Rendőrség helyett szolgálati lakások (Visszaszerzett csendőrségi terület)
Hosszas egyeztetés és — Antal Árpád András megfogalmazása szerint — a "józan politizálás" eredményeként sikerült Sepsiszentgyörgynek elérnie, hogy a 90-es évek elején a belügyminisztérium által a csendőrlaktanya számára kitulajdonított területből másfél hektárnyi visszakerüljön a város tulajdonába, sőt, az itt a rendőrség székházának megkezdett építmény is más rendeltetést kapjon, lakóépületté alakítását az Országos Lakásügynökség kivitelezi. Az önkormányzat polgári frakcióját meglepte a tegnapi tanácsülésen napirendre tűzött határozattervezet, a kialkudott feltételekhez képest többet akartak elérni utólag — emiatt akár meg is bukhatott volna a határozattervezet.
A polgármester és a belügyminisztérium, illetve a fejlesztési és turisztikai minisztérium közötti tárgyalások eredményeként előbbi lemond arról a másfél hektáros területről, melyen a rendőrség székháza számára kezdték el az építkezést. Az Országos Lakásügynökség áttervezi az épületet lakások számára, és három év alatt be is fejezi az építkezést, a városnak csak az ilyen beruházások esetén szokásos közművesítési, illetve területrendezési munkálatokat kell kiviteleznie. A terület és ingatlan átadásának feltételeként azt kérték, a szolgálati lakások felét (első változatban felét, de nem kevesebb, mint száz lakrészt — ez utóbbi kitétet azonban még sikerült lealkudni) a belügyminisztériumi alkalmazottak (rendőrök, csendőrök) kapják meg, a polgármester szerint a helyi rendőrség számára is ezekből kellene szolgálati lakást biztosítani, a maradék ötvenszázaléknyi lakrész felett pedig az önkormányzat rendelkezhet. A rendőrség székhelygondja is megoldódik, a csendőrség területén korábban képzőközpontot szándékoztak létesíteni, az e célra készült épületben megfelelő körülmények lesznek a rendőrségnek — ismertette a polgármester. A polgári frakció az előzetes egyeztetések hiányát rótta fel, illetve Bálint József alpolgármester azt javasolta, a készülő lakásoknak ne felét, csupán egynegyedét adják át a belügyminisztériumnak — ebből viszont heves vita kerekedett. Az előzetes egyeztetés hiányát a polgármester azzal magyarázta, ha időnap előtt nyilvánosságra kerülnek a tárgyalások, másképp alakulhattak volna a dolgok, a "közvélemény" nyomására akár visszakozhatott volna is Vasile Blaga korábbi vagy Traian Igaş jelenlegi miniszter, befejezték volna a rendőrség székházát, és nem csak területet nem szerzett volna vissza a város, de az állam pénzén épített lakásokat sem kapott volna. Elmondta azt is, tárgyalópartnereitől ennél többet lehetetlen kialkudni, ha most újabb feltételeket támasztanak, szintén a visszalépés lehet az eredménye. A vita során elhangzott, arra is figyelni kell, egy esetleges kormányátalakítás új politikai helyzetet teremthet, s meglehet, akik jönnek, "nekünk gubicsot mutatnak". Ajándék, amit el kell fogadni, mondta Keresztély Irma (RMDSZ) — de az ajándék lehet trójai faló is, válaszolt Ferencz Csaba (MPP), utalva arra: nem tudni, kiket akarnak majd a belügyi lakrészekbe költöztetni. Az ajándék megfogalmazás egyébként egyik félnek sem tetszett, Kovács István (MPP) szerint a jogtalanul elvett tulajdonból visszacsepegtetés, Antal Árpád András szerint pedig kőkemény munka eredménye. Végül a polgári frakció szünetet kért, ötperces tanácskozásukat követően az alpolgármester visszavonta a lakrészelosztások arányainak módosítására vonatkozó javaslatát, majd a testület egyetlen tartózkodással (Gazda Zoltán, MPP) elfogadta a határozattervezetet.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az EMNT körvonalazza a Mikó-tervet
Kolozsváron ülésezett március 9-én az EMNT gazdasági szakbizottsága, megkezdődött a független szakértők bevonása a Mikó-terv elkészítésének folyamatába ― olvasható az EMNT közleményében.
Az akadémiai köröket a BBTE közgazdasági, illetve szociológiai kara, a Sapienatia ― EMTE és a Partiumi Keresztény Egyetem szakemberei képviselték. A magyar Nemzetgazdasági Minisztériumot a Kárpát-medencei Gazdaságfejlesztési Főosztály vezetősége képviselte a tanácskozáson, Szakáli Lóránt főosztályvezető ismertette az Új Széchenyi Terv részleteit. A helyi szakértők meghatároztak egy kivitelezési ütemtervet, az első vitairatot a júliusi tusnádi XXII. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen mutatják be. Elképzelések szerint a Mikó-terv magyarországi, európai és helyi forrásokat vonna be hosszú távú célzott gazdaságfejlesztési program megvalósításába. László János, az EMNT gazdasági szakbizottságának elnöke Jakabos Jankát, az EMNT sepsiszéki elnökét nevezte ki a projekt koordinátorának.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csiki-csuki
Alaposan felkavarta a kedélyeket a magyarországi Jobbik marosvásárhelyi vezetőségi ülésének híre. A múlt héten az MPP megyei elnöke sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a Jobbik marosvásárhelyi vezetőségi gyűlése előtt együttes ülésen találkozik a két szervezet. Újságírói kérdésre, hogy hol tartja a Jobbik az ülését, az elnök azt mondta, a székházukban (magnófelvétel). Utólag, félreértésre hivatkozva korrigálni kívántak, hogy valójában a Jobbik székházáról volt szó. A sajtótájékoztatóról szóló tudósítás, majd a "helyesbített" hír megjelenése után, a Pro Európa Liga sajtótájékoztatóján kiderült, hogy a római katolikus egyház Deus Providebit terme ad helyet a tanácskozásnak, amely ellen több emberjogi szervezet is tiltakozott. A Pro Európa Liga sajtótájékoztatóján kemény bírálatok hangzottak el a Jobbik ellen és arról, hogy az egyház nem kellene helyet adjon nekik, ezáltal "legitimálva a szélsőséges nacionalizmust".
A Jobbik meghívójában tegnapelőtt még a Deus Providebit Házat jelölte meg a tervezett fórum helyszínéül, tegnap reggel azonban újabb villanyposta érkezett, újabb helyszínváltozásról, miután "a római katolikus plébánia visszamondta a korábban már megkötött megállapodásunkat az általunk bérelt helyre vonatkozóan". Így az új helyszín Szegedi Csanád EP-képviselő irodája. Vagyis csiki-csuki játék folyik.
Anélkül, hogy bárki mellett vagy ellen beszélnénk, úgy tisztességes, ha elismerjük: jogi szempontból és a törvényesség szempontjából az Európai Parlament bármelyik képviselőjének joga van parlamenti irodát nyitni bármelyik uniós tagországban. Így tehát Szegedi Csanád is legálisan nyitott irodát Marosvásárhelyen, mint ahogy más EP- képviselők is nyitottak saját hazájuk határain kívül irodát. Amíg betartják az illető ország törvényeit, nem veszélyeztetik a biztonságát, nem uszítanak etnikai, faji, vallási gyűlöletre, tetszik-nem tetszik, törvényes keretek között működtethetik azokat. Szegedi Csanád eddig semmi ilyesmit nem követett el. A kihelyezett vezetőségi ülés is szabályos és jogszerű.
Nem védjük a Jobbikot, de emlékeztetni szeretnénk, hogy a múlt december elsejei hangos-zajos Új Jobboldal-féle felvonulást – a Pro Európa Ligán kívül – sokkal elnézőbben fogadták a román emberjogi szervezetek, a hatóságok pedig egyenesen a hazafiság szimbólumának nevezték. A kettős mérce továbbra is érvényesülni látszik ebben az országban.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

Elkezdte munkáját Magyarország új csíkszeredai főkonzulja
Szerda délelőtt a csíkszeredai magyar főkonzulátuson a sajtó képviselőivel találkozott dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország frissen beiktatott főkonzulja. A külképviselet jogi végzettségű vezetője Marosvásárhelyen született 1972-ben, 1990-ben telepedett át Magyarországra. Ott végezte el a budapesti ELTE jogi karát, majd Svédországban tanult nemzetközi jogot. Versenyszférában is dolgozott, a közigazgatásban is több éven át tevékenykedett. Publikációi jelentek meg kisebbségügyi témában.
A sajtóbeszélgetésen Zsigmond Barna elmondta, hogy Erdélyben nőtt fel, és új tisztsége nagyon nagy kihívást jelent számára, nagy felelősség és szép feladat, amelynek igyekszik mindenben megfelelni, megszerzett közigazgatási, gazdasági tapasztalatait ebben a feladatkörben is felhasználni. Fontos szervezési, kapcsolatépítési feladatok várnak rá kulturális és gazdasági területen. Legfőbb célja, hogy az állampolgársági ügymenet zökkenőmentes legyen. Folytatódik a honosítási kérések átvétele, ami január 3-tól zavartalanul történik, ezért köszönet illeti az együttműködő román hatóságokat is, és nemsokára beindul a következő szakasz, az eskütételi eljárás is. A csíkszeredai egy kis kapacitású, kis áteresztőképességű külképviselet, de megpróbálnak minél több kérelmezőt kiszolgálni. A főkonzulátus az eltelt hetek folyamán szépszámú, mintegy öt-hatezer állampolgársági kérelmet fogadott el. Emellett nagy súlyt fektetnek a regionális kapcsolatépítésre. Politikai kérdésekkel a bukaresti nagykövetség foglalkozik, konzulátusuknak a térségben létrejövő gazdasági és kulturális kapcsolatok élénkítésére vonatkozóan vannak szép tervei. Igyekeznek részt venni kiemelkedő rendezvényeken, és esetenként a lehetőségeikhez mérten támogatni is bizonyos művelődési, művészeti eseményeket, kezdeményezéseket. Mindebben természetesen ezután is számítanak a média együttműködésére is.
Lapunk olvasói nevében egy-két személyesebb vonatkozású kérdést is feltettünk a főkonzulnak, mindenekelőtt a szülővárosát, Marosvásárhelyt illetve az ennek szentelt figyelmet hozva szóba.
– Büszke vagyok a szülővárosomra – mondotta Zsigmond Barna. Azt gondolom, hogy Marosvásárhely eddig is megkapta azt a figyelmet, amit egy Csíkszereda központú konzulátus adni tudott. Nyilván én azon leszek, hogy ez a figyelem még nagyobb legyen, hiszen Marosvásárhely nagyon kedves számomra, és biztos vagyok benne, hogy sok érdekes és hasznos kulturális és gazdasági vonatkozású eseményt lehetne szervezni vagy azokhoz kapcsolódni, és természetesen külön elégtételt jelentene nekem, ha magam is hozzá tudnék járulni ezek sikeréhez.
– Tudjuk, hogy Ön a Magyar Jégkorongszövetség alelnöke is. Biztos hallott róla, hogy a nagy múltú marosvásárhelyi jég-hokisport kezd feléledni, a gyerekek versenyszerűen kezdenek korongozni. Persze Csíkszereda ebben sokkal előbbre tart. Ilyen tekintetben igazán jó helyre került.
– Igen, remélem, hogy Vásárhely is magára talál, főleg ha használatba adják majd a műjégpályát. Itt viszont, a jéghoki romániai fellegvárában tényleg örömmel kapcsolódhatom ehhez a sporthoz. És ez szó szerint értendő, hiszen négy fiam van – tizenhárom, tizenegy, kilenc- és hétéves – és mind a négy jégkorongozik, hárman közülük már beilleszkedtek a helyi korosztályos csapatokba. Én pedig szintén nagyon kedvelem ezt a sportot, egy amatőr csapatban próbálom formában tartani magam. Valaki az előbb megkérdezte, hogy talán csak nem lesz valamelyik fiamból csíkszeredai profi jégkorongozó. Nem tudhatom, de a diplomatapálya olyan, hogy egyelőre négy évre tervezgethetünk, elvileg ilyen időszakra szól a mandátumom. Utána lehet, hogy visszamegyünk Budapestre, esetleg máshova. Amíg ide szól a megbízatásom, minden szempontból igyekszem megfelelni az elvárásoknak.
N.M.K., Népújság (Marosvásárhely)

