Via Revolutia – 25 év Temesvártól
A forradalom útján
2014. szeptember 14–25. között az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében Juhos Gábor maratoni futóval emlékezünk a huszonöt évvel ezelőtt bekövetkezett rendszerváltás hőseire és áldozataira. A Temesvártól Szilágymenyőn át Kolozsváron záruló maratoni futás célja, hogy felhívja a figyelmet az 1989-es rendszerváltás történelmi napjaira, azon temesvári, partiumi magyarok és románok elszántságára, akik a szeptembertől decemberig tartó, lelket fojtogató időszakban kiálltak Tőkés László mellett és a diktatúrával szemben.
1989. szeptember 19-én – a forradalmi eseményeket megelőző hónapok első áldozataként – holtan találtak rá Újvárossy Ernőre, a temesvári református gyülekezet lelkes tagjára a városszéli erdőben. Erre emlékezve indul a maratoni futás szeptember 14-én Temesváron. Az útvonal kiemelt állomásai: Arad – Nagyvárad – Székelyhíd – Érmihályfalva – Szatmárnémeti – Szilágymenyő – Zilah – Kolozsvár. Az érintett városok mellett a maratoni futás résztvevői – élükön Juhos Gáborral – rendre megállnak minden érintett településen is. Szilágymenyőbe a történelmi események folytán tesznek kitérőt, ugyanis közismert, hogy Tőkés Lászlót és családját 1989. decemberében, a forradalom napjaiban ebbe a szilágysági faluba száműzte Temesvárról a még fennálló hatalom. A maratoni futás szeptember 25-én Kolozsváron ér véget, jelképesen Tőkés László szülővárosában, Erdély fővárosában.
A maratoni futás illeszkedik az EMNT által idénre meghirdetett Partiumi Autonómia Évéhez, valamint ahhoz a folyamathoz, melynek révén a Partiumi Autonómia Tanács idén ősszel elfogadja a partiumi címert és zászlót – a régió önálló identitásának erősítésére.
Juhos Gábor székelyhídi születésű, jelenleg Budapesten élő maratoni futó, aki az elmúlt egy évben két alkalommal is felhívta a figyelmet Székelyföld autonómiájának fontosságára. 2013 őszén két hét alatt 91 települést érintve, mintegy 500 kilométert megtéve szaladta körbe Székelyföldet. 2014. június 6-án – a Székelyek Nagy Menetelésének megerősítésére – a Bereck és Kökös közötti mintegy 55 kilométernyi távot futotta le.
A maratoni futáshoz bárki csatlakozhat, akár csak egy fél órára is, bárhol az útvonalon. Lehetőség van akár egy településen (a település szélétől, be a központig, majd ki a település másik széléig), vagy két település között is elkísérni a maratoni futót futva, vagy biciklin. A részletekről érdeklődni lehet a napi futásterv alatt megadott elérhetőségeken.
A maratoni futó 10 kilométer távolságot nagyjából egy óra alatt teljesít.
Juhos Gábor az alábbi településeken keresztül fut Temes és Arad megyében.
1. nap, szeptember 14., vasárnap, Temesvár–Arad, 53 km: emlékezés Újvárossy Ernőre, halálának 25. évfordulóján; indulás 11 óra körül Temesvárról, a belvárosi templom elől, Timotei Cipariu u. 1. szám alól; érkezés Aradra, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács irodája elé, Revoluţiei út. 95/6. szám.
Települések Temesvártól Aradig: Orczyfalva (Orţişoara) 25 km, Vinga (Vinga) 32 km, Németság (Şagu) 39 km, Arad.
Érdeklődni lehet Kása Zsoltnál, a 0721/265-979-es telefonszámon.
2. nap, szeptember 15., hétfő, Arad–Kisjenő, 42 kilométer: indulás 10 órakor Aradról, az EMNT iroda elől, Revolutiei u., 95/6. szám, érkezés Kisjenőbe (Chişineu Criş), az EMNT-iroda elé, Fő u. (str. Înfrăţirii) 111. szám.
Települések Aradtól Kisjenőig: Zimándköz (Zimandcuz)10 km, Zimándújfalu (Zimandu Nou) 14 km, Simánd (Şimand) 32 km, Kisjenő.
Érdeklődni lehet Burián Sándornál, a 0762/248-703-as vagy a 0745/267-856-os telefonszámon.
3. nap, szeptember 16., kedd, Kisjenő–Madarász, 40 km: indulás 9 órakor Kisjenőből az EMNT-iroda elől, Fő u., str. Înfrăţirii, 111. szám, érkezés Madarászra, a település széléig.
Települések Kisjenőtől Madarászig: Nagyzerind (Zerind) 12 km, Keményfok (Avram Iancu) 18 km, Illye (Ciumeghiu) 26 km, Nagyszalonta (Salonta) 35 km, Madarász.
Érdeklődni lehet Balogh Jánosnál, a 0758-911-755-ös telefonszámon.
Mindenkit, aki részt kíván venni, vagy csak találkozni szeretne Juhos Gáborral, szeretettel várunk!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Temes megyei szervezete
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezete
Nyugati Jelen (Arad), 2

A Csikyben a legtöbben
Hamarosan kezdődik az iskola: idén szeptember 15-e hétfőre esik. Ebből az alkalomból érdeklődtünk Arad megyében, hogy hol hány magyar diák van. Hét iskolával sikerült felvennünk a kapcsolatot.
A Csikyben összesen 578 tanulónak, a Kincskereső óvodában 58 gyermeknek szól majd a csengő szeptember 15-én. Első osztályból kettő, előkészítőből, második, harmadik és negyedik osztályból egy van. A hat osztályban 127 kisdiák lesz. Általánosban 118-an kezdnek, két hatodik, két nyolcadik, egy ötödik és egy hetedik osztály. A középiskolában 223 diák lesz, matematika–informatika, természettudomány–intenzív angol, közgazdaság, illetve turizmus szakon. A szakközépiskolában, autómechanika szakon 55-en vannak, három évfolyamban.
Hadnagy Éva igazgatónő elmondta, hogy a javítási és felújítási munkálatok nagy részét sikerült befejezni évkezdésre, azonban a tornaterem felújítása és pár osztályterem padlójának a cseréje belenyúlik az új tanév első pár hetébe.
A 21-es iskolában 121 diák kezdi magyar nyelven a tanévet, ebben benne vannak az előkészítősök is. Csak a második és a harmadik osztály összevont, a többi önálló. Az előző évekhez képest annyi változott, hogy minden tantárgyat magyarul tudnak leadni a diákoknak, nincs hiány pedagógusokból.
A Mosóczi-telepi iskolában 22 kisdiák van az öt osztályban. Sajnos csak elméletileg van öt osztály, gyakorlatilag az első a negyedikkel összevont, az előkészítő a másodikkal és a harmadikkal. A létszám mindig probléma, de egyéb nehézséggel nem küzdenek.
Kisiratoson 118-an kezdik az iskolát, előkészítőtől nyolcadikig. Az elemi osztályokban 64-en lesznek, tehát az általánosban 54-en. Hadnagy Dénes igazgató elmondta, hogy nincsenek különösebb nehézségeik. Van, hogy egy-egy terem kicsinek bizonyul, de ennek inkább örülni kellene. Összevont osztály idén nem indul.
Pécskán 220 magyar óvodás és iskolás kezdi az évet. Két óvodában összesen öt csoport van, az iskolában 9 osztály, melyből egyik sem összevont. Az igazgatónő szerint nincsenek nehézségeik, és reméli, hogy nem is lesznek.
Majláthfalván az előkészítő és az első osztály összevont, ahogyan a második és harmadik osztály is, viszont a negyedik osztály egyedül indul. Ebben a három osztályban összesen 36 diák van. Általánosban a hatodik és a hetedik osztály összevont, az ötödik és a nyolcadik önálló, itt 36-an vannak. Az óvodában mindössze egy csoport van, 17 gyermekkel.
Zerinden külön indul előkészítő 12 gyermekkel. Az elemiseknél három osztály lesz, az első és második osztály külön, a harmadik és negyedik összevont formában. Az általános iskolában minden osztály önálló marad. Az idei tanévben összesen 122 diák lesz.
Gál Zoltán, Nyugati Jelen (Arad), 2

Kétnyelvű könyv a bányavidék fénykoráról
A Zsil völgye a XX. század elején
A Zsil völgye mondhatni a kőszénbányászat szülöttje, az azelőtt gyér pásztorlakosságú vidék a „fekete arany” révén népesedett be, neki köszönheti fejlődését.
A huszadik század elején már jelentős és virágzó vidék volt, Magyarország egyik legjelentősebb ipari központja. Olyannyira, hogy 1903 szeptemberében Petrozsényban tartották meg a Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület közgyűlését, amelyen a bányavállalatok vezetői 4 részletes tanulmányt mutattak be a Zsil völgye és bányászata akkori helyzetéről. Ezen tanulmányok megjelentek a „Bányászati és kohászati lapok” című tekintélyes kiadványban, s ezek alapján született meg Mircea Baron, Wersánski Eduárd és András József professzor gondozásában a kétnyelvű könyv. Melyek címe egyszerűen Zsil völgye a XX. század elején.
Magyar kapcsolatok
A könyv ötlete Mircea Barontól származik, Wersánski Eduárd, a petrozsényi RMDSZ jelenlegi elnöke a 4 magyar nyelvű tanulmány fordítását vállalta, András József professzor, a petrozsényi RMDSZ korábbi elnöke pedig a műszaki leírások ellenőrzését végezte. Utóbbi nem volt kimondottan könnyű feladat, hiszen nemcsak a magyar–román szakmai nyelvezetre kellett figyelni, hanem arra is, hogy 110 év alatt a magyar szakmai terminológia is változott, ismertette a helyzetet András professzor. A könyv megjelenése mögött az előbbi két szerző 3 éves munkája húzódik meg, András professzor csupán az utolsó évben kapcsolódott be.
A korabeli fényképeket a miskolci egyetem segítségével dolgozták fel, dr. Patkó Gyula rektor szívélyes együttműködése réven. 1918 után Miskolcra került az 1735-ben alapított híres felvidéki Selmecbánya (manapság Banska Štiavnica) bányászati akadémiájának archívuma, amely Trianon előtt Magyarország legjelentősebb szakegyeteme volt, ott tanult a Zsil-völgyi bányák szinte valamennyi vezetője, ismertette a helyzetet András József. Végül is a Monarchia idején a legjelentősebb bányatársaság a Salgótarjáni kőszénbánya-részvénytársaság volt, az üzemeltette a legtöbb Zsil-völgyi bányát.
Világszintű bányászat
A huszadik század elején a Zsil völgye adta Magyarország kőszéntermelésének közel 20%-t, a magyar királyi államkincstár bányáit pedig a már említett Salgótarjáni részvénytársaság mellett az Urikány–Zsilvölgyi magyar kőszénbánya részvénytársaság, illetve a Felső-Zsilvölgyi kőszénbánya társulat üzemeltette. A magyar állam támogatása már akkor is jelentős volt, már a bányászat 1860–70-es évekbeli kezdete is gróf Lónyai Menyhért, Magyarország miniszterelnöke támogatását élvezte, az ő tiszteletére nevezték el a Petrilla melletti települést Lónyai-telepnek, manapság egyszerűen Lónya (románul Lonea). A bányákat mégis a 3 részvénytársaság magántőkéje működtette, világszínvonalú technológiával: szöges ellentétben a mai helyzettel, 1918 előtt a Zsil-völgyi bányákban használt technológia a világ legkorszerűbbje volt, szemléltette András professzor. Az is hozzátartozik a történelmi igazsághoz, hogy a nyereségorientált részvénytársaságok csak annyi munkaerőt alkalmaztak, amennyi gazdaságilag indokolt volt, mesterségesen felfújt személyzetről szó sem lehetett, a szociális érzékenység pedig abban öltött testet, hogy a bányavállalatok külön kórházakat és egészségügyi biztosítókat működtettek alkalmazottaik számára.
Miniatűr Osztrák–Magyar Monarchia
Éppen az eredeti tanulmányok magyar nyelve, illetve a Zsil völgye többnemzetiségű mivolta iránti tiszteletből döntöttek kétnyelvű könyv megjelenése mellett: a petrozsényi önkormányzat által 3500 lejjel támogatott könyvben az oldal egyik felén románul, a másik felén magyarul olvasható a szöveg. A bányavidék mindig is többnemzetiségű vidék volt, ahol a történelem nem 1918-ban kezdődött el, hangsúlyozta a kétnyelvű könyv bemutatóján Tiberiu Iacob-Ridzi, Petrozsény polgármestere.
Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a virágzó Zsil völgye összlakossága 50 015 fő volt (kb. harmada a mainak), közülük 22 378-an (44,74%) románok, 20 994-en (41,94%) magyarok, 3309-en (6,61%) németek, 703-an (1,40%) szlovákok, 518-an (1,03%) ukránok, 2113-an (4,2%), pedig egyéb Monarchia-béli nemzetiség (cseh, lengyel, horvát, olasz, szerb stb.). Felekezeti szinten hasonló sokszínűség volt jellemző: 15 155 római katolikus mellett 11 185 görög katolikus, 13 073 ortodox, 5819 református, 1509 lutheránus, 1090 unitárius és 2189 izraelita lakosa volt a bányavidéknek.
Maguk az 1903-as tanulmányokat elkészítő bányaigazgatók is a vidék többnemzetiségű jellegét erősítik meg. Kantner János, a Felső Zsilvölgyi Bányatársaság vezető bányamérnöke valószínűleg német volt, Blaschek Aladár (salgótarjáni részvénytársaság) magyar, Andreics János (szintén salgótarjáni részvénytársaság) a mai Vajdaság területén született, Krizko Bohus (Urikány–Zsilvölgyi részvénytársaság), pedig szlovák volt. 1914-ben utóbbi volt Hunyad vármegye legnagyobb jövedelemadó-fizetője, 1918-ban pedig visszatért felvidéki szülőföldjére, ahol Bohuslav Križko néven a szlovák bányászat szervezője és a szlovák szaknyelvezet kialakítójaként írta be nevét a szaktörténelembe. Mind a négy szerző a selmecbányai főiskolán szerezte bányamérnöki oklevelét. Krizko ezenkívül a berlini egyetemen villamosmérnöki diplomát is szerzett.
Végül is Tiberiu Iacob-Ridzi nem tévedett, amikor megjegyezte, hogy „a Zsil völgye már akkor európai vidék volt, jóval az Európai Unió megjelenése előtt”.
Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad),

Érettségi nélkül egyetemre?
A Hivatalos Közlönyben már megjelent az a módszertan, ami lehetővé teszi, hogy az egyetemek úgynevezett kollégiumokat hozzanak létre, ahova olyan diákokat is felvehetnek, akik nem jelentkeztek az érettségire vagy elvágták őket a vizsgán.
A 2014/4542-es számú miniszteri rendelet a „nem-egyetemi szintű, középiskola utáni oktatás szervezését és működését” szabályozza az akkreditált felsőfokú intézmények keretében, a 2014/15-ös tanévben. Az ilyen képzés időtartama változó: 1-től 3 évig terjedhet.
Szabadság (Kolozsvár)

Eseményekben gazdag évad a KÁMSZ-ban
Bemutatókban, vendégszereplésekben és kiegészítő programokban gazdag évad elé néz a Kolozsvári Állami Magyar Színház: október 4-én mutatják be Georges Feydeau Vidéki jegyesek című bohózatát a nagyszínpadon (rendező: Alexandru Dabija), majd másnap a Szlovéniában élő Nona Ciobanu Aki elzárja az éjszakát című, kétszereplős darabját láthatja a közönség a stúdióteremben, Györgyjakab Enikővel és Viola Gáborral (r.: Nona Ciobanu). Tompa Gábor igazgató tegnap délelőtt, az intézmény emeleti előcsarnokában tartott sajtótájékoztatón kifejtette: kiemelkedő eseménynek ígérkezik a november 26-a és december 7-e között zajló Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál – amelynek témája: „a test történetei” –, az évad második felére pedig további nyolc nagyszínpadi és stúdiótermi produkció bemutatóját tervezik.
Köztük van A dzsungel könyve című musical is, amelyet az újvidéki Puskás Zoltán, a nagysikerű Óz, a nagy varázsló rendezője visz színre.
FERENCZ ZSOLT, Szabadság (Kolozsvár)

Kiállítás a Maros Mezőségi Művésztelep alkotásaiból
A Maros Mezőségi Művésztelep munkáiból nyílt kiállítás kedden délután a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében. A megnyitón Barabás János vezető konzul köszöntötte az egybegyűlteket, majd Czirjék Lajos beszélt a művésztelep kialakulásáról. A kiállított munkákat Székely Géza képzőművész-tanár méltatta.
A Maros Mezőségi Művésztelep 2009-ben alakult a Mezőségen működő öt alkotótábor összefogásával (Csittszentiván, Mezőbánd, Mezőbergenye, Mezőmadaras, Mezőpanit). A cél a helyi értékek és a környék bemutatása, népszerűsítése a képzőművészet segítségével. Az első tábor 1999-ben alakult Mezőpanitban, Molnár Dénes grafikusművész kezdeményezésére. 2002-ben nyitotta a kapuit a Mezőmadarasi Képzőművészeti Alkotótábor, Czirjék Lajos szervezésében és a Csittszentiváni Faragó- és Kézművestábor gyerekek és fiatalok számára, Székely Lajos irányításával.
Szabadság (Kolozsvár)

Nyilvánosságra került az RMDSZ autonómiatervezete
Kovászna, Hargita és Maros megyei közigazgatási egységekből jönne létre a Székelyföld Autonóm Régió – olvasható a Hotnews által az RMDSZ-nek tulajdonított székelyföldi autonómiatervezetben, amelyet szerdán hozott nyilvánosságra teljes terjedelmében, román és magyar nyelven a hírportál.
Állítólag ezt a dokumentumot készül benyújtani az RMDSZ a parlamentbe. Kovács Péter tegnap lapunknak ismételten megerősítette: a szövetség csakis azt az autonómiatervezetet tekinti hivatalosnak, amelyet maga hoz nyilvánosságra a saját honlapján. A főtitkártól megtudtuk: várhatóan pénteken döntenek a dokumentum közzétételének az időpontjáról.
A Hotnews hírportál által szerdán este teljes terjedelemben, román és magyar nyelven közzétett, A romániai Székelyföld autonómia statútuma című tervezet preambulumában felsorakoztatja mindazokat az elveket, illetve nemzetközi ajánlásokat, határozatokat és előírásokat, amelyek alapján a kezdeményezők kérik Románia parlamentjét, hogy fogadja el a Székelyföld Régió létrehozásáról szóló törvényt. A tervezet általános rendelkezései között leszögezi: „az egységes és oszthatatlan román államon belül, Kovászna, Hargita és Maros megyei közigazgatási egységekből, a helyi autonómia Alkotmányban lefektetett elve és jelen statútum alapján létrejön a jogi személyiséggel rendelkező Székelyföld Autonóm Régió.” Ezen belül nyelvi vagy etnikai hovatartozástól függetlenül szavatolnák az állampolgárok törvény előtti egyenlőségét, illetve az etnikai és kulturális sajátosságok tiszteletét. A régió Kovászna, Hargita és Maros megyékben található községeket, városokat és municípiumokat foglalná magában. A Románia zászlajára és címerére vonatkozó rendelkezések megsértése nélkül a régió, valamint az azt alkotó megyék a regionális tanács, illetve a megyei tanácsok által jóváhagyott zászlóval és címerrel rendelkeznének. A régió hatáskörei és testületei
A dokumentum három fejezeten keresztül taglalja, hogy melyek lennének a régió és a megyék hatáskörei, valamint megállapítja a régióra és a megyékre vonatkozó közjogi rendelkezéseket.
Szabadság (Kolozsvár)

Indoklás: helységnévtábla 20% alatt is
A Kolozs Megyei Bíróság közölte annak a határozatnak az indoklását, amelyet a kolozsvári kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezése kapcsán indított perben hoztak július 11-én.
Monica Trofin bíró úgy ítéli meg, a közigazgatási törvény értelmében a helyhatóság valamely kisebbség 20 százalékos aránya fölött köteles ugyan kihelyezni a táblákat, de ezalatt nem tiltja a jogszabály az intézkedést. A bíró ugyanakkor úgy ítéli meg, a kétnyelvű feliratozás vonatkozásában a helyhatóság az illetékes, s a kolozsvári városháza feliratozhatja a város nevét a kisebbség nyelvén is anélkül, hogy ezzel valamely jogszabályt megszegne. A polgármesteri hivatal szóvivője azt állítja, a törvény szerint a városházának kötelessége megfellebbezni a bírói határozatokat. (Képünkön: az Acum-Most mozgalom által elhelyezett, és a városháza által eltávolított helységnévtábla)
Szabadság (Kolozsvár)

Romaterror alatt Őrkő
Megelégelték az őrkői romák által elkövetett sorozatos lopásokat, a folyamatos fenyegetéseket a sepsiszentgyörgyiek, és a tarthatatlan helyzet orvoslása érdekében a hatóságok segítségét kérik.
Az őrkői romatelep szomszédságában élő lakók levélben kérték a helyi és a megyei rendőrség fellépését, az ott élők képviselői pedig személyesen keresték meg panaszaikkal Tischler Ferenc alpolgármestert.
Rendszeresek a lopások
A beadvány aláírói szerint a környéken mindennaposak a lopások, csendháborítás miatt is nagyon sokszor fordultak a hatóságokhoz, a lakók pedig nem mernek szembeszállni a gyakorta ittasan fenyegetőző, agresszív őrkői férfiakkal. Egy neve elhallgatását kérő hölgy érdeklődésünkre elpanaszolta, minden szerdán kihelyezik a tömbház elé a szemétgyűjtő konténereket, ám amíg a köztisztaságiak elviszik a szemetet, a romák felborogatják a kukákat, szétszórják a tartalmát.
Ottjártunkkor kiderült, a lakók a megtorlástól tartva nem merik vállalni a nevüket, de mindannyian panaszkodnak a romák garázdálkodása miatt. Van, akinél a kapu rézkilincsét lopták el az éjszaka leple alatt, reggel nem tudta kinyitni a kaput.Egy másik családnak a fajkutyáját vitték el, és váltságdíjat követeltek érte, szerencsére az eb közben elrágta a nyakára tekert zsinórt és hazaszökött. Sokan panaszkodnak az éjszakai randalírozásokra, kiabálásokra.
A kertvárosi házak lakói már előre rettegnek, mert hamarosan érik a dió, a roma gyerekek pedig kővel dobálják az ágakat, nem törődnek azzal, hogy nemcsak a dió hull le, hanem a közelben parkoló gépkocsik és a környékbeli házak ablakát is betörik.
Tischler Ferenc alpolgármester a Krónikának elmondta, a panaszok egy részére van azonnali megoldás, ám sok esetben csak a hosszú távú változásban bíznak, a civil szervezetekkel karöltve több nevelőprogramot működtetnek az Őrkőn.
„Nem akadályozhatjuk meg, hogy trágár módon, hangosan beszéljenek, de van olyan projektünk, amelynek során például a nőkkel és a kislányokkal foglalkozunk” – mondta az alpolgármester. Tischler elmondta, elérték azt, hogy a lakónegyedi kisboltba ne mérjenek szeszes italt, és azt ígérte, az Őrkő negyedi, omladozó választófalat is kijavítják, megerősítik.
Mélyszegénység, menekülő vezéregyéniségek
A városvezetés már évekkel ezelőtt megígérte, csak abban az esetben bontatja le a húsz évvel ezelőtt épített beton válaszfalat, ha az Őrkőn élők tisztán tartják negyedüket, az állataikat nem engedik a városban kóborolni, ledolgozzák felgyűlt bírságaik értékét.
A sepsiszentgyörgyi városvezetés különben integrált szociális politikát dolgozott ki, hogy kimozdítsa a mélyszegénységből az Őrkő negyedben élő roma közösséget. Tavaly a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársai készítettek egy vizsgálatot, amelyből kiderült, hogy az Őrkőn lakók többsége havi 125 lejből él. A negyedben mintegy kétezren laknak, a felnőttek csupán egynegyedének van munkahelye.
Tischler Ferenc elmondta, rendszeresen találkoznak az őrkői negyedben élő romák képviselőivel, megvitatják problémáikat, és közösen próbálnak megoldást keresni a felmerülő gondokra.
„A civil szervezetek több évtizedes munkát és energiát fektettek már az Őrkőn lakók felzárkóztatásába – mondta el lapunknak Kernászt Huba, a Pro Nobis Egyesület munkatársa. – Amikor sikerül kinevelni egy-egy vezető egyéniséget a romák közül, akkor olajozottabban működik a kapcsolattartás, az együttműködés, ám az ilyen emberek egy idő után kitelepednek külföldre. Folyamatos gondot jelent, hogy azokat, akikkel dolgozunk, tanítjuk, neveljük őket, amikor a község élére állhatnak, példaképek lehetnének, jobb élet reményében elköltöznek.”
Nicoleta Marin rendőrségi szóvivő érdeklődésünkre elmondta, a Kovászna megyei rendőr-főkapitányság munkatársai a lakossági panaszok nyomán rendszeresen járőröznek majd a romák lakta városrész utcáin. Emlékeztetett, a környéken három térfigyelő kamerát is felszereltek. A rendőrök különben tervezik, hogy a helyi önkormányzat munkatársaival közösen lakossági meghallgatást szerveznek a negyedben.
A szóvivő elmondta, az év első három hónapjában 25 bűnvádi eljárást indítottak az Őrkőn, ebből nyolc esetben a járőrök tetten érték az elkövetőket. Csend- és rendháborítás miatt idén 59 bírságot róttak ki.
Bíró Blanka, Krónika (Kolozsvár)

Magyarnyelv-tudást követeltek Szatmárban
Szatmár megye prefektusánál tett panaszt egy fiatalember, mivel állítólag azért nem vették fel egy önkormányzati posztra, mert nem tud elég jól magyarul.
Eugeniu Avram kormánymegbízott fogadóóráján a panaszos, Radu Dorel Ciupcea elmondta, elfogadhatatlannak tartja, hogy helyette a vizsgára jelentkezett másik érdeklődőt alkalmazták a krasznabélteki polgármesteri hivatalba közönségszolgálati felelősnek, mivel állítása szerint vetélytársa kisebb jegyet kapott, és mindössze annyi volt az előnye vele szemben, hogy jól beszélt magyarul.
A prefektus kifejtette: amennyiben a felvételi kritériumok között szerepelt a magyar nyelv ismerete, úgy véli, az eljárás a jogszabályoknak megfelelően történt, ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy felülvizsgálják az esetet.
Ciupcea egyébként állítása szerint kommunikáció szakon végzett, és magyarul is ért valamennyit, kifejezni viszont nem tudja magát. Úgy vélte,esetében nem probléma, hogy nem beszéli a magyart, mivel szükség esetén kérhette volna nyelvismerettel rendelkező kollégái segítségét. Hozzátette: feljelentést tesz a Köztisztviselők Országos Ügynökségénél (ANFP), valamint az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD).
Lapunknak Kovács Jenő krasznabélteki jegyző kifejtette: tökéletesen nyugodt az eljárás szabályossága tekintetében, állítva, hogy – a helyi román nyelvű sajtóban megjelentekkel ellentétben – igenis szerepelt a magyar nyelv ismeretére vonatkozó feltétel a meghirdetett pályázatban. Rámutatott, az eljárásukhoz megkapták a Köztisztviselők Országos Ügynökségének jóváhagyását is, így nem férhet kétség ahhoz, hogy betartották a törvényt.
„Fel is hívtak Bukarestből a magyar nyelvre vonatkozó feltétel miatt, én pedig elmagyaráztam nekik, hogy a község lakosságának körülbelül 30 százaléka magyar, így jogos az elvárás. Nem is problémáztak tovább emiatt” – fejtette ki Kovács Jenő. A jegyző elmondása szerint egy legfelsőbb bírósági döntésre hivatkozott, mely tisztázza, milyen esetekben lehet feltételül szabni egy kisebbségi nyelv ismeretét.
A bíróság szerint – mely egy Kovászna megyei feljelentés nyomán tárgyalta a kérdést, mivel valaki panaszt tett, hogy a megyei közpénzügyi hatóság igazgatói állására vonatkozó kiírásban is szerepelt követelményként a magyar nyelv ismerete – egyébként kizárólag a közönségszolgálatosok esetén követelhető meg a nyelvtudás azokon a településeken, ahol egy kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot.
Kovács Jenő rámutatott, Krasznabélteken épp ilyen munkakörbe kerestek embert, így indokoltan kérhették a magyarnyelv-tudást.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár)

Történet esernyővel, bőröndökkel
Bábtagozatot hoz létre a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban három színész Nagy Regina rendező vezetésével. Körülbelül két hete kezdték próbálni első darabjukat, a Szász Ilona kortárs drámaíró műve nyomán készülő Cókmók avagy a morgolódó szekrénymanó című bábelőadást, amelyet szeptember 24-én mutatnak be.
A produkcióban bunraku-, botos, illetve kesztyűbábokat is használnak, pantomimmal fűszerezve. A felkészülés a Művelődési Ház előterében zajlik, a produkcióban részt vevő színészek – Márton Réka, Vidovenyecz Edina, Szűcs-Olcsváry Gellért –, illetve a közreműködők egyaránt lelkesek: ott jártunkkor, a próba lejártával is hallgatták, dúdolták a Nagy Csongor szerezte zenét, illetve játszatták a nemsokára bemutatásra kerülő bábokat, amelyeket Bandura Emese, a Szatmárnémeti Északi Színház Brighella Bábtagozatának jelenlegi vezetője alkotott meg.
Mint kiderült, ezek mind rendkívül értékes, egyedi darabok, képzőművészeti alkotások, amelyek elkészítéséhez kiemelten fontos az alapanyagok gondos kiválasztása: általában nem használnak műanyagot.
Mint Nagy Regina, a darab rendezője kifejtette, a kezdeményezés részvevői számára izgalmasan újszerű a kísérletezés, és az, hogy mi mindent el lehet mesélni három régi bőrönd segítségével, vagy hányféle felhasználási módja lehet egy darabban egy esernyőnek.
A helyi bábtársulat létrehozására a székelyudvarhelyi színház vezetősége két éve kérte fel Nagy Reginát, a szatmári bábtagozat megalapítóját, aki örömmel vállalkozott a feladatra. Mint elmondta, Udvarhelyen könnyebb a dolga, mint tizenegy éve a partiumi városban volt, hiszen a szatmárnémeti színház eleinte nem igazán támogatta a kezdeményezést, és jó három-négy évig harcolni kellett annak elfogadásáért.
Az új társulat születésénél bábáskodni jóleső érzés számára – a csapat célja eloszlatni az itthoni közönség azon tévhitét, hogy a bábszínházi tevékenység azonos az óvodai bábozással, és hogy a bábjáték célcsoportja csakis a legfiatalabb korosztály lehet. Mint a rendező elmondta, a bábszínház is egy a színházi műfajok közül – a marosvásárhelyi művészeti egyetemen működik külön bábszínésztagozat –, csak itt a szöveg vagy tánc helyett a tárgyak, illetve a képzőművészet kerülnek a figyelem középpontjába, a színészek azok által közvetítik az üzenetet.
Ez a prózai színházi színészeknek olykor igen komoly kihívást jelenthet, hiszen a közönség figyelmét saját magukról a bábokra kell irányítaniuk, esetenként „láthatatlanokká” kell válniuk azok mögött, mert bár paraván nélkül játszva jelen vannak a színpadon, a történet főszereplői az életre keltett tárgyak – magyarázta Nagy Regina.
Hozzátette, a bábszínház igen jelentős múltra tekint vissza, és eredetileg kimondottan a felnőtteknek szólt: a japán eredetű kabuki színháztól eredeztethető, a magyar kultúrában vásári bábjátékok formájában honosodott meg, amely a nemesek kigúnyolását célozta. Az utóbbi évtizedekben a hangsúly a gyerekdarabokra tevődött, ennek tulajdonítható, hogy a bábszínház műfaját sokan tévesen az óvodai bábjátszással azonosítják.
Bálint Kinga Katalin, Krónika (Kolozsvár)

Koldusok országa: Románia?
Amikor legelőször olvastam, halottam arról, hogy Európát valósággal ellepték a Romániából, Bulgáriából elindult koldusok, kéregetők, az újságírás – finoman szólva – kegyes sarkításának, túlzásának, füllentésének tekintettem.
Ha valaki önmagát alázza meg azzal, hogy másoktól vár könyöradományt, ahhoz megértéssel kell közeledni, és nem szabad tőle megtagadni azt a pár fillért, amivel – esetleg – az életét megmentő kenyeret, élelmet megvásárolhatja! – érveltem magamban a közel-keletiek örök bölcsességével.
E sorok írója is helyeselte, amikor a rendszerváltást követően a román sajtó egésze felmentést kért a két román atyafi számára, akiket Irakban (?), Szíriában (?) kézlevágással akartak büntetni, mert gumiabroncsokat loptak! Ma is tiltakoznék, és elfogadnám – bár a tízparancsolat szerint a lopás a legfőbb bűnök egyike! – az akkori érvelést: valóban nem követtek el életellenes, életbevágó bűnt. A példás büntetésnek azonban visszatartó, elrettentő hatása is elképzelhető, ez – valahogy – mindig kimaradt és kimarad az érvelésből!
Az általánosítás bélyege mindig egy egész közösséget, népcsoportot, népet, nemzetet sújt, a láthatatlan billogot soha nem lehet eltüntetni. Ez az alapja az előítéleteknek, sztereotípiáknak. Az általánosítás veszélyének elkerüléséért került a kérdőjel a cím végére. Románok százezrei, milliói becsületesen dolgoznak, éjt nappallá téve keresik a kenyerüket, biztosítják a saját, és az otthonmaradt családtagok egzisztenciáját olaszországi, spanyolországi, nagy-britanniai vagy éppen ciprusi munkavállalással.
Mégis: a tisztességesen és becsületesen dolgozók (az ő nevükben szólok) arca pirul és szégyenkezik, amikor honfitársaik – személyesen láttam, megtapasztaltam – a világhírű párizsi Diadalív tövében, amelyen mintegy Petőfi Sándor intelmét meghallgatva „emléket” állítottak „a sok hős lábnak”, melyek 1809-ben a Bonaparte Napóleon elleni dicstelen felkelés során Győrnél „úgy futottak”, olyan agresszív módon kéregetnek.
Mit kéregetnek? Követelőznek, hogy a legtoleránsabb helybéliek és turisták tízezreinek a zsebében akarva-akaratlanul kinyílik a bicska. Különösen akkor, amikor a gyanútlan szemlélődő megdöbbenve látja: a „fény városának” központjában, a Diadalívtől kőhajításnyi távolságra végzik a kis- és nagydolgukat. Egyenesen cinkos sunyítás, amikor a román sajtó meghatározó része mindezt kizárólag a romákra, azaz a cigányokra hárítja. Kétségtelenül: az utóbbiak vannak döntő többségben.
Az említett párizsi kiránduláson – 2011. szeptember elején – a bécsi Európa-klub meghívására és segítségével vehettem részt. Szemtanúja voltam, amikor az egyik, Romániából kirajzott koldus Toró Emilt, a Maros Művészegyüttes, a Hargita Népi Együttes egykori táncosát szemelte ki a begyakorolt trükk áldozatának. A Champs-Elysées-n – a világ egyik legismertebb sugárútja, ahol egy száz négyzetméteres ingatlan egy évi bérleti díja másfél millió amerikai dollár – csodáltuk a fényűző palotákat, a luxuscikkeket kínáló üzleteket, mesebeli kávézókat, amikor a koldus – úgymond – „talált egy aranygyűrűt” a világváros forgatagában, és azt „nagylelkűen” bagóért megvásárlásra „felajánlotta” Emil barátomnak.
Kicsin múlott, hogy a tagbaszakadt táncos, civilben bécsi taxisofőr, az alkalmi árust első felindulásában nem vágta szájon. Csak akkor kotródott egy kicsit tovább, amikor román nyelven mindennek lehordta, és szégyenletesnek nevezte azt, amivel beszennyezi egy ország, jelesen Románia lakóinak becsületét. Párizsban valósággal hemzsegnek a Romániából származó koldusok, akik nemcsak koldulnak, lopnak, és más, akár súlyos bűncselekményeket is elkövetnek: a figyelmetlen turisták, helybéliek kezéből, válláról a másodperc töredéke alatt kikapják a táskát, a közszállítási járműveken minden értéket kilopnak a zsebéből.
Képletesen szólva: „A szemét is kilopják, ha nem eléggé figyelmes!” Ugyanezt láttuk, tapasztaltuk Ciprus szigetén, ahol – egészen bizonyos: túlzó állítások szerint – a 700 ezer fős összlakosságból mintegy százezer Romániából érkezett. Elképesztő az a pimaszság, agresszivitás, amellyel visszaélnek az egyik legemberibb érzéssel: a részvéttel, a segíteni akarással, az együttérzéssel. Szicília szigetén, Palermóban, Cataniában, az észak-olasz nagyvárosokban a repülőtereken, a vonat- és autóbusz-állomásokon százméterenként babakocsival, vagy karon ülő kisgyerekkel kolduló „honfitársainkkal” találkozhatunk…
Írásra az idei nyár utazásainak „hordaléka” késztetett. Sok-sok takarékoskodás után a feleségemmel végre négy napra eljutottunk Rómába, öt napra a Málágától huszonöt kilométerre lévő, a tengerparton fekvő Torremolinosba, egy napra pedig Gibraltárra. A római metrószerelvényeket, az „örök város” örök jelképeiként számon tartott Forum Romanum, a Colosseum, a vatikáni múzeum – szinte egy teljes napot tölthettünk a Sixtus-kápolna felejthetetlen remekművei között, ahol az ember önkéntelenül így kiált fel: ezért érdemes volt megszületni, élni!
A Panthenon környékét, a Santa Maria Magiore, a San Pietro in Vincoli (Szent Péter két láncban), a Szent Péter-székesegyház bejáratát, környékét – az előbbiben Michelangelo Mózese, az utóbbiban a Pietà, és megannyi építészeti, művészettörténeti csoda látható, sehol nincs szükség turistacsalogató szórólapokra –, a legfontosabb közlekedési csomópontokat ellepték a romániai koldusok, támadóan rohanják le az emberi civilizáció páratlan és egyedülálló értékeit megcsodáló, azokat jelképesen „birtokba vevő” turistákat.
A román etnogenezis egyik tartópilléreként emlegetett Traianus-oszlop tövében (az Unesco és a román állam segítségével a dákok ellen viselt két háború, a damaszkuszi Apollodor elképzelései alapján a Dunán átvezető híd megépítését, Dácia meghódítását követően pedig Decebal király és a dáciai elit öngyilkosságától kezdve a római diadalmenet minden fontosabb eseményét megörökítő oszlop faragott képsorait az elektronika és a vizualitás csúcsát jelentő technológia segítségével egy közel harminc méter hosszú, háztetőre emlékeztető nyílt téri kiállításon lehet megcsodálni) felváltva, göncökbe öltözötten fiatal román – nem roma! – lányok kéregetnek.
Mivel nagyon fárasztó állandóan a földig görnyedve koldulni, a műanyag poharat előre tartani, a „váltásban” folytatott koldulás mellett döntöttek. Amikor az egyik kifárad az „intenzív koldulásban”, hátravonul az oszloptól nem messze lévő épület árkádjai alá, vagy a világhírű műemlék templom mögé, ledobja az öltözetét borító rongyokat, és olyan elégedetten cigarettázik, mint aki megnyerte az ötös vagy hatos lottó főnyereményét. Eldobott szemét, üres cigarettás dobozok, pillepalackok jelzik az alkalmi pihenő színhelyét.
Nincs szükség különösebb képzelőerőre a feltételezéshez: a koldulást prostitúcióval is kiegészítik. Nincs skrupulus, ellenkezőleg: alanyi joguknak tartják, hogy a világhírű Traianus-oszlop tövében koldulnak, és minden bizonnyal a szemét is kiszednék, ha más koldus, kéregető – akár honfitársuk is – a „felségterületükre” merészkedne. Kiröhögnék, ha valamelyik román nemzetvédő előadást tartana a dákokról, a rómaiak elleni hősi küzdelmükről, a román nép és nyelv kialakulásáról.
A római metrószerelvények mindenikén mindegyre feltűnnek a román tangóharmonikások, akik az unalomig játsszák azt a néhány begyakorolt taktust, miközben a gyerekük vagy a kölcsönkért kislány, kisfiú műanyag pohárral a kezében az utasoktól már-már követeli a „produkcióért” járó adományokat. Ha valaki megfeledkezik az adakozásról, román nyelven átok-cunamival próbálják „jobb belátásra bírni”…
Jóformán nem is tértünk magunkhoz a római koldusinvázió okozta sokktól, amikor a torremolinosi szállásunk közelében lévő (a „spanyol Riviéra” egyik legjelentősebb központja, a „malomtemető”, az 1930-as évek elején még tizenöt házból álló halásztelep volt, a területet a látnoki és üzleti képességekkel megáldott Carlotta Alessandri 1932-ben megvásárolta, és a terméketlen földre előbb turistákat „telepített”, majd, mintegy varázsütésre, jöttek a filmsztárok és írók, jelenleg negyvenezer lakosú fürdőparadicsom) bevásárlóközpont, a Mercadona főbejárata előtt egy összecsukható széken ott láttunk trónolni egy napbarnított, makkegészséges, ötven év körüli férfit. Még azok sem állíthatnák róla, hogy roma, akik minden bűncselekmény után kizárólag őket kiáltják ki bűnbaknak.
Azzal a titkolt reménnyel szólítottuk meg román nyelven, hátha ezúttal tévedtünk, mégsem a Duna és a Kárpátok vidékéről származik. A férfi ölében egy kartonpapíron spanyol és angol nyelven öles betűkkel a koldusok szokásos rituális szövege olvasható: napok óta semmit nem evett, halálos beteg, két éhező, fogyatékos gyermek várja, hogy az életmentő betevő falatot elvigye nekik. Kiderült: Buzău környékéről származik, otthon van háza, megélhetése. Kilenc hónapja jött a családjával koldulni Spanyolországba. A felesége és a kartonlapon fogyatékosnak feltüntetett „éhező baby”-k a szomszédos fürdővárosban, Fuengirolában koldulnak. Naponta fejenként összegyűl 15-20 euró.
Amikor a spanyolok délután három és öt óra között az elmaradhatatlan sziesztájukat töltik, a fű sem nő az egész országban, „koldusunk” az egyik gyorsétkezdében „elkölti” a jól megérdemelt ebédjét. Gyorsan utánaszámoltunk: a napi húszeurós koldulás fejenként havi hatszáz eurós bevételt jelent. A család négy tagja így havi kétezernégyszáz eurót keres, ami testvérek között is több mint tízezer lejes jövedelem. Mindezt munka nélkül, adómentesen. Romániában kevés család örvendhet ilyen bevételnek.
Az együttérzés és megértés hangján szóltunk hozzá: súlyos oka kell legyen, hogy valaki munkaképesen, egészségesen koldulásra kényszerül. Talán azzal követtük el a legnagyobb hibát, hogy az Emberhez próbáltunk szólni? A tudatunkban nem ülepedett le eléggé a kiváló történésznek, egyetemi tanárnak, a bukaresti magyar nagykövetség egykori attaséjának, Borsi-Kálmán Bélának a román „néplélek” (Ion Luca Caragiale zseniális művei a bizonyság rá: ez a „néplélek” bizony bőven és mélyen merített a bizánci, levantei, fanarióta hagyományokból!) rejtelmeiről írt tanulmányának intelme: megpróbálják kilesni a beszélgetőtárs emberi gyengéit, és akkor élnek vissza a bizalommal, amikor az valóban fájó?
„Koldusunk” a másodszori beszélgetésnél azonnal rákérdezett: „Dar minunatul nostru litoralul românesc nici nu vă place?” (A mi csodálatos román tengerpartunk nem is tetszik maguknak?) A pimasz kérdés hallatán alig kaptunk levegőt! A „magon kelt” sajátos filozófia lényege: a romániai koldusokat egyenesen megilleti, hogy a világ bármely részén akár szemtelen módon is kolduljanak. Azok pedig, akik dolgoznak, vagy egy egész élet munkája után nyugdíjasként élik a mindennapjaikat – mint jómagunk –, azok üljenek otthon, és élvezzék a román tengerpart számtalanszor megszellőztetett, korrupcióval át meg átszőtt „szolgáltatásait”.
Kapásból válaszoltam: „Dar minunatul nostru oraş românesc de reşedinţă judeţeană, Buzău nici nu vă place?” (De a mi csodálatos, megyei jogú román városunk, Buzău nem is tetszik magának?) Szemrebbenés nélkül kapásból válaszolta: egyáltalán nincs szégyenérzete a koldulásért! Miért is lenne? – kérdez vissza. Már korábban kijöhetett volna. Megismétli a Romániából érkező koldusok szokásos mantráját: otthon nincs munkahely, nincs megélhetési lehetőség, majd jogosan a politikusokat teszi felelőssé, hogy a külföldi befektetők elkerülik az országot.
Arról nem hajlandó semmit elárulni, hogy milyen hálózat révén került éppen Torremolinosba. Önigazolásként csak annyit jegyez meg: nem elég munka, hogy reggel nyolctól este kilenc óráig, a bevásárlóközpont bezárásáig, megállás nélkül hajlong, megalázkodik, hálás szavakat mormol? Az sem zavarja, hogy az üzletben vásárlók tudják, hogy Romániából érkezett az „Ígéret földjére”. Nincs honvágya, de, ha egyszer hazamegy, mindenkinek elmondja: munka nélkül is dúsgazdag lehet.
A vallomás döbbentett rá arra: ez a számbelileg sem elenyésző tömeg, amelyik koldulásból, kéregetésből él, még gondolatban sem akar visszatérni a mindennapi munkához. A gyerekeik és az unokáik sem. Aki egyszer megízlelte a munka nélküli élet örömeit, tapasztalatok sora bizonyítja, hihetetlenül nehéz visszavezetni őket az alkalmi munkához is. Esetükben bizonyára csődöt mondana a felsősófalvi ezermester, Kovács Mózsi bácsi – akit tudásáért, mókára ugrató életviteléért joggal neveztek „Ész Mózsinak” – legendás vallomása a munkáról: „Munka nélkül az ember nem ellágyul, hanem elpuhul! Ezt maga is jól jegyezze meg!”
Gibraltáron, Európa végpontjánál, az Europa Pointnál is – ahol az ember nemcsak jelképesen, hanem valóságosan is belelógathatja a lábát az óperenciás tengerbe – román koldusokkal találkoztunk. Egykori korondi tanítványom, a száztizenkilenc országba eljutó Farkas András világjáró énekes Rio de Janeiróban találkozott román koldussal. Amikor anyanyelvén szólt hozzá, örömében majdnem ledöntötte a lábáról…
Bár a román politikai elit ingerküszöbét a koldusok, kéregetők – ezúttal csak róluk beszéljünk – országimázs-romboló áldatlan ténykedése nem éri el (a négy-, ötcsillagos, osztályon felüli szállodákból, a Kanári- vagy a Maldív-szigetek „magasságából” mindez nem is látszik), megoldásra váró „gordiuszi csomó”-ként immár huszonöt éve jelen van. Bár az erdélyi, romániai magyarok kimaradtak a „koldusszórásból”, valójában a pragmatikus nyugati állampolgár elmarasztalása bennünket, romániai magyarokat is sújt.
Nem véletlen: román útlevéllel a zsebünkben nagyon nehéz ausztráliai, kanadai, új-zélandi vagy egyesült államokbeli beutazási vízumhoz jutni. Jogos a kérdés: a parlamenti, államelnöki, önkormányzati választások programjaiban mikor olvashatunk az európai méretűvé terebélyesedett koldulást legalább mérséklő megoldási javaslatokról?
Tófalvi Zoltán
A szerző újságíró, történész
Krónika (Kolozsvár)

Pricopie: nem lehet egyetemre beiratkozni érettségi nélkül
Pontosított Remus Pricopie oktatási miniszter, miután több sajtóorgánum is tévesen értelmezte az újonnan bevezetett egyetemi kollégiumi képzést. A tárcavezető hangsúlyozta: egyetemi tanulmányokhoz továbbra is elengedhetetlen feltétel az érettségi diploma.
Az új típusú képzési szint (învăţământ terţiar nonuniversitar) a középfokú és felsőfokú oktatás között helyezkedik el, nem minősül felsőfokú tanulmánynak. „Ezek voltaképpen posztliceális iskolai képzések, csak egyetemek szervezik az oktatást, és ebből kifolyólag más a nevük: egyetemi kollégiumok”- magyarázta Pricopie és hozzátette, vagy gyenge újságírói fogás vezette tévútra a közvéleményt, vagy szándékos megtévesztés, aminek a román oktatás befeketítése a célja.
Az egyetemi kollégiumot végző diákok szakképesítésről szereznek oklevelet, nem pedig felsőfokú – egyetemi alapképzésről. Ugyanakkor az új oktatási szint nem mosható össze a főiskolai oktatási szinttel, hiszen az, ha nem is egyetemi szintű, mégis egy felsőfokú képzés, amelyhez elengedhetetlen feltétel az érettségi előzetes megszerzése.
maszol.ro

A fennhéjázó román hatalom
Hétfőn katonai parádéval emlékeztek meg a román hadsereg sepsiszentgyörgyi bevonulásának hetvenedik évfordulójáról. A városközpontban lezajlott rendezvény a honvédelmi és belügyi csapatok felvonulásával kezdődött, egyházi szertartással, valamint ünnepi beszédekkel folytatódott, majd az eseményt megörökítő emléktábla megkoszorúzásával ért véget.
Eddig a hír, melynek nem is kellene különösebb jelentőséget tulajdonítani, ha ezt az évfordulót is nem a székelység megalázására, illetve megfélemlítésére használták volna fel céltudatosan és jól megtervezetten. Éppen ezért, a háborús veteránok Kovászna megyei elnökének az ünnepségen elhangzott megjegyzése –melyben a magyarság helyi vezetőinek távolmaradását nehezményezte – cinikus, és nem helyénvaló.
A letűnt idők után nosztalgiázókra való utalása pedig nemcsak rosszindulatú, hanem a jóérzés határait is messzemenően túllépi. A világ eme szögletében ugyanis úgy alakult a történelem, hogy ami az egyik népnek öröm, az a másiknak bánat, s amikor a románság ujjongva ünnepel, nekünk szomorkodni és gyászolni kell. És ez mindkét részről érthető megnyilvánulás, hiszen egyazon esemény nekik sikert, nekünk kudarcot jelent. Ennek megértéséhez, illetve elfogadásához pedig különösebb tudás sem szükségeltetik, csupán kevéske jóindulat és tisztelet, ezek az erények azonban a román hatalom jelenlegi birtokosaiból, sajnos, hiányoznak.
Hogy ezeken a napokon miért nem tudunk mi együtt ünnepelni? Mert a trianoni békediktátum óta kisemmiztek magán- és közösségi vagyonunkból, elkobozták iskoláinkat, bekebelezték intézményeinket, üldözik kultúránkat, és kiszorítják a közhasználatból anyanyelvünket. Mert elözönlik városainkat, megváltoztatják azok arculatát, gyarmatként kezelnek minket, és ténykedésük nyomán földönfutókká váltunk saját szülőföldünkön. Mert a karhatalmi szervek túlméretezett állománya megszálló hadseregként viselkedik nálunk, s biztonságunk szavatolása helyett félelemkeltésre használják fel őket.
A felsoroltak csak töredékét képezik a minket Románia határain belül ért és folyamatosan érő sérelmeknek, azonban gondolom, így is bőségesen megindokolják eme rendezvényektől való távolmaradásunkat, és arra is kellőképpen rámutatnak, miért nem érezhetünk hazánknak egy olyan országot, amelyben ily módon bánnak velünk.
Bedő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Reformtanügy
Egy román népi bölcsesség szerint, ha télire szán kell, azt nyáron kell elkészíteni. Egyszerű, mint az egyszeregy: azaz, ha valami tőlünk függ, annak elmulasztását nem lehet büntetlenül másra kenni. Legalábbis normálisan működő országban ez az élet aranyszabálya.
Kérdés persze, hogy a romániai tanévkezdésnek mi köze van egy normális ország oktatási rendszeréhez? Hiszen nem indult úgy tanév az elmúlt 25 évben, hogy ne lettek volna idegesítő gikszerek az iskola vagy az osztályok megkésett meszelése, rendbetétele, a csövön folyó ivóvíz nélküli, pottyantóvécés iskolák százainak hiányzó egészségügyi engedélye vagy éppen a tankönyvek kapcsán. A hiánycikkek sora évről évre bővül annak függvényében, hogy az igen gyakori tanügyminiszter-váltások éppen milyen újdonságot hoznak. Merthogy a tanügy állandó reformban van: minden miniszter valami újdonsággal állítja feje tetejére a rendszert, s mire a bevezetésre kerülő módszerek félútig kifutnak, jön az új zseni, aki saját elképzelését szeretné megvalósítani. Kutyát sem érdekel, hogy a vadabbnál vadabb ötletekre van-e fogadókészség, hogy azok beágyazhatók-e az itthoni oktatási rendszer hagyományaiba, vagy uram bocsá, egyáltalán mi a véleménye róluk a szülőknek.
A huszonöt éve állandó reformkényszerben leledző romániai tanügy tanév eleji zsibongásában mindenki kapkodja a fejét, hogy tavalyhoz képest mi változott. És hogy erről ki adhat érdemben eligazítást a tanügyminiszteren kívül, aki sejthetően tudja, hogy mit akar, de azt már nem, hogy a végeken mivé lett az elképzelése.
Szülőként ennél sokkal prózaibb gondjaim vannak. Merthogy elemis kislányom alig kap valamilyen tankönyvet szeptember 15-én. Nem kaphat, mert kiderült, hogy még az érvényes szerződést sem írták alá az új könyvekre. Erre jön a minisztériumi blabla, hogy megint későn hirdették meg a licitet.
Eljátszogatok a gondolattal: milyen jó lett volna, ha a bukaresti tanügyminisztériumban az illetékes osztály már januárban dolgozik, így februárra összejön a licit. A nyertes munkát márciusban megfellebbezik az ellenérdekelt cégek, áprilisra elbírálják, májusban pedig végre megszületik a végleges döntés és szerződés, és június-júliusban a kiadó nyugodt tempóban kinyomtatja és eljuttatja az iskoláknak a kért tankönyveket. Ugye, milyen pofonegyszerű? De nem ez történik. Ahelyett, hogy az újabb botrány miatt lemondana tisztségéről, a magyar államtitkár azt magyarázza, hogy semmi vész, decemberre meglesznek az új tankönyvek!
Hogy addig mi lesz? Veszek a gyereknek egy táblagépet, és a tananyagot letöltjük a világhálóról. Csak hangosan ne mondjam, mert a minisztériumban még valaki komolyan veszi.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A magyar pártrendszer polaritása
Annak ellenére, hogy korunkban a lényeges politikai-gazdasági kérdések a háttérben dőlnek el, s a demokratikus ellenőrzöttség alá eső közéleti terület úgy viszonyul a tényleges hatalmi folyamatokhoz, mint a platóni barlanghasonlatban a lekötözött emberek által figyelt árnyak a teljes valósághoz, mégsem értelmetlen a klasszikus politológia egyes kérdésfelvetéseit végigfuttatni a magyar valóságon.
Ilyen például a rendszerváltás utáni magyar politika polaritása, amely a gyakori változások után az utóbbi fél évtizedben stabilizálódni látszik. Jóllehet, az egész magyar politikai elit gúzsba kötve táncol akkor is, ha egy része kormányra kerülve a globalista jármot úgy fogja fel, mint az egyéni- és klikk-érdekérvényesítés kiváló eszközét. Ismerjük a jó öreg Rejtő-poént: „meg lehet magát vesztegetni?”– kérdi az arab csendőr Tuskó Hopkinst, akinek villan a szeme: „Azt próbálja meg! – feleli, majd hozzáteszi: menni fog”. De éppen ezért nem mindegy, hogy kormányra kerül-e ismét az a galeri, amelyik kormányon úgy működött, mint az idegen gyarmatosító hatalom helyi adminisztrációja. Ellenzékben pedig ideológiai muníciót szolgáltatnak a magyar szuverenitás ellenségeinek. (Lásd Tavares-jelentés.) A demokrácia nem kis részben színház, egyes országok esetében majdhogynem teljes mértékben az, ahol sikerült kialakítani egy olyan álparlamentarizmust, amelynek keretében bármelyik párt győz, ugyanazt a globalista főhatalmat szolgálja, a jelek szerint Magyarországon nem tartunk itt.
Utódkommunisták, liberálisok, konzervatívok
1990-ben három pólus mutatkozott: az utódkommunista, a liberális és a konzervatív. Gazdasági szempontból a szociáldemokrata pólus lefedetlen volt, az utódkommunisták, akiket akkor még egyedül az MSZP képviselt, nem sokat törődtek a munkássággal s a szociális ellátórendszerrel. (A Munkáspártot nem számítom e pólushoz, bár utódkommunista párt volt az is, de egy percig sem volt hajlandó az antiimperializmusból feladni, nem állt be az új „gazda” mellé, hanem külföldi szövetségesek és belső társadalmi támogatottság híján elvérzett). A liberális pólust az SZDSZ és a vele akkor még szövetségben működő Fidesz jelenítette meg, a konzervatívot az Antall József által integrált nemzeti kereszténydemokrata koalíció, az MDF–KDNP–FKGP szövetség.
1994-ben minden felfordult, alapvető átrendeződés zajlott le. A posztkommunista pólus gazdagodott az SZDSZ-szel, melynek még az antalli mérsékelt, a globalista főhatalomnak önmagát a kulcskérdésekben (adósságszolgálat, a kommunista politikai bűnözők felelősségre vonása, a nemzeti érdekeket tekintetbe nem vevő privatizáció) alávető politika is túl nemzeti volt. Inkább odavetették saját szavahihetőségüket, s harsány antikommunistákból, az MSZP első számú gyalázóiból átvedlettek koalíciós partnerré egy 54 százalékos MSZP mellett. Vannak, akik ezt anyagi érdekekkel magyarázzák. Jómagam úgy vélem, legalább annyit nyomott a latban az eszmei ideológiai rokonság is, mely elsősorban a nemzetellenességben és a globalizmus kiszolgálásában ragadható meg. Erre utal a Demokratikus Charta megszerveződése, aminek apropója az volt, hogy a globalizmus egyik helyi főemberének, Surányi Györgynek a mandátumát Antall nem hosszabbította meg a Magyar Nemzeti Bank elnöki székében. A Charta, a nem létező fasiszta veszély elleni népfrontos fellépés hozta ki az MSZP-t a politikai gettóból 1991–92-ben.
A konzervatív póluson megjelent a Fidesz, a Torgyán-vezette, kiszámíthatatlan, követhetetlen Független Kisgazdapárt pedig sokak elemzésében mint fél-pólus jelent meg. Mindenesetre 1994 és 1998 között sokáig úgy nézett ki, hogy a Fidesz-KDNP-MDF, az MSZP-SZDSZ és a Kisgazdapárt a voksok egy-egy harmadával számolhat a választásokon s szükségszerű, hogy ezek közül két erő szövetséget kössön. Mint tudjuk, a Kisgazdapárt és a Fidesz lépett szövetségre úgy, hogy a Fidesz várakozáson felül, a Kisgazdapárt pedig várakozáson alul szerepelt. Bejutott ugyanakkor „fél-pólusnak” 5 százalékkal a MIÉP. Az SZDSZ-MSZP szövetség pedig tartósnak bizonyult, ami nem meglepő, hiszen megvolt az értékrendi átfedés, a közös érdek és a közös külső igazodási pont.
Két oldal közt
2002 és 2010 között kétpólusú volt a magyar politikum: egy oldalon állt az MSZP és hű fegyverhordozója, a támogatottságát következetlenségével teljesen szétprédáló SZDSZ. (Ehhez persze az is szükséges volt, hogy a nemzeti erők Pozsgay Imrétől Szűrös Mátyásig az MSZP-ből kikopjanak és az MSZP nemzetellenességben az SZDSZ-hez soroljon be. Kovács László, Gyurcsány Ferenc, Lendvai Ildikó, Kósáné Kovács Magda, Szabó Zoltán, Szekeres Imre, Szanyi Tibor s hadd ne soroljam tovább, kiválóan alkalmas figurák voltak ehhez és olyan látványos nemzetellenes húzásokhoz, mint a státustörvény megszavazása, majd az annak érvényesítését biztosító Orbán-Năstase egyezség elleni demagóg támadás, a 23 millió román munkavállalóval való fenyegetés vagy a 2004-es népszavazás uszító kampánya.) Másik oldalon a Fidesz, melynek kétes értékű eszmei partnere volt az MDF, mely mára teljes mértékben erodálódott, élpolitikusaik egy része, akik az eredeti eszmeiség megtagadását karrierérdekektől vezérelve követni tudták, most Gyurcsány Ferenc körül tűnnek fel.
Atipikus erőtér
2010-ben változott a helyzet a Jobbik parlamentbe kerülésével. Létrejött egy teljesen új, atipikus hárompólusú rendszer, melynek legerősebb, központi eleme a kormányerők szólamaiban „centrális erőtérként” jelenik meg. E gondolat, mint retorikai motívum már a 2009-es európai parlamenti választás tájékán hallható volt, amikor Orbán a Fideszt és a KDNP-t nevezte a mérsékelt centrális erőknek, ellentétben ellenfeleivel, a baloldali és jobboldali „szélsőségesekkel”. A szélsőségesség vádja persze nem állja meg a helyét, hiszen egyetlen politikai erő sem kívánja a demokratikus berendezkedést valamilyen diktatórikus rezsimmel felváltani, s az erőszak sem jelenik meg egyetlen párt retorikájában sem (a politikai szélsőségességnek e két alapvető ismertetőjegye van), de annyi biztos, hogy a választók széles tömegei számára ez egy jól fogyasztható megfogalmazás. Tény az, hogy van egy nemzeti radikális pólus, amit az utóbbi félévtizedben 15–20 százalékos támogatottságot magáénak tudó Jobbik jelenít meg, amely retorikájában és a magyar sorskérdésekre adott megoldási javaslatokat illetően élesen elkülönül a kormányerőktől akkor is, ha vannak lényeges találkozási pontok. A Jobbik akkor lenne zavarban, ha megnyerné a választást, és szembetalálkozna azzal a kérlelhetetlen valósággal, hogy a parlamenti többség nem elég egy ország átprogramozásához. S egy dolog az elvi célrendszer és más az ezer fék, beépített gáncs, nemzetközi kényszerszabta csekély mozgástér, amiben egy szuverenitásának jelentős részétől megfosztott, a multinacionális cégek által nagymértékben uralt kis ország kormánya mozogni tud. (Nem vitatom, hogy egyes területeken valóban változást hoznának, mint például a kulturális finanszírozás esetében. De aziránt erős kétségeim vannak, hogy például az adósságszolgálat frontján vagy autonómiaügyben áttörést tudnának elérni.)
Az MSZP és szatellitpártjainak vonatkozásában felmerül a szélsőségesség problematikája, hiszen ha volt a negyed évszázados legújabbkori magyar demokráciának valós sérülése, akkor az a 2006-os rendőrterror volt, amikor a politikailag befolyásolt rendőrség, bíróság és a sajtó egységfrontjával szemben a megkínzott, megvert, megalázott egyszerű polgárnak nem volt kihez fordulni. De ezzel a politikai erővel sem a potenciális szélsőségesség a fő probléma, hanem az, hogy a globalista gyarmatosítók hazai segéderőiként működnek. Kellő tér hiányában a besorolhatatlan és igen csekély szavazóerőt jelentő LMP-t most nem helyezem el ebben a rendszerben, valójában ők a három pólus mellett egy negyedik „félpólust” jelenítenek meg.
Békés építkezés?
Biztató, hogy a nemzeti erők fokozott térnyerése figyelhető meg az elmúlt két évtizedben. Ha 1994 óta eltelt húsz évet vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy húsz esztendeje a nemzeti erők a leadott voksok felénél kevesebbet mondhattak magukénak, s innen evoluált a helyzet addig, hogy két választáson egymás után a voksok két harmadának örvendhettek.
Visszatérve a magyar jövő szempontjából tényleges veszélyt jelentő pólusra: nem biztos, hogy az álbaloldal jelenlegi szétziláltságából van kiút. Elérte őket az osztódás jelensége, marakodnak a koncon s a megmaradt szavazóerőn. Mindehhez politikai bohózatba illő kalandokba is bemennek, mint amilyen most legutóbb az ismeretlenség homályából előrángatott Falus Ferenc főpolgármesterjelöltté avatása. Falus Medgyessy Péternél is rosszabb kommunikátor, bukása megjósolható.
Magyarán jó esély van arra, hogy a jelenlegi polaritás mentén „befagy” a magyar pártrendszer, és csak kisebb mozgások lesznek középtávon. Ez akár másfél évtized békés nemzeti építkezést is jelenthet.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Botrányszagú RMDSZ-politizálás Nagyváradon
A Bihar megyei RMDSZ szeretné megkapni a kultuszminisztériumi és a miniszterelnök-helyettesi tárcát Bukarestben. Biró Rozália kiiktatása után Szabó Ödön megyei ügyvezető elnök az egyik esélyes. A 39 éves politikus viselt dolgainak jártunk utána.
Traian Băsescu román államelnök augusztus 7-én utasította el az RMDSZ jelöltje, Bíró Rozália Bihar megyei szenátor kinevezését a kulturális miniszteri posztra. Az államfő szerint a közgazdasági végzettséggel rendelkező Biró Rozália alkalmatlan a kultuszminiszteri tisztségre.
A Kelemen Hunor lemondását követően megüresedő kultuszminiszteri és miniszterelnök-helyettesi tárca újabb várományosának nevesítését az RMDSZ szeptemberre ígérte, a kiszivárgott nevek között található Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke is. A miniszteri tárcát a hírek szerint a Bihar megyeiek szeretnék megszerezni, ezért a kulisszák mögötti egyeztetésekben a történész végzettségű Szabó Ödön indulna eséllyel az újabb nevesítésre.
RMDSZ-üzletemberek kedveltje
Az 1975-ben Szilágysomlyón született, kárásztelki származású politikusról az erdélyi magyar közvélemény keveset tud, a helyi magyar közösség annál többet. A Nagyváradi Egyetemen 1997-ben történelem-földrajz szakot végzett szilágysági fiatalember a helyi ifjúsági szervezetekben kezdett el politizálni. A Bihar megyei RMDSZ a kilencvenes években a legerősebb, nemzeti elkötelezettségű RMDSZ-szervezet volt Erdélyben, Tőkés László királyhágómelléki református püspök és a mai ellenzéki politikusok köré csoportosulva. Ezt a beágyazódást változtatta meg Szabó Ödön a kilencvenes évek végi megjelenésével a nagyváradi RMDSZ-porondon: a Megyei Képviselők Tanácsában (MKT) az ifjúsági szervezetek 25-30 százaléknyi szavazatát játszotta át a háttérből keményen nyomuló Kiss Sándor-féle nagyvállalkozói körnek. A kétezres évek eleji, puccsszerű hatalomváltásnak alájátszott az addigi nagyváradi alpolgármester, Kapi István leváltása is, akinek helyébe az új nagyváradi RMDSZ-hatalom mindvégig hűséges (ki)szolgálója, Biró Rozália került.
Az Erdély viszonylatában is ritka vehemenciával történt bihari hatalomátvétel mögött van, aki román titkosszolgálati módszereket vizionál, mások úgy vélekednek, hogy az új politikai elit egyszerűen megvásárolta a hatalomátvételhez szükséges ifjúsági szavazatok zömét. A következő lépésben a nemzeti táborhoz tartozó vidéki RMDSZ-vezetők gyors leváltása következett. A bihari lett Erdélyben az első egyszínű, belső ellenzék nélküli megyei RMDSZ-szervezet. Az utolsó ellenzéki polgármestert, az érmihályfalvi Kovács Zoltánt nemrég késztették távozásra.
A bihari RMDSZ-t az új csapat vezetői egyféle közös vállalkozássá alakították át. A Kiss Sándor megyei RMDSZ-elnök és megyei önkormányzati alelnök ellen az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály által idén áprilisban indított bűnvádi eljárás egyelőre csak sejteti a bűzös hátteret, amelynek szálai – a helyiek szerint – polipként terjednek szét a gazdasági élet számos területére.
Aki napi 24 órában dolgozik
Ebben a kétes hátterű „érdek-képviseleti” rendszerben Szabó Ödön különösen színes figura. Az új megyei felállásban a kétezres évek elején helyi szinten még komoly hatalommal rendelkező RMDSZ-vezetők a fiatal történésznek a Kőrösvidéki Múzeumnál találtak kutatói állást. Szabó Ödön közben megyei önkormányzati képviselő lett, és a 2012-es parlamenti képviselői megválasztásáig – vagyonnyilatkozatainak tanúsága szerint – tíz éven át a nem túl magas, közalkalmazotti fizetését az önkormányzati üléspénzek egészítették ki. Mindez annak fényében érdekes, hogy Bíró Rozália alpolgármestersége alatt – minő véletlen – két igen értékes önkormányzati lakást is meg tudott vásárolni Nagyvárad belvárosában, a színház melletti Bazár épületében. A telekkönyvi kivonatok tanúsága szerint az egykor államosítással, a román állam tulajdonába került két lakrész tulajdonosa immár Szabó Ödön és a felesége. A szegény legényként Szilágyságból Nagyváradra érkező ifjú politikusnak – akárcsak a romániai politikusok százainak – igencsak jót tett az új foglalkozás, ami leginkább vagyoni gyarapodásban látszik meg. Ez alól Szabó Ödön sem kivétel, akit nemcsak a helyi RMDSZ korifeusai hoztak helyzetbe, hanem a Budapesten hatalomra kerülő balliberális kormányoldal is. A kapcsolatot ő maga kereste, amikor Erdélyben először Nagyváradra hívta meg Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Kuncze Gábort, Nyakó Józsefet, Újhelyi Istvánt, Bajnai Gordont, Mesterházy Attilát és társait. A baloldali politikusok hálája nem késett: 2006 és 2010 között Szabó Ödön az ITD Hungary befektetés-ösztönző és kereskedelemfejlesztő állami ügynökség partiumi megbízottja volt. Érdekes módon, a jelzett időszakban leadott vagyonnyilatkozatai erről a forrásról nem tesznek említést, de mint kiderült, a havi mintegy kétezer dolláros apanázst saját cégére, a Hubeo Kft. számláira fogadta, de a cég sem fizetést, sem osztalékot nem fizetett saját tulajdonosának.
Első látásra rendkívül aktív politikus képét mutatja néhány, a tulajdonunkba került elszámolás fénymásolata az ITD Hungary fele. Szabó Ödön napi nyolc órát dolgozott a magyar állami ügynökségnek, napi nyolc órát a történelmi múzeumnak, és napi nyolcat az RMDSZ megyei ügyvezető elnökeként, nem beszélve a megyei közgyűlésben sorra került ülésekről. A két embernek is sok foglalatosság csak úgy állhat össze, ahogyan azt közeli ismerői állítják: Szabó Ödön a Kőrösvidéki Múzeumnál csak a munkahelyi regiszter szerint dolgozott, és kapott fizetést, valójában főállású munkahelyén nagyon ritkán látták. Mint ahogy befektetés-ösztönző ügyködésének sem látta sok eredményét a Bihar megyei magyarság.
Egyházféltő ingatlankisajátítás?
Szabó Ödön neve az elmúlt tíz évben kétszer került be hangsúlyosabban az erdélyi magyar sajtóba. Tőkés László királyhágómelléki püspök azzal vádolta meg, hogy szerepe volt 2002-ben az első Orbán-kormány által a Királyhágómelléki Református Egyházkerület keretében eltervezett érmindszenti Ady-központra kiutalt 1,3 millió euró magyar állami támogatás eltérítésében. A második, szintén méretes botrány akkor robbant ki körülötte, amikor 2013 júniusában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által első alkalommal megszervezett Szent László Napok nevét még májusban benyújtotta levédésre a bukaresti Márkavédelmi Hivatalhoz. Szabó Ödön egyszerűen ellopta az EMNT grafikusa által tervezett színes logót, és leadta azt Bukarestben. Amikor az ügyből erdélyi méretű botrány lett, azzal védekezett, hogy a római katolikus egyház számára akarta levédeni a nevet, mert úgymond a szentek kultuszának ápolása nem civil szervezetek, hanem az egyház feladata. Logikája szerint – amelyet a román bíróság szerencsére nem fogadott el – például a Szent Miklós hagyományőrző egyesületeket vagy a Szent György napokat szervező civil szervezeteket is fel kéne számolni. A római katolikus egyház nagyváradi kanonokja utólag kiállt Szabó Ödön elképzelése mellett, azonban a bírósági határozat szerint a szentek neveinek használati jogát nem lehet korlátozni vagy levédeni, így az EMNT által elkezdett nagyváradi Szent László Napok idén zavartalanul megérhette a második kiadását.
Az egyházát féltő Szabó Ödön RMDSZ-es megyei ügyvezető elnöknek azonban a nagyváradiak szerint ettől egy teljesen eltérő, másik arca is van. Tagja ugyanis a belvárosi Szent László római katolikus plébánia egyházi tanácsának, és ebben a minőségében 2007-ben egy adásvételi szerződést hozott tető alá az egyházközség kétszáz éves kántori lakására. A gyülekezet tagjai nem igazán értették, hogy plébániájuk miért válik meg egy 515 négyzetméteres telken fekvő, belvárosi polgári lakástól akkor, amikor az egyháznak nem volt sürgős kiadása vagy előre nem látott pénzszükséglete. A kezünkbe került telekkönyvi kivonat tanúsága szerint az új tulajdonos egy Lukács László nevű férfi, aki a polgármesteri hivatal adóosztályának kimutatása szerint kárásztelki személyi igazolvánnyal rendelkezik. Ő Szabó Ödön egyik közeli rokona, akinek örökösei nincsenek, így eshetett rá a választás. A volt egyházi tulajdonú, belvárosi lakásban azóta is Szabó Ödön édesanyja lakik: a botrány elkerülése végett fia nem íratta a maga nevére újabb ingatlanszerzeményét.
A tranzakció idején a gyülekezetben szolgáló Lőrincz Ottó plébánost Böcskei László nagyváradi püspök áthelyezte Nagyszalontára, egy katolikus szempontból kis szórványgyülekezetbe. Nagyváradi forrásaink szerint az egyház el akarta kerülni a hívek elégedetlensége miatti botrányt, ezért került sor az egykori belvárosi plébános elhelyezésére. A Szent László római katolikus plébánia egyházi tanácsának egyik tagja megkeresésünkre névtelenül úgy nyilatkozott: a hét évvel ezelőtti adásvételi szerződés részleteit ma is homály fedi, és ez táplálja az emberek szóbeszédét, értetlenségét. Senki nem tudja, mennyit fizettek ki a nagy értéket képviselő egyházi ingatlanért, és mi lett a pénz sorsa.
Sok tehát a kérdőjel Szabó Ödön nagyváradi politikusi tevékenysége körül. Biró Rozália miniszteri kinevezésének botránya után itt van immár a második.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bestiarium Siculorum a pulzArton
A pulzArt fesztivál keretében mutatták be a csíkszeredai György Attila legújabb könyvét, a Bestiarium Siculorumot. Az íróval Lakatos Mihály, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetője beszélgetett.
A Tein Teaház adott helyet a könyvbemutatónak, melyen számos érdeklődő és az író sepsiszentgyörgyi baráti köre vett részt. Lakatos Mihály elöljáróban elmondta: ez a kötet György Attila tizedik könyve, írója pedig egy igazi scriptor seclericus. A kritikai visszhangokkal kapcsolatosan György Attila kifejtette: három féle emberrel nem szabad szóba állni: színész, politikus és kritikus, bár mindhárom megtalálható baráti körében. A kritikákkal azonban óvatos, jobban szeretné, ha negatív kritikákkal is illetnék, mert ha sokat dicsérnek valakit, az azt jelenti, hogy valamit rosszul csinál. A Bestiráiumról kiderült, hogy valós és képzelt állatok, lények könyve, György Attila pedig a műfaj fehér hollója.
Az író-olvasó találkozó érdekessége volt, hogy a moderátor kérdéseire válaszként az író felolvasott könyvéből, így megtudhattuk, hogy a rézfaszú bagoly milyen lény, illetve mitől szeszmacska a szeszmacska. A könyv megírására a kezdő lökést a környezet adta – magyarázta György Attila, hiszen a legtöbb megjelenített lény létezik a környezetében. Lakatos értékelése szerint a könyvből kiérzi az olvasó a jókedvet és az örömöt, amellyel írták, ugyanakkor köztudott, hogy György Attila három dolog megszállottja: a történelemé, a filmeké és a humoré. A kötet szatíraként is olvasható, de nem ajánlott gyerekeknek esti mesének, viszont turista kalauznak nagyszerű, mivel benne van az is, hogy miért nem játék a medve és milyen „állatfaj” a picipanka.
A kötetnek folytatása is lesz, de az, hogy milyen állatok leírását tartalmazza, egyelőre titok.
Bús Ildikó, Székelyhon.ro

Balázs Imre József: Nem vagyok az a hátradőlős fajta
Költő, író, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár – Balázs Imre József élete ezer szállal kötődik az irodalomhoz. Pedig matekzseninek indult.
Évfolyamelső volt a gimiben a kilencvenes évek elején, mindenki azt várta tőle, hogy a reáltudományok felé igazodik – de mégsem. Balázs Imre József családjából és a könyvekből kapott egy olyan lökést és ihletet, ami az irodalom felé terelte – nemcsak erről, hanem az olvasásról, az írásról is beszélgettünk.
Imre ma még mindig fellapozza gyerekkori olvasmányait, a közelmúlt megértéséhez pedig többek között Dragomán György, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond vagy Nagy Koppány Zsolt műveit ajánlja.
Nem véletlen, hogy az irodalmi pályát választottad, hiszen a tágabb családodban több ilyen irányultságú személy is van, illetve volt, többek között színész és költő is. Gyerekkorodban ez mennyire befolyásolt? Mit kaptál a családtól ilyen téren?
Volt alapja ennek a választásnak, az biztos: a nagybátyáim közül ketten, Balázs László és Balázs András is a bölcsészkaron végeztek, sőt, Laci bátyám egyetemi tanárként is a kolozsvári egyetemen maradt, nyelvészként onnan vonult nyugdíjba.
Balázs András a hatvanas-hetvenes években jegyzett fiatal költőnek számított, az ő pályáját viszont kicsit árnyékban hagyta a korai halála. Balázs Éva néném verslemezét és balladalemezét is meg-meghallgattuk, megnéztük az előadásokat, ha Udvarhelyen játszott. Szóval igen, volt egyfajta természetessége a családban annak, hogy ilyesmikkel is lehet foglalkozni.
A gyerek hajlamos abból kiindulni, amit maga körül lát és tapasztal, még ha esetleg később el is szakad attól. Gyorsan hozzátenném azért azt is, hogy gyerekként talán ezeknél a mintáknál is jobban lenyűgözött az, ahogyan a bátyám mai szemmel is zseniálisan morbid képregényeket rajzolt a maga és a család szórakoztatására, különféle vizuális technikákkal.
Indiánok, banditák, űrlények, nagyjából ezek voltak a témakörök. De arra jól emlékszem, hogy még mielőtt írni tudtam volna, már én is képregényeket rajzoltam. Jóval kevésbé zseniálisakat és morbidokat persze, mint a bátyám.
Úgy emlékszem rád, mint aki kölyökkorában sokat is olvasott, ugyanakkor sokat is focizott – akkoriban ritka volt az ilyen gyerek, mert vagy egyik, vagy a másik volt a jellemző...
Ebből a képregény-történetből látszik talán, hogy én teljesen az élvezetből olvasó kategória felől indultam a könyvek felé. Kölyökkoromban a vadnyugati tárgyú könyvek, a Verne-regények, a sci-fik, a Rejtő-regények, a Delfin Könyvek voltak azok, amiket számolatlanul olvastam.
Aztán Fekete Istvánnal és Gerald Durrell-el szépen átcsúsztam A három testőr, A nyomorultak, a Fekete gyémántok és hasonlók terepére, miközben továbbra is imádtam Agatha Christie-t és Isaac Asimovot. A szüleim rengeteg könyvet vásároltak akkoriban, egyfajta csendes reakcióként talán arra, ahogy egyre szűkült Romániában a magyar nyelven történő létezés terepe, s ez Udvarhelyen is egyre érezhetőbb lett. Nem nagyon kellett kimennem a házból ahhoz, hogy jó, nekem való könyveket találjak.
A mából nézve úgy tűnik, rengeteg volt az időnk. Tévét nézni nem nagyon volt miért, az élet ritmusa nagyon ráérős volt, így csetlő-botló koromtól nyolcadikig tényleg szinte naponta fociztunk. Még télen, a hóban is, ugyanis sínadrágban nagyon jó becsúszó szereléseket lehetett végezni!
Ötödik osztály után még fociedzésre is eljártam, az is heti egy-két meccset jelentett, Szávuly Attila vagy Lőrincz Attila vezényletével. Kilencediktől, 1990 után is volt foci, de az életritmus, amiről beszéltem, kicsit más lett...
Zseninek tartottak matekből a nyolcvanas évek végén a korosztályodban, aztán a gimnázium után – a tanári kar egy részének óriási megrökönyödésére – az irodalmat választottad, magyar-angol szakra mentél Kolozsvárra. Mi döntött az irodalom javára?
Erre nincs egyetlen válaszom, mert ez egy fokozatosan érlelődő folyamat volt, pedig még tizenegyedikben is matek- és fizikaversenyekre készültem. Azt hiszem, nagyjából a mi korosztályunk lett az, amelyik a forradalom és az azt követő évek eufóriájában elhitte, hogy bármit meg lehet csinálni, és erre esélyei is adódtak.
Emlékszem, nyolcadikos koromban, 1990 elején egy segélycsomagból egy özönvíz előtti írógép került a házba. Akkor még a fénymásolás ritka luxus volt, de nekem az írógépről rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó osztályújságot lehetne készíteni írógéppel és indigóval. El is készült néhány lapszám, Im-Press címmel, valahol még most is megvannak a mesterpéldányok.
Voltak benne riportok, viccek, dalszövegek, vezércikk... Szóval igazi, rendes lap lett. Dávid Attila, akit most fotósként sokan ismernek a városban, kisinterjúkat készített a lapba egyik-másik osztálytársunkkal, de a Kossuth-sarkon Turbo rágót és eredeti török karórákat forgalmazó árusokkal is.
Szóval tényleg bármi lehetségesnek tűnt. Az angol nyelv is igazi, életszerű vonzást jelentett. Én az iskolában franciát tanultam ugyan idegen nyelvként ötödiktől, de amikor 1990 után megérkeztek a városba az amerikai „native speaker" tanárok, akkor tényleg kinyílt a világ.
Emlékszem, nagyon furcsán néztem Glenna Roukes-ra ezerkilencszázkilencvenakárhányban, amikor egy tanfolyamos angolórán arról beszélt, hogy ők tulajdonképpen alig látnak, használnak készpénzt, hogy a számláit a bankja automatikusan fizeti, hogy bankkártyákat használnak, satöbbi, satöbbi. A kollégájától, Robtól jó kis country nótákat lehetett tanulni gitáron. Ez is nagy vonzás volt.
És persze jött szép lassan az irodalom is, az, hogy a kortárs irodalom is létezik, amelyik beléd nyúl, kifordít, nem hagy békén. S hogy esetleg lehetne írni is efféléket. Én nem lettem ugyan szerkesztője a gimis diáklapnak, az Ébredésnek, de írtam bele néhány ilyen, általában vicces irodalomszerű szöveget.
Utólag kicsit tényleg vakmerő húzásnak tűnik, hogy a kezdő, társalgásalapú angolomra és beható irodalomtörténeti ismeretek helyett inkább az irodalmi érzékenységemre és régi nyelvtanrutinomra alapozva beszálltam a veterán magyarolimpikonok versenyébe az egyetemi felvételin, mert akkoriban még háromszoros túljelentkezés volt a magyar szakon. Elég derekasan helytálltam végül is.
Ha jól emlékszem, te a kilencvenes években, habár ott voltál Kolozsváron, nem voltál benne az Orbán János Dénes, Sántha Attila, stb. nevei által fémjelzett, Cs. Gyimesi Éva által transzközépnek keresztelt irodalmi áramlatban – picit másabbak voltak a verseid, az egész személyiséged... Miért nem kapott el az a hullám?
Néha egy-két év korkülönbség is sokat számít, itt pedig kicsit ez volt a helyzet. A transzközép első robbanásainál még nem voltam személyesen jelen Kolozsváron, az Előretolt Helyőrség első, újságformátumú szériájába sem írtam. De ha megnézed, az 1995. decemberétől kezdődő második, majd a harmadik Helyőrség-folyam szinte mindegyik számában van valamilyen írásom.
Ebben a leosztásban azért nekem inkább a kritikus szerepe jutott, abból jóval kevesebb volt a társaságban, mint költőből. Abban pedig igazad van, hogy a verseim nem igazán passzoltak ahhoz az imázshoz, amelyet a Helyőrség magáról kialakított.
Valahogy azt éreztem, hogy értem ugyan, hogy mivel van baja a Helyőrségnek, mivel vitatkozik, hogy részben igazuk is van, de hogy én sok mindent szeretek abból is, amivel ők vitatkoznak.
Szóval valahogy tágasabb irodalomkép szerint próbáltam berendezkedni az irodalomban, ami azt is jelentette, hogy már elég korán a saját utamat próbáltam járni. De ettől nem igazán tartottam, s most sem tartok. Visszafelé nézve pedig az egy-két év korkülönbségek már egyre kevésbé fontosak.
Az első köteted az Ismét másnap volt 1998-ban. Ez egy verseskötet, amit kezdeti szárny- vagy szájpróbálgatásnak is nevezhetnénk. Milyen fogadtatása volt akkoriban? Nagyot ütött vagy csak megvolt, mint azoknál a popsztároknál az első lemez, ami nem dörrent nagyot?
Verseskötetek ritkán szólnak nagyot, ennek a megjelenése is inkább csendes volt, mint zajos, de szakmai elismerések azért voltak körülötte. Emlékszem, ehhez kapcsolódott az első igazi, felnőtt utam Bukarestbe. Át kellett vennem a kötetért járó írószövetségi díjat.
Ebből az útból néhány kép maradt meg csak, például Balogh József írószövetségi titkár irodája, ahol elképesztő rendetlenségben álltak több évtizedre visszamenőleg folyóiratszámok és könyvek, ő pedig nagyon bátorítóan pislogott ki a vastag szemüvegkerete és sok dioptriája mögül.
És emlékszem egy levezető körre is egy kerthelyiségben, román írókkal, akik közül az egyik, Gheorghe Iova váratlanul és hangsúlyosan azt mondta nekem: „Tanulj meg nemet mondani! Nagyon egyszerű. Csak mondd azt: Nem!" Teljesen váratlan és szürreális élmény volt. De megjegyeztem.
Az egyetem elvégzése után rögtön tanítani kezdtél, majd rengeteg olyan dologgal foglalkoztál, és a mai napig foglalkozol, ami az irodalommal kapcsolatos: szerkesztesz lapot, kötetet, kritikáid jelennek meg, de a versírástól sem szakadtál el, már gyerekvers-köteted is jelent meg. Melyikben érzed magad a legjobban otthon, mit szeretsz a legjobban?
Ezek nem esnek szerencsére nagyon távol egymástól. Vannak köztük látványosabb dolgok, amelyek áttörik a szűkebb szakma köreit, és vannak, amelyek egy hosszú távú építkezés elemei, lépcsőfokai inkább.
Eddig két dolog kapcsán éreztem leginkább, hogy átszakadt a szakmai fal: az egyik az a sorozat volt, amikor a Korunk főszerkesztőjeként a kortárs magyar irodalom legjelentősebb szerzőit hívtam meg Kolozsvárra, és gyakran kétszáznál is többen voltak kíváncsiak rájuk.
Ez biztosan nem a szakma volt, hanem azok az olvasók, akik Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Krasznahorkai Lászlót olvasva valami személyes érintettséget is tapasztalnak, az írók sem feszengtek. Jó beszélgetések voltak, azt hiszem.
A másik alapélmény a gyermekversköteteim kapcsán ért. Azt vettem észre, hogy akár ismeretlenek, vagy nem, irodalmárok is meg-megszólítanak, hogy egyik-másik verssel nagyon eltaláltam valamit. Vagy, hogy a gyereküknek esténként folyton egy bizonyos macskás versemet kell felolvasni. Ez számomra azt jelenti elsősorban, hogy van még egy-két élethelyzet, ahol természetes az, hogy az ember verset olvasgat-mondogat, például amikor a gyerekével kettesben-hármasban van.
Csak aztán eltünedeznek az életünkből ezek a természetes helyzetek, esetleg másvalami kerül azokra a helyekre, ahol akár versek is lehetnének. Például dalok vagy dalszövegek.
De visszatérve a kérdéshez, az azért fontos, hogy én a dolgok igazi mércéjét mindig belül keresem, és nem abban, hogy mire hogyan reagálnak az emberek. Ha odabenn rendben vannak a dolgok, akkor nincs baj, bármit érdemes megcsinálni, a jól végzett munka öröme miatt is. Mint amikor az ember jól bever egy szeget a falba, vagy jól hegyez meg a lányának egy ceruzát.
A mai, filológia, illetve irodalom-szakos egyetemistákon mit veszel észre? Többet, kevesebbet, ugyanazt vagy mást olvasnak, mint ti a kilencvenes években?
Mást olvasnak mindenképpen, talán kicsivel több kortárs külföldi irodalmat. Valószínűleg általában kevesebbet olvasnak. Viszont sokkal több jó filmet töltenek le, és néznek meg, mint amennyit mi megnézhettünk a kilencvenes években.
Aki kevesebbet olvas, talán kicsit jobban ki van szolgáltatva a divatoknak, kevesebb a viszonyítási alapja, remekműnek tart esetleg olyasmit is, ami valami más, általa nem ismert műnek a gyöngébb utánzata. Ilyeneket néha tapasztalok. De azt is tudom, hogy egy egészen más életritmus szerint, más impulzusok között élnek azok, akik most jönnek az egyetemre, mint én magam vagy pláne az egykori magam.
Szerintem az a lényeg, hogy az ember olyasvalamivel találkozzék az irodalomban, filmben, színházban, zenében, ami mélyen érinti őt, s aminek a nyomában érdemesnek érzi továbbmenni, és nem áll meg a lenyűgözöttség érzésénél. Ez az élmény-lehetőség pedig nem attól függ, hogy valaki sokat olvas vagy keveset, egyszerűen attól, hogy találkozott-e már ilyesmivel, vagy még csak ezután fog.
Hogyan csinálnál gusztust az irodalomhoz? Itt a nem rendszeresen olvasó felnőttekre, illetve a gyerekekre gondolok. Szerinted is a több mint száz éve íródott művek, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy A Pál utcai fiúk kell, hogy legyenek a kötelező alapolvasmányok egy mai 12-14 éves gyerek számára?
Nem. A felsorolt művek mindegyike azt feltételezi, hogy előtte már rengeteget olvasott a gyerek, aki kézbe veszi őket. Hogy eligazodik régi emberek amúgy nehezen érthető, de általuk láthatóan természetesnek vett szokásai között, nem zavarja őt, hogy furcsán beszélnek, satöbbi.
Én olyan könyveket adnék ennek a korosztálynak a kezébe először, amelyek a sajátjukhoz hasonló világban játszódnak, a sajátjukhoz hasonló korosztályú hősökkel, akik az övéikhez hasonló problémákkal küzdenek. Vannak ilyenek a kortárs magyar ifjúsági irodalomban is, és a fordításban megjelent művek közt is.
Ilyen szempontból már a Harry Potter-sorozat is elvonatkoztatást feltételez, de ott is megvan a jelenre utaló keret, illetve az iskolai, közösségi élethelyzet. A rajzfilmek, filmek, videoklipek kortárs történetei pedig eleve háttérbe szorítják a lassabban hömpölygő történetmesélést. Az ilyen könyvekhez, mint amilyenek például Fekete István könyvei vagy pláne Jókai művei, sok olvasásgyakorlat után lehet esetleg eljutni.
Vannak-e olyan divatos írók, könyvek, amire te azt mondod, hogy „na, azt azért mégsem kellene, mert..." Vagy ez nálad nem így működik?
Engem leginkább azok a könyvek taszítanak, amelyek a gyűlölködés vagy düh irányában próbálnak manipulálni. A nagy összeesküvés-elméletek víziói is zavarnak a könyvekben, ha például egy regény halál komolyan veszi ezeket.
De, ahogy Orbán János Dénes mondani szokta, bár olyan lenne az irodalom helyzete, hogy azzal lehetne elrontani az embereket! Ez most nem az a helyzet, és ebben teljesen egyetértek vele, az irodalom nagy esélye viszont, hogy reflektálhat mindezekre.
Sok székelyföldi család könyvespolcán tízesével sorakoznak a Wass Albert és Nyirő József kötetek, még mindig divatosnak számítanak, holott egy Karácsony Benő vagy Bálint Tibor, nem beszélve Sütő Andrásról vagy Szabó Gyuláról, gyakorlatilag elfelejtődtek. Kinek a feladata a köztudatban tartani ezeket az erdélyi magyar írókat, illetve jó-e az, hogy a könyvesboltok polcain is kiemelt erdélyi írók vannak? Jó-e az, hogy Nyirő József hamvainak újratemetési kísérlete a könyvesboltoknak hoz bevételt?
Mély társadalmi okai voltak Wass Albert vagy Nyirő József sikerének. Az emberek úgy érezték, elvették a saját történeteiket, saját történelmüket. Rajtuk keresztül megpróbálták újra elsajátítani őket. Ez megtörtént, rendben van.
Létezni viszont a jelenben kellene, s közben persze újra lett egy közelmúlt, amelyet meg kellene érteni. Ehhez én Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Papp Sándor Zsigmondot és hasonlókat olvasnék elsősorban. Vagy akár Nagy Koppány Zsolt vendégmunkás-történeteit.
Az 1989 előtti műveket nem könnyű a köztudatban tartani vagy bevinni őket oda. Az egyetemnek, a középiskolai és általános iskolai tanároknak, a Székely Könyvtárhoz hasonló vállalkozásoknak, digitalizálási programoknak egyaránt vannak ebben feladatai és lehetőségei. Ez hosszú távú projekt, és nem lehet leállni vele.
A múltkor egy sporthorgásztól kérdeztem, hogy saját maga szórakoztatására, vagy úgy egyáltalán szokott-e horgászni, és halat sütni. Most is adja magát ez a kérdés: szoktál-e úgy olvasni, hogy utána nem írsz kritikát az elolvasott műről, nem feltétlenül beszélgetsz egy adott könyvről társaságban, hanem csak magáért az olvasás élményéért?
Igen, ilyenekre is próbálok időt szorítani. Néha újraolvasok egy-egy Delfin Könyvet vagy más gyerekkori olvasmányt is. Vagy vidrás könyvekre vadászok az internetes könyvesboltokban és sürgősen birtokba veszem őket. Ahogy nőnek a lányaim, az ő olvasmányaikkal is próbálok lépést tartani. Vannak jó kortárs gyerek- és ifjúsági könyvek.
Udvarhelyhez mi köt még azon kívül, hogy a szüleid, illetve a testvéred itt élnek? Milyen gyakran jársz haza?
A szüleim, testvéreim, tágabb családom elsősorban: úgy kéthavonta általában hazaugrom rövidebb időre, nyáron több hétre is. De már a lányaimnak is vannak kedvenc helyei, amelyek az én udvarhelyiségem idején esetleg nem is léteztek.
Ők el se tudják képzelni, hogy ha Udvarhelyen vagyunk, például ne menjünk el az Alexandra cukrászdába. És még van néhány ilyen hely, ahol úszni vagy lovagolni lehet például. Van néhány barát, akit mindig megkeresek, ha hosszabban vagyok otthon.
És persze Udvarhely nekem mindig időutazás is. Még megvan a szüleim lakásában a szobám, nagyjából a régi berendezéssel, régi könyvekkel a polcokon. Ez megnyugtató. Közben pedig van egy mások számára nehezen belátható virtuális Udvarhely is a nagyvilágban. Az ember hajlamos számon tartani az egykori és örök udvarhelyiek máshol elért sikereit és egyáltalán, az életét. Az internet erre elég kézenfekvő lehetőség.
Több díjat is kaptál az elmúlt 10-15 évben, pl. a Látó debüt díját pályád kezdetén, három éve pedig József Attila-díjat. Melyik jelentette a legtöbbet? Fontosak a díjak neked, valódi elismerést jelentenek?
Nem a díjakért dolgozik az ember. A díjak olyanok, mint egy beszélgetés, vagy egy beszélgetés lehetősége. Találkoztam például olyan emberekkel díjak kapcsán, akikkel esetleg nem találkoztam volna. Vagy nem tudtam volna meg, hogy figyelnek a dolgaimra.
És egy díj kapcsán mindig történhetnek váratlan dolgok is, mint amilyet a bukaresti írószövetségi díj kapcsán meséltem. De én továbbra is ahhoz tartom magam, hogy a számomra fontos dolgokra elsősorban egy benti mércének kell rábólintania. És nem vagyok az a hátradőlős fajta.
Jelenleg mivel foglalkozol, milyen tanulmányokkal, kötetekkel, mit fogsz szerkeszteni a közeljövőben? A szabadidődben a gyerekeken kívül jut-e idő például a focira? A meccsnézésre? Hát a matekre?
Két-három éve rendszeresebben járok nemzetközi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, amiken szürrealista művészetről, irodalomról, a kelet-európai szocializmus perverz és egyben tanulságos kultúrpolitikájáról szoktam általában beszélni.
Most az az izgalmas kihívás és tanulási folyamat számomra, hogy az angol vagy francia szakmai folyóiratok milyen elvárásokat támasztanak egy-egy tanulmánnyal kapcsolatban, igyekszem figyelni és persze alkalmazni bizonyos fogásokat az itthoni dolgaimban is. Tanítok az egyetemen, magyar és összehasonlító irodalommal kapcsolatos tárgyakat. Fontos, hogy képben legyek azzal, ami máshol történik.
Részben és távolról ide kapcsolódik, hogy idén várható egy verseskötetem, mindenféle külső és belső utazások, belül hallható zenék lenyomata, Jung a gépteremben lesz a címe.
A foci mostanában elég rendszertelen, de vannak az egyetemen tradicionális tanár-diák meccsek, és még egyszer sem sikerült kikapnunk a valamivel azért virgoncabb diákoktól! És persze ha jobb csapat jött a kolozsvári CFR-stadionba a Bajnokok Ligájában vagy az Európa Ligában, többnyire ott voltam. A közeljövőben ilyesmi sajnos nem várható.
A matekre viszont előreláthatólag szükség lesz, főleg ha a gyerekek kérdezgetnek valamiket a házi feladatok kapcsán, és néha szoktak is. Mivel a feleségem idegennyelv-szakos volt már az iskolában is, így a matek-kérdések nekem jutnak.
Balázs Imre József
1976. január 9-én született Székelyudvarhelyen. A Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakát végezte el 1998-ban. Az egyetem tanára, később adjunktusa lett a Magyar Irodalomtudományi Tanszék munkatársaként.
Kutatási területe a 20. századi magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom, azon belül az avantgárd, 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. Négy évig a Korunk főszerkesztője volt, rendszeresen publikál kritikát, tanulmányt, esszét, eddig több kritika- és tanulmánykötete, illetve hat verseskötete jelent meg. Felesége Vallasek Júlia, szintén egyetemi oktató, műfordító és irodalomkritikus – két lányuk van.
Katona Zoltán, Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Történelmi opera ősbemutatójára készülnek Kolozsváron
Szeptember 21-én 19 órától új történelmi opera ősbemutatójával indítja a 2014-2015-ös évadot a Kolozsvári Magyar Opera.
Meghökkentő döntésnek tűnhet, hogy Selmeczi György éppen a Herczeg Ferenc által 1904-ben írt drámát, a Bizánc című darabot választotta átdolgozásra. Egyrészt azért különös ez, mert a kortárs opera nem igazán foglalkozik történelmi operákkal, másrészt pedig érdekes a darab olyan szempontból is, hogy látnoki módon, mondhatnánk, próféciaképpen megsejti azt a problémahalmazt, mely a megírását követő 100 évben egész Európát foglalkoztatja. Selmeczivel erről az izgalmas, talán kissé merésznek is mondható döntésről beszélgettünk, illetve a mű színpadra viteléről.
– Miért pont a Bizáncot választotta? Mitől találta aktuálisnak a történetet?
– A mű kiválasztása nem volt nehéz, hiszen már a dráma olvasásakor érezhető, hogy operaszínpadon is megállja a helyét. Műfajilag különleges vállalás történelmi operát írni, hiszen ennek a fő mintái a 19. században találhatók, ma kevés példa van rá. A Bizáncban azonban a történelmi keret középpontjában olyan toposz áll, mely ma sem vesztette el hitelességét. Ez a toposz az értékek relativizálódása, valamint általánosan az értékvesztés, ami egész korunkat meghatározza. Részét képezi a toposznak az a morális válság, aminek legjobb példája a Bizánc eleste körüli világ, ahol az árulás, az erkölcsi elzüllés egy egész társadalmat jellemez – kikezdi, megrohasztja azt. Széthullnak a társadalom, az emberi közösség alapjai, és ezáltal egy olyan válsághelyzet teremtődik, amiben csak veszíteni lehet. Aktualizálható és aktualizálandó téma ez, hiszen az eltelt évek ellenére beszélhetünk most is értékvesztésről és a moralitás jelentésének átalakulásáról. Így kap érvényességet a fő toposz a jelenben is.
– Egyértelmű az előadást nézve ez az örökérvényűség? Sikerült a rendezőnek megalkotni az Önben kialakult képet?
– Igen, hiszen tulajdonképpen már komponálás közben is a klasszikus és kortárs értékek egyidejűségét képzeltem a színpadra, és az előadás ilyen szempontból minden követelménynek megfelel. Zete Edit tervei és Zakariás Zalán rendezése együttesen nagyon érdekes módon ötvözik a történelmi asszociációs rendszert, és nagyon jól rámutatnak a drámai tények mai érvényességére. A legfőbb előnye – megítélésem szerint – ennek az előadásnak, hogy nagyon látványosan sugallja azt, hogy a Bizáncban levő drámai szituációk érvényesek, és ma is gyakran átélünk ilyen helyzeteket. Az árulással, az értékvesztéssel nap mint nap szembesülünk, ezért nagyon fontos itt a Zete Edit által tervezett háttér. A palotatorzó, amit ő látványban színpadra visz, egyszerre idézi elénk az ókori római romokat, melyek a drámának is mintául szolgáltak, de eszünkbe juttatja a bizánci boltíveket is. Ez a kettősség, illetve a fő toposz aktualitása hozza magával a történelmi idővel való játékot, mely hatalmas élvezetet nyújt egy szerzőnek.
– Ebben a játékban milyen eszközökkel szólítható meg a közönség?
– Fontos, hogy a nézők otthon érezzék magukat a mű nézése-hallgatása közben, ezt az érzést szeretném ébren tartani a zenémmel. Most már sok éve keresem azt az operai nyelvet, ami bevonja, a mű részesévé teszi a közönséget. Ez olyan zenei nyelvet igényel, melyet a dallamalkotás, a harmóniavilág, a ritmika őriz, melyek segítségével az összhang természetesnek hathat a közönség számára. Egészen viccesre lecsupaszítva a dolgot a lényeg az, hogy szerintem akkor jó egy opera, amikor a közönség azt érzi, hogy hazamenve, a fürdőszobában ő is elénekelné azt az áriát. Ez a gesztusközösség, és ezt az otthonosságérzetet szeretném felébreszteni a közönségben.
– Ha oszthatna különdíjakat a Bizáncnál nyújtott segítségért, ki kapna és miért?
– Lehetetlen lenne embereket elkülöníteni ilyen szempontból, hiszen úgy gondolom, a Kolozsvári Magyar Opera társulata bámulatra méltó hatékonysággal és áldozattal hozta létre ezt az előadást, ráadásul hihetetlenül rövid idő alatt tanulták meg szerepeiket. A rendezői munka, a díszlettervezés, minden egyformán hozzájárult a mű megalkotásához, létrehozásához. A szólisták bravúrosak, a kórus is hatalmas terheket visz a hátán, a zenészek csodálatos munkát végeznek. Egyértelműen úgy gondolom, hogy a miskolci előbemutató és a kolozsvári ősbemutató együttesen egy olyan társulat képét rajzolja elénk, amelyik a legmagasabb európai mércének is megfelel.
maszol.ro

Winkler: csak helyeselni tudom az Európai Bizottság új szerkezetét
Rugalmasabbnak, az európai polgárok elvárásaihoz közelebb állónak tartja Winkler Gyula RMDSZ-es EP-képviselő az Európai Bizottság új struktúráját.
Miután szerdán délután Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság megválaszott elnöke bemutatta csapatát, Winkler Gyula a maszol.ro-nak elmondta, José Manuel Barroso korábbi elnök első és második bizottsága között is voltak szerkezeti különbségek, de minimálisak.
Most teljesen új struktúráról beszélhetünk, egy érdekes megközelítést, amely ráadásul Juncker nyilatkozata értelmében nem lesz túlságosan merev, hiszen fenntartja a jogot arra, hogy a ciklus alatt változásokat javasolhasson. "Ez egy dinamikus megközelítés, én csak helyeselni tudom. Egy gyorsan változó világban vagyunk, és azt személyesen is tapasztalhattam a kampány során, hogy Brüsszel egy merev, átláthatatlan rendszerként van elkönyvelve, így amennyiben egy új megközelítés ebben is változást hoz, az csak jó" – fogalmazott a képviselő kiemelve.
Azt, hogy a román képviselő, Corina Creţu a regionális politikáért felel a jövőben, Winkler jelentős sikerként könyveli el: "az elmúlt öt esztendőben a mezőgazdasági portfólió után most a következő öt évben egy újabb jelentős területet kaptunk meg."
maszol.ro

Kovács András Ferenc új kötetét mutatták be Marosvásárhelyen
A Látó Irodalmi Játékok 46-ik rendezvényén Kovács András Ferenc York napsütése zengő tombolás című, a Magvető Könyvkiadónál megjelent kötetét mutatták be Marosvásárhelyen a G-caféban. A szerzővel a házigazda Láng Zsolt beszélgetett.
A versek előtti mottókról, azok sajátosságairól, a vershez való kapcsolódásukról kérdezte elsősorban Kovács András Ferencet Láng Zsolt, aki arra volt kíváncsi, hogy a mottó bevezetője-e a versnek, vagy éppen az ellenkezője? Nem mankó a mottó – mondta a költő, – hanem olyan eszköz, amely más világokat visz be a versbe.
A munkamódszeréről Kovács András Ferenc, közismert nevén KAF elmondta, verseit kézzel jegyzi le a mai napig is, amikor teljesen kész van, csak akkor írja be a számítógépbe. A színészi előadásmódokról, megzenésítésről szólva pedig úgy fogalmazott, hogy a központozás nélküli versek esetében nehéz dolga lehet az előadóművésznek, akire az a feladat is ráhárul, hogy központozza az általa mondott szöveget. A megzenésített versek közül a Kaláka és Sebő Ferenc munkáit tartja a legjobbnak, ők nem szoktak „melléütni”.
„Mit jelent a melléütés?” – kérdezte Láng Zsolt. „Például a gyerekversekben nem szoktam gügyögni, és ha valaki rágügyög: az melléütés” – magyarázta el KAF.
A Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet Marosvásárhelyen nem kapható, mivel "nehezen közlekednek a határokon a könyvek" – magyarázta a házigazda, ezért a dedikálás is elmaradt. A frissen megjelent kötetről viszont azt kell tudni, hogy az egy kettős verseskönyv.
A könyv fülszövege:
Kovács András Ferenc a lírai rögtönzések poétája is, különösen annak a ritmusos, spontán, szó szerint látványos, mégis hétköznapi beszédnek a mestere, melyben a színház és a vers egyre inkább elkülönülő világa termékenyen kapcsolódik össze, s keze nyomán élettel telítődik a vers-színház, amely hol világdráma, hol utcai örömzene, vagy kész kabaré.
S hogy miért ,,kettős verseskönyv"? A York napsütése sekszpirályi, és a Zengő tombolás hétköznapi versei egymásra is rímelnek, kiegészítik egymást, s hol láthatón, hol láthatatlanul folytatják kettősségekkel teljes párbeszédüket - sokszorozottan megkettőzötten, kettős visszhangokkal válaszolgatnak egymásnak. A Shakespeare szellemének szentelt könyv így lesz színházi könyvvé, a színházi könyv pedig így úszik át a költészetek szellemének szentelt hétköznapok nem kevésbé teátrumi könyvébe, miközben mindkét könyv egyetlen, rejtett harmadikká (apakönyvként is olvashatóvá) változik át.
A többi csak játékosság, teremtő szómágia, töprengő aggódás a hatalmas színház, azaz a voltaképpeni világ sorsa felett.
Az irodalmi est támogatói: a Szépírók Társasága, a Nemzeti Kulturális Alap és a Bethlen Gábor Alap. Szervező a Látó szépirodalmi folyóirat és a Josef K Egyesület.
Antal Erika, maszol.ro

Újabb székely lobogót vontak fel Sepsiszentgyörgy központi parkjában
Újabb székely zászlót vontak fel a Magyar Polgári Párt (MPP) helyi vezetői Sepsiszentgyörgy központi parkjában, miután a korábbi eltávolítását rendelte el a Brassói Táblabíróság.
Kulcsár Terza József, az MPP Kovászna megyei szervezetének az elnöke egy pénteki sajtótájékoztatón elmondta, a Brassói Táblabíróság jogerős ítélete Antal Árpád polgármestert kötelezte a zászló eltávolítására.
„Nem kívántunk gondot okozni a polgármesternek, ezért csütörtökön mi magunk eltávolítottuk a zászlót, és a mai (pénteki) nap folyamán egy másik székely zászlót tűztünk ki ugyanoda" – idézte Kulcsár Terza Józsefet a Mediafax hírügynökség.
Erdély.ma

Szégyen
Az utóbbi hetek, hónapok számomra talán legkellemetlenebb híre, hogy előzetes letartóztatásba helyezték a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettest, Péter Tündét. Az RMDSZ által jelölt hölgyeményt folytatólagosan elkövetett befolyással való üzérkedéssel vádolják.
Igaz, hatályos ítélet nélkül az ártatlanság vélelme mindenkit megillet. Ami a lényegen, hogy a vád egyáltalán felmerülhetett, mit sem változtat! Egyébként a bűntettet maga az érintett is elismerte.
Nem tudom, más hogy van, volt ezzel, de a hasonló esetek hallatán – amolyan tudatalatti védekezésként – mindig azt hittem, illetve abban a hitben ringattam magam, hogy ilyenre magyar ember nem képes. Lehet, sőt biztos, hogy én voltam a naiv. Ezentúl úgy kell élnem, hogy most már bebizonyosodott: igenis képes!
Tévedés ne essék, tudom, hallottam, olvastam róla, naponta tapasztalhatom jeleit annak, hogy az európai társadalmak mély szellemi, lelki, erkölcsi válságba sodródtak, illetve sodorták őket tudatosan. A politika, közélet, gazdaság napi történései arról árulkodnak, hogy korunk tömegmédián felnövekedett tömegembere nem ismeri, mi az érték, mi a mérték, általános arányvesztésben és iránytévesztésben éli mindennapjait.
Ennek ellenére úgy voltam én is vele, mint az elmúlással általában lenni szoktunk: amíg közelebbről, valamely családtagunk, hozzátartozónk elhalálozása által közvetlenül nem érint, úgy viszonyulunk hozzá, mintha csak mással történhetne meg...
Ha a velejeéig romlott hivatalnoki réteg egy-egy tagját kapják rajta – hogy a politikusokról most szót ejtsek –, azon már meg sem ütközünk, az szinte szokványosnak számít. Ne legyek igazságtalan: bizonyára vannak megvesztegethetetlen közhivatalnokok is. Most nehogy azt kérjék tőlem, hogy neveket soroljak... Bár megérdemelnék.
Annál inkább felháborító, ha egy pedagógus vetemedik ilyesmire. Mi, az idősebb generációkhoz tartozók még fel tudjuk idézni egy-egy tekintélyes, tartásos pedagógus alakját, akik valódi példaképek, követendő minták voltak. Akikről el sem tudtuk képzelni, hogy esetleg megvesztegethetők lennének. Nem is voltak. Ellentétben a mostaniakkal.
Azért, hogy ilyen mélyre süllyedt a romániai oktatás, az általánosnak mondható okok mellett, elsősorban az utóbbi huszonöt esztendő oktatáspolitikája a felelős. Kíváncsi lennék, fel tudná-e sorolni valaki a rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad oktatásért felelős minisztereit? Akik rendre abban a hiszemben vették kezükbe a gyeplőt, hogy velük kezdődik a világ, hogy az elődök egytől-egyik tök hülyék voltak ahhoz, amit rájuk bíztak, de ők majd megmutatják. Hát meg is mutatták… Bevallom: eddig abban a hitben éltem, úgy gondoltam, hogy a papi, a pedagógusi, az orvosi hivatás képviselői iránt magasabb elvárásaim lehetnek. Most úgy érzem: Péter Tünde lerombolta ezt a hitemet. Az, hogy most éppen a nevezett személy bukott le, teljesen véletlen, lehetett volna bárki azok közül, akikről hasonló sejtéseink vannak. Merthogy pétertündékkel gyakran találkozhatunk.
És még valami: ilyen szégyent, tehetetlenséggel vegyes dühöt rég éreztem. Utoljára akkor, amikor a 2004. december 5-ei referendum másnapján a román sajtós kolléga együttérzően, szinte sajnálattal mondta: most már valóban bozgorokká váltatok.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma

Egy kis fifika az RMDSZ autonómia-tervezetében
A szöveg a dél-tiroli autonómiastatútum román jogrendre szabott szigorú fordítása, így nehéz azzal lesöpörni az asztalról, hogy ilyen sehol nem létezik – emelte ki a 180 percben a Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa.
A napokban egy román portálon megjelent, román nyelvű, a román jogrend elvárásainak megfelelő autonómiatervezet az RMDSZ jelenlegi munkaváltozata, és ez vagy egy ehhez nagyon hasonító szöveg kerül majd a napokban közvitára – jelentette ki a 180 percben Illyés Gergő, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa. Az, hogy a szöveg törvénytervezetként aztán a román parlament elé is odakerül-e, csak attól függ, az RMDSZ beterjeszti-e, de nem is ez a fontos, inkább az, hogy végre van egy világos dokumentum arról, mit is ért a romániai magyarság autonómián – hangoztatta. A román közvéleménynek ugyanis a magyar autonómiatörekvésekről csak nagyon homályos elképzelései vannak, amit sok román politikus ki is használ, és azzal riogat, hogy aki Romániában autonómiáról beszél, az ki akar szakítani egy részt az országból – figyelmeztetett az elemző.
Hogy mekkora tömeg áll majd a dokumentum mögött, szerinte a következő hetek mutatják majd meg igazán, a közvita célja is az, hogy minél egységesebb legyen a támogatás, de hogy az RMDSZ beállt egy ilyen tervezet mögé, nagyon fontos tény, hiszen Bukarestben ez a szövetség az erdélyi magyarság képviselője – emelte ki Illyés Gergő.
A részletekről szólva az elemző felhívta rá a figyelmet, hogy a tervezet azt mondja, ki, három megye (Maros, Hargita, Kovászna) alkothatná ezt az autonómiát. Illyés Gergő megjegyezte, a most megjelent dokumentum gyakorlatilag a dél-tiroli autonómiastatútum román jogrendre szabott szigorú fordítása, ennek pedig az az előnye, hogy nem lehet egyszerűen lesöpörni az asztalról mondván, ilyen sehol sem létezik.
hirado.hu / Kossuth Rádió, 180 perc, Erdély.ma

Támogatást biztosítanak, szavazatokat remélnek
Visszatérő vendég lett Csíkszéken Victor Ponta. A kormányfő az augusztusi Nyerges-tetői megemlékezésen tett látogatása után Csíkkozmásra érkezett szeptember 11-én, csütörtökön, iskolabuszokat és fejlesztési projektek támogatási szerződéseit adva át több polgármesternek. Az RMDSZ autonómiatervezetéről kevés szó esett, az együttműködésről annál több.
Az együttműködést, párbeszédet emlegették a legtöbben a kormányfő csütörtöki csíkkozmási látogatása alkalmával, ahol két államfőjelölt is találkozott. A felszólalók közül senki, még Victor Ponta vagy Liviu Dragnea sem mellőzte a magyar nyelvű üdvözlést.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Korodi Attila miniszter, közel hatvan polgármester, alpolgármester Hargita és Kovászna megyékből, a két megyei önkormányzati képviselő-testület elnöke, képviselők jelenléte jelezte Kozmáson, hogy az esemény jelentősége túlmutat hét iskolabusz átadásán, valamint a Helyi Fejlesztési Országos Program (PNDL) keretében aláírt támogatási szerződéseken. A Boga Alajos Általános Iskola udvarán tartott ünnepségre a kormányfő késve érkezett, az őt és Liviu Dragnea regionális fejlesztési minisztert szállító helikopter Csíkszeredában szállt le, onnan mentek kíséretükkel az alcsíki községbe.
Lenne még tennivaló
Petres Sándor prefektus üdvözlő szavai után Borboly Csaba következett, és a kormányfő jelenlétét kihasználva nemcsak a fejlesztésre szánt pénz fontosságát emelte ki, de felhívta a figyelmet arra is, hogy nem az asszimiláció, hanem a kivándorlás jelenti a legnagyobb problémát Hargita megyében. A Hargita megyei önkormányzati képviselő-testület elnöke hozzátette, a megyében többletfinanszírozásra van szükség ahhoz, hogy ne kelljen tanintézeteket bezárni.
Egyúttal felhívta a figyelmet, hogy a magyar anyanyelvű diákoknak külön tanterv szerint kellene oktatni a román nyelvet, és az 1-2. osztályosok számára Hargita megyében elkészített, sajátos román tananyagot tartalmazó tankönyvet is átadta Pontának. Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke úgy értékelte, a Nyerges-tetői látogatás egy lépés volt a normalitás felé, amelyet most újabb, konkrét eredményeket hozó lépés követ.
A normalitás gesztusai
Jó napot kívánok – köszöntötte magyarul a kormányfő a jelenlévőket, kifejtve, a gyermekeknek anyanyelvükön kell tanulniuk, ugyanakkor tudniuk kell románul és angolul is, „mert román állampolgárok, de európai polgárok is vagyunk”. Közölte, a tanügyminiszterrel is konzultál a sajátos román tananyag ügyében. Fontosnak nevezte a vidéki települések fejlesztését, és úgy értékelte, a normalitás gesztusaira, lépéseire szükség van, még több találkozó ad erre lehetőséget.
Liviu Dragnea regionális fejlesztési miniszter szerint mindenkinek fontos a gyermekek öröme. „A vidéken élő embereknek joguk van a járható utakhoz, vízvezetékhez, korszerű iskolákhoz, a civilizációhoz. A kormányprogramnak a fenntartható fejlődést kell szolgálnia” – szögezte le. Nem felejtette el a végén a buzdítást, hogy az elnökválasztás második fordulójában úgy szavazzanak, ahogy az ország számára szükséges.
„Amikor kormányra léptünk, a helyi közösségek fejlődésére gondoltunk. Az RMDSZ azért része ennek a kormánynak, hogy minden olyan helyi igényt támogasson, ami a közösséget szolgálja. Ezeknek az iskolabuszoknak az átadása és a ma aláírt településfejlesztési szerződések azt bizonyítják, hogy jól döntöttünk” – mondta Kelemen Hunor szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes. A miniszterelnök és kísérete a járművek és a szerződések átadását követően Maroshévízre látogatott, ahol szintén iskolabuszt adtak át, majd a 174A jelzésű, felújított megyei utat tekintették meg.
Hét iskolabusz, sok pályázati támogatás
Csíkkozmás, Csíkszentmárton, Csíkmadaras, Gyimesfelsőlok, illetve a háromszéki Nagybacon, Előpatak és Szentkatolna polgármesterei vehették át az új iskolabuszokat, a Helyi Fejlesztési Országos Program (PNDL) keretében Hargita megyéből a megyei önkormányzat, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Balánbánya, Tusnádfürdő, Székelykeresztúr, Szentegyháza, Csíkszentgyörgy, Szépvíz, Csíkszentlélek, Gyimesközéplok, Kászonaltíz, Csíkrákos, Csíkszentkirály, Madéfalva, Csíkszentimre, Zetelaka, Varság, Oroszhegy, Siménfalva, Parajd, Galambfalva, Máréfalva, Újszékely, Székelyandrásfalva, Etéd, Bögöz pályázatai részesülnek támogatásban.
Kovács Attila, Székelyhon.ro

CSM-támadás az autonómia ellen
Az alkotmányosság elleni támadásként értékeli a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) a Székelyföld autonómiatervezetét.
A bírák és ügyészek szakmai tevékenységét felügyelő testület az RMDSZ-nek tulajdonított, a HotNews által nyilvánosságra hozott tervezet kapcsán foglalt állást. Ebben úgy vélekedik, hogy a tervezet károsíthatja az igazságszolgáltatás függetlenségét, egyben emlékeztet, hogy az alkotmány 152. cikkely kimondja, miszerint az alaptörvény nemzetállamiságot, az igazságszolgáltatás függetlenségét és az államnyelvet rögzítő cikkelyét nem lehet módosítani.
Az igazságügyi anyanyelvhasználat kapcsán megjegyzi: a jogi eljárások az alkotmány értelmében román nyelven zajlanak, de a kisebbségi polgároknak joguk van anyanyelvüket használni. Mindezt annak kapcsán közölték, hogy az állítólagos tervezet szerint egy, az autonóm Székelyföldről választott bíró is a CSM tagja lenne.
Balogh Levente, Székelyhon.ro

EMNP: összegyűlt a szükséges aláírások háromnegyede
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) összegyűjtötte a szükséges aláírások háromnegyedét ahhoz, hogy államfőjelöltje, Szilágyi Zsolt részt vehessen a jövő hónap elején kezdődő elnökválasztási kampányban, és a román közvélemény előtt is nyíltan képviselhesse az autonómia ügyét – közölte csütörtökön Toró T. Tibor, a párt elnöke.
A politikus úgy értékelte: jó ütemben folyik a munka, a párt csaknem ezer önkéntesének a leadási határidőig hátralévő 12 napban sikerül majd összegyűjteni a még hiányzó 55 ezer aláírást. Romániában 200 ezer támogatóra van szüksége egy államfőjelöltnek ahhoz, hogy felkerüljön a szavazólapra.
Sajtóértekezletén Toró elmondta: az EMNP jelöltje nyíltan felvállalja a székely autonómia ügyét, nem kell obskúrus egyezségeket kötnie a román politikummal, vagy „itt a piros, hol a pirost játszania” az autonómiatervezettel, ahogyan azt szerinte az RMDSZ teszi.
„Kicsit olyan népmesei ez a dolog, hogy van is, meg nincs is” – kommentálta Toró T. Tibor azt, hogy a román sajtóban megjelent az RMDSZ-nek tulajdonított székelyföldi autonómiatervezet teljes szövege, de az RMDSZ azt jelezte, hogy csak a honlapján később megjelenő változatot vállalja fel. A politikus úgy vélte: maga az RMDSZ szivárogtatta ki a tervezetet, hogy a magyar közösség szimpátiáját elnyerje, anélkül, hogy az autonómiát a román vezetés előtt vállalná, szerinte azonban ezzel súlytalanná és nevetségessé teszik az autonómia-kezdeményezéseket.
Toró T. Tibor úgy vélekedett, hogy az államfői tisztségre pályázó Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt a román politikum igyekszik „béna kacsa” állapotban tartani, hogy beszűkítsék mozgásterét. Kifejtette, hogy ezt a fogalmat a politikai újságírásban azokra a tisztségviselőkre értik, akik egy közelgő mandátumváltás miatt még, vagy már nem rendelkeznek a tisztségüknek megfelelő politikai súllyal.
„Kelemen Hunor megpróbált lemondani, nem sikerült neki, megpróbált kinevezni valakit maga helyett, nem sikerült neki, ott van azóta is abban a tisztségben, amiről lemondott, és a saját pártján belül is egyre kevésbé veszik komolyan: megmondták neki, hogy ő távozhat a kormányból, de az RMDSZ marad” – ecsetelte az EMNP elnöke. Hozzátette: emiatt fontos egy olyan magyar jelölt részvétele a választási kampányban, akinek nem kell „itt a piros, hol a pirost” játszania az autonómiával, és nem kell „választási csárdást” járnia senkivel.
Toró T. Tibor szerint az ukrán válság fejleményei is azt bizonyítják, hogy az egyetlen megoldás az autonómia. „A mi jelöltünk ezt fogja legjobb tudása szerint képviselni a jövő hónap elején elkezdődő elnökválasztási kampányban” – jelentette ki az EMNP elnöke Szilágyi Zsoltra utalva.
MTI, Székelyhon.ro

Segítség a háromkúti tanoda építéséhez
Akár már jövő hónapban befejeződhet a háromkúti iskola építése. Két teherautónyi anyag érkezett a munkálatok folytatásához Magyarországról. Az új tanodára több mint 30 háromkúti gyereknek van szüksége.
A 2010-es árvíz nagy károkat okozott a háromkúti iskolában, és alig lábaltak ki a javításból, 2012. március 12-én tűz ütött ki, amely a tanodát a földdel tette egyenlővé. A diákok egy helybéli család ingatlanjába költöztek át ideiglenesen, és elkezdték tervezni egy új iskola építését. Ennek kálváriájáról a tanítónő, Imre Anna, valamint Nagy Erzsébet falugondnok tudna órákon, napokon át beszélni.
Szép számmal jelentkeztek olyanok, akik felkarolták az ügyet, létrejött a Hármaskútért Egyesület, a bankszámlára adományok érkeztek, Magyarország számos településén szerveztek jótékonysági esteket a háromkútiak megsegítéséért. A területvásárlásra sor került, ám nehézségek övezték a szükséges engedélyek beszerzését, majd az ingatlan megterveztetése és az építkezés elkezdése váratott magára. Bonyodalmak adódtak szinte folyamatosan, az építő által kivitelezésért kért összeg a lehetőségekhez képest irreálisan magasnak bizonyult, így új csapattal kellett szerződést kötni.
Bajtai Erzsébet lelkes támogatója volt az ügynek, az ő halála rendítette meg a tanítónőt reményében, hogy egyszer a munkálatok végére érnek. A gyergyószentmiklósi Szent Miklós-plébánia az építkezés adminisztrálásának átvállalásával, illetve az anyagok egy részének biztosításával lendítette előre a haladást, de amint Imre Anna mondja, az utóbbi időben újra kezdte reményét veszíteni, hogy kerül támogatás a befejezéshez.
Ez a múlt. Kedden ugyanis két teherautó érkezett Háromkútra, Magyarországról hozva a még szükséges anyagokat, a szállítmány vezetője pedig közölte, már gyártják a nyílászárókat is. Október 15-re befejezik az építést – hangzott el sok helybéli előtt, akik a kamionok leürítésénél kalákáztak kedden. Mint kiderült, a magyar államtól érkezett a 8,5 millió forintnyi, ám ennél sokkal többet érő támogatás.
Segítség kötelességtudatból
Mizsei Attila az Eger melletti Szarvaskőből érkezett, elsősorban neki köszönhető a magyarországi támogatás. Elmondta, ő látszerész, és szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozik. Egy alkalommal, úgy másfél esztendeje, amikor épp a kárpáti borzderes fajta után kutatott, hogy visszatelepítse az országban már kiveszett faját Magyarországra, Háromkúton is megfordult. Meglepte a vendégszeretet, megdöbbentette viszont a hír, hogy leégett az iskola. Követte az építkezés folyamatát, azt is látta, hogy a források elapadóban. Ekkortájt jutott el hozzá a hír, hogy a magyar kormány támogatásával Kassán felépült egy iskola.
További lépéseit a lehető legegyszerűbben tálalta: „Írtam egy levelet Répás Zsuzsának, hogy segítség kellene Háromkútra, és egyszer csak megérkezett a támogatás. Az egyesület számlájára jött a pénz, de úgy láttam jónak, ha az anyagokat Magyarországon vásároljuk meg. Sok ismerősöm van az építőiparban, gyártói, beszerzési áron tudtam a termékekhez hozzájutni. Ráadásul Romániában az anyagárak jó húsz százalékkal magasabbak, mint nálunk. Az anyagok több mint nyolcvan százalékát hoztuk most, otthon pedig gyártják a nyílászárókat, melyek árát úgy alkudtuk ki, el is hozzák, be is szerelik. Pár héten belül mindez megtörténik” – mondja, arra a kérdésre pedig, hogy miért vállalta fel ezt a feladatot, röviden válaszolt: semmi más nem volt részéről, mint a kötelességtudat. Az diktált.
„Ez nem egy kihalóban lévő falu”
„Hála a Jóistennek, a sors úgy hozta, hogy megismertük Attilát. Akkor jött, amikor a reményt már elvesztettem. Bizakodom, hogy most már befejezzük a munkát”– mondja Imre Anna tanítónő. A 150 lakosú Háromkút új tanépületben több mint 30 iskolásnak és óvodásnak lesz helye, a tetőteret is beépítik majd, ahol pedagógusok szolgálati lakása mellett vendégszobák lesznek. Az oktatók közül jelenleg ugyanis csak Annácska háromkúti, tanítótársának és az óvónőnek is csak tanévközben otthona Háromkút.
„Ez nem egy kihalóban lévő falu, sok a gyermekek, és mindegyikük megérdemli, hogy olyan oktatásban legyen része, mint bármelyik más vele egykorúnak az országban. Azt akarom, hogy a legjobbat hozzuk ki a gyermekekből, és szeressenek ide járni” – mondja a háromkúti születésű tanítónő.
Portik-Hegyi Kelemen főesperes is a helybélieket dicsérte a kalákázásért, és hogy minden család pótolt a tetőzetbe az egyháztanáccsal megegyezettek alapján, sőt a háromkúti búcsús mise perselypénze is az iskolaépítést szolgálta. Elégedett az építők munkájával: „olyan emberek, akik nem a pénzt nézik. Olyan, mint, amire gyerekkoromból emlékszem, hogy a kimondott szó többet ér száz papírnál” – fogalmazott. A főesperes örvendene az októberi munkálatbefejezésnek, de a realitás vele azt mondatja, hogy csak hónapokkal később lesz beköltözésre alkalmas az iskola.
Balázs Katalin, Székelyhon.ro

Először ábécéskönyv nélkül (Tanévkezdés hétfőn)
Az első osztályosok padján nem lesz egyetlen új tankönyv sem szeptember 15-én, az ábécét a tanítók által összeválogatott tananyagból és módszer szerint tanulják, a másodikosokat is az érintett pedagógusok leleményességére bízza az oktatási minisztérium.
Az új keletű oktatási reform harmadik évében a törvényes előírások megrekedtek a jogszabályok megfogalmazása szintjén, gyakorlatba ültetésük késik, a pedagógusok tanácstalanok. Lapunk a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium első és második osztályos tanítóitól kérdezte, a tankönyvek körüli licitháború közepette, az új tantervekhez igazodó könyvek hiányában hogy készülnek a néhány nap múlva kezdődő tanévre. És ha kézhez kapják az új tankönyveket, tényleg ezekre van-e szükség, az új tantervek valóban segítik-e a képességfejlesztő oktatást, amit sok évvel ezelőtt tűzött ki célul a folyamatosan politikai harcok kereszttüzében fuldokló oktatási szaktárca? – Két esztendővel ezelőtt, a jelenleg második osztályt kezdő tanítók indították az első előkészítő osztályokat. Számukra nem új keletű a tankönyv nélküli oktatás. Jónak tartják, hogy az akkori felkészítőn ráláthattak arra a szemléletváltásra, amely alapjaiban megváltoztatja az elemi oktatást? – A klasszikus tanítás helyett jött a képességfejlesztés, amely során a gyermeket bevonjuk a közös munkába. Elmondták, hogyan kell berendezni az osztálytermet, milyen szemléltető anyagokat használjunk. Az új programban mindent részletesen leírtak, de tankönyvek nélkül kellett tanítanunk. Az előkészítő osztályban az óvodát és az iskolát hoztuk közel egymáshoz, ezt a munkafüzetek segítségével oldottuk meg. Odaadással, élvezettel tanítottunk, de akkor is minden a mi vállunkon volt, mert nem adtak hozzá segédeszközt. Elsőben azonban meg kell tanítanunk az ábécét. A tanítótól elvárják, hogy oldja meg, a szülőtől, hogy vásárolja meg a munkafüzeteket, évente ötven-száz lej értékben, de ez nem ugyanaz, mintha tankönyve lenne a gyermeknek. – A munkafüzet csak kiegészítő, nem helyettesíti a tankönyvet. A tanító próbál mindenhonnan összegyűjteni tananyagot, amiből tanítani tud, de ez nem rendszeres munka. Azt éreztem év végén, hogy például matematikából a gyermekek nem tudtak semmit. – Írok, szerkesztek, másolok, ez óriási munka, mégsem rendszeres. Mert amikor a tanító innen-onnan gyűjti az anyagot, az nem ugyanolyan, mint egy jól megszerkesztett tankönyv. Év végén felmérik a másodikos gyermekeket, de nem lehet országosan egységes a mérce, hisz minden tanító a saját feje szerint tanítja a románt, matematikát és a többi tárgyat. – Többen elmondják, hogy elsőben nagy nehézséget okozott az ábécé tanítása. Szerintük a régi tankönyvből is meg lehet tanulni a betűket, de nem lehet tematikailag összeállítani az anyagot. A román nyelvet munkafüzetből tanították, mert az megfelelt az új követelményeknek, de a matematika tanítása nehéz volt, mert megváltozott a tanterv, az 1990 előtti anyagot kell tanítani, és ehhez nincs tankönyv. A román nyelv tanításának szerkezete, tanítási módja is megváltozott. – Nem a szavak változtak meg, amit meg kell tanítani, hanem a módszer. A gyakorlati nyelvet tanítjuk, és nem az irodalmat. Sok a párbeszéd, dramatizálás, ez jó lenne, csak kellene tankönyv. – A tanítók soha nem tapasztalt tanévkezdéssel szembesülnek. Hétfőn érkezik a hétéves gyermek lelkesen az iskolába, és nincs ábécéskönyv, amit a kezébe adjanak. – Ez nagy csalódás számára. A románt valahogy pótoljuk, a matematikát megtanítjuk abból, ami van, de hogy ne legyen a tanév első napján egy ábécéskönyv a gyermek padján, az nehezen elképzelhető. Hihetetlen, hogy két év alatt, amióta bevezették az új tanterveket, nem készültek el az új tankönyvek. – A kiadók azon is keresnek, hogy a munkafüzeteket gyakran kétkötetesre tervezik azért, hogy a gyermek egyszerre ne cipeljen sokat, de így az ára is megkétszereződik. A régi tankönyvek főként munkáltató könyvek, a gyermekek beleírnak, megválaszolják a kérdéseket, ezeket akkor sem lehetne használni, ha a diákok visszaadták volna az iskolának, ami második osztály előtt nem kötelező. – Amióta a világ világ, az első osztályba érkező gyermek padján ott az ábécéskönyve, ami sajátja, amit nem kell visszaadnia. Az ő ábécés tankönyve. Most ettől fosztjuk meg ezeket a gyermekeket. És ha készen is lesznek az új tankönyvek és a hozzájuk rendelt digitális anyag, mit is érünk el vele, hisz kivesszük a könyvet a gyermek kezéből?
(Beszélgetőtársaink: Darvas Ibolya, Imre Zsuzsánna, Kiss Annamária, Şaica Enikő, Szőcs Katalin Ágnes, Vinczeffy Réka.)
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)