A Kárpát-medencei Magyar Autonómia-Tanács zárónyilatkozata
A Kárpát-Medencei Magyar Autonómia-Tanács (KMAT) 2013. március 22–23-án a magyarországi Mártélyon tartotta soros ülését. A tanácskozás eredményeként a következő zárónyilatkozatot tesszük közzé:
A KMAT tagságát alkotó kárpát-medencei politikai szervezetek céljai változatlanok: területi autonómiát akarunk a tömbmagyar vidékeken, kulturális, illetve személyi elvű autonómiát egész kárpát-medencei magyarságunk számára, továbbá sajátos státusú önkormányzatiságot a jelentős magyar lakossággal és történelmi múlttal rendelkező településeink számára. A magyar nemzeti közösségek szülőföldjükön való megmaradásának és megerősítésének egyetlen igazi biztosítéka a teljes körű, tényleges autonómia. A Magyarországgal szomszédos országoknak maguknak is alapvető érdekük a területükön élő magyar közösségek helyzetének megnyugtató rendezése, autonómia iránti igényeinek a teljesítése. Egyetértünk abban, hogy a közösségi önrendelkezés a „területért jogokat” alapelv értelmében illeti meg magyarságunkat.
A KMAT csatlakozik az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által kezdeményezett Autonómia Éve – 2013 programhoz, kiterjesztve annak körét az egész Kárpát-medencére. Az Autonómia Évében a KMAT tagszervezetei kijelentik, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság nemzeti közösségeinek valamennyi autonómiatörekvését együttesen támogatják. A valós nemzetpolitika alapelve szerint a magyar nemzet egésze harcol minden nemzetrész jogaiért. Nemzetpolitikai alapelvünknek tekintjük, hogy nem külön-külön, kisebbségi voltunkban magunkban maradva folytatjuk harcainkat, hanem – erőnket összeadva – a nemzet egésze harcol valamennyi nemzetrész jogaiért.
Az európai polgári kezdeményezések tárgyában a KMAT megerősíti korábbi döntését, miszerint pártpolitikai hovatartozástól függetlenül a KMAT tagszervezetei mindent megtesznek azért, hogy az európai normáknak megfelelő tervezeteik egymást erősítsék és kiegészítsék. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt, valamint a Székely Nemzeti Tanács egy-egy kezdeményezését a KMAT egyaránt támogatásáról biztosítja.
A Romániában küszöbön álló régió-átszervezés tekintetében a KMAT határozottan kiáll azon európai uniós irányelvek mellett, melyek a tagállamok kormányait arra kötelezik, hogy csak olyan átalakításokat foganatosítsanak, amelyek az adott régiók történelmi, kulturális és nemzeti sajátosságait, nem utolsósorban pedig az érintett helyi közösségek akaratát figyelembe veszik, és nem változtatják meg egy adott térség etnikai összetételét, illetve nem veszélyeztetik az ott élő nemzetrészek jövőjét.
A KMAT cselekvő részt vállal az Európa Tanács által készítendő, az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetére vonatkozó jelentés elkészítéséhez.
Kárpát-medencei Magyar Autonómia-Tanács
Nyugati Jelen (Arad),

Virágvasárnap mérföldkő az együttműködésben?
Gyulai civilszervezetek humánus gesztusa Pécskán
Március 24-én délelőtt magyar civilszervezetek országhatáron átnyúló, ígéretes együttműködésének az első lépése történt meg Pécskán.
A gyulai Kert- és Tanyatulajdonosok Egyesületének elnöke, Nyíri Mihály, valamint titkára, Aranyos István egy bérelt autómentő járművel, önkéntességi alapon a helyszínre szállították azt a fóliasátor-vázat, amit a pécskai sérült fiatalember, Rabi Norbert édesanyja, Hajas Erzsébet a családfenntartás biztosítása érdekében vásárolt meg egy gyulai kertésztől. A gyulai Egyesület tagjai ugyanis vitéz Balogh Lajosnak, Gyula Város Képviselő Testülete tagjának közbenjárására felkutatták a minőségileg és vételárban is megfelelő sátorvázat, ugyancsak önkéntességi alapon szétszerelték, illetve ma reggel felpakolták az autómentőre. Nyíri Mihálynak nem titkolt szándéka a segítségnyújtáson túl együttműködésre hajlamos magyar civilszervezetet is találni az országhatáron túl, mert a trianoni határ nem szabhat gátat az egységes nemzeti kultúrában élő magyarok egymáshoz való közeledésében. A Pécskán ugyancsak jelenvolt vitéz Balogh Lajos, a gyulai Kisgazda Polgári Egyesület elnöke, gyulai képviselő vette fel a kapcsolatot a sátorváz igénylésével kapcsolatban, amiről a sajtóból értesült. Miután Nyíri Mihály és társai szétszerelték, kettévágták, majd páronként összekötözték a 40, egyenként 12 méter fesztávolságú vázelemet, Balogh Lajos megszervezte, vasárnap levezényelte a szállítást is. Az általa vezetett Egyesület felvállalja a sátorváz pécskai összeszerelését. Miután a pécskai udvarba behordták a nagy mennyiségű sátorváz-alkatrészt, a szállítók és közreműködök tiszteletére a házigazda által adott villásreggelin a Hajas Erzsébet vezette pécskai Humanitas Egyesület, illetve a két gyulai civilszervezett között kínálkozó együttműködési lehetőségeket, akár határon átívelő EU projekt elkészítésének a lehetőségeit is megvitatták. A házigazda ugyanakkor sajnálatának adott hangot, amiért a helybeli Egyesület egyik alapító tagja, fő támogatója, Antal Péter polgármester bukaresti útja miatt nem lehetett jelen a hármas civilszervezet-találkozón. A sátorváz-szállítás kedvezményezettje ezúton is megköszöni a gyulai civilszervezeti vezetők segítőkészségét, emberbaráti magatartását, abban a reményben, hogy a magyar civilszervezetek határon átnyúló együttműködésében mérföldkövet jelent a virágvasárnapi találkozó.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

Bírság magyar ügyben az Antena 3-nak
Az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) büntetése nyomán az Antena 3 hírtelevíziónak háromszor kell főműsoridőben tájékoztatnia nézőit arról, hogy egy – a székelyzászló-ügyről szóló – adásában nem tartotta be a jóhiszemű, kiegyensúlyozott tájékoztatásra vonatkozó törvényi előírásokat, és egyik meghívottja gyalázkodó hangnemet használt.
A Kovászna Megyei Tanács vasárnap kiadott közleményében emlékeztetett: az Antena 3 hírtelevízió január 29-i adásában azt állította, Kovászna megye önkormányzatának honlapja nem érhető el román nyelven. Ennek alátámasztására a honlap egy olyan képét mutatták be, amelyen előzőleg letakarták a román nyelvű oldalra vezető RO feliratot. A műsor egyik meghívottja ugyanakkor gyalázkodó hangnemben bírálta Tamás Sándort, a székelyföldi megye önkormányzatának elnökét.
A médiahatóság a bukaresti ActiveWatch sajtófigyelő ügynökség panasza nyomán vizsgálta meg a kifogásolt adást és hozott március 19-én elmarasztaló ítéletet az Antena 3 televízió ellen.
A CNA határozatát 15 napon belül bíróságon támadhatja meg a televízió.
Szabadság (Kolozsvár),

Gyűlöletspirál
A román média által a többségi nemzeti-nacionalista mozgalom legújabb jelképévé kreált kovásznai Sabina Elena kislány esete tökéletesen rávilágít arra, hogy mit mulasztott el Románia és Magyarország, illetve a romániai magyarság és a románság az elmúlt huszonhárom évben. Az országszerte ismertté vált, jobb sorsra érdemes kislány ügyét hamis útra terelte a média, és diszkriminációs kérdést próbált faragni belőle, holott az esetleges hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó elem szinte teljes mértékben eltörpül az ügy lényege mellett, ami úgy határozható meg, hogy gyűlöletspirál.
Azért gondolom úgy, hogy hamis szabad véleménynyilvánításról beszélni ilyen esetben, mert a román zászló kitűzése a magyar nemzeti ünnep alkalmából, vagy a székely zászlónak úton-útfélen való lobogtatása, nem a haza- vagy nemzetszeretetről szóló gesztus. Kelet-Európában, sajnos, zászlókat általában nem valamiért szoktak kitűzni, hanem valami vagy valaki ellen, sokaknál pedig a hazaszeretet mások legyőzését, kirekesztését vagy gyűlöletét jelenti. Sabinában kétségtelen, hogy benne van a magyarok iránti ellenszenv – amit ő maga ismert be –, és egy apró csíny formájában provokálni akarta magyar iskolatársait, akik egyébként korábban lehet, hogy valóban megbántották nemzeti érzelmeiben.
A román kislányéhoz hasonló eset meggyőződésem, elég gyakori Romániában, akár Székelyföldön, akár az ország más, vegyes lakosságú részében, csakhogy ezek az elmúlt évtizedben soha nem kerültek felszínre, mivel a kedvező politikai és gazdasági konjunktúrában nem kaptak erős médiavisszhangot. És ugyanúgy meg vagyok győződve arról, hogy ilyen agresszió nem csak román nemzetiségű fiatalokat, vagy bármely más korosztályúakat ér, hanem magyarokat is. Csak ezekre nem reflektál a román média, amely empátia hiányában teljes autizmusról tesz bizonyságot a hasonló esetek többségében, tisztelet a kivételnek. De ugyanúgy beismerhetjük, hogy a mélymagyar székelyek románellenes megnyilvánulásait mi magunk is sokan szégyelljük, és megpróbáljuk szőnyeg alá seperni, nem létezőnek tekinteni.
Az elmúlt huszonhárom évben ez történt a román–magyar kapcsolatokban, a gyűlöletet szépen a szőnyeg alá sepertük mindkét oldalon, s azt hittük vagy reméltük, hogy ezzel meg van oldva a probléma. De mint látjuk, elég, ha csak megváltozik a kedvező politikai és gazdasági csillagállás – értem itt az EU-tagság felé igyekvés kényszerítő erejének megszűnését, illetve a gazdasági válság kirobbanását –, és a gyűlölet ronda fenevad formájában bújik elő. A szőnyeg alá sepert rondaság ugyanis a fiatal nemzedékeket is megfertőzi. Román és magyar nemzetiségű fiatalok tucatjai nőnek fel a gyűlölet szellemiségében, amit a társadalom, vagyis a család, az iskola, az egyház és a baráti kör olt beléjük. Persze, szerencsétlen általánosítani, hiszen távolról sem mindenkit hat át ez az érzés, de a társadalom jelentős részét – a kritikai tömeget messze meghaladva – érinti, amely így jól kitapintható. Nem szeret erről beszélni senki. Az értelmiségiek számára túl kockázatos témának tűnik politikai támogatás nélkül, a politikusok pedig úgy félnek az ilyen témától, mint ördög a tömjéntől. Nem „kifizetődő” ugyanis a politikai haszon szempontjából a kedélyek csillapítása, a szakszerű konfliktuskezelésre való rátermettségét pedig a jelenlegi romániai és magyarországi politikai elit egyelőre nem bizonyította.
Így marad a tünetekre való felszínes reflektálás, amikor egyik vagy másik fél szánalmas magyarázatokat és ürügyet keres a gyűlöletre, vagy éppen azt próbálja bizonygatni, hogy ki kit gyűlöl jobban vagy kevésbé. Csakhogy a gyűlölet fokát lehetetlen patikamérlegre helyezni. Ki mondhatja meg teljes bizonyossággal, hogy a román többségi vagy a kisebbségi magyar nacionalizmus erőteljesebb ma Romániában? Senki, ilyen fokozatokat nem lehet megállapítani, tény viszont, hogy mindkét oldalon újratermelődik az apák és az anyák gyűlölete, ami zsenge gyermeklelkekben raktározódik el, majd kihajt. Kiirtani nem lehet csak évtizedes megfeszített és következetes munkával. Ezt mulasztotta el a román és a magyar elit határon innen és túl az elmúlt huszonhárom évben.
Szó volt többször is a francia–német megbékélési modellről, de annak csak töredéke valósult meg. Azon kívül, hogy az RMDSZ kormányzásba való bevonásával sikeres konszociációs modellt sikerült felépíteni – amely jelenleg éppen recseg-ropog –, a politikusok megelégedtek konkrét adminisztratív és törvényhozási feladatok kipipálásával. Románia számos jó kisebbségvédelmi rendelkezést fogadott el, de azok társadalmi elfogadottsága meglehetősen alacsony, ezért ezeket a rendelkezéseket sok esetben nem is tartják be. Az alacsony fokú elfogadottság pedig a magyarellenesség formájában jelentkező gyűlölettel magyarázható, mint ahogy a székelyföldi románok „megleckéztetéseinek” is hasonló mozgatórugója van.
Változás csak akkor lesz, amikor Romániában és Magyarországon is lesznek olyan bátor politikusok, akik az értelmiség és a civil szféra széleskörű bevonásával mediátori, fordítói, nevelési és kulturális programok tömkelegét indítják el és karolják fel, legalább két évtizeden keresztül, következetesen. Ezek segítségével a romániai társadalom – beleértve a románt és a romániai magyart –, illetve a magyarországi lakosság alapjainál elkezdődhet egy valódi, kölcsönös tiszteletre és megismerésre irányuló nevelési folyamat. Amíg ez nem történik meg, számos Sabina Elenák élete fog megnyomorodni.
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár),

Túl kell lépni a közhelyekre és sztereotip képsorokra épülő múltképzés elvén a történelem oktatásban
Beszélgetés Orbán Zsolt történésszel, A Székelyföld története egyik társszerzőjével (Orbán Zsolt: Tudatosítani kell a diákokban, hogy a történelem nem egy örök és állandó valóság tükre, hanem szakadatlan interpretáció, a megtörtént múlt eseményeinek a jelen szempontjai szerinti rekonstrukciója)
„A magyarságról alkotott képet egy alaptéma határozza meg: az erdélyi románok évszázados sikertelen harca a többségében magyar politikai vezetéssel szemben, ezáltal nem hinném, hogy túl pozitív kép alakulhat ki a magyar népről” – vélekedik Orbán Zsolt, akinek szintén feltettük a kérdést: a jelenlegi tankönyvek alapján milyen képet alkothatnak a másik nemzetről, annak történelméről a magyar, illetve a román fiatalok. Hozzátette ugyanakkor: az egymás mellett élő nemzetek esetében a „szomszédról”, a „másikról” kialakuló képet a történelmi tudás is befolyásolja, de nem a kizárólagos alakítója.
– A jelenleg érvényben lévő tanterv szerint román történelmet általános iskolában a 8. osztályban és középiskolában a 12. osztályban tanulnak a diákok. A 12. osztályos történelem hivatalosan már nem A románok történelme nevet viseli, ennek ellenére a tananyag döntő többsége megismétli a 8. osztályban tanultakat, csak ezúttal nem időrendi sorrendet követve, hanem a tananyag moduláris elrendezést kap. A tankönyvek közül egy-egy van lefordítva magyar nyelvre, így a magyar anyanyelvű diákok kizárólag ezeket használják, a román anyanyelvűek esetében a tanárra és diákra van bízva, hogy a több lehetséges tankönyv közül melyiket választják. A 8. osztályos tankönyv elnevezése A románok történelme s nem Románia történelme. Ez a kifejezés természetesen etnocentrikus, ezáltal majdnem kizárólag a román nép történetét mutatja be. A mintegy 170 oldalas tankönyvben összesen három lecke van amely címében utal a magyarságra vagy Erdélyre. A magyarságról alkotott képet egy alaptéma határozza meg: az erdélyi románok évszázados sikertelen harca a többségében magyar politikai vezetéssel szemben, ezáltal nem hinném, hogy túl pozitív kép alakulhat ki a magyar népről.
A 12. osztályban használt tankönyv esetében sem sokkal másabb a helyzet. A magyarok csak említésszerűen jelennek meg, ezáltal hiányos és csupán egy-két téma által bemutatott magyarságképe alakulhat ki a románajkú diáknak.
A magyar diák természetesen előnyben van, hiszen háromféle történelmet is tanul, az egyetemes és román történelem mellett 6–7. osztályban találkozik A romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárggyal is. Tehát alkalma van jobban megismerni a térség történelmi múltját. Természetesen az egymás mellett élő nemzetek esetében a „szomszédról”, a „másikról” kialakuló képet a történelmi tudás is befolyásolja, de nem a kizárólagos alakítója.
A három könyv természetesen kiegészíti, teljesebbé teszi például az erdélyi történelemről alkotott képet. Amint említettem A románok történelme a román nemzet szempontjából és a román történetírás eredményeire hagyatkozva mutatja be saját múltját, ahol érintőlegesen megjelennek magyarok, székelyek, esetleg szászok és zsidók is. A kisebbségtörténeti tankönyv az erdélyi magyarság történetét taglalja, természetesen évszázadokig a magyarországi történések környezetébe és 1918 után a romániai viszonyok közé ágyazva. A székelység története része a magyar és azon belül az erdélyi történelemnek, viszont a székelység sajátosságaira, a székely múlt részletesebb tanulmányozására nincs lehetőség a többi tanórák alatt. Ma, amikor az egyetemesebb identitásformák mellett felértékelődtek a helyi, regionális azonosságtudat különféle változatai, úgy gondolom, hogy a kellő tájékozódáshoz, önismerethez szükséges a hely története mellett, regionális földrajzzal, néprajzzal, akár irodalommal is foglalkozni. Sokban közös a székelység történelme és kultúrája akár más hasonló utat bejáró népével és térségével, ugyanakkor számos olyan eleme van, amely csak a székelyek esetében található meg. Véleményem szerint egyes történelmi tájegységek múltját vagy sajátosságait bemutató tantárgyakat választható lehetőségként fel kell kínálni a diákoknak, a döntés végső soron az övék lesz. Nem hinném, hogy ártana a bukovinai, bánsági, olténiai vagy dobrudzsai diáknak, ha szűkebb régiója történetét jobban megismerheti.
Természetesen a közép-kelet-európai történetírások egyes témákra adott értelmezései között léteznek eltérések, nem mindent sikerült közös alapokra helyezni. A különböző látásmódok, sokféle perspektívák lehetősége mindig is a történelem sajátja volt. Teljességgel érthető, hogy a „nemzeti szemüvegen” keresztül bemutatott történelmek időnként ellentétes véleményeket is tartalmaznak. Leegyszerűsítve: ami egy nemzet számára beteljesült vágy, történelme csúcspontja, az egyik másik nemzet számára lehet összeomlás, tragédia. A legfontosabb dolog, hogy nemzettörténetek esetében se a dilettáns megközelítés, a közhelyekre és sztereotip képsorokra épülő múltképzés szőjje át a múltat, hanem a történelemtudomány bevett módszereivel kell feltárni és leírni az eseményeket.
A mindent fekete-fehérben láttató, bűnbako(ka)t kereső, mindenre külső magyarázatot ráerőszakoló, a nemzetet majdnem mindig felmentő és áldozatként vagy hősként bemutató szemléletmód káros. Egy igazi történeti mű multiperspektivikus, szemlélete kontroverzív jellegű. Tudatosítani kell a diákokban, hogy a történelem nem egy örök és állandó valóság tükre, hanem szakadatlan interpretáció, a megtörtént múlt eseményeinek a jelen szempontjai szerinti rekonstrukciója. Sokféle és ellentétes véleményeket tükröző forrást kell elemezniük ahhoz, hogy mind emocionális, mind kognitív szinten biztonságosan tudják feldolgozni a „mi és ők” „kisebbség és többség” történeti problémáját.
Egy tankönyv szerepe, feladata semmiképpen nem lehet az, hogy nem bizonyított – legalábbis a tudomány jelenlegi állása szerint – állításokra építse fel egy nemzet múltját. A nemzettörténet megírása mindig érzékenyebb, mivel a közösségi mentalitásba jól beleivódott mítoszokat, esetleges téveszméket is kezelnie kell, anélkül, hogy sértő vagy bántó lenne. A nemzeti múltat a maga nagyszerűségével és hibáival együtt vállalni kell. A székely történelem esetében szerzőtársaimmal együtt igyekeztünk a tudományosság és történeti hűség kritériumait mindvégig szem előtt tartani. Véleményem szerint minden történész – ha annak nevezi magát – a lehető legjobb tudása szerint a szakma iránti alázattal közelíti meg az egyes témákat és a tudományos elvárásoknak megfelelően írja le azokat – magyarázza Orbán Zsolt.
Ami a székelység történetét illeti, a történész kifejti: a kötetben egyáltalán nem volt szándék az ellenségképzés.
– Kizárólag a székelység múltjával foglalkoztunk, de természetesen egy népcsoport történetét nem ragadhatjuk ki abból a környezetből, ahol él(t). Így, amikor szükséges volt, a szerzőtársak igyekeztek morzsányi adalékkal szolgálni más népek történéseiből is. Gondolom, mégsem lehet például azt „elhallgatni”, hogy Ausztria–Magyarország és Románia nem azonos táborban harcoltak az első világháborúban és alapvető érdekeik a háború végeztével sem egyeztek – fogalmazott.
Kérdésünkre, hogy az 1989 előtti tankönyvekhez képest mennyire sikerült szakmailag elfogadhatóbb történelemkönyveket a diákok elé tenni, a történész úgy vélte, jelentős változás észlelhető.
– Az 1990-es évek első felében voltam középiskolás, akkor a román történelmet két évig tanították, két hatalmas, mindent kimerítő, nehézkes szövegű, mítoszokkal telített és grafikailag is gyengén kivitelezett kötetből. A Marga-féle reform hozta el az első változást, bizonyára sokan emlékeznek még egyik-másik történelemkönyv körül kialakult vitára. Azóta is több kisebb változás következett be. A román múlt nagy nemzeti hősként feltüntetett vezérei eléggé elkoptak és a hangsúly az elmúlt mintegy másfél évszázad történéseire tevődött (Románia születésének környezetétől egészen az 1989-es rendszerváltás utáni évek eseményeit is felölelő időszakról van szó). Ezen események kapcsán is vannak érdemi változások, mint például Ion Antonescu holokausztban játszott szerepének megítélése, átértékelése.
Mindenképp elmondható, hogy a jelenleg használt román történelemtankönyvek szellősebbek, emészthetőbbek és tudományosabb alapokra helyezettek mint a két évtizeddel ezelőttiek.
A román történetírás jelentős megújulási folyamaton ment keresztül. A nacionalista és/vagy kommunista szemléleten felnőtt nemzedék lényegesen háttérbe szorult és egy fiatalabb, gyakran nyugati egyetemeken is megfordult, nyelveket ismerő történészgeneráció kezdte „átvenni a hatalmat”. Természetesen a jelenség szakmai konferenciákon elhangzott előadásokban, szakkönyvekben sokkal inkább jelen van. Ez érthető folyamat, hiszen mindig később történik meg a tudományos eredmények, újdonságok, újszerű értelmezések, szemléletek lecsapódása a tankönyv szintjére. A hosszú évtizedeken keresztül táplált mítoszok lebontása, új megvilágításba helyezése amúgy is egy időigényes folyamat, de számos jel arra mutat, hogy a tudományosság előtérbe kerülhet – összegzett a történész.
„Ami egy nemzet számára beteljesült vágy, történelme csúcspontja, az egyik másik nemzet számára lehet összeomlás, tragédia. A legfontosabb dolog, hogy nemzettörténetek esetében se a dilettáns megközelítés, a közhelyekre és sztereotip képsorokra épülő múltképzés szöjje át a múltat, hanem a történelemtudomány bevett módszereivel kell feltárni és leírni az eseményeket.”.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),

Sipos Zoltán
ÍGY AVATUNK MI
Mi rejlik a magyar-román szobor- és táblacsaták mögött? Jakab Albert Zsolt szerint a konfliktusok oka, hogy a magyarok és a románok ugyanúgy emlékeznek. A néprajzkutató a kolozsvári emlékállítások történetét, a megemlékezési gyakorlatokat kutatta tíz évig, ebből született könyv.
/Jakab Albert Zsolt: Ez a kő tétetett… Az emlékezet helyei Kolozsváron (1440–2012). Adattár, Kriza János Néprajzi Társaság - Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2012./
Emlékállításról szóló könyved bevezetőjének a legelején írod, hogy Kolozsvár főtere egy különleges hely, ahova vissza-vissza térsz. Amikor ezt olvastam, arra gondoltam, hogy ha a könyvet ezzel kezded, biztosan van valamilyen jelentősége a kutatás szempontjából. Igaz ez?
Jakab A. Zsolt: – Valóban a Főtérrel kezdődik az első mondat, mondjuk úgy, ez a város metaforája. Mindig úgy válogattam az albérleteimet, hogy a munkahelyemre vagy az egyetemre indulva utam átvezessen a Főtéren. Ez a középkori város közepe, az emlékállítási gyakorlatok – hogy a kutatási témámra térjek – itt kezdődtek el, majd a város növekedésével együtt térben is elterjedtek.
Nem vagyok ezzel egyedül, szerintem minden kolozsvári úgy érzi, hogy ha nem megy a Főtér fele egy ideig, akkor hiányérzete támad, attól fél, hogy lemarad valamiről. Ez volt az a tér, amit mindig átformáltak, átépítettek, felástak, mindig itt zajlottak a különféle események, ünnepségek, tüntetések, élőláncok, ez volt és ez maradt a legfontosabb tere a városnak.
A Főtér amiatt is érdekes számomra, mert mindig itt találkoztam a külföldről – többnyire Magyarországról – érkező turistacsoportokkal. Korábban hobbiként, baráti segítségként turistavezetéssel is foglalkoztam, és mindig itt történtek olyan dolgok, amelyek miatt úgy láttam, hogy Kolozsvár más.
A könyv azonban többről szól, mint a Főtér.
Hogyan kezdődött ez a kutatás?
– Ez ismét a Főtérhez kapcsolódik. 1998-ban, a Funar-korszak közepén kerültem Kolozsvárra, és akkoriban a Főtéren mindig zajlottak az események: mindig volt valami forrongás, folyton emléktáblákat, emlékműveket avattak akár a téren, akár a közeli kis utcákban.
Székely városból érkeztem, és egy ideig furcsállottam ezt a világot, mivel itt az együtt élő etnikumok olyan dolgokat engedtek meg maguknak egymással szemben, ami az én szülővárosomban objektív okok miatt sem történhetett meg.
Számomra Kolozsvár volt a pluralizmusba, többnyelvűségbe szocializálódás terepe. Mindig kérdezgettem a kolozsváriakat, kollégáimat, hogy a különféle eseményeket hogyan értelmezik. Ekkor jöttem rá, hogy annak megélése, amit tágan a múltértelmezés, múlthasználat, kollektív emlékezet kategóriájába sorolunk, mennyire eltérő tud lenni az egyes embereknél: a vehemenciától az elutasításig vagy akár a közömbösségig, a megnyilvánulásoknak mennyire széles skálája van.
Emlékszem meglepett, hogy olyan emberekkel is találkoztam, akiket egyáltalán nem érdekeltek ezek a szimbolikus machinációk. Voltak olyan, egyébként a társadalmi problémákra érzékeny ismerőseim is, akik azt mondták, hogy az éppen zajló balkáni polgárháborúhoz képest az, ami Kolozsváron történik, nem kell, hogy elérje az emberek ingerküszöbét.
Közben részt vettem néhány emléktábla-avatáson, elkezdett foglalkoztatni Kolozsvár helytörténete. Meglepődve tapasztaltam, hogy az, ami az emlékállítási gyakorlat, múltértelmezés, szimbolikus tér- és időhasználat kérdéskörébe tartozik, nagyrészt a helytörténészek szakterületén belül marad. Meglepő volt látni, hogy ez a labda nem a társadalomtörténészek, kultúrakutatók térfelén pattog.
Hogy a nagy, látványos eseményeket – például a Főtér vagy Mátyás-szobor körüli szimbolikus harcokat leszámítva – a helyi emlékezési kultúrát nem nagyon kutatták, nem értelmezték. 2002-ben kezdtem el a magiszteri dolgozatomban a kolozsvári emlékállításokról írni, mai szemmel nézve csak egy elnagyolt, vázlatos kutatói beszámoló lett belőle.
Doktori kutatásom során is ezt a témát folytattam, a kolozsvári emlékállítások történetét, megemlékezési gyakorlatokat kutattam tíz évig. A kutatás nagyon egyszerűen zajlott: végigjártam a várost, bekukkantottam minden bérház, középület udvarára, a kapualjakba, van-e ott valami emléktábla, szobor, felirat. Elkezdtem olvasni a helytörténeti irodalmat, a kolozsvári sajtóanyagot, hogy az egyes emlékállítások társadalmi-politikai mikrokontextusát megismerjem, hogy a gyűjtéseimet kiegészíthessem. Végül egy adatbázist építettem fel.
Tehát nem volt korábban hasonló jegyzék?
– Voltak kezdeményezések. Egy 1734-es városleírás után 1818-ban Letavay Sándor írt a „kő írások”-ról, mint kuriózumokról. Egyébként a 19. század első harmadától figyelnek ezekre az emlékezési alakzatokra. Ekkor nőtte ki a várfalakat a terjeszkedő város, így a városfalakat, várkapukat és vártornyokat elkezdték lebontani.
A helyi értelmiségiek úgy vélték, veszélybe került a múlt egy része. Nagyajtai Kovács István egy John Paget nevű, Angliából ideszármazott úriemberrel együtt készített egy jegyzék-formát a többrendbeli sétáik alapján megtalált tárgyi emlékekről, Vándorlások Kolozsvári várfalai körül 1840-ben májusban címmel. A művészettörténész Eszterházy János az 1860-as években készített leírásokat, az építész Pákey Lajos a századfordulón készített rajzokat, felméréseket.
Aztán a századfordulóra elszaporodtak a városkalauzok, ismertetők: ezekben mind helyet kaptak azok a nevezetes helyek, ahol emléktáblák, szobrok voltak, amelyeket érdemes számon tartani, az idegeneknek felkeresni. Ennek a témának tehát volt egy turisztikai irodalma, ugyanakkor a művészettörténészek esztétikai szempontból értékelték azokat az épületeket, amelynek része volt az emléktábla vagy a felirat.
A legnagyobb közlés a Lőwy Dániel–Demeter V. János–Asztalos Lajos által jegyzett Kőbe írt Kolozsvár volt 1996-ban. Ennek a könyvnek erőssége az, hogy a szerzők művelődéstörténeti, lexikoncikk-szerű történeteket gyűjtöttek össze egy-egy emléktábláról, emlékműről vagy szoborról, illetve a hozzájuk kötődő személyekről vagy eseményekről. Az én munkám viszont az emlékállítások regisztrálását tekintetve jóval nagyobb.
Egészen későn, 1989 után kezdtek történészek, antropológusok, szociológusok is ráállni erre a témára. Ez természetesen összefügg a forradalom után a közélet szintjén is újra felvetődő nagy kérdésekkel: kié itt a tér, kinek van hozzá legitim története, ki beszélhet erről stb. Ugyanakkor az interetnikus értelmezések mellett megjelent, erősödött egy másik szemlélet is: a felhalmozott múltat, a hagyományt örökségként kell kezelni. (Ehhez kapcsolódik Keszeg Vilmos interjúja az örökségesítési folyamatról – így válik ma patrimóniummá az, amit elődeink felhalmoztak.)
Közéletben, nyilvános eseményekre járatos kolozsváriak számára valószínűleg ismerős vagy. Úgy ismernek, mint egyfajta újságírót, akinek van egy fényképezőgépe, és ott van, megfigyel, de mégsem újságíró, hanem valami más. Te magad hogyan írnád le azt a munkát, amit elvégeztél?
– Ha szakterületem felől közelítem, azt mondom, ez néprajzi-antropológiai terepmunka. Egyébként mostanában, mivel a fényképezőgépek eléggé elszaporodtak, már nem vagyok annyira csodabogár ezeken az eseményeken, mint kezdetben. De például egy Funar-féle megemlékezésen, miután a szónok minden jelenlevő hatalmasságot a protokollnak megfelelően köszöntött, felém fordult, és engem is köszöntött: „atotputernica presă” – mondta. Többször névjegykártyákat kaptam a résztvevőktől, hogy legyek szíves a megjelölt címre nekik is képet küldeni.
Mindig van nálam fényképezőgép, diktafon, ez hozzátartozik a „terepen való élésemhez”. Ezekkel az emlékállításokkal legtöbbször a városban járva-kelve találkoztam. Bár naponta átnézem a helyi sajtót, sokszor ezekről a megemlékezésekről nem adnak hírt csak utólag.
És ha látsz egy összegyűlt tömeget, akkor odamész, és megnézed miről van szó.
– Igen. Készítek néhány képet, hangfelvételt, beszédbe elegyedek velük. Gyakori eset, amikor a vezető fotón a helyi napilapban ott van a szónok, a tömeg, és közöttük ott állok én. Nem tudtam elkerülni, hogy ennyire látható legyek a terepen. Ugyanakkor látni kell, hogy sok eseményen több a sajtós, mint a résztvevő: egyre inkább a média fele orientálódnak ezek az események, nekik szólnak, mert ők nagyobb tömegnek közvetítenek.
Csak nekem tűnik úgy, hogy csak az idősebb generációk számára fontosak ezek a megemlékezések, a fiatalok jóval kisebb mértékben jelennek meg egy-egy ilyen eseményen?
– Tudni kell, hogy ezeken a megemlékezéseken – akár magyar, akár román rendezvényekről van szó – vannak visszajáró résztvevők. A kisebb rendezvényeken már látásból ismerjük egymást, sőt, vannak olyan „belterjes” megemlékezések, ahol csak ez a „kemény mag” jelenik meg: ő szervezi, ő vesz részt rajta, ő írja meg az eseményről beszámoló újságcikket.
De vannak nagyobb események, ünnepek, ahol tömegek gyűlnek össze. Az, hogy mennyire lehet mozgósítani az időseket és fiatalokat, nem csak az ünnepnapról szól, hanem az ünnepnap körüli társadalmi-politikai kontextusról is, a megemlékezés aktuálissá tételéről, annak újraértelmezéséről is. Valamiért a kolozsvári március 15-e tömeges részvétel szempontjából szerencsés helyzetben van, mert előtte mindig leterhelődik a közélet, ami érdekeltté teszi a magyarságot. Idén például a székely zászló-ügy és az autonómiatüntetés körül generált nagypolitikai feszültségek voltak ilyenek, de volt év, amikor a Bolyai Egyetem körüli nyilatkozatok miatt mentek el sokan, vagy amikor a magyarországi eredménytelen népszavazás vitte az utcára az embereket. Máskor csak azért volt nagy tömeg, mert végre nem Funar a polgármester.
Valahogy ennek az ünnepnek mindig megvannak az aktualitásai. Mert egy ünnep nem csak a múltról szól: a szónokok folyton újraaktualizálják ezeket a nagy történeteket, elmondják, mire emlékezünk, hogyan emlékezünk, mit mond ez az esemény ma nekünk, akik itt állunk a Szent Mihály-templomban vagy a Biasini-szálló előtt. Paul Connerton, aki az emlékezés nyilvános akcióinak szerkezetét elemzi, ezt az állandó gesztust az újraelőadás retorikájának nevezi.
Vannak ugyanakkor más események, amelyekről nagyon kevesen tudnak: ilyen például Baba Novac emléknapja február 5-én, Horea, Cloşca és Crişan február 28-ai emléknapja stb. Azon 5-10 ember vesz részt: létezik egy társaság, amely kizárólag azzal foglalkozik, hogy ezeket a megemlékezéseket megszervezi, a koszorúkat elhelyezi és meghív a következő hasonló eseményre.
Van különbség magyar és román megemlékezések között?
– A magyar megemlékezések a fent említettek miatt sokkal impulzívabbak, a magyarok számára sokkal fontosabb a jelentéses múlttal való kapcsolattartás, illetve az, hogy a nyilvános térben rituálisan megjelenjenek. A január 24-i (ekkor a román fejedelemségek egyesülését ünneplik), vagy pedig a december 1-i nemzeti ünnep nem vonz nagy tömegeket, főleg ha azt nézzük, mekkora a város román lakossága.
Nincsenek nagy tömegek előtt mondott beszédek, az egész kimerül egy koszorúzásban, illetve a katonai díszmenetben, amely elvonul a helyi vezetőség és a polgárok előtt. Úgy látom, próbálják a látványosság irányába eltolni az ünnepet, a szokásos díszmenetelés és tűzijáték mellett újabban a harckocsis felvonulás, a szabadtéri történelmi színjáték, a hórázás és az esti könnyűzenei koncert is az ünnep kínálatához tartozik. Az emberek valahogy nem motiváltak részt venni ezeken az ünnepségeken, nincs akkora szimbolikus tétje, nincs akkora tömeg – ez persze lehet a tél miatt is.
Egy helyen azt írod, hogy ha egy csoport visszaszorul a hatalomból, akkor lassan a nyilvános térből is visszaszorul. Az, hogy a magyarok ragaszkodnak ahhoz, hogy nyilvános téren megjelenjenek, vajon nem egy fajta reakció arra, hogy úgy érzik, a hatalomból visszaszorulnak, így próbálván demonstrálni azt, hogy nagy számban vannak jelen a városban?
– Itt két dologról van szó. A tér egyrészt a hatalom tere, másrészt a nyilvánosság tere. A küzdelem – akárha szimbolikus is – a nyilvánosságért folyik. Mindenfajta ünnepnek a nyilvánosság a lényege, a fő utcán, fő téren, templomkertben, hősök emlékművénél, a település centrumában kell azt megejteni. Akié a tér, azé a hatalom. Aki a nyilvános térben meg tud jelenni, az jelen van, zárt térben ünnepelni csak kvázi-nyilvánosságot jelent. Ilyen egyszerű ennek a logikája.
Azt sem kell elfelejteni, kié az adminisztratív hatalom, ugyanis engedélyre van szükség ahhoz, hogy ki lehessen menni a térre. Az emléktábla- és szoborállításnak is van egy procedúrája, azt be kell jelenteni, engedélyt kell kérni, el kell küldeni a felirat szövegét, méretét, egy fantomképet, hogyan fog majd kinézni. Törvénytelenül csinálni sok értelme nincs, a Mátyás-szoborra törvénytelenül kitett tábla két órát állt.
Tehát a térért folyik a harc, az emlékállítás akkor sikeres, ha nagy tömegeket vonz, megjelenik a térben, maradandó nyomot hagy. Ha ez nem lehetséges, akkor azokban az etnikailag homogén terekben – templomokban, iskolaudvarokon – kezdenek emléket állítani, ahol a hatalom nem befolyásolhat. Ezért van az, hogy a kolozsvári evangélikus, unitárius templomok, iskolák udvarán, belsejében annyi emléktábla van. De ezzel az emlékezetközösség partikuláris marad.
A kutatásod a 15. századtól napjainkig tartalmazza a különféle emléktáblákat, szobrokat, emlékműveket. Lehet-e különféle periódusokat megállapítani, aszerint, hogy mit találtak fontosnak felírni a ház falára, milyen fajta emlékművek, milyen témák jelennek meg?
– A datálás, nyomhagyás, emlékeztetés történetiségükben változó kategóriákat jelentett, más-más konnotációja volt a különböző korszakokban, ugyanakkor más-más viszonyulás, magatartás kapcsolódott hozzájuk. A vizsgálat szempontjából van egy közös sajátosságuk: ezek a nyilvánosságnak vagy kvázi-nyilvánosságnak szánt objektumok és gesztusok a társadalmi időt tagolták, a mindenkori társadalmaknak az időkezelését és – főként a későbbi korokra érvényesen – a múlthasználatát reprezentálták. A datálás és emlékállítás tartalmairól, történeti funkcióváltozásairól akkor néhány szóban beszélnék.
1440-ből datálható az első adat, a római-kori feliratokkal nem foglalkozom. Kezdetben a jelent örökítették meg. Az embereknek biztosan mindig volt valamilyen fajta múlttudata, bár ennek írásbeliségben nincsen nyoma. Az első emlékállítások arról szólnak, hogy az egyén (polgár, egyházfő, városbíró, tanácsos) vagy a kisebb-nagyobb csoport (klérus, városi tanács, egyházközség) itt és most létrehozott valamit. Házat, templomot épített, várfalat, -tornyot, -kaput, középületet emelt. Történt egy esemény, és akkor azt datálták. Ez az első.
Ez is egy idő után kezd bonyolultabbá válni, jelmondatok, közmondások, szállóigék, bibliaidézetek jelennek meg a tárgyakon, épületelemeken. Általában az ajtó- és ablakkereteken, ezek készültek kőből, ezért is maradtak meg. Volt egy ilyen kor, hogy azon kívül, hogy megemlékeztek saját magukról és tetteikről, felmutattak egyfajta ideált a közösségnek. A kegyest, a lovagiast, a műveltet, a városlakóét, a polgárét.
A későbbiekben, a reformkortól a kolozsvári közösségi eseményeknek kezdtek emléket állítani, itt járt, megszállt nálunk a király, a császár, a császárné, nálunk járt ez vagy amaz a személyiség. A 19. századtól van meg az, amikor az emlékező jelen és a megemlékezett esemény között nagyobb az időbeli távolság, amikor a hét vezérről emlékeznek meg, ami egy iszonyú nagy távolság.
Ez a jelenben felismert múlt szemléletéhez képest – ami a korábbi korokat jellemezte – már egy történetibb szemlélet. A felhalmozott múltat, a hosszú időtartamot (Fernand Braudel fogalma) láttatja. Amikor az évfordulókról kezdenek megemlékezni, Kolozsvár társadalma elkezd differenciálódni, mindenféle egylet, társaság létrejön, ezek elkezdik a saját múltjukat felmutatni, hogy már 10-20-50 éve ezt csinálták, ezeket az utókor csodálatára és tiszteletére számot tartó teljesítményeket hagyták maguk után.
Megjelennek ebben a panteonban az uralkodók mellett a neves személyiségek, akikről nem tudnánk, hogy neves, ha nem lenne emléktáblája, szobra. Elkezdik észrevenni, hogy a jelen és a múlt között voltak történések, ahogy nekünk is van múltunk, vissza lehet vezetni minket az időben, ezt a hosszú időtartamot megteremtik. Ez hívja fel a figyelmet arra, hogy már 150-200 évre vagyunk mi a saját történetünk kezdetétől.
A 19. század végére már egyre inkább a nemzeti teljesítményekre kezdenek figyelni. Már nem az a fontos, mint az előző korokban, hogy itt járt az osztrák uralkodó (aki egyébként a legnagyobb szegénység, éhínség idején járt Kolozsváron, gondolom, nem véletlenül), hanem hogy a mi nemzeti hősünk, Rákóczi itt sebesült meg Kolozsvár mellett.
Ott nem állítunk emléktáblát, messze van, ezért a város határában, 2,5 kilométerre a történés helyétől helyezzük el a táblát, hogy ezt az eseményt a mi terünkhöz tudjuk kötni. A kiegyezés után az 1848-49-es eseményeket is térbeliesíteni lehetett. Ez a periódus tehát az életművek, nemzeti teljesítmények bemutatása a város terében.
A 20. század is hosszú volt, lezajlott két világháború, közöttük Trianon, a hatalom is többször átrendeződött, kétszer etnikai, majd ideológiai alapon. Az újabb hatalmak más múltakat jelenítettek meg, a számukra illegitim emlékezetet, a múlt előző reprezentációit mellőzték, felszámolták, átértékelték. És saját múltjukat, emlékezetüket jelenítették meg a térben, azaz hasonlóképpen emlékeztek. Mindig nagy tévedésnek tartom, amikor azt mondják, a magyarok és a románok másképp emlékeznek, nem, egyformán emlékeznek, ugyanúgy, ebből vannak a konfliktusok. Ha másképp emlékeznének, nem lennének konfliktusok. Itt jegyezném meg azt is, hogy a két említett eljárás, a lebontás és állítás az emlékezet szervezésének két vetületét jelenti, a felejtést és az emlékezést – ezek ugyanannak a kulturális viselkedésnek a két vetülete: az emlékezés azt jelenti, hogy használjuk, a felejtés, hogy nem használjuk a múltról való reprezentációkat, a múlttal kapcsolatos tudást. A román fennhatóság alatt eltüntetik azt, ami számukra nem bír legitimitással, a saját történetüket építik fel, jelenítik meg a térben. Az első román emlékmű a Mátyás-szoborral szemben felállított latinitás szobra, ami ugye arról szól, hogy volt itt ugyan magyar honfoglalás meg úgymond magyar történet, de azért a dákoromán kontinuitás, eredetmítosz nagyobb időbeli távolságot jelent, és legitimmé teszi a románság jelenlétét.
Felépítik tehát ők is a saját történetüket, a saját személyiségeiknek állítanak emlékművet. Mihai Eminescunak állították az első ilyen köztéri szobrot. Az Egyetem épülete elé állították, ahol csak néhány hétig volt látható, mert a művészietlensége miatt elszállították a Botanikus Kertbe. Azt láthatjuk, hogy ez egy szimbolikusan leterhelt tér, az Egyetem épülete meg maga a Farkas utca a tanintézményeivel, itt kellett megmutatni hogy nekik is vannak ilyen kulturális szereplőik, kulturális eredetmítoszaik. A „kis magyar világ” alatt, ami egy sajátos korszak, visszarendeznek, visszaállítanak emlékműveket amelyeket korábban leromboltak. Restaurálják a múltat, mert az ebben a szemléletben téves irányt vett fel illetve az előző meg az éppen zajló világháború hőseinek állítanak emlékeket. 1945 után ismét a román hatalom birtokolja a múltról való nyilvános beszélést, egy másik ideológia, a szocialista-kommunista rend eredetmítoszát építik fel, ez már a proletariátust jeleníti meg, a kommunista hősöket, személyiségeket, a munkássztrájkokat.
Majd bekövetkezik az 1989-es rendszerváltás, amikor egész Kelet-Európára jellemző módon rögtön elindul a történelem és emlékezet újraszerkesztése, a közgondolkodás és közpolitika egyik legérzékenyebb területe ismét a kollektív emlékezethez való viszonyulás lesz. A kollektív emlékezet befolyásolására, szervezésére tett kísérletek a múlt szimbolikus és morális lezárásaként, illetve a nemzeti identitások újragondolásaként is értelmezhetők. Az elmúlt évtizedek is arról szóltak, hogy kié itt a tér, a múltról való beszélés joga.
Lassan felnő az a generáció, amely a hagyományos terek helyett elsősorban kibertérben mozog. Mit gondolsz, 50 év múlva ezek a szimbolikus térfoglalások még mindig hasonló módon fognak működni, vagy valami más lesz?
– Ez alól a kérdés alól könnyen kibújhatnék azzal, hogy nem a jövőt kutatjuk. Nézd, ez így ment Kolozsváron 550 évig. Igen, lezajlottak itt nagy kulturális forradalmak, és egyértelmű, hogy az internet átszervezi a nyilvánosságot, a közösségeket. Egy Facebook-csoport tagjaként közösségben tudunk lenni valakivel, akitől 1000 kilométerre vagyunk. De a fizikai helyszínekre továbbra is szükség van, mert bár a tüntetéseket, ünnepségeket a Facebookon is szervezik, azokra továbbra is a valós térben kerül sor. Ha a megemlékezés eszköztárát a felvonulás, a szimbólumok viselése, díszbeszéd, koszorúzás stb. jelenti, akkor ennek továbbra is az utcákon, tereken lesz a helye.
A fizikai tér a leghatásosabb módja annak, hogy a konfliktusainkat, véleményünket megjelenítsük. Az persze elképzelhető, hogy a múltról való tudás, a múlttal kapcsolatos ideológiák, attitűdök módosulnak. De ezt majd 50 év múlva tudnám megmondani.
(Jakab Albert Zsolt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar-néprajz szakán szerzett diplomát, 2011-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen védte meg doktori dolgozatát. Szakterülete: városantropológia, identitásdiskurzusok és identitásstratégiák, kollektív és kulturális emlékezet, írott populáris kultúra. A Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.)
Transindex.ro,

Őshonos kisebbségek védelmében (Európai polgári kezdeményezés)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) közös megbízásából Szilágyi Zsolt, az EMNP külügyi alelnöke pénteken benyújtotta a kisebbségben élő őshonos nemzeti közösségek védelméről szóló európai polgári kezdeményezés (EPK) szövegtervezetét az Európai Bizottság illetékes főosztályára. Az európai polgári kezdeményezés tervezett szövegét osztrák, olasz, flamand és magyar szakértői vélemények összegyűjtése után állította össze a feladattal megbízott testület.
Tőkés László EP-képviselőnek, a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) elnökének kezdeményezésére a külhoni magyar szervezetek vezetői már 2012 februárjában elkezdték az egyeztetést annak lehetőségéről, hogy más európai szervezetekkel közösen európai polgári kezdeményezést indítsanak, hogy az Európai Bizottság (EB) uniós jogszabályt alkosson az őshonos nemzeti közösségek és kisebbségek védelmében. Az EMNT által tavaly februárban ismertetett első EPK-tervezet, valamint a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kezdeményezésének bemutatása után a KMAT szakértői a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) javaslatát is megismerhették. „A KMAT szervezetei egyetértettek abban, hogy amennyiben ezeket a tervezeteket nem lehet egyetlen közös szövegbe foglalni, ez esetben a magyar–magyar szolidaritás jegyében minden olyan kezdeményezést támogatni fognak, amely az Európai Bizottság regisztrációs szűrőjén átjut” – olvasható a közleményben. Tőkés László EP-képviselő a KMAT elnökeként januárban nyílt levélben felkérte a kisebbségvédelmi európai kezdeményezések összehangolására az RMDSZ és az SZNT elnökét. Válaszában Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke úgy vélekedett, az európai polgári kezdeményezés ügyében indított erdélyi javaslatok nem kioltják, hanem kiegészítik egymást, és tájékoztatta a KMAT elnökét, hogy az RMDSZ a Dél-tiroli Néppárttal és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójával (FUEN) együttműködve kezdeményez európai szintű összefogást a kisebbségvédelem keretszabályozása érdekében. Az Európai Unió 2012 április 1-jétől tette lehetővé, hogy polgárai az európai polgári kezdeményezés jogával éljenek. Ennek lényege, hogy olyan javaslat esetén, amelyet az unió egymillió polgára támogat aláírásával, az EB jogszabályt alkothat egy adott kérdéskörben, mely jogszabály összhangban áll az európai uniós alapszerződéssel és irányelvekkel. Az aláírásgyűjtést azt követően lehet elindítani, hogy az EB megállapítja: az unió jogkörébe tartozik a jogalkotás az adott kérdésben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hagyják dolgozni a pedagógusokat
Az oktatás zavartalan menetének érdekében a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége nyílt levélben kéri az érintetteket: „a pártok és szimpatizánsaik az iskolát ne tekintsék véleménykülönbségeik és politikai ambícióik megoldása színterének, ne használják fel etnikumközi feszültségek keltésére”. Mindezt „a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceumban történt és a média által országossá duzzasztott események kapcsán” tartják szükségesnek hangsúlyozni. Annak ellenére, hogy a trikolóros hajpánt viselését kezdeményező diáklányt internetes honlapon fenyegették meg ismeretlenek, magyar részről senki nem fújta fel kezdetben a diákcsínyt, csupán a természetes felelősségre vonást helyezték kilátásba, a román média mégis abba az irányba vitte el a történéseket, hogy Kovásznán nem áll jogukban a románoknak használni nemzeti szimbólumaikat, mindegy, hogy ez a magyarok nemzeti ünnepén történik hivalkodóan. Az RMPSZ erre reagálva fogalmazta meg nyilatkozatát, amiben kérik, hogy a legnépesebb, a legfontosabb elkötelezettséget vállaló értelmiségi réteget, a pedagógusokat ne próbálják gátolni munkájukban. Szerintük az intézményvezetők, pedagógusok munkája, nemzetiségtől függetlenül, csak úgy gyümölcsözhet, ha hivatástudatuknak megfelelően állhatnak a tanulók, a szülők, a közösség elé. (fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Feltörték a Communitas honlapját
Biztonsági intézkedéseik ellenére a Communitas Alapítvány honlapját 2013. március 21-én éjszaka feltörték. A közlemény szerint a március 21. éjfélig elküldött pályázatok biztonságosan megérkeztek a rendszerbe.
A Communitas arra kéri a pályázókat, hogy amennyiben ezen időpont után töltötték fel pályázatukat, postai úton juttassák el azt. A történtek miatt a Communitas Alapítvány 2013. évi pályázatainak online felületét lezárja. Pályázni kizárólag papíralapon lehet. A papíralapú pályázatokhoz a pályázati űrlap CD-re felírt változatát is mellékelni kell. A pályázatok leadási határidejét a következők szerint módosították: Ifjúsági Szaktestület: leadási határidő 2013. április 4. (postabélyegző dátuma), Művelődési Szaktestület: leadási határidő 2013. április 4. (postabélyegző dátuma), Sajtó Szaktestület: leadási határidő 2013. április 4. (postabélyegző dátuma), Sport Szaktestület: leadási határidő 2013. április 4. (postabélyegző dátuma), Szórvány Szaktestület: leadási határidő 2013. április 4. (postabélyegző dátuma), Utazástámogatási Szaktestület: leadási határidő 2013. április 4. (postabélyegző dátuma), Könyvkiadás Szaktestület: leadási határidő 2013. április 22. (postabélyegző dátuma). Az intézkedéseket a 2013. évi tavaszi kiíráson benyújtandó pályázatok biztonságáért hozták.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hangoskönyv, ha olvasni nincs időnk (Sepsiszentgyörgy Székelyföld kulturális fővárosa)
A hangoskönyv nem pótolhatja a valódi kiadványt, mert az olvasás élményéhez hozzátartozik a könyv szaga is, de arra mindenképpen jó, hogy akik időhiányra hivatkozva nem olvasnak, közelebb kerüljenek egy-egy irodalmi alkotáshoz – derült ki a sepsiszentgyörgyi Tein teaházban lezajlott péntek esti beszélgetésen, amelyen B. Szabó Zsolt újságíró és Szabó Róbert Csaba író bemutatta az első erdélyi hangoskönyv-antológiát.
A kezdeményezés hátterében nemcsak ez áll, hanem hogy gyakori tapasztalat mifelénk: erdélyi magyar írók magyarországi kiadónál megjelentetett köteteit hazai könyvesboltokban nehéz megtalálni – magyarázta B. Szabó Zsolt, miután az érdeklődők meghallgatták Szabó Róbert Csaba egyik novellájának hangoskönyvváltozatát (ezek amúgy a Transindex portálon megtalálhatók és ingyen letölthetők). Hogy milyen nehézségeket okoz például egy hosszú mondatokat kedvelő szerző alkotásának felolvasása, miként kell azt előadni, hogy ne legyen unalmas, de ne legyen modoros sem, milyen érzés a szerző számára visszahallgatni a művét, kap-e új értelmezést az alkotás az olvasás, a zenei aláfestés révén – mindezekről a kérdésekről érdekes beszélgetést hallhattak a kulturális nyílt napok eseménykavalkádja közül a bemutatót választó érdeklődők. S talán az est ahhoz is hozzájárult, hogy kifogások keresése helyett legalább hallgassunk meg egy novellát, ha már olvasni nincs időnk.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A marosvásárhelyi Teleki Téka Románia második legszebb könyvtára
A marosvásárhelyi Teleki Téka Románia második legszebb könyvtára – állapította meg a romániai 9 am.ro portál, amely toplistát készített a romániai közgyűjteményekről és a nekik otthont adó épületekről. Az első helyen a dél-romániai Craiova városban működő Omnia francia könyvtár található, amelyet helyi román értelmiségiek Lyon városával együttműködve alapítottak. A közkönyvtár 1990-ben vált a Román Nemzeti Könyvtár fiókegységévé.
A toplista második helyén a marosvásárhelyi Teleki Téka szerepel, amely az elmúlt századok európai könyvkultúrájának egyik leggazdagabb erdélyi gyűjtőhelye. Az 1802-ben megnyitott Teleki Téka törzsanyagát két nagyobb könyvgyűjtemény, a Teleki Téka és a Bolyai Könyvtár képezi. Jelenleg mintegy 205 ezer kötettel rendelkezik a könyvtár, amely egyszerre enciklopédikus tudománytár és bibliofil ritkaságok őrzője.
Harmadik helyen a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár szerepel, amely a rendszerváltozás óta a román Lucian Blaga román filozófus és költő nevét viseli. A Kolozsvári Egyetemi Könyvtárat 1872-ben, a Kolozsvári Tudományegyetem részeként alapították. A könyvtárnak jelenleg mintegy 4 millió kötetre becsült könyvállománya van, amely felöleli a tudományok valamennyi területét. MTI
Erdély.ma,

Már Ponta is megelégelte a „szalagos kislány" témát
Victor Ponta miniszterelnök azt ajánlotta Marian Vanghelie-nek, a bukaresti 5. kerület polgármesterének, hogy inkább a cigányok integrációs problémáival foglalkozzon, ne a „szalagos kislány" mellett tüntessen.
„Az 5. kerületben valami baj van a magyarokkal? Az 5. kerületben a fő probléma a romák integrációja és Vanghelie úr az én támogatásommal foglalkozzon a romák beilleszkedésével. A magyarokkal majd mi foglalkozunk" – ez volt a miniszterelnök első reakciója, amikor Vanghelie szándékáról hallott. Vanghelie a pénteki ötös szektorbeli PSD választási konferencián vetette fel annak ötletét, hogy egy demonstrációt kéne szervezni a kovásznai kislány mellett, aki román nemzeti színű szalagot kötött a fejére.
Ponta hozzátette, a cigány-kérdés „mindannyiunkat érint", és azt javasolta Basescu államelnöknek, hogy tartson vele a Frenetari negyedbe, hogy oldják meg ezt a problémát.
„Miután megoldottuk a magyarok kérdését az 5. kerületben, foglalkoznunk kell a romák beilleszkedésével, mert a cigánykérdés mindannyiunkat érint, mivel nem tudunk olyan programokat megvalósítani, amelyek megoldanák az integrációt. Ha az államelnök azt szeretné, hogy felvegyenek a Schengeni-övezetbe, segíthetne ebben a dologban, nem pedig leveleket írogatna nekünk. Együtt kéne mennünk Vanghelie úrhoz, hogy a Frenetari negyedi problémákkal foglalkozzunk, mert Vanghelie most a magyarokkal van elfoglalva. Mi majd a cigányokkal foglalkozunk" – mondta a miniszterelnök.
Cristian Andrei
gandul.info
Erdély.ma,

Autonómiát kérünk és nem alkotmánymódosítást!
A hamis érvek sorában, amelyekre az autonómia ellenében szokás hivatkozni van egy makacsul visszatérő előítélet. Eszerint Székelyföld területi autonómiája ellentétes lenne Románia hatályos alkotmányával. Ennek éppen az ellenkezője az igaz: a Székely Nemzeti Tanács által elfogadott és Románia parlamentje elé terjesztett törvénytervezet, Székelyföld autonómia statútuma nem ellentétes az alkotmánnyal, még az első cikkellyel sem, mi több megvan az alkotmányos alapja.
A statútum tizenkettedik pontja hivatkozik is erre: Székelyföld autonóm régió a jelen törvény alapján jön létre az Önkormányzati Tanács megalakulásakor, mely autonóm közigazgatási hatóságot, az Alkotmány 117. szakasza (3) bekezdésének, valamint a szerves törvénynek számító jelen Statútum előírásainak alapján, a régió szavazati jogú polgárai szabad és általános választással, titkos és közvetlen szavazással hozzák létre.
Ezek után nézzük meg, mit tartalmaz az alkotmányos előírás, amire a tervezet hivatkozik. Íme: „Autonóm közigazgatási hatóságokat szerves törvénnyel lehet létrehozni.”
Akik nem ismerik a Székely Nemzeti Tanács törvénytervezetét, és az alkotmány idézett rendelkezését, azok az alkotmány első szakaszával érvelnek az autonómia ellen, amely kimondja: Románia egységes, oszthatatlan, szuverén nemzetállam.
Nyilvánvaló, hogy egy autonóm közigazgatási hatóság létrehozása az alkotmány alapján nem sérti, és nem is sértheti az alkotmányt.
Ahhoz azonban, hogy az alkotmányossági ellenérvet lebontsuk, amely az alkotmány első cikkének egy hallgatólagos értelmezésére épül, meg kell vizsgálnunk egy kifejezést: nemzetállam. Áttekintve az Európai Unió tagállamainak alkotmányait, elmondható, hogy Románia az egyetlen, amely nemzetállamként határozza meg önmagát. Ennek legfontosabb következménye, hogy a nemzetállam fogalmának nincsen gyakorlatban használható, tehát a nemzetközi közösség által általánosan elfogadott meghatározása a nemzetközi jog gyakorlatában. Még a nemzetállam történelmi fogalmának szülőhazája, Franciaország is „csak” oszthatatlan, világi, demokratikus és szociális köztársaság. Ha az nyilvánvaló, hogy nem lehet megmondani azt, hogy alkotmányjogi értelemben mi egy „nemzetállam”, azt pontosan el lehet mondani viszont, hogy mi nem lehet, azaz a fogalom milyen értelmezései nem egyeztethetők össze a nemzetközi jog általánosan elfogadott normáival. Nem elfogadható például egyetlen olyan értelmezés sem, amely a diszkrimináció-mentesség elvét sértené. Egy demokratikus ország minden állampolgárának közös hazája. Ezt az elvet Románia alkotmánya is kimondja: Románia minden állampolgárának közös és oszthatatlan hazája, tekintet nélkül fajra, nemzetiségre, etnikai eredetre, nyelvre, vallásra, nemre, világnézetre, politikai hovatartozásra, vagyonra, vagy társadalmi származásra. (4. cikk)
Következésképp a nemzetállami jelző – ismételten kiemelem, egyedüli Európában – azt jelenti, hogy az állami szuverenitás tulajdonosa az ország állampolgárainak közössége. Ezt az alkotmány 3. cikke is megerősíti: A nemzeti szuverenitás a román népé, amely ezt képviseleti szervein keresztül gyakorolja, amelyek szabad, időszakos és korrekt választásokon jönnek létre, valamint népszavazás útján. A román állampolgárok közösségéhez tartozás jogviszonyt jelent, jogi kapcsolatot az egyén és az állam között, és semmiképpen nem kulturális, vallási vagy etnikai besorolást, végképp nem a román nemzetiségű román állampolgárok közösségéhez tartozást, amint azt az alkotmány egyes cikkének imént említett, hallgatólagos értelmezése sugallja.
Ez a megközelítés figyelhető meg Spanyolország alkotmányában: „A nemzeti szuverenitás letéteményese a spanyol nép, amelytől az államhatalom származik” . A 2. cikk viszont már az autonómiához való jogot ismeri el: „Az alkotmány, amely a spanyol nemzetnek, valamennyi spanyol közös és oszthatatlan hazájának a felbonthatatlan egységén alapul, elismeri és garantálja a nemzetet alkotó nemzetiségek és régiók önkormányzathoz való jogát és a közöttük meglevő szolidaritást.”
Katalónia autonómia statútuma katalán népről beszél, és kimondja: Katalónia önkormányzása a katalán nép történelmi jogára épül, évszázados intézményeire és a katalán jog hagyományaira.
A törvényhozó, a spanyol parlament (Cortes) nem látta alkotmányossági akadályát annak, hogy Katalónia autonómia statútumát törvénybe iktassa, mivel nincs ellentmondás aközött, hogy a nemzeti szuverenitás a spanyol népé, és aközött, hogy Katalónia önkormányzása a katalán nép történelmi jogára épül.
Székelyföld autonómiája a román állam oszthatatlanságával sem ellentétes. A nép a szuverenitást nemcsak a parlament révén gyakorolja, hanem minden képviseleti szervén keresztül, márpedig Székelyföld Önkormányzati Tanácsa éppen egy ilyen képviseleti szerv.
Következésképp az alkotmány első cikkével nem ellentétes Székelyföld autonómia-statútuma, az itt élő polgárok az autonóm régió létrejötte után is megmaradnak román állampolgároknak, a régió autonómiáját szavatoló törvény az ország egyik szerves törvénye, a regionális parlament szerepét betöltő Önkormányzati Tanács pedig az alkotmány 117. cikke alapján létrehozott autonóm közigazgatási hatósága lesz Romániának.
Nyilván ezekből az érvekből nem következik az, hogy nem lenne hasznos egy olyan alkotmányos reform, amely nemcsak megengedő Székelyföld önkormányzását illetően, de az ország általános decentralizációjának keretén belül a spanyolhoz hasonló alkotmányos feltételeket teremtene az autonómiának. De ha nem hoz az autonómia számára kedvező változást egy alkotmányos reform, akkor is tudnunk kell, Románia hatályos alkotmánya egyetlen érvet sem kínál Székelyföld önkormányzása ellen. Nem kérjük, és soha nem kértük Románia alkotmányának módosítását, még az első cikkét sem. Csak autonómiát kértünk a székelyek által lakott régiónak az alkotmány 4. cikkében kifejezett jogok intézményi és törvényi garanciájaként.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Marosvásárhely 2013. március 24.
Erdély.ma,

Egyed Ákos: a románok nem ismerik a magyarság történelmét
A Magyar Köztrásaság Érdemrendjének középkeresztjével nemrég kitüntetett, bodosi születésű, Kolozsváron élő Egyed Ákos történész, akadémikus azt mondja: a székely szimbólumok körüli botrány a tudatosan félrevezetett és megtévesztett románság hiányos ismereteire vezethető vissza.
– Valami olyasmit érzek, hogy egyrészt nem tudják, miről van szó, tehát történelmileg nem ismerik ennek előzményeit, hogy például a székelység a történelem folyamán, sok századon keresztül önigazgatási jogokkal rendelkező társadalmat képezett, és saját szimbólumokkal rendelkezett – fejtette ki Egyed Ákos. – Arról nem is beszélve, hogy Székelyföld székekre oszlott, és minden széknek megvolt a maga sajátossága. Másrészt azt sem tudhatják, hogy mit fejeznek ki ezek a szimbólumok: a múltat, a múlton keresztül pedig a jelent. Zavarja őket az is, hogy a székelység nem rejti véka alá, hogy meg akar maradni, és – a magyarság részeként – meg akarja őrizni önazonosságát és identitását.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tanulságairól is szólt az akadémikus: a nemzedékek különböző szerepeket játszottak a történelem folyamán. A középkorban az idősek óriási tekintéllyel bírtak, az írásbeliség még gyerekcipőben járt, és a törvényektől a hagyományokig mindent észben kellett tartani. Később, a forradalmak révén az ifjabb nemzedékek gondolkodásmódja megváltozott, és maguk léptek a cselekvés előterébe. Így történt ez 1848 márciusában, de ennek következményei a szabadságharcban csúcsosodtak ki, amikor fiatalok a harctéren védték meg 1848 eszméit.
A hagyományok átadása nem egyszerű feladat, mert a körülmények nagyon megváltoztak, és egyéb vonja el az ifjúság figyelmét, de amennyiben egy nemzet jövőt akar építeni, és a maga értékeit át akarja menteni, akkor a fiataloknak feltétlenül tisztában kell lenniük a múlttal – mondta ki a szentenciát Egyed Ákos.
– A fiatalok ma is odafigyelnek ezekre a történelmi eseményekre, csak esetleg másképp reagálnak azokra, mint mi, az idősebb nemzedék. Talán a ceremóniákat nem kedvelik annyira. 1848-ban nem volt olyan magyar család, amely valamilyen, akár vér-, akár anyagi áldozatot ne hozott volna, és ez egészen biztos, hogy nemzedékről nemzedékre átöröklődött. Ezt talán egy kicsit erőteljesebben kellene hangsúlyoznunk, s akkor a családi hagyományokon keresztül is meg tudnánk szólítani az ifjúságot – vélekedik a történelemtudós.
A kutatóknak, tanároknak is megvan a maguk felelőssége, hiszen úgy kell megírni a történelemkönyveket, hogy azt a fiatalok elfogadják, és megértsék belőle ’48 szellemét: a szabadság, a hagyományok, az értékek, a történelmi örökség védelmét azért, hogy ezek tudatunkban tiszta képet alkossanak. Ha másért nem, akkor azért, mert aki a történelmet ismeri, az a mai, igen bonyolultnak tűnő világban is jobban eligazodik – tette hozzá Egyed Ákos. Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Bajna György átvette az EMKE elismerését
Hétfőn kora délután a gyergyószentmiklósi Népművészeti Alkotóházban vette át Bajna György újságíró az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 2012-es évi díját.
Beder Tibor, az EMKE elnökségi tagja adta át a kitüntetést. „Bajna György azok közé tartozik, akik cselekvő emberek. Nemcsak a gyergyószentmiklósiak ismerik, hanem híre túljutott Gyergyó határán. Ő azért küzd, azért cselekszik, hogy a magyarság értékei megmaradjanak. Mindnyájan harcosok vagyunk, a megmaradásért küzdünk. Bajna György az egyike azoknak, akik példát mutatnak mindenki számára, ezért is esett a választás rá” – fogalmazott Beder Tibor. A kitüntetést nagyon szerényen, megilletődve fogadta Gyuri bácsi, mint mondta, már több hónapja halogatja a díj átvételének időpontját. Több helyszín, neves rendezvények is szóba jöttek, viszont a nagyhét bizonyult a legalkalmasabbnak számára. Ezúttal nagyon szűk családi körben, alig pár barát, ismerős, kolléga jelenlétében vette át a rangos kitüntetést jelentő oklevelet.
Az 1885-ben Kolozsváron alakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület zászlajára tűzte a Szász Károly-idézetet: „Ki a köznek élhet: annak élni érdemes!”, és alapvető céljai között szerepel többek között a magyar nyelv és nemzeti öntudat erősítése – főleg Erdély szórványmagyar közösségei körében –, kulturális intézmények létesítése, népiskolák, könyvtárak, kórusok alapítása, a magyar nyelv terjesztése.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,

Alkotmánymódosítás: három RMDSZ-javaslatot töröltek
Az RMDSZ három javaslatát „seperte le az asztalról” az alkotmánymódosító parlamenti bizottság – derül ki a parlament honlapján hétfőn közétett dokumentumból, amely a testület munkájának tárgyát képező témaköröket összesíti.
Az RMDSZ korábban összesen 27, az alkotmánymódosításhoz kapcsolódó témakört javasolt megvitatásra a bizottságnak. A testület azonban múlt heti ülésén úgy döntött, törli azt az indítványt, hogy vitassák meg a Romániát nemzetállamként meghatározó első cikkelyt. „Arra hivatkoztak, hogy az alkotmány 152. cikkelye tiltja az 1-es paragrafus módosítását” – magyarázta hétfőn a maszol.ro-nak Biró Rozália szenátor
A bizottság RMDSZ-es póttagjának tájékoztatása szerint törölték azt a javaslatot is, amely szerint nemzeti kisebbségek legyenek részarányosan képviselve az állami intézmények vezetőségében. „Azt mondták, hogy ez ellentmond a 16-os cikkellyel, amely szerint az állami posztokra versenyvizsgát kell hirdetni” – mondta a szenátor. Az RMDSZ harmadik elvetett javaslata a 152. cikkely módosításáról szólt. Ez a paragrafus az alkotmány bizonyos cikkelyeinek módosítását tiltja.
Biro Rozália elmondta, következő ülésétől a bizottság a pártok által javasolt témakörönként tárgyalja az alkotmánymódosítást. „Az lenne az ideális, ha ezeket a témaköröket előbb az Alkotmányozó Fórum vitatná meg, és utána kerülne hozzánk, ám nem tudom, hogy sikerül ezt megoldani” – mondta a szenátor.
Maszol.ro,

Kelemen Atilla:
A kézfogások RMDSZ-ét szeretem, nem a rákattintósat
Dr. Kelemen Atilla képviselő tízegynéhány éven át vezette az RMDSZ Maros megyei szervezetét, most viszont úgy döntött, "letészi a lantot", és visszavonul a megyei elnöki tisztségből. Eljött tehát a számvetés ideje, arról beszélgettünk, hogy mit mutat közel két évtized mérlege, melyek voltak az eltelt időszak sikerei, mit élt meg kudarcként.
– Pontosítsunk: 1993-ban lettem a TKT elnöke, de miután 1991-ben hazajöttem Amerikából, nagyon szorosan együtt dolgoztam az RMDSZ-szel és Zonda Attilával. Aztán következett a Kolcsár Sanyi bácsi és Kincses Előd időszaka, amikor végig TKT-elnök voltam, tehát benne voltam a döntéshozatalban. 2000-ben, tizenhárom évvel ezelőtt lettem megyei elnök. Azért szoktam húsz évet mondani, mert azelőtt is ott voltam a Maros megyei RMDSZ vezetésében. Sőt, már '91-ben az akkori főtitkárságnak voltam a mezőgazdasági referense, a Domokos Géza korszakából is elkaptam egy rövid időszakot, utána pedig hosszú éveken keresztül a Markó Béla-időszakban volt a munkám legnagyobb része. Büszke vagyok arra, hogy a Markó Béla és Takács Csaba vezette RMDSZ-szel együtt tudtam dolgozni.
Szolgálatra vállalkoztam
– Az RMDSZ-t mindig egyfajta szolgálatként fogtam fel, megpróbáltam az RMDSZ érdekvédelmi részét szem előtt tartani, hiszen a romániai magyarság érdekvédelme a fő tét ebben a dologban. Óhatatlanul voltak sikertelenségeink, de nagyon sok olyan harcot vívott meg ebben az időszakban az RMDSZ, amelyekre ma már nem nagyon emlékszünk, kezdve attól, amíg a magyar feliratoknak létjogosultságot tudtunk teremteni, kezdetben kalózakciókkal, hogy úgy mondjam, majd később sikerült megteremteni ennek a törvényes kereteit is. Ezeket ma már hajlamosak vagyunk elfelejteni. Sok minden belefért ebbe a húsz évbe, de úgy gondolom, hogy a teljes RMDSZ-nek egy sikeres periódusa volt ez az időszak, és amellett, hogy egyre többet tanultunk meg az érdekvédelmi politizálásból, még mindig vannak olyan dolgok, amelyek nem úgy működnek, ahogy kellene. Ettől függetlenül mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy az összmagyar nyelvterületen a legeredményesebb és mindeddig egyben maradt szervezet az RMDSZ, hiszen ma már nagyon sok párt eltűnt a román politikai palettáról. Ki emlékszik ma már a PUNR-re vagy a Vatrára, vagy ki emlékszik a nagy történelmi múlttal rendelkező román pártra, a Parasztpártra? Egyik sincs már Románia parlamentjében, az RMDSZ ellenben még mindig ott van.
– Ehhez fanatikus hitre is szükség van, és olyan emberekre, akik igazi szolgálói annak a célnak, amiért ez a szervezet létrejött. A '90-es évek elején interjúsorozatot készítettem akkori politikusokkal. Nem születtem politikusnak címmel...
– Ez rám teljes mértékben talál, nem is érdemként szoktam emlegetni, de bizony a több száz állatorvosból alig találunk olyat, aki nem volt párttag, és én egyike voltam ezeknek. Ezt persze nem különösebb érdemként szoktam felhozni, egyébként származásom miatt nem is lehettem volna az, sem apám, sem anyám, sem senki a családból.
-– Mégis, hogyan lett politikus?
– Nagyon belém nevelték, hogy a nemzetért tenni kell. Édesapám sokszor mondta ezt, Teleki Pál országgyűlési beszédeit tartalmazó könyvét is kellett olvasni nekünk, ami tilos volt abban az időben, Németh László történelmi és társadalmi drámái nálunk majdhogynem kötelező olvasmány volt. Sajnos, még nem igazán értünk el ahhoz, amit Németh László megálmodott, de számomra jelen pillanatban is a vidék a legfontosabb. Az életem a vidékhez köt, szeretem a vidéki közeget, ott érzem igazán jól magam, és most már 42 éves állatorvosi tevékenység után tudom, hogy ott a helyem. Majdhogynem azt mondhatom, hogy tudatosan belénk nevelték ezt a fajta szolgálattételt, amit apám mindig úgy mondott, hogy szolgálni kell a nemzetet, és nem előnyöket várni.
– Vannak bírálói is, elégedetlenek mindig akadnak. Egyesek azt állítják, hogy ön a parlamentben a mezőgazdasági szakbizottság elnökeként, alelnökeként, annak ellenére, hogy szíve csücskének nevezi a vidéket, nem tett eleget a vidéki emberekért.
– Meg kellene nézni azt a több mint százhúsz törvénytervezetet, amit én nyújtottam be a mezőgazdasági szakbizottságban: pl. a 2000. évi 1-es, Lupu-törvény néven elhíresült törvény, amelynek öt kezdeményezője van, de a törvény második aláírója az RMDSZ, illetve Kelemen Atilla. Sokat harcoltam akkoriban, hogy ez a törvény átmenjen, mert nem mindenkinek volt az a véleménye, hogy a restitúció a megoldás. De én voltam az állatorvosi kollégium törvényének az egyes számú szerzője, az állattenyésztési, a legelőtörvény, a méhészeti törvények vagy mások egyéni vagy társszerzője.
A mezőgazdasági szakbizottságban és román közegben több elismerést kaptam
– Lehet, nem kommunikáltam elég jól, ez egy külön adottság. Van, aki a munkát választja, és azt mondja, az majd megmutatja magát. Ma ez egy kicsit másképp működik, tudom, de ezt felvállalom. Érdekes módon a mezőgazdasági szakbizottságban és a román közegben több elismerést kaptam azért, amit tettem. Például Gura Humoruluiba meghívtak egy mezőgazdasági kiállításra, amikor George Flutur volt a mezőgazdasági miniszter. Az ottani állattenyésztők külön találkozni óhajtottak velem, mivel az állattenyésztési törvénybe sikerült bevinni a szarvasmarhákra járó támogatást, amit kimondottan én harcoltam ki a minisztériumnál. De említhetném a lótörvényt, amelyre egész Európában felfigyeltek, bár aztán hatályon kívül helyezték, áthelyezték egy másik törvénycsomagba, de azért gondolom, egyetlen lótenyésztő sem felejti el, hogy a lovakért mit tudtam tenni. Lehetett volna talán jobban népszerűsíteni, esetleg másképp kellett volna kommunikálni. Köztudott, hogy én nem vagyok internethasználó, a Facebookon sem szeretek szerepelni. Valószínű, többet szerepelhettem volna, jobban kellett volna kommunikálni a médiával, hisz sok olyan politikus van, aki az ideje nagy részét önreklámozással tölti, vagy egyik tévétől a másikhoz vándorol. Az időmet én munkával töltöttem, bár a munka ma már nem divat. A magamutogatás nem az én stílusom. A világ most éppen nem eszerint működik, de már nem fogok megváltozni 65 évesen, s valószínű, hogy a világ sem nem fog az én kedvemért megváltozni.
– Evezzünk vissza hazai vizekre: miért nem vállal még egy mandátumot?
– Bizonyára van, aki emlékszik, mit mondtam ezelőtt négy évvel a választáskor, amikor úgy gondoltam, abba kéne hagyni, de végül rávettek, hogy induljak még egy ciklusban. Azt mondtam, rendben, de ez az utolsó lesz, és többet nem lehet engem rávenni. Most is nagyon sokan megkerestek, hogy maradjak, de azt mondtam, húsz év elég volt. Persze az is elterjedt rólam, hogy olykor durván szigorú voltam.
– Meg rettenetesen nehéz ember...
– Nehéz ember vagyok, mert megköveteltem magam körül a fegyelmet. Úgy gondolom, fegyelmezett munka nélkül nincsenek eredmények, és azt is gondolom, hogy abban, hogy egy ilyen óriási szervezetet, amilyen a Maros megyei, egyben tartottunk, nekem is van érdemem. Nem hiszem, hogy Hargita megyéhez hasonlóan háromfelé kellett volna vágni ezt a megyét. Maros megye épp így képezi le az egész ország helyzetét, hiszen egyharmada a megyének gyakorlatilag a tömbmagyarság, a Nyárádszereda – Erdőszentgyörgy – Szováta háromszög, a fele-fele rész az Marosvásárhely és környéke, fel Régen felé, és sajnos vannak teljesen elszórványosodott vidékeink. Ez egyfajta empátiát követel a politikustól, érteni kell mindegyik vidék sajátosságait, és eszerint kell politizálni, nem úgy, hogy az egyiket el kell sorvasztani. Mostanában különböző forgatókönyveket hallok, hogy le kell mondani a szórványról, és csak a tömbre kell odafigyelni, sőt már amolyan kimenekítési szcenáriumok is keringenek. Én ezekben nem hiszek. Azt hiszem, hogy az egyensúlyt meg kell tartani. Markó Béla a múltkor Duray Miklós egyik hasonlatát idézte, hogy a szórvány és a tömbmagyarság viszonya olyan, mint a kenyér és a héja: lehet keményebb, egy kicsit égettebb, de ha levágják róla, hamar megpenészedik vagy kiszárad, és ehetetlenné válik. Pontosan így gondolom én is: nincs tömbmagyarság szórvány nélkül, nincs szórvány tömbmagyarság nélkül. Mindegyiknek megvan a maga helye a politikai palettán, és mindegyikre oda kell figyelni.
Fegyelem vagy bábeli zűrzavar?
– Maros megyében 218 működő RMDSZ-szervezet van. Óriási megye, nem lehetett hagyni, hogy mindenki mondja a magáért, abból bábeli zűrzavar lett volna. Természetesen megköveteltem a munkát, megköveteltem azt, hogy az önkormányzatok töltsék be azt a feladatot, ami rájuk hárul, és arra is emlékeztettem a megválasztott képviselőket, hogy szolgálatra vállalkoztunk, a választókat kell szolgálni úgy, ahogy ígérjük egy-egy kampányban. Ezt ki könnyebben, ki nehezebben viselte. Furcsa azért, hogy olyan emberek, akikkel vitatkoztunk, jönnek most, hogy hiányozni fog a kemény és kordában tartó kezem. Olyan levelet is kaptam, hogy ott kellene maradnom, a korlátozó, keretet szabó szigorúságot jobb volna tovább képviselni. Ez már nem az én dolgom, de fegyelemre és önfegyelemre van szükség, és a funkciónak megfelelően kell viselkedni. Ez néha összeütközést is eredményez. Sokszor elmondtam a barátaimnak: lehet, hogy én egy más világban gondolkodom, de szeretek az emberekkel kezet fogni, a dolgokat a szemükbe mondani. A kézfogások RMDSZ-ét szeretem, nem a rákattintásét. Nem rákattintással akarok kommunikálni, nem egy virtuális teret akarok kitölteni. Azt a helyet akartam mindig kitölteni, amelyben helye van az ellentmondásnak is, helye van a dolgok néha nagyon kemény megbeszélésének. Lehet azt mondani, hogy nehéz ember vagyok, de azt mindenki tudta rólam, hogy az egymást követő prefektusok sem várakoztattak az ajtó előtt, mert kinyitottam az ajtót, és bementem. Mindig tisztában voltam azzal és rákényszerítettem őket is, legyenek tisztában azzal, hogy én a megye legnagyobb politikai alakulatát képviselem. Természetes volt, hogy a Maros megyei magyarságot képviselem, ennek megfelelően, nem magamnak, a megye magyarságának követeltem ki azt a tiszteletet, amit el is értem. Igen, nehéz ember vagyok valószínű, de ezt másképp nem lehet. A meghunyászkodás nem vezet célra.
Nehéz házasság volt az elmúlt négyévi
– Képviselő úr, 218 helyi szervezet van a megyében, ezek között voltak olajozottan működő szervezetek, de voltak problémásak, konfliktusosak is. Legkézenfekvőbb példa a marosvásárhelyi szervezet, amelyben a több éven át lappangó ellentétek a tavaly nyári, az úgynevezett felszámolási akcióban csúcsosodtak. Egyes vélemények szerint önnek is nagy a felelőssége abban, hogy idáig fajultak a dolgok.
– Én ezzel az RMDSZ-szel az elmúlt húsz évben teljesen azonosultam, számomra nem egy bejáró munkahely volt. Bevallom, nagyon sok álmatlan éjszakám is volt azért, hogy hogyan kellene bizonyos dolgokat megoldani. Volt, ami nem ment jól a megyében, bár sok minden olajozottan működött, és továbbra is hiszem, és büszkén mondom, hogy a Maros megyei szervezet az RMDSZ országos zászlóvivője. Ehhez lehetett viszonyítani a többi megyék munkáját. Persze természetes, hogy a sikertelenségek, kudarcok az enyémek is. A magam felelősségét nem akarom kivonni ezekből a dolgokból. Az, hogy a marosvásárhelyi szervezettel a viszonyunk hogyan jutott ide, egy kicsit visszamennék a történetben. Amikor nagyon úgy nézett ki, hogy 2003- 2004-ben Dávid Csaba, az akkori városi elnök a Reform tömörülés felé fordul, és egy részét el is viszi a vásárhelyi szervezetnek, akkor az én személyes viszonyom által tudtam visszahozni a szervezetbe Dávid Csabát és csapatát. Nem titkoltam soha, hogy a négy évvel ezelőtti választáson én nem Benedek Istvánt támogattam, de miután ő nyert, azt mondtam, meg kell próbálnunk egy civilizált kohabitációt, elfogadtam a választók döntését. Egyesek piszkálódást vártak volna tőlem, azt, hogy találjam meg a módját, hogy egy előrehozott választással váltsam le a vezetőséget. Én viszont megpróbáltam együtt dolgozni vele. Nem mondhatja rám a régi vezetésből senki, hogy egyetlen alkalommal is keresztbe tettem volna ennek a szervezetnek, megpróbáltam az RMDSZ mellett tartani. Rázós szekérúton jártunk, de ezen a döcögős úton is együtt kellett mennünk.
Amikor a tavaly a dolog kiborult, magatehetetlenül feküdtem egy súlyos műtéttel. Ha itthon vagyok, valószínű, nem tört volna ki ez az egész cirkusz. Lehet, az is hiba volt, hogy miután hazajöttem, azt mondtam, nem kell felfordítani az RMDSZ-t egy választás előtt. A magam hibáit elismerem: igen, meg voltam győződve, hogy tiszteletben kell tartani a választók akaratát. Nehéz házasság volt ez a négyévi, az biztos, lehetett volna jobban is csinálni, de sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Ma politikai szerepet vállalni Romániában magyar emberként nem hálás feladat. Az embereknek van egy csomó jogos és néha nem egészen jogos elégedetlensége. Ezekre mind választ kell adni, fel kell tudni vállalni.
Komplikálta a megye vezetőjének az életét, hogy ebben a megyében volt Markó Béla, Frunda György és Borbély László
– Nagyon nehéz volt úgy vezetni, hogy ezekkel az emberekkel is el tudd fogadtatni, hogy néha nem úgy dönt az ember, ahogy ők elvárnák. Azt hiszem, hogy ezeket a problémákat Maros megyében kezelni tudtuk, bár amikor a magyar politikának ilyen kiemelkedő egyéniségei vannak a megyében, okoz nehézségeket is. Persze eredményeket is, és büszkék lehetünk arra, hogy ez a megye ilyen politikusokat adott. Tehát a kép árnyaltabb, mint első látásra tűnik. Nehéz feladat volt, biztosan vannak dolgok, amelyeket másként lehetett volna...Azonkívül, egy másik dolog, ami egy RMDSZ-elnöknek általában árnyalja a politizálásban a munkáját, az, hogy akár elismerik, akár nem, bizonyos értelmiségi körökben komoly presztízsveszteséget jelent az aktív politizálás. Nagyon sokszor mondták, hogy könyveket írtál, tudományos dolgozatokkal foglalkoztál, miért kell neked a politika? Miért teszed ki magad annak, hogy szidjanak? Pontosan azért tettem ki magam, mert ezt felvállaltam, és úgy gondolom, valakinek fel kell vállalnia. Annyira naiv nem lehet egy politikus, hogy azt higgye, mindenki elégedett lesz a munkájával. Nem így teremtették az emberiséget.
– Egy korszak most lezárult, új fejezet kezdődik. Hogyan látja a jövőt?
– Nem tudom, új fejezet-e ez vagy folytatás. Miért ne lenne jó, ha kontinuitás van egy megyében? Miért ne volna jó, hogy ebben a megyében nem nagyon voltak disszidens akciók, amelyek az RMDSZ egységét megtörték volna? Ezt miért ne lehetne folytatni, azt a célt látni, amelyet ez a szervezet bölcsen ezelőtt 23 évvel kitűzött maga elé? Én ezt így látom. Persze, lezárult egy fejezet. De egy könyv sem ér véget egy fejezet végén...
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Ünnep Csíkszeredában
Két marosvásárhelyi kitüntetettje van az idei március 15-i ünnepnek – számoltunk be a csíkszeredai Lázár-ház dísztermében tartott ünnepségről, amelyen Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Aranykeresztjét adományozta Fülöp G. Dénesné Suba Ilonának, a vártemplomi diakóniai központ Lazarenum Alapítványa intézetvezetőjének, Gálfalvi György író, a Látó című irodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át. A nyolc székelyföldi kitüntetett munkásságát, érdemeit, akik közül sokan születési helyük, iskoláik vagy munkásságuk révén megyénkhez is kötődnek, Zsigmond Barna Pál főkonzul, Szarka Gábor és Tóth Bernadett konzulok méltatták.
Összeállításunkban a kitüntetettek laudációját és az ünnepségen elhangzott válaszokat olvashatják.
"Szerencsés embernek érzem magam"
"Gálfalvi György író 1942. április 28-án született Marosvásárhelyen. Középfokú tanulmányait a Bolyai Farkas középiskolában végezte, az Unirea–Egyesülés középiskolában érettségizett, majd 1965-ben a Babeş–Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. Öt éven át az Ifjúmunkás című lap szerkesztőségében dolgozott Bukarestben, 1970-től az Igaz Szó szerkesztője lett. A sajtóban először irodalmi kritikákkal jelentkezett, majd a riport műfajához fordult, és további pályáján ez maradt fő írói megnyilatkozási formája. Az Ifjúmunkás abban az időszakban vált a riport és a publicisztika egyik megújító műhelyévé a romániai magyar irodalomban, amikor e rovatok irányítója és rendszeres szereplője volt. Ebben a korszakban írt riportjaiból állította össze bemutatkozó kötetét, a Forrás sorozat első riportkönyvét, Szülőföldön világszélén címmel. A második Forrás-nemzedék 11 képviselőjét szólaltatta meg a Marad a láz? című interjúkötetében. Riportjaiban az életet alakító, bajokat lebíró vagy küzdelemben elbukó kemény embereket ábrázolja előszeretettel, egyéni életutakat és közösségi sorsmozzanatokat vetít egymásra, mindig úgy, hogy az egyéni tett, helytállás, munka vagy hősiesség közösségi igazolást nyerhessen. Legfőbb írói erőssége az életes emberábrázolás és a hiteles sorsérzékelés. Gálfalvi György a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, főszerkesztő-helyettese majd főszerkesztője volt. Közéleti és közpolitikai munkásságával, magyarországi kapcsolatrendszerével részt vett a magyarországi és a romániai rendszerváltó folyamatban. Közel két évtizeden át a Duna Televízió kuratóriumának tagja. 1991 óta a Lakitelek Alapítvány és a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány kurátora. Gazdag irodalmi munkásságáért, a magyar nemzet érdekében végzett sokoldalú, példaértékű közéleti tevékenysége elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozza – hangzott el a méltatásban, amelyre a kitüntetett a következőképpen válaszolt:
– Köszönöm, hogy a laudációban doktorrá emeltek, de szeretném elmondani, hogy egy egyszerű szerkesztő voltam – pontosított Gálfalvi György, akit a doktori címet viselő kitüntetettek között szintén ezzel a címmel illettek. Édesapám, dr. Gálfalvi György valóban viselte a doktori címet, és örvendek, hogy ő is szóba került ebben a formában. Biztos furcsán nézne most rám, hogy egykori neveletlen fiából ki lett.
Szeretném elmondani, hogy zavarban vagyok. Úgy érzem, hogy valami szereposztási tévedés történt. Én ugyanis egész életemben díjakat adtam át mint szerkesztő, mint írószövetségi tisztségviselő, mint alapítványi elnök, és nem voltam hozzászokva, hogy én kapjak díjakat.
… Nagyon szerencsés embernek érzem magam, mert lelki alkatomnak, vágyaimnak megfelelően élhettem, szerkeszthettem, írhattam, szervezhettem, fiatalokkal tartottam a kapcsolatot, figyelhettem a fejlődésüket. Ma is a fiatalok kibontakozása jelenti számomra a legnagyobb örömöt. Ezért értékelem a Székelyföld című folyóiratot, s a köréje kiépülő fiatal alkotócsoportot. Igen, ezt kell tenni, s az én búcsúzó nemzedékemet az a tudat erősíti meg, hogy van jövőnk, s van erő abban az irodalomban, amely így "dobja fel" a tehetségeket, és amely mindig meg tud újulni – tette hozzá kérdésre válaszolva.
"Sok a tennivaló"
Fülöp G. Dénesné Suba Ilona 1947. augusztus 25- én született Gegesen. Az erdőszentgyörgyi középiskolában érettségizett, s 1995-ben szerzett felsőfokú diplomát a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet vallástanár szakán. 1966-ban kötött házasságot Fülöp G. Dénessel, a börtönből és kényszermunkából szabadult református lelkésszel, amely házasság egész hátralevő életét meghatározza. Férjének 2005-ben bekövetkezett haláláig hűséges társaként Gegesen, Hármasfaluban és a szászrégeni református gyülekezetben végezték szolgálatukat, majd 1984-ben Marosvásárhelyre költöztek, miután férjét a Vártemplom lelkészévé választották meg. Fülöp G. Dénes a marosvásárhelyi magyar közösség kiemelkedő szellemi és lelki vezetője volt. 1989 sok változást hozott Fülöp Ilona és férje életében. Közös kezdeményezésükre alakult meg 1990-ben az ökumenikus szellemiségű Kántor- tanítóképző Főiskola illetve a Calepinus Alapítvány keretében működő nyelviskola, melyben tízezer diák – köztük orvosok, munkások, üzleti életben dolgozók – tanulhattak angolul, németül, franciául, hollandul, magyarul és románul. 1990-ben hozták létre a Lazarenum Alapítványt a szegény és árva gyermekek megsegítésére, magányos idősek gondozására és nagycsaládok támogatására. Ennek keretében 1993-ban nyitotta meg kapuit a Lídia Gyermekotthon. 1996 és 2000 között felépült a Vártemplom Diakóniai Otthona, amely az idősek gondozása mellett erdélyi magyar közművelődési célokat is szolgál. 1996-ban az alapítvány megszerezte harmadik ingatlanját is az elhagyott utcagyermekek gondozására. A Pici Ház is Ilona asszony elképzelései és felügyelete alapján működik.
Fülöp G. Dénesné Suba Ilona jelenleg is a meglévő intézmények megerősítésén, bővítésén fáradozik. Az öregotthon Bocskai Terme előadások, konferenciák helyszíneként hiteles módon tölti be a magyar ház szerepét.
Fáradhatatlan munkájának és mindennapi harcos vállalásainak köszönhetően Marosvásárhelyen a diakóniai szolgálat egyik példaértékű központja működik.
Fülöp G. Dénesné Suba Ilonának, a Vártemplomi Diakóniai Központ Lazarenum Alapítvány intézetvezetőjének az erdélyi magyarságért végzett sokoldalú munkájáért, az elesett, hátrányos helyzetű emberek támogatása érdekében végzett fáradhatatlan, áldozatos tevékenysége elismeréseként Áder János, Magyarország államfője a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza"– hangzott el a laudációban.
– Köszönöm a megtiszteltetést, de ha magamba nézek, csak a dolgom végzem, amit szolgálatul kaptam Istentől megboldogult férjemmel egyetemben. Szegények mindig lesznek közöttetek – mondta Jézus, …de magunk sem gondoltunk ekkora nyomorúságra, amikor a változás bekövetkezett. Két világháború, szibériai Gulág, a Duna-deltai fogság pokla után azt gondolhattuk, hogy már nem lehet több emberi megaláztatás és szenvedés. Sipos Domokos sírjára az van felírva: Ne engedelmeskedjetek, csak a szeretetnek, csak a szeretetnek, csak a szeretetnek! …
Valamikor úgy neveltek bennünket, hogy korán kelni, aratni, dolgozni kellett, ami mindkettőnk életét meghatározta. A férjem gyakran elmesélte, hogy gyermekkorában sokat kaszált a sófalvi réteken, s az tartotta meg a börtönben is az erejét. …Meg kellene őrizni ma is, hogy olyan értelmiségi legyünk, aki nem szakad el a paraszti életformától, mert bírni kell a gyűrődést, a munkát. Sajnos, túl sok a lepusztult, koravén értelmiségi fiatal, tömbházakba zárt idős testvérek… Ha összehasonlítjuk a svájci, hollandiai világgal a mi életünket, akkor azt kell gondolnunk, hogy valami nagy baj van velünk, mert Erdélyben már alig vannak állataink, jó földműveseink, holott a gazdagság ezzel kezdődik egy nemzet életében. Sok a tennivaló. Valaki azt mondta, hogy elég volt az okosságból, tanuljunk meg újra érezni. Szeretethiány jellemzi mai világunkat, nagyon sok ember attól szenved, hogy nem kap szeretetet, s erre is jobban oda kellene figyelnünk, mert túlságosan elszakadtunk, elidegenedtünk egymástól. Köszönjük a magyar kormánynak azt a sok áldozatos szeretetet, amit óvodáskorú gyerekektől iskoláskorúakon át az egyetemi hallgatóknak nyújt… 150 nagycsaládot gondozunk, s látjuk, hogy a pénz, amit kapnak, milyen sokat jelent az életükben, mekkora hálával, reménységgel várják, nemcsak az értéke miatt, hanem mert érzik azt, hogy gondoskodó szeretet veszi őket körül. Köszönjük, hogy ilyen hosszú megaláztatás, vagyonunkból való kifosztás után úgy érezhetjük, hogy otthon vagyunk lelkiekben is. Fel kell ismernünk egymásban a maradék erőnket és számítani kell a mi erőnkre is. Köszönöm ezt a nagy megtiszteltetést – mondta Fülöp G. Ilona, majd megemlítette, hogy Zsigmond Barna Pál főkonzul dédapja, dr. Farczády Elek, a Teleki Téka munkatársa nagyon szép könyvet írt a vártemplomi egyházközség történetéről.
Meglepetés ez a díj, érdemen felüli nagy megtiszteltetés, hisz úgy érzem, hogy csak a dolgomat végzem, s mindennap úgy kelek fel és úgy fekszem le: köszönöm, uram, hogy ez is megtörténhetett – mondta Fülöp G. Ilona a március 18-i ünnepségen, a díj átvétele után.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Igazi győzelem
Szombaton este a Kultúrpalotában tartották a XX. Tudományos Diákköri Konferencia díjátadó ünnepségét. Ezt megelőzően tovább folytatódtak az érdekes és tanulságos előadások, miközben a különböző szekciókban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, valamint a magyarországi egyetemekről érkezett vendégdiákok mutatták be dolgozatukat.
Dr. Hohmann Judit tanszékvezető egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Gyógyszerésztudományi Karának dékánja a Kárpát-medence flórájában rejlő lehetőségekről, a rákellenes hatású növényi hatóanyagok közös kutatásáról tartott előadást, a fogorvostudományi szekcióban dr. Rakonczai Zoltán biológus, a Szegedi Tudományegyetem Fogorvostudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára beszélt az orofaciális régió szöveteinek öregedéséről. A gyermekgyógyászati szekcióban dr. Prohászka Zoltán professzor, a Semmelweis Egyetem kutató labororvosa valamint dr. Szűts Dávid kutató molekuláris biológus volt a meghívott előadó. Szombat délután dr. Lőrinczi Lilla, a MOGYE előadótanára a tuberkulózisról és Koch Róbert tevékenységéről tartott színes előadást, amelyben áttekintette a romániai és a megyei helyzetet is, s többek között a rezisztenciagének kialakulására figyelmeztetett. Dr. Jung János nyugalmazott egyetemi tanár az erdélyi és a marosvásárhelyi felsőoktatás, s ezen belül az orvos- és gyógyszerészképzés részletes történetét tekintette át.
Az esti díjátadó ünnepségen dr. Frigy Attila (képünkön), az Általános Orvosi Kar dékánhelyettese méltatta a Tudományos Diákköri Szesszió jelentőségét, amelyen sok jó minőségű dolgozat hangzott el, ami azt bizonyítja, hogy érdemes tudományos munkát végezni a diákokkal. A színvonal emelése mellett a kutatómunka ösztönzését említette a lényeges követelmények között, ehhez azonban a bizalom, türelem és támogatás légkörére van szükség – hangsúlyozta, majd arra kérte a diákokat, népszerűsítsék az egyetemet, hogy minél több jelentkező közül lehessen kiválasztani a legjobbakat. Ha magyar oktatókat akarunk, az utánpótlás biztos alapja a TDK-n kezdődik – hangsúlyozta dr. Benedek Imre professzor.
Beke Szidónia főszervező, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség leköszönt és megválasztott elnöke, Hlavaty Katalin és Turbák Nimród számoltak be a szervezésben elért eredményekről, nehézségekről és a hiányosságokról is. Az már egyértelmű, hogy sikeres volt az idei TDK, hisz 88 tanár és 214 hallgató jelentkezett be, 246 dolgozat hangzott el, s 10 órát tartott összesen a meghívottak előadása, a szervezésben pedig 130 hallgató vett részt. Elhangzott, hogy bár az oktatók többsége mindent megtesz, hogy segítse a diákokat, nem könnyű tartani a színvonalat olyan körülmények között, amikor a marosvásárhelyi egyetem felszerelése nem elég újszerű a színvonalas kutatómunkához. Ezt a külföldi ösztöndíjak segítségével lehet pótolni, ahogy a díjazott dolgozatok többsége is bizonyította.
Az ünnepségen felszólalt dr. Pelok Benedek székelyudvarhelyi ideggyógyász, egykori TDK-szervező, aki az első rendezvényre emlékezett. Az 1990-es évek kezdetén még nem volt hagyománya ennek a tevékenységnek, s a magyarországi egyetemeken szerzett tapasztalatok alapján 1993 októberében tartották meg az első TDK-t az egyetem harmadik emeleti parazitológiai előadóteremben, ahol hat előadó munkáját hét zsűritag értékelte, s egy láda Coca-Cola jelentette a protokollt. 1995-ben kitiltották az egyetemről, s az 50 tudományos dolgozat a Stúdiószínházban hangzott el. Ami az utóbbi években történik, az már igazi győzelem – értékelte a székelyudvarhelyi ideggyógyász a jubileumi rendezvényen tapasztaltakat.
Mivel az idén már 14 szekcióban hangzottak el a dolgozatok, hosszú lenne felsorolni a díjazottakat, ezért hadd mondjuk el, hogy a jó dolgozat mellett sokat nyomott a latban az előadásmód is, ahogy Pávai Zoltán professzor megjegyezte, el kellett tudni adni a mondanivalót, s helyenként a bizonytalanság tudatlanságnak tűnt, a túlzott magabiztosság pedig nyegleségnek. Elhangzott, hogy van még tennivaló a közönség nevelésének a terén is, bár a korábbi évekhez képest az előadásokon a nagyterem sem maradt üresen.
A díjazás mellett kijelölték azokat a hallgatókat, akik a magyarországi országos TDK-n képviselik az egyetemet.
A legtöbben kardiológiából írtak dolgozatot, a legtöbb dolgozatot pedig dr. Kovács Judit aneszteziológus előadótanár irányította.
A Cardiomed Alapítvány pénzjutalommal is ösztönözte a szív-érgyógyászati szekció legjobbjainak teljesítményét, beleértve a külföldi különdíjas hallgatót is. Dr. Baffy György harvardi egyetemi tanár, az Amerikai Magyar Orvosszövetség elnöke utazási ösztöndíjat biztosított a szövetség 2013-as sarosai kongresszusára a legjobb kardiológiai dolgozatot bemutató hallgatónak, a gyermekgyógyászati szekció első helyezettje pedig a balatonfüredi kongresszusra utazhat.
Dr. Soós Pál marosvásárhelyi származású budapesti ortopéd-traumatológus főorvos az idén is átadta a Marosvásárhelyi Baráti Társaság Bolyai Alapítványának ösztöndíját egy gyermekgyógyász tanársegédnek, két orvostanhallgató és egy sapientiás diáknak, akik kiváló teljesítményükkel nyerték el a pályázatot. A leginnovatívabb kísérletet bemutató dolgozatért járó díjat a rendezvényt támogató Gedeon-Richter Románia gyógyszergyártó cég nevében Zayzon Zsuzsanna kommunikációs menedzser adta át.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

A magyar sajtó helyzete Erdélyben
A fenti címmel rendezett kerekasztal-beszélgetést az erdélyi magyar sajtó jelenlegi helyzetéről, szerepéről – március 15-e, a magyar sajtó napja tiszteletére – a szászrégeni Humana Regun Egyesület és a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) Maros megyei szervezete március 19-én délután Szászrégenben, a radnótfájai új református templomban, amelyen részt vett Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke, a Népújság főszerkesztője, Vajda György újságíró, a MÚRE Maros megyei elnöke, Szucher Ervin újságíró és Kádár Zoltán, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője.
Miután Menyei Ildikó, az est házigazdája néhány szóban ismertette a magyar sajtó napjához kötődő történelmi vonatkozásokat, Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke, a Népújság főszerkesztője vázolta fel röviden a romániai magyar média általános helyzetét. Többek között kifejtette, jelenleg egyetlen médiaszolgáltató sincsen könnyű helyzetben, mivel a reklámpiac csökkent, anyagi gondokkal küzdenek a lapok, a rádiók és a televíziótársaságok. Az erdélyi magyar média sajátos helyzetben van: a világ és az ország eseményeit kisebbségi szempontok szerint kell tükröznie, és ez nem mindig könnyű. Elsősorban az olvasókat, hallgatókat, televíziónézőket kell szolgálniuk, s talán ennek az elkötelezettségnek köszönhetően nem tudott teret hódítani a bulvársajtó. – A közösség érdekeit kell szem előtt tartsuk, és mindig javító szándékkal közelítünk a témákhoz – mondta el Karácsonyi Zsigmond, majd kifejtette: azon túl, hogy bizonyos lapok egyik vagy másik ideológiai síkhoz állnak közel, igyekeznek tényszerű, hasznos és szükséges információkat közvetíteni a média-fogyasztóknak.
Szucher Ervin, a Krónika munkatársa elmondta, a lapkiadók valóban a magyarországi jobboldalhoz állnak közel, de tudomása szerint az erdélyi magyarság nagy része is ilyen beállítottságú. Túl ezen azonban a lapban hangsúlyos helyet kapnak a szociális, gazdasági és kulturális kérdések is, amelyekre tényszerű riportokban, cikkekben reflektálnak a szerkesztők. Szucher Ervin azt is elmagyarázta, hogy mi számít országos érdekeltségű információnak, s kifejtette, a helyi vagy megyei napilapok szerepe tükrözni az adott közösségnek a gondjait, az országos – ami tulajdonképpen regionális terjesztésű lap, hiszen nagyrészt erdélyiek olvassák – olyan nagyobb horderejű kérdéseket taglal, amelyek a nagyváradi, szatmárnémeti, udvarhelyi lakosokat is érdeklik. Ezért az lenne a jó, ha az olvasók mind a helyi, mind az országos lapot megvásárolnák. Szucher Ervin azt is elmondta: túl azon, hogy az olvasók ilyen vagy olyan táborba sorolnak, kollégák, barátok vagyunk, és gyakran együttműködünk.
Kádár Zoltán rádiószerkesztő a Marosvásárhelyi Rádió új műsorrácsáról beszélt. "Értünk van, rólunk szól" – ez az igen jól megválasztott jelmondat is tükrözi, hogy a marosvásárhelyi véleményformáló, közösségteremtő rádió. Igen nagy technikai és emberi erőfeszítés eredménye az új szerkezet megvalósítása, de az volt az egyik, még a 90-es években megfogalmazódott igénye az erdélyi magyarságnak, hogy legyen önálló – egy hullámsávon hallható – egész napos magyar nyelvű rádióadója. Ezért is olyan műsort állítottak össze, amiben mindenki megtalálja azt, amit hallani szeretne. Ez a sokféleség egyfajta nyomást is jelent, hiszen mindenki szeretne hallani önmagáról, még a politikusok is – mondta Kádár, de mindeddig a rádiónak sikerült betartania mindazt, amit a közszolgálati médiának küldetésszerűen teljesítenie kell.
A szerkesztők által kifejtett vélemények után igen sok kérdés hangzott el, valóban kerekasztal-beszélgetés volt. Többek között a politikai elköte-lezettségről, az újságírói szakma veszélyességéről, a sajtószabadságról, a magán- és a közélet közötti határról volt szó. Számos kérdésben vita, párbeszéd alakult ki a szerkesztők és az olvasók között, ami azt tükrözte, hogy valóban érto, befogadó közönsége van Szászrégenben a médiának.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely),

Lapszemle
Művelődés/március
Ha március, akkor ’48-as forradalom – egyebek mellett ezt sem téveszti szem elől legfrissebb számában a Művelődés c. közművelődési folyóirat. Lett ágyú! című írásában Benkő Levente az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc, ezen belül Háromszék önvédelmi harca első ágyúinak a születési helyére, az erdővidéki Bodvaj vaskohójához kalauzolja az olvasókat, bemutatva Gábor Áron mester sikeres ágyúöntő próbálkozásának vázlatát. Benkő Judit a Magyar Kultúra Napjának kolozsvári, nagybányai és máramarosszigeti ünnepségeiről számol be, Bodor Pál (Diurnus) pedig a nemrég elhunyt kiváló erdélyi televíziós szakemberre, Csép Sándorra emlékezik. Galéria rovatában Szabó Zsolt, Bátori Gábor és Szekeres Attila István Makrai Zsuzsa nyírbátori tűzzománc-művésznek a nemrég Kolozsváron, a Minerva-házban is kiállított Báthory-címereiről ír, az Enciklopédia rovatban pedig Kónya-Hamar Sándor Vita Sándor közgazdasági szakíró, szerkesztő életpályáját foglalja össze. Édes iskola címmel Csávossy György a bor szépségeiről ír, Egy életmű feltámadása címmel pedig Bakó Botond Elekes Károly nagyenyedi múzeumőr, professzor életművébe nyújt betekintést. A folyóirat Kuti Márta szerkesztésében folytatja a Híres erdélyi magyarok című sorozatát.
Szabadság (Kolozsvár),

Inkább a negatív eseményekre, ellentétekre tevődik a hangsúly
Történészekkel készített interjúsorozatunkban elsősorban arra a kérdésre szerettünk volna választ kapni, mennyire elfogultak a történelemoktatásban jelenleg használt különböző típusú tankönyvek, az iskolában elsajátított ismeretek mennyire befolyásolják a magyar, illetve a román fiataloknak a másik nemzetről alkotott képét. Korábbi lapszámainkban Rüsz-Fogarasi Enikő egyetemi docenssel, Novák Csaba és Orbán Zsolt történészekkel, a székelység történetéről szóló kézikönyv társszerzőivel közöltünk interjút. Az alábbiakban további véleményeket olvashatnak ebben a témában.
„A székelység történetéről szóló tankönyvben nem tapasztalható az Erdélyben élő egyik népcsoport elleni uszítás sem, a tényközlés szintjén mozog a narratíva, az érzelmek nyílt kifejezését kerülve. A tankönyv elsősorban a székelységre és a magyarságra koncentrál, így a környező népekkel való interakciók a háttérbe szorulnak, ez azonban a felvállalt nemzeti történetírás hagyományába beleillik. Ha módosításra kerül a tankönyv, annak nem a románság elleni uszítás az oka, ilyet én nem találtam az elolvasott fejezetben. Az lenne a cél, hogy a székelységről is teljesebb kép bontakozzék ki egy szélesebb, erdélyi, vagy kelet-közép-európai összefüggésbe ágyazva.
Két rövidebb megjegyzés: bár a dualizmus és a két háború közötti fejezet is beleillik a tárgyilagos tényközlés kategóriájába, az első világháború kapcsán szükséges volna a románság nehezedő helyzetének tárgyalása, mert ez megmagyarázná a román hadsereg ellenséges fellépését a Székelyföldön, illetve az Erdélyből elhurcolt magyarok szenvedéseit is. A tankönyv megáll 1916-nál, holott a visszafoglalás után, 1916–1918 között a Magyarországon maradt román elitre, pl. a papságra nehéz sors várt, a románok gyanússá váltak, az egyes falvak románjait igazoló eljárásnak vetették alá, ami sok sérelmet és magyarellenességet szült. A felhalmozódott román sérelmek bemutatása magyarázná a radikalizálódó román Erdély-politikát is 1918–1920 között. A tankönyv a ’20-as, ’30-as éveket a románosítás időszakaként említi, de erre forrásként a korabeli románok által is vitatott objektivitású 1930-as cenzust hozza, valószínűleg a magyar és német gazdasági és demográfiai pozíciók megőrzése nagyobb mértékű volt, mint amilyennek a cenzus beállítja.”
(Rigó Máté, történész, doktorandusz az Amerikai Egyesült Államokban)
„A székelység történetét feldolgozó alternatív tankönyv ellen indított sajtótámadások egyértelműen jogtalannak tekinthetőek. A román sajtó ellenszenve, elsősorban a tankönyv történeti és pedagógiai értelemben vett korszerűsége miatt indokolatlan. A szerzők által kitűzött célok egyike a székely történelem objektív, azaz nemzeti mitológiáktól mentes bemutatása volt. A szerzők másik célja a korszerű pedagógiai elvek figyelembe vétele, illetve gyakorlatba ültetése volt. Ennek során igyekeztek olyan tankönyvet írni, amely a VI. és VII. osztályos diákok részéről is felkelti az érdeklődést a székelység múltja iránt, hiszen az érdeklődés felkeltése megkerülhetetlen tényező az oktatás során.
Véleményem szerint a 2012-ben kiadott székelységtörténeti tankönyv által megfogalmazott célok iránymutatóak, vállalhatóak és követhetőek a romániai történelemtankönyv-kiadás számára. Ez nem azt jelenti, hogy a székelységtörténeti tankönyv hibátlan és tökéletes (hiszen ez egyáltalán nem igaz), hanem azt, hogy a romániai viszonyokat figyelembe véve, jelen körülmények között a legjobb történelmi tárgyú tankönyvnek tekinthető mind a küllem, az objektivitás, mind a pedagógiai elvek tekintetében.
A tankönyvvel szemben megfogalmazható negatív kritika közül e helyen talán a talán túlságosan erőteljesen is jelenlévő militáns szemléletet emelném ki, amely hangsúlyosan háttérbe szorítja a székely történelem kulturális, gazdasági és társadalmi aspektusait. Orbán Dezső egyik Imreh Istvánnak címzett levelében a szóban forgó témával kapcsolatban felteszi azt az általa meg is válaszolt kérdést, mely szerint „[...] a székelységnek, mint katonanépnek milyen történelme lehet, ha nem hadi?” Véleményem szerint a hadtörténet a székely történelem esetében – éppen úgy, mint más népek történelmének az esetében is – csupán egy szegmense a történelmi múltnak, még akkor is, ha jelentősége kiemelkedő fontossággal bír.
(Both Noémi Zsuzsanna, többszörös TDK-díjas mesteris hallgató, a BBTE Történelem-Filozófia karának Jelenkor és Nemzetközi kapcsolatok képzésén)
„Egyéni és tanári véleményem az, hogy a használatban levő történelemtankönyvek, sem román nyelven, sem magyar nyelven (túlságosan hű fordításuk miatt) nem teszik lehetővé azt, hogy a 12 osztály elvégzése után a magyar vagy a román tanuló egy átfogó, valós képet tudjon kialakítani a másik nemzetről és annak a történelméről. Ennek több oka is van: nincs pontosan bemutatva a magyar vagy román nép történelmi szerepe, sok a buktató, a hamis információ, nem egyeznek meg az általunk ismert és a román történészek által használt adatok, több esetben az egyik nép történelmi múltja ellentétbe kerül a másik nép múltjával. A magyarok és románok szemszögéből a hangsúly inkább a negatív eseményekre, ellentétekre tevődik, és nem a közös történelmi múlt és értékek kiemelésére. Az órákon az események értékelésében, a tankönyvek hamis információi mellett, a tanár egyéni felfogása, előadása, magyarázata, álláspontja is befolyásolhatja a másik nemzetről kialakított képet. Ezért volna szükség szerintem egy politikamentes, egyéni és közösségi érdekeket mellőző, a valós történelmi múltra támaszkodó történelemoktatásra, és ennek megfelelő történelemkönyvekre. Sajnos egy bizonyos, mindkét népet érintő esemény értékelésekor nemzeti öntudatunk, sőt gyakran pártállásunk szerint fogalmazzuk meg az értékelést, írjuk meg a könyveinket. így a diákban az a kép alakulhat ki, hogy csak az én népem, közösségem történelme értékes és nem a másiké. Én személyesen arra törekszem, hogy a tankönyvekből csak az igazán valós, helyes és hasznos információkat vegyem ki, és mindkét nép történelmi értékeit emeljem ki, megmagyarázva, hogy minden népnek van értékes történelme, úgy ahogy minden nép történelmében vannak talán értéktelen, de megtörtént és a jelenkor által rossz irányba felhasznált események. Úgy gondolom, hogy csak a valós, értékes és hasznos, igazi történelem segítheti elő azt, hogy a másik népről kialakított képünk megfeleljen a valóságnak. Tagja vagyok egy könyvszerkesztő bizottságnak, amelynek az a feladata, hogy a románokkal megismertesse a Románia területén élő kisebbségek történelmi múltját, értékeit, személyiségeit, és úgy gondolom, hogy ez által is közelebb kerülhetünk majd ahhoz, hogy tankönyveink üzenete azonos legyen, és nem az ellenségképet, hanem az együttműködést, a közös múlt értékeit hasznosítsák.
1989 után sok minden megváltozott, jó és rossz irányban egyaránt. És ez tapasztalható a történelemkönyvek írása terén is. Sikerült átszabni a történelemkurrikulumot, de talán nem eléggé. Egyre kevesebb hely jut a XX. századi romániai történelemnek, túlságosan európai ízű történelmet tanítunk, elfelejtjük az emberiség számára fontos ókori történelem értékeinek megfelelő ismertetését, és egyre nagyobb hangsúlyt helyezünk talán olyan eseményekre, amelyek fontosak, de nem meghatározóak. A szakmaiság jelen van, beszélhetünk egy fejlődési folyamatról, tudományosságról is, de talán azt mondanám, hogy ezzel még az elején tartunk. Csak akkor lesz majd igazi fejlődés, szakmaiság és tudományosság, ha megértjük, hogy a történelem nem egy egyéné, nem egy nemzeté, hanem mindannyiunk értéke, és annak ismerete mindannyiunk előrehaladását segítheti.
A román és a magyar nyelvű tankönyvek szerzői, azokat a kritériumokat követik, amelyeket a minisztériumi kurrikulum bizottság határoz meg. Egy tankönyv csak akkor fogadható el, ha megfelel ezen kritériumoknak. És sajnos ezen kritériumok egyike a nemzeti történelem által védeni a nemzeti eszmét, a valós vagy valótlan, de nemzeti szempontból hasznos információk kiemelése. Ezt nem mindig nyíltan fogalmazzák meg, de sajnos a tankönyvek sorai között ott van, olvasható ez a trend is. És ez a szakmaiság, a tudományosság rovására is megy. A magyar fordítások sem mentesek ettől, mert a tükörfordítás igénye nem teszi lehetővé a tudományos alapokra helyezett valós múlt ismertetését. Ezért van szükség magyarok által megírt, szakmailag és tudományosság szempontjából megfelelő, ellenségképtől és hamis információktól mentes tankönyvekre, amelyek a román nyelvű tankönyvekhez hasonlóan használhatóak legyenek.
(Farkas Ferenc igazgató, Kézdivásárhely, Református Kollégium)
Szabadság (Kolozsvár),

Meghallgatás – lehallgatás
Domokos Géza kockázatai címmel készülő könyv egyik fejezetét ismerheti meg itt az olvasó – harmincöt (és harminchét) évvel ezelőtti történeteket. Aki ezt az időszakot nem élte át, nehezen fogja fel, milyen fenyegetettségek, kényszerek közt éltünk. Például itt, Kolozsvárt, Ceauşescu uralmának sötét árnyékában. Domokos Géza pályája és a Kriterion ezalatt, lényegében ezzel szemben ért a csúcsra (amiről a könyv következő fejezetei beszélnek).
A fene sok hivatal Domokos Géza életének Kriterion-korszakában sem kevesbedett. Sőt! 1978 márciusában, a Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa együttes plenáris ülésén – amely Nicolae Ceauşescu jelenlétében zajlott – Domokos nem csupán mint a kiadó igazgatója, hanem egyúttal mint a Romániai Írók Szövetségének titkára vett részt. Az Előrében (1978. március 16-án) megjelent lepedőnyi közlemény, abban Géza bő hasábnyi terjedelemben olvasható hozzászólása igen tanulságos,
politikusi-művelődéspolitikusi taktikázásának megértése szempontjából.
Mint minden felszólaló, természetesen ő is azzal kezdi, hogy „pártunk elvei a nemzeti kérdésben helyesek és világosak. Természetes, hogy a szocialista építés egyik vagy másik problémájában többféle konkrét megoldási módozat lehet. Előfordulhat egy adott pillanatban, hogy a gyakorlati megoldások nem felelnek meg teljes egészükben az elfogadott elveknek; nincs kizárva egyes hibák elkövetésének lehetősége sem.” Érdemben aztán az anyanyelv ápolásáról, frissen-megőrzéséről, harmonikus fejlődéséről, illetve az iskola, a sajtó, a könyvek, a könyvkiadás ebben vállalt szerepéről beszél, arról, hogy „fel kell használni a szocialista államunk biztosította összes eszközöket” ennek érdekében. Nyilván a Kriterion pozícióit akarja erősíteni annak leszögezésével, hogy a könyvek – a sajtó, a rádió és a televízió nyelvművelő rovatai mellett – „szerves részét képezik a szocialista, hazafias nevelésnek”. És következik felszólalásának lényege („itt, a párt előtt, közöttünk, román, magyar és német kommunisták között” történő felvetésben): „Nem érezzük szükségét annak, hogy olyan tanácsokat és javaslatokat fogadjunk el, amelyeknek nincs forrásuk a mi valóságunkban, a mi életünkben. A közös történelem tanulságai sokatmondóak ebben a vonatkozásban, és mi nem akarjuk soha elfelejteni ezeket a tanulságokat!” (Erre még jön egy bizalombiztosító vallomás a párt és személyesen Ceauşescu irányában, a sikerekben való hit kifejezése.)
Az 1978. márciusi Előréből részlegesen idézett szöveget olvassuk most párhuzamban az Igevár két fejezetével, a cenzorokat, a „sajtóigazgatóság” dolgozóit – és főnökeit – megidéző hetedikkel, valamint „A feljelentők és piszkos kis szorgoskodásaik” címet kapott tizenkettedikkel. Mindkettőben inkább a nyolcvanas kiadói évek kellemetlenségeiről, szerkesztői-szerzői megpróbáltatásairól kapunk példákat és általános érvényű értékelést; az előző évtized az emlékező (D. G.) szerint még elviselhetőnek látszik. A „vörös plajbásszal vitézkedők”, azaz a könyvek hivatásos cenzorai tekintetében Domokos 2000-ben elnézőbb; le is írja: „a kommunista rendszert, a Ceauşescu-diktatúrát szemrebbenés nélkül kiszolgálók panoptikumának is megvoltak a belső drámái”. Illyés híres versére utalva, a „szem a láncban” igazsága alól természetesen magát sem vonja ki. A Kriteriont körbefogó gyűrű, a cenzorok, aparatcsikok és még inkább a feljelentők együtt jelentették a veszélyt, már a hetvenes évekbeli fenyegetettséget – ami (és ez a nagy szó!) akkor a Kriterion kiadványain még nem (vagy alig) látszott. Ehhez viszont olyan pódiumi megszólalásokra volt szükség, mint amit az idézett Domokos-szöveg példáz, és persze a jó kapcsolatrendszer.
1978-ból több olyan esemény – és érvelési kísérlet – idézhető, amely lényegében közel visz nemcsak Domokos e pódiumi megszólalásához, hanem a romániai helyzet, helyzetünk, az egyre inkább megnyilvánuló román nemzeti-szocializmus, fasisztoid megnyilatkozások jobb megértéséhez, tiltakozó-védekező magatartásunk formáihoz. A Sepsiszentgyörgyön áprilisban megrendezett első nemzetiségi színházi kollokvium s a május közepi, Kolozsvárt, a román Nemzeti Színházban az Írószövetség szervezésében sorra került országos drámairodalmi tanácskozás engem is megszólított, belekeveredtem az események sűrűjébe. Emlékezetem szerint Géza egyiken sem volt jelen, legalábbis nem kapott szerepet bennük, a következmények azonban elértek hozzá. Az összekapcsolódott két történet dokumentumai (nagyobbrészt) megtalálhatók Függőhíd című „közérzetkrónikámban” (Pécs, 1993). Noha az erdélyi olvasó a könyvhöz nemigen juthatott hozzá, nem részletezem a dolgokat, csak „a pódium mögöttiek” érthetővé tételére szorítkozom. Szentgyörgyön vitaindítót tartottam színházaink gondjairól, belefoglalva a közeget, amelyben intézményeink léteznek; és ebből nem tudtam kihagyni az országos fórumokon a nacionalista uszításban élenjáró költő,
a Ceauşescu-politikát legteljesebben kiszolgáló Adrian Păunescu kemény elmarasztalását.
Ott helyben nem lett nyílt botrány a szokatlan fellépésből. Annyi történt, hogy „baráti” ebédre hívott meg a szálloda vendéglőjébe a Kovászna megyei (román nemzetiségű) propagandatitkár és a Szekuritáté csángó származású főnöke, békítő hangnemben igyekeztek meggyőzni „túlzó” megnyilatkozásom időszerűtlenségéről. A botrány egy hónap múlva Kolozsvárt tört ki, az újabb kollokvium első napján; a hivatalos bevezetők elhangzása és egy román író felszólalása után, még az összes hivatalos személyiség (bukaresti írószövetségi emberek és párttartományi elvtársak) jelenlétében újabb, ezúttal színpadról, kortárs román szerző (Mircea Micu) drámájában elhangzott uszítást (Kossuth orgyilkosként szerepeltetését) tettem szóvá – természetesen jól körülbástyázva kritikámat (gondoltam én), mindenekelőtt a drámaíró Marin Sorescu pozitív példájával. Döbbent csend fogadta felszólalásomat, hogy majd a délutáni folytatásban egy kolozsvári román kollégától, Teohar Mihadaştól megkapjam a választ: hogy jövök én hozzá, Kossuth Lajos és Horthy Miklós tisztelője, hogy megmondjam az ő (román színházi) házában, mit szabad és mit nem.
Minthogy a helyszínen a szó szoros értelmében nem kaptam kést a hátamba – a lincshangulatot valamennyien, itt jelen lévő magyar írók éreztük –, elkezdtem levelezni becsületem védelmében, elsősorban az írószövetségi elnököt, George Macovescut szólítva meg leveleimben (Ceauşescu külügyminisztere is volt, ám mégis kultúrember). Az első levelet Macovescunak május 22-én írtam. Ehhez társuló, Korunk-fejléces papíron írt levelemet is megtalálom a Domokos-hagyatékban, május 27-ről:
Kedves Géza,
Küldöm a Macovescunak írt levelem másolatát, bár talán már láttad. (Elküldtem Ghişének is.) Felháborító a cinizmus, hogy Micut küldték a könyvhétre. És ahogy a România literară a hozzászólásokat (főként a Mihadaşét) hozta – de maradt Macovescunál az „etichetare” – în doi. [Kettős megbélyegzés.]
Néhány nap múlva küldöm a pesti akadémiai meghívás román fordítását Macovescunak, a másolatát Neked. Micu után talán én is mehetek Budapestre…
Baráti szeretettel
Kántor Lajos
Az útlevelet (az ajánlást hozzá) megkaptam, részt vehettem (előadással) a Nyugat évfordulójára rendezett tudományos szesszión. Megfordulhattam Bukarestben is, az Írószövetség elnökénél, ő hívott fel magához, normális beszélgetés zajlott köztünk, ráadásul megdicsérte román nyelvtudomásomat. (Kényes helyzetben saját átlagom fölött teljesítettem, ékes román nyelven.) Hat hónap elteltével, november 12-én megírtam harmadik levelemet is Macovescunak, nehezményezve, hogy ígérete ellenére nem kaptam lehetőséget román fórumon a védekezésre, Mihadaş aljas rágalmazása ellen. Hivatkoztam az ügyben romániai magyar írók egyértelműen mellettem álló véleményére, kettő közülük ráadásul az Írószövetség operatív vezetésének a tagja, Sütő András alelnöki, Domokos Géza titkári minőségben. (Sütő ugyancsak megírta a maga tiltakozó levelét Macovescunak; a másolatát elküldte nekem.) Utaltam a két kollokviumhoz kapcsolódó budapesti interjúra is, az Élet és Irodalomból (Zelei Miklóst bízta meg az És szerkesztője a beszélgetés lefolytatásával). S még egy érdekesség: a Macovescunak küldött román nyelvű levél (a harmadik) nem csupán a Domokos-hagyatékban van meg. Egy másolat az én szekus megfigyelési dossziémat is gazdagítja. Sőt, ezen túlmenően, Constantin Ioana tábornok Szekuritáté főinspektor 1978. október 25-i, majd 1979. február 6-i „nótájában” (összefoglaló jelentésében)
részletesen leírja sepsiszentgyörgyi és kolozsvári viselt dolgaimat
(a kollokvium alkalmával), azt, hogy megtámadtan Adrian Păunescut és a drámaíró Mircea Micut, ráadásul pedig interjút adtam az Élet és Irodalomnak. És ezt az interjút háromszor is közvetítette a magyar Szabad Európa Rádió. Ami persze negatív hatást gyakorolt egyes magyar nemzetiségű értelmiségiek körében, és jelentősen hozzájárult a nacionalista érzelmek felszításához. (A második „feljegyzés” két névvel is konkretizálja negatív hatásomat; Nagy Géza egyetemi előadótanár például arról beszélt, hogy ideje volna magasabb beosztásba kerülnöm, mert hátamra veszem a romániai magyar kisebbség sorsát.) A tábornok elvtárs szerint viszont annak jött el az ideje, hogy a pártszervek elé hívjanak, figyelmeztessenek. (Ez még a szelídebb összefoglalók közé tartozik – több mint egy évtized hátra van e téren…)
És még egy szekus papír, 10 oldalon. (Az eredeti, magyar nyelvű telefonlehallgatási irat állítólag csak ötöt tett ki, a néhol nehezen kiolvasható román fordítást lendületes írással megnövelték.) A címben „GOGA” szerepel – Gáll Ernőt, a Korunk főszerkesztőjét, mint megfigyeltet ezen a néven tartották számon –, melléje írták, hogy „Kantor Layos”, vagyis így került be az én dossziémba is. Minden adatot, számot a „címlapról” nem tudok megfejteni, ám több mint biztos, hogy a szerkesztőségi telefonon keresztül értesültek arról, hogy mi történik bent, a főszerkesztői szobában 1976. október 1-jén (? – merthogy látható egy október 4-i dátum is ugyanott). Valószínűleg egy nagyon korai előcenzúra megjegyzéseit tárgyaljuk meg, a szerkesztők (furcsa, ám reálisnak tűnik a leírás, hogy a decemberi, ünnepi – de még nem Ceauşescu-fényképpel kötelező – szám cenzúra utáni alakulásáról van szó, október elején). Suttogva beszélnek a jelenlévők. A beszámoló szerint – ugyanis a román szövegben már kommentárok is olvashatók – R. (Rácz) meglepetésére én nem dühösen veszem tudomásul, hogy kidobták a cikkemet, noha megjegyzem, hogy a „Ban-Bank” klasszikus dráma.
Miért tartozik ide a sok besúgói, lehallgatási stb. fel(le)jegyzés közül éppen ez az október eleji? Mert kiemelt helyet kap benne Domokos Géza érkezése, akit R. és Kantor nagyon melegen üdvözöl. („Soseşte GEZA – primit f. călduros de…”); a „GEZA” fölé utólag írták oda a „Domokos”-t. Az a szövegben eredetileg is látható, hogy mi ketten, azaz hárman „mindjárt más irodákba megyünk át”. Most már csak a Domokoshoz kapcsolódó részekből idézek. Én beszámolok Gézának, hogy a Paulovics-kiállítást (bizonyára a Bánffy-palotában, teszem hozzá a román szöveghez, utólag) nem engedik magyarul is megnyitni. (Ebbe a beszélgetésbe kapcsolódik be az időközben hozzám érkezett „Bela baci” – nyilván Gy. Szabó Béla, a maga tapasztalataival.) „Geza” mindenféléről beszél aztán Rácz-cal, a Kriterionnál készülő kötetéről, aztán „rettenetesen suttogva” az NSZK-ban vagy két hete megjelent cikksorozatról, amely Románia gazdasági problémáit tárgyalja, majd valamit a magyar kisebbségről és arról, hogy Bukarestben találkozott D. R.-vel – D. R. Popescuval –, aki panaszkodott színdarabja gyenge fogadtatása miatt. Domokos Géza közlései továbbra is erősen érdeklik a lehallgatót: két héttel korábbi csíkszeredai látogatására épp csak utalás történik, arról viszont részletes beszámolót kapunk, hogy a bukaresti zsinagógában, a zsidó halottak napján Méliusz verseiből szavaltak, és hogy Rosen rabbinak kitűnő kapcsolatai vannak a „fentiekkel”. Domokos és Rácz folyamatosan beszélgetve távozik a szerkesztőségből, utóbbi a saját kocsiján viszi el Domokost, aki egyenesen a reptérről érkezett a Korunkhoz.
A Kriterion és a Korunk intézményi kapcsolatai tulajdonképpen a nyolcvanas évek legelején válnak bizonyíthatóvá, a ránk irányuló megkülönböztetett figyelem azonban – mint az idézett dokumentum is jelzi – jóval korábbi. (A pódiumokról elhangzó szövegeknél sokkal többet mondanak a mögöttük, a kulisszák mögött történtek. Ezek megismerésében segíthetnek a Szekuritáté ma már nem „szigorúan titkos” iratai.)
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár),

Határon túli magyarok pártja alakult
Magyarországon megalakult a Határon Túli Magyarok Pártja – derült ki a párt szerkesztőségünbe tegnap eljuttatott közleményéből.
Az Egri Péter elnök által aláírt közlemény szerint a fővárosi törvényszéken bejegyzett alakulat a határon túli magyar szervezetekkel való együttműködés keretében, az ezen szervezetek által megfogalmazott érdekeket kívánja hitelesen megjeleníteni, és dolgozni akar egy, a világban elfogadott, a külhoni magyarság bizalmát is bíró Magyarország megteremtésén.
Ennek keretében a párt célja a külhoni magyarok identitásmegőrzésének, szabad anyanyelvhasználatának, különböző fajtájú önigazgatásának támogatása, a külhoni magyarság által létrehozott értékek méltó elismerése, a honi nemzetiségek kapcsolatépítő szerepének erősítése Magyarország és az anyaországuk között.
A párt ezért felkéri a határon túli magyar szervezeteket, pártokat, hogy működjenek együtt, fogalmazzák meg ők az általuk képviselt magyarság Magyarországgal kapcsolatos törekvéseit, érdekeit, céljait, vegyenek részt a párt konkrét programjának megfogalmazásában, vegyenek részt ezen érdekek képviseletében.
Krónika (Kolozsvár),

Nem fogadták el a Hargita megyei önkormányzat költségvetését
A rosszul kidolgozott költségvetési törvény miatt a Hargita megyei önkormányzat át kell dolgozza a tervezett beruházási listáját – jelentette ki a megyei tanács tegnapi ülésén Borboly Csaba tanácselnök. Emiatt a költségvetés elfogadásáról szóló, és több ehhez kapcsolódó határozattervezetet levettek a megyei önkormányzat ülésének napirendjéről.
Borboly Csaba rámutatott: a 2013/5-ös költségvetési törvény rendelkezései szerint nem lehet új beruházásokba kezdeni, amíg a már megkezdettek befejezésére nincs teljes fedezet.
Az elnök úgy vélte, ez akár jó is lenne például Németországban, de Romániában másképp működnek a dolgok. Példaként említette, egy nagyobb munkálat esetében a tervezésre, majd a kivitelezésre kiírt közbeszerzési eljárások akár egy évig is elhúzódhatnak, főként ha óvások érkeznek. Ezért az a gyakorlat, hogy több beruházást kezdenek el, és ha valahol elakadnak, át lehet csoportosítani a forrásokat egyik helyről a másikra. Ezzel együtt a kormány által leosztott, illetve a parlamenti képviselet segítségével megszerzett pénzt is fel tudták használni, akárcsak az év vége előtt juttatott összegeket, amelyeket megkezdett munkálatok hiányában nem lehetett elkölteni. Borboly hangsúlyozta, a megyei önkormányzatnak adóssága, kifizetetlen számlája nem volt. Ezekre a megoldásokra idén nincs lehetőség, így a munkahelyteremtő célú beruházásokat is jelentősen fékezik – mutatott rá Borboly, aki kijelentette, ez a törvény sérti az alkotmányt, ezért meg kell támadni az alkotmánybíróságon. Borboly úgy véli, ha a Nemzetközi Valutaalap nyomására elfogadott költségvetési törvény érvényben marad, Románia gazdasági csőd szélére jut.
„A kialakult helyzetben át kell értékelni és rendezni a megyében tervezett beruházások listáját, a megkezdett munkálatokat igyekeznek befejezni, és lesznek olyanok is, amelyeket leállítanak” – mutatott rá. Borboly közölte, banki hitelhez is folyamodnak, így próbálva a hiányt pótolni, fél év után pedig költségvetés-módosítást terveznek. Ezenkívül még több uniós pályázat elkészítésére és benyújtására lesz szükség, mert ez az egyik legfontosabb pénzszerzési lehetőség – magyarázta az elnök, hozzátéve, egyetlen beruházást sem hanyagolnak el, a költségvetés módosítása, a hitelfelvétel, a jövő évi költségvetés vagy az uniós támogatások lehetőségeit használják ki ezekre.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár),

Kemény tél tombol a térségben
Bukarest és csaknem az egész ország hó alatt van, az éjszaka lehullott nagy mennyiségű csapadék miatt. A narancssárga kódjelzésű hó- és hóviharriadó kedd délutánig érvényben marad, a fővárosban rosszabbodik az időjárás. Az évszakra nem jellemző rendkívüli téli időjárás miatt a hatóságok iskolaszüneti napot rendeltek el a fővárosban és öt déli megyében. Az országutakon akadozik a közlekedés, néhány településen szünetel az áramszolgáltatás.
Hargita megyében kedd reggel 9:30 órától néhány órára lezárják a tehergépkocsi forgalmat Kézdivásárhely és Csíkkozmás között, amíg a hóekék eltakarítják az úttesten összegyűlt havat. Az Infotrafic által javasolt kerülő útvonal Sepsiszentgyörgy irányában kerüli ki a kérdéses útszakaszt. Máramaros megyében is akadozik a járműforgalom, helyenként útlezárásokra lehet számítani a nap folyamán.
A román-magyar határ le van zárva a nehézgépjárművek számára, a kamionstopot leghamarább szerdán este oldhatják fel.
Maszol.ro,

Velejéig korrupt a román igazságszolgáltatás?
Romániában olyan magas szintre emelkedett a korrupció, hogy a magas rangú igazságszolgáltatási tisztségviselőket is megfertőzte.
Bűnhálózat az igazságszolgáltatásban
Nem csak az igazságszolgáltatásban, de a román közvéleményben – elsősorban a sajtóban – is nagy port vert fel két bíró, Viorica Dinu és Antonela Costache előzetes letartóztatása. Mindketten valóságos hálózatot építettek ki bűnözők felmentése érdekében, amelyben bíróktól kezdve bírósági jegyzőkön át egészen az ügyvédekig, más közvetítőkig bezáróan vettek részt igazságszolgáltatási szakemberek. A két ügyvédnek úgymond kész díjszabásaik is voltak a kedvező ítéletek – legtöbbször az előzetes letartóztatás feloldása – meghozataláért. Amennyiben mégis képtelenek voltak más ügyvédeket befolyásolni a bűnözők számára kedvező ítélet elérése céljából, olyankor visszaadták a pénzt a megvesztegetőnek, ezzel mintegy mentesítve magukat a felelősség alól.
Viorica Dinu és Antonela Costache több ügy kapcsán is jelentős csúszópénzeket vett fel. A korrupcióelleni ügyészek kimutatása szerint a két bírót csupán az utóbbi négy hónap során mintegy 800 ezer euróval vesztegették meg: Viorica Dinu 109 ezer eurót kapott és további 345 ezer euróra tettek számára ígéretet, Antonela Costachénak pedig 300 ezer eurót ígértek meg kedvező ítéletek megszületése esetén és 32 ezer eurót vett fel.
Így például 150 ezer eurót ígért nekik Dinel (Staicu) Nuţu szabadlábra helyeztetése érdekében az állami pénzeket lenyúló bűnöző testvére, Marian Staicu, aki, a testvére két ügyvédjének átadott 50-50 ezer euró mellett ugyanennyit fizetett Sorin Vasilescu bírósági jegyzőnek. Dinel (Staicu) Nuţut 2007-ben azzal vádolták meg, hogy több mint 11 millió euróval károsította meg a szászmedgyesi Transgaz vállalatot.
ECRIS: korrupt – ha korruptak használják
A korrupció elleni ügyészek vádirata szerint a két bírónő idén, januárban kísérletet tett Staicu kiszabadítására, az ügyben illetékes ítélőtanács azonban fenntartotta az előzetes letartóztatást. Staicu két ügyvédjének, Ileana Raducannak és Petre Danielnek sikerült azonban 5000 euróval megvesztegetniük Sorin Vasilescu bírósági jegyzőt, aki „elintézte", hogy a dosszié februárban már Viorica Dinuhoz és Antonela Costachéhoz kerüljön.
A bírósági jegyzőnek valóban nem lehetett könnyű dolga: az ECRIS nevű számítógépes rendszer ugyanis – amennyiben „békén hagyják" – véletlenszerűen jelöli ki a különböző dossziékat elbíráló ítélőtanács bíráit. Azonban nem csak a hackerek, de a bíróságon is szinte mindenki tudja, hogy a rendszer kijátszásának legalább tíz kiskapuja van; ezekről már 2011-ben jelentést készített a Számvevőszék. E kiskapuk egyikét használta ki Sorin Vasilescu. A hiba természetesen nem elsősorban a rendszerben van, mert az eleve nem korrupt – bár a rendszeren is lehetne már javítani – hanem azok felhasználóiban van.
„Möbius, vagy mi a fene"
A két bírónő „nehézsúlyú" volt a pályán, igen komoly ügyek kerültek hozzájuk. Így például ott kellett volna lenniük a korrupció elleni ügyészek Adrian Nastase feltételes szabadon bocsátása elleni fellebbezéséről döntő ítélőtanácsban is – letartóztatásuk miatt azonban erre már nem került sor.
Viorica Dinu foglalkozott Dan Voiculescu ügycsomójával is, amelyben a politikust az Élelmiszeripari Kutatóintézet lenyúlásával vádolják, és hozzá került Sorin Ovidiu Vantu egyik bűnvádi esete is.
A két bírónő neve ott szerepelt Vasile Balint, azaz Sile Camataru szavadon bocsátásnak zavaros ügyében is, miszerint a hírhedett maffiózót nem azért engedték ki büntetése letöltése előtt a börtönből, mert példás magaviseletű fogoly volt és kifestette saját celláját, hanem azért – mert egészségi állapota erősen megrendült. Viorica Dinut és Antonela Costachét az sem zavarta, hogy Sile Camataru „nagybetegen" nyomban elhelyezkedett egy kereskedelmi társaságnál.
Antonela Cosctache volt az, aki letartóztatási parancsot adott ki a guru, Gregorian Bicolaru ellen és tagja volt annak az ítélőtanácsnak, amely a volt kormánytanácsos, a korrupcióval megvádolt Fanel Pavalache ügyében döntött.
A két bírónő érdekelt volt az úgynevezett Mobins-dosszéban is: konkrétan az öt év börtönbüntetésre ítélt Stefan Radulescu ügycsomójáról van szó, akit a Mobins bútorgyár megkárosításáért ítéltek el. (A két bírónőt az igazság kiderítése olyannyira foglalkoztatta, hogy még magának a gyárnak a nevével sem voltak tisztában, Antonela Costache egyebesen „Möbius, vagy mi a fenének" emítette a dossziét).
Továbbá, jókora csúszópénzért felvállalták a bűnüldözők által a Stroe és a Gusti néven emlegetett két dossziét is, amelyet végül is Eduard Gusti és Dan Stroe bűnvádi dossziéja néven sikerült azonosítaniuk.
A hiszékeny bírónők
Ennek ellenére mindketten igen hiszékenyek voltak. A korrupció elleni ügyészekkel folytatott „magánbeszélgetések" kapcsán például elhitték azt, hogy a bukaresti bíróság alumíniummal bélelt, kibádogozott liftjeit nem lehet lehallgatni. Így ügyeiket rendszerint a felvonóban beszélték meg – a korrupció elleni ügyészek legnagyobb örömére, akik itt helyzeték el mikrofonjaikat, és akiknek így sikerül perdöntő bizonyítékokat felvenniük.
Elhitték azt is, hogy a régebbi típusú mobiltelefonok úgyszintén lehallgathatatlanok. Ezért mindketten régi mobiltelefonokon át beszélték meg egymással a megvesztegetés részleteit, a pénzek elosztását, aminek a vádhatóságok még akkor is örvendtek, ha mindez kissé a hang minőségére ment.
Az ügyészeknek így tudomására jutottak a pénzek elosztása körüli manőverek, a két bírónő „etikai kódexe", miszerint a megvesztegetést elfogadó csupán némi kenyeret biztosít magának, és „munkaerkölcse", miszerint „túlságosan hülyék azok a bírók", akik nem akarnak ily módon pénzhez jutni. Mindemellett Antonela Costache, a botrány kitörésekor felhívta személyes varázslónőjét, akit felelősségre vont azért, hogy jóslataiban nem figyelmeztette a korrupció elleni ügyészek akciójára.
A korrupció elleni ügyészek szerint az összegyűjtött anyag – a telefonbeszélgetések hanganyaga mellett fotók, videófelvételek, tanúk vallomása, több feljelentés – megdönthetetlen vádat jelent annak bizonyítására, hogy a két bírónő széles körű hálózatot épített ki az ítéletek meghamisítása céljából, jól kiépített rendszert hozott létre a megvesztegethetőségükért járó összegek begyűjtésére.
Az ügyben, a két bírónő mellett vádlottként szerepel Vasilescu Sorin bírósági jegyző, Raducan Ileana és Petre Daniel Costel ügyvéd, Petre Daniel Costel felesége, aki ellen megvesztegetésben való bűnrészesség miatt indult eljárás, illetve Dinel (Staicu) Nutu testvére, Staicu Marin, megvesztegetés miatt.
A dobogó harmadik helye
A két bírónő rövid idő alatt csinos vagyonra tett szert. Viorica Dinu Bukarestben három lakással, 800 négyzetméteres telekkel rendelkezik. Volkswagen Golf típusú gépkocsija van, ékszereinek értékét 10 ezer euróra teszi.
Antonela Costache a Bukarest melletti Voluntari községben 200 négyzetméteres villával, csaknem 600 négyzetméteres telekkel, Audi TT gépkocsival rendelkezik. Emellett két bankbetéte is van, 132 ezer lejjel, illetve 62 224 euróval.
Antonela Costache egyébként 1400 eurós szőrmekabátot vásárolt magának, de ezzel nem tett túl Dinu Vioricán, aki azzal kérkedett, hogy 3500 eurós kabátja van – igaz, eddig még nem vett fel, mert nagy és súlyos".
Mindeddig az igazságszolgáltatási rendszerben adott legnagyobb megvesztegetés egyébként a Szociáldemokrata Párt volt szenátora, Cătălin Voicu nevéhez fűződik, aki 260 ezer eurót adott Florin Costiniu egykori magas rangú igazságszolgáltatási tisztségviselőnek. A negatív rangsorban Maria David korábbi bírónő következik, aki 200 eurós csúszópénzt kért. A moszani 150 ezer eurós megvesztegetési összeggel Viorica Dinuhoz és Antonela Costachéhoz elfoglalta a dobogó harmadik helyét, amelyen eddig a temesvári táblabíróság volt alelnöke, Nicolae Costantin Serban állt – nyamvadt 50 ezer euróval.
Maszol.ro,

Székelytermék-konferencia Csíkszeredában
Több száz termelő és érdeklődő jelenlétében tartották meg az I. Székelytermék-konferenciát március közepén a csíkszeredai megyeháza márványtermében. Elhangzott, eddig 46 termelő 424 terméke kapta meg a Székely termék védjegyet, amelynek tulajdonosa Hargita Megye Tanácsa.
Nagy József, a Kovászna Megyei Tanács alelnöke elmondta: megtiszteltetés számukra a konferencián való részvétel, ugyanakkor örömének adott hangot, hogy Kovászna megyéből is szép számban kapták meg a védjegy használati jogát. „2010 óta hosszú utat járt be e mozgalom. Remek lehetőség, hisz minden egyes termék előállítása munkahelyet teremt Székelyföldön” – hangsúlyozta az alelnök, akinek megítélése szerint a munkahelyteremtés az egyik legfontosabb ügy, amire a két megyei tanács a programját felépítette. A konferencia egyben összegzése is volt az eddigi eredményeknek: ma már száznál többre tehető a Székely termék mozgalomnak köszönhetően létrejött munkahelyek száma. Egymást biztassuk, higgyünk abban, amit csinálunk! Nem a pénz a legfontosabb gond és probléma, hanem az: kell, hogy legyen akarat és összefogás – kérte a jelenlévőket Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke. A konferencián részt vevő Tánczos Barna szenátor véleménye szerint olyan életképes érdekképviseletre van szükség, amely a helyi termékeket nemcsak a székelyföldi vásárlók számára teszi elérhetővé, hanem országhatárokon kívül is értékesíteni tudja. A rendezvényen huszonegy termelőnek adták át a védjegy használatát tanúsító bizonyítványt, többek között Székely termék lett A székelység története című tankönyv is. Komsa Csongor, a Merkúr székelyföldi üzletlánc marketingigazgatója a Góbé termékek sikeréről számolt be, majd Már István, a Székely Gyümölcs Egyesület elnöke ismertette a Székely Gyümölcs közösségi vállalkozást. Az Átalvető programról Bányász József, az Agrocaritas igazgatója tájékoztatta a jelenlévőket, végül Bálint Emese Éva, a Sapientia EMTE biomérnöki tanszékének tanársegédje a Székelyföldi termék kezdeményezésekről nyújtott átfogó képet. A konferencia a felvetődő kérdések megvitatásával, kötetlen beszélgetéssel és kóstolással egybekötött termékbemutatóval ért véget. (A Hargita Megyei Tanács sajtószolgálatának közleménye alapján)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Magyar megyék, román régiók
Markó Béla írása az árpádsávos lobogós, románellenes bekiabálásokkal fűszerezett tüntetésről, a forintcsinálta erdélyi politikusokról, a romániai magyar érdekvédelem elmúlt huszonhárom évének lenullázásáról és Bukarest centralizációs törekvéseiről.
A nemrég Marosvásárhelyen a hangzatos nevet viselő Székely Nemzeti Tanács által összehívott, több ezer – de nem több tízezer, ahogy a szervezők állították – résztvevővel lezajlott úgynevezett autonómiatüntetés előtt és után a romániai helyzetet, illetve az európai összefüggéseket kevésbé ismerőkben sikerült egy olyan várakozást kialakítani, hogy immár küszöbön áll az Erdély keleti felében elhelyezkedő székely régió autonómiája. Csak föl kell mutatni a tömegakaratot, és meglesz az eredménye, sugallták a szónokok, sőt a tudósítók és kommentátorok egy része is.
Vessünk véget a kis lépésekkel haladó, mi több, egy helyben topogó RMDSZ-politikának, és valósítsuk meg régi álmunkat, a Székelyföld területi autonómiáját, hiszen minden kedvező feltétel megvan ehhez, mondogatták a helybéli orákulumok és a magyarországi emisszáriusok is, akik azért jöttek úgymond, hogy kinyilvánítsák az akaratunkat. Nem voltam ott persze, de érezhettem én is, hogy éppen kinyilvánították az akaratomat. Amivel semmi baj nincsen, mármint az akaratunkkal, hiszen akarom, akarjuk az autonómiát, valószínűleg jobban, mint a messziről érkezett szavazatgyűjtők, csakhogy újfent rá kellett jönnöm, hogy milyen könnyen meg lehet téveszteni, időn, téren és körülményeken kívülre helyezni egzisztenciális gondokkal küszködő, bizonytalan embereket.
És mi tagadás, ha másért nem is, ezért a bizonytalanságért maga az RMDSZ is hibás, mert nem tudta megmagyarázni saját választóinak – és legutóbb a tavaly decemberi parlamenti választásokon a szavazni elment magyarok 89 %-a (az összes résztvevő 5,2 %-a) az RMDSZ-re szavazott, míg az Erdélyi Magyar Néppárt csak 11%-os támogatottságnak „örvendhetett” (0,6%), ami nyilván messze alatta volt a bejutási küszöbnek –, tehát annak ellenére, hogy érdekvédelmi szövetségünk nyilván eddigi politikájáért kapta a szavazatokat, nem volt képes elég meggyőzően elmondani, hogy ebben a pillanatban miképpen állunk célok és eszközök dolgában. Ugyanis az árpádsávos lobogókkal és románellenes bekiabálásokkal is fűszerezett tüntetéstől utólag csak félszájjal elhatárolódó vagy meg sem szólaló RMDSZ-politikusok mostanában éppen két tűz között érezhetik magukat. Egyrészt azért, mert verejtékesen megszerzett parlamenti mandátumainkkal sem sikerült kormányra kerülnünk ezúttal, márpedig ellenzékben rövid távon sok jóra nem számíthatunk. A másik oldalon meg a gazdasági válság nyomorúságát a kettős állampolgárság mámorával feledtető sok-sok erdélyi magyar illúzióival – akkor már miért ne lehetne tüstént autonómia is! – amúgy is nehéz szembemenni. Különösen, ha mások szándékosan hizlalják ezeket a illúziókat. Két tűz, üllő és kalapács, szórvány és székely, tárgyalás és erődemonstráció: végül is ezek a dilemmák nem jelentenek újdonságot, egy romániai magyar politikusnak folyamatosan ezzel kellett szembenéznie az utóbbi két évtizedben. A kérdés az, hogy most milyen új érvek jelentek meg az egyik vagy másik oldalon. Nos, van újdonság. De nem abban, hogy hirtelenjében felgyorsult volna a történelem, és máris kínálja nekünk Európa – vagy a saját európai presztízsveszteségével küszködő Magyarország? – a székely régió területi-közigazgatási autonómiáját. Pedig jó lenne, tényleg erre törekszünk, hogy a Kovászna és Hargita megyében, illetve Maros megye egy részében hetven-nyolcvan százalékos többségben élő félmilliónyi magyar valamilyen autonómiát kapjon. Miközben arról sem feledkezhetünk meg, hogy a többi nyolcszázezernek, akik vegyes vidékeken vagy szórványban élnek, szintén biztosítanunk kell a nemzeti identitásuk továbbviteléhez szükséges jogokat, és a különböző helyzetekben élő magyar közösségeket nem fordíthatjuk szembe egymással.
Ma Romániában a magyarok jogaiért folytatott küzdelem újdonsága – paradoxona –, hogy míg az RMDSZ-en kívüli botcsinálta (néha: forintcsinálta) politikusok retorikája gyors előrehaladást sejtet, addig a bukaresti politikában jártas, felelős magyar szövetségnek azzal kell számot vetnie, hogy a már kivívott jogok is veszélybe kerülhetnek. És ezt a veszélyt egy olyan pillanatban kell elhárítania – ha tudja! –, amikor Budapest tehetetlen, vagy esetleg fel sem ismerte, hogy mi forog kockán. Sőt, időnként az az érzésem, hogy a magyarországi kormánypárti politikusok egyike-másika is kajánul figyeli, ahogy a kétségbeesetten kiutat kereső RMDSZ vezetőit árulózzák, például az említett marosvásárhelyi nagygyűlés alkonyi homályában.
Miről van szó? Igaz ugyan, hogy folyik itt is, ott is a romániai magyar érdekvédelem elmúlt huszonhárom évének lenullázása, de aki tisztességes leltárt készít, nem tagadhatja, hogy éppen Marosvásárhely 1990-es véres márciusától, amikor egyetlenegy (egyetlenegy!) magyar felirat miatt („Gyógyszertár” a „Farmacia” mellett egy kirakatüvegen) román tüntetők ezrei gyűltek össze, és aztán néhány nap múlva az lett, ami lett, hát innen bizony nagy a távolság máig. Szét kell nézni, magyar feliratokkal lehet találkozni Erdély-szerte, és ezt alkotmány szavatolja, törvény szabályozza, anyanyelvű oktatás van minden szinten, és hatvanöt önálló magyar középiskola működik Romániában. Az autonómia ügye pedig bizony sokszorosan jobban áll, mint annak idején, hiszen Erdély két megyéjét, Kovásznát (73,6% magyar) és Hargitát (84,8% magyar) ténylegesen mi vezetjük. Igaz, a kormány által kinevezett prefektusok próbálják korlátozni az önkormányzatok mozgásszabadságát, de ez csak hébe-hóba sikerül nekik. Beruházásokról, utakról, művelődési és szociális intézményekről viszonylag jelentős költségvetés birtokában ma már a megyei önkormányzat dönt. Néhány éve az iskolákat és kórházakat, tehát az oktatási és egészségügyi intézményeket is a városi vagy megyei önkormányzatok felügyelik. Egyik legnagyobb eredményünknek tartom, persze nem kizárólag a mi érdemünk, hogy olyan decentralizációs folyamat megy végbe Romániában, amely előbb-utóbb elvezethet a sajátos autonómiák kialakításához is. Ha… Ha lesz még hol, és lesz még kinek.
Miért mondom ezt? Bár ezúttal Brüsszel sem kér semmi ilyesmit, és a romániai közvélemény sem jött különösebben izgalomba tőle, a tavalyi választások után kormányra került szociáldemokrata-liberális nagykoalíció némiképpen módosítva átvette a most „ellenzékben” lévő államelnök néhány évvel ezelőtti ötletét, és a nyolc gazdasági fejlesztési régiót (összehasonlításul: a majdnem két és félszer kisebb alapterületű Magyarországon hét ilyen van) közigazgatási hatáskörökkel akarja felruházni. Tulajdonképpen azért nem hozták meg tüstént ezt a döntést, mert alkotmánymódosítás szükséges hozzá, amit őszre terveznek.
Jelenleg Romániában a közigazgatásnak három szintje van: községek (ezek több falut foglalnak magukba), illetve városok, aztán a negyvenegy megye (és a főváros, Bukarest), végül pedig a központi kormány. Most francia mintára a megyék és a kormány közé beiktatnák közigazgatási egységként a nyolc régiót, amivel több baj is van. Az egyik az, hogy ezeket a gazdasági-fejlesztési régiókat statisztikai szempontok szerint határozták meg a kilencvenes évek végén, sem történelmi, sem etnikai, sem földrajzi, sőt még valós gazdasági szempontokat sem vettek figyelembe, csakis lakosságszámot és területet. Ezt akkor az Európai Unió kérte, de elsősorban azért, hogy fejlesztési stratégiák összehangolására egy-egy megyénél jóval nagyobb területen lehessen együttműködést kialakítani, uniós pályázatokat előkészíteni. Sajnos az eredmény ebből a szempontból is katasztrofális, a művi úton létrehozott régiók teljességgel alkalmatlanok mindenféle gazdasági összetartásra, hiszen például a Kárpátokon túl a körzővel és számológéppel kierőltetett „régiósítás” azt eredményezte, hogy tengerparti és hegyvidéki megyék is (Konstanca és Vrancea) ugyanabba a régióba kerültek. A mi esetünkben pedig a székely megyék, Kovászna, Hargita és Maros egy régióban vannak Brassó, Szeben és Fehér megyével, ráadásul a régióközpont a Sepsiszentgyörgytől vagy Csíkszeredától kétszázötven kilométerre levő Gyulafehérvár. Ennek a régiónak ma 2.533.021 lakosa van, 34.100 négyzetkilométeren, és a magyarok aránya nem éri el a 30%-ot (román 65,4%, magyar 29,9%, roma 4%). Sem ez a régió, sem a többi nem alkalmas tehát arra sem, amire létrehozták, és az RMDSZ már évek óta javasolja, hogy tizenhat – nem közigazgatási, hanem csak gazdasági –, a mostaniaknál jóval kisebb régióra kellene osztani az országot. Erre fel ebben a pillanatban éppen ellenkezőleg: a jelenlegi régiókat akarják közigazgatási tartománnyá átalakítani. Vagyis miután viszonylag gyengébb, Európai Uniós pályázati feladatoknak sem voltak képesek eleget tenni, egyszerre csak közigazgatási hatásköröket kapnának.
Melyek a román érvek? Egyrészt szerintük így sikeresebben lehetne mégis pályázni, ami ordító ellentmondásnak tűnik az általam elmondottak fényében, másrészt azt állítják, hogy minden a decentralizációt szolgálja, hiszen Bukarestből vinnének le hatásköröket ezekbe a régiókba, és a megyék jogosítványait nem bántanák. Ez a ravaszabb érv, és ha jóhiszeműek vagyunk, nehezebb visszaverni. Csakhogy a politikában nem szabad jóhiszeműnek lenni. Evés közben jön meg az étvágy, és meggyőződésem szerint rövid idő alatt oda jutnánk, hogy nem fentről, hanem lentről kerülnének át a döntések a régiókba, és a megyék hamarosan valamiféle lakosság-nyilvántartó hivatallá degradálódnának. Főként ha valamelyik eljövendő – vagy akár a mostani – kormány ráérezne ennek az átszervezésnek a sajátosan nemzetállami ízére, arra, hogy a többségi magyar megyék erejét ily módon teljesen el lehetne venni. Azt az erőt, amely ma azért megvan. Ismétlem: költségvetés, beruházás, infrastrukturális fejlesztés, oktatás, művelődés, egészségügy stb. Aki nem érti, mire utalok, gondoljon akár a magyarországi húzd meg, ereszd meg játékra, a centralizáció-decentralizáció éppen napirenden levő dilemmájára (vagy már nem is dilemma?), és hogy milyen könnyű egy kellő többséggel rendelkező kormánynak a dolgokat átrendezni.
Másrészt arra sem árt emlékezni, hogy a felvidéki magyar érdekvédelem hanyatlása talán éppen akkor kezdődött, amikor nem sikerült megakadályozni a szlovák megyék észak-déli irányú átrajzolását. Az ottani magyar politikusok elmondhatják, mekkora befolyás csúszott ki így a kezükből. De térjünk vissza Erdélyhez! Ebben a pillanatban szerintem a magyarok érdeke az, hogy ne legyen semmiféle regionális átszervezés. Illetve lehetséges egy ideális forgatókönyv, amely a nagy történelmi régiókat állítaná vissza, Erdélyt, Bánságot, Dobrudzsát, Moldovát stb. Ez már afféle félföderális rendszert jelentene. Viszont ennek most semmi realitása nincsen, tehát egyetlen igazán jó megoldás van: a status quo megőrzése. Annál is inkább ezzel kellene megpróbálkozni, mivel a román pártok igazi érve az átszervezés mellett tulajdonképpen nem az, amit nyilvánosan mondanak, ők valójában a „bebetonozott” megyei kiskirályságokat akarják szétverni ezzel az átszervezéssel, és még nagyobb politikai hatalomra szert tenni. De nem biztos, hogy saját megyei önkormányzati vezetőik ezt olyan lelkesen támogatják, hiszen az ő bőrükre is megy a játék.
Abban a helyzetben vagyunk hát, hogy meg kell védenünk azokat a megyéket, amelyek 1968-ban, a Ceauşescu-korszakban jöttek létre, de még az akkori kommunista rezsim sem merte – külső és belső szempontok okán – teljesen szétzilálni a Székelyföld etnikai viszonyait. Igaz, utána viszont még az egyébként szükséges iparosítási folyamatot is a lakosság elvegyítésére használták fel. Készséggel elfogadom, képtelenségnek tűnhet, hogy ezt a felosztást akarjuk konzerválni. Pedig most, amikor egymagunkban nincs erőnk, hogy egy jótékony reformot kényszerítsünk ki, mégis az a legelőnyösebb, ha marad a mostani közigazgatási felosztás, és ehhez viszont az RMDSZ-nek meg kell próbálni szövetségeseket keresni a román politikában. Csakis így tudjuk megtartani, amit az elmúlt évtizedekben fölépítettünk. Magyarországnak, a magyar kormánynak is meg kell értenie, hogy a tervezett regionális átszervezés drámai helyzetbe sodorhatja az erdélyi magyarokat. Aki pedig azt a látszatot kelti, hogy ezek apróságok, illetve úgyis mindegy, mert hamarosan belovagol hozzánk nyugat felől vitézkötésben az autonómia, az nem érti, mi van Romániában. Akkor viszont kérdezzenek meg minket, hátha el tudjuk magyarázni.
Markó Béla
hvg.hu
Erdély.ma,

Megrótták a hajpántügy miatt a kovásznai iskola vezetőit
A Kovászna megyei tanfelügyelőség írásos megrovásban részesítette a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Iskolacsoport igazgatóját és két aligazgatóját a március 15-én román nemzeti színű hajpánttal tiltakozó román diáklány ügyének „nem megfelelő kezelése" miatt.
A tanfelügyelőség emellett felmentette az osztályfőnöki feladatok ellátása alól azt a tanárnőt, aki a román nemzeti szalag levételére szólította fel a diáklányt, majd – látván, hogy nem tesz eleget a kérésnek – elvette tőle a szalagot. A tanárnő immár a román nyelvet és irodalmat sem taníthatja abban az osztályban, ahonnan az országos médiakampányt kiváltó román-magyar konfliktus kiindult – adta hírül a Mediafax hírügynökség.
A tanfelügyelőség azt követően hozta meg az intézkedéseket, hogy az elmúlt héten alaposan kivizsgálta a székelyföldi iskolában történteket, s a konfliktus valamennyi résztvevőjétől írásos nyilatkozatot kapott.
A tanítást felügyelő szerv a kovásznai iskola feladatául szabta, hogy fordítson folyamatosan figyelmet a diákoknak a tisztelet szellemében történő nevelésére. Mint fogalmazott, ennek a tiszteletnek a nemzeti szimbólumok iránt, egymás etnikai és kulturális identitása iránt is meg kell nyilvánulnia „egy olyan multikulturális közegben, amelyben a tolerancia és a tisztelet elsőbbrendűséget érez".
A tanfelügyelőség ugyanakkor olyan intézkedéseket is sürgetett, amelyek megakadályozzák a politika beavatkozását az oktatási folyamatba, leszögezve: „bármely diáknak bármikor és bárhol jogában áll viselni a nemzeti jelképeket, ha ez a jog azzal a tisztelettel is párosul, amit a jelképek viselése szab meg".
A román hírtelevíziók rendkívül enyhének minősítették az iskolában kiszabott büntetéseket.
A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Iskolacsoportban azután alakult ki feszültség a román és a magyar tagozatos diákok között, hogy a magyar nemzeti ünnepen és az azt követő napokban román diákok egy csoportja széles, román nemzeti színű hajpánttal jelent meg az iskolában. Az egyik diáklánytól román nemzetiségű osztályfőnöke elvette a szalagot, amit a román sajtó úgy értelmezett, hogy a székelyföldi iskolában megtiltották a román nemzeti színek viselését.
MTI
Erdély.ma,