Úttörő jelentés a kisebbségi jogok érvényesüléséről
"Legyünk mi a változás, amit látni szeretnénk a világban" – ez a mottója a marosvásárhelyi központtal működő Civil Elkötelezettség Mozgalomnak (CEMO), amelynek képviselői (Szigeti Enikő, Horváth Kovács Ádám és Szálasi Orsolya) tegnap délelőtt találkozásra hívták a sajtó képviselőit. A tájékoztatás során, amely látható ellenérzést váltott ki egyesekből, annak az árnyékjelentésnek az ismertetése volt a téma, amelyet a civil szervezet képviselői készítettek a kisebbségek helyzetéről összeállított országjelentés kapcsán.
Mivel Románia 2008-ban ratifikálta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, két év elteltével országjelentést kell leadnia a Charta előírásainak életbe ültetéséről. Az országjelentést az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala dolgozta ki és továbbította 2010 októberében a Charta titkárságának. A jelentésben az összes romániai kisebbség helyzetéről jobbára tárgyilagos hangnemben számolnak be, kivéve a magyar és a roma kisebbséget. A jelentésből kimaradt a magyar kisebbség történelméről szóló beszámoló, s a szerzők gyakran használják a fogyás, csökkenés szavakat e kisebbséggel kapcsolatosan – hangzott el Szigeti Enikő ismertetőjében.
Az országjelentéshez készített kiegészítő jelentésben a CEMO a Maros megyei magyarság nyelvhasználattal, kétnyelvűséggel kapcsolatos problémáira összpontosított. Az országos statisztikákat esettanulmányokkal, interjúkkal, a többéves terepmunka tapasztalataival egészítették ki. Mivel megítélésük szerint a Maros megyei magyarok nyelvi jogai a törvényi háttér ellenére két területen sérülnek a leginkább, a közigazgatás és az oktatás terén vizsgálódtak elsősorban.
Marosvásárhely nyelvi tájképéről megállapították, hogy a városközpontban levő 22 intézménytáblából mindössze hat kétnyelvű, s bár törvény szavatolja, a kétnyelvű utcanévtáblák elhelyezése a mai napig nem történt meg.
Az intézmények többsége nincs felkészülve a kétnyelvűségre. A szóbeli ügyintézés részben megvalósul, de a magyar nyelvű írásbeli kérvényre csak az intézmények egynegyede válaszolt, és sok esetben az ügyintézés teljes mértékben elakadt. A város ünnepi feliratai is csak a CEMO külön kérésére jelentek meg mind a két nyelven, a tanácsülések románul folynak.
Az oktatásügyben az iskolák hét százalékának a homlokzatán olvasható kétnyelvű felirat, s az iskolai folyosók sem mutatnak biztatóbb képet. Az anyanyelven való tanuláshoz való jog szempontjából a legrosszabb helyzetben a szakközépiskolák vannak, a Ion Vlasiu faipari szakközépiskolában a szaktantárgyakat csak román nyelven oktatják, s a magyar diákok nagyobb száma ellenére az igazgatóság és az iskolai adminisztráció is kizárólag román nemzetiségű személyekből áll – olvasható az árnyékjelentésben. Vannak tanintézmények, ahol a magyar tagozaton a kiegészítő és választható tantárgyakat román ajkú tanárok oktatják, s például a 2009-2010-es első beiskolázási terv sem biztosított elegendő helyet a nyolcadik osztályt végzett magyar diákoknak.
A CEMO képviselői az árnyékjelentésben, amely nem bírálni, hanem kiegészíteni szeretné az országjelentést, arra a következtetésre jutnak, hogy a romániai törvénykezés a magyar nyelv használatát illetően csak részben biztosítja a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának a 8. és 10. paragrafusában előírt rendelkezéseket. Véleményük szerint központilag meghozott pontos jogi szabályozásra, jól kidolgozott stratégiára lenne szükség, hogy a kölcsönös tolerancia és tisztelet jegyében a vizsgált két területen ne maradjon esetleges és ne az intézményvezetőktől függjön, a kiegyensúlyozott kétnyelvűséget biztosító rendelkezések gyakorlatba ültetése. A jelentésben azt is megállapítják, hogy a Nyelvi Charta népszerűsítése csekély volt, s így Maros megyében sem az állami intézmények, sem a lakosság nincs tisztában a Nyelvi Charta előírásaival.
A hivatalos országjelentés kapcsán háromtagú csoport érkezik a napokban Bukarestbe, hogy a jelentést készítő Etnikumközi Hivatal és a kisebbségek képviselőivel találkozzék. Mivel a romániai viszonylatban úttörőnek számító árnyékjelentést is megkapták, március 14-én a bizottság német vezetője a szlovén és román tag kíséretében Marosvásárhelyre látogat, hogy a CEMO képviselőivel is megbeszélést folytassanak.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Interjú Zsigmond Barna Pállal, Magyarország új csíkszeredai főkonzuljával
A kettős állampolgárság tárgyában 2004. december 5-én rendezett népszavazás szerencsétlen történet volt, amelyet el kell felejteni, és a jövővel kell foglalkozni. A nemzetpolitikai kérdések többségével kapcsolatban mára konszenzusos álláspont alakult ki Magyarországon – nyilatkozta a Krónikának adott interjúban Zsigmond Barna Pál, Magyarország új csíkszeredai főkonzulja. A 39 éves, erdélyi származású diplomata fő feladatának tekinti a kulturális, gazdasági kapcsolatok élénkítését, emellett a honosítási eljárás zökkenőmentes lebonyolítását.
– Ama kevés erdélyi magyarok közé tartozik, akik az elmúlt évtizedek során diplomataként tértek vissza szülőföldjükre Magyarország képviseletében. Mit jelent ez az ön számára: új kihívást, megtiszteltetést?
– Ez érdekes érzelmi kötődést, viszonyulást jelent számomra, hiszen kétségtelenül kötődöm ehhez a régióhoz. Emellett a főkonzuli feladatkör keretében egy külképviseletet vezetek, tehát ez érdekes kettősség, amelynek igyekszem megfelelni. Tevékenységem fő területeit a szervezési feladatok elvégzése, illetve a kulturális, gazdasági kapcsolatok élénkítése képezi. Főkonzulként célom, hogy zavartalanul működtessük a honosítási kérelmezések ügymenetét, továbbá megfelelően bonyolítsuk le az állampolgársági eskütételeket. A csíkszeredai főkonzulátus egyébként január 3-ától mintegy 6000 állampolgársági kérelmet fogadott, és ezek elbírálási ideje háromtól öt hónapig terjedhet.
– Jogászként behatóan foglalkozott a kisebbségi jogi kérdésekkel is. Milyen lényeges változások történtek ön szerint az erdélyi magyar közösséggel azóta, hogy 1990-ben elhagyta szülővárosát, Marosvásárhelyt?
– Lényeges változások történtek gazdasági téren, valamint a demokratikus átalakulás vonatkozásában, hiszen 1990-ben egy diktatúra ért véget, és új demokratikus rendszer következett. Ez ma kiteljesedett – és ez mindenképpen lényeges változás. Azok az alapvető szabadságjogok, amelyekre 1990 előtt csak gondolni mertünk, ma már valóságok. A gazdasági helyzet ma mindent meghatároz, és ez talán érzékeny változásnak nevezhető. A kisebbségi jogok terén nagyon sok pozitív változás történt, ezekkel én is ismerkedem, és próbálom föltárni a helyzetet.
– Huszonegy évvel ezelőtt a román–magyar kapcsolatok terén még a kommunizmus örökségén igyekezett túllépni a két ország, ma már stratégiai partnerségről beszélnek a felek. Hogyan látja a kétoldalú kapcsolatok alakulását, kilátásait egy karrierje kezdetén lévő magyar diplomata?
– Ez alapvetően politikai kérdés, amellyel a bukaresti magyar nagykövetség foglalkozik. Mi a regionális gazdasági, kulturális kapcsolatok élénkítésében vagyunk érdekeltek. Idézni tudom Németh Zsoltnak, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkárának a Krónikában megjelent nyilatkozatát, miszerint kiválóan alakulnak a román–magyar kapcsolatok, és a kérdések nagy százalékában azonos válaszokat ad mind a magyar, mind a román fél.
– Hogyan éli át a magyar nemzetpolitikában végbemenő hangsúlyos változásokat? Gondolunk itt arra, hogy Erdélyből elszármazott magyarként kellett átélnie az anyaországban a kettős állampolgárságról 2004. december 5-én rendezett népszavazás kudarcát, most pedig csíkszeredai főkonzulként „menedzselheti” a könnyített honosítási eljárást.
– Előre kell tekinteni. Az akkori népszavazás szerencsétlen történet volt, el kell felejteni, és a jövővel kell foglalkozni. A nemzetpolitikai kérdések többségével kapcsolatban Magyarországon kialakult egy konszenzusos álláspont.
– A Magyar Jégkorongszövetség alelnökeként nem is kerülhetett volna megfelelőbb helyre a romániai hokisport fővárosánál, Csíkszeredánál. Hogyan vélekedik a sportág székelyföldi helyzetéről, a román–magyar MOL Liga színvonaláról, jövőjéről? Elképzelhető, hogy gyermekeiből profi jégkorongozó válik Csíkszeredában?
– Hogy hol válik belőlük profi jégkorongozó, az nagy kérdés, mert elvileg egy ilyen mandátum négy évre szól, és amire profik lennének, mi valószínűleg visszamegyünk Budapestre. Négy gyermekem közül hárman máris játszanak a helyi jégkorongcsapatban, jómagam pedig egy amatőr csapatban korongozom. A MOL Liga sikeres történet, amit erősíteni, fejleszteni kell, hiszen a magyar és a román jégkorong fejlődését szolgálja. Jó lenne, ha minél több magyar és román csapat, de minél több külföldi csapat is bekapcsolódna. A jégkorongban ez egyébként nagyon népszerű, nagyon sok regionális liga létezik, amelyek keretében több ország csapata szerepel egy bajnokságban. Remélem, lesz folytatása.
Forró Gyöngyvér, Krónika (Kolozsvár)

Magyar könyvtárat akar az EMI
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) által kezdeményezett nyelvi jogokat átvilágító akcióban legutóbb a Gheorghe Sincai megyei könyvtár volt soron
Az átvilágítás eredményeiről Csomortányi István, az EMI váradu elnöke számolt be tegnap. Elmondta: a könyvtár 642.554 tételéből 447.204 román, és csak 114.929 magyar nyelvű kiadvány. A könyvtár által megrendelt 89 időszaki kiadvány közül mindössze nyolc magyar nyelvű. Az épületen ugyan magyarul is ki van írva az intézmény neve odabent azonban már az irodahelyiségeken kívül semmi sincs magyarul kiírva, és a könyvtárban magyar nyelvű nyomtatványok sincsenek.
Adatok
Az intézményben 78 személy dolgozik, akik közül csak kilencen magyar nemzetiségűek. Csomortányi István tudatta, 2009-nem hétezer kötetet szerzett be a könyvtár, melyek közül mindössze 300 volt magyar nyelvű, míg a 2010-ben beszerzett 5800 kötet közül csak 245. Ezek az adatok nem magukba foglalják a Mózes Károly adományt, melyben sok magyar nyelvű kötet volt, mivel ez az állomány nem a könyvtár saját beszerzése volt. Az adatokból kiderült, hogy az 1878 beszerzett hanganyag közül egyetlen magyar nyelvű sem volt, míg a 2010-ben vásárolt és kapott 225 filmből csak tizenöt volt magyar nyelvű. Az ifjak felkeresték Tavaszi Hajnalt, az intézmény aligazgatóját is, aki a beszerzések kapcsán elmondta nekik, hogy azért vásárolnak sokkal kevesebb magyar nyelvű kiadványt, mert meglehetősen kevés magyar látogatja az állományt. Erre Csomortányi István kijelentette: „amelyik intézmény nem magyarbarát, oda nem is fognak magyarok járni.”
Ebből a megállapításból kiindulva az EMI egy önálló magyar könyvtár létrehozását javasolja az egykori lovarda épületébe. Az intézmény Szenczi Kertész Ábrahámról kapná a nevét, az EMI nevét. Az új váradi közkönyvtárra a kulturális minisztériumtól, a helyi költségvetésből, a magyar államtól és magánadományokból lehetne anyagi forrásokat szerezni.
Pap István, Bihari Napló (Nagyvárad)

