Tőkés: lövészárok-életformát folytatok
Számba vettük a személyét ért egykori és jelenlegi támadásokat, a balesetnek álcázott merényletet, titkosszolgálati módszereket és újabb terveit. Titkokat is megosztott a Magyar Hírlapnak Tőkés László, az erdélyi magyarok európai parlamenti képviselője, aki nem pályáz újabb alelnöki tisztségre az uniós törvényhozásban.
– A minap éppen feldúlták budapesti irodáját, miközben ismét lejárató kampányt indított ön ellen a román sajtó. Újabb keletű a meggyilkolására való felhívás is. Mennyiben lehet elvonatkoztatni az eseményeket attól a rejtélyes autóbalesettől, amely önnel régebben történt? – Az említett autóbaleset nagyon régi esemény, de annyiban helye van a felemlegetésének, hogy ha időmilliomos lennék, akkor az elmúlt huszonkét esztendőre visszamenően bőséges jegyzéket tudnék összeállítani a tettlegességig is fajuló cselekményekről, amelyek ellenem irányultak. Gondolok itt lejáratási kampányokra, buktatási kísérletekre vagy nagyváradi lakásom ablakának betörésére. Mindezeket egy csokorba fogva nagyon nehéz azt képzelni, hogy ezek között nincs összefüggés. Hétköznapi halandókkal ilyesmik nem történnek. Mi pedig bokszoljuk az árnyékokat, hiszen homály fedi a tetteseket. Módszereiket azonban régóta ismerem. Teljesen azonosak az 1989 előtti titkosszolgálati zaklatások forgatókönyveivel, természetével és mechanizmusával.
– Miként lehet mindezt emberileg elviselni?
– Lövészárok-életformát folytatok. Sajnos, ezt is meg lehet szokni, de mindig imádkozom a Jóistenhez, hogy bírjam lelkierővel, mert ez az a fajta felőrlő, eróziós, titkosszolgálati típusú, az emberi gyarlóságra építő hadviselés, amely az embereket elidegeníti a közélettől.
– Nevezzük nevén a gyermeket: kinek lenne félnivalója öntől?
– Amikor valamilyen jó ügy érdekében lépek fel a bajtársaimmal, akkor már előre várható a diverziós aknamunka. Ez végső soron nagyfokú elismerést jelent. Mert látnivaló, hogy mitől félnek a titkosszolgálat eszközeit latba vető nacionalista, posztkommunista politikai körök: az autonómiától, az egyházak megerősödésétől és közéleti szerepvállalásától, a magyarság megerősödésétől. Veszélyeztetve látják az elnemzetietlenítő pánromán és pánortodox nacionalista stratégia sikerét. Ezért aztán mindenütt már a kezdetekkor igyekeznek összezavarni a kártyáinkat, a vizeinket, elfojtani a legapróbb kezdeményezéseinket, összezavarni az embereket – a barátságokig vagy éppenséggel a magánéletig terjedően.
– Sikerül ez nekik?
– Hát ma nem mondhatnám, hogy nem eredményes a munkájuk. Szétzilálták a magyar közéletet és érdekképviseletet. Annál többre kellene viszont becsülnünk azt, ami még megmaradt, és azokat a politikai törekvéseket, amelyek a helytállás jegyében töretlenül tovább folytatják az 1989-ben elkezdett magyar nemzetpolitikai irányvonalat a nemzeti felemelkedés útján. – Úgy tudom, nem vállal azonban újabb EP-alelnöki mandátumot.
– Számottevő európai és budapesti politikusokkal vitattam meg ezt a döntést, nevezzük inkább erőátcsoportosításnak. Az ügyet, amelyre megválasztottak, az európai képviselői munka mellett most otthon, Erdélyben tudom a legjobban szolgálni. Romániában jövőre választások lesznek, építkezni kell az Erdélyi Magyar Néppártban is. – Elégedetten áll fel az alelnöki székből?
– Az EP-alelnökség kegyelmi ajándék volt, amelyet igyekeztem messzemenően kihasználni abban a Brüsszelben és Strasbourgban, ahol isten malmai a leglassabban őrölnek. Nagy horderejű eredményeket számon kérni egy ciklus után még az EP elnökétől is nehéz. Azt hiszem, a lehetőségekhez képest derekasan megálltam a helyem, és új dimenziót adhattam a magyar politikai érdekképviseletnek. Önmagában az a körülmény is, hogy az ötszázmilliós Európa huszonhét országa közül nyolcnak képviselője van az EP elnökségében, rendkívüli politikai súlyt és presztízst kölcsönöz. A másik szintje a munkámnak a protokoll és a reprezentáció volt. Se szeri, se száma azoknak a tanácskozásoknak, ahol az EP-t, annak elnökét, valamint magyarságunkat képviseltem. Ez pedig nagymértékben hozzájárult ahhoz is, hogy európai vagy világszinten egyáltalán tudomást szerezzenek vagy többet tudjanak meg Erdélyről, és az ott élő magyarságról. Még tovább szűkítve a kört, az én alelnökségem alatt indult be az intézményesítése annak a párbeszédnek, amelyet az unió folytat az egyházi és a humanista szervezetekkel. – Milyen megfoghatatlan, titokzatos világ ez. A kisember szemszögéből mindenképpen. – Pedig két dolgot egyáltalán nem titkolok. Az egyik az, hogy rendkívül nehéz terepen nagyon bonyodalmas munkát kellett végezni. A szekularizáció és a rossz értelemben felfogott szabadság, azaz inkább szabadosság miatt ugyanis az individualizmus és az Európában, illetve a modern világban elharapózott több különféle izmus következtében nagyon nehéz közös nevezőre hozni az egyházi és egyházon kívüli felfogásokat. Gittegylet nagyságú szervezetek olyan részt kívánnak a párbeszédből maguknak, mint az évszázados, hatalmas tömegeket magukba foglaló egyházak. – És még mit nem titkol?
– Azt, hogy velük egyeztetve nem tagadhattam meg önmagam. Én az egyház embere vagyok, ha úgy tetszik, az erdélyi egyházi türelem, az ökuménia, a testvéri párbeszéd híve. Így nem vonatkoztathattam el Európa keresztény gyökereitől, amiért aztán nem egyszer vádoltak meg azzal, hogy elfogult vagyok.
– Strasbourgra ma is úgy tekintenek az elzászi vagy az anyaországi németek, mint mi, magyarok az egykor kincses Kolozsvárra. Milyen értelmet nyer itt és ilyen körülmények között az erdélyi magyarok autonómiáért folytatott küzdelme?
– Olyan nagymértékű és átfogó folyamatok zajlanak a világban, hogy sajnos eltörpül és átértékelődik mellettük a mi autonómiánk. A méretek, a folyamatok és azon belül az életek, a népek, a közösségek, az országok súlyozása egészen más, mint ahogy elképzeli valaki, aki Csíkban vagy Kolozsváron él. Mindazonáltal az emberi jogok felértékelődésének a korszakát éljük. Európa nem szűnik kiállni a tibetiek vagy a muzulmánok ügye mellett. Tehát azt mondhatjuk, hogyha a kis részek ennyire felértékelődnek, akkor nem vagyunk esélytelenek. Egyelőre azonban senki nem törődik azzal, hogy mi megy végbe a Felvidéken, vagy miként románosították el Erdélyt röpke évtizedek alatt. Egyfelől tehát nagyon rosszul állnak a dolgaink, másfelől viszont minden esélyünk megvan arra, hogyha a cigánykérdést feltornáztuk a legkiemelkedőbb európai üggyé, akkor megtehessük ugyanezt a magyar üggyel is. Meg kell találnunk tehát ehhez a politikai eszközöket, majd pedig ezek használatához olyan méretű nemzeti összefogást kell teremtenünk, amely esélyt ad arra, hogy a határon túli területek magyarságának sorskérdéseit nemzetköziesítsük. – Lehet, hogy a ciklus második felében éppen ezzel szeretne majd foglalkozni? – Mintha kitalálta volna a gondolataimat. Arra készülök, hogy olyan tervet készítsünk a hátralevő két és fél évre, amelynek megvalósítása érdemben viszi előre a magyarság ügyét, s amelybe máris beiktathatjuk az Európai Unió kisebbségvédelmi rendszere kiépítésének tervét.
Kristály Lehel, Magyar Hírlap
Erdély.ma

Év végi visszapillantó
Forgalmas világban élünk, ez lehet az oka, hogy év végi számvetésre készülve a visszapillantó tükör jut eszembe. Egy semmi tükördarab az egész, és mégis nélkülözhetetlen a közlekedésben.
Magyar megnevezése tökéletesen jelöli tartalmát, még azt is, hogy nem hátranéző, visszalátó tükör, mint egyes nyelvekben, ami hosszasabb folyamatként is értelmezhető, márpedig a vezetésre, az egész forgalomra veszélyes lehet, ha ez a visszanézés nem csupán egy pillantás, ami nem vonja el a figyelmet a lényegről, az előre látásról, az előre figyelésről, mert az előrehaladáshoz ez a legfontosabb. Viszont egy-egy pillantás erejéig hátulról is be kell biztosítanunk magunkat, mert ha például a bennünket követő jármű előzni akar, és ezt a műveletet már meg is kezdte, akkor mi nem kezdhetünk hasonló manőverbe, nem kerülhetünk ki a szembejövő sávon egy, a mi oldalunkon lévő kátyút, nem vághatjuk el az előzésben lévő kocsi útját, mert ebből jobb esetben koccanás, rosszabb változatban karambol származik. Ha egyetlen pillantással akarom befogni azt, ami magyar politikai vonatkozásban történt ebben az évben, akkor mindenképp egy elvont fogalmat, a magyar nemzetpolitikai változásokat látom. A magyarság sorsának alakulásában fontos gazdasági változások háza táján a Kárpát-medence egészében, de távolabbra tekintve is csak kátyúk és gödrök, beszakadt átereszek, felszedett hidak – a magyar nemzetpolitika az, amely nemcsak látványos, hanem érezhető, lélekbe markoló mélységű változásokat hozott. Akik a gazdasági élet változásainak elsőbbségét vallják, azok felszisszenhetnek erre a "visszapillantásra". Jómagam, nem lévén közgazdász, úgy vélem, hogy a pozitív nemzetpolitikai változások megelőzhetik a gazdaságiakat, ezek előbb-utóbb visszahatnak az anyagi termelésre is. A pozitív nemzetpolitikai változások tartóoszlopai ebben az évben minden kétséget kizáróan a magyar nemzetegyesítési törekvések voltak. Ez elsősorban a Kárpát-medence magyarságát érinti, de tágabban is értelmezhető: a Magyar Diaszpóra Tanács, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet, a Nemzeti Regiszter megalapítása nyitás a nagyvilágba szétszóródott magyarság felé is. Bennünket azonban ebben az évben leginkább a magyar állampolgárság könnyített eljárással történő megszerzése – vagy visszaszerzése – foglalkoztatott. Ehhez, megfelelő előkészületek után, a most tőlünk elköszönő év elején láthattunk hozzá, és mintegy záradékként az idei év utolsó napjaiban a magyar Országgyűlésben megszavazott választási törvény nem lezárta, hanem biztosította a kezdősebességet a továbbhaladáshoz. A nemzetegyesítés fő pillére tehát az állampolgárság elnyerhetősége révén ez a jogi keret. S az a hatalmas érdeklődés, amely az új esztendőben – nézzünk előre is! – becslések szerint mintegy félmillió új magyar állampolgárt regisztráltathat. Nem kis dolog egy, a történelmi politikai kisiklások következtében szétdarabolt nemzet esetében! És ennek a folyamatnak a támaszai az újjáélesztett Magyar Állandó Értekezlet (Máért), a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma. Támasztéka az új támogatáspolitikai rendszer is. Mindez a most leköszönő év "termése". Természetesen, az év politikai történései nem egy sima felületűre öntött kifutópályán, nem autósztrádán mentek végbe. Sőt! Rengeteg volt a kátyú, a torlasz, az akadály. Bel- és külpolitikai vonatkozásban is problémás évet zárunk, s az újabb sem ígérkezik könnyebbnek! A Fidesz–KDNP kétharmados parlamenti győzelme páratlan intenzitású pánikkeltésbe, egy világvége hangulat gerjesztésébe torkollott. A kormányzásból kibukott párt, vagy az új ellenzék a parlament által elfogadott sarkalatos törvények mindenikét súlyosan elmarasztalta. Cirkusz cirkuszt ért. Emlékezzünk csak: micsoda ribilliót rendeztek, és miként lármázták fel a világot a médiatörvény kapcsán! És a ricsaj ma is fokozódik, miközben égen-földön, sok-sok esetben alpári módon gyalázzák, szidalmazzák a kormányt. A parlament előtt és másutt a rendvédelmiek egy csoportja bohóckodik a szó szoros értelmében, az Őszödi Rém és "testőrsége" – Lendvai Ildikó és társai – az LMP-vel szolidarizálva szimpatizálnak a ribilliókeltőkkel. És most, új év felé a legfelkapottabb csatakiáltás: "Orbán mondjon le!" Ordibálják, táblákon mutogatják a "szakértők", akik nyolc év alatt csődbe nyomorították az országot. Amikor ezeket a nyivákolásokat hallom és látom, képzeletben sorba rakom a figurákat, és próbálom "kinézni" belőlük azt a vezető gárdát, akik az egykori jó útviszonyok ellenére ezekre a tengelytörő utakra vitték az ország politikai teherforgalmát. Ideje volt a leállósávra állítani őket.
Néhány százezer új állampolgár szavazata, minden bizonnyal, nem dönti el a következő időkben esedékes magyar választások sorsát. De jó útjelző táblák ezek, amelyek kiegészítik azokat az anyaországi politikai forgalomirányító jelzéseket, amelyek a magyar nemzetegyesítés gyakorlati pályájának felhajtó ágaihoz vezetnek.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Patthelyzetben a sáromberki Teleki-kastély
Bizonytalannak látszik a Maros megyei Sáromberkén található Teleki-kastély sorsa. Miután jogos tulajdonosának, gróf Teleki Samunak sikerült visszaszereznie ősi jussát, több elképzelés is született annak hasznosítására. Ennek ellenére úgy tűnik, pénzhiány miatt egyelőre sem a múzeum-, sem a konferenciaközpont-létesítés nem jön össze. Kérdéses a kastélyban működő mezőgazdasági gimnázium sorsa is, mivel a nagyernyei önkormányzat nem tartja ésszerűnek az alacsony színvonalú tanintézet fenntartását.
A jelenleginél ésszerűbb, gazdaságosabb és a család meg az épület rangjához sokkal méltóbb rendeltetésre vár a Teleki családnak a Maros megyei Sáromberkén található kastélya. Az épület régi-új tulajdonosa, a Kanadában élő Teleki Samu egészen mást képzel a 19. század elején befejezett kastélyba, mint Maros megye egyik leggyengébb szakgimnáziumát.
A Telekiek 1769-ben tették le a kastély alapkövét, de az építkezés befejezéséig több mint fél évszázad telt el. Így a barokkos épület részben a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója, Teleki Sámuel kancellár, részben pedig dédunokája, Teleki Samu híres Afrika-kutató nevéhez fűződik. Utóbbi könyv- és trófeagyűjteményéből vajmi kevés maradt meg. A kastély berendezését a második világháború után szétlopkodták. A kitömött állatok egy részét sikerült megmenteni, és a görgényszentimrei Bornemissza-kastélyban kialakított erdészeti szakiskolába szállítani. A műkincsek zömének – beleértve Barabás Miklós neves portréfestő képeit – nyoma veszett.
Grófi gyermekkor – cigányok közt
Akárcsak az azonos nevű Afrika-kutató nagybátyja, a kastélyt hosszas huzavona után visszaszerző Teleki Samu is vonzódik a természethez. Ő ellenben nem vadászik; mint tréfásan megjegyzi, fegyvere a fényképezőgép. „Azt viszont nem állíthatom, hogy semmi közöm a vadászathoz, hisz pont egy vadászaton születtem a Dunántúlon, Szigetváron, amelyre a kilenc hónapos terhes anyám is elkísérte az apámat” – mondja a mikrobiológus szakember.
A jelenleg Torontóban élő gróf a háború vége felé, 1944-ben, tizenhárom évesen hagyta el Sáromberkét és a Telekiek ősi kastélyát. „Az épület északi, Gernyeszeg felőli szárnyában laktunk, ott, ahol Afrika-kutató nagybátyám trófeakollekciója állt. Csodálatos évek voltak” – próbálja felidézni gyermekkorát a ma már nyolcvanesztendős férfi, aki testi és szellemi frissessége alapján akár húsz évet is letagadhatna korából. Mint meséli, a legjobban a nyarak, az aratási ünnepek és a játszótársak maradtak meg emlékezetében. Érdekes módon utóbbiak többsége cigány gyerek volt.
„Nagyon jóban voltam velük, a nyelvüket is valamilyen szinten megtanultam” – mondja, s közben egy cigány nótára zendít. Látván, hogy valami különösen megcsapja a fülem, elmosolyodik, s megvallja, hogy a kacsáról szóló énekben valóban van valami kis disznóság is. „Ilyenek a cigány nóták – magyarázza. – De visszatérve azokra, akiktől tanultam, el sem tudom mondani, a nyári hosszú délutánokon, estéken mennyire vártam, hogy érjen véget a vacsora, állhassak fel az asztaltól, és mehessek ki velük a mellékudvarba egy jót focizni. De nemcsak focizni, fürödni is együtt jártunk, magyar és cigánygyerekek a Marosra.”
Másodjára is elkergetve
A ’44-es menekülés után Teleki Samunak huszonhét év után, 1971-ben adatott meg, hogy ismét felkeresse a családi fészket. Egy Budapesten szervezett nemzetközi mikrobiológiai kongresszusra érkezett, s a magyar fővárosból ruccant haza Marosvásárhelyen élő édesanyjához. „Ő elvált apámtól, és itt maradt, Erdélyben.
Emlékszem, ahhoz hogy az édesanyámnál lakjak, be kellett jelentkeznem a rendőrségen, ahol az illemhelyen nem vécépapírt, hanem a darabokra tépett National Geographic folyóiratot használtak” – emlékszik vissza az amatőr természetfotós. Ekkor tért vissza először gyermekkora helyszínére, a sáromberki kastélyba. „Akkor már iskola működött az épületben. Egy román asszony volt az igazgató, aki a diákokkal kergettetett ki a kastélyból, majd annak udvaráról. Mondanom sem kell, milyen keserű szájízzel távoztam. Még jó, hogy engem inkább a régi barátok, ismerősök érdekeltek, kevésbé a családi fészek. Ilyen volt az apám is, ő arrafelé sem jött” – meséli Teleki Samu.
A múlt rendszer hű szolgái nem csak a Telekieket száműzték a kastélyból. Számos sáromberki szemtanúja lehetett annak a könyvégetésnek, amelyet az épületben működő mezőgazdasági iskola egykori igazgatónője, Ileana Herişan rendelt el. A folytonos magyarellenes kirohanásairól elhíresült pedagógus 1990 után a kastély udvarán tüzelte el a könyvtár szinte valamennyi nem román nyelven íródott könyvét.
A történtek után a kastély utolsó lakója sokáig nem is vágyott vissza Sáromberkére. Az utóbbi években megnyert perek után viszont már más szemmel tekint a visszaszerzett kastélyra. A lassacskán a falu jelképévé váló gólyákat figyelő webkamerák segítségével olykor-olykor az udvarra is betekintést nyer. „A feleségemmel webkamerán Kanadából is szoktuk követni a gólyákat. Így látjuk időnként a kastélyt, az udvaron lévő diófákat, azt, hogy szöknek be oda a cigány gyermekek és lopják a termést” – mondja, s közben mosoly jelenik meg az arcán.
Nyűg az iskola?
A gróf kiszolgáltatottnak és becsapottnak érzi magát. Mint meséli, valamikor kétszáz hektár földjük volt Sáromberkén, de abból vajmi keveset kaptak vissza. Az önkormányzat eközben csak tavaly óta fizet bért a kastélyért – annyit, amennyit a polgármester és tanácsosai megállapítottak. A gróf mindezért a Nagyernye központú község elöljáróját, Jánosi Ferencet hibáztatja, mondván, hogy „egyet ígért, de mást tett”. Teleki Samu saját ügyvédjét sem kíméli, azt állítván, hogy az évek során sok mindent elmulasztott idejében visszaigényelni.
Mint mondja, a község vezetőinek több sem kellett, amit csak lehetett, igyekeztek szétosztani, vagy gyorsan eladni. Közben felesége próbálja visszafogni, és rávezetni, hogy mégiscsak jó, hogy eddig eljutottak. „Fogjuk rá, hogy annyi évtized után ez is valami, bár nem sok. Meg örüljünk, hogy iskola működik a kastélyunkban, és a cigányok nem hordják szét” – próbálja észrevenni a pohár tele részét a gróf. Ennek ellenére Teleki úgy véli, a családnak minél előbb át kell venni a kastélyt.
„Hiába vádaskodik a gróf úr, hisz ő mindent visszakapott, amit csak visszakaphatott. Én nem tehetek arról, hogy az előző ügyvédje elmulasztott bizonyos dolgokat a törvény szabta határidőben kérni. Teleki úr arról már nem beszél, hogy öt évig nem kellett ingatlanadót fizetnie. És arról sem, hogy mostantól kötelező módon neki is fizetnie kell, ezért az önkormányzat megemelte az általunk fizetett bért” – próbálja bemutatni az érem másik oldalát Jánosi Ferenc polgármester, aki szerint az iskola valóságos nyűg a községháza hátán.
A polgármester szerint a sáromberki mezőgazdasági gimnáziumot már rég fel kellett volna számolni. „Szép dolog traktoristákat nevelni, de nem akkor, amikor senki nem akar az lenni. Ha figyelembe vesszük, hogy a hiányzások aránya meghaladja az ötven százalékot, a tavaly nyáron pedig senkinek nem sikerült az érettségije, akkor kérdem én: miért kell egy ilyen tanintézetet fenntartani?” – teszi fel a kérdést Jánosi. Az ernyei elöljáró szerint nem a helyi önkormányzat feladata lenne egy ilyen gimnáziumot fenntartani, annál is inkább, mivel a tanulók alig tíz százaléka származik a község falvaiból.
A tanfelügyelőség másként látja a helyzetet. „Én megértem a polgármester urat, de neki is be kellene látni, hogy nem minden Maros megyei gyermekből lesz bolyais diák. Sáromberkére valóban gyengébb képességű, de javarészt szegény gyerekek járnak, akiknek nem lenne pénzük a marosvásárhelyi mezőgazdasági iskolába ingázni” – véli Illés Ildikó helyettes főtanfelügyelő. Megítélése szerint kár lenne felszámolni a tanintézetet, miután ádáz harcok után sikerült eltávolítani az előző igazgatónőt és létrehozni a magyar tagozatot.
A mentőöv a szomszéd községből érkezhet. Kolcsár Gyula, Gernyeszeg polgármestere szívesen látná a gimnáziumot. „Ott van a falu szélén az egészségügyi minisztérium egykori gyógyszerlerakata, ami jóformán üresen áll. Ha a szaktárca átadná az önkormányzatnak, akár egy campust is létrehozhatnánk” – vélekedik az elöljáró.
Elképzelés lenne, kivitelező kerestetik
Ha az iskola valamilyen formában kikerül a kastélyból, a Telekiek következő lépése az ingatlan rendeltetésének megszabása lenne. Bár a lehetőségek közé tartozik, a kastély eladása nemigen jöhet szóba. Konferenciaközpontot lehetne kialakítani vagy kastélymúzeumot, az épület egyik szárnyában pedig szálláshelyeket. Az elmúlt időszakban a tulajdonos tárgyalásokat folytatott a megyei önkormányzattal és testület égisze alatt működő múzeummal. Egyelőre azonban úgy tűnik, a pénzhiány miatt jegelni kell a költségesnek ígérkező elképzeléseket.
„Tájházat, gólyafalut, Teleki Samu-emlékmúzeumot, konferencia-központot szerettünk volna kialakítani, de úgy tűnik, egyelőre le kell mondanunk terveinkről” – sommázza a megyei múzeum jelenlegi helyzetét az intézmény élén álló Soós Zoltán. Lokodi Edit Emőke megyei tanácselnök ennél is határozottabb és borúlátóbb. Szerinte az önkormányzatnak 2012-ben sem lesz pénze a sáromberki kastély felújítására.
„Egyelőre valóban nem látni a dolgok végét, de tény, hogy a fiam, Sándor nem hagyná veszni az ősi örökséget. Egyelőre csak annyit tud magyarul, hogy Nem beszélek magyarul!, de azt remek kiejtéssel mondja. Most viszont arra készül, hogy szerezzen román állampolgárságot” – büszkélkedik a 27 éves utódjával az idős gróf. Teleki Samu benne látja azt, aki szinte nulláról kezdve, ismét azzá varázsolhatja a család ősi fészkét, ami az államosítás előtt volt.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Szervezkedik az EMNP a Partiumban
Tavaszra lezárná az Erdélyi Magyar Néppárt a helyi szervezetek létrehozásának legnagyobb részét – mondta el tegnapi sajtótájékoztatóján Csomortányi István partiumi szervezési igazgató. Zatykó Gyula régióelnökkel közösen decemberben két hét alatt tizenhárom helyi szervezet alakulásánál bábáskodtak.
Csak gyakorlati okokból nem alakult több, hiszen a hat megyét magában foglaló régióban csak a megbízólevéllel rendelkező Csomortányi és Zatykó jelenlétében születhetnek meg a filiálék. Bihar, Szatmár, Szilágy, Arad és Temes megyék központjaiban már működik helyi EMNP-szervezet – a megyeszékhelyek lefedése volt ugyanis a prioritás –, Máramaros megyében pedig a magyarok lakta Felsőbányán, illetve Máramarosszigeten alakult fiók. Csomortányi István szerint a különböző településeken szerzett tapasztalatai alapján óriási az igény az új pártra, a magyar közösségekben ugyanis hatalmas a csalódottság és az elégedetlenség, szükség van a változásra. Ahhoz, hogy a partiumi régiót lefedettnek tekintsék, nagyjából 160 településen kell helyi fiókszervezetet alakítani – ott, ahol a magyarság számaránya meghaladja a 18 százalékot.
Zatykó Gyula partiumi régióelnök elmondta, a következő év egyik legfontosabb politikai célkitűzése az RMDSZ-szel megvalósítandó együttműködés, amire a közelgő választás miatt nagy szükség van. Zatykó elmondta, egy felmérés szerint az RMDSZ népszerűsége a választók körében az októberben mért 7,4 százalékról decemberre 5,7-re csökkent, ami már alig haladja meg a parlamenti küszöböt. A régióelnök megismételte, hogy a párt álláspontja szerint a magyarság parlamenti képviseletét a lakosság arányának megfelelően kellene meghatározni, és a magyar pártok azon belül kellene megméretkezzenek egymással, hogy a képviselet ne kerülhessen veszélybe. Zatykó Gyula a 2012-es célkitűzések között említette még a munkahelyteremtést, illetve az egészségügy helyzetének rendezését is.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Sikeres évet zárt a megye
Szerda délelőtt évzáró tanácsülést tartottak a Szatmár Megyei Tanács tagjai, melyen részt vettek a megye parlamenti képviselői és szenátorai is, akik kihangsúlyozták a megyei tanács idei évi sikereit.
A rendkívüli tanácsülés rövidre sikeredett, és mind a négy napirendi pontot egyhangúlag fogadták el a tanácsosok. A tanácsülés végén a meghívott vendégek köszöntötték a tanácsosokat, illetve a megye lakosait. Ioan Mircea Paşcu, PSD-s EP-képviselő gratulált a tanácsosok munkájához, ahhoz, hogy ilyen nehéz gazdasági helyzetben is tudták fejleszteni a megyét. Kihangsúlyozta, nagyon pozitív megítélésbe helyezi Szatmár megyét az idén átadott szamosdobi regionális hulladéktározó, de az útjavítási munkálatok is jó irányba viszik a térséget. Silaghi Ovidiu, PNL-s parlamenti képviselő gratulált a tanácsosok hatékony munkájához és a gyors döntéshozáshoz, mely azt bizonyítja, hogy a tanácsülések előtt jól felkészülnek és minden napirendi pontot alaposan kidolgoznak. Valer Marian, PSD-s szenátor kihangsúlyozta, a szamosdobi regionális hulladéktározó projektjének fontosságát, de hiányolta a Luna Ses-i projekt lezártát. Ciocan Gheorghe PSD-s parlamenti képviselő is gratulált a megye elöljáróinak az idei évben befejezett projektekhez, de arra kérte a tanácsosokat, hogy fordítsanak nagyobb figyelmet a Luna Ses-i sípálya és a Bikszád – Avasfelsőfalu – Turc útszakasz felújítására.
Hatékonyan dolgoztak
Radu Giurca prefektus elmondta, a megyei tanács 2011-ben 218 határozatot fogadott el, melyek közül csupán egyet – a regionalizálásról szóló népszavazást érintőt – támadott meg a prefektusi hivatal a bíróságon, ez is azt jelzi, hogy a tanácsosoknak jól kidolgozott határozattervezetekről kell dönteniük. A prefektus azt is elmondta, hogy az idei évben a tanácsosok 12 soros és 7 rendkívüli tanácsülésen vettek részt. Giurca megítélése szerint Szatmár megye a nehéz gazdasági helyzet ellenére is tudott fejlődni, új munkahelyeket létrehozni. Az elkövetkező esztendőre vonatkozóan pedig elmondta, bizakodásra adhat okot a megye lakosságának, hogy előreláthatóan 4-5 ezer új munkahelyet létesítenek a befektetők. Günthner Tibor RMDSZ-es szenátor is kiemelte azokat a beruházásokat, melyeket az idei esztendőben fejeződtek be a megyében, melyek közül a regionális hulladéktározót emelte ki. Pataki Csaba alprefektus szintén gratulált a megyei tanács által befejezett projektekhez és a folyamatban lévőket is megemlítette, melyeknek ő maga is részese volt, hiszen alprefektusi tisztsége előtt a Szatmár Megyei Regionális Fejlesztési Igazgatóság vezetője volt. Erdei D. István RMDSZ-es parlamenti képviselő elmondta, az ő munkájához elengedhetetlenül fontos a polgármesterek, a helyi önkormányzatok alkalmazottainak, vezetőinek a visszajelzése, másképp nem tudnának semmilyen döntést meghozni vagy a törvényeket javítani. A felszólalók között volt Csehi Árpád, megyei tanácselnök, illetve Adrian Stef és Mircea Govor alelnökök, akik a megye lakosságának kívántak sikerekben gazdag új esztendőt. Govor kihangsúlyozta, hogy az idei évben több megvalósítása volt a megyei tanácsnak, mint az elmúlt húsz évben.
Az ünnepi felszólalásokat beárnyékolta a román képviselők, szenátorok viselkedése, akik a magyar anyanyelvű kollégáik beszédét csevegéssel „tisztelték meg”, ugyanakkor a magyar nyelvű köszöntések hallatán nemtetszésüket nyilvánították ki.
erdon.ro

Díjak jeles szatmáriaknak
Szatmár megye 2011-ben jeleskedő kulturális személyiségeit díjazták szerdán a szatmárnémeti filharmónia nagytermében: összesen tíz személy kapott elismerést, köztük Báder Tibor régész, történész.
Az európai hírű szakember csaknem negyedszázada Németországban él, miután három évtizeden át a szatmárnémeti múzeumban dolgozott. Legutóbb Báder a nyáron járt itthon, a Marosvásárhelyen megrendezett nemzetközi kelta-konferencia díszvendége és fő előadója volt, a szatmári gálán nem tudott jelen lenni.
A tíz díjazott közt a sváb-magyar identitású Báderen kívül négy magyar van. Bessenyei István színész egyebek mellett a Kulissza Színpad létrehozásáért kapott elismerést, illetve azért, mert nevéhez fűződik az első szatmári játékfilm elkészítése. Deák Endre nagykárolyi zenetanárt, gitárművészt, karmestert az általa alapított és vezetett Collegium régizene-együttes sikereiért díjazták, Erdős Judit művészettörténész pedig rangos képzőművészeti kiállítások megrendezésével és számos művészettörténeti tanulmánnyal szerzett magának hírnevet.
S. L.
Új Magyar Szó (Bukarest)

2011 a szórványban
Idegen nyelvterületbe, elszórtan beékelődött, más nyelvű kisebb embercsoport. Egészen pontosan ezt jelenti a szórvány. A kifejezést egyre gyakrabban használjuk Erdély-szerte, hiszen nagyon sok településen élnek kisebbségben, elszórtan a magyarok. A 2011-es év kiemelkedő volt a hazai szórvány szempontjából. 
Iskolák, magyar házak és kulturális rendezvények talán ezekből kellene még több a Hunyad, Arad, Temes, Szilágy, Máramaros és Brassó megyékben élő szórvány közösségeknek. Szakemberek szerint legfontosabb megerősíteni ezeket a közösségeket. Ennek érdekében már tavaly is több kezdeményezés született Erdélyben. Az idei pedig, ahogy Hunyad megye prefektusa nevezte a huszadik század legsikeresebb éve volt a szórvány szempontjából. 
Dézsi Attila Hunyad megye prefektusa: „Bár elég sokat és rohamosan fogy Hunyad megyében a magyarság száma, viszont észrevehető és egy érdekes, talán egy érdekes folyamat, sokkal többet vártunk, hogy apadtunk, ezzel szemben nagyon sokan újra vállalják azt, hogy magyarok.”
Erdélyben lassan kétféle szórványról beszélünk. Egyike a földrajzi szórvány. Itt legtöbbször kicsi magyar közösségről, falvakról van szó, melyeket nagyobb román közösségek vesznek körül. Ugyanakkor szociológusok egyre gyakrabban hozzák szóba a „városi szórványt” is. 
Winkler Gyula EP képviselő: „Ez egy új fogalom. Itt ugye olyan településekről van szó, olyan nagyvárosokról mint akár Nagyvárad, akár Temesvár, akár Kolozsvár, akár Marosvásárhely. Amelynek megvannak a tömbház rengetegi szórványai, ha szabad így fogalmazni, megvannak ugye azok a magyar családok, azok a magyar személyek, akik az asszimilációnak vannak fokozottan kitéve, azáltal, hogy nem kapcsolódnak be a közösségi életbe, a magyar közösségi életbe.”
Idén ezért is jött létre egy megállapodás a hazai szórvány illetve tömbmagyarságban dolgozó RMDSZ szervezetek között. Cél egymással megismertetni a közösségeket. Ugyanakkor több szórvány településen mint például Hunyad megyében és Kolozsváron magyar napokat szerveztek.
Markó Attila a Kisebbségi Hivatal államtitkára: „Van egy fajta felerősödés, van egy fajta jelentősebb odafigyelés és én mindenképpen úgy látom, hogy a szórvány meg fog erősödni a jövőben. Annak ellenére, hogy minden trend azt mutatta az előző években, hogy egyre jobban fogy, hogy egyre nagyobb a fogyási arány a szórványban, én úgy látom, hogy ez most megállítható és intenzívebben odafigyelhetünk.” Ugyanakkor az Erdélyi Magyar Televízió céljai között is szerepel, bemutatni, megismertetni és segíteni a szórványban élő magyarokat. Idén például karácsonyi gyűjtést szerveztünk, mellyel a Fehér megyei, türi magyar ház felújítását segítettük. 
Pintye Amália
Erdély Tv
Erdély.ma

A Székely Hadosztályra emlékeztek
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi szervezete december 26-án megemlékezett a Székely Hadosztályról.
Kratochvil Károly mellszobránál Tóth Bálint erdélyi szóvivő beszédében méltatta a székely katonák tetteit, és arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy a célok, amelyekért a Székely Hadosztály harcolt, ma is aktuálisak. Klára Izolda Wass Albert-verset szavalt, majd koszorúzással és a himnuszok eléneklésével ért véget a volt katonanevelde előtti megemlékezés.(Iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ország esete a nagy ugrással
Köztudott, hogy a gazdasági válság egy viszonylag felívelő korszaknak vetett véget 2009-ben Romániában is. Hogy az ország meddig nyújtózhat, és meddig ér az a bizonyos gazdasági takaró, arra jó példa, ami a Demokrata Liberális Párt választási ígéretével történt.
Ötvenszázalékos béremelést ígértek a pedagógusoknak – ehelyett az egész közszférára vonatkozó általános fizetészsugorítás következett, hogy az állami költségvetés legalább viszonylagos egyensúlya megtartható legyen.
A kiadáscsökkentés azóta is fő mozgatórugója és célja a kormányoknak, a lefaragás valóságos nemzeti politikai sporttá fejlődött, és sovány vigasz, hogy világjelenségről van szó. Nyilván, ahol korábban is létezett az ún. jóléti állam, ott az életszínvonal süllyedése is viszonylagos.
Jellemző 150 éves folytonosság mutatható ki az ország gazdaságpolitikájában. Románia fejlesztését, Európához való felzárkóztatását a Nemzeti Liberális Párt hirdette meg még a tizenkilencedik században, ez sokáig a magunk erejéből jelszóval folyt, egészen a második világháborúig. A gazdasági nacionalizmus a szocializmus körülményei közt ismét fellángolt, mikor a fafejű Kondukátor vezérlete alatt és az esztelen önellátásra törekvés jegyében minden elképzelhető ágazatot meghonosítottak a Mioriţa hazájában. A példaképek egyike akkor az ún. nagy ugrás árán tízezer év boldogságot ígérő maóizmus volt. Az oktondi kísérlet a mesterséges feltételek, egy életképtelen rendszer összeomlásával totális kudarcba fulladt.
A váltás után a politikai pártok leszálltak a saját erőre támaszkodás évszázados vesszőparipájáról – és átnyergeltek a nemzetközi tőke iránti korlátlan bizalomra. A nagy román ugrásba vetett hit ugyanis majd húsz évig töretlenül fennmaradt, azzal kecsegtették a választókat, hogy ami eddig saját erőből nem sikerült, majd a nemzetközi befektetők levezénylik, és felzárkóztatnak a nyugatiak irigyelt életszínvonalához is.
E hitet ingatta meg a pénzügyi világválság, a tőke ma inkább kifelé takarodik, mint bejön, s még jó, ha valamelyes egyensúlyt sikerül fenntartani. Azoknak lett volna igazuk, akik nem itthon várták ki, hogy rájuk virradjon az a bizonyos általános jólét, hanem – jó hárommilliónyian – már eleve ott bocsátották áruba munkaerejüket, ahol ötször-tízszer annyit adtak érte? Szomorú a mai számvetés az örökös nagy ugrásokra spekuláló országban.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tovább nyit a közönség felé (Székely Nemzeti Múzeum)
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum idei megvalósításairól és jövő esztendei terveiről kérdeztük Vargha Mihály igazgatót.
– Mit tart az idei legnagyobb megvalósításnak?
– Infrastruktúrafejlesztés szempontjából legfontosabb a múzeum déli szárnyának teljes felújítása, a tetőszerkezet és födém rendbetétele, mert szú és gomba támadta meg. Szakemberek jelezték, hogy ezzel nem szabad várni. A szerkezet már rendben, a többi folyamatban. Fontos, hogy rendeztük a portánk elejét, felújítottuk a kerítést, egyes kerítéslábakat teljesen újjáépítettünk. Restauráltuk a nálunk levő öt székely kaput.
– Rendezvények szempontjából mit emelne ki?
– Elsősorban az Apor-kódex köré épített Haza a mélyben magyar kultúrtörténeti kiállítást emelem ki (kurátor Boér Hunor), melynek hozadéka, hogy felújítottuk a múzeum szentélyét, magyar állami segítséggel restauráltuk a zabolai szárnyas oltárt. Az Országos Széchényi Könyvtár partnerségével létrejött tárlatot augusztusban bemutattuk Kolozsváron a Marianumban, a hungarológiai kongresszuson. Nagy sikert aratott A fekete leves, a kávé, a kávéfőzés, kávéivás történetét bemutató kiállítás, a budapesti Vendéglátó-ipari Múzeum tárlata, amely két és fél hónapot volt itt. Nem azért fontos csak, mert a kávé történetébe nyerhettünk betekintést, hanem azért is, mert működtettünk egy kávéházat a múzeumkertben. Három hónapig kávézhattak a látogatók, hetente egyszer dzsesszkoncert, filmvetítés, divatbemutató volt, tehát sikerült életet vinni a múzeum udvarába. Rendhagyó tárlatunk volt A sár mesterei – téglavető cigányok című néprajzi kiállításunk (kurátor Kinda István), amely egy avantgárd szemléletű tárlat. A főépületben most is látogatható még a Kiss Manyi-kiállítás. A Gyárfás Jenő Képtárban kiemelem egy nemzetközi szimpózium zárókiállítását, a Spirált, amelyen finn és svéd képzőművészek alkotásait állítottuk ki, a csíkszeredai Márton Árpád életmű-kiállítását. Őneki még soha nem volt itt tárlata, ezáltal rehabilitáltuk – ha lehet így fogalmazni. A Magma Kortárs Művészeti Galéria rendezvényei közül kiemelem Bukta Imre Munkácsy-díjas művész, illetve Dan Perjovschi tárlatát. – Kiadványaik?
– Megjelent a múzeum gyűjteményeit bemutató könyvecskénk. Végre szép, színes melléklettel bőven ellátott könyvünk is van, amely átfogó képet nyújt belső és külső egységeinkről, gyűjteményeinkről. Késsé megkésve, hamarosan megjelenik évkönyvünk, az Acta Siculica is. – Egyéb tevékenységek?
– Megmentettünk egy 1833-as székely kaput a pusztulástól, Futásfalváról hoztuk be, adományként kaptunk egy nagyon megrongált Gyárfás Jenő-festményt, melyet restauráltunk. Fontos, hogy múzeumpedagógiai foglalkozás is indult a képtárban és Csernátonban, Kézdivásárhelyen már régen működik. A kávékiállítás idején esti tárlatvezetéseket tartottunk, melyek sikeresek voltak. Sokan jelezték, hogy este nyolckor igazán találó az időpont. Igyekszünk, hogy hozzáférhetővé tegyük programjainkat, próbálunk mi is alkalmazkodni közönségünkhöz. A Szent György-napok rendezvényeibe idén szervesen bekapcsoltuk a múzeumkertet. Jó hangulat volt, közel háromezer ember látogatott el a kézművesvásárra, a borsátorba. Célunk a nyitás. A szomszédos telek megvásárlása nagy fegyvertény. Fontos a múzeum bővítése, gond a raktározás. Bővíteni kell a kínálatot, nem lehet megállni, a múzeum is bővülni akar. Érezzük, hogy az emberek szeretik a múzeumot, megnőtt az adományozók száma, régi képeket, festményeket, porcelánedényt kaptunk. Válság ide vagy oda, 55 000-en látogatták meg múzeumunkat, ami enyhe növekedést jelent tavalyhoz képest. – Mit terveznek a jövő évre?
– Jövőre százéves lesz a Kós Károly tervezte főépület. Ezt meg akarjuk ünnepelni. Gróf Bánffy Miklós-emlékkiállítást szeretnénk rendezni. Elkészíttetjük a Bánffy által tervezett, Csaba királyfit ábrázoló vitráliumot. Ki szeretnénk adni egy könyvet Kós Károly sepsiszentgyörgyi és székelyföldi épületeiről. A gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeummal közösen székely szőttesekből rendezünk tárlatot, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeummal az Üzenet a múltból – székelyföldi pecsétek és címerek című tárlatot mutatjuk be, a szentendrei skanzen elhozza az Erdély virágai című kiállítását. Halad a képtár korszerűsítése, jövőben be szeretnénk fejezni. El szeretnénk érni a múzeum akkreditációját is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem nyilatkozhatott magyarul Csutak az MTI-nek
Nem nyilatkozhatott magyarul az Országos Élelmiszer-biztonsági Hatóság magyar nemzetiségű alelnöke Romániában az MTI Hírcentrum tudósítójának – hangzott el a Duna Tv csütörtök esti Híradójában. Mint kifejtették: az MTI Hírcentrum riportere a karácsonyi hatósági ellenőrzésekről kérdezte Csutak Nagy Lászlót, a román élelmiszer-biztonsági hatóság alelnökét, aki végül felettese utasítására nem nyilatkozhatott anyanyelvén.
Duna Televízió Híradójában az alelnök magát az ügyet is románul kommentálta: „A román állam tisztségviselője vagyok” – mondta Csutak Nagy László. Az MTI Hírcentrum megkeresésére Radu Roatiş Cheţan, az élelmiszer-biztonsági hatóság elnöke írásban tagadta, hogy ilyen utasítást adott volna Csutak Nagy Lászlónak.
Hozzátette: „az alelnök úr bármikor nyilatkozhat magyarul, bizonyíték erre a számtalan korábbi magyar megszólalása is”. Néhány sorral lejjebb viszont azt írta: „Románia hivatalos nyelve a román, és az intézmény alkalmazottai is ezen a nyelven adnak interjút a sajtónak” – hangzott el a Híradóban.
A Duna Tv-nek Asztalos Csaba, a Diszkriminációellenes Tanács igazgatója azt mondta: ehhez hasonló nyelvi korlátozások gyakran előfordulhatnak a román állami intézményeknél. „Túlkapásról van szó. Általában az intézmények valóban az állam hivatalos nyelvén kommunikálnak. Ez igaz. De szerintem különböző reakciója lett volna az igazgató úrnak akkor, hogyha mondjuk angol nyelven kellett volna kommunikálni” – nyilatkozta Asztalos Csaba.
Krónika (Kolozsvár)

Régészháború
Laczkó Vass Róbert nemrég megnyitott fotókiállítása Gyulafehérvárról, egy ezer éves keresztény központnak mutatta be felújított és sokszínű arcát, amelynek puttói és gótikus árkádjai nemcsak a fejedelmi központ, de egész Erdély hányattatott történetét mesélik el az őket megszólaltatóknak. Az új pompájukban fénylő, beszédes kövek alatt vannak azonban elnémított és múltjukba fojtott emlékek is…
Több írásomban igyekeztem a régészeti műemlékvédelem romániai perspektíváiról elmélkedni, a témát a magyar olvasóközönség elé vinni, mint vérző sebet a horrorfilmben: kitenni vérezni. Az állandóan hangoztatott analógiák – Carnuntum, Köln, Saalburg vagy Xanten – irreális utópiának tűnnek, melyek bizonyos értelemben a mai műemlékvédelmi szabályoknak már meg sem felelnének. Nem csak a súlyos anyagiakkal küzdő intézményeink és intézeteink kincseskamrája nem engedi, hogy egészében felhúzott római villák vagy használható római fürdők gombaszerűen nőjenek a (nem létező) régészeti parkok angolos gonddal rendezett kertjeiben. A romániai régészetnek az igazi hátrahúzó-erejét az érdekellentétekből és személyes hercehurcákból születő döntések képezik, amelyek minden termékeny ötletet és indítványozást születése előtt megfojtanak. Ez a kép került legalábbis a román olvasóközönség elé a dr. Ioan Piso ókortörténész által az elmúlt héten megjelentetett, szakmai igényességgel, de hideg pókerarccal megírt cikkben (Cotidianul online, december 7., http://www.cotidianul.ro/o-crima-impotriva-patrimoniului-national-166273/), amelyben a kolozsvári történelmi múzeum volt igazgatója a gyulafehérvári Costuzzo Parkban történő ásatások minőségét, módszertanát és az ott dolgozó szakemberek szakmai képességeit bírálta és vonta kétségbe. Érvei között szerepelt, hogy a nemcsak romániai, de a Római Birodalom egykori területén is ritka méretű és jelentős katonai létesítménynek számító apulumi légiótábor központi épületét az ásatást vezető régészek (Nicolae Gudea, Constantin Inel és Gabriel Rustoiu), az enyészet martalékává tették felületes munkájukkal, húspiaci módszereikkel és börtönt járt munkásaikkal. A professzortól már megszokott nyers, de tudományos közegbe még beágyazható írás afféle nyílt levél volt: szóbeli csatározás két rivális intézmény között, amely észrevétlenül is áldozati oltárra helyezi régészeti értékeinket, a szakmában amúgy is összekuszált szálakat tovább rontja, és az egészről mit sem sejtő induló kutatók előtt áthidalhatatlan szakadékokat teremt.
A válasz a gyulafehérváriaktól már megszokott, vehemens és szókimondó változatban érkezett. A hivatalos, múzeumi nyilatkozatként megjelenített, ám a műfajhoz képest túlzottan szubjektív, személyeskedő és az opponens személyét pocskondiázó levélben a múzeum kollektívája álrégésznek nevezi Piso-t és bírálatát mániákusnak tartja, amelyet jogi ügyleteihez és állandó pereskedési botrányaihoz hasonlítanak. A szakmai kardoskodás és magamutogatás a nyelvi vulgaritás határát súrolva mutatja be a régésztársadalom krémjének csatározását. A szomorú hír ebben a szinte groteszk történetben az, hogy a tudományos munkát feláldozó és közös munkára hivatott intézményeket szétválasztó jelenség nem csupán a karácsonyvárás idején tör elő, hanem állandó kísértete a romániai régészetnek – általánosítva talán mondhatnánk: tudományos munkamorálnak. Túl azon, hogy nemzetközi fórumokon elismert szakemberek önmagukhoz nemegyszer méltatlan szócsatákat vívnak egymással, a legkellemetlenebb következménye a jelenségnek, hogy a további ásatások valamint az intézmények közötti együttműködések és az ifjú kutatók múzeumi munkája és kutatása nehézségekbe ütközhet. Ez a fajta hozzáállás nemhogy javítani fog a nagyobb figyelmet igénylő romániai régészeti műemlékvédelem sorsán, de újabb bölcsője lesz intézményközi és személyiségek közötti hatalmi harcoknak.
A kevés kiásott és még kevesebb számú felszínen is látható régészeti műemlékeink – melyek közül még az UNESCO listás Sarmizegetusa Regia sem élvez a gyakorlatban is megnyilvánuló védelmet – ilyen körülmények között nagy veszélyben vannak, és úgy tűnik, hogy a történelmet rejtő köveknek nem az idő évezredes vasfogával kell megküzdeniük, hanem személyes érdekek és az önzőség pusztító erejével.
T. SZABÓ CSABA 
Szabadság (Kolozsvár)

Jó úton halad a Sapientia
A szenátus megszavazta, a képviselőház jövőre dönt az akkreditációról
Egy éve és hét hónapja tart a Sapientia EMTE akkreditációs kálváriája. Más romániai magánegyetemek esetében ez a folyamat átlagosan négy hónapig tart. Nehézségek árán ugyan, de nemrég a politikum kimozdította a holtpontról a magyar állam által támogatott intézmény ügyét: a szenátusban megszavazták az egyetem véglegesítését, a következőkben a képviselőháznak kell döntenie. A fejlemények várható alakulásáról és az akkreditációt követő változásokról Dávid László rektorral beszélgettünk. – Tudomásunk szerint az akkreditáció kérdése ebben az évben már semmiképpen nem kerülhet a képviselőház elé. Mivel a testület januárban parlamenti szabadságon van, legkorábban februárban foglalkozhatnak majd ezzel.
Azt is figyelembe kell venni, hogy akárcsak a szenátus esetében, itt is a bizottságok döntése nyomán indul el az elismerés folyamata. Reméljük, a „bizottságosdi” nem olyan ütemben halad, mint a felsőházban, ahol csak a jogi bizottságnál négy hónapig állt a Sapientia ügye. – Az is elképzelhető, hogy a képviselőház visszaküldi felülvizsgálatra a szenátusnak az iratcsomót? – A vonatkozó törvényeket részletes ismeretében, ezt elképzelhetetlennek tartom. Ha olyan egyetemek működését is jóváhagyták, amelyeknek színvonala mélyen a Sapientia nívója alatt van, nem látnám indokoltnak a kifogásokat. Az elvárásokat messzemenően túlteljesítettük, ráadásul az impakt faktoros, tudományos publikációk alapján az idén a magánegyetemek közül a miénk lett a legjobb az Ad Astra egyesület felmérése szerint. Értékeinket elsősorban a szakmabeliek ismerik el, amit jól példáz az is, hogy míg a szenátus jogi bizottságában hosszas viták folytak, az oktatási bizottságban egyöntetűen megszavazták az akkreditációt. Ezért optimista vagyok, s bár elismerem, hogy messze vagyunk még a kitűzött céljainktól, szerintem jó úton járunk. – Van valamilyen gyakorlati hozománya a szenátusi döntésnek? – Semmi az égvilágon. Az erkölcsi jóvátételen kívül is talán csak annyi, hogy apró karácsonyi ajándékként ismét túl vagyunk egy akadályon. – Az adminisztrációt illetően nyilván az államvizsgát érinti a legérzékenyebben a függőben lévő akkreditáció. Ilyen körülmények között hogyan készülnek rá? – Amennyiben nem születik végső döntés a tanév végéig, akkor a korábbi évekhez hasonlóan a diákjaink más egyetemeken fognak államvizsgázni. De arra is fel vagyunk készülve, hogy ha az utolsó pillanatban érkezik meg a jóváhagyás, akkor pedig megszervezzük az első „házi” próbatételt. Ebben az esetben a vizsgáztató bizottságokba meghívunk három külső tagot, amivel elsősorban azt jeleznénk, hogy az akkreditáció után is kapcsolatban szeretnénk maradni más egyetemekkel, tehát nem vonulunk elefántcsonttoronyba, hanem szerves részévé akarunk válni a minőségi egyetemi rendszernek. – Ön szerint a parlament alsóháza meddig tologathatja az egyetem elismerését? – A képviselőháznak nincs időkorlátja ilyen ügyekben, a sürgetésre pedig nincsenek eszközeink, de nem szeretnék a legrosszabbra gondolni, hiszen a késlekedésért az egyetem máris sokat veszített: nem tudtuk elindítani a mesterképzést, és ami talán még fájdalmasabb, elveszítjük az oktatóinkat. Az egyetemet jó pár olyan idős tanár közreműködésével indítottuk, akik közül sokan elérik az idén a nyugdíjkorhatárt. Tőlük – az új tanügyi törvény értelmében – meg kell válnunk. Bár a szabályok szerint nyugdíjas óraadóként továbbra is foglalkoztathatjuk őket, ez a megoldás rontaná az akkreditációs feltételeket. Ezt az űrt a fiatal oktatókkal kellene pótolnunk, az ő esetükben viszont az a gond, hogy a kötelező előléptetés egyik feltétele a habilitáció. Maga a törvény is nehezen született meg, nemrég látott napvilágot a módszertana, gyakorlatilag tehát legalább két évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az első fiatal kollégák habilitálhassanak. A közérthetőség kedvéért: a habilitáció egy olyan, számos országban ma is alkalmazott rendszer, ami tulajdonképpen a nagydoktori minősítésnek felel meg: a kandidátus az addigi tudományos tevékenysége, publikációi és eredményei alapján összeállít egy jegyzéket, amit egy doktori tézishez hasonlóan meg kell védenie egy adott egyetemen. – Miként hat ez vissza a Sapientiára? – Elvileg elképzelhető, hogy valaki harmincévesen habilitáljon, de a gyakorlatban a tudományos munka mennyisége miatt nagyon ritka. A Sapientia esetében az akkreditáció kétéves késése miatt a fiatalok előléptetése gyakorlatilag megállt. Az új előléptetési törvény olyan feltételeket szab, amelyek szinte megvalósíthatatlanok: Romániában, sőt a környező országokban sincs olyan publikáció, amit figyelembe vennének az előléptetésnél. Nemrég beszélgettem egy francia professzor asszonnyal, aki elmondta, hogy a romániai feltételeknek bizony a nyugati doktorátusi vezetők sem felelnének meg. Az újítással a szaktárca ismét olyan döntést hozott, aminek nincs meg a hátországa. – Visszatérve az akkreditációra: ha az egyetem számára kedvezően alakulnak a dolgok, és még az idén elismerik, milyen változások várhatóak a következő tanévtől? – Formális változásnak tartom, ugyanakkor ha a Sapientia bekerül az akkreditált romániai egyetemek közé, rangsorolni fogják (szakonként is minősítést kap), és bekerülünk az Erasmus-Socrates-körbe, vagyis a diákjaink könnyebben pályázhatnak és tanulhatnak szerte Európában. A formalitások másik fontos eleme lehet az állami támogatás, amire akkreditált egyetemként joggal számíthatunk. A változások másik nagy csoportjába tartozik a vertikális építkezés. A bolognai folyamat miatt egyelőre csak alapképzést nyújtunk, de lehetőség nyílik a Sapientia egyik legfontosabb célkitűzésének az elérésére, vagyis a mesterképzők és a doktori iskolák kiépítésére. Bőven van tehát tennivalónk, egy pillanatra sem dőlhetünk hátra, mert az igazi munka csak ezután következik.
Jakab Lőrinc
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Balliberális valóságtükrözés
1991. március 15-én a Múzeumkertben Antall József akkori miniszterelnök mondott beszédet. Szép ívű, történelmi ihletettségű, magvas gondolatokban bővelkedő, ízig-vérig magyar beszédet mondott. Pár lépessel előttem két suhanc egy molinót feszített ki, mikor Antall a mikrofonhoz lépett, melyre az volt felírva, hogy „Fasiszta, geci kormány”. A felirat pár másodpercig maradt a levegőben, mert a körülöttük állók széttépték, és a két kölyök is rosszabb véget érhetett volna, ha a rendezők pillanatok alatt ki nem vezetik őket a tömegből. Másnap azt olvasom a Népszabadságban, no nem szóról szóra, de körülbelül, hogy Antall József beszédét kisebb csoport zavarta meg, akik a kormányt gyalázó feliratot emeltek a magasba és kormányellenes jelszavakat kiabáltak. Nos, kisebb csoportról és jelszavak kiabálásáról szó sem lehetett, az akció pár másodperc alatt zajlott le. Akkor ízelítőt kaptam abból, hogy miként képes a balliberális sajtó bolhából, ha nem is elefántot, de egy kisebb egeret csinálni.
Később sorozatosan tapasztaltam hasonlókat, kezdve Göncz Árpád 1992. október 23-i kifütyülésétől, amit balliberális sajtó a szkinhedeket nyakába varrt, miközben a téren több ezer ember és néhány szkinhed volt (egyébként közel az egész tömeg kifütyülte Gönczöt, azért, mert nem írta alá a balliberális médiaelnökök Antall által javasolt menesztését, a szkinhedek az elnökkel netán szimpatizáló tömegben könnyen az Antallt gyalázó suhancok sorsára juthattak volna) el egészen az Eörsi Mátyás elleni EMI-s tiltakozóakcióig, amikor a sajtó úgy értékelte azt az egyetlen bekiabálást, hogy „Eörsi és Eckstein menjen inkább a gázai övezetbe tárgyalni”, hogy „a jelenlevők antiszemita jelszavakat skandáltak”.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy azt olvastam a legutóbbi SZKT-ről egy Transindexes beszámolóban, hogy Markó Béla szerint „nem volt egy hősi gesztus az EP-ben a Székely Jeruzsálem-plakáton leragasztani a nevem”. Mivel fogalmam sem volt, hogy mire utalt az RMDSZ volt elnöke, a megadott linken tovább mentem, s egy októberi keltezésű szövegben azt találtam, hogy „Tőkés az elmúlt héten az Európai Parlamentben gyalázkodó feliratokat ragasztatott a Markó Béla előadását hirdető plakátokra”. Mivel elég valószerűtlennek tűnt a történet, gondoltam, utánaérdeklődöm a valóságnak. S hamar ki is derült, miről szól a dolog. Markó Béla mutatta be Szávai Géza Bözödújfaluról szóló könyvét, Tőkés László asszisztense pedig egyetlen plakátra ragasztott egy feliratot mindössze tíz percre, azzal a szöveggel, hogy „Mit keres Cián Béla az EP-ben?” El lehet azon vitatkozgatni, hogy mennyire elegáns vagy taktikus egy ilyen gesztus, de az bizonyos, hogy ahhoz képest, hogy Markó Béla a nagy nyilvánosság előtt az Erdélyi Magyar Néppárt megalakítását Magyarországról jövő ciánszennyezésnek nevezte, igencsak finom replika. Arról nem szólva, hogy micsoda perverz dolog, hogy pont Markó Béla mutat be egy falu elpusztításáról szóló könyvet, akinek szervezete most készül zöld utat engedni a lokális környezeti apokalipszissel járó verespataki beruházásnak. Ahhoz képest, ami Verespatakon készül, Bözödújfalu tragédiája maga a kommunista emberségesség.
Hát így állunk két évtized elteltével is az álobjektív balliberális médiaorgánumok valóságtükrözésével…
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyarellenes plakátok Csíkszeredában
Plakátokat ragasztgatott az egyik szélsőséges román szervezet Csíkszereda szerte december 30-án mintegy óévi búcsúztatóként. Az „állítsák meg a román hoki elmagyarosítását” szöveget tartalmazó plakátok egyike Korodi Attila parlamenti képviselő irodájának, illetve az RMDSZ Csíki Területi Szervezete székházának ajtójára került. Ennek kapcsán a képviselő azt nyilatkozta, hogy a plakátragasztgatás helyett a tettesek jobban tennék, ha ők is elkezdenének hokizni, szaladni, sízni, korcsolyázni, hiszen ép testben ép lélek, és a sport igazán össze tud fogni egy közösséget.
Az Erdély.ma információ szerint ugyanilyen plakátok jelentek meg Marosvásárhelyen is.
Erdély.ma

Sylvester Lajos: Az anyaország ernyője alatt
Hódmezővásárhelyi állampolgári eskütételünk napjára virradóan egész éjszaka szakadt az eső. A várostól tíz kilométerre, ahol szálláshelyünk volt, a mártélyi üdülőfalu vendégházának nádfedele suttogóra fogta és elnyelte a másutt dobhártyát szaggató műanyag fedél vagy bádogtető pattogását.
A Tisza holtágának martjára – nem véletlenül Mártély a falu neve –, hatalmas nyárfák védőszárnya alá bújtatott ártéri üdülőtelepet egyébként is a Csend Birodalmaként aposztrofálják. Ezt a jól árnyékolt csöndet kereste Makovecz Imre is, amikor nyaralóját majdnem az árvízvédelmi töltés belső lábához telepítette, s a másik magyar építészhírességen, Csete Györgyön sem csodálkozhatunk, hogy hétvégi háza révén ő is itt keresett nyugalmat. Makovecz nyaralóépülete a Mesterre vallóan építőanyagával, formájával is a tájba kapaszkodó, úgy simul bele a mártélyi csend nyugalmába, hogy mégis észreveteti magát. A hullámosra formált nádfedél a vizet, a vízpartot, az alföldi tanyabokrok építkezését harmonikusan hozza együvé, az épületen alig találni egyetlen egyenes vonalat, még a holt Tisza partja felé futó lépcső is köríves, s oldalfalai bumfordian hullámosak, akárcsak egy ódon tanyasi ház fehérre meszelt paticsfalai. Mártélyon egyébként még a víz sem locsog, nem fecseg, halkan fodrozódik, és édesgetve csókolgatja a ladikok kátránnyal impregnált deszkafalát. Csak egy-egy, a kopoltyúját öblítő termetes hal csobbant nagyokat loccsantva, miközben visszahuppan a folyóba. Ezek a mutatványok cáfolják a "holtágnak" nevezett egykori folyószakaszt, s az élő folyóág képzetkeltésébe besegítenek a ködös hajnalon is horgászcuccaikkal bíbelődő, lomhán mozgó horgászok is.
Nemzetrészek színezete
Szóval, október, eső, állampolgári eskütétel. Mi, hogy a következő napon Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányon az esővel paskoltassuk magunkat, hatszáz és egynéhány kilométert kocsikáztunk Háromszékről földrajzilag az egyik legnagyobb kiterjedésű városba. Ilyenkor én azzal szoktam az út fáradalmait arrébb hessegetni, hogy valaha eleink szekérrel vagy lóháton, az elesettebbje gyalogosan tett meg ennél nagyobb távolságokat. És képes volt a Kárpát-medence egészét belakni. Ott szolgálni, ahová szólította őket a kötelesség. Ennek a belső migrációnak a következménye, hogy igencsak nehéz próbálkozás lenne felmenői révén szétválogatni, ki melyik nemzetrész fia-lánya. Magyarok vagyunk, s ezen belül különülnek el táji, földrajzi tagoltság szerint az egymástól csak árnyalatokban különböző, egységes nemzeti közösség tagjai, a mártélyi galériaerdő őszi színekben tobzódó palettájához hasonlatosan. Akik valamelyik tájegység közösségébe bekerülnek, akár már életük során is, de utódaikban mindenképp az ott illőkhöz hasonulnak. Arcuk karaktere, szemük állása, étkezési és viselkedési szokásaik, esetleg nevük utal származásukra. Ily módon tagolódunk székelyekre, csángókra, palócokra, jászokra, kunokra és így tovább. De mindannyian magyarok vagyunk. Sőt, sokszor kedves túlzással, mint ahogyan ezt a székelység körében szokás hangoztatni, magyarabbak vagyunk a magyaroknál.
Mindez hazulról hozott fonnivalóként azért foglalkoztat még a Tisza partján is, mert a hazai – azaz romániai – népszámlálás zsivajából érkezem, ahol s amikor nemcsak a bennünket életterünkből kiszorítani szándékozó politikai erők akarnak megosztani, magyarra és székelyre bontani, hanem mi magunk is.
Feleségem s a bennünket erre az útra elkísérő Anna lányunk elővigyázó gondosságának köszönhetően erre jövet több ízben is hallottam, mekkora szerencse, hogy esernyővel felfegyverkezve érkeztünk. Aztán a csendes októberi eső azt is eszembe juttatja, hogy 1848. március 15-én Budapesten zuhogott a tavaszi eső, amikor Petőfi és társai kiléptek a Pilvax kávéházból, s ítéletidőben loholtak, hogy kiszabadítsák az elítélt Táncsics Mihályt budai börtönéből. Ehhez képest ez a mártélyi meleg eső simogatóan kellemes, az előző napok erdélyi fagyosságát is engeszteli. És az asszonynép jóvoltából vannak ernyőink. Ez juttatja eszembe: mostani hódmezővásárhelyi családi utunk is "úgy jött össze", hogy bár mindannyian be fogunk állni az alá az ernyő alá, amelyet a könnyített visszahonosítással az újra anyaországunkká visszaváltozott Magyarország fölénk tart, az eskütétel helyszínéül csak én és feleségem választottuk az alföldi várost, családunk többi tagja otthon, a csíkszeredai konzulátuson esküszik. A család többi tagja kísérőnk, gardírozónk csupán, de most ebben az esős időben esik le nekem a tantusz, hogy jó ez így, mert egyrészt a vejem a hosszú úton az úrvezető, másrészt a családunk ily módon generációs és földrajzi bontásban is részese lesz magyar állampolgári ernyő alá állásunknak. Én és feleségem – korunknál fogva – voltunk már magyar állampolgárok, otthoni anyatársunk is ebbe a kategóriába tartozik, lányunk, vejünk és negyedik elemista unokánk, Peti Csíkszeredában lesz magyar állampolgár, és majd, ha bokrosodik a család, az ő gyerekeik már beleszületnek a magyar állampolgárságba, hisz szüleik immár nemcsak lélekben, hanem állampolgárságuk révén is magyarok. Érdekes, hogy a könnyített eljárással visszaszerzett magyar állampolgárságunk generációs örökölhetősége nekem eddig eszembe sem jutott, ez a mártélyi csendes eső mosta partra a felismerést, hogy az az ernyő, amelyet ezzel a gesztussal Magyarország fölénk tart, majd maradékainkat is védi az esőveréstől. A mi esetünkben – de nem csak – családi bontásban az állampolgárságok visszaszerzésének vagy megszerzésének esetei és ennek módja igen változatos. Zoltán fiunk és Anikó menyünk román állampolgárságukat is őrizve az Egyesült Államokban élnek. Otthon, Erdélyben viszont, lévén rendszeresen hazajárók és szülőföldjükhöz, Háromszékhez és Csíkhoz ezernyi szállal kötődők, természetes tehát, hogy magyar nemzetiségűekként és magyar anyanyelvűekként számláltattuk meg őket is. Egyetlen család tagjai között vagyunk, akik visszahonosíttatjuk magunkat, hisz már voltunk magyar állampolgárok, vannak családtagjaink, akik most szerzik meg az állampolgárságot, és ismét vannak, akik a Minden magyar felelős minden magyarért mottóval állnak a nemzet egész világot átérő óriásernyője alá.
Hódmezővásárhely, Nagy Imre sétány
Ez az ernyőhasonlat az állampolgári eskütételt megelőző ünnepségen gondolataimba mélyen befészkelte magát. Hagytam. S egyébként is, mintegy négyszázan tódultunk ki mi, magyar állampolgársági várományosok Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányra, a mártír miniszterelnök emlékműve elé, a számunkra szalaggal behatárolt területre, ahol esernyők oltalmában hallgattuk Lázár János polgármester ’56-os emlékbeszédét. A napi politikai aktualitásokra is ráhangolt szónoki szó a sűrű esőfüggönyön átszűrődve érkezett hozzánk. Látványként a legmaradandóbb élmény egyébként nem a külhoni magyarokból alkotott központi sziget volt, hanem ezt a magot gyűrűként magához ölelő hódmezővásárhelyi esernyős sokaság, akik mintegy várfalként vettek körbe bennünket, s akiket, minden bizonnyal, nem a politikai-adminisztratív kényszer rendelt ki erre a placcra, hanem az a felismerés, hogy mégiscsak ők voltak azok, akik 2004 decemberének bennünket, külhoniakat kitagadó országos szégyene után dr. Grezsa István városi tanácstag javaslatára s a tanács döntése nyomán tiszteletbeli polgárrá fogadtak. Számunk az országos kiebrudaltságunk idején húszezernyire gyarapodott, s ezzel virtuálisan és matematikailag is mintegy hetvenezresre növeltük Hódmezővásárhely lakosságát. Ekkor meghatódottságunkban – szinte spontán kialakuló közakarattal – A legmagyarabb város titulus odaadományozásával tisztelegtünk a dél-alföldi mezőváros lakossága előtt. A hódmezővásárhelyiek ugyanis a következő választások alkalmával – tudtommal – országos szinten is a legmagasabb arányban arra a pártszövetségre (Fidesz–KDNP) szavaztak, amely a balliberális globalista tobzódás éveiben is a legmagyarabbnak bizonyult. A város polgármesteri hivatala, a civil szervezetek sokasága élő kapcsolatot alakított ki, és ápolta ezeket, s ápolja ma is. A testvértelepülési és testvérintézményi kapcsolatok új tartalmakkal telítődtek. Erdélyt, Vajdaságot, Kárpátalját, Felvidéket behálózó viszonyrendszer alakult ki, amelynek tematikai, kivitelezési sokfélesége átszövi a civil szféra egészét. Az érdekesség kedvéért mondom, hogy a Házsongárd Alapítvány támogatásától a nyaranként ismétlődő székelyföldi szekértúrákig a legváltozatosabb tevékenységi formákat hívta életre. És amire talán a mozgalom elindítói sem gondoltak, a hódmezővásárhelyi példa szimbólummá vált, országossá terebélyesedett. Más városok is "örökbe fogadtak" külhoni magyarokat, s ennek a kapcsolatrendszernek a csúcsát jelentheti az is, amiben most nekünk Hódmezővásárhelyen részünk van: a magyar állampolgárság vissza- vagy megszerzéséért tömegesen kérik a magyarhoni települések közreműködését. A dél-alföldi városban ez év augusztusának huszadikán került sor az első könnyített honosításra. A mostanival együtt közel hétszázan keresték fel Hódmezővásárhelyt, hogy eskütételüket ott tegyék emlékezetessé. Kószó Péter alpolgármester szerint folyamatosan és tömegesen érkeznek a határokon túli honosítási kérések. Engem, többek között, vendéglátóink dr. Berényi Károly, a Tiszta Lap Polgári Egyesület elnöke közvetítése révén arra is felkértek, hogy az eskütétel után a Háromszék és a magam nevében mondanék néhány szót az egybegyűltekhez. Tenném ezt azért – érveltek –, mert a mi lapunk bizonyult a médiumok közül a legkövetkezetesebbnek, a hódmezővásárhelyi kapcsolatok építésének folyamatát támogatta és végigkísérte. A megbízatást természetesen megtisztelőnek tartottam, és vállaltam. Közben kollégánk, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal, aki kopjafákkal "beültette" Székelyföld után főleg a dél-alföldi tájakat is, ez alkalomra faragott emléktáblával jelentkezett. A tábla szövegét otthon előzetesen be is mutatta. Felirata: MAGYARNAK LENNI JÓ!
2011. OKTÓBER 23-ÁN,
AZ ÚJBÓL MAGYARRÁ LETT
MAGYAROK NEVÉBEN,
AZ IGAZI MAGYAR VÁROSNAK,
HÓDMEZŐVÁSÁRHELYNEK
Mivel Hódmezővásárhely esetében "a legmagyarabb város" formula már foglalt, ezért került a míves faragású táblára az "igazi magyar városnak" szöveg. Balázs Anti volt az egyetlen külhoni, "újból magyarrá lett magyar", aki Lázár János polgármestertől, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjétől a Nagy Imre sétányon vehette át a honosítási okmányokat. A sokak által ismert Kopjafadoktor kiváló szónok, mondandóját ez alkalommal is hatalmas tapssal jutalmazták. Az ünnepség záróaktusa természetesen a virágkoszorúk elhelyezése volt. Ki tudja, hány, talán félszáznál is több, valóságos virágözön lepte el a Nagy Imre sétányt. Az eső csak nem akarta abbahagyni. A virágárusok a nyári rekkenőségben időnként vízpermettel élénkítik a vágott virágot, sőt, az árusítóhelyek körül a sétányokat, a füves területeket is locsolják. Hódmezővásárhelyen a virágokra hulló égi permettel biztosította a Fennvaló ezt a szolgáltatást. A virágrengeteget az esernyősök sorfala övezte. Az ernyők vásznáról óvatoskodva osontak alá a vízcseppek, és voltak, akiknek az arcán is alápergett valami, amikor a Szózat akkordjai a katonazenekar hangszerein felcsendültek.
Pedig még hátravolt a város főterén, a Fekete Sas palotában a honosítási akták ünnepélyes átadása. De ezt megelőzően is éreztük: a Nagy Imre téri esernyőrengeteg fölé emelkedik egy még nagyobb ernyő, akkora, hogy a nemzet egészét óvja mindenféle esőveréstől.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi kastélykönyv
Az első kiadás utolsó ötven példánya kelt el az "Isten segedelmével udvaromat megépítettem..." Történelmi családok kastélyai Erdélyben című kötetnek a minapi sepsiszentgyörgyi könyvbemutatón. A Gábor Áron Teremben megtartott, mintaszerűen megszervezett ismertetőn részt vettek a szerzők, Bicsok Zoltán és Orbán Zsolt fiatal csíki történészek, akik nyolcévi munkával alkották meg e fokos, átlagon felüli szakmai és nyomdai igényességgel született művet, melyet az Isten is ajándék könyvnek teremtett.
A különben több száz lejes önköltségi áron készült példányokat a mecénásoknak – köztük a Kovászna Megyei Tanácsnak – köszönhetően a Gutenberg Kiadó mindössze nyolcvan lejért tudta kereskedelmi forgalomba bocsátani.
Tamás Sándor megyeitanács-elnök hangsúlyozta ez alkalomból, hogy a főnemesi erdélyi családok udvarházainak huszadik századi viszontagságos története egy kicsit a régió magyarságának sorsát is jelképezi, ugyanis a 130-valahányból ma 41 romos állapotban van. A megyénkbeli 164 kúriából és kastélyból hasonlóképpen egyharmad vár felújításra. A szerkesztő, valamint Nagy Balázs néprajzos és a szerzők beszámolóiból kiviláglott, hogy a témakörben mozgó dilettáns munkákkal szemben a kötet egy olyan történelmi osztálynak is emléket állít, melyet a diktatúra eltüntetni kívánt a süllyesztőben (1949-ben egyetlen éjszaka internálták, deportálták őket, egy részük kényszermunkatáborba került), melyet ma méltányos elbírálásban részesíteni kötelesség. Ezt szolgálja eme egyszerre építészeti és családtörténeti leírás, a szerzők ugyanis levéltári kutatásokra alapozva a főnemesi családok sorsát és hálózatát is felvázolják a kastélyismertetésekhez csatolt dolgozataikban. A szakirodalmi forrásmunka kiemelkedő színvonalú képanyagával igazi útikalauza lehet ama turistáknak is, akik a régió kultúrtörténetében kívánnak eligazodni. A szerzők terepmunkájukról színes anekdotákban számoltak be. A nyolcvan százalékban románlakta vidékeken található magyar arisztokrata kastélyok tulajdonképpeni története elhalványulóban a helyi közösségek tudatában, ha nem veszett már teljesen ki onnan; jellemző egy Hunyad megyei eset, amikor is az épületet kereső szerzőket így igazította útba egy helybeli: "Á, a Gostat épületében lakó bárót keresik? Az itt és itt található." A történelmi családok utódainak egy kisebb része valóban megpróbál hazatérni, s ha az elhanyagolt vagy lelakott udvarházakhoz birtokait is visszakapná, akár maga is hozzájárulhatna a műemlékek megmentéséhez, mint erre a zabolai Mikesek példát nyújtanak. Az épületkincs tatarozása, megőrzése különben állami és mindenképpen nemzetiségi feladatunk marad.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csoda Németszentpéteren
Pirosban elkészült a templom
Kemény, dolgos évet tudhatnak maguk mögött Aradon a Mosóczy-telepi református gyülekezethez tartozó németszentpéteri szórványgyülekezet hívei. 
Akik nt. Józsa Ferencz lelkipásztor vezetésével nyár elején öntötték le a templomuknak az alapjait. Azóta rengeteg önkéntes munkával, adakozással – amihez az egyházmegye gyülekezetei is hozzájárultak – sikerült év végéig tető alá hozni az épületet, aminek a koronáját, a gömbön ülő buzogánnyal ékesített toronysüveget december 29-én, csütörtökön egy autódaru segítségével sikerült a helyére emelni. Ami azt jelenti, pirosban elkészült a templom, a téli pihenő alatt új erőt, erőforrásokat gyűjthetnek a végleges befejezéshez.
A hozzávetőleg 40 lelket számláló, maroknyi gyülekezet és lelkésze bebizonyították: Isten segedelmével még a megvalósíthatatlannak tűnő vágyak is teljesülhetnek.
Nyugati Jelen (Arad)

Szőcs Géza: Búcsú egy bajtárstól
Karácsonykor, nagyjából akkor, mint Havel elnököt, Borbély Ernőt is eltemették. A 20 fokos csíkszeredai hidegben a sír körül álló barátai és tisztelői tudták, hogy akit végtisztességben részesítenek, az erdélyi magyar ellenállás – divatos jelzővel élve – emblematikus alakjától búcsúznak. Borbély Ernő sorsléptéke nem a Havelé volt, de – ha szabad cinikus keserűséggel fogalmaznunk – lényegesen szerényebb politikai életművéért lényegesen többet szenvedett (és lényegesen kevesebb jóvátételben részesült), mint a csehszlovák, majd cseh államelnökké emelkedett prágai kolléga.
Igen, a nyolcvanas években kollégáknak számítottak, ők alkották Kelet-Európa morális felsőházát, a gdanski hegesztőtől a csíkszeredai filozófia-tanáron át addig a bukaresti mérnökig, aki teleröpcézte a román fóvárost Ceauşescu-ellenes kiáltványaival. Ez utóbbit történetesen Radu Filipescunak hívták, és ma ugyanolyan keveset emlegetjük, mint Borbély Ernőt. Kettejüknek egyébként volt alkalma közelről megismerkedniük és barátságot kötniük a nagyenyedi börtönben – nemcsak egymással, hanem a román ellenállók közül igen sokakkal. Ott a börtönben eltöprenghettek azon, vajon ha megtalálták volna egymást még odakint, szabadlábon, akkor eredményesebb lett volna-e a nyolcvanas évek körülményei közt valószínűtlen bátorságuk és kockázatvállalásuk, ha összeadódtak volna ezek az imponálóan elszánt, de egymástól elszigetelt rendszerkritikus akciók. Ha össze tudott volna adódni mindaz, amit (felforgatás, hazaárulás, államellenes összeesküvés, szubverzív tevékenység vádjával megbélyegezve) oly kegyetlenül megtorolt a diktátor titkosrendőrsége, amely lényegében román igazságszolgáltatásként is működött, hiszen lényegét tekintve azonos volt vele. A helyzet ugyanolyan abszurd volt, mint amilyen képtelen a szóhasználat – "igazság"szolgáltatás – hogy micsoda? Méghogy igazság?! Még ma is felforr az ember vére és ökölbe szorul a keze, miközben magában így mormog: ez már tényleg cseh szatirikusok tollára való. Borbély Ernő a nagyenyedi földalatti politikai főiskolán osztatlan megbecsülést szerzett magának is, az erdélyi magyar közösségnek is és általában a magyar névnek. A fordulat után az RMDSZ-en belüli konzekvens jogvédő érdekképviseleti vonulat egyik alapembere volt a parlamentben ugyanúgy, mint a helyi önkormányzati testületekben. Önkormányzatot írok, ahogyan Magyarországon nevezik a városi vagy megyei tanácsot. Írhatnék mondjuk kollektív öntanácsot is vagy tanácskormányzatot. Borbély Ernő onnan is kiszorult, mint az áldemokrácia minden bohózati megjelenési alakzatából, s mire nekifogott – már semminek a semmijeként, csak ugyanolyan magányos farkasként, amilyen mindig is volt – megírni élete nagy művét a Ceauşescu-kor börtönvalóságáról és annak főszereplőiről, akkor hónapok alatt sírba vitte egy elképesztően agresszív kór (ugyanaz, amely nemrégen sors- és börtöntársát, Buzás Lászlót is). Súlyos betegen, már a halálos ágyán még átvehetett egy magas kormánykitüntetést, amelyre a magyar külügyminisztérium terjesztette fel – majd munkája befejezését özvegyére bízva, visszaszállt a csíki földbe, amelyből vétetett. Csak kevesek tudták róla, hogy komor tekintete és önpusztító életmódja egy hibátlan moralitású, megvásárolhatatlan és megtörhetetlen jellemet takart. Nehéz idők nagy tanúját veszítettük el személyében. 
És akkor még meg sem kérdeztük: ki fogja előkeresni a nagyszerű fotókat, amelyeket Borbély Ernő készített – s hogy vajon utólag megmutatkozik-e rajtuk a balvégzet, amely ennek a kiváló embernek az életére folyamatos árnyékot vetett. 
Nyugati Jelen (Arad)

SAS PÉTER: MARIANUM
A 100 éves római katolikus tan- és leánynevelő intézet emlékezete (1911–2011)
Az iskolák minden időben a katolikus nevelés legerősebb bástyái közé tartoztak. Az Erdélyben működő oktatási intézmények között az eredményes munkát folytató nyolc középiskolából csupán egyetlen volt leánygimnázium, a kolozsvári Marianum, amelyet az alapítók kérésére a Temesvárról érkezett Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek irányítottak. Az egykoron Kolozsváron tanító rendtagok közül már senki nincs az élők sorában.
Vonzó külalakú kötettel köszöntötte a kolozs-dobokai főesperesi hivatalnak köszönhetően Kolozsvár és Erdély magyarsága a messze földön híres leánynevelő intézet alapításának centenáriumát. A reneszánsz lelkületű alapító dr. Hirschler József főesperes plébános - aki az egyház Reményik Sándor által megverselt két alappillérére, a templomra és az iskolára összpontosított - mai utóda, Kovács Sándor kanonok, a Szent Mihály-templom plébánosa előszavában hangsúlyozza: „Az Erdély művelődéstörténetében és egyháztörténetében egyaránt járatos, szinte az egyházközségünk munkatársává vált Sas Péter művelődéstörténész a dr. Hirschler Józsefről szóló monográfia megírásakor, összeállításakor már érintette a reneszánsz lelkületű kolozsvári főpap életművének számító egyházi oktatási intézmény, a Marianum megszületését és annak jelentőségét. Ennek ismeretében elmondhatom, hogy a főesperes és plébános elődömről megszületett kiadványt a monografikus szintű feldolgozás első kötetének tekinthetjük, melynek befejező, második része a most megjelentetett Marianum tan- és leánynevelő intézet történetét és az ott folyó életet bemutató könyv. [...] Természetesen mit ért volna önmagában a jól felszerelt, elegáns épület, ha ez nem válik második otthonukká az ott tanítóknak és az ott tanulóknak, ha együttműködésükből nem születik meg a Marianum sajátos, máig élő és tiszteletet parancsoló szellemisége."
Sas Péter gazdagon illusztrált és alaposan dokumentált kötetet összeállítva ismerteti az olvasókkal az Auguszteumtól a Marianumig tett utat, az intézet megalapítását és kiteljesedését, a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek munkásságát. Bemutatja a tanintézetnek a két világháború közötti tevékenységét és a kommunista hatalom általi jogtalan államosítását. Művében mintegy átmentette az utókornak a Marianum tanszemélyzetének 1910-1923 közötti törzskönyvét, az érdeklődők pedig megismerkedhetnek az Auguszteum és a Marianum bibliográfiájával is.
Az iskolaalapító főesperes-plébános 1911. június 2-án kérelmezte a leánygimnázium megnyitásának engedélyezését. Püspökének írt levele megfogalmazásából is kitűnik, milyen mély lelki kapcsolat fűzte egyházközségének és plébániatemplomának kincses városához, Kolozsvárhoz. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök 1911. december 10-én délelőtt 11 órakor, a kolozsvári római katolikus iskolaszék negyedszázados évfordulójára időzítve fényes ünnepség keretében szentelte fel a korszerű tan- és leánynevelő intézetet, a Fehér Madonna nevére keresztelt Marianumot. Az épület szépsége láttán, a pillanat nagyságának hatására a püspök így kiáltott fel: „Imádja Isten segítő jóságát, kinek léptei nesztelenek, útjai csodálatosak". Az épületkomplexum H betű formájú, az általános vélekedés szerint méltó emléket állított mind alapítójának, mind budapesti tervezőjének, Hübner Jenőnek. Hirschler József az épület felszentelésekor elmondott beszéde hangvételét, eszmei mondanivalóját tekintve a H betűben inkább Hungária fogalmát lehet sejteni, állítja Sas Péter. A kiadványból megtudjuk, hogy 1919. szeptember 1-jén Hirschler József a Marianum épületében újabb intézményt, zeneiskolát létesített Csipkés Ilona zenepedagógus vezetésével, amelyet idővel egyháziasabb szelleművé kellett átszervezni. A tantestület tagjai a zongora, a hegedű, az ének, az összhangzattan és a formatan tanszakon oktatták a 102 növendéket.
Olvasói csemegének számít a szép kalligráfiával írt dokumentum, fényképes album közlése a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Árpád-házi Boldog Margit pártfogása alatt álló Hölgyek Mária Kongregációjának az 1916-1941 közötti életéből.
Akik a mai fiatalok közül kézbe veszik a kötetet, azoknak az olvasottak alapján érthetőbbé válik, miért érintette annyira mélyen a Marianum iskolanővéreit, világi tanári karát és növedékeit Hirschler József 75 esztendővel ezelőtt bekövetkezett halála 1936. november 17-én. A neves emberbarátot nemcsak a katolikusok szerették, hanem mások is, főleg az értelmiségiek, akiket a közösnek tekintett ügy szolgálatába tudott hívni és állítani. Közéjük tartozott a Hirschler József alapította Művészeti Szalon folyóirat egyik fő munkatársa, az unitárius Kelemen Lajos levéltáros-történész is.
A második világháború befejező időszakában, 1944. június 2-án a Kolozsvárt súlyosan érintő légitámadás során a Marianum hátulsó szárnyát is bombatalálat érte. A világháború befejeződése után, 1945-1948 között zavartalanul működhetett a leánynevelő intézet, azonban az 1948. augusztus 23-án kibocsátott, 176-os számú rendelettel a kommunista hatalom állami tulajdonba juttatott minden ingó és ingatlan egyházi vagyont, 1949. július 30-án pedig feloszlatta a férfi és a női szerzetesrendeket, köztük a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérekét is. Meghatódva olvashatjuk a könyvben a marianumi rendház krónikásának utolsó, 1948. június 29-én keltezett bejegyzését: „Az idegfeszítő, fárasztó munka után megkönnyebbülve köszöntük meg a jó Istennek, hogy a megkezdett évet befejezhettük. Pihenésre ugyan nem számíthattunk, mert megjött a leltározásra vonatkozó rendelet, az államosítás küszöbön állott. Tornyosultak felettünk a sötét fellegek. Nem kutatjuk az Úr terveit. Egyforma készséggel akarjuk fogadni a jót és a rosszat és a gyakorlatban megvalósítani Krisztus követése szavait: Ha azt akarod, hogy sötétség boruljon ránk, áldott légy, ha azt akarod, hogy fény vegyen körül, ismét áldott légy. Ha vigasztalásra méltatsz, légy áldott, és ha azt akarod, hogy szenvedjünk, hasonlóképpen légy mindenkor áldott."
Amint azt a jubileumi emlékkönyv epilógusa is hangsúlyozza, a Marianum épülettömbje a rendíthetetlen hit és a közösségért végzett munka máig romolhatatlan emléke, a 100. évfordulón a határon innen és túlról összesereglett öregdiákok és hozzátartozóik büszkén hirdették a leánynevelő intézet alapítója, az iskolanővérek és a tanári kar által kialakított halhatatlan szellemiséget. Ezt fejezi ki Kende János marianumi paptanár - írói nevén Fausztin - költői ihletésű, a jövőbeni reménységre is bátorító szavai: „S vérezzék bár a szív a küzdelemben, / Az eszme él, az eszme győzni fog!"
Verbum, Kolozsvár 2011
Fodor György
Keresztény Szó (Kolozsvár)