki szakképzetlenek tömegesen utaznak külföldre, mezőgazdasági idénymunkákra, hívja fel a figyelmet Kelemen Tibor. A Kovászna megyei Munkaerő Elhelyezési Ügynökség (AJOFM) igazgatója szerint a tavaszi időszakban megnő a munkaerő-vándorlás, csökken a hivatalos munkanélküliségi mutató.
Ennek egyszerű a magyarázata, hiszen a háromszéki szakképzetlenek, valamint munkanélküliek is tudják, ha a nyugati országokban vállalnak mezőgazdasági idénymunkákat, akkor két–három hónap alatt többet keresnek, mint itthon egész évben. Ennek egyetlen pozitív gazdasági hozadéka, hogy ezek a munkások hazatérnek, és itthon költik el az összegyűjtött pénzüket.
Kelemen Tibor szerint a fizetések közti különbség erős motiváció, és gyakorivá vált az is, hogy jó szakemberek, egyik napról a másikra otthagyják biztos munkahelyeiket, hogy néhány hónapig külföldön dolgozzanak. Ez esetben viszont hazatérve nagy eséllyel újra alkalmazzák őket, vagy más cégeknél találnak állást. Ezek a személyek nem kerülnek be a munkanélküliek jegyzékébe, hiszen közös megegyezéssel távoznak a cégtől, vagy maguktól felmondanak, tehát nincs joguk állami támogatásra.
A Kovászna Megyei Munkaerő Elhelyezési Ügynökség vezetője ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy hosszú távon káros hatásai vannak a nyári külföldi munkavállalás gyakorlatának, mert a nyugati országokba távozó szülők itthon hagyják gyerekeiket, akik ezt a mintát tanulják meg, és esetükben is bevett szokás lesz, hogy nyáron külföldön, télen itthon dolgoznak, ami a nyugdíjrendszer összeomlásához is vezethet.
Kelemen szerint a mezőgazdasági idénymunkásokat befogadó államok nem is ellenőrzik azt, hogy az országba érkezők törvényesen vállalnak-e munkát, csak megnyitják a kapukat a szezonmunkások előtt, hiszen nélkülük nem lenne, aki dolgozzon a mezőkön. A rendszer úgy működik, aki már a korábbi években bevált, azt visszavárja külföldi munkaadója, de sok esetben viszik magukkal ismerőseiket is, magyarázta a háromszéki munkaügyi szakember, aki úgy látja, amint a mezőgazdasági szezon véget ér, a befogadó államnak nincs gondja ezekkel az emberekkel, hiszen többségük hazatér.
Kelemen rámutatott, hogy már áprilisban csökkent a háromszéki állástalanok száma, a hivatalos munkanélküliségi mutató 5,98 százalékos. Ez szerint 5372 állástalant tartanak nyilván megyénkben, akik közül mindössze 864-en jogosultak segélyre, a többiek már nem kapnak támogatást. Az elmúlt hónapban 392 személyt alkalmaztak a háromszéki cégek, ezzel szemben 600-an léptek ki a rendszerből, nagy részük külföldön vállal idénymunkát.
Kovács Zsolt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egyház a sátorban
Tízéves a Keskeny Út fesztiválmissziós csoport
A Keskeny Út nevű ökumenikus csoport 2005-ben arra vállalkozott, hogy missziós munkát végez Erdélyben, különböző ifjúsági fesztiválokon. Tagjai az ország minden részéről becserkészett egyetemisták, valamint papok és lelkészek. A missziós munka elindulásának 10. évfordulóján Bardócz Csaba és Ruszka Sándor református lelkészekkel beszélgettünk.
A csoport célja történelmi egyházaink (katolikus, református, unitárius és evangélikus egyház) valódi értékeinek képviselete a diákok, egyetemisták, fiatalok által látogatott fesztiválokon. A krisztusi megváltás és szabadítás üzenetét hirdetik a fiatalok nyelvén, nyitott elfogadással a betérő fiatalok értékeire, különös hangsúlyt fektetve a személyes, lelkigondozói beszélgetésekre.
íz évvel ezelőtt a kolozsvári Református Teológián látták vendégül a Közös Pont Ifjúsági Missziót, amely hasonló tevékenységet folytat Magyarországon, előadásuk hatására született meg az ötlet a missziós munka elkezdésére Erdélyben. Hamarosan összeállt egy csapat, amelynek egy része korábban is végzett hasonló tevékenységet a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) keretében, nemsokára Tusványoson felállították az első Keskeny Út-sátrat, és elindult a missziós munka az önkéntesek, a magyarországi tapasztalatcserék és az egyházak összefogásának köszönhetően.
Újfajta párbeszéd
– Miért pont Keskeny Út?
– A magyarországi Közös pontosok azért kapták nevüket, mert nekik az a céljuk, hogy a fesztiválozókkal megtaláljanak egy közös pontot a keresztyének és a fiatalok értékeiben. Nálunk, Erdélyben más a helyzet, és azt gondoltam, bátran kimondhatjuk, hogy mit szeretnénk: a mi célunk ugyanis az, hogy azokat az értékeket képviseljük, amelyeket a Szentírásban keskeny útnak neveznek, tehát mi tudatosan felvállaljuk hitünket, az egyházakat, amelyeket képviselünk, és ezt próbáljuk a fesztiválokon megjeleníteni, közvetlen módon – meséli Bardócz Csaba.
Ruszka Sándor még teológusként került kapcsolatba a missziós csapattal. Elmondása szerint nem volt nehéz összehangolódni, hiszen akkor éppen tagja volt egy zenekarnak, amely abban az évben a Tusványos színpadán is fellépett megzenésített verseivel, a Keskeny Út programjain való részvételt pedig azonnal elvállalta, mert abszolút pozitívumnak tart minden olyan aktivitást, amely kicsit is eltér a hagyományos egyházi megszólítási módtól.
– Úgy gondolom, a tradicionális egyházi módszerek már nem elégségesek a fiatalok megszólítására, folyamatosan újabb kommunikációs csatornákat kell keresni, én pedig híve vagyok az alternatív tevékenységeknek, nem véletlenül dolgozom fiatalokkal ma is – fejtette ki Ruszka.
Nem csak Tusványoson
Mindannyiuk számára kellemes meglepetést okozott a kezdeti nagyszámú érdeklődés, hiszen már az első évtől kezdve a Tusványoson napi 50–60 látogató vett részt a programokon.
– Nem csak azok látogatták a sátrat, akik amúgy is egyházközeli életmódot folytattak, hanem kerültek érdeklődők, akik az egyházi, a keresztyén élet megismerését keresték – magyarázta Ruszka, aki azóta már lelkészként, családos emberként, két kisgyerekkel sátorozva rendszeres munkatársa, előadója lett a Keskeny Út-sátornak.
Mivel fesztiválmissziós csoportként határozták meg magukat, a szóba jöhető helyszínként Tusványos mellett a Félsziget fesztivál és az EMI-tábor kínálta magát. Adminisztratív szempontból a Félsziget bizonyult a legnehezebbnek, nehéz volt a Keskeny Út működését besorolni. Eleinte a Civil Faluban kaptak helyet, ahol nem sikerült minden programot lebonyolítani, később a sátortáborban volt a stabil helyszínük.
– Amellett, hogy a mező közepén nehéz akár egy hirdetőtáblát is elhelyezni, a fesztiválozókat is sokkal nehezebben sikerült megszólítani. A Láthatatlan színház programunk sikeresnek bizonyult, egyébként valódi marketingfogásokat vetettünk be a figyelem felkeltésére. Egy hirdetőtáblára kiírtuk, hogy drogról itt!, a -ról ragot azonban alig láthatóan tüntettük fel. Mondanom sem kell, hogy megnőtt a sátorba betérők száma, ami számunkra elég volt ahhoz, hogy szóba elegyedjünk az érdeklődőkkel – emlékszik vissza Csaba.
Sátánizmus és rockzene
Konkrét statisztikája nincs a Keskeny Út működésének, de már az első évben A sátánizmus és a rockzene című előadás több mint száz érdeklődőt vonzott. Több fesztiválon is előfordult az, hogy amikor más helyszíneken kevésbé népszerű programok zajlottak, a Keskeny Út zsúfolásig telt résztvevőkkel.
– Számunkra nem prioritás látogatottsági rekordokat megdönteni, sokkal fontosabb egy adott téma kivesézése, az érdeklődők figyelmének felkeltése. A Bonus Pastor Alapítvány tagjai például, akik az alkoholizmusból való kigyógyulásról készültek előadást tartani, a második mondatuk után nem folytathatták beszédüket, a közönség ugyanis rögtön kérdésekkel bombázta őket. A lényeg tehát nem az, hogy előadóink elmondják azt a szöveget, amellyel készültek, hanem az, hogy a résztvevők érdeklődését felkeltsék, a sokszor tabunak tartott témákat nyíltan megbeszéljék, és ezeken keresztül hirdessék a keresztyén értékeket – összegezte Csaba.
A közönség fesztiválon azonban nem mindig hajlandó egy áhítatot, egy előadást csendben végighallgatni, egy ilyen esetre emlékszik vissza Ruszka Sándor:
Keresztelnek is, ha kell!
– Egyik alkalommal a hitről készültem előadást tartani, amikor azonban kezdődött volna az áhítat, begyűlt egy tizenöt fős, félmeztelen, zajos csapat, sörrel a kezükben, hangoskodtak, zavarták az előadást, ami egy lelkész számára ismeretlen helyzet, hiszen a templomban senki nem szól vissza, a fiúk azonban már a harmadik mondatomnál kötekedni kezdtek. Odáig fajult a dolog, hogy egy adott ponton teljesen el kellett felejtsem, amivel készültem, és válaszolnom kellett a fiúk viselkedésére. A végére aztán rendkívül érdekes beszélgetés alakult ki, nagyon sok kérdéssel. Akkor értettem meg, hogy ezeknek a fiúknak igazából nagyon sérült az egyházzal való kapcsolatuk, ami indulásból negatív viszonyulást eredményezett az előadás iránt. A legérdekesebb a történetben az, hogy ez a csapat azóta a Keskeny Út stabil gyülekezetévé vált, minden évben rendszeres látogatói a programjainknak, sőt, egyikük – a fesztiválmisszió életében először – meg is keresztelkedett Tusványoson.
Az előadásokra jellemző, hogy általában nem hagyományos, teológiai vonatkozásúak, hanem az életből vett témákat vetnek fel, például a stresszről, a párkapcsolatokról, a félelemről, az internetről, amelyek egzisztenciálisan érintik az embereket. Azzal pedig, hogy az előadók keresztyén emberek, akaratuk ellenére is egy olyan értékrendet képviselnek, amelyet a Keskeny Út missziója is hirdet.
Tusványoson és az EMI-táborban idén is találkozhatunk a Keskeny Út missziós csoporttal, a szervezők reményei szerint, amíg fesztiválok vannak Erdélyben, addig az ők munkájuk sem ér véget.
Berszán Réka
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Zászlók és jogállam
Ahogy elnézzük, a helyi zászlók megalkotásáról szóló törvény elfogadásával aligha csitul el a székely zászló használata miatti román–magyar konfliktus.
Az ugyanis a jelek szerint nem megoldja, hanem konzerválja a problémát. És nem csupán azért, mert leszögezi: két közigazgatási egység zászlaja nem lehet egyforma – az élelmes székelyek minimális, alig észrevehető változtatásokat eszközölhetnek a székely zászlón annak érdekében, hogy az érintett megyék saját zászlajukként fogadhassák el –, hanem azért is, mert a bukaresti centralizmus állatorvosi lova.
A jogszabály ugyanis a legkevésbé sem bízza a leginkább érintettekre, azaz a helyi közösségek tagjaira a jelkép elfogadását. A zászlót az akadémia heraldikai bizottságának kell láttamoznia, majd ezt követően kormányrendeletben döntenek róla.
Vagyis a kormány újabb olyan ügyben ragadja magához a döntést, amelyről helyi szinten kellene határozni – és semmilyen garancia sincs arra, hogy az illetékes kormányintézmény nem talál bármikor ürügyet arra, hogy beleköthessen a Bukarestbe a legalázatosabban „felküldött" zászlóba. Persze fölmerülhet, hogy mi szükség van az ilyen szimbolikus küzdelmekre, amikor nem ezen múlik az anyagi jólét, attól, ha mindenhol szabadon lobognak a zászlók, még nem lesz jobb az infrastruktúra, és nem nőnek a bérek.
Csakhogy – szöges ellentétben a most elfogadott jogszabály szellemével – a helyi közösségekre kell bízni annak eldöntését, hogy akarnak-e helyi szimbólumokat, és ha igen, azok milyenek legyenek. Az egyesek által bírált – mert újonnan alkotott – székely zászlót nem az esetleges kormánydöntés legitimálja, hanem az, hogy a helyi közösség elfogadja és a magáénak vallja, vagy sem. Nos az elmúlt évek bebizonyították, hogy – függetlenül attól, hogy több száz éves, vagy csak alig évtizede alkotott jelkép – a helyi emberek a magukénak érzik, és büszkén kitűzik a portájukra.
Ha pedig „lent" igény mutatkozik egy jelképre és annak használatára, akkor egy európai jogállamban „fent" azt nem felülbírálják, nem hadjáratot indítanak ellene, hanem csöndben elfogadják. Ismételjük: egy európai jogállamban.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Válságban is fejlődik Kalotaszeg
Az infrastruktúra javításával, turisztikai információs iroda létrehozásával és faluturizmussal csalogatják a látogatókat Kolozs megye tömbmagyar kisrégiójába, Kalotaszegre. A helyi törekvések sikerét az immár többnyire magánúton érkező, zömében magyarországi turisták növekvő száma is igazolja. A gazdag népi és építészeti hagyományokkal rendelkező térségben számos sikeres vállalkozás is működik, riportutunk során ezeket is felkerestük.
A sajtóban többnyire negatív hírek látnak napvilágot, ezért most azokat a kalotaszegi településeket keressük fel, ahol jól működő vállalkozások vannak és az önkormányzatok is sikerekről tudnak beszámolni – harangozza be rendhagyó kirándulásunkat Keizer Róbert üzletember, aki a sajtó képviselőin kívül Magyarország kolozsvári főkonzulátusának egyik tisztségviselőjét és egy kínai LED-technológiában érdekelt cég képviselőjét is meghívta az útra.
A Magyar Polgári Párt (MPP) Kolozs megyei elnöke gyakran lát el üzletközvetítő feladatokat, ezúttal is ebben a minőségében szervezte meg a kalotaszegi túrát, melyre elmondása szerint ő évente sort kerít.
A szakma, amelyet csak ellopni lehet
Utunk első állomása Magyarvista, itt a helyi kőfaragó üzemet tekintjük meg, miután megsimogattuk a kölyökmacskát, amely elsőként üdvözölt bennünket a faluban. Keizer Róbert kifejtette: azért ide látogattunk először, mivel a Levente Companie Kft. országszerte egyedinek számító kőfaragásbemutató-szalont tervez nyitni a településen.
Arról saját szemmel is meggyőződhetünk, hogy az épület már áll, Bartha István műszakvezető pedig arról biztosított, hogy őszire teljesen elkészül a szalon. „Ezt a szakmát iskolában nem tanulják, mindenki lopta valakitől" – magyarázta a szakember. Kifejtette: munkájuk abban különbözik a közönséges kőfejtőétől, hogy itt egyedi dolgokat faragnak, ugyanis a sablonos tucatmunkára kicsi az igény.
„Számos sablonunk van, ilyenek például az ajtó- vagy ablakkeretek. Ha bárkinek megmutatok harminc darabot, kiválasztja az egyiket, és azt mondja: nem lehetne ezt egy kicsit másképpen?" – meséli Bartha István. A kőfaragó üzemben folyó munka egyébként meglehetősen látványos, egy-egy kővágó lap úgy vágja a masszív kőtömböt, mint kés a kenyeret.
Infrastruktúra-bővítés és turistacsalogatás
Magyarvistai villámlátogatásunk után a következő úti cél Magyarkapus. A községházán álltunk meg, ahol Rácz P. Zoltán magyar polgári párti (MPP) alpolgármester fogadja alkalmi delegációnkat. A kilenc faluból álló községben 32–33 százalékos a magyarság aránya, két településen laknak többségben magyarok, Magyarkapuson 95, Magyarkiskapuson 65 százalékos a létszámfölény.
A helybeliek többnyire az építőiparban dolgoznak, ácsok, kőművesek. A magyar közösség legnagyobb gondja az elöregedés, alig vannak fiatalok a falvakban, a magyar iskolák is rosszul állnak gyereklétszám tekintetében, fennáll a veszély, hogy jövőre nem indulhat el egy ötödik osztály, tudtuk meg Rácz P. Zoltántól.
Az alpolgármester elmondta, mivel Magyarkapus az épülő észak-erdélyi autópálya nyomvonala mellett található, két nagyobb külföldi beruházó, egy svájci és egy osztrák cég is megtelepedett a községben. Mindkettő az autópálya-építéshez szállít anyagokat, előbbi egy vegyi üzemet működtet, utóbbi állványokat készít. Mivel mindkét cég meglehetősen automatizálta gyártását, alig néhány helyi lakost alkalmaznak, azonban a helyi adók és illetékek, amelyeket befizetnek, a község éves költségvetésének 3–4 százalékát adják.
Egy üvegház is épült a község területén, amelyet haszonbérbe adott az önkormányzat, ebből évi 70 ezer lej jövedelmük származik, részletezte az elöljáró. Hozzáfűzte, ennek tulajdonosa egy újabb, azonos méretű üvegházat is felhúzna, de időközben a jogszabályok úgy változtak, hogy ehhez az önkormányzatnak el kellene adnia a területet, amit a lakosság nem támogat. Egy magyar építőipari vállalkozás is működik a községben, amely kapugyártással kezdte tevékenységét, a Lavanda Kft. mintegy 25 embernek ad munkát, tette hozzá Keizer Róbert.
Rácz P. Zoltán infrastrukturális beruházásokról is beszámolt. Elmondta, míg korábban meglehetősen gyatra volt a község infrastruktúrája, egy európai uniós pályázat révén korszerűsítették az út- és vízhálózatot. Emellett Magyarkiskapuson egy turisztikai információs központ épül, amely a tervek szerint csaknem ki fogja szolgálni egész Kalotaszeget.
„Két állandó alkalmazottal működik majd az iroda, pénteken részlegesen átvesszük az épületet. A tervek szerint decemberre kellene elkészülnie, de ahogy most haladunk, korábban meglesz. A beruházás értéke mintegy 180 ezer euró" – magyarázta a helyszínen az alpolgármester. Kérdésünkre elmondja, jelenleg alig egy-két panzió működik a községben, a turizmus fellendülését az információs központ megnyitásától várják.
Faluturizmus Kalotaszentkirályon
A faluturizmusáról híres Kalotaszentkirályon a Püspök panzió tulajdonosa, Vincze István fogadott. Mint mondta, a faluturizmus az évente megrendezett Kalotaszegi népzene- és néptánctábor révén indult be a településen, hiszen a világ minden részéről érkező vendégeket el kellett szállásolni, miközben korábban senkinek nem foglalkozott vendégfogadással.
Négy-öt évig spontán módon működött a néptáncosok elszállásolása, utána látták, hogy ebből akár meg is lehetne élni. Ezután kezdtek el reklámot csapni a falunak. Mivel kezdetben senkinek nem volt erre a célra külön épülete, ezért úgy kezdték, hogy akinek volt három szobája, abból kettőt kiadott. Később, amikor a vendégfogadásnak ez a módja kezdett kényelmetlenné válni, elkezdték beépíteni a padlástereket, kialakítani a kizárólag vendégfogadásra szánt helyiségeket. „Ma már 40 panzióból álló, működő vendégfogadó-hálózata van a falunak, javarészük kétmargarétás" – magyarázta Vincze István.
A turistaszezon általában húsvétkor kezdődik és mintegy hét hónapot tart, a látogatók 90 százaléka Magyarországról érkezik. A legtöbb vendég az október végi Csipkebogyó-fesztiválra jön, mintegy háromszázan a településen is szállnak meg, de az átutazó is sok. A gazdasági válság előtt a 14 ezret is elérte éves szinten a vendégéjszakák száma, a krízis beálltával évi 8 ezerre csökkent. Lényeges változás következett be a turisták szokásaiban is, mesélte vendéglátónk, egyre kevesebb az utazási irodák által indított, nagybuszos kirándulások száma, ma már kisebb, 20–25 fős baráti társaságok érkeznek a faluba. Ők jellemzően az interneten tájékozódnak a szálláslehetőségekről és maguk szervezik az útjukat.
Vincze István magán-falumúzeumát is megmutatta, ahol a kalotaszegi népviselet mellett a több mint százéves porcelántányérokból álló gyűjteményét is megcsodálhattuk. Valamennyi az Osztrák–Magyar Monarchia idején készült Wilhelmsburgban, Apátházán és Hollóházán. Vendéglátónk kürtőskaláccsal és áfonyapálinkával kínált. Közben megérkezett Póka András György, a község RMDSZ-es polgármestere is. Mint elmondta, a 1650 lakosú községre – ebből 1100-an élnek Kalotaszentkirályon – egyáltalán nem jellemző az elvándorlás, ennek ellenére tíz év alatt kétszáz fővel apadt a lélekszám.
„Idén nyolc temetés volt és csak egy gyerek született, pedig ritka az olyan család, ahol ne lenne legalább két gyerek. Igaz, sok az agglegény és az egyedülálló nő, legalább harminc pár lehetne még, de nem sietnek házasodni" – panaszolta az elöljáró. Póka András György büszke arra, hogy a község infrastruktúráját uniós forrásokból sikerült korszerűsíteni, a szennyvízhálózat és a közkivilágítás is megújult, a focipályát pedig a Kolozsvári CFR avatta fel. Az elmúlt tíz évben összesen 10 millió eurót sikerült pályázniuk infrastruktúra-fejlesztésre, mesélte büszkén az elöljáró.
Konzulátusi segítség
Körutunkat Kiskalotán fejezzük be, ahol Vasile Tripan polgármester fogad. Mint meséli, most szeretnék leaszfaltozni az 1261-ben épül magyarvalkói református műemlék templomhoz vezető utat, ennek a népszerűsítését kérte Korsós Tamás konzultól, amire ígéretet is kapott. A diplomata a Krónikának elmondta: fontosnak tartotta, hogy részt vegyen a terepszemlén, hiszen így a konzulátus is megismerheti a helyi gazdasági lehetőségeket.
A személyesen megszerzett ismeretek birtokában ajánlatokat tudnak tenni a magyarországi gazdasági köröknek a kalotaszegi befektetési, üzleti lehetőségekről. Emellett a helyi közösségek terveit, elképzeléseit is közvetíteni tudják Magyarországra, tette hozzá. „Fontos, hogy terepre menjünk, és ne pusztán irodákban elmélkedve, terepismeret nélkül próbáljuk meg segíteni a külgazdasági minisztérium célkitűzéseit" – magyarázta Korsós Tamás. Hozzáfűzte, számára a kalotaszegi túra tanulsága, hogy válságos időkben is lehet boldogulni, ha megvan a helyi akarat, elképzelés és az ehhez szükséges öszszefogás.
Kiss Előd-Gergel
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi patt
Dokumentarista színház a román–magyar viszonyról Marosvásárhelyen román és magyar színészek közreműködésével? Ebből még jó kis verekedés lehet – gondoltam, amikor először olvastam Kincses Réka és Alina Nelega közös, Double Bind című készülő projektjéről.
Aztán arra gondoltam, hogy ennek valószínűleg csak akkor van értelme, ha kíméletlenül őszinte lesz, akkor viszont az előbbi félig-meddig vicces felvetés mégsem tűnik olyan lehetetlennek. Az immár kész produkciót vasárnap a Kolozsvári Rádió koncerttermében is bemutatták, és a verekedés valóban nem maradt el, jóllehet nem a közönség soraiban, hanem a színpadon, „in vitro" körülmények között – mégis meglepően hitelesen – zajlott le, a show részeként.
A Double Bind tényleg kíméletlenül őszinte, a szereplők mindent kimondanak egymásról – románokról és magyarokról egyaránt –, amit a való életben is hallani szoktunk, de érdekes módon a nézőnek nem szorul el a torka vagy ökölbe a keze a hallottaktól, ellenkezőleg. Nevet – olykor kínjában, olykor őszintén. Mert tényleg nevetségesek vagyunk.
Az előadás az előadásban felépítésű produkció rövid jeleneteket mutat be a projektben résztvevők saját történeteiből, illetve a másoktól hallott történetekből, olykor pedig betekintést enged a kulisszák mögé. Ilyenkor azt látjuk, hogyan oláhozzák és bozgorozzák egymást maguk a szereplők, mert szerintük „kizárólag a másik fél problémáival foglalkozik a készülő előadás".
Előjönnek persze a kötelező történetek arról, hogy a kommunizmusban hogyan nyomták el, és állították félre a magyarokat, akármilyen jó szakemberek is voltak, és előkerülnek az ezekből a tapasztalatokból mai napig táplálkozó frusztrációk. „Nincs hazám, elvettétek a városomat is, nem akarlak látni benneteket, zavar, hogy itt vagytok" – üvölti az egyik magyar szereplő egy ponton, de a románok is elnyomottként jelennek meg a fele magyar, fele román város kórtörténetében.
Két teljesen más kultúra feszül egymásnak, hiszen ahogy az előadásban is elhangzik: a román lakásoknak más a szaga. A magyaroknak is. Az ismeretlennel szembeni félelem szüli a gyűlölködést, így a szereplők megoldással nem is kecsegtető dilemma áldozatai. Double bind. Mexikói patt. Vagy mi...
Ha megtanuljuk a másik nyelvét, a lelkünk egy részét is odaadjuk neki – hangzik el az előadásban. De hiába akar a Bukarestből Marosvásárhelyre költözött lány – aki attól szenved, hogy a nagyképű magyarok koszos cigányként, műveletlen balkániként tekintenek rá – megtanulni magyarul, ha egyszerűen nem létezik olyan románok számára készült tankönyv, amely ezt lehetővé tenné. Miért akar megtanulni egy román Romániában magyarul? – teszi fel a kérdést a román könyvesbolt vezetője, arra hivatkozva, hogy az ország hivatalos nyelve az övék.
A magyar könyvesbolt üzletvezetője sem tud segíteni, és mivel annyira szokatlan a helyzet, akarva-akaratlanul ő is megbántja a fiatal román lányt. Persze előkerül a kisebbségi helyzetből komolyan profitáló, köpönyegforgató magyar politikus, a nacionalista román, aki nem is akarja ismerni a magyarokat, akik szerinte így is túl sok lehetőséget kapnak az országban, a dühtől és frusztrációtól elvakult székely jogharcos, aki elvakultságában egy kicsit sem jobb a román nacionalista figuránál, és még sorolhatnánk.
A végkövetkeztetés a szokásos: a románok szerint a magyarok nem léteznek Erdélyben, a magyarok pedig a románokat nem hajlandók észrevenni. Más-más kocsmákba, szórakozóhelyekre járnak, máshogy nevezik az utcákat, és mert nem ismerik egymást, marad a gyűlölet. És még valami közös bennük: ugyanolyan szánalmasan nevetségesek.
Double Bind – a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat és a Liviu Rebreanu Társulat közös előadása, 2014. Írta és rendezte: Kincses Réka és Alina Nelega. Szereplők: Claudiu Banciu, Barabási Tivadar, Bartha László Zsolt, Berekméri Katalin, Andrei Chiran, Csíki Szabolcs, Cristian Iorga, Laura Mihalache, Pál Emőke, Elena Purea, Monica Ristea.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Egy megye, egy város, egy kor emlékezete
Erdélyben-Partiumban példátlan, jellegében unikális, egy, a két világháború között napvilágot látott, várostörténeti munka hasonmás kiadása jelent meg a Várad folyóirat égisze alatt. A több mint 850 oldalas Bihor-Bihar megye, Oradea-Nagyvárad Kultúrtörténete és Öregdiákjainak EMLÉKKÖNYVE 1933-37 című kiadvány hetven intézményt, több mint hétszáz Biharországban született, vagy itt tevékenykedett jeles személyiség életrajzát, pályáját prezentáló monumentális mű kimeríthetetlen forrást és élvezetes olvasmányt kínál. Szilágyi Aladár ismertetője.
Gyerekkoromban akárhányszor Diószegen nyaraltam Imre nagyapáméknál – apám nevelőszüleinél – mindig nagy érdeklődéssel lapozgattam az Öreg Biblia mellé helyezett Emlékkönyvet. Örömmel töltött el, amikor fölfedeztem, hogy a nagybibliányi, vaskos kötet 683. oldalán Imre nagyapó neve is szerepel. Mivel még iskolás korom előtt jártasságra tettem szert a betűk világában, büszkeséggel silabizáltam a képmása körüli – számomra akkor még nehezen érthető – szöveget, mely szerint „azok között az iparosok között, akik valóban magas művészi nívóra emelték ebben a megyében az asztalos ipart, minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a legelsők sorában foglal helyet Végh Imre diosigi (sic!) műasztalos.” Keblem tovább dagadozott, midőn tudomásomra jutott, hogy „Oradeán (!) Országh Antal orgonakészítőnél dolgozott, ahol teljesen elsajátította az orgonaépítést. (…) Pécsre ment és ott az európai hírű Angster gyárban kapott alkalmazást. Egyike volt azoknak, akiket a gyár 1905-ben a budapesti Bazilika orgonájának megépítésével bíztak meg.”
A Végh Imre érdemeit taglaló szócikk egyike annak a több mint 1700 (!) életrajznak, pályaképnek, amit a Bihor-Bihar megye, Oradea-Nagyvárad Kultúrtörténete és Öregdiákjainak EMLÉKKÖNYVE 1933-37 (továbbiakban: Emlékkönyv) tartalmaz… A kötetet megálmodó, szerkesztését irányító Fehér Dezső, a Nagyváradi Napló főszerkesztője imígyen vallott a példátlan méretű kiadói vállalkozásról: „Ebben a könyvben akartam összehozni ennek a városnak és ennek a vármegyének minden olyan fiát, amelyik ezért a városért és ezért a vármegyéért dolgozott. (…) Talán ebbe a könyvbe sikerül összehozni őket. (…) Igyekeztem egész életemen keresztül megteremteni az összhangot együttműködést, kultúrközeledést az itt élő nemzetek fiai között. Tollal, szóval, cselekedettel propagáltam és hirdettem ennek szükségességét.”
Ha csupán ennyit tartalmazna a Sonnenfeld Adolf könyvműhelyéből 1937-ben „Oradeán” kikerült Emlékkönyv, akkor is indokolt lehetett, hogy annak idején minden magára adó nagyváradi polgár otthonában kegyelettel böngésszék és őrizzék. De az Emlékkönyv nem hagyományos lexikon, sokkal több annál. A kiadvány fentebb idézet teljes címe, azon belül maga az „Öregdiák-Emlékkönyv” műfaji minősítés talán az 1929 óta enyhébb (hivatalosan „eltörölt”) cenzúra éberségének altatását szolgálta, viszont az azt megelőző „Kultúrtörténet” besorolás nyílt bevallása annak, hogy mennyivel többre törekedett a Fehér Dezső vezette szerzőgárda, minthogy egy hagyományos városenciklopédiát írjon-szerkesszen.
A kötet bevezető fejezete Nagyvárad történetét vázolja fel a város alapításától – a következő századok Váraddal kapcsolatos legfontosabb történéseinek ismertetését követően – az Emlékkönyv jelenidejéig, a Trianont követő impériumváltás utáni másfél évtized eseményeivel bezárólag. A Nagyvárad és Biharmegye kiváló szülöttei című alfejezet a teljesség igénye nélkül mutat be betűrendben tizenkilenc személyiséget, olyanokat, akik a politika, a közélet, a kultúra, az egyházi élet terén öregbítették Biharország hírét s nevét. A következő alfejezet, a Nagyvárad kultúrtörténete az itt született, illetve itt tevékenykedett múltbeli irodalmárok, tudósok seregszemléje. „A századelő világának részletes bemutatásával – mindenekelőtt a város régi tiszti karának és főleg Bulyovszki József és Rimler Károly polgármesterek munkájának külön méltatásával – más mondanivaló is megfogalmazódik – mutat rá a kötet élén olvasható szövegében Kormányos László történész. „A századelő világa ugyanis nemcsak polgárságának lokálpatriotizmusából táplálkozott, hanem elöljáróinak, városépítészeinek, várospolitikusainak szakszerűségéből, hozzáértéséből, odaadásából. E várospolitikusok azonban nemcsak tehetségesek voltak, de minden rendelkezésükre álló eszközzel felkarolták és ösztönözték ennek a városnak a gerincét adó kereskedő-iparos polgárságát. E kettő – a városvezetés és a polgárság szoros kapcsolata, egysége és együttgondolkodása nemcsak a sikeres fejlődés záloga, de egyben követendő példa minden kor számára.”
A Várad folyóirat égisze alatt, az Europrint nyomda műhelyében készült reprint kiadvány értékét jelentős mértékben gazdagítja kortársunk, Kormányos László átfogó jellegű, alaposan dokumentált előtanulmánya, mely Város a béke árnyékában – Nagyváradi korrajz két világháború korszakából címmel került a kötet élére. „Az Emlékkönyv ezen része ugyanis nem kifejezetten várostörténet – írja Kormányos az első fejezetről –, hiszen nem egyforma súllyal és jelentőséggel mutatják be a város múltjának egyes korszakait. Kifejezetten azoknak a várostörténeti korszakoknak a kiemelésére törekszik, amelyek a meglévő város felvirágzását mutatják be. Azok az eredmények és azok a személyek – nemzetiségtől és felekezeti hovatartozástól függetlenül – jelennek meg, amelyek és akik naggyá, és virágzóvá tették ezt a várost, illetve a hatalomváltást követően meghatározták akkori helyzetét.”
Az Emlékkönyv kultúrtörténeti része az egyházi élettel kezdődik, az egyházak mutatják be önmagukat. Felekezeti életük rövid történetét, intézményeik ismertetését követően a város kulturális életében, a nemzeti közösségek megtartásában, az oktatásban betöltött szerepük részletes bemutatása következik, az egyházak legjelesebb vezetőinek rövid méltatásával egyetemben. A következő nagy fejezetek kérdésköre az iskolák, az egészségügy, a sajtó, a képzőművészet, a kulturális intézmények, a sportélet, az ipar, kereskedelem, a pártok történetét taglalja, természetesen az adott terület élenjáróinak elmaradhatatlan prezentálásával. Jelentős spáciumot kapott a megye, a vidék hasonló, témák szerinti bemutatása is.
A monumetális munka külön „pikantériája” a Magyarországra került öregdiákok című fejezet. Ugyanis a „nemlétező” cenzúra miatt, pótlólag dolgozták fel a város Magyarországra szakadt vagy repatriált szülötteit. Ezt a tekintélyes anyagot végül római oldalszámokkal ellátva „csempészték be” a könyv közepébe. – Ha majd valamelyik ifjú történészünk érdeklődését felkelti a mű keletkezéstörténete, érdemes lesz utánajárnia: Fehér Dezsőnek vagy inkább az ő elhalálozása után az érdemi munkát befejező Hőnig Sándornak miként sikerült elérnie, hogy efölött a „veszélyes” személyiségeket felsorakoztató lajstrom fölött az illetékesek szemet hunyjanak…
Egyébiránt az Emlékkönyv szerkesztői, szerzői tudatosan törekedtek arra, hogy kötetükben nagyvonalú gesztussal, becsülendő tárgyilagosságal – nem kis stratégiai, aktuálpolitikai érzékről téve tanuságot –, terjedelmes spáciumot biztosítottak a város, a megye életében a magyarságot fokozatosan kiszorító, az impériumváltás után felpörgött román „jelenlét” következményeinek, a románság egyre dominánsabb politikai, adminisztratív, városvezetői szerepének.
Kormányos László imígyen foglalja össze az Emlékkönyv jelentőségét: „Az 1933-ban elkezdett gyűjtőmunka eredményeként összességében a két világháború közötti Nagyvárad egyik legfontosabb magyar kulturális eredménye született meg, amely azonban közel sem csak a magyarság érdemeit, várostörténeti szerepét kívánta kiemelni. A kultúrközeledés legfontosabb alapját, eszközét ugyanis a lokálpatriotizmusban találták meg az alkotók. Abban a lokálpatriotizmusban, amely a városhoz és nem kifejezetten a nemzethez kapcsolódó tudat, és mint ilyen hajlandó és képes mindenkit integrálni, mindenkinek az érdemét, a városért végzett munkáját elismerni.”

Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A Rákóczi Szövetség négyezer diákot utaztat június 4. alkalmával
A június 4-i nemzeti összetartozás napján a Rákóczi Szövetség diákutaztatási programja keretében 95 Kárpát-medencei iskola közel négyezer diákja utazhat legalább egy határ átlépésével egy másik magyar iskolához.
A szervezet MTI-hez eljuttatott közleménye szerint a diákutaztatási programot pályázat keretében hirdette meg a Rákóczi Szövetség. A felhívásra bármely Kárpát-medencei középiskola pályázhatott, azzal a feltétellel, hogy június 4-én a Kárpát-medencében legalább egy határt átlépve ellátogatnak egy másik ország magyar iskolájához, ahol közös programot bonyolítanak.
A 95 sikerrel pályázó iskola közül 50 magyarországi, 17 erdélyi és partiumi, 16 felvidéki, kilenc délvidéki, három pedig kárpátaljai. A diákok nemcsak Magyarországról és Magyarországra utaznak, hanem több esetben külhoni régiók iskolái keresik fel egymást - jelezték.
A Rákóczi Szövetség minden pályázó iskolát utazási támogatásban részesített - írták a közleményben, emlékeztetve: idén a március 15-i diákutaztatás keretében a szövetség támogatásával 115 középiskola mintegy 4500 magyarországi diákja utazhatott.
maszol/MTI