Jogvédelem
Ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy ha politikai-ideológiai alapú pótcselekvésről van szó, akkor az amúgy nehézkesen reagáló intézmények is meglepően olajozottan képesek működni.
Az Európai Parlament szélsőbal és doktrinér liberális frakciója a szocialistákkal szövetkezve a magyar médiatörvényt elmarasztaló határozatot szavazott meg, pedig hát épp hétfőn fogadta el a magyar Országgyűlés azon módosításokat, amelyek révén korrigálták az Európai Bizottság alelnöke által kifogásolt paragrafusokat.
A határozat támogatóinak táborát megvizsgálva egyértelműnek tűnik, hogy ismét csak nem a konkrétumokról, a jogszabály valós tartalmáról szólt a kezdeményezés, hanem arról, hogy ideológiai alapon akartak ütni a konzervatív oldalon, és mivel számbeli fölényben vannak, ezt meg is tették. Merthogy az eddigi tapasztalatok alapján a vádak ellenére nem sérült a véleményszabadság, sőt ezt abszurd módon épp maguk a tiltakozók igazolták – amikor élő adásban zavartalanul mondhatták el, hogy a törvény bevezeti a cenzúrát, vagy amikor a balliberális lapok címlapjukon írták meg, hogy vége a sajtószabadságnak, és ez nemhogy megjelenhetett, de még csak retorziók sem érték őket.
Persze ez a magukat felvilágosultnak és haladónak tartó, elfogult „véleményvezéreket” nem zavarja, ezért most március 15-én több helyszínen is tüntetésre készülnek a törvény ellen. Természetesen mi is úgy gondoljuk, hogy bárkinek jogában áll amellett tüntetni, ami mellett akar, még akkor is, ha az ellenség csupán az elméjében létezik, csak hát a vélt jogsérelem mellett nap mint nap számos olyan konkrét ügyre derül fény, ami nem, vagy alig éri el a most teli szájjal diktatúrázó körök ingerküszöbét.
Tanulságos például a most nyilvánosságra hozott árnyékjelentés, amely szerint Romániában a hatóságok továbbra is következetesen megsértik a nyelvi jogokat. Konkrét esetekről, konkrét problémákról van szó. Kíváncsiak vagyunk hát, hogy a médiatörvényt elmarasztaló határozatot most megszavazó oldal képviselői mikor ostorozzák majd ádáz szónoklatokban a kisebbség nyelvi jogait lábbal tipró helyi és országos romániai hatóságokat, és mikor vonulnak például a budapesti román nagykövetség elé tüntetni azért, hogy Nagyváradon vagy Marosvásárhelyen anyanyelvén válaszoljanak a kérvényét magyarul benyújtó polgárnak.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Nem ismernek bennünket a románok?
Valóban így van? Mert ha igen, fölmerül a kérdés, miért? És ki ezért a felelős? Mert lennie kell. Talán mi? Nemrég a feleségem fölszállt a trolira, de alig ült le, elébe állt egy nő, és tegezve, románul így szólt: „Állj föl!” „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért – jött a válasz –, mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük.” A feleségem nem állt föl, és méltatlankodott, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magyarul kérdezte: „XY család?” Az ilyenkor szokásos „téves kapcsolás” helyett az illető, válasz helyett, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” Alig két napra rá a feleségem szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Kerékpárját tolva egy férfi közeledett. A kerékpárt a kerítés mellé támasztotta, a feleségemhez lépett, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött, majd továbbállt. A feleségem utánakiáltotta: „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset amolyan válaszféle a címben föltett kérdésre. Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Mi vagyunk felelősek? Talán azért, mert amint azt egy kolozsvári újságíró megjegyezte: erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangászklubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész-, bűvész- és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.? De semmi értelme az önvádaskodásnak. Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb. Azért, hogy nem ismernek bennünket a románok, nem a mi, hanem az „egységes nemzetállam” vezetői a felelősek.
A saját intézmény létszükséglet
Iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megőrizzük. És továbbfejlesszük. Közhely, de igaz: nyelvében él a nemzet. Az 1989-es fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk, a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy földönfutókká váljunk. Vagyis kivándoroljunk. Egyszóval föl akart számolni, el akart tüntetni bennünket. Egy volt szekus tiszt által az 1990-es években nyilvánosságra hozott adatok szerint 1977-ben Ceauşescu utasítására, a titkosrendőrség egy húszéves terv, a Tiszta Románia megvalósításához látott hozzá. Ennek célja az eszelos zsarnok által veszélyesnek minősített öt kisebbség – a német, a magyar, a zsidó, a cigány és a török – teljes felszámolása volt. Közülük is a legnagyobb létszámú, a magyar volt a fő cél. Ez ellen semmit sem lehetett tenni. Ráadásul a sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, szekértolók, talpnyalók itthon és külföldön egyaránt azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. Aki ne adj’isten mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt.
Az „egységes nemzetállam” építése, ha enyhébben, de töretlenül folytatódik. Most is be akar olvasztani bennünket. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges minél több saját intézet, szövetség, egyesület stb. Az „egységes nemzetállam” kitervelőinek és megvalósításán szorgoskodóknak soha nem volt és ma sincs tudomásuk Szent Istvánnak fiához, Szent Imréhez szóló intelmeiről, melyben többek között „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” figyelmeztetés is szerepel.
Történelem: hazugság és szégyentelenség
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. Ezek alapján megismerhettek bennünket? Bennünket ideiglenesnek, átmenetinek tartottak, akikkel emiatt nem is érdemes foglalkozni. Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, a „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen ferde szemmel kezdtek nézni ránk. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis „az évszázadok során az örökös őslakók mellé telepedtek” minősítésével. Volt idő, mikor az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évig tartó háború után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Az efféle „ismereteken” felnőtt nemzedékek megismerhettek bennünket? Mindennek gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
A nem ismerés alapja a hazugság
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk. És ezért gyűlölnek egyesek. Természetesen vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is úgy vélik egyesek, hogy nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Meg hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Meg a múzeumokkal. És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival?
A magyarok között is akadnak, akik szerint új himnuszra lenne szükségünk a több mint százötven éves avíttság helyett. Mert ez csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője, épp azt vetette föl, hogy mikor lesz a románoknak végre olyan himnuszuk, amelyik legalább száz évig megmarad. Mások Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolják. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több könyveket adna ki, melyek az ún. dák–román folytonossági elméletet cáfolják? Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a Kolozs megyei RMDSZ által kiadott Puntea – melynek egyik kezdeményezője, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Ami a megoldást elősegítené
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el az iskolában is tanítani. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Néhány éve lehetőség nyílt arra, hogy egy-egy tantárgynak több tankönyve is legyen. Így az egyik történelemtankönyv, román tanárok szerzeménye, az úgynevezett dák–román folytonossági elmélet mellett a románoknak a Balkánról a Dunától északra való bevándorlása elméletét is ismertette. Ez ellen azonban többen hevesen tiltakoztak. Alaptalannak, hazugnak minősítették, így nem lett belőle iskolai tankönyv. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének Erdély őslakói, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Nádas, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve szintén magyar eredetű.
Elősegítené megismerésünket, ha ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező lenne az illető kisebbség nyelvének, rövid, de valós történetének a tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a kb. hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezenkívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és tanárképző főiskola működik. De a helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elöl a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, a finn a második. Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. A Székelyföldön is. A pénzeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így pl. a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is. Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is annak, hogy a románok az iskolában magyar nyelvet tanuljanak. Úgy gondolkodnak ma is, mint a bukott hatalom egykori képviselői, akik évről évre gondosan kigyomlálták a Kriterion kiadói tervéből a románoknak szóló magyar nyelvkönyv és a magyar–román nagyszótár kiadását. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem végre rájönnének, hogy ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári helytörténész
Krónika (Kolozsvár)

Az elnök elköszönt
„Az íróra Erdélyben 1989 előtt, akarta vagy nem akarta, egyfajta közéleti szerep is hárult. 1989 decemberében amikor összeomlott a diktatúra, az írók voltak azok, akiket a saját közösségük hiteles személynek tekintett, ezért természetes, hogy ők vállalták el, rájuk hárult, hogy egy érdekvédelmi szövetséget megalakítsanak. Az írók vezető szerepet vállaltak azokban a napokban, hetekben, hónapokban. Akkor nem években mérték minálunk az időt, hanem szinte napokban, rövid órákban. Később ki-ki visszatért eredeti hivatásához. Nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan. Ha ma körülnézek, kevesen vannak még, akik hozzám hasonlóan ragaszkodnak a politikához. Ma már én sem ragaszkodom hozzá. Tizennyolc évi RMDSZ elnökösködés után úgy döntöttem - és én döntöttem! -, hogy nem próbálkozom újabb mandátummal, viszont a politikából egyik napról a másikra nem léphetek ki. Egyelőre a román kormányból sem, mert azt gondolom, hogy kötelességem azt a tapasztalatot, azt a tudást, amivel rendelkezem nem csak megtartani, hanem tovább adni, és ez nem megy egyik napról a másikra. Husz-huszonegy esztendővel ezelőtt elég szokványos volt, az hogy íróember, alkotó értelmiségi politikussá vedlik át. Ma pedig éppen ez az, ami teljesen szokatlan, Nem tudom, hogy jó-e? Jó-e az hogy minálunk is ilyen gyorsan végbement egy munkamegosztás. Kitermeltük a hivatásos politikust, azt, akinek mestersége és szakmája a politika. Azt hiszem, hogy nem tudok hivatásos, megélhetési politikussá válni. Én még annak a romantikus vállalásnak vagyok a példája, amire két évtizeddel ezelőtt rákényszerültünk. Az az igazság, hogy a mi kultúránkban van ennek hagyománya is. Rögtön Petőfi Sándor jut eszünkbe, vagy Mikszáth Kálmán. Rá, Mikszáthra nem azért emlékezünk szeretettel, mert országgyűlési képviselő volt; más erényeit tudjuk, tartjuk számon. Ady Endre publicisztikai hevületére, haragjára és indulatára viszont örömmel gondolunk vissza. Mikszáth pedig jól kamatoztatta, amit az Országgyűlésben éles szemmel meglátott. (Salgótarján, Szerdatársaság, irodalmi párbeszélgetés, 2011. február 16.)
Nem tudom, volt-e elnök, magyar talán nem volt, aki lemondott, nem indult újra akkor, amikor a zászló (mellette a zászlónk is) neki lengedezett. Most már van, úgy hívják Markó Béla. A többi elnök, mind akkor is indulgatott, amikor még vagy már zászlója se volt, eztán mégis. Nem tudom, volt-e elnök, magyar, aki sikeres volt, és lemondott volna? Mondván, akkor mosat lemondok. Így! Na nem a sikerről, hanem arról az eszközről (tegyük idézőjelbe: „eszközről”), ami sikerre vitte. Nem volt ilyen.
Markó Béla, költő, visszajött, jövögetett már közben is, verseket, könyveket írt néhány éve megint; elege lett az értelmiségi felelősséget felülíró (alulíró) politizálásból, a politikusi létből. Ment és jött, jött és ment, hogy ember maradhasson, és maradt.
Igaz, csak tizennyolc év után, és még (mindig) nem egészen. Több ilyen politikus nincs, több ilyen értelmiségi sincs. Költő se, mind belepusztult ebbe> értelmiségi legyek, vagy politikus, őszinte ember legyek, vagy gazember? Esetleg őszinte és igaz gazember. Markó aztán egyik se lett. Nem is pusztulhatott bele egyikbe se. Jövögetett egy ideje kifelé ebből. Markó Béla eddig sem volt távol. Visszajött egy szonettben, egy haikuban, valamilyen (számára) zárt karakterben (karakterben, ha mondom), de mindig visszajött, és most itt van.
Nem olyan rég ezt mondta Budapesten: „Az utóbbi években rá kellett jönnöm arra, hogy az eredeti hivatásomat odahagyni elég nagy mulasztás volt. Ez az én személyes mulasztásom, nem biztos, hogy másoknak ugyanilyen hiányérzetük van. Azt is valamiféle, nem nosztalgiával, de szkepszissel kell konstatálnom, hogy a politikában lassan-lassan utolsó mohikán leszek, ami az írói, illetve általában az értelmiségi alapállást illeti. Szeretném magamról azt hinni, hogy értelmiségiként vagyok még mindig politikus.”
Nem isten, nem püspök, költő.
Kőrösi P. József, Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Mátyás igazsága
A honszeretet belülről fűtse az embert, ha kell, tegyen is érte, ám soha nem viszi túlzásba.
Az én családomban a március az elejétől a végéig ünnepekről szól. Lehetne ezt, persze, pusztán hazafias felérzésekkel is indokolni – nem is állna túl messze az igazságtól –, hiszen az első tavaszi hónap csupa-csupa ünnepekről, csupa-csupa tavaszokról szól. Kezdődik a sor, ugye, mindjárt nyolcadikán, amikor is jóérzésű emberként a nemzetközi nőnapot (vagy ahogy a pártállami időkben suba alatt mondtuk: a nemzetközi nőket) köszöntjük.
Majd kisvártatva elérkezik március idusa, de nem Caesar megölésének évfordulójára emlékezünk (lehetne akár azt is, mondjuk amolyan „világnapként”: a diktátorok megölésének nemzetközi ünnepe – hajh’ de aktuális volna ez mostanság, Istenem! – volnának is jelöltjeim), hanem az 1848-as szabadságharcot idézzük föl. Aztán szintúgy a pártállami időkben volt még magyar földön egy bizonyos március 21-e, de nem, dehogyis mint a tavasz első napja, hanem a világon a második proletárdiktatúráé, a dicstelen véget ért dicsőséges százharminchárom napé, azaz a tanácsköztársaságé (miként a sztálini „alaptörvényen” alapuló, számozásában is ezt őrző, jelenlegi magyar alkotmány, ez is tükörfordítás: tanács = szovjet).
De nem. Nálunk a március egyedülálló családi vonatkozással bír. Sőt, már elkezdődik két nappal korábban: feleségem nagyanyja 27-én, apósom 28-án született. Ez még ugyan nem az igazi, hanem a folytatás! Március 1-je édesapám, 2-a a feleségem születésnapja. Rögtön ezt követi 8-a: a családban hárman (édesapám, én, a nagyobbik fiam) voltunk-vagyunk Zoltánok; ezért hát, hogy ezen a napon nem a nőket ünnepeljük, hanem hagyjuk, hogy éppenséggel ők ünnepeljenek bennünket. (Az év további háromszázhatvannégy – szökőévben háromszázhatvanöt – napján amúgy is őkörülöttük forog a mi világunk, akkor tehát esztendőnként legalább egy nap jusson nekünk, Zoltánoknak is, és természetesen tőlük elsősorban.) Feleségem válasza erre a 10-e volt: az ő neve napja. A március 15-e az március 15-e, ezen nem változtatunk. Még akkor is viseltünk mindenkoron kokárdát, amikor ez valaminő ellenállásnak számított, nem hivalkodót, persze, hanem mindig is diszkrétet – az ember megmutatja a hazához fűződő érzéseit, ez magától értődő, de azért lehetőleg visszafogottan teszi: a honszeretet belülről fűtse az embert, ha kell, tegyen is érte, ám soha nem viszi túlzásba. (Már aki.) Voltak, akik ezen a napon megverették magukat: a pártállam számára elviselhetetlen volt, hogy egyesek képesek ünnepelni a magyar szabadságot. Elvégre szovjet csapatok állomásoztak az országban.
Így érkezünk el március 20-ához, a kisebbik fiam születésnapjához. Ehhez nem is kell kommentár, mint ahogy ahhoz sem, hogy jobb lesz a 21-ét gyorsan elfelejtenünk. Viszont elérkeztünk 25-éhez, anyósom névnapjához, hogy aztán 27-ével, az én születésnapommal zárjunk. Pompás sorozat, nemde? Bármennyire hihetetlen, még erre is föl tudom tenni a koronát (jut eszembe: a legenda – történetírás? – szerint II. Szilveszter pápa 1001. március 27-én küldte a Szent Koronát jó István királynak). Amikor 1962-ben először volt szerencsém láthatni Kolozsvárt a Mátyás-szülőházat, boldog izgatottsággal olvastam az emléktáblán, hogy ő is ezen a napon látta meg a napvilágot. Ami – mint utóbb mélységes sajnálatomra kiderült – súlyos történelmi tévedés (helyesen február 23-a); a táblát I. Ferencz József állíttatta 1887-ben a kincses városban tett látogatása után: négyszáz forintos adománnyal alapítványt tett, és ez a summa akkoriban tekintélyesnek volt mondható.
A gesztus nemes volt: a szabadságharcot leverő, az aradi tizenhármakat kivégeztető császár és király arra az elődjére emlékezett, aki a Himnusz szerint is megnyögette Bécsnek büszke várát. A történelmileg helytelen, de számomra mégis oly kedves nap megjelölése mindmáig megmaradt a táblán, nagyon helyesen, elvégre a hagyomány az hagyomány – de ha már annyi műemlék esetében sikerült hozzápiszkálni az eredeti felirathoz, elkelne tán egy helyreigazító táblácska. Ezt kívánná Mátyás igazsága.
Hát akkor ennyit március 15-éről...
Gyulay Zoltán , Új Magyar Szó (Bukarest)

Az üres szék
A napokban egy kis faluban jártam, három temploma van, s ma már száz lakosa sincs. Teleki Pálra gondoltam, az ésszerű telepítésre, s híres vörös térképére, amelyen a monarchia összeomlása előtti utolsó évtizednek, ahogy emlegetni szoktuk „a nagy béke korának” állapot-tükrében látható a magyarság kezdődő szórványosodása.
Teleki Pálra gondoltam, a bukovinai székelyek hazatelepítésére, s eszembe jutott az a fotókópia, amelyet közel harminc esztendeje vettem egy antikváriumban. Teleki Pál búcsúlevelének másolata volt, s hogy ott, abban a pusztuló faluban eszembe jutott, talán nem véletlen. Gondolhattam volna azokra a legendákra, amelyek a néhai miniszterelnök tragikus sorsa miatt kísértenek mind a mai napig.
Az egyik ilyen, mindegyre visszatérő, hogy a németek gyilkolták vagy gyilkoltatták meg. Hallottam azt is, hogy Churchill azt akarta, hogy a világháborút lezáró béketárgyalásokon legyen egy üres szék, ezzel jelezve, hogy nem felejtette el a világ Teleki kétségbeesett tettét. És van egy harmadik legenda is, amely szerint, a Kerepesi sírkert felé vonuló temetési menetet jugoszláv felségjelzésű bombázók virágkoszorúkkal szórták meg, s a szalagokon az állt, hogy „A jugoszláv néptől”.
Erre gondolhattam volna, de nekem, ott, valami más jutott eszembe.
Bizony, több mint hetven esztendeje már, hogy Magyarország és a korabeli Jugoszláv királyság örökbéke-szerződést kötött. És már annak is hetven esztendeje, hogy 1941. április harmadikának hajnalán a nemzet becsületét féltő miniszterelnök öngyilkos lett.
Hazaérve azon töprengtem, hogy mi történhetett volna másként, mi lett volna, ha...
Az az örökös magyar „mi történhetett volna, ha....”
A vörös térképet nézegettem, s az első és második bécsi döntés térképlapjait. Vajon hány magyar falu készül Teleki halála óta a mennybemenetelre? Vajon hány falu neve tűnik el véglegesen a XXI. században a magyar ugarról? És nemcsak a beolvadásra gondoltam, nemcsak arra, hogy helyünkben színtiszta roma falvak alakulnak ki a Kárpát-medencében, s ha már ezt az egyáltalán nem szívderítő folyamatot mérlegeltem, az egykére gondoltam, arra a nemzetet pusztító ragályra, amelyet minden korban illett az előző kormányokra, rendszerekre kenni.
Régi gondunk. Olyan régi, hogy dr. Antal Gábor püspök, már 1898-ban, képletesen szólva megkondítja a vészharangot a somogyi egykézésről írva, s még alig telik el egy emberöltő, az ormánysági lelkész, Kiss Géza 1937-ben számolgat is: „Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? Végpusztulás.”
Kalotaszegről, az erdélyi Mezőségről ne is beszéljünk...
Teleki Pál kapcsán jutott mindez eszembe.
Hogy miért? A kérdésre egyszerű a válasz. Abban a pusztuló kis faluban eszembe jutott, hogy, az Aranyos Beszterce vidékéről írva, Orbán Balázs már az 1860-as években felveti a moldvai magyarság lakosságcserével történő hazatelepítésének gondolatatát, azt, ami aztán Teleki Pál sürgetésére, de nem az ő akarata szerint, a bukovinai székelyekkel, szerencsétlen módon meg is történik.
Vannak korai telepítések Bukovinából, még a monarchia idején (Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándoregyháza a Bánságban, s Déva mellett Csernakeresztúr, hogy csak a jelentősebbeket említsem), de aztán a Molotov–Ribbentrop-paktum után elkezdődik Európában egy nagyobb vándoroltatás. Balti németek tömegei, s egy hozzánk közelebbi vidékről, Besszarábiából százezer német hazatelepítése folyik, amelyben még egy magyar dunai gőzös, az Erzsébet királyné is részt vesz. Úgy tűnik, a világháborúba lépésünk előtti napokban jön el az ideje, hogy több mint tízezer nemzettársunkról gondoskodjon Teleki Pál miniszterelnök kormánya, hogy hazatelepítse őket.
És hová? Kézenfekvő, hogy a bihari, szatmári Trianon után telepített román falvak lakosságcseréje lenne kézenfekvő terület, de vannak lázálmok a Hortobágyról is (alpesi vidékről a puszta?), s el is kezdődik a bukovinai falvak felszámolása, ám közbejön a tragédia.
Az a bizonyos áprilisi hajnal. Teleki öngyilkossága. És néhány nappal a tragédia előtt történik valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni, a bukovinai székelyek iszonyatos tragédiájáról beszélve. Az 1940-es évnek, a második bécsi döntés mellett, talán utolsó meghatározó külpolitikai eseménye a december 12-én megkötött magyar–jugoszláv szerződés aláírása volt („Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között”). Az örökös barátsági szerződés ratifikációs okmányainak kicserélésére Aleksander Cincár-Markovic jugoszláv külügyminiszter budapesti tartózkodása alatt, 1941. március elején került sor.
És átvonul Magyarországon a Jugoszláviát lerohanó német hadsereg, de ezt a Miniszterelnök már nem éri meg.
És megindulnak nyomukban a magyar csapatok is, visszafoglalni a Délvidéket.
És Teleki halála után a visszafoglalt Bácskába telepítik a bukovinai székelyeket. Kitelepített, elűzött szerbek lakóházait, földjeit kapják, hogy aztán alig három év után a honfoglalást rettegve átélő tízezernyi népcsoportot Tito partizánjai tizedeljék, s itt találják magukat a háború végén, menekültként, Magyarországon, újra csak egy másik idegen ajkú népcsoport, a földönfutóvá tett svábok házaiban.
Igen, eszembe jutott az az üresen hagyott szék. Ma, amikor kötelező számon kérni a múltat, arra gondolok, hogy valahol kell lennie egy virtuális tárgyalóteremben néhány széknek, amibe azokat kellene ültetni, akik kétszeresen földönfutóvá tették, merő „nemzetféltésből”, a bukovinai székelyeket. Hogy miért tartom iszonyatosan tragikusnak sorsukat? Mert lágerekben, fogolytáborokban, gulágokon az a remény éltethetett embereket, hogy egyszer majd hazatérnek. De Bukovinából áttelepítve, a Bácskából menekülve, számukra hol lehetett akkor a haza?
Teleki Pálra gondoltam, arra a miniszterelnökre, aki tudósként, emberként is példamutató lehet mindazoknak, akik a politikában a „foggal-körömmel hatalom” ellenében a becsület útját akarják járni.
Vári Attila
Egy rebellis szellem
Hatvanötödik születésnapján köszönthetjük Vári Attila írót, költőt (született 1946 márciusában, Sáromberkén). Írói felfutása a legendás második Forrás-nemzedék „hóna alatt” történt; Balla Zsófia mellett talán ő volt akkoriban – a múlt század hatvanas éveiben – a legfiatalabb berobbanó a(z erdélyi) magyar irodalomba. Virtuóz prózaíróként mutatkozott be, s az is maradt mind a mai napig, műveivel minduntalan meglepve s megdolgoztatva olvasóit.
A hetvenes évek végétől versekkel is jelentkezett, néhány megjelent verseskönyve ugyancsak valós irodalmi esemény volt. Figyelemre méltó dramaturgiai, irodalomszervezői, kultúrdiplomáciai munkássága is. Mindent összevetve: magyarságában is európai érzékenységű és felelősségű írónk megmaradt 65 évesen is ugyanannak a rebellis szellemnek, aminek első kötetében, A véges napban ígérkezett.
Főbb művei: A véges nap (novellák, 1967); Casanova – a zongora árverése és más történetek (novellák, 1972); Középkori villamosjegy (novellák, 1976); Változatok ütő és védekező hangszerekre (versek, 1978); A virágmadarak hajnalban lehullnak (regény, 1980); Lassított lónézés (novellák, 1985); Volt egyszer egy város (regény, 1986); Az elsodort babaház (versek, 1987); Holtak köve (regény, 1987); Kettőskereszt (versek, 1996); Cselédfarsang (regény, 2001); Sztálinvárosi idill (novellák, 2004); Vanília (regény, 2006); Históriás ének a rendszerváltásra (versek, 2006); Idegen ég (válogatott versek, 2006); Lepkeszárny (novellák, 2008). (csg)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Demográfiai riogatás: nem mind magyar, ami fénylik
Mennyire valós az a közvélekedés, hogy a magyarokat megpróbálták erőteljesen elrománosítani a kommunizmusban azzal, hogy mesterségesen szabályozták a lakosság vándorlását a megyék között?
Többek között ezt vizsgálta Veres Valér szociológus Románia demográfiai helyzete 1990-2009 között című előadásában, amire múlt héten ültünk be az Erdélyi Múzeum Egyesület kolozsvári székhelyén. A BBTE docense a közel két órás beszélgetésen a romániai magyar népességet és az összlakosságot hasonlította össze a termékenység, elhalálozás, gyermekvállalási kedv, házasságkötések, válások, migráció szempontjából. Kiderült, nem mind magyar, ami fénylik.
Indexeléssel előznek az idősek
Közhelyszámba megy, hogy Romániában csökken a termékeny korú népesség aránya, ez viszont komoly problémákat fog hamarosan jelenti úgy a gazdaságra, mint a nyugdíjrendszerre nézve, hívta fel a figyelmet Veres Valér.
Míg országos szinten az öregedési index száz körüli értéket mutat, egész pontosan a 2008-as adatok szerint 98-at, addig a régiók között jelentős eltérések vannak. Az index kiszámításában a 65 év felettiek számát arányítják a 14 évnél fiatalabb népességéhez: minél nagyobb az idős népesség aránya, annál magasabb értéket mutat az index.
Nem okozott meglepetést az sem, hogy a fővárosban a legöregebb a lakosság (117,2), azaz 100 fiatalra 117,2 idős személy jut. Ennek egyik fő oka, hogy a városi népességben hosszú ideje sokkal alacsonyabb a születésszám. A legfiatalabb népességű régió Moldva, ahol a termékenység csökkenése a legkésőbb indult be az ország többi részéhez képest. Észak- és Dél-Erdélyben 89, valamint 90,4 az említett mutató.
Magyar arányok: megszámoltattunk
Közismert az is, hogy a huszadik század folyamán az erdélyi magyarság számaránya Romániában folyamatosan csökkent. Abszolút számokban anyanyelv szerint az 1910-es lélekszámot szokták alapul venni. 1930-ban a mai ország területére arányítva nemzetiség szerint tíz százalékát képezte a magyarság az ország össznépességének, és ehhez képest csökkent le 6,6 százalékra.
1930-ban nemzetiség szerint a magyarok lélekszáma 1,425, anyanyelv szerint pedig 1,554 millió volt. 2002-ben nemzetiség szerint 1,434, anyanyelv szerint pedig 1,447 millió magyart számoltak össze, de ez Románia összlakosságának mindössze 6,6 százalékát jelentette.
Románia és a romániai magyarok korfája a 2002-es adatok fényében eléggé hasonló, viszont azok a demográfiai változások, amelyeket az abortuszpolitika generált Romániában, jobban látszanak az egész ország népességén, és kevésbé az erdélyi magyarságon. „Ami azt is jelenti, hogy az intézkedések kevésbé voltak hatékonyak, kevésbé tudták a népességszámot növelni a magyarok esetében, mint országos szinten”, mutatott rá a szociológus.
Veres Valér azt is elmondta, hogy szintén 2002-es adatokat véve alapul, nagyon jól kimutatható, hogy tendenciaszerűen elöregedettebb a magyar népesség az össznépességhez képest, ami szintén azt vetíti előre, hogy a népességfogyás az arányokat tekintve is folyamatos. A 70 és 74 év közötti magyarok száma például megközelítőleg 40 százalékos eltérést mutat a hasonló korú össznépességhez képest.
A vegyes házasságok magyarjai
A magyar-román vegyes házasságok száma és a gyermekek felvállalt nemzetisége szintén nem valami kecsegtető, ám „nem lehet azt mondani, hogy hovatovább egyre rosszabb lesz”. 1992-es és 2002-es adatok alátámasztják, ami már eddig sem volt titok: ha a családfő magyar nemzetiségű, nagyobb arányban lesznek a vállalt gyermekek is magyarok.
2002-ben 45 847 családban a családfő nemzetisége magyar volt, 29 555 gyermek született ezekben a családokban, ebből 9 413, vagyis a gyermekek 31,8 százalékát jelentették be magyarként. 46 372 család esetében vallotta magát románnak a családfő, 28 507 gyereknek adtak életet, és ebből 6 631, vagyis a gyermekek mindössze 23,3 százalékát jegyezték be magyar nemzetiségűként.
(1992-es adatok: 45 444 család magyar nemzetiségű családfővel, 32 341 gyermek született, a gyermekek 35 százalékát jelentették be magyarként. 48 969 család román a családfővel, 32 691 gyermek született, 17,1 százalékát jelentették be magyar nemzetiségűnek).
A szociológus szerint az adatok nagyon orientatív jellegűek, hiszen nem lehet tudni, hogy felnőtt korban a gyermekek nemzetisége valójában mi lesz. „Sőt annyira, hogy úgy gondolom, pont fordítva lesz, vagyis a magyar anyáknak a gyermekei lesznek 35 százalékban magyarok. Bizonyos mértékig még mindig érvényesül az erdélyi családokban egyféle patriarchális magatartás, de látjuk azt is, hogy a nagy többség mégis a román szülő irányába dönt függetlenül attól, hogy a férfi vagy a nő a magyar ajkú”, ecsetelte Veres Valér.
Az abortusz tiltása növelte a gyermekelhagyást
A születési és termékenységi ráták jelentősebb csökkenése Romániában már az 1950-es évektől folyamatosan megfigyelhető, 1966-ra viszonylag alacsony szintre jutott (14,3 ezrelék, vagyis ezer főre jutó élve születés száma), ekkor a nyers halálozási ráta szintje 8,2 ezrelék volt. A kommunista vezetés erre úgy reagált, hogy '66-ban betiltotta az abortuszt, amire a születések száma közel kétszeresére emelkedett egyetlen év alatt, 27,4 ezrelékre.
A rendszerváltást követően értelemszerűen a gyermekvállalás szintje alábbhagyott, 1989-ben 16 ezrelék volt országos szinten, '90-re már 13,6 ezrelék, 91-ben 11,9-re csökkent. Ezt követően a csökkenés lassúbbá vált, 94-től 11, 2001-től 10 ezrelék alá süllyedt, majd 2005-től 10 ezrelék fölé emelkedett. A nyugati kutatók nem egyszer hangoztatták, hogy a kommunizmus abortuszpolitikája miatt Romániában kialakult a szülők részéről egyfajta elidegenedés a gyermekek irányába, ezzel is magyarázható, hogy a szülők könnyebben elhagyták, elhagyják csemetéiket, mint más, aránylag civilizált államokban.
Városiaknak kedvezett a két évnyi gyes
A 2005-ös családpolitikai intézkedéseknek köszönhetően (két éves gyes) egy picit megemelkedett a gyermekek száma az országban. Ami ennél is fontosabb, a városi népesség körében viszonylag lényegesen emelkedett a gyermekvállalás szintje, a falusi környezetben ellenben tovább csökkent, mivel az intézkedések a munkaerőpiacon aktív nők számára adtak igazán facilitásokat.
„Az én értelmezésemben a csökkenésnek nem igazán ez volt a fő oka, hanem az, hogy Románia egyes régióiban, ahol még viszonylag magas volt a termékenység, mint például Moldvában, a modernizációs változások utolsó hulláma érhető tetten. Az a jelenség, ami az ország többi szegmensében már korábban lezajlott, Magyarországon pedig tíz-húsz évvel ezelőtt” – mondta a szociológus. Meglátása szerint a városi lakosság körében vállalt gyermekek a későbbiek során aktívabban tudnak majd részt venni például a munkaerőpiacon, hiszen általában a szülők nagyobb arányú befektetéseket tudnak rájuk fordítani.
A legszegényebbek halnak legkorábban?
A halandóság tekintetében az ország régiói között elég lényeges különbségek vannak, amelyek alig változnak. Mint kiderült, az ország déli, Duna menti, moldvai megyéiben, az ország legszegényebb régiójában a legmagasabb a halandóság.
Az 1990-2008. közötti csecsemő-halandóság vizsgálatából közvetlenül kiderül, hogy egy népesség mennyire foglalkozik az újszülöttekkel, milyen az egészségügyi ellátás. A csecsemő-halandósági ráta szintén a déli megyékben a legmagasabb, de meglepő módon szintén ide sorolható Szatmár megye is, Erdélyben egyedülálló módon. A Partiumban ugyanis nem annyira a csecsemő-halandóság magas, hanem a várható élettartam alacsonyabb.
Szatmár, Szilágy és Bihar megyében országos szinten is a legalacsonyabb a várható élettartam. Veres Valér szerint ennek oka általában az életmódban, az egészségügyi szolgáltatások színvonalában keresendő, ebben az esetben ellenben azért is meglepő a partiumi megyék besorolása, mert közel sem tehetők egy lapra gazdaságilag az ország legszegényebb megyéivel. „Ötletek szintjén például felmerült az is, hogy Szatmár megye több településén rossz minőségű a víz”, vázolta fel a lehetséges magyarázatok egyikét Valér.
A székely szaporulat a beolvadókat sem pótolja
Ami a természetes szaporulatot illeti, tehát a születések és a halálozások különbségét, az ország legnagyobb részére negatív mutatók jellemzőek. 1990-es, 2000-es és 2008-as adatok alapján a nagyon pici növekedéstől (2,9 ezrelék) egészen a mínusz tízig találunk értékeket.
A lakosság főleg a kelet-erdélyi (Beszterce-Naszód, Máramaros) és a székelyföldi megyékben a legtermékenyebb, vagyis a születések és az elhalálozások egyenlege viszonylag jónak számít. Maros megye már nem tartozik ide. Néhány román, Suceava, Iaşi, illetve Konstanca megye szintén pozitív kivételt képez, a legnagyobb fogyás általában Havasalföldön, Nyugat-Erdélyben, Partiumban érhető tetten.
Kovászna megyében a 2002-es adatok szerint 1,3-1,4 gyermek jut egy termékeny korú nőre. Ahhoz, hogy a népesség egyszerű újratermelését biztosítani lehessen, vagyis ha az asszimilációt és az elvándorlást nem is számítjuk, 2,1 gyermeket kellene bevállalnia egy nőnek, hogy simán újratermelődhessen a lakosság. A szórvány megyékben ez a szám 1,1, vagy annál alacsonyabb.
„El kell mondani, hogy a szórványvidéken a természetes szaporodás mérése nagyon problematikus, az adatokban nagy hiányosságok vannak. Megtörténik, hogy a hivatalnokok, akik kitöltik a gyermekeket bejelentő statisztikai lapot, a nemzetiséget automatikusan románnak írják, főleg kényelmességből. Így a kevés magyar gyermek egy része nem magyarként kerül az adatbázisba” – mondta a kutató.
Hozzátette, ez azért sem jelent hatalmas érvágást, mert a mutatókat korrigálni lehet például a népszámlálási adatokkal. Egy ilyen korrekció pedig szintén azt bizonyította, hogy a nyugat-erdélyi és általában a szórványmagyarság termékenysége alacsonyabb, mint a székelyföldié. Partium és Erdély (1,24) ebben a tekintetben egy picit az országos átlag alatt marad.
A folytatásban a felnőttkori, demográfiát közvetetten befolyásoló döntésekről lesz szó: házasodás, válás, költözés. Mítosz-e az, hogy a kommunisták elrománosították a székely megyéket
Szabadság (Kolozsvár)

A demokrácia és a „központ”
Hogy a külhoniak honosításával foglalkozó irodák elnevezése - demokráciaközpont - súlyos önellentmondást rejt magában, felismerjük, ha közelebbről vesszük szemügyre ezt a szókapcsolatot. Lehet, hogy részemről ez szakmai ártalom, ugyanis a nyelvész érzékeny a szóhasználatra, mert tapasztalatai szerint a helytelenül összefűzött szavakban olykor súlyos fogalomzavarok juthatnak kifejezésre, és ezek félrevezetik a kommunikációt. Ez az elnevezés - „demokráciaközpont" - ugyan csak ártatlan szószerkezetnek látszik, nem egész mondat, de nekem a „demokratikus centralizmust" és óhatatlanul Babitsnak azt a megállapítását juttatja eszembe, hogy „A rossz mondaton át rossz gondolatra látni". A helytelen elnevezés is éppen úgy eltájolhatja az embert, ahogyan a rosszul megfogalmazott mondat.
És nem csupán a demokrácia és a központ fennebb kifejtett kapcsolatának nyelvhasználati csapdáját foglalja magában, hanem konkrétan az így elnevezett irodáknak itt és most, az erdélyi, a romániai társadalmi és szövegkörnyezetben gyakorolt funkcióját tekintve is problematikus.
Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.
A hatalom országos és helyi képviselői pedig - többségükben, úgy tűnik - manapság adnak arra, hogy európaiaknak tekintsük őket, mert EU-tagok vagyunk és a schengeni határok tágítását is egyhangúlag óhajtjuk, tehát - ennek megfelelően - a hatalom nem büntet, hanem igyekszik jobbára civilizáltan reagálni a polgári szólásszabadság megnyilvánulásaira.
Mi több, Romániában egy ideje már, ha lassan is, de folyik az intézmények decentralizálása, vagyis a túlközpontosított államhatalom lebontása, hogy ne egyetlen (teszem azt: minisztériumi) központban összpontosuljon az irányításuk (például a kórházaké), hanem többé-kevésbé autonóm módon működjenek, a szubszidiaritás elvének megfelelően. Ezt az elvet már a római katolikus egyház II. vatikáni zsinatának fejezetei is megfogalmazták, jómagam onnan kezdtem tanulni, kissé talán megkésve, de még a múlt század hetvenes éveiben. Magyarán ez azt jelenti, hogy magam döntök - értékrendemnek megfelelően - a sorsom alakulása felől, közügyekben pedig - alulról kezdve - az adott helyi vagy intézményi közösség, egyesület, települési önkormányzat, megyei tanács, az elképzelhető regionális közösségi önkormányzat stb. önrendelkezik. Ez az emberi minőséggel eleve nekünk adatott jogunk. A döntési jogkörök tehát már egészen lent, az alsóbb szinteken érvényesülhetnek a demokráciával együtt járó „központtalanságnak", decentralizációnak megfelelően.
Az önállósodás mindennapi magán- és közgondjait, zökkenőit, válságait pedig nem spórolhatja meg senki, ez személyes jog lett, helyettünk mások nem gyakorolhatják, valamely „legújabb" párt sem, legkevésbé az állam. A szubszidiaritással élni nem más, mint maga az autonómia gyakorlása, nap mint nap. Cselekvési irányok, feladatok, alternatívák közt mérlegelni, másokkal meg-megütközni, olykor kompromisszumot is kötve, felelősen dönteni, és a közösen hozott döntéseket - például egy település gazdasági, szociális stb. kérdéseire vonatkozólag - közösen végrehajtani.
Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot, amelyik felülről vagy kívülről, valamely „centrumból" várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.
Nos, a „demokráciaközpont" elnevezés olyan ügyintézés céljából, mint a honosítási eljárás lefolytatása, mindenekelőtt anakronisztikus a hazai demokratizálódás húsz éve elindult és természetesen irgalmatlanul nehézkes folyamatában. Vagyis: történelmietlen. Logikailag indokolatlan. Mondhatnám, provokatív fogalomkapcsolatként hat a hatalommegosztás fent vázolt, szüntelenül érzékelhető, leírható itthoni kontextusában.
Elnézést kérve az ügyintéző intézmény ártatlan, fiatal személyzetétől, akik benne oly szorgalmasan és odaadóan dolgoznak, mint ahogy azt a sajtóból tudni lehet, ez az elnevezés tetszelgő nyelvi pózolásként hat. Mintha nem vett volna tudomást a számunkra teljesen ismeretlen névadó, elnevező arról, hogy egy már létező demokratikus közegbe telepíti ezeket a központokat. Felülről lefelé, mint a diktatúrában. És kívülről befelé, ami példátlan. Antidemokratikus.
Vagy a névadó nem tanulta még, mi az, hogy tárgyi önellentmondás?
Cs. Gyimesi Éva, Élet és Irodalom

Hogy is van ez az elrománosítás?
Házasság, vallás, válás
Európai viszonylatban a házasodási kedv (ezer lakosra jutó házasságkötések száma) értéke magasabb a muzulmán népességgel rendelkező országokban. Törökországban 7,2, Bosznia-Hercegovinában 6,3 ezrelék, a válási arányszám ellenben nagyon alacsony, pontosabban 0,5 ezrelék. Ez azt jelenti, hogy például Törökországban a házasságkötések mindössze hét százaléka végződik válással.
Romániában – akárcsak máshol Közép-, Dél- és Kelet-Európában – a házasságkötések arányszáma a legtöbb esetben 5 ezrelék fölött van, a válások arányszáma pedig még viszonylag alacsony, 1,5 ezrelék körüli vagy az alatti. Világviszonylatban az sem elhanyagolható tény, hogy a házasságon belüli termékenység magasabb, mint az azon kívüli születések száma. Európában az elmúlt egy-két évtizedben a házasságon kívüli születések száma egyes országokban elérte az 50 százalékot, más országokban 30-40 százalék körüli. Romániában például a 30 százalékhoz közelít, Magyarországon már túl is lépte ezt az értéket. A számok azért is megdöbbentőek, mert Európa-szerte nagyon alacsony a gyermekvállalási kedv, ez alól csak a muzulmán kultúrájú országok képeznek kivételt.
Veres Valér szerint a vallás nem mindenhol érvényesíti olyan nagy mértékben a társadalomszervező szerepét, mint az előbb említett országokban.
Dél-Európában például, ahol a katolikus vallásnak nagy tradíciója van, a válások arányszáma nem növekedett jelentős mértékben, mint ahogy a házasságon kívüli születések sem. Ezzel együtt a születések száma átlagosan alacsonyabb, mint máshol, gyorsabban öregednek el a dél-európaik, mint az északi, főleg a skandináv népek, ahol a tartós, házasságon kívüli együttéléseknek például sokkal nagyobb a tradíciója, mint délen.
Romániában 2008-ban 24 válás jutott száz házasságkötésre, 1990-ben még csak 17. Lényegesebb mértékben az országos átlagot Brăila (44), Hunyad (42), Bákó (38,3) Tulcea (35,6), Neamţ (34,8) és Călăraşi (34,2) megye adatai haladják meg, vagyis az Ó-Romániai megyék, Erdélyben nem különösen magas. Mindez új fejlemény az eddigiekhez képest, hiszen korábban a bánsági megyék voltak az élvonalban. „A nagy arányú, külföldön munkát vállaló román lakossággal magyarázható, hogy a szegényebb megyékben megugrott a válások száma”, magyarázta Valér.
Ki hova költözött az országban
A szociológus az országon belüli vándorlási trendekre is kitért, főleg a kommunizmus időszakát és a rendszerváltást követő éveket vizsgálva. Elmondta, 1968 óta Romániában a belső vagyis megyeközi vándorlás átlagrátája ezer főre a következőképpen változott: 1973-ig lassú növekedés volt jellemző (14,6-tól 18 ezrelékig). 1975-ben 14,1-re csökkent és viszonylag konstans maradt 1982-ig, ezután csökkenni kezdett, és 1984-ben körülbelül 9 ezreléknél stabilizálódott.
Az igazán nagy kiugrást a '89-es események jelentették, ugyanis 1990-ben a belső bevándorlás arányszáma 33,9 ezrelékre ugrott, a következő években újra visszaesett 10-15 ezrelék közé.
1977-1992 között a vándorlási fluxusok három fő centrum köré szerveződtek. Bukarest után Brassó és Temesvár volt az a két másik centrum, ami messze kiemelkedett az összes többi közül amiatt, hogy a legtávolabbról vonzotta a bevándorlókat. Kolozsvár is óriásit növekedett, vagy Iaşi, de esetükben a mozgások legnagyobb része a megyén belül vagy a szomszéd megyéből történt.
Mint kiderült, Temesvárra és Brassóba főleg Ó-Romániai bevándorlók érkeztek. Brassó megyében 1992-ben a közel 700 ezer lakosból közel százezer Ó-Romániában született. Temes megyében ez a szám 150 ezer, vagyis Temesvár 1992-es lakosainak egyharmada ó-romániai származású volt.
Vándorlási rendszerek
Szintén a '92-es népszámlálási adatokra támaszkodva a következő vándorlási rendszereket vázolt fel a szociológus:
1. Galac-Konstanca rendszer, ahova főleg Brăila, Vaslui, Vrancea és Tulcea megyéből érkeztek; 2. Bukarest-Argeş rendszer, ahova főként Dâmboviţa, Prahova, Ialomiţa, Giurgiu, Buzău megyeiek költöztek; 3. Temes és Hunyad megyébe elsősorban Bihar, Arad, Dorj, Szatmár, Botoşani megyékből érkeztek; 4. Brassó és Bákó megye Kovászna, Szeben, Neamţ, Iaşi, Vâlcea (vagyis rengeteg ó-romániai) megye lakosainak célállomása volt;
5. Kolozsvár és Maros megye elsősorban Szilágy, Beszterce-Naszód és Hargita megyeiket vonzott. Ebben rendszerben nem jelennek meg ó-romániai megyék, Hargita megye pedig kis arányban vett részt. Veres Valér azt vizsgálva, hogy a belső bevándorlásnak milyen hatása volt, van a magyarság életterületére, két megjegyzéssel élt. Bizonyos településeken jelentősen megváltozott a nemzetiségi összetétel 1989 előtt, a romániai és a magyarországi közvélemény pedig úgy tudja, hogy a bevándorlók az ó-romániai megyékből jöttek.
A szociológus demográfiai adatokra támaszkodva feltérképezte, hogy azokban a megyékben, ahol a magyarság száma magas, a bevándorlási mutató nem haladja meg az országos átlagot.
1992-ben Fehér megyében a bevándorlók aránya (olyan személyek, akiknek a születési helye más megyében van) 15,7 százalékos volt, Arad megyében 29, Brassó megyében 34,2 Kolozs megyében 25,6, Kovászna megyében 15,7, Hargita megyében 10,6. Szeben megyében 23, Temes megyében 35,5, Bukarestben 41 százalék. Az országos átlag 17 százalék.
Akkor hogy is van ez az elrománosítás?
Részletesen kitért azokra a térségekre, ahol a magyarság nagy többségben él, és megvizsgálta, hogy a bevándorlók honnan származtak. Eszerint Hargita megyében a bevándorlók 30 százaléka Maros, 13 százaléka Bákó, 10 százaléka Kovászna, 8 százaléka Neamţ és hat százaléka Brassó megyében született. Kovászna megyében 23 százalék Hargita, 22 százalék Brassó, 11 százalék Maros, 10 százalék Bákó és három százalék Kolozs megyéből származott.
Maros megyében 43 százalék Hargita, 20 százalék Fehér, 19 százalék Kolozs, 18 százalék Beszterce-Naszód, 16 százalék Szeben megyéből.
Kolozs megyében 20 százalék Szilágy, 15 százalék Maros, 14 százalék Fehér, 11 százalék Beszterce-Naszód, 4 százalék Máramaros megyéből.
Bihar megyében 19 százalék Szilágy, 12 százalék Szatmár, 10 százalék Kolozs, 8 százalék Arad és öt százalék Fehér megyéből.
Szilágy megyében 21 százalék Kolozs, 14 százalék Szatmár, 11 százalék Máramaros, 10 százalék Bihar és 9 százalék Hunyad megyéből.
Szatmár megyében pedig 30 százalék Máramaros, 14 Szilágy, 13 Bihar, 7 százalék Kolozs és 3 százalék Hunyad megyéből.
Az adatokból kiderül, hogy Hargita és Kovászna az a két térség, ahol moldvai megyék is megjelennek a jelentősebb számú bevándorlók között. A felsorolt megyékben azonban igazán jelentős mértékű ó-romániai bevándorlás nem történt 1945 után.
Veres Valér azt is megvizsgálta, hogy 1930 és 2002 között a magyar nemzetiségű lakosság aránya hogyan változott a főbb magyarlakta megyeszékhelyeken. Az adatokból kitűnik, hogy a két székely megyeszékhely kivételével a közel többség kisebbséggé változott.
Székelyföldön bár az arány csökkent, főleg ha az '56-os arányokhoz viszonyítjuk, de túlnyomó magyar többségét megtartotta. A 2002-es adatok szerint Csíkszeredában 81,8 százalékos, Sepsiszentgyörgyön 74,9, Marosvásárhelyen 46,7, Szatmárnémetiben 39,3 százalékos volt a magyar lakosság számaránya. A drámaibb csökkenés Kolozsváron (1930-ban 47 százalékos volt, 2002-ben már csak 19), Nagyváradon (51-ről 27,6 százalékra csökkent) és Zilahon (55-ről 17,5 százalékra) következett be.
Veres Valér azzal zárta az előadását, hogy az valóban elmondható, hogy Székelyföldön a románság száma 1945 óta jelentősebb lett, és azoknak is jelentős része ó-romániai, de a magyarság számának csökkenésében több tényezőt, a népszaporulat és a migráció mellett például a holokausztot is érdemes figyelembe venni.
Manna.ro

Elvitték Rácz Károlyt (Kézdivásárhely)
Tegnap délelőtt rajtaütésszerűen csaptak le a korrupcióellenes ügyészek a kézdivásárhelyi városházára. A hivatal előtt több bukaresti rendszámú kocsi parkolt.
Teljes hírzárlatot rendeltek el, a sajtó képviselőit egész nap nem engedték a városháza épületébe, több irodát lepecsételtek, és megkezdődtek a kihallgatások. A kiszivárogtatott hírek szerint az Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) brassói kirendeltségének munkatársai indítottak kivizsgálást feljelentés alapján a kézdivásárhelyi városházán Rácz Károly polgármester ellen. Az ügyészek akcióját megelőzően az elmúlt hetekben a számvevőszék munkatársai is pénzügyi kivizsgálást tartottak a kézdivásárhelyi városházán.
Rácz Károly polgármester tegnap fél 3 óra körül Eduard Predescu bukaresti ügyvéd társaságában érkezett vissza a hivatalba. A délelőtt folyamán a Profi Rádió munkatársának annyit mondott telefonon, hogy hétfőn sajtótájékoztatót tart, ezt 17 órakor volt felesége is megerősítette. Öt óra előtt pár perccel Rácz Károlyt magukkal vitték a korrupcióellenes ügyészek kék színű Dacia Loganjukban.
*
Hivatalos értesítést sem a sepsiszentgyörgyi, sem a brassói, de még a bukaresti Korrupcióellenes Ügyészség sem adott ki, ám a kiszivárgott hírek szerint kenőpénz elfogadásával vádolják Rácz Károlyt, az ügyészek által megjelölt pénzt fogadott el, igaz, állítása szerint ezt csak kölcsön kérte az illetőtől. Ügyészségi források szerint a céhes város vezetőjét előzetes letartóztatásba helyezik, és értesüléseink szerint Rácz az RMDSZ-t látja az ellene indított eljárás mögött, politikai bosszúhadjáratot gyanít. (-kas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új testületek, új vezetők? (Mozgolódás az RMDSZ-ben)
Év végéig életbe kell lépnie a regionális átszervezésről szóló törvénynek, ez szerepel a kormánypártok által múlt héten aláírt megállapodásban, ez sokat jelent Székelyföld szempontjából is, mert hivatalosan is egyetlen fejlesztési régióba sorolják Kovászna, Hargita és Maros megyét — mondta el a Háromszék kérdésére Tamás Sándor, az RMDSZ megyei elnöke.
A szövetség kidolgozta a törvénytervezetet Románia regionális átszervezéséről, és a megállapodás szerint ezt tekintik majd alapnak. A székelyföldi regionális RMDSZ létrehozását még nem indították el, alig egy hete járt le a kongresszus, amelyen döntöttek az új szerkezetről. Tamás Sándor elmondta, március 15. után ülésezik az elnökség, április 2-án megtartják a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülését, létrehozzák az új testületeket, megválasztják az új vezetőket, és valamikor a tavasz végére megalapítják a székelyföldi regionális szervezetet is.
Az RMDSZ-ben jelenleg az átszervezés folyik, no meg a találgatás, ki foglalhatja el a főtitkári széket. A politikai alelnöki tisztség a korábbi alkuk értelmében Borbély Lászlót illeti, ezt senki nem kérdőjelezi meg, ám több név is felmerül főtitkárként, Kelemen Hunor szövetségi elnök bizalmi embereit, Porcsalmi Bálintot és Kovács Pétert emlegetik esélyesként. Fiatalítás lesz a különböző szakosztályok élén, most zajlanak a belső egyeztetések arról, hová ki kerül, lapunk értesülései szerint visszahoznák az élvonalba Nagy Zsoltot, és szerepet követelnek az ifjú Hargita megyeiek is. A háromszéki RMDSZ-nek is vannak javaslatai, ám részleteket vagy neveket Tamás Sándor nem árult el, nem kívánja gyengíteni alkupozíciójukat.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarországi kitüntetések erdélyieknek
Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese hétfőn a kolozsvári főkonzulátuson több erdélyi személyiségnek ad át magyar állami kitüntetést.
A Schmitt Pál magyar államelnök által odaítélt Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikereszttel elismerést kap dr. Kovács András művészettörténész, Maros Dezső gépészmérnök, a Műszaki Egyetem tanára, a Román Akadémia főkutatója, Tőkés István nyugalmazott teológiaprofesszor, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettese. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkereszttel kitüntetést adományozzák Nagy Pál irodalomtörténésznek, Mihály Ferenc egyetemi tanár-vállalkozónak, Murádin László nyelvésznek és Sipos László festő- és grafikusművésznek. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel érdemrendet Emődi Tamás, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület tanácsosa kapja. S A március 15-i nemzeti ünnep alkalmából művészeti díjakat adott át tegnap Budapesten a Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós, a nemzeti erőforrás minisztere. A díjazottak között több erdélyi művész van, idén Jászai Mari-díjat kapott Péter Hilda és Hatházi András, mindketten sepsiszentgyörgyi származású színészek, jelenleg a kolozsvári színház művészei. A József Attila-díj erdélyi kitüntetettje György Attila és Balázs Imre József.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Jobbik Marosvásárhelyen
Tegnap Marosvásárhelyen tartotta meg első kihelyezett ülését a Jobbik Magyarország. A párt vezetősége a helyi lakosokkal is találkozott — mondta el Vona Gábor elnök. A Jobbik Magyarország három cél elérésében kívánja támogatni az erdélyi magyarokat: hogy minél többen kapják meg a kettős állampolgárságot, hogy megvalósíthassák az autonómiát, illetve, hogy elmélyüljenek a kulturális és a gazdasági kapcsolatok az erdélyi és a magyarországi magyarok között — fejtette ki Vona Gábor délutáni sajtótájékoztatóján.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Javaslatokat várnak az alkotmányhoz
A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) tagjainak szövegszerű javaslatait is várják az új alaptörvényhez — emelte ki Kövér László házelnök, a KMKF tegnapi plenáris ülése utáni sajtótájékoztatón. Elmondta: a választójoggal kapcsolatban nagyon sokan felszólaltak az ülésen, s azt a kiindulópontot senki nem kifogásolta, hogy az állampolgárság és a választójog összetartozik. Hozzátette: lehetnek különbségek a magyar állampolgárok választójogánál; ha megmarad a vegyes rendszer, akkor egyéni képviselőjelöltekre nem szavazhatna az, akinek nincsen állandó lakhelye, csak pártlistára. Döntés azonban e kérdésben nem született.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Négy székely megye (Új adatok a megyésítésről)
Ha ma leírjuk, ami a címben szerepel, sokan úgy vélhetik, csak amolyan elrugaszkodott követelés lehet, s a realitásokkal, a szóba jöhető lehetőségekkel nem számoló túlzás íze van a dolognak.
Holott a székelységnek közel évezreden át saját autonómiája és a 19. század végi magyar közigazgatási reformtól kezdve jó öt évtizeden át legalább négy megyéje volt Erdélyben, mi több, e szerkezet az első román impérium alatt is fennmaradt, és csak a tartományi rendszer idején módosult — egyértelműen e nép rovására. Jelen írásban azonban az 1968-as megyésítést új megvilágításba helyező mai kutatások kapcsán kívánjuk elővenni a témát. Forrásunk a Novák Csaba Zoltán által összeállított és magyarázott, a Pro Print Kiadónál idén megjelent Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965—1974 című dokumentumgyűjtemény. Nagy vagy kis székely megyét?
A negyvenvalahány évvel ezelőtti, ún. megyésítésnek nagy irodalma van, jó két évtizedig főleg riporteri eszközökkel, visszaemlékezések segítségével próbálták sokan kipuhatolni azokat a mögöttes hatalmi viszonyokat, csoportérdekeket, melyek a Hargita és Kovászna megye megalakulása körüli ismert bonyodalmakhoz vezettek. Kevésbé világlott ki az eddigi beszámolókból, hogy az ún. "nagy székely" és a "kis székely megye" hívei közti nézetkülönbség mellett létezett egy másik terv is, a négy székely megye restaurálásának terve, melynek sorsát azonban a Ceauşescu és egyik fő riválisa, Alexandru Drăghici volt belügyminiszter közti hatalmi harc kimenetele pecsételte meg. A nagy székely megye létrehozásának tervét Fazekas János vetette fel, és a Ceauşescu körül csoportosulók olyannyira magukévá tették, hogy a szerzőséget is nekik tulajdonították. A nagy székely megye a valamikori Udvarhely és Csík megyénél többet foglalt volna magában, Gyergyótól le egészen Sepsiszentgyörgyig, illetve Kökösig összesen 7459 négyzetkilométert, azaz a történelmi Terra Siculorum szinte háromnegyedét 364 000 lakossal és 95 százalékos magyar többséggel. A terv megalkotásába belejátszottak nemzetiségi kedvezmények is, emiatt sokan támogatták. A kis székely megye terve már a déli végeket leszakította volna e testről, Szentgyörgy, valamint Kézdi rajont Brassónak rendelte volna alá.
Nem lehetett vitás, hogy a székely nemzeti érdeket melyik szolgálta jobban, innen a korabeli nézeteltérések ütközésének hevessége, a sok visszaemlékezésből sütő bátor állásfoglalás szenvedélyessége. Ezeknek is köszönhető, hogy a két rajont, bár végül leválasztották ugyan a nagy megye tervéről, de nem csapták a déli metropolishoz, hanem külön megyét alkottak belőlük a valamikori Háromszék alapjain, de új névvel. Innen kiindulva és e logikát követve persze akár az Udvarhely-Csík megye tervén is módosíthattak volna, no de erre nem került sor. Kevésbé ismert, hogy azért felvetődött. A figyelmet azonban akkor már a megyeszékhely kijelölése körüli bonyodalmak kötötték le, a két város konfliktusa fölülírt minden egyebet, és ennek kapcsán a rokonszenvet kereső pártfőtitkár salamoni pózokban tetszeleghetett, amikor engedett a csíkiaknak, de egyúttal municípiumi rangra emelte a székely történelmi anyaszék központját is.
Drăghici bírál
Ami a Drăghici-féle elképzelést illeti, az Aranykorszak? kötetben most közzétett dokumentumokból fény derül eddig nem ismert részletekre is. Előrebocsátjuk, hogy a volt sztálinista belügyminiszternek, az egyik potenciális Dej-örökösnek tekintett Drăghici-nek másod- és harmadfokú rokonai éltek a Székelyföldön, felesége ugyanis Czikó-lány volt, az ismert kommunista politikus, Czikó Nándor és Lőrincz nővére.
A döntő jelentőségű, bővített végrehajtó bizottsági ülésen 1967. december 30-án a most napvilágra került jegyzőkönyv tanúsága szerint olyan érdekes dolgok hangzottak el Drăghici szájából, melyeket érdemes felidézni. Drăghici többek közt megemlíti, hogy létezett egy korábbi, nem teljesült szándék, mely a teherautógyár számára pótalkatrész-termelést telepített volna Kézdivásárhelyre. Az IMASA végül a későbbiekben a megyeszékhelyre került, ha a korábbi szándék érvényesül, alighanem Kézdi jutott volna demográfiailag Sepsiszentgyörgy sorsára. Drăghici különben ellenezte a bodzavidéki községek Kézdi rajonhoz csatolását, kifogásolván a gyakorlatot, mely így kívánt "javítani" úgymond "a nemzetiségi összetételen". Drăghici úgy vélte, ha ipart telepítenek Sepsiszentgyörgyre, az ellensúlyozni fogja Brassó vonzását a térségre, és elejét veszi az elvándorlásnak. Bírálva az addigi nemzetiségi politika csupán "felszíni" sikereit és a pártkörökben uralkodó információhiányt, a tájékozatlanság példájaként elmesélte, hogyan jártak a pártfőtitkárral Csíkszentmártonban. Ceauşescu akkor beszédet mondott egy tömeggyűlésen, amit azonban, mivel nem fordítottak le, az emberek "nem értettek meg". "Én erről csak később értesültem. Kérdem én, miért nem szereztünk pontos információkat? Így semmi értelme annak, hogy beszélünk, és az emberek semmit sem értenek, aztán még voltak román népviseletbe öltözött leányok is, akikről kiderült, hogy egy mukkot sem tudnak románul."
Beígért iparosítás
Ami a színháziasságot, a "népgyűlések" megrendezését illeti, Alexandru Drăghici bizony ezek szerint nem látott a jövőbe! De alulmaradt a vitában is, mind az ún. kis székely megye, mind a nagy megye hívei elutasították érveit, elképzeléseit. Következő év áprilisában ki is zárták a vezetésből, s minden párttisztségétől megfosztották. Eltűnt a süllyesztőben, nem lehetett tudni semmit róla egész a rendszerváltásig, amikor egy esetleges felelősségre vonás elől felesége Budapestre menekítette az állítólag nagybeteg embert, ahol aztán elhunyt.
Érdemes itt még szemügyre venni azonban az érveket, melyekkel ledorongolták ellenfelei, azok ugyanis előrevetítenek sok későbbi fejleményt. Chivu Stoica például a jegyzőkönyvek tanúsága szerint azért ellenezte a négy megye tervét, mert arra támaszkodva az erdélyi magyarság több csoportja is hasonló közigazgatási kedvezményt kérhetett volna. (Márpedig a párt akkor ugye a korábbi Magyar Autonóm Tartományt felváltó Maros Magyar Autonóm Tartomány felszámolása után egy jogvédelmileg még gyengébb változatot akart épp létrehívni.) Bírálták Drăghici-et azért is, mert az addigi pártpolitikának rótta fel a Székelyföld iparosításának elmaradását. A nagy székely megye tervét Iosif Banc ellenezte, de az utána szólók helyeselték. Leonte Răutu még nemzetiségpolitikai pozitívumát is kiemelte, mely úgymond gyarapítani fogja az ország nemzetközi tekintélyét. Az ülésen egyetlen magyarként Fazekas János szólalt fel, mint tudjuk, a nagy székely megye védelmében többrendbeli gazdasági és kulturális érvet sorakoztatva fel. Két új javaslata úgy hangzott, hogy az Udvarhely-Csík elnevezés helyett adják a Hargita nevet az új közigazgatási egységnek, és annak központját Csíkszeredából költöztessék Udvarhelyre. A zárszóban Ceauşescu saját tábora elképzelését nyilvánította győztesnek, és iparfejlesztést ígért a Székelyföldnek.
Vidéki harcok jelentősége
1968. január 14-én hozták nyilvánosságra a reform tervezetét, s körülbelül egy hónapig a vártnál jóval hevesebb viták folytak róla. Valóságos mozgalom indult mind Csíkban, mind Háromszéken, mind Brassóban, de folyt a harc Bukarestben is a pró és kontra elképzelések hívei között. A KB-ban már eldöntött kérdés felülvizsgálatára pár érdekcsoport megpróbálta rávenni vidéki nyomás közvetítésével a pártvezetést, pl. manipulált tömeggyűlésekhez vagy zsaroláshoz folyamodva. E próbálkozásokkal szemben komoly ellenállás bontakozott ki. Nem kapott kellő publicitást eddig az, amit erről a kötet tartalmaz. Fazekas Jánoshoz sokan fordultak levélben, többek közt Sütő András is itteni látogatása után. Leveléből kiderül, a színház aligazgatója, Bákai Balázs elutasította ama pártbizottsági elvárás teljesítését, hogy a Brassóhoz tartozás mellett nyilatkozzék. Az uzoni szeszgyárban a pártaktivisták többször megismételtették a szavazást, hogy akaratukat keresztülerőszakolják. Kovásznai értelmiségiek kérik egy másik iratban, hogy Kommandót, Zágont, Papolcot, Borosnyót és Egerpatakot ne válasszák le a tervezett székely megyéről.
Több ehhez hasonló megmozdulás, állásfoglalás és a jól kitapintható néphangulat hatására a tervezet végül módosult, kompromisszumként egy második déli fekvésű kis megyét is engedélyeztek a Székelyföldön, amikor országos módosítás során az eredeti 35 megye számát 39-re emelték. Így lett az egyetlen nagy megyéből kettő.
Kovászna megye létrehozásában kétségtelenül nagy szerepet játszott a demokratikus közvéleménynek a diktatúra körülményei között szinte hihetetlen feltámadása, a nagyszámú, bátor színvallás, mellyel a kortársak az ellenfelek manipulációinak ellenálltak, és a székely szolidaritást meg tudták szervezni. A pártvezetés végső határozatát 1968. február 14-én a KB plenáris ülésén hozta meg, amikor — tömegtüntetések, sztrájk és a Bukarestbe utazott küldöttség érveinek hatására — Csíkszereda státusának kérdése is eldőlt, s a Nagy Nemzetgyűlés két nappal később már azt emelte törvényerőre.
B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hivatalos állami ünnepnapja lesz egy nem román közösségnek Romániában
Traian Băsescu csütörtökön aláírta azt a törvényt, mely a romániai cigányság rabszolgasorból való felszabadítását ünnepnappá nyilvánítja.
A törvénytervezetet Nicolae Păun kisebbségi képviselő kezdeményezte, és február 20-át jelöli meg ünnepként. A jogszabály értelmében az e napon zajló megemlékezéseket a kulturális tárca, valamint az önkormányzatok támogathatják.
Ugyanakkor a parlament két házának kulturális bizottsága együttes ülésén úgy döntött, kiveszik a tervezetből azt az előírást, miszerint a romániai cigányság rabszolgasorsának az iskolai tananyag részévé kellene válnia.
Kiegészítés: 1856. február 20-án írta alá Alexandru Ioan Cuza fejedelem az úgynevezett felszabadító okiratot.
Nyugati Jelen (Arad)

Bemutatták a Meszlényi-filmet
Tegnap, 16 órai kezdettel, a Szatmári Római Katolikus Püspökség konferenciatermében került sor „Meszlényi Gyula, az alkotó püspök“ című dokumentumfilm bemutatására. A Meszlényi Gyula életéről és munkásságáról szóló film egyórás változatát ünnepélyes keretek között mutatták be. A vetítés előtt Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök köszöntötte a teremben szép számban egybegyűlteket, majd a film készítői, Józsa János rendező és Bence Csaba operatőr-vágó beszéltek röviden a film elkészítésének indítóokairól, a forgatásról és az elkészült filmről. Schönberger püspök elmondta, hogy bár Meszlényi nem volt sok ideig püspök, csupán nyolc évig, munkássága alatt mégis sokat tett a városért, az egyházért és lakosságért. Ezt követően a jelenlévők közösen tekintették meg a filmet, melynek végén a nézők is elmondhatták véleményüket. A filmet egy első kezdeményezésnek nevezte, megköszönte a közreműködők és alkotók munkáját, reménykedve abban, hogy a többi nagyérdemű elődje is egyszer sorra kerül. Józsa János, a film rendezője beszédében rámutatott arra, hogy Meszlényi Gyula a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye azon püspöke, akinek a városépítésben, művészetekben, irodalomban, sajtóban, oktatásban, közművelődésben, szegények támogatásában egyaránt érdemei vannak. 1887. és 1905. között volt a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke, ez idő alatt pedig nem kis fejlődést vitt végbe környezetében. „A szatmáriak ma is nap mint nap találkozhatnak épített örökségével, ha a Tűzoltótoronyra néznek, a Székesegyház márványoltárára tekintenek, az egyházmegye templomait látogatják, vagy a róla elnevezett egyházművészeti gyűjteménybe térnek be“ – fejtette ki Józsa. Ennek ellenére, a szatmáriak keveset tudnak a püspökről, aki egykor nyomdát hozott létre, újságot indított, elhozta a nyugati művészetet vidékünkre. Az alkotók fontosnak tartották, hogy a 2008-ban megjelent könyv mellett egy filmmel is tisztelegjenek emléke előtt. 2010-ben a Szatmári Római Katolikus Püspökség Média Irodája pályázott és nyert a Szülőföld Alapnál, mely részben fedezte az elkészítés költségeit, az előkészületek után pedig szeptembertől elkezdődött a forgatás. A film lépésről lépésre bontja ki Meszlényi Gyula személyének alapvonásait, miközben megismerjük tevékenységének sokszínűségét. Olyan kutatók, szakértők szólalnak meg a felvételeken, akik hitelesen és pontosan számolnak be a területekről, melyekben a püspök alkotó munkája megnyilvánult: dr. Bura László, Muhi Sándor, dr. Schupler Tibor, Terdik Szilveszter, Puskás Éva, Schmidt Dániel mutatják be Meszlényi Gyula tevékenységét, de Nm. Ft. Schönberger Jenő is méltatja nagy püspök elődjét.
Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Elvetették Tőkés László bírósági keresetét Váradon
Nagyvárad – Ítéletet hirdetett pénteken késő délután a Nagyváradi Bíróság a Tőkés kontra Budea és Ghimpele perben. Alapfokon elutasították a keresetet.
Elutasította a Nagyváradi Bíróság azt a keresetet, amelyet Tőkés László nyújtott be ügyvédje révén, erkölcsi kártérítés címen 70.000 lejt kérve Florin Budea újságírótól és az utóbbi lapját, a Ghimpele de Bihort kiadó cégtől. Az ítélet pénteken jelent meg a regiszterben: eszerint a bíróság megalapozatlannak mondta ki a keresetet, s elvetette azt.
Reakciók
Mint egy héttel ezelőtt – az ítélethozatal előtti utolsó bírósági tárgyalás után – megírtuk, Tőkés Lászlóazt követően indított pert, hogy a Ghimpele hetilapban az újságíró egy volt szekustiszt visszaemlékezése alapján többek között azt írta: annak idején a Securitate érdeke volt, hogy Tőkést Temesvárra nevezzék ki egyházi szolgálatra, s végül emiatt indultak épp Temesvárról az 1989-es események. A cikkben utalás van arra is, hogy Tőkés László közben a magyar titkosszolgálatok embere lett volna. Mint ismeretes, régebben az AP hírügynökség romániai munkatársa is szekus kapcsolatokkal vádolta Tőkés Lászlót – utóbbi akkor is pert indított, hetvenezer lejnek megfelelő régi lejt kérve, de azt a pert elvesztette. Erre alapozva kértek most ugyancsak ekkora összeget Budeától és a lapját kiadó Alpa Newmedia Kft.-től.
A mostani elutasító végzés után Demeter Szilárd, Tőkés László irodavezetője lapunknak elmondta: várhatóan fellebbezni fognak. „Megvárjuk, amíg a bíróság kikézbesíti az elutasítás indoklását, s annak ismeretében döntünk a további lépésekről. De számunkra ez elvi kérdés: 21 évvel a temesvári események után számunkra elfogadhatatlan az akkori elnyomók vádaskodása”. Az alperes Florin Budea újságíró az ítélethozatal után lapunknak elmondta: „Egy igazi rémálom ért most véget, állandó stresszben voltam, több éjszakája nem aludtam. Állítom, hogy semmi roszzat nem tettem, cikket írtam, az ügy egyes szereplőinek visszaemlékezéseit idézve. Kafka Perének egy modern változata volt ez, én örülök ennek a döntésnek.” Az ügy tehát várhatóan most másodfokon folytatódik.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Út a vértanúsághoz
A tavaly októberben boldoggá avatott, 1953. október 2-án a nagyenyedi börtönben mártírhalált halt egykori váradi püspökre, Bogdánffy Szilárdra emlékeztek születésének századik évfordulója alkalmából március 11-én, péntek délután és szombat délelőtt a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye papjai a meghívott vendégekkel és a hívekkel együtt.
Pénteken a vértanú püspökért tartottak vesperást a váradi székesegyházban; a közös imádságon közreműködött a Szent László Kórus Balogh Mihály karnagy vezényletével. Szombaton a római katolikus püspöki palota dísztermében tartottak jubileumi emléknapot. Akár az előző estire, erre az eseményre is sokan érkeztek: a váradi egyházmegye papjain kívül – akik közül megemlítjük Tempfli József nyugalmazott megyés püspököt, illetve Fodor József általános helynököt – jelen volt két vendégpüspök is, Schönberger Jenő szatmárnémeti és Martin Roos temesvári főpásztorok. A görög katolikus egyházat Virgil Bercea képviselte, Sofronie Drincec ortodox püspök küldötteként pedig Cristian Rus, a váradi görög keleti püspökség vikáriusa jelent meg. Az egyházmegye szerzetesrendjei is képviseltették magukat: Fejes Rudolf Anzelm premontrei prépost prelátus és néhány vincés nővér is megtisztelte jelenlétével az eseményt.
Böcskei László megyés püspök házigazdaként köszöntötte a jelenlevőket, beszélt a mártíromságot vállalt Bogdánffy Szilárd életútjáról és üldöztetéséről, kiemelve, hogy a boldoggá avatott püspök emlékének ápolására elsősorban a mai embereknek van szükségük, ugyanis így szembesülnek azzal a múlttal, amely egyértelműen igazolja, hogy Isten útját, azaz az emberség és a szeretet útját kell követni minden akadályoztatás ellenére. Kifejtette, hogy XVI. Benedek pápa Bogdánffy boldoggá avatásával követendő példát mutatott arra, hogy a múlt bűneit nem szabad elfeledni, azonban ezt nem bosszúállásként kell kezelni, hanem – Jézus tanításait követve – hálás szeretettel kell emléket állítani azoknak, akik hitükért, népükért merték vállalni a halált is. Így az egykori mártírok emlékének ápolása nemes és szent hagyaték marad, amiből erőt meríthet a mai modern és gyakran kusza világ embere is.
A püspöki köszöntőt követően előadások hangzottak el Bogdánffyról. Tempfli Imre egyháztörténész Történelmi kép című előadását a nagykárolyi Resszer Mihály atya olvasta fel. A kommunista korszak egyházellenes politikájában szó szerint élet-halál harc folyt a papság és a kommunista rémterror végrehajtó-apparátusa között, amelyben az üldözöttek mindig a papok és az istenhívő emberek voltak, derült ki az igen érdekes előadásból. Másodikként Lakatos Attila történész kapott szót, aki Bogdánffy Szilárd életútja címmel próbálta megismertetni a jelenlevőkkel annak a kutatómunkának az eredményét, érdekességét, amelyet aközben tapasztalt, míg a mártír püspök életéről készült dokumentumfilmjéhez keresett adatokat. Ez az előadás sajnálatos módon túl hosszúra és kissé csapongóra sikerült, elmondhatjuk, hogy a kevesebb bizonyára több lett volna. Ezt igazolja az a tény is, hogy a beszámoló alatt a jelenlevők közül többen elvesztették türelmüket, s távoztak a rendezvényről. A majd kétórás beszéd után három tehetséges fiatal, Costin Ágnes, Oláh Boglárka és Bogdan Cocora adott elő komolyzenei számokat. Ezután Emődi Tamás levéltáros Titkosszolgálati dokumentumok címen értekezett, Kovács F. Zsolt, a püspökség irodaigazgatója pedig Bogdánffy Szilárd Szinoptikus apokalipszis című doktori disszertációját ismertette.
A jubileumi emléknap utolsó eseményeként bemutatták a mártír püspök tiszteletére összeállított emlékkötetet, melynek címe: Út a vértanúsághoz. A kivitelezésében is igényes, kétkötetes művet a váradi római katolikus püspökség adta ki. Böcskei László rövid ismertetőt tartott a könyvről, megköszönve mindazok munkáját, akik segítették a püspökséget abban, hogy a beatifikáció magasztos emlékű eseménnyé váljon az egyházmegye hívei számára. A rendezvény végén az emlékkönyvet 100 lejes áron meg is lehetett vásárolni.
Szőke Mária, Reggeli Újság
Út a vértanúsághoz: Bogdánffy Szilárd emlékkötet: I-II /szerkesztette Emődi András/ – Nagyvárad: Római Katolikus Püspökség: Varadinum Script Kiadó, 2011
Erdély.ma

Megkoszorúzták a félixfürdői Petőfi-szobrot
Bihar megye – A Bihar megyei RMDSZ a történelmi egyházakkal közösen, közelgő nemzeti ünnepünk alkalmából hagyományteremtő szándékkal koszorúzást szervezett Petőfi Sándor nemrég felújított félixfürdői szobránál.
A Váradszentmárton községben szervezett vasárnapi ünnepi megemlékezés a premontrei római katolikus templomban kezdődött, ahol Fejes Anzelm Rudolf apátkanonok mondott szentbeszédet. A prédikáció keretében megemlékezett az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc áldozatairól és az események helyi vonatkozásairól is. Történelmi kuriózumként elhangzott, hogy a premontreiek a forradalom idején Szentmártonban, illetve Asszonyvásárán bújtatták el a forradalmárokat azért, hogy az úgynevezett Bach-rendszerben ne vonják őket felelősségre a szabadságért vívott küzdelmükért. A jelen lévő hívek közösen imádkoztak azért, hogy a rend végre visszakaphassa, a kommunizmus idején államosított tulajdonait, majd a jelen lévők többsége átment a félixfürdő területén található Petőfi szoborhoz. A hányattatott sorsú, többször is megrongált plasztikát a közelmúltban újította fel Deák Árpád nagyváradi szobrászművész. Az RMDSZ közbenjárásával sikerült megtisztítani a mindeddig méltatlanul elhanyagolt környezetét is.
Az eszmék tovább élnek
A koszorúzáson beszédet mondott Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, aki örömét fejezte ki, hogy új helyszínnel bővült a hagyományos március 15-i megemlékezés-sorozat. Kifejtette: egy forradalmat le lehet verni, de a forradalmi eszméket megszüntetni nem lehet. Az a küzdelem, amit elődeink vívtak, azt nekünk is meg kell harcolni, csak más eszközökkel. Közös céljaink elérése érdekében pedig a békesség, szeretet és egyetértés útján kell járnunk. Fejes Anzelm Rudolf apátkanonok megáldotta a felújított szobrot, majd a jelenlévők elhelyezték a kegyelet koszorúit a szobor talapzatán. Közreműködött a Szent László Gimnázium két másodikos diákja is, végül a nemzeti imánk eléneklésével zárult a hagyományteremtő megemlékezés.
Mészáros Tímea
erdon.ro

Rácz letartóztatása miatt elmarad az MPP kongresszusa
Magyar Polgári Párt úgy döntött, hogy rendezvényei házigazdájának hiányában lemondja, illetve nem tartja meg kézdivásárhelyi, március 14-15-i rendezvényeit – közölte a párt sajtóirodája. Az MPP úgy értékeli, hogy rendkívüli és váratlan helyzet állt elő Rácz Károly polgármester előzetes letartóztatása következtében. Kézdivásárhelyre, március 14-ére hívták össze az MPP Országos Tanácsát, és a párt központi vezetése a városban szervezett március 15-i rendezvényeken kívánt részt venni. A közlemény leszögezi: „az ártatlanság vélelme alapvető emberi jog, a Magyar Polgári Párt bízik Rácz Károly ártatlanságában. Bízunk az igazságszolgáltatás objektív munkájában, melyre azonban árnyékot vet, hogy az ügyészség akciója egy olyan időpontban következett be, amikor Rácz Károly két fontos rendezvénynek lenne a házigazdája. Ugyanakkor, mivel a feljelentés egy RMDSZ-hez közel álló vállalkozótól származik, a Magyar Polgári Párt nem lepődne meg, ha az RMDSZ állna Rácz Károly letartóztatása mögött.” A párt a város polgármestere iránti együttérzésből és szolidaritásból mondja le rendezvényeit, ugyanakkor arra szólítja fel a város lakosságát, hogy „vegyenek részt az ünnepi rendezvényeken, méltósággal ünnepeljük meg az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóját”. (hírszerk.)
Transindex.ro

Állampogársági esküt tettek a honosítást elsőként kérők
A nemzeti ünnep alkalmából állampolgársági esküt tettek azok a határon túli magyarok, akik az elsők között kérték a honosítást.
Délután Kolozsváron Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, valamint a Magyar Ifjúsági Tanács és a Bálványosi Szabadegyetem 25 tagú csapata is letette az esküt.
„Ez a március 15- e nem olyan, mint a többi, hiszen ma valósult meg, amit a kolozsvári Szabó Dezső mondott: minden magyar felelős minden magyarért” – így köszöntötte Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős államtitkár a kolozsvári főkonzulátuson az esküt tett magyar állampolgárokat.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Tanács elnöke elmondta: „Ezelőtt 91 évvel szétszakadt a nemzet, most viszont a határok tiszteletben tartása mellett ugyan, de közjogilag egységesül a nemzet, és ma én is részese voltam ennek az örömteli pillanatnak".
Kolozsváron tudósok, művészek, egyházi személyiségek és a Bálványosi nyári Szabadegyetem és Diáktábor szervezői is letették az állampolgársági esküt.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az Európai Parlament alelnöke az elsők között adta be honosítási kérelmét.
A csíkszeradai főkonzulátuson 12 visszahonosított székelyföldi magyar tette le az állampolgársági esküt. Kövér László, az Országgyűlés elnöke köszöntötte őket: „Új korszak kezdődött – mondta. Az Országgyűlés elnöke szólt arról is, hogy a magyar állam nem csupán felelősséget érez, de felelősséget is vállal a határon túli magyarok iránt.
Duna TV – Híradó, Erdély.ma

„Veszélyes lehet" Basescu és Orbán barátsága”
„Veszélyt jelent" Románia számára Traian Basescu román államfő és Orbán Viktor magyar miniszterelnök barátsága – jelentette ki hétfőn Victor Ponta, a román ellenzéki Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke. A legnagyobb romániai ellenzéki párt vezetője egyben a PSD, valamint a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Konzervatív Párt (PC) alkotta ellenzéki Szociál-Liberális Szövetség (USL) társelnöke. A román Mediafax hírügynökség által idézett Ponta szerint Romániának az Európai Unióban betöltött pozíciójára nézve veszélyes a két politikus barátsága. Ponta szerint mindkét politikus egyformán „szűk látókörű" és az „abszolút hatalom megszerzésére szomjazik".
Erdély.ma

Falvaink – Szörcse, Kovászna megye
A település Kézdivásárhelytől 16 km-re délnyugatra a Feketeügy bal partján fekszik. Közigazgatásilag Zabolához tartozik. A falu valószínűleg már Szent István korában létezett. 1567-ben Zeoche néven említik. Régi református fatemploma 1634-ben már állott, ezt 1833-ban lebontották, helyére építették 1840-ben a mai református templomot.
De itt található a Hadnagy kúria, amely jobb időket is megélt hajdanán.
Ebben a műsorban Daróczi Attila református lelkész, Daróczi Enikő óvónő, Demeter Bogyó Irma nyugalmazott óvónő, Molnár Magdolna, Harai Sarolta, Harai Gyula gazdálkodó, Kovács Attila fiatal gazdálkodó, Kovács Sándor malomtulajdonos, Benedek András (99) és felesége Matild (88) valamint Benedek József vállalkozó vallomásai alapján kapunk képet a hajdani és a jelenlegi faluról. Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma