Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. február 1.
Egy költő nem intermezzo két másik költő között
Születésnapi beszélgetés Balla Zsófiával
– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja, Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Sütő Andrással együtt emlékeztek a '44-es deportálásra a kamarási zsidó temető árnyékában. Erről mit mesélt lányának az 1950-es években?
– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, később. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első, Auschwitzba tartó vonatra. A haláltáborból Ebensee-be vitték. Ott a kőbányában összeesett a gyengeségtől, az éhezéstől. Az SS-őrség legényei szimulánsnak nézték, félholtra verték, összerugdalták és ráuszították a kutyáikat. (A lábán a harapásnyomokat én is láttam.) Apám elájult, de halottnak hitték, feldobták egy – a krematóriumba tartó – taligára. A halottégető kemencék előtt, mielőtt betolták volna, az egyik fogoly vette észre, hogy él… és bevitték az ún. revírbe, a "betegszobába". Ez az amerikai csapatok érkezése előtt két héttel történt. 35 kilós apámat egy amerikai vöröskeresztes nő ölben vitte a mentőkocsiig. A mauthauseni kórházból való a beteglapja.
– Édesapja a múlt század közepén az erdélyi magyar próza- és színházirodalom egyik jeles képviselője volt, több darabját játszották, sajnos, elég korán, 59-ben már meghalt. Hogyan emlékszik rá? Kérem, meséljen gyermekéveiről és a századközépi Kolozsvárról.
– Apám sokoldalú tehetség volt. Gyerekkorában maga faragta hegedűn muzsikált a lakodalmakban! Remekül rajzolt, nagyszerű ezermesterként és mókamesterként sokan ismerték és szerették. Ismert minden fűt és fát, felfedezőút volt vele a Hója-erdőben vagy a Bükkben, a Szentjánoskút környékén bolyongani. Apám sokszor hegedült baráti társaságnak, engem hegedűjével népdalokra tanított, szerettünk énekelni. A zenedarabokhoz vagy egy tál paprikás krumplihoz mindig rögtönzött valamilyen történetet... Tőle tanultam meg sakkozni, kártyázni, römizni, dominózni is. Ő vette nekem az első (Voigtlander) fényképezőgépem, a kép, amelyet róla készítettem, ma is megvan. Ma már látom, hogy apám nem csak érzelmes, nagylelkű ember, meggyőződéses baloldali, soha tisztséget nem viselő, idealista kommunista, tehetséges író és remek mókamester volt, hanem nagyon szép fiatal férfi is.
1956 őszén mentem első osztályba. Apám kézen fogva vitt, ő kísért el a "Szent Jóská"-ig. Azon az őszön anyámmal izgatottan hallgatták a magyarországi híreket. Sokan jártak hozzánk, esténként vastag cigarettafüstben vitatkoztak. Aztán a színdarabjának, a Vádolom magam-nak a bemutatója jut eszembe a sétatéri Magyar Színházban. És emlékszem az otopeni-i kórház szobájára, apám sovány, borostás arcára. 1959 novemberében odautaztunk hozzá, nem tudtam, hogy utoljára látom. Akkor tízéves voltam. Fejemre tette a kezét, és valamit mormogott. Ma már tudom, hogy elbúcsúzott tőlem és megáldott. Nehezen beszélt már, azt motyogta: egy őrültségre tettem fel az életem. És arról, hogy csak az 1956 után írott könyvei, a Miska és A mesterhegedű értékes irodalmilag. A lelkemre kötötte, hogy ha megnövök, csak azokat adjam majd ki. Azt mondta, hogy minden más, amit előbb írt, nem érvényes. Érdekes, ez a beszélgetés tisztán és világosan megmaradt bennem.
– Zenelíceumot végzett, 1972-ben már megvolt a kolozsvári Zeneakadémián szerzett tanári diploma, és befutott költő volt. Hogy lehet ezt a három hivatást összehangolni, hogy mindenből a legtöbbet nyújtson?
– Inkább kissé csodagyereknek számítottam a 19 éves koromban közölt első könyvem megjelenésekor. Inkább irodalomszakra vagy filozófiára szerettem volna beiratkozni, de anyám rábeszélt, ne hagyjam abba zenei tanulmányaimat. Mint rádiós, fantasztikus előadókat, karmestereket és remek együtteseket, zenekarokat hallhattam, láthattam, ugyanis én vettem föl többnyire a hangversenyeket, egy kis fülkében ültem a színpad oldalában. A hatvanas és hetvenes években a világ legjobb zenészei fordultak meg Kolozsváron. De azért elsősorban az irodalom érdekelt. Éjszakánként olvastam, írtam.
– 1980–82-ben magyar népzenét és zenei írást-olvasást tanított Désen, amikor kitiltották a városból. Miért?
– Azért, mert a dalkört egy táncházzal és egy magyar színjátszókörrel együtt a bátor Kalapáti Jolán tanárnő és Tőkés László, az egyházat erősen kritizáló, akkor még verseket is írogató, fiatal református lelkész szervezte meg – annyira, hogy maga is beült énekelni ebbe a körbe. Nos, a megyei pártbizottságnak nem tetszett, hogy a zenei oktatás egyházi személyek előtt is nyitott, és mindenesetre felszólítottak, hogy tiltsam ki Tőkés Lászlót a népzenei oktatásról. Mivel nem álltam kötélnek, kitiltottak a városból és munkahelyemen is kisebb "botrányokba" keveredtem. Betiltották Kolozsváron a Gaál Gábor kört is, amelyet akkoriban vezettem a Kolozsvári Írótársaság megbízásából. Ekkor – mint az erre vonatkozó 1700 oldalas megfigyelési anyagomból kiderül – már szemmel tartottak, és 1981–82-ben a biztonsági szolgálat lehallgatókészüléket helyezett el a lakásomban. Én nem voltam ellenálló, de 1980-tól 1990-ig így sem hagyhattam el az országot, többé nem kaptam útlevelet, és persze egyéb következményei is voltak annak, hogy normális európai magyar értelmiségiként próbáltam élni…
– Közben 1972–85 között a Kolozsvári Rádió magyar adásának zenei szerkesztője, amikor egyik napról a másikra megszűnnek a vidéki stúdiók. Ez lenne a második pofoncsapás. Milyen emlékei vannak azokból a rádiós évekből és a kolozsvári elit társadalommal ápolt kapcsolattartásról?
– Nehezen jutottam álláshoz. A kolozsvári értelmiségiek gúnyt űztek belőlem. Azok a neves írók, szerkesztők, akiket megkerestem, segítség helyett azt ajánlgatták, hogy menjek feleségül és éljek mint lelkészné, vagy azt, hogy menjek lottószelvényt árulni, az is munka… vagy hasonlókat. Sem segítséget, sem együttérzést, sem munkát nem kaptam senkitől, még szüleim legközelebbi barátjától sem, attól, akinek – saját bevallása szerint – apám kétszer mentette meg az életét. A bukaresti írók, Domokos Géza, Horváth Andor, Szász János voltak segítségemre. Az Előre című napilapnál kaptam riporteri állást. Főként ipari és mezőgazdasági cikkeket kellett írnom…
– Az 1981-ben megjelent Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetében Kántor Lajos ezt írta: "nagyigényű, bonyolult verskompozíciói (…) közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgárd vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét." Úgy érzi, hogy ez sikerült?
– Mint annyi minden, amit leírtak rólam: tévedés. Sosem voltam neoavantgárd. Voltak kísérleti verseim, de mindig a Nyugat és az Újhold hagyományához kötődtem elsősorban. És a világirodalom nagy költőihez, elsősorban Rilkéhez.
De fontos volt számomra Goethe, Shakespeare, Eliot, Kavafisz és mások hatása is. És egy költő nem akar "összekötni", nem feltét egy szendvicsben, nem intermezzo két másik költő között. Erdély roppant maradi a nőket illetően. Az erdélyi irodalom amúgy sem bővelkedik filozófiai vétetésű, létkérdéseket felvető versekben. Az én költészetem főbb erővonalai pedig ehhez a babitsi, József Attila-i hagyományhoz kötődnek.
– Jó húsz éve, hogy Magyarországon él, s ma is aktív szereplője az ottani irodalmi életnek, tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Ha most kellene döntsön – mármint a kiköltözésről –, ugyanezt tenné, sosem bánta meg?
– Az előbbiekből kiderül, hogy sok minden kiűzött engem: szakmai, orvosi, magánéleti, politikai okai egyaránt voltak a helyváltoztatásomnak. És sok minden vonzott, hiszen szeretem a nagyvárost, és itt van a magyar irodalom központja. Most különösen, hogy ennyire elromlott Magyarországon a demokrácia dolga, meg kell gondolnom a kérdését.
Aki kivándorol, sosem lesz egészen otthon, sem a szülőföldjén, sem a választott hazában. De ezen már nem kívánok változtatni. Itt írtam életem két legfontosabb könyvét, és értékelték is ezeket. Otthon nem tudtam volna megírni őket. Itt jó barátokra leltem, és főként arra az emberre, aki nem csak a férjem, de maga is nagyszerű költő, kritikus, és tizenhét éve a legfőbb szigorú szerkesztőm. A figyelmes, értő olvasatnál és a magas mércénél nincs nagyobb segítség egy író számára.
– A Magyarországon töltött évek ellenére ma is az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb költő(nő)-je. Érzi ezt a megbecsülést és tiszteletet?
– Néha igen. Nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok szervezésében volt (huszonöt év alatt) a második szerzői estem Kolozsváron. Ez azért nem sok, ugye? Megtelt a Minerva társaság díszterme, ez jólesett. De az írók, a költőkollégák legnagyobb része nem jött el. De érthetem-e a megbecsülés jelének azt, hogy úgy jelentek meg a Korunk folyóirat Kolozsvár- antológiái, hogy egyetlen versemet sem vette föl a szerkesztő? Amiképp a Budapesten élő kolozsváriak közül csak egyetlen embert hívtak meg az alakuló Kolozsvár Társaságba… Azt, aki egyébként nem Kolozsváron született. Aki ott látta meg az eget, mint mondjuk Bodor Ádám, vagy Tamás Gáspár Miklós, vagy én, azokat nem hívták. Pedig életművünkkel nem hoztunk szégyent városunkra. Nekem egyébként minden könyvem tele van Kolozsvár-versekkel. Egy ilyen versre kaptam 2012- ben a Látó költészeti díját. A Látó elődjében, az Igaz Szóban indult 1965-ben a költői pályám. Ennek jövőre lesz 50 éve... Bezárul a kör. Az idő is elfogy, akár a levegő.
– Nyaranta több időt tölt Csángóföldön úgy, hogy Erdély szép tájait autózza végig családjával, gyermekkori éveinek emlékhelyeit. Mit érez ilyenkor a szívében, és mit lát az egykori kolozsvári költő?
– Honvágyat. Gyönyörűséget. És látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.
– 1968-tól – amikor megjelent első Forrás- kötete, A dolgok emlékezete – 2010-ig, 42 év alatt 14 kötete jelent meg, ami háromévente egy kötetet jelent. Mondja, meg van elégedve ezzel a ciklikussággal, nem túl kevés?
–De, meglehetősen kevés. Egyébként 19 kötetem látott napvilágot. És van, amikor hét év után következett egyik a másikra. De nem ez számít. Lampedusának lényegében egyetlen fontos könyve van – bár írt néhány esszét, elbeszélést is. Rendkívül jó író. Számít ez? Mindenkit a legjobb, legmagasabb teljesítménye minősít.
– "Ne légy se víg, se szomorú" – írja egyik versében. Akkor milyenek legyünk?
– Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ne higgyük magunkat semmi embernek, elnyomott kisebbséginek, és ne tengjen bennünk túl a magyarság önértékelése. Középen kell megállanunk, önérzettel és szerényen. Okosodni kell, jobbá lenni. Nagy célokat, nagy embereket kell magunk elé mércéül állítani, nem a mellettünk futóhoz méricskélni magunkat. Ebben a klasszikus egyensúly Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Montaigne, és még sorolhatnám. Egy Széchenyi, egy Kemény Zsigmond, egy Babits szellemi nagysága az igazi világító torony.
– Mi van még a fiókban? Gondolt-e arra, hogy az olvasók habzsolják az őszinte, fordulatokban gazdag tényirodalmat, az idő messzeségében "meg- porosodott", de sikeresen "lepallott" gyermekkori élményvilágot?
– Nem tényirodalmat írok, és nem megrendelésre. Van egy ki nem adott könyvem. Nem adtam ki a kezemből, mert nem felel meg a prózáról alkotott eszményeimnek. Nem akarok mindenáron publikálni, ahogy azt sokan teszik. Ami az olvasókat és elvárásaikat illeti: sokkal több világirodalmat, több nagy klasszikus szerzőt, szép magyar verset kéne olvasniuk, és sokkal több kritikai történeti munkát. Nem dicsőségünk ódáit, hanem valóságos, érdekes, emberi történelmet. Kevesebb gyenge minőségű fércművet. Több tudásra és jobb irodalmi ízlésre volna ma szükség, mert azt az iskola, a szülői ház már nem biztosítja. Egyelőre azonban a könyvesboltokban az álirodalom fogy jobban, nem a magas művészet.
– Legfontosabb díjak és elismerések?
– 1984, 1991: a Román Írószövetség Költészeti Díja, 1992: Déry-jutalom, 1995: Soros- életmű-díj, 1996: József Attila-díj, 2003: Palladium-díj, 2008: a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díja, 2010: Artisjus Irodalmi Nagydíj.
– Melyikre a legbüszkébb?
– Minden díjam megtiszteltetés. A díjak élni segítenek. De azok elsősorban az olvasó számára útjelzők. A legmagasabb díjam eddig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja és az Artisjus Nagydíj.
– Ha újrakezdhetné, ugyanezt az életpályát választaná?
– Ha másodszor is megszületek, akkor erre az angyalok nyelvén is tudok majd válaszolni.
– Köszönöm, hogy válaszolt – nem az angyalok, hanem még a magyarok nyelvén.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),
Születésnapi beszélgetés Balla Zsófiával
– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja, Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Sütő Andrással együtt emlékeztek a '44-es deportálásra a kamarási zsidó temető árnyékában. Erről mit mesélt lányának az 1950-es években?
– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, később. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első, Auschwitzba tartó vonatra. A haláltáborból Ebensee-be vitték. Ott a kőbányában összeesett a gyengeségtől, az éhezéstől. Az SS-őrség legényei szimulánsnak nézték, félholtra verték, összerugdalták és ráuszították a kutyáikat. (A lábán a harapásnyomokat én is láttam.) Apám elájult, de halottnak hitték, feldobták egy – a krematóriumba tartó – taligára. A halottégető kemencék előtt, mielőtt betolták volna, az egyik fogoly vette észre, hogy él… és bevitték az ún. revírbe, a "betegszobába". Ez az amerikai csapatok érkezése előtt két héttel történt. 35 kilós apámat egy amerikai vöröskeresztes nő ölben vitte a mentőkocsiig. A mauthauseni kórházból való a beteglapja.
– Édesapja a múlt század közepén az erdélyi magyar próza- és színházirodalom egyik jeles képviselője volt, több darabját játszották, sajnos, elég korán, 59-ben már meghalt. Hogyan emlékszik rá? Kérem, meséljen gyermekéveiről és a századközépi Kolozsvárról.
– Apám sokoldalú tehetség volt. Gyerekkorában maga faragta hegedűn muzsikált a lakodalmakban! Remekül rajzolt, nagyszerű ezermesterként és mókamesterként sokan ismerték és szerették. Ismert minden fűt és fát, felfedezőút volt vele a Hója-erdőben vagy a Bükkben, a Szentjánoskút környékén bolyongani. Apám sokszor hegedült baráti társaságnak, engem hegedűjével népdalokra tanított, szerettünk énekelni. A zenedarabokhoz vagy egy tál paprikás krumplihoz mindig rögtönzött valamilyen történetet... Tőle tanultam meg sakkozni, kártyázni, römizni, dominózni is. Ő vette nekem az első (Voigtlander) fényképezőgépem, a kép, amelyet róla készítettem, ma is megvan. Ma már látom, hogy apám nem csak érzelmes, nagylelkű ember, meggyőződéses baloldali, soha tisztséget nem viselő, idealista kommunista, tehetséges író és remek mókamester volt, hanem nagyon szép fiatal férfi is.
1956 őszén mentem első osztályba. Apám kézen fogva vitt, ő kísért el a "Szent Jóská"-ig. Azon az őszön anyámmal izgatottan hallgatták a magyarországi híreket. Sokan jártak hozzánk, esténként vastag cigarettafüstben vitatkoztak. Aztán a színdarabjának, a Vádolom magam-nak a bemutatója jut eszembe a sétatéri Magyar Színházban. És emlékszem az otopeni-i kórház szobájára, apám sovány, borostás arcára. 1959 novemberében odautaztunk hozzá, nem tudtam, hogy utoljára látom. Akkor tízéves voltam. Fejemre tette a kezét, és valamit mormogott. Ma már tudom, hogy elbúcsúzott tőlem és megáldott. Nehezen beszélt már, azt motyogta: egy őrültségre tettem fel az életem. És arról, hogy csak az 1956 után írott könyvei, a Miska és A mesterhegedű értékes irodalmilag. A lelkemre kötötte, hogy ha megnövök, csak azokat adjam majd ki. Azt mondta, hogy minden más, amit előbb írt, nem érvényes. Érdekes, ez a beszélgetés tisztán és világosan megmaradt bennem.
– Zenelíceumot végzett, 1972-ben már megvolt a kolozsvári Zeneakadémián szerzett tanári diploma, és befutott költő volt. Hogy lehet ezt a három hivatást összehangolni, hogy mindenből a legtöbbet nyújtson?
– Inkább kissé csodagyereknek számítottam a 19 éves koromban közölt első könyvem megjelenésekor. Inkább irodalomszakra vagy filozófiára szerettem volna beiratkozni, de anyám rábeszélt, ne hagyjam abba zenei tanulmányaimat. Mint rádiós, fantasztikus előadókat, karmestereket és remek együtteseket, zenekarokat hallhattam, láthattam, ugyanis én vettem föl többnyire a hangversenyeket, egy kis fülkében ültem a színpad oldalában. A hatvanas és hetvenes években a világ legjobb zenészei fordultak meg Kolozsváron. De azért elsősorban az irodalom érdekelt. Éjszakánként olvastam, írtam.
– 1980–82-ben magyar népzenét és zenei írást-olvasást tanított Désen, amikor kitiltották a városból. Miért?
– Azért, mert a dalkört egy táncházzal és egy magyar színjátszókörrel együtt a bátor Kalapáti Jolán tanárnő és Tőkés László, az egyházat erősen kritizáló, akkor még verseket is írogató, fiatal református lelkész szervezte meg – annyira, hogy maga is beült énekelni ebbe a körbe. Nos, a megyei pártbizottságnak nem tetszett, hogy a zenei oktatás egyházi személyek előtt is nyitott, és mindenesetre felszólítottak, hogy tiltsam ki Tőkés Lászlót a népzenei oktatásról. Mivel nem álltam kötélnek, kitiltottak a városból és munkahelyemen is kisebb "botrányokba" keveredtem. Betiltották Kolozsváron a Gaál Gábor kört is, amelyet akkoriban vezettem a Kolozsvári Írótársaság megbízásából. Ekkor – mint az erre vonatkozó 1700 oldalas megfigyelési anyagomból kiderül – már szemmel tartottak, és 1981–82-ben a biztonsági szolgálat lehallgatókészüléket helyezett el a lakásomban. Én nem voltam ellenálló, de 1980-tól 1990-ig így sem hagyhattam el az országot, többé nem kaptam útlevelet, és persze egyéb következményei is voltak annak, hogy normális európai magyar értelmiségiként próbáltam élni…
– Közben 1972–85 között a Kolozsvári Rádió magyar adásának zenei szerkesztője, amikor egyik napról a másikra megszűnnek a vidéki stúdiók. Ez lenne a második pofoncsapás. Milyen emlékei vannak azokból a rádiós évekből és a kolozsvári elit társadalommal ápolt kapcsolattartásról?
– Nehezen jutottam álláshoz. A kolozsvári értelmiségiek gúnyt űztek belőlem. Azok a neves írók, szerkesztők, akiket megkerestem, segítség helyett azt ajánlgatták, hogy menjek feleségül és éljek mint lelkészné, vagy azt, hogy menjek lottószelvényt árulni, az is munka… vagy hasonlókat. Sem segítséget, sem együttérzést, sem munkát nem kaptam senkitől, még szüleim legközelebbi barátjától sem, attól, akinek – saját bevallása szerint – apám kétszer mentette meg az életét. A bukaresti írók, Domokos Géza, Horváth Andor, Szász János voltak segítségemre. Az Előre című napilapnál kaptam riporteri állást. Főként ipari és mezőgazdasági cikkeket kellett írnom…
– Az 1981-ben megjelent Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetében Kántor Lajos ezt írta: "nagyigényű, bonyolult verskompozíciói (…) közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgárd vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét." Úgy érzi, hogy ez sikerült?
– Mint annyi minden, amit leírtak rólam: tévedés. Sosem voltam neoavantgárd. Voltak kísérleti verseim, de mindig a Nyugat és az Újhold hagyományához kötődtem elsősorban. És a világirodalom nagy költőihez, elsősorban Rilkéhez.
De fontos volt számomra Goethe, Shakespeare, Eliot, Kavafisz és mások hatása is. És egy költő nem akar "összekötni", nem feltét egy szendvicsben, nem intermezzo két másik költő között. Erdély roppant maradi a nőket illetően. Az erdélyi irodalom amúgy sem bővelkedik filozófiai vétetésű, létkérdéseket felvető versekben. Az én költészetem főbb erővonalai pedig ehhez a babitsi, József Attila-i hagyományhoz kötődnek.
– Jó húsz éve, hogy Magyarországon él, s ma is aktív szereplője az ottani irodalmi életnek, tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Ha most kellene döntsön – mármint a kiköltözésről –, ugyanezt tenné, sosem bánta meg?
– Az előbbiekből kiderül, hogy sok minden kiűzött engem: szakmai, orvosi, magánéleti, politikai okai egyaránt voltak a helyváltoztatásomnak. És sok minden vonzott, hiszen szeretem a nagyvárost, és itt van a magyar irodalom központja. Most különösen, hogy ennyire elromlott Magyarországon a demokrácia dolga, meg kell gondolnom a kérdését.
Aki kivándorol, sosem lesz egészen otthon, sem a szülőföldjén, sem a választott hazában. De ezen már nem kívánok változtatni. Itt írtam életem két legfontosabb könyvét, és értékelték is ezeket. Otthon nem tudtam volna megírni őket. Itt jó barátokra leltem, és főként arra az emberre, aki nem csak a férjem, de maga is nagyszerű költő, kritikus, és tizenhét éve a legfőbb szigorú szerkesztőm. A figyelmes, értő olvasatnál és a magas mércénél nincs nagyobb segítség egy író számára.
– A Magyarországon töltött évek ellenére ma is az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb költő(nő)-je. Érzi ezt a megbecsülést és tiszteletet?
– Néha igen. Nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok szervezésében volt (huszonöt év alatt) a második szerzői estem Kolozsváron. Ez azért nem sok, ugye? Megtelt a Minerva társaság díszterme, ez jólesett. De az írók, a költőkollégák legnagyobb része nem jött el. De érthetem-e a megbecsülés jelének azt, hogy úgy jelentek meg a Korunk folyóirat Kolozsvár- antológiái, hogy egyetlen versemet sem vette föl a szerkesztő? Amiképp a Budapesten élő kolozsváriak közül csak egyetlen embert hívtak meg az alakuló Kolozsvár Társaságba… Azt, aki egyébként nem Kolozsváron született. Aki ott látta meg az eget, mint mondjuk Bodor Ádám, vagy Tamás Gáspár Miklós, vagy én, azokat nem hívták. Pedig életművünkkel nem hoztunk szégyent városunkra. Nekem egyébként minden könyvem tele van Kolozsvár-versekkel. Egy ilyen versre kaptam 2012- ben a Látó költészeti díját. A Látó elődjében, az Igaz Szóban indult 1965-ben a költői pályám. Ennek jövőre lesz 50 éve... Bezárul a kör. Az idő is elfogy, akár a levegő.
– Nyaranta több időt tölt Csángóföldön úgy, hogy Erdély szép tájait autózza végig családjával, gyermekkori éveinek emlékhelyeit. Mit érez ilyenkor a szívében, és mit lát az egykori kolozsvári költő?
– Honvágyat. Gyönyörűséget. És látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.
– 1968-tól – amikor megjelent első Forrás- kötete, A dolgok emlékezete – 2010-ig, 42 év alatt 14 kötete jelent meg, ami háromévente egy kötetet jelent. Mondja, meg van elégedve ezzel a ciklikussággal, nem túl kevés?
–De, meglehetősen kevés. Egyébként 19 kötetem látott napvilágot. És van, amikor hét év után következett egyik a másikra. De nem ez számít. Lampedusának lényegében egyetlen fontos könyve van – bár írt néhány esszét, elbeszélést is. Rendkívül jó író. Számít ez? Mindenkit a legjobb, legmagasabb teljesítménye minősít.
– "Ne légy se víg, se szomorú" – írja egyik versében. Akkor milyenek legyünk?
– Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ne higgyük magunkat semmi embernek, elnyomott kisebbséginek, és ne tengjen bennünk túl a magyarság önértékelése. Középen kell megállanunk, önérzettel és szerényen. Okosodni kell, jobbá lenni. Nagy célokat, nagy embereket kell magunk elé mércéül állítani, nem a mellettünk futóhoz méricskélni magunkat. Ebben a klasszikus egyensúly Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Montaigne, és még sorolhatnám. Egy Széchenyi, egy Kemény Zsigmond, egy Babits szellemi nagysága az igazi világító torony.
– Mi van még a fiókban? Gondolt-e arra, hogy az olvasók habzsolják az őszinte, fordulatokban gazdag tényirodalmat, az idő messzeségében "meg- porosodott", de sikeresen "lepallott" gyermekkori élményvilágot?
– Nem tényirodalmat írok, és nem megrendelésre. Van egy ki nem adott könyvem. Nem adtam ki a kezemből, mert nem felel meg a prózáról alkotott eszményeimnek. Nem akarok mindenáron publikálni, ahogy azt sokan teszik. Ami az olvasókat és elvárásaikat illeti: sokkal több világirodalmat, több nagy klasszikus szerzőt, szép magyar verset kéne olvasniuk, és sokkal több kritikai történeti munkát. Nem dicsőségünk ódáit, hanem valóságos, érdekes, emberi történelmet. Kevesebb gyenge minőségű fércművet. Több tudásra és jobb irodalmi ízlésre volna ma szükség, mert azt az iskola, a szülői ház már nem biztosítja. Egyelőre azonban a könyvesboltokban az álirodalom fogy jobban, nem a magas művészet.
– Legfontosabb díjak és elismerések?
– 1984, 1991: a Román Írószövetség Költészeti Díja, 1992: Déry-jutalom, 1995: Soros- életmű-díj, 1996: József Attila-díj, 2003: Palladium-díj, 2008: a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díja, 2010: Artisjus Irodalmi Nagydíj.
– Melyikre a legbüszkébb?
– Minden díjam megtiszteltetés. A díjak élni segítenek. De azok elsősorban az olvasó számára útjelzők. A legmagasabb díjam eddig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja és az Artisjus Nagydíj.
– Ha újrakezdhetné, ugyanezt az életpályát választaná?
– Ha másodszor is megszületek, akkor erre az angyalok nyelvén is tudok majd válaszolni.
– Köszönöm, hogy válaszolt – nem az angyalok, hanem még a magyarok nyelvén.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),
2014. február 1.
Svájcból látott Erdély
Smaranda Enache és Szávai Géza genfi díjazása
A genfi Művészeti és Történeti Múzeum (Musée d’Art et d’Histoire) éttermében január 19-én délelőtt ünnepélyes eseményre került sor, jellegzetes "változatosságot" mutató közönség (és közösség) körében. Svájci francia értelmiségiek, erdélyi magyar, erdélyi román, magyarországi magyar, svájci magyar, svájci román és romániai román értelmiségiek, három ország (Románia, Svájc, Magyarország) diplomáciai testületeinek képviselői vettek részt a genfi Pro Transylvania Bilingua Alapítvány díjainak átadására rendezett ünnepségen. A díjazottak: Smaranda Enache román (marosvásárhelyi) emberjogi aktivista és a Székelyföldön született (budapesti) író, Szávai Géza.
Az alapítvány képviseletében Pierre Hiltplod, a genfi Pro Transylvania Bilingua elnöke, Románia tiszteletbeli konzulja köszöntötte a vendégeket, ismertetve a célokat, amelyek jegyében létrehozták a svájci alapítványt.
Dr. Luka László alapítóként és az alapítvány tisztségviselőjeként így emlékezett az előzményekre: – A Dies Academicus Hungaricus Genevensis (magyar emigráns egyetemisták szervezete) harmadik összejövetelén meghívtuk Eugène Ionescót és Paul Gomát – akik szintén emigránsok voltak – egy kerekasztal-beszélgetésre, amelynek témája a kelet-európai politikai helyzet volt. A találkozó nagy érdeklődést váltott ki, megtelt az egyetemen a Piaget terem. A beszélgetés végén szót kért Ionesco, hogy felolvasson, mint mondta: egy "nyilatkozatot". És egy papírlapról olvasni kezdte: Magyar-román közös nyilatkozat. Nagy volt a meglepetés, és a csend is, amely ezeket a szavakat követte:
– "…védhető megoldás a diszkrimináció és az elnemzetietlenítés?" – kérdezte Ionesco. "Nem: a megoldás nem a határok átrajzolása, hanem azok átjárhatósága; a megoldás nem az asszimiláció, hanem a jog az identitáshoz, nem az ellenségeskedés, hanem a derűs párbeszéd. Az a megoldás, ha megtanulunk olyan testvérként egymásra nézni, akik együtt vészeltek át sok megpróbáltatást, ha elviseljük, hogy különbözünk, és ha arra törekszünk, hogy egymást kiegészítsük. Ha figyelünk a másik személyiségére. (…) A megoldás: az együttműködés legjobb formáit keresni."
Másnap reggel kivétel nélkül mindenki aláírta a nyilatkozatot. Felhívás volt ez, ösztönzés az együttműködés formáinak felkutatására. Ilyen előzmények után jött létre a genfi Pro Transylvania Bilingua Alapítvány.
– Egyik célunk volt olyan fontos román vagy magyar művek felkutatása, amelyeket érdemes megismertetni, hozzáférhetővé tenni mindkét közösség nyelvén – folytatta dr. Luka. – Ezért kerestük meg a marosvásárhelyi Pro Európa Ligát, amely kétnyelvű könyvek kiadásával, az Academia Interculturala Transylvania nyári egyetem szervezésével vívott ki figyelmet és megbecsülést. Az alapítvány egyik vezetőjének, Smaranda Enache asszonynak a tevékenysége Eugène Ionesco szellemiségére emlékeztetett: "az együttműködés legjobb formáit keresni". A mindkét erdélyi közösség – magyarok és románok – figyelmére egyaránt méltó művek kiválasztása nem könnyű feladat. Választásunk Szávai Géza Székely Jeruzsálem című esszéregényére esett, amely az identitásról szól, és román és francia nyelvre is lefordították. Az alapítványunk által díjazott első mű a Székely Jeruzsálem.
NÉGYNYELVŰ SVÁJC, KÉTNYELVŰ ERDÉLY, EGYETEMES LÉTHELYZET
A díjátadás után elhangzott laudációk a díjazottak életművét jellemző törekvések – folyamatosan érvényes! – időszerűségét hangsúlyozták. A bázeli egyetemen tanító Hantz Péter méltatása szerint: – Enache asszony a jövőnek építkezik. Személyében egy olyan diplomatát tisztelhetünk, aki Románia finnországi és észtországi nagyköveteként, majd hazatérve is a példaértékű, a kisebbségi nyelv és kultúra megőrzését biztosító finn kisebbségpolitika elemeinek átvételét szorgalmazta. Sokat tett annak érdekében, hogy a többségi nemzet képviselői elgondolkozzanak a történelmi régiók – köztük a Székelyföld – közigazgatási egységekké való szervezésének kölcsönös előnyeiről. Az elmúlt húsz esztendőben az európai gondolat elkötelezett híveként munkálkodott Romániában.
Smaranda Enache a történelmileg megörökölt helyzetről, feladatokról, esélyekről beszélt, és emberi viszonyulásokat méltatott. Kifejezte örömét, hogy laudátora, Hantz Péter személyében olyasvalakit tisztelhet, aki a kolozsvári Babes-Bolyai egyetemen tényleges kockázatot vállalva nyilvánult meg az intézmény kétnyelvűségéért.
Szávai Géza méltatója, a Bukarestből érkezett egyetemi tanár és irodalomkritikus, Ion Bogdan Lefter a Székely Jeruzsálemet "rendkívüli, megrázó magyar, erdélyi, romániai, tágabb értelemben európai regényként" minősítve, műfajokat egységesítő könyvként elemezte.
A díjazott regény szerzője azt az "emberre és kultúrára figyelő érdeklődést" köszönte, amellyel a svájci alapítványt tevők egy kiteljesedő európai horizontra tekintenek. A három nyelven megszólaló Szávai Géza a négynyelvű Svájc (Helvetia Quadrilingua) fontos jelzéseként méltányolta a kétnyelvű Erdély (Transylvania Bilingua) iránt megnyilvánuló kulturális érdeklődést, hangsúlyozva ennek aktualitását, hiszen, mint mondta: "nem is olyan régen még Erdély is háromnyelvű volt…" Könyvéről, az erdélyi "lelki zsidók" regényéről pedig fontosnak tartotta elmondani, hogy ez a történet nem "kuriózum", hanem – a föld bármely pontján érthető – egyetemes emberi érvénnyel bíró léthelyzetek és történések foglalata.
A jeles svájci román író (és pszichiáter) Ion Vianu az esemény – hivatalos részének – záróakkordjaként az alapítvány céljairól Eugen Ionesco szellemisége és a jövő esélyei címmel tartott tájékoztatót, hiszen egyike volt azoknak, akik (román emigráns íróként) a Ionesco fogalmazta nyilatkozatot annak idején aláírták. Vianunak a közönséggel megosztott töprengései a pillanat ünnepélyességét újra az európai valós léthelyzetek fölötti reflexióvá oldották, csöppet sem kisebbítve ennek az újabb – díjátadó – találkozásnak a jelentőségét, ahol közösségek gondjait szembesítő emberek, művek ionescói értelemben vett "derűs párbeszéde" megvalósulhatott.
A DÍJAZOTTAKRÓL BŐVEBBEN:
Smaranda Enache
Az 1989-ben alapított PRO EUROPA Liga (Marosvásárhely) társelnöke.
Az Alapítvány célja programok sokaságával mozgósítani és befolyásolni a helyi közösségeket, etnikai csoportokat, gondolkodókat, politikusokat a különböző etnikai és vallási közösségek közötti feszültségek csökkentése érdekében, hozzájárulni az erdélyi nacionalista mozgalmak befolyásának semlegesítéséhez, újra megteremteni a kölcsönös bizalmat és a szolidaritást a különböző közösségek között. http://www.proeuropa.ro/
Szávai Géza
Prózaíró, Erdélyben (Székelyföldön) született, 1988 óta Budapesten él. Székely Jeruzsálem (Esszéregény az identitásról) című műve 2000-ben jelent meg, azóta öt kiadást ért meg magyar nyelven, kiadták románul és franciául (előkészületben német, lengyel és orosz nyelven). A sajátos műfajú esszéregény az erdélyi és európai identitás és lelkiismeret megrázó, őszinte "önvizsgálata". Egyik román kritikusa szerint: "Szívből jövő könyv ez, lapjain a nosztalgikus mosolyhoz könny tapad. (…) Mindenekfölött azonban ez a könyv felhívás a párbeszédre".
A francia nyelvű változat brüsszeli bemutatóján hangzott el: "ez a könyv elsősorban sodró erejű esszéregény valójában, szépirodalom, amelyet csak kézbe kell venni, mert utána úgysem hagyja, hogy letegyük. S mint minden igazi műalkotás, eligazítást ad az élet dolgaiban, ezúttal elsősorban feleleteket arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hova megyünk mi, sokféle eredetű, nyelvű, kultúrájú, vallású emberek, vagyis: európaiak". http://www.szavaigeza.hu/szekelyjeruzsalem/index.php
Népújság (Marosvásárhely),
Smaranda Enache és Szávai Géza genfi díjazása
A genfi Művészeti és Történeti Múzeum (Musée d’Art et d’Histoire) éttermében január 19-én délelőtt ünnepélyes eseményre került sor, jellegzetes "változatosságot" mutató közönség (és közösség) körében. Svájci francia értelmiségiek, erdélyi magyar, erdélyi román, magyarországi magyar, svájci magyar, svájci román és romániai román értelmiségiek, három ország (Románia, Svájc, Magyarország) diplomáciai testületeinek képviselői vettek részt a genfi Pro Transylvania Bilingua Alapítvány díjainak átadására rendezett ünnepségen. A díjazottak: Smaranda Enache román (marosvásárhelyi) emberjogi aktivista és a Székelyföldön született (budapesti) író, Szávai Géza.
Az alapítvány képviseletében Pierre Hiltplod, a genfi Pro Transylvania Bilingua elnöke, Románia tiszteletbeli konzulja köszöntötte a vendégeket, ismertetve a célokat, amelyek jegyében létrehozták a svájci alapítványt.
Dr. Luka László alapítóként és az alapítvány tisztségviselőjeként így emlékezett az előzményekre: – A Dies Academicus Hungaricus Genevensis (magyar emigráns egyetemisták szervezete) harmadik összejövetelén meghívtuk Eugène Ionescót és Paul Gomát – akik szintén emigránsok voltak – egy kerekasztal-beszélgetésre, amelynek témája a kelet-európai politikai helyzet volt. A találkozó nagy érdeklődést váltott ki, megtelt az egyetemen a Piaget terem. A beszélgetés végén szót kért Ionesco, hogy felolvasson, mint mondta: egy "nyilatkozatot". És egy papírlapról olvasni kezdte: Magyar-román közös nyilatkozat. Nagy volt a meglepetés, és a csend is, amely ezeket a szavakat követte:
– "…védhető megoldás a diszkrimináció és az elnemzetietlenítés?" – kérdezte Ionesco. "Nem: a megoldás nem a határok átrajzolása, hanem azok átjárhatósága; a megoldás nem az asszimiláció, hanem a jog az identitáshoz, nem az ellenségeskedés, hanem a derűs párbeszéd. Az a megoldás, ha megtanulunk olyan testvérként egymásra nézni, akik együtt vészeltek át sok megpróbáltatást, ha elviseljük, hogy különbözünk, és ha arra törekszünk, hogy egymást kiegészítsük. Ha figyelünk a másik személyiségére. (…) A megoldás: az együttműködés legjobb formáit keresni."
Másnap reggel kivétel nélkül mindenki aláírta a nyilatkozatot. Felhívás volt ez, ösztönzés az együttműködés formáinak felkutatására. Ilyen előzmények után jött létre a genfi Pro Transylvania Bilingua Alapítvány.
– Egyik célunk volt olyan fontos román vagy magyar művek felkutatása, amelyeket érdemes megismertetni, hozzáférhetővé tenni mindkét közösség nyelvén – folytatta dr. Luka. – Ezért kerestük meg a marosvásárhelyi Pro Európa Ligát, amely kétnyelvű könyvek kiadásával, az Academia Interculturala Transylvania nyári egyetem szervezésével vívott ki figyelmet és megbecsülést. Az alapítvány egyik vezetőjének, Smaranda Enache asszonynak a tevékenysége Eugène Ionesco szellemiségére emlékeztetett: "az együttműködés legjobb formáit keresni". A mindkét erdélyi közösség – magyarok és románok – figyelmére egyaránt méltó művek kiválasztása nem könnyű feladat. Választásunk Szávai Géza Székely Jeruzsálem című esszéregényére esett, amely az identitásról szól, és román és francia nyelvre is lefordították. Az alapítványunk által díjazott első mű a Székely Jeruzsálem.
NÉGYNYELVŰ SVÁJC, KÉTNYELVŰ ERDÉLY, EGYETEMES LÉTHELYZET
A díjátadás után elhangzott laudációk a díjazottak életművét jellemző törekvések – folyamatosan érvényes! – időszerűségét hangsúlyozták. A bázeli egyetemen tanító Hantz Péter méltatása szerint: – Enache asszony a jövőnek építkezik. Személyében egy olyan diplomatát tisztelhetünk, aki Románia finnországi és észtországi nagyköveteként, majd hazatérve is a példaértékű, a kisebbségi nyelv és kultúra megőrzését biztosító finn kisebbségpolitika elemeinek átvételét szorgalmazta. Sokat tett annak érdekében, hogy a többségi nemzet képviselői elgondolkozzanak a történelmi régiók – köztük a Székelyföld – közigazgatási egységekké való szervezésének kölcsönös előnyeiről. Az elmúlt húsz esztendőben az európai gondolat elkötelezett híveként munkálkodott Romániában.
Smaranda Enache a történelmileg megörökölt helyzetről, feladatokról, esélyekről beszélt, és emberi viszonyulásokat méltatott. Kifejezte örömét, hogy laudátora, Hantz Péter személyében olyasvalakit tisztelhet, aki a kolozsvári Babes-Bolyai egyetemen tényleges kockázatot vállalva nyilvánult meg az intézmény kétnyelvűségéért.
Szávai Géza méltatója, a Bukarestből érkezett egyetemi tanár és irodalomkritikus, Ion Bogdan Lefter a Székely Jeruzsálemet "rendkívüli, megrázó magyar, erdélyi, romániai, tágabb értelemben európai regényként" minősítve, műfajokat egységesítő könyvként elemezte.
A díjazott regény szerzője azt az "emberre és kultúrára figyelő érdeklődést" köszönte, amellyel a svájci alapítványt tevők egy kiteljesedő európai horizontra tekintenek. A három nyelven megszólaló Szávai Géza a négynyelvű Svájc (Helvetia Quadrilingua) fontos jelzéseként méltányolta a kétnyelvű Erdély (Transylvania Bilingua) iránt megnyilvánuló kulturális érdeklődést, hangsúlyozva ennek aktualitását, hiszen, mint mondta: "nem is olyan régen még Erdély is háromnyelvű volt…" Könyvéről, az erdélyi "lelki zsidók" regényéről pedig fontosnak tartotta elmondani, hogy ez a történet nem "kuriózum", hanem – a föld bármely pontján érthető – egyetemes emberi érvénnyel bíró léthelyzetek és történések foglalata.
A jeles svájci román író (és pszichiáter) Ion Vianu az esemény – hivatalos részének – záróakkordjaként az alapítvány céljairól Eugen Ionesco szellemisége és a jövő esélyei címmel tartott tájékoztatót, hiszen egyike volt azoknak, akik (román emigráns íróként) a Ionesco fogalmazta nyilatkozatot annak idején aláírták. Vianunak a közönséggel megosztott töprengései a pillanat ünnepélyességét újra az európai valós léthelyzetek fölötti reflexióvá oldották, csöppet sem kisebbítve ennek az újabb – díjátadó – találkozásnak a jelentőségét, ahol közösségek gondjait szembesítő emberek, művek ionescói értelemben vett "derűs párbeszéde" megvalósulhatott.
A DÍJAZOTTAKRÓL BŐVEBBEN:
Smaranda Enache
Az 1989-ben alapított PRO EUROPA Liga (Marosvásárhely) társelnöke.
Az Alapítvány célja programok sokaságával mozgósítani és befolyásolni a helyi közösségeket, etnikai csoportokat, gondolkodókat, politikusokat a különböző etnikai és vallási közösségek közötti feszültségek csökkentése érdekében, hozzájárulni az erdélyi nacionalista mozgalmak befolyásának semlegesítéséhez, újra megteremteni a kölcsönös bizalmat és a szolidaritást a különböző közösségek között. http://www.proeuropa.ro/
Szávai Géza
Prózaíró, Erdélyben (Székelyföldön) született, 1988 óta Budapesten él. Székely Jeruzsálem (Esszéregény az identitásról) című műve 2000-ben jelent meg, azóta öt kiadást ért meg magyar nyelven, kiadták románul és franciául (előkészületben német, lengyel és orosz nyelven). A sajátos műfajú esszéregény az erdélyi és európai identitás és lelkiismeret megrázó, őszinte "önvizsgálata". Egyik román kritikusa szerint: "Szívből jövő könyv ez, lapjain a nosztalgikus mosolyhoz könny tapad. (…) Mindenekfölött azonban ez a könyv felhívás a párbeszédre".
A francia nyelvű változat brüsszeli bemutatóján hangzott el: "ez a könyv elsősorban sodró erejű esszéregény valójában, szépirodalom, amelyet csak kézbe kell venni, mert utána úgysem hagyja, hogy letegyük. S mint minden igazi műalkotás, eligazítást ad az élet dolgaiban, ezúttal elsősorban feleleteket arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hova megyünk mi, sokféle eredetű, nyelvű, kultúrájú, vallású emberek, vagyis: európaiak". http://www.szavaigeza.hu/szekelyjeruzsalem/index.php
Népújság (Marosvásárhely),
2014. február 1.
Év végéig elkészülhet a Magyar Közösségi Ház
Százéves ingatlanban éled újra a kulturális élet Aranyosegerbegyen
Alig egy évvel ezelőtt alakult meg a Kolozs megyei Aranyosegerbegyen az Aranyos- egerbegyi Magyar Ház Kulturális Egyesület, tagjai pedig rögtön munkához is láttak: az Aranyosegerbegyi Református Egyházközségnek visszaszolgáltatott földszintes ingatlanban magyar házat hoznak létre.
Ott jártunkkor a hideg ellenére zajlott a munka. Balázs Győző Balázs, a civil szervezet elnöke elmondta: remélik, hogy őszig befejezik a felújítást, és ezt követően az ingatlan betölti közösségépítő szerepét a községközpont életében. A tervek szerint az aranyosegerbegyi magyar házban minden generáció megtalálja a számára kedves tevékenységet. Minden valószínűség szerint itt élesztik újra az ifjak táncházát is, amely helyhiány miatt eddig elég nehézkesen zajlott. Ugyanakkor nemzeti ünnepeinkre is itt emlékeznének meg, de báb- és színielőadásokat, továbbá borkóstolókat és -versenyeket is tartanának
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),
Százéves ingatlanban éled újra a kulturális élet Aranyosegerbegyen
Alig egy évvel ezelőtt alakult meg a Kolozs megyei Aranyosegerbegyen az Aranyos- egerbegyi Magyar Ház Kulturális Egyesület, tagjai pedig rögtön munkához is láttak: az Aranyosegerbegyi Református Egyházközségnek visszaszolgáltatott földszintes ingatlanban magyar házat hoznak létre.
Ott jártunkkor a hideg ellenére zajlott a munka. Balázs Győző Balázs, a civil szervezet elnöke elmondta: remélik, hogy őszig befejezik a felújítást, és ezt követően az ingatlan betölti közösségépítő szerepét a községközpont életében. A tervek szerint az aranyosegerbegyi magyar házban minden generáció megtalálja a számára kedves tevékenységet. Minden valószínűség szerint itt élesztik újra az ifjak táncházát is, amely helyhiány miatt eddig elég nehézkesen zajlott. Ugyanakkor nemzeti ünnepeinkre is itt emlékeznének meg, de báb- és színielőadásokat, továbbá borkóstolókat és -versenyeket is tartanának
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),
2014. február 1.
Márton Árpád nem akarja, hogy visszatérjen a Ceaușescu-korszak
Márton Árpád RMDSZ-es és Toni Greblă szociáldemokrata képviselő indítványára módosult úgy a szombaton életbe lépő büntető eljárásjogi törvénykönyv (Be.), hogy az ügyészek csak a bűnvádi eljárás elkezdése – azaz a gyanúsított értesítése – után fordulhatnak titkos adatszerzési módszerekhez – például telefonlehallgatáshoz – egy bűncselekmény feltárása érdekében – írja a Mediafax.
Mint ismert, a módosítás ellen a legfelsőbb bíróság, az ügyészség és az államfő is tiltakozott, mert szerintük jelentős mértékben megakadályozza a bűnüldözést Romániában. Fölöslegessé teszi ugyanis egy gyanúsított lehallgatását, ha már tudja, hogy bűnvádi eljárás zajlik ellene.
Márton Árpád a Mediafaxnak elmondta, azért nyújtotta be korábban a módosító indítványt, mert nem szeretné, ha visszatérnének a rendszerváltási idők, amikor bárkit lehallgathattak. „Jogállamban szerintem az a természetes, ha csak a bűnvádi eljárás megkezdése után, bírósági engedéllyel hallgatják le a gyanúsítottakat. Nem akarom, hogy visszatérjen a Ceausescu-korszak, amikor mindenki a lehallgatástól tartott” – mondta a hírügynökségnek.
A korábbi büntető eljárásjogi törvénykönyv lehetővé tette, hogy az ügyészek még a bűnvádi eljárás elkezdése előtt titkos adatszerzési módszerekre – például lehallgatásra, megfigyelésre – kérjenek engedélyt a bíróságtól egy bűncselekmény feltárása érdekében. Ehhez a vádhatóságnak bizonyítania kellett a gyanú megalapozottságát. A titkos adatszerzést csak korlátozott időre és súlyos bűncselekményekek esetében engedélyezte a bíróság. Ez az eljárás egyébként az Európai Unió tagállamaiban, köztük Magyarországon is.
maszol/mediafax,
Márton Árpád RMDSZ-es és Toni Greblă szociáldemokrata képviselő indítványára módosult úgy a szombaton életbe lépő büntető eljárásjogi törvénykönyv (Be.), hogy az ügyészek csak a bűnvádi eljárás elkezdése – azaz a gyanúsított értesítése – után fordulhatnak titkos adatszerzési módszerekhez – például telefonlehallgatáshoz – egy bűncselekmény feltárása érdekében – írja a Mediafax.
Mint ismert, a módosítás ellen a legfelsőbb bíróság, az ügyészség és az államfő is tiltakozott, mert szerintük jelentős mértékben megakadályozza a bűnüldözést Romániában. Fölöslegessé teszi ugyanis egy gyanúsított lehallgatását, ha már tudja, hogy bűnvádi eljárás zajlik ellene.
Márton Árpád a Mediafaxnak elmondta, azért nyújtotta be korábban a módosító indítványt, mert nem szeretné, ha visszatérnének a rendszerváltási idők, amikor bárkit lehallgathattak. „Jogállamban szerintem az a természetes, ha csak a bűnvádi eljárás megkezdése után, bírósági engedéllyel hallgatják le a gyanúsítottakat. Nem akarom, hogy visszatérjen a Ceausescu-korszak, amikor mindenki a lehallgatástól tartott” – mondta a hírügynökségnek.
A korábbi büntető eljárásjogi törvénykönyv lehetővé tette, hogy az ügyészek még a bűnvádi eljárás elkezdése előtt titkos adatszerzési módszerekre – például lehallgatásra, megfigyelésre – kérjenek engedélyt a bíróságtól egy bűncselekmény feltárása érdekében. Ehhez a vádhatóságnak bizonyítania kellett a gyanú megalapozottságát. A titkos adatszerzést csak korlátozott időre és súlyos bűncselekményekek esetében engedélyezte a bíróság. Ez az eljárás egyébként az Európai Unió tagállamaiban, köztük Magyarországon is.
maszol/mediafax,
2014. február 1.
Káoszt okozhat az igazságügyben az új Btk.
Legalább száz nagykorrupciós per dossziéja zárulhatna le kivizsgálás nélkül az új büntető törvénykönyv (Btk.) és az új büntetőeljárási törvénykönyv (Be.) szombati életbe lépése után. Ráadásul a bűncselekménnyel gyanúsított személyeket lehallgatásuk előtt értesíteni kell megfigyelésük beindulásáról.
A bűnözők „szerencseszáma”
A lehallgatásokat új büntetőeljárási törvénykönyv 140. cikkelye teszi feleslegessé. A paragrafus szerint ugyanis az ügyészek csupán a bűnvádi eljárás megkezdése után kezdhetik el a gyanúsított megfigyelését. Mivel a bűnvádi eljárás megkezdéséről kötelesek értesíteni a gyanúsítottat, a célszemély már tudatában lesz annak, hogy bármikor lehallgathatják, így érthetően óvatos lesz.
Ez a cikkely igen nagy mértékben hátráltatja a korrupcióellenes ügyészség munkáját, hiszen a lehallgatások éppen a bűnvádi kivizsgálás alapját képezik. Ezzel szinte követhetetlenné válnak a korrupciós, pénzmosási, adócsalási, sikkasztási akciók, a közpénzek politikai kliensekkel kötött szerződések alapján történő elosztása – hívták fel a figyelmét az új törvénykönyvek életbe lépése előtt az érintett intézmények.
Az új Btk. számos súlyos bűntény esetében jelentősen csökkentette a kiszabható büntetéseket. Így például a rendkívül súlyos következményekkel járó csalás esetében az eddigi büntetés felső határa húsz év volt – ezt most öt évre csökkentenék, még akkor is, hogy a károk a közvagyont érintenék. Azaz több száz millióval is meg lehetne károsítani az állami intézményeket, mert a kiszabható börtönbüntetés csak egy és öt év között mozog.
Kisebb büntetések, rövidebb elévülés
A módosítások életbe lépését követően az igazságszolgáltatási szervek számára igen nagy gondot okozna az elévülési határidők kiszámítása a büntetések drasztikus csökkentését követően, hiszen a húsz évről öt évre csökkent büntetések esetében az elévülési határidő is tizenöt évről öt évre csökken. Mindez valóságos káoszt idézhet elő a rendszerben. Ráadásul az államot megkárosító számos csalásra csupán évekkel a tett elkövetését követően derül fény, így az elévülési határidő leszűkítésével nyilvánvalóan nem lehetne felelősségre vonni a tetteseket.
Csupán az korrupcióellenes ügyészség (DNA) esetében több mint 30 bűnvádi eljárást kellene beszüntetni elévülés miatt, 12 ügyet már 2014-ben, 23 dossziét pedig legkésőbb 2015-ben kellene véglegesíteni. Ráadásul a DNA által már beindított ügycsomók közül 64 elévülne. Szakemberek szerint az ily módon záruló kivizsgálások száma a százat is meghaladhatja.
Így például be kellene fejezni a bűnvádi kivizsgálást a korrupcióval vádolt Miron Mitrea szenátor és a Vrancea megyei tanács elnöke, Marian Oprișan esetében, megszabadulhatna a büntetéstől a 2000 és 2003 között az országos vasúttársaságot vezető Mihai Necolaiciuc, aki jelentős károkat okozott a vállalatnak.
De nem csak bűnvádi dossziék évülnek ily módon el, hanem – a büntetések lerövidítése miatt – több ezren szabadulhatnak idő előtt a börtönökből. Aki például csalásért 15 évet kapott, ha ebből öt évet letöltött, akkor február elsején szabadulhat.
150 bíró, 350 törvényszéki jegyző
A módosított büntető törvénykönyv alkalmazását jelentősen megnehezítené a személyzethiány is. Ahhoz, hogy az előírásokat megfelelőképpen alkalmazhassák, legalább 150 bíróra és 350 törvényszéki jegyzőre lenne szükség. A régi büntető törvénykönyv értelmében ugyanis a bírának vagy az ügyésznek csak akkor kellett bizonyítási eljárást alkalmazniuk, ha azt az igazság felderítése szükségessége tette. A változtatások értelmében azonban ehhez az eljáráshoz kell folyamodniuk, valahányszor a vádlott ezt kéri. Mindez természetesen jelentősen elhúzhatja az ügycsomók megoldását, hiszen a bizonyítási eljárások sok idő vesznek igénybe, költségesek is.
Ráadásul az igazságszolgáltatás rendszer anyagilag nincs felkészülve az új büntető törvénykönyvnek megfelelően létesítendő új struktúrák finanszírozására.
Újságírók – az ártatlanság vélelme nélkül
De a változtatások megnehezítenék az újságírók dolgát is, mivel a módosítások között szerepel a sértés és a rágalmazás büntethetősége is. A változtatások értelmében megbüntetnék a leleplezéseik hitelességét nem igazoló újságírót. A sajtóst tehát helyből bűnösnek kiáltanák ki, esetükben már nem alkalmaznák az ártatlanság vélelmét, hiszen maguknak kell bebizonyítaniuk ártatlanságukat. A jogállamban először közlik a bűnösséget bizonyító adatokat, vádlottnak pedig ezekkel szemben kellene védekeznie.
Az új büntető törvénykönyvben már nem szerepelne számos súlyos vétség sem. Kimaradna belőle például a nemzetgazdasági aláaknázásának bűne, számos súlyos bűntény esetében pedig már nem büntetnék a szándékot. Mindennek megfelelően a nemzetgazdaság aláaknázásáért börtönbe kerülők most ismét szabadlábra kerülnének.
Számos olyan bűnvádi ügycsomó is létezik, amelyek esetében a vádlottakat első fokon már elítélték, a végérvényes ítéletnél viszont enyhébb büntetések születnének a módosításoknak megfelelően.
Jogi szakértők szerint az új büntető törvénykönyvnek megfelelően február elsejétől az elítélt politikusok jelentős része már szabadlábra kerülhetne, hiszen büntetéseik nagymértékben lerövidültek. A szolgálati visszaélés, a szolgálati hanyagság miatt börtönbüntetésüket töltők voltaképpen máris szabadnak érezhetnék magukat. Így például szabadlábra kerülhetne többek között Cătălin Voicu, Vasile Duţa és Emilian Cutean is.
maszol.ro,
Legalább száz nagykorrupciós per dossziéja zárulhatna le kivizsgálás nélkül az új büntető törvénykönyv (Btk.) és az új büntetőeljárási törvénykönyv (Be.) szombati életbe lépése után. Ráadásul a bűncselekménnyel gyanúsított személyeket lehallgatásuk előtt értesíteni kell megfigyelésük beindulásáról.
A bűnözők „szerencseszáma”
A lehallgatásokat új büntetőeljárási törvénykönyv 140. cikkelye teszi feleslegessé. A paragrafus szerint ugyanis az ügyészek csupán a bűnvádi eljárás megkezdése után kezdhetik el a gyanúsított megfigyelését. Mivel a bűnvádi eljárás megkezdéséről kötelesek értesíteni a gyanúsítottat, a célszemély már tudatában lesz annak, hogy bármikor lehallgathatják, így érthetően óvatos lesz.
Ez a cikkely igen nagy mértékben hátráltatja a korrupcióellenes ügyészség munkáját, hiszen a lehallgatások éppen a bűnvádi kivizsgálás alapját képezik. Ezzel szinte követhetetlenné válnak a korrupciós, pénzmosási, adócsalási, sikkasztási akciók, a közpénzek politikai kliensekkel kötött szerződések alapján történő elosztása – hívták fel a figyelmét az új törvénykönyvek életbe lépése előtt az érintett intézmények.
Az új Btk. számos súlyos bűntény esetében jelentősen csökkentette a kiszabható büntetéseket. Így például a rendkívül súlyos következményekkel járó csalás esetében az eddigi büntetés felső határa húsz év volt – ezt most öt évre csökkentenék, még akkor is, hogy a károk a közvagyont érintenék. Azaz több száz millióval is meg lehetne károsítani az állami intézményeket, mert a kiszabható börtönbüntetés csak egy és öt év között mozog.
Kisebb büntetések, rövidebb elévülés
A módosítások életbe lépését követően az igazságszolgáltatási szervek számára igen nagy gondot okozna az elévülési határidők kiszámítása a büntetések drasztikus csökkentését követően, hiszen a húsz évről öt évre csökkent büntetések esetében az elévülési határidő is tizenöt évről öt évre csökken. Mindez valóságos káoszt idézhet elő a rendszerben. Ráadásul az államot megkárosító számos csalásra csupán évekkel a tett elkövetését követően derül fény, így az elévülési határidő leszűkítésével nyilvánvalóan nem lehetne felelősségre vonni a tetteseket.
Csupán az korrupcióellenes ügyészség (DNA) esetében több mint 30 bűnvádi eljárást kellene beszüntetni elévülés miatt, 12 ügyet már 2014-ben, 23 dossziét pedig legkésőbb 2015-ben kellene véglegesíteni. Ráadásul a DNA által már beindított ügycsomók közül 64 elévülne. Szakemberek szerint az ily módon záruló kivizsgálások száma a százat is meghaladhatja.
Így például be kellene fejezni a bűnvádi kivizsgálást a korrupcióval vádolt Miron Mitrea szenátor és a Vrancea megyei tanács elnöke, Marian Oprișan esetében, megszabadulhatna a büntetéstől a 2000 és 2003 között az országos vasúttársaságot vezető Mihai Necolaiciuc, aki jelentős károkat okozott a vállalatnak.
De nem csak bűnvádi dossziék évülnek ily módon el, hanem – a büntetések lerövidítése miatt – több ezren szabadulhatnak idő előtt a börtönökből. Aki például csalásért 15 évet kapott, ha ebből öt évet letöltött, akkor február elsején szabadulhat.
150 bíró, 350 törvényszéki jegyző
A módosított büntető törvénykönyv alkalmazását jelentősen megnehezítené a személyzethiány is. Ahhoz, hogy az előírásokat megfelelőképpen alkalmazhassák, legalább 150 bíróra és 350 törvényszéki jegyzőre lenne szükség. A régi büntető törvénykönyv értelmében ugyanis a bírának vagy az ügyésznek csak akkor kellett bizonyítási eljárást alkalmazniuk, ha azt az igazság felderítése szükségessége tette. A változtatások értelmében azonban ehhez az eljáráshoz kell folyamodniuk, valahányszor a vádlott ezt kéri. Mindez természetesen jelentősen elhúzhatja az ügycsomók megoldását, hiszen a bizonyítási eljárások sok idő vesznek igénybe, költségesek is.
Ráadásul az igazságszolgáltatás rendszer anyagilag nincs felkészülve az új büntető törvénykönyvnek megfelelően létesítendő új struktúrák finanszírozására.
Újságírók – az ártatlanság vélelme nélkül
De a változtatások megnehezítenék az újságírók dolgát is, mivel a módosítások között szerepel a sértés és a rágalmazás büntethetősége is. A változtatások értelmében megbüntetnék a leleplezéseik hitelességét nem igazoló újságírót. A sajtóst tehát helyből bűnösnek kiáltanák ki, esetükben már nem alkalmaznák az ártatlanság vélelmét, hiszen maguknak kell bebizonyítaniuk ártatlanságukat. A jogállamban először közlik a bűnösséget bizonyító adatokat, vádlottnak pedig ezekkel szemben kellene védekeznie.
Az új büntető törvénykönyvben már nem szerepelne számos súlyos vétség sem. Kimaradna belőle például a nemzetgazdasági aláaknázásának bűne, számos súlyos bűntény esetében pedig már nem büntetnék a szándékot. Mindennek megfelelően a nemzetgazdaság aláaknázásáért börtönbe kerülők most ismét szabadlábra kerülnének.
Számos olyan bűnvádi ügycsomó is létezik, amelyek esetében a vádlottakat első fokon már elítélték, a végérvényes ítéletnél viszont enyhébb büntetések születnének a módosításoknak megfelelően.
Jogi szakértők szerint az új büntető törvénykönyvnek megfelelően február elsejétől az elítélt politikusok jelentős része már szabadlábra kerülhetne, hiszen büntetéseik nagymértékben lerövidültek. A szolgálati visszaélés, a szolgálati hanyagság miatt börtönbüntetésüket töltők voltaképpen máris szabadnak érezhetnék magukat. Így például szabadlábra kerülhetne többek között Cătălin Voicu, Vasile Duţa és Emilian Cutean is.
maszol.ro,
2014. február 1.
A Magyar Nemzet február 1-jei számában Hanthy Kinga Kaláka címmel ír arról, hogy adakozásból és összefogásból épül a Szentlélek-kápolna a Gyimesekben. A szerző kiemeli: „A középkori alapokra épített fazsindelyes kis körtemplom a csíksomlyói búcsúra igyekvő csángók és a szíki székelyek régi találkozóhelyén áll. Az építők reményei szerint ez lesz jövendőbeli találkozóhelyük is.” A cikkíró emlékeztet rá, hogy az itt lévő templomot Mária Terézia leromboltatta, a rom köveit később a bükklokai románok elszállították, a kápolna bútorzatát és szent kellékeit Szépvízre vitték. A XX. század kilencvenes éveinek elején Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános már évente celebrált szentmisét a romnál. A 2000-es évek elejétől a Magyar Hagyomány Műhelye és a hozzá csatlakozó zarándokok pünkösdhétfőnként litániát tartottak ezen a helyen, a nemzet sorsának jobbításáért könyörögve. 2008-ban alakult meg azután Gergely István és Molnár V. József társelnökletével a csíkszeredai bejegyzésű Széphavas Egyesület azzal a szándékkal, hogy emlékhelyet építsen a régi kápolna helyén. A kis kápolna építése befejezéséhez közeledik, a tervek szerint pünkösdkor, a csíksomlyói búcsú alkalmával szentelheti fel Jakubinyi György gyulafehérvári érsek. A kápolnaépítés támogatására ma a budapesti Szent Margit Gimnáziumban jótékonysági hangversenyt tartanak, amelyen neves népzenészek vállalták a fellépést. Aki csatlakozni szeretne a kápolnaépítőkhöz, a szephavas.hu internetcímen érheti el az egyesületet.
Magyar Kurír,
Magyar Kurír,
2014. február 1.
L. Balogh Béni
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,
2014. február 2.
Soltész: fontos a család, a szülőföldön maradás
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális és családügyért felelős államtitkára, Soltész Miklós tartott előadást és találkozott csíkszeredai közhasznú egyesületi tagokkal pénteken a csíkszeredai Lazarus-házban.
A Kárpát-medencei Családlánc mozgalom – melynek tagjai az eseményen jelen levő Csíkszeredai Egyesület a Nagycsaládokért, a Csíki Anyák Egyesülete és a Hargita Megyei Mozgássérültek Szervezete is – szervezte esemény bensőséges, családi hangulatban zajlott, melyen fogyatékkal élők, kisgyerekek, szülők és nagyszülők is szép számmal vettek részt.
„Egy olyan ország képviseletén vagyunk, amelynek kormánya fontosnak tekinti a családügyi, szociális kérdéseket, kiemelt figyelmet fordítva a nagycsaládokra, a hátrányos helyzetű állampolgárokra, az édesanyákra” – hangsúlyozta az est házigazdája, Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja.
Minden nagycsalád egy gyerek vállalásával kezdődik
Soltész Miklós örömét fejezte ki, hogy egy olyan egyesület is jelen van, amely a sérülteket képviseli, akik ugyanúgy a családjaink és a társadalmunk részei. „Nagyon fontos az, hogy egy kormány minden lehetőséget megragadjon, hogy a családokat támogassa. Minden nagycsalád egy gyerek vállalásával kezdődik.”
Az államtitkár elmondta, nemcsak az iskolai támogatáson keresztül próbálják segíteni az itteni embereket. „A kettős állampolgárság célja részben az is, hogy remélhetőleg azok a fiatalok, akik kettős állampolgársággal élve Magyarországon tanulnak, adott esetben dolgozni is mennek, ha olyan élethelyzetbe kerülnek, akkor visszatérnek a szülőföldjükre. A magyar állampolgárság megszerzése, megadása nem azonos a szülőföld elhagyásával. Sőt, sokkal inkább azt kell erősítse, hogy van egy anyaország, amely végre ilyen tekintetben önöket visszafogadta. Mi ezt megpróbáljuk erősíteni azzal is, hogy az erdélyi családszervezetek 10 millió forintos támogatásban részesüljenek a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségén keresztül.”
Egyesületek tevékenységének bemutatói
Az előadás végén a három csíkszeredai egyesület képviselői, Incze Zsuzsa, Tiboldi Bea és Dánél Sándor mutatta be eddigi tevékenységeiket. „Ezekkel a szervezetekkel és az anyaországból érkező támogatásokkal egyre jobb és barátságosabb, családcentrikusabb helyzetek lesznek” – véli Tiboldi Bea, a CsAkEgy elnöke. Dánél Sándor, a nagycsaládosok egyesületének elnöke elmondta, a Családláncon keresztül összecsatolta a magyar kormány a Kárpát-medence összes magyar családszervezetét, és Csíkszeredában is megtapasztalhatták azt, hogy milyen sokat segít az anyagi támogatás bizonyos rendezvényeik „rendes kerékvágásához”.
Péter Beáta
Székelyhon.ro,
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális és családügyért felelős államtitkára, Soltész Miklós tartott előadást és találkozott csíkszeredai közhasznú egyesületi tagokkal pénteken a csíkszeredai Lazarus-házban.
A Kárpát-medencei Családlánc mozgalom – melynek tagjai az eseményen jelen levő Csíkszeredai Egyesület a Nagycsaládokért, a Csíki Anyák Egyesülete és a Hargita Megyei Mozgássérültek Szervezete is – szervezte esemény bensőséges, családi hangulatban zajlott, melyen fogyatékkal élők, kisgyerekek, szülők és nagyszülők is szép számmal vettek részt.
„Egy olyan ország képviseletén vagyunk, amelynek kormánya fontosnak tekinti a családügyi, szociális kérdéseket, kiemelt figyelmet fordítva a nagycsaládokra, a hátrányos helyzetű állampolgárokra, az édesanyákra” – hangsúlyozta az est házigazdája, Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja.
Minden nagycsalád egy gyerek vállalásával kezdődik
Soltész Miklós örömét fejezte ki, hogy egy olyan egyesület is jelen van, amely a sérülteket képviseli, akik ugyanúgy a családjaink és a társadalmunk részei. „Nagyon fontos az, hogy egy kormány minden lehetőséget megragadjon, hogy a családokat támogassa. Minden nagycsalád egy gyerek vállalásával kezdődik.”
Az államtitkár elmondta, nemcsak az iskolai támogatáson keresztül próbálják segíteni az itteni embereket. „A kettős állampolgárság célja részben az is, hogy remélhetőleg azok a fiatalok, akik kettős állampolgársággal élve Magyarországon tanulnak, adott esetben dolgozni is mennek, ha olyan élethelyzetbe kerülnek, akkor visszatérnek a szülőföldjükre. A magyar állampolgárság megszerzése, megadása nem azonos a szülőföld elhagyásával. Sőt, sokkal inkább azt kell erősítse, hogy van egy anyaország, amely végre ilyen tekintetben önöket visszafogadta. Mi ezt megpróbáljuk erősíteni azzal is, hogy az erdélyi családszervezetek 10 millió forintos támogatásban részesüljenek a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségén keresztül.”
Egyesületek tevékenységének bemutatói
Az előadás végén a három csíkszeredai egyesület képviselői, Incze Zsuzsa, Tiboldi Bea és Dánél Sándor mutatta be eddigi tevékenységeiket. „Ezekkel a szervezetekkel és az anyaországból érkező támogatásokkal egyre jobb és barátságosabb, családcentrikusabb helyzetek lesznek” – véli Tiboldi Bea, a CsAkEgy elnöke. Dánél Sándor, a nagycsaládosok egyesületének elnöke elmondta, a Családláncon keresztül összecsatolta a magyar kormány a Kárpát-medence összes magyar családszervezetét, és Csíkszeredában is megtapasztalhatták azt, hogy milyen sokat segít az anyagi támogatás bizonyos rendezvényeik „rendes kerékvágásához”.
Péter Beáta
Székelyhon.ro,
2014. február 2.
Etnogenézis, romanizáció és kontinuitás
Nagyváradon szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia A Kárpát-medence népei modulja. Tóth Endre történész, egyetemi tanár, az MTA doktora tartott előadást a dákoromán kontinuitásról.
Az egybegyűlteket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bevezetőjében dr. Tóth Endre történész, egyetemi tanár leszögezte: az anyaországi kutatás nem foglalkozott különösképpen a dákoromán kontinuitással, csak a nyolcvanas években következett be némi fordulat. Megállapították, hogy már azok az itáliai humanisták, akik Magyarországon jártak- például Bonfini - észlelték azt, hogy ezen a vidéken élnek olyan egyszerű emberek, pásztorok, parasztok, akik olyan nyelven beszélnek, amit ők is megértenek valamilyen szinten.
Ezért automatikusan elkezdődött a téma úgymond tudományos kutatása, a francia utazókat is érdekelte a téma. Természetes volt számukra, hogy ezek a lakosok a rómaiak leszármazottjai, és napjainkban a szakemberek is tényként kezelik, hogy a román valóban egy neolatin nyelv.
Eközben Daciában
Arra hívta fel a figyelmet: ezt megelőzően tájainkon Iulius Caesar uralkodásának vége fele az egyik dák vezető, Burebistas életre hívott egy katonailag erős királyságot, de meggyilkolták, Utána viszonylag békés időszak következett, mígnem az I. század második felében Decebal ismét egyesítette a törzseket, és megszervezte a Daciát, melynek a Kárpátokon belül volt a központja.
A K. u. 70-80-as években a dákok állandóan betörtek a balkáni római tartományokba, fosztogattak, raboltak, és ellenszegültek annak, hogy szövetségesi viszonyt alakítsanak ki a birodalommal. Megelégelve a történteket, Róma a II. század elején úgy döntött, hogy végleg leszámol a dák veszéllyel. Első feladatának azt tekintette, hogy felszámolja a katonailag erős dák királyságot. Támadásokat indított, a két háború eseményeinek a történelemkönyveken kívül Traianus oszlopa állít emléket, filmszerűen.
Miután legyőzték a dákokat, és Decebalt megölték, volt egy köztes időszak, amikor a rómaiak hezitáltak, hogy mi legyen Daciával - provincia legyen vagy sem- magyarázta a történész. Hozzátette: végül a szenátus „héjáinak” az érvelése meggyőzte a császárt arról, hogy Dacia provinciává váljon. Mivel a dákok és a rómaiak egymás gyűlölt ellenségeinek számítottak, ezért az őslakosok közül sokan elmenekültek (például az Észak-Balkánra, ahol megalapították Dacia Novát), másokat pedig a rómaiak megöltek vagy rabszolgává tettek.
Az előadó úgy fogalmazott: a dák lakosság jó része eltűnt, a megtalált feliratok is azt támasztják alá, hogy a lakosság körülbelül 75 százaléka római (latin), görög, szír és kelta származású volt, a trák-dák népesség csupán 2 százalékot tett ki. Megítélésében ez annak is a bizonyítéka, hogy a római hódítás alatt, illetve a provinciává alakítás után a dák őslakosok elhagyták a területet, tehát nem romanizálódhattak. Összegzésképpen dr. Tóth Endre azon meggyőződésének adott hangot: ahhoz, hogy a dákoromán kontinuitásról beszélhessünk, arra lett volna szükség, hogy a dák lakosság tetemes része helyben maradjon, és átvegye a rómaiak anyagi és szellemi kultúráját, viseletét, viszont egyelőre erre utaló semmilyen fajta bizonyíték nincs.
Véleménye szerint a román etnogenézis helyszíne ezért az észak-balkáni terület, ahonnan a kora középkorban a románság egy része Erdélybe, másik hányada pedig Görögország, az Al-Duna és Dalmácia irányába vándorolt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Székelyhon.ro,
Nagyváradon szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia A Kárpát-medence népei modulja. Tóth Endre történész, egyetemi tanár, az MTA doktora tartott előadást a dákoromán kontinuitásról.
Az egybegyűlteket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bevezetőjében dr. Tóth Endre történész, egyetemi tanár leszögezte: az anyaországi kutatás nem foglalkozott különösképpen a dákoromán kontinuitással, csak a nyolcvanas években következett be némi fordulat. Megállapították, hogy már azok az itáliai humanisták, akik Magyarországon jártak- például Bonfini - észlelték azt, hogy ezen a vidéken élnek olyan egyszerű emberek, pásztorok, parasztok, akik olyan nyelven beszélnek, amit ők is megértenek valamilyen szinten.
Ezért automatikusan elkezdődött a téma úgymond tudományos kutatása, a francia utazókat is érdekelte a téma. Természetes volt számukra, hogy ezek a lakosok a rómaiak leszármazottjai, és napjainkban a szakemberek is tényként kezelik, hogy a román valóban egy neolatin nyelv.
Eközben Daciában
Arra hívta fel a figyelmet: ezt megelőzően tájainkon Iulius Caesar uralkodásának vége fele az egyik dák vezető, Burebistas életre hívott egy katonailag erős királyságot, de meggyilkolták, Utána viszonylag békés időszak következett, mígnem az I. század második felében Decebal ismét egyesítette a törzseket, és megszervezte a Daciát, melynek a Kárpátokon belül volt a központja.
A K. u. 70-80-as években a dákok állandóan betörtek a balkáni római tartományokba, fosztogattak, raboltak, és ellenszegültek annak, hogy szövetségesi viszonyt alakítsanak ki a birodalommal. Megelégelve a történteket, Róma a II. század elején úgy döntött, hogy végleg leszámol a dák veszéllyel. Első feladatának azt tekintette, hogy felszámolja a katonailag erős dák királyságot. Támadásokat indított, a két háború eseményeinek a történelemkönyveken kívül Traianus oszlopa állít emléket, filmszerűen.
Miután legyőzték a dákokat, és Decebalt megölték, volt egy köztes időszak, amikor a rómaiak hezitáltak, hogy mi legyen Daciával - provincia legyen vagy sem- magyarázta a történész. Hozzátette: végül a szenátus „héjáinak” az érvelése meggyőzte a császárt arról, hogy Dacia provinciává váljon. Mivel a dákok és a rómaiak egymás gyűlölt ellenségeinek számítottak, ezért az őslakosok közül sokan elmenekültek (például az Észak-Balkánra, ahol megalapították Dacia Novát), másokat pedig a rómaiak megöltek vagy rabszolgává tettek.
Az előadó úgy fogalmazott: a dák lakosság jó része eltűnt, a megtalált feliratok is azt támasztják alá, hogy a lakosság körülbelül 75 százaléka római (latin), görög, szír és kelta származású volt, a trák-dák népesség csupán 2 százalékot tett ki. Megítélésében ez annak is a bizonyítéka, hogy a római hódítás alatt, illetve a provinciává alakítás után a dák őslakosok elhagyták a területet, tehát nem romanizálódhattak. Összegzésképpen dr. Tóth Endre azon meggyőződésének adott hangot: ahhoz, hogy a dákoromán kontinuitásról beszélhessünk, arra lett volna szükség, hogy a dák lakosság tetemes része helyben maradjon, és átvegye a rómaiak anyagi és szellemi kultúráját, viseletét, viszont egyelőre erre utaló semmilyen fajta bizonyíték nincs.
Véleménye szerint a román etnogenézis helyszíne ezért az észak-balkáni terület, ahonnan a kora középkorban a románság egy része Erdélybe, másik hányada pedig Görögország, az Al-Duna és Dalmácia irányába vándorolt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Székelyhon.ro,
2014. február 2.
Ragyog a mindenség, több mint antológia
A csíkszeredai Gutenberg Kiadó ritkán jelentet meg saját kiadású könyveket, viszont a kiadott kötetei mindig nagyon igényesek, ritkaságok. Legutóbb a múlt év végén a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiát adták ki. Ez a könyv jóval több, mint verses gyűjtemény, ez derül ki alábbi beszélgetésünkből, amelyet a kiadó igazgatójával, Tőzsér Lászlóval folytattunk.
– Ragyog a mindenség címmel erdélyi gyermekvers-antológiát jelentetett meg a Gutenberg Kiadó. Egy antológia összeállítása nem könnyű feladat, mivel egy korszak keresztmetszetét kell tükröznie. Hogyan válogatták össze ezeket a verseket?
– Bár szerepéhez, fontosságához nem fér kétség, kizárólag műfaji értelemben véve antológiát kiadni nem ördöngösség: adott területen, például egy idősíkon egy kritériumrendszert és szerkesztői elvet érvényesítve létrejön egy gyűjteményes válogatás. A Ragyog a mindenség esetében a kritériumrendszer az erdélyi költők gyermekeknek szóló utóbbi két évtizedben született lírai alkotásaira vonatkozott, a szerkesztői elv az volt, hogy ne csak szintézist teremtsünk, hanem egyfajta „beszélő teret” hozzunk létre, amelyben dialógus alakulhat ki három költőgeneráció versei, a különböző stílusok, gondolatok, formai megoldások között. 24 erdélyi költőtől válogattunk füzérbe és csoportosítottunk témák szerint több mint 200 verset, és ennek megvan a maga irodalomtörténeti, pedagógiai szerepe is. Ugyanakkor a cél az volt, hogy ezzel a gyűjteményes gyermekverskötettel jelzést verjünk le, amely világosan mutatja a Gutenberg Kiadó arra vonatkozó elképzelését, hogy milyen módon kell egy antológia közvetítse az erdélyi gyermekirodalom értékeit.
– Nemcsak a költeményekkel, hanem megzenésített versekkel és színes illusztrációkkal is a szépirodalom berkeibe szeretnék vezetni a gyermekeket. Miért gondolkodtak egy összművészeti kiadványban?
– Pontosan azért, mert a Ragyog a mindenség hangsúlyosan több, mint versantológia: rendhagyó módon arra vállalkozik, hogy egyszerre adjon teret a vers, a rajz és a zene találkozásának. Játékosság nélkül nem lehet megtalálni a gyermekkönyvek – sem az azokat olvasók – lelkét. Igaz, a jó gyermekirodalmi kötet megszületéséhez vezető „játék” egy percre sem lehet öncélú vagy felületes. Az antológiában a gyermeki világ meghatározó motívumait követik a versciklusok, amelyek mindegyikét más-más – összesen tizennégy – Erdélyben alkotó grafikusművész illusztrálta – ez kelti életre a kötetet, a stílusok, technikák, színek és formák sajátos ritmusú váltakozása mozgalmas, káprázatos vizuális elemekből építkező teret eredményez.
A gondolat és a folt, a rím és vonal képzeletbeli összefonódását végül pompásan egészíti ki a muzsika: az antológiát a nemzetközi hírű Kaláka együttes legújabb albuma teszi teljessé, amelyen a kötet szerzőitől választott egy-egy vers szólal meg. A Kaláka „versnagykövet szerepe” közismert, és mindkét részről igazán örvendetes, élményszerű volt a közös gondolkodás, együttműködés. Ehhez a „forgataghoz” viszont hozzá kellett rendelni a megfelelő formát: a Gutenberg Kiadó és Nyomda teljes csapata nagy gonddal vigyázta a könyv születését. A rendkívül igényes kivitel és az értékes tartalom találkozása pedig sikeres volt: az olvasótábor leggyakoribb visszajelzése az, hogy ez a könyv ráragyog az olvasóira, lapozása valós élményt nyújt számukra.
– A kiadványt a Marosvásárhelyen novemberben szervezett könyvvásáron mutatták be először. Azóta milyen utat futott be? Milyen volt a fogadtatása?
– Az olvasók részéről a fogadtatást örömtelinek mondhatjuk, megjelenése óta élénk az érdeklődés a Ragyog a mindenség iránt, máris nagyon sok erdélyi és magyarországi gyermekszoba polcára felkerült a kötet. De most egy másik, legalább ennyire fontos dolgot említenék. Pontosan a beszélgetésünket megelőzően váltottam szót egy vidéken tanító pedagógussal a könyvről: jelezte, ő eddig is ismerte és közvetítette a gyermekeknek a versek egy részét, de rácsodálkozott, hogy a vers, az illusztráció és a muzsika egységes jelenléte mennyi újdonságot és izgalmat tartogat. Azt mondta, a kicsik számára ablakot-ajtót nyitott ez a könyv. A kiadó számára ez az egyik legértékesebb visszajelzés.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,
A csíkszeredai Gutenberg Kiadó ritkán jelentet meg saját kiadású könyveket, viszont a kiadott kötetei mindig nagyon igényesek, ritkaságok. Legutóbb a múlt év végén a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiát adták ki. Ez a könyv jóval több, mint verses gyűjtemény, ez derül ki alábbi beszélgetésünkből, amelyet a kiadó igazgatójával, Tőzsér Lászlóval folytattunk.
– Ragyog a mindenség címmel erdélyi gyermekvers-antológiát jelentetett meg a Gutenberg Kiadó. Egy antológia összeállítása nem könnyű feladat, mivel egy korszak keresztmetszetét kell tükröznie. Hogyan válogatták össze ezeket a verseket?
– Bár szerepéhez, fontosságához nem fér kétség, kizárólag műfaji értelemben véve antológiát kiadni nem ördöngösség: adott területen, például egy idősíkon egy kritériumrendszert és szerkesztői elvet érvényesítve létrejön egy gyűjteményes válogatás. A Ragyog a mindenség esetében a kritériumrendszer az erdélyi költők gyermekeknek szóló utóbbi két évtizedben született lírai alkotásaira vonatkozott, a szerkesztői elv az volt, hogy ne csak szintézist teremtsünk, hanem egyfajta „beszélő teret” hozzunk létre, amelyben dialógus alakulhat ki három költőgeneráció versei, a különböző stílusok, gondolatok, formai megoldások között. 24 erdélyi költőtől válogattunk füzérbe és csoportosítottunk témák szerint több mint 200 verset, és ennek megvan a maga irodalomtörténeti, pedagógiai szerepe is. Ugyanakkor a cél az volt, hogy ezzel a gyűjteményes gyermekverskötettel jelzést verjünk le, amely világosan mutatja a Gutenberg Kiadó arra vonatkozó elképzelését, hogy milyen módon kell egy antológia közvetítse az erdélyi gyermekirodalom értékeit.
– Nemcsak a költeményekkel, hanem megzenésített versekkel és színes illusztrációkkal is a szépirodalom berkeibe szeretnék vezetni a gyermekeket. Miért gondolkodtak egy összművészeti kiadványban?
– Pontosan azért, mert a Ragyog a mindenség hangsúlyosan több, mint versantológia: rendhagyó módon arra vállalkozik, hogy egyszerre adjon teret a vers, a rajz és a zene találkozásának. Játékosság nélkül nem lehet megtalálni a gyermekkönyvek – sem az azokat olvasók – lelkét. Igaz, a jó gyermekirodalmi kötet megszületéséhez vezető „játék” egy percre sem lehet öncélú vagy felületes. Az antológiában a gyermeki világ meghatározó motívumait követik a versciklusok, amelyek mindegyikét más-más – összesen tizennégy – Erdélyben alkotó grafikusművész illusztrálta – ez kelti életre a kötetet, a stílusok, technikák, színek és formák sajátos ritmusú váltakozása mozgalmas, káprázatos vizuális elemekből építkező teret eredményez.
A gondolat és a folt, a rím és vonal képzeletbeli összefonódását végül pompásan egészíti ki a muzsika: az antológiát a nemzetközi hírű Kaláka együttes legújabb albuma teszi teljessé, amelyen a kötet szerzőitől választott egy-egy vers szólal meg. A Kaláka „versnagykövet szerepe” közismert, és mindkét részről igazán örvendetes, élményszerű volt a közös gondolkodás, együttműködés. Ehhez a „forgataghoz” viszont hozzá kellett rendelni a megfelelő formát: a Gutenberg Kiadó és Nyomda teljes csapata nagy gonddal vigyázta a könyv születését. A rendkívül igényes kivitel és az értékes tartalom találkozása pedig sikeres volt: az olvasótábor leggyakoribb visszajelzése az, hogy ez a könyv ráragyog az olvasóira, lapozása valós élményt nyújt számukra.
– A kiadványt a Marosvásárhelyen novemberben szervezett könyvvásáron mutatták be először. Azóta milyen utat futott be? Milyen volt a fogadtatása?
– Az olvasók részéről a fogadtatást örömtelinek mondhatjuk, megjelenése óta élénk az érdeklődés a Ragyog a mindenség iránt, máris nagyon sok erdélyi és magyarországi gyermekszoba polcára felkerült a kötet. De most egy másik, legalább ennyire fontos dolgot említenék. Pontosan a beszélgetésünket megelőzően váltottam szót egy vidéken tanító pedagógussal a könyvről: jelezte, ő eddig is ismerte és közvetítette a gyermekeknek a versek egy részét, de rácsodálkozott, hogy a vers, az illusztráció és a muzsika egységes jelenléte mennyi újdonságot és izgalmat tartogat. Azt mondta, a kicsik számára ablakot-ajtót nyitott ez a könyv. A kiadó számára ez az egyik legértékesebb visszajelzés.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,
2014. február 2.
Nem váltották le a Különleges Távközlési Szolgálat vezetőjét
Traian Băsescu államfő elutasította a Legfelső Védelmi Tanács (CSAT) vasárnapi ülésén a Különleges Távközlési Szolgálat (STS) vezetőjének leváltását, akinek a menesztését Victor Ponta miniszterelnök kezdeményezte a január 20-i légi baleset miatt.
Az Erdélyi Szigethegységben lezuhant kisrepülőgép mind a hét utasa túlélte magát a balesetet, de ketten közülük meghaltak, mire a mentésben részt vevők hat óra elteltével rájuk találtak.
A Ponta által "csődnek" minősített mentőakció nyomán leváltották a katasztrófavédelmi államtitkárt, továbbá lemondott a belügyminiszter, és a légi irányítás vezetője. A nemzetbiztonsági tanácsot a miniszterelnök kérésére hívták össze, mert Ponta szerint a STS is felelős azért, hogy nem sikerült korábban megtalálni a baleset túlélőit.
Băsescu viszont azt állította: a szolgálatnak nincsenek eszközei arra, hogy egy mobilhívás helyét pontosan meghatározza, és nem hajlandó leváltani Marcel Opriș tábornokot a szolgálat éléről, csak azért, hogy egyes "politikusok hazugságait" igazolja.
A CSAT ülése után tartott sajtóértekezletén az elnök kijelentette: a mentés elhúzódását a fejetlenség okozta, vagyis az, hogy nem alakult válságstáb, amely összehangolta volna a STS-től, a repülésirányítástól és katonaságtól származó információkat. Úgy vélekedett: csak a létező törvényeket kellett volna betartani, és kifejezte reményét, hogy ezt az ügyészségi vizsgálat is igazolni fogja.
Victor Ponta miniszterelnök vasárnap este bejelentette: a válságos helyzetek összehangolt kezelése érdekében kezdeményezni fogja, hogy a STS kerüljön a belügyminisztérium – vagyis a kormány – hatáskörébe. A STS a titkosszolgálatok egyike, amelynek fő feladata az úgynevezett forródrótok (a nemzetbiztonsági ügyekben kommunikáló állami vezetők számára fenntartott távközlési csatornák) biztosítása. Az Erdélyi Szigethegységben bekövetkezett balesetnél a 112-es sürgősségi hívószám üzemeltetőjeként merült fel a szolgálat felelőssége. A STS vezetőjét az államfő nevezi ki, leváltásáról pedig a Legfelső Védelmi Tanács konszenzussal dönthet.
A szociálliberális kormánytöbbség már 2012 nyarán megpróbálkozott Opriș leváltásával, amikor Băsescu felfüggesztése nyomán Crin Antonescu szenátusi elnök volt az ideiglenes államfő. Akkor a felfüggesztett államfő egyik tanácsadója, Iulian Fota nemzetbiztonsági tanácsos ellenszavazata védte meg a STS igazgatóját a leváltástól. (mti)
Transindex.ro,
Traian Băsescu államfő elutasította a Legfelső Védelmi Tanács (CSAT) vasárnapi ülésén a Különleges Távközlési Szolgálat (STS) vezetőjének leváltását, akinek a menesztését Victor Ponta miniszterelnök kezdeményezte a január 20-i légi baleset miatt.
Az Erdélyi Szigethegységben lezuhant kisrepülőgép mind a hét utasa túlélte magát a balesetet, de ketten közülük meghaltak, mire a mentésben részt vevők hat óra elteltével rájuk találtak.
A Ponta által "csődnek" minősített mentőakció nyomán leváltották a katasztrófavédelmi államtitkárt, továbbá lemondott a belügyminiszter, és a légi irányítás vezetője. A nemzetbiztonsági tanácsot a miniszterelnök kérésére hívták össze, mert Ponta szerint a STS is felelős azért, hogy nem sikerült korábban megtalálni a baleset túlélőit.
Băsescu viszont azt állította: a szolgálatnak nincsenek eszközei arra, hogy egy mobilhívás helyét pontosan meghatározza, és nem hajlandó leváltani Marcel Opriș tábornokot a szolgálat éléről, csak azért, hogy egyes "politikusok hazugságait" igazolja.
A CSAT ülése után tartott sajtóértekezletén az elnök kijelentette: a mentés elhúzódását a fejetlenség okozta, vagyis az, hogy nem alakult válságstáb, amely összehangolta volna a STS-től, a repülésirányítástól és katonaságtól származó információkat. Úgy vélekedett: csak a létező törvényeket kellett volna betartani, és kifejezte reményét, hogy ezt az ügyészségi vizsgálat is igazolni fogja.
Victor Ponta miniszterelnök vasárnap este bejelentette: a válságos helyzetek összehangolt kezelése érdekében kezdeményezni fogja, hogy a STS kerüljön a belügyminisztérium – vagyis a kormány – hatáskörébe. A STS a titkosszolgálatok egyike, amelynek fő feladata az úgynevezett forródrótok (a nemzetbiztonsági ügyekben kommunikáló állami vezetők számára fenntartott távközlési csatornák) biztosítása. Az Erdélyi Szigethegységben bekövetkezett balesetnél a 112-es sürgősségi hívószám üzemeltetőjeként merült fel a szolgálat felelőssége. A STS vezetőjét az államfő nevezi ki, leváltásáról pedig a Legfelső Védelmi Tanács konszenzussal dönthet.
A szociálliberális kormánytöbbség már 2012 nyarán megpróbálkozott Opriș leváltásával, amikor Băsescu felfüggesztése nyomán Crin Antonescu szenátusi elnök volt az ideiglenes államfő. Akkor a felfüggesztett államfő egyik tanácsadója, Iulian Fota nemzetbiztonsági tanácsos ellenszavazata védte meg a STS igazgatóját a leváltástól. (mti)
Transindex.ro,
2014. február 3.
Folytatódnak a székely identitást erősítő programok Kovászna és Hargita megyében
Idén is folytatódnak az székely identitáserősítő projektek Kovászna és Hargita megyékben. Háromszéken évente több mint egymillió lejt költenek székely projektekre. Tamás Sándor tanácselnök a Sláger Rádiónak elmondta: idén is lesz pénz a Székely Ruházati Alapra, néptánc-együttesek vagy hagyományőrző huszárok pályázhatnak támogatásra. Idén ötödik alkalommal szervezik meg a Huszártoborzót és negyedszer a Székely Vágtát.
Negyedik éve zajlik a vidéki kultúrház felújító program, eddig a 120 falusi művelődési házból több mint hatvanat korszerűsítettek. A játszótér építő programban is sok falu önkormányzata részt vett, de korszerűsítettek 30 vidéki sportlétesítményt is. Idéntől támogatják azokat az orvosi rendelőket is, melyeket nem magánosítottak, továbbra is az önkormányzatok tulajdonában vannak, mondta el Tamás Sándor.
Hargita megyében is folytatják a székely programokat, mondta el a Sláger Rádió érdeklődésére Borboly Csaba. Hargita Megye Tanácsának elnöke kifejtette, folytatják a Székely termék programot, abban bízva, hogy idén is sok új termék megkaphatja a márkanevet. Folytatják a székely népviseletek készítését vagy beszerzését támogató pályázati programot, a székelykapu-programot, és támogatják a fúvószenekarokat.
Borboly Csaba elmondta, kiadják A székelység története tankönyv javított változatát, és folytatják a székely szimbólumokról szóló kiadványok sorozatát is. Hargita Megye Tanácsa idén is társszervezője lesz az Ezer Székely Leány Napjának, a Székely Vágtának, a Székelyföld Napoknak, valamint a Csűrdöngölő népzene- és néptáncfesztiválnak.
Székelyföld már látható, de hol van a központja?
A sok szimbolikus kezdeményezés és megjelenítés jelzi Székelyföld központnélküliségét, ez zavaróan hat a folyamatra, de nem tragikus, szögezte le a Sláger Rádió megkeresésére Horváth István szociológus. A kolozsvári Országos Kisebbségkutató Intézet elnöke kifejtette: az apró elemek megjelenítik a nyilvánosság előtt Székelyföldet, példaként említette a Székelyföld autós matricát, amely jelzi, hogy valaki elkötelezett egy ügy mellett, lehet, hogy nem tud elmenni egy tüntetésre, de elkötelezettségét ilyen módon is jelezheti. Hasonlóan mozgósító lehet a székely termék marketingje, amely arra buzdít, hogy fogyasszunk helyi terméket, magyarázta a szociológus.
Két székely önkormányzat, az erős székelyföldi városok önkormányzatai nem biztos, hogy egyetértenének, ha székely fővárost kellene választani, de ez idővel ki fog kristályosodni, véli Horváth István. A szakember szerint, idővel kiderül, minek van inkább hívóereje, de az egységesítés valamilyen szinten beindult, ez tapasztalható például a székely zászló kapcsán, a kilencvenes évek elején még népszerű fekete-piros zászlók eltűntek, és a kék-arany vált egységes szimbólummá. Kovács Blanka
Erdély.ma,
Idén is folytatódnak az székely identitáserősítő projektek Kovászna és Hargita megyékben. Háromszéken évente több mint egymillió lejt költenek székely projektekre. Tamás Sándor tanácselnök a Sláger Rádiónak elmondta: idén is lesz pénz a Székely Ruházati Alapra, néptánc-együttesek vagy hagyományőrző huszárok pályázhatnak támogatásra. Idén ötödik alkalommal szervezik meg a Huszártoborzót és negyedszer a Székely Vágtát.
Negyedik éve zajlik a vidéki kultúrház felújító program, eddig a 120 falusi művelődési házból több mint hatvanat korszerűsítettek. A játszótér építő programban is sok falu önkormányzata részt vett, de korszerűsítettek 30 vidéki sportlétesítményt is. Idéntől támogatják azokat az orvosi rendelőket is, melyeket nem magánosítottak, továbbra is az önkormányzatok tulajdonában vannak, mondta el Tamás Sándor.
Hargita megyében is folytatják a székely programokat, mondta el a Sláger Rádió érdeklődésére Borboly Csaba. Hargita Megye Tanácsának elnöke kifejtette, folytatják a Székely termék programot, abban bízva, hogy idén is sok új termék megkaphatja a márkanevet. Folytatják a székely népviseletek készítését vagy beszerzését támogató pályázati programot, a székelykapu-programot, és támogatják a fúvószenekarokat.
Borboly Csaba elmondta, kiadják A székelység története tankönyv javított változatát, és folytatják a székely szimbólumokról szóló kiadványok sorozatát is. Hargita Megye Tanácsa idén is társszervezője lesz az Ezer Székely Leány Napjának, a Székely Vágtának, a Székelyföld Napoknak, valamint a Csűrdöngölő népzene- és néptáncfesztiválnak.
Székelyföld már látható, de hol van a központja?
A sok szimbolikus kezdeményezés és megjelenítés jelzi Székelyföld központnélküliségét, ez zavaróan hat a folyamatra, de nem tragikus, szögezte le a Sláger Rádió megkeresésére Horváth István szociológus. A kolozsvári Országos Kisebbségkutató Intézet elnöke kifejtette: az apró elemek megjelenítik a nyilvánosság előtt Székelyföldet, példaként említette a Székelyföld autós matricát, amely jelzi, hogy valaki elkötelezett egy ügy mellett, lehet, hogy nem tud elmenni egy tüntetésre, de elkötelezettségét ilyen módon is jelezheti. Hasonlóan mozgósító lehet a székely termék marketingje, amely arra buzdít, hogy fogyasszunk helyi terméket, magyarázta a szociológus.
Két székely önkormányzat, az erős székelyföldi városok önkormányzatai nem biztos, hogy egyetértenének, ha székely fővárost kellene választani, de ez idővel ki fog kristályosodni, véli Horváth István. A szakember szerint, idővel kiderül, minek van inkább hívóereje, de az egységesítés valamilyen szinten beindult, ez tapasztalható például a székely zászló kapcsán, a kilencvenes évek elején még népszerű fekete-piros zászlók eltűntek, és a kék-arany vált egységes szimbólummá. Kovács Blanka
Erdély.ma,
2014. február 3.
Sepsiszentgyörgyön elkezdődött a színház éve
Hivatalosan is véget ért a tavaly meghirdetett hang és szó, azaz a zene és irodalom éve és elkezdődött a játék – vagyis a színház és az előadó művészet éve. A kulturális évváltást a Tamási Áron színház Hamlet című darabja után jelentette be Antal Árpád polgármester. A színházi előadásra azokat a művészeket, művelődésszervezőket, intézményvezetőket és támogatókat hívták meg, akik segítettek a tavalyi hang és szó éve programjainak megvalósításában.
Antal Árpád beszédében kiemelte: támogatásuk által erősödött a Sepsiszentgyörgy Székelyföld Kulturális Fővárosa program, de a kételkedők elutasító hozzáállása is arra sarkalta a szervezőket, hogy megmutassák, van létjogosultsága ennek a programnak. „Köszönöm a közönségnek is, hogy támogatott, hiszen befogadó közönség nélkül nem lehetne ilyen kulturális pezsgés városunkban, és köszönöm a művészeknek, akik kivitték az utcára a kultúrát, kilépve ezáltal a megszokott rutinból" – hangsúlyozta a polgármester.
A Városimázs Iroda összesítéséből kiderül, hogy tavaly a zene és irodalom évében 56 helyszínen zajlottak események, a 600 fellépőből 300-an helyi alkotók voltak, és az év során közel 25 000 nézője volt a rendezvényeknek. A 101 programból 75 kapcsolódott az irodalomhoz vagy a zenéhez. A programok egyharmada Sepsiszentgyörgy utcáin zajlott. Az eseményről több mint 1500 újság cikk, tévé és rádió hír számolt be.
Mint ismeretes, Otthon a kultúrában jelszó alatt, négy tematikus év fogja össze a Sepsiszentgyörgy Székelyföld Kulturális Fővárosa kezdeményezést 2013–2016 között. 2013-ban a Hang és szó éve volt, amikor a zene és irodalom került a középpontba, 2014-ben a Játék éve van, idén a színházon, az előadóművészeteken van a hangsúly, 2015-ben a Hagyomány éve, 2016-ban pedig a Kép éve lesz. A Városimázs Iroda három stratégiai célkitűzést fogalmazott meg, amely túlmutat a rendezvény keretidőszakán: Kulturális nevelés – a művészet mindenkié, Művészet az utcán – Az alternatív kultúra térfoglalása, Értékgyarapítás – Kulturális nagykövetek – Kulturális tranzakciók. A Sepsiszentgyörgy, Székelyföld Kulturális Fővárosa program célja tovább erősíteni a város kulturális potenciálját, ugyanakkor Sepsiszentgyörgy pozicionálása kulturális centrumként a székelyföldi városok körében.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma,
Hivatalosan is véget ért a tavaly meghirdetett hang és szó, azaz a zene és irodalom éve és elkezdődött a játék – vagyis a színház és az előadó művészet éve. A kulturális évváltást a Tamási Áron színház Hamlet című darabja után jelentette be Antal Árpád polgármester. A színházi előadásra azokat a művészeket, művelődésszervezőket, intézményvezetőket és támogatókat hívták meg, akik segítettek a tavalyi hang és szó éve programjainak megvalósításában.
Antal Árpád beszédében kiemelte: támogatásuk által erősödött a Sepsiszentgyörgy Székelyföld Kulturális Fővárosa program, de a kételkedők elutasító hozzáállása is arra sarkalta a szervezőket, hogy megmutassák, van létjogosultsága ennek a programnak. „Köszönöm a közönségnek is, hogy támogatott, hiszen befogadó közönség nélkül nem lehetne ilyen kulturális pezsgés városunkban, és köszönöm a művészeknek, akik kivitték az utcára a kultúrát, kilépve ezáltal a megszokott rutinból" – hangsúlyozta a polgármester.
A Városimázs Iroda összesítéséből kiderül, hogy tavaly a zene és irodalom évében 56 helyszínen zajlottak események, a 600 fellépőből 300-an helyi alkotók voltak, és az év során közel 25 000 nézője volt a rendezvényeknek. A 101 programból 75 kapcsolódott az irodalomhoz vagy a zenéhez. A programok egyharmada Sepsiszentgyörgy utcáin zajlott. Az eseményről több mint 1500 újság cikk, tévé és rádió hír számolt be.
Mint ismeretes, Otthon a kultúrában jelszó alatt, négy tematikus év fogja össze a Sepsiszentgyörgy Székelyföld Kulturális Fővárosa kezdeményezést 2013–2016 között. 2013-ban a Hang és szó éve volt, amikor a zene és irodalom került a középpontba, 2014-ben a Játék éve van, idén a színházon, az előadóművészeteken van a hangsúly, 2015-ben a Hagyomány éve, 2016-ban pedig a Kép éve lesz. A Városimázs Iroda három stratégiai célkitűzést fogalmazott meg, amely túlmutat a rendezvény keretidőszakán: Kulturális nevelés – a művészet mindenkié, Művészet az utcán – Az alternatív kultúra térfoglalása, Értékgyarapítás – Kulturális nagykövetek – Kulturális tranzakciók. A Sepsiszentgyörgy, Székelyföld Kulturális Fővárosa program célja tovább erősíteni a város kulturális potenciálját, ugyanakkor Sepsiszentgyörgy pozicionálása kulturális centrumként a székelyföldi városok körében.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma,
2014. február 3.
Ujjongás helyett
Miközben azon ujjong tanár, iskolavezető, szülő, agyonriogatott gyermek – miután néhány héttel ezelőtt azt mondták neki, elveszíti a katedrát, ősszel más óvodában, iskolában, netán más településen kezdi a tanévet –, hogy a hatalom elnapolja az átszervezést, iskolabezárást, és ki tudja, milyen politikai nyomásra, de jó román módra a hoci vissza a bubarongyot elvet alkalmazza, inkább azon kellene gondolkodni, miként lehet elébe menni annak, hogy jövőben ugyanezt a színjátékot ne lehessen eljátszatni az egész országgal.
Történt, hogy novemberben még csak kormánykörökben rebesgették: az oktatás finanszírozásának ésszerűsítése okán központi alapból nem kapnak többé kiegészítő összegeket a tanügyi intézmények, a fejkvóta pedig csak akkor lesz elegendő, ha minden osztályt zsúfolásig megtöltenek diákokkal. Decemberben már miniszteri rendelet írta elő a takarékossági átszervezést. Ijedtében mindenki agyalt: a helyi döntéshozók azt latolgatták, mit lehet összevonni, megszüntetni ahhoz, hogy ami marad, annak több jusson, az érintett iskolák tiltakoztak, a polgárok egy része legyintett, úgysem lesz ebből semmi. Lám, nekik lett igazuk. Hál’ istennek. De ha már így állunk, ki kellene használni a lehetőséget, és a meglévő iskolahálózatban olyan beiskolázási számokkal indítani szeptemberben az új tanévet, hogy négy év múlva is megfeleljenek a helyi igényeknek. Kihasználni a gyermekhiány miatt félig üres, az agyonzsúfolt óvodáknál, iskoláknál tágasabb épületeket; az elméleti kilencedik osztályok számának csökkentésével igazi versenyt teremteni az oda vágyó nyolcadikosok körében; népszerűsíteni az újrainduló hároméves szakoktatást, amelynek érdekében az érintett iskolák lobbizzanak a cégeknél, nagyvállalatoknál a gyakorlati képzés megvalósításáért, és tegyék érdekeltté a munkáltatókat a jól képzett szakemberek megnyerésében. Ha az oktatás minőségének javítása, a fiatalok jövőképének pozitívra hangolása érdekében nem indul el a közös gondolkodás önkormányzati és szakmabeli döntéshozók, az oktatásban közvetlenül érintettek, a gazdasági szféra, egyházak, civil szervezetek, szülők képviselete részvételével, szélesebb társadalmi körök bevonásával, akkor az a lehetőség, amit szándékosan vagy valamilyen kényszer alatt a hatalom a nyakunkba zúdított – más megközelítésben: ami a remélt finanszírozáson felüli összegek kíséretében az ölünkbe hullt –, akkor nem érdemeljük meg az önrendelkezést, nem vagyunk eléggé felkészülve arra, hogy sorsunkat magunk igazgassuk. Bízzunk abban, hogy ennek ellenkezőjéről győződhetünk meg az új tanév kezdetén, addig ellenben azon igyekezzünk, hogy amit ma megtehetünk, ne halasszuk holnapra.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Miközben azon ujjong tanár, iskolavezető, szülő, agyonriogatott gyermek – miután néhány héttel ezelőtt azt mondták neki, elveszíti a katedrát, ősszel más óvodában, iskolában, netán más településen kezdi a tanévet –, hogy a hatalom elnapolja az átszervezést, iskolabezárást, és ki tudja, milyen politikai nyomásra, de jó román módra a hoci vissza a bubarongyot elvet alkalmazza, inkább azon kellene gondolkodni, miként lehet elébe menni annak, hogy jövőben ugyanezt a színjátékot ne lehessen eljátszatni az egész országgal.
Történt, hogy novemberben még csak kormánykörökben rebesgették: az oktatás finanszírozásának ésszerűsítése okán központi alapból nem kapnak többé kiegészítő összegeket a tanügyi intézmények, a fejkvóta pedig csak akkor lesz elegendő, ha minden osztályt zsúfolásig megtöltenek diákokkal. Decemberben már miniszteri rendelet írta elő a takarékossági átszervezést. Ijedtében mindenki agyalt: a helyi döntéshozók azt latolgatták, mit lehet összevonni, megszüntetni ahhoz, hogy ami marad, annak több jusson, az érintett iskolák tiltakoztak, a polgárok egy része legyintett, úgysem lesz ebből semmi. Lám, nekik lett igazuk. Hál’ istennek. De ha már így állunk, ki kellene használni a lehetőséget, és a meglévő iskolahálózatban olyan beiskolázási számokkal indítani szeptemberben az új tanévet, hogy négy év múlva is megfeleljenek a helyi igényeknek. Kihasználni a gyermekhiány miatt félig üres, az agyonzsúfolt óvodáknál, iskoláknál tágasabb épületeket; az elméleti kilencedik osztályok számának csökkentésével igazi versenyt teremteni az oda vágyó nyolcadikosok körében; népszerűsíteni az újrainduló hároméves szakoktatást, amelynek érdekében az érintett iskolák lobbizzanak a cégeknél, nagyvállalatoknál a gyakorlati képzés megvalósításáért, és tegyék érdekeltté a munkáltatókat a jól képzett szakemberek megnyerésében. Ha az oktatás minőségének javítása, a fiatalok jövőképének pozitívra hangolása érdekében nem indul el a közös gondolkodás önkormányzati és szakmabeli döntéshozók, az oktatásban közvetlenül érintettek, a gazdasági szféra, egyházak, civil szervezetek, szülők képviselete részvételével, szélesebb társadalmi körök bevonásával, akkor az a lehetőség, amit szándékosan vagy valamilyen kényszer alatt a hatalom a nyakunkba zúdított – más megközelítésben: ami a remélt finanszírozáson felüli összegek kíséretében az ölünkbe hullt –, akkor nem érdemeljük meg az önrendelkezést, nem vagyunk eléggé felkészülve arra, hogy sorsunkat magunk igazgassuk. Bízzunk abban, hogy ennek ellenkezőjéről győződhetünk meg az új tanév kezdetén, addig ellenben azon igyekezzünk, hogy amit ma megtehetünk, ne halasszuk holnapra.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. február 3.
Wass Albertre emlékeztek
A román hatalom által a mai napig háborús bűnösnek nyilvánított Wass Albert erdélyi magyar íróra emlékeztek szombat este a kézdivásárhelyi Erzsébet Teremben a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében.
Az emlékest nyitányában Beke Tímea Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című költeményét szavalta, majd a mintegy száz érdeklődő A látó ember: portré Wass Albertről című ötvenperces dokumentumfilmet láthatta, melyet 1998 januárjában Maksay Ágnes szerkesztő, Marius Tabacu rendező és Kötő Zsolt operatőr forgatott a Duna Televízió megbízásából. A film készítői halála előtt kis idővel az Amerikai Egyesült Államokban lévő lakásán keresték fel az írót, aki életéről, műveiről, szülőföldje iránti szeretetéről és erkölcsi hitvallásáról mesélt. A portréfilmben nemcsak Wass Albertről, hanem a korabeli erdélyi irodalmi életről, kortársakról is érdekes adalékok hangzanak el. Szőcs Csongor vármegyés szervező elmondása szerint azért esett a választás erre a dokumentumfilmre, mivel Koltay Gábor Adjátok vissza a hegyeimet! című, ugyancsak Wass Albertről szóló filmjét már sokan látták. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
A román hatalom által a mai napig háborús bűnösnek nyilvánított Wass Albert erdélyi magyar íróra emlékeztek szombat este a kézdivásárhelyi Erzsébet Teremben a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében.
Az emlékest nyitányában Beke Tímea Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című költeményét szavalta, majd a mintegy száz érdeklődő A látó ember: portré Wass Albertről című ötvenperces dokumentumfilmet láthatta, melyet 1998 januárjában Maksay Ágnes szerkesztő, Marius Tabacu rendező és Kötő Zsolt operatőr forgatott a Duna Televízió megbízásából. A film készítői halála előtt kis idővel az Amerikai Egyesült Államokban lévő lakásán keresték fel az írót, aki életéről, műveiről, szülőföldje iránti szeretetéről és erkölcsi hitvallásáról mesélt. A portréfilmben nemcsak Wass Albertről, hanem a korabeli erdélyi irodalmi életről, kortársakról is érdekes adalékok hangzanak el. Szőcs Csongor vármegyés szervező elmondása szerint azért esett a választás erre a dokumentumfilmre, mivel Koltay Gábor Adjátok vissza a hegyeimet! című, ugyancsak Wass Albertről szóló filmjét már sokan látták. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. február 3.
Beszélgetés JANKÓ ANDRÁSsal, a Kölcsey Egyesület elnökével
Tartalmas évet zár a Kölcsey Egyesület
Az aradi Kölcsey Egyesület elnöksége február 5., szerda délután 5 órára a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termébe összehívta az egyesület évi rendes közgyűlését, amelyen elnöki beszámoló hangzik el a 2013. évi tevékenységről.
Ebből az alkalomból beszélgettünk Jankó András elnökkel, összefoglalva az elmúlt év eredményeit, és vázolva az idei esztendőre szóló elképzeléseket.
– A 2013-as esztendő egy különleges, változatos, rendezvényekben gazdag és sokrétű év volt a Kölcsey Egyesület életében. Ha csak azt vesszük számba, hogy ezelőtt pár évvel 3-5, majd 6-8 kulturális eseményt rendeztünk, akkor a tavalyi 19 rendezvény soknak, már-már az erőnket meghaladó terhelésnek mondható – vágott a közepébe Jankó András, még mielőtt feltehettem volna az első kérdést.
– Melyek voltak ezek?
– Tavaly is a Kölcsey-díjak átadásával kezdtük január 22-én, a Magyar Kultúra Napján – ezeket Brittich Erzsébet és Tokay György kapták –, amit a beszámoló közgyűlés, majd a Pataky Sándor-kiállítás követett, a Kölcsey Képtár elnevezésű új rendezvénysorozatunk első tárlataként. Februárban megszerveztük a Marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó könyvvásárát és előadóestjét Káli Király István, Vári Attila és Sebestyén (Spielmann) Mihály részvételével, ami olyan sikeresnek bizonyult, hogy idén márciusban ismét megszerveznénk. Március 5-én Puskel Péter előadását hallgathattuk meg a 100 éves Ereklyemúzeumról, majd 26-án Molnár Tímea, a Temesvári Integráció Alapítvány pályázatírója tartott ismertetőt a sikeres pályázatírás titkairól. Április 19–21. között A nemzet színpadán elnevezésű nemzetközi diákszínjátszó fesztivált szerveztük meg nagy sikerrel az Erdélyi Hagyományokért Egyesülettel közösen. A Magyar Költészet Napját Tallián Marian és Lázár Balázs budapesti színészek előadóestjével ünnepeltük meg. Az első félév záró eseménye a Kölcsey Diákszínpad Százszorszép gyerekcsoportjának a bemutatója volt; Ujj Ágnes tanítványai nagysikerű bemutatót tartottak.
– Jöhetett a nyári szünet...
– Szó sincs róla! Nyáron sem volt megállás: kétszer is kint voltunk Borossebesen, ahol bemutattuk Kiss László Képek és szemelvények Borossebes város történetéből című könyvét, amit az igények miatt kétszer is utánnyomtunk. A gyerekeknek megszerveztük a kisiratosi és a magyarországi kisgyőri színjátszó táborokat.
Az őszi eseménysorozat Bogdan Adamczyk minorita atya előadásával kezdődött, majd ugyancsak minoriták tiszteletére szervezett előadással és könyvbemutatóval folytatódott. Az Aradi Magyar Napok keretén belül Hajós Imre-kiállítást rendeztünk, majd részt vettünk a Kultúrpalota 100 éves jubileumát ünneplő rendezvényeken.
Ugyancsak az Erdélyi Hagyományokért Egyesülettel rendeztünk ősszel regionális néptáncfesztivált. Utána három előadás következett: Kozma Dezső, Serdült Benke Éva és Pomogáts Béla estjeit szerveztük meg. Végül a Kórustalálkozóval zárult a tavalyi rendezvények sora, amelyre szintén sikerült, a polgármesteri hivatal segítségével, egy könyvet is kiadnunk.
– Mindehhez egészen biztosan nem volt könnyű előteremteni a szükséges anyagi hátteret. Hogyan sikerült?
– Tavaly öt pályázatot nyertünk: hármat a polgármesteri hivataltól – a Magyar Kultúra Napjára, a minoriták könyvére és a Kórustalálkozóra. A Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap a Diákszínpadot támogatták. Ezen kívül egyéni támogatóink is voltak: Böszörményei Zoltán, a Borbély László–Trattner Melinda házaspár és a majdnem 50 előfizetőnk, akik előre megrendelték az egyesületünk könyveit és a Havi Szemlét. Azonban még véletlenül sem szabad azt hinni, hogy ez a sok esemény gondok nélkül zajlott le. Szinte valamennyi okozott valamilyen előre nem látott problémát. Például a nagyon jó színvonalú néptánctalálkozó nem volt elég jól megszervezve, és sok mindent kell még csiszolni, javítani. Ezért is várjuk tagjainkat, támogatóinkat a közgyűlésre, mert ott főként arról lesz szó, hogyan lehet rendezvényeinket magasabb színvonalúvá, még sikeresebbé tenni.
– Milyen elképzelésekkel léptek az idei esztendőbe?
– Terveink között szerepel a Havi Szemle megújítása, 4-5 könyv is szóba került már, de még nem választottunk, melyiket adjuk ki, a Kölcsey Képtár legközelebbi kiállítása, elképzeléseink szerint, a Baranyai Ferencé lesz. Több előadót is meghívunk, és fontos napirendi pont lesz a közgyűlésen az elnökség kibővítése, valamint a gazdasági alap jobb biztosítási lehetőségeinek a feltárása. Ötleteket várunk, új munkatársakat keresünk!
– Köszönöm a beszélgetést!
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad),
Tartalmas évet zár a Kölcsey Egyesület
Az aradi Kölcsey Egyesület elnöksége február 5., szerda délután 5 órára a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termébe összehívta az egyesület évi rendes közgyűlését, amelyen elnöki beszámoló hangzik el a 2013. évi tevékenységről.
Ebből az alkalomból beszélgettünk Jankó András elnökkel, összefoglalva az elmúlt év eredményeit, és vázolva az idei esztendőre szóló elképzeléseket.
– A 2013-as esztendő egy különleges, változatos, rendezvényekben gazdag és sokrétű év volt a Kölcsey Egyesület életében. Ha csak azt vesszük számba, hogy ezelőtt pár évvel 3-5, majd 6-8 kulturális eseményt rendeztünk, akkor a tavalyi 19 rendezvény soknak, már-már az erőnket meghaladó terhelésnek mondható – vágott a közepébe Jankó András, még mielőtt feltehettem volna az első kérdést.
– Melyek voltak ezek?
– Tavaly is a Kölcsey-díjak átadásával kezdtük január 22-én, a Magyar Kultúra Napján – ezeket Brittich Erzsébet és Tokay György kapták –, amit a beszámoló közgyűlés, majd a Pataky Sándor-kiállítás követett, a Kölcsey Képtár elnevezésű új rendezvénysorozatunk első tárlataként. Februárban megszerveztük a Marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó könyvvásárát és előadóestjét Káli Király István, Vári Attila és Sebestyén (Spielmann) Mihály részvételével, ami olyan sikeresnek bizonyult, hogy idén márciusban ismét megszerveznénk. Március 5-én Puskel Péter előadását hallgathattuk meg a 100 éves Ereklyemúzeumról, majd 26-án Molnár Tímea, a Temesvári Integráció Alapítvány pályázatírója tartott ismertetőt a sikeres pályázatírás titkairól. Április 19–21. között A nemzet színpadán elnevezésű nemzetközi diákszínjátszó fesztivált szerveztük meg nagy sikerrel az Erdélyi Hagyományokért Egyesülettel közösen. A Magyar Költészet Napját Tallián Marian és Lázár Balázs budapesti színészek előadóestjével ünnepeltük meg. Az első félév záró eseménye a Kölcsey Diákszínpad Százszorszép gyerekcsoportjának a bemutatója volt; Ujj Ágnes tanítványai nagysikerű bemutatót tartottak.
– Jöhetett a nyári szünet...
– Szó sincs róla! Nyáron sem volt megállás: kétszer is kint voltunk Borossebesen, ahol bemutattuk Kiss László Képek és szemelvények Borossebes város történetéből című könyvét, amit az igények miatt kétszer is utánnyomtunk. A gyerekeknek megszerveztük a kisiratosi és a magyarországi kisgyőri színjátszó táborokat.
Az őszi eseménysorozat Bogdan Adamczyk minorita atya előadásával kezdődött, majd ugyancsak minoriták tiszteletére szervezett előadással és könyvbemutatóval folytatódott. Az Aradi Magyar Napok keretén belül Hajós Imre-kiállítást rendeztünk, majd részt vettünk a Kultúrpalota 100 éves jubileumát ünneplő rendezvényeken.
Ugyancsak az Erdélyi Hagyományokért Egyesülettel rendeztünk ősszel regionális néptáncfesztivált. Utána három előadás következett: Kozma Dezső, Serdült Benke Éva és Pomogáts Béla estjeit szerveztük meg. Végül a Kórustalálkozóval zárult a tavalyi rendezvények sora, amelyre szintén sikerült, a polgármesteri hivatal segítségével, egy könyvet is kiadnunk.
– Mindehhez egészen biztosan nem volt könnyű előteremteni a szükséges anyagi hátteret. Hogyan sikerült?
– Tavaly öt pályázatot nyertünk: hármat a polgármesteri hivataltól – a Magyar Kultúra Napjára, a minoriták könyvére és a Kórustalálkozóra. A Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap a Diákszínpadot támogatták. Ezen kívül egyéni támogatóink is voltak: Böszörményei Zoltán, a Borbély László–Trattner Melinda házaspár és a majdnem 50 előfizetőnk, akik előre megrendelték az egyesületünk könyveit és a Havi Szemlét. Azonban még véletlenül sem szabad azt hinni, hogy ez a sok esemény gondok nélkül zajlott le. Szinte valamennyi okozott valamilyen előre nem látott problémát. Például a nagyon jó színvonalú néptánctalálkozó nem volt elég jól megszervezve, és sok mindent kell még csiszolni, javítani. Ezért is várjuk tagjainkat, támogatóinkat a közgyűlésre, mert ott főként arról lesz szó, hogyan lehet rendezvényeinket magasabb színvonalúvá, még sikeresebbé tenni.
– Milyen elképzelésekkel léptek az idei esztendőbe?
– Terveink között szerepel a Havi Szemle megújítása, 4-5 könyv is szóba került már, de még nem választottunk, melyiket adjuk ki, a Kölcsey Képtár legközelebbi kiállítása, elképzeléseink szerint, a Baranyai Ferencé lesz. Több előadót is meghívunk, és fontos napirendi pont lesz a közgyűlésen az elnökség kibővítése, valamint a gazdasági alap jobb biztosítási lehetőségeinek a feltárása. Ötleteket várunk, új munkatársakat keresünk!
– Köszönöm a beszélgetést!
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad),
2014. február 3.
Muzsikaszó, hagyományápolás a sztánai jubileumi farsangon
A Somvirág Közösségi Ház további tatarozására fordítják a bevételt
A Kós Károly által száz évvel ezelőtt szervezett bálnak, valamint a 2001 óta újjáélesztett farsangi mulatságoknak állít emléket a Somvirág Közösségi Ház falán lévő emléktábla, Szakács Barnabás alkotása, amelyet tegnap, a háromnapos sztánai farsang keretében avattak fel.
A jubileumi rendezvénysorozatra több mint kétszáz magyarországi vendég, valamint Kalotaszeg településeiről érkezett fiatalok és idősek voltak kíváncsiak, akik az esti zenés-táncos összejövetelek mellett napközben a Varjúvárhoz és a Szentimrei-házhoz kirándulhattak, vagy előadásokat hallgathattak, filmet nézhettek, kiállítást látogathattak a kultúrotthonban és a volt iskola épületében. Farsang Józsit, a telet jelképező szalmabábut szombaton délután, lovas felvonulással, muzsikaszóval kísérték utolsó útjára, majd a kultúrház udvarán el is égették a „jófélét”. A program a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadás megtekintésével zárult.
Szabadság (Kolozsvár),
A Somvirág Közösségi Ház további tatarozására fordítják a bevételt
A Kós Károly által száz évvel ezelőtt szervezett bálnak, valamint a 2001 óta újjáélesztett farsangi mulatságoknak állít emléket a Somvirág Közösségi Ház falán lévő emléktábla, Szakács Barnabás alkotása, amelyet tegnap, a háromnapos sztánai farsang keretében avattak fel.
A jubileumi rendezvénysorozatra több mint kétszáz magyarországi vendég, valamint Kalotaszeg településeiről érkezett fiatalok és idősek voltak kíváncsiak, akik az esti zenés-táncos összejövetelek mellett napközben a Varjúvárhoz és a Szentimrei-házhoz kirándulhattak, vagy előadásokat hallgathattak, filmet nézhettek, kiállítást látogathattak a kultúrotthonban és a volt iskola épületében. Farsang Józsit, a telet jelképező szalmabábut szombaton délután, lovas felvonulással, muzsikaszóval kísérték utolsó útjára, majd a kultúrház udvarán el is égették a „jófélét”. A program a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadás megtekintésével zárult.
Szabadság (Kolozsvár),
2014. február 3.
Kós Károly-vándorkiállítás nyílt Kolozsváron
A Karolina téri ferences kolostor refektóriumában nyitották meg tegnap délután a Kós Károly világa 1907–1914 című vándorkiállítást.
Az ötödik helyszínéhez érkezett tárlat ötletgazdája Anthony Gall építész, Kós Károly-szakértő és Fabó Beáta, Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja és Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának köszöntő szavai után Kenyeres István, Budapest Főváros Levéltárának igazgatója kijelentette: Kós Károly ma is összeköti a magyar nemzet fővárosát Erdéllyel, Kalotaszeggel, Kolozsvárral és Székelyfölddel, mert emblematikus alkotásaira mindenhol mindenki büszke lehet. A kiállítás hétfőtől szombatig 11 és 17 óra között tekinthető meg, a március 11-i záróünnepségre, amelynek keretében a bővített katalógust bemutatják, Anthony Gallt is várják.
Szabadság (Kolozsvár),
A Karolina téri ferences kolostor refektóriumában nyitották meg tegnap délután a Kós Károly világa 1907–1914 című vándorkiállítást.
Az ötödik helyszínéhez érkezett tárlat ötletgazdája Anthony Gall építész, Kós Károly-szakértő és Fabó Beáta, Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja és Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának köszöntő szavai után Kenyeres István, Budapest Főváros Levéltárának igazgatója kijelentette: Kós Károly ma is összeköti a magyar nemzet fővárosát Erdéllyel, Kalotaszeggel, Kolozsvárral és Székelyfölddel, mert emblematikus alkotásaira mindenhol mindenki büszke lehet. A kiállítás hétfőtől szombatig 11 és 17 óra között tekinthető meg, a március 11-i záróünnepségre, amelynek keretében a bővített katalógust bemutatják, Anthony Gallt is várják.
Szabadság (Kolozsvár),
2014. február 3.
Megleckéztetett iskolaigazgatók
Felháborodást váltott ki a Hargita megyei pedagógusok körében az oktatási minisztérium újabb megszorító intézkedése, miszerint az igazgatóknak a jelenleginél jóval több tanórát kellene tartaniuk. Több igazgató lemondással fenyeget a döntés miatt, a szakszervezet pedig bojkottot helyezett kilátásba, ha a szaktárca nem oldja meg kéréseiket. Riadalomra ad okot egy Kovászna megyei bírósági döntés is, miszerint a tanítók elveszíthetik a túlórákért kapott pénzt.
A Hargita megyei tanintézetek vezetői petíciót készülnek benyújtani az oktatási minisztériumhoz amiatt, hogy a költségvetési törvényben a szaktárca a korábbi négyről tizennégyre emelte az egyes igazgatók és aligazgatók által megtartandó kötelező tanórák számát. A tanintézet-vezetők attól tartanak, ily módon nem lesz elegendő idejük az iskolák gondjaival foglalkozni, az óraszámuk növelése miatt pedig kénytelenek lesznek más pedagógusokat elbocsátani.
Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő szerint a költségvetési törvény azon tanintézetek igazgatói és aligazgatói esetében rendeli el februártól legalább heti 14 óra megtartását, amelyek túllépik éves költségkeretüket. Hargita megyében a tanintézetek nyolcvan százaléka van hasonló helyzetben. Az intézkedéssel kapcsolatban megerősítést és pontosítást várnak a szaktárcától, hangsúlyozta a főtanfelügyelő.
Aláírásgyűjtés és felmondás
Az iskolaigazgatók egyébként aláírásgyűjtéssel tiltakoznak amiatt is, hogy a fejkvóta alapján kiutalt költségkeret csak 85 százalékban fedezi kiadásaikat, így októberre valószínűleg kimerülnek a béralapjaik – tudtuk meg Szakács-Paál Istvántól, a székelyudvarhelyi Bányai János Műszaki Szakközépiskola vezetőjétől. Elmondta, a napokban benyújtják a petíciót, illetve miniszteri meghallgatást kérnek, és amennyiben nem teljesítik kéréseiket, tömeges felmondással tiltakoznak az intézkedések ellen.
Szén János, a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola igazgatója rámutatott: kész benyújtani a lemondását, amennyiben érvényben marad a megtartandó óraszámra vonatkozó előírás. Lehetetlen 14 órát megtartani hetente, és emellett egy középiskolát is igazgatni, jelentette ki az igazgató, aki szerint a jelenlegi heti hat óra mellett sem egyszerű minden feladatot ellátni.
Hasonló véleményen van Téglás Sándor, a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola igazgatója is. Ha 14 órát kell megtartania hetente, nem folytatja az igazgatói munkát, szögezte le a mintegy 900 diákot befogadó iskola vezetője.
Olyan intézkedéseket hoztak, amelyekkel még jobban megalázzák az oktatásban dolgozókat, ezért a szakszervezet arról döntött, hogy nem kezdik el a következő félévet, hacsak a minisztérium ki nem vizsgálja a helyzetet, mondta el Kocs Ilona, a Szabad Tanügyi Szakszervezetek (FSLI) területi képviselője. Nem tiszta a kép
Más erdélyi megyékre egyelőre nem jellemző a hargitaiak felháborodása. Nem tisztázott ugyanis, hogy a 2014-es költségvetési törvény alapján már a második félévtől be kell vezetni az igazgatókra vonatkozó szabályozást, vagy ez csak a következő tanévtől lép majd életbe. „A tanintézetek vezetőire vonatkozó rendelet hatálybalépésének ideje még vitatott, nem merült fel, hogy azonnal alkalmaznunk kell. Talán emiatt nem is érkeztek rá reakciók” – magyarázta lapunknak Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes.
A költségvetési törvény ugyanis úgy szól, hogy azokban az iskolákban, ahol nem tudják száz százalékban fedezni a költségeiket – a tanügyi törvény új fejkvótája szerint –, az igazgatók csak négy órára kaphatnak felmentést az oktatás alól. Ez Kéry szerint komoly problémát okozhat, hiszen ilyen esetben a pedagógus vagy igazgatói feladatait, vagy oktatói tevékenységét mulasztja majd el.
Azt még nem tudni, hogy Bihar megyében hány iskolát érinthet az intézkedés, pontosabb képet csak a februári kifizetések alapján lehet majd kapni. Több vidéki tanintézet azonban az alacsony létszám miatt nem képes arra, hogy önerőből működjön. Kéry Hajnal szerint ha nem is direkt módon, de az intézkedésnek hosszú távon negatív hatása lehet az iskolahálózatokra és a beiskolázási tervre, rövid távon pedig biztosan állás nélkül marad egy-két helyettesítő tanár.
Szatmár megyében sem elégedetlenkednek még a pedagógusok annak ellenére, hogy nem tartanak túl jónak egyes küszöbönálló intézkedéseket. Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes az igazgatók kapcsán kifejtette: bőven van munkája egy intézményvezetőnek, ezért nem szabadna ilyen sok tanóra megtartásával tovább terhelni őket. Úgy vélte, jogászt kellene megkérdezni ez ügyben, aki meg tudná mondani, hogy a költségvetési törvény felülírja-e a tanügyi törvényt, melyben meg van szabva az igazgatók normája. A pluszórák miatt más pedagógusok órabeosztása is borulhat, sőt elbocsátásokhoz is vezethet az intézkedés, tette hozzá a főtanfelügyelő-helyettes. Precedensértékű bírósági ítélet
Hargita megyében az említett változás mellett az is riadalmat okoz, hogy Kovászna megyében lezajlott egy bírósági per, amelyben az az ítélet született, hogy a kisebbségi oktatásban dolgozó tanítóknak nem kell kifizetni az általuk megtartott heti három-négy plusztanórát. Erre hivatkozva sok Hargita megyei magyar tannyelvű iskolában is hasonlóan kívánnak eljárni az igazgatók, hívta fel a figyelmet Kocs Ilona, a Szabad Tanügyi Szakszervezetek (FSLI) területi képviselője.
Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő is valószínűnek tartja, hogy vannak olyan igazgatók, akik így kívánnak majd takarékoskodni. Elmondta, noha értelmezés kérdése, hogy a kisebbségi oktatásban a magyar- vagy a románórák számítanak többletórának, a bércsökkentés voltaképpen azt jelentené, hogy a magyar tannyelvű iskolák magyar nemzetiségű igazgatói éppen az anyanyelvi oktatásért járó javadalmazást vonnák meg önként a magyar tanítóktól. A pedagógusok régiségétől függően ezek az összegek száztól akár négyszáz lejig terjedhetnek.
„A tanügyi törvényt mostanáig mindenütt úgy értelmezték, hogy a román tannyelvű iskolákban tanító pedagógusokhoz képest több tanórát tartó magyar oktatásban ki kell fizetni a többletórákat a pedagógusoknak. Ám az említett per során egy új, zavaros törvényértelmezés született, amelynek értelmében nem a román tanítók óraszámához kell viszonyítani a magyar tanítókét, hanem a kerettanterv alapján kell megállapítani az órabért” – magyarázta Bartolf Hedvig, aki szerint a bírósági ítélet híre nyugtalanságot keltett a tanítók körében. A törvény értelmezésével kapcsolatban hivatalos állásfoglalást kértek a minisztériumtól, tette hozzá. Hargita megyében 700–800 tanítót érinthet az intézkedés.
„Ha nem akarják a pedagógusnak kifizetni, akkor milyen alapon várjuk el, hogy megtartsa az órát?” – tette fel a kérdést Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes. Elismerte ugyanakkor, hogy az eljárás precedenst teremthet, és sok problémát generálhat a magyar nyelvű elemi oktatásban. Szatmár megyei kollégája, Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes nonszensznek nevezte a bírósági döntést, hangsúlyozva: a tanügyi törvény ez esetben világosan rendelkezik, és az számít mérvadónak.
Király: a törvény nem változott
Ugyanezt hangsúlyozta Asztalos Ferenc korábbi RMDSZ-es parlamenti képviselő, a kisebbségi oktatásban dolgozó tanítók többletórájának bérezését garantáló törvénykezdeményezés kidolgozója. Emlékeztetett, nyolc hónapnyi munkájába telt kiharcolni a tervezet elfogadását. A jogszabálytervezet átment a képviselőház oktatási bizottságán, plénumán, majd a szenátus munkaügyi, oktatási és emberjogi bizottságai után került 2008-ban a szenátus elé, amely végül elfogadta azt.
Hozzátette, 2007-ig senkinek, még az érintetteknek a fejében sem fordult meg, hogy nem természetes az, hogy a magyar tanítók ugyanakkora bérért heti négy órával többet dolgozzanak román kollégáiknál. A jogszabály azóta sem változott, így érthetetlennek és minősíthetetlennek tartja azt, hogy olyan bírósági ítélet születhet egy perben, ami teljesen ellentmond a törvény által garantált jogoknak, jelentette ki Asztalos Ferenc.
A tanügyi törvény nem változott, továbbra is kimondja, hogy a kisebbségi nyelveken folyó oktatásban a román-, illetve a kisebbségi tantervhez viszonyított többlettanórát ki kell fizetni a tanítóknak – közölte Király András oktatási államtitkár.
„A törvény tehát továbbra is egyértelmű. Az más kérdés, hogy sok iskola túllépi a költségkeretét, de nem hiszem, hogy ez volna az egyetlen lehetősége annak, hogy csökkentsék a hiányt” – fogalmazott az államtitkár. A szaktárca álláspontja továbbra is az, hogy ki kell fizetni a többletórákat, és a szaktárca erről értesíteni is fogja válaszlevelében a Hargita megyei tanfelügyelőséget is, hangsúlyozta Király András.
Összeállításunk szerzői: Babos Krisztina, R. Kiss Edit, Széchely István, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),
Felháborodást váltott ki a Hargita megyei pedagógusok körében az oktatási minisztérium újabb megszorító intézkedése, miszerint az igazgatóknak a jelenleginél jóval több tanórát kellene tartaniuk. Több igazgató lemondással fenyeget a döntés miatt, a szakszervezet pedig bojkottot helyezett kilátásba, ha a szaktárca nem oldja meg kéréseiket. Riadalomra ad okot egy Kovászna megyei bírósági döntés is, miszerint a tanítók elveszíthetik a túlórákért kapott pénzt.
A Hargita megyei tanintézetek vezetői petíciót készülnek benyújtani az oktatási minisztériumhoz amiatt, hogy a költségvetési törvényben a szaktárca a korábbi négyről tizennégyre emelte az egyes igazgatók és aligazgatók által megtartandó kötelező tanórák számát. A tanintézet-vezetők attól tartanak, ily módon nem lesz elegendő idejük az iskolák gondjaival foglalkozni, az óraszámuk növelése miatt pedig kénytelenek lesznek más pedagógusokat elbocsátani.
Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő szerint a költségvetési törvény azon tanintézetek igazgatói és aligazgatói esetében rendeli el februártól legalább heti 14 óra megtartását, amelyek túllépik éves költségkeretüket. Hargita megyében a tanintézetek nyolcvan százaléka van hasonló helyzetben. Az intézkedéssel kapcsolatban megerősítést és pontosítást várnak a szaktárcától, hangsúlyozta a főtanfelügyelő.
Aláírásgyűjtés és felmondás
Az iskolaigazgatók egyébként aláírásgyűjtéssel tiltakoznak amiatt is, hogy a fejkvóta alapján kiutalt költségkeret csak 85 százalékban fedezi kiadásaikat, így októberre valószínűleg kimerülnek a béralapjaik – tudtuk meg Szakács-Paál Istvántól, a székelyudvarhelyi Bányai János Műszaki Szakközépiskola vezetőjétől. Elmondta, a napokban benyújtják a petíciót, illetve miniszteri meghallgatást kérnek, és amennyiben nem teljesítik kéréseiket, tömeges felmondással tiltakoznak az intézkedések ellen.
Szén János, a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola igazgatója rámutatott: kész benyújtani a lemondását, amennyiben érvényben marad a megtartandó óraszámra vonatkozó előírás. Lehetetlen 14 órát megtartani hetente, és emellett egy középiskolát is igazgatni, jelentette ki az igazgató, aki szerint a jelenlegi heti hat óra mellett sem egyszerű minden feladatot ellátni.
Hasonló véleményen van Téglás Sándor, a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola igazgatója is. Ha 14 órát kell megtartania hetente, nem folytatja az igazgatói munkát, szögezte le a mintegy 900 diákot befogadó iskola vezetője.
Olyan intézkedéseket hoztak, amelyekkel még jobban megalázzák az oktatásban dolgozókat, ezért a szakszervezet arról döntött, hogy nem kezdik el a következő félévet, hacsak a minisztérium ki nem vizsgálja a helyzetet, mondta el Kocs Ilona, a Szabad Tanügyi Szakszervezetek (FSLI) területi képviselője. Nem tiszta a kép
Más erdélyi megyékre egyelőre nem jellemző a hargitaiak felháborodása. Nem tisztázott ugyanis, hogy a 2014-es költségvetési törvény alapján már a második félévtől be kell vezetni az igazgatókra vonatkozó szabályozást, vagy ez csak a következő tanévtől lép majd életbe. „A tanintézetek vezetőire vonatkozó rendelet hatálybalépésének ideje még vitatott, nem merült fel, hogy azonnal alkalmaznunk kell. Talán emiatt nem is érkeztek rá reakciók” – magyarázta lapunknak Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes.
A költségvetési törvény ugyanis úgy szól, hogy azokban az iskolákban, ahol nem tudják száz százalékban fedezni a költségeiket – a tanügyi törvény új fejkvótája szerint –, az igazgatók csak négy órára kaphatnak felmentést az oktatás alól. Ez Kéry szerint komoly problémát okozhat, hiszen ilyen esetben a pedagógus vagy igazgatói feladatait, vagy oktatói tevékenységét mulasztja majd el.
Azt még nem tudni, hogy Bihar megyében hány iskolát érinthet az intézkedés, pontosabb képet csak a februári kifizetések alapján lehet majd kapni. Több vidéki tanintézet azonban az alacsony létszám miatt nem képes arra, hogy önerőből működjön. Kéry Hajnal szerint ha nem is direkt módon, de az intézkedésnek hosszú távon negatív hatása lehet az iskolahálózatokra és a beiskolázási tervre, rövid távon pedig biztosan állás nélkül marad egy-két helyettesítő tanár.
Szatmár megyében sem elégedetlenkednek még a pedagógusok annak ellenére, hogy nem tartanak túl jónak egyes küszöbönálló intézkedéseket. Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes az igazgatók kapcsán kifejtette: bőven van munkája egy intézményvezetőnek, ezért nem szabadna ilyen sok tanóra megtartásával tovább terhelni őket. Úgy vélte, jogászt kellene megkérdezni ez ügyben, aki meg tudná mondani, hogy a költségvetési törvény felülírja-e a tanügyi törvényt, melyben meg van szabva az igazgatók normája. A pluszórák miatt más pedagógusok órabeosztása is borulhat, sőt elbocsátásokhoz is vezethet az intézkedés, tette hozzá a főtanfelügyelő-helyettes. Precedensértékű bírósági ítélet
Hargita megyében az említett változás mellett az is riadalmat okoz, hogy Kovászna megyében lezajlott egy bírósági per, amelyben az az ítélet született, hogy a kisebbségi oktatásban dolgozó tanítóknak nem kell kifizetni az általuk megtartott heti három-négy plusztanórát. Erre hivatkozva sok Hargita megyei magyar tannyelvű iskolában is hasonlóan kívánnak eljárni az igazgatók, hívta fel a figyelmet Kocs Ilona, a Szabad Tanügyi Szakszervezetek (FSLI) területi képviselője.
Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő is valószínűnek tartja, hogy vannak olyan igazgatók, akik így kívánnak majd takarékoskodni. Elmondta, noha értelmezés kérdése, hogy a kisebbségi oktatásban a magyar- vagy a románórák számítanak többletórának, a bércsökkentés voltaképpen azt jelentené, hogy a magyar tannyelvű iskolák magyar nemzetiségű igazgatói éppen az anyanyelvi oktatásért járó javadalmazást vonnák meg önként a magyar tanítóktól. A pedagógusok régiségétől függően ezek az összegek száztól akár négyszáz lejig terjedhetnek.
„A tanügyi törvényt mostanáig mindenütt úgy értelmezték, hogy a román tannyelvű iskolákban tanító pedagógusokhoz képest több tanórát tartó magyar oktatásban ki kell fizetni a többletórákat a pedagógusoknak. Ám az említett per során egy új, zavaros törvényértelmezés született, amelynek értelmében nem a román tanítók óraszámához kell viszonyítani a magyar tanítókét, hanem a kerettanterv alapján kell megállapítani az órabért” – magyarázta Bartolf Hedvig, aki szerint a bírósági ítélet híre nyugtalanságot keltett a tanítók körében. A törvény értelmezésével kapcsolatban hivatalos állásfoglalást kértek a minisztériumtól, tette hozzá. Hargita megyében 700–800 tanítót érinthet az intézkedés.
„Ha nem akarják a pedagógusnak kifizetni, akkor milyen alapon várjuk el, hogy megtartsa az órát?” – tette fel a kérdést Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes. Elismerte ugyanakkor, hogy az eljárás precedenst teremthet, és sok problémát generálhat a magyar nyelvű elemi oktatásban. Szatmár megyei kollégája, Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes nonszensznek nevezte a bírósági döntést, hangsúlyozva: a tanügyi törvény ez esetben világosan rendelkezik, és az számít mérvadónak.
Király: a törvény nem változott
Ugyanezt hangsúlyozta Asztalos Ferenc korábbi RMDSZ-es parlamenti képviselő, a kisebbségi oktatásban dolgozó tanítók többletórájának bérezését garantáló törvénykezdeményezés kidolgozója. Emlékeztetett, nyolc hónapnyi munkájába telt kiharcolni a tervezet elfogadását. A jogszabálytervezet átment a képviselőház oktatási bizottságán, plénumán, majd a szenátus munkaügyi, oktatási és emberjogi bizottságai után került 2008-ban a szenátus elé, amely végül elfogadta azt.
Hozzátette, 2007-ig senkinek, még az érintetteknek a fejében sem fordult meg, hogy nem természetes az, hogy a magyar tanítók ugyanakkora bérért heti négy órával többet dolgozzanak román kollégáiknál. A jogszabály azóta sem változott, így érthetetlennek és minősíthetetlennek tartja azt, hogy olyan bírósági ítélet születhet egy perben, ami teljesen ellentmond a törvény által garantált jogoknak, jelentette ki Asztalos Ferenc.
A tanügyi törvény nem változott, továbbra is kimondja, hogy a kisebbségi nyelveken folyó oktatásban a román-, illetve a kisebbségi tantervhez viszonyított többlettanórát ki kell fizetni a tanítóknak – közölte Király András oktatási államtitkár.
„A törvény tehát továbbra is egyértelmű. Az más kérdés, hogy sok iskola túllépi a költségkeretét, de nem hiszem, hogy ez volna az egyetlen lehetősége annak, hogy csökkentsék a hiányt” – fogalmazott az államtitkár. A szaktárca álláspontja továbbra is az, hogy ki kell fizetni a többletórákat, és a szaktárca erről értesíteni is fogja válaszlevelében a Hargita megyei tanfelügyelőséget is, hangsúlyozta Király András.
Összeállításunk szerzői: Babos Krisztina, R. Kiss Edit, Széchely István, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 3.
Hegyközpályi Horthy-szobor negatív visszhangokkal
Nem Horthy István személye a probléma, hanem az az anakronisztikus helyzet, ami a szoborállítás miatt kialakult, és felesleges problémákat generált – magyarázta a Krónika megkeresésére Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, akit az elmúlt időszakban sorra kerestek fel hazai és külföldi újságírók Horthy Miklós fiának a hegyközpályi református templom udvarán januárban felavatott mellszobra miatt.
Mint lapunkban arról korábban beszámoltunk, a helyi lelkész, Katona János azt mondja, hogy olyan személy büsztjének adtak helyet, aki óvta nemzetét, és életét áldozta hazájáért, hiszen vadászpilóta volt, Héja típusú repülőjével 1942. augusztus 20-án zuhant le a keleti fronton.
Noha Horthy István bevallottan ellenezte a náci politikát, apja, Magyarország kormányzójának második világháborús szerepvállalása megosztja a közvéleményt. A Bihar megyei zsidóság képviselői is aggályosnak nevezték a szoborállítást. „Koppelmann Félix, a nagyváradi zsidó hitközség elnöke ismer, és tudja, hogy ez nem egyházkerületi döntés volt" – szögezte le kérdésünkre Csűry István, akivel előtte nem is konzultáltak a szoborállításról.
„A pályi gyülekezet eldöntheti, hogy kinek állít szobrot, amit kifogásoltam az az, hogy előtte meg lehetett volna beszélni, milyen okkal helyezik el a büsztöt, minek a szimbóluma lesz. Én a mai napig nem tudom, hogy Horthy Istvánnak milyen kapcsolata van Pályival" – mondta Csűry.
Mint érdeklődésünkre elmagyarázta: az általa irányított egyházkerületben nincs szoborállításra vonatkozó szabályzat, de elviekben olyanról emlékeznek meg, akinek kötődése van a helyi egyházközösséghez. A püspök bevallása szerint még mindig kesereg a történtek miatt, mert szerinte azok kellemetlen üzenetet hordoznak, s úgy tapasztalata, hogy a szoborállítás még a helyi magyarságot is megosztotta.
„Bízom abban, hogy a józan emberek látják, hogy ez egy elszigetelt eset, és a törvényalkotók is csak »mellékfogásként« értékelik majd" – mondja. A romániai holokausztot tanulmányozó Elie Wiesel-intézet ugyanis már a Bihar megyei kormánymegbízottat is felkereste az ügy miatt, és bár a prefektúra jogászai törvényesnek tartják a szoborállítást, a megyei kulturális igazgatóság vezetője, Lucian Silaghi emiatt már szigorítást javasolt a szaktárcánál.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),
Nem Horthy István személye a probléma, hanem az az anakronisztikus helyzet, ami a szoborállítás miatt kialakult, és felesleges problémákat generált – magyarázta a Krónika megkeresésére Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, akit az elmúlt időszakban sorra kerestek fel hazai és külföldi újságírók Horthy Miklós fiának a hegyközpályi református templom udvarán januárban felavatott mellszobra miatt.
Mint lapunkban arról korábban beszámoltunk, a helyi lelkész, Katona János azt mondja, hogy olyan személy büsztjének adtak helyet, aki óvta nemzetét, és életét áldozta hazájáért, hiszen vadászpilóta volt, Héja típusú repülőjével 1942. augusztus 20-án zuhant le a keleti fronton.
Noha Horthy István bevallottan ellenezte a náci politikát, apja, Magyarország kormányzójának második világháborús szerepvállalása megosztja a közvéleményt. A Bihar megyei zsidóság képviselői is aggályosnak nevezték a szoborállítást. „Koppelmann Félix, a nagyváradi zsidó hitközség elnöke ismer, és tudja, hogy ez nem egyházkerületi döntés volt" – szögezte le kérdésünkre Csűry István, akivel előtte nem is konzultáltak a szoborállításról.
„A pályi gyülekezet eldöntheti, hogy kinek állít szobrot, amit kifogásoltam az az, hogy előtte meg lehetett volna beszélni, milyen okkal helyezik el a büsztöt, minek a szimbóluma lesz. Én a mai napig nem tudom, hogy Horthy Istvánnak milyen kapcsolata van Pályival" – mondta Csűry.
Mint érdeklődésünkre elmagyarázta: az általa irányított egyházkerületben nincs szoborállításra vonatkozó szabályzat, de elviekben olyanról emlékeznek meg, akinek kötődése van a helyi egyházközösséghez. A püspök bevallása szerint még mindig kesereg a történtek miatt, mert szerinte azok kellemetlen üzenetet hordoznak, s úgy tapasztalata, hogy a szoborállítás még a helyi magyarságot is megosztotta.
„Bízom abban, hogy a józan emberek látják, hogy ez egy elszigetelt eset, és a törvényalkotók is csak »mellékfogásként« értékelik majd" – mondja. A romániai holokausztot tanulmányozó Elie Wiesel-intézet ugyanis már a Bihar megyei kormánymegbízottat is felkereste az ügy miatt, és bár a prefektúra jogászai törvényesnek tartják a szoborállítást, a megyei kulturális igazgatóság vezetője, Lucian Silaghi emiatt már szigorítást javasolt a szaktárcánál.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 3.
Újrajátszott román–magyar történelmi „mérkőzés”
Román nyelven, kimondottan románok számára írt magyar történelemkönyvet mutattak be csütörtök este Kolozsváron. A kiadvány egy fiatal történészekből álló csoport munkája.
Szabó Csaba kolozsvári televíziós újságíró, a könyv megírásának ötletgazdája elmondta, az O istorie a maghiarilor (A magyarság története) című 172 oldalas könyv olvasmányos stílusban próbálja a román olvasó számára összefoglalni a magyarok történetét a honfoglalás előtti kortól napjainkig.
„A könyv a magyar történelemszemlélet alapján született, vannak viszont olyan történelmi események, amelyekben a román olvasó számára meg kellett jegyezni, hogy a román történelemszemlélet mást tart arról az illető eseményről. Az ilyen eseményeknél csak tájékoztatjuk az olvasót, és nem döntjük el, hogy melyik a jó változat" – jelentette ki Szabó Csaba, a kolozsvári Fehér Holló Újságíróklub vezetője.
„A román-magyar történelmi mérkőzést mindig lefújták, amikor az került szóba, hogy ki volt itt hamarabb. Arra tettünk most kísérletet, hogy végigjátsszuk ezt a meccset" – tette hozzá Szabó Csaba. Elmondta, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen doktorált, vagy jelenleg doktori képzésen részt vevő fiatal történészeket kért fel egy-egy fejezet megírására.
Az őstörténet és a honfoglalás korát Pál Szabó Ferenc, a középkori magyar királyság Mohácsig tartó történetét Váradi Éva, Mohácstól az 1700-as évekig Ciprian Rad, Erdélynek az osztrák birodalomba való betagolódásától 1914-ig Pócsai Sándor, 1914-től napjainkig Wellmann László írta meg a történelmi összefoglalót, Szabó Csaba pedig a Kárpát-medencében élő és a világban szétszóródott magyarság mai helyzetéről írt egy fejezetet.
A könyv ötletgazdája megjegyezte, több román történészt is be szeretett volna vonni a munkába, de végül csak egy vállalkozott a feladatra. A könyvet a kolozsvári Világhírnév kiadó jelentette meg.
Krónika (Kolozsvár),
Román nyelven, kimondottan románok számára írt magyar történelemkönyvet mutattak be csütörtök este Kolozsváron. A kiadvány egy fiatal történészekből álló csoport munkája.
Szabó Csaba kolozsvári televíziós újságíró, a könyv megírásának ötletgazdája elmondta, az O istorie a maghiarilor (A magyarság története) című 172 oldalas könyv olvasmányos stílusban próbálja a román olvasó számára összefoglalni a magyarok történetét a honfoglalás előtti kortól napjainkig.
„A könyv a magyar történelemszemlélet alapján született, vannak viszont olyan történelmi események, amelyekben a román olvasó számára meg kellett jegyezni, hogy a román történelemszemlélet mást tart arról az illető eseményről. Az ilyen eseményeknél csak tájékoztatjuk az olvasót, és nem döntjük el, hogy melyik a jó változat" – jelentette ki Szabó Csaba, a kolozsvári Fehér Holló Újságíróklub vezetője.
„A román-magyar történelmi mérkőzést mindig lefújták, amikor az került szóba, hogy ki volt itt hamarabb. Arra tettünk most kísérletet, hogy végigjátsszuk ezt a meccset" – tette hozzá Szabó Csaba. Elmondta, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen doktorált, vagy jelenleg doktori képzésen részt vevő fiatal történészeket kért fel egy-egy fejezet megírására.
Az őstörténet és a honfoglalás korát Pál Szabó Ferenc, a középkori magyar királyság Mohácsig tartó történetét Váradi Éva, Mohácstól az 1700-as évekig Ciprian Rad, Erdélynek az osztrák birodalomba való betagolódásától 1914-ig Pócsai Sándor, 1914-től napjainkig Wellmann László írta meg a történelmi összefoglalót, Szabó Csaba pedig a Kárpát-medencében élő és a világban szétszóródott magyarság mai helyzetéről írt egy fejezetet.
A könyv ötletgazdája megjegyezte, több román történészt is be szeretett volna vonni a munkába, de végül csak egy vállalkozott a feladatra. A könyvet a kolozsvári Világhírnév kiadó jelentette meg.
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 3.
Újabb kiállás a marosvásárhelyi Kultúrpalotáért
Csak összefogással állíthatjuk meg a Marosvásárhelyre telepedett zsarnokságot” – jelentette ki Kovács Dávid István szobrász a Kultúrpalota kistermében szervezett lakossági fórumon, amelyet a szecessziós műemlék mögé tervezett parkolóház ötletének megakadályozása érdekében hívtak össze.
Mint az eseményen Oniga Erika művészettörténész is hangsúlyozta, az épület egyedülálló, értékes kincse a marosvásárhelyieknek. „Nemcsak a műemlék, hanem ennek környezete is védett. Ezek után szinte lezártnak kellene tekinteni az ügyet, és felfoghatatlan, hogy városi szinten ilyen mérkőzésre kerül sor” – mondta Oniga.
Aurel Botez bukaresti műemlékvédelmi szakember véleménye szerint – amit egyébként Keresztes Géza műépítész tolmácsolt – az a városrendezési terv, amelynek része a parkolóház is, nincs kellőképpen alátámasztva szaktanulmányokkal, és történelmi, építészeti és művészeti szempontból megalapozatlan.
Botez úgy véli, a tervet hiba lenne pusztán gazdasági, beruházási szempontok miatt megvalósítani. Keresztes Géza saját szakvéleménye szerint a megépítendő parkolóház nem tehermentesítené a főtéri forgalmat, hanem épp ellenkezőleg, az egyirányú behajtási lehetőség csak jobban terhelné azt. A szakember szerint okosabb megoldás lenne, ha a főtér közelében több kisebb kapacitású (100-150 férőhelyes) parkolót hoznának létre.
Az eseményen részt vevők ugyanakkor arra is felhívták a figyelmet, hogy a témában kiírt versenytárgyalás tisztességességével kapcsolatban is aggályok merülnek fel. Karácsony Erdei Etel városi képviselő ügyvédi minőségében úgy vélekedett, hogy a versenytárgyalás feladatfüzete számos olyan kitételt tartalmaz, amely alapján szinte biztosan állítható, hogy a projekt nem fog megvalósulni.
A befektetőnek például gondoskodnia kell arról, hogy betartsák a tűzoltósági, környezetvédelmi, műemlékvédelmi szabályozásokat, továbbá a 2012-ben köttetett szerződés előírja, hogy a műszaki dokumentumok előkészítésére a befektetőnek 6 hónapja van – ebből már rég kifutott.
Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke emlékeztetett, szervezetük már a legelejétől jelezte kétségeit a terv megvalósításával kapcsolatban, és kijelentette, hamut kellene szórniuk a fejükre azok a tanácsosoknak, akik megszavazták a parkolóház építését.
A beszélgetésen jelen volt Octavian Lipovan is, a városrendezési terv elkészítője, aki a régi és új együttélésének építészeti követelményéről, a parkolóházról, mint szükséges rosszról kifejtett gondolatait alig tudta befejezni a jelen lévő lakosok felháborodott közbeszólásai miatt.
A három és fél órán át tartó fórum után a résztvevők gyertyás sorfalat álltak a Kultúrpalota előtt.
Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár),
Csak összefogással állíthatjuk meg a Marosvásárhelyre telepedett zsarnokságot” – jelentette ki Kovács Dávid István szobrász a Kultúrpalota kistermében szervezett lakossági fórumon, amelyet a szecessziós műemlék mögé tervezett parkolóház ötletének megakadályozása érdekében hívtak össze.
Mint az eseményen Oniga Erika művészettörténész is hangsúlyozta, az épület egyedülálló, értékes kincse a marosvásárhelyieknek. „Nemcsak a műemlék, hanem ennek környezete is védett. Ezek után szinte lezártnak kellene tekinteni az ügyet, és felfoghatatlan, hogy városi szinten ilyen mérkőzésre kerül sor” – mondta Oniga.
Aurel Botez bukaresti műemlékvédelmi szakember véleménye szerint – amit egyébként Keresztes Géza műépítész tolmácsolt – az a városrendezési terv, amelynek része a parkolóház is, nincs kellőképpen alátámasztva szaktanulmányokkal, és történelmi, építészeti és művészeti szempontból megalapozatlan.
Botez úgy véli, a tervet hiba lenne pusztán gazdasági, beruházási szempontok miatt megvalósítani. Keresztes Géza saját szakvéleménye szerint a megépítendő parkolóház nem tehermentesítené a főtéri forgalmat, hanem épp ellenkezőleg, az egyirányú behajtási lehetőség csak jobban terhelné azt. A szakember szerint okosabb megoldás lenne, ha a főtér közelében több kisebb kapacitású (100-150 férőhelyes) parkolót hoznának létre.
Az eseményen részt vevők ugyanakkor arra is felhívták a figyelmet, hogy a témában kiírt versenytárgyalás tisztességességével kapcsolatban is aggályok merülnek fel. Karácsony Erdei Etel városi képviselő ügyvédi minőségében úgy vélekedett, hogy a versenytárgyalás feladatfüzete számos olyan kitételt tartalmaz, amely alapján szinte biztosan állítható, hogy a projekt nem fog megvalósulni.
A befektetőnek például gondoskodnia kell arról, hogy betartsák a tűzoltósági, környezetvédelmi, műemlékvédelmi szabályozásokat, továbbá a 2012-ben köttetett szerződés előírja, hogy a műszaki dokumentumok előkészítésére a befektetőnek 6 hónapja van – ebből már rég kifutott.
Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke emlékeztetett, szervezetük már a legelejétől jelezte kétségeit a terv megvalósításával kapcsolatban, és kijelentette, hamut kellene szórniuk a fejükre azok a tanácsosoknak, akik megszavazták a parkolóház építését.
A beszélgetésen jelen volt Octavian Lipovan is, a városrendezési terv elkészítője, aki a régi és új együttélésének építészeti követelményéről, a parkolóházról, mint szükséges rosszról kifejtett gondolatait alig tudta befejezni a jelen lévő lakosok felháborodott közbeszólásai miatt.
A három és fél órán át tartó fórum után a résztvevők gyertyás sorfalat álltak a Kultúrpalota előtt.
Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 3.
„Névtelenítették” a csíkfalvi községházát
Corneliu Grosu Maros megyei prefektus utasítására lekerült a Községháza felirat a Maros megyei Csíkfalván a helyi önkormányzat épületéről.
A nyárádmenti település azt követően került a kormánymegbízott figyelmének középpontjába, hogy a hivatásos feljelentőként ismert Dan Tănasă levélben fordult hozzá, kérve, közölje vele: hány polgármestert hívott perbe, hogy azok eltávolítsák a polgármesteri hivatalok homlokzatáról a magyar megnevezést. Példaként a csíkfalvi polgármesteri hivatalt említette meg.
Mivel kérdésére nem kapott választ, augusztus 27-én közigazgatási feljelentést fogalmazott meg, ismételten kérve az információkat. Ennek nyomán Corneliu Grosu prefektus szeptemberben felhívta a csíkfalviak figyelmét, hogy az intézmény megnevezését magyar nyelven is fel lehet tüntetni, de ugyanakkora méretű, színű és alakú betűkkel, mint ahogyan a román nyelvű megnevezésben áll, és hogy ez csakis a román felirat alá kerülhet.
A prefektusnak novemberben küldött válaszukban a csíkfalviak közölték, hogy a zászló- és címerhasználat kérdésében mindenben eleget tettek a törvény előírásainak. Január 7-én viszont jött az utasítás, hogy távolítsanak el a homlokzatról minden „nem hivatalos” feliratot, és 25–50 ezer lej közötti bírságot is kilátásba helyeztek.
Az önkormányzat végül január 30-án eleget tett a felszólításnak, és eltávolította a feliratot – Balogh István polgármester szerint addig, amíg nem jön egy „okosabb kormány”, amely nem ilyesmikkel foglalkozik.
Krónika (Kolozsvár),
Corneliu Grosu Maros megyei prefektus utasítására lekerült a Községháza felirat a Maros megyei Csíkfalván a helyi önkormányzat épületéről.
A nyárádmenti település azt követően került a kormánymegbízott figyelmének középpontjába, hogy a hivatásos feljelentőként ismert Dan Tănasă levélben fordult hozzá, kérve, közölje vele: hány polgármestert hívott perbe, hogy azok eltávolítsák a polgármesteri hivatalok homlokzatáról a magyar megnevezést. Példaként a csíkfalvi polgármesteri hivatalt említette meg.
Mivel kérdésére nem kapott választ, augusztus 27-én közigazgatási feljelentést fogalmazott meg, ismételten kérve az információkat. Ennek nyomán Corneliu Grosu prefektus szeptemberben felhívta a csíkfalviak figyelmét, hogy az intézmény megnevezését magyar nyelven is fel lehet tüntetni, de ugyanakkora méretű, színű és alakú betűkkel, mint ahogyan a román nyelvű megnevezésben áll, és hogy ez csakis a román felirat alá kerülhet.
A prefektusnak novemberben küldött válaszukban a csíkfalviak közölték, hogy a zászló- és címerhasználat kérdésében mindenben eleget tettek a törvény előírásainak. Január 7-én viszont jött az utasítás, hogy távolítsanak el a homlokzatról minden „nem hivatalos” feliratot, és 25–50 ezer lej közötti bírságot is kilátásba helyeztek.
Az önkormányzat végül január 30-án eleget tett a felszólításnak, és eltávolította a feliratot – Balogh István polgármester szerint addig, amíg nem jön egy „okosabb kormány”, amely nem ilyesmikkel foglalkozik.
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 3.
Nehéz döntéseket hoztak
Fájdalmas döntések meghozatalára kényszerültek a tanintézetek igazgatói annak érdekében, hogy az általuk vezetett oktatási intézmény ne lépje túl idén az elégtelennek tartott fejkvóta alapján kiosztott költségvetést. Közben az is kiderült, hogy amennyiben az igazgatóknak vissza kell térniük 14 órában a katedrára, az Hargita megyében mintegy 140 pedagógus állását, óraszámát érinti.
A Hargita Megyei Tanfelügyelőség január végéig várta az igazgatók javaslatait arra vonatkozóan, hogy az általános jellegű költségcsökkentő intézkedések után az egyes iskolákban, óvodákban milyen további lehetőségeket találtak a kiadások lefaragására. Amint Bartolf Hedvig, Hargita megye főtanfelügyelője hétfőn az addig beküldött javaslatok alapján összegezte, mindenki próbál tenni valamit, egyesek kis mértékben, mások nagyobban szűkítik a kiadásokat. Tanintézetenként változik a csökkentések lehetősége is, helyenként van még keresnivaló, máshol viszont, főként a kis iskoláknál, ahol egy rend felmenő osztály van, már nehéz lenne – tette hozzá. A tanfelügyelőség a továbbiakban elemzi az iskolák, óvodák helyzetét.
A kormány közlése szerint idén bele kell férni a fejkvótára alapozott költségvetésbe, ez tavaly a megyebeli tanintézetek nyolcvan százalékának nem sikerült.
Összevonás, elbocsátás
A költségcsökkentő döntések meghozatala gyakran nemcsak az iskolát, hanem az egész érintett települést foglalkoztatta, megmozgatta, mivel a kiadások visszaszorítása legtöbbször népszerűtlen intézkedéseket jelent. Esetenként olyannyira, hogy az igazgató beszélni sem akar róla. Kajtár Csaba, a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola igazgatója például hétfőn azt mondta, nem hajlandó nyilatkozni a kérdésről.
Nehéz döntésen vannak túl Csíkmadarason is. A helyi Kiss Ferenc Általános Iskola igazgatója, Császár Sándor elmondta, az iskola esetében igen, az óvoda esetében azonban – főként a napközi működtetése miatt, ahol egy csoportban két pedagógus dolgozik – nem fértek bele a költségvetésbe. A minimálisra csökkentették a választható tantárgyak óraszámát, átalakították a kisegítő személyzeti struktúrát, megszüntették a főkönyvelői, vezető titkárnői kiegészítő juttatást, azonban ez nem jelentett túl sokat – ismertette az igazgató. Rámutatott, jól képzett pedagógusaik vannak, aminek az eredménye látszott a nevelői munkán, a fejkvóta alapú finanszírozás azonban erre nincs tekintettel, így túl nagyok maradtak a költségek. Hogy mégis beleférjenek ennek keretei közé, szeptembertől az eddig tervezett kettő helyett egy előkészítő osztály indul, és megszüntetnek egy napközis csoportot, így az óvodában vegyes korösszetétellel két napközis és egy normál programú csoport fog működni. Az igazgató közölte, ez azt is feltételezi, hogy tanév végén megválnak két óvónőtől. Fiatal és jól képzett pedagógusokról van szó, de nincs mit tenni – mondta az igazgató. Hozzáfűzte, az intézkedések meghozatala előtt pontosan egy hónapnyi bérköltséggel lépték túl a költségvetést, de a döntések életbe léptetése után sem fognak teljesen beleférni a költségvetésükbe.
„Nincs mit csökkenteni"
Elsősorban a fejkvóta alapú finanszírozási rendszer újragondolását javasolják – mondta el Kánya László, a csíkmindszenti Nagy István Általános Iskola igazgatója. A tanintézetnek tavaly 22 százalékos költségvetési túllépése volt, ennek lefaragása érdekében a minimálisra csökkentették az óraszámot – tájékoztatott az igazgató. Úgy látja, a kis iskolában egyéb intézkedést nem tudnak bevezetni. Nincs mit leépíteni, minden tevékenységre és mindenkire szükség van – tette hozzá.
Még mindig nem tudni pontosat
Nem kapott még pontosítást az oktatási tárcától a Hargita Megyei Tanfelügyelőség a költségvetési törvénynek az igazgatók óraadási kötelezettségére vonatkozó megjegyzése kapcsán. Amint arról beszámoltunk, a büdzsére vonatkozó jogszabály egy függeléke értelmében heti 14 órát kell tartsanak a költségvetésüket túllépő iskolák igazgatói, igazgatóhelyettesei, akik ilyen körülmények között lehetetlennek tartják a munkát, és sokan felmondásukat helyezték kilátásba. Ugyanakkor érintené az előírás az igazgatók helyén tanítókat is.
Az iskolák által beküldött adatok szerint Hargita megyében mintegy 140 pedagógus állására vagy óraszámára lenne hatással az intézkedés, ha alkalmaznák – közölte Bartolf Hedvig. A főtanfelügyelő elmondta, olyan eset is van, ahol teljesen megszűnne egy katedra, de olyan is, ahol csak néhány órát kellene elvenni egy pedagógustól. Ha alkalmazni kell ezt az előírást, akkor igyekeznek mindenki helyzetét megoldani, például a kieső órák helyett helyben vagy közeli iskolákban más órákat adni az érintetteknek, hisz tanév közben vagyunk – hangsúlyozta Bartolf Hedvig. Hozzátette, remélik, nem kell majd alkalmazni ezt az előírást.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,
Fájdalmas döntések meghozatalára kényszerültek a tanintézetek igazgatói annak érdekében, hogy az általuk vezetett oktatási intézmény ne lépje túl idén az elégtelennek tartott fejkvóta alapján kiosztott költségvetést. Közben az is kiderült, hogy amennyiben az igazgatóknak vissza kell térniük 14 órában a katedrára, az Hargita megyében mintegy 140 pedagógus állását, óraszámát érinti.
A Hargita Megyei Tanfelügyelőség január végéig várta az igazgatók javaslatait arra vonatkozóan, hogy az általános jellegű költségcsökkentő intézkedések után az egyes iskolákban, óvodákban milyen további lehetőségeket találtak a kiadások lefaragására. Amint Bartolf Hedvig, Hargita megye főtanfelügyelője hétfőn az addig beküldött javaslatok alapján összegezte, mindenki próbál tenni valamit, egyesek kis mértékben, mások nagyobban szűkítik a kiadásokat. Tanintézetenként változik a csökkentések lehetősége is, helyenként van még keresnivaló, máshol viszont, főként a kis iskoláknál, ahol egy rend felmenő osztály van, már nehéz lenne – tette hozzá. A tanfelügyelőség a továbbiakban elemzi az iskolák, óvodák helyzetét.
A kormány közlése szerint idén bele kell férni a fejkvótára alapozott költségvetésbe, ez tavaly a megyebeli tanintézetek nyolcvan százalékának nem sikerült.
Összevonás, elbocsátás
A költségcsökkentő döntések meghozatala gyakran nemcsak az iskolát, hanem az egész érintett települést foglalkoztatta, megmozgatta, mivel a kiadások visszaszorítása legtöbbször népszerűtlen intézkedéseket jelent. Esetenként olyannyira, hogy az igazgató beszélni sem akar róla. Kajtár Csaba, a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola igazgatója például hétfőn azt mondta, nem hajlandó nyilatkozni a kérdésről.
Nehéz döntésen vannak túl Csíkmadarason is. A helyi Kiss Ferenc Általános Iskola igazgatója, Császár Sándor elmondta, az iskola esetében igen, az óvoda esetében azonban – főként a napközi működtetése miatt, ahol egy csoportban két pedagógus dolgozik – nem fértek bele a költségvetésbe. A minimálisra csökkentették a választható tantárgyak óraszámát, átalakították a kisegítő személyzeti struktúrát, megszüntették a főkönyvelői, vezető titkárnői kiegészítő juttatást, azonban ez nem jelentett túl sokat – ismertette az igazgató. Rámutatott, jól képzett pedagógusaik vannak, aminek az eredménye látszott a nevelői munkán, a fejkvóta alapú finanszírozás azonban erre nincs tekintettel, így túl nagyok maradtak a költségek. Hogy mégis beleférjenek ennek keretei közé, szeptembertől az eddig tervezett kettő helyett egy előkészítő osztály indul, és megszüntetnek egy napközis csoportot, így az óvodában vegyes korösszetétellel két napközis és egy normál programú csoport fog működni. Az igazgató közölte, ez azt is feltételezi, hogy tanév végén megválnak két óvónőtől. Fiatal és jól képzett pedagógusokról van szó, de nincs mit tenni – mondta az igazgató. Hozzáfűzte, az intézkedések meghozatala előtt pontosan egy hónapnyi bérköltséggel lépték túl a költségvetést, de a döntések életbe léptetése után sem fognak teljesen beleférni a költségvetésükbe.
„Nincs mit csökkenteni"
Elsősorban a fejkvóta alapú finanszírozási rendszer újragondolását javasolják – mondta el Kánya László, a csíkmindszenti Nagy István Általános Iskola igazgatója. A tanintézetnek tavaly 22 százalékos költségvetési túllépése volt, ennek lefaragása érdekében a minimálisra csökkentették az óraszámot – tájékoztatott az igazgató. Úgy látja, a kis iskolában egyéb intézkedést nem tudnak bevezetni. Nincs mit leépíteni, minden tevékenységre és mindenkire szükség van – tette hozzá.
Még mindig nem tudni pontosat
Nem kapott még pontosítást az oktatási tárcától a Hargita Megyei Tanfelügyelőség a költségvetési törvénynek az igazgatók óraadási kötelezettségére vonatkozó megjegyzése kapcsán. Amint arról beszámoltunk, a büdzsére vonatkozó jogszabály egy függeléke értelmében heti 14 órát kell tartsanak a költségvetésüket túllépő iskolák igazgatói, igazgatóhelyettesei, akik ilyen körülmények között lehetetlennek tartják a munkát, és sokan felmondásukat helyezték kilátásba. Ugyanakkor érintené az előírás az igazgatók helyén tanítókat is.
Az iskolák által beküldött adatok szerint Hargita megyében mintegy 140 pedagógus állására vagy óraszámára lenne hatással az intézkedés, ha alkalmaznák – közölte Bartolf Hedvig. A főtanfelügyelő elmondta, olyan eset is van, ahol teljesen megszűnne egy katedra, de olyan is, ahol csak néhány órát kellene elvenni egy pedagógustól. Ha alkalmazni kell ezt az előírást, akkor igyekeznek mindenki helyzetét megoldani, például a kieső órák helyett helyben vagy közeli iskolákban más órákat adni az érintetteknek, hisz tanév közben vagyunk – hangsúlyozta Bartolf Hedvig. Hozzátette, remélik, nem kell majd alkalmazni ezt az előírást.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,
2014. február 3.
Megrótták a román politikumot a korrupció miatt
Továbbra is gondot okoz Romániában a politikusok körében burjánzó korrupció – áll abban a jelentésben, amelyet hétfőn hozott nyilvánosságra az Európai Bizottság (EB) a korrupció Európai Unióban tapasztalható általános helyzetéről és a tagállamokban létező állapotokról.
A jelentés szerint mind a nagy-, mind az alacsony szintű korrupció továbbra is problémát okoz. „Még ha a nagykorrupciós esetekben megszületett ítéletek terén pozitív eredményeket könyvelhetünk is el, a korrupció elleni küzdelemre és a feddhetetlenségi kritériumok tiszteletben tartására irányuló politikai akarat nem volt egyértelmű” – szögezi le a dokumentum Romániára vonatkozó része.
Az EB azt javasolja Bukarestnek, hogy biztosítsa az igazságszolgáltatás függetlenségének garanciáit a bírák és ügyészek számára, és annak a feltételeit, hogy továbbra is folytatódhassanak az egyedi nagykorrupciós ügyekben zajló vizsgálatok, a magas rangú, választott és a kinevezett tisztségviselők esetében egyaránt.
A testület egyúttal azt is javallja, hogy dolgozzanak ki viselkedési kódexet a választott tisztségviselők számára, valamint olyan intézkedéseket, amelyek megakadályozzák őket abban, hogy korrupcióhoz folyamodjanak.
„A közbeszerzési pályázatokat és szerződéseket érintő megelőző és ellenőrző mechanizmusok megerősítése is javasolt, beleértve az állami tulajdonú cégeket is. Emellett a bizottság azt is javasolja, hogy Románia növelje a hatékonyságot a közalkalmazottak összeférhetetlenségi ügyeinek megelőzése és felderítése terén, valamint azt, hogy tegyen határozott lépéseket a közpénzek kiosztása és az egészségügy terén tapasztalható korrupció leküzdése érdekében” – áll a dokumentumban.
A jelentés arra is rámutat, hogy a korrupció elleni küzdelem továbbra is az egyik legfőbb gond az Európai Unió (EU) számára, a korrupció évente mintegy 120 milliárd eurós kárt okoz a közösség gazdaságának. A testület szerint a tagállamok kormányai által megtett korrupcióellenes lépések ellenére a küzdelem eredményei továbbra sem kielégítők. A dokumentum szerint a korrupció jellege és mértéke országonként eltérő, akárcsak a korrupcióellenes politika hatékonysága.
Mint arról beszámoltunk, az Európai Bizottság által januárban nyilvánosságra hozott igazságügyi országjelentés is hasonló problémákra hívja fel a figyelmet, egyrészt felrója, hogy hiányos a politikai akarat a korrupció leküzdésére, másrészt az igazságszolgáltatás függetlenségének szavatolását is számon kéri.
Balogh Levente
Székelyhon.ro,
Továbbra is gondot okoz Romániában a politikusok körében burjánzó korrupció – áll abban a jelentésben, amelyet hétfőn hozott nyilvánosságra az Európai Bizottság (EB) a korrupció Európai Unióban tapasztalható általános helyzetéről és a tagállamokban létező állapotokról.
A jelentés szerint mind a nagy-, mind az alacsony szintű korrupció továbbra is problémát okoz. „Még ha a nagykorrupciós esetekben megszületett ítéletek terén pozitív eredményeket könyvelhetünk is el, a korrupció elleni küzdelemre és a feddhetetlenségi kritériumok tiszteletben tartására irányuló politikai akarat nem volt egyértelmű” – szögezi le a dokumentum Romániára vonatkozó része.
Az EB azt javasolja Bukarestnek, hogy biztosítsa az igazságszolgáltatás függetlenségének garanciáit a bírák és ügyészek számára, és annak a feltételeit, hogy továbbra is folytatódhassanak az egyedi nagykorrupciós ügyekben zajló vizsgálatok, a magas rangú, választott és a kinevezett tisztségviselők esetében egyaránt.
A testület egyúttal azt is javallja, hogy dolgozzanak ki viselkedési kódexet a választott tisztségviselők számára, valamint olyan intézkedéseket, amelyek megakadályozzák őket abban, hogy korrupcióhoz folyamodjanak.
„A közbeszerzési pályázatokat és szerződéseket érintő megelőző és ellenőrző mechanizmusok megerősítése is javasolt, beleértve az állami tulajdonú cégeket is. Emellett a bizottság azt is javasolja, hogy Románia növelje a hatékonyságot a közalkalmazottak összeférhetetlenségi ügyeinek megelőzése és felderítése terén, valamint azt, hogy tegyen határozott lépéseket a közpénzek kiosztása és az egészségügy terén tapasztalható korrupció leküzdése érdekében” – áll a dokumentumban.
A jelentés arra is rámutat, hogy a korrupció elleni küzdelem továbbra is az egyik legfőbb gond az Európai Unió (EU) számára, a korrupció évente mintegy 120 milliárd eurós kárt okoz a közösség gazdaságának. A testület szerint a tagállamok kormányai által megtett korrupcióellenes lépések ellenére a küzdelem eredményei továbbra sem kielégítők. A dokumentum szerint a korrupció jellege és mértéke országonként eltérő, akárcsak a korrupcióellenes politika hatékonysága.
Mint arról beszámoltunk, az Európai Bizottság által januárban nyilvánosságra hozott igazságügyi országjelentés is hasonló problémákra hívja fel a figyelmet, egyrészt felrója, hogy hiányos a politikai akarat a korrupció leküzdésére, másrészt az igazságszolgáltatás függetlenségének szavatolását is számon kéri.
Balogh Levente
Székelyhon.ro,
2014. február 3.
„A színjátszás nem ide-oda járkálás a színpadon”
Négy évvel ezelőtt merült fel néhány zetelaki fiatalban az igény, hogy állítsák vissza a régi idők amatőr színjátszó csoportját. Azóta sikerült színre vinniük a Háry Jánost, és bár sokan lemorzsolódtak a társulattól, néhányan lelkesen kitartottak, és hamarosan bemutatják Örkény István Kulcskeresők című művét. Sebestyén Bernát, a csoport tagja és szervezője mesélt a kezdeti nehézségekről és a folytatás reményéről.
Ezelőtt tíz-tizenöt évvel volt egy csapat, amely ünnepnapokon előadott egy-egy előadást – mondta el Sebestyén Bernát. A karácsonyi előadások állandó címe Elmúlik karácsony volt, ezekben jeleneteket adtak elő, egész estés előadások pedig évtizedek óta nem voltak a zetelaki kultúrház színpadán.
A mostani színjátszó csoport megalakulása 2010-re vezethető vissza, de hosszas küzdelem után sem jutottak el a próbáktól az előadásokig, majd félévnyi szünet után egy részük ismét úgy döntött, teljes komolysággal szeretné újra megpróbálni a színjátszást. „Ahhoz, hogy ez a társaság belelendüljön a munkába, szükségünk volt Kovács Imre bácsira, aki néptáncoktató Zetelakán. Mindig szerette volna színpadra vinni a Háry Jánost. Mivel nekünk korábban táncot is oktatott, néhányunkat a csoportból kiválasztott, és neki is fogtunk. 2013. március 16-án volt a bemutató Zetelakán, de elvittük a darabot Zeteváraljára, Szentkirályra, Máréfalvára, Oroszhegybe, és volt olyan előadásunk is, ahol negyvenen voltunk a színpadon” – mesélte a kezdeteket Bernát.
A turné után ismét dönteniük kellett, hogyan tovább. A sikert bulival ünnepelték meg, ahova a társulat minden tagja hivatalos volt. „Nehéz volt az előadás próbafolyamata, nem úgy működik nálunk, mint a hivatásos társulatnál, hogy csak ezzel foglalkozunk, mindenkinek van munkahelye, másoknak iskolába kell járniuk, nagyon nehezen lehet összehangolni a társaságot. Egyesek teljesen lemerülten, de azért megérkeztek, s ez a jobbik eset volt. Olyanok is voltak, akik megunták a sok döcögős próbát, és azt mondták, ebből többet nem kérnek. A banketten hoztuk meg a döntést: szeretnénk komolyabban venni egy kicsit a színjátszást, minőségi előadásokat készíteni, s ezért keresnünk kell egy szakembert, aki ért a színházhoz.
Imre bácsi nagyon jó táncos, nagyszerű ember, de nem színész vagy rendező. Mi úgy próbáltunk hónapokon keresztül, hogy nem tudtuk például, mit kell tennünk a színpadon. Az utolsó próbákra eljött Tasai Ildikó is, és tőle kaptunk olyan útbaigazításokat, ami sokat segített rajtunk. Imre bácsit nem szeretnénk kizárni, de mellette szükségünk volt egy szakemberre, aki elvállal minket. Akkor készítettünk egy listát, hogy a harminc emberből ki szeretné komolyan folytatni. Végül tizenketten maradtunk, s úgy beszéltük meg, hogy szeptember végén kezdjük el a próbákat. Dunkler Réka egykori tanárnőmet kerestem meg, hogy ajánljon valakit. Ő javasolta Mezei Gabriella színésznőt, akit meggyőztem, hogy szükségünk van rá és vállalja el. Sokakban felmerült a kérdés a próbák során, hogy kell-e nekünk ilyen komoly darabbal foglalkoznunk, vagy inkább vásári komédiát kellene előadnunk. Néhányan Örkény mellett döntöttünk, a többiek pedig ilyen-olyan ürügyek miatt lassan elmaradoztak” – idézte fel a színtársulat történetét a csoport szervezője.
Nagy Attila polgármester megígérte, hogy a helyi önkormányzat támogatja a társulatot, akár anyagiakkal is, hiszen nekik is érdekük, hogy színvonalas előadásokat vigyenek színre.
Mezei Gabriella szakmai tanácsadóként vesz részt a munkában, inkább segít, mint rendez. „Először kicsit visszakoztam, aztán úgy gondoltam, nekem is kihívás szakmai szempontból, hiszen felnőttekkel még nem dolgoztam. Motiválnak az új emberek, úgy érzem, sokat alakult a csoport. Ők is megtapasztalhatták, hogy nem olyan egyszerű a színjátszás. Az előadásban a repülőparancsnok szövegében van egy olyan mondat, hogy a repülés nem ide-oda röpködés, és hát a színjátszás sem ide-oda járkálás a színpadon, hanem sokkal több ennél. Úgy gondolom, jó dolog sül ki belőle” – mondta a rendező, aki bízik abban, hogy sikeres lesz a februári előadás.
Nagyálmos Ildikó |
Székelyhon.ro,
Négy évvel ezelőtt merült fel néhány zetelaki fiatalban az igény, hogy állítsák vissza a régi idők amatőr színjátszó csoportját. Azóta sikerült színre vinniük a Háry Jánost, és bár sokan lemorzsolódtak a társulattól, néhányan lelkesen kitartottak, és hamarosan bemutatják Örkény István Kulcskeresők című művét. Sebestyén Bernát, a csoport tagja és szervezője mesélt a kezdeti nehézségekről és a folytatás reményéről.
Ezelőtt tíz-tizenöt évvel volt egy csapat, amely ünnepnapokon előadott egy-egy előadást – mondta el Sebestyén Bernát. A karácsonyi előadások állandó címe Elmúlik karácsony volt, ezekben jeleneteket adtak elő, egész estés előadások pedig évtizedek óta nem voltak a zetelaki kultúrház színpadán.
A mostani színjátszó csoport megalakulása 2010-re vezethető vissza, de hosszas küzdelem után sem jutottak el a próbáktól az előadásokig, majd félévnyi szünet után egy részük ismét úgy döntött, teljes komolysággal szeretné újra megpróbálni a színjátszást. „Ahhoz, hogy ez a társaság belelendüljön a munkába, szükségünk volt Kovács Imre bácsira, aki néptáncoktató Zetelakán. Mindig szerette volna színpadra vinni a Háry Jánost. Mivel nekünk korábban táncot is oktatott, néhányunkat a csoportból kiválasztott, és neki is fogtunk. 2013. március 16-án volt a bemutató Zetelakán, de elvittük a darabot Zeteváraljára, Szentkirályra, Máréfalvára, Oroszhegybe, és volt olyan előadásunk is, ahol negyvenen voltunk a színpadon” – mesélte a kezdeteket Bernát.
A turné után ismét dönteniük kellett, hogyan tovább. A sikert bulival ünnepelték meg, ahova a társulat minden tagja hivatalos volt. „Nehéz volt az előadás próbafolyamata, nem úgy működik nálunk, mint a hivatásos társulatnál, hogy csak ezzel foglalkozunk, mindenkinek van munkahelye, másoknak iskolába kell járniuk, nagyon nehezen lehet összehangolni a társaságot. Egyesek teljesen lemerülten, de azért megérkeztek, s ez a jobbik eset volt. Olyanok is voltak, akik megunták a sok döcögős próbát, és azt mondták, ebből többet nem kérnek. A banketten hoztuk meg a döntést: szeretnénk komolyabban venni egy kicsit a színjátszást, minőségi előadásokat készíteni, s ezért keresnünk kell egy szakembert, aki ért a színházhoz.
Imre bácsi nagyon jó táncos, nagyszerű ember, de nem színész vagy rendező. Mi úgy próbáltunk hónapokon keresztül, hogy nem tudtuk például, mit kell tennünk a színpadon. Az utolsó próbákra eljött Tasai Ildikó is, és tőle kaptunk olyan útbaigazításokat, ami sokat segített rajtunk. Imre bácsit nem szeretnénk kizárni, de mellette szükségünk volt egy szakemberre, aki elvállal minket. Akkor készítettünk egy listát, hogy a harminc emberből ki szeretné komolyan folytatni. Végül tizenketten maradtunk, s úgy beszéltük meg, hogy szeptember végén kezdjük el a próbákat. Dunkler Réka egykori tanárnőmet kerestem meg, hogy ajánljon valakit. Ő javasolta Mezei Gabriella színésznőt, akit meggyőztem, hogy szükségünk van rá és vállalja el. Sokakban felmerült a kérdés a próbák során, hogy kell-e nekünk ilyen komoly darabbal foglalkoznunk, vagy inkább vásári komédiát kellene előadnunk. Néhányan Örkény mellett döntöttünk, a többiek pedig ilyen-olyan ürügyek miatt lassan elmaradoztak” – idézte fel a színtársulat történetét a csoport szervezője.
Nagy Attila polgármester megígérte, hogy a helyi önkormányzat támogatja a társulatot, akár anyagiakkal is, hiszen nekik is érdekük, hogy színvonalas előadásokat vigyenek színre.
Mezei Gabriella szakmai tanácsadóként vesz részt a munkában, inkább segít, mint rendez. „Először kicsit visszakoztam, aztán úgy gondoltam, nekem is kihívás szakmai szempontból, hiszen felnőttekkel még nem dolgoztam. Motiválnak az új emberek, úgy érzem, sokat alakult a csoport. Ők is megtapasztalhatták, hogy nem olyan egyszerű a színjátszás. Az előadásban a repülőparancsnok szövegében van egy olyan mondat, hogy a repülés nem ide-oda röpködés, és hát a színjátszás sem ide-oda járkálás a színpadon, hanem sokkal több ennél. Úgy gondolom, jó dolog sül ki belőle” – mondta a rendező, aki bízik abban, hogy sikeres lesz a februári előadás.
Nagyálmos Ildikó |
Székelyhon.ro,
2014. február 3.
Visszanézőben a kilencven éves Nagy Pálnál
Néhány nappal ezelőtt töltötte be 90. életévét Nagy Pál irodalomkritikus, irodalomtörténész, akivel munkásságáról, múltról, jelenről és jövőről beszélgettünk.
1924. január 30-án született a történelmi Marosszék Székely-Mezőségnek nevezett részén, a kies dombjairól híres Mezőkölpényben, református kántortanító fiaként. Gyerekkorát is itt töltötte, majd 1943-ban a marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett, kolozsvári felsőoktatási tanulmányait a katonaság, a front és a hadifogság szakította félbe, mígnem 1948-ban szakvizsgázott.
Születésnapja alkalmából lakásán kerestük fel Nagy Pált (Pali bácsit), akit hétfőn a postás is meglepett: a Magyar Írószövetség díszoklevelét hozta, amit életműve elismeréseként küldtek. „Kiemelkedő ügyként tekintek a teljes, több mint harminc kötetet számláló Wass Albert-sorozatra, amit szerkesztettem, hiszen mindketten a Mezőség szülöttei, írói vagyunk, ez pedig közel vitt hozzá. Legmélyebben Sütő Andráshoz kötődtem, akivel barátok voltunk, és vele is a Mezőség kapcsolt össze – meséli, majd hozzáteszi: 1955-ben kerültem Marosvásárhelyre, 1970-ig az Igaz Szónál dolgoztam, azután három évig a Bukarestben indult A Hét marosvásárhelyi szerkesztője voltam. Termékeny időszak volt ez, volt idő a fantázia játékaira is. 1973-ban az Új Élethez kerültem szerkesztőnek, ahova Sütő András hívott meg. Innen mentem nyugdíjba 1984. január 30-án, hatvanadik születésnapomon. Ezután továbbra is aktívan végeztem a szerkesztőségi munkát a Mentor Kiadónál, saját kiadványaim egy része is itt jelent meg” – mondta, majd a jelenlegi irodalmi életről kérdeztük: „Nem vagyok elragadtatva, nem úgy alakult, ahogy szeretném. A napilapok elmélyültebben, hatásosabban kellene viszonyuljanak az irodalomhoz. A könyvkiadók nehéz helyzetben vannak, sokan már temetik a Gutenberg-galaxist. Régebben egy-egy színházi fellépés esemény volt a városban, de mára már megszűnt a színház centrikus szerepe. A mostani vásárhelyi színház nem túl vonzó számomra, valamikor rendszeres nézője voltam, kritikákat írtam – ezekből egy összeállítás kiadás alatt van” – tudtuk meg Pali bácsitól.
Érdekességként megemlítette, hogy az első kiadvány, amelyben a neve szerepelt, az 1953-54-ben volt, amikor előszót írt Móricz Zsigmond románul megjelent elbeszélés-gyűjteményéhez, és ennek kapcsán megismerte a szerző lányát, Móricz Virágot. Azóta több kötetet jelentetett meg, mint az 1997-es Visszanéző, a 2004-es Forgatagos időkben vagy a 2011-es Vallomásos emlékek – összesen mintegy tíz körül van kiadványainak száma. Amikor a mindennapjairól kérdtük, egyik 1999-es interjújából kiragadott részlettel válaszol: „Nincs időm semmittenni. Képzelt babérokon pihenve merengeni a széleken. Megyek, ahová hív a feladat. Ahol valamit bármi keveset tehetek azokért, akikkel közös az anyanyelvem, azonos a sorsom.”
Gáspár Botond
Székelyhon.ro,
Néhány nappal ezelőtt töltötte be 90. életévét Nagy Pál irodalomkritikus, irodalomtörténész, akivel munkásságáról, múltról, jelenről és jövőről beszélgettünk.
1924. január 30-án született a történelmi Marosszék Székely-Mezőségnek nevezett részén, a kies dombjairól híres Mezőkölpényben, református kántortanító fiaként. Gyerekkorát is itt töltötte, majd 1943-ban a marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett, kolozsvári felsőoktatási tanulmányait a katonaság, a front és a hadifogság szakította félbe, mígnem 1948-ban szakvizsgázott.
Születésnapja alkalmából lakásán kerestük fel Nagy Pált (Pali bácsit), akit hétfőn a postás is meglepett: a Magyar Írószövetség díszoklevelét hozta, amit életműve elismeréseként küldtek. „Kiemelkedő ügyként tekintek a teljes, több mint harminc kötetet számláló Wass Albert-sorozatra, amit szerkesztettem, hiszen mindketten a Mezőség szülöttei, írói vagyunk, ez pedig közel vitt hozzá. Legmélyebben Sütő Andráshoz kötődtem, akivel barátok voltunk, és vele is a Mezőség kapcsolt össze – meséli, majd hozzáteszi: 1955-ben kerültem Marosvásárhelyre, 1970-ig az Igaz Szónál dolgoztam, azután három évig a Bukarestben indult A Hét marosvásárhelyi szerkesztője voltam. Termékeny időszak volt ez, volt idő a fantázia játékaira is. 1973-ban az Új Élethez kerültem szerkesztőnek, ahova Sütő András hívott meg. Innen mentem nyugdíjba 1984. január 30-án, hatvanadik születésnapomon. Ezután továbbra is aktívan végeztem a szerkesztőségi munkát a Mentor Kiadónál, saját kiadványaim egy része is itt jelent meg” – mondta, majd a jelenlegi irodalmi életről kérdeztük: „Nem vagyok elragadtatva, nem úgy alakult, ahogy szeretném. A napilapok elmélyültebben, hatásosabban kellene viszonyuljanak az irodalomhoz. A könyvkiadók nehéz helyzetben vannak, sokan már temetik a Gutenberg-galaxist. Régebben egy-egy színházi fellépés esemény volt a városban, de mára már megszűnt a színház centrikus szerepe. A mostani vásárhelyi színház nem túl vonzó számomra, valamikor rendszeres nézője voltam, kritikákat írtam – ezekből egy összeállítás kiadás alatt van” – tudtuk meg Pali bácsitól.
Érdekességként megemlítette, hogy az első kiadvány, amelyben a neve szerepelt, az 1953-54-ben volt, amikor előszót írt Móricz Zsigmond románul megjelent elbeszélés-gyűjteményéhez, és ennek kapcsán megismerte a szerző lányát, Móricz Virágot. Azóta több kötetet jelentetett meg, mint az 1997-es Visszanéző, a 2004-es Forgatagos időkben vagy a 2011-es Vallomásos emlékek – összesen mintegy tíz körül van kiadványainak száma. Amikor a mindennapjairól kérdtük, egyik 1999-es interjújából kiragadott részlettel válaszol: „Nincs időm semmittenni. Képzelt babérokon pihenve merengeni a széleken. Megyek, ahová hív a feladat. Ahol valamit bármi keveset tehetek azokért, akikkel közös az anyanyelvem, azonos a sorsom.”
Gáspár Botond
Székelyhon.ro,
2014. február 3.
Marosszékiek a kivándorlásról
Egy felmérés szerint csak a hajdani székely székek területéről 1880-1944 között mintegy 140 ezren vándoroltak el. A kommunista időszak megpróbáltatásai elől is sokan menekültek át a határon. Marosszékiekkel beszélgettünk a kivándorlásról.
Az erdélyi magyarok, és székelyek kivándorlása már a 15. századtól nyomon követhető. Volt, aki jobb megélhetési lehetőséget keresett idegen országban, mások politikai okokból menekültek el, a jelenség tehát szorosan összefüggött a szülőföld nehéz gazdasági életével, vagy a társadalmában bekövetkezett átalakulásokkal. A 90-es marosvásárhelyi pogrom, és az ezt követő „igazságszolgáltatás” keserű szájízt hagyott az erdélyi magyarság szájában. Több tízezerben számolható a kitelepülők száma.
A kivándorlás aránya legkönnyebben a szűkebb régióra lebontva észlelhető. Ha csak Nagyernyét vesszük példának, tudjuk azt, hogy az 1920-as, ’30-as években sokan elmentek az Amerikai Egyesült Államokba, azzal a szándékkal, hogy az ott szerzett pénzzel hazatérnek. Akinek szerencséje volt, nagy erőfeszítések árán sikerrel járt, de legtöbbjük nem tért haza soha, vagy pedig még szegényebben került vissza. Nemes Dénes (született 1881-ben), Barabás István (sz.1866), Csipor Ferenc (sz. 1882), Márkos Sándor (sz. 1880), Márkos József – csak akikről tudomásunk van – soha nem tértek haza. Sorsuk alakulásáról semmit nem tudunk. Nemes Lőrinc, Nemes Károly, és Tőkés Mihály hazatértek, de nem nagy haszonnal.
Nagyernyéből a kommunista rezsim ideje alatt is szöktek át a magyar határon, de 1990 után nagy hullámban hagyták el a helységet a kitelepülők. Egy hozzávetőleges becslés szerint a falu 1989-es lakóinak tizenöt százaléka az utóbbi 25 évben távozott el Erdélyből, és még nem tért haza. Sokan családostól mentek, Magyarországon találva megélhetést, mások Európa más országaiban boldogultak.
„Magyarországon többször lerománoztak, ami igen fájt”
A 46 éves Nemes Zsigmond szülei Nagyernyéből költöztek Szászrégenbe, onnan Galacra, majd Besztercére. Zsigmond a 90-es években Magyarországra távozott, de néhány éve Angliában él. A fiatalembert arról kérdeztük, megbánta-e, hogy eltávozott Erdélyből és szándékában áll-e hazatérni. „Azt bántam meg, hogy nem jöttem egyenesen Angliába. Itt hamarabb beilleszkedtem, mint annak idején Magyarországon, pedig szerettem ott élni, csak nem volt elég pénzem. Erdélybe hazatérni? Amerre tart a román társadalom, nem hiszem. Talán Magyarországra, de amikor arra gondolok, hogy ott többször lerománoztak – ami igencsak fájt –, már abban sem vagyok biztos. Itt Angliában nem keresem sem az itt élő magyarok, sem a románok társaságát. Laktam egy párral egy házban, tudnék mesélni róluk” – osztotta meg tapasztalatait Nemes Zsigmond.
Az ernyei, 42 éves Balázs Kercsó Levente már több alkalommal dolgozott Magyarországon, és lett volna alkalma ott maradni, de mégsem tette. „Mostanában többször töprengtem azon, hogy elmegyek, de amikor még kint dolgoztam, fiatalabb voltam, és másként gondolkodtam. Jó, hogy nem tudom, milyen lett volna hosszabb ideig ott élni. Én itthon maradtam, de lehet, hogy nem jól döntöttem” – vélekedett Kercsó Levente.
A marosszentgyörgyi Ábrahám Csilla Éva rövid ideje él és dolgozik Magyarországon. Őt is megkérdeztük: szándékában áll-e véglegesen ott maradni. „Igen, már van állandó lakhelyem és személyim. A gyermekem érdekében maradok, mert ő is itt szeretne tovább tanulni. Itt sem csodás az élet, de még mindig egy kicsivel jobb, mint otthon” – válaszolta megkeresésünkre Ábrahám Csilla.
„Mindenki a szülőföldjén kellene megtalálja a megélhetést”
A marosvásárhelyi Berkeszi Kingát arról kérdeztük, dolgozott-e külföldön, volt-e alkalma ott maradni, és hogy mi a véleménye azokról, akik elhagyják szülőföldjüket és soha nem térnek vissza. „Nem dolgoztam külföldön, de alkalmam lett volna kint maradni, ugyanis édesapám 1990-ben kiment Magyarországra és ott élt. Többször hívott, de engem soha nem vonzott a lehetőség. Dolgozni lehet, hogy elmentem volna, ha kaptam volna valami jó munkát, de nem maradtam volna sem ott, sem pedig máshol. Mindenki maga dönt a sorsa felől, senkinek nincs joga elítélni a másik embert a döntése miatt. Voltak ismerőseim, akik tizenegy-néhány év után hazajöttek. Olyat is tudok, aki megtalálta, amit keresett, olyat is, aki nem, de annak ellenére ott maradt, mert mégiscsak jobb a megélhetés. Túl jó véleménnyel azért mégsem vagyok azokról, akik elmennek. Szerintem mindenki a szülőföldjén kellene megtalálja a megélhetést. Ha többen itthon maradnának, és tennének is valamit annak érdekében, hogy mindenkinek jó legyen, biztos pozitív irányba változnának a dolgok. A baj ott kezdődik, hogy az emberek egyre önzőbbek, és sokukat csak a saját baja érdekel” – vélekedett Berkeszi Kinga.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro,
Egy felmérés szerint csak a hajdani székely székek területéről 1880-1944 között mintegy 140 ezren vándoroltak el. A kommunista időszak megpróbáltatásai elől is sokan menekültek át a határon. Marosszékiekkel beszélgettünk a kivándorlásról.
Az erdélyi magyarok, és székelyek kivándorlása már a 15. századtól nyomon követhető. Volt, aki jobb megélhetési lehetőséget keresett idegen országban, mások politikai okokból menekültek el, a jelenség tehát szorosan összefüggött a szülőföld nehéz gazdasági életével, vagy a társadalmában bekövetkezett átalakulásokkal. A 90-es marosvásárhelyi pogrom, és az ezt követő „igazságszolgáltatás” keserű szájízt hagyott az erdélyi magyarság szájában. Több tízezerben számolható a kitelepülők száma.
A kivándorlás aránya legkönnyebben a szűkebb régióra lebontva észlelhető. Ha csak Nagyernyét vesszük példának, tudjuk azt, hogy az 1920-as, ’30-as években sokan elmentek az Amerikai Egyesült Államokba, azzal a szándékkal, hogy az ott szerzett pénzzel hazatérnek. Akinek szerencséje volt, nagy erőfeszítések árán sikerrel járt, de legtöbbjük nem tért haza soha, vagy pedig még szegényebben került vissza. Nemes Dénes (született 1881-ben), Barabás István (sz.1866), Csipor Ferenc (sz. 1882), Márkos Sándor (sz. 1880), Márkos József – csak akikről tudomásunk van – soha nem tértek haza. Sorsuk alakulásáról semmit nem tudunk. Nemes Lőrinc, Nemes Károly, és Tőkés Mihály hazatértek, de nem nagy haszonnal.
Nagyernyéből a kommunista rezsim ideje alatt is szöktek át a magyar határon, de 1990 után nagy hullámban hagyták el a helységet a kitelepülők. Egy hozzávetőleges becslés szerint a falu 1989-es lakóinak tizenöt százaléka az utóbbi 25 évben távozott el Erdélyből, és még nem tért haza. Sokan családostól mentek, Magyarországon találva megélhetést, mások Európa más országaiban boldogultak.
„Magyarországon többször lerománoztak, ami igen fájt”
A 46 éves Nemes Zsigmond szülei Nagyernyéből költöztek Szászrégenbe, onnan Galacra, majd Besztercére. Zsigmond a 90-es években Magyarországra távozott, de néhány éve Angliában él. A fiatalembert arról kérdeztük, megbánta-e, hogy eltávozott Erdélyből és szándékában áll-e hazatérni. „Azt bántam meg, hogy nem jöttem egyenesen Angliába. Itt hamarabb beilleszkedtem, mint annak idején Magyarországon, pedig szerettem ott élni, csak nem volt elég pénzem. Erdélybe hazatérni? Amerre tart a román társadalom, nem hiszem. Talán Magyarországra, de amikor arra gondolok, hogy ott többször lerománoztak – ami igencsak fájt –, már abban sem vagyok biztos. Itt Angliában nem keresem sem az itt élő magyarok, sem a románok társaságát. Laktam egy párral egy házban, tudnék mesélni róluk” – osztotta meg tapasztalatait Nemes Zsigmond.
Az ernyei, 42 éves Balázs Kercsó Levente már több alkalommal dolgozott Magyarországon, és lett volna alkalma ott maradni, de mégsem tette. „Mostanában többször töprengtem azon, hogy elmegyek, de amikor még kint dolgoztam, fiatalabb voltam, és másként gondolkodtam. Jó, hogy nem tudom, milyen lett volna hosszabb ideig ott élni. Én itthon maradtam, de lehet, hogy nem jól döntöttem” – vélekedett Kercsó Levente.
A marosszentgyörgyi Ábrahám Csilla Éva rövid ideje él és dolgozik Magyarországon. Őt is megkérdeztük: szándékában áll-e véglegesen ott maradni. „Igen, már van állandó lakhelyem és személyim. A gyermekem érdekében maradok, mert ő is itt szeretne tovább tanulni. Itt sem csodás az élet, de még mindig egy kicsivel jobb, mint otthon” – válaszolta megkeresésünkre Ábrahám Csilla.
„Mindenki a szülőföldjén kellene megtalálja a megélhetést”
A marosvásárhelyi Berkeszi Kingát arról kérdeztük, dolgozott-e külföldön, volt-e alkalma ott maradni, és hogy mi a véleménye azokról, akik elhagyják szülőföldjüket és soha nem térnek vissza. „Nem dolgoztam külföldön, de alkalmam lett volna kint maradni, ugyanis édesapám 1990-ben kiment Magyarországra és ott élt. Többször hívott, de engem soha nem vonzott a lehetőség. Dolgozni lehet, hogy elmentem volna, ha kaptam volna valami jó munkát, de nem maradtam volna sem ott, sem pedig máshol. Mindenki maga dönt a sorsa felől, senkinek nincs joga elítélni a másik embert a döntése miatt. Voltak ismerőseim, akik tizenegy-néhány év után hazajöttek. Olyat is tudok, aki megtalálta, amit keresett, olyat is, aki nem, de annak ellenére ott maradt, mert mégiscsak jobb a megélhetés. Túl jó véleménnyel azért mégsem vagyok azokról, akik elmennek. Szerintem mindenki a szülőföldjén kellene megtalálja a megélhetést. Ha többen itthon maradnának, és tennének is valamit annak érdekében, hogy mindenkinek jó legyen, biztos pozitív irányba változnának a dolgok. A baj ott kezdődik, hogy az emberek egyre önzőbbek, és sokukat csak a saját baja érdekel” – vélekedett Berkeszi Kinga.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro,
2014. február 3.
A politika nem szakrális mesterség –
Tizennyolc évig állt a legsikeresebb kárpát-medencei kisebbségi párt élén, volt miniszterelnök-helyettes, és mindmáig parlamenti képviselő, mégsem tartja profi politikusnak magát. Markó Béla azt vallja: téveszme, hogy a politika olyan szakrális mesterség, amibe a pálya széléről nem szabad beleszólni. Az értelmiségnek igenis kötelessége véleményt nyilvánítania, veszélyes a politikai életet ellenőrzés nélkül hagyni. Verseket ír, nem is akárhogyan, szenátori mandátuma lejártával pedig nem kíván többé politikai szerepet vállalni – „…Arra már gondoltam, hogy talán jobb lett volna egészen hátat fordítani a politikának, de egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy a közéletnek hátat kellene fordítanom. Én a mai magyar társadalom egyik nagy nyomorúságának éppen azt tartom, hogy a politikát és a közéletet is a politikusokra hagyják az értelmiségiek, nem próbálnak véleményt nyilvánítani, befolyásolni. Én ebben a munkamegosztásban nem hiszek. Ellenőrzés nélkül hagyni a politikát rendkívül veszélyes dolog. Ebben a térségben gyorsan lezárult egy folyamat, nincsenek is profi politikusaink, mert nem volt idő rá, még szakpolitikusok is nehezen kerülnek egyik másik területen, ennek ellenére máris elfogadtuk azt a hamis és téves munkamegosztást, hogy a politika olyan szakrális mesterség, amibe a pálya széléről beleszólni nem lehet. Hát ez nem igaz… Az RMDSZ politikai iránya egyelőre nem változott. Taktikai kérdés, hogy részt veszünk-e egy nagy menetelésben, vagy, hogy kikkel tárgyalunk, kikkel nem, kikkel próbálunk együttműködni. A kérdés az, hogy azok az alapelvek, amelyeket a 90-es években kialakítottunk az RMDSZ-ben még érvényesek-e?, és én azt gondolom, hogy érvényesek… A mindenkori magyar kormánnyal való minél jobb együttműködés elvét én magam hangoztattam legtöbbször. Igaz, hogy általában olyankor kellett nagyon nyomatékosan elmondanom, amikor engem azért bíráltak, hogy baloldali kormányokkal miért működünk együtt. A jobboldalon állandóan azt szerették volna, hogy ha baloldali kormány van, akkor mi is vonuljunk ellenzékbe négy esztendőre. Mindig újból és újból el kellett mondanom, hogy mi egy egész közösséget képviselünk, amelyben vannak jobb és baloldaliak egyaránt, másrészt az erdélyi magyarságnak az az érdeke, hogy a mindenkori magyar kormánnyal minél jobb kapcsolatban legyen. Tehát az, hogy most az RMDSZ vezetősége minél jobb kapcsolatban akar lenni a magyar kormánnyal, hogy rendszeres párbeszédet kíván folytatni, ez rendben van. Ha ez jobbra igaz, akkor balra is igaznak kell lennie. Az a gond, hogy a határon túli magyar szervezetek az utóbbi időben nem tudják meghatározni, hogy mi történik Magyarországon a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikában. Én mindig azt vallottam, hogy az utolsó szót e téren nekünk kell kimondani ezekben a kérdésekben, mert a mi bőrünkre megy a játék, akár a kétoldalú kapcsolatokat, akár pedig a magyar kormány nemzetpolitikai jellegű intézkedéseit illetően. És az utóbbi időben nem érzékelem, hogy lenne módunk az álláspontunkat érvényesíteni. Nélkülünk születnek a döntések, s ezek vagy jók, vagy rosszak. Van, amikor nem jók, persze. A határon túli szervezetek illetékesek abban, hogy a határon túli magyaroknak mi a jó. Ezt a jogot ki kell követelni…”
Gál Mária
Népszava,
Tizennyolc évig állt a legsikeresebb kárpát-medencei kisebbségi párt élén, volt miniszterelnök-helyettes, és mindmáig parlamenti képviselő, mégsem tartja profi politikusnak magát. Markó Béla azt vallja: téveszme, hogy a politika olyan szakrális mesterség, amibe a pálya széléről nem szabad beleszólni. Az értelmiségnek igenis kötelessége véleményt nyilvánítania, veszélyes a politikai életet ellenőrzés nélkül hagyni. Verseket ír, nem is akárhogyan, szenátori mandátuma lejártával pedig nem kíván többé politikai szerepet vállalni – „…Arra már gondoltam, hogy talán jobb lett volna egészen hátat fordítani a politikának, de egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy a közéletnek hátat kellene fordítanom. Én a mai magyar társadalom egyik nagy nyomorúságának éppen azt tartom, hogy a politikát és a közéletet is a politikusokra hagyják az értelmiségiek, nem próbálnak véleményt nyilvánítani, befolyásolni. Én ebben a munkamegosztásban nem hiszek. Ellenőrzés nélkül hagyni a politikát rendkívül veszélyes dolog. Ebben a térségben gyorsan lezárult egy folyamat, nincsenek is profi politikusaink, mert nem volt idő rá, még szakpolitikusok is nehezen kerülnek egyik másik területen, ennek ellenére máris elfogadtuk azt a hamis és téves munkamegosztást, hogy a politika olyan szakrális mesterség, amibe a pálya széléről beleszólni nem lehet. Hát ez nem igaz… Az RMDSZ politikai iránya egyelőre nem változott. Taktikai kérdés, hogy részt veszünk-e egy nagy menetelésben, vagy, hogy kikkel tárgyalunk, kikkel nem, kikkel próbálunk együttműködni. A kérdés az, hogy azok az alapelvek, amelyeket a 90-es években kialakítottunk az RMDSZ-ben még érvényesek-e?, és én azt gondolom, hogy érvényesek… A mindenkori magyar kormánnyal való minél jobb együttműködés elvét én magam hangoztattam legtöbbször. Igaz, hogy általában olyankor kellett nagyon nyomatékosan elmondanom, amikor engem azért bíráltak, hogy baloldali kormányokkal miért működünk együtt. A jobboldalon állandóan azt szerették volna, hogy ha baloldali kormány van, akkor mi is vonuljunk ellenzékbe négy esztendőre. Mindig újból és újból el kellett mondanom, hogy mi egy egész közösséget képviselünk, amelyben vannak jobb és baloldaliak egyaránt, másrészt az erdélyi magyarságnak az az érdeke, hogy a mindenkori magyar kormánnyal minél jobb kapcsolatban legyen. Tehát az, hogy most az RMDSZ vezetősége minél jobb kapcsolatban akar lenni a magyar kormánnyal, hogy rendszeres párbeszédet kíván folytatni, ez rendben van. Ha ez jobbra igaz, akkor balra is igaznak kell lennie. Az a gond, hogy a határon túli magyar szervezetek az utóbbi időben nem tudják meghatározni, hogy mi történik Magyarországon a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikában. Én mindig azt vallottam, hogy az utolsó szót e téren nekünk kell kimondani ezekben a kérdésekben, mert a mi bőrünkre megy a játék, akár a kétoldalú kapcsolatokat, akár pedