A szabadság éve Nagyváradon
Ezzel a címmel rendeztek konferenciát november 19-én Nagyváradon az 1956-os forradalomról és a forradalom hatására a Partiumban és Nagyváradon alakult csoportokról, a kirakatperekről, az ismert és kevésbé ismert elítéltekről.
Az 56-os emlékév keretében a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezte meg a 60. évfordulón az egész napos eseményt, amely este a forradalom és szabadságharc legendás alakjának, Wittner Máriának az előadásával és a közönséggel való találkozójával zárult.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházának Bartók-termében Nagy József Barnának, az MPE elnökének a köszöntésével kezdődött szombaton délelőtt az emlékkonferencia. Megnyitó beszédet Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke mondott, aki elöljáróban tiszteletét kifejezve üdvözölte azt a féltucatnyi egykori elítéltet, akiket a magyar 56-tal való szimpatizálásuk miatt Romániában büntettek meg és üldöztek hosszú éveken át. Párhuzamot vonva kijelentette: míg Magyarországon idegen erők bevetésével verték le hatvan évtizeddel ezelőtt az antikommunista forradalmat, addig Romániában az 1989-es népfölkelést diverziókkal fordították hatalomátmentésre a reformkommunisták, és ami közös: itt is, ott is: bizonyos erők igyekeztek és máig igyekeznek ellopni, meghamisítani, eltorzítani a dicsőséges történelmi eseményeknek még az emlékét is. Mindkét esetben a posztkommunista visszarendeződés történelemhamisító emlékezetpolitikája és visszahúzó öröksége áll a machinációk mögött – fogalmazott Tőkés László, hozzátéve, hogy a szabadságharc a múlt feltárása és az igazságharc formájában folytatódik, hiszen hazugságra nem lehet jövőt építeni.
A püspök kitért arra, hogy Romániában milyen nehézkesen halad a feltárás és számonkérés, huszonhét évvel a temesvári események után is büntetlenül ágálnak a közéletben azok, akik annak idején emberéletek árán változtatták államcsínnyé a diktatúra elleni lázadást. Közhely ugyan, hogy mindig a győztesek írják a történelmet, de nem szabad engedni sem Magyarországon, sem Romániában, hogy saját politikájuknak rendeljék alá a történelmi igazságot ezek a „győztesek”, illetve hogy azok váljanak győztesekké, akik meghamisítják a történelmet. „Folytatnunk kell a szabadságharc részeként az igazságharcunkat. Ilyen értelemben az egész kelet-európai kommunistaellenes történelem nem a lezárt múlt körébe tartozik, hanem nagyon is időszerű politikai kérdés” – állapította meg az erdélyi EP-képviselő, nem rejtve véka alá, hogy Nyugat-Európában erről nagyrészt másként gondolkodnak.
A konferencia további részében M. Kiss Sándor történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese az 1956-os forradalom világtörténelmi jelentőségét és összefüggéseit vázolta, míg Tófalvi Zoltán közíró, az erdélyi és partiumi ’56 kutatója a romániai koncepciós perekről és megtorlásokról beszélt, majd röviden méltatta a kommunista siralomházat megjárt Balaskó Vilmos néhai érolaszi lelkész Élet a föld alatt című memoárját. Ezután Sass Kálmán mártír lelkipásztorról Balázsné Kiss Csilla érmihályfalvi lelkész tartott vetített képes előadást, majd Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke olvasott fel 1956. október 23-án kelt naplójegyzeteiből.
Délután a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének több tagja számolt be egykori lelkesedésükről, szervezkedésükről, aminek aránytalanul súlyos megtorlása mérhetetlen szenvedéseknek tette ki őket. Csak ebben az ügyben 250 letartóztatást eszközölt a rezsim, 58 személyt el is ítéltek, teljesen kívülállókat is, gyakorlatilag az erdélyi magyarság elleni átfogó megfélemlítő hadjáratnak volt rész az, ami a SZVISZ ürügyén történt az akkori fiatalokkal és egyes mentoraikkal. A konferencia a nagyváradi és Bihar megyei elítéltekre, meghurcoltakra való emlékezéssel, hozzászólásokkal, múltidézéssel zárult.
Este az egyházkerületi székház dísztermében találkozhattak az érdeklődők Wittner Mária egykori szabadságharcossal és halálraítélttel, akivel Tófalvi Zoltán készített hangos interjút. Tőkés László EP-képviselő elöljáróban kiemelte, hogy a határok feletti nemzetegyesítés szellemében a SZVISZ-tagok tanúságtétele után egy olyan személyiség visszaemlékezéseire keríthetnek sort, aki a budapesti forradalomban és a védelmi harcokban tevőlegesen is részt vett. „Boldogok vagyunk, hogy túlélték a forradalmat és a megtorlást, hogy ma élő tanúként itt lehetnek és mesélhetnek. Wittner Mária túlélte a halálos ítéletet, a siralomház kétszáz napját, a végül évtizedes börtönbüntetéssé »enyhült« életfogytiglant, és azt a lelkiismereti kötelességet kapta, hogy tanúságot tegyen” – mondotta a püspök, méltatva a vendég töretlen helytállását, amely példamutató erővel folytatódott 1989 után is, megköszönve neki a kortársak és a nyomában járók nevében a hiteles nemzetszolgálatot.
Wittner Mária visszatekintő-emlékező előadásában felidézte a forradalom több körülményét és több harcostársának alakját, nagy hangsúlyt fektetett a helyes emlékezés követelményére, mert e téren még ma is sok a javítanivaló. „A már megholtak nem tudnak védekezni, az ő védelmükben az élők kell felszólaljanak” – mondotta annak kapcsán, hogy manapság is sok egykori forradalmárnak és szabadságharcosnak próbálják meg besározni az emlékét azok, akik most sem a magyar nemzet és Magyarország javát akarják.
tokeslaszlo.eu

Könyvújdonságok, és Újváros története
A Nagyváradi Könyvmaraton pénteki napján mutatták be Péter I. Zoltán helytörténésznek, lapunk egykori munkatársának legújabb várostörténeti munkáját. Ismertették az új kiadványokat is.
Számos érdekességgel kecsegtette a könyvbarátokat a Nagyváradi Könyvmaraton pénteki napjának programja. A Szigligeti Stúdió Fehér Termében lezajló eseményen pénteken délután elsőként Derzsi Ákos, a váradi Europrint könyvkiadó vezetője mutatta be a kiadó egy éves termését. Derzsi Ákos a vándor könyvkereskedők alakját megidézve egy nagy táskából vette elő a köteteket. Először a Jakobovits Miklós életművét bemutató Képtárgyak című albumot húzta elő a „bőröndjéből”, mely kiadvány a jeles váradi képzőművész rangjához méltó minőségben és kivitelezésben mutatja meg Jakobovits Miklós munkásságát. A kiadó beszélt továbbá többek között Nánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című könyvéről, mely műnek már készül a második kötete szintén az Europrint gondozásában; említést tett Molnár József Károly Szolgálat és megbízatás című kötetéről is. Hozzátette, hogy nagy igény mutatkozott román szerzők részéről is arra, hogy az Europrinttel együtt dolgozzanak, így láttak napvilágot a kiadó román, vagy román–magyar kétnyelű kiadványai is. Végezetül dr. Ballagi Aladárnak a magyar nyomdászat történetéről szóló munkájából idézett egy részt, ezzel is arra hívva fel a figyelmet, hogy a nyomdászat és a könyvkereskedés a huszonegyedik században olyan helyzetbe került, hogy ismét ugyanolyan gondokkal küzd, mint akár a két évszázaddal ezelőtti nyomdászat és könyvkereskedés.
Újváros képekben
A továbbiakban bemutatkozott a könyvmaratonon a marosvásárhelyi Lector kiadó, majd Demény Péter íróval, költővel beszélgetett Demeter Ignác. Ezek után bemutatták Demény Péter-Eperjesi Noémi Sünödi és a trallala, valamint a Hol vagytok, temesvári magyarok című köteteket, és a nap utolsó pontjaként került sor Péter I. Zoltán Régi képeslapok, régi történetek – Újváros című legújabb kötetének bemutatójára. A szerzővel Szűcs László beszélgetett. A jelenlevők megtudhatták, hogy a szóban forgó kötet a korábban megjelent, Olaszit ismertető könyv pandanja, hisz míg az Nagyváradnak a Sebes-Körös jobb partján lévő részét mutatja be, addig ez a bal parton elterülő városrésszel ismerteti meg az olvasót. Ez a kötet is igen gazdag képanyagot tartalmaz, melyek közül sokat ki is vetítettek a könyvbemutató során, és csakúgy, mint magában a könyvben, Péter I. Zoltán ezekhez a képekhez fűzött érdekes kommentárokat, mesélt el anekdotákat, hely-, vagy építészettörténeti érdekességeket. Péter I. Zoltán többek között elmondta, hogy a kiadványban szövegeket idéz Nagy Endrétől, Ady Endrétől, és érdekes történeteket közöl korabeli újságokból. Felidézte többek között a városháza tervezése és építése körül zajló korabeli vitákat, Bihari Sándornak a városháza nagytermében egykor álló festményének sorsát, mely alkotásnak meglehetősen igénytelen mása jelenleg ki van állítva a városháza nagytermében a Bihari Sándor festmény helyén. Péter I. Zoltán beszélt a temetőfelszámolásokról is, megjegyezve többek között azt, hogy az Olaszi temetőt már 1908-ban fel akarták számolni, de elmondta azt is, hogy az egykori hadapródiskola körüli térségben is temető állt egykor, amit szintén felszámoltak, mint ahogy mindegyik, a városban lévő templomok körül lévő temetőkert is erre a sorsra jutott. Mint mondta, a kötetben 1918 jelenti a múltidézés határévét, és csak olyan esetben használt fel a könyvében ennél későbbi felvételt, ha 1918 előtti képet vagy képeslapot nem talált az adott épületről vagy városrészről. Végezetül a terveiről szólva elmondta, hogy készülőfélben van háromkötetes Ady életrajza. A kötetbemutató dedikálással zárult.
Pap István
erdon.ro

Visszaemlékezések a szenvedéssel teli évekre
A nagyváradi 1956-os emlékkonferencián többek között a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének néhány tagja, valamint Wittner Mária, az egyik legismertebb 56-os szabadságharcos osztotta meg emlékeit, tekintett vissza a szenvedéssel teli évekre.
A szabadság éve Nagyváradon címmel megszervezett konferencia második részében a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének (SZVISZ) hat tagja – Domokos Miklós, a szervezet vezetője, valamint Petri József, Oláh János, Bodnár Márton, Török László és Kelemen Béla – osztották meg emlékeiket, kitérve arra, hogyan szervezték be őket a szervezetbe, mi volt a dolguk, mikor és hogyan tartóztatta le őket a román titkosszolgálat, valamint fájdalmas részletességgel ismertették a vallatások, börtönévek, munkatáborok alatt elszenvedett fizikai és lelki kínzásokat, szenvedéseket. Domokos Miklós elmondta, hogy a szervezet a biztonság érzetét nyújtotta nekik. Őt 1960-ban tartóztatták le, hat hónapig verték naponta többször is, magánzárkába zárták, ami olyan kicsi volt, hogy nem lehetett benne leülni, lefeküdni, végül egy öt percig tartó tárgyalás után 22 év börtönre ítélték. „Az ember próbálja kitörölni a rossz emlékeket, de én mindenre emlékezni akarok” – mondta el Domokos Miklós. Petri József öt év börtönt kapott mert elfogadta a forradalom eszméjét. „A mi fiatal szívünkhöz és lelkünkhöz közel állt az ’56-os forradalom eszméje” – fogalmazta meg, majd részletesen mesélt arról, hogy melyik munkatáborokba vitték őket, milyen szenvedéseket álltak ki azért, mert ellene voltak a kommunizmus ideájának, ami összeegyezhetetlen volt és marad az emberi természettel.
Emlékek
Oláh János a vallatásokkal kapcsolatban elmondta, hogy egy ideig tűrt és hallgatott, de egy idő után már próbálta megtudni, hogy mit tud a Securitate, hogy csak azt elárulja el, amit már úgyis tudnak. Bodnár Márton kiemelte, hogy ebben az ügyben 250 letartóztatás volt, de csak 58 személyt ítéltek el. „Ma is kérdés, hogyan választották ki azokat, akiket elítéltek, de az biztos, hogy nem a szervezetben folytatott tevékenység alapján”. Azt is elárulta, hogy egy sajátos morze kódot találtak ki és tanultak meg, hogy tudjanak egymással kommunikálni a börtönben. Török László elmondta, hogy a börtönben TBC-s lett, és a szükséges gyógyszert Kelemen Béla, mindannyiuk „apja” vitte be, ezzel talán az életét mentve meg. Kelemen Béla kiemelte, hogy mindezen borzalmak közepette az Istenbe vetett hit tartotta meg.
Élő tanúként
A konferencia Wittner Mária egykori szabadságharcos előadásával zárult, akivel Tófalvi Zoltán beszélgetett. Tőkés László EP-képviselő kiemelte, hogy a határok feletti nemzetegyesítés szellemében a SZVISZ tagok tanúságtétele után egy olyan személy visszaemlékezéseit is meghallgathatják a jelenlevők, aki a budapesti forradalomban vett részt. „Boldogok vagyunk, hogy túlélték a forradalmat és a megtorlást, hogy ma élő tanúként itt lehetnek és mesélhetnek. Wittner Mária túlélte a siralomház 200 napját, az ítéletet és azt a lelkiismereti kötelességet kapta, hogy tanúságot tegyen” – hangzott el. Wittner Mária mesélt arról, hogy egy katolikus neveltetésben részesült fiatal lány hogyan kapcsolódott be a forradalomba: „nem emberarcú vagy feljavított szocializmust akartunk, hanem szabad Magyarországot, a szabadság szeretete a tizenéves gyerekeket és fiatalokat is megérintette”. Mesélt arról, hogyan zajlottak a forradalmi események, hogyan szereztek fegyvereket, és végül azt, hogyan fogták el, hogyan folyt le a tárgyalás. Előadásában nagy hangsúlyt fektetett a társai emlékére, akik közül sokakat kivégeztek. Kiemelte, hogy a különböző visszaemlékezésekben milyen tévedések vannak egyes személyekre vonatkozóan, amelyeket ki kell javítani. „A már meghalt emberek nem tudnak védekezni, az ő védelmükben az élők kell felszólaljanak”, utalva az 1956-os tevékenységéért kivégzett orvostanhallgatóra, Tóth Ilonára, akinek ügye többször is komoly közéleti vitákat váltott ki. Tóth Ilonáról készült film, szobrot is állítottak neki, Wittner Mária pedig most azért küzd, hogy post mortem megkapja a díszdoktori címet. Wittner Mária végül elszavalta A halálra ítélt lány című versét, és felolvasta azt az imát, amit a börtönben mondtak el minden este a rabok.
P. Nagy Noémi
erdon.ro

Szórványkonferencián vettek részt a szatmári unitáriusok
Az Északnyugat-Erdélyi Unitárius Szórványegyházközség szatmárnémeti gyülekezete képviseletében, Sándor Gyula gondnok, a Gergely házaspár (Ilona és Sándor, nyugalmazott tanárok) és Pálffy Anna-Mária lelkésznő vettek részt a Magyar Unitárius Egyház által szervezett szórványkonferencián, melyre e hónap 18-19-én került sor Déván. A Kolozsvárról küldött meghívó „a szórványegyházközségek és szórványban levő anyaegyházközségek lelkészeit és világi vezetőit" szólította meg. Pálffy Tamás Szabolcs beszámolója.
Folyó év október 18-án keltezett körlevelükben, a Főhatósági Hivatal illetékesei megfogalmazták, hogy „a szórványkonferencia témája a szórványegyházközségek és a nemzeti, illetve vallási szórványban tevékenykedő gyülekezetek helyzetének számbavétele, erőforrásaik és szükségleteik azonosítása, illetve a szolgálat jobb feltételeinek megvalósítására közös cselekvési terv kidolgozása."
A konferencia helyszínére, a dévai Dávid Ferenc zarándok- és szórványközpontba igyekvő szatmárnémeti csapat Szilágysomlyó városban tartott megállót, nem véletlenül. Lakásán keresték meg Szegedi Tünde unitárius szórványgondnokot, átadva az 56-os magyar forradalom és szabadságharc unitárius áldozatainak leszármazottai részére a Főtanács részéről küldött emléklapot.
A Déván találkozó unitárius szórványképviselők palettája színes virágcsokor, melyen a következő települések láthatóak: Szatmárnémeti, Nagybánya, Máramarossziget, Zilah, Szilágysomlyó (Északnyugat-Erdély), Déva, Vajdahunyad, Arad, Temesvár (Délnyugat-Erdély), Fogaras- Bukarest- Szeben (Dél-Erdély), Petrozsény, Lupény, Nagyenyed, Medgyes, Segesvár, Kőhalom-Homoród, Brassó-Óváros, Brassó-Újváros, Nagyvárad és Gyergyószentmiklós.
Helyzetkép jellegű előadások után, 18-án este unitárius lelkészjelölt teológushallgatók zenei szolgálata gazdagította a szórványkonferenciát.
19-én, az egyházközségi küldötteknek tíz perc idő állt rendelkezésre a szórványban élő hívek lelki életének alakulása, a vallási és nemzeti önazonosság-tudat éltetése és erősítése tevékenységek szemléltetésére. A szatmárnémeti helyzetről Gergely Ilona tanárnő beszélt, ezt követte Pálffy Anna-Mária lelkésznő vetítettképes beszámolója (Gyülekezeti nap; Unitárius konfirmáció; Részvétel a Tordai-hasadéki találkozó egyházköri rendezvényen; Együtt őszi hálaadás ünnepén; Férfiak Klubja jellegű, közös sport tevékenység terv).
A dévai unitárius imaház udvarán alig két hete felavatott-, fában megformázott Dávid Ferenc szobrot most tekinthették meg a szatmári küldöttek.
Szombat este, a háromszáztíz kilométeres visszaút (Déva-Szatmárnémeti) során, Sándor Gyula tavirózsához hasonlította a Szatmárnémetiben élő unitáriusok és más felekezetű családtagok helyzetét. „A mi gyülekezetünk tavirózsa életű. Most gazdagon virágzik, köszönhetően az elegendő napsütésnek. Van gyökerünk, rügyeink is vannak. Akárcsak a tavirózsa a tápanyagot, úgy mi is, gyökereinkkel szívjuk magunkba a lelki eledelt. Figyelnünk kell arra, hogy a töveket úgy teleltessük, hogy jövő évben is virágozzon a tavirózsánk."
szatmar.ro

Megemlékezés Torján
Kopjafát állítottak háborús hősöknek
A Magyar Erdélyért Egyesület szervezésében tegnap délben a torjai sportcsarnok előtti téren kopjafát avattak. A Bokor Béla helybeli tanácsos által kezdeményezett kopjafaállítással egybekötött megemlékezésen a Történelmi Vitézi Rend tagjai, környékbeli és helyi politikusok, továbbá Raffay Ernő anyaországi történész is jelen volt.
A gyönyörű időben lezajlott esemény elején Nagy Gábor Levente, a Magyar Erdélyért Egyesület elnöke köszöntötte a jelenlevőket, elmondva: minden népnek a múltja képezi az alapját, így amelyik nemzetnek nincs múltja, annak nincs jövője sem. Egyúttal arra kérte a jelenlevőket: gondoljanak arra, mit jelentett a háborúba bevonuló fiatalnak, a családjának a világégést megélni, életét feláldozni a nemzetért.
A gidófalvi Kövér György által készített kopjafának már a története is érdekes: amikor a mester nekiállt gyalulni a faanyagot, egy golyót talált benne, és a lövedék nem vadászfegyverből származott! A kulturális műsorral tarkított avatóünnepségen még beszédet mondott Daragus Attila polgármester és Raffay Ernő történész, majd az esemény koszorúzással és nemzeti imáink eléneklésével ért véget.
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A valóság keresése
Törzsasztalnál, saját kezűleg
Szűk, mondhatni baráti körben és rendhagyó módon a Sugás vendéglőbeli törzsasztalánál saját maga mutatta be Az önpusztítás módozatai címet viselő próza- és Ha mégis visszamennék című verskötetét Bogdán László péntek délben Sepsiszentgyörgyön.
A szerzőtől megtudhattuk, hogy az elmúlt időszakban azért nem adott ki a saját neve alatt versesköteteket, mert Vaszilij Bogdanov nevű, méltatlanul mellőzött, majd elfelejtett orosz költőtársa műveinek a fordításával volt elfoglalva. Hébe-hóba azért ő maga is írogatott egy-egy költeményt, azonban a most megjelent kötetben túlnyomórészt azok találhatók, melyek az eddigiekből valamilyen oknál fogva kimaradtak.
Kiderült továbbá, hogy a prózakötet negyven év termésének zömében már megjelent alkotásait tartalmazza, de olyanok is akadnak közöttük, melyek még nem láttak nyomdafestéket. Közös jellemzőjük viszont, hogy ma talán – sajnos – időszerűbbek, mint a megírásuk pillanatában, ahogy erre az 1989-ben született címadó alkotás Bogdán által történt felolvasása közben mi magunk is rádöbbenhettünk. Van közöttük novella, átirat és esszé, viszont műfajuktól függetlenül mindenik arra keresi a választ, hogy tulajdonképpen mi a valóság, és egyáltalán miként írható le.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emléktábla Köpecen is
Előadást és kiállításmegnyitót is tartottak
A Gulág emlékév keretében tegnap Köpecen is emléktáblát avattak a földvári, illetve más fogolytáborokban elhunyt, vagy szenvedett köpeci magyar foglyok emlékére.
A megemlékezés a délelőtti istentisztelet keretében zajlott, melyen igét hirdetett Ungvári Barna András uzoni református lelkipásztor, aki ezután, akárcsak Bölönben, megtartotta a helyieknek a Megmaradás kövei című, a barcaföldvári fogolytábor történetét bemutató előadását is, továbbá a templom melletti régi elemi iskola épületében megnyitotta az erről szóló vándorkiállítást.
A kiállítás régi újságcikkek, a túlélők lejegyzett elmondásai alapján örökítette meg a fogolytáborban átélt borzalmakat, továbbá fennmaradt hivatalos okiratokat, levelezéseket, egyéb érdekes dokumentumokat is bemutat. Az emléktáblát a templom tornyán helyezték el. Leleplezésére az istentisztelet után került sor, azt Ungvári tiszteletes végezte el, a helyi református lelkésszel, Nagy Károly Kázmérral együtt. Ugyanők adták áldásukat is az emléktáblára, majd a jelenlevők elénekelték a székely himnuszt.
(böjte)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gorghiu: Dragnea agresszív lejáratási kampányba kezdett a PNL ellen
A liberálisokat lejárató agresszív kampányba fogott Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt elnöke - állította Alina Gorghiu, a PNL elnöke.
A liberális politikus szerint a PSD megfélemlítésbe kezdett, Dragnea pedig azokról az időkről álmodik, amikor az igazságszolgáltatás a PSD kezében volt. „Dragnea azt hiszi, hogy a feljelentések meg fognak ijeszteni minket, hogy a PNL-t és Dacian Cioloşt lejárató agresszív kampány el fog hallgattatni, és megakadályoz minket annak kimondásában, mennyire populisták és demagógok a PSD-sek. Így tett Năstase és Iliescu is. Ugyanazt a diskurzust követik utódaik is, Ponta és Dragnea: fenyegetnek börtönnel, bűnügyi feljelentéssel, elnyomással. Ők szeretik a cenzúrát. De a románok szavazataikkal reagáltak erőszakosságukra” - írta hétfőn Facebook-oldalára Gorghiu.
maszol.ro

Az ügyvéd szerint hibás fordításokra alapozták a vádat Borbolyék perében
Újabb több órás tárgyalást tartottak hétfőn a Borboly Csaba és tizenkét másik személy ellen indult büntetőperben, a Hargita Megyei Törvényszéken. A tárgyalást vezető bíró folytatta a Hargita megyei tanács elnökének kihallgatását, aki ártatlannak vallotta magát.
Miután a múltkor el kellett napolni a tárgyalást, hétfőn ismét Borboly Csaba kihallgatásának folytatása volt napirenden. Borboly a 131-es számú megyei út felújításával kapcsolatos fejleményekről is beszélt, megemlítve, hogy ezt a munkálatot is, akárcsak a többi, korábban tervezett útfelújítást, újraterveztették, hogy a szükségtelenül nagy értékű beruházás helyett költséghatékonyabban dolgozzanak. A bíró kérdésére azt is elmondta, hogy az említett, Felsőboldogfalva és Kovászna megye határa között haladó út esetében az újratervezés az egész útszerkezetet érintette. Az új terv 2010 októberében elkészült, a közbeszerzési eljárás során a Stravia Kft. ajánlatát fogadták el, és decemberben kellett kezdeni a munkát. Az csak a helyszínen derült ki számára, hogy a szakigazgatósági jelentés alapján beígért, és a megyei tanácsi határozat tervezetében szereplő 11 kilométeres útszakasz helyett csak 6,5 kilométert lehet aszfaltozni a rendelkezésre álló összegből.
A kihallgatáson többször elhangzott Borboly volt kollégája, a perben szintén vádlottként szereplő K. Csongor neve, aki a megyei útgondnokság illetékeseként Borboly szerint magyarázattal tartozott azért, hogy miért csökkent ekkorát a leaszfaltozható útszakasz hossza, és miért nem lehetett betartani az ígéretet. Mint elmondta, később szintén miatta fordult a fegyelmi bizottsághoz, mert alárendeltje nem látta el megfelelően a feladatait, nem működött együtt az ellenőrzést végző számvevőszékkel és a belső pénzügyi ellenőrzést végző személyekkel sem. Utána kénytelen volt bűnvádi feljelentést is tenni ellene, mert mint kiderült, egy útfelújítási munkálat kifizetéséhez egy olyan műszaki ellenőri jelentés volt csatolva, amely egy másik útra vonatkozott – ismertette. Hozzátette, 2008-tól kezdődően belső szabályzatok módosításával és átszervezésekkel igyekezett elérni, hogy a kifizetések rendszere, a belső mechanizmusok átláthatók legyenek, hogy ne történjenek hibák. „Ha el akartam volna követni azt, amivel vádolnak, ezt nem tettem volna” – jelentette ki. Borboly azt is elmondta, amikor 2011-ben problémák jelentkeztek, úgy döntött, mivel nem szakember, a fő hitelutalványozói hatáskört átadja a mérnöki végzettségű alelnöknek.
Borboly Csaba ügyvédje, Sergiu Bogdan szóvá tette, hogy védence esetében a bizonyítékként felhasznált lehallgatási jegyzőkönyvek több pontatlan fordítást tartalmaznak, amelyekre viszont a vádakat alapozták, illetve olyan dokumentumokra, amelyek hiányoztak.
„Borboly urat azzal vádolják, hogy ő is tudott a szabálytalanságokról, olyan beszélgetések lehallgatási jegyzőkönyveire alapozva, amelyeket a számvevőszéki ellenőrzés után folytattak le. Ő azt kérte alárendeltjeitől, hogy keressék meg a hiányzó dokumentumokat, mert azt hitte, léteznek. Ezt úgy állították be, mintha ő el akarta volna kerülni a felelősségre vonást. Ő honnan tudta volna, hogy nemzetbiztonsági okból lehallgatják?” – tette fel a kérdést az ügyvéd.
2013-ban emeltek vádat
Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) 2013-ban azért emelt vádat Borboly és társai ellen, mert álláspontja szerint a Hargita megyei önkormányzat elnöke indokolatlanul fizetett ki jelentős, útjavításra szánt összegeket két cégnek. Ezzel a vádhatóság szerint ő és feltételezett bűntársai 1,1 millió eurós kárt okoztak a román államnak.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Ülésezett a Magyar Állandó Értekezlet oktatási és kulturális szakbizottsága - A külhoni magyarság aktuális oktatási kérdései, közte a Makovecz Program szerepelt a Magyar Állandó Értekezlet oktatási és kulturális szakbizottsága hétfői budapesti ülésén. A Máért plenáris ülését december 1-én tartják.
A nemzetpolitikai államtitkárság MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az ülésen Palkovics László az Emberi Erőforrások Minisztériumának oktatásért felelős államtitkára rövid tájékoztatást adott a külhoni magyarság aktuális oktatási kérdéseiről. Kiemelte, hogy a Kárpát-medence magyarságát egységes nemzetként kell kezelni, ezért is fontos, hogy minden külhoni magyar számára elérhető legyen a magyar anyanyelvű oktatás.
A magyar nyelv erősítése továbbra is kiemelt cél, aminek érdekében magyar pedagógus továbbképzéseket szerveztek, mind Magyarországon, mind a külhoni magyar régiókban - jelezte az államtitkár a tájékoztató szerint. Palkovics László kitért arra is: 2016-ban az Emmi 1,7 milliárd forintot fordított a külhoni magyarság oktatásának fejlesztésére, amiből 236 millió forint a közoktatás fejlesztésére lett felhasználva. A Makovecz Programmal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy az abban szereplő hallgatói ösztöndíj program, valamint a kutatói ösztöndíj programra idén összesen mintegy 370 millió forintot fordítottak.
Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára elmondta: november 30-án tartja hatodik ülését a Magyar Diaszpóra Tanács, december elsején pedig tizenötödik alkalommal ülésezik a Magyar Állandó Értekezlet. A külhoni magyar közösségek támogatásáról szólva az kiemelte: a nemzetpolitikai államtitkárság által a területen nyújtott támogatások két fő csoportra oszthatók: oktatási és kulturális programok és támogatásokra, valamint gazdaságfejlesztési programokra.
Az utóbbi terület 2014-től egyre nagyobb figyelmet kap az államtitkárság részéről. Hangsúlyozta, hogy a nemzetpolitikai államtitkárság és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. által a nemzetpolitikára fordított támogatások 2012-2017 között évről évre növekedtek. Míg 2013-ban 18,4 milliárd, 2014-ben 18,9 milliárd forint, 2015-ben ez az összeg 22,6 milliárd forint volt, 2016-ban 27,6 milliárd forintra emelkedett. Az államtitkár ezt követően részletesen beszámolt az államtitkárság központi programjairól és azok eredményeiről, köztük a Bethlen Gábor Alapból nyújtott kulturális és oktatási támogatásokról, a Kőrösi Csoma és a Petőfi Sándor Programról.
Hoppál Péter az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára kiemelte, hogy óriási különbség figyelhető meg a 2010 előtti és az azt követő a külhoni magyarsággal kapcsolatos gondolkodásmódot tekintve. A szórvány vidék és a tömb kapcsolatával kapcsolatban elmondta, hogy ahogy gyengül a szórvány magyarsága, úgy gyengül a tömb magyarsága is. A kultúráért felelős államtitkárság 2016. évi programjairól kiemelte, hogy a nemzetpolitikai államtitkárság által készített Magyar Nemzetpolitika a Nemzetpolitikai Stratégia Kerete célkitűzéseit figyelembe véve alakították ki a Kárpát-medencei magyarságot érintő programjaikat.
Elmondta, hogy az idei évben könyvtárfejlesztési programot indítottak közösen az Országos Széchényi Könyvtárral, külön figyelmet fordítottak a színházművészet és a táncművészet támogatására és elkezdődött a Kárpát-medence képzőművészeti intézményhálózatának létrehozása. A jövő évvel kapcsolatban kiemelte, hogy sikerült megemelni a minisztériumi programokra szánt támogatási keretösszegeket, így az államtitkárság 110 millió forintot tud a külhoni magyarság kulturális fejlődésére fordítani. A Nemzeti Kulturális Alapon keresztül pedig 340 millió forint támogatásban részesítették a külhoni magyarság kulturális programjait.
(MTI)

Bizonytalanság az iskolaigazgatói kinevezések körül
Előre nem látható láncreakciót indít el a sikeresen versenyvizsgázó iskolaigazgatók és aligazgatók jövő év elejére várható kinevezése: akik katedrát hagynak ott, azokat helyettesíteni kell, ha ellenben vezetői tisztségből mennek vissza tanítani, jelenlegi helyettesítőiknek kell megoldani a helyzetét. Kiss Imre megyei főtanfelügyelő szerint mégsem ez lesz a legnehezebb, hanem megfelelő vezetőket találni oda, ahová senki nem jelentkezett, illetve a pályázó sikertelenül vizsgázott.
Háromszéken a nyolcvanegy igazgatói állásból negyvenkilencet (60 százalék), a negyvenkét aligazgatói tisztségből tizenkilencet (45 százalék) sikerül betölteni sikeresen vizsgázó pályázóval, a többi helyre a megyei tanfelügyelőségnek az érintett tantestületekkel közösen kell megtalálnia a megfelelő embereket, akiket a 2016–2017-es tanév végéig bíznak meg az iskola- és óvodavezetői feladatokkal. Az érvényben lévő rendelkezések szerint három kategória biztosan nem jöhet szóba az ideiglenes kinevezésnél: az a jelenlegi igazgató, aligazgató, aki nem vett részt az októberi versenyvizsgán, aki részt vett, de megbukott, illetve aki nem tagja az oktatásmenedzseri szakértői testületnek. Ha az oktatási minisztérium kitart a módszertan mellett, beszűkül azok köre, akik már rendelkeznek némi iskolavezetői tapasztalattal. Érdeklődésünkre Kiss Imre elmondta, amíg nem ér véget a vizsgafolyamat, az érintett tanintézményektől nem kérnek javaslatot ideiglenesen kinevezhető vezetőkre, az iskolákban pedig azt tapasztalta, hogy sokan abban reménykednek, a szaktárca visszavonja a jelenlegi módszertani előírásokat, és engedményeket tesz a feltételrendszer tekintetében, mások meg vannak győződve arról, hogy a parlamenti választások utáni új kormány új oktatási minisztere módosítja a jogszabályt. Jelenleg fogadják a fellebbezéseket – ami nem érintheti az írásbeli vizsga eredményét és a szakmai önéletrajzot tartalmazó iratcsomó értékelését, csupán a menedzseri terv szóbeli bemutatásán elért pontszám megóvását jelentheti –, ezek megoldása után, december 16-án érvényesítik a végleges eredményeket és közlik a szaktárcával. A főtanfelügyelő szerint január előtt nincs rá esély, hogy kinevezzék az igazgatókat, de az is lehet, hogy csupán a február közepén kezdődő második félévtől kerül erre sor, és bízik abban, hogy minél kevesebb felfordulással tudják megoldani a vezetői tisztségek betöltését és az érintett katedrák helyzetét.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely határőrök nyomában
Úz völgye, Bátos, Stájerország, Lendva, Répecelak s a bölön–árkosi Nagy-hágó. Gyerekkorom idején a hosszú téli estéken erről az útszakaszról, a második világháborúból visszatérő útjuk kálváriájáról sokat mesélt apánk. Részletek csak akkor kerültek elő, amikor egy-egy falusfelével „talált a szó”, s felelevenítették közös háborús élményeiket: ritkábban a hangszerkészítő Duka Jani bátyámmal, gyakrabban Gelei Ferenccel, akikkel megjárták a nagy utat.
Apám, Kisgyörgy Béniám (1896–1971) 1916 és 1928 között az első világháború galíciai frontharcosa, ezt követően orosz hadifogoly, szabad orosz és magyar állampolgár volt, megszenvedte az első világháborút Murmanksztól Odesszáig. Romániában, szülőföldjén nem fogadták: „Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség!” – mondták 1928-ban a budapesti román követségen. Végül is hazatért, de a sepsiszentgyörgyi Siguranţán mindennap jelentkeznie kellett. Csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával, hogy ne kötelezzék a mindennapos jelentkezésre.
Peregtek az évek, és a második bécsi döntés után újabb behívót hozott címére a postás. A sepsiszentgyörgyi régi víztartály előterében – ma már puszta hely – barakktábor épült, ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indultak az Úz völgyébe. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, vitéz Serfőző János alezredes legényének tette. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyámmal, testvéröcsémmel nélkülözések közepette vártuk a háború végét gyermekkorunk színterén, az árkosi Geréb utcában. Háború volt, szükségállapot. Amikor az orosz katyusák szólni kezdtek Moldvában, az elmenekült tisztesek után apáméknak is menniük kellett. Nem részletezzük, hogyan alakult nyugat felé tartó „esztelen menekülésük” az ausztriai határszélig. Amikor sokadmagukkal, háromszéki idősebb katonákkal szembetalálták magukat a stájer Alpokkal, kijelentették: egy tapodtat sem megyünk tovább, s megfordultak.
A répcelaki pihenő
Visszatérésük egy emlékezetes mozzanatát volt alkalmam felidézni egy dunántúli út alkalmával, és csodák csodája, felkereshettem azt a helyet, ahol hazafelé tartó útjuk során, immár magyar földön, napokig emberségben volt részük.
– Répcelakon napokig pihentünk – valahogy így mesélte apám. – Többedmagammal megszálltunk egy tágas udvarban. A háziasszony emberségesen ennünk adott, tető volt a fejünk felett, pihentünk, mert hosszú és nehéz volt a gyalogút Lendvától odáig. Nagyon tetszett nekem a répcelaki háziasszony tájszólása. Szalmacsutakokkal hevítette a kemencét, sütni készült. Mi árkosiakul csodálkoztunk, mert felénk ez másképp megy. Látta, hogy bámultuk, ránk szólt. Há maguknál nem fülik a kementszt szómával? Nem, feleltük. Há mivel? – kérdezte újra. – Száraz faággal, hevítővel! – feleltük. – Jaj igen, annak mifelénk pisili a neve! Olyan nekünk most nincsen. Soha nem felejtem ezt a beszélgetést: az almának azt mondták, óma, a szalmának szóma, a cipő talpának tópa! Az is magyar volt, mint a mi dialektusunk... Dr. Csáky Csaba kedves szárligeti barátunk egy Répcelakot jól ismerő asszonysággal vette fel a kapcsolatot, aki vállalkozott, hogy érdeklődik a régi eseményről. Az idős répcelakiak segítségét kérte. Csodával határos, hogy sikerült nyomára akadni a hetven esztendővel ezelőtti történetnek! – Felkerestem egy idős asszonyt, Galambosné Nagy Gabriellát, aki abban az időben fiatal lányka lehetett, tehát emlékezhetett, és érdekes: emlékezett is a háborús időkre. Arra is, hogy szomszédságukban sok székely katona szállt meg annak idején. Ott laktak Nemes Lászlóéknál, akik pékek voltak, s volt ott kemence is! Ott állandóan sütötték a kenyeret! No, kedves Zoli bácsi, az lehetett az a ház, ahol a katonák, édesapjáék állomásoztak annak idején – közölte örömömre Halász Istvánné Éles Erzsébet, Böbe asszony.
Visszatérés, hazafelé
– Amikor a nyomunkban voltak az oroszok, mi már Ausztria földjén, a stájer Alpokban jártunk, éhesen, meggyötörve, fáradtan, gondolataink az itthoniakon, rajtatok. Mentsen meg minket, Béni bácsi, sze’ maga jól tud oroszul, hátha nem esünk ismét fogságba – biztattak társaim. Megfordultunk szembe az ellenséggel – mesélte apám.
De adjuk át a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek, egy akkor fiatal leventéből verbuvált katonának, néhai Soós Ferenc kökösi lakosnak, aki a történteket elmesélte néhai Sylvester Lajos újságíró kollégámnak. A visszaemlékezés megjelent az Úz-völgyi hegyomlás 1996-os dokumentumkötetben: „Lendvánál (ma 11 000 lakosú város Északnyugat-Szlovéniában – szerk. megj.) egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez. Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs, amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig (1200 lakosú nagyközség a Rába partján Vas megyében). Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskeméten, ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba” – idézte fel Soós Ferenc.
Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultak hazafelé Kecskeméttől vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem volt bátorságuk bemenni a brassói vasútállomásra, könnyen elfogták volna a Maniu-gárdisták, s akkor irány Földvár. Apácán leszálltak a vonatról, a bölöni erdőn keresztül, nagy hóban indultak Árkosra. S mert együtt jöttek sok alsó-háromszékivel, az árkosiak figyelték a toronyból, s amikor megjelentek a Nagy-hágó havas oldalában, meghúzták a harangokat. Mindenki könnyezett. Anyánkkal nagyapám háza előtt vártuk forró teával, pánkóval. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz völgyében – emlegette gyakran. – Megszenvedtem ezt a háborút is. Száz háromszékit hoztam haza, orosznyelv-tudásommal megmentettem a második hadifogságtól...
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Túlélő klisék, politikai manipuláció (Konferencia a román–magyar együttélésről)
Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely és Brassó után a hétvégén Kolozsváron is megszervezte az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Reconstructio Egyesület az immár hagyományosnak számító román–magyar szakmai konferenciát. A Nemzeti jelképek vs. nemzetbiztonság? Perek, jelentések és civil mozgalmak a román–magyar kapcsolatok tükrében című eseményen neves meghívottak (újságírók, egyetemi tanárok, jogászok és politikusok) beszéltek a román–magyar együttélés lehetőségeiről.
Tőkés László, az EMNT elnöke, fideszes európai parlamenti képviselő köszöntőbeszédében elmondta: a román–magyar viszonyt a reprezentatív román és magyar tényezők párbeszéde útján kell rendezni, nem pedig titkos paktumok által. Kijelentette: számos kényes kérdés vár tisztázásra, ilyen például a marosvásárhelyi fekete március is, melynek kapcsán szorgalmazta a titkosított dokumentumok mihamarabbi közzétételét. Köszöntője végén Tőkés elmondta: olyan román–magyar párbeszédre van szükség, mely túlmutat a pártdialóguson.
A kolozsvári konferenciába Bukarestből az interneten keresztül bekapcsolódó Lucian Mîndruţă televíziós személyiség sajnálattal állapította meg, hogy míg a románok és a magyarok azon vitatkoznak, ki volt hamarabb Erdélyben, a demográfiai helyzet alapján száz év múlva az lehet a vita tárgya, ki volt az utolsó Erdélyben. Mîndruţă hangsúlyozta: mesterségesen keltett gyűlölet van a romániai magyarság és románság között, s a két közösség politikai manipuláció áldozatává vált. Bakk Miklós politológus az erdélyiség kudarcaként beszélt a nagyszebeni szász Klaus Iohannis román államfői mandátumáról. Úgy vélte, Iohannis azt mulasztotta el, hogy a nemzetek közös kormányzásának erdélyi örökségét tegye Románia értékévé.
Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezetének elnöke Erdélyért mozgalmak a virtuális térben címmel tartott előadást. A politikus kijelentette: a transzilvanista mozgalmak nem egy elveszett aranykor rehabilitációjáért dolgoznak, hanem az Erdélyben élő különböző nemzetek együttműködéséért, mely a mai helyzetben megmaradásuk záloga lehet. Fancsali szerint egy erős transzilvanista párt létrejöttéhez hosszan tartó, alulról induló építkezésre van szükség, nem megengedve, hogy ismert korrupt politikusok csatlakozzanak.
Dan Maşca, a Szabad Emberek Pártjának elnöke rámutatott: Romániában általános érdektelenség tapasztalható számos fontos közéleti kérdéssel szemben. „Erdélyt számos különböző közösség összessége alkotja. Ha ezeket a közösségeket sikerül összefognunk, Erdély gazdag, fejlődő régió lehet” – mondta a pártelnök. Maşca hangsúlyozta: ideje lenne az akadémiai diskurzus részévé tenni az Erdélyről és transzilvanizmusról folytatott párbeszédet, valamint konkrét cselekvési tervekre lenne szükség. Szikszai László, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) jogásza folyamatban levő kisebbségvédelmi pereket ismertetett. Az előadó röviden ismertette a mozgalom tevékenységét és célkitűzéseit, majd elmondta: három stratégiai pert is kezdeményeztek (Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Szatmárnémetiben), melyeknek célja a magyar nyelvhasználatra vonatkozó létező jogszabályok betartatása. Szikszai beszámolójából kiderült: a CEMO 2016-ban hét peres eljárást is indított, valamint közel negyven panaszt nyújtottak be az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz. Gabriel Andreescu bukaresti politológus, egyetemi tanár kijelentette: Romániában 27 évvel a rendszerváltozás után is a titkosszolgálatok akadályozzák a román–magyar párbeszédet. Úgy vélte: a kommunista politikai rendőrség által kialakított magyarellenes klisék intézményesen továbbéltek a román titkosszolgálat egykori és mai tagjainak köszönhetően, „és még a székelyföldi terrorkísérletként bemutatott ügy vádiratában is visszaköszönnek”.
Smaranda Enache, a marosvásárhelyi Pro Európa Liga társelnöke sajnálattal állapította meg, hogy Románia az utóbbi években „az etnocentrizmus és az ortodoxizmus” irányába, Magyarország pedig az „illiberális demokrácia” irányába mozdult el, és az államközi párbeszéd teljesen megszűnt. Az emberi jogi harcos úgy vélte: olyan erdélyiségre lenne szükség, amelyik mind a bukaresti etnokráciának, mind a budapesti illiberalizmusnak ellenáll.
A hozzászólások rendjén Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke elmondta: a transzilvanizmus az erdélyi identitás összetettségén alapszik, Erdély jövője pedig az ott élő románokon és magyarokon múlik. „Számunkra a transzilvanizmus a kultúrák együttéléséről szól. Ha ezek a kultúrák eltűnnek, Erdély tűnik el. Közösségeinket intézményeink tartják fenn, ha viszont ezek biztonsága kerül veszélybe, teljes közösségünk kerül veszélybe. Az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőiként ezért támogatjuk az autonómiát” – jelentette ki Szilágyi.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy elveszített falu
Földes Károly-emlékünnepség Mezőújlakon
Talán sehol magyar nyelvterületen nem tartottak annyira hiteles és emlékezetes szórványnapot, mint november 14-én a Marosvásárhelytől alig ötven kilométernyire fekvő Mezőújlakon, ahol a 125 éve született Földes Károly lévita lelkész-tanítóra, az erdélyi szórványmozgalom elindítójára, valamint sorstársaira szépszámú gyülekezet emlékezett.
Az utak nélküli mezőségi sárban a két világháború közötti években még szinte világvéginek tűnő településről kiáltotta világgá jajszavát a pusztuló szórványokért, a hitüket és végül önmagukat is feladó gyülekezetekért. De nemcsak a panaszra futotta, a 16 oldalas kis füzetben (Szórványmisszió. Jaj-szó a pusztuló szórványokból) feltüntette az okokat és a megoldást is. Népéért felelősséget vállaló értelmiségiként, aki a szenvedés minden poklát megjárta, eltökélten bízott abban, hogy a lélektől lélekig tartó emberfeletti erőfeszítéssel megfékezhető a beolvadás. Sajnos ezt a folyamatot azóta sem sikerült megállítani. Az 1920- as évek végén félszáz reformátust számláló Mezőújlak magyarságát mára egy 78 éves asszony képviseli, az akkoriban hozzá tartozó szórványgyülekezetek némelyikében pedig egyetlen református lélek sem maradt. A mezőfelei tetőn mintha a mesebeli ezüsterdőben jártunk volna, de a szemünk előtt kibomló tájjal már fukarul bánt a korán érkező tél. A gyér hótakaró alatt fázósan bújtak egymáshoz a mezőségi dombok, ahogy Királyfalván át Mezőújlak felé tartottunk. A faluhoz közeledve a Kosár tanyán nagy kádakkal megrakott szekér indult kócos, loncsos kutya kíséretében a pálinkafőzde felé. Kukoricaszárak között juhok, kecskék kaparásztak, előttük a mindent elborító szürkeségben az ég gomblyukán át kiszűrődő rózsaszínes fényben – mintha iránytű lenne – távoli dombtető jelezte az irányt. A múlt hétfőn délelőtt gépkocsikkal telt meg a Beszterce-Naszód megyei Mezőörményeshez tartozó dimbes-dombos Mezőújlak központja, ahol az aszfaltút a lábbelit marasztaló mezőségi sárral találkozik. Mezőköbölkút – Mezőújlak református gyülekezete és a Diaszpóra Alapítvány meghívására a megemlékezésen a Földes család tagjai, a falu szülöttei, erdélyi szórványgondozó lelkészek, szórványgyülekezetek gondnokai, presbiterei, teológusok, érdeklődők vettek részt, hogy Földes Károly és valamennyi hajdani erdélyi magyar szórványgondozó lelkész és néptanító nehéz életkörülményeire, nélkülözéseire emlékezve szolgálatuk és sorsuk előtt főhajtással adózzanak. A dombtetőn álló több száz éves templomot, amely 1927-ben, Mező- újlakra érkezésekor romokban hevert, Debreczeni László mérnök tervei alapján Földes Károly és kicsi gyülekezete óriási erőfeszítések árán építette újra, megőrizve a kőből faragott ajtókeretet, bordázatot és a gótikus ablakokat. Az ezredfordulóra elapadt gyülekezet megrongálódott templomának tetőzetét Zöld György református lelkipásztor hívó szavára, aki tíz évet szolgált a szomszédos Köbölkúton és a hozzá tartozó szórványtelepüléseken, kétszeri papi kaláka során (2008, 2014) lelkésztársaival és a köbölkútiak hozzájárulásával hozták rendbe. Az időtől kikezdett málló falu templomon, amely Földes Károly emlékét őrzi, sok még a tennivaló. Ezért a hálaadó istentiszteleten összegyűlt perselyes adományt az állagának megőrzéséhez szükséges építőanyag megvásárlására fordítják. „Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit” – sommázta mondanivalóját 1934-ben Földes Károly, s erre a felismerésre épült a Kőhalomban szolgáló Szegedi László esperes, generális direktor prédikációja is. Nem véletlenül, hiszen ő maga is korábban mezőségi szórványgyülekezetekben folytatta magyarigeni lelkész édesapja áldozatos szórványgondozó munkáját. „Ma Mezőújlak egy hatalmas felkiáltójel egyházunk, közösségünk, magyarságunk életében”, ami arra figyelmeztet, hogy „minden magyar felelős minden magyarért” (Szabó Dezső) és minden keresztyén felelős minden keresztyénért – hangzott el az áhítat során. A Káin és Ábel történetéről szóló ószövetségi igéből – „avagy őrzője vagyok-e én az én atyámfiának?” – kiindulva az igehirdető lelkész arról beszélt, hogy a ma embere megteremtette magának a káini világot, s a modern életszemlélet szerint önmagának, önmagáért él, nem vállalja a felelősséget a másik emberért, azokért a közösségekért, amelyek figyelemre, támogatásra szorulnak. A bajban nem elég csak a templomokat, a javakat menteni, a lelkeket is menteni kell. Ahogy Földes Károly is belekiáltotta az akkori magyarság szívébe, hogy vesztésre állunk, de a jajkiáltás mellett vállalta a lélekmentés küzdelmes feladatát is. A hálaadó istentisztelet alkalmat teremt idők és arcok felidézésére, amelyek visszavezetnek a templom újjáteremtéséig, Földes Károly szolgálatáig – vette át a szót Vetési László szórványügyi előadó, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő Diaszpóra Alapítvány elnöke, aki köszöntötte a család tagjait, köztük a Szatmáron élő 92 éves ifj. Földes Károlyt, az ünnepelt fiát, aki előrehaladott kora ellenére is részt vett a gyermekkora színhelyén tartott megemlékezésen hozzátartozóival együtt. Testvérét, Kabai Ilonát, aki haláláig hosszú éveken át nagy szeretettel ápolta édesapja emlékét, lányai képviselték. Az újlakiakból, akik 1991-ben 11-en voltak a templomban, mára egyedül Pascu Eszter maradt. Vetési László az 1991-ben tartott megemlékezést idézte, amikor először ünnepelték szabadon Földes Károly születésének 100. évfordulóját. Ott, a mezőújlaki templomban Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javasolta, hogy jegyezzenek be egy alapítványt „Földes Károly emlékének ápolására, és a mai szórványszolgák munkájának segítésére”. Így született meg a Diaszpóra Alapítvány, amely azóta is napirenden tartja a szórványkérdést, lehetőségei szerint segít, ahol tud, de a Földes Károly által elképzelt nagy közös összefogásról („Egymás terhét hordozzátok!”), hogy a kidolgozott cselekvési tervek megvalósuljanak, ma sem beszélhetünk. A második nagy ünnepet a 110. évforduló tiszteletére a szülőhelyen, Mérában és a gyermekkor helyszínén, Szucságon tartották. Vetési László beszélt Földes Károly hatásáról az erdélyi irodalomra (Nyirő József – Néma küzdelem, Makkai Sándor – Holttenger), a szórványmisszió legendás mezőségi alakjairól (Herman János, Nagy Ödön) és a későbbi Mezőség-járó lelkészekről, akik nem a nyomort, a sarat látták, hanem azokat az embereket, akik hűségesen kitartottak, megőrizték nyelvüket és vallásukat, és akik egyetlen dolgot várnak lelkészüktől, hogy a botlások között is szeresse őket. Köszönetet mondott a hűségéről ismert volt köbölkúti lelkipásztornak, aki nagyon sokat tett azért, hogy Mezőújlakot ne felejtsük el. Zöld György pedig Kovács J. István lelkészutódjának köszönte meg, hogy a köbölkútiakkal együtt tevékenyen részt vettek a templom megmentésében. Az 1991-ben állított emléklap mellé, amelyen többek között az áll, hogy Földes Károly elsőként kiáltotta világgá a Mezőség pusztulását, de elsőként vállalta a cselekvés útjait is, amikor így szólított fel a közös munkára: „Életet akarok a romok felett!”, az istentisztelet végén egy újabb emléklap került a résztvevők aláírásával. * Az ünnepség a szomszédos művelődési házban folytatódott, ahol az 1991-es megemlékezésről peregtek a képek, majd a 91 éves ifj. Földes Károly édesapja életútjáról beszélt. Felidézte édesanyja emlé- két is, aki odaadó, szerető felesége, támogatója volt férjének. Földes Károly 1891. november 14-én a kalotaszegi Mérában született. Tanító édesapját időközben Budapestre helyezték, de fiát a kolozsvári tanítóképzőbe küldi tanulni, hogy megismerje az erdélyi sorsot. Magyar-történelemtanári oklevelét Budapesten szerzi. Kitör a világháború, behívják katonának, 1915-ben fogságba esik és hét kemény, kegyetlen évet Szibériában tölt hadifogolyként. A fogságban írt naplóját Hajdú- szoboszlón élő unokája, Bogdánné Kabai Gyöngyi mutatta be. A Rabszolga nemzet rabjai: Szretyenszk, Acsinszk, Krasznojarszk 1915-1921 címet viselő kis könyv 2015-ben jelent meg a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár sikeres pályázata nyomán. A fogság viszontagságairól, megszabadulásáról szóló kötetben magyarázatot találunk arra, hogy a Budapesten végzett tanárból hogyan lett mély hitű, igaz lelkipásztor. „Ebben a pillanatban világosan éreztem Isten akaratát. Visszaköltözöm Erdélybe. Otthagyom Budapestet… Erdélyben leszek lévita tanító… Életcélom lesz megmenteni pusztulásra ítélt lelkeket. Felépíteni összedőlt templomokat, megszólaltatni elnémult harangokat, megvigasztalni a kétségbeesetteket. Istenhez vezetni a meghasonlott lelkeket…” A nagyszerű terveket a kiábrándító valóság követte. A tanári diplomával az elszigetelt, sáros mezőségi faluba érkező megbízott lévita lelkészt a nyomorúságos patkánytanyává vált papilak és egy romokban heverő templom fogadja, hívek sehol. Nyolc szórványát – Septér, Lompérd, Szentmihálytelke, Budatelke, Kecsed, Viszolya, Nagycég, Kiscég – úttalan utakon, hegyen, völgyön át tudja megközelíteni, ami a fogságban megfagyott lábával gyalogolva napokat vesz igénybe. De nem adja fel, lovat és szekeret vásárol, s hogy híveit visszanyerje, három templom építésébe kezd. Mivel a püspökségen nem hiszik el neki, hogy az imádság fedezetül szolgálhat az építkezéshez, kiadja emberpróbáló, gyötrelmes munkájáról, helyzetéről szóló kiáltványát, amelyben az összefogásra buzdít, majd járja Erdélyt, előadásokat tart. A népszerűvé váló kis füzet külföldi kiadásaiból összegyűlt pénzzel és a hívei által felajánlott hozzájárulással fedezi a költségeket, s megépül a templom Újlakon, Septéren és Nagycégen is. A negyedik a helybeli birtokos be nem tartott ígérete miatt marad el. Könyvével, előadásaival teológusokat nyer meg a szórványgondozásra, akik az új papilak építésében is segédkeznek – emlékezik fia. Egy idős asztalos segítségével saját kezűleg készíti el a bútorzatot, szószéket, padokat, úrasztalát. Megható nézni, ahogy az újlaki szószéket népi motívumokkal, faragásokkal díszítette. A konfirmáció előtt álló fiatalokat szekérrel otthonába gyűjti össze, ahol napokig tanítja, a káté mellett, ha szükséges, az ábécére, történelemre, irodalomra is. 1940-ben nem jószántából kell távoznia, a román csendőrök kergetik el a Dél-Erdélyhez sorolt faluból. Kolozsváron vállal tanári állást, majd az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) miniszteri biztosának nevezik ki, és nagy tervei között szerepel a kiürült észak-erdélyi falvak benépesítése. 1943-tól Szatmáron népnevelési titkárként dolgozik. Szórványépítési, szervező munkájának a „jutalmaként” megjárja a jilavai börtönt, majd kiszabadulása után családja körében tölti a hátralevő éveket. 1968-ban, 77 éves korában hunyt el, a szatmárnémeti temetőben nyugszik. Gyermekkorának éveit, életének egyéb eseményeit Kozma Etelka idézte, aki a szülőhely környékén őrzi Földes Károly emlékét.
Bodolai Gyöngyi
(Folytatás holnapi lapszámunkban)
Népújság (Marosvásárhely)

Gyorokon stabil a magyar diáklétszám
Bálint Magdolna tanítónő az idei tanév kezdetétől ingázik a gyoroki magyar nyelvű összevont elemi osztályhoz. Amint a helyszínen elmondta, Varga Enikő óvónővel, illetve a kuvini óvónővel együtt utazik naponta, amit megszokott. A gyoroki összevont magyar nyelvű elemiben jelenleg 7 kisdiákkal foglalkozik. Mivel jövőre senki nem megy V. osztályba, a következő tanévben is marad a létszám. Az azt követő tanévben viszont az óvodából új kisdiákok érkeznek, ami azt jelenti, a létszám gyarapodni fog. Szívesen utazik Gyorokra, ahol mind a gyermekek, mind a szüleik nagy szeretettel viszonyulnak hozzá – mondta el érdeklődésünkre Bálint Magdolna gyoroki magyar tanítónő.
Balta JánosNyugati Jelen (Arad)

Lelkészbeiktató Piskin
Együtt küzdeni tovább a megmaradásért
Piskin száz esztendő alatt egytizedére apadt a magyar lakosság és ezen belül a református gyülekezet is jócskán megfogyatkozott. A maroknyi, közel 400 lelkes magyar és 250 lelket számláló református közösségnek mégis sikerül égő fáklyaként jelen lennie a dél-erdélyi szórványban. Erre utalt a hétvégén tartott lelkészbeiktató ünnepség is, melyen helybéliek és a környező településekről érkezők népesítették be az Alpár Ignác tervei alapján épült kicsiny református templomot.
– Piskin bő másfél százada él a református gyülekezet, és a jó Isten kegyelméből mindig megadatott számára az istentiszteleti hajlék, az igét hirdető lelkipásztor és azok a lelkes hívek, akik a mindenkori lelkésszel közösen életben tudták tartani a közösséget – fogalmazott a beiktató istentiszteleten szolgáló Zsargó János, Hunyad megyei református esperes. Hangsúlyozta: fontos, hogy a továbbiakban is számíthasson egymásra a gyülekezet és immár közel egy esztendeje itt szolgáló lelkipásztora. A názáreti templomban tanító Jézus példája kapcsán az esperes elmondta: templomba járó, Isten igéjét szomjazó emberként is hajlamosak vagyunk megrekedni a lelkipásztor személyénél, és nem tudunk ettől elvonatkoztatva figyelni az általa érkező evangéliumi tanításra. Magának Jézusnak is szembesülnie kellett Názáretben a „hát nem a József fia ez?!” felkiáltással, és az e mögött megbúvó kétkedéssel. A lelkészek, akik apostoli küldetésük mellett éppúgy meg kell küzdjenek emberi gyarlóságaikkal, mint bárki más, gyakran szembesülnek hasonló jelenséggel, megütközéssel és bírálattal. Fontos, hogy a gyülekezeti tagok az igehirdetésekben meghallják Isten szavát, és együtt tudjanak működni mindenkori lelkipásztorukkal a közösség életben maradásának érdekében – fogalmazott az esperes, Istentől megáldott szolgálatot kívánva Czuhai Miklós Csaba frissen beiktatott piski lelkipásztornak.
Az immár egy esztendeje Piskin szolgáló Czuhai Miklós meghatódottan mondta el: ez az első hivatalos lelkészi beiktatása, és bízik benne, hogy az elmúlt egy évhez hasonlóan továbbra is a helyi gyülekezet javát tudja szolgálni, együtt, Jézussal közösen folytatják az elkezdett munkát. A csodálatos halfogás történetére építve prédikációját, úgy fogalmazott: Gyakran belefáradunk az eredménytelennek tűnő munkába, otthonainkban, gyülekezetünkben úrrá lesz rajtunk a csüggedés. De Jézus biztató szavára, jelenlétében újra kell kezdeni a munkát és ez már biztosan sikerre visz.
Megható momentuma volt a beiktatási ünnepségnek a templom kulcsának, az egyházközség pecsétjének átadása. A korábban több évtizedig itt szolgáló Albert István nyugalmazott lelkész, volt Hunyad megyei esperes bíztató szavak kíséretében nyújtotta át az említett jelképeket, illetve egy Bibliát. Arra kérte fiatal kollégáját, úgy szolgáljon a kicsiny gyülekezetben, hogy a templom kulcsa mindig csak jobbra forduljon a zárban, azaz nyissa az ajtót, a Biblia szavai vezessék az Isten útján a lelkészt és gyülekezetét, az egyházközség pecsétjét pedig használják becsülettel a közösség javára.
Ünnepi meghívottként volt jelen az Istentiszteleten Barabás János, a Magyar Köztársaság kolozsvári vezető konzulja, aki a csekély lélekszámú, de nagy történelmi múlttal rendelkező település, az itt élő közösség jelentős értékeire hívta fel az egybegyűltek figyelmét. Elmondta továbbá: A régi időkben úgy tartották, a legkisebb közösségben is lennie kell egy papnak, egy tanítónak és egy orvosnak, akik szellemi vezetőként, gyógyítóként szolgálhatják a közösséget. Manapság Erdély számos településén hiányzik már a magyar orvos, a magyar tanító. Fontos, hogy ahol még van lelkipásztor, megbecsüljük azt, és az állandó párbeszédre épülő közös munkával küzdjünk a pár lelkes gyülekezetek fennmaradásáért is.
Winkler Gyula EP-képviselő szintén meghívottként köszöntötte a piski gyülekezetet és annak frissen beiktatott lelkipásztorát. Meggyőződéssel állította: A szórványban ugyan kevesen vagyunk, de nem vagyunk kevesebbek másoknál. A történelem példái azt mutatják, bármennyire is megerősítette várát egy-egy közösség, az évszázadok folyamán az ellenségnek mégis sikerült bevennie azt. Ha azonban a várost „előretolt helyőrségek” védték, hosszú ideig békében fejlődhetett a település. A szórványbeli végvárak megerősítése tehát nem öncélú feladat. Ha ma feladjuk Piskit, holnap elesik Gyulafehérvár és holnapután szórvánnyá lesz Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely is. Fontos tehát, hogy az összetartozás tudatában munkálkodjunk mindannyian, ki-ki a maga helyén a szórványbeli végvárak megerősítésén. Ehhez kívánt az EP-képviselő jó munkát, áldásos szolgálatot Czuhai Miklós piski lelkipásztornak.
A beiktató istentisztelet záró momentumaként került sor a dévai református gyermekek és fialok rövid műsorára, melyben Oprisa Melinda vallástanárnő és János Zsuzsanna megyei IKE-elnök vezetésével verseket, énekeket adtak elő. Czuhai Miklós lelkipásztor, keresztnevére hivatkozva, Mikulás-szerepbe bújt, és édességcsomaggal ajándékozta meg a gyermekeket. A gyülekezeti tagok és meghívottak pedig az istentiszteletet követően szeretetvendégségen vettek részt.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Körösfő első írásos említését ünnepelték
Az elmúlt hétvégén, pontosabban november 19-én a körösfői önkormányzat támogatásával emléknapot szervezett a körösfői Kós Károly Iskola és a helyi Református Egyházközség abból az alkalomból, hogy ezelőtt 740 évvel említik először írásban a település nevét.
A rendezvény ünnepi istentisztelettel kezdődött, igét hirdetett Károly Károly református lelkipásztor, aki alapigének Neemiás könyve második fejezetének 11–20 sorait választotta. „A falakat újra kell építeni, melynek alapjait Isten rakta le. A rések betömésénél van egy építő erő, amely mellett mindig megjelenik egy visszahúzó erő is. Ahogy Neemiás társakat talált az építkezéshez, nekünk is úgy kell összefognunk a közösség összefogása érdekében” – foglalta össze a településre nemrég érkezett lelkipásztor.
Az ünnepség a helyi Bartók Béla Művelődési Házban folytatódott, ahol először Bodis László polgármester köszöntötte a szép számban egybegyűlteket, majd ismertette a falu egyházi, kulturális, gazdasági és politikai életét, visszatekintve az elmúlt 740 évre. Ezt a Kovács Kuruc János által frissen megjelentetett könyv bemutatása követte, címe: Kalotaszegi Krónikácskák.Vincze Minya István a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperese így méltatta a kötetet: „E különösen fontos üzenetet és tartalmat sugárzó könyv csak akkor töltheti be kultúrtörténeti szerepét a Kalotaszegről eddig megjelent írások között, ha az Úristen áldása lesz rajta.” A bemutatón jelen volt Péntek János professzor is. „Lehet, hogy ma sem vagyunk kellőképpen tudatában mi mindenre vagyunk, lehetünk képesek? Pedig Kalotaszegnek nagy szüksége van arra, hogy bízzon önmagában. A múlt semmire sem garancia, de ismerete erősítheti a helyi közösségek önbizalmát és büszkeségét. Ma is meríthetünk a »Krónikácskákból«: a példa erejét a közös cselekvéshez” – fejtette ki a nyelvész.
Kovács Kuruc János szerint „a lényeg az, hogy szeresd a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak, és képes legyél érte akár áldozatot is hozni, küzdeni; hogy megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti.”
Az ünnepség színvonalas kultúrműsorral folytatódott, felléptek a helyi óvodások, iskolások, a Kalotaszeg Néptánccsoport valamint az Operettissimo Társulat.
Antal István iskolaigazgató, a rendezvény egyik szervezője köszönetet mondott mindenkinek, aki munkájával vagy anyagilag támogatta ezt a színvonalas ünnepséget, amely után szeretetvendégségben részesült minden jelenlévő.
PÉNTEK LÁSZLÓ
Szabadság (Kolozsvár)

Az RMDSZ elnökével tárgyalt Orbán Viktor a parlamentben
A Magyar Állandó Értekezlet jövő heti ülésének előkészítése jegyében tárgyalt egymással Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke kedden az Országházban - tájékoztatta Havasi Bertalan, a kormányfő sajtófőnöke az MTI-t.
A romániai parlamenti választások is aktualitást adtak a megbeszélésnek, ennek kapcsán a tárgyaló felek elégedetten állapították meg, hogy a jelöltállítás és a választási felkészülés terén megvalósult a magyar összefogás.
Orbán Viktor és Kelemen Hunor fontosnak nevezte, hogy a román törvényhozásban erős magyar képviselet legyen - mondta Havasi Bertalan. A keddi tárgyaláson áttekintették a magyar állam támogatásával megvalósuló, a romániai magyarság érdekeit szolgáló fejlesztések állását, végül Kelemen Hunor szatmárnémeti látogatásra hívta meg a magyar kormányfőt; erre a programra várhatóan még ebben az évben sor kerül - közölte a Miniszterelnöki Sajtóirodát vezető helyettes államtitkár.
Szabadság (Kolozsvár)

Vetro Artur-breviárium
„Csak a hazugságot lehet kitalálni, az igazság van, és felfedezésre vár.” Ennek a felfedezésre váró igazságnak egy szelete tárul fel előttünk abban a kötetben – de nevezhetném akár tágabb értelemben vett művészkönyvnek is –, amely egy művészdinasztia alapítótagjának, a szobrász, grafikus és művészetfilozófus Vetro Arturnak állít emléket.
Mégpedig a lehető leghitelesebb módon: magának az alapítónak az írott és képírott gondolatai, megfigyelései által. Hiszen a könyv alapanyagát, a művészet általános sajátosságait, s a kor művészetének jellegzetes vonásait felvillantó, mélyenszántó gondolatokat és precíz éleslátással készült portrékat Vetro Artur vetette papírra az évek, évtizedek folyamán, s látta el A művészet útvesztőiben címmel. 1992-ben bekövetkezett halála óta szobrai önálló életre kelve hirdetik tovább alkotójuk nagyszerűségét, művészetelméleti, gondolkodói tevékenysége azonban a feledés homályába merülhetett volna, ha nincs a család: a szobrász írói munkásságát is ismerő hű társ, Vetró Mária, aki az 1958–1983 között a szaksajtóban megjelent valamint a kéziratokban őrzött írásokból az értők magabiztosságával válogatott, a szintén szobrászművész fiú, Vetró András, a kötet szerkesztője és az egyik unoka, Vetró Barnabás, a sikeres borítóterv elképzelője és megvalósítója.
„ András fiamnak és minden fiatal művésznek ajánlom ezeket a jegyzeteket, akik a művészet kérdéseinek a megoldását sürgetik” – írta 1978-ban Vetro Artur. Az akkor még fiatal művésznek számító András mára többszörös nagyapává éretten adja tovább édesapja gondolatait, a felfedezésre váró igazságokat, s a művészet mindegyre újabb és újabb megoldatlan kérdéseinek a tisztázását elősegítő apai érvrendszert. Mégpedig olyan kötet formájában, amely tartalmi mélysége mellett külcsínének visszafogottan nemes eleganciájával erdélyi könyvkiadásunk egyik gyöngyszemévé vált. Persze nem véletlenül, hiszen a Vetró művészcsalád és a Nagy Péter igazgató vezette kolozsvári IDEA terméke (Nyomdai előkészítés: IDEA PLUS, műszaki szerkesztés: Kolcza Mátyás Barna, korrektúra: Szenkovics Enikő)
Németh Júlia
/Vetro Artur: A művészet útvesztőiben (egy szobrász jegyzetei művészetről, művészekről). Kolozsvár, 2016/
Szabadság (Kolozsvár)

Az adott szó hitele, és ami mögötte meghúzódik
Nem lehet felháborodás nélkül viszonyulni ahhoz, ahogyan a Kolozs megyei tanfelügyelőség minden emberi jóérzést mellőzve eljárt: több mint kilenc hónapi huzavona után végül arra kényszerítette az Apáczai Csere János Elméleti Líceum vezetőségét és munkaközösségét, hogy szélnek eressze a képzőművészeti 5. osztályt. Kérdezhetjük: mit vétettek azok a szülői beleegyezést is maguk mögött tudó gyermekek, akik senkitől sem kényszerítve elhatározták, hogy Közép-Erdély egyetlen magyar tannyelvű képzőművészeti tagozatán folytatják tanulmányaikat?
Az ügy háttérindítékaira jól rávilágít a főtanfelügyelő azon cinikus, az ügyben közbenjáró megyei RMDSZ-elnöknek tett ajánlata, hogy az Apáczai-líceumból kényszerű kitoloncolásra kárhoztatott képzőművészeti 5. osztály diákja, ha rajzolni akarnak, menjenek a Romulus Ladea Képzőművészeti Líceumba. Arról nyilván nem beszélt a főtanfelügyelő, hogy ebben a tanintézményben (sajnos) csak román nyelvű oktatás folyik. (A véletlenek különös összjátéka: amikor a kilencvenes évek legelején Kolozsvárra felkerültem – én naiv lélek! –, személyesen fordultam a Ladea-líceum akkori igazgatójához azzal, hogy indítsunk magyar tagozatot, ő azonban erről hallani sem akart).
Miről beszélünk tehát? Egy olyan oktatási rendszerről, amely a jelek szerint leginkább csak szólamokban hirdeti a kreatív gondolkodásra való nevelés követelményét. Egy olyan tanfelügyelőségről, amely az elmúlt tizenhat évben nem talált alkalmat arra, hogy tiszteletét tegye azon tárlatnyitók egyikén sem, amelyre az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának rendezésében sor került többek között a hajdani Gy. Szabó Béla Galériában, a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban, az Akadémiai Könyvtár előcsarnokában, a Belvárosi Unitárius Egyházközség gyűléstermében, a konzulátuson, az Apáczai Galériában, a Kolozsvár Társaságnál vagy a Bástya Galériában? A megszámlálhatatlan kiállítás és Aranyecset-rajzverseny, alkotótáborozás, tanulmányi kirándulás, ismeretterjesztő konferencia vagy a tagozat tevékenységét illusztráló albumbemutató alkalmainak sorát tovább folytathatnánk, de mind hiába. A magát gyermekközpontúnak kürtölő oktatásunk képviselete, a megyei tanfelügyelőség nem tartotta fontosnak, hogy jelenlétével bátorítsa, felkarolja az eredményekben gazdag tevékenységet felmutató tagozatot. Vagy lehet, hogy éppen ez, a gyermekek és tanáraik irányából megmutatkozó ügyszeretet aggasztotta az illetékeseket, mivel kisebbségellenes elveikkel nem volt összeegyeztethető ez az alulról jövő, közösségi oktatásunkat árnyaló, tehetségpallérozó kezdeményezés. Merthogy „kuss, mi majd megmondjuk, mi a hasznos és üdvözítő számotokra!” – sokan már a kommunizmus idején is megszenvedtük az ilyenfajta diktatórikus, elnemzetietleníteni akaró, félelemgerjesztő szólam jegyében történő oktatáspolitikát. (Vagy igazán csak ezután?)
A szülők és önzetlen támogatóink, a pályázati lehetőségek biztosította anyagi források hathatós segítsége mellett, az Apáczai-líceum, valamint a közvélemény erkölcsi támogatására támaszkodva folytattuk tehát sziszifuszi küzdelmünket megmaradásunkért olyan körülmények közepette, amelyeket az is súlyosbított, hogy a mostani alkalom immár a harmadik eset, amikor a tanfelügyelőség a biztató segítségnyújtás helyett inkább a tagozatnak oktatásunk amúgy is szegényes színezetű palettájáról való letörlését választotta.
Tette mindezt úgy, hogy áthárította a szóban forgó képzőművészeti 5. osztály megszüntetésének ódiumát az Apáczai-líceumra. Nem kellett tehát részese lennie azon kínkeserves procedúrának, amely során ezen ragyogó tekintetű, tudásra szomjas, tehetségüket pallérozni szándékozó gyermekek arca elkomorul, szája sírásra görbül a szinte hihetetlennek tűnő hír hallatán, miszerint megszűnik a már életterüknek érzett osztályközösségük.
Minduntalan előtolakszik a feleletre váró kérdés: a tanügyminisztérium, illetve a magyar nyelvű oktatásért felelős Király András államtitkár elvi támogatása ellenére miért maradt el, hol akadt el a képzőművészeti 5. osztály indítását szóban megígérő, annak viszont hivatalos, írásos alátámasztását elmulasztó tanfelügyelőségi jóváhagyás? Az a jóváhagyás, amely visszaigazolta volna a főtanfelügyelő-helyettes, Török Zoltán nyilvánosság előtt tett kijelentését, hogyha legalább tizenkét gyermek jelentkezik és felvételt nyer, az osztály indulását legkésőbb tanévkezdéskor a tanfelügyelőség engedélyezi.
És nem utolsósorban miért nem állt ki és áll ki (ismét) nyilvánosan a főtanfelügyelő-helyettes a Kolozs megyei RMDSZ februári MKT-küldöttgyűlésén elhangzott, számunkra biztatást jelentő ígérete mellett, amely azt a látszatot keltette: van még esély! Ezen ígéretre alapozva jelentkezett ugyanis a tehetségfelmérő vizsgára az adott szó erejében bízó azon tizenhat gyermek, akiknek most mégis távoznia kellett!
Egyszóval az illetékes tanügyi szerveknek nem lett volna szabad visszaélnie gyermekeink megelőlegezett bizalmával a számok mögé bújva. Semmi sem igazolja ugyanis azt a képtelen eljárást, amely két hónappal az iskolakezdés után felszámolásra ítélte azt az osztályt, ahova tehetségük folytán felvételt nyertek ezek a mindenféle pedagógiai elvnek ellentmondó procedúrában játékszerként használt gyermekek, akikben ez az eljárás komoly lelki törést okozott. Szinte hihetetlen, hogy mindez mégis megtörténhetett!
Milyen célt szolgált ezen színjáték? Kiknek állt érdekében, hogy ennyi energiát beleölve és beleöletve végigjátszassák velünk, elszenvedőkkel ezt a gyermek- és kisebbségbarátnak semmiképpen sem nevezhető kutyakomédiát? Egy bizonyos: nekünk ez semmiképpen sem szolgálta és szolgálja az érdekeinket!
De ki tudja? Isten nevében, mégis reménykedjünk!
SZÉKELY GÉZA
A szerző képzőművész-tanár, Apáczai Csere János Elméleti Líceum
Szabadság (Kolozsvár)

Jelentősen javította a román gazdaság idei növekedéséről szóló előrejelzését a Világbank
A júniusban közzétett 4 százalékról 5,1 százalékra javította a román gazdaság idei növekedéséről szóló előrejelzését a Világbank - közölte az Agerpres hírügynökség.
A nemzetközi pénzintézet szerint azonban a tavalyi 3,8 százalékos GDP-növekedés után bekövetkezett ugrás után jövőre várhatóan ismét 3,8 százalékra, majd 2018-ban 3,4 százalékra lassulhat a román gazdaság növekedése.
Romániában idén január elsejétől négy százalékponttal 24-ről 20 százalékra csökkent az általános forgalmi adó, a hatályos adótörvény értelmében pedig 2017 január elsejétől újabb egy százalékponttal, 19 százalékra csökken az áfa Romániában és eltörlik az üzemanyagra 2015-től kivetett hét eurocentes pótlólagos jövedéki adót és az ipari létesítményekre fizetendő különadót.
Az adócsökkentések a 2015-ben regisztrált 1,5 százalékos GDP-arányos költségvetési hiány elmélyülését eredményezte, amely idén és 2017-ben is 3 százalék körül lesz. Ez az államadósságot a tavalyi 39,8 százalékról a bruttó nemzeti termék 40,3 százalékára növeli - idézte az Agerpres a Világbank Romániára vonatkozó helyzetjelentését.
Az elemzés arra is figyelmeztet, hogy a választási kampány visszavetheti a szerkezetátalakítási reformokat, a nemzetközi bizonytalanságok pedig megkérdőjelezhetik a Romániára vonatkozó optimista előrejelzéseket. A Világbank szerint ugyanakkor a fenntartható növekedés érdekében a fogyasztás serkentése helyett a gazdaság termelőképességének javítására, a szabályozás egyszerűsítésére és a fiatalok foglalkoztatásának javítására van szükség Romániában.
A Nemzetközi Valutaalap nemrég publikált előrejelzése szerint idén Romániában várható a legjelentősebb, 5 százalékos GDP-növekedés, amelyet Írország követ 4,9 százalékos előrejelzéssel.
Az Európai Bizottság szerint Romániában idén 5,2 százalékos gazdasági növekedés várható.
Szabadság (Kolozsvár)

Nehéz a feladata a mai erdélyi magyar közösségépítőknek
Rendezvények a szórványban: ébren tartani a nemzeti hovatartozás
Komoly nevelési és közösségépítő szerepe kell hogy legyen egy kulturális fesztiválnak – vallja Serfőző Levente a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke, aki idén tizenegyedik alkalommal szervezte meg az Ars Hungarica fesztivált Nagyszebenben. A több mint egy évtized rendezvényszervezés bőven szolgál most már tapasztalattal, tanulsággal, ugyanakkor rálátással is arra, mikor és mire van szüksége a magyar közösségnek a szórványban, ahol a közösségépítés mindig nehezebb és körülményesebb feladat: nem csak az igényeknek kell megfelelni, hanem igényesnek is kell lenni egyszerre, mindezt pedig a rendszerint elégtelen anyagi források mellett kell megvalósítani. Interjúnkban Serfőző Levente mesél múltról és jövőről, arról, hogy régebb több lehetőséggel és kevesebb tapasztalattal rendelkeztek, ma pedig mindez fordítva érvényes, és milyen lehetőségeket meg korlátokat eredményez az önállóság.
A nagyszebeni hatnapos Ars Hungarica rendezvénysorozat programjai Borsos Miklós szobrász, grafikusra, az idén 230 éves nagyszebeni református templomra, valamint a november 15-ei szórványnapra összpontosítottak, de persze nem maradtak el a gyermekprogramok, színházi előadások és esti koncertek. A műfaji sokszínűség és a különböző korosztályú és nemzetiségű közönség megszólítása állandó jellemzője a fesztiválnak, amely évről évre a magyar kultúra népszerűsítésének fóruma. A különféle igényeknek való megfelelés nehézségeiről, az idei fesztivál erősségeiről faggattuk Serfőző Levente főszervezőt.
– Értékelje kicsit az idei Ars Hungarica fesztivált. Melyek voltak az erősségei, melyek a gyengepontjai? Hogyan épült fel az idei műsorstruktúra?
– Tizenegy éve szervezzük az Ars Hungaricat Nagyszebenben. Volt időnk kitapasztalni, hogy milyen a helyiek kulturális igénye, melyek azok a műsorok, amelyek a leginkább felkeltik az érdeklődésüket és melyek azok, amelyekre a legszívesebben eljárnak a vegyes házasságban élő párok is. Természetesen megkérdeztük a közönségtől, hogy mit hiányolnak a kínálatból, és kiderült, hogy a színházat. Ezért az idén két előadást is meghívtunk. A program összeállításakor figyeltünk arra is, hogy minden évben sok magyar fiatal érkezik a nagyszebeni egyetemekre, vagy éppenséggel munkát keresni, de gondoltunk a vegyes házasságokból származó gyerekekre, akiknek alternatívaként kínáljuk a magyar kultúrát és azt a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljenek magyar gyerekekkel. Ez egy sokoldalú fesztivál, ami egyben az erőssége és gyengesége is, hiszen a programnak nagyon komplexnek kell lennie ahhoz, hogy az elvárások nagy részét kielégítse: az óvódás bábszínháztól a komolyzenei műfajokon keresztül, a szavalóestig, kiállításokig és a táncházig, továbbá népzene, jazz, rock vagy épp ezen műfajok vegyesen előadott koncertjéig terjed a kínálat. Ugyanakkor egy fesztivál nem szólhat csak a hatásvadászatról, hanem komoly nevelési és közösségépítő szerepet is fel kell vállalnia. Szervezőkként megfogadtuk, hogy az Ars Hungarica kulturális fesztivál is ilyen közösségépítő esemény, ezért a Kárpát-medence fiatal tehetségeinek munkásságát követjük, és ha alkalmunk, lehetőségünk van rá, akkor vendégül látjuk őket Nagyszebenben. Mert a nagyszebenieknek is találkozniuk kell a Góbé együttessel, Pély Barnával vagy Wágner Péterrel, hogy ne csak a tévében, hanem élőben is megcsodálhassák munkájukat, művészetüket. És ezektől lesz „magyarabb” Nagyszeben. Emellett figyeltünk a gyermekelőadásokra, négy műsort szerveztünk a kicsiknek idén. De nagy hangsúlyt fektetünk továbbra is a fiataloknak szóló eseményekre és az esti Atrium kávézóban, illetve Music Pubban szervezett koncertekre, amelyekre fogékonyabb a nagyközönség. Fennáll a veszélye a közhelyességnek, de meg kell említenem a gyenge pontokat is: az elégtelen anyagi források nemcsak a fesztivál szervezésére, hanem az iroda egész éves működésére is kihatnak, hiszen az eseménysorozatot egész évben szervezzük, ehhez pedig állandó alkalmazottra lenne szükség (vagy akár egy Petőfi-programos közösségszervezőre). Szerencsére ezt pótolja a 15-20 önkéntes lelkes munkája, akik hisznek az Ars Hungaricában.
– Mennyire sikerült bevonni, megszólítani idén a helyi közösséget?
– Egyik kiemelkedő rendezvényünket elsősorban a román közönségnek ajánlottuk: a Borsos Miklós Visszanéztem félutamból című könyvének nagyszebeni vonatkozású fejezeteit román (Sibiu, dragostea mea), illetve angol (Looking back halfway in life) nyelvű fordításának bemutatóját, valamint a Szülőföldjeim című életrajzi film rom​án feliratozással való levetítését. A könyvbemutatón és filmvetítésen kívül a szombat esti táncházba és bálba is ellátogattak, a vegyes házasságban élőkön kívül román és német vendégek is bekapcsolódtak a táncba. Természetesen a kiállítások megnyitóin – és minden évben legalább négy ilyen alkalmat kínálunk – szép számban jelennek meg más nemzetiségű nagyszebeniek. Az esti koncerteken az Atrium kávézó 60 férőhelyes, illetve a Music Pub 120 férőhelyes termeit fele-fele arányban tölti meg magyar és más nemzetiségű közönség. Természetes, hogy az egyetemes nyelven beszélő műfajok, mint a zene és tánc, vonzzák leginkább a nagyközönséget, bár a zárókoncert előadói, az Apnoe együttes magyar népzene átdolgozásokat játszottak, mégis nagy tapsot kaptak. Wágner Péter krétarajzai és a Borsos Miklós szobrairól készült fotók, könyvillusztrációk Nagyszeben két leglátogatottabb helyszínén tekinthetők meg november végéig: a központi Turisztikai Információs Központ galériájában és a Tanácstoronyban, így sokáig kapnak még az Ars Hungarica-ból a nagyszebeniek és a turisták. Meggyőződésem, hogy ami értékes és tiszta szívből felkínált, az átlépi a nemzetiségi határok kérdéskörét.
– Szórványközösségben mire kell nagyobb hangsúlyt fektetni?
– A fiatal nemzedékre és a nemzeti hovatartozás folyamatos ébrentartására kell jobban odafigyelnünk, ami messziről sem olyan könnyű, mint más megyékben. Meg kell erősíteni a pilléreket: a templomot, az iskolát és a kulturális eseményeket szervező intézményeket. Ne feledjük, hogy Nagyszeben a 12. század óta a magyarság déli határa, de egyre nehezebb a „megvédése”. Ez nem csak a magyar szórvány problémája: a 21. század életstílusa, az egyre kevesebb minőségi idő, kevés közösségi idő, a képernyő elől nehezen kimozdítható közönség, az asszimiláció, az igazi értékrendek felbomlása egyre hangsúlyosabb. És nagyon reméljük, hogy az Ars Hungaricával segítünk ezek elől menedéket nyújtani.
– Milyenek voltak a fellépők visszajelzései? Hogy érezték magukat Szebenben?
– A Góbé együttessel készült interjúban ez olvasható: „Nagyon jól éreztük magunkat Szebenben és a fesztiválon is. Volt alkalmunk megnézni a várost, kicsit belemenni az éjszakába, megkóstolni a helyi ételeket. Egy szó mint száz, nagyon örülünk, hogy itt lehettünk”. A David Yengibarian Trió azt nyilatkozta az erdélyi turné 11. és egyben utolsó állomásán, hogy itt, Nagyszebenben, de általában Erdélyben nagyon jó koncertezni, mert könnyebb kapcsolatot teremteni a közönséggel, az emberek ki merik mutatni az érzelmeket! És ez egy óriási dolog, amit továbbra is meg kell őrizni.
Szervezéskor odafigyelünk arra, hogy vendégeink számára is élmény legyen a fesztivál és Nagyszeben, mert ki tudja mikor, de egyszer biztos visszajönnek egyénileg, családjukkal, barátokkal vagy csoportosan. A művészek nem napszámosok, akik megkapják koncert végén a csekket és mehetnek haza, hanem megajándékoznak bennünket művészetükkel, egy darabkát hagynak itt magukból.
– Lehet-e már tudni valamit a jövő év terveiről, esetleg a tematikáról?
– Prioritás marad a minőségi színt megőrzése, esetleg növelése (de ennek több tényezője és összetevője van), új gyerekműsorok megszervezése és elismert magyar előadók, művészek meghívása városunkba.
– Hogyan látja, az elmúlt 11 évben merre fejlődött az Ars Hungarica?
– Első perctől kezdve nagyon magas volt a mérce, hiszen 2007-ben az Ars Hungarica fesztivál képviselte a magyar kultúrát Európa Kulturális Fővárosában. Persze, akkor több lehetőségünk volt, kevesebb tapasztalatunk, most pedig fordított a helyzet. De ebben a felállásban (állandó székház és fizetett alkalmazottak hiányában), és ilyen keretek közt (kevés pénzforrás politikai önállóság miatt) is a maximálisat próbáljuk kihozni a helyzetből. Most kezdett megtörni a jég, és kezd felszínre törni az elmúlt tizenegy év munkájának eredménye, de megoldatlan konfliktusok is visszatetszenek némelykor. Mindezt igyekszünk higgadtan kezelni, orvosolni, elnézést is kérünk az érintettektől, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a „gyógyír” megvásárlására.
A mai erdélyi szervezőknek, közösségépítőknek nem könnyű a feladatuk. Nagyon nehezen lehet kompromisszummentesen cselekedni Erdélyben, mert bármely irányba fordulna az ember elkötelező módon viszonyulnak a támogatók, pályáztatók, és csak üzleti szempontokra építeni az erdélyi magyar kulturális életet lehetetlen a szociálisan rendezetlen helyzetben. Ezt ki is használják, hiszen a függővé tételnek az aranykorát éljük. Ez sem nemzeti identitásunk megőrzésének, sem anyanyelvünk ápolásának, sem közösségeink helyes fejlődési irányának nem kedvez. Ennek ellenére optimista maradok, talán-talán megkongatnak valahol egy vészharangot, ameddig nem késő.
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés Strasbourgban: hitelteleníteni próbálják a forradalmat
Az Európai Parlamentben tiltakozott Tőkés László a romániai forradalom hitelét romboló magyarellenes társadalmi közhangulat gerjesztése és minden fajta nacionalista uszítás ellen.
Az erdélyi EP-képviselő szerint az 1989-es temesvári népfelkelés decemberi évfordulójának közeledtével az egykori és az új román titkosszolgálat volt magas rangú vezetői a televízió széles nyilvánossága előtt próbálják hiteltelenné tenni az antikommunista és Securitate-ellenes román forradalmat, egy Erdély elszakítására irányuló, szovjet és magyar hátterű szubverziónak és államcsínynek állítva be azt. Tőkés tiltakozásának apropója az, hogy a bukaresti Realitatea hírtelevízió november 19-i esti műsorának meghívottai többek között fizetett titkos ügynöknek nevezték a volt temesvári lelkészt, aki szerintük nem Ceauşescunak, hanem Romániának volt az esküdt ellensége.
A műsorban Radu Tinu, a kommunista politikai rendőrség, a Securitate volt Temes megyei helyettes parancsnoka, valamint Costin Georgescu, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) volt vezérigazgatója egyebek mellett sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a temesvári eseményeket megelőzendő Tőkést nem tartóztatták le kellő időben. A hírtévé meghívottai ugyanakkor azt állították, hogy a romániai forradalom külföldi – nevezetesen a szovjet és a magyar – titkosszolgálatok műve volt, és valójában nem a forradalmárok hősiessége, hanem egy valóságos Románia-ellenes puccs buktatta meg a Ceauşescu-diktatúrát.
Tőkés László szerint az elhangzott és más hasonló, titkosszolgálati főszereplők részvételével zajló műsorok nyilvánvaló szándéka a román forradalom politikai célzattal történő átpozicionálása és diszkreditálása, ami egyet jelent Temesvár történelmi szerepének a meghamisításával, a forradalom hőseinek és áldozatainak a meggyalázásával. Hétfői strasbourgi felszólalásában az EP-képviselő arra hívta fel az EU és az EP figyelmét, hogy Románia demokratikus átalakulására nézve a legnagyobb veszélyt mind a mai napig a hatalmát és befolyását átmentett volt Securitate, a régi-új titkosszolgálat jelenti, mely Ceaușescu nacionálkommunista politikájának folytatójaként a soviniszta magyarellenesség eszközének bevetésével fejti ki ellenforradalmi tevékenységét.
„Tiltakozom az ellen, hogy a demokratikus Románia nyilvánossága előtt, a média szabadságával durván visszaélve, a bukott kommunista diktatúra titkosszolgálatának volt hivatalosai és szószólói lejárassák az antikommunista forradalmat, valamint azokat, akik hősiesen harcoltak és életüket áldozták a szabadságért. Radu Tinunak és hírhedt társainak nem a televízió képernyőjén, hanem a börtönben volna a helyük, hiszen cselekvő módon vették ki részüket a szabadságharcosok elleni erőszakos cselekményekben és tömeges gyilkosságokban" – állapította meg kedden kibocsátott nyilatkozatában Tőkés. Az EMNT elnöke szerint az igazság- és a jóvátétel jegyében, az „ellopott forradalom" helyreállítása érdekében elkerülhetetlen, hogy Románia szembe ne nézzen saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával.
Krónika (Kolozsvár)

Romániának szembe kell néznie saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával
November 19-én este a Realitatea nevű bukaresti kereskedelmi televízióban Octavian Hoandră vezényletével valóságos Securitate–SRI (Serviciul Român de Informaţii – Román Hírszerző Szolgálat) kerekasztalnak lehettünk tanúi, többek mellett Radu Tinu, a kommunista politikai rendőrség, a Securitate volt Temes megyei helyettes vezetőjének, valamint Costin Georgescunak, a SRI volt vezérigazgatójának részvételével.
Összeállt, ami összetartozik – mondhatni annak kapcsán, hogy az előbbi az 1980-as években Temesváron az ún. Tőkés-ügy főrangú felelőse volt, az utóbbi pedig annak a becsületbíróságnak a jelenlegi elnöke, melynek javaslata alapján Klaus Iohannis államelnök ez év márciusában visszavonta tőlem a Románia Csillaga Nemzeti Érdemrendet, amivel forradalmi érdemeimért tüntettek ki. A nacionálkommunista időket idéző kerekasztal – egyebek mellett – fizetett titkos ügynöknek nyilvánította szerény személyemet, aki „nem Ceauşescunak, hanem Romániának voltam – és vagyok – az esküdt ellensége”. Ugyanakkor sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy a temesvári eseményeket megelőzendő kellő időben nem tartóztattak le.
Mindezt akár személyi szintre korlátozódó, becsületbeli sérelemnek foghatnánk fel, hogyha egyúttal az 1989-es temesvári népfelkelés történelmet hamisító átértelmezésére is nem történt volna kísérlet. A „szenzációs leleplezések” szándékával megszólaló titokszolgák és beszélgetőpartnereik ugyanis nem kevesebbet állítottak, mint azt, hogy a romániai forradalom külföldi – nevezetesen a szovjet és a magyar – titkosszolgálatok műve volt, és valójában nem a forradalmárok hősiessége, hanem amazok mesterkedése, egy valóságos Románia-ellenes puccs buktatta meg a Ceauşescu-diktatúrát.
Az elhangzott és más hasonló, titkosszolgálati főszereplők részvételével zajló műsorok nyilvánvaló szándéka a román forradalom politikai célzattal történő átpozicionálása és diszkreditálása – ami egyet jelent Temesvár történelmi szerepének a meghamisításával, a forradalom hőseinek és áldozatainak a meggyalázásával.
Ezzel együtt a régi-új román titkosszolgálat a példamutató temesvári román–magyar összefogást is hitelteleníteni próbálja, irredenta románellenes „összeesküvésnek” igyekezvén beállítani az ott történteket. A magyarellenes Securitate-propaganda attól sem riad vissza, hogy a soknemzetiségű Temesvártól elvitatva, a moldvai Iaşi városának tulajdonítsa a népfelkelés kirobbantásának elsőbbségét.
Tiltakozom az ellen, hogy a demokratikus Románia nyilvánossága előtt, a média szabadságával durván visszaélve, a bukott kommunista diktatúra titkosszolgálatának volt hivatalosai és szószólói lejárassák az antikommunista forradalmat, valamint azokat, akik hősiesen harcoltak és életüket áldozták a szabadságért. Radu Tinunak és hírhedt társainak nem a televízió képernyőjén, hanem a börtönben volna a helyük, hiszen cselekvő módon vették ki részüket a szabadságharcosok elleni erőszakos cselekményekben és tömeges gyilkosságokban.
Temesvár szellemében tiltakozom ugyanakkor a forradalom hitelét romboló magyarellenes társadalmi közhangulat gerjesztése és minden fajta nacionalista uszítás ellen, ami nem más, mint a csausizmus és a szekurizmus posztkommunista megnyilvánulása.
Tiltakozásomnak a mai napon az Európai Parlament nyilvánossága előtt is hangot adtam. (Felszólalásomat mellékelem.)
Az elmondottak vonatkozásában óvatos bizakodásra adnak okot azok a fejlemények, hogy idén júniusban – az események után közel harminc esztendővel (!) – a legfelsőbb bíróság elrendelte az 1989-es forradalom aktáinak az újranyitását, legutóbb pedig a katonai ügyészség emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával indított vizsgálatot a forradalom ügyében.
Az igazság- és a jóvátétel jegyében, az „ellopott forradalom” helyreállítása érdekében elkerülhetetlen, hogy Románia szembe ne nézzen saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával.
Strasbourg, 2016. november 21.
Tőkés László
volt temesvári lelkipásztor
európai képviselő
tokeslaszlo.eu/cikk

Király Andrást is kifaggatta a DNA a vásárhelyi iskolaügyben
Kihallgatta hétfőn az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) Király András oktatási államtitkárt a marosvásárhelyi katolikus gimnázium létrehozása kapcsán indított bűnvádi eljárás keretében.
Az RMDSZ szakpolitikusát a vádhatóság marosvásárhelyi kirendeltségére idézték be. Király András a kihallgatást követően az aradi internetes lapnak elmondta, az oktatási intézmény működésének engedélyeztetése nem a minisztérium, hanem a megyei tanfelügyelőség kompetenciája. „Áttekintettük a kérdéseket, majd eljöttem" – tette hozzá az államtitkár.
Mint ismeretes, Király András korábban a Krónikának is úgy nyilatkozott, hogy nem látja törvénytelennek a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium létrehozását. A magyar nyelvű oktatásért felelős államtitkár – aki az intézmény létrehozásakor is betöltötte a tisztséget a bukaresti szaktárcánál – lapunknak a bűnvádi eljárás beindítását követően elmondta, hogy Marius Pașcan korábbi Maros megyei prefektus feljelentése nyomán augusztus végén, szeptember elején a minisztérium ellenőrző testülete már vizsgálta a középiskola létrehozásának körülményeit, és nem találta törvényelleneseknek az alapító dokumentumokat.
Az államtitkár nem tartotta kizártnak, hogy a folyamatba becsúsztak bizonyos formai hibák, de úgy vélte, ezek nem változtatnak azon a tényen, hogy az iskola létrehozása törvényes volt. „Az iskolák létrehozásáról nem a tanügyi tárca dönt, hanem az önkormányzat és a tanfelügyelőség. A római katolikus teológiai gimnázium esetében mindkét intézmény pozitívan bírálta el a kérést" – hangsúlyozta az államtitkár.
A DNA a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium törvénytelennek vélt 2014-es létrehozása miatt eljárást indított Tamási Zsolt József iskolaigazgató és Ștefan Someșan Maros megyei főtanfelügyelő ellen. Az ügyészség szerint a két gyanúsított annak ellenére járult hozzá a gimnázium működéséhez, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel. Ștefan Someșant hivatali hatalommal való visszaéléssel és kétrendbeli hatáskörtúllépéssel, Tamási Zsolt-József igazgatót pedig hivatali hatalommal való folyamatos visszaéléssel gyanúsítják.
Krónika (Kolozsvár)

Megmentenék az itthon hagyott diákokat
Menteni próbálják az elkallódástól a külföldön dolgozó szülők gyerekeit Kovászna megyében. Kiss Imre főtanfelügyelő keddi sajtótájékoztatóján többek között a hiányzások mértékéről beszélt, rámutatva: októberben 137 ezer órát hiányoztak a háromszéki diákok, ennek 74 százaléka igazolatlan hiányzás.
Meglepő módon az elemi iskolában a legmagasabb a hiányzások aránya, az előkészítő és az első osztályokban egy főre átlag 5,4 óra hiányzás jut. „Ezek a kisdiákok nem lógnak, viszont egy részük egyáltalán nem jár iskolába. Szeptemberben ugyan a szülők beíratják őket, majd amikor külföldre mennek szezonmunkára, a kisebbeket elviszik magukkal” – részletezte az oktatási szakember.
Elmondta, ha az egész család külföldön tartózkodik, a pedagógusok tehetetlenek, viszont a hiányzások miatt a gyerek általában kénytelen osztályt ismételni, és végül lemorzsolódik. Kiss Imre rámutatott, a hiányzások több mint felét, 70 ezer órányit a Kovászna megyei diákok két százaléka, vagyis ugyanaz a 650 gyerek gyűjtötte össze. Az iskolák vezetősége az egyéni helyzetekre próbál megoldást találni, ám sok esetben az önkormányzatok, a szociális hatóságok beavatkozására is szükség van.
Programokkal segítenek
Kiss Imre szerint a tanfelügyelőség összesítette, hány gyereket hagytak itthon külföldön dolgozó szüleik, és arra ösztönzik az iskolákat, hogy szervezzenek számukra különböző programokat, ezáltal megmentve őket az elkallódástól. Ebben a tanévben 1923 diáknak dolgozik egyik, vagy mindkét szülője külföldön. Zágoni Imola tanfelügyelő elmondta, közülük 440 gyerek a nagyszülők, rokonok gondjaira van bízva. A gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt tanácsadást biztosítanak, segítő órákat tartanak, mentorprogramokat szerveznek, melyek keretében a rendezett családi háttérrel rendelkező diáktársak veszik őket szárnyaik alá.
Aggódnak az igazgatók miatt
Kiss Imre szerint a tanfelügyelőségeken aggódnak amiatt, hogy januártól miként oldják meg az iskolaigazgatók kinevezését. Az igazgatóknak szervezett versenyvizsga véget ért, Kovászna megyében egyetlen fellebbezést iktattak, és jelenleg a tanintézetek 60,4 százalékban van sikeresen vizsgázott igazgató, 45,2 százalékukban pedig aligazgató. Gondot jelent azonban, hogy az alkalmazási módszertan szerint a jelenlegi igazgatók kinevezése nem hosszabbítható meg, ha nem vettek részt a versenyvizsgán, vagy elbuktak. Ilyen esetekben a nevelőtanács javasol másik igazgatót, ezt a vezetőtanács hagyja jóvá, majd a tanfelügyelőség nevezi ki.
Kiss Imre viszont attól tart, hogy sokan a jelölés ellenére nem vállalják a tisztséget, elmondása szerint már augusztusban is szembesültek hasonló visszautasításokkal. Elmondta, az új kinevezésekre csak januárban kerül sor, így abban bíznak, hogy az új kormány módosítja majd a módszertant.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Művelődési ház viseli Varga Vilmos nevét
Kegyeletteljes megemlékezés, maradandó gesztus, tisztelgés egy olyan színművész iránt, aki évtizedekig hirdette Thália igéit a Bihar megyei közönségnek. Így lehetne összefoglalni azt a péntek esti rendezvényt, amely során Hegyközkovácsiban a felújított kultúrházat a nemrég elhunyt Varga Vilmosról nevezték el.
A névadás ötlete a helyi református közösség lelkészétől, Forró Lászlótól ered, ő szorgalmazta, hogy a településen született színész után nevezzék el az újjávarázsolt művelődési házat. Az ünnepi rendezvényen részt vettek Varga Vilmos családtagjai, színészkollégái, tisztelői, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) vezetői, a Bihar Megyei Tanács tagjai, akik támogatták a felújítási munkálatokat, illetve a magyarországi nyírbogányi református közösség küldöttei. Utóbbiak emléktáblával ajándékozták meg a hegyközkovácsiakat, mely táblát a Varga Vilmos Művelődési Ház falán helyeztek el, és melyen egy részlet olvasható Madách Imre Az ember tragédiája című művéből.
A rendezvényen köszöntőt mondott Csűry István, a KREK püspöke és Cseke Attila, az RMDSZ Bihar megyei elnöke is. Az avató, egyben névadó ünnepségen megjelent Kiss Törék Ildikó színművésznő, az elhunyt művész özvegye is, aki köszönetet mondott mindazoknak, akik szorgalmazták és megvalósították, hogy férje és színésztársa örök emléket kapjon szeretett szülőfalujában.
(szőke)
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Bárki lehet helytörténész
Nagyvárad számos kortárs történésszel és helytörténésszel büszkélkedik, akik nem csupán a Körös-parti város, hanem Bihar megye más településeinek történetében is kutatták azokat a jelentős, érdekes, de sokak számára kevésbé ismert eseményeket, ezek fellelhető emlékeit és megbúvó részleteiket, amelyek az évszázadok alatt a helységeket alakították. Sorozatunk első részében Dukrét Gézával, a jelenleg 116 tagot számláló Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság alapítójával és elnökével beszélgettünk helytörténészi és műemlékvédő pályája kezdeteiről, és a mesterségről vallott nézeteiről.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nyerte el a 2015-ös Rimanóczy-díjat, amit Dukrét Géza elnök vett át. A kezdeményezésére létrejött társaság immár 23 éve végez úttörő munkát a néprajzkutatás és műemlékvédelem területén, legemblematikusabb kiadványuk a Partiumi Füzetek című kiskönyvtár-sorozat, amelynek több mint száz kötete jelent meg.
Dukrét Géza 1942. szeptember 17-én született Nagyváradon, és a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem földrajz-biológia szakán szerzett tanári diplomát 1965-ben. Ezt követően helyezték ki Siter általános iskolájába, ahol megkezdte tanári pályafutását, melyet a nagyváradi 10-es számú Általános Iskolában fejezett be.
Előzőleg mindig felkészült
Kényelmes, értelmiségi és a régiségek iránt rajongó ember ízlését tükröző otthonában minden négyzetcentiméter relikviákkal teli és első pillantásra megszámlálhatatlan kötetet tartó polcok sokaságával van díszítve. Kerámiák, guzsalyok, mángorlók, kőzetgyűjtemény – a belépő azt sem tudja, hol kezdje a váratlanul reáköszönő gyűjtemények keltette csodálkozást. A tanár úr azonban megkönnyíti az elveszett ember dolgát, és a könyvtárszobába vezetve megígéri, hogy „a hivatalos rész” letudása után körbevezet, és mindenről mesél majd egy keveset. Addig is, helyet foglalva egy fotelben, belefog, hogy egy másik történetet beszéljen el.
„1972-ben indult ez a helytörténészi pályafutás, éspedig néprajzzal, mert legelőször is ez keltette fel az érdeklődésem, ezzel kezdtem el foglalkozni. Automatikusan gyűjtöttem, és bár magával a néprajzzal nem tudtam különösebben foglalkozni, mert nem is értettem hozzá, a történelmi rész onnan indult, hogy mint földrajzszakos tanár, a diákjaimat országos körutakra vittem, hat-kilenc napos kirándulásokra, és bejártuk nemcsak Erdélyt, hanem jóformán az egész országot, láttuk például a Fekete-tengert és a moldvai kolostorokat. Mindig úgy indultam el ezekre a felfedező utakra, hogy előzőleg felkészültem minden településnek a helytörténetéből, és röviden ismertettem a gyerekekkel azokat az információkat, amelyeket a meglátogatott műemlékekről össze tudtam gyűjteni. Ebben specializáltam magam, mondhatni, mint egy idegenvezető. 1982-ben tettem le tanári pályafutásom utolsó nagy vizsgáját (azt a bizonyos 1-es fokozatot) és a diplomadolgozatom az iskolai kirándulások szervezéséről és vezetéséről szólt” – így kezdődött egy több évtizedes munka, amely napjainkban is igyekszik lajstromba venni és megóvni a Partium és a Bánság műemlékeit, emlékműveit.
Legnagyobb munkája a Hegyköz története
A helytörténészi mesterség elsajátítása tehát ezeken az alapokon nyugszik. „Első írásom a siteri református műemléktemplomról szólt, amelynek megírásához a kölcsönkért Bunyitay Vince-kötetbe néztem bele, és alapoztam a helyi református pap ismereteire is, valamint építészetileg arra, amit én magam láttam. Az elkészült anyagot bevittem az egyik helyi laphoz, és Szilágyi Aladárnak adtam oda, aki biztatott, hogy folytassam a munkát. Persze, később, amikor tíz-tizenkét év múlva elolvastam ezt az írásomat, borzalmasnak találtam” – és nagyokat kacagva szórakozik saját magán. „Még a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a Kommunista Párt kért fel minden megyei tanácsot, hogy írják meg az adott település helytörténetét” – folytatja a mesélést. – Siter esetében a szomszéd román falu igazgatója vállalkozott a feladatra, és én egyszer bementem a néptanácshoz, és elkértem ezt a munkát. Nagyon sok butaságot találtam benne, például hogy a református templomot a törökök építették, és felháborodásomban elhatároztam, és beszéltem is a néptanács titkárával, hogy megírom én a helytörténetét. Sikerült is összeállítanom egy kis kötetet.”
Kimondottan helytörténeti írásai 1990-től jelentek meg. Mivel a Hegyközben dolgozott, ezért ezen kisrégió falvainak a történetét kezdte el kikutatni a hazai és a debreceni egyházi levéltárakban. Hegyközpályi, Hegyközújlak, Hegyközcsatár, Hegyköztóttelek stb. – minden település rövid történetét sikerült megírnia és leközölnie, így adta magát egy monográfia összeállításának gondolata. 1991-ben hozzálátott a megvalósításhoz, és a kötet napvilágot is látott. Közben természetesen, folyamatosan írt cikkeket várakról, templomokról, településekről, több önálló kötete jelent meg, és társszerzőként is sok helyen fellelhető a neve, de mindmáig ezt tartja a legnagyobb munkájának, amelyet azóta is használ, és használnak mások is, például annak a tavaly novemberben megalakult Hegyközi Kollégiumnak a résztvevői, amelynek tevékenysége idén áprilisban fejeződött be. Az értékfelmérő programban, amelynek Dukrét Géza volt a tudományos vezetője, félszázan – zömében egyetemisták – tevékenykedtek.
Jakó Zsigmond „avatta fel”
„Helytörténettel foglalkozok, de nem tartom magam történésznek. Nem is tarthatom, hiszen ehhez azt kell végezni, feltétlenül kell egy diploma” – térünk át egy másik kérdésre. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy véleménye szerint bárki lehet helytörténész, akit érdekel például saját városa történelme, és kellő alapossággal és lelkiismeretesen hajlandó nekiállni a kutatásnak. „Mindig megköveteltem saját magamtól is, hogy szakforrásokkal dolgozzam, levéltári kutatás nélkül nem lehet komoly anyagot leközölni. Ez alapvető. A néprajznál pedig különösen élvezetes volt egy másfajta forrás igénybe vétele, az elmondott történelem (oral history).”
Soha nem gondolt rá, hogy történelmet is végezzen, a biológiát és a földrajzot szerette, azonban szívügye volt Siter és a Hegyköz, hiszen huszonhárom évet tanított itt, és amelyről őelőtte senki nem írt, olyannyira nem, hogy még a térség körvonalait is neki kellett meghatároznia. Élete legnagyobb munkáját emlegetve, büszkén meséli el, hogy úgymond Jakó Zsigmond avatta őt fel, amikor levélben dicsérte meg Hegyközről írt monográfiáját, mondván, hogy így kell megírni egy kistérség történetét. „Ismertük egymást, és egyszer, mielőtt elmentem volna kutatni, meglátogattam. Mondta, hogy kölcsönözhetek a könyvtárából, megegyeztünk, hogy jövök, de végül sose mentem többet. Minden történész úgy ismerte, hogy ő aztán nem szokott dicsérni senkit, csak kritizálni, szóval nagy megtiszteltetésben részesültem. Mint kistérséghez, globálisan álltam hozzá a témához. Kiindultam a bihari várból, amelynek településtörténete nyomán jött létre a többi település a térségben. Nem egyenként láttam neki ezeknek, hanem nagy összefüggésben vettem a dolgokat. Ezt kevesen csinálják, egyedül Jakó tudta, és ezért is dicsért meg, és persze, gondolom, azért is, mert nem voltam történész. Sok történész mondta később, miután megjelent a munkám, hogy ezzel simán megkapnám a doktorátust.”
1991-ben újraalapította az Erdélyi Kárpát Egyesületet (EKE), és megalapította a Bihari EKÉ-t, amelynek 2006-ig volt a vezetője. Búcsúzásának és az EKE tizenöt éves fennállásának évfordulója alkalmából írta meg A bihari turizmus történetét. Teljes katedrával tanított, és két civil szervezetet is vezetett, ezért munkássága remek ellenpéldával szolgál az elfoglaltság mentségével élők számára: „Mindenre rá lehet érni, ha igazán akarja az ember. Inkább érdektelenségről van szó, mert például a történelem iránt érdeklődők számára a hazafiság sosem elcsépelt. A múlt rendszerben elcsépelték, de azt másképp is értelmezték, mint ma.”
Házi múzeum
A beszélgetés „hivatalos részének” letudásával lassan megtörténik a körbevezetés. A falon függő guzsalyokról (egy rúd, amelyre a fonásnál használt rostcsomót kötik fel) beszél, amelyek közül a legfiatalabb 1942-es, a legidősebb pedig az 1800-as évekből való. Különlegesen értékes darabokról van szó, hiszen szerepel rajtuk faragásuk évszáma (a múzeumokban megtalálható legtöbb darab évszám nélküli), és annak a neve is, aki számára készültek. Mángorlók, vasalófák kaptak helyet mellettük, ezek is mind az 1800-as évek végéről, egytől-egyik datálva. „A cserépedények feléről nem tudom, hogy hol készült. Sok szakember jött el hozzám megnézni őket, de ők sem tudták megállapítani. A legtöbb korondi, aztán magyarhermányi, bánnfyhunyadi, désházai, margittai, etédi, szilágysomlyói, tordai, székelyudvarhelyi, kisbaconyi darabok. Nekem van a legnagyobb révi gyűjteményem – legalább száz darab –, mennyiségben, minőségben és régiségben egyaránt.”
A kincsek sorában végezetül előkerül egy sótartó is, amelyet Benedek Elek lánya ajándékozott neki: „Öcsém Benedek Elek rokonát vette feleségül, Benedek Esztert, eljegyzésük pedig a Benedek kúriában volt megtartva, és Flóra néni, a Benedek Elek lánya volt a házigazda, aki nekem ajándékozta ezt a sótartót, de úgy, hogy előttem szedte ki a sót belőle” – meséli Dukrét Géza.
A néprajzi relikviák szemrevételezését követően a tanár úr szakkönyvtárának néhány címén is átfutunk, és mint mindenki, aki ellátogat hozzá, én is abban a kiváltságban részesülök, hogy felajánlja, nyugodtan kölcsönadja bármelyik kötetét – hozzátéve, hogy „csak kapja vissza”. Élek a lehetőséggel, és kiválasztok egyet. Megígérem, hogy visszaviszem.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezés Micskén
Születésének 100. évfordulója alkalmából Jakó Zsigmond történészre, művelődés- és gazdaságtörténészre emlékeztek nemrégiben fiatalkorának helyszínén, Micskén.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Filozófiai és Történettudományok Osztálya illetve az Erdélyi Múzeum Egyesület Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezésére szervezett rendezvény utolsó állomásaként a Micskén elhelyezett Jakó Zsigmond emléktáblához zarándokolt el egy kisebb csoport, melynek tagjai úgy kívántak tisztelegni a neves professzor emléke előtt, hogy felkeresték gyerek- és fiatalkorának fontos állomásaként szolgált családi házat Micskén. Így érkezett rövid időre a hegyközi helységbe Fodor Pál, a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója, Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) elnöke, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja, Kovács András, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja. E neves csoporthoz csatlakozott továbbá Zsoldos Attila az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója, témacsoport-vezetője, az MTA rendes tagja, Szovák Kornél egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, Fejér Tamás és Pakó László tudományos munkatársak, az EME Kutatóintézetéből. A debreceni egyetem képviseletében Dáné Veronka egyetemi adjunktus tisztelte meg a centenáriumi megemlékezést, míg Nagyváradról Emődi András levéltáros érkezett. A hivatalos tisztelgők mellett a helységhez való kötődés Ariadne-fonalát a professzor lánya, Jakó Klára és családja biztosította, elhozva rokonukat, Baranyi Katalint is, aki szülőfalujának nevezheti Micskét. A jeles megemlékezésen természetesen a helyiek is képviseltették magzukat.
Megemlékezés
A megemlékezésen a Görböc néptánccsoport leánykórusának népdalcsokra után Sipos Gábor röviden ismertette Jakó Zsigmond professzor munkásságát, kitérve történelmi jelentőségű érdemeire. Kosztandi Mihály helyi polgármester ünnepi köszöntőjében üdvözölte a vendégeket, örömét fejezve ki, hogy adódnak ilyen pillanatok, amikor a múltban elszenvedett történések talán feloldozhatóvá vállnak az emlékezések során, az idő múlása remélhetőleg elhozza és rehabilitálja a veszteségeket. További megemlékezés során Jakó Zsigmond emléktáblájánál Fodor Pál, Kovács András, Sipos Gábor, továbbá a polgármesteri hivatal és református egyházközség nevében Kosztandi Mihály és Gavallér Lajos lelkipásztor, a Miskolczy Károly Általános Iskola nevében Hodgyai Edit igazgató, a Görböc néptánccsoport nevében annak leánykórusa helyezte el a megemlékezés koszorúit.
erdon.ro

Múltunkról régészszemmel
A székelyek előtt magyarok éltek Székelyföldön?
Az utóbbi másfél évtized régészeti kutatásainak eredményei alapján újra kell értelmezni mindazt, amit a hajdani Csíkszék településhálózatának és egyházszervezetének kialakulásáról, a csíki székelyek megtelepedéséről, a vármegyei magyarok és székelyek, ill. a magánbirtokok és a közösségi tulajdon viszonyáról eddig tudni véltünk. Legalábbis ez derült ki azon az előadáson, melyet dr. Botár István régész, a Csíki Székely Múzeum fiatal munkatársa tartott csütörtök este a Székely Nemzeti Múzeumban.
A kutató felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy Székelyföldre vonatkozóan az Árpád-korból egyetlen írásos forrást sem ismerünk, így múltjának felderítésében jelenleg csak névelemzésre vagy a térségben eddig elvégzett néhány régészeti kutatás eredményeire támaszkodhatunk. A csíki székelyeket említő első oklevél a 14. században, pontosabban 1324-ben keletkezett, amelyben Károly király egy név szerint fel nem tüntetett, örökös nélkül elhunyt személy birtokát Apor fia Sándornak adományozza. Ez pedig az eddigi állításokkal szemben azt bizonyítja, hogy a Székelyföldön is létezett királyi jog és magánbirtok, ami tulajdonosának halálával nem a közösségre, hanem a királyra szállt, aki az Apor család egyik tagjának akarta továbbadományozni. Tény viszont, hogy ez a szándék a székelyek ellenkezésébe ütközött, ezért az érintett terület végül közösségi tulajdonná vált.
Éppen ezért Botár úgy véli, Székelyföldön ekkor kezdődött el egy olyan átalakulás, mely végül a területek és anyagi javak közösségi birtoklásához vezetett. Ennek következtében pedig egyes itt élő nemesi családok, köztük a háromszéki Mikók és Aporok is, csak úgy tudták a földjeiket megőrizni, hogy azok a Székelyföldbe ékelődött enklávékként továbbra is vármegyei területek maradtak. Ezért tartozott például Torja környékének egy része vagy Előpatak, Árapatak és Hidvég Felső-Fehér vármegyéhez.
Az 1332–1334-es pápai tizedjegyzékben fennmaradt csíki településnevek tanulmányozása alapján ugyanakkor Botár megállapítja: a -falva végződésű helységnevek előtagjai olyan Árpád-kori személynevek (lásd például Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva, Csekefalva), melyek divatja a papi névadás kizárólagossága miatt a 13. század fordulóján lecseng. Ez viszont arra utal, hogy ezeket a településeket jóval korábban kellett így elnevezniük, mint ahogy eddig feltételeztük.
Annál is inkább, hogy az említett jegyzékben találjuk a Csicsó, Csomortán és Kotormány elnevezésű településeket is, melyek bizonyítottan Árpád-kori személynevek. Kimutatható továbbá, hogy a Somlyó, Tarkő és Rákospatak elnevezések is abból az időszakból származnak, ráadásul körülöttük 11–12. századi leleteket találtak, mint ahogy a csobotfalvi templom mellett feltárt gyereksírban is. Mindezeket figyelembe véve Botár szerint a magyar nyelvű lakosság Csíki-medencei jelenléte már a 11. századtól igazolható, a 12. században pedig megszilárdult a településhálózat is, amely azonban a székelyek 13–14. században történt beköltözésével jelentősen átalakult.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)