Rendszeres magyar nyelvű misét kért a csángó tanács a bukaresti apostoli nunciustól
A csángó tanács küldöttsége rendszeres magyar nyelvű misék engedélyezését kérte csütörtökön Románia apostoli nunciusától – közölték az MTI-vel a küldöttség tagjai a Vatikán bukaresti külképviseletén tett látogatás után.
A jászvásári (Iasi) püspökséghez tartozó, moldvai csángó falvakban románul miséznek a katolikus papok, ez alól csak a magyarországi turisták számára rendezett alkalmi szertartások jelentenek kivételt. A delegáció tagjai a csángó tanács öt tagszervezetét képviselték. A bukaresti küldöttségben Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, Duma András, a Szeret Klézse Alapítvány elnöke, Gyurka Valentin, a Külsőrekecsinért Egyesület elnöke, Antal János, a forrófalvi Phoenix Egyesület elnöke és Duma Dániel, a csíkfalusi Csángó Rádió munkatársa vett részt. Nyisztor Tinka azt MTI-nek elmondta: hat éves szünet után jött ismét csángó küldöttség Románia és Moldva Köztársaság apostoli nunciatúrájára Bukarestbe, ahol most először találkoztak Francisco Javier Lozano pápai nunciussal. A nuncius elődje, Jean-Claude Perisset érsek a 2004-es jászvárási zsinaton elérte azt, hogy a moldvai püspökség legalább a magyarországi vendégek látogatásakor engedélyezzen alkalmi, magyar nyelvű misét a csángó templomokban – magyarázta Nyisztor Tinka. A csángó tanács most azzal a kéréssel fordult a Vatikán romániai képviselőjéhez: segítsen elérni, hogy rendszeresítsék a magyar nyelvű szertartásokat és azokról ne tiltsák ki a csángókat. “Most csak ez van nálunk, de ez nem jó, mert mi nem azért jártunk, hogy a magyarországi vendégeknek legyen miséjük Pusztinában, és csak úgy tudunk mi is misét hallgatni, őmellettük. De valóban kellett ez a hat év, hogy kiderüljön, hogy ezek a misék nem nekünk szólnak” – mondta Nyisztor Tinka. Hozzátette: előfordult olyan eset, amikor egy magyarországi csoportnak szervezett magyar mise miatt megtelt helyiekkel a pusztinai templom, de a plébános kiküldte az embereket és csak az anyaországi turistacsoport vehetett részt a vendégpap által bemutatott magyar szertartáson. A csángó küldöttség tagjai elmondták, hogy a jászvásári püspök többször is megígérte nekik a magyar nyelvű misét. Tudomásuk szerint két olyan pap is szolgál az egyházmegyében, aki évekig tanult Magyarországon, a püspök mégsem küldte őket csángóföldi szolgálatra, inkább egy állatfarmon, meg egy Jászvásár melletti faluban foglalkoztatja őket. Gyurka Valentin beszámolója szerint a nuncius barátsággal fogadta a csángó küldöttséget és azt ígérte, közbenjár ügyükben a jászvásári püspöknél. Az MTI megkeresére a Vatikán bukaresti képviselete péntekre ígért tájékoztatást az apostoli nuncius álláspontjáról.
Baranyi László
MTI

Erdélyi Magyar Közszolgálati Szabadegyetemet indít EMNP és az EMNT
Erdélyi Magyar Közszolgálati Szabadegyetem keretében készíti fel az önkormányzati választásokra jelöltjeit az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT).
A hétvégeken tartandó képzéseken húsz helyszínen összesen mintegy ezer önkormányzati képviselőjelölt, polgármesterjelölt számára tartanak előadásokat a néppárti politikáról, az önkormányzati munkáról, a politikai kommunikációról. A pénteken kezdődő képzésről – mely a Bálványosi Intézet ernyője alatt folyik majd – Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke és Toró T. Tibor, az EMNP elnöke számolt be egy kolozsvári sajtótájékoztatón.
Toró T. Tibor elmondta, első lépésben a választásokra készítik fel az EMNP jelöltjeit, második szakaszban pedig az önkormányzati mandátumot szerzett képviselőknek és polgármestereknek szeretnének hasznos tudást nyújtani. Hosszabb távon azonban azt tervezik, hogy a közszolgálati szabadegyetem képzéseit valamennyi erdélyi magyar ember számára megnyitják, aki közszolgálati szerepet vállal, függetlenül attól, hogy az EMNP, a Magyar Polgári Párt (MPP) vagy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) keretében tevékenykedik.
Sándor Krisztina elmondta, a hétvégeken zajló képzések résztvevőit úgy próbálják összeválogatni, hogy valamennyi településről legyenek a hallgatók között, ahol az EMNP jelöltet állít. Így tudják biztosítani, hogy a képzés résztvevői hazatérvén azoknak is átadják a megszerzett tudást, akik esetleg nem vehettek részt az előadásokon. Az EMNT ügyvezető elnöke szerint a hétvégeken tartandó előadások kiegészítéseként a program résztvevői elektronikus anyagot is kapnak majd, amellyel otthon bővíthetik tudásukat. A képzésért nem kell fizetniük a résztvevőknek.
Az MTI kérdésére Toró T. Tibor elmondta, az oktatók elsősorban az EMNP vezető politikusai, szakértői lesznek, de magyarországi előadókat is várnak. “A Fidesz a legsikeresebb európai néppárt, tanulni szeretnénk tőle” – jelentette ki Toró.
Az EMNP elnöke arról is tájékoztatott, hogy a párt helyi szervezetei április elejéig nevezik meg jelöltjeiket a június 10-én tartandó önkormányzati választásokra. Hozzátette, a párt megyei, országos fórumai csak akkor kívánnak beleavatkozni a folyamatba, ha helyi szinten nézeteltérés támad. A választási törvény értelmében április 16. és 30. között lehet választási szövetségeket kötni. Toró megjegyezte, továbbra is verseny és az együttműködés helyes arányára törekszenek a többi magyar párttal, tömbmagyar vidékeken versenyeznek, máshol közösen állítanának jelölteket a többi magyar politikai szervezettel.
Gazda Árpád
MTI

Összefogás Erdélyben magyar módra
Hangolódnak a magyar pártok is az idei román helyhatósági és parlamenti választásokra. Bár mindenki az összefogást hangsúlyozza, egyelőre csak a széthúzás látszódik.
Bár méltó keretek között ünnepelték meg március 15-ét a határon túl is, Erdélyben kicsit kampányízűre sikeredtek a megemlékezések – figyelmeztetett a Krónika. Ahol sikerült is a három magyar politikai szervezetnek egy táborba gyűlni, ott sem maradtak el az egymást kritizáló kijelentések. Azóta pedig a helyzet egyre fokozódik: a médián keresztül üzengetnek egymásnak a pártok vezetői, sőt, a korrupt, hazug kifejezések sem maradnak el – pedig hol vannak még a júniusi, illetve novemberi választások...
Román összefogás...
Mint arról korábban beszámoltunk, a román pártok a biztos győzelem érdekében választási szövetségeket alkotnak. Sőt, Székelyföldön, ahol a románok „kisebbségben” vannak, a PSD az USL keretében a pártok lehető legszélesebb palettáját kívánja összefogni a biztos képviselet érdekben.
...magyar széthúzás
Mindeközben a magyar pártok körében is jellemző az együttműködés lebegtetése, noha a konkrét példák még nem túl meggyőzőek. Pedig tanulságok sora áll rendelkezésre: a legfrissebb „élmény” a szlovákiai voksolás eredménye, ahol a magyar etnikai párt, az MKP-nek immár másodszor sem sikerült átlépni a parlamentbe jutáshoz előírt 5 százalékos küszöböt. A Híd-Most relatív sikere ellenére Markó Béla nyilatkozatában leszögezte, hogy a jövő nem a vegyes pártoké. Erdélyben ugyanakkor az önálló és eredményes politizálással kerülhető el az MKP-éhez hasonló kudarc.
A matricák egyelőre még az asztalon (rmdsz.ro)Az elért eredményeket az RMDSZ – az önreklám jegyében – a Krónika beszámolója szerint nem is rejti véka alá: hamarosan elárasztják Erdélyt azok a matricák, amelyek a magyar kormánypárt eddigi sikereit hirdetik. Igaz, hogy köztéri plakátolás engedélyhez kötött, amit mindeddig nem szereztek be a párt szervezetei, már csak idő kérdése, hogy a megyei szervezetek hozzálássanak szétszórásukhoz.
Emellett az MPP szerint az RMDSZ nyomást gyakorol az erdélyi magyar sajtóra is. Bíró Zsolt a párt tanácselnök-jelöltje kijelentése alapján egyes esetekben pénzzel, másokban pedig családi összefonódások révén szerez befolyást az erdélyi sajtóorgánumokban, amiért az erdélyi magyarokat kiállásra buzdította szólás és sajtószabadságukért a Marosvásárhelyi Rádió fél éves fizetés nélküli szabadságán lévő munkatársa.
Beszáll a ringbe az Erdélyi Magyar Párt is
Az új magyar párt, az EMNP egyelőre saját szervezetei építgetésével van elfoglalva, de nem zárkózik el a néha már-már provokatívnak számító nyilatkozatoktól sem. Az együttműködés fontosságát Toró T. Tibor is kiemelte, noha kikötötte, hogy ez nem mehet mindenáron.
A Tőkés Lászlóval tartott közös sajtótájékoztatón a verseny mellett tették le voksukat – legalábbis azokon a területeken, ahol a magyarság többséget alkot. Ahol a románok vannak többségben, ott hajlandóak a közösen indított jelöltek támogatására, bár nem feltétel nélkül: a közös jelölt a marosvásárhelyi polgármester-állítás körüli vitából kiindulóan nem indulhat kizárólagosan egy párt színeiben, és nem lehet korrupt sem, ami nem ritka az RMDSZ soraiban.
A kölcsönös vádaskodások sem maradnak el: az EMNP szerint elsősorban az RMDSZ-t hibáztatja az együttműködés akadályozása végett, miközben Markó szerint pártja csak magára számíthat – szemben a Magyarországról „mesterségesen létrehozott párttal”.
Valószínűleg erre válaszolt Martonyi János a minap Bukarestben, Kelemen Hunorral történt egyeztetése után. A sajtótájékoztatón ugyanis felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarország nem szól bele a versenyben. Ugyanakkor közös érdekként nevezte meg a megegyezés szükségességét, hiszen a romániai magyarság közös érdeke, hogy a lehető legtöbb képviseleti helyet szerezze majd meg.
Viharos szakítás
Végül, de nem utolsó sorban érdemes megemlíteni Tőkés László kilépését az RMDSZ-ből, ami tovább szította az indulatokat. Az európai parlamenti képviselő március 12-én jelentette be ezirányú szándékát, majd nem sokkal később közölte, hogy az RMDSZ levélben kérte a képviselő kizárását az Európai Néppárt soraiból. Kelemen Hunor viszont bejelentette, hogy a református püspök hazudott, mikor ezt a nyilatkozatot tette, ő mindössze arról tájékoztatta párt elnökét, hogy ezentúl Tőkés kijelentései nem tudhatóak be az RMDSZ álláspontjának.
Bár még hónapok vannak hátra a mindkét helyi, megyei és országos szintű választásokig, az összefogás reális esélye még távolibbnak tűnik. Míg minden megfigyelő arra figyelmeztet, hogy a magyar képviselők számát maximalizálni kell és nem ismétlődhet meg az MKP kudarca Erdélyben, a szereplők láthatóan nemcsak ezt a szempontot veszik figyelembe. Toró szerint ugyanis a 2008-ban elfogadott „alternatív küszöb szabálya” szerint elég, ha egy párt 6 képviselőt és 3 szenátort szerez, amivel automatikusan bejut a törvényhozásba. Na de elég ez a romániai magyaroknak?
Zsár Virág
kitekinto.hu
Erdély.ma

Toró: csakis választási koalíció képzelhető el Marosvásárhelyen
Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor pénteken Marosvásárhelyen kijelentette: a Néppárt számára kizárólag a választási koalíció megkötése, és dr. Vass Levente koalíciós jelöltként való indulása az elképzelhető a marosvásárhelyi helyhatósági választások esetében. A mai tárgyalásokon az RMDSZ ugyanakkor újból megerősítette, hogy saját színeiben akarja indítani az urológus főorvost.
Toró T. Tibor először vett részt a Néppárt és az Erdélyi Magyar Néppárt, illetve az RMDSZ helyi vezetőinek egyeztető tárgyalásán, majd ezután sajtótájékoztatón közölte: az RMDSZ vezetői határozottan kijelentették, hogy a választási koalíció számukra nem elfogadható, dr. Vass Leventét RMDSZ-színekben akarják indítani, és azt szeretnék, hogy a Néppárt támogassa őt. Az elmúlt három választáson az RMDSZ-es jelölt elbukott – emlékeztetett Toró. „Csakis magyar összefogással van esély a polgármesteri szék visszaszerzésére Marosvásárhelyen. A választási koalíció nem politikai koalíció. Jogilag lehetséges, és nem is bonyolult, mert csak a helyi választási irodánál kell bejelenteni, április 16-30. között. Mi továbbra is azt szorgalmazzuk, hogy ezt a lehetőséget használjuk ki, dr. Vass Levente legyen közös magyar jelölt, mert egyetlen magyar párt színeiben sem lehet itt nyerni. A pártérdekeket félre kell tenni, a magyar közösség érdekeit kell szem előtt tartani” – fogalmazott a Néppárt elnöke.
December másodikán a felek még azzal álltak ki a sajtó elé, hogy megszületett a megállapodás, melynek értelmében választási koalíciót köt az RMDSZ és a Néppárt, illetve erőfeszítéseket tesznek arra, hogy a Magyar Polgári Pártot is bevonják a politikai összefogásba.
Erdély.ma

Könyv formájában is megjelent a Székelyföldi Legendárium
A székelyderzsi unitárius erődtemplom szalonnás bástyájában mutatták be pénteken délután a Székelyföldi Legendárium című könyvet.
A kötet 155 székelyföldi mondát és legendát tartalmaz a gyermekek által is könnyen érthető nyelvezetben színes illusztrációkkal.
Fazakas Szabolcs televíziós operatőr, a székelyföldi legendárium program ötletgazdája, szervezője az MTI-nek elmondta, egy brüsszeli látogatáson került a kezébe egy gyerekeknek szánt Európa-térkép, amelyen Romániából csupán a bukaresti Atheneum rajza, egy római oszlop és Drakula szerepelt. Ebből jött az ötlet, hogy készítsék el Székelyföld térképét, amelyen a településeket a hozzájuk kötődő mondák, legendák egy-egy jellegzetes jelenetének az ábrázolásával jelölik be.
Hamar kiderült, hogy a térkép nem elég, a legendárium más-más vetületeire is igény mutatkozik. Elkészült a legendárium honlapja (www.legendarium.ro), amelyen a településekre kattintva megjelenik a településhez kapcsolódó monda, legenda ábrázolása, és a mondák egy része már meg is hallgatható. Igény mutatkozott arra is, hogy könyv formájában adják ki az összegyűjtött anyagot.
Fazakas Szabolcs elmondta, Orbán Balázs, Benedek Elek, Ambrus Lajos gyűjtését vették alapul, de a mondáknak, legendáknak csak a történetéhez ragaszkodtak, a szövegeket Kudelász Nóbel íróval fogalmaztatták át egy a mai gyermekek által könnyen befogadható nyelvezetre. Az illusztrációkat Márton Erika képzőművész rajzolta, rajzait Cseke Tímea és János Levente dolgozták fel számítógépes módszerekkel.
„Nem törekedtünk arra, hogy minden kép tele legyen székely kapuval és székely ruhával. Az volt a cél, hogy a gyerekek értsék meg, szeressék meg ezeket a mondákat” – jelentette ki Fazakas Szabolcs, majd nevetve hozzátette – „155 székely monda ejsze csak felér egy Drakulával”.
Amint tájékoztatott, a könyvet 10 ezer példányban nyomtatták ki, és Erdélyben is, Magyarországon is a kiskereskedésekben szeretnék forgalmazni, az érdeklődők azonban a honlapon is megrendelhetik azt a legendárium térképével együtt. Hozzátette, hogy az újságírókat azért hívták a székelyderzsi unitárius erődtemplom bástyájába a könyvbemutatóra, hogy a helyszínnel is ráhangolják őket a hagyományok, a legendák világára. A székelyderzsi családok ma is az erődtemplom egyik bástyájában tartják a szalonnát egy olyan kor hagyományaként, amikor gyakran kellett a betörő tatárok, törökök elől a templomerőd falai közé menekülni.
MTI
Erdély.ma

Írásbeli figyelmeztetést kapott Brassai Attila, a MOGYE oktatója
Írásbeli figyelmeztetésben részesítette a MOGYE etikai bizottsága Brassai Attila tanárt, aki az Európai Parlament előtt ismertette a magyar nyelvű oktatás helyzetét. A testület – melynek mindössze egyetlen magyar tagja van – úgy vélte: a múlt év novemberében a Strasbourgba látogató Brassai professzor „rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Eközben a szenátus magyar tagjai levélben tiltakoztak a leköszönő rektor, Constantin Copotoiu alaptalan vádaskodásai ellen. Az aláírók szerint nem igaz, hogy egyes magyar tanárok nem hajlandók románul beszélni a román nemzetiségű diákokkal.
Továbbra sincs nyugalom a MOGYE háza táján
Továbbra sincs nyugalom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) háza táján. Csütörtökön újabb közmeghallgatást szerveztek a magyar karok létrehozására vonatkozó kormányhatározat-tervezet kapcsán. Miután egy nappal korábban a szakszervezeti vezetők nevezték törvényellenesnek a kormány lépését, csütörtökön az egyetemen összegyűlt román oktatók és politikusok fejtették ki hasonló véleményüket.
Közben az etikai bizottság írásbeli figyelmeztetésben részesítette Brassai Attilát, aki az elmúlt év novemberében Strasbourgban, az Európai Parlament előtt ismertette a magyar nyelvű oktatás helyzetét. A testület – melynek mindössze egyetlen magyar tagja van – úgy vélte: a múlt év novemberében a Strasbourgba látogató Brassai professzor „rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Eközben a szenátus magyar tagjai levélben tiltakoztak a leköszönő rektor, Constantin Copotoiu alaptalan vádaskodásai ellen. Az aláírók szerint nem igaz, hogy egyes magyar tanárok nem hajlandók románul beszélni a román nemzetiségű diákokkal.
Mint ismeretes, Brassai Attila 2011. november 17-én, az Európai Parlamentben ismertette az erdélyi magyarság huszonkét éve tartó küzdelmét, amely a Ceauşescu-diktatúra idején megszüntetett önálló magyar állami egyetem, illetve a magyar nyelvű karok visszaállítását célozza. A professzor – aki egyben a Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöke is – elmondta, hogy a MOGYE román többségű vezetősége nem tartja be az érvényben lévő jogszabályokat, így önkényesen gátolja, hogy önálló magyar tagozat keretében, magyar nyelven folyhasson orvosképzés Erdélyben.
Brassait a múlt héten hallgatta meg az etikai bizottság, az egyetem vezetősége pedig szerdán közölte vele a döntést. „Ez előre megfontolt megtorlás volt, hisz a bizottság az én esetemben nem ismerte az ártatlanság vélelmét, arról nem is beszélve, hogy semmiféle bizonyíték nem állt a rendelkezésükre abból, amit én Strasbourgban tettem vagy mondtam. Olyasmikkel jöttek, hogy olvasták az egyik román újságban, hogy a magyar lapban megjelent, hogy egy francia politikus azt kérdezte tőlem, hogy…, és így tovább, és így tovább. Egyenesen nevetséges” – vélekedett lapunknak Brassai Attila a Constantin Copotoiu leköszönő rektor által aláírt figyelmeztetésről.
Alaptalanul vádol Copotoiu
A szenátus volt magyar tagjai, akiket az oktatói közösség a mai napig is a magyarság szószólóinak tart, tiltakozással fordultak az egyetem vezetőségéhez, cáfolva Constantin Copotoiu volt rektor legújabb vádjait. A leköszönő intézményvezető a hét elején azt állította a magyar oktatókról, hogy a gyakorlatokon némelyikük nem hajlandó románul megszólalni, és a magyar nyelv elsajátítására kötelezi a román nemzetiségű diákokat. Copotoiu szerint a magyar professzorok a diploma megszerzéséhez is feltételként szabták meg a magyar nyelv ismeretét.
„Veszélyesnek tartjuk az efféle alaptalan, bizonyítékok híján tett kijelentéseket. Etnikum közötti feszültséget kelthetnek, és befolyásolhatják a MOGYE gondjait megoldandó kormányrendeletre összpontosuló közvéleményt” – írják a magyar tanügyi káderek. A Benedek Imre vezette kardiológiai klinika munkatársai még a hét első felében reagáltak a volt rektor vádjaira. Valamennyi – magyar és román – munkatárs által aláírt levélben rámutatnak, hogy az ott dolgozó egyetemi oktatók minden egyes diákkal és beteggel a maga anyanyelvén beszélnek, a gyakorlati órákat pedig románul tartják.
A tiltakozó levél is arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a Copotoiu által emlegetett egyetemi klinikákon szinte nincs is magyar nemzetiségű orvosprofesszor, aki esetleg más nyelven szólhat a román diákhoz, mint az állam nyelvén. Egyik példaként éppen az exrektor által vezetett sebészetet hozzák fel, amelynek egyetlen magyar egyetemi oktató alkalmazottja sincs. „Mi románul is, magyarul is elmondjuk, főként, ha van erre igény. Nem értem, mi lenne ebben a kivetnivaló? Annál is inkább, mivel így tettek az én tanáraim is annak idején, a ’89 előtti időszakban” – mondta el a Krónikának a levél egyik aláírója, Sipos Emese egyetemi docens.
„Előre gyártott” közmeghallgatás
Szintén csütörtökön egy újabb közmeghallgatást szerveztek az egyetemen, amelyen zömében román oktatók és politikusok vettek részt. A magyar tanárok ezúttal is távol maradtak, ott volt és felszólalt viszont Ádám Valérián, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) titkára, Hollanda Dénes, a Sapientia EMTE korábbi marosvásárhelyi dékánja, Kincses Előd jogász és Peti András városi tanácsos. Ezzel a témával foglalkozott egyébként csütörtökön Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke is, aki elítélte és „veszélyesnek” nevezte „az egyetem illegitim vezetőségének” a fellépését.
„Nem tudjuk a törvény betartása érdekében szót emelő emberek felelősségre vonását elfogadni, és ki fogunk állni mellettük, akár Brüsszelben is” – mondta a néppárt elnöke. Hozzátette: nem csoda, hogy a schengeni kapu nem nyílik ki Románia előtt, ha az ország képtelen saját törvényeit betartani.
A közmeghallgatáson felszólaló román politikusok többsége – az egyre magyarellenesebb hangot megütő – Cornel Brişcaru, Alexandru Petru Frătean és Ciprian Dobre azt próbálták bizonygatni, hogy mennyire káros következményei lehetnek a kormányhatározat életbelépésének. Ezúttal is törvénytelenséget, szeparatizmust, szegregációt és diszkriminációt kiáltottak. Őket már csak az egyetemi tanárok szárnyalták túl. Silvia Duşa, Vasile Boloş, Florin Buicu, Ioan Pascu, Ioan Rus, akik szerint a magyar kar létrejötte a román nemzeti vagyon elorzásával és az állam nyelvének a meggyalázásával egyenlő.
A megye korábbi prefektusa, a liberális Ciprian Dobre folytonos bekiáltásokkal próbálta megzavarni az RMDSZ nevében felszólaló Peti Andrást. Amikor a szövetség képviselője kijelentette, hogy ez a közvita is politikai síkon folyik, Dobre és társai nevetéssel, hangoskodással és tapssal szakították félbe.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Kolozsvári szerzők gyermekkönyveit jelentette meg a Magvető
Négy gyerekkönyvet is megjelentet a Magvető Könyvkiadó a 19. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra: új kötettel jelentkezik Darvasi László, Ljudmila Ulickaja, a kolozsvári Máté Angi és a kolozsvári származású Szabó T. Anna is.
„Eddig is voltak mesék a Magvető kínálatában, gondoljunk csak Darvasi László Trapitijére vagy Lakatos István Dobozvárosára, ám szeretnénk erősíteni a kiadó gyerekirodalmi profilját” – mondta Turi Tímea szerkesztő az MTI-nek. A Trapiti-történetek után Darvasi László a fiatalabb korosztály felé fordult a Pálcika, ha elindul című kötetében. A Koncz Tímea által illusztrált könyvben rövidebb történetek olvashatók Pálcikáról, aki útnak indul, hogy megismerje a világot.
Szintén áprilisban jelenik meg a népszerű orosz írónő, Ljudmila Ulickaja második mesekönyve magyar nyelven, a Történetek gyerekekről és felnőttekről. Szabó T. Anna költő, író Tatoktatok című kötete főleg nyelvpörgető mondókákat, dalokat, ritmikus rögtönzéseket tartalmaz, emellett néhány meseszerű történetet. A tárgyi világ mögött egy család mindennapjai bontakoznak ki, a költőnő könyvében a Weöres Sándor-i hagyományokat folytatja.
A 96 oldalas kötetet Kárpáti Tibor a gyerekrajzok formavilágát idéző képei díszítik. A Bródy Sándor-díjas Máté Angi, aki tavaly megkapta az IBBY Év Gyermekkönyve díjat a Pagonynál megjelent Volt egyszer egy című könyvéért, ezúttal egy „uniszex” történettel jelentkezett – mondta Turi Tímea. A Kapitány és Narancshal című kötet egy parancsolgatós tengerészkapitányról szól, aki megunja a tengereket, és partra száll barátjával, egy befőttesüvegben lakó, kicsi, narancssárga hallal. A kötetet az ismert illusztrátor, Rofusz Kinga rajzai színesítik. A köteteket a XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatják be április 22-én.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Kétnyelvű Echinox-lapszám jelent meg fiatal magyar szerzők munkáival
Kétnyelvű magyar irodalmi antológia alcímmel jelent meg a kolozsvári bölcsészhallgatók által szerkesztett Echinox irodalmi folyóirat legutóbbi lapszáma, amelyet kedd este ismertettek a kincses városi Insomnia kávéházban.
Kétnyelvű irodalom. Rareş Moldovan, Vízi Tünde, Potozky László és Balázs Imre József
A hét fiatal magyar szerző eredeti és románra átültetett szövegeit tartalmazó antológiát Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője, az antológiát létrehozó csapat irányítója, a diákszerkesztők nevében Serestély Zalán, valamint Rareş Moldovan, az Echinox lapigazgatója ismertették, a szerzők közül pedig Váradi Nagy Pál, Potozky László és Vízi Tünde olvasott fel a közönségnek.
Rajtuk kívül az időközben elhunyt Jancsó Noémi, valamint László Szabolcs, Láng Orsolya és Takács István írásait tartalmazza a megjelenésében, kivitelezésében is tetszetős, igényes lapszám. Balázs Imre József A másfajta „nyolcvanasok” című lapindító írásában kitér arra, hogy ebben az esetben érdemes megvizsgálni, hogy a forradalom előtt és után született, azaz a „nyolcvanasok” és „kilencvenesek” szövegei és e szövegek „emlékei” közötti különbségre hívja fel a figyelmet, megközelítési irányt és lehetőséget mutatva az olvasónak.
A szerkesztők nevében Serestély Zalán a válogatás kritériumaival kapcsolatban elmondta: terjedelmét is figyelembe véve az antológia nem is hiánypótló, inkább hiánymegjelölő jellegű, jelezvén azt, hogy ez a fajta kulturális közvetítés még mindig egy igen szűk értelmiségi réteg feladata. „A szerkesztés során, amikor eszünkbe jutott, hogy ezeknek a szerzőknek a műveit románra is át kellene ültetni, akkor szembesültünk azzal, hogy ez nem is annyira egyszerű. Sok szerző, akit felkértünk azért nem vállalta az antológiában való szereplést, mert félt, hogy nem tudná tökéletesen átültetni a szövegét románra.
Aztán az történt, hogy a szerzők egymás szövegét kezdték fordítani, ami szerintem nagyon szépen áthidalta ezt a gondot. Úgy vélem nagyon tanulságos volt ez a munka a szerzőknek is” – fejtette ki. Balázs Imre József hozzátette, hogy a megjelent román szövegek csiszolásában az Echinox román szerkesztői is segítséget nyújtottak. Serestély Zalán elmondta: a válogatásban az is fontos szempont volt, hogy valóban fiatal szerzőket találjanak, akik nem rendelkeznek saját kötettel, Potozky László Áradás című kötete is azután jelent meg, hogy a lapszám anyaga összeállt. „Reméltük azt is, hogy ez a közös munka jelzés lesz a szerzőknek arra nézve, hogy a csoportos szereplés talán jobb stratégia az enyészettel szemben, mint az egyéni utak taposása” – fogalmazott Serestély.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Hiányolják a magyar nyelvű műszaki képzést
Tizenhetedik alkalommal rendezte meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Műszaki Tudományok Szakosztálya a Fiatal Műszakiak Nemzetközi Tudományos Ülésszakát, amelyen erdélyi, magyarországi és felvidéki kutatók, oktatók, egyetemi hallgatók vesznek részt. A konferencia ma szilágysági körúttal zárul.
A tegnap délelőtti megnyitón a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében a szervezők nevében Bitay Enikő szakosztályi elnök azt emelte ki, hogy idén 13 egyetemről és 5 tudományos intézettől 155 szerző 100 dolgozata hangzik el. Az összes konferenciakötet már elérhető az Erdélyi Digitális Adattárban. Gyenge Csaba EME-alelnök ennek a hagyományos konferenciasorozatnak az ipari és tudományos élet gazdagításában betöltött szerepét hangsúlyozta. Szilágyi Mátyás magyar főkonzul a seregszemle tudományos eredményközlő jelentőségét, a romániai magyar szakoktatás hiányát, és a fiatalok itthon tartásának társadalompolitikai feladatát húzta alá. Köszöntőt mondtak még a következők: Dudás László (Miskolci Egyetem), M. Csizmadia Béla (Gödöllői Szent István Egyetem), Dobránszky János (Budapesti Műegyetem), Dávid László (Sapientia EMTE), Rácz Pál (Óbudai Egyetem), Kodácsy János (Kecskeméti Főiskola), Pokorádi László (Debreceni Egyetem), Kodor Tamás (Pécsi Tudományegyetem), Kostyál Péter (Pozsonyi Műszaki Egyetem), Csibi Vencel (Kolozsvári Műszaki Egyetem) és Péntek János (Kolozsvári Akadémiai Bizottság).
Több felszólaló említette a romániai magyar nyelvű műszaki felsőoktatási képzés hiányát, amely megoldásra vár. Ezután két plenáris előadás hangzott el, majd első alkalommal adták át a tavaly elhunyt kolozsvári akadémikus emlékére alapított Maros Dezső-díjat. A kitüntetett ifj. Orbán György (doktorandusz, Kolozsvári Műszaki Egyetem) volt, aki kiemelkedő kutatási eredményeivel és előadásaival érdemelte ki az elismerést. A délelőtti találkozót a magyar opera művészeinek (Hary Juditot és Maneszes Mártont zongorán Nagy Ibolya kísérte) műsora színezte. Délután három szekcióban zajlottak le a tudományos előadások.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Közszolgálati egyetem az EMNP-jelölteknek
Jövőtől bárki számára nyitott a részvétel – tájékoztatott Toró T. Tibor és Sándor Krisztina –
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke és Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke bejelentette: a hét végén kezdődik az Erdélyi Magyar Közszolgálati Egyetem, amelynek keretében az EMNT és a Bálványos Intézet ingyenes, másfél napos továbbképzésben részesíti a 2012. júniusi helyhatósági választásokon befutó helyen szereplő közel ezer EMNP-jelöltet. A képzés során az önkormányzati tevékenységre, a választási kampányra, illetve politikai kommunikációra vonatkozó alapismereteket szerezhetnek a résztvevők. Összesen 20 helyszínen, 5 hétvégén, egyenként 50 jelöltnek szervezik meg ezt a fajta képzést. A március 23-a és 25-e között megrendezendő szabadegyetem Nagyváradon, Nagykárolyban, Sepsiszentgyörgyön és Brassóban rajtol.
Az EMNT és a Bálványos Intézet között már tavaly ősszel felvetődött a szabadegyetem megszervezésének gondolata. Egyelőre a 2012-es helyhatósági választásokra való felkészülés jegyében a befutó helyen szereplő jelöltjeinket képezzük ki, de szándékaink szerint idén ősztől vagy jövőtől bárki számára nyitott lesz a részvétel az Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetemen. Ezen kívül majd a már bejutott tanácsosoknak, illetve az őszi parlamenti választások jelöltjeinek külön képzést szervezünk – nyilatkozták a politikusok. A Szabadság azon kérdésére, hogy mi történik akkor, ha a képzésen átesett jelölt mégsem vállalja a megmérettetést, Toró T. Tibor azt válaszolta: a bizalomra építenek, és remélik, hogy ilyesmi nem fordul elő. Amennyiben mégis, „felírják a veszteségi listára”.
Az előadók – akiknek nevét nem akarták elárulni – ingyenesen tartják a képzést. – Reméljük, hogy a képzésen lesznek magyarországi szakemberek is. Felvettük a kapcsolatot azokkal a személyekkel, akik a Fidesz-jelöltek képzésével foglalkoztak. Számítunk ezeknek a személyeknek a tudására, akik készek lennének azt átadni – közölte Toró T. Tibor. Megtudtuk: a tervek szerint Kolozsváron két alkalommal szerveznek képzést: április 13-a és 15-én, illetve 27-én és 28-án.
Toró T. Tibor kifejtette: mivel a választási törvény szerint április 16-a és 30-a között kell bejelenteni a helyhatósági választások alkalmával megkötött helyi és megyei együttműködéseket, ahol a magyar közösség érdeke ezt kívánja, készek az együttműködésre a másik két magyar párttal, ám országos szinten erre nagyon kevés esélyt lát. Kolozs megyében is a magyar pártokkal való együttműködést látják a legjobb megoldásnak. Toró T. Tibor szerint az EMNP nem utasítja el az előválasztás gondolatát sem, ám erre eddig nem lát semmi igényt. Toró felháborodottan jelentette be, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) etikai bizottsága írásos figyelmeztetésben részesítette Brassai Attila egyetemi oktatót, aki az Európai Parlament szakbizottságában ismertette a MOGYE ügyét. – Ne csodálkozzunk, ha ezek után a Schengen-kaput bezárják Románia előtt – tette hozzá Toró.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

A radnóti kastély az Erdélyi Fejedelemség legépebb, tudományos szempontból felbecsülhetetlen értékű emléke”
– Melyek a radnóti kastély építéstörténetének mérföldkövei? Hogyan alakultak az idők folyamán tulajdonviszonyai?
– A mai kastély előzménye egy udvarház volt, amely a 15. században itt kialakult birtoktest központjaként a Bogáti család tulajdonában őrizte a marosi révhez vezető utat. A 16. század közepén már castrumnak – kisebb várnak tekintik az ágakra szakadozott Maros mocsaras árterületén megbúvó épületet, amelyet hihetőleg Bogáti János és később, 1554 előtt, özvegye, Bánffi Magdolna övezett védőfalakkal. Ezeknek maradványai a 17. század végén még látszottak.
A régi kúriát talán a mai épület északkeleti, Maros felőli szárnyának a földszinti helyiségeiben kereshetjük. Egy (ma másodlagosan elhelyezett) reneszánsz kőkeretére a Bogáti család egyik tagja, a kerelőszentpáli csata (1575) után pártütőként kivégzett Gábor idejében vésték az 1574-es évszámot. Kendi Ferenc fejedelmi tanácsúr beboltoztatta az északkeleti szárny földszinti helyiségeit, s az ő építkezéseinek tulajdoníthatjuk a keleti bástyával szomszédos helyiség triglifes fejezetű pilaszterekkel díszített ajtókeretét is. Hónapokig vendégeskedett itt Petru Cercel havaselvi vajda. Kendi Ferencet 1594-ben kivégezték, a kastély következő ura, Geszthy Ferenc pedig 1596-ban hunyt el.
Nem annyira a kastélyhoz fűződő balszerencse, mint inkább a zavaros idők magyarázzák, hogy erőszakos halál lett osztályrésze a 17. század eleji birtokosok közül Bogáti Menyhértnek és Kornis Boldizsárnak is. Péchi Simon, Bethlen Gábor fejedelem kancellárja tervezte, s 1621 előtt talán el is kezdte a kastély átépítését, amely azután Bethlen Gábor birtoklása alatt, 1626 után ment végbe. A „nagy fejedelem” olasz építésze, Giacomo Resti készíthette el a négy sarokbástyás kastély terveit úgy, hogy abba belefoglalta a korábbi épületeket is. A fejedelem halála (1629) után félbemaradt építkezést az új tulajdonos, Kornis Zsigmond fejedelmi tanácsúr (megh. 1648-ban) is folytatta, immár a saját igényeinek megfelelő szerényebb mértékben. Az épület befejezésére azonban csak azután került sor, miután II. Rákóczi György 1649-ben megvásárolta és feleségének, Báthory Zsófiának ajándékozta a birtokot. A fejedelem velencei származású építésze, Agostino Serena (1648–1653 között) a délnyugati szárny emeleti loggiáját tervezhette, amelynek ma csak a befalazott félköríves árkádjai látszanak az udvar felől, a külső homlokzaton pedig két-két egyszerű ablak világítja meg az egykori árkádnyílások mögött kialakított kisebb termeket. Az építést vezető velencei építész emlékét ma már alig olvasható felirat őrzi az északkeleti szárny kapujának zárókövén: „AVGVSTINVS SERENA ARCHITECTVS VENETVS OPERA REGIT”.
Ennek a kapunak az oromzatát ékesítette az építtetők, II. Rákóczi György és Báthory Zsófia családi címere, amelyet most a loggiás szárny alatt láthatunk viszont. Apafi Mihály fejedelem felesége, Bornemisza Anna II. Rákóczi György bukása után lett a kastély úrnője. Ő az északi bástya emeletét lakta, mellette komornáinak a szobái voltak. A kapu fölötti erkélyes helyiség volt a fejedelem lakószobája, mellette fogadóterem, a kisebbik ebédlő és az ünnepélyes alkalmakkor használt, a délkeleti szárny egész emeletét átfogó ebédlőpalota következett; az utóbbi „előszobája” volt az említett folyosó, amelyet az udvarról felvezető, ma már nem létező díszlépcsőn keresztül lehetett megközelíteni.
A fejedelemség bukása és II. Apafi Mihályné Bethlen Kata halála után a kincstári birtokot gróf Bethlen Gábor kancellár szerezte meg 1758-ban, s egyik méltatlan utóda kártyázta el 1885-ben a család küküllővári és teremi uradalmával egyetemben. A kastély az Erdélyi Római Katolikus Státus tulajdonába került, és gazdasági iskolát hoztak létre benne. Az egyházi javak 1948-as államosítását követően is ilyen jellegű iskola működött a gyakorlóbirtok nélkül maradt épületben is.
– Milyen helyet foglal el ez az együttes az erdélyi épített örökségben? Miben áll művészettörténeti jelentősége?
– A Bethlen Gábor fejedelem olasz építésze által tervezett együttes neves reneszánsz építészek, Baldassare Peruzzi és Sebastiano Serlio elképzeléseit, vagyis az olasz késő reneszánsz építészet elveit valósítja meg. Erdélyben a romos Alvinc, a jóformán teljesen átalakított Balázsfalva, a romjaiból a 18. században újjáépített Csíkszereda, illetve Szárhegy kastélyai és a váradi vár jelenleg restaurálás alatt álló fejedelemi palotája képviselik a közvetlen rokonságát. A velencei Agostino Serena tulajdonképpen a fejedelmi reprezentáció által megkívánt nagy termekkel egészíthette ki és fejezte be az együttest az 1650-es években. A kapukeret és a kastély más faragványai név szerint is ismert kolozsvári kőfaragók munkái. Nagyon fontos lenne a kutatása, mert ezt az együttest – jóformán egyedüliként az említettek közül – nem égették fel az 1658–1660-ban Erdélybe tört török-tatár csapatok; így évtizedek óta reménykedem, hogy nemcsak udvari homlokzatát, hanem a reprezentatív termek díszítését, a 17–18. században emlegetett falfestmények maradványait is fel lehetne tárni. A tűzvészben az egykor Teleki Mihály által is lakott Maros felőli emeleti bástyaszoba sérült meg, a másik, az országút felőli bástya emeleti lakóját nem ismerjük, valószínűnek látszik, hogy 1684-ben az ifjú, tizenkettedik évében járó II. Apafi Mihály lakott ott.
– Mit lehet tudni a kastély jelenlegi tulajdonjogi helyzetéről?
– A két bástya teljesen leégett fedélszerkezete bizonyítja, hogy mekkora károkat okoznak nálunk a visszaszolgáltatásokkal kapcsolatos rendelkezések bürokratikus ellentmondásai. Az épületben a visszaszolgáltatási eljárás megindulásáig (előző jogos tulajdonosa, az Erdélyi Római Katolikus Státus igényelte vissza – szerk. megj.) iskola és bentlakás működött. A kastély kiürítése azonban nem jelentette a helyzet tisztázását. Tudomásom szerint, a pereskedés tíz éve húzódik valamilyen, a telken a szocializmus éveiben emelt épület miatt. A még mindig tisztázatlan tulajdonviszony ellenére a kastélyt a Római Katolikus Státus őrizteti.
– Miért lenne szükséges, és kinek a felelőssége volna az épületegyüttes mielőbbi helyreállítása? Általában milyen állapotban volt a kastély a tűzvész előtt?
– Egy ilyen teljesen váratlanul bekövetkezett rombolás, mint ez a tűzvész, lavinaszerű romlási folyamatot indíthat el. Nagyon gyorsan kellene lépni, hogy legalább szükségfedél készüljön, amellyel ideig-óráig még késleltetni lehetne a romosodást.
Elgondolható, hogy államunk és törvényhozása most szemét forgatva az egyházra fogja hárítani a helyreállítást, mondván, hogy tehetetlen a hatályos törvényekkel szemben. Én nem vagyok jogász, így csak laikusként tűnődöm el azon, hogy vajon az egyház felelős-e azért, hogy: annak idején „előre megfontoltan” megsemmisítették az általa működtetett mintagazdaságot, amely a parasztgazdákat oktató mezőgazdasági iskoláját és épületeit is eltartotta; azért, hogy több mint hatvan éven át rongálták akarva-akaratlanul az épületet, hogy műemléki státusával szemernyit sem törődve alakítgatták és lelakták, a kilencvenes évek elején pedig még valamilyen kisüzemet is beleköltöztettek, majd végül kiürítették; azért, hogy kibontottak és szétvertek mindent, ami még használható lett volna; azért, hogy sehol az országban nem tartják be a tarlóégetésre vonatkozó törvényi tilalmat; azért, hogy a hatóságok ahelyett, hogy az elképesztő nagyságrendű károkat okozó tarlóégetőkkel foglalkoznának, pereskednek az annak idején kisemmizett tulajdonossal egy általuk emelt, a műemléki környezetet zavaró építmény miatt?
Hogyan vélekedhetünk tehát erről a helyzetről? Szaladjon-e az egyház most külföldi segélyek után? Mondjon-e le a hivatásából adódó, nem kevés pénzbe kerülő szociális feladatok betöltéséről? Vagy esetleg mégis megtörténhet, hogy az állam, amely adóinknak oly nagyvonalú adminisztrátora, talál esetleg valamilyen jogi megoldást és némi aprópénzt arra, hogy ezt a közép-európai szinten jóformán egyedülálló reneszánsz kastélyt, az Erdélyi Fejedelemség még így is legépebb, esztétikailag, de tudományos szempontból is felbecsülhetetlen értékű emlékét megmentse?
Nagyon szeretném, ha találna, és úgy vélem, hogy szavazópolgárként és adófizetőként szót is emelhetek saját és európai múltunk emlékeinek a sorsával kapcsolatban. Balsejtelmek gyötörnek mégis, mert látom, hogy a kastélyról leválasztott 18. századi kapuépület, az úgynevezett Kígyós Ház, amely tudtommal állami kezelésben van, milyen katasztrofális állapotban leledzik. Azt mondhatnám, hogy az a hatóság, amelyik képes éveken keresztül perlekedni egy parazita építményért, pusztulni hagyja a birtokában levő műemléképületet.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Abortusz-ellenes menet indul szombaton országszerte
Az életért, az abortusz ellen emelik fel szavukat a szombati Tüntetés az életért elnevezésű rendezvényen, amelyet több felekezet és civil szervezet szervez az ország több városában, köztük Bukarestben, Temesváron, Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Déván. A nagyváradi menetben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség is képviselteti magát, több keresztény szervezettel egyetemben.
Életpárti felvonulás. Nyugaton már számos alkalommal emlékeztek ily módon a meg nem született gyerekekre
A menetek egyik szervezője, Alina Galea azt mondja, a legfrissebb statisztikák szerint a 19 milliós lakossággal rendelkező Romániában az elmúlt 55 évben 22 millióra rúgott a terhességmegszakítások száma. Cornel Caba lelkipásztor, szervező az esemény sajtótájékoztatóján hangsúlyozta: nem kell elítélni azokat a nőket, akik az abortuszt választják, hanem arra kell törekedni, hogy a megfelelő értékrend és a szükséges információk birtokában, felelősen hozzák meg döntésüket.
Vincze Judit, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület missziói előadó-tanácsosa a Krónikának kifejtette: ő maga azért tartja fontosnak a menetben való részvételt, mert úgy véli, a fiatalok figyelmét fel kell hívni a keresztény értékekre. „Azt mondják, egy társadalom olyan, amilyenek az anyák benne. Szerintem amilyen minden szülő, olyan lesz a társadalom. A legfontosabb az, hogy milyen példát mutatunk a gyerekeinknek: meg kell tanítanunk nekik, hogy az élet Istentől való ajándék” – fogalmazott az előadó-tanácsos, aki maga is háromgyerekes anyuka.
A menet Gyulafehérváron 11 órakor indul a kultúrháztól, Aradon 12 órától a Szabadság térről, Kolozsváron beszédeket követően, 12-kor a Főtérről, majd visszatér ugyanoda, a helyszínen 13 és 19 óra között koncertekre kerül sor. Déván 12-kor indulnak a városháza elől, Nagyváradon a 12-kor kezdődő megnyitó után, háromnegyed egykor szintén a városháza elől a sétálóutcán keresztül a Nagyvásártérig (December 1.), ahol egész délután műsorokkal és gyermekeknek szóló programokkal szórakoztatják a résztvevőket.
Szatmárnémetiben 12-kor gyülekeznek a menetelők a megyei múzeum előtt, majd a szakszervezetek művelődési házánál csendes tüntetésként mécseseket helyeznek el a meg nem született gyermekek emlékére. Sepsiszentgyörgyön 12-kor találkoznak a résztvevők az ortodox székesegyház előtt, Marosvásárhelyen pedig 11 órakor a színház előtt. Temesváron görög katolikus szentmise és beszédek után, 12.30-kor indul a menet a Dózsa György utcai templom elől, és a római katolikus székesegyház előtt fejeződik be.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyben nem járható a felvidéki magyarok útja
Erdélyben egy magyar–román vegyes pártnak nem lenne esélye, azonban egy erdélyi regionális párt magyar szavazatokra is számíthatna – hangzott el a Választások Szlovákiában magyar szemmel. Mit mondanak az eredmények az erdélyi magyaroknak? című kolozsvári fórumon.
A szerda esti rendezvényre a Sapientia–Jakabffy Klub kerekasztalbeszélgetés-sorozat keretében került sor a Sapientia EMTE-nek otthont adó Bocskai-ház Óváry Termében. A szlovákiai választás eredményeiről, illetve annak magyar vonatkozásairól Rákóczi Krisztián politológus, jogász, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa, és Székely István Gergő politológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója értekeztek, a beszélgetést Toró Tibor politológus, a Sapientia EMTE Jogtudományok és Európai tanulmányok tanszékének oktatója moderálta.
A két kutató előadásában többek közt elhangozott: a magyarok részvételi aránya alacsonyabb volt a választásokon, mint a többségi szlovákoké. A Híd-Most magyar–szlovák vegyes párt sikere a színmagyar Magyar Koalíció Pártjával szemben, amellett, hogy a szlovák szavazók egy részét is megtudta szólítani, Bugár Béla, a Híd elnökének népszerűségével, karizmájával magyarázható. A szlovák választási rendszer ugyanis nyílt listás, azaz a választópolgárok kizárólag pártlistára szavazhatnak, ugyanakkor a pártlistán kiválaszthatják azt a jelöltet, akit inkább szeretnének a parlamentben látni. Ezzel együtt a felvidéki magyar közösségen belül a két párt támogatottsága gyakorlatilag egyforma.
Toró Tibor felvetésére, hogy nálunk sikeres lehet-e egy vegyes párt, Székely István Gergő leszögezte: Erdélyben egy vegyes pártnak nincs esélye. Felvidéken magasabb a vegyes házasságok aránya, és kisebb a társadalmi távolság a két etnikum között. Erdélyben az etnikai törésvonal mellett a vallási törésvonal is nagyobb távolságot teremt magyarok és románok között. A fórumon részt vevő Eckstein-Kovács Péter szabadelvű RMDSZ-es politikus is úgy nyilatkozott: Erdélyben nem lesz „Híd”, de egy erdélyi regionális párt ugyanakkor elviheti a magyar szavaztok egy részét.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Keresek 100 ezer magyart…
Megmondom őszintén – mert nem tartottam és nem tartom illetékesnek magam –, sokáig vártam, hogy megszólaljanak a népszámlálás kapcsán az úgymond „illetékesek”. A magyar egyházak, a civil szervezetek, népesedési kutatók, a magyar újságok, újságírók, bárki.
A politikai szervezeteink vezetői. Ha másért nem, csak hogy elsirassuk magunkat. Nem csendben, hangosan! Hangosan, sírva, zokogva. Ahogy Dsida tette a Psalmus Hungaricusban. Mert 200 ezer mégiscsak nagy szám.Nagyon nagy!
Marosvásárhelyen az elmúlt tíz évben közel 13 ezer fővel apadt a város magyarságának létszáma.
Még azután is vártam néhány napot, miután a napokban megjelent: bukaresti román lapok megkérdőjelezték a saját népszámlálási adataik hitelességét, és vélt vagy valós igazuk igazolásul embereket szólaltattak meg, egész tömbházak lakóit, akiket nem kerestek meg a számlálóbiztosok. Aztán elemezték azt is, mi lesz a következménye annak, hogy „hiányzik” a népszámlálási adatokból egymillió román állampolgár. No nézz oda – mondtam magamnak –, ha már ők is kételkednek a saját népszámlálásuk adataiban, akkor én, a Küküllő-parti magyar miért ne kételkedhetnék? Miért? És vártam.
Vártam, hogy megszólaljanak a népesedési kutatóink, s elmondják, ha mást nem is, hogy egzisztenciális okai vannak ennek a hatalmas csökkenésnek. A magyarság a városlakók legszegényebb rétege, a vegyes házasságban élők nem vállalják a magyarságukat. Vagy adatokkal igazolják, hogy valóban elment 300 ezer magyar. Annál is inkább, mert ha a vénüléssel bölcsebb nem is lettem, de ott motoszkált, s motoszkál bennem már a változások óta, hogy amikor jelentették a Kárpátok Géniuszának, hogy Marosvásárhelyen a románság létszáma meghaladta a magyar lakosságét, a központi bizottság ülésén pezsgőt bontatott a hír örömére. Pedig el tudom képzelni azt is, hogy s miként igyekezett a Maros megyei párttitkár, hogy Ceauşescu elvtársnak megszerezze ezt az örömöt. Ahogy ismertem a párttitkárokat – lásd: opriţi recoltarea, aţi depăşit hotarele ţării –, el tudtam képzelni, hogy még egy kicsi csalás is belefért ebbe a jelentésbe.
És megmondom őszintén, már most az elején azt is, hogy népesedési kutatás ide vagy oda, hogyha népszámlásról van szó, én mindig ebből a jelentésből indulok ki. Ebből az örömből. Ceauşescu elvtárs végtelen öröméből!
De ne kanyarodjak el a témától. Térjünk csak vissza a bukaresti lapok feltételezéséhez.
Nos, csemegéztem a számokon, s a felsorolt gondokon, hogy mi következik ebből, amíg egyszer csak minden előzmény nélkül rá nem döbbentem. Te Jóisten – mondtam magamnak –, hogyha valóban hiányzik egymillió román állampolgár, ahogy az újságok írják, abból akárhogy is számolom, szerény véleményem szerint 100 ezer mi vagyunk! Vagyis a szép magyar fajunk.
Mert azért annyit csak engedjenek meg nekem a népesedési kutatóink is, hogy feltételezzem, a román hatalom sohase azon jeleskedett a népszámlálások során, hogy felkutassa az utolsó magyart is. Nem, nem és nem! Pontosabban – és valószínűleg nem tévedek sokat –, mindig is csak azt szerette volna. Felkutatni az utolsó magyart. Az utolsót, csakis az utolsót! Ha másért nem, azért, hogy a nemzetközi közvélemény előtt igazolja, hogy nem asszimilálódott a magyarság. Él, létezik. Egyedül, magányosan, de a magyar magányos, és egyedül volt mindig. És persze igazolni azt is, hogy itt senki sem akarja és senki sem akarta asszimilálni soha a magyar kisebbséget.
Nem és nem. Ha asszimilálódtak, önmaguktól tették, mert a magyar, amilyen „moslékzabáló” hajlamos az önfeladásra. Ezer éven át, amióta kijött Ázsiából, s zabálta – egyesek szerint a moslékot, mások szerint a nyereg alatt puhított húst –, mást se tett, csak önfeladta magát. Elment Augsburgig is ezért. De ha itthon volt is, próbálkozott. Hol Mohácsnál, hol Nándorfehérvárnál, hol Mohinál, bárhol. Most pedig számoljunk egy kicsit. A harmincnégyezres Székelyudvarhelynek van hat líceuma. Ezzel szemben Temesváron az egykor harmincötezres magyarságnak szintén egy líceuma. Ahogy Brassónak is! Csak azért, hogy ne adják fel maguk.
Pedig gondolkozzunk el: a temesvári vagy brassói magyarság, amelyről már-már lélekben szinte le is mondtunk, az ottani magyarok nehéz, kemény küzdelme ellenére, annyi, mint 10 – jól olvassák, kedves olvasóim –, 10 darab 3000 vagy 3500 lélekszámú magyar falu. Mint a Gyergyói-medence, vagy Felcsík, és sorolhatnám. És ahogy a román újságok, újságírók el kezdtek számolni, én is elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lesz ennek a következménye. Mert az sem lehet – gondoltam magamban –, hogy a következő népszámláláskor megint eltűnik csak úgy ukk-mukk-fukk újabb százezer magyar, s aztán oda jutunk egy pár év múlva, miközben nyessük a fenyőfát itt Ábelként a Hargita fenyveseiben, hogy a statisztikákban nem lesz egy magyar se. Nem.
Mert miért is lenne, ha nem hiányzik senkinek? Hogyha a népességkutatóink vagy előre, vagy utólag igazolják ezt. Mintha valóban el lehetett volna fogadni 1930-tól a román népesedési adatokat. Pedig, mit ad az Isten, kiderült, hogy még az Európai Unióban is, ha nem is singgel, darabszámra mérik az embert. Annak a függvényében kapnak támogatást, uniós parlamenti helyeket, döntési jogot és sorolhatnám. Arról már nem is beszélek, hogy egy jó pár helységben itt is, talán éppen a hiányzó 100 ezer magyarnak köszönhetően kerül húsz százalék alá a magyarság létszáma.
Azt pedig tudjuk, mit jelent. És azért az mégsem megy, kedves olvasóim, hogy itt is eltűnik 100 ezer magyar, és Szlovákiában is, s úgy teszünk, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Még akkor is, hogyha emlékezhetünk, a Római Klub tagjai valószínűleg velünk akarták egyensúlyozni Kína népszaporulatát, a hetvenes években, hét millióban határozták meg a magyarság elfogadható létszámát. Persze egyes politikusainkat se hagyjuk ki, akik jó szándékkal ugyan, de mindegyre azt hangsúlyozzák – talán valamilyen, román hatalmat bíráló céllal –, hogy a rendszerváltozás óta elment 300 ezer magyar.
Valóban kell ez? Kell? Statisztikai adatok híján szinte egy évtizede ilyent állítani? Persze, meg kell kongatni a harangjainkat, s nemcsak azért, mert „minden magyar felelős minden magyarért”, de azért is, hogy tudatosítsuk: mi hozzuk az utódainkat kisebbségbe! Mintha átok lenne rajtunk, nem gondolkozunk el, milyen sors vár – főleg faluhelyen – az utódaink utódaira. Én azok közül való vagyok, akik nem a gendert (valakinek a neme – szerk. megj.) tartják a magyarság legfontosabb kérdése egyikének, hanem igenis azt hangsúlyozzák, amit – Isten nyugtassa – Fekete Gyula Éljünk magunknak? című, vészharangot kongató könyvében. S amelynek, lásd, mára minden sora betelt.
Egy orvos barátom mondta, úgy beszélünk nap mint nap, mintha öngyilkosságra készülnénk. Sose az örömöt, csak a bánatot hangsúlyozzuk. És – folytatta – hogyha egy betegnek mindig csak azt hangsúlyozzák, hogy milyen súlyos az állapota, mennyire reménytelen a helyzete, még ha egészséges lenne, akkor is elveszítené a remény utolsó morzsáit is.
Persze – én is állítom – tenni kell valamit. Mozgalmat hirdetni az iskolákon, egyházakon, a politikai szervezeteinken keresztül, hogy kiket nem írtak össze, s miért. Hol, kinél nem írták be a nemzetiségi adatokat. Hol írták be csak ceruzával. Adatokat keresni, s az újabb népszámlálások előtt hangsúlyozni, miként, s hogyan kell eljárni, leellenőrizni, hogy azt írtak-e, írnak-e be, amit diktálunk. Mert ezt sem tettük meg. Mintha nem vettük, senki nem vette volna komolyan ezt a népszámlálást. Sem utólag, sem előtte. Igen, tenni valamit. Bármit. És nem az önfeladásba menekülni!
Dr. András Zoltán barátom emlékére
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)

Vissza az időben – egészen máig – beszélgetés Lakatos-Balla Attila történésszel
1977. január 30-án született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett, 2001-ben pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–régészet szakán diplomázott. A budapesti ELTE BTK Régészeti Intézet doktori iskolájának hallgatója, a nagyváradi Körösvidéki Múzeum munkatársa Lakatos-Balla Attila.
– Mivel ismerem a fiataloknak azt a sajátos érzését, hogy nagyon könnyen összemossák a szüleik fiatalkorát akár az ókorral is, és „rég volt” minősítéssel lelegyintik, mindig érdekelt, minek köszönhetően fordul egy fiatalember a történelem tanulmányozása felé. Tetten érhető esetleg egy olyan esemény, aminek a későbbi életpálya köszönhető?
– Ilyen konkrét eseményre vagy valamiféle sajátos indíttatásra nem emlékszem, csupán csak arra, hogy hatodik osztályos voltam, amikor a szüleimnek bejelentettem: történész leszek. Feltehetőleg történt akkor valami, de mondom, én nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy pofont ugyan nem kaptam, de nagyon komoly, felnőttes figyelmeztetészuhatagot igen, arra vonatkozóan, hogy ebből nem lehet megélni – felejtsem hát el gyorsan. Arra sem emlékszem, hogy a szülői intelmek következtében magamba szálltam volna, és megkezdtem valamilyen más irányú érdeklődés építgetését – de hogy a ’90 utáni történelemtanáraimtól annyit tanultam, olyan sok érdekességet, hogy visszakanyarodhattam kisiskolás-elképzeléseimhez. Mindenképpen szeretném mindkét történelemtanárom nevét megemlíteni, hiszen nekik – Fodor Ferencnek és Miklós Mihálynak – köszönhetem a történelem iránti, örökre szóló elkötelezettségemet. Ezúttal is köszönöm nekik. Hogy aztán az érdeklődési körömbe a régészet is bekapcsolódott, az viszont már egy véletlennek köszönhető – ha életpályák esetében egyáltalán lehet véletlenekről beszélni. Egy barátom meghívott Gyulafehérvárra, és éppen aznap látogattunk el a várba, amikor 130 év után kinyitották az északnyugati, a Márton Áron Teremből felvezető toronylépcsőt. Az ott tároltak láttán dőlt el – azt hiszem – a sorsom. Felvételizhettem hát Kolozsváron a történelem-régészet szakra, ami akkor még egy kissé a hőskori állapotokról árulkodott, úgymond „átmeneti” tanszék volt, viszont az egész kutatási apparátus a kezünk alá játszott, a rendelkezésünkre állt.
– Még a tudományokban járatlanoknak sem kell mondanunk, nemhogy a szakembernek: a történelem óriási tér-idő koordináták között mozog, s bármennyire is szenvedélyes történész legyen valaki, az egészet még pontosan áttekinteni sem tudja, a kutatásról nem is szólva. Lakatos-Balla Attilának melyik a kedvenc tere és ideje?
– A középkor érdekelt elsősorban, különös tekintettel Zsigmond király korára. Az viszont, hogy aránylag hamar sikerült visszafelé haladnom a kutatással az időben, az az értetlenségemnek köszönhető. Vagyis, hogy Zsigmond korát megértsem, ahhoz meg kellett ismernem és értenem az Anjou-kort, amit viszont képtelenség megérteni az Árpád-kor, végső soron a honfoglalásig nyúló kor nélkül... De a honfoglalás sem áll csak úgy egymagában térben és időben – természetes tehát, hogy eljutottam a népvándorlásig. Itt aztán, a késői népvándorlás koránál meg is ragadtam. Vagyis a „szűk” szakterületem a 6–12. század.
– És mondhatjuk azt, hogy Nagyvárad és környéke ilyen szempontból a kutató „kezére játszik”?
– Vidéken azért nem beszélhetünk éppen ilyen kutatási „luxusról”. Itt – Ady szavaival élve – afféle muszáj-Herkulesek vagyunk. Vagyis azt ássuk, amit ásni kell, nem ritkák az úgynevezett mentőásatások.
– De azért a munkája nemcsak afféle kötelező napi penzum, mivel azt hallottam, hogy a levéltári anyagok digitalizálásán is dolgozik. Ezzel kapcsolatban inkább kósza hírek keringenek, illetve egyfajta ketyegő időzített bombának is nevezhetően fel-felkapják, egyelőre még csak érintőlegesen, de a közelgő kampányban valószínűleg gyakrabban terítéken lesz. Jó volna bizonyos vonatkozásokat máris tisztán látni.
– Megpróbálok némi fényt deríteni, tisztázni az összefüggéseket, de ez azért nem olyan egyszerű, mert az alaphelyzet vált mostanra eléggé bonyodalmasnak. És mondjuk ki az elején, hogy mesterségesen, vagyis tudatosan bonyolódott-bonyolították azok, akiknek érdekében állt a levéltárak helyzetét minél átláthatatlanabbá tenni. Kezdeném azzal, hogy az általános európai szokással ellentétben nálunk nem a kultuszminisztériumhoz tartoznak a levéltárak, hanem a belügyhöz. Ez pedig egy alapparanoiának a következménye, s ha mondom is az egyik eklatáns példát, máris világos lesz, mire utalok: a nagyváradi káptalan gyűjteménye, a vármegye, a középkori céhek levéltári anyaga – Râmnicu Vâlceán található. Mégpedig az egész eredeti anyag.
Amit ha valaki kutatni akar, nemcsak hogy el kell oda mennie, de gyakorlatilag nem is sikerül neki az anyaghoz hozzáférnie. 1992-ben vitték el, hivatkozva arra a „reális kockázatra, hogy Magyarország megtámadja a Partiumot”... Ezt a bődületet gondolom nem is kell kommentálnom, tény viszont, hogy Váradon megvan ugyan a mikrofilmekre vett változat, de az gyakorlatilag – épp a belügyi függőség miatt – hozzáférhetetlen. Látszólag a legkézenfekvőbb volna Vâlceáról visszakérni, ők viszont nem adják, mert – ugyancsak a belügyi szabályzatokra hivatkozva – „megőrzésre” kapták, és ehhez tartják is magukat. Ilyen körülmények között aztán nem igazán könnyű Bihar megyei monográfiát összeállítani.
– És remény sincs a változásra? Amíg világ a világ, a belügy fogja „őriztetni” a levéltárakat?
– Remény az van, hisz reménynek mindig kell lennie, de félretéve bármiféle élcelődést: tavaly készült el egy viszonylag modern levéltári törvény. Ezt az RMDSZ teljes mellszélességgel és erős lobbival képviselte, de – ahogy az nálunk annyi törvénnyel megtörtént-megtörténik – még nem jogerős (a jogszabályt a román alkotmánybíróság formai hiba miatt az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította – szerk. megj.) Ha az lesz, akkor ez a törvény lenne a biztosítéka az anyag visszakerülésének, illetve az állami monopólium feloldásának.
A jelenleg hatályban lévő törvény ugyanis ilyen értelemben fogalmaz, a kérdés csak az, hogy az állam jó gazdája-e vagy sem a levéltári állománynak. Vannak olyan megyei archívumok, amelyekkel jobb a helyzet, a miénk sajnos olyan, amilyenről az előbb szóltam. Amikor Bukarestben részt vettem egy levéltárosképzőn, ott a kollégákkal megbeszéltük a problémáinkat. Ott derült ki például, hogy 99 százalékuk az iratállományunk nyelvét sem érti. Hogy lehet akkor jó kezelője? Arról nem is beszélve, hogy a két érintett megye dokumentumlistája sokszor egészen más. Hát ezért is kapják fel a politikusok időről időre az említett demagóg szöveget, hogy a magyarok (értsd: az RMDSZ) „eladnák” még a levéltári dokumentumokat is.
– Félek, hogy az idei – durvának ígérkező – kampány során ilyesféle vadságokat fognak egyesek szajkózni. Ezért volna jó a mielőbbi törvényerőre emelése a rendelkezésnek, na de hát ezt nem mi döntjük el. A digitalizálás viszont – úgy hallottam – helyi projekt.
– Igen, a nagyváradi és a Hajdú-Bihar megyei levéltár közös, részben műtárgyi, részben információs projektje. Sziszifuszi munka, mivel le kell fényképezni a meglévő anyagot, nyilvánossá tenni a 10–12 ezer folyóméternyi „papírt”. Természetesen vannak prioritásaink, olyan anyagok, amelyek műtárgyként és információként is fontosak. Körülbelül egy éve indult be a munka, az első fél évben 65 ezer oldalt sikerült ily módon megmenteni. A projekt lejárt, de a városnak van egy projektkövetői feladata, még néhány éven át működni is fog. Azon gondolkodunk, hogy ki kellene terjeszteni – e téren a legkellemesebb meglepetésünk, hogy a bukaresti Nemzeti Levéltár nagyon lelkesen állt az elképzelés mögé. A szakma hozzáállása tehát nagyon jó, de az emberi gyarlóság ismét közbeszólhat.
– Vagyis?
– Sokan megszokták a belügyi függőséget, ami ugyan sokkal több kötöttséget jelent, ugyanakkor például nagyobb fizetéssel, több juttatással is jár. Ha ettől sikerülne valahogy megszabadulnunk, s ha a politikának sem lesz majd aktuálisan meglobogtatható témája, akkor – jelképesen – túlléphetünk a saját eddigi árnyékunkon, és sikerül végre a levéltári anyag segítségével az időben annyira visszamennünk, hogy szellemiségben eljuthassunk egészen a máig.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

A repülős főszerkesztő
Eléggé ellentmondásos Szilágyi Dezső, az Előre volt főszerkesztőjének megítélése. Többek szerint igazi káder volt, aki szolgai módon végrehajtotta a párt utasításait, köztük azokat is, amelyek saját közössége vagy éppen szerkesztősége ellen irányultak. Állítólag vannak erre bizonyítékok is. Ám ki mert abban az időben ellentmondani vagy másképpen cselekedni funkciója feladása, biztos kirúgatása nélkül? Ráadásul tudva, hogy az utána következő sem lehet kevésbé hűséges kutyája a PCR-nek, amit mi sokszor, környezetünket megtévesztve és önmagunkat is kigúnyolva, pecsenyének neveztünk.
Két év híján csaknem három évtizedig dolgoztam Szilágyi Dezsőnek nem is a keze, inkább a fennhatósága alatt, mert negyedszázadot tőle és Bukaresttől távol, Szatmárnémetiben, mint vidéki munkatárs éltem. Ebből következik, hogy ritkán, évente úgy háromszor-négyszer találkoztunk és beszélgettünk. Leginkább a szerkesztőségi gyűléseken. (…) Szilágyi a léhűtőket és a hantagyurikat nagyon nem szerette, bár hízelgéssel és talpnyalással pár ilyen is sokáig kihúzta környezetében. A kirúgottak vagy inkább áthelyezettek természetesen nem keltették jó hírét, s még mást is mondtak róla, mint amennyi terhelte. Többekkel együtt magam is állítom: a húzó és karakteres embereket megbecsülte, s ha szükség volt rá, nehéz helyzetben is megvédte őket.
Jelentések önmagamról című könyvében Cseke Gábor költő és író, hosszú évekig a lap szerkesztője (s mellesleg egyik legőszintébb barátom) jobbára megerősíti ezt. Egyebek mellett azt írja: „Amit a politikában vaskézzel és következetesen képviselt, s amihez megpróbált minél több embert maga mellé rántani a sárba, azt emberi kapcsolataiban megpróbálta felülírni. Szerette az olyan típusokat, akik előbb dolgoznak, s utána veszik elő kifogásaikat. Az ilyenekkel szívesen vitázott, sose harcolt. A szájhősökre kegyetlenül lecsapott. Igyekeztem nem sokat tartózkodni a látókörében, ahogy csak tehettem, leléptem a szerkesztőségből.” Marosi Barna, az egyik legjobb erdélyi magyar riporter, sokáig az Előre főmunkatársa, a rendszerváltás utáni első szerkesztőségi gyűlésen (a lapot akkor már, korábbi népfrontos nevét visszavéve, Romániai Magyar Szónak hívták) szó szerint azt mondta Szilágyi Dezsőről: „Legyünk őszinték, abban a rossz korban tőle jobb főszerkesztőt nem kaphattunk volna!” Senki nem vitatta.
Hogy árnyaljam a képet, levélben megkérdeztem a már hosszabb ideje Olaszországban élő neves erdélyi magyar írót, Lőrinczi Lászlót is, aki sokat írt az Előrének, be-bejárt a szerkesztőségbe. Többek között az alábbi sorokat küldte róla: „Magyar nemzetiségű román! Mint ahogy Hajdú Győző is mondta magáról a bukaresti tévében. De belátta, hogy nem tud írni magyarul, nem erőszakolta a dolgot, s az 1958-as nagy represszió után igyekezett felfrissíteni az Előre gárdáját, s gyakorlatilag megnyitotta a magyar értelmiség előtt a lap hasábjait...”
Lőrinczi viszont nem ismerhette Szilágyi pályájának kezdetét, mert korábban igenis tudott magyarul írni, erről nemcsak a fennmaradt újságlapok, de szatmári diáktársai is tanúskodhattak, mint Páskándi Géza vagy Panek Zoltán. Egyik volt újságíró kollégája, Berger Heki sokat mesélt nekem arról az időről, amikor a helyi Dolgozó Népet szerkesztették. Szerinte Szilágyi elég jól írt, és nem tartozott a törtető, főleg a másokon átgázoló típusú elvtársak közé. Az adott politikai-társadalmi helyzet, benne véletlenek vagy éppen a szerencse, tolta előre. Azzal kezdődött, hogy Szilágyi egy május elsejét köszöntő cikkben, rossz taktikai érzékkel, a végére írta a magát atyaistennek tartó városi első titkár (ha nem tévedek, bizonyos Lakner elvtárs) nevét. A politikai bakit a szerkesztő figyelmetlensége csak megfejelte. Az első oldalon indított cikk végét a hátsó oldalra tördelte, így Lakner elvtárs is oda került. Lett ebből olyan botrány, hogy a főszerkesztő, vagyis Szilágyi egyből repült. Méghozzá egyenesen Bukarestbe!
Egyszer, Szatmárnémetiben járva (megpróbált visszacsalogatni a fővárosba, méghozzá kétszer nagyobb fizetésért) a részleteket is elmondta nekem. Miután az „első” istenesen lehordta, visszazavarta a szerkesztőségbe, ahol már várta a katonai behívó. De milyen! Két óra múlva kofferral a katonai körzetnél kellett lennie! (...) Másnap vitte őket a vonat Bukarestbe, ahol egy repülősöket kiszolgáló műszaki alakulathoz került. Hónapok múlva újságírókat kerestek a frissen induló, Aripiile Patriei (A Haza Szárnyai) című repülős laphoz.
Jelentkezett, felvették! Román katonai újságíró lett. Az adott környezet az évek során sok mindenben átformálta, s szinte megfosztotta anyanyelvétől. Már századosi (kapitányi) rangban rovatvezető volt, amikor következett a magyar 1956. Elmondása szerint maga lepődött meg a legjobban, amikor az országos magyar lap, a nem sokkal később Előrére változtatott Romániai Magyar Szó főszerkesztői székébe, Robotos Imre helyére ültették. Ahonnan csak a rendszerváltás napjaiban állt fel, nyugdíjba küldve vagy inkább küldetve magát. (...)
Nem ismerem közelről Bodor Pál, Huszár Sándor, Panek Zoltán és más, a rendszerváltás előtt Budapestre települt neves erdélyi magyar író véleményét a volt főszerkesztőről. Szilágyi nagyon értett ahhoz, hogy befogadja és „eldugja” a pártközpont által feketelistára tett írókat. Bodor Pál például a Román Televízió magyar adásának főszerkesztőjeként vált kényelmetlenné vagy inkább fölöslegessé egy idő után, Huszár Sándornak pedig A Hét című hetilap éléről kellett távoznia. Azt hallottam, hogy Szilágyi mindkét esetben valami olyasmit mondott az elvtársaknak: jöjjenek csak hozzám, én majd rendre tanítom őket! Meg kell adni, ügyesen, taktikusan, fondorlatosan csinálta.
Megegyezett velük, hogy az adott (nem ám kezdőknek járó!) fizetésért ennyi és ennyi cikket kell írniuk. S ráadásul nem kell bejárniuk a szerkesztőségbe (naná, ne rontsák a különben sem rózsás hangulatot!), a fizetésüket is hazaküldik! Ennek viszont az volt az ára, hogy jobbára termelési riportokat, a „sokoldalúan fejlett és a kommunizmus felé menetelő román szocialista társadalom” építőiről írjanak. Ezzel politikai megbízhatóságukat is igazolhatták. (...)
Azt se sokan tudják, hogy volt, akit megélhetési gondok miatt is támogatott a főszerkesztő. Például Szilágyi Domokost, aki nemegyszer az apja kabátját viselő, abból alig kilátszó, később az 1977-es bukaresti földrengés áldozatává vált Kobak fiával jött az Előre szerkesztőségébe, hogy felvegye cikkdíját. Páskándi Gézának gyűjtést rendeztünk, amikor kiengedték a Duna-delta „paradicsomából”. Szilágyi jó ideig álnéven, majd nyilvánvalóan taktikai okokból is választott bukaresti román felesége nevén közölte verseit. Ellesett beszélgetésükből kiérződött, hogy Szilágyi és Páskándi barátsága régi keletű, utóbbi mindig Döszinek szólította egykori szatmári diáktársát.
Nem szeretném túlértékelni, még kevésbé tisztára mosni volt főszerkesztőmet, de általában tisztelte magán- és családi életünket. Ő maga leszámolt azzal, hogy előbbi „repülős” környezetének, majd nősülésének (is) köszönhetően családja elrománosodott, s nem tudok róla, hogy valakinek saját modelljét ajánlotta volna. Azt se hallottam, hogy valakit meg akart volna győzni: román iskolába írassa gyermekét, mert az előnyösebb! Én inkább úgy láttam, hogy tartásosabbnak, jellemesebbnek ítéli azt a munkatársát, aki korrektül vállalta magyarságát. Ezért is mondtam egy cifrát, amikor még a rendszerváltás előtt Magyarországra települt egyik vidéki kollégánk odaát úgy próbált jó pontokat (s vele jó állást és lakást!) szerezni, hogy többek között Pozsgay Imrének is elsírta: az ő gyermekeit román iskolába kényszerítették! (Mert végül azért minden kitudódik.) Érdekes, az én csemetéimet és sok kolléga gyermekét nem kényszerítették! Igaz, mi nem feltétlenül kerestük a román pártelvtársak kegyét és nem jártunk velük vadászatra...
(Részletek a szerző Tollasodásom története címmel 2011 őszén megjelent önéletírásából)
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

A csíki székelyek és a gyimesi csángók identitástudatáról 1.
Szülőföldem és lakóhelyem a Jászság, kitűnő terepe a társadalomkutatás kulturális antropológiai aspektusának, de már diákkoromtól kezdődően, figyelmem inkább fordult a magyarság földrajzi értelemben, legkeletibb térségeiben, Moldvában, a Gyimesekben és a Székelyföldön élő közösségeinek a sorsa, kultúrája felé.
A Csíkszeredában létrejött és figyelemre méltó kutatási eredményeket produkáló Kulturális Antropológiai Műhely tagjainak álláspontját osztva – „ma mi vagyunk Európa nomádjai” – magam is úgy véltem, sokkal izgalmasabb rejtvényeket kell megoldani a kulturális képletek tekintetében a világnak ezen a táján, mint idehaza, a civilizáció és a globalizáció által már alaposan kilúgozott és a média tevékenységének köszönhetően homogenizált társadalmi szövetekben.
A motivációm további erősödését jelentette az a családomat érintő, ma már szinte homályba vesző származási tudat is, amely a felmenőim vonatkozásában egynegyed íziglen a Gyimesekhez kötötte őseimet.
A Jászberényi Tanitőképző Főiskolán 1996-ban megalapítottuk a Jászsági Antropológiai Műhelyt, amely néhány évig jogilag egyesületként is működött és számos társadalomkutatási, valamint kultúraközvetítői programban is részt vett. A tudományos tevékenység példájaként ott volt előttünk a csíkszeredai KAM, de a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem „láthatatlan kollégiumának” tevékenységei is motivált bennünket. Jelen tanulmány egy rövid kivonata annak az 1996-tól 2003-ig folytatott kutatási tevékenységnek, amelyet a Székelyföldön, a Gyimesekben és Moldvában folytattunk. A kutatás résztvevői (két oktató és főiskolás diákok) együtt és külön-külön is hozzájárultak azokhoz az eredményekhez, amelynek néhány, az általam itt rögzített gondolata megfogalmazódik.
A műhely tagjai között jelentős feladatot vállaltak azok a főiskolai hallgatók, akik az itt említett, a magyarság kultúrájának talán legősibb, legautentikusabb értékeit őrző vidékeiről származnak, és szorgalmas kutatási tevékenységükkel fontos adalékokkal szolgáltak közös eredményeinkhez.
Bevezetés
Az etnoregionalizmus tárgyában talán indokolni sem szükséges az identitásproblematika jelenlétét, hiszen egy olyan potenciálisan létező kohéziós erőről van szó, amelyet bármiféle politikai nézőpont sem hagyhat figyelmen kívül. Egy olyan korban, egy olyan világban, amelyben és ahol mesterségesen a média által generált felszínes és rövid távú összetartó erők működnek, aligha lehet csupán ezekből a tapasztalatokból messzemenő következtetésekhez illetve általános ítéletekhez jutni.
Az identitástudat valamiféle konkrét, illetve egzakt mérhetősége bármely politikai erő számára létkérdés lehet, avagy stratégiai jelentőségű információt jelent. Politológiai ismérvek alapján az identitás feltérképezésének eredményei jelentős hatalmi kondíciókat generálnak, generálhatnak. Ebben a nézőpontban számomra az egzakt mérhetőség másodlagos jelentőségű, hiszen nem a politikai tőke kinyerhetőségének jelentőségét vizsgálom, hanem egyszerűen azt szeretném megtudni, hogy létezik-e egyáltalán egy valameddig is kiterjedő identitás, és az miféle? Létezik-e egyáltalán irányítható, kezelhető, valamilyen eszköztárral manipulálható identitás, amely alkalmassá teszi a közösséget egy bizonyos cél megvalósítására? Létezik-e a kohéziónak ez a formája, amely társadalmi stratégiák megvalósítására is alkalmassá tesz egy közösséget? A probléma annál is izgalmasabb mint azt előzetesen gondolnánk, mert minden feltevés ellentéte is igaz. Tehát, ha léteznek olyan stratégiák, amelyek képesek megölni, elpusztítani, valamint kiüresíteni a közös cselekvésekre késztető, tartalmilag is megragadható identitásokat, akkor politikai értelemben a közösségek bomlaszthatóak, bármikor a megfelelő eszközökkel irányíthatóak – tehát hatalmi igényeknek megfelelően manipulálhatóak.
Mindazon tapasztalatok, amelyek az általunk vizsgált politikai-kulturális térségben realizálódtak különleges gyakorlatot és lehetőséget biztosítottak a kísérletező gondolatok számára. Hiszen nyílt és alig leplezett szándék jelenik meg a román asszimilációs törekvés irányából, másrészt közvetlenül jelen van az egzisztenciális érvényesülés lehetőségének az identitást alapvetően befolyásoló következményrendszere, valamint az is tényszerűnek mondható, hogy a globalizációs folyamat minden helyi kulturális értéket folyamatosan kilúgozó hatása egyre jobban érvényesül. Mi történt? Mi történik? Valamint mi várható a felcsíki székelység illetve a gyimesi csángók identitástudatának metamorfózisában.
A tanulmány rövid és mitavételszerű gondolatmenetében egy, a történelmi-társadalmi, valamint kulturális viszonyok aspektusában kíván rámutatni egy érdekes és első megközelítésben érthetetlen jelenségre. Ez a jelenség a következő: a csíki székelyek és a gyimesi csángók alapvetően leértékelik egymást, de ugyanekkor mindkét népesség identitástudata sajátosan, szorosan kötődik a magyarsághoz és saját kötődését értékesebbnek, magasabb szintűnek tartja a másikénál, valamint alapvetően igazabbnak, autentikusabbnak a moldvai magyarság nemzethez történő viszonyulásához képest.
Tanulmányomban ezeket a kérdéseket próbálom körbejárni mind korábbi empirikus, mind pedig elméleti kutatási eredmények alapján. A dolgozat központi kategóriája természetesen az identitástudat, és e kategória további szűkítésének megfelelően elsősorban a kollektív identitástudat. A regionalitás és a regionális egységek kialakítása, a politikai befolyás szerepe bár tárgyunk vonatkozásában talán nagyobb jelentőséget is kaphatna, mégis szükségesnek és fontosnak tartottam azt a prioritást követni, amely a szervesen létező és a továbbiakban is működő identitás feltérképezését tartotta a legfontosabb kérdésnek. A politikai mechanizmusok befolyásoló szerepét ebben a gondolatmenetben csupán mint rásegítő vagy a szerves folyamatokat ismerő és azokból információt használó, alkalmazni tudó megoldásként vesszük figyelembe. Az etnoregionalizmus problémakörének, tágabb értelemben vett elemzéséhez ez a viszonylag egyszerű és speciálisnak mondható mintavételezési és kutatási tapasztalat csupán adalékul, vagy kiindulási támpontként szolgálhat, ennek ellenére bizonyára igazolható létjogosultsága és fontossága. A kérdésfeltevés és a kutatási irány választásának végső érveként azt a meggyőződésemet kívánom megfogalmazni, hogy bármilyen nagypolitikai, vagy helyi politikai stratégia, illetve program nem tekinthet el a realitások, a létező és működő társadalmi jelenségek és állapotok tárgyilagos megismerésétől, valamint minden olyan politikai kezdeményezés, kigondolt, kitervelt, művi, strukturális változtatás, amely nem veszi figyelembe a valóságos állapotokat, a társadalom hatékony működése, a közjó érvényesülése tekintetében rendkívül káros következményekkel jár. A politika ilyetén hozadéka ellenőrizhetetlen és társadalmi értelemben veszteséges. Álláspontom szerint akár a politikai, akár a gazdasági folyamatok racionalizálási szándékában, irányításában szerepet kapott döntéselőkésztők és döntéshozók messzemenően figyelemmel kellene, hogy kísérjék a társadalomkutatás során feltárt és visszajelzett tudományos ismereteket. A kormányzásban, a helyi politikában mindinkább szükséges lenne bevonni, illetve alkalmazni a kulturálisantropológiai kutatások nyomán mára már egyre inkább kikristályosodott tudástartalmakat.
Antal György
magyardiplo.hu
Erdély.ma

Hátbadöfés
Elegáns lenne azt mondani, hogy egy utolsó huszárvágással búcsúzott a rektori széktől Constantin Copotoiu sebészprofesszor, akit a román oktatók által megválasztott szenátus elnökeként mentenek át (nem elsőként) egy következő mandátumra. Csakhogy nem huszárvágás, hanem egy rektorhoz méltatlan, valótlanságokon alapuló hátbadöfés volt az, amit a magyar oktatókról állított. A mundér “becsületét” azzal az olcsó trükkel akarta megvédeni, hogy a hallgatók tettek panaszt arról, hogy csak magyarul beszéltek velük a tanársegédek, akik az etikai bizottság előtt kell számot adjanak “súlyos vétségükről”. Az érintettek külön-külön, s kilenc egyetemi tanár aláírásával közösen is visszautasították a megalapozatlan vádakat, s figyelmeztettek arra, hogy a rektor által vezetett sebészeti klinikán húsz év alatt egy magyar gyakornokot sem alkalmaztak. A kérdésre, hogy évek óta miért nem szerveznek külön román és magyar csoportokat, sajnos nem kaptunk választ. A harcban megfáradtnak tűnő rektornak azonban még sikerült elérnie, hogy az etikai bizottság írásbeli figyelmeztetésben részesítse Brassai Attila professzort, aki az Európai Parlament elé tárta a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés helyzetét. A magyar oktatók ellen a rendőrséget, sőt a jelek szerint a korrupcióellenes ügyészséget is bevetik, az egynapos magyarországi kiutazás miatt, amikor Schmidt Pál elnöktől kitüntetést vettek át.
Miközben a magyar oktatók kitartanak a kérés mellett, hogy a gyakorlati oktatás magyarul legyen, a csütörtöki közmeghallgatáson volt egyetemi rektorok érveltek azzal az olcsó szlogennel, hogy a magyarul tanuló orvosok nem fognak tudni szót érteni a román betegekkel. Ha jók voltak évekig Moldovában és Máramarosban, sőt a világ minden táján megállták a helyüket, nevetséges ezzel a mondvacsinált műaggodalommal hadakozni. A professzor uraknak jó lenne inkább azzal törődni, hogy a magyar betegekkel a mennyekig dicsért megyei sürgősségi kórházban lassan nem lesz aki az anyanyelvükön beszéljen, ami egyre nagyobb felháborodást vált ki. Ahelyett, hogy azt kifogásolnák, hogy a tanársegéd magyarul is elmagyarázza a leckét, már régen be kellett volna vezetni a magyar nyelv fakultatív oktatását, hogy a román orvosok is tolmács nélkül érthessenek szót magyar betegeikkel, ha nem egy színromán, hanem egy multi(?)kulturális egyetemre jöttek tanulni. S hogy miért az értelmiségiekhez, egyetemi professzorokhoz méltatlan hadakozás? Benedek István professzor szerint a leköszönő vezetőség visszaéléseinek leplezését szolgálja a lejáratási kampány, amellyel a másik felet akarják bemocskolni. S eközben a MOGYE egyre rosszabb hírre tesz szert az európai fórumokon, ahol egy ideje azt a választ adják a külföldi érdeklődőknek, hogy nem érdemes Marosvásárhelyre jönni, mert a kisebbségi jogok betartásával a MOGYE-n nagy gondok vannak.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Iktatták a petíciót
12.103 aláírással iktatták pénteken a Miniszterelnöki Hivatalban és a Tanügyminisztériumban azt a petíciót, amelyet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar oktatói és a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség indított a magyar kar megalakítására vonatkozó 44/966/2011. számú kormányhatározat-tervezet támogatására, a tanügyi törvény rendelkezéseinek maradéktalan betartására, a törvény előírásait betartó egyetemi charta kidolgozására, a törvénytelenül megtartott választások érvénytelenítése és azok megismétlése, valamint a tanügyi törvény elveit tiszteletben tartó teljes körű magyar nyelvű orvosképzés érdekében.
Népújság (Marosvásárhely)

Az RMDSZ nem akar választási koalíciót kötni
Toró: Tegyék félre a pártérdekeket!
Tegnap délelőtt Marosvásárhelyen tanácskoztak az RMDSZ és az EMNP vezetői. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Jakab István, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megyei elnöke és Kali István, az EMNP marosvásárhelyi elnöke tájékoztatott a tárgyalások részleteiről.
Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint Marosvásárhely polgármesteri székét csak úgy lehet visszaszerezni, ha a magyar politikai szervezetek között egy szélesebb körű együttműködést sikerül kialakítani, szoros együttműködésben az egyházakkal és a magyar közösséggel.
– Úgy jöttem, hogy ezzel talán pont kerül az ügy végére, hiszen december másodikán a tárgyaló felek azzal álltak fel az asztaltól, amelyen az EMNT és az Néppárt képviselői mellett Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke és Kelemen Atilla megyei elnök vett részt, hogy megszületett a megállapodás: választási koalíció lesz az RMDSZ és az EMNP között, amelybe be szeretnék vonni a Magyar Polgári Pártot is. Ezzel szemben a mai találkozón azzal kellett szembesülnünk, hogy az RMDSZ megyei vezetői, országos vezetőségi döntésre hivatkozva azt mondták, nem tartják lehetségesnek egy választási koalíció létrehozását, és úgy gondolják, hogy a megtalált közös jelölt, dr. Vass Levente az RMDSZ színeiben kell induljon, és elvárják a Néppárttól, hogy álljon mögé és tulajdonképpen feltétel nélkül támogassa.
Az EMNP úgy látja, hogy a választási koalíció lenne a jogi keret, amelynek az lenne a feladata, hogy közösen növeljék a jelölt ismertségét és az elfogadottságát.
– Ennek az együttműködésnek a döntő eleme szerintünk az, hogy a jelölt ne RMDSZ-színekben induljon. És ha valaki azzal vádolna minket, hogy ellenérzéseink vannak a tulipánnal kapcsolatban, azt kell mondanunk, hogy a viszonyítási alap a magyar közösség viszonyulása ehhez a jelhez. Abból indulunk ki, hogy az utóbbi három választáson Marosvásárhelyen a tulipán színeiben a jelölt nem tudott nyerni. 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban az RMDSZ a lehető legerősebb jelöltjeit indította, és sorra elbuktak. Ebből az adatsorból világosan levonható a következtetés, hogy most valami olyant kéne kitalálni, hogy a magyar jelölt tudjon nyerni. Az EMNP azt várja a többi szervezettől, hogy használja ezt a keretet a közös jelölt támogatására. Most azonban ott tartunk, hogy megtaláltuk a közös jelöltet, aki RMDSZ- tisztségeket visel, de a három politikai szereplő közül az egyik ki akarja sajátítani és a saját színeiben indítani, az MPP pedig saját jelöltet kíván indítani. Az EMNP csak áll és csodálkozik, hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben, jelentette ki Toró.
Véleménye szerint az RMDSZ-nek és az MPP-nek is át kellene gondolnia az álláspontját:
– Tegyék félre a pártérdekeket. Mi úgy látjuk, egyik párt színeiben sem lehet igazából választást nyerni, csak egy ilyen választási koalícióban. És e köré a koalíció köré lehetne építeni azt a civil összefogást, amelyre komoly hajlandóság van a marosvásárhelyi civil társadalomban. Aki más alternatív megoldásban gondolkodik, az vagy a párt érdekeit tartja elsődlegesnek, vagy pedig olyan egyezségek, paktumok vannak mögötte, amelyeket nem akarnak kimondani.
A fentiekre reagálva dr. Kelemen Atilla megyei elnök kijelentette:
– Mi Vass Leventét közös jelöltnek tartjuk, de az természetes, hogy nem akarunk választási koalíciót kötni, mert akkor a listák is közösek kellene legyenek. Ezt elmagyaráztuk a tárgyalófeleknek is minden másfajta hátsó gondolat nélkül. Mi elfogadjuk, hogy a párt logója rajta legyen a plakátokon, de a választási cédulán természetesen az RMDSZ jele alatt lesz a neve, hiszen egy RMDSZ SZKT-tagról van szó.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Szórványaink védelmében (Beszélgetés dr. Bodó Barnával az új stratégiáról)
Szórványstratégia kidolgozására kérte fel a Magyar Állandó Értekezlet dr. Bodó Barna politológust, egyetemi docenst, s a szervezet múltkori tanácskozása, melyet a feltámasztás céljával hívtak össze, el is fogadta a dokumentumot.
A rendkívül alaposan összeállított munka kapcsán erdélyi magyar szórványok kilátásait illető beszélgetésre kértem fel a szerzőt, különös tekintettel arra, hogy a Kisebbségi-szórványkutató műhely vezetőjeként új koncepciót sikerült körvonalaznia a kérdés kezelésére.
Származástudatra csupaszítva
– Közös létélményünk a szórványlét, és összehasonlítási alappal is rendelkezünk, Sepsiszentgyörgyön született, és Temesváron él már évtizedek óta, nekem Kolozsvárról Bukarestbe, majd a Székelyföldre vitt az utam. Riporterként mindketten megtapasztaltuk, a diktatúra idején szórványban élni – minket értelmiségi mivoltunk védelmezett – sokak számára maga volt a reménytelenség, ma viszont ígérkezik némi esély az e léthelyzetbe kerülteknek, hogy megőrizzék önmagukat.
– Egyértelmű, hogy a szórványkérdés demokráciafüggő, csak demokráciában lehet e kérdéseket végiggondolni. Ugyanis a társadalmi elnyomás rendszerei nem önreflexívek. A parancsuralom nem gondolja végig a dolgait. Megfogalmaz bizonyos célokat, s ezek között, valljuk be, lehetségesek olyanok is, melyek szociálisan javítanak a létfeltételeken. Ceauşescu korában kapta meg például első fürdőszobás lakását sok millió ember. Itt, Erdélyben a fürdőszoba persze nem jelentette ugyanazt, mint a moldvaiaknak, nem beszélve a mi polgárosodott városainkról, ahol ez természetes velejáró volt. Az identitás kérdését azonban a diktatúra nem engedte nyilvánosan megfogalmazni. Megtette a Limes-kör vagy a Szőcs Géza köré csoportosulók, de a hétköznapi élet szintjén a tiltás, a tipródás és reménytelenség volt az osztályrészünk. Mi történt a fordulat után? Rájöttünk, hogy identitásunk megélhető. Aztán eltelt még pár év, és rádöbbenhettünk, hogy erre a megélhető, visszanyerhető identitásra sok embernek nincs szüksége. Hogy miért, íme a nagy dilemma, amivel szembe kellett nézni. Azokra, akik elvesztették ama szellemi és érzelmi kötödéseiket, amibe beleszülettek, nem mondhatom egyértelműen, hogy már nem magyarok. Temesváron sokszor találkozom vele, egy szomorú történetem például: évekig jártam egy borpincébe vásárolni, egyszer a mobilom csengett, és az elárusító hölgy, hallva, hogy magyarul válaszolok, megszólal: én is magyar vagyok. Igen ám, de mikor magyarra váltottam a szót, kiderült, nem tud már magyarul. Akkor romlott el a kapcsolatunk, mert ő, noha bevallotta, hogy magyar, attól kezdve szégyellte magát előttem, mivel kifejezni már nem tudta mondanivalóját e nyelven. Inkább máshol vásároltam be, s ha találkoztunk se köszöntem neki, mert nem akartam számára fájdalmas emléket felidézni. Ő tehát vállalta a magyarságát, éppen csak hogy az már nem identitás, hanem inkább származástudat volt. Valamikor elindították egy magyar közösségben... Hogy mikor, milyen körülmények közt változott meg, milyen pályák irányították őt a teljesen új helyzet felé, ezek foglalkoztatnak engem kutatóként a kilencvenes évek közepe óta, könyvet is jelentettem meg róla.
– A kérdéssel ma nemcsak lehet, érdemes is foglalkozni. Térjünk át szórványstratégiája pozitív oldalának felvázolására. Persze, nem előzmény nélküli a munkája, én Vetési Lászlótól olvastam erről korábban.
– Vetési megkerülhetetlen e kérdésben, ő azonban nem tanulmányokat, inkább nagyon jó esszéket írt erről, melyekben a helyzetértékelésnek magas fokára jutott. Az azonban nem tudomány, ezt vele is megbeszéltem, és nincs köztünk véleménykülönbség. Én viszont más szemléletet dolgoztam ki, Vetési ugyanis a maradék közösségek megmentését olyan diskurzusba ágyazza, mely lefegyverez. Ő ezt tévésorozatban is a “maradék juhaim” begyűjtése képpel jelenítette meg, ami nem ad fogódzót arra, hogy ebből a helyzetből kell és érdemes kitörni. Hamis társadalmi pályára viszi a dolgot, ha a maradék elvet érvényesítjük. Szociális vonatkozásban ez mit jelent? Megkérdi János bácsi: nekem nem jár? De igen, felelik, jár, de nem jut. A maradék elv tehát azt jelenti, hogy sok embernek elkelne az ilyen-olyan támogatás, a kérdés csak az, mire van a társadalomnak erőforrása. Ha a szórványt így mutatjuk be, akkor az a klasszikus HHH-meghatározással azonos: a halmozottan hátrányos helyzettel. Szükséges hát szociológiailag és politológiailag is leírni a dolgot, különben olyan csapdába esünk, melyben tehetetlenné válunk. Én valamikor 2004–2005-ben ébredtem rá arra, hogy ebből ki kell törni. A Vetési által összegyűjtött ismeretanyag döbbenetes, nem hiszem, hogy az erdélyi szórványokat nála bárki jobban ismerné.
– Készült összeírás?
– Persze, ő református hallgatókkal a protestáns teológiáról évekig járta a szórványokat, és folyamatosan föltérképezte a közösségeket, a püspökség szórványügyi megbízottjaként végezte e munkát. Az unitáriusok dolgoztak még sokat, a másik két felekezet ilyen irányú tevékenységét nem ismerem annyira. No, de Vetési végezte a legtöbbet terepmunkában, és én ezt diákjaimnak is becsületesen elmondom.
A nemzet határa
– No de miben vált hozzá képest?
– Sólyom László államelnök több kisebbségi tematikájú konferenciát szervezett a Sándor-palotában, és én kettőre is meghívást kaptam. Az egyik a szórvánnyal foglalkozott, és én ezen a konferencián fejtettem ki először meglátásomat, amely szerintem újszerű a kérdéskörben, s amely azt állítja, hogy a szórványt a nemzet határának kell tekinteni. Ha ezt elfogadjuk, két dimenziója van a kérdésnek. Az egyik a nyelvhatáré, s azt kell vizsgálni, hogyan működik ez, milyen hatások érik, hogyan lehet együtt élni a domináns közösséggel. Meg lehet-e ezeket a technikákat tanulni, milyen identitásképletek alakulnak ki? Vannak, sajnos, szomorú tapasztalataim e vonatkozásban, a Bánságba került székelyek sokkal kevésbé bizonyulnak ugyanis védettnek az asszimilációs nyomással szemben, mint az oda 100–200 éve betelepült magya­rok leszármazottai. Ennek oka az, hogy a székely egy olyan területre került, ahol a nemzettudat – Szilágyi N. Sándor meghatározása szerint – diffúz és nem fókuszált. Kolozsváron például a nemzettudatok fókuszáltak, azaz ott az ember abba, “ami vagyok”, dominánsan beleérti azt is, ami “nem vagyok”. “Kivel szemben vagyok az, ami vagyok”. A bánsági identitás viszont diffúz, azaz a “mi nem vagyok” az ottani hagyományok közepette nem jelenik meg, aminek az a magyarázata, hogy a Bánság 200 éve, a török hódoltság utáni betelepítés óta folyamatosan befogadó közösség.
– Kisamerika.
– Nagyon jó kifejezés. Mi Kalotaszegről szoktuk mondani, hogy egykézik. Nos, az egész Bánság egykézik. Tehát ha leállna a bevándorlás, már rég elnéptelenedett volna. Folyamatosan nemhogy befogadja, hanem elvárja a bevándorlókat. Ebből az alapállásból következik, hogy itt a belépővel nem úgy foglalkoznak, hogy “te mi nem vagy”, hanem másképp: “ha itt akarsz maradni, akkor megtanulod, amit én tudok”. Az odakerült székelyek azzal szembesülnek, hogy ott senkit nem érdekel, tud-e ő románul vagy sem. Ha nem tud, legfeljebb nem érvényesül. És akkor átesik a ló másik oldalára, és feladja a maga identitását. Jártam egyszer egy évfolyamtársamnál otthon, és hallottam, amint az apja azt mondta neki: “taie pâinea sus”. Vágja fel a kenyeret – de románul mondta. Döbbenten hallgattam: miért szól a székely a lányához románul? A Bánságban a diffúz identitástudat jellemző módon azt jelenti, hogy megmarad a származástudat. Azaz ő politikailag magyar, arra a pártra szavaz, de kulturálisan már nem tekinthető annak. De nekem foglalkoznom kell vele, mert ha ő magyarnak tartja magát, mi jogon lökném ki a közösségből? Csak azért, mert egy élethelyzetben őt nem segítette senki megmaradni annak, aminek maradhatott volna, ha melléáll egy ezt szolgáló társadalmi struktúra?
– Ezek szerint legalább két stratégiára van szükség az erdélyi szórványügyben, az egyiket a fókuszált nemzettudatú csoportoknak kell szánni.
– Sőt, harmadikra is szükség van, ugyanis van egy speciális eset is, amivel kevesen foglalkoznak. A nagyvárosi szórvány. Brassó, Bukarest például, ahol egyfajta gettósodás zajlik, illetve a közösségi kapcsolatok csorbulása következik be. Egy kistelepülési szórványcsoport másként éli meg a maga különállását, mint a nagyvárosi. Tehát legalább három olyan kérdés, mely egyrészt elméleti feldolgozást kér, másrészt valamilyen társadalmi beavatkozást célzó stratégiai koncepció kialakítását igényli.
Nyelvhatár: a közös nyelv
– Visszatérve: nemzethatár és nyelvhatár. Amikor kisebbségi oldalról közelítek a kérdéséhez, akkor azt nyelvhatárként élem meg. Amikor nemzethatárról beszélek, akkor a kérdést beemelem a magyar nemzeti ügy kontextusába. Ugyanis Közép-Kelet-Európában, de szinte az egész kontinensen sem, a nemzethatárok és az államhatárok nem esnek egybe, szinte mindenik nemzetnek vannak határon túli szórványai. A határon kívül került nemzettárs kérdése közös. Akkor viszont van egy nyelv, amin Közép-Kelet-Európában mindenkivel kommunikálni tudok. A románok számára is fontos a nyelvhatár. Amit utóbb Călin Popescu Tăriceanu pedzett, és a mai kormány nyíltan felvetett: Szerbiában a Timok-völgyé­ben van egy legalább 200 ezres vlah közösség, amely azért nem kapott eddig semmi elismerést, mert korábban nem az Osztrák–Magyar Monarchiában élt, és mások úgy döntöttek helyette, hogy ő nem román. A vajdaságiakat elismerték, őket nem.
– Thesszaloniki mellett is élnek vlah közösségek, és szerte a Balkánon, Albániától Bulgáriáig.
– Tehát közössé tudjuk tenni a kérdést, befelé nyelv-, kifelé nemzethatárról beszélünk. A kérdés politikai relevanciáját az adja, hogy minden nemzetnek kötelessége megvédeni a határait.
– Az országok közti együttműködés egy új területe nyílik meg.
– Igen, ha túllépünk a maradék elven. Vetési, amit tudott, feldolgozott, eljutott egy olyan pontig, ahonnan nem volt továbblépés. Nos, a kérdést be kell emelni az országok közti politikai dialógus kontextusába. Kinek az érdeke a nemzethatárt megvédeni? Az államnak, esetünkben a magyar államnak. Miért? Mert a szórvány nem tűnik el, hanem újratermelődik. Ha Resicabá­nyán felszívódik, akkor Temesvár lesz az, mert a határ oda tolódik át. Ha Temesvárt felszámolódik a magyarság, akkor Arad lesz a végvár. Tehát ha nem akarjuk elfogadni azt, hogy eme, akaratuk ellenére odakerült közösségek eltűnjenek, akkor segítséget kell nyújtanunk nekik a kultúrában, a magyarságban való megmaradáshoz, és ez nemzetileg kezelhető ügy. E szemléletváltással pedig az ügy elvi alapon a román politikába is beemelhető. 200 ezren vannak a románok Ukrajnában, akkor sokfelé a Balkánon, s nemrég a svájci St. Moritzban jártam, ahol rétorománok élnek. Román tudásommal eléggé jól meg tudtam magam értetni velük. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem két rokon nép. Csak annyi jogot nyerhetünk el, amennyit ők élveznek!
”Az asszimiláció szórványban a legerősebb olyan sajátos szocializációs és individualizációs folyamat, olyan azonosulás, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamat azt jelenti, hogy párhuzamosan eltávolodik a régebbi, személyiségébe beépült, korábbi énjét képező nemzeti azonosságtól. Eltávolodásról van szó, nem teljes szakításról. Az emberi személyiség nem tábla, amelyről a felírt jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal egyszerűen le lehetne törölni, és amelyre az érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelő nemzeti színezetű, tartalmú tudati, akarati sémákat lehet felírni. A két párhuzamos folyamat, vagyis a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás “levetkőzése”, és az asszimiláció, vagyis az új értékek átvétele óriási intellektuális teljesítmény, egyesek ezt második születésnek tekintik.”
– Szemléletváltás vezette a stratégia kidolgozásában. Aktuálpolitikai vonatkozásai is lesznek hamarosan, lássuk bár vázlatosan, mit ajánl benne. Pár szót előbb a keretekről.
– A MÁÉRT mellett létrejött egy szórvány szakbizottság két albizottsággal, az egyik a Kárpát-medencei, a másik a nyugati magyar diaszpórával foglalkozik. Végre sikerült elérni, hogy válasszuk szét a kettőt, rengeteget írtam erről. Előzménye az volt, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, amelyet Szili Katalin akkor hozott létre, amikor a szoc-lib kormány megszüntette a MÁÉRT-et, és ő akkor nagyon jó érzékkel létrehozta ezt az intézményt. Ez Erdélyben kidolgozott egy szórványstratégiát 2009-ben, ebbe engem nem vontak be, Sesztai Ádám dolgozta ki, és talán megmutatta az anyagot Vetési Lászlónak is. Ezt megkaptam, rengeteg szakmai észrevételem volt, ezeket egy tízoldalas elemzésben megírtam, és elküldtem minden politikai tényezőnek, amely számított. És arra ébredtem, hogy engem hívtak meg a szórványbizottság elnökéül, miután a korábbi kormány által kidolgozott dokumentumról megírtam, én miért nem tudok egyetérteni vele. Nos, meghívtak, és volt hét hónapunk, amíg kidolgoztam a most elfogadott, immár politikai dokumentumot. Nem azt jelenti, hogy kész, a társadalomtudományban soha nincs semmi véglegesen kész, de a létével már számolni kell.
– Azt írja, projekteket nem ajánl, azt majd régiónként és településenként külön kell kidolgozni, de azért közelít a konkrétumokhoz, ötleteket ad és megnevezi, leírja az alap­intézményeket, melyekre a szórvány identitása megőrzé­sében támaszkodhat. Valljuk meg, nagy a magára utaltság a szórványban...
– Az RMDSZ, bár hosszú ideig gyötrődött vele, nem tudta semmire vinni. Viszont a szövetség kapcsán indult el egy fontos kezdeményezés, amit én nagyra értékelek: a székely tömb és szórványok kapcsolatfelvételének szorgalmazása. Hiszen a stratégiának is egyik kitörési lehetősége, hogy a belső anyaországra, a Székelyföldre kell csatlakozni azért, hogy azokat a főleg érzelmi tartalmakat, melyek szükségesek a szórványban való etnikai megmaradáshoz, lehessen megélni, lehessen feltöltődni velük. No de milyen eszközökhöz kell folyamodni? Első, és legfontosabb persze, az iskolarendszer, ezzel nem mondtam semmi újat. Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, aki Segesváron végzett a diktatúra idején, és azt mondja, akkoriban ott egyetlen magyar líceumi osztály létezett. Igen ám, de Farkas Miklós létrehozta a Gaudeamus Alapítványt, és azóta két párhuzamos osztály fut a magyar tagozaton. A második példám Déva. Ott a 80-as évek végé­re teljesen megszűnt volna a magyar iskola. Még én is segítettem temesvári magyar iskolákba elhelyezni az onnan származókat, mert Déván felszámolódóban volt az iskola. És ma ott több gyerek tanul anyanyelvén, mint Temesváron. Ugyanis Böjte Csaba atyának sikerült megállítania és megfordítania a folyamatot. Egy hiteles ember képes volt felépíteni egy olyan intézményt, ahova a szülők bizalommal adják gyerekeiket. És a bomlás tendenciája megállt. Hallom, Szovátán, Szárhegyen és összesen nyolcvan helyen dolgozik a Böjte Csaba-féle alapítvány. Egy rendkívüli intézményhálózat, amiről tényleg csak ámuldozva lehet beszélni. Ekkora hit és szeretet tényleg csak egyházi emberben lehet, hogy ekkorát cselekedjen. Az ember sokszor már racionális magyarázatot nehezen talál arra, hogyan képes ő megmozgatni a helyieket, az embereket és a politikusokat is.
– Az iskola mellett a legérdekesebbnek tervezetében a szórványgondnokságot találtam.
– A gondnokság intézménye a két világháború idején a református egyházban jelent meg. Utána szórványgondnokként eltűnt a névhasználat, de megjelent helyette a szórványlelkész, aki hasonló feladatokat látott el, ma is létezik ilyen hálózat a Királyhágó melletti egyházkerületben. Emellett megemlítem Kemény Bertalan kezdeményezését, aki szerintem érdemei ellenére nagyon kevéssé ismert személyisége a közösségi építkezésnek. Nos, őt azzal bízták meg a kommunizmus idején Magyarországon, hogy a román falurombolás mintájára dolgozza ki a kistelepülések felszámolási stratégiáját. És e helyett ő arra dolgozott ki módszert, hogyan menthetők ezek meg a falugondnoki intézmény segítségével. Abban a szerencsében volt része, hogy jött a rendszerváltás, és beindíthatták a rendszert. Ma Magyarországon több száz faluban működik, sőt, a Nyárád mentén Erdélyben is alkalmazzák. Balázs Sándor lelkész indította el az első falugondnoki szolgálatot, és már szövetség is létezik Erdélyben.
– Önkéntességi alapon?
– Nem, a falugondnokság azt jelenti, hogy azokon a településeken, ahol 200–300 lélek él, és ahol semmi intézmény nincs, se iskola, orvos, pap, posta, nem lehet ruhát, cipőt vásárolni, csak egy kis szatócsbolt működik, ott a falu minden szükségletét a falugondnok rendelkezésére bocsátott kis­busszal elégítik ki. Ő viszi be a gyereket a szomszéd falu iskolájába, ő szállítja a betegeket az orvoshoz vagy be a piacra, tehát ő a falu mindenese. Ennek mintájára javasoltuk szórványgondnoki intézmény létrehozását. Ez pedig már állami feladat. A szórvány ugyanis nem tűnik el, hanem újratermelődik. Nemzetpolitikai feladat tehát a felszívódás megfékezése, megállítása, miként már mondottam. Segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy e közösségek megmaradjanak abban a közösségben, kultúrában, amelybe beleszülettek.
”A szórvány asszimilációra hajlamosító közeg, illetve folyamat, a szórványlét az etnikai térszerkezet okán az egyén számára olyan társadalmi együttlétet, társadalmi kapcsolatokat tesz lehetővé, amikor társas lény mivoltának a megélése nem teljes körű, mert más kultúrájú többségi közegben megszűnik az övéi közötti jelenlét otthonossága, magától értetődő mivolta. (...) a kapcsolatszegénység (...) okán a másság kiiktathatatlan társadalmi (strukturális) nyomásként nyilvánul meg, amire a válasz vállalása tudatosságot feltételez. Vállalás nélkül az egyén kilép vagy kikopik abból a nyelvi-kulturális közegből, amelybe születése által került.” (Szórványstratégia. Vitaanyag. Összeállította dr. Bodó Barna. Szórvány Alapítvány, Temesvár, 2012.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amiről lehet – és amiről nem (Vendégeink Bartis Attila és Kemény István)
A Bod Péter Megyei Könyvtár meghívottja a 2012. március 27-én, ked­den 17 órakor kezdődő közönségtalálkozón a kor­társ magyar irodalom két, igen sajátos alkotója, Bartis Attila író, fotográfus (1968, Marosvásárhely) és Kemény István költő, író (1961, Budapest).
A rendezvény vendégei nem csupán ismert és elismert, markáns egyéni alkotói világot hoztak létre, hanem – két évtizedes személyes, baráti kapcsolatuk révén – közösen írt vagy egymásra reagáló műveket is, amelyek közül kiemelkedik az Amiről lehet című beszélgetőkönyv (Magvető, 2010), a Litera.hu irodalmi portál alapján ebből közlünk életes részleteket. Továbbá közreadjuk Kemény István Holmi­ban megjelent, nagy port felvert költeményét, melyet többen a múlt év magyar politikai verseként jelöltek meg, talán jellemzőjeként a kortárs magyar költészet állapotának.
Bartis Attila: Volt olyan év ’89 óta, amikor nem voltál Erdélyben?
Kemény István: Nem. És asszem, olyan se, hogy csak egyszer... Így alakult. Soha nem volt pénzem. És kezdeményező készségem. Külföldön huszonnégy éves koromban voltam először – Pozsonyban, fél napra. Prágában huszonöt évesen. Vártam, hogy egyszer valami csoda folytán eljutok valahova. Valaki majd ellökdös. Így is történt: ’89 áprilisában Kun Árpád hívott, hogy megyünk Erdélybe, és ehhez kell vásárolnom egy segesvári vonatjegyet – én akkor szembesültem azzal, hogy bizony Segesvárra megyek, és ilyen nevű város ezek szerint tényleg létezik. Igaz, hogy Sighişoara, de mindegy.
B. A.: Tőlem kérdezik, mit jelent számomra Erdély, szinte nem is értem a kérdést. Amit jelent, az olyan evidencia, amiről nem igazán lehet beszélni. A te esetedben viszont egészen más a helyzet, évek óta mégis úgy ülsz fel a Nyugatiban a Koronára, mint én.
K. I.: Pillanatok alatt otthonos lett, elkezdtem valamennyire ismerni a helyszíneket... Hogy mit is jelent nekem? Ahogy ’89-ben találtam, az az állapot arra a Magyarországra emlékeztetett, amit a gyerekkoromban láttam. Az utcán jóformán csak lovaskocsik, az emberekben figyelem egymás iránt. Beszélgetnek. Valahogy másképp, mint itthon.
B. A.: Átszaladni a szomszédba sóért. Ilyet ma már itt elképzelni nem tudsz.
K. I.: Nagyon nehezen. Bár azért érik kellemes meglepetések az embert itthon is, de tény: Erdélyben azt láttam, hogy ott az én korosztályom él úgy, olyan körülmények közt, ahogy a szüleim élhettek itthon, annak idején. Úgy is küszködnek. Amikor először kimentünk Szászrégenbe, a harmadik napon mesélte a szomszéd fiú, hogy már megint meghalt egy srác a bikaistállóban. Ilyen olcsó volt az élet. Belekeveredik az ember az archaikusba... Aztán meg balgán azt hittem, hogy tíz év múlva ott sem lesz egyetlen lovaskocsi se. És onnantól minden ugyanolyan lesz, mint nemrég még Magyarországon, és Magyarországon is minden olyan, mint nemrég még nyugaton. És hogy vége a régi világnak. És a gyerekeim nem fogják azt az Erdélyt látni, amit én még láttam. De ez mégse lett egészen így. A gyerekeim hatodik éve minden nyáron látják a csordát hazajönni esténként, és a csorda létszáma változatlannak tűnik. Én ennek örülök, de tudom, hogy nem kívánhatom az ottaniaknak az örök nyomort. Mindenesetre otthon érzem magam Erdélyben. Mintha ott közelebb lennék a dolgok belső lényegéhez.
Erdély elgondolkodtatott például a névelőkről. Azelőtt meg voltam győződve, hogy a személynevek elé névelőt kell írni. Aztán hallottam, hogy az erdélyiek milyen jól megvannak névelő nélkül, sőt, mintha jobban meg is becsülnék egymást, amikor így beszélnek: mi van Levivel? Jó, odaát eltűnik a csorda, a lovaskocsi meg a kézi kasza, aztán a gépi is. De itthon például eltűnhetne a névelő a személynevek előttről. (...)
B. A.: Miért akarsz prózát írni, amikor sokan azt mondják, hogy nem tudsz? Valódi pótkérdés, nekem a Család, gyerekek, autó óta eszembe nem jutna, hogy nem tudsz prózát írni.
K. I.: Az a bajom (az egyik a sok közül) a prózaírással, hogy nekem a prózaírás is szöszölés. Mondatonként vagy bekezdésenként akarom tökéletesre csiszolni a prózát, (hogy ugye megfeleljen a saját szabályainak...), de ez nem így megy. Nem vagyok képes szürke, megbízható átlagpróza-szöveget írni – ez a prózaírók egyik fő tudása: hogy a kezükben van egy magas szintű írni tudás, és azt ékesítik fel a maguk tehetsége szerint: stílusbravúrokkal, indulattal, érzelmekkel, tudással, tényekkel. De a szürke átlagot álmukból felverve is produkálják. Én meg darabokból próbálok összerakosgatni prózát. És így egy regényre persze nem elég egy emberélet.
B. A.: Élmény az, amiből vers lesz? Hogyan kezdesz hozzá egy vershez?
K. I.: Élmény van, meg egy-két sorok is vannak szép számmal, amiket valahol lefirkáltam egy cetlire, aztán nem kezdtem velük semmit. Néha hetekkel később a kezembe kerül egy ilyen cetli, és arra se emlékszem, mit akartam vele. Van olyan is, hogy a kezembe kerül, és nagy nehezen rájövök, mit akartam vele, de rossz. És van néha, hogy megcsillan valami benne. Hű, hogy felejthettem ezt el?! De ebből se biztos, hogy lesz vers. Van, hogy tíz évig lappang egy-egy cetli, és különféle takarításokkor meglepő helyeken találom meg. Mindig tetszik, és megint eldugom valahova. De azért van a versírásnak egy pontja, amikor már biztos, hogy ebben ott a vers, és muszáj megírni. (...)
*
K. I.: Három helyet szoktál említeni, érinteni úgy, hogy itthon vagy otthon. Vásárhely (Marosvásárhely), Budapest és Szárhegy. A sorrend: valószínűleg Vásárhely az első.
B. A.: Igen.
K. I.: Van-e több is, vagy már ennyi sincs?
B. A.: Gyakorlatilag ennyi sincs... érzelmileg ennyi van, és valószínűleg mindig is ennyi lesz. De Vásárhely mint otthon, valóságosan már nem létezik. Ettiék háza, kertje a Trébelyben az egyetlen olyan hely, ami valamennyire otthonnak nevezhető, de közben semmilyen alapom nincs annak tekinteni. Maradjunk annyiban, hogy egyszerűen az a hely volt az utolsó otthonom Vá­sár­helyen, onnan jöttem el nyolcvannégy őszén, Ettiéktől, és ha hazamegyek, akkor oda megyek minden alkalommal, máshova nem is nagyon mehetnék, de hát közben én ott már rég vendég vagyok, nekem ott nincs otthonom. Szárhegyen Apám szülőháza pedig a forradalom után vált otthonná. Kilencven óta sokkal több időt töltöttem ott, mint gyerekként a nagyszüleimnél, nyolcvannégy előtt. Nincs honnan tudnom, miként alakult volna, ha Vásárhelyen marad egy házunk, ahova vissza lehet térni bármikor, így viszont Szárhegyből lett amolyan erdélyi főhadiszállás. Szóval érzelmileg három otthonom van, de gyakorlatilag csak kettő. Mert szidhatom Pestet bármennyit, ez is az otthonom. Még ha ki is költözöm vidékre, kizárt, hogy Budapesttel megszakadjon minden kapcsolatom. Vagy ha igen, akkor azzal együtt megszakadna Szárheggyel és Vásárhellyel, sőt, Európával is. (...)
K. I.: Nem tudtál olyan helyre kerülni ugye, ami ne lett volna átitatva művészettel. (Családi háttered, a marosvásárhelyi színház közelsége, sőt, Szárhegynek, nagyapád fa­lu­já­nak is híres művésztelepe van.) Mondhatjuk-e, hogy te művésznek nevelődtél?
B. A.: Első ránézésre kétségtelenül mondhatjuk... ha művésznek lehetne nevelni valakit, akkor művésznek nevelődtem, de én ebben különben nem vagyok biztos. Ez azért nem olyan, mint a főorvos apának főorvos a fia. A puszta nevelésből még nem következik a tehetség.
K. I.: Azért a géneknek is volt szerepük mindkét oldalról: tehetséget örököltél mindkét oldalról. Az előző nemzedék megteremtette számodra az inspiráló környezetet és légkört. Te már abba születtél bele.
B. A.: A genetika valószínűleg jelentős szerepet játszik az ilyesmiben, talán jelentősebbet, mint a nevelés, nem tudom. Apám író volt, költő, újságíró. Anyai nagyapám szintén. Én őt nem ismertem, negyvenötben meghalt, de a három verseskötete mellett a kiadatlan kéziratai ott kísértenek ma is, ahányszor pakolok a lakásban. Anyám hegedült. Azt mondják, nagyon jól. És el is hiszem, mert még a születésem előtt úgy tette le a hangszert, hogy én már soha nem hallottam játszani. Anyám öccse szintén költő volt, műfordító, újságíró. Mindez természetesen befolyásolja az embert. Mint ahogy az is, hogy könyvek közelében nő fel, és még elemi előtt, írógépről tanulja meg a betűket. Ezek a dolgok mindenképpen közrejátszanak. De mondom, ez még nem jelent garanciát arra, hogy valakiből zenész, festő vagy író lesz. Valószínűnek tartom, hogy ezen kívül még más is kell. Ráadásul, amikor ilyen erős a családi háttér, akkor az önállósodás idején megnő az emberben az ellenállás. Meg­próbál leszakadni. Nem a családi háttérre támaszkodni, még akkor sem, ha valami hasonlót visz tovább. (...)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Noua Dreapta felvonulás Kolozsváron
A mintegy száz tagú csoport az Avram Iancu téren kezdte meg felvonulását, majd az Eroilor sugárúton masírozott végig a kincses város fél központján – mindezt persze hatósági engedéllyel.
A menetelők több, értelemszerűen nacionalista, magyarellenes transzparenst vonultattak fel, olyan feliratokkal, mint „Mi románok vagyunk e föld ősi urai!”, „Ki az ország ellenségeivel!”, „Hargita, Kovászna, román föld!” vagy „Romániát a régi határai közé!”.
Utóbbira nem mondhatunk mást, mint hogy hallgattassék meg az akaratuk! Öngól!
szatmar.ro
Erdély.ma

Székely kivándorlás történész szemmel
Dr. Makkai Béla történész, kisebbségkutató a Székely kivándorlás a 19. század végén, a 20. század elején címmel tartott előadást Csíkszeredában.
Székely kitántorgásról is lehetne beszélni, vagy szétszéledésről, hisz a székelyeknek is vannak már diaszpórái, nemzetrészei a nagyvilágban – fogalmazott felvezetőjében Veress Dávid, a Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig című előadássorozat szervezője. Mint megjegyezte, e pénteki előadás immár a nyolcvannyolcadik a sorban.
Dr. Makkai Béla történész, kisebbségkutató, publicista Sümegen született 1961-ben. 1985-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett diplomát történelem-pedagógia szakon. 1985-1997 között az Országos Széchényi Könyvtár kutatásszervezője. 1990-1993 között posztgraduális ösztöndíjas, 1995-ben kandidátusi fokozatot szerzett. 1998-2001 között a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, 2005-től tanszékvezető egyetemi docens – ismertette az előadót Veress Dávid.
Dr. Makkai Béla előadásának első felében XIX. századi keresztmetszetet vázolt a székely-kérdésről, majd a székely öntevékeny és kormányzati próbálkozásokra tért ki. Végül a kivándoroltak önszerveződésének és kormányzati megsegítésének módjairól beszélt.
„Az ősi, feudális viszonyokból megmaradt patriarchális életviszonyok lehetőségéből forgatták ki a székelységet, és ez tragikus következményekkel járt. A székelység mindig arra törekedett, hogy magát ellássa, magát megszervezze, ne kelljen másra szoruljon. Ez az új tőkés viszonyoknak ellenébe volt. A népesedés hirtelen megugrása és a munkahelyek hiánya is hozzájárult a nagyszámú kivándorláshoz” – hívta fel a figyelmet az előadó.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Quo vadis romániai magyar felsőoktatás?
A rendszerváltás után a romániai magyarság bízott abban, hogy visszaállható az önálló állami magyar egyetem Kolozsváron, Marosvásárhelyen pedig két egyenjogú, magyar és román nyelvű tagozat jöhet majd létre az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE). A körülmények azonban úgy alakultak, hogy ez az álom nem valósult meg. A tavaly megreformált oktatási törvény azonban lehetővé teszi a magyar felsőoktatás megerősítését és önállóságának bizonyos fokú megszerzését is. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen lehetővé vált magyar intézetek létrehozása, egyedül a biológiai karon ütközött ellenállásba a magyar tagozat önállósodásának kérdése. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) azonban 2011 júniusa óta „áll a bál” a magyar tanszék tervezett létrehozása miatt. Annak ellenére, hogy az új román törvény lehetővé teszi a magyar nyelven történő oktatást, a vásárhelyi helyzetet politikai közbenjárás nélkül nem sikerül megoldani. A megfélemlítésektől és politikai fennhangoktól sem mentes kérdést járjuk most körbe, összefoglalva az elmúl fél év eseményeit.
2012. március 14-én a MOGYÉ-n létrehozandó magyar tagozatról szóló határozatot első olvasatban elfogadták. Úgy ís tűnhetne, hogy megvan az esély rá, hogy rendeződjön a magyar tagozat kérdése. Mindeközben az egyetem etikai bizottsága által lefolytatott vizsgálat alapján a MOGYE rektora írásos figyelmeztetésben részesítette Brassai Attila professzort, az orvosi fakultás gyógyszertan tanszékének vezetőjét, aki szerintük megszegte a tanárok számára előírt lojalitás kötelezettségét. Románia a meglepetések és az ellentmondások országa – ezért már meg sem lepődik az ember, hogy ilyen hírek váltják egymást az ajtóban.
Magyarellenesség felsőfokon
A MOGYE többségben lévő román vezetősége ellenzi, hogy az új tanügyi törvény értelmében bármilyen struktúrális változások menjenek végbe az egyetemen, az önálló magyar kar kialakításáról pedig hallani sem akarnak. 2011 júniusában, mikor az egyetem vezetősége a kérdésről szavazott, a magyar tanárok és diákok távolmaradásukkal tették lehetetlenné a szenátus működését, mivel az nem vette figyelembe sem a korábbi megállapodásokat, sem magát az új oktatási törvényt. Júliusban kiderült, hogy az általános orvosi karon a magyar hallgatókat megfosztották a tandíjköteles helyektől: a nyolcvan fizetős hely mindegyikét román hallgatók nyerték el. Tették ezt annak ellenére, hogy a megállapodás szerint a helyeket fele-fele arányban osztják el magyar és román hallgatók között.
Nézzen szét Marosvásárhelyen!
Constantin Copotoiu, akkori rektor diszkriminatív döntése ellen többen is felemelték hangjukat, a Marosvásárhelyen bejegyzett Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület (RMOGYKE) pedig tiltakozó akciók szervezésébe kezdett. A román fél töbszöri hitegetés után sem tette lehetővé a magyar karok létrehozását, az ősszel elfogadott új egyetemi charta pedig egyértelmű visszalépést jelentett, hiszen eleve kizárta a magyar önállósodási célok elérését. A kialakult helyzet miatt a RMOGYKE a Bolyai Kezdeményező Bizottsággal együtt kérvénnyel fordult Dorin Florea marosvásárhelyi polgármesterhez, melyben egy, a város főterén szervezett tiltakozó akcióhoz igényelte az önkormányzat beleegyezését. Ezt azonban a város vezetősége nem tette lehetővé. A helyi rendőrség igazgatója arra hivatkozott, azért nem engedélyezik a békés tüntetést, mert az egyetem problémáit nem az utcán kell megoldani. Florea hozzátette, hogy miután beszélt az egyetem vezetőségével, világossá vált számára, hogy nincs semmiféle probléma, csak egyesek akarják szítani a kedélyeket.
A polgármester szerint: „Meg kell nézni, kik szerveznék a tüntetést, hisz mind olyanok, akik soha semmit nem tettek az életben.” A szervezők azonban nem hátráltak meg, így augusztus közepén a marosvásárhelyi református vártemplomban imaestet tartottak. A tiltakozásoknak ezzel azonban nem lett vége. A RMOGYKE titkára többedmagával a tiltakozás egy nem mindennapi formáját választotta. Fiatalokkal együtt orvosi ruhába öltözve, rajtuk egyenlőséget és a magyar intézet létrehozását követelő feliratokkal párokba rendeződve sétálnak a város utcáin. Az akció résztvevői elmondták, voltak, akik gratuláltak és bíztatták őket, de mindjárt az első nap a román rendőrök is beléjük kötöttek, illetve román fiatalok is követték őket és a fekete március idejében ismertté vált magyarelennes mondatot kiabálták feléjük. Szeptemberben a MOGYE szenátusa 15 tanárt, köztük kilenc magyar nemzetiségűt helyezett nyugállományba. Ezzel a lépéssel még inkább megnehezítették a magyar tagozat önállósodását.
Előzmények
A 2011 januárjában megjelent új román Nemzeti Oktatási Törvény célja többek között, hogy átfogó reformokkal tegye még hatékonyabbá a román oktatásügyet. A törvény a romániai magyarság számára azért is jelentős, mert három egyetem esetében mondták ki azok multikulturális jellegét, lehetővé téve ezzel azt, hogy ezeken az egyetemeken magyarul is folyhat az oktatás. A törvény 363. cikkelye előírja, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) is létre kell hozni magyar tagozatot. A törvény eme rendelkezését kihasználva a MOGYE magyar oktatói a gyógyszerészeti és a fogorvosi karon magyar tanszéket akarnak létrehozni, az általános orvosi karon pedig beleegyeztek abba a megoldásba, hogy itt öt román és három magyar tanszéket hozzanak létre. A törvényről szóló Kitekintő-elemzést itt olvashatják)
Román aggályok
Bár a kérdés politikailag átitatott, magyarellenes fennhangokkal együtt, a román fél aggályait is meg kell említeni. Az egyetemi vezetőség leginkább attól tart, a magyar önállósodás ellehetetlenítené az egyetem működését. Ha valaki ma Romániában orvos szeretne lenni, a román nyelv (mely az egyetlen hivatalos nyelv) ismerete nélkül ez nem sikerülhet. Az egyetem rektora hozzátette, hogy bár igaz, hogy kilenc magyar oktatót helyeztek nyugállományba, de másik hat helyre pályázatot hirdettek meg. A kiírt pályázatokra vagy nem jelentkeztek a magyar tanárok, vagy nem feleltek meg a követelményeknek. A rektor szerint az egyetem oktatói és kutatói által megjelent publikációk mindössze 20%-a származik magyar kutatók tollából.
Bukarestből máshogyan látják az ügyet..
Utazzon el oda is a Kitekintővel!
Azt is kiemelte, hogy korábban a magyar nemzetiségű hallgatók sokkal jobban teljesítettek román társaikhoz képest, ez a tendencia az utóbbi időszakban megfordult: a román diákok 9,3-as átlaggal is csak költségtérítéses helyekre nyernek felvételt, míg a magyar diákok már ennél gyengébb átlaggal is államilag támogatott képzésben tanulhatnak. A román diákok is kifejezték egyet nem értésüket. Szerintük nincs értelme etnikai elvek alapján ketté osztani a hallgatókat, mivel ez szerintük zárt társadalmak kialakulását eredményezheti hosszú távon. Természetesen a nacionalisták sem maradhatnak csendben egy ilyen kérdésben.
A román ellenzéki pártok a kérdés kapcsán a szeparatizmus bátorítását emlegették és az egyetem, valamint a páciensek, korházak és orvosok etnikai szétválását predestinálták, felelősségre vonva ebben a Demokrata-Liberális Párt és az RMDSZ politikusait. A Nemzeti Liberális Párt és a Szociális Párt politikusai szerint, ha engedélyezik a magyar karok létrehozásá, a konfliktus odáig fajulhat, hogy a magyar orvosok csak magyar pácienseket akarnak majd/tudnak csak gyógyítani. Florian Buicu, a Szociáldemokrata Párt politikusa szerint a magyar fiatalok értelmi képességével nincs gond, de ha már eddig románul tanultak, a továbbiakban is megtehetnék. A Nemzeti Liberális Párt Maros megyei elnöke hozzátette:„Értsék meg: mi együtt akarunk dolgozni. Nem akarunk szeparatizmust. Mert lehet, hogy holnap jönnek majd a tatárok, és külön tatár fodrászüzletet kérnek.”
Állóháború két fronton
Miután szeptemberben a MOGYE vezetősége ismételten elutasította a magyar fél kezdeményezését, október elején a román egyetemi vezetés ígéretet tett arra, hogy a kérdést egy héten belül rendezik. A bukaresti kormány 200 helyet hagyott jóvá a MOGYÉ-n, melyre magyar hallgatókat kell felvenni, ám a román fél rögtön hozzá is tette, hogy ehhez az egyetemnek nincs megfelelő struktúrája sem a tanárok, sem a laboratóriumok tekintetében. A román ígéret miatt hivatalosan az októberre tervezett újabb magyar tüntetést nem tartották meg, ám az aradi vértanúkról való megemlékezésen a MOGYE kérdése akarva-akaratlanul felszínre került. A megemlékezés után a jelenlevők 1500 sárga, fehér és piros szekfűt helyeztek le az egyetem épülete előtt. A Bolyai Kezdeményező Bizottság továbbra is bátorítja a magyar tanárokat, hogy hozzák létre akár önállóan a magyar tagozatot, az RMDSZ-től pedig azt kérik, hogy érje el, hogy a magyar tagozatnak járó összegeket külön számlára utalják.
Per és plágium
Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem
Az egyetem a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem orvosi karából nőtte ki magát 1948-ban. 1962-ben a román állam bevezette a kétnyelvű oktatást annak ellenére, hogy eredetileg az intézményt a magyar nemzetiségű diákok számára hozták létre. Míg 1963-ban 88 végzős diákből 81 magyar volt, 1994-ben a 240 végzősből csak 28 volt magyar nemzetiségű. 1990 márciusában a magyar diákok egyenlő jogokat követelve sztrájkba kezdtek, melyhez tanárjaik is csatlakoztak (fekete március). Mindezek ellenére csak 17 évvel később kerültek ki a magyar feliratok az egyetemre. Jelenleg három karon összesen 12 szakon folyik az oktatás. Az egyetem hivatalos honlapja csak román nyelven érhető el.
Mivel az egyetemi vezetőség meg sem halgatta a magyar felet, a RMOGYKE az egyetem szenátusa elleni per megindítása mellett döntött, melytől a civil szervezet vezetője gyors győzemet várt. Az egyesület szerint a MOGYE illegálisan működik, hiszen az egyetemi charta szembe megy a román oktatási törvénnyel. Az egyetem vezetősége azonban a minisztérium ajánlására sem volt hajlandó változatni azon. 2012 februárjában a MOGYE is bírósági útra terelte a kérdést, az egyetem vezetése egyenesen az oktatási minisztériumot perelte be. A marosvásárhelyi közigazgtási bíróságnak az egyetemi autonómia jogosságát és sérthetetlenségét kell megvizsgálnia.
A MOGYE ugyanis azért nem veszi figyelembe az őket ért vádakat, mivel az egyetem autonóm, így az ott felmerülő kérdéseket az egyetem falain belül, politikamentesen kell megoldani. Ábrám Zsolt orvosprofesszor szerint azonban ez csak időhúzás az egyetem részéről, és a legjobb védekezés a támadás elv alapján abban reménykednek, hogy a mérleg nyelve végérvényesen az ő oldalukra billen majd. A kialakult helyzet egyik érdekes mozzanata, hogy idén januárban a BKB képviselője, Hantz Péter, aki a bázeli Friedrich Miescher Orvosbiológiai Kutatóintézet munkatársa, plágiummal vádolta meg Constantin Copotoiu rektort és Klara Branzaniuc rektorhelyettest. Az érintettek beismerték a plágium tényét.
Politikai hatásgyakorlás
Időközben a MOGYÉ-n rektorválasztás is zajlott, melynek eredményeként a rekotr Leonard Azemferei lett, aki szintén nem támogatta a magyar tagozat létrehozását. Markó Béla az események alakulását látva kijelentette, ha a MOGYE nem tartja tiszteletben az oktatási törvényt, kilép a kormányból. 2012. március 2-án hét órás, éjszakába nyúló tárgyalás zajlott az egyetem vezetése és a román oktatási tárca között, melynek eredményeként Catalin Baba, a tárca vezetője bejelentette, hogy a MOGYE magyar tagozatát kormányrendelet hozza létre. A volt rektor szerint a magyar fél képtelen volt a kompromisszumra, és a román vezetés több engedményére is nemet mondtak. A magyar fél szerint azonban a román kollégákban csak addig volt meg a kompromisszumkészség, míg el nem jutottak az önálló tanszék létrehozásának kérdéséhez. A döntés után a Nemzeti Liberális Párt elnöke kijelentette: „Függetlenül attól, hogy milyen módszerekkel hozzák létre a magyar intézeteket a MOGYÉ-n, amint hatalomra kerülünk, megszüntetjük.” Kelemen Hunor arra hatalmazta fel az RMDSZ képviselőit, hogy amíg a határozat nem készül el, ne vegyenek részt a képviselőház ülésein.
Nemzetközi viszhang
A MOGYE ügye az Európai Parlament különböző fórumain is bemutatásra került. Először Sógor Csaba, romániai EP képviselő ismertette a kialakult helyzetet. Tőkés László először felhívásban reagált a kérdésre, majd november 19-én Strasbourgan Tőkés meghívására Dr. Brassai Attila ismertette a MOGYÉ-n kialakult helyzetet a Gál Kinga néppárt képviselő által elnökölt Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoportjában. Tőkés az elrománosítás egyik újabb példájának nevezte az esetet, Brassai pedig kitért arra, hogy a hatvan éve még színtiszta magyar intézményben olyan radikális változások mentek végbe, hogy napjainkban még egy magyar kar beindítása is szinte lehetetlen még annak ellenére is, hogy a román törvényi szabályozás lehetőséget adna rá.
Romániában legyőzi a nacionalista láz az erdélyi magyarokat címmel a Le Monde mértékadó francia liberális lap is beszámolt a marosvásárhelyi helyzetről. A cikk szerzője, Mirel Bran szerint „a látszólagos nyugalom ellenére a nacionalizmus szellemei megszálták a helye kisvárost.” Hozzáteszi továbbá, hogy a fő kérdést nem a magyar nyelvű oktatás okozza – mely korábban is megvolt bizonyos szinten az egyetemen – hanem az önálló kart kezdeményező RMDSZ számára a kérdésnek a választások miatt politikai tétje is van. Ezt azzal magyarázza, hogy a korábbi választások során a romániai pártoknak – legyen szó jobb vagy baloldaliakról – eddig mindig szövetségre kellett lépniük a magyar páttal a kormányalakítás tétje miatt, 2008-tól azonban másik két kisebb párt halássza el a szavazatokat a most a kormányban koalícióból politizáló RMDSZ elől.
Kinek a javára válik?
2012. március 14-én a MOGYÉ-n létrehozandó magyar tagozatról szóló határozatot első olvasatban elfogadták. Az új kar a következő szakokat tartalmazza: általános orvosi képzés magyar nyelven (200 hely), általános orvosi képzés angol nyelven (50 hely), nővérképző magyar nyelven (50 hely), gyógyszerész-képzés magyar nyelven (75 hely, a szak egyelőre ideiglenes működési engedéllyel rendelkezik, egy év alatt kell az akkreditációs feltételeket megteremtsék), szülésznő-képzés (25 hely, amely fele-fele arányban oszlik a magyar és a román kar között). Román diákok továbbra is tüntetnek a döntés ellen. Egyrészt a már korábban is említett okok miatt, másrészt elutasítják, hogy politikai síkon sikerült megoldani egy ilyen jellegű kérdést. A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség pedig aláírásgyűjtésbe kezdett, melyben az oktatási törvény betartását követelik.
Románia választások előtt áll, és ebben az időszakban az ilyen jellegű kérdések még érzékenyebbek, hiszen minden párt igyekszik ilyen vagy olyan módon a maga számára értékes szavazatokat szerezni. A legszomorúbb az egészben azonban mégis az, hogy még létre sem jött a magyar kar, máris megkezdődött az oktatók megfélemlítése: az egyetem nem hivatalosan működő etikai bizottsága máris vizsgálódni kezdett a magyar oktatók után, akik közül Dr. Brassai Attila tavalyi strasbourgi szereplése miatt írásbeli figyelmeztetést kapott, mert szerintük azzal “rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Közben újabb és újabb rágalmakat fogalmaz meg a román vezetőség a magyar tanári kar többi tagjával szemben. Ezek szerint a gyakorlatokon nem hajlandóak románul megszólalni és a román diákokat is a magyar nyelv elsajátítására kötelezik.
Annak ellenére, hogy a kormánytervezetről különféle fórumokon is közvitákat szerveztek, a sárdobáláson és a rágalmazáson kívül érdemi javaslattal a román fél nem állt elő. Ezért valószínű, hogy a múlt héten elfogadott kormányjavaslaton a tíz napos vita után komolyabb változtatás nem lesz. A június óta húzódó kérdés kormányzati szinten rendeződni látszik tehát, a gyakorlatban azonban semmi garanciája nincs annak, hogy a kormányrendelet elfogadása után nem csak papíron jöhet majd létre a magyar tagozat. Remény azonban mindig van, még ebben a faramuci helyzetben is. Hiszen ha figyelembe vesszük, hogy angol nyelvű oktatás is lesz az egyetemen (és elviekben a kormányfő a német nyelvű oktatást is támogatja), ez olyan nyitást eredményezhet, mely le- (esetleg teljesen) elhalkíthatja a soviniszta hangokat. Bár az egyetem rektora az egyetemi autonómiával védekezik, azt nem szabanda összekevernie a korlátok nélküli hatalommal. Bárhogy is alakul a MOGYE kérdése, annak nyilvánvalóan hatása lesz a közeledő választásokra is.
Kitekintő.hu

Magyarnak lenni az óceánon túl!
Érdekes beszélgetésen vehettek részt azok, akik ellátogattak március 22-én a Partiumi Keresztény Egyetem Gyülekezete által szervezett Partium Pódium soron következő alkalmára.
A Partium Pódium második alkalmára került sor csütörtök délután, amelynek meghívottja Dr. Kocsis Attila református lelkipásztor, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM), Nemzetpolitikai Államtitkárság diaszpóráért felelős osztályvezetője volt, aki nyolc évig egy Amerikában élő magyar szórványközösséget is vezetett. Ráksi Lajos egyetemi lelkész a beszélgetés előtt felidézte, mi is a célja a Partium Pódium beszélgetéseinek: „Az alkalmak célja, hogy időről időre egy érdekes közéleti személyiséget vendégül látva, a beszélgetés hagyományára, az együttgondolkodásra hívjuk fel a figyelmet, valamint, hogy átjárhatóságot biztosítsunk az egyetem és a világ, a világ és az egyetem között. A kolozsvári Agnus Rádió kérésére a beszélgetéseket továbbítjuk nekik is, hogy a kolozsvári rádióhallgatók épülésére is szolgáljanak az itt elhangzó történetek, tapasztalatok.” Dr. Kocsis Attila gyermekkoráról, életéről mesélt, arról hogyan lett a lelkipásztor, és hogy legidősebb gyermeke hogyan tért ugyanarra az ösvényre, mint édesapja, nagyapja és dédapja is.
A lelkészi szolgálat sok költözéssel járt, viszont mint Kocsis Attila elmondta, minden helyen jól érezték magukat, számos történet fűződik minden helyhez, amely rövidebb-hosszabb ideig otthonukként szolgált. A lelkipásztor mesélt az 1989-es eseményekről, az Amerikában 2002-től 2010-ig tartó lelkészi időszakról, valamint a 2010-től máig is tartó munkájáról a KIM-ben.
Magyarok Amerikában
Talán a legérdekesebb téma mindenki számára az önként vállalt kisebbségi lét, vagyis az óceánon túli magyarság helyzete, élete volt. Elmondta, hogy az Egyesült Államokban élő magyarok sem mindenben találják meg az összhangot, több mint 800 szervezetük van. A lelkipásztor készségesen mesélt a Perth Amboy-i Magyar Református Egyházközségben eltöltött időszakról, a gyülekezetről, az ott megélt élményekről, nehézségekről.
Kifejtette, hogy a gyülekezet 300 tagot számlál, önálló templomuk van és a kettő közül az egyik olyan magyar egyházközség az USA-ban, amelynek saját temetője is van. Mivel a gyülekezet háromnegyede nem igazán beszéli már a magyar nyelvet, két istentisztelet tartanak, egyet angolul, amelyen körülbelül 60-80 személy vesz részt és egyet magyarul, amelyre 15-25 gyülekezeti tag megy el. Nemzeti öntudat
Érdekességként elmondta, hogy az USA-ban egyetlen egyház sem kap támogatást az államtól, az éves költségvetést maguknak kell megteremteniük: adományokból, perselypénzből, de legfőképp a különböző belépős alkalmakból folyik be a pénz, mint például a magyaros vacsorák, karácsonyi vásár, hurka és kolbásztöltés stb. „Amelyik közösség nem tudja fenntartani magát, kénytelen bezárni a templomot, ami már a diaszpóra zsugorodását jelenti, végül pedig a teljes beolvadást”-tette hozzá Kocsis Attila. Hozzátette, hogy az Amerikában kisebbségben élő magyarok helyzete nem ugyanaz, mint az Erdélyben, Felvidéken élőké, hiszen az előbbiek önszántukból hagyták el az anyaországot, a másik esetben pedig az emberek feje felett mozgatták a határokat.
A külföldi tanulást pozitívan ítélte meg, de fontosnak tartotta, hogy egy idő után mindenki hazatérjen és otthon kamatoztassa az idegenben szerzett tapasztalatokat. Hozzátette: fontos, hogy a családon belül a szülők úgy neveljék a gyermekeket, hogy nyelvi és nemzeti öntudatuk erős legyen és ez ne gyengüljön, még akkor sem, ha idegen kultúrában élnek. Arra a kérdésre, hogy a magyarok miért nem tartanak össze egy idegen világban, Kocsis Attila szintén kérdéssel felelt: „miért van az, hogy egy országban egy kisebbségnek több pártja is van?”
Nagy Noémi
erdon.ro
Erdély.ma

Szórványtengely-mozgalom
Szilágysági közösségépítő lett a lupényi magyarok első díszpolgára. Szilágy megyei és Zsil-völgyi magyarlakta települések közötti testvérvárosi kapcsolatok kiépítése a célja annak a sarmasági küldöttségnek, amely a Szórványtengelyek-mozgalom keretében a hétvégén járt Hunyad megyében.
A sarmasági ifjúsági küldöttség és a helybéliek úgy döntöttek, hogy Sarmaság mellett a szilágysági Debrent és Varsolcot is felkérik majd, hogy támogassa a Zsil-völgyi magyarlakta bányásztelepüléseket oktatási gondjaik megoldásában. Szó esett a Lupényi Szórványközpont tervéről, amely többnyelvű kulturális és szociális központot is magába foglalna és az olasz, valamint a spanyol nyelv oktatása is szerepelne programjában. A Zsil völgyi magyaroknak eltökélt szándéka a Magyar-Zsil, azaz Nyugati Zsil völgye oktatási gondjait úgy rendezni, hogy a Lupényi Elméleti Líceumban, valamint a Vulkányi Általános Iskolában jelenleg működő magyar tagozatok egymást támogatva fejlődjenek. A Lupényi Szakszervezeti Házban a sarmasági küldöttség jelenlétében a sarmasági Bándy Csilla mozgássérült közösségépítőnek, az Ezüst Nyilak Kulturális Egyesület vezetőjének átadták a lupényi magyarok díszpolgára címet.
Forrás: kolozsvariradio.ro
Erdély.ma

„Marosvásárhely elveszett!” – Nem lesz magyar koalíció, újrázhat Dorin Florea
Kérdésessé válhat Vass Levente marosvásárhelyi polgármester-jelölt néppárti támogatása. Az EMNP ugyanis a hét végén ismételten nyomatékosítani kívánta, hogy csakis abban az esetben állnak az egyébként általuk javasolt orvos-politikus mellé, ha az RMDSZ választási koalíciót köt velük, és közös jelöltként tünteti fel Vasst. A pénteken tartott kétoldalú tárgyalások során azonban az RMDSZ képviselői ismét elutasították a néppárti javaslatot. Székely István, a szövetség főtitkárhelyettese egyébként a felmérések tükrében azt mondja: „Marosvásárhely elveszett!”.
Florea marad az úr? A felmérések szerint nincs esélye magyar polgármesterjelöltnek Marosvásárhelyen „December másodikán az EMNT és az EMNP, valamint az RMDSZ képviselői bejelentették, hogy megszületett a megállapodás, amelynek értelmében választási koalíciót köt az RMDSZ és az EMNP, és megpróbálják bevonni az MPP-t is. Ehhez képest ma az RMDSZ Maros megyei vezetői határozottan közölték: ezt nem tartják járható útnak, Vass Leventét RMDSZ-színekben akarják indítani, és azt várják, hogy a néppárt támogassa. Márpedig az elmúlt három választáson az RMDSZ-színekben induló jelölt elbukott. Tehát olyasmit kell kitalálni, hogy nyerjen, vagyis kizárólag magyar összefogással van esély a polgármesteri szék visszaszerzésére. A választási koalíció nem politikai koalíció, jogilag lehetséges és csak a helyi választási irodánál kell bejelenteni, április 16. és 30. között” – fejtette ki pénteki marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor, az EMNP országos elnöke, aki szerint felelőtlenség lenne Marosvásárhelyt nem kiemelt, erdélyi vagy akár Kárpát-medencei magyar ügyként kezelni.
Kierőszakolná az előválasztást az MPP
Toró hangsúlyozta: a néppárt ragaszkodik ahhoz, hogy az RMDSZ ne sajátítsa ki Vass Leventét, az MPP-t pedig arra kéri, jól gondolja végig, hogy indít-e saját jelöltet. Amint arról korábban lapunkban beszámoltunk, a polgáriak az RMDSZ-ből három évvel ezelőtt kizárt Benedek Imrét készülnek versenybe küldeni. Az egykori megyei önkormányzati képviselő csak abban az esetben lenne hajlandó visszalépni, ha egy esetleges előválasztás során alulmarad vetélytársával szemben. Az MPP továbbra is ragaszkodik az előmegmérettetéshez, ám ezt az RMDSZ határozottan visszautasítja.
„Az RMDSZ megyei vezetői nem akarják az előválasztást. Egyébként egy rádiós interjúban Frunda György szenátor azt nyilatkozta, hogy csak az előválasztás a jó út, tehát az RMDSZ-ben sincs összhang. Reméljük, végül beleegyeznek, de ha nem, akkor dr. Benedek Imre személyében saját jelölttel indulunk a választásokon a polgármesteri székért” – jelentette ki a hét végén László György, az alakulat megyei elnöke. Az előválasztások kierőszakolása érdekében az MPP szombattól egy héten keresztül utcai figyelemfelkeltő akciókat szervez. Az MPP-sek mától péntekig, naponta 12 és 14 óra között az RMDSZ székháza, a Dózsa György utcai Hangya-épület előtt tiltakoznak
Újrázhat Florea?
Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese szerint három, a szövetség által tavaly megrendelt felmérés is arra utal, hogy Marosvásárhelyen sem összefogással, sem együttműködés nélkül nem nyerhet magyar polgármesterjelölt a júniusi helyhatósági választáson. Egyrészt a választókorú lakosság 44 százalékát kitevő magyarság szavazókedve tíz százalékkal alacsonyabb a román választópolgárokénál, másrészt a magyar fiatalok 15–17 százaléka a közvélemény-kutatások szerint átszavaz Dorin Florea jelenlegi elöljáróra. „Aki ráadásul egyik üzlettársát, Benedek Imrét indítja magyar polgármesterjelöltként a Magyar Polgári Párt által létrehozott Polgári Koalíciója keretében” – fogalmazott a hét végi kolozsvári Tájoló közéleti konferencián Székely István. A főtitkárhelyettes végül a felmérések tükrében leszögezte: „Marosvásárhely elveszett!”
Rostás Szabolcs, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Könyv jelent meg a Székely Hadosztályról
Többéves levéltári kutatás eredményeképpen születhetett meg az a monográfia, amely a Székely Hadosztályként ismert, a két háború között működő félhivatalos katonai szervezet történetét mutatja be. A hadosztály történetének feltárása a magyar történetkutatás 70–80 éves adóssága – jelentette ki a kötet nagyváradi bemutatóján Szakács Árpád, a könyvet gondozó baróti Tortoma kiadó képviselője.
A Székely Hadosztály történetét az utóbbi évtizedekben elhallgatta a magyar történelemtudomány, ezért is örül, hogy a két szerző, Gottfried Barna és Nagy Szabolcs munkájának gyümölcse monografikus formában is megjelenhetett – mondta el a könyv előszóírója, Illésfalvi Péter. Mint elmagyarázta, különböző memoárok és egyéb írások meg-megjelentek már a témában, ám az alapos történelmi kutatómunka sokáig váratott magára.
A történész felidézte azt a kort, amelyben a hadosztály alakult: az 1918-as esztendő vége egyértelműen válsághelyzetet jelentett a magyarság számára, és Illésfalvi Péter szerint az a társaság, amely ekkor átvette a hatalmat a zűrzavarban, a vesztes háború után, nem értett a kormányzáshoz. A magyar honvédséget leszerelték, miközben a környező országokban egyre erősödött a hadsereg. Egy maroknyi csapat azonban, valahol a Székelyföldön, a Regát határához közel tudta, mi fog történni a közeljövőben, és elhatározta, hogy ha reménytelenül és a budapesti hatalom akaratának ellentmondva is, de megpróbálja megakadályozni a román csapatok előrenyomulását, amely nem állt meg az antant által meghatározott demarkációs vonalon.
A csapatban a legkülönbözőbb emberek vettek részt, katonatisztektől a civilekig – mesélte el Illésfalvi Péter, aki szerint a Székely Hadosztályként ismert alakulat helytállása még akkor is példamutató válsághelyzetben a nemzet számára, ha valójában még a mai történetírás is megpróbálja elhallgatni tetteiket.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Ma is példamutató a Székely Hadosztály elkötelezettsége
Március 24-én szombaton délután a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban mutatták be szerzői A Székely Hadosztály története című könyvet.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében megtartott könyvbemutatón megjelentek a kötet szerzői, Gottfried Barna és Nagy Szabolcs levéltárosok, történészek, valamint Illésfalvi Péter hadtörténész, aki a könyv előszavát írta, és aki méltatta a kiadványt a váradi bemutatón. A hadtörténész kiemelte annak fontosságát, hogy a tavaly megjelent kötet segítségével immár monografikus formában is hozzáférhető a Székely Hadosztály története. A Székely Hadosztály története megmutatja azt, ahogy egy maroknyi elkötelezett ember meg akarta változtatni az első világháború végén előállt reménytelen helyzetet, és úgy gondolták, továbbra is kötelességük megvédeni a hazát, fejtette ki a hadtörténész. Példát mutattak helytállásukkal, hűségükkel, önfeláldozásukkal, ezért a mai generációk számára is fontos lehet megismerni a Székely Hadosztály történetét. Helytállásuk annál is figyelemre méltóbb, hiszen a központi kormányzattól semmilyen segítséget nem kaptak, sőt előfordult olyan is, hogy miközben a Székely Hadosztály a románok ellen harcolt, a magyarországi vörös hadsereg hátba támadta őket, fejtette ki Illésfalvi Péter.
Nagy Szabolcs és Gottfried Barna a kötet megszületésének történetéről számoltak be a szép számban összegyűlt hallgatóságnak. Nagy Szabolcs veszprémi levéltáros elmondta, hogy Kratochvil Károly, a hadosztály vezetőjének emlékiratai a Veszprém Megyei Levéltárban vannak, ez az anyag keltette fel érdeklődését a téma iránt. A Székely Hadosztály történetéről szóló írások mellett egy kiállítási anyagot is összeállítottak a szerzők. Ezt a kiállítást elvitték Kovászna megyébe is, ahol találkoztak Tamás Sándorral, a Kovászna Megyei Tanács elnökével, aki azt javasolta, hogy írjanak ebből könyvet. Így született meg a monográfia megírásának ötlete. Nagy Szabolcs kifejtette, hogy magyarországi történészek Trianon okai közül hármat szoktak megemlíteni, de elhallgatják vagy nem domborítják ki eléggé a negyedik okot, Magyarország belpolitikai helyzetét. Károlyi Mihály miniszterelnöknek belpolitikai és külpolitikai nyomás alatt kellett megoldania Magyarország súlyos problémáit, és ő úgy döntött, hogy a belpolitikai rendezésre koncentrál a külpolitikai vonatkozások rovására, pedig, mint ahogy Nagy Szabolcs vélekedett, a külpolitikai problémák megoldása akkor sokkal sürgetőbb lett volna. Ez a politikai döntés oda vezetett, hogy egy hónap alatt egymillió magyar katonát szereltek le, miközben az utódállamok hadseregei bevonultak Magyarország területére. Mivel az akkori kormány nem szervezte meg a fegyveres önvédelmet, ez hozzájárult az ország széthullásához és kirablásához. Ebben a végzetes helyzetben pedig már a Székely Hadosztály hősies ellenállása sem segíthetett.
Gottfried Barna, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár levéltárosa elárulta, neki eredetileg más volt a kutatási területe, 2005-től kezdett foglalkozni a Székely Hadosztállyal. „Ha ez egy gyalázatos történet lett volna, nem foglalkoztam volna vele, mint ahogy akkor sem, hogyha hősöket kellett volna kreálni” – vallotta be Gottfried Barna. „Ám ez a történet a maga megismerhető valójában megáll, szereplőinek minden erényével és gyengeségével együtt.” Végezetül kifejtette: „Nagyon fontos, hogy felismerjük a saját érdekünket mint közösség érdekeit, mert az egyéni érdekek nagyon plasztikusan körvonalazódhatnak. Ez a tanulsága a könyvnek, hisz a Székely Hadosztály felismerte a nemzet érdekeit, de nekik nem sikerült ezeket az érdekeket érvényesíteni, mert kevesen voltak.” A kötetbemutató végén a meghívottak a közönség kérdéseire válaszoltak.
tortelenemeportal.hu