Felfüggesztette a prefektus tisztségéből Rádulyt és Szőkét
Felfüggesztette tisztségéből Ráduly Róbertet, Csíkszereda polgármesterét és Szőke Domokost, a város egyik alpolgármesterét csütörtökön Jean Adrian Andrei, Hargita megye prefektusa.
Amint az Agerpres hírügynökség közölte, a prefektus a helyi közigazgatásról szóló 2001. évi 215-ös törvényre hivatkozott, mely az előzetes letartóztatásba helyezett elöljárók mérlegelés nélküli felfüggesztését írja elő. A tavaly életbe lépett büntetőjogi perrendtartási törvény szerint a házi őrizet is ugyanilyen előzetes kényszerintézkedésnek számít. A törvény értelmében a kényszerintézkedés idején Antal Attila, a város másik alpolgármestere láthatja el a polgármesteri teendőket Csíkszeredában, ha az önkormányzati testület ráruházza a feladatot.
A korrupcióellenes ügyészség (DNA) április 30-án kezdeményezte Ráduly Róbert és Szőke Domokos előzetes letartóztatását, a Bukaresti Törvényszék azonban csak az elöljárók házi őrizetét rendelte el.
Székelyhon.ro

Egyetemistáktól volt hangos Csíkszereda
A XIV. Egyetemi Diáknapok rendezvényeként csütörtökön tartották meg a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai hallgatóinak hagyományos felvonulását, a SAPparádét.
Sokan a Sapientiás Egyetemi Diáknapok leglátványosabb és egyben leghangosabb megmozdulásaként tartják számon a mintegy hat kilométeres zenés-táncos felvonulást a város utcáin. Az indulás előtt András Előd, a Hallgatói Önkormányzat elnöke köszöntötte a szórakozni vágyókat, arra kérve őket, hogy legyenek tekintettel egymásra, a forgalomra, továbbá azt kívánta, hogy mindenki érezze jól magát.
Csütörtök este az esős idő ellenére is több mint kétszáz fiatal vonult végig Csíkszereda utcáin, az idei felvonulás hangulatfelelőse Dj Raymi, Dj Frankie és Dj ShiveR volt. A felvonulás magját idén is a Csapatportya vetélkedő csapatai alkották, akiket nem volt nehéz felismerni különböző színű és feliratú pólóiktól és a magasba lengetett zászlóiktól. Bár a felvonulás jó hangulatban zajlott, a tömegből többen nehezményezték, hogy páran szándékosan fröcskölték a pocsolyák vízét a vonulókra.
A mintegy két órát tartó körút a Szabadság téren ért véget, majd bulival folytatódott.
Iochom Zsolt |
Székelyhon.ro

Arisztokraták: ők is emberek
Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyvét mutatták be csütörtök délután a csíkszeredai Lázár-házban Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében. A szerzővel, az Erdélyi Napló főszerkesztőjével a bemutató előtt beszélgettünk.
– Mi történt 1949. március 3-án?
– A március 3-ról 4-re virradó éjszakán rakták teherautókra az erdélyi arisztokratákat és költöztették, gettósították, hurcolták kényszerlakhelyre három erdélyi városba: Marosvásárhelyre, Kolozsvárra és Szászvárosba. Ezzel az alkalommal fosztották meg őket mindenféle ingóságuktól és ingatlanjaiktól, gyakorlatilag megbélyegzett osztállyá vált az arisztokrácia, amelyet el kell pusztítani, fel kell számolni, ki kell irtani. Ezt a sorsot szánta neki a kommunista hatalom.
– A könyve előszavában felteszi a kérdést: kik ezek az emberek. Milyen választ talált rá?
– Elsősorban azt, hogy ők is emberek, a maguk mindenféle gyarlóságával és értékeivel. Az eredeti kérdés, ami miatt egyáltalán felmerült bennem, hogy könyvet írjak erről a témáról, az volt, hogy mi az, ami mégis különleges bennük, mi az a titokzatos kötőanyag, ami ezeket az embereket nagyon sok mindenben hasonlóvá, egységessé, egyazon értékrendet képviselővé teszi. Mert hát ahány ember, annyiféle, annyi egyéniség, annyi habitus, mégis mindannyiukban, akikkel beszéltem, jó néhány dolog közös volt: a családi kapcsolatokhoz, sajátos értékrendhez való ragaszkodás, a csokornyakkendő vagy a porcelán teáscsésze iránti igény, ami főleg az itthon maradottak esetében rendkívül plasztikus megnyilvánulása volt az életigenlésnek és az életszeretetnek.
– Kálnoky, Bethlen, Haller, Apor, Mikes, Teleki. Miért épp ez a hat család került be a könyvbe?
– Eredetileg 14-15 család volt a listán, amikor ugyanis bekattant a gondolat, hogy ezt meg szeretném írni, és elővezettem jó ismerősömnek, barátomnak, gróf Kálnoky Tibornak az általam felállított kritériumrendszert, azaz, hogy a visszaszolgáltatások során a birtokaikat visszaigénylő, részben, egészben visszakapó és azokon a birtokokon életvitelszerűen tevékenykedni kezdő nemesi családok érdekelnek, 14-15 családot soroltunk ebbe a kategóriába. Amint azonban elkezdtem az anyaggyűjtést, a különböző családok tagjaival való beszélgetéseket, és egyre duzzadt az anyagmennyiség, rá kellett döbbennem, hogy ez semmiféleképpen nem lesz egy szimpatikus, kézbe való, könnyen kezelhető, cipelhető, olvasható könyv, hanem vaskos kötetté duzzad. Ugyanakkor nagyon igényes kivitelezésben gondolkodtunk már a kezdetektől, jó papír- és nyomdai minőségben. A kiadó szempontjai között az is szerepelt, hogy kifizethető árszinten tartsuk a könyvet. A teljességre való törekvés nem találkozott ezekkel a konkrét feltételekkel, ezért aztán újraszabtuk a kabátot, és hatcsaládos keretben gondolkodtunk, abban a halkan kimondott reményben, hogy a fogadtatása majd ki fogja „kényszeríteni” a folytatást. Jó döntés volt, ez a hat család nagyon tekintélyes mértékben jelentős és jól árnyalt képét kínálja az erdélyi arisztokráciának.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Iskola nélkül kiürülhet a templom
A Gróf Majláth Gusztáv Károly, Erdély néhai római katolikus püspökéről elnevezett önálló iskola lehet a maroknyira zsugorodott gyulafehérvári magyarság megmaradásának záloga. Látlelet az elsősorban a történelmi magyar egyházak által szorgalmazott „identitásmentési” erőfeszítésekről.
A Gróf Majláth Gusztáv Károly, Erdély néhai római katolikus püspökéről elnevezett önálló iskola (képünkön) lehet a maroknyira zsugorodott gyulafehérvári magyarság megmaradásának záloga. A történelmi magyar egyházak vezetői 1990 után felmérték: a nemzeti identitás megőrzéséért folytatott harcot a vallás önmagában nem veheti fel, sikere csak az iskolával karöltve lehet. Míg a gyulafehérvári iskola névadója, aki négy évtizeden keresztül állt az egyház élén, élete jelentős részét az erdélyi magyarságért és az anyanyelvű oktatás jogáért folyó közdelemmel töltötte ki, utódainak ma főként a szülőkkel kell megvívniuk a harcot, ha azt akarják, hogy az iskola padjai ne maradjanak üresek.
A statisztikánál is szomorúbb valóság
A legutóbbi, 2011-es népszámlálási adatok szerint a magyarság a város mindössze 1,58 százalékát jelenti. Számokra fordítva ez alig jelent valamicskével többet, mint 1000 lélek Fehér megye 63 500 lakót számláló központjában, amelynek püspökségét 1009-ben Szent István király alapította, várfalait pedig III. Károly magyar király építtette. Hogy ma pontosan hány római katolikus és református is él Gyulafehérváron, az még a két történelmi egyház vezetői előtt is talány. Gudor Kund Botond református esperes például 322 fizető tagot tart nyilván, de a legutóbbi népszámláláson csaknem kétszer ennyien vallották magukat kálvinistának. „Nagyon sokan vannak, akik valójában nem tartoznak sehova. Sajnos ezzel nem csak mi vagyunk így, a katolikus testvérek sem állnak sokkal jobban. Gyulafehérváron ugyanis közel 1200-an vallják magukat római katolikusnak, de nagyjából ennyi a magyarok száma is. Ami lényegében azt jelenti, hogy a híveknek csak fele magyar” – értelmezi a számok tükrében a tagadhatatlan fogyást a református esperes.
Ezt erősíti meg Jakubinyi György római katolikus érsek nyilatkozata is, miszerint annak dacára, hogy a városban több mint ezren vallják magukat katolikusnak, az egyházi nyilvántartásban mindössze 707 lélek szerepel. „Híveink folyamatosan öregednek, egyre kevesebb a gyerek, a vegyes családban élők pedig elrománosodnak” – fájlalja az egyházfő. Egyértelművé vált, hogy a teljes beolvadás megakadályozása, de legalábbis késleltetése érdekében a templom mellett iskolára is szükség van. Az összefogásból született meg az önálló intézmény alapításának gondolata, majd maga az iskola.
Példa és összefogás
Gudor esperes szerint a városban kiépült anyanyelvű oktatási rendszer az egész szórvány számára példaértékű lehet. A két felekezet és az oktatási intézmények összefogása mentette meg a római katolikus egyház által megcsappant diáklétszámmal működtetett Gróf Majláth Gusztáv Károly Gimnáziumot, a reformátusok délutáni óvodáját és a Vasile Goldiş iskolából átirányított 1–8. osztályt.
„A magyar iskola ügye nálunk nem felekezeti kérdés, a különböző vallású gyerekek a legjobb egyetértésben tanulnak iskolánkban” – jelenti ki az iskola igazgatója, Gál László. Gyulafehérváron 2007 előtt az általános iskolás magyar gyerekek a Vasile Goldiş iskola magyar tagozatán tanulhattak anyanyelvükön. Mivel azonban nem volt meg a minimális létszám a külön osztályok működtetéséhez, a magyar osztályokat összevonták, ami negatívan befolyásolta az oktatás minőségét. Az önálló magyar oktatást csupán a magyar középiskola, a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Gimnázium képviselte. Ebbe a struktúrába illeszkedett bele az 1989-es változások után – a magyar szülők kérésére létrehozott – Caritas magánóvoda, majd az első, illetve ötödik osztály beindítása. Jelenleg 173-an tanulnak a korszerű és patinás tanintézményben. Az óvodába 26, az elemibe 42, az 5–8. osztályba 35 gyerek jár, a további 70 középiskolás. A szép számok a Vajasdról iskolabusszal ingázó 15, az Alvincről érkező további 5 és a Balázsfalváról naponta érkező 1 diáknak köszönhetően kerekedtek ki. A líceumi római katolikus teológiai osztályok tanulóinak túlnyomó többsége székelyföldi, gyimesi, de szép számmal jönnek Erdély belső vidékeiről, mint például Marosludasról vagy a Mezőségről is.
Az önálló magyar iskola – a GMGK, ahogy tanárok, diákok előszeretettel becézik – az érsekség tulajdonát képező felújított Fogarasy-épületben, a várban működik. Fenntartását az önkormányzat segíti, de a magyar oktatás fennmaradásához a dévai Szent Ferenc Alapítvány is jelentősen hozzájárul, gyulafehérvári házának létrehozásával a gyereklétszám megnövekedett. „Csaba testvér itteni háza meghatározó segítség az iskolának: a ház lakói révén egészül ki két esetben is az a minimális csoportlétszám, mely lehetővé teszi az önálló osztályként történő működést” – mondja Gál László. A tanügyi törvény és rendelkezései is szavatolják a kis létszámú tanulóközösséggel rendelkező nemzetiségi iskolák működését, de a Böjte Csaba által vezetett alapítvány jelenléte Gyulafehérváron is stabilabb alapokra helyezi a magyar oktatást.
Szülői öntudatébresztés
Senki sem rendelkezik pontos kimutatással, hány magyar család csemetéje jár a város valamelyik román iskolájába. A tanárok 15–20-ra teszik az „elcsellengők” számát, de ha a szülők nem hagynak fel a régi reflexekkel, az átpártolt diákok száma tovább nőhet. „Az óvodába nagyon sok gyerek jelentkezik, de itt is a tipikus erdélyi rossz gondolkodásmód mutatkozik meg: amikor a csöppség előkészítő osztályba kerül, a szülő már román tagozatra íratja” – mondja Gudor. Ily módon a kicsik csaknem fele nem anyanyelvű osztályban kezdi az iskolát. Mivel a gyermekhiány a tanintézmény színvonalára is kihat, a katolikus érsekség több fiatal munkatársa gyermeke érdekében otthagyta az állását, és visszatért Székelyföldre.
Gál László sajnálatosnak tartja, amikor egy színmagyar családból származó gyermek a szülők különös előítéletei vagy nemzetiségi öntudathiánya miatt román osztályban kezdi a felkészítő osztályt. Talán nem véletlen, hogy épp Gyulafehérvárról került fel az internetre az az egyperces kisfilm, amelyben egy helyi magyar fiatalember, aki a december elsejei ünnepre igyekszik, azt próbálja bizonygatni, hogy „Romániában élsz, román vagy.” Mindezt azok után, hogy elmondja: gyermekkorában még csak nem is tudott románul. „Továbbra is él az a hamis felfogás, miszerint jobban érvényesül a gyermek, ha románul végzi a tanulmányait, holott ma már alig van olyan egyetemi szak, ahol ne lehetne magyarul tanulni. Hiába a jól felszerelt iskola, a kitűnő tanárok, a szülőt nehezen tudjuk magyar öntudatra ébreszteni, ha az nem alakult ki nála tanulóévei, ifjúsága folyamán” – sajnálkozik az iskolaigazgató.
A magyar vonal „szakadása” az elemi befejezése után folytatódik. Ötödik osztálytól is sok gyereket átíratnak a román tagozatra. Ezzel szemben a nyolcadik osztályt végzetteket már nem térítik el a szülők. A GMGK-s statisztikák szerint a végzősök túlnyomó többsége anyanyelvén, Gyulafehérváron vagy a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban folytatja tanulmányait.
A szülőkön múlik az iskola jövője
Gál igazgató mégis derűlátó, bár tisztában van: a Majláth Gusztáv iskola sorsának kedvező alakulásához több odafigyelésre van szükség – főként a város és a környék magyar szülei részéről. Református kollégája, Gudor Kund Botond azon a véleményen van, hogy a fehérvári iskola csak abban az esetben maradhat fenn, ha többet nyújt, mint egy román tanintézmény. Az egyház mellett működő Bod Péter Alapítványon keresztül sikerül ösztöndíjakkal támogatni az ingázó, illetve bentlakó diákokat, megszervezni a délutáni programokat, finanszírozni a nyári táborokat. „Ezzel kicsit el is kényeztettük a szülőket, akik közül már többen is eljátszották, hogy ha az ösztöndíj késik, elviszik a gyermeküket a magyar iskolából. Sajnos színmagyar értelmiségi anyukák-apukák tették ezt, olyanok, akiktől az ember egészen mást várna” – sérelmezi egyes szülők gondolkodásmódját a lelkész. Szerinte a magyar közegből kikerülő gyermekeken a „sátoros ünnepi” fellépéseken érződik leginkább az anyanyelvüktől való eltávolodás.
Évszázados múlt
Gyulafehérvárt, mint püspöki székhelyen, mindig volt iskola a középkor századain keresztül. A jezsuita iskola alapítójaként a Zemplénből származó Leleszi Jánost tartják számon, akit Báthory Kristóf fejedelem telepített Erdélybe 1579-ben. A 18. század második felében már 100 diák tanult a városban, közülük 10 a felső, 15 a középső osztályban, a többi 75 pedig alsóbb és elemi osztályokban. A jezsuita rend eltörlése alkalmával a gyulafehérvári iskola közel állt a megszűnéshez. Mária Terézia királynő azt rendelte el, hogy a rend volt tagjai az iskolai év befejezése után menjenek át Kolozsvárra, s ott vagy lelkészkedjenek, vagy a humanisták osztályainak tanítására vállalkozzanak. A rendelet híre „leverőleg hatott a város intelligens elemeire”, akik mozgalmat indítottak az iskola érdekében. A pénzverde tisztviselői kérelmet nyújtottak be a káptalanhoz, amelyben kérték, hogy a gimnáziumot hagyják Gyulafehérváron, sőt, egészítsék ki azt a humanista osztályokkal. A felterjesztés sikerrel járt, Mária Terézia engedett a káptalan és a város kérésének, és meghagyta a gimnáziumot is és a szemináriumot is Gyulafehérvárott, hogy a vidék ne maradjon katolikus nevelés nélkül. A jezsuiták is Fehérváron maradtak – a rend beszüntetése után is –, s világi papi ruhában tanítottak tovább. 1792 őszén Batthyány Ignác püspök berendezte a mostani papnevelőt, és a kisszeminárium visszakapta a régi szállását. A régi rendszerű gimnáziumot a szabadságharc idején, 1848. október 21-én bezárták, s az intézet épülete az 1849. június 24-i várostrom alkalmával lángok martalékává vált és romba dőlt. Ötévi szünetelés után – Haynald Lajos püspök közbenjárásával és támogatásával rendbe hozva – az iskola 1853-ban újra megnyílt, 8 osztállyal és 12 tanárral. Az elnyomatás éveiben a német tanítási nyelv mellett is több tárgyat magyarul tanítottak, s a hazafias szellemet ápolták. Ugyancsak Haynald püspök kezdeményezésére az intézetben több évtizeden át (1857–1886) tanították rendkívüli tárgyként a román nyelvet, s a tanári kar olyan értelmű felterjesztést tett, hogy kötelező tárggyá kell tenni. A gimnázium régi épületét a századfordulón lebontották, a helyén emelt palotában működött az iskola – 1922-től Majláth Főgimnázium néven – mindaddig, míg az 1948-as tanügyi reform Erdély más központjaihoz hasonlóan itt is megszabta a magyar nyelvű középiskolai oktatás új feltételeit. A kommunista állam elvette a katolikus főgimnáziumot, amelyben a Római Katolikus Kisszeminárium néven a kántoriskola is működött. 1953-ban a Teológiai Intézet keretén belül Márton Áron püspök utólagos jóváhagyásával létrejött a kántoriskola, amely – saját épületétől megfosztottan – az előbb említett néven működött egészen 1990-ig. A püspök folyamodványban követelte a bukaresti kommunista vezetéstől az épületet a kántoriskolának, a Majláth Főgimnázium egykori bentlakását, a katolikus egyház jogos tulajdonát. A levél válasz nélkül maradt. Csak 2002-ben sikerült újra birtokba venni, szörnyen lelakott, romos állapotban. 1990-től a kántoriskola érettségi diplomáját visszamenőleg államilag is elismerték, az intézmény nevét Római Katolikus Líceumi Szemináriumra változtatták. Egészen 2006-ig, amikor felvette a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum nevet.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Törés az Orbán–Tőkés-kapcsolatban?
Szabályos médiahack zajlik a szemünk előtt egy múlt csütörtöki rendezvényről szóló híradás kapcsán, amely Orbán Viktor és Tőkés László eddig harmonikusnak látszó viszonyának megromlásáról szól. Akad olyan médiaorgánum is, amely egyenesen a barátság végét vizionálja, amibe minden bizonnyal jó adag wishful thinking keveredik, különösen, ha belegondolunk, hogy az illető hetilap a legdurvább ballib hecclapok egyike. Amely egyébként képes minden alap nélkül, vérforraló módon, a hangulatkeltés nyilvánvaló szándékával úgy torzítani a hírt, hogy Tőkés László „köpködi” Orbán Viktort.
Kiragadott értetlenség
Mert mi is történt?
Május 7-én a budapesti Polgári Mulató nevű nemzeti rendezvényházban került sor e sorok írójának az elmúlt negyed évszázad erdélyi magyar politikatörténetét összefoglaló könyvének bemutatójára, amelynek moderátora Raffay Ernő történész volt. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Tőkés László is, akit a szervezők a főasztalhoz invitáltak. Az est során az előadók kivesézték az elmúlt 25 esztendő esélyeit, reményeit, megvalósításait és perspektíváit. Szó esett a tájba simuló karrieristák és a nemzeti autonomisták közötti elvi ellentétekről, Domokos Géza bukaresti szocializációjának következményeiről, az önkéntes önfeladás problémájáról, az önálló külpolitika fontosságáról, a Kolozsvári Nyilatkozatról és a brassói program mögötteseiről, a neptuni paradigmáról. Akárcsak az RMDSZ kormányzati szerepvállalásáról, a magát szövetségnek nevező párt autonómia-propagandájának álságosságáról, a román nemzetstratégia engedménymorzsák fejében történő kiszolgálásáról, a magyarság számára igencsak kétes értékű 2005-ös kisebbségi törvény irracionális román elutasításáról is, a Székely Önkormányzati Nagygyűlésről. S persze arról, hogy egyetlen lehetséges stratégia ma is az autonómia megvalósítására irányuló cselekvési egység az erdélyi magyarság érdekképviseletét felvállaló politikai szervezeték között.
Ahogy az lenni szokott, a nézőknek is módjuk volt kérdezni, s természetszerűleg rákérdeztek arra, mi húzódik meg a látványos RMDSZ–Fidesz-közeledés mögött. E kérdésre válaszként hangzottak el azok a mondatok, amelyeket a Magyar Nemzet újságírója címben is kiemelten idéz, a tudósítást kiélezve a kifejezetten kényes kérdésekre. Tőkés László valóban elmondta, hogy nem érti Orbán Viktor nemzetpolitikáját, hogy az erdélyi MSZP-nek tartja az RMDSZ-t, hogy több, mint különös, hogy a Fidesz mégis az RMDSZ-t támogatja. A magyarországi sajtó nagy része pedig idézi e tudósítást, sok esetben úgy, hogy meg sem említik Raffay Ernő jelenlétét, nemhogy gondolatait, hogy most az egész beszélgetés apropójául szolgáló monográfiáról ne is szóljunk. S persze Tőkés László által a Ceauşescu-korabeli román titkosszolgálat egyházbomlasztó szerepéről mondottak is elsikkadtak a „nagy hír” mellett, miszerint az EMNT elnöke bírálni merészelte a magyar kormányfőt.
Akaratból a világ
Mindebből azonban igencsak korai lenne az Orbán–Tőkés-viszony végét vizionálni. Azt vélhetően Orbán Viktor is látja, hogy a Magyar Nemzettől az Indexen át a Magyar Narancsig a legtöbb megszólaló és a hírt továbbgörgető orgánum célja, hogy éket verjenek az erdélyi magyarság leghitelesebb, legismertebb éspolitikai irányvonalát tekintve az egyik legkövetkezetesebb képviselője, valamint a magyar szuverenitás minél nagyobb részét megtartani, sőt, visszaállítani igyekvő kormányfő közé. Kettejük szövetsége, bármit is mondjon az RMDSZ-es vagy a balliberális sajtó, elsősorban a közös nemzeti-keresztény értékrenden, közös elhivatottságon és közös szerepfelfogáson alapszik, s nem érdekeken. Az érdekek csak egy magasabb szinten, a Kárpát-medencei közös magyar nemzetépítés szintjén kerülnek szóba, amely célkitűzés éppenséggel a közös értékrenden alapszik. Ami a közös elhivatottságot és szerepfelfogást illeti, mind Orbán Viktor, mind Tőkés László eddigi politikai szerepvállalásából kitetszik, hogy elutasítják a politikának az adminisztrációra való szorítását, s abból indulnak ki, amit egyébként Orbán Viktor meg is fogalmazott egy beszédében: akaratból épül fel a világ, a jövőt mi magunk alakítjuk, s nemcsak a jelenért, de a jövőért is felelősek vagyunk.
Közös különbségek
Amellett, hogy ismert és népszerű a nemzeti gondolkodású magyarok körében, mindkét személyiség kellőképpen öntörvényű ahhoz, hogy épp elegen legyenek, akik össze akarják ugrasztani őket. Az is megjósolható volt, hogy Tőkés László nem hagyja szó nélkül a Fidesznek az RMDSZ-szel való szükség feletti közeledését. Mert érthető és elfogadható, hogy egy nemzetpolitikában gondolkodó kormány akkor sem engedheti meg magának a legnagyobb elcsatolt nemzetrész legtöbb szavazatot begyűjtő szervezetével való viszony befagyasztását, ha történetesen meggyőződött arról, hogy e szervezet pusztán álképviselet, hogy más irány lenne kívánatos az erdélyi politikában, hogy a bukaresti szirénhangok bármikor elcsábíthatják a kormányost. De a miniszterelnök helyettesének nyilatkozatától – miszerint az 1996 óta egyértelműen kirekesztő RMDSZ-ben „megvan az a képesség, hogy mindenkit integráljon, akit integrálni lehet”, vagy hogy „nem fogadható el semmi, ami az RMDSZ-t gyengíti” – elég nagy a távolság. E kitétel masszív következetlenség is, hiszen az RMDSZ 1996 óta semmit nem változott, a Fidesz viszont több esetben is a szervezet kihívóit támogatta, ami akárhogy is vesszük, az RMDSZ gyengítését jelenti.
Ezzel együtt megítélésem szerint nyílt és végleges törésre sem a Fidesz és a Tőkés László által vezetett EMNT, sem pedig a két szervezet vezetői között nem kerül sor, mert sokkal több olyan tényező van, amely összeköti e szervezeteket és közéleti szereplőket. S itt nemcsak a közös múltról van szó, a Fidesz nemzeti irányváltását levezénylő politikusok tusványosi szocializációjáról, negyed évszázad közös küzdelmeiről, hanem a közös célokról, közös felelősségről, közös ellenfelekről is. És a mindebből fakadó egymásra utaltságról.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Balkáni egytálélet
Nem félreütés ez, szokatlan feladathoz szokatlan cím illik, noha pár szóban aligha lehet megragadni és felcímkézni e vállalkozás bonyolultságát, ha a romániai magyar élet és a politika viszonyáról próbálunk megvilágosodni. A feltételek, a szereplők és körülmények adottak, csak egyetlen téridőkeretbe kell beleszuszakolnunk ideig-óráig a rendelkezésre álló történések, leírások, események, hátterek és nekifutások tömkelegét, remélve, hogy egy felismerésnyi pillanatig összeállnak.
Makulátlan világ
Kampánybűz vegyül a tavaszi levegőbe. Legjobb példa erre, hogy rávetette magát az állam a Szent Baksis korábban ünnepi csókokkal illetett tetemére, friss vér csöppen az ikonosztázra, hiszen pár napja közel egymillió romániai alkalmazottnak kell reggelente kifordítania a zsebét, melltartóját, gatya- vagy szoknya korcát, mert itt a makulátlan uniós Kánaán, amikor megadózott, tisztára mosott borravaló kerülhet a zsebekbe.
Makulátlan, új világot hirdet a politika, egyelőre a választóik világát, mert kormányra való politikus ül közpénzek ellopása miatt vagy készül mostanában a rácsok mögé. Mi ez, ha nem kampány egy évvel a közelgő helyhatósági választások előtt? Akárcsak a csapvíz áfájának csökkentése, ami szép definíciója lehetne az intézményesített parasztvakításnak. Mert nagyjából 3 millió létfenntartó gazdaságból élő „szociáldemokrata” szavazónak valószínűleg csapvize sincs, mi több, áfát sem szoktak vásárolni a főutcai vegyesboltban.
Nem vitás, nagy harc lészen a fülkék körül. Aminek első egyenes következménye a magyar pártok számára az, hogy beélesedik az RMDSZ látható erőfeszítései ellenére is változatlan küszöb, mert a nagy román oldali mozgósítás ideát rontja a magyarok számait. Persze más gondjai is vannak/lesznek a hazai magyar pártoknak, amelyek pénz hiányában aligha mérhetnek piacot, és csak találgatni tudnak, hogy szavazóbázisuk mennyire öregszik, és ami veszélyesebb, hogyan változik vagy alakul. Ami biztos: a voksolóknak a statisztikákból jól ismert számbéli fogyása. Egyrészt a közismert egymillióról 350-400 ezerre az 1990-es részvétel óta a legutóbbi választásokig, és az, hogy két népszámlálás között háromszéknyi lakossággal fogy a magyar, tízévenként 200-200 ezerrel. Ami azt jelenti, hogy az erőteljes román migráció hiányában aligha csodálhattuk volna a magyarság arányának eddig még kényelmesen alakuló görbéjét, ami 7,1 százalékon indult 1992-ben, 2002-re 6,6-ra, 2011-re még mindig a kényelmesnek tűnő 6,5 százalékra csökkent. De ez vékony jég, ami jól látható a szórvány arányaiban.
A voksolásra hangolás kulcsszava az átalakuló szavazóbázis megszólítása lehet. Ez az a terep, ahol a rutin a képviselet megszűnéséhez, a politikai halálba vezethet a parlamentben, az arányok drámai megváltozásához a helyhatósági körzetekben. A korábbiakhoz képest megváltozó szavazóbázis megszólítása embert próbáló feladat, mert a romániai magyar szavazó amúgy sem hétköznapi modell.
Koloncok
Kezdve azzal, hogy a Trianon utáni Erdélybe magyarnak születni nem tűnik Isten ajándékának, az egyébként egészségesnek születő magyar gyermek marékra való kolonccal a nyakában indul neki az életnek, és ez az, amiről a politika nem hajlandó tudomást venni, a sajtó pedig vonakodik feszegetni a témát. Legelső koloncunk a tartós gazdasági hátrányt okozó románnyelv-ismeret hiánya, hiszen a nyelvismeret gazdasági és kulturális előnnyel jár szerte a világon, nálunk pedig ingyenes, 12 éves állami oktatás mellett majd’ száz év alatt nem voltunk képesek megoldani ezt az egyszerű dolgot. Aminek következményei nemcsak az általános és középiskolai vizsgák ideje alatt, majd felvételik idején mutatkoznak meg, hanem egy egyszerű sofőrvizsgán, egy-egy munkahely elnyeréséért folyó versenyben, a hivatalnok előtt a kalapját idegesen gyűrögető bácsika látványában, egy-egy élelmiszer összetételének, használati utasításának értelmezésében. A többnyelvűségért harcolni kell, de aligha elfogadható, hogy a többnyelvűség kiharcolásáig hátrányos helyzetben kell élnie milliónyi magyarnak, csak azért, mert nem tudunk vagy nem akarunk megtanulni egy nyelvet – amitől következményeiben javulna az életünk minősége.
Ennek több oka is van. Az egyik a standard tapasztalatcsomag, ami kijár a magyar gyereknek a családtól – nem feltétlenül nevezném gyűlöletre nevelésnek, csak irredenta bakanótákból letisztult vásári történelemleckéknek –, s amelyek középpontjában az áll, hogy a tóttól a labancig, szerbig, a muszkától a bocskoros oláhval bezárólag mindenki bántja a magyar legényt, de sebaj, egyszer lesz még más világ. Ez kelet-európai sajátosság, ami nemcsak felénk van így, és remélhetőleg valamikor kimarad az életünkből. Addig is egyesek pártmarketinget építenek ezekre a harmadkézből származó történetekre. De ott van még az igazi kolonc: száz év után sem vagyunk képesek megtanulni, hol, miben élünk, nincs helyismeretünk. Hogy itt Európa lenne, erős túlzás, mint ahogy az is, hogy az erdélyi magyarság képviselné az európaiságot ebben a csúnya tengerben. Még az is durva leegyszerűsítés, amikor C. P. Snow nyomán felénk húzták meg két kultúra határát. Sajnos, egyféle kultúrában élünk itt, bármilyen magasra is tervezzük a kerítést, ez pedig a mi Balkánunk itt, a megtestesült Bazár, ahol kivásárolható a bűn.
A világ, amelyben élünk, és amely még mindig tétlenül tűri, hogy felnövő gyerekeiből nagy valószínűséggel a létfenntartás határán tengődő földműves, szakképzetlen kereskedelmi dolgozó vagy pénztáros, éjjeliőr, sofőr, szakképzetlen konfekcióipari munkás, szakképzetlen építőipari alkalmazott, egészségügyi vagy tanügyi káder lesz – mert ma több mint négymillió aktív felnőtt ebből él Romániában. A kulcsszó az lehet, hogy a felnövő magyar gyereknek vajon ez megfelel-e?
A potenciálisan átalakuló, változó magyar szavazóbázisnak egyre kevésbé kell a jól ismert Székelyföld-marketing, a „gazdaság” kulcsszót nem ismerő MPP-program. És előfordulhat, hogy felteszik a kérdést: az én egyéni érdekeimet, jövőmet, boldogulásomat végül is ki képviseli? Mert a pártok csak vigyázzanak saját magukra.
Willman Walter |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Európai fellépés szükséges a kisebbségi jogokért”
A romániai kisebbségpolitika változó eredményességű időszakait ismertette, ugyanakkor negyedszázad kisebbségi érdekvédelmének akadályairól, és jövőbe mutató kihívásairól is beszélt Kelemen Hunor szövetségi elnök csütörtökön az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) a görögországi Komotiniben megszervezett kongresszusán – számolt be az RMDSZ hírlevele. Az RMDSZ elnöke az eseményen való felszólalásában azt hangsúlyozta: az általa vezetett politikai szervezet aggodalommal tapasztalja, hogy egy európai uniós tagországban, a kommunizmus bukása után 25 évvel sem jelentenek biztosítékot a megszerzett, törvénybe foglalt közösségi jogok, együttes európai fellépés szükséges ahhoz, hogy a kisebbségek ügyeiben előrelépés történjen. –
A romániai magyar közösség a rendszerváltozás első pillanatától eldöntötte azt, hogy jogait a parlamentáris demokrácia eszközeivel, érvekkel és párbeszéddel próbálja megszerezni, partnereket keres a román társadalomban, Európában és nemzetközi szinten is ügyei támogatására – hangsúlyozta kongresszusi ismertetőjében Kelemen Hunor, aki azt is hozzátette: az általa képviselt közösség már akkor az euro-atlanti integráció és a demokratikus értékek híve volt, amikor az ország még nem tudta, hogy milyen irányba szeretne haladni.
„Homogén nemzetállam létrehozása volt a célja a romániai államhatalomnak akkor, amikor az országban bekövetkezett a rendszerváltás. Addigra már nagy számban kivándorolt a német és a zsidó kisebbség, a magyarságnak kulturális és oktatási intézmények nélkül, anyanyelvét kizárólag családi környezetben használva, identitásában halálraítélt közösségként kellett túlélnie, majd talpra állnia 1989 decemberében” – utalt Kelemen Hunor arra a történelmi fordulópontra, amelyre a romániai magyar érdekvédelem és érdekképviselet kezdete tehető.
A fekete márciustól a kisebbségi törvényig
Az RMDSZ elnöke felidézte azt is, hogy 1990 márciusában Marosvásárhelyen véres etnikai konfliktus tört ki egy kétnyelvű felirat miatt, és azért, mert százezer ember követelte a magyar nyelvű oktatást az óvodától az egyetemig, hogy identitását közösségként tudja megőrizni.
„Ez a mesterségesen kirobbantott etnikai feszültség, amelynek halálos áldozatai is voltak, sok mindenre rávilágított, sok mindent megmutatott, és sok mindenre megtanított bennünket. De ennek a konfliktusnak a legfontosabb tanulsága az volt, hogy a demokratikus eszközöket kell keresnünk ahhoz, hogy jogainkat érvényesíteni tudjuk. Ezzel együtt a magyarság 25 éve értéknek tekinti azt, hogy képviselői vannak a különböző intézményekben: a megyei és helyi önkormányzatokban, a parlamentben és az Európai Parlamentben, időszakonként pedig a kormányzatban is” – jelentette ki az RMDSZ elnöke, aki szerint a kisebbségi jogérvényesítés jelenleg leszállóágon van Romániában.
„A 2005-ben kidolgozott, a nemzeti kisebbségi közösségek jogállásáról szóló törvénytervezetnek, amely a kulturális autonómia intézményrendszerét is szabályozza, 2007 után, Romániának az Európai Unióhoz való csatlakozását követően már nem tudtunk parlamenti támogatást szerezni. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy amint megszűnik az európai nyomás a kisebbségi jogérvényesítésére vonatkozóan, teljesen leáll ez a folyamat” – mutatott rá Kelemen Hunor, aki hatályos törvények alkalmazásának elmulasztását is említette példaként: így a közigazgatási nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályt, illetve a 2011-ben elfogadott tanügyi törvényt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű oktatása esetében.
Kisebbségi konferencia kisebbségek nélkül
Kelemen Hunor tájékoztatta a FUEN-kongresszus résztvevőit arról az autonómia-statútumtervezetről is, amelyet az RMDSZ politikai partnerével, a Magyar Polgári Párttal közösen dolgozott ki, bocsátott közvitára, és amely az identitáserősítés mellett a társadalmi béke megteremtését is szolgálná. Ugyanakkor nehezményezte azt, hogy a hazai külügyminisztérium, a Velencei Bizottság részvételével, úgy szervezte meg nemrég a kisebbségi joggyakorlatra vonatkozó konferenciáját, hogy arra nem hívta meg a közvetlenül érintetteket, a romániai kisebbségeket képviselő politikai szervezeteket.
„Nem voltak kíváncsiak egyetlen hazai kisebbség véleményére sem, hanem maguk között eldöntötték, hogy megoldották ezt a kérdést az országban” – tette hozzá a szövetségi elnök, aki a jövőt illetően egy, a többség és kisebbség között létrejövő egyezményt tekint szükségesnek. Erre az államfőnek is javaslatot tett az RMDSZ, a dokumentum garanciákat tartalmazna arra vonatkozóan, hogy a már megszerzett jogokat nem csorbítják, nem vonják vissza, hogy a hatályos törvényeket minden esetben alkalmazzák, a kisebbségek ügyeiben történő továbblépéshez pedig a konszenzust keresi a hazai társadalom.
Sógor: a Bizottságot is meg kell győzni
Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője arra reagálva, hogy változott-e az Európai Bizottság és az Európai Parlament hozzáállása az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetéhez, úgy vélekedett: az európai uniós intézmények közül az EP továbbra is zászlóvivő ebben a kérdésben, korábban már a Bizottsághoz fordult egy felhívással, melyben egy átfogó EU-s kisebbségvédelmi rendszer felállítását szorgalmazza.
„Az Európai Bizottság részéről azonban nem tapasztalunk eddig jelentős változásokat, ennek ellenére bizakodásra ad okot, hogy Frans Timmermans, a Bizottság első alelnöke évek óta foglalkozik kisebbségi jogokkal, míg Jean-Claude Juncker, a Bizottság elnöke arra tett ígéretet, hogy határozottabban kiáll majd a saját kezdeményezésű jelentések megfelelő gyakorlati alkalmazásáért” – mondta a képviselő.
A kisebbségvédelem három útja
Sógor Csaba szerint a kisebbségvédelmi munkában három úton haladhatunk egyszerre: a vitával és/vagy határozatokkal járó szóbeli kérdések mellett, Juncker ígéretébe kapaszkodva az egyéni jelentések terén is rá kell erősíteni a kisebbségi jogok védelmének hangsúlyozására, de fő cél az is, hogy a Tanács ajánlásai bekerüljenek az Európai Unió jogrendjébe. „Erre a munkára a civil társadalom is ráerősíthet” – vélekedett Sógor Csaba az európai polgári kezdeményezés fontosságára utalva.
Az EP-képviselő arra is kitért, hogy az Európai Parlament legnagyobb képviselőcsoportja, az Európai Néppárt is egyre határozottabban fellép az őshonos kisebbségek védelmében. „Áprilisban néppárti kollégáimmal közösen egy olyan szakmai meghallgatást szerveztünk sikerrel, ahol szakemberek ismertették az európai kisebbségvédelmi problémákat és jó gyakorlatokat” – fogalmazott Sógor Csaba.
Véleménye szerint ez a közmeghallgatás mindenképpen előmozdíthatja az európai kisebbségvédelmet: az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság néppárti tagjaival közösen egy, az őshonos kisebbségek védelmét biztosító irányelv kidolgozását sürgetik, de egyéni jelentések alapját is képezhetik a szakmai meghallgatás következtetései. Sógor Csaba azt is hangsúlyozta: a kisebbségi közösségek egymás közötti szolidaritása mellett fontos, hogy a többséggel is kialakuljon a lojalitás és bizalom helyes egyensúlya, a többségnek meg kell értenie azt, hogy csupán nyerhet abból, ha a kisebbségi jogok a gyakorlatban is érvényesülnek.
A FUEN görögországi kongresszusán a Kelemen Hunor vezette RMDSZ-küldöttséget Korodi Attila és Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Sógor Csaba európai parlamenti képviselő és Vincze Loránt külügyi titkár, a FUEN alelnöke alkotta.
maszol.ro

Rácz Éva: A mindenféleség 25 éve
Már tudom: könnyelműség volt vállalkoznom ennek a cikknek a megírására. Azóta tudom ezt, hogy először ültem le a fehér papír digitális változata elé. Arról az akcióról kell írnom, amelynek a fedőneve a fejemben hónapok óta MÚRE 25. Lefordítva: 25 éves az erdélyi magyar újságírók egyetlen szakmai szervezete, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (betűnevén már évtizedek óta MÚRE). A hibás Szűcs Laci, aki elnökké választásom után, a hazafelé úton kuncogva azt mondta: neked kell majd megszervezned a 25 éves évfordulót! S azóta nem megy ki a fejemből, hogy ezt bizony meg kell szervezni, mert az, hogy az újságírók szakmai szervezete elérte a negyedszázadot, megérdemli az ünneplést. Bánom mégis, hogy vállalkoztam, mert alig vagyok illetékes. Ennek az elmúlt 25 évnek csak töredékét ismerem, s amit nem ismerek, arról miért kellene nekem beszélnem? De elmondom, amit tudok, s minden történetem egy vagy több emberhez, sok-sok helyszínhez kötődik. Mert összeköt minket nem csak a szakmánk, de valamilyenfajta megszállottságunk is, amellyel témákat találunk, amelyeken összeveszhetünk, vagy amelyek kapcsán egyetérthetünk – mert mindig más a végkifejlet. Amikor ezelőtt tíz évvel először hallottam az egyesületről, az egy díjátadáshoz kötődött. Tomcsányi Mária, akit csak később ismertem meg személyesen, elhitte Orbán Katalinnak, a Kolozsvári Rádió Magyar Szerkesztősége akkori vezetőjének, hogy érdemes pályakezdő-díjat adni egy fiatal lánynak a szerkesztőségből. S a lány (ez voltam én) a következő pillanatban azon kapta magát, hogy a kollégákkal együtt pakol és indul, mert neki is szól a találkozó témája – s a következő is, majd még több következő is. S elkezdett jó lenni az, hogy szakmai beszélgetések és ismerős arcok várnak, hogy olyanok is ott vannak, akikre diákkorunkban mentorként néztünk fel. Jó volt fiatalon, ha a főszerkesztőt tegezni lehetett – és elnézést kérek minden főszerkesztőtől, hogy csak korán elment kollégánkat, Balló Áront említem, de ennek jó oka van: kevesebben lettünk nélküle. Nem az általa vezetett lap, a Szabadság, nem a MÚRE, nem annak (általa elnökölt) Becsületbírósága veszített, hanem mi mindannyian. Olyan elkötelezett embert, aki akkor is ráért a Campus diáklapot elolvasni, amikor őt már a kisebbségi lapok európai képviselete foglalkoztatta. Ma is emlékszem: Tibori Szabó Zoltán búcsúztató szavaira: „nem így kellett volna lennie” – hát... valóban nem. Elvesztettünk huszonöt év alatt egy elnököt, Csép Sándort, több vezetőségi tagot, és számtalan kollégát. Alapítottunk (majd bezártunk) egy Sajtókollégiumot, amelynek végzettjei ma is ott dolgoznak nem csak az erdélyi magyar szerkesztőségekben. Részesei voltunk a Kárpát-medencében ma már unikumnak számító újságíró-képzés elindításának a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Indítottunk pályázatokat, osztottunk díjakat, alkalmilag belaktunk kastélyokat, lovagtermeket. Tudjuk, mi az a médiacsobbanás, és tudjuk, milyen az újságíróvilág nem csak Romániában és Magyarországon, de a szomszédos magyarlakta területeken is. És tagjaink között vannak már olyan fiatalok is, akik értik-érzik az internetes média világát, s tudják, a mocskolódáson túl hogyan fordítható a hasznunkra a közösségi jelenlét – és, bár ez az ő esetükben többnyire virtuális, elég gyakran a „könyvtárban” találkozunk. Órákig beszélhetnék arról, hogy mennyit tanultam a kollégáktól. Nem úgy, hogy kioktattak: úgy, hogy elmondták saját tapasztalataikat, történeteiket, azzal, hogy néha úgy éreztem, a szerkesztőségbe fogadtak. S ma már alig van a régi értelemben vett szerkesztőség: minden az interneten zajlik. Minket pedig a digitalizálás foglalkoztat. De nem erről beszélünk majd Csíkszeredában. Hanem arról: milyen ma a média szabályozása és mit tehetünk azért, hogy mi magunk, önszabályozással vonjuk meg közösen elfogadott határainkat. A rendezvényről (amelynek programja fenn van a www.mure.ro honlapon) most csak annyit: az álmodozást és tervezést körülbelül egy éve, az intenzív szervezést (a levelezőprogram tanúsága szerint) március 30-án kezdtük, s a maroknyi szervező és az ő alkalmi támogatóiknak sokszáz órája fekszik már benne. (Amióta ezt a szöveget írom, háromszor álltam meg újabb egyeztetések, rábólintások miatt.) S még pár nap van hátra, ilyenkor több a telefonálgatás: ...erről beszéltetek? S jön a megnyugtató válasz: Igen! Rendben van! Ezekért a kollégákért érdemes. Azokért, akik család, munkahely, bokaficam vagy más betegség s minden egyéb mellett és között a MÚRE ügyeiért is dolgoznak. S azokért is érdemes, akik azért hívnak fel, azért írnak s azért jönnek el, mert még valamit szeretnének elhozni magukkal: egy embert, egy képet, egy emléket. Ezért hiszem és vallom, hogy van kivel továbbmenni azon az úton, amelyet 25 éve kezdtek kikövezni elődeink. Ez az én nagyon személyes MÚRE-történetem, amelyből így is sokan kimaradtak. Május 15-16-án, remélem, sok más történetet elmondunk Csíkszeredában, a Sapientia EMTE épületében – pontosan ott, ahol egykor a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete (akkori nevén) megalakult. Egyesek azt mondják: cukrászda volt ott. De a kollégákat s az újságíró-fajtát ismerve, a másik változat a valószínűbb: vendéglő (sőt, a rossz nyelvek szerint: kocsma) volt a helyén. Hogy ezt végre tisztázzuk, Kedves Kollégák, találkozzunk Csíkszeredában!
maszol.ro

csütörtök
A húsz éve meghalt Páskándi Gézára emlékeznek szülőföldjén
Kolozsvár/Szatmárnémeti,) – Kétnapos rendezvénysorozattal idézik fel csütörtökön és pénteken Szatmárhegyen és Szatmárnémetiben a húsz éve meghalt Páskándi Géza költő, próza-, dráma- és esszéíró alakját – közölte honlapján a szervező Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A Magyar Művészeti Akadémiával és a Petőfi Irodalmi Múzeummal közösen szervezett évfordulós rendezvénysorozat vers- és prózamondó versennyel indul csütörtök délután Szatmárhegyen, a költő szülőfalujában. Pénteken délelőtt Szatmárnémetiben, a Kossuth- és József Attila-díjas költő iskolavárosában irodalmi tanácskozással folytatódik a megemlékezés. A Szatmár megyei múzeum dísztermében tartandó Húsz év után című tanácskozáson irodalomtörténészek, levéltári kutatók és írók értekeznek Páskándi Géza életéről és szellemi hagyatékáról. Előadások hangzanak el Páskándi Géza műveiről, valamint arról is, hogy miként figyelte a költőt a román, majd a magyar állambiztonsági szolgálat. Péntek délután ismét Szatmárhegyen folytatódik a megemlékezés. A résztvevők megtekintik a községi könyvtár épületében berendezett állandó Páskándi-kiállítást, megkoszorúzzák a szülőház helyén 1998-ban elhelyezett emléktáblát, és a település központjában 2003-ban felállított Páskándi Géza-szobrot. A szobornál tartandó megemlékezés ünnepi szónoka Lezsák Sándor költő, az Országgyűlés alelnöke lesz.
Páskándi Géza (1933-1995) Az irodalmi életbe szinte gyermekfejjel került, 1949-ben már több lapnak volt a munkatársa. Tanulmányait - a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen - nem fejezhette be, mivel a magyar forradalom melletti kiállásáért 1957-ben letartóztatták és 6 év börtönre ítélték. A "román Gulagon", a Duna-deltában raboskodott. Bár 1969-ben már büntetlen előéletűnek számított, a román és magyar nyelvű pártlapok folyamatosan támadták, ezért 1974-ben Magyarországra települt. 1974 és 1990 között a Kortárs munkatársa volt, innen ment nyugdíjba. 1991-től a Nemzeti Színház irodalmi tanácsosa lett. 1991-ben Magyar Művészetért elismerést kapott, s birtokosa volt az 1956-os Emlékéremnek. 1977-ben József Attila-díjat, 1993-ban Kossuth-díjat, 1995-ben posztumusz Nagy Imre Emlékplakettet kapott, emellett számos szakmai díjjal is elismerték munkásságát. (MTI)

Felszentelt kollektíva
Az utolsó parasztforradalom – Ezerkilencszázötvenhat partiumi előszele
Az 1949-es év hallatán a legtöbb olvasóban Mindszenty bíboros elítélése, az NDK, a KGST megalakulása sejlik fel a történelemből. Ám ötvenhat évvel ezelőtt keserű napokat értek meg az erdélyi falvak is. Romániában ekkor kezdődött meg a hagyományőrző falusi közösségek tudatos szétverése, a kulákok likvidálása, a szovjet mintájú kollektivizálás: a téeszesítés megvalósítása. Ennek következtében kommunistaellenes megmozdulások törtek ki szervezetlenül, egymástól elszigetelten, amelyeket sok helyütt csak fegyverrel tudtak leverni.
Újkori magyar történetünk e fekete erdélyi, partiumi fejezetéről a történészszakma és a romániai sajtó is keveset szólt eddig. Tavaly tört meg a jég, amikor Kupán Árpád nagyváradi történész bogozni kezdte az események Bihar megyei szálait a váradi Reggeli Újság hasábjain. A román történetírás mélyen hallgat az akkori eseményekről, és a levéltárak is némák. Eddig azt sikerült hivatalosan bizonyítani, hogy a zendülések után csak Bihar megyéből közel kétszáz családot deportáltak Dobrudzsába, a Fekete-tenger mellé.
A Fekete-Köröshöz közeli magyar faluban, Bélfenyéren (románul Belfir) is parasztlázadás tört ki 1949-ben. A dél-bihari település egy a Partium „túlélő falvai” közül. A középkor megpróbáltatásait átvészelt magyar szigetnek állít emléket a neves geográfus, Fodor Ferenc Az el nem sodort falu című, 1940-ben kiadott könyve. (A Bélfenyér melletti Búzás-domb máig őrzi egy pestisjárványban kihalt szomszédos falu emlékét.)
A bélfenyéri római katolikus egyház által őrzött historia domusban, a „ház történetében” aranybányára akadtam a helyi plébános, Márton atya jóvoltából. A hajdani papok által írt és rejtegetett krónika a település történetének dokumentálásán túl megrázó korrajzot ad a háború utáni partiumi magyar világról.
„A demokratikus irányzat föltartóztathatatlanul megy előre. Június közepén államosították a gyárakat, malmokat, nagyobb üzemeket. Nagyon sok az ingyenes közmunka, bár el kell ismerni, hogy sok jót akarnak: útjavítást, öntözést. A nép azonban nagyon terhesnek érzi ezt. Július 26-án hirtelen államosították az egyházi iskolákat, épületeket, földeket, felszereléseket. Így elvesztettük a legdrágább kincsünket, a gyermekeket. Nem lesz több hittanóra az iskolában. Teljesen misztériummentes lesz a tanítás. […]
Szeptemberben (1948) megszüntették hivatalosan a gör. katolikus vallást. A gör. katolikus püspököket és a hozzájuk hű papokat elfogták. Sok és sajnálatos a hitehagyás köztük. A néptömeg hűségesebb, mint papjaik. Időközben comprimálták a róm. katolikus püspököket is. Csak az erdélyi – Márton Áron – és a iasi-i püspök urak maradtak elismerten. A többi, köztük a szatmár–nagyváradi is, nem vezethetik egyházmegyéjüket. […]
Egyházközösségünk életében fájdalmas eseménynyel kezdődött az 1949. év. A helybéli kommunista párt vezetősége kultúrház céljaira a zárda épületét szemelte ki. Január 12-én a tanfelügyelő utasította a kedves nővéreket, hogy azonnal hagyják el az épületet. 1902 óta laktak ott, imádkoztak, dolgoztak a szegényekért, gyógyították betegeiket. Tanították, nevelték a gyermekeket, vezették az ifjúságot. A faluban nagy megdöbbenést keltett, de tenni ellene nem lehetett semmit. A kedves nővérek a plébánián húzódtak meg, és nagyon visszavonultan élnek. Csak a betegeket látogatják szorgalmasan. A nép lelkében érezte magát megbántva. Fájdalmas hatást gyakorolt rájuk az is, hogy az épület tetejéről a kőkeresztet egy éjjel eltávolították. A fáma úgy tudja, hogy a kereszt levevője hasrepedést kapott…
16-án már táncmulatsággal, előadással nyitották meg a kultúrház működését. A hívek lelke kezd belefásulni a dologba.
1949. március 25-én a főhatóság táviratilag engedélyt adott, hogy a plébániai, kántori földekről lemondhassunk. Ennek értelmében – mivel csak magánművelésben munkálhatja meg mindenki a földjét – lemondtunk az állam javára. Az egyházi földekből állami mintagazdaságokat létesítenek. […] A komm. párt vezetősége úgy látja, hogy addig nem tudják a népet beszervezni, míg a pap vezeti őket. Ezért most mindent elkövetnek, hogy a jelen lelkészt is elődjeinek sorsára juttassák. Ha nem mennek a gyűlésekre az emberek, a pap a hibás, miért nem vezeti őket. Ha nem mennek az emberek közmunkára, a pap az oka, miért nem győzi meg az embereket. Ha a templom megtelik, ha a körmenetek felejthetetlenek, szinte a fogukat vicsorgatják. A közeljövőben valószínűleg fognak keresni valami ügyet vagy ürügyet, ami alapján eltávolítsanak a falu életéből és a hívek éléről.” A lazarista atya előre látta sorsát. 1952 márciusában menesztették a kis vidéki egyháztól. Helyére az akkori szinérváraljai plébánost nevezték ki, akit kezdeti tiltakozása miatt megfenyegettek, hogy a Bélfenyérig tartó 240 kilométeres utat gyalog fogja megtenni. Egyik papnak sem volt választása. Kőrösi Károly személyében Szatmár egyházmegyei áldozópap lett Mészáros Antal utóda. Az egyelőre néma levéltárak helyett az egyetlen hiteles leírást szintén a historia domus nyújtja a felkelésről: „Kis falunk népe a település fennállása óta alig élt át keservesebb, fájdalmasabb napokat, mint 1949. július vége és augusztus eleje. A baj nem nálunk kezdődött, és csak inkább szenvedő, mint cselekvő alanyai voltunk a lázadásszerű megmozdulásnak. A baj a csépléssel kapcsolatban alakult ki. Miniszteri rendelet értelmében a cséplőgépnél dolgozó munkások az eddigi szokástól eltérően bérüket nem búzában, árpában kapták, hanem pénzben. Azonban a pénzfizetés még csak távolról sem közelíti meg a szokásos részesedést. A munkásság a környező román falvak dolgozóinak példáján felbátorodva és velük egyetértve itt is megtagadta a munkába állást. Sőt karhatalommal megakadályozták azt is, hogy a gazdák összeállva csépeljenek. Talán két hétre is megakadt a munka: a parasztság a természetbeni részesedéséért, a gazdák a meglehetősen magas kvóta – állami beszolgáltatás – enyhítéséért harcoltak. Környékünkön a lázadás, amit sohasem lehetne megállapítani, hogy végeredményben hány megyére terjedt ki, Feketetóton kezdődött, ahol állítólag a kivezényelt katonasággal is megütköztek. […] 28-án éjjel a feketegyőrösi munkások rendszerellenes énekekkel és fölkiáltásokkal átjöttek hozzánk. Falunk lakosságát megfenyegették, hogy ha nem tartunk velük, akkor fölégetik a házainkat, s azt követelték, hogy szombaton éjjel közös tüntetésben vonuljunk át Kocsubára. Éjjel félreverték a harangokat, és villával, kapákkal többen futottak a szomszéd faluba. Azonban – mint az előre látható volt – a kivezényelt katonaság elől hazatértek. Közben egy kocsubai fiút agyonlőttek.
Vasárnap reggel beköszöntött a szomorúság, a szenvedés. Heteken keresztül jajjal keltünk és feküdtünk. Megszámlálhatatlan katonaság lepte el a falunkat. Harangozni sem volt szabad egy hétig. A katonaság kettesével kezdte összeszedni a Kocsubára átmenő férfiakat. Úgy 60–70 embert vittek az őrsre. Természetesen a környező falvakból is hasonlóan ugyanezt tették, mert keresték a mozgalom forrását. Ezt állítólag a több éve keresett, letartóztatása elől elmenekült Sârbu Silviu volt jegyzőben találták meg. Állítólag vele politikai kapcsolatot tartott fenn Csák László és Bíró József. Ezért őket augusztus 3-án hajnalban, egyiket a templom mellett, az utóbbit a községháza előtt, agyonlőtte a katonaság, hogy a lakosságot megfélemlítse. Kevéssel a kivégzés után hat családot, a legjobb módúakat Constanta melletti falvakba deportálták. A hat család vagyonát »állami kezelés« alá rendezték. Ők azóta is a munkájukból és az itthon maradottak támogatásából tengetik életüket. A kivégzetteket teljesen csendben – hatósági engedéllyel – egyházi szertartással temettük el közös sírba. […] A történelem tanúsága megint beigazolódott: a parasztforradalom nem győzhet!” Ismerős a forgatókönyv, ugye?
Nagyváradiként többször megfordultam a vidéken, apai ágon bélfenyéri vér csörgedezik bennem, de a helybéliek mind ez ideig nem beszéltek a történtekről. Felkerestem Fenesi Györgyöt, a nyolcvanas éveiben járó veteránt, aki 1949-ben (ismét) szembe találta magát a puskacsővel. Édesapám bélfenyéri nagybátyja szemtanúja és szenvedő alanya volt az eseményeknek. Történt ugyanis, hogy az egész falut megszállta az „új népi rendőrség”, a milícia és a Securitate. Fenesi elmondása szerint a szekusok éjjel jártak, és lesben álló nehézgéppuskás őrszemeket állítottak fel a faluba vezető utakhoz, akik potenciális ellenséget láttak a határból vasvillával hazafelé igyekvő emberekben is.
Száznyolcvanegy családot deportáltak az egykori Bihar vármegye Romániához került negyvennyolc településéről. Bélfenyérről hat famíliát költöztettek marhavagonokban dobrudzsai kényszerlakhelyre, így kiváló alkalom kínálkozott arra, hogy elkobzott földjeikből kialakítsák a falusi kollektívák csíráit.
– A dobrudzsai állami gazdaságokhoz telepített emberek helyére senkiháziakat, kommunistákat dugtak. A deportáltak földjein kezdték meg a kollektivizálást. Bélfenyéren augusztus elsején szentelték fel a kollektívát, de én nem mentem be, csak ötvennyolcban – árulta el Fenesi György. A már idézett váradi történész kutatásai azt bizonyítják, hogy erre az időszakra létrehoztak egy olyan speciális egységet, amelynek az volt a feladata, hogy a helyszínen kivégezze „a felkelésre uszítókat”. Bélfenyéren állítólag két napig haldokoltak a szerencsétlen áldozatok vízért könyörögve, de az emberek nem mertek kilépni az utcára, mert féltek a Securitatétól és a katonaságtól. Az idős szemtanú állítása szerint jobbára csak a környék magyar lakosságát vonták felelősségre. A közeli Tenkén a csendőrőrs tökéletesen megfelelt a válogatott kínzásoknak: – Akiket Tenkére vittek, azokat vagy agyon-, vagy félholtra verték. Sârbut is a csendőrségen tartották láncra verve, majd az összeszedett emberek előtt nyilvánosan főbe lőtték. Kocsobáról mégsem vittek el senkit, pedig azok rálőttek a szekusokra is, mikor be akartak menni a falujukba. Főként a magyarokon torolták meg a lázadást, mintha ők szították volna a zendülést. A románok különben sem vallottak egymás ellen.
– Akkoriban tisztelték egymást a dél-bihari magyarok és az ottani románok?
– Mindig ellenségek voltak. Harminchatban, amikor a bátyámnak tizenkettedmagával be kellett volna rukkolnia román katonának, társaival együtt lemaradt a Nagyváradra igyekvő vonatról a tolongás miatt. Tenkén megtorlásként levetkőztették, és összevissza rugdosták, majd elvitték őket. 1913-as születésű fiúk voltak. A második bécsi döntés után átmentem Váradra, onnan Kolozsvárra, majd francia hadifogságba kerültem. Bátyáim meghaltak. Nem akartam a román hadsereg katonája lenni. 1950-ben a Securitate központi igazgatósága formális kivizsgálásának konklúziói a következők voltak: „A helyi szerveknek a jövőben kérniük kell a központ támogatását és véleményét a kritikus helyzetek megoldására vonatkozólag. Fel kell hívni az intézkedő személyek figyelmét, hogy a mi rendszerünk nem fogadja el a terrort, elutasítja a balos akciókat, amelyek eltávolítják a parasztságot a rendszerünktől.”
Vagyis senkit sem kell felelősségre vonni a gyilkosságokért, a minden előzetes tárgyalás és ítélet nélküli kivégzésekért…
A kommunizmus e korai partiumi áldozatainak mind ez ideig nem állítottak emléket köztéren. Pedig ez nem bátorság kérdése, ugyanis az 1944 őszén tisztán etnikai indíttatásból elkövetett köröstárkányi és gyantai vérengzéseknek már van méltó emlékművük. Tárkányban egyenesen siratófal hirdeti, hogy a „felszabadító” román különítményesek hány embert mészároltak le a visszavonuló magyar honvédség nyomában.
A feltehetően Árpád-kori alapítású Bélfenyér ma a partiumi, szórványmagyar falvak mindennapos, békésnek mondható életét éli. A magyarok lassan fogyatkoznak, és új honfoglalók szeretnék befészkelni magukat a Csereság-patak menti faluba. Ezt ellensúlyozandó dévai mintára gyermekotthont és kollégiumot létesítettek Márton atyáék a katolikus templom melletti szépen felújított zárdában, amelyre visszakerült a kereszt és a felirat is: Istenünknek és fajunknak – 1902. A Böjte Csaba útját járó fiatal plébános elárulta, hogy ha rajtuk múlik, most már sosem fog lekerülni az épületről a kereszt, de az írás sem!
BALÁZS D. ATTILA
Magyar Nemzet

A nemzetváltás elmarad
Bár Klaus Johannis uralomra lépésével várható volt, de ilyen széles körű és alattomos terjesztése aligha volt előrelátható. Mind több helyről és mind gyakrabban hallom, hogy mindenki, aki román állampolgár, az román, legfeljebb a származása más, s az anyanyelve nem a többségié. Egyelőre. Tehát át szeretnék változtatni az etnikai nemzetet állampolgári nemzetté. Még akkor is, ha a „zöld románok” háborognak ezért, mert szerintük csak a dák és római ősöktől származó ortodox vallásúak tekinthetők velük egyenrangúaknak.
A „demokratikusabbnak” mondható többségiek azonban, akik ugyancsak Nagy–Romániáról és a homogén nemzetről álmodoznak, igencsak egyetértenek a gondolattal, s ebben nem csak egyes hazai kisebbségiek részéről, hanem anyaországunkból is támogatókra találnak, mondván, ha már a történelem országot váltatott velünk, váltsunk nemzetet is. És sorolják a példákat.
Igen ám, de azt nem teszik hozzá, hogy a hosszú évszázadokon keresztül erőszakkal franciásított Korzika ma már függetlenedni akar, a bretonok is téregetnek vissza őseikhez, a keletről nyugatra tolt Lengyelország – bár németjeit kikergette – fél, hogy a germánok egyszer csak visszakérik azt, ami az övék volt. Az USA-ban pedig mindenki amerikai, hiszen ezen a kontinensen él, de mindenki jövevény valahol, s gyakran felemlegetik eredeti származását... Arról pedig nagy csend van, hogy sem a katalánok, sem a baszkok nem akarnak spanyolok lenni, sem az írek, skótok angolok, sőt, még Nagy-Britanniához tartozni is kényelmetlen számukra; a dél-tiroliak nem mondják magukat olaszoknak, hogy csak gyorsan néhány példát említsek.
A magyarok esetében az első világégés után egy határain belül élő állampolgári nemzetet szórtak sokfelé. Nem ezreket, hanem milliókat. Így most, a nem is olyan régen még egységes nemzet, egy kegyetlen döntés értelmében most több országban él. Nagy részük sosem akart és akar más nemzethez tartozni, még ha ez „csak” állampolgári lenne is. Ők felvidéki, vajdasági, kárpátaljai vagy erdélyi magyarok. És anyanyelvüket, identitásukat nagyon nehéz körülmények között is megtartották, erről lemondani nem akarnak, és minden csalafintaság, sőt, olykor erőszak ellenére, nem is fognak. Főleg, mert ma már az erdélyi románok is látják: a nagy nemzet nevében kifosztották őket. Ma már ők is inkább erdélyiek.
Román Győző
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Börtönbüntetésre ítélték Liviu Dragnea minisztert
Egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték pénteken Liviu Dragnea regionális fejlesztési minisztert, volt kormányfő-helyettest, az úgynevezett Referendum-ügyben. A döntés megfellebbezhető mindkét fél részéről, annál is inkább, hogy az ügyészek a letöltendő szabadságvesztést kérték a Szociáldemokrata Párt ügyvezető elnöke esetében.
A Liviu Dragneat és további 74 személyt csalással vádolják a 2012-ben megszervezett referendum kapcsán, amely az akkori államfő, Traian Basescu menesztését célozta. Tavaly februárban két vádlott, beismerte bűnösségét. Őket egy év négy hónapos felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. A Referendum-dosszié kapcsán tanúként több száz személyt hallgattak ki, a többi között Victor Ponta miniszterelnököt is.
A Liviu Dragnea korábban bejelentette, amennyiben elítélik, lemond a Regionális Fejlesztési Minisztérium vezetéséről, valamint a Szociáldemokrata Párt ügyvezetői tisztségéről.
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma

FUEN kongresszus Görögországban – Kisebbségpolitika a kirakatban –
A romániai kisebbségpolitika eredményeiről, kihívásairól beszélt az RMDSZ szövetségi elnöke az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának görögországi kongresszusán.
Kelemen Hunor elmondta: az RMDSZ aggodalommal tapasztalja, hogy egy európai uniós tagországban, a kommunizmus bukása után 25 évvel sem jelentenek biztosítékot a megszerzett, törvénybe foglalt közösségi jogok, együttes európai fellépés szükséges ahhoz, hogy a kisebbségek ügyeiben előrelépés történjék.
Kelemen Hunor tájékoztatta a FUEN-kongresszus résztvevőit arról az autonómia-statútumtervezetről is, amelyet az RMDSZ politikai partnerével, a Magyar Polgári Párttal közösen dolgozott ki és szólt arról a kisebbségjogi konferenciáról, amelyet a román illetékesek ugyan a Velencei Bizottság részvételével, de a romániai kisebbségek képviselői nélkül szerveztek meg.
kolozsvariradio.ro / maszol.ro
Erdély.ma

Lemond a pénzügyminisztérium a borravaló megadóztatásáról
A szaktárca vezetője, Eugen Teodorovici jelentette be a döntést kevéssel ezelőtt. Elmondása szerint június 1-jétől vonják vissza a rendeletet.
Ennek értelmében 16 százalékkal adózzák meg azokat az összegeket, amelyeket a termékek vagy szolgáltatások árán felül hagy a vásárló a kereskedelmi egységekben. A rendelet egy hete lépett érvénye, és a nép ügyvédje az alkotmánybírósághoz fordult a jogszabály kapcsán.
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma

Egységes fellépést a kisebbségekért – FUEN-kongresszus Görögországban
Egy európai uniós tagországban a kommunizmus bukása után 25 évvel sem jelentenek biztosítékot a megszerzett, törvénybe foglalt közösségi jogok, együttes európai fellépés szükséges ahhoz, hogy a kisebbségek ügyeiben előrelépés történjen – mutatott rá Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tegnap az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) a görögországi Komotiniben megszervezett kongresszusán. Az RMDSZ sajtóirodájának közleménye szerint Kelemen Hunor úgy vélekedett: a kisebbségi jogérvényesítés jelenleg leszállóágon Romániában. „A 2005-ben kidolgozott, a nemzeti kisebbségi közösségek jogállásáról szóló törvénytervezetnek, amely a kulturális autonómia intézményrendszerét is szabályozza, 2007 után, Romániának az Európai Unióhoz való csatlakozását követően már nem tudtunk parlamenti támogatást szerezni.
Ez egyértelműen azt mutatja, hogy amint megszűnik az európai nyomás a kisebbségi jogérvényesítésre vonatkozóan, teljesen leáll ez a folyamat” – mutatott rá. Hatályos törvények alkalmazásának elmulasztására példaként említette a közigazgatási nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályt, illetve a 2011-ben elfogadott tanügyi törvényt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű oktatása esetében.
Kelemen Hunor tájékoztatta a FUEN-kongresszus résztvevőit arról az autonómia-statútumtervezetről is, amelyet az RMDSZ politikai partnerével, a Magyar Polgári Párttal közösen dolgozott ki. Nehezményezte, hogy a bukaresti külügyminisztérium a Velencei Bizottság részvételével úgy szervezte meg nemrég a kisebbségi joggyakorlatra vonatkozó konferenciáját, hogy arra nem hívta meg a közvetlenül érintetteket, a romániai kisebbségeket képviselő politikai szervezeteket.
A jövőt illetően egy, a többség és kisebbség között létrejövő egyezményt tekint szükségesnek, erre az államfőnek is javaslatot tett az RMDSZ. A dokumentum garanciákat tartalmazna arra vonatkozóan, hogy a már megszerzett jogokat nem csorbítják, nem vonják vissza, a hatályos törvényeket minden esetben alkalmazzák, a kisebbségek ügyeiben történő továbblépéshez pedig a konszenzust keresi a hazai társadalom.

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vitatott zászlótörvény
Eltérően fogadták az új zászlótörvényt a magyar szervezetek, az RMDSZ örömmel nyugtázta, hogy javít a jelenlegi áldatlan helyzeten, a Székely Nemzeti Tanács azonban határozottan elítéli és bojkottra szólít fel: ne fogadjanak el saját zászlót, címert az önkormányzatok, csak akkor, ha azt nem Bukarestnek kell jóváhagynia – jelentette ki a Háromszéknek Izsák Balázs, az SZNT elnöke.
Márton Árpád RMDSZ-es képviselő szerint nem old meg mindent az új jogszabály, de határozottan jobb helyzetet teremt az eddiginél, immár egyetlen prefektus sem kérdőjelezheti meg az önkormányzatok saját zászlóhoz, címerhez való jogát – mondotta. A háromszéki képviselő megismételte tavalyi kijelentését: minden székelyföldi községnek, városnak, megyének joga lesz kialakítani saját zászlóját, amely lehet a székely zászló valamilyen formában módosított változata, és amelyre rákerülhet a címere, illetve ennek hiányában a település neve románul és magyarul. Ezeket nem tekinthetik majd ugyanannak a zászlónak, legfeljebb egymáshoz hasonlónak, és bizonyára lesz majd, aki vitatja is az azonos színeket, elemeket, de „nincs négyezer szín”, hogy mindenki más zászlót készíttessen – mondotta.
Márton Árpád szerint egyébként normális, hogy nem lehet ugyanolyan két közigazgatási egység zászlója, és jelentős előrelépésnek nevezte, hogy immár középületekre is ki lehet rakni a helyi lobogókat, ehhez azonban végig kell majd vinni az engedélyeztetési procedúrát.
Izsák Balázs, az SZNT elnöke határozottan elutasítja az új szabályozást. Tavaly áprilisban és júniusban is felhívták a figyelmet, hogy nem kedvező a tervezet, most pedig egyértelműen bebizonyosodott: a törvényhozó szándéka ellehetetleníteni a székely zászló használatát, ezért került be utólag, az RMDSZ-szel egyeztetett változatba az a passzus, amely megtiltja, hogy azonos jelképet használjon két vagy több település. „Nem az a megoldás, amit Márton Árpád javasol, hogy megpróbáljuk kijátszani az ellenünk hozott jogszabályt” – szögezte le.
Éppen ezért az SZNT bojkottot javasol, arra szólítja fel a székelyföldi önkormányzatokat, csak akkor fogadjanak el saját zászlót, címert, amikor azt az autonóm tartomány vezető fórumának kell engedélyeznie. „Nem fogadhatjuk el, hogy Bukaresttől függjenek jelképeink, mert odajutunk, hogy nemsokára a székely ruhát is ott kell majd jóváhagyatni, a román főváros mondja meg, milyen lehet a népviseletünk” – hívta fel a figyelmet az SZNT elnöke.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Politikusi erdőmaffia
Nagy erdővédő-harcosok lettek politikusaink, oly hevesen oltalmazzák a fákat, mintha nem lennének felelősek az elmúlt huszonöt esztendő pusztításaiért. Pártállástól függetlenül, igaz más érvekkel, de minden témában megszólaló politikus az irtások ellen ágál, bizonygatja, hogy amit ő akar, az az igazi, a másik tábor sunyi módon a további szabad prédát törvényesítené.
Victor Ponta hirtelen zöld aktivistává változott, a legdrasztikusabb megoldásoktól sem riad vissza, egyenesen betiltaná a rönkexportot. Három éve miniszterelnök, mostanáig eszébe sem jutott bármilyen lépést tenni, mi több, mentora, Adrian Năstase és apósa, Ilie Sârbu felelős a Holzindustrie Schweighofer romániai megtelepedéséért, pártja vezető politikusai kapcsolódnak így vagy úgy az erdőbizniszhez. A liberálisok az új törvény ellen szónokolnak, szerintük nem elég erős, nem biztosít elegendő védelmet, elnöküket, Klaus Johannist próbálják menteni, aki visszadobta a jogszabályt, de ártatlan báránynak ők sem mondhatóak, soraikban többen is belekeveredtek valamilyen módon erdeink végletekig történő kiszipolyozásába. Nehéz vétlennek és önzetlennek nevezni az RMDSZ-t is, hisz nagy hatalmú szenátorát, Verestóy Attilát ma is „Isten druzsbájaként” emlegetik, de az elmúlt évtizedekben több magyar környezetvédelmi miniszter regnált, s keveset hallottunk arról, hogy megálljt parancsoltak volna az erdők letarolásának, mi több, Háromszéken az RMDSZ aktív közbenjárásával vethette meg lábát az osztrák nagyvállalat, Olosz Gergely volt szenátor segítette megtelepedésüket, Tamás Sándor megyeitanács-elnök pedig nemcsak boldogan asszisztált bemutatkozó sajtótájékoztatójukon, de az engedélyeztetés elől is hárította az akadályokat. A legnagyszájúbb erdővédők tehát éppen azok, akik saját zsebüket vagy érdekcsoportokat kiszolgálva, tudatosan, esetleg nemtörődöm módon hozzájárultak a jelenlegi áldatlan helyzethez. Csontig kellett hatolnia a késnek, és beigazolódnia, telhetetlenségük határtalan, eszük ágában sincs az új törvénnyel megálljt parancsolni a pusztításnak, hogy mozgolódni kezdjen a civil társadalom, és ezrek vonuljanak utcára az erdők védelmében. Nem tökéletes a jelenleg napirenden lévő erdőtörvény, de az eddiginél sokkal jobb, mindent nem orvosol, de gátat vet a gátlástalan kitermelésnek, és jó alap, melyre megfelelő alkalmazási normákkal tovább lehet építkezni.
A politikusokra nem számíthatunk, mindig mindent jól meghatározott érdekeik szerint csűrnek-csavarnak, és csupán szerencse, ha ez egybeesik a közérdekkel. Rá kell őket kényszeríteni, hogy ne hátráljanak ki az erdőtörvény mögül, s a múlt szombati megmozdulás igazolta: a civil nyomás eredményes lehet.
A holnapi tüntetésen még többen kell lennünk, hogy lássák, érezzék, nincs visszaút, a szöveg már kevés, tettekre van szükség, ha még egyszer voksunkat szeretnék.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Transzszilvanista párt létrehozását tervezik
Erdélyi párt létrehozásának gondolata merült fel az Erdélyi Demokrata Liga (Liga Transilvania Democrată) Kolozsváron tartott rendkívüli közgyűlésén, mely során a szervezet új elnökséget választott, és meghatározta az elkövetkező időszak teendőit.
Tudor Duicát, az egyesület leköszönő elnökét új elnök váltja Lucian Constantin személyében, az igazgatótanács tagjai Cristian Lucaci, Tókos Levente, Vincze Zoltán és Bakk Miklós lettek. A közgyűlés elhatározta a transzszilvanista szervezetek hálózatának bővítését és konferencia megszervezését Gyulafehérváron. A párttörvény módosítása kapcsán felmerült egy transzszilvanista párt bejegyzésének lehetősége is, annál is inkább, hogy a nagy román pártok már tervezik erdélyi szatellit pártjaik bejegyzését, kihasználva a transzszilvanista mozgalmak által felépített ideológiai keretet. Mint ismert, az Erdélyi Demokrata Liga tavaly márciusban alakult, fő szerveződési elve, hogy „nemzetiségi hovatartozástól függetlenül fejezze ki az erdélyiek félelmeit, frusztrációit és közös kívánságait”. Megfogalmazásuk szerint a transzszilvanizmus az Erdélyben élő „őshonos románoknak, magyaroknak és németeknek, továbbá e történelmi térség más etnikai közösségeinek, kisebbségeinek a sajátos regionalizmusa, amelyet immár nem fojthatnak el a központosító törekvések, és amely elismeri és támogatja a különböző önazonosságok sokszínűségét, változatosságát”. Transzszilvanizmusuk elismeri Románia többi történelmi régiójának is az önazonossághoz való jogát, és a példaértékű európai modellekre való hivatkozással az egész ország számára mutat fel jogi, közigazgatási, gazdasági és közpolitikai megoldást.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb segítő szervezet
Bővült a civil segítők kínálata Sepsiszentgyörgyön, áprilisban jegyezték be a Salvatore Egyesületet, amelynek legfontosabb célja az elsősegélynyújtás, de az önkéntesség népszerűsítése is tevékenységük között szerepel.
Buna Hunor, a Kovászna Megyei Vöröskereszt önkéntescsoportjának korábbi vezetője azért hozta létre az önálló egyesületet, mert szerinte szükség van az elsősegélynyújtást biztosító szervezeti hálózat bővítésére: „Előfordulhat, hogy egyszerre több településen kellene biztosítani a segítőszolgálatot, például városnapokon, falunapokon, kulturális rendezvényeken, és a jelenleg működő önkéntescsoportok mellett van hely még segítőknek.” Az egyesület alapszabályzatában képzés, oktatás is szerepel, távlatilag e tevékenység akkreditálásán is gondolkodnak, egyelőre azonban az elsősegélynyújtást tartják elsődleges feladatuknak. Egy orvos, két asszisztens és öt önkéntes diák csatlakozott a szervezethez – közölte Buna Hunor, és eddig a Szent György Napokon, valamint a kézdivásárhelyi sportnapokon állítottak sátrat, vasárnap, a család nemzetközi napja alkalmából a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban mutatkoznak be.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bonyodalmak a nyugdíjtörvény körül
Az RMDSZ utóbbi időben született törvényhozási kezdeményezéseiről, illetve a kétnyelvű utcanévtáblák ügyéről tartott tegnap sajtótájékoztatót Kerekes Károly képviselő.
Mindenekelőtt arról beszélt, hogy módosítanák a 263/2010-es nyugdíjtörvényt, amely szerint "néhány olyan időszakot, amelyben a kedvezményezettek nem fizettek be társadalombiztosítást, asszimilálják, biztosítási időnek tekintik. Egyik ilyen példa a nappali tagozaton tanuló egyetemisták, valamint a katonai szolgálatra behívott és mozgósított katonák esete, amikor nem kellett semmilyen hozzájárulást fizetniük". A képviselő azt nehezményezte, hogy erre az időszakra mindössze 0,25 nyugdíjpontot kapnak, míg másoknak ezt a fizetésük arányában állapítják meg. Véleménye szerint a diákok esetében ez elfogadható, de a katonák esetében, főleg, akiket főleg a kommunizmus idején nehéz munkatáborokba vittek – Duna-csatorna, Nép Háza, Transzfogaras, metró –, amely sok áldozattal is járt, elfogadhatatlan. A képviselő szerint a 2010-es nyugdíjtörvény rengeteg méltánytalanságot tartalmazott, ezért ő maga nem szavazta meg.
Ezért az RMDSZ parlamenti csoportja, a lakosság véleményét is kikérve, 2014-ben javasolta, hogy a nyugdíjpontot növeljék meg 0,75-re a katonák és azon civilek esetében, akiket munkatáborba hívtak be. Ez kérés alapján történne. És a már nyugdíjasoknak is jogukban állna újraszámíttatni a nyugdíjukat.
A PSD hajlik az igazságtalanságok orvoslására
Kerekes elmondta, hogy a nagyobbik kormányzó párt hajlik arra, hogy az igazságtalanságokat orvosolják. Például azt, amely azokra a személyekre vonatkozik, akik 2001. április 1-je előtt I-es munkacsoportban dolgoztak. A 2010-ben elfogadott nyugdíjtörvény nagyon keveset tartott meg az I-es munkacsoportból, nagyon keveset vitt át az úgynevezett speciális körülmények között történő munkabesorolásba. Sokan kimaradtak ebből, és nem részesülhettek úgy, ahogy korábban, korkedvezményben, – magyarázta a képviselő. A régi törvény értelmében korkedvezménnyel öt évvel korábban lehetett elmenni nyugdíjba. Ez a többség esetében esett.
"2013-ban az RMDSZ kezdeményezésére részben sikerült orvosolni a helyzetet, úgy, hogy azok mehettek korkedvezménnyel, akiknek legalább hat év régiségük volt az I-es munkacsoportban. Én az eredeti állapot visszaállítását kértem, hogy akinek legkevesebb két éve volt, korábban mehessen nyugdíjba. Azonkívül, hogy igazságtalanság, ez a rendelkezés alkotmányellenes is volt, mert egy elmúlt időszakban ledolgozott időre vonatkozó törvényt nem lehet visszamenőleg megváltoztatni."
Az RMDSZ törvénytervezetét a szenátusban megváltoztatták, mondta a képviselő, a két és hat év közötti régiséggel rendelkezőket II-es munkacsoportba sorolták. "Saját törvénytervezetemről kellett véleményt mondjak a szakbizottságban a múlt héten, és azt kellett mondanom, hogy nem tudok egyetérteni. Nem tudtam elfogadni a szenátusi változatot."
Érdekességként mondta el, hogy közel száz PSD-s képviselő is benyújott egy, az RMDSZ tervezetével azonos tárgyú és azonos formájú törvénytervezetet, és a szenátus ezt elfogadta, viszont a képviselőház szakbizottsága a múlt kedden elutasította. Szerdán a plénumban Kerekes azt kérte, hogy küldjék vissza a szakbizottságba az RMDSZ tervezetét, amit a képviselőház megszavazott.
Legnagyobb hibás a polgármesteri hivatal
Az RMDSZ képviselője a marosvásárhelyi utcanévtáblák körül kialakult helyzetről szólva a polgármesteri hivatalt nevezte a legnagyobb hibásnak, amely egy tanácsi határozat alapján meg kellett volna oldja a helyzetet.
Véleménye szerint a helyi rendőrség, amely az önkormányzat alárendeltségében van, tudta, hogy van tanácsi határozat, de ahelyett, hogy diplomatikusan járt volna el, azonnal rátért a megfélemlítésre, holott az lett volna a feladata, hogy enyhítse az amúgy is meglévő feszültséget.
A képviselő ugyanakkor azt sem helyesli, hogy "akárki tegye-vegye a táblákat, ez a hatóság feladata, amely nem tett eleget jogköri feladatának. Amellett, hogy elítélte a helyi rendőrség vezetőjének és csapatának a túlkapásait, felhívta a figyelmet arra, hogy a helyi tanács a kétnyelvű táblákra vonatkozó határozatát a kisebbségek védelmére vonatkozó keretegyezményre alapozta, amelyet Románia is ratifikált, és így szerves része a romániai jogszabályoknak. Ez az egyetlen jogalap, amire hivatkozni lehet. Nevetségesnek nevezte a reklámtörvényre való hivatkozást, ami nem lehet jogalap.
"A megoldás egyszerű és egy: nem az állampolgár, nem a civil szervezet kell foglalkozzon az utcanévtáblák kihelyezésével, hanem a polgármesteri hivatal. Felelősségre kell vonni a polgármesteri hivatalt, ha nem teljesíti a tanácsi határozatba foglalt feladatait. Bárkinek joga van beperelni a hivatalt, hogy nem teljesíti törvényes kötelezettségeit. Az RMDSZ-frakció hasson oda, hogy a polgármesteri hivatal minél hamarább oldja meg a kérdést! Vannak erre eszközeik" – jelentette ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Semmi sem az, aminek látszik?
Május 13-án Tóth Tibor Budapesten élő, temesvári születésű összeesküvés-elmélet blogger tartott előadást Semmi sem az, aminek látszik – Összeesküvés-elméletek kezdőknek és haladóknak címmel a Belvárosi Református Egyházközség gyülekezeti termében. A nagy érdeklődést kiváltó prezentációra a XX. Bánsági Magyar Napok keretében került sor, ez alkalommal a szerző KONTEO 1 és KONTEO 2 című könyveit is bemutatta.
Szász Enikő TMNSZ-elnök, az esemény szervezője a bevezetőben elmondta: a Bánsági Magyar Napok célkitűzései között szerepel olyan temesvári származású, külföldön élő személyiségek bemutatása, akik valamilyen területen jeleskednek. Ilyen Bartal Zsuzsa Párizsban élő zongoraművész, aki a Bánát Filharmónia kíséretével koncertezett Temesváron és a Budapesten élő Tóth Tibor összeesküvés-elmélet blogger, akinek a pályafutása legalább olyan titokzatos, mint az általa kedvelt konspirációs elméletek.
A temesvári magyar líceumban érettségizett Tóth Tibor múltjáról annyit elárult, hogy 1990-től 2009-ig a magyar rendőrség kötelékében dolgozott, illetve képezte magát, néhány évig a titokzatos tanúvédelmi osztály vezetője is volt. Az összeesküvés-elméletekkel először hobby szinten foglalkozott, majd saját blogot indított, amely nagy népszerűségre tett szert. Végül egy kiadó is megkereste, hogy megjelentetné a blogján közölt anyagokat, így születtek meg a KONTEO 1 és KONTEO 2 című kötetek.
De tulajdonképpen mi is az a „konteo”? A blog számára valami rövid, frappáns címet kellett keresni a bonyolult összeesküvés-elméletek helyett, így született meg a konspirációs teóriákból rövidített konteo.
Tóth Tiborról az is rögtön kiderült: jó humora van és kiváló, gyakorlott előadó, vetített képes előadását az összeesküvés elméletek természetrajzáról, az ókorba visszanyúló történetéről és XX. századi robbanásszerű reneszánszáról élvezet volt hallgatni. Tóth Tibor szerint egyéniségtől és személyiségtől függően, kisebb-nagyobb mértékben és intenzitással valamennyien hajlamosak vagyunk elhinni, hogy bizonyos történések és/vagy események mögött valamilyen titkos, rejtett, árnyékban maradó terv áll, amit általában rosszindulatú, gonosz emberek (netán földön kívüliek) dolgoztak ki annak érdekében, hogy bennünket (az ártatlan, mit sem sejtő, jó szándékú, tudatlan többséget) átverjenek, s ezáltal megvalósíthassák – legtöbbször roppant elítélendő – céljaikat. Az első „dokumentált” összeesküvés elmélet Néró császár idejében született Róma felgyújtásáról, azóta ezek az elméletek át- meg átszőtték az emberiség történelmét. Felmérések igazolják, hogy az emberek 50-70%-a többé-kevésbé elhiszi, hogy a globális vagy a helyi hatalom eltitkolja előle az igazságot, manipulálja a tömegeket, hatalma bebiztosítása és anyagi előnyök megszerzése érdekében. Tóth Tibor szerint az összeesküvés-elméletek egy részéről már kiderült, hogy komoly valóságtartalmuk van, mint az 1917-es nagy októberi forradalom vagy a második világháború kirobbantása, vagy újabban a CIA embereken végzett kísérletei és az Echelon-rendszerre épülő globális lehallgatási botrány. Az összeesküvés-elméletek szakértője bevallotta, hogy ő maga kreatív játékként fogja fel a „konteózást”, a különböző elméletek, információk összevetéséből a vélt valóság „kisakkozását”.
A rendezvény végén Tóth Tibor válaszolt a teremben ülők kérdéseire, majd az érdeklődőnek dedikálta KONTEO 1 és KONTEO 2 című köteteit.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

VII. Regemondó verseny Marosvásárhelyen
Napsugár különdíj Almási Kristófnak
Május 8 és 9-én Marosvásárhely adott otthont a VII. alkalommal megrendezett Országos Regemondó Versenynek. 14 megyéből 38 gyermek volt jelen, és mesélt szebbnél szebb regéket. Arad megyét három tanuló képviselte: Almási Kristóf a Semmire semmi gondom című regével a Neumann Fivérek Általános Iskolából, tanítója Bálint Erika; Balogh Adrienn Lilla a Világoscímű regével, a Zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolából, tanítója Valter Zsuzsa és Balogh Zita a Máriaradna című regével, a Csiky Gergely Főgimnáziumból, tanítója Pintér Mária Irén.
A szervezők, a Dacia Gimnázium tanítói közössége péntek délután városnézéssel kedveskedtek nekünk, melynek során Árpi bácsi nyugdíjas tanár lelkesen mutatta be a Kultúrpalota díszes épületét és festett ablakait, a város híres épületeit, felvitt az 50 méter magas toronyba, ahonnan beláttuk az egész várost.
A megnyitón Fejes Réka tanfelügyelő köszöntötte a kis regélőket, majd Bárdosi Ilona nyugdíjas tanítónő, a verseny megálmodója köszöntötte a versenyzőket, kísérő tanítókat és szülőket. Vacsora után a tanítók szakmai megbeszélésére került sor, ahol bemutatták az előző évek versenyeit képekben és azt is megtudtuk, hogy minden évben egy téma köré tömörítik a versenyt. Persze, az idei téma reggelig titok maradt.
Másnap reggel még a napocska is kíváncsian várta, milyen meglepetésekben lesz részünk. A Deus Providebit Ház bejáratánál meleg szeretettel köszöntötték a kis versenyzőket, és mindenki húzott egy betűt. Mint kiderült, Mátyás király udvarában vendégeskedünk, a betűk a Corvinákban levő iniciálék, nem kell izgulni, előre nem lehetett tudni, ki következik. Zsűri helyett tanácsosok voltak Bárdosi Ilona elnök, Zsigmond Emese, Krammer Terézia, Makkai Kinga és Vízhányó Aranka.
Játékmesterünk is volt, aki verseny közben táncoltatta, énekeltette a versenyzőket, hogy mindenkinek jó kedve legyen, és ne az izguljon. Sőt, a regélés után még érmeket is akasztott a versenyzők nyakába, ami nagy örömet szerzett a gyermekeknek. A verseny után az Állatkertet látogattuk meg, csak sajnos az időbeosztás miatt nem láthattuk az összes állatot.
A tanácsosok nehéz helyzetben voltak, mert nagyon sok ügyesen regélő gyermek volt az idei versenyen. Az aradi csapatból Almási Kristóf a Napsugár különdíját hozta haza.
Köszönettel tartozunk a szervezőknek a csodálatos két napért.
Valter Zsuzsa tanítónő
Nyugati Jelen (Arad)

Emberi puzzle a többnyelvűségért
A Musai-Muszáj mozgalom újabb villámcsődületet szervezett tegnap délután Kolozsvár főterén.
A többnyelvű várostábláért, valamint a város multikulturalitásáért folytatott harcáról ismert csoport ezúttal emberekből próbálta kirakni Kolozsvár nevét három nyelven: románul, magyarul és németül. A résztvevők valamelyik nemzet zászlójának megfelelő színű pólót viselve feküdtek a földre, egyénileg vagy párban betűket formálva. Az egybegyűlteket a zuhogó eső sem riasztotta el: esőkabátokkal, szemeteszsákokkal, esernyőkkel küzdöttek a cél eléréséért. Az eredeti elgondolás szerint a város nevének mindhárom nyelven egyszerre kellett volna megjelennie, az emberhiány miatt azonban csak rendre sikerült megalkotni a szavakat. A Musai-Muszáj közösség szinte minden csütörtökön szervez hasonló multi- és interkulturalitást támogató eseményeket, fő céljuk pedig, hogy a város minden bejáratánál a román Cluj-Napoca felirat mellett magyarul és németül is olvasható legyen a kincses város neve.
(Berekméri Gabriella)
Szabadság (Kolozsvár)

Édesanyám szeme a legszebb köszöntőkkel
Versek, dalok és prózarészletek keltek életre kisiskolások és gimnazisták előadásában május 5-én, a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány konferenciatermében zajló III. Édesanyám szeme Kolozs Megyei Magyar Nyelvű Vers-, Dal- és Prózamondó Versenyen.
Az évről évre egyre több fiatalt vonzó megmérettetés két kategóriában zajlott, délelőtt a kicsik adhatták át „irodalmi vagy dalcsokrukat”, délután pedig a nagyobbak köszönthették édesanyjukat. Mindkét kategóriában nagyon szép verseket és dalokat hallhattunk, a gyerekek szívükkel-lelkükkel töltötték meg az előadott műveket, tudatosítva mindannyiunkban, hogy az anya személye és feladatköre felér egy Istentől küldött angyaléval, aki minden erőt felülmúló módon viseli gondját szeretett gyermekének. A díjazások kategóriánként három síkon zajlottak: vers vagy próza, énekelt vers és népdal. Az alábbiakban közöljük a díjazottak nevét, zárójelben a felkészítő tanító/tanár nevével.
Miklós Erika könyvtáros
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Esőben
Ma nem küldök haza senkit, úgy esik, úgy zuhog, aki bejön, hadd maradjon, hoztam meg a döntést annak halvány gondolatával, hogy kevés gyerek tért be ma a magyar házba a játékórára. A játékóra azért született, hogy a merev iskolai magyarórákat körbeölelje a magyar házban. Ott ahol lakunk, ott ahol a magyar tanárok ülnek, élnek. Végül mindenhol írt, rajzolt valaki. Én az ajtó mellett állva fértem el, nem bántam egy cseppet sem. Az óra végére sem sütött ki a nap, de a gyerekek mosolyogva indultak haza. Kicsit megszáradtak minálunk. Indulásukkor láttam, hogy a legkisebbnek nincs ernyője, gondoltam, adok másnapig egyet kölcsön neki. Értetlenül néz a felajánlásomra.
– Békérezkedek én! – mondja. S már engedi is Józsi az ernyője alá, csak úgy, mert így léptek ki rendre a magyar ház ajtóján. Laza mozdulattal helyére igazítja a kicsi félrecsúszott táskáját, indulnak is, egyszerre lépnek, mintha mindig is egy ernyő alatt közlekedtek volna. Pedig nem szomszédok, nem osztálytársak, de együtt járnak magyarórára.
(2015. február 26.)
Szivárványos fáink
A tavaszra várva, néha elfáradva, a legnagyobb segítség a Szivárvány gyermeklapból dolgozni. Annyira szeretik a frumószai kicsik, az előkészítősöktől a IV. osztályosokig, hogy most már a harmadik előfizetői év alatt maguktól dolgoznak belőle.
Amikor megkapják, minden hónap második hetében, azonnal birtokba veszik. Ha mód van rá, akkor még a szünetben lapozgatják, ha nem, akkor az óra első tíz percében nézegetik, olvasgatnak belőle, majd feltevődik a nagy kérdés, hogy: – Tonár nini, mit csiájunk meg belőle? Így születnek csodaszép dolgok, festünk, rajzolunk, versikét olvasunk, mesét betűzünk, játékosan, kitartóan és végtelen szeretettel.
– Esment csengetnek ki? – kérdezte egy kicsilány az óra végén... Kell ennél kedvesebb kérdés egy tanárnak napjainkban?
A pénteki iskolai magyarórán a fa részeit tanultuk, köszönjük a Szivárványnak a segítséget! Szeretetvel, a frumószai kicsik egy része és a tanár néni.
(2015. március 16.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Kalotaszegi terepszemlén önkormányzatoknál, vállalkozóknál
Korsós Tamás konzul lehetséges befektetésekről, üzleti lehetőségekről tájékozódott
A Kolozsvári Magyar Főkonzulátus Külgazdasági Irodájának képviseletében, Korsós Tamás konzul öt kalotaszegi települést keresett fel szerdán azzal a szándékkal, hogy közvetlen módon tájékozódjék az ottani kis- és középvállalatok mindennapjairól, továbbá arról, hogy az anyaország miként támogathatná a lakosság vállalkozó kedvét és lehetőségeit. A diplomatát Magyarvistára, Magyarkapusra, Magyarkiskapusra, Kalotaszentkirályra és Kiskalotára a Szabadság munkatársa is elkísérte.
Kőbe faragott jövő
Az első állomás Magyarvista. A település bejáratánál található a kőfaragásáról, kőszobrászatáról, kőrestaurálásáról híres Levente Companie Kft., amely ügyfelei számára az áru házhoz szállításáról és karbantartásáról is gondoskodik. A vistai hagyományos kőfaragást több mint két évszázada olasz mesterek honosították meg, de a tehetséges helybeli lakosság hamar megtanulta, sőt „le is körözte” oktatóit. Az innen származó természetes kő annak idején beépült a budapesti és a bukaresti parlament épületébe is. A vistai vállalat Andrásháza és Magyargorbó községek területén működő kőbányák termését dolgozza fel. Hamarosan új bemutatótermüket avatják fel az országút szomszédságában, ami később a forgalom további növekedésével kecsegtet. Broaina Gheorghe-Lucian polgármester a település bejáratánál fogad. A tulajdonos és ügyvezető Barta Levente távollétében Barta István üzemvezető kalauzolja el a látogatókat a telepen. A cég harminc embernek ad munkát, automata gépekkel szabdalják nagy pontossággal a kőlapokat a csarnokban. A megmunkálás további szakszerű kezelést igényel. Mindent a megrendelő tetszése szerint kell alakítani, gyakran egyedi megrendelésűek a termékek: ablak- és ajtókeretek, díszítőelemek, kőpad és kőasztal, stb. A levegőben elkerülhetetlenül száll a kőpor, pedig a tömböket és lapokat vágó fűrészlemezekre vízsugár ömlik működésük közben. Beszélgetés közben felmerül, hogy volt-e olyan rövidebb-hosszabb időszak, amikor megrendelés hiánya miatt szüneteltetni kellett a munkát a műhelyben. Soha – hangzik az üzemvezető megnyugtató válasza, aki azt is elmondja, hogy ügyfeleik legnagyobb része hazai, csak ritkán kerül magyarországi is. A gépeik korszerűek, csak a marófejeket kell gyakran cserélni. Télen ebben a csarnokban nincs túl meleg, mert a sarokban levő fémkályha az egyedüli hőforrás. Embereik mégis elégedettek a feltételekkel. A szakmát pedig nem tanítják, mindenki lopja valakitől a tudást – világosít fel az üzemvezető. Az anyaországban mindenképpen megérdemelne nagyobb népszerűsítést a cég.
Fontos az infrastruktúra állapota
Magyarkapus alpolgármestere, Rácz Zoltán vázolja a község helyzetét: az infrastruktúra terén rendben a víz- és csatornahálózat, az iskolaudvar és a sportpályák beruházásai ötven százalékban valósultak meg. Az etnográfiai hanyatlás érződik a magyar és a román lakosság soraiban egyaránt, mind a kilenc idetartozó faluban. Az okok között a legfontosabb az elvándorlás, Kolozsvárra vagy külföldre. De a szórványközpontú iskola még működik. A községközpont földrajzi fekvésénél fogva elérhető közelségű a vasút, a repülőtér és itt halad át a nemzetközi országút, de az autópálya is kis távolságra fog elhaladni. A kolozsvárinál kedvezőbb adózási feltételeknek köszönhetően, egy svájci tőkéjű építőipari cég és egy osztrák állványokat bérlő vállalat vetette meg a lábát Magyarkapuson. Két helyi cég is gyökeret eresztett, és egy harmadik, üvegházi mezőgazdálkodás létesítése most van folyamatban. Az emberek többsége ács- és kőművesmunkákat űz. Az alpolgármester szerint a községben a magyar pártok között jó a viszony, a lakosság 33%-át képviselik, és remény van a 2016-os összefogásukra is.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Nyugati figyelmeztetés Bukarestnek
Ismét nyugati figyelmeztetésben részesült Románia. Az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Hollandia és Németország bukaresti nagykövetségeinek vezetői a szenátus és a képviselőház elnökével találkoztak szerdán délután a parlamentben, és felhívták a házelnökök figyelmét, hogy országaik nagyon fontosnak tartják a korrupció elleni harc folytatását, a jogállamiság érvényesülését.
A képviseletvezetők együttes fellépését a média leplezetlen nyomásgyakorlásként értelmezte, amellyel a nyugati szövetségesek Románia tudomására hozták: nem értenek egyet a korrupcióellenes ügyészség (DNA) és a (tisztségviselők vagyonosodását ellenőrző) feddhetetlenségi ügynökség (ANI) mozgásterének vagy hatáskörének korlátozásával.
Mint arról beszámoltunk, a szenátus hétfőn szavazott meg egy törvénymódosítást, amely a gyanúsítottak előzetes letartóztatását nehezíti, „alapos indokhoz” kötve azt, múlt szerdán pedig a képviselőház olyan jogszabályt fogadott el, amely lazítja a polgármesterekre vonatkozó összeférhetetlenségi előírásokat. Ennek nyomán az elöljárók esetében immár nem számít összeférhetetlenségnek, ha tagjai az önkormányzatnak alárendelt közhasznú társaságok igazgatótanácsában.
A házelnököktől távozó amerikai–brit–német–holland küldöttség nevében Paul Brummell, Nagy-Britannia bukaresti nagykövete elmondta: biztosak akartak lenni abban, hogy a bukaresti parlament is megérti, milyen „kulcsfontosságú” az ország számára a DNA tevékenysége és a korrupció elleni harc. Hozzátette: természetesen tiszteletben tartják a parlament szuverenitását.
Călin Popescu-Tăriceanu szenátusi elnök – aki több ízben vádolta már túlkapásokkal a DNA-t – elmondta, hogy a nyugati nagykövetek figyelmét is felhívta a hatósági visszaélések veszélyére. A házelnök szerint egyes vádlottakat a titkosszolgálatok a „bíróságig elkísérnek”, és mint mondta, aggasztó jeleit látja annak, hogy az igazságszolgáltatásra egy „kifinomult” külső nyomás nehezedik.
Az utóbbi hetekben több romániai politikus – köztük az RMDSZ vezetői – bírálták a korrupcióellenes ügyészség (DNA) körüli „bilincscsörgést”, a tisztségviselők százainak „médialincseléssel” egybekötött előzetes letartóztatását, amely szerintük sérti az ártatlanság vélelmét.
Több kormánypárti szenátor a büntető törvénykönyv és eljárásjog módosítását kezdeményezte, hogy a szabadságjogok korlátozása kivétel legyen, és ne váljon gyakorlattá a román igazságszolgáltatásban. Ez a jobbközép ellenzék hangos tiltakozását váltotta ki, akik szerint a szociáldemokraták valójában a pártjukat megtizedelő korrupció elleni harcot akarják megfékezni.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

A láger etikája és az irónia – Visky András a Kofferben
Elsősorban az alkotó emberi oldalát szeretnék megismertetni – szögezte le Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója, a kolozsvári Koffer könyves kávéházban Visky Andrással szervezett közönségtalálkozó házigazdája. Zágoni azt is hozzátette, remélik, sorozat lesz a kezdeményezésből.
Az íróként, költőként, dramaturgként és a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóhelyetteseként is ismert Viskyről kiderült, hogy egy hétgyerekes család hetedik gyermekeként született, és egyéves volt, amikor apját, a marosvásárhelyi református lelkész Visky Ferencet az ’56 utáni ideológiai tisztogatás idején börtönbe zárták, a családot pedig a Bărăgan-alföldi táborba internálták.
„Fogságban a gyermek hamar felnő. Tudnia kell, milyen füveket lehet megenni, a felnőttek pedig megtanítják lopni – ez hozzátartozik a láger etikájához. A nyolcadik parancsolatot például a családi parlament a következőképpen módosította a szükségállapotban: »Ne lopj – nappal«. És éreztük, hogy erre isten rábólint. Talán egy kicsit rosszul is érezte magát, hogy erre nem gondolt” – elevenítette fel Visky András.
A családot végül néhány év múlva szabadon engedték, a Szatmár megyei Józsefházán, egy szintén lelkész nagybácsinál kerestek menedéket, az apa azonban csak később szabadult, a család legifjabb sarja akkor már 8 éves volt. Az apával való első igazi találkozást is felelevenítette a meghívott, felidézve a várakozás félelemmel vegyes örömét, az apa ugyanis egyenként hívta be a családtagokat – őt utoljára.
Visky szerint az irodalom hozta össze őket apjával: amikor megmutatta neki egyik versét, egy vastag, kemény borítójú jegyzetfüzetet ajándékozott neki, hogy azontúl abba írja a szövegeit, amiket aztán mindig meg is beszéltek, még rímtechnikára is tanította a fiát. Azt is elmesélte, milyen fiatalon a kezébe adott az apja akár Dosztojevszkij-köteteket is, amit aztán folyton meg is beszéltek közösen.
A közös bibliaolvasás, és az olvasottak megbeszélése rendszeres program volt a családban a napi étkezések előtt, Visky András azt is elmondta: beszélgetéseik alatt az irónia igen fontos volt, a szentimentalizmus viszont Kierkegaardra hivatkozva tiltott dolog volt.
Visky őszintén beszélt arról is, hogy apja sokáig kételkedett az ő írásaiban, a Júlia című darabjával törte meg nála a jeget, amely tulajdonképpen az anyja szemszögéből mesélte el a fogságuk történetét. „Minden szava igaz, és minden szava hazugság” – összegezte véleményét édesanyja, miután megnézték a Júliából készült kolozsvári előadást. Visky azt is elmondta, hogy az utóbbi időben ismét fontossá vált számára a vers, amely „elviszi a nyelvet a maga határáig”.
Az író egyébként egyetemi tanárként évente kétszer Amerikába utazik, arról is említést tett, hogy milyen nagy ott a bizalom az ember iránt akkor is, ha idegenként érkezik. „A dölyfös európaiak lenézően a Coca-Cola-kultúraként említik az amerikait – fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek” – fogalmazott Visky, bevallva, hogy irigyli az amerikai közvetlenséget, hiszen ott egy takarító és egy egyetemi professzor teljesen közvetlenül el tud beszélgetni az egyetem kávézójában.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

A diktatúra gyermekhangjai – Dragomán György Marosvásárhelyen
Vallomásokkal, felolvasással, játékkal tarkított közönségtalálkozón vett részt szerda este a marosvásárhelyi G. kávézóban Dragomán György író.
Az irodalom hazatalál címmel kortárs szerzők szülőhelyén és fontos helyszínein forgat kisfilmeket a Litera irodalmi portál. Ez alkalommal a vásárhelyi származású, Budapesten élő Dragomán Györgyöt, A pusztítás könyve, A fehér király és a Máglya szerzőjét kísérték el szülővárosába, ahol azokat az utcákat, tereket és helyeket járták sorra, amelyek fontosak voltak számára, illetve amelyeket elraktározott emlékezetében.
„Létezik jó és rossz emlékezet, de nem biztos, hogy mindig a jó a jó, mert van, amikor a rossz a jobb” – fogalmazott Dragomán. A kultúrkocsma megtelt érdeklődőkkel. A beszélgetőtárs Csutak Gabi kérdéseire az író elmondta: első regényét, A pusztítás könyvét hat éven át írta, de úgy, hogy senki nem tudott róla, titkolta ugyanis, hogy írónak készül. Aztán megjelent a könyv, és a tévében interjút készítettek vele, megkérdezték, mit írjanak a neve alá, mire azt kérte, írják azt, hogy író. Ettől fogva írónak számított, aki többé nem titkolta ezt a minőségét – idézte a kezdeteket Dragomán.
A fehér király című regényét harminc nyelvre fordították le. A harminc kötet ott van a polcán, de ettől még az írás nem lesz könnyebb, nem segít a mondatok megfogalmazásában. A fordítással kapcsolatban elhangzott, hogy sok tisztázásra váró aprósággal megkeresték a fordítók, ám szerinte a lényeg nem ezen van, hanem az írás ritmusán, azon, hogy a fordítónak sikerül-e az eredeti ritmust felvennie, úgy lüktet-e a más nyelvre lefordított regény, mint az eredeti.
A harmadik regény, a Máglya kilenc évvel A fehér király után, tavaly jelent meg. Kiderült: ezentúl már nem kell ilyen sokat várni egy-egy kötetre, ugyanis Dragomán párhuzamosan több könyvön is dolgozik, lesz regény, novelláskötet is, három-négy bizonyosan a következő években. Míg A fehér király egy fiú hangján szólal meg, a Máglya egy fiatal lányén. Mindkettő a diktatúra emlékeit dolgozza fel, ahogy a készülőben lévő harmadik is, amely lezárja ezt a témát.
„Hogy miért gyerekhangon? Mert a diktatúrában a hatalom mindenkit gyereknek tekintett” – fogalmazott az író. A Litera, a Világháló-Irodalom Alapítvány és a marosvásárhelyi Látó folyóirat által szervezett találkozó végére egy kis meglepetésjátékot is tartogattak az egybegyűlteknek: kérdéseket tettek fel Dragomán György életével kapcsolatban, a leggyorsabban válaszolók pedig egy-egy kötetet nyertek.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

Dalostalálkozó Bodosban
Kétszáz erdővidéki diák énekelt
Május 7-én tizenkettedik alkalommal rendezték meg az Erdővidéki Dalostalálkozót, melynek ezúttal a vitéz Egyed Gézáról elnevezett bodosi művelődési ház adott otthont.
A baróti Csala Kürtje fúvószenekar indulói által felvezetett találkozón a szervezők tervei szerint a tizenegy különböző erdővidéki iskolából érkező, székely ruhába öltözött diákoknak fel kellett volna vonulniuk a falu utcáin, de a kedvezőtlen időjárás miatt erről le kellett mondaniuk. Azonban a jókedvnek, a dalos hangulatnak az eső nem szabhatott határt: miután Sándor István bodosi lelkész köszöntötte a jelenlevőket, és a Zsoltárok könyvéből felolvasva áldását adta a rendezvényre, Benedek Erzsébet Andrea és Dávid Anna Gyöngyi helybéli tanítónők „bemelegítőképpen” közös éneklésre kérték fel a diákokat, a kultúrotthonban pedig kétszáz torokból csendült fel az ismert népdal: „Zavaros a Nyárád, nem akar megszállni…”
A bodosi iskola tanítónői elmondták, Gyulai-György Éva karnagy (a baróti Kájoni Consort régizene-együttes vezetője) kérésének eleget téve vállalták el a szervezést, a találkozót első alkalommal tartják Bodosban. A Gyulai-György tanárnő és a baróti művelődési ház egykori igazgatója, László Judit indította dalostalálkozók célja, hogy a gyermekeket a népdalok tanulására, továbbadására, hagyományaink ápolására ösztönözzék. A találkozónak eddig tíz alkalommal Barót, legutóbb pedig Nagyajta adott otthont.
A színpadon ezután sorban következtek a fellépők nép- és gyermekdalaink szebbnél szebb darabjait adva elő: a bodosi iskola furulya- és dalcsoportja (felkészítőjük Dávid Anna Gyöngyi tanítónő), a kisbaconi Benedek Elek elemi iskola dalcsoportja (Bogyor Katalin), a nagyajtai Magocska furulyacsoport (Bihari Katalin Noémi, Nagy Adél), a baróti Tanulók Klubja Hajnalcsillag dalcsoportja (Aczél Zsuzsanna), a baróti Gaál Mózes Gimnázium Csemete dalcsoportja (Tókos Gabriella), a székelyszáldobosi Benkő József-iskola dalcsoportja(Ferencz Réka), a Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont kórusa (Aczél Zsuzsanna), az apácai Apáczai Csere János-iskola dalcsoportja (felkészítők Pál Szerénke, László Zsuzsanna és Jakab Ildikó), a bölöni iskola dalcsoportja (Szabó Enikő), a magyarhermányi Máthé János-iskola dalcsoportja (Dimény Mónika) és végül a Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont Gyulai-György Éva tanárnő vezette Gyöngyharmat kórusa.
A szervezők a felkészítő tanítónőket, tanárokat emléklappal jutalmazták, de emléklapot kaptak azok a diákok is, akik egyénileg is felléptek a dalostalálkozón: Mátyás Adrienn, Sükei Katalin, Nagy Hanna Zsuzsanna, Cristian Eszter, Sebestyén Fruzsina, Csog Orsolya, Geréb Zsigmond, Szabó Tamara és Lakatos Ágnes. Távozáskor minden résztvevőt bodosi mézeskaláccsal ajándékoztak meg.
A szervezők köszönetet mondtak a találkozó létrejöttét segítő baróti polgármesteri hivatalnak (Lázár-Kiss Barna polgármesternek), a baróti Gaál Mózes Gimnáziumnak (Zajzon Csaba igazgatónak), a Baróti Szabó Dávid Iskolaközpontnak (Dimény János igazgatónak), a baróti Transloc Szállítási Vállalatnak (Benedek Csaba igazgatónak), valamint Gáspár Jenő bodosi falufelelősnek és a bodosi diákok szüleinek is, akik szintén készséggel támogatták a rendezvényt.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)