Épül a Szeged–Temesvár „kulturális híd”
A Csiky Gergely Színház előcsarnokában csütörtökön bemutatták a Virtuális Színház – Kulturális Híd című, 274 000 eurós, határon átnyúló magyar–román színházi projekt eddigi eredményeit.
Balázs Attila színházigazgató a bevezetőben elmondta: a színházi projektben 24 temesvári és 22 szegedi fiatal vesz részt, akik 2012 októberétől 2013 márciusáig 200 órás mentori programban vettek részt. A tehetséges fiatalokkal egy virtuális színházi produkciót hoznak létre, Caroll Lewis Alice Csodaországban című műve nyomán, amelyet 2013. június 10-én egyszerre mutatnak be Szegeden, Temesváron és online közvetítéssel az interneten. A virtuális előadást Kedves Emőke rendezi Molnos András Csaba színművész közreműködésével, a produkcióban résztvevő csapat koordinátora Ştefan Iordănescu rendező. Az előadás zenéjét az UNITER díjas Cári Tibor szerezte. Az előadás díszleteit és kosztümjeit a Temesvári Egyetem Művészeti és Design szakának tanárai és hallgatói tervezték.
A sajtótájékoztatón Kedves Emőke rendező elmondta: az Alice című előadás angol nyelvű lesz és úgy találták ki, hogy a szegedi és a temesvári színházteremben, illetve a számítógép előtt ülő nézők egyaránt élvezhessék. Alice úgy bolyong Csodaországban, hogy felváltva bukkan fel a szegedi, illetve a temesvári díszletek között, ezért hét kislány alakítja: egyikük lesz a valóságos Alice, a többi hat a temesvári és a szegedi jelenetekben jelenik meg, felváltva, a csodaországbeli események során. A bonyolult alkotási folyamatról Ştefan Iordănescu rendező beszélt, aki szerint olyan műszaki akadályokkal kellett megküzdeni, amelyek messze túlnőnek egy közönséges skype-kapcsolat vagy egy videokonferencia során fellépő technikai problémákon. Iordănescu szerint a projekt során egy olyan kiváló csapat kovácsolódott össze, amely képes lesz a jövőben is színvonalas európai kulturális projekteket megvalósítani. „Ha Temesvár Európa Kulturális Fővárosa szeretne lenni, akkor több ilyen jellegű csapatra támaszkodva érhet el komoly eredményeket” – mondta Ştefan Iordănescu. Kíváncsian várjuk a június 10-ei Alice című virtuális színházi előadást, amely a színház és az informatika összekapcsolásának eddig feltáratlan lehetőségeit kiaknázva hozza létre a „kulturális hidat” Szeged és Temesvár testvérvárosok között. A virtuális színházi előadás színvonalas műszaki hátterét a Csiky Gergely Színház szegedi partnere, az Inno-Motive Nonprofit Kft. biztosítja.
Pataki Zoltán.
Nyugati Jelen (Arad).

Erdély kulturális sokszínűségét idézendő
Könyvbemutató a szatmári svábok két világháború közötti történetéről
A Kolozsvár Társaság főtéri székházában szerda este újabb könyvbemutatóra került sor, ahol a Kriterion Könyvkiadó újdonsült kisebbségtörténeti kötetét mutatták be. Baumgartner Bernadette, a fiatal szerző a kolozsvári történészképzés csekély számú jelenkorkutatóinak egyike, akinek a szatmári svábok két világháború közötti történetét bemutató, Kisebbség a kisebbségben című könyvét ismertették. Habár a romániai németség a szakmunkákban meglehetősen gazdagon dokumentált, a szatmári svábok két világháború közötti történetét ez idáig indokolatlanul elhanyagolták. Az 1918-as hatalomváltást követően e jelentős mértékben asszimilálódott határ menti kisebbség a magyar, román és német politikai érdekek kereszttüzében találta magát, amit a szerző találóan csak úgy fogalmazott meg, hogy az időszak feltárásával valóságos „hangyabolyba nyúlt”.
Az immár háromszáz éves történetet maga mögött tudó szatmári svábok múltfeltárása egyben rendkívül komplex identitásvizsgálat is – hívta fel a figyelmet Csucsuja István, kolozsvári történész, a szerző egykori tanára. A vonatkozó időszakban a mintegy húszezres lélekszámú szatmári svábok közül (az elmagyarosodott svábokat is beleértve) körülbelül kilencezer főre tehető azok száma, akik még beszélték a sváb nyelvet. Helyzetüket az erdélyi szászokéval összevetve – a velük való kapcsolatot H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója csak a kutya és a macska viszonyához hasonlította – egy egész más élethelyzet tárul fel előttünk. A középkor folyamán autonómiával rendelkező dél-erdélyi szászsággal szemben a szatmári svábok esetében egy szegény, német öntudatában meggyengült, elmagyarosodott rétegről beszélhetünk, melynek nem volt saját értelmisége, és nem tartván fenn szorosabb kapcsolatot a Német Birodalommal, az irodalmi német nyelv is teljességgel ismeretlen maradt körükben. De mindemellett épp e rurális környezetre hivatkozva, a korabeli svábság beolvadtságát árnyalandó azokat a Bükk-hegység aljában található falvakat is említették, ahol hosszú ideig megőrizhették sajátos nyelvüket és kultúrájukat (párhuzamként a teljességében elmagyarosodott zsidó erdélyi közhiedelmét hozták fel, holott épp a szatmári vidéken jelentős számú közösségek őrizték meg identitásukat).
H. Szabó Gyula kifejezésével élve Nagy-Románia megalakulása nyomán tényleges „harc folyt a lelkekért”, ahol a részben identitást váltott, részben identitások között ingadozó vagy identitásukat megőrző elszigetelt falusi svábok iránt megindult az államok érdekcsatározása. Így a román állam legfőbb érdeke (a legnagyobb számú kisebbség, a magyarság beolvasztása) mellett megpróbálta a kisebbségeket is egymásnak ugrasztani, a magyar állam – revíziós külpolitikai törekvéséhez igazodva – hajthatatlanul magyarnak deklarálta a szatmári svábokat, míg Bukarest és Berlin ellenvetésének adott hangot.
Mind Csucsuja István, mind a szerző kitért arra a paradoxonra, hogy míg az 1920-as években a szatmári svábok erőteljes ellenállást fejtettek ki a német iskoláztatás ellen (kérve, hogy magyar tannyelvű iskolába járhassanak), addig az 1989-es fordulatot követően már a német nyelvet választották, holott a szülők az 1970-es években Németországba emigráltak, a fiatal generáció pedig teljesen elmagyarosodott, de boldogulásuk érdekében kifizetődőbbnek látták egykori anyanyelvük újratanulását.
A kiadóigazgató a (katolikus) egyház elmagyarosításban betöltött szerepére is rákérdezett, és bár a válasz igenlően hangzott, a szerző szerint mégsem lehet erőszakos elmagyarosításról beszélni, hisz a gazdasági és kulturális érvényesülés, a túlnyomórészt magyar környezet (nem beszélve hagyományos magyar államhűségükről) egy természetes beolvadási folyamatnak is előidézői voltak. Noha kétségtelen: az elemi iskola elvégzését követően magyar nyelven tanulhattak, így már a helyi papság is elmagyarosodott svábok közül került ki.
A Volksbund (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) ideológiája nem hagyta teljesen érintetlenül a szatmári svábokat, de már az 1920-as évektől kezdve az egyház képviselői is rendszeres délutáni foglalkozásokat tartottak közösségeikben. A politizálástól elhatárolódó szatmári svábság egyetlen feltárt nácista hangvételű levelén kívül nem bukkantak hasonló jellegű dokumentumokra – jegyezte meg a szerző.
Talán sokak számára nem ismeretlen, hogy amint az 1920-as években a román állam a németes hangzású nevek alapján kényszerítette német iskolákba a többnyire elmagyarosodott szatmári svábokat, úgy a második világháborút követően is puszta névsor után vagonírozták be s szállították el őket a szovjet hadifogolytáborokba.
Habár a szerző elmondása szerint részben elmagyarosodott sváb, részben sváb családból származik, mégis a szerző korabeli tanára, csakúgy, mint a Kriterion igazgatója a kötet elfogulatlan szemléletét méltatták, amely kiemelkedik az eddigi – többnyire németországi szerzők tollából született – meglehetősen szubjektív szakmunkák közül. H. Szabó Gyula kiemelte, hogy a kötet magunk identitására nézve is igen jelentős és súlyos tanulságok levonására késztet.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár).

Mit ér a feltétel, ha magyar
Nem elcsendesedni (lezárulni semmiképp), hanem éppenséggel kiteljesedni látszik a magyarság elleni, illetve a magyarság fogalmával szembeni érthetetlen román hatósági viszonyulás. Nevezhetnénk ezt magyarellenességnek, jogtalanságnak, diszkriminációnak, és még nagyon sokféleképpen. Az ungur, „mágjár” vagy „székuj” valamilyen jelkép formájában megjelenítve, legújabban pedig leírva, ellenállást vált ki a többségi nemzetet képviselőkből – intézményi szinten is.
A székely és magyar zászlós történetek után most a magyar nyelv, pontosabban annak ismerete eredményezett olyan törvényszéki határozatot, amely a demokrácia fogalmához kötődő több elvet (legyen az jogi vagy csak erkölcsi) megkérdőjelez. A kolozsvári rádió magyar nemzetiségű főszerkesztő-helyettese, Rostás-Péter István évek óta „hadállásban” tölti be tisztségét amiatt, hogy a rádió egyik román nemzetiségű alkalmazottja több alkalommal beperelte a tisztség „elfoglalása” miatt. Legutóbb például azért kezdett el pereskedni, mivel a főszerkesztő-helyettesi állásra kiírt versenyvizsgán feltételként szabták meg a magyar nyelvismeretet, vagyis egy olyan kisebbségi nyelv ismeretét, amelyen az adott rádióadó műsort sugároz. Ezt az illető minden téren jogsértőnek, sérelmesnek találta. A törvényszék pedig a napokban határozott, helyt adva a panasznak, és érvénytelenítve a tavalyi versenyvizsgát. Függetlenül attól, hogy mivel indokolják a határozatot (állítólag arra hivatkoznak, hogy a rádió igazgatótanácsában már van egy magyar képviselő – tehát indokolatlan még egy „mágjár” a főszerkesztő-helyettesi székben), a „logika” nyilvánvaló: a törvényszék szerint nem érvényes az a versenyvizsga, amelynek kiírásában egyik feltételként a magyar nyelvismeretet tüntetik fel.
Az eset nem egyedi és nem is az első, ugyanis hasonló témában pereskedik a szilágyperecseni polgármester, aki a jegyzői állás betöltésére szeretett volna magyarul tudó-beszélő alkalmazottat, minden bizonnyal a jobb ügyintézés végett. Ez annál is cifrább, mivel jelentős összegű kártérítés kifizetésére is kötelezték a polgármesteri hivatalt, amely tovább bonyolítja a dolgot. Akár jelenségről is beszélhetünk, hiszen egyből túl sok a történet, amelynek az alapja, kiváltója, témája a magyarsághoz kötődik – jelképekben vagy nyelvben. Vagy elég csak Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester esetére gondolni, akit az Országos Diszkriminációellenes Tanács bírságolt meg, mivel a város főépítészi posztjára kiírt versenyvizsgán jelentkezési feltételként szerepelt a magyar nyelvtudás.
Az említett bírósági határozatokat nevetségeseknek nevezhetnénk, ha nem lennének siralmasak. Elsősorban minden munkaadó, legyen az magánvállalkozó vagy állami (költségvetési) intézmény, megszabhatja versenyvizsgáinak feltételeit, természetesen a törvényes előírásoknak megfelelően. A felvételhez vagy alkalmazáshoz olyan elvárásai, feltételei lehetnek, amelyek az adott tisztség legjobb ellátásához, a munkafeladatok teljesítéséhez leginkább hozzájárulnak, és itt szokták feltüntetni „valamely idegen nyelv ismeretét”, például. Néha pontosítanak is, hogy melyik idegen nyelvet részesítik előnyben, de rendszerint természetesen azt, amelyiket az adott munkahelyen tudni és beszélni kell(ene).
Ezzel azonban nem mondok újdonságot, hiszen már több évtizedes gyakorlat, és újsághírben sem szerepelt még eddig egy olyan pereskedés sikeres története, amelyben valaki az angol nyelv megkövetelését kifogásolta volna egy állásinterjúnál (függetlenül attól, hogy esetleg az alkalmazottak többsége beszéli az angolt). Pedig lenne mit kifogásolni, diszkriminatívnak bélyegezni s ilyen alapon sértetten pereskedni egy munkahely vagy valamilyen tisztség betöltésére kiírt feltételek olvastán: több év szakmai tapasztalat (mit szóljon ehhez egy frissen diplomázott?), gépkocsivezetői jogosítvány (mi köze van a számlázáshoz?), számítógép-kezelői ismeretek (sofőri állás betöltésére), és folytathatnánk az egzotikus idegen nyelvekkel meg a felső korhatárt megszabó életkorokkal. Úgy tűnik, ebben a követelményözönben csak éppenséggel a magyar (ungur vagy mágjár) nem szerepelhet (lassan semmilyen formában, megfogalmazásban), mert akkor az jogtalan, alkotmányellenes, sértő, önbecsülést romboló, szabálytalan, vagy egyszerűen fölösleges, tehát lényegtelen, és emiatt érvénytelen, ami hozzá kötődik.
A bíróságok vagy törvényszékek, tehát az igazságügy intézményeinek határozatokba foglalt (torz)szüleményei mégis veszélyesek: előzményt teremtenek, alapul szolgálnak, vagy egyszerűen csak ötletet adnak egy olyan országban, ahol mindig akad erre fogékony közeg.
Mindenek ellenére: magyarnak lenni jó.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár).

Országgyűlési adomány a kollégiumnak
Nagyenyed
A magyar Országgyűlés számítástechnikai berendezéseket és 500 ezer forint értékű irodaszert adományozott a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumnak, a szórványban élő magyar gyerekek oktatása terén végzett példaértékű munkájának támogatására. Kövér László házelnök nevében az eszközöket Sárdi Péter külügyi igazgató, Pappné Farkas Klára, a Külügyi Igazgatóság Nemzeti Integrációs Irodájának főosztályvezető-helyettese és Szilágyi Zoltán, az Országgyűlés sajtófőnöke adta át Nagyenyeden. Az adománnyal a parlament a 390 éves, erdélyi alma mater diákjainak kíván segíteni. Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója köszönő szavaiban megerősítette, hogy az iskola ma is azt a szellemiséget képviseli, amit az elmúlt évszázadokban. A parlamenti küldöttséget fogadta Mihai Horaţiu Josan, Nagyenyed polgármestere is.
Meglepetésként hatott: alig telt el másfél hónap a felejthetetlen budapesti emlékülés óta, és a meghívó, illetve vendéglátó fél, a magyar Országgyűlés küldöttsége ellátogatott Nagyenyedre április 4-én. Úgy tűnk, hogy az ünnepnappal nem szakadt meg a hangulat, hanem folytatódik a kapcsolatfelvétel és az együttműködés. Így kap tartalmat az a kijelentés, amely a tanári szobában lezajlott találkozón többször is elhangzott: „a nemzet képviseletéhez két alapvető dolog feltétlenül szükséges: érzelem és értelem.” Valósággá válhat, működőképessé és sikeressé tehető az összetartozás érzése és az együttgondolkodás gyakorlata. Ennek első lépése volt ez a látogatás.
A két nap alatt az Országgyűlés képviseletében itt volt dr. Sárdi Péter, a Külügyi Igazgatóság államtitkára, Pappné Farkas Klára főosztályvezető-helyettes és Szilágyi Zoltán, a parlament sajtófőnöke. Ezenkívül, az igazgató külön meghívására eljött a csíkszeredai főkonzul, dr. Zsigmond Barna Pál, valamint a látogatás második napján Fodor Tamás a kolozsvári főkonzulátus képviseletében. Az első napon maga a főkonzul is jelen volt, a programban pedig részt vett Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, míg a második napon Kántor Csaba püspökhelyettes jött el. A város és a rehabilitáció miatt felkavart iskola megtekintése után a küldöttséget fogadta Mihai Horaţiu Josan nagyenyedi polgármester, aki maga is részese volt a februári ünnepnapnak. A beszélgetésben felelevenítették a szép emlékeket, és bemutatták a legújabb városi projekteket.
A tanári szobában Szőcs Ildikó, a Bethlen-kollégium igazgatója üdvözölte a vendégeket, az intézmény aktív és nyugalmazott tanárai, valamint a diákok egy csoportjának társaságában. Fórika Éva Kakukkszó nevű, általános iskolai tanulókból verbuválódott kórusa a Kaláka együttes dalaival köszöntötte a vendégeket. Felolvasták dr. Kövér László országgyűlési elnök meleg hangú üdvözlő levelét, amit az iskolának küldött. Ebből idézünk: „Az ünnepi alkalom hozzájárult az örök újrakezdés erdélyi jelképévé vált Bethlen Gábor Kollégium történetének, az intézményben folyó oktatói-nevelői munkának a jobb megismeréséhez, bepillantást engedett egyúttal a kollégium mindennapjaiba, sikereibe, gondjaiba.”
A beszédekből kiviláglottak a szórványmentés és a nemzetiségi tudat erősítésének lehetőségei. Az anyaországi vendégek szinte mindegyike erdélyi gyökerekkel rendelkezik, tehát jobban átérzik a szórványsorsot. Dr. Sárdi Péter kiemelte: öröm számukra, hogy tudnak segíteni, főleg a diákokon, hogy képzettebbek, felkészültebbek legyenek, amikor kilépnek az életbe, és mindezt úgy tegyék, hogy itt, a szórványsorsban is magyarok maradjanak. Pappné Farkas Klára megemlítette: nagyon jó együttműködésre volt szükség, és öröm volt látni a konferencia után, hogy milyen életképes közösség veszi körül a Bethlen-kollégiumot.
A csíkszeredai főkonzul megjegyezte, hogy ott, a tömbmagyarság központjában és általában a Székelyföldön nagy szimpátiával követik a Bethlen-kollégium sorsát. A kolozsvári konzul azt emelte ki, hogy Nagyenyednek modern gondolkodású polgármestere van, aki a kollégiumot partnerként tartja számon. Kántor Csaba püspökhelyettes szintén megerősítette, hogy az egyháznak szívügye a kollégium, amelyet megtartani, megtölteni élettel, elhivatottsággal örömmel vállalt feladat kell hogy legyen.
A találkozó végén szót kaptak a tantestület tagjai is. Krizbai Jenő egykori igazgató és Kónya Mária egykori aligazgató fejtették ki gondolataikat. Győrfi Dénes könyvtáros élt az alkalommal, és bejelentette, hogy nyugdíjba vonul, miután 36 évet töltött el a Bethlen Dokumentációs Könyvtárban, ez pedig az eddigi leghosszabb idő ebben a funkcióban. Sokat segített diákoknak, tanároknak, a diáktudományos dolgozatok sikereinek nagy része a könyvtári adatokkal lett teljes. Jelenleg a könyvtárat átadta, de a rehabilitáció miatt októberig a téka zárva lesz. Szőcs Ildikó igazgató ezen alkalomból megköszönte Győrfi Dénes munkáját.
A találkozó végén id. Lőrincz Zoltán nyugalmazott református lelkipásztor két, saját faragású Bethlen-címert adott át az Országgyűlés képviselőinek. A küldöttség tagjai sem jöttek üres kézzel, hiszen több filmet is hoztak az emlékülésről, valamint számítógépeket az iskola számára. A filmet hamarosan az Áprily-estek keretében a város közönsége is láthatja, hallhatja. Megfogalmazódott annak az igénye is, hogy készüljön egy kiadvány is az emlékülés anyagából, amelyben enyedi részvételre is számítanak.
Igazából megvalósulni látszik Áprily Lajos a Fejedelemhez intézett versének egyik sora, amelyet Sütő András is idézett 1972-ben a 350 éves évfordulón: „Fejedelem, a fundamentum állt.” Új kapcsolat van kialakulóban a Budapest–Nagyenyed tengely mentén, amelyre reményeink szerint a távlatokban is alapozni lehet majd.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár).

Kádár Gyula: Az erdélyi magyarság (1918–2011) 1.
Székelyföld is veszélyben!
Dióhéjba" tömörítve bemutatjuk az elmúlt kilencvenegy év történelmét, a fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete?
Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld is veszélyben van, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát. Ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé. Az olyan régiókban pedig, ahol számottevő magyarság élt, az számszerű kisebbségbe került. Ennek illusztrálására Barcaság etnikai változását mutatom be. A Háromszékkel szomszédos Brassó lakossága 1910-ben még 70 százalékban magyar és szász többségű volt, míg a román számarány mindössze 28,7 százalék. Mára a helyzet drasztikusan megváltozott: az említett két (többségi) népcsoport elenyésző kisebbséggé vált, alig 8 százalék. Ha Brassó város 1910-es népességi arányait hasonlítjuk össze a mai Sepsiszentgyörgyével, azt látjuk, hogy a nem románok számaránya 71,3 százalék, tehát közel azonos! Brassó megye 1910-ben szintén magyar és német többségű, 64,2 százalékkal. Ma már itt sem sokkal jobb a helyzet, mint a városban.
Az elmúlt évszázad alatt az alig néhány százalékéban román lakosságú észak-erdélyi nagy magyar városok népességi arányai szintén megváltoztak. A népességváltozásra elsősorban az 1950-es és az 1960-as években került sor. Néhány példa: az 1941-es népszámlálás szerint a népességi arányok Észak-Erdély néhány nagy városában a következők: Marosvásárhely magyarságának aránya 95 százalék, a románoké 3,9. Szatmárnémeti magyarságának aránya 92,9 százalék, a románoké 4. Nagyvárad magyar népessége 91,8 százalék, a románoké 5,2. Kolozsvár magyar népessége 86,5 százalék, a románoké 8,9.
Hogy ki kit olvasztott be – magyarosított vagy románosított –, bárki megadhatja a választ a kérdésre. A nagy tatárjárás (1241) utáni 639 év alatt az Erdélybe betelepedő románság nemhogy tömegesen elmagyarosodott volna, de 1880-ban is mindössze 5,7 százalékuk ismeri az állam nyelvét, a magyart.
Ne feledjük: az alkotmányban meghirdetett „egységes és homogén nemzetállam" megteremtésének útjában ma már csupán Székelyföld magyar közössége áll! Nem véletlen az, hogy a hivatalos okmányokban, de még a megyehatáron elhelyezett turisztikai táblákon sem tűrik meg a Székelyföld név használatát! Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy ha az elmúlt huszonegy évben alig észlelhető az etnikai arányok megváltozása, akkor az a továbbiakban sem módosul. Elfelejtik azt, hogy ez a rendszerváltás, a volt szocialista vagyon megszerzésével való elfoglaltság, a nagy gazdasági világválság, valamint Székelyföld tudatos elszegényítésének taktikájával magyarázható. De ha Románia gazdaságilag talpra áll, a veszélyérzet és az önvédelem hiányában „békésen álmodozó" székelységet is gőzhengerként fogják kisebbségbe szorítani, etnikailag fellazítani. Tehát addig kell kiharcolni Székelyföld autonómiáját, amíg nem késő! Ha most nem teszünk meg mindent – természetesen törvényes eszközökkel –, akkor számításaim szerint Sepsiszentgyörgyön már a 2020-as választást nem mi nyerjük meg. Márpedig, ha nincsenek választott vezetőink, akkor – amint Marosvásárhely példája is mutatja – szülőföldünkön mások fognak intézkedni, de nem a mi érdekünkben! Ne feledjük, a Székelyföld akkor már nem a mi otthonunk lesz, nem az a hely, ahol jól érezhetjük magunkat! El kell dönteni: mit akarunk?
A román nacionalizmus 1918 előtt
Ahhoz, hogy a mai agresszív, türelmetlen román nacionalizmust megértsük, ismernünk kell annak mély gyökereit. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a román nacionalizmus csak most, az elmúlt huszonegy évben nehezedik ránk, illetve annak gyökerei csak a Ceauşescu-diktatúráig vezethetőek vissza. A román nacionalizmus már korábban kialakult. Természetesen ennek elemzése nem célunk, csak néhány példával szeretnénk rávilágítani arra, hogy nem új keletű. Az intolerancia, az idegengyűlölet már a Horea vezette parasztzendülés és magyargyilkolás idején is létező valóság. Hasonlóképp az 1848–49-es erdélyi polgárháborús kilengések, magyarmészárlások is erre mutatnak.
A két román fejedelemség egyesítése előtt (1857-ben) a jeles román politikus, Mihail Kogălniceanu a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására, a jogfosztottság felszámolására az ideiglenesnek nevezett országgyűlésen 52 javaslatot terjesztett be. Az 1866-os román alkotmány némi könnyítéseket hoz a nem keresztény idegenek számára, de ellentüntetésekre, pogromokra került sor. Az 1878-as berlini kongresszus arra kötelezi az új és független Romániát, hogy a zsidóknak, a mohamedánoknak biztosítsa az állampolgári jogokat. 1879-ig csak keresztények kaphattak román állampolgárságot.
Amikor 1918-ban Románia megkapta Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatok birtokában volt. Az 1877-ben megszerzett Dobrudzsa etnikai arányait 1900-ig 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek „idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszköz az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása volt. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: „Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét..., higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz."
Az óvodák többségét is a románosítás szolgálatába, a román nyelv terjesztésére állították fel. Az 1911-ig létrehozott 168 óvodából 133-at a csángó magyarok és bolgárok településein alapítottak. 1906-ban Konstancán (Küstendže) a gimnázium igazgatója, V. Dumitrescu ezt írja: „Ezen iskolának az oktatáson és nevelésen kívül az ország többi iskoláival együtt az is célja, hogy románokká változtassa át a gyermekeket, akik közül legtöbben otthon a szülőiknél csak görögül, bolgárul, örményül stb. beszélnek."
1900 körül a mintegy 75 000–100 000 főnyi csángó magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. (2011-ben sincs!) Van olyan feljegyzés, amely szerint a csángó gyermek addig ismételte az első osztályt, amíg megtanulta a román nyelvet. Egymás között még a szünetekben sem beszélhetnek magyarul. 1848 után a csángó magyarok közé már olyan papokat küldtek, akik nem ismerték a magyar nyelvet. 1886-tól kezdve a jászvásári papneveldében csak román nyelven oktatnak. Az utolsó magyar papnak, aki még a századfordulón Moldvában működött, a püspök megtiltotta a magyar nyelvű misét. Erdélyben ugyanebben az időben a románoknak több ezer iskolájuk van. Az erdélyi román papok híveikkel nemhogy magyarul nem beszéltek, de 80 százalékban ők maguk sem ismerték az állam nyelvét.
A román nacionalizmus 1913-ban sem esett kétségbe, amikor Romániával „egyesül" a 98 százalékarányban nem románok által lakott Dél-Dobrudzsa. Habozás nélkül fogtak hozzá az új, azaz „ősi román" föld elrománosításához is.
Fegyverszünet és megszállás
Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Páduában aláírta a fegyverszünetet, elismerték az önálló Magyarországot. Azonban e fegyverszünet aláírását nem tekintették érvényesnek a szövetséges hatalmak, de a magyar területek megszerzését célul tűző országok sem. A történelmi Magyarország és Ausztria területén ekkor még idegen hadsereg nem tartózkodott. Tehát nem beszélhetünk a Monarchia katonai vereségéről. A vereség a fegyverszünet megkötése után alakult ki, amikor a magyar kormány látva a hadseregben terjedő anarchista és bolsevista mentalitást, feloszlatta azt, így akaratlanul lehetetlenné tette az aktív önvédelmet. Az új hadsereg megszervezése azonban nemcsak időigényes volt, de nagyrészt eredménytelen is. Minderre épp akkor került sor, amikor megindult a szerb, a csehszlovák és a román támadás.
A magyar kormány másik nagy tévedése az volt, hogy bízott a győztes nagyhatalmakban, és úgy gondolta, ha Magyarország pacifista magatartást tanúsít, azt a béketárgyaláson méltányolni fogják. A területi egység megőrzésének céljából a magyar államvezetés a bolsevik és a szélsőjobboldali erők szervezkedései között fogott hozzá a svájci mintájú szövetségi államrendszer kiépítéséhez. Erdélyben a román, a magyar, a német és a vegyes önkormányzatú kantonok létrehozása azonban nem érdekelte a Iuliu Maniu vezette Erdélyi Román Nemzeti Tanácsot. De az előrenyomuló román hadsereget sem, sőt, igyekeztek felszámolni minden magyar önrendelkezési jellegű akciót. Ilyen történelmi helyzetben fogalmazódott meg a Székely Köztársaság megteremtésének gondolata. Néhány jeles erdélyi magyar vezető, köztük Paál Árpád politikus és újságíró is – 1918. november derekán, a Székelyudvarhelyen tartott gyűlésen – letette a hűségesküt a Székely Köztársaságra. Azonban a november 28-i marosvásárhelyi székely és a december 22-i kolozsvári magyar nagygyűlés már a magyar állam területi integritása mellett nyilatkozott. E politikai zűrzavarban, amikor az ország hadsereg nélkül maradt, miközben idegen haderők masíroztak, Kratochwil Károly vezetésével létrejött a székely és az erdélyi ezredekből, a székely önkéntesekből az a 12 000 főt számláló Székely Hadosztály, amely kis létszáma ellenére is megpróbálta a lehetetlent, szülőföldje védelmét az idegen hódító hadsereggel szemben. Nekik 1919 januárjában a Királyhágónál sikerült feltartóztatniuk a román királyi hadsereget. A magyarság jövőjének alakítására azonban nagy csapást mért az 1919. március 21-i Magyar Tanácsköztársaság megalakulása. A nagyhatalmak épp akkor vitatták meg a végleges határok kérdését. Úgy tűnik, hogy a bolsevizmus veszélye miatt még jobban büntették a magyar népet, Magyarországot. A székely hadsereggel ellenséges magatartású kommunista hatalom miatt 1919. április 25-én a Székely Hadosztály is feloszlott. A katonák némelyike beállt a Vörös Hadseregbe, és hősiesen harcolt az északi felszabadító hadjáratban, de többségüket a román hadsereg Brassóba internálta. A román hadsereg december 24-én megszállta Kolozsvárt, majd fokozatosan egész Kelet-Magyarországot. A magyarság vezetői hiába követelték Párizsban a határkérdés demokratikus, népszavazás, tehát a helyi lakosság megkérdezése általi meghúzását, kialakítását, hiába ajánlották fel, hogy a népszavazás eredményét, bármilyen is legyen, a magyarság tiszteletben fogja tartani, a magyarság meghallgatása nélkül megszületett a jelenkor történetének egyik legigazságtalanabb békediktátuma. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés eredménye a kompakt magyar területek, köztük Székelyföld elcsatolása lett.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma.

Nemzedékek találkozója (Negyvenöt éves a Mikó néptánccsoportja)
Ha nemzedékek találkozóját akarták volna megszervezni, akkor sem sikerült volna ilyen mértékben összetoborozni tízéveseket és nyolcvanasokat, mint ahogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tette a néptánccsoport, -zenekar és kórus megalakulása negyvenöt éves évfordulója alkalmából tartott tegnapi ünnepségen.
Akik egykor alapítóként kezdték, most gyermekeikkel, unokáikkal érkeztek arra a csodára, amelynek titka hagyományaink szeretete, valamint Péter Albert és Dancs Árpád kitartó pedagógusi munkája táncaink, dalaink továbbadásáért. Amikor felcsendült az iskolahimnusz, az új sportcsarnok hatalmas alagsori termében egyszerre volt jelen a múlt és a jövő, idősek, fiatalok és gyermekek fújták a dalos költeményt. Az iskola egykori igazgatói, múltbéli és jelenkori tanárai, vén diákok, jelenlegi tanulók, szülők, nagyszülők várták a pillanatot, amikor Dancs Árpád felemelte karmesteri pálcáját, és a Mikó színpada újból életre kelt. Hét meglett férfi, egykori tánckaralapító bizonyította: a táncba csak belefáradni lehet, de abból kiszeretni soha, majd egymást követték a különböző nemzedékek, akiket ezúttal is Péter Albert készített fel a nagy bemutatkozásra. A mikós tánckarok egyik sajátossága, hogy a hangszeres kíséret mellett énekkar is közreműködik a produkcióikban, ezúttal is nagy sikert aratott. Szólóénekesek léptek fel, a vén diákok felelevenítették a Májusfa-állítás című táncjátékot, többek között marosszéki, mezőségi, szatmári, felcsíki táncokkal rukkoltak elő a korosztályi csoportok, fellépett a litéri (Magyarország) Zöld Ág Gyermek és Ifjúsági Együttes, és miután a műsor több mint kétszáz résztvevője kifújta magát, Péter Albertet és Dancs Árpádot emléklappal köszöntötte az iskola.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

A gyarapodás évszázada (A magyar nemzet története)
A 18. századi Magyar Királyságról, annak Habsburg birodalombeli szerepéről beszélt szerda este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban Kalmár János történész, a budapesti ELTE docense. A 18. század Magyarországára általánosan a békés, szinte eseménytelen időszak jellemző, ez a Rákóczi-szabadságharc vége után szerencsés fordulat, a Kárpát-medencében ilyen még nem volt – magyarázta az előadó.
Építő munkára és gyarapodásra adott tehát lehetőséget ez az időszak, a század végére addig nem látott népességnövekedést írtak össze (a szűk értelemben vett Magyarországon nyolcmillió lakost számláltak, közel kétszeresét a század eleji népességnek), viszont a lélekszám növekedése nagy- mértékben bevándorlásnak tudható be. Ennek spontán oldalát, illetve a tudatosan szervezett betelepítést (például a németeket a kincstári birtoknak számító Temesi bánságba), valamint az egész századon átívelő folyamat következményeit részletezte az előadó.
Azzal, hogy a Magyar Királyság egésze a Habsburg Monarchia részévé vált, Erdélyben is véget ért az önálló fejedelemség korszaka, az udvar katonai kormányzást vezetett be. Megszervezték a határőrséget, ez a szolgálat az erdélyi románoknak a jobbágyság alóli felszabadulását, társadalmi felemelkedést jelentett (számukra iskolákat is létesítettek), a székelyeknek viszont szabadságuk korlátozásával járt.
A magyar nemesség a század nagy részében jó viszonyt ápolt az udvarral, az érvényesülés új lehetőségei bontakoztak ki előtte, korszerűsödtek az intézmények, kialakult a hivatalnoki pálya. A térségben élő nemzetiségek viszont egyre erőteljesebben kezdték követelni jogaikat, a szerbek területi autonómiát kértek, 1735 után Inocenţiu Micu Klein görög katolikus püspök idején újra elővették a dákoromán kontinuitáselméletet, illetve kezdtek a románság létszámbeli többségére hivatkozni, többletjogokat követelve. A század folyamán jelentős rendeleteket hoztak, ezek egyike első alkalommal fogalmazott meg gyermekek számára általános tankötelezettséget 1777-ben, a kormányzat felismerte ugyanis, hogy írni-olvasni nem tudó embereket semmilyen szakmára nem lehet megtanítani – hangoztatta az előadó.
A 18. században észlelt gazdasági fejlődés legkevésbé Erdélyben látványos, mert a kormányzat távoli peremterületként, keleti végként tekintett a térségre, amelyet nem igazán sikerült bekapcsolni a gazdasági vérkeringésbe – összegzett Kalmár János.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Tamási Áronról és Nyirő Józsefről (Hogy ne merüljön feledésbe)
Tizennégy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egy időben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás-szoborral.
Egy este hármasban ültünk annál az asztalnál. Ezerkilencszázharmincnyolcat írtak a kalendáriumkészítők. Tamási Áron, Nyirő József és jómagam. Ők ketten vitték a szót, én végeztem a hallgatást. Súlyos, nagy politikai vita nehézkedett kettőjük közé. Nyirő József azt hirdette nagy szóval, hogy a székelység jövendőjét hordozó székely író elsősorban székely kell legyen, s csak azután ember. Tamási Áron úgy látta célszerűnek, hogy csak úgy lehet eredményt elérni, ha a székely sorsot beállítja az ember az egyetemes emberiség élvonalába, tehát először ember s csak azután székely. Kemény, nagy birkózás volt ez kettejük között s igazi székelyes birkózás. „Csakazértis székely!” dörrent föl Nyirő Jóska, s nagy csontos öklével az asztalra csapott. Olyan csönd lett a kávéházban, hogy még a pincér kezében is megállt a tálca. „Csakazértis ember!” felelte Áron, s nagy széles tenyere az asztalra csapott. Aztán csak nézték egymást. „Székely!” mordult egyet Nyirő jó ötperces hallgatás után. „Ember!” adta vissza Tamási Áron a szót tíz perccel később.
Aztán fél óra is eltelt, csak ültünk ott, és senki se beszélt. Megittunk egy-egy konyakot. Majd sok idő múltával Nyirő lassan és tempósan benyúlt a zsebébe, elővett onnan egy nagy gyöngyháznyeles bicskát, gondosan megnézte, kinyitotta, megpöckölte ujjával a pengéjét, s keményen letette maga elé az asztalra, hogy csak úgy koccant. „Székely!” mordult föl hangosan. Áron nézte a nagy csúnya bicskát egy darabig, aztán ő is belenyúlt a zsebébe s előkotort onnan egy nagy csorba békanyúzót. „Ember!” felelte keményen, s odarakta ő is a nagy csúnya hasnyitogató szerszámot maga elé az asztalra. Aztán még ültünk ott körülbelül egy jó órát. Kós Károly bejött, megnézte a bicskákat, megrendelte a maga kávéját, megitta, mondott nehány szót, s elment. Mások is jöttek, beszéltek erről-arról, s elmentek megint. S a két székely pedig ott ült még mindig szemben egymással, és hallgatott. Hirtelen Nyirőné jelent meg az ajtóban. Odajött az asztalhoz, szelíden ránk mosolygott, s ura vállára tette a kezét. „Megfeledkezett a színházról?”, kérdezte. Nyirő Jóska megrándult, mintha álmából ébresztették volna föl. „Dehogyis, kicsi lelkem”, felelte vidáman a feleségének, „csak belemelegedtünk a beszédbe, s elmúlt az idő nagysebesen. Megyünk hát, hogyne mennénk”. S már föl is állott nagy igyekezettel. Áron fölnézett reá az asztal mellől. „Azért harag nincsen?” Félig kérdezte, félig mondta, mint egy megállapítást. Nyirő feléje fordult, s ránevetett. „Miért lenne? Sze még itt vannak a rományok, észbe tartsuk, Áron”. Azzal már ment is, egyenesen, mint a szálfa kis rózsabokor-felesége mellett. Már kívül voltak az ajtón, amikor Áron felsóhajtott mellettem. „Micsoda ember”, mondta bámulattal a hangjában, „kár, hogy fejjel rohan neki mindennek, s az eszit nem használja”.
Évek múltával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt emlékezetében, amikor a két nagy székely író útja látszólagosan olyan éles szögben vált el egymástól. Nyirő József, az országgyűlési képviselő és a hazafi továbbra is fejjel rohant a falnak, míg Tamási Áron az eszit próbálta használni, érzései és indulatai helyett. Mind a ketten ugyanazt a célt szolgálták: a székely nemzet megmentését. De az útjaik különböző irányból próbálták elérni a célt. Nyirő József német segítséggel és a fegyverek erejével, Tamási Áron a humanizmus és a demokrácia eszközeivel. Egyik megalkuvás nélkül, a másik meg-megalkuvással. Sajnos, egyiküknek sem sikerült. Egyikük sem tudta, hogy azon az estén, amikor a vita elkezdődött kettőjük között a kávéházi asztalnál, itt a messzi Amerikában a gonoszok és ravaszok aknamunkája folytán a székely nemzet sorsa már régen eldőlt. A két nagy székely lelke ma már ott lebeg valahol Székelyország fölött a magasságos égben. Talán ott ülnek újra szemközt egymással egy égbeli kávéház asztalánál, ahol Nyirő Jóska már jó ideje üldögél, míg Áronka, szegény, csak mostan érkezett. S szinte hallom, ahogy Nyirő Jóska mondja, mély dörmögő hangon: „Hát megjöttél, Áron”. „Én meg”, feleli Áronka a maga szokásos sóhajával. Aztán csak ülnek ott s búsulnak. WASS ALBERT
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Erdélyi magyar papokat jelent fel egy „magyar” újságíró
A szélsőliberális megnyilvánulásairól ismert, a Jobbik ellen is többször tiltakozó Parászka Boróka, a Manna.ro erdélyi hírportál szerkesztője hétfőn panaszt nyújt be a román Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) egy pápai káplán és egy református lelkész „antiszemita” kijelentései miatt.
Ferenczy Miklós református lelkész, volt kolozsvári esperes a Facebookon, Darvas-Kozma József pápai káplán, címzetes esperes pedig egy köztéri megemlékezésen olyan nyilatkozatot tett, amely „antiszemita, megbélyegző, gyűlöletkeltésre és uszításra alkalmas” – állítja egy marosvásárhelyi újságíró.
Ferenczy a Facebookon megosztott egy Izrael népe – felsőbbrendű zsidóság című kisfilmet, amelyhez a következő megjegyzést fűzte: „A felvételek önmagukért beszélnek! Nézzétek és tanuljatok belőlük! Hihetetlen, de sajnos valóság! Felsőbbrendűség? Inkább alávalóság!!” A Maszol.ro portálnak nyilatkozva Ferenczy „valóban nagyon szerencsétlennek” nevezte, hogy a filmet antiszemita körök terjesztik, és kommentárja a klip üzenetével történő azonosulásként értelmezhető. Parászka Facebook-oldalán tiltakozott a lelkész bejegyzése ellen, majd levelet írt az erdélyi református püspöknek. Két hetet várt Kató Béla állásfoglalására, mielőtt úgy döntött, panasszal fordul az diszkriminációellenes tanácshoz. „Ez olyasmi, amit nem lehet majd megkerülni" – mondta a Népszabadságnak az újságíró.
A másik feljelentett Darvas-Kozma József pápai káplán, aki Csíkszeredában, 2012. március 15-én rámutatott, az osztrákok a Rotschildok zsarolásának engedve verték le az 1848-as magyar forradalmat, Magyarországot pedig azért darabolták fel, mert Ferenc József apostoli király 1903-ban megvétózta a zsidó bankárdinasztia jelöltje, Rampolla bíboros pápává választását. [Forrás: nol.hu, manna.ro, alfahir.hu]
itthon.ma//erdelyorszag.

Adevarul: az erdélyi magyarokon múlhat Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülése
Ha a románok szeretnék az egyesülést a Moldovai Köztársasággal, akkor első lépésként teljesíteniük kell a magyar kisebbség elvárásait – vélekedett a román Adevarul című lap internetes kiadásában Cezar Maroti politikus-publicista vasárnap.
Maroti azt fejtegette, hogy Románia és a Moldovai Köztársaság esetleges egyesülésének útjában az utóbbiban élő oroszajkú kisebbség jelenti az egyetlen komoly akadályt. Szerinte a Moldovai Köztársaságban élő orosz anyanyelvű lakosoknak sokkal jobb a helyzetük, mint a romániai magyaroknak, és érthető, ha nem akarnak olyan államhoz tartozni, ahol nem használhatják anyanyelvüket a hivatalokban.
„Amíg Romániának gondot okoz, hogy tiszteletben tartsa a magyar kisebbség elvárásait, addig nehezen hihető, hogy jobban fogunk viszonyulni az orosz kisebbséghez. Úgyhogy, ha a románok valóban szeretnék az egyesülést a Moldovai Köztársasággal, akkor az első lépésként le kell mondaniuk az idegengyűlöletről, és tiszteletben kell tartaniuk minden romániai kisebbséget, különösképp a legnépesebbet közülük, a magyart" – írta Maroti. Hozzátette: egy olyan Nagy Romániát szeretne látni, amelyben mind a magyar, mind az orosz nyelvet elismerik.
A szombat este közzétett írás fél nap alatt a liberális beállítottságú lap legtöbbször kommentált cikkévé lépett elő, de a százötven olvasói reagálás túlnyomó többsége vehemensen elutasította a szerző nézeteit, és tagadta, hogy Románia többet tehetne a területén élő magyar közösségért.
A 30 éves, Nagyváradon nevelkedett, Jászvásáron (Iasi) élő, liberális nézeteket valló Cezar Maroti a romániai környezetvédő mozgalom egyik tevékeny képviselője, akinek az írásait rendszeresen közli az Adevarul blog-rovata.
MTI
Erdély.ma.

Átadták a Székely Szabadság Napján megfogalmazott petíciót támogató aláírásokat
Biró Zsolt a Magyar Polgári Párt elnöke Salamon Zoltán Hargita megyei elnök, Kulcsár-Terza József Kovászna megyei elnök és Bálint József, a sepsiszentgyörgyi szervezet elnöke kíséretében átadta Izsák Balázsnak, a Székely Nemzeti Tanács elnökének azt a közel 3.500 aláírást tartalmazó iratcsomót, amelyet a Magyar Polgári Párt kezdeményezésére gyűjtöttek a Székely Szabadság Napján megfogalmazott és Románia Kormányához címzett petíció támogatására. Az szignókat elsősorban az olyan személyek felkeresésével gyűjtötték, akiknek nem volt lehetősége a világhálón zajló aláírásgyűjtéshez csatlakozni – hangsúlyozta Biró Zsolt.
A Székely Nemzeti Tanács hétvégi sepsiszentgyörgyi ÁB ülésén határoztak arról, hogy a beadványt már hétfőn eljuttatják a Román Kormányhoz, bízva abba, hogy az alig 10 nap alatt összegyűjtött több mint 30.000 aláírás olyan jelzés a Ponta kabinet számára, amelyet komolyan kell vennie.
Az SZNT ülésén egyébként arról is határozott az Állandó Bizottság, hogy a regionalizáció kapcsán zajló vitában egyértelműsíteni kel, hogy az egységes székelyföldi régiónak nincs alternatívája. Biró Zsolt az ÁB ülésen javaslatot tett az autonómia-statútum újbóli beterjesztésére. Amennyiben a politikai képviselet azt nem vállalja, akkor az MPP megkezdi a szükséges lépéseket, hogy civil kezdeményezésként kerüljön a törvényhozók asztalára a kezdeményezés.
Erdély.ma.

A szórványban is lehetséges a hagyomány- és a nyelvőrzés
A szórványban is lehetséges a hagyomány- és a nyelvőrzés – mondja egy fiatal magyar szakos tanárnő: Bok Júlia, aki 4 éve tanít a Fehér megyei Balázsfalván, az összevont magyar tagoza- ton, 3 éve pedig megalakította a Hanga gyerek néptáncegyüttest.
A jelenleg 24 tagú táncegyüttes egyre gyakrabban szerepel a környező szórványtelepülések ünnepi rendezvényein, április vé- gén pedig magyarországi vendégszereplésen vesznek részt.
A Bok Júlia balázsfalvi tanárnővel László Edit, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa beszélgetett.
Nagyon kellemes meglepetés, ha az előadások után egy-egy idős bácsi odalép és megköszöni a munkát, mondja Bok Júlia tanárnő, akinek együttese máris fogalommá vált a közösség életében.
A tanárnő munkája eredményét leginkább abban látja, hogy a gyermekek már nem szégyellik felvenni a népviseletüket, most már büszkék a magyarságukra.
Bok Júlia azt vallja, amíg van magyar gyermek Balázsfalván, addig neki ott a helye.
marosvasarhelyiradio.ro.
Erdély.ma

Árnyékra vetődés
Vannak dolgok, amikkel nem lehet viccelni, amikből csak úgy a hecc kedvéért nem szabad vitát generálni sem politikusnak, sem más közéleti embernek, tehát egy újságírónak sem. Még akkor sem, ha azt az újságírót Parászka Borókának hívják.
A politikában van egy technika: azon önjelöltek, akikre egy-egy politikai pozíció esetén senki sem gondol, senki sem javasolná őket, úgy szokták felhívni magukra a figyelmet és bejelentkezni az adott pozícióra, hogy elkezdik cáfolni a sajtóban, hogy őket az a pozíció érdekli. Csöpög a nyáluk e pozíció után, évek óta ezzel álmodnak, de egyre keményebben cáfolják, hogy ez a pozíció érdekli őket, bízva abban, hogy így képbe kerülnek. Olcsó trükk, senki sem veszi be, de azért van, aki próbálkozik vele. Azonos logika mentén működik, mint amikor az általános iskolában a fiúk huzigálják azoknak a lányoknak a haját, akik tetszenek nekik.
Parászka Boróka, Gyurcsány Ferenc szellemi követőjeként, valami hasonlóval próbálkozik évek óta Erdélyben, Székelyföldön. Olyasmi ellen tiltakozik, ami nincs, olyan kijelentések ellen hadakozik, amelyek nem hangzanak el, olyan tematikákat és vádakat akar importálni, amelyek abban a társadalmi közegben, amelyben élünk évszázadok óta, teljesen életidegenek. Kell valami téma, amiről írhat, ami ellen tiltakozhat, ami az ő számára egzisztenciát biztosíthat, csak nálunk ezt a megélhetési szagú trükközést az emberek nem veszik be. Ezért ha Boróka valahol ír, akkor annak a lapnak az olvasásával az emberek felhagynak, vagy arról a rádióadóról, ahol megszólal, az egykoron hűséges hallgatók elkapcsolnak.
Volt néhány kudarcba fulladt próbálkozása, de nem adja fel, következetes, mint az a japán katona, aki rezzenéstelen arcal áll a harci állásokban, és várja az amerikai támadást, mert nem szóltak neki, hogy már húsz éve vége van a háborúnak. Az ilyen akciókból minimum egynek alanya voltam számos más székelyföldi önkormányzati vezetővel egyetemben, amikor is ránk akarta húzni a rasszizmus vádját a bukaresti sajtó által felfújt székelyföldi romaproblémák kapcsán. Nem ment a dolog. Sőt az a napilap (Új Magyar Szó), amelynek hasábjain intézte a támadást, csődbe ment, a nyomtatott változata megszűnt. Lassan nem marad más, Borókának le kell szerződnie az Antena 3-hoz, nem kétséges számomra, hogy Oana Stancuval tandemben jól tudnák segíteni Gâdea műsorát.
borbolycsaba.ro/blog/arnyekra-vetodes/ -.

Nagyvárad kincses képeskönyve
Nagyvárad- Péntek délután az Ady Endre Középiskola dísztermében mutatták meg a Kincses Képeskönyv sorozat ötödik kötetét, mely a Partium fővárosába, Nagyváradra kalauzolja el (gyermek)olvasóit.
A szervezők nevében Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője köszöntötte a megjelenteket, megjegyezve: többnyire olyanok jöttek el a könyvbemutatóra, akik sokat tudnak a város 900 éves történelméről, holott a kiadvány inkább azoknak szól, akik kevésbé járatosak ebben a témában, de remélhetőleg azért a gyermekek, illetve fiatalok is hallanak majd a kötetről, és tanulmányozni fogják. Zágoni Bálint szerző, kiadó elmondta: a sorozat kezdeményezője a testvére, Zágoni Balázs volt, akinek megtetszett az a széria, mely fiktív városokat mutat be annak tükrében, hogy miként alakultak, fejlődtek az évszázadok folyamán. Természetesen Kolozsvárral indítottak, és olyan városokra összpontosítanak, melyek meghatározó fontosságúak a magyar múlt, lakosságszám, illetve a kulturális örökség szempontjából. Elsősorban 8-12 éves gyermekeknek szánják a képes albumokat, de felnőttek is bátran forgathatják ezeket. Egy-egy kötet összeállítása általában több mint egy évet vesz igénybe. Nem enciklopédiákat jelentetnek meg, hanem átfogó témákat, minél nagyobb területeket érintenek röviden, bemutatva az adott korszak fontosabb személyiségeit is, azzal a céllal, hogy az olvasókat továbbgondolkodásra, kutakodásra serkentsék.
A kötetet illusztráló Jánosi Andrea az oldalkonstrukciók kulisszatitkaiba avatta be az érdeklődőket. Megjegyezte: nagy „szívfájdalma” hogy a kétoldalas panorámaképek jelentős részét szövegek takarják el. (Öt ábrázolást ezért nagyobb méretben kiállítottak a rendezvényen). Megtudtuk azt is, hogy a képanyagokat történészekkel konzultálva, egyeztetve állította össze, például korabeli metszetek alapján. Megjegyezte: azt reméli, hogy kevésbé idealizáltak a képek, mint idealizáltak, hiszen igyekezett valósághű lenni, csak azoknál a képeknél engedett szabad teret a fantáziájának, melyek életképeket ábrázolnak.
Történészvélemények
A rendezvény második felében a kötet összeállításánál közreműködő történészek fejtették ki a véleményüket. Emődi Tamás arra hívta fel a figyelmet: Várad kakukktojás abból a szempontból, hogy nem őrződött meg a középkori városmag, és nem létezik a 16. századnál korábbi ikonográfiai forrás, illetve topográfiai kutatások sem folytak, ezért későbbi katonai felmérések úgymond visszavetítésével próbáltak rekonstruálni helyzeteket, kerülve az anakronizmust. Dr. Fleisz János azt emelte ki, hogy váradivá kellett tenni a kötetet, az eseményeket hitelesen megjeleníteni, úgy, hogy azon korosztály tagjainak érdeklődését is fel tudják kelteni a történelmi események iránt, akiket eddig nem igen szólítottak meg ilyen jellegű, a tényeket mesevilág szerűen tálaló kiadványokkal. Emődi András elmondta: a 16. század végéről, illetve a 17 századból sok a grafikai vizuális emlék a várostrom miatt, utána azonban következik egy hosszú, másfél évszázados periódus 1817-ig, mely korszakból csak levéltári leírások maradtak fenn. A kommunista időszakkal foglalkozó Nagy Mihály két meghatározó várostörténeti esemény domborított ki ebből a periódusból: a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének 1956-os tevékenységét, valamint 1964-et, mely esztendőben a váradiak sikeres élőlánccal védték meg a Szent László templomot.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro.

Borboly Csaba „legyurcsányozta” Parászka Borókát
Gyurcsány Ferenc szellemi követőjének nevezte Parászka Borókát vasárnap blogján Borboly Csaba. Hargita Megye Tanácsának elnöke azért bírálja a marosvásárhelyi újságírót, mert a manna.ro-n közölt tiltakozásában antiszemita propaganda terjesztésével vádolta Ferenczy Miklós kolozsvári református esperest és Darvas-Kozma József csíkszeredai pápai káplánt.
Az RMDSZ-es politikus szerint a volt szocialista kormányfőhöz hasonlóan Parászka „olyasmi ellen tiltakozik, ami nincs, olyan kijelentések ellen hadakozik, amelyek nem hangzanak el, olyan tematikákat és vádakat akar importálni, amelyek abban a társadalmi közegben, amelyben élünk évszázadok óta, teljesen életidegenek”. Borboly értésre adja: szerinte az újságíró tiltakozásával csupán témákat kreál, hogy az egzisztenciáját biztosítsa.
A tanácselnök érintettként szólt hozzá Parászka tiltakozásához. Felidézi, hogy több székelyföldi önkormányzati vezetővel együtt alanya volt az újságíró „egyik akciójának, amikor is ránk akarta húzni a rasszizmus vádját a bukaresti sajtó által felfújt székelyföldi romaproblémák kapcsán”. Borboly szerint ez olyannyira nem sikerült neki, hogy a napilap (Új Magyar Szó), amelyben támadó cikkei megjelentek, csődbe ment. „Kíváncsi vagyok, ebben az aknamunkában még meddig talál partnert, munkaadót magának, mert azok a sajtóorgánumok, amelyeknél mostanáig tevékenykedett, kivétel nélkül vagy elbocsátották, vagy csődbe mentek” – tette hozzá.
Parászka Boróka a politikus Facebook-oldalán reagált Borboly bejegyzésére. Emlékeztette arra, hogy a marosvásárhelyi rádióban két interjút is készített a politikussal, amelyben ilyen kérdéseket feszegetett: miért alacsony a tőkebeáramlás Hargita megyébe? miért magas az Állami Számvevőszék által talált visszaélések száma?
Emlékeztette Borbolyt arra is, hogy amikor az ő családját érte fenyegetés, akkor -- dacára minden szakmai vitáiknak – maximális szolidaritásáról, segítségéről és emberi kiállásáról biztosította a politikust. „Most is, mint akkor, úgy gondolom: galád dolog minden nemtelen támadás. És igen Csaba, ha legközelebb fenyegetik a családodat, feleségedet, gyerekeidet, én leszek az első, aki ez ellen felszólal” – válaszolta Borbolynak az újságíró.
Kovács: normális világban élünk? Az RMDSZ főtitkára, Kovács Péter szerint Parászka Boróka tiltakozásával arra hívta fel a figyelmet, hogy húsvét ünnepe vagy egy nyilvános esemény alkalmával egy református és egy katolikus lelkész „szégyenletesen, minősíthetetlenül gyűlölködik, uszít, antiszemita propagandát folytat”. A politikust a tiltakozást kommentelő „normálisnak tűnő emberek” facebookos hozzászólásai késztették arra, hogy blogján véleményt nyilvánítson. Mint írja, kétségbeejtőnek tartja, hogy a 21. században tömegesen vannak olyanok, akik a két lelkész múltjára, eddigi tevékenységére hivatkozva megértően, sőt támogatóan viszonyulnak a “zsidózásukhoz”. „Tragikomikus, hogy mások azért ítélik el Boróka írását, mert egy másik, >>nagymagyar<< témában nem csomagolta székely zászlóba szavait. Ijesztőnek tartom, hogy ezen bejegyzésem miatt engem is sokan akasztani fognak” – fogalmaz blogján a politikus.
Maszol.ro.

Rendőrségi vizsgálat a zászlót kitűző iskolák igazgatói ellen
Hargita megyében rendőrségi kihallgatásra idézték be a székely zászlót kitűző iskolák igazgatóit. Fogarasy Mihály Általános Iskola és a Salamon Ernő Gimnázium igazgatójának kellett megjelennie a rendőrségen az intézmény homlokzatára kitűzött székely zászló miatt.
Lakatos Mihály a Salamon Ernő Gimnázium igazgatója az MTI-nek vasárnap elmondta, pénteken kellett írásos nyilatkozatot adnia a rendőrségen arról, hogy milyen körülmények között került ki a tanintézményre a székely zászló. Elmondta, azt a tájékoztatást kapta, hogy egy nyugalmazott maroshévizi tanár feljelentése nyomán folyik vizsgálat székelyzászló-ügyben. Lakatos Mihály tudni vélte, hogy Székelyudvarhelyen is hasonló idézést kaptak az iskolaigazgatók.
Laczkó György, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium igazgatója az MTI-nek elmondta, több mint egy hónappal ezelőtt kellett írásos nyilatkozatot adnia. A rendőrség csupán nyilatkozatot kért, nem kérte a zászló eltávolítását.
Nyílt levélben szólította meg vasárnap az oktatási intézmények igazgatóit Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke. Az MTI-hez is eljuttatott levélben Borboly nyomatékosította, nincsen olyan hatályos jogszabály Romániában, amely tiltaná a helyi, megyei vagy regionális zászlók használatát.
A megyei vezető szerint a rendőrségi vizsgálat az intézményvezetők megfélemlítését szolgálja, „hátha meggondolják magukat, és leveszik azt a fránya zászlót". Borboly Csaba arról tájékoztatta az intézményvezetőket, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által létrehozott Mikó Imre szolgálattól kért jogi segítséget.
A Hargita Megyei Tanács 2009-ben a megye zászlajává nyilvánította a székely zászlót. A határozatot román civil szervezetek támadták meg a bíróságon, először arra hivatkozva, hogy a jelkép diszkriminálja a román közösséget. Miután ezt a pert elvesztették, arra hivatkoztak, hogy egy megyének nem lehet saját zászlaja. Az utóbbi per végén, tavaly szeptemberben a Marosvásárhelyi Táblabíróság jogerősen hatályon kívül helyezte a megyei tanács határozatát. Borboly Csaba tájékoztatása szerint az ítélet mindeddig nem jelent meg a Hivatalos Közlönyben, ezért nem hatályos.
MTI
Erdély.ma.

Referendumot szeretne régióátszervezés ügyben a háromszéki RMDSZ
Referendumot szeretne a RMDSZ Kovászna megyei vezetősége a régióátszervezés ügyében. Határozottan elutasítják a jelenlegi kormányjavaslatot a felosztást illetően. Tamás Sándor a Kovászna Megyei Tanács elnöke szerint az embereknek kell dönteniük, hogy megyéjük, melyik fejlesztési régióhoz tartozzon. Liviu Dragnea Regionális Fejlesztési és Közigazgatási miniszter közölte, hogy egy referendum által az Alkotmány módosítható, de a közigazgatási régiókra vonatkozó törvénytervezet nem. Ezt miután a Kormány elfogadja, két lépésben fogják végrehajtani, tette hozzá Dragnea.
Egységes magyar álláspontot kell kialakítani a régióátszervezés ügyében, szögezte sajtótájékoztatón Márton Árpád. A háromszéki RMDSZ képviselő szerint, az egységes magyar álláspontot kell külföld és a román közösség felé kommunikálni, mert tapasztalatai szerint, az ellentétes véleményeket a szövetség ellen használják fel. Az RMDSZ-en belül egységes vélemény, hogy a jelenlegi fejlesztési régiókat nem kell közigazgatási hatáskörrel felruházni, mondta Márton Árpád, aki szerint óriási veszélyt rejt magába, ha az Alkotmánymódosításkor elfogadják, hogy a régió a megye után közigazgatási szint, anélkül hogy tisztáznák, melyek lesznek ezek a régiók és pontosan milyen hatásköröket kapnak.
A képviselő arra is felhívta a figyelmet, hogy ha be is tartja az ország azt a vállalást, hogy a közigazgatási átszervezésről meg kell kérdezni az érintetteket, nem mindegy, hogy kit és hogyan kérdeznek meg. „Ha például 12 Vrancea megyei település lakója eldönti, hogy Kovászna megyéhez akar tartozni, a Kovászna megyeieknek lesz-e lehetőségük, hogy erre nemet mondjanak.”- illusztrálta a kérdés- feltevés fontosságát a politikus.
Erdély.ma.

12 Maros megyei polgármesteri hivatalt szólítottak fel a székely zászlók eltávolítására
12 Maros megyei polgármesteri hivatalt szólított fel a székely zászlók eltávolítására a prefektus.
Corneliu Grosu hangsúlyozta: jelenleg 15 Maros megyei közintézmény homlokzatán van székely lobogó, többségüket a tavalyi helyhatósági választások idején tűzték ki.
A prefektusi felszólítások egy részét még a marosvásárhelyi autonómia-tüntetést megelőzően eljuttatták az érintett intézményekhez, információink szerint azonban eddig egyetlen helyről sem távolították el a székely zászlót.
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma.

Egy a tábor
Időről időre lángra kap a székelyzászló-ügy Romániában, miután a bukaresti politikusok kitombolták magukat – bár a Hargita megyei iskolaigazgatók beidézése jelzi: ennek még nincs vége – a stadionokban, sportcsarnokokban történtek olyan magyarellenes incidensek, amelyek bizony arról árulkodnak: a hangulatkeltés nem maradt hatás nélkül, sikerült újfent a felszínre hozni lappangó nacionalista indulatokat.
Az ugyan részben megnyugtató, hogy a hivatásos labdarúgóliga szankcionálta a magyar zászló Kolozsváron történt elégetését – még ha később enyhítette is a Bukaresti Rapidra kirótt büntetést –, a román labdarúgó-szövetség pedig elítélte a holland–román Eb-selejtezőn történt magyarellenes megnyilvánulást. De a hazai viszonyokról igen sokat elárul, hogy ez idáig következmények nélkül maradt az a nyilvánvaló hatósági túlkapás, mely Gyulafehérváron történt egy héttel korábban, amikor az egyik sepsiszentgyörgyi szurkolót azért kísérték ki a csendőrök, mert székely zászlót lobogtatott.
Lehet persze örülni annak, hogy lám, mennyire széles körben ismertté vált jelképünk, már a csendőrök is be tudják azonosítani, de marad a kérdés: ugyan biza miért kell rendfenntartó szervek közreműködésével üldözni a kék-arany lobogót? Milyen törvényes alapja lehet a zászló kitiltásának egy sportcsarnokból?
Tudjuk: választ hiába várunk e felvetésekre. Talán ezért is oly találó a sepsiszentgyörgyi szurkolók reakciója: a hét végi, Gyulafehérvár elleni hazai mérkőzésen több mint ezer székely zászlót emelt a magasba a Szabó Kati Sportcsarnokot megtöltő közönség a székely himnusz éneklése közben. Civilizált, békés, mégis egyértelmű válasz: ha tiltják, ha üldözik szimbólumainkat, megvédjük azokat. A sepsiszentgyörgyi sportkedvelők megnyilvánulása jelzésértékű az elmúlt hetekben történt incidensek nyomán is. Üzentük ugyanis Gyulafehérvárra, Bukarestbe, Európába: mások vagyunk, a sportban is. Nem zászlókat égetünk, nem idegengyűlölő jelszavakat skandálunk, hanem békésen és határozottan kiállunk jelképeink, identitásunk mellett.
Szükség van erre a magatartásra, és szükség lesz rá akkor is, amikor néhány hét vagy hónap múlva az ország új közigazgatási térképét rajzolják majd Bukarestben.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Bözödi-centenárium
A székely sors krónikására emlékeztek
A méltatlanul elfeledett, esetleg csak nagy ritkán emlegetett Bözödi György, a Baumgarten-díjas író, költő, szociográfus, történész száz éve született. Bármit írt, bármivel foglalkozott, szülőfaluja, Bözöd, szélesebben a székely nép élete, sorsa, életérzései, történelme volt mozgatórugója munkájának. Leghíresebb szociográfiai – néprajzi, történelmi munkája a Székely bánja, a ’30-as évek székely székeinek bajait, állapotát, iskolázottsági és műveltségi szintjét, gazdasági helyzetét tárja fel a szemtanú igényességével. A tunyaságban, belső kis hatalmi harcokban, tehetetlen, önző értelmiségiek mellett a falu, a székely ember élete felőrlődik, elveszíti értékeit, könnyen idegen kézre kerül, lelkét adja el, figyelmeztet például Romlás című regényében. Versei, egész életműve a népéért felelős rendkívüli egyéniségét bizonyítja. Humorát, kutatási kedvét sem a Duna-delta, sem a börtön, sem a sok vége-hossza nincs rosszindulatú meghurcoltatás nem vette el. Élete utolsó pillanatáig tervei, álmai voltak, bár a betegségtől jártányi ereje sem volt.
Erre a jeles személyiségre, Bözöd és Marosvásárhely valamikori kedves Gyurka bácsijára emlékeztek vasárnap a Bolyai téri unitárius templomban a 11 órás istentisztelet keretében. Nagy László tiszteletes úr a lelkekben szunnyadó hitről beszélt János evangéliumára alapozva beszédét, a hitről amit a veszély, a baj, a fájdalom felszínre hoz a lélek mélységeiből, még azoknál is, akik imádkozni sem szoktak, és olyankor így szólnak hitetlen Tamással: "Én Uram és én Istenem!". A fehérvasárnapi vagy Tamás vasárnapi prédikáció üzenete "boldogok, akik nem látnak és hisznek" .
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület fontosnak tartotta az emlékezés megszervezését. Így ez a megemlékezés a harmadik az erdőszentgyörgyi és bözödi után. Ha valaki száz éve született és fontos helyet foglal el kultúránkban, de nem elég közismert, jó az, ha a hálás utókor többször, gazdag programmal emlékezik, elgördítve a követ a feledés mély kútjáról.
Bözödi György életútjáról Kuti Márta irodalomtörténész, publicista beszélt, akinek köszönhető egyébként, hogy a kövesdombi unitárius templomban termet neveztek el Bözödi Györgyről. Nemcsak Bözödi György életéről és műveiről beszélt, hanem kedves, jó humorú egyéniségét is felvillantotta.
Gálfalvi György interjúja a már nagyon beteg Bözödi Györggyel nagyszerűen hozza elénk az író, az ember igazi arcát. Ebből az interjúból olvasott fel részleteket Boros Csaba és Kinda Szilárd, a Művészeti Egyetem két végzős diákja. Bözödi György, a költő, a pillanat, a hangulat tettenérője versben szólalt meg Ritziu Ilka Krisztina végzős egyetemi hallgató tolmácsolásában.
Itt kerítettek sort a Bözödi György a népéért felelős társadalomkutató című, ugyancsak a Lorántffy Egyesület által, középiskolás diákok számára megszervezett vetélkedő díjkiosztására. Bár a feladat nem volt könnyű, akadt, aki sikerrel birkózott meg vele, alaposan felkészült a Székely bánja Marosszék című fejezetéből és jól válaszolt a feltett kérdésekre. A díjazottak – Mezei Dávid-László, Nagy Zsuzsanna, Labancz Eszter, a Református Kollégium diákjai –, pontosan látták és megfogalmazták, hogy a hajdani és mai Marosszék közös gondja a szegénység és a székelyeket is elért népbetegség, az egyke. Ahogy Nagy Zsuzsanna fogalmazott "sokat kell harcolnunk nyelvünk megmaradásáért", de Mezei Dávid-László szerint jó lehetőségekkel indulhatnak "harcba": hiszen iskolát végeznek a mai fiatalok, nem úgy, mint a ’30-as években, amikor megkérdőjelezték az iskolázottság fontosságát, és talán a kivándorlást is meg lehet állítani.
Kiss Julianna
Népújság (Marosvásárhely).

Verespatakon bezárták, Szászfenesen építik a református templomot
Az egyház lesz a kapocs az „új” településre költözők között
Szászfenes 2013. IV. 7. – ez a felirat áll a református templom alapkövén, amit tegnap szenteltek meg a Leányvárban. A faragott terméskő időkapszulát rejt, fényképpel, tervrajzzal, alapító okirattal. Az Erdélyi Református Egyházkerület legfiatalabb egyházközsége a szászfenesi: tavaly nyáron jött létre, ma már 700 tagot számlál. Ágoston Attila megválasztott lelkész itt nemcsak templomot épít, hanem közösséget egy olyan minitársadalomban, amelynek tagjai is itt, most kezdik megismerni egymást. Szászfenes az utóbbi néhány évben fejlődött rendkívüli iramban, lakossága megháromszorozódott. Ma több mint ezer református él az ország legnagyobb községében, amelynek magyarjai túlnyomórészt római katolikusok voltak. Szászfenesen soha nem volt református templom – kisebb csodának számít korunk erdélyi magyar társadalmában: míg Verespatakon a napokban temették el az utolsó reformátust, Kolozsvár mellett új templom épül.
Hitélet, kapcsolatok, kultúra
Csodálatos, hogy esőtlen időt adott az Úr erre a napra – mondogatták az érkezők, pedig felhők tornyosultak az égen, és később a szél is megindult. Több százan tarkították a domboldalt tegnap valamivel dél után – sok volt a fiatal is. László és Ildikó három éve laknak Szászfenesen, fél éve összeházasodtak, késő őszre várják első gyermeküket. A huszonéves házaspár vasárnapjai megoszlanak a római katolikus és a református közösség között. Az alakuló egyházközségről a barátaik révén szereztek tudomást. – Figyeljük a programokat, a történéseket. Az alakuló református gyülekezetet is fiatalok kezdeményezték, biztos nagy szerepük lesz benne a fiataloknak és a gyermekeknek is – mondják, és örvendeznek annak, hogy az egyházi életbe kismamaklub-találkozó is „belefér”.
Elekes Zoltán zenetanár totyogókorú kislányával a nyakában érkezik. Csíkszeredából költözött Szászfenesre. Feleségével, Katussal Kolozsváron töltött éveikben a tóközi református templomba jártak. Kíváncsi vagyok, mit jelent egy harmincas fiatalnak az, hogy templom épül a közösségben. – Elsősorban, ami a legfontosabb: hitben való fejlődést, egy lehetőséget, hogy hitéletet tudjon élni az, aki szeretne. Kapcsolatokat és kultúrát – összegzi, és kérdésemre úgy becsüli, ha megmarad az eddigi munkatempó, öt éven belül templomba lépünk a Leányvárban.
Istentisztelet kultúrotthonban, panzióban
Szászfenes lakossága az utóbbi években mintegy 22 ezerre duzzadt – sorsa Kolozsvár afféle elővárosaként alakult: több lakónegyed épült itt, egyre többen, főleg fiatal családok költöztek ki. Korábban a helybeli magyarok többségükben római katolikusok voltak, a néhány tucatnyi reformátust Magyarlóna lelkésze gondozta. Családi házaknál találkoztak, 2003-tól az önkormányzat által kiutalt lakásban tartottak istentiszteleteket. A több mint ezer reformátusnak ez a hely már nem elég. Az új szászfenesiek eljártak régi egyházközségeikbe, Kolozsvárra, mígnem a lakosság és az egyház részéről egyaránt megszületett az igény egy önálló egyházközség megalakítására. Pap Géza akkori püspök Ágoston Attila kalotadamosi lelkipásztort bízta meg a feladattal: írja össze, gyűjtse össze a nagyközség reformátusait, akik itt mind betelepedettek, tehát egymást sem ismerik úgy, mint egy faluban, községben szokták az emberek. A Szászfenesi Református Egyházközséget tavaly júliusban jegyezték be, augusztusban presbitériumot, gondnokokat választottak, és az első konfirmációra is sor került: hat fiatal vett akkor úrvacsorát életében először. Az istentiszteleteket az önkormányzat által jelképes áron bérbe adott kultúrotthonban tartották, majd tavaly nyár óta, amikor a művelődési ház felújítása elkezdődött, Székely Olga bocsátotta rendelkezésükre a Jozefini panzió termét – ismertette a történéseket Ágoston Attila.
Az már az első pillanattól egyértelmű volt, hogy e közösségnek templom is kell majd. E célra ezer négyzetméteres telket kaptak használatra az önkormányzattól. Ősszel szerződést kötöttek Abos Ede tervezőmérnökkel, aki mintegy 300 férőhelyes templomot, parókiát, és e kettőt összekötő tanácstermet „rajzolt” a szászfenesieknek – a passzív ház (hosszú távon olcsóbban fenntartható „zöld” ház) építkezési engedélyét ma veszik át. Most árajánlatokat fognak kérni az alap elkészítésére; a legmerészebb elképzelések szerint az épület az idén tető alá kerül, és további két év alatt elkészül. Az ehhez szükséges pénzt pályázatokból, önkormányzati, megyei tanácsi költségvetésből, adományokból, külföldi (főleg holland) kapcsolatok révén remélik előteremteni.
„A veréb is talál házat...”
A folytatáshoz való biztatásként szolgált a tegnapi örömünnepség, amelyet egyházi és világi méltóságok egész sora tisztelt meg jelenlétével. Bibza Gábor esperes a Zsoltárok könyve 84. részével köszöntötte a jelenlévőket, majd Bibza István azért fohászkodott, hogy a kövekből templom legyen itt. Igehirdetésében Kató Béla püspök a kontrasztot emelte ki: míg Verespatakon a napokban temették el az utolsó reformátust, addig Szászfenesen új templom épül – kőszikla a bizonytalanságban, pajzs az agresszív világban, vár, ahonnan megerősödve indulhatunk a hétköznapokba.
Gáti Attila főgondnok olyan templomról beszélt, amely otthona lehet a helybelieknek. Szokatlan és reménykeltő, hogy a szászfenesi egyházközség gondnokai mind fiatalok: Gáti Attila gyermeke bármely pillanatban megszülethet, a közösségben sok a fiatal házas és a kisgyermek.
Ferenczy Miklós, a kolozsvári Fehér-templom lelkipásztora a gyermekekről beszélt, akik úgy fognak majd szüleikről beszélni, mint szászfenesi templomépítőkről. Dumitru Marcel Andreica görögkeleti pap örül a lehetőségnek, hogy Szászfenesen mindenki saját hagyománya szerint, saját nyelvén imádkozhat – a majdani református templom szomszédságában már áll egy új ortodox templom, kissé távolabb görög katolikus, melynek plébánosa, Florin Pop új virágszálként üdvözölte a reformátusok templomépítő tervét. Szőcs Béla, a szászfenesi római katolikus plébános arra intett: ne legyen ez az épület csupán egy csarnok, amivé hit nélkül válna. A további segítséget is ígérő Horia Petru Sulea polgármester úgy értékelte: az egyetlen, ami e nehézségekkel terhelt világban összetarthat, az a hit. Később kérdésünkre elmondta: a költségvetésből az egyházaknak elkülönített 600 ezer lejt a papokkal közös konzultáción megállapított prioritásoknak megfelelően osztaná el. A templomépítések mellett sürgős feladatként említette a szászfenesi római katolikus és a magyarlónai református templom fedélzetének javítását.
Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja a használaton kívül jutott templomok listájára 145.-ként a napokban felkerült verespataki református templom kapcsán a válaszlehetőségeket fontolgatta a sokakban fel-felmerülő kérdésre: van-e értelme ellenállni az úgyis bekövetkező tragédiának? Mint mondta, a szászfenesi gyülekezetteremtő példa lélekemelő, reménykeltő nemcsak a helybelieknek, hanem az erdélyi (és nemcsak erdélyi) magyaroknak is. Máté András parlamenti képviselő anyagi segítséget ígért a templomépítéshez, és erre kérte a jelen levő polgármestert és alpolgármestert is. Flóriska István, a presbiteri szövetség elnöke azt kívánta: havonta 2-3 keresztelő legyen, hogy 15 év múlva száz ifjú konfirmálhasson a leendő templomban.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár).

Mi lesz veled, (nem) tanuló ifjúság?
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a múlt héten tette közzé a nyolcadikosok próbavizsga-eredményeit, a felmérést március végén végezték. Nincs mit szépítenünk, az eredmények láttán-hallatán aligha tölthet el bennünket az öröm. Az első félévben lebonyolított próbavizsga eredményeinél (54 százalékos sikerarány) valamivel jobbak a mostaniak (60 százalékos sikerarány), ám ez még korántsem ad okot az elégedettségre. Sajnálatosnak tartom azt is, hogy a kolozsvári magyar tannyelvű iskolák tanulói is hetes átlag körüli eredményt értek el.
Ürömben öröm, hogy a líceumba való bejutást nem kötik az 5-ös vizsgaátlaghoz, hanem ez előbbi jegyet összeadják az V-VIII. osztályos tanulmányi átlaggal. Így tehát jócskán lecsökken azoknak a gyerekeknek a száma, akik így sem érik el az ötöst, ám ennek ellenére folytathatják tanulmányaikat egy-egy líceumban. Ezek a próbavizsgák tehát csupán egyfajta vészjelzőként működnek tanárnak, diáknak egyaránt.
A vizsgai sikertelenség okai, azt hiszem, közismertek még a kevésbé beavatottak előtt is. Túl sok az információhalmaz, amelyet a gyereknek el kell sajátítania. Egy nyolcadikos napi 6-7 órát ül az iskolapadban. Amire hazaér, fáradt, alig van kedve és ereje tanulni. Sokan hibáztatják a tanügyi rendszert, a pedagógusokat. Szomorú tény, hogy a romániai közoktatás közel negyedszázaddal a rendszerváltozás után sem tudta gyakorlatba ültetni azt a nagyon szép elképzelést, miszerint az iskolában elsősorban készségeket fejlesztenek, és nem információ-átadásra összpontosítanak. Bizony, itt még jókora tudásanyagot kell a tanulók fejébe „gyömöszölniük” a tanároknak. Akár tetszik nekik, akár nem.
Hogy „könnyítsen” a diákokon, a tanügyminiszter azon gondolkodik, hogy bizonyos tantárgyakból ne kapjanak jegyet a diákok. Kimondatlanul is érzem, hogy itt elsősorban a zene, a rajz, a testnevelés, a műszaki nevelés elnevezésű tantárgyakra gondolt a tárcavezető. Pedig a diákot nem a fentebbi tantárgyak heti egy vagy heti fél órája (!!!) fárasztja ki, hanem igenis a vizsgatantárgyak követelményei. Sajnos, ezt nem látják sem a miniszteri bársonyszékből, még talán a tanfelügyelőségi kispadról sem.
Kevésbé esik szó viszont arról, hogy az oktatás több faktoros tevékenység, és ha a diák azért nem akar tanulni, mert nem látja értelmét (?), vagy mert otthon nem kapja meg a tanulásra az ösztönzést, akkor a világ legjobb pedagógusa sem tudja elérni azt, hogy megkapja az átmenő jegyet. Megkockáztatom azt a kijelentést is, hogy a most rossz eredményt elért tanulók döntő többsége nem azok közül kerül ki, akiket úgy neveltek a szülők, hogy tanulni nem csak kell, hanem tanulni jó, tanulni öröm. Inkább abból a társadalmi rétegből származó gyerekeket éri kudarc, akiknek a szülei kevésbé iskolázottak, vagy évek óta attól rettegnek, hogy meddig tudják családjuknak a minimumot biztosítani, vagy attól, hogy mikor szűnik meg a munkahelyük. Van egy másik kategória is, amelyik sajnos, egyre népesebb nálunk: a külföldön munkát vállaló szülők gyerekeiről van szó, akiket itt nagyszülők vagy rokonok nevelnek, akik nemigen tudják tanulásra bírni a rakoncátlan tizenéveseket. Főleg nem akkor, ha a távol élő és dolgozó szülő – aki szintén meghozza ezzel a maga áldozatát – az anyagiakkal pótolja a szülői szeretet. Ez esetben mit lát a fiatal? Azt, hogy képzettséget nemigen igénylő munkával is jól lehet élni. Illetve jobban, mint az itteni (egyébként alig létező) középosztálybeliek. Ördögi kör ez, a mai elanyagiasodott világban, valóságos mókuskerék, amelyből nehéz kiszállni.
Van egy harmadik diák-kategória is, akiket tényleg az észbeli képességek hiánya gátol meg abban, hogy elérjék az ötöst. Azért nekik is meg kell kapniuk a helyüket a társadalomban, és őket is meg kell becsülnünk.
Joggal tehetjük fel tehát a kérdést: a sokat hangoztatott tudás-alapú társadalomban mi lesz azzal az országgal, amelynek mostani fiatal generációja egy elavult tanügyi rendszerben és a fentebbi mentalitással nő fel?
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár).

Közgyűlését tartotta az EME
A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartotta közgyűlését szombaton az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). A 2012-es év tevékenységének, eredményeinek és kudarcainak áttekintésére a tagság soraiból Erdélyből sokan érkeztek az eseményre, de a Magyar Tudományos Akadémia, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus, a helyi önkormányzat és több más intézmény is képviseltette magát. Az elmúlt esztendőről az az általános vélemény fogalmazódott meg, hogy a hazai magyar tudományos élet legátfogóbb rendszere és fóruma a kedvezőtlen anyagi feltételek ellenére képes volt helyt állni, folytatta megkezdett programjait, szerényebb mértékben pedig még „tollasodásra” is futotta erejéből.
A közgyűlésen elhangzott köszöntő beszédében Kocsis Károly (elnök, Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, MTA) méltatta az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) érdemeit, ugyanakkor elégtelennek, szégyenteljesnek nevezte azt a támogatást, amelyet az elmúlt húsz évben a magyar kormányok juttattak a határon túli nemzettársaknak. A továbbiakban folyamatos gondoskodásra és munkára lesz szükség, jelentette ki. Magdó János főkonzul azt a sokoldalú tevékenységet hangsúlyozta, amellyel az EME az egyetemes magyar kultúra részévé vált. Tóth László területi főreferens Répás Zsuzsanna (helyettes államtitkár, Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság, Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium) köszöntő levelét olvasta fel, amelynek értelmében a magyar kormány a továbbiakban is támogatni kívánja az EME tevékenységét.
Sipos Gábor elnök átlagosnak nevezte az elmúlt évet, amikor a csökkent anyagi keretek között is születtek pozitív eredmények, például sikerült újjáéleszteni a csíkszeredai fiókot. Ezután Bitay Enikő főtitkári jelentésének szóbeli kiegészítése következett, majd a gazdasági, az ellenőri és a jogtanácsosi jelentés hangzott el. A közgyűlés valamennyit elfogadta. Trombitás Zsófia (főosztályvezető, Külügyminisztérium) pedig a New York-i Magyar Tudományos Társaság megalapításáról és munkájáról beszélt.
A közgyűlésen, a hozzászólások, kiegészítések, észrevételek után, az alapszabályzatnak megfelelően, megújították az EME-választmány egyharmadát. Az új választmányi tagok: Pozsony Ferenc, Keszeg Vilmos, Egyed Ákos, Wanek Ferenc, Szilágyi Tibor, Sipos Emese, Ilyés Szilárd, Kerekes László, Máté Márton, Kolumbán József, Jakab Samu.
Tudományos munkásságuk és tudományszervező tevékenységük elismeréseként a tiszteleti tag címet adományozták a következőknek: Kolumbán József, Németh Sándor, Wanek Ferenc, Veress Erzsébet, Szilágyi Pál. A gróf Mikó Imre-emlékplakettet Kicsi Györgynek ítélték oda, az Entz Géza-díjat pedig Benkő Eleknek Monok István, a Gróf Mikó Imre Alapítvány elnöke nyújtotta át, A középkori Székelyföld című régészeti és történelmi monográfia összeállításáért.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár).

Az EME hivatása
Szokatlan, bár távolról sem váratlan javaslat hangzott el az Erdélyi Múzeum-Egyesület közgyűlésén. Az idős tudóstag a főtéri Wass Ottilia–ház és a tudományos gyűjtemények évtizedek óta tartó visszaszolgáltatási hercehurcájához kapcsolva jegyezte meg: vegyük tudomásul, hogy ezekről, a tőlünk erőszakkal elvett javakról akár húsz év múlva is a mai állapotban fogunk sápítozni, ne tápláljunk jogállami reményeket, most viszont minél gyorsabban mentsük, ami még menthető! Alapítsunk múzeumot, úgy, ahogy ezelőtt több mint százötven esztendővel gróf Mikó Imre és társai létrehozták az erdélyi magyar tudományosság intézményét (ami, hagyománytiszteletből, mai elnevezésében is szerepel), és kezdjük el tudományos eredményeink összegyűjtését. Különben nem maradnak nyomaink, nem lesz mit felmutatnunk unokáinknak. Ezért a Mikó-szellemiség jegyében jelöljenek ki felelőst kizárólag erre a feladatra. Mert vannak jól képzett szakembereink, akikkel átfogó gyűjtemények létesíthetők, csupán akarat kérdése az egész – mondta.
Az EME vezetősége nem hagyta szó nélkül a dolgot, ígéret született arra, hogy a választmány első ülésén döntenek a javaslatról. Mert valóban, a gyűjtőmunka újrakezdése sürgető tennivaló, amit a szerény anyagi feltételek sem akadályozhatnak meg.
Tegyük hozzá, a költségvetésének hetven százalékát kitevő támogatásokból éldegélő tudományos egyesületnél a tárolási körülmények hiánya jelenleg nagyon komoly akadály. Ezt a célt lenne hivatott szolgálni a román állam által eltulajdonított Wass Ottilia-ház visszaszerzése, amelynek sorsa nem jogi feltételektől, hanem politikai akarattól függ. A visszaszolgáltatás kálváriája két fronton zajlik: a per legközelebb május 10-én folytatódik, és a polgármesteri hivatallal is tárgyalnak.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület igyekszik tartani a lépést a műszaki fejlődéssel. Egyik ilyen eszköze az Erdélyi Digitális Adattár, amely a saját tudományos kutatási eredmények széles körű ismertetése, valamint a kutatómunkában és az oktatásban való dokumentálódás mellett arra is hivatott, hogy biztonságosan tárolja az ismereteket. Viszont a régi, nem digitalizálható gyűjteményeket (kötetek, más nyomdai kiadványokat, állatani és növénytani kollekciókat, kövületeket stb.), de akár napjaink világhírű értékeit (pl. az őslénylelet Zömök sárkány maradványait) csak arra a célra kialakított múzeumi helyiségekben lehet biztonságosan megőrizni. Legalább azt, amit még nem ragadtak el tőlünk. Mert ez az EME hivatása.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár).

Ellentét az RMDSZ-ben a Rétyen tervezett fakitermelés miatt
Ellentét alakult ki két RMDSZ-es honatya között a Kovászna megyei Rétyre tervezett fafeldolgozó üzem kapcsán: miközben saját bevallása szerint a romániai fakirályként emlegetett osztrák beruházót Olosz Gergely szenátor csábította a háromszéki településre, addig Korodi Attila Hargita megyei parlamenti képviselő szerint stratégiát kellene kidolgozni a Holzindustrie Schweighofer ellehetetlenítésére. A konfliktus azt követően alakult ki, hogy a Hargita megyei fafeldolgozókat tömörítő szövetség, az Arbor csütörtökön nyílt levélben adott hangot a beruházással kapcsolatos aggályoknak.
A mintegy 150 vállalkozást tömörítő, és ily módon több mint 3000 személynek munkát adó szövetség állítása szerint a Holzindustrie Schweighofer olyan áron vásárolja fel a fát a Székelyföldről, amilyenen a helyi kis cégek nem tudják, s ezáltal az ő megélhetésüket veszélyezteti. Ezért az Arbor kérte az osztrák beruházás azonnali leállítását, a rönkök és a fűrészáru exportjának megszüntetését és egy olyan törvénytervezet kidolgozását, amely előírja, hogy az erdőtulajdonosok a meghirdetett és értékesített rönkmennyiségből elsősorban a késztermékeket előállító vállalkozásokat szolgálják ki.
Korodi: stratégia kell a cégek ellehetetlenítésére
Hasonlóképpen vélekedik Korodi Attila Hargita megyei RMDSZ-es képviselő, volt környezetvédelmi miniszter is, aki a múlt héten találkozott az Arbor képviselőivel. Korodi Facebook-oldalán vetette fel az osztrák vállalat ellehetetlenítésére vonatkozó stratégia szükségességét. A honatya szerint meg kell védeni a faiparban tevékenykedő Hargita megyei kisebb cégeket és az általuk biztosított munkahelyeket a háromszéki beruházástól. Korodi Attila a közösségi oldalon később arról is beszámolt, hogy
Hargita megyei kollégái hasonlóképpen gondolkodnak. Egy felvetésre, mely szerint hogyan lehetséges, hogy ugyanabban a táborban ugyanazzal a céllal tevékenykedő közszereplők teljesen más véleménnyel vannak az osztrák beruházásról, a képviselő kifejtette: „a pártokban ez nem lenne lehetséges, egy szövetségben pont, hogy ennek helye és haszna van”. Korodi Attila ugyanakkor az MTI-nek elmondta, három éve azon dolgoznak, hogy a Holzindustrie Schweighofer ne tudjon Hargita megyében megtelepedni, és keresik a megoldást egy olyan jogszabály megalkotására, hogy adótöbbletet rójanak ki azokra, akik feldolgozatlan fát szállítanak el a kitermelés térségéből.
Olosz tárgyalni hív
Nincs ok aggodalomra eközben Olosz Gergely szerint. A háromszéki szenátor a Krónika megkeresésére közölte, éppen ezért mielőbbi egyeztetést kezdeményez, hogy minden érintett elmondhassa aggodalmait, tisztázzák a tévhiteket. „Közös érdekünk, hogy a dolgok jól működjenek, az érdekellentéteket ne hagyjuk elharapózni. Minél gyorsabban sort kell keríteni a megbeszélésekre, szerintem a beruházást ellenzők vagy nem rendelkeznek elég információval, vagy szándékosan meglovagolják a tévhiteket, ezeket mindenképpen gyorsan tisztázni kell” – szögezte le. Olosz emlékeztetett, hogy a munkahelyteremtés a háromszéki politikusok egyik prioritása, ezért olyan beruházót szerettek volna a térségbe csábítani, amely hosszú távra tervez, olyan ágazatban tevékenykedik, aminek hagyománya van Háromszéken, tehát talál szakképzett munkaerőt. Ez három területre volt érvényes: a mezőgazdaságra, a fafeldolgozásra és a fémmegmunkálásra. A politikus ismételten hangsúlyozta, hogy a 150 millió eurós befektetéssel 50 hektáron megvalósuló rétyi üzem 650 új munkahelyet biztosít, ám közvetve további 2000 állást generál, például a vendéglátó- vagy a szállítóiparban. „A rendszerváltás óta ez a legnagyobb háromszéki beruházás” – emlékeztetett Olosz Gergely.
A szenátor szerint ugyanakkor az erdőgazdálkodással foglalkozók érdekeit is szem előtt kell tartani, hiszen miközben küzdenek azért, hogy például a tejet vagy a burgonyát nagyobb áron vásárolják fel, miért ne lenne érdekük, hogy az erdőtulajdonosok is magasabb áron adhassák el a fát.
„Tévhit, hogy kivágják az erdőket, hiszen a háromszéki erdők többsége magántulajdonban van, a gazdáknak, a közbirtokosságoknak, sőt a feldolgozónak is érdeke, hogy hosszú távon fenntartható erdőgazdálkodást folytassanak. Az üzemgazdálkodást a törvény szavatolja, Háromszéken a tulajdonosok felelősen gazdálkodnak, 40 százalékkal több fa termelődik évente, mint amennyit kivágnak. Nálunk nincs rablógazdálkodás” – szögezte le a politikus. Olosz szerint az osztrák vállalkozásnak számos előnye van, például helyben és 100 százalékban feldolgozza a fát, megvan a felvásárlópiaca, és az sem kizárt, hogy a helyi vállalkozókat is ellátja alapanyaggal. A másik tévhit elmondása szerint az, hogy az első évben feldolgozott 800 ezer köbméter fát csak Kovászna és Hargita megyéből szerzi be a rétyi üzem. Mint részletezte, tavaly Kovászna megyéből 51 ezer köbméter fát, míg Hargita megyéből 200 ezer köbmétert vittek a szászsebesi üzemükbe, ezt a közel 300 kilométeres szállítást meg lehet spórolni, de a cég Ukrajnából is vásárol alapanyagot. „Rengeteg előnye van a rétyi beruházásnak, erdészekre, erdőmérnökökre, betanított szakmunkásokra lesz szükség, a helyi adóval a helyi közösség fejlesztéséhez is hozzájárul, más műhelyeknek is adhat el alapanyagot, mindannyiunk érdeke, hogy ez Kovászna megye sikertörténete legyen” – érvelt Olosz Gergely.
Csibi: nem azonnali profitban kell gondolkodni
„Románia nincs abban a helyzetben, hogy élő fát, rönköt vagy deszkát adjon el exportra” – fogalmazta meg a Krónika megkeresésére Csibi Magor, a Természetvédelmi Világalap (WWF) romániai szervezetének vezetője. Szerinte ezen gyakorlat helyett inkább olyan iparágak megteremtésére kellene koncentrálni, amelyek feldolgozzák helyben kitermelt fát, hiszen ez egyaránt előnyös lenne a helyi közösségek, illetve az ország gazdasága számára egyaránt. „Szerencsére a nézeteinket osztja a fa- és vízügyi minisztérium is, így az erdőtörvény tervezetének legfrissebb verziójában olyan intézkedéseket rögzítenek, amelyek révén megpróbálják megállítani az élő fa, deszka és -rönkök exportját. Ez fontos lépés a közép- és hosszú távú stratégia érdekében” – fejtette ki Csibi Magor, ismételten leszögezve, hogy nem elég megállítani a nem fenntartható erdőkitermelést, ha nem teremtjük meg azt az erdőipart, ami nem az azonnali profitban gondolkodik. „Normális, hogy egy cég pénzben gondolkodik, de az állam egyik szerepe, hogy a cégek profitvágyát összehozza a helyi közösségek érdekeivel és a természet fenntarthatóságával” – összegzett a környezetvédelmi szakember.
(Drámai méreteket ölt az illegális fakitermelés
Az elmúlt két évtizedben Románia több mint 5 milliárd eurót veszített az illegális fakitermelések miatt – mutatott rá hétvégi gyulafehérvári sajtótájékoztatóján Lucia Varga víz- és erdőügyi miniszter, leszögezve, hogy ez az árvizek egyik fő kiváltó oka is. Mint részletezte, 1990 és 2011 között 80 millió köbméter fát termeltek ki törvénytelenül az országban. „Kétféleképpen lépünk fel. Egyrészt megerősítjük a jogszabályi környezetet, megtiltva az ellenőrizetlen erdőkitermelést, másrészt drasztikus fellépést tanúsítunk azokkal szemben, akik elpusztítják erdeinket” – szögezte le Lucia Varga.)
Krónika (Kolozsvár).

Beidézett zászlótűző igazgatók
Rendőrségi kihallgatásra idézték be Hargita megyében a székely zászlót kitűző iskolák igazgatóit. A Marosvásárhelyi Rádió hétvégi híre szerint a hét során a gyergyószentmiklósi Batthyány Ignác Technikai Kollégium, a Fogarasy Mihály Általános Iskola és a Salamon Ernő Gimnázium igazgatójának kellett megjelennie a rendőrségen a tanintézet homlokzatára kitűzött székely zászló miatt.
Lakatos Mihály, a Salamon Ernő Gimnázium igazgatója tegnap az MTI-nek elmondta, pénteken kellett írásos nyilatkozatot adnia a rendőrségen arról, hogy milyen körülmények között került ki a tanintézet homlokzatára a székely zászló. Elmondta, azt a tájékoztatást kapta, hogy egy nyugalmazott maroshévízi tanár feljelentése nyomán folyik vizsgálat székelyzászló-ügyben. Lakatos Mihály tudni vélte, hogy Székelyudvarhelyen is hasonló idézést kaptak az iskolaigazgatók. Laczkó György, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium igazgatója a hírügynökségnek arról számolt be, több mint egy hónappal ezelőtt kellett írásos nyilatkozatot adnia. A rendőrség csupán nyilatkozatot kért, nem kérte a zászló eltávolítását, mondta.
(Niţă: a székely zászló nem nemzeti jelkép
A Székelyföld közigazgatási egységként nem létezik, a székely zászló pedig nem nemzeti jelkép, ezért nem kellene kitűzni a közintézményekre – jelentette ki pénteken Sepsiszentgyörgyön Constantin Niţă tárca nélküli energetikai miniszter, a Szociáldemokrata Párt (PSD) alelnöke. A politikus újságírói kérdésre, miszerint zavarja-e a sepsiszentgyörgyi városházán lengedező székely zászló, kifejtette: véleménye szerint az állam jelképeit tisztelni kell, a székely zászló pedig nem tekinthető annak, ezért nem kellene kitűzni azt közintézményekre. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester házigazdaként hozzátette, hogy a helyi és regionális identitás, jelképek nem ellenkeznek az ország érdekeivel.)
Krónika (Kolozsvár).

Ösztöndíj csángóknak
Első alkalommal adták át pénteken Csíkszeredában csángó magyar egyetemista fiataloknak a nemrég alapított, a csángó magyarok apostolaként is nevezett, idén januárban elhunyt győri bencés szerzetesről, Jáki Sándor Teodózról elnevezett tanulmányi ösztöndíjat.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) az ösztöndíjjal a moldvai csángó magyar oktatási programból kikerült, magyar nyelven felsőfokú tanulmányokat folytató fiatalokat kívánja jó eredményekre ösztönözni.
„Szeretnénk megmutatni, hogy érdemes tanulni” – indokolta az ösztöndíj célját Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke, aki átadta péntek reggel a díjakat az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában a fiataloknak. Hangsúlyozta, nem szociális ösztöndíjról van szó, azt kapnak a csángó egyetemista fiatalok a Domokos Pál Péter Alapítványtól, ezzel a támogatással kifejezetten a tanulást kívánják elősegíteni és ösztönözni. Az RMPSZ az amerikai Pillangó Alapítvány támogatásából biztosítja a Jáki Sándor Teodóz-ösztöndíjakat a magyar nyelven felsőfokú tanulmányokat folytató, csángó magyar fiataloknak. Az ösztöndíjat egy egyetemi félévre lehet elnyerni, és havi támogatást jelent.
Pénteken hat egyetemista kapta meg a 350, 400, illetve 450 lejes támogatást jelentő ösztöndíjakat. Ebben a félévben a csíkszeredai Louis Pasteur Egészségügyi Főiskolán tanuló Talaz Gabriela, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) sepsiszentgyörgyi tagozatán tanuló Ambarus Luiza, a BBTE székelyudvarhelyi tagozatán tanuló Citea Claudia, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai részlegén tanuló Beta Agneza, a BBTE kolozsvári székhelyén tanuló Noghi Cretu Livia Ioana és a BBTE gyergyószentmiklósi tagozatán tanuló Barbuta Iuliana részesült a támogatásban. Lászlófy Pál elmondta, az ösztöndíjat félévente újra meghirdetik.
Krónika (Kolozsvár).

Egy szerecsenmosdatás apropóján...
Ha nem is mind, de a számomra (még) valamelyest hírértékű, úgymond művészetről, művészekről szóló tudósításokat általában el szoktam olvasni. A Bányavidéki Új Szó hetilap 2013. március 1-jei számában a www.kolozsvar.ro híradása alapján megjelent, Vida Géza-centenáriumot hirdettek Nagybányán című tudósítást is elolvastam.
Amint ebből kiderül, „A száz éve született Vida Géza szobrászművészre emlékeznek szülővárosában, Nagybányán, valamint Kolozsváron, Bukarestben és Rómában.” Az emlékév rendezvényei február 28-án kezdődtek Nagybányán.
Nos ez eddig rendben is van, örvendetes dolog, hogy nem feledkeznek meg róla – mint másokról például amúgy általában. A baj csupán az, hogy ez a megemlékezés – már ami a művész életét és életművét illeti –, legalábbis szerintem, igencsak egyoldalúra sikeredett. Pedig a rendezvényen rengeteg volt a hozzászólás, megbeszélés. Művészek, kritikusok, a román akadémia tagjai méltatták életművét. Azaz, életének pozitív szakaszait, mert például erősen balos politikai szerepléséről – hogy ne mondjam –, bolsevik szemléletéről, kommunista múltjáról, spanyolországi kiruccanásairól hallgattak, mint a sír. Pedig ez is igencsak fontos és meghatározó része volt az életének. Hiszen – bárhogyan is akarják most beállítani – annak idején, az átkosban igen magas politikai funkcióban volt, tagja volt a Központi Bizottságnak.
Érdekes, egyesek számára az ő esetében könnyen szétválasztható a politikai múlt a művészi karriertől, másoknál meg ugyanez hatalmas tiltakozást vált ki, teljesen elképzelhetetlen. Másokat nemhogy újrakeresztelni, de még újratemetni sem szabad. Ellenkezőleg! Le lehet őket horthystázni, nácizni, fasisztázni, antiszemitázni, pedig köztudott dolog róluk, hogy ez egyáltalán nem igaz... Ez aztán az igazi kettős mérce, mégpedig a javából!
Visszatérve azonban a rendezvényre, a sok jó dolog, értékelés mellett, mi tagadás, folyt a szerecsenmosdatás, átkeresztelés. Nagyon úgy tűnik, a szobrászművészből a mai világnézetnek is megfelelő, román nemzeti hőst akarnak kreálni, akire ezután semmi negatívumot nem szabad mondani... Ami pedig Vida Géza művészeti tanulmányait illeti, azzal kapcsolatban – az írott és hitelesnek mondható „dokumentumok” alapján – igencsak ellentmondásos a helyzet. A tudósítás szerint „Vida Géza a művésztelepen Ziffer Sándor tanítványaként kezdett alkotni az 1930-as években, a második világháború idején Budapesten végezte művészeti tanulmányait.” Tény, hogy Réti István A nagybányai művésztelep című, kiváló és igen tartalmas, dokumentumjellegű könyvében – az 1930–1940-es évek adatai szerint – a művésznövendékek névsorában Vida Géza neve sem a telepen, sem a telepen kívül dolgozók között nem szerepel. (Feljárt azonban a Munkaházba, ahova a mester (Ziffer S.) hetente kétszer ment korrigálni, Agricola Lídia 1993-as szóbeli közlése szerint: „Vida Géza, a szobrász is följárt hozzánk.”)
Ami pedig budapesti tanulmányait illeti, a Művészeti Lexikon adatai szerint Vida Géza „1941–42-ben egy ideig a budapesti képzőművészeti főiskolán tanult.” Tehát, hogy ott végzett volna, azt e lexikon szerzői egyáltalán nem állítják. Egyes művészettörténészek pedig ezzel ellentétben azt írják, hogy Vida Géza csak 1942 őszén, Ferenczy Béni biztatására iratkozott be a budapesti képzőművészeti főiskolára. Erről Vida Géza az 1970-es évek elején a fából készült szobrait végleges anyagba, kőbe faragó szobrászművésznek (mert ő kőbe faragni nem tudott, és nem is faragott soha) szóban a következőket nyilatkozta: „Amikor Budapesten a főiskolára jelentkeztem, egyszerűen eltanácsoltak, és a következő utasítással küldtek vissza: Maga egy népi fafaragó. Menjen szépen haza, és a továbbiakban is ezzel foglalkozzon.”
Persze Vida Gézának ezen a személyesen tett vallomásán is el lehet vitatkozni (akárcsak a lexikonok, művészeti kiadványok sokszor téves és elfogult adatain), az illetékesek – mondjuk – személyes érintettség okán, érzelmi vagy másmilyen érdekből mindezt megpróbálhatják akár cáfolni is. Azt azonban nehéz volna elképzelni és elvitatni, hogy ha Vida Géza valóban végzett, vagy akár csak folytatott volna művészeti tanulmányokat Budapesten, azt érdekében állt volna elhallgatni vagy letagadni. Ellenkezőleg! Hiszen ebben a doktori, azaz diplomakórságban szenvedő világunkban mégiscsak jobban hangzik, ha van valakinek diplomája, mint hogyha nincsen.
Mostanság el sem tudják képzelni, hogy egy valamikor sikeres, úgymond „befutott” művésznek ne lett volna főiskolai végzettsége, diplomája. Talán éppen ezért (is) próbálják az ilyeneket – így utólag – neves mesterek tanítványaként, különböző külföldi tanulmányutakkal, ilyen-olyan szabadiskolák és főiskolák látogatásával felruházni. Pedig az is tény és való, hogy lehet valaki kiváló művész – akár Vida Géza például – szabad tanulmányokat folytatva, főiskolai végzettség nélkül is. Akárcsak Ferenczy Károly (vagy mások is), aki – hivatalosan – szintén nem végzett sehol, nem volt főiskolai diplomája, mégis „a legnagyobb nagybányaiként” tartják számon...
Kása Dávid
A szerző nagybányai szobrászművész.
Krónika (Kolozsvár).

Székelyföldből nem engednek (Polgári engedetlenségre edz az SZNT)
Több mint 30 ezer internetes aláírást és az eddigi összesítés szerint több mint hatezer, papírra fektetett kézjegyet sikerült összesíteni a március 10-i marosvásárhelyi kiáltvány támogatására – jelentették be szombaton a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) vezetői az Állandó Bizottság (ÁB) ülése után. A petíciót, immár az aláírások kíséretében, újra eljuttatják a román kormányhoz. Egy következő autonómiatüntetés megszervezéséről csak az érdemi válasz megérkezése után döntenek – jelentette be Izsák Balázs, az SZNT elnöke.
Az ÁB tagjai egybehangzóan úgy ítélték meg: a március 10-i autonómiatüntetés rendkívül sikeres volt, és új lendületet adott az önrendelkezési harcnak. Szombaton éjfélkor lezárták az aláírásgyűjtést, az e célra létrehozott honlapon 30 226 támogató jelentkezett. Még nem érkezett be az összes, terepen levő aláírási ív, hétfőre ígérték a pontos számot, de a sepsiszentgyörgyi SZNT-székházba szombatig begyűjtött papírok több mint hatezer nevet tartalmaznak. Izsák Balázs elmondta: az összest továbbítják Bukarestbe a román kormánynak. Újabb autonómiatüntetésről csak akkor döntenek, ha érdemi választ kapnak beadványukra, eddig minden, a kabinethez eljuttatott dokumentumukra érkezett ilyen felelet – fejtette ki Izsák Balázs. Az ÁB arról is határozott, hogy újra felkéri az RMDSZ-es képviselőket és szenátorokat, terjesszék be a parlamentbe Székelyföld autonómiastatútumát. Az SZNT ismételt állásfoglalása szerint Románia tervezett regionális-közigazgatási átszervezése során csak az a megoldás elfogadható, amelyben Székelyföld mint önálló, autonóm jogkörökkel felruházott közigazgatási egység szerepel. A Székely Nemzeti Tanács szerint mind a nyolc székely széknek az önálló Székelyföld közigazgatási egységbe kell tartoznia, és e célkitűzésért minden magyar politikai pártnak egységesen kell fellépnie. Az SZNT elnöke azt is elmondta, hogy a kormány eddig nyilvánosságra került elképzelései ilyen szempontból aggasztóak, megtörténhet, szükség lesz a polgári engedetlenség különböző formáira és eszközeire, a mostani aláírásgyűjtést egyfajta „bemelegítésnek” szánták, igyekeznek ébren tartani a március 10-i hangulatot, lendületet. Az Állandó Bizottság arról is határozott, hogy az SZNT soros ülését június közepén tartják vagy Marosvásárhelyen, vagy Kézdivásárhelyen, s akkor elnökválasztásra is sor kerül. Addig, ahol szükséges, megszervezik a helyi és széki tisztújító üléseket. Márton Zoltán, Makkfalva polgármestere, az SZNT alelnöke bejelentette: május 4-én ötödik alkalommal szervezik meg a Székely majálist. Fontos és jó hangulatú rendezvényre számítanak idén is, tavaly például már több mint háromezren vettek részt. Öt esztendővel ezelőtt az első majális címe az volt, hogy Marosszék Székelyföld része, idén a régiósítás lesz a fő téma, amelyről – a figyelemfelkeltésen túl – egy majálisnak megfelelő, oldott hangulatban kívánnak eszmét cserélni a résztvevők.
Farkas Réka.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Ezer székely zászló
Kék-aranyba öltözött szombat este a sepsiszentgyörgyi Szabó Kati Sportcsarnok. A Sepsi-SIC női kosárlabdacsapat Gyulafehérvár elleni mérkőzésére meglepetéssel készült a hazai szurkolókat tömörítő Székely Légió: a nézőket ezernél több papírzászló várta, a székely himnusz eléneklése közben magasba emelt kék-arany lapok és a kibontott óriászászló igen látványos tiltakozást jelentett az egy héttel korábban Gyulafehérváron történt incidens ellen.
Mint arról beszámoltunk, akkor a csendőrök nem engedték, hogy a sepsiszentgyörgyiek székely zászlót vigyenek a sportcsarnokba, az egyik szurkolót pedig kikísérték, amikor meccs közben mégis meglobogtatta a becsempészett lobogót.
(Farcádi)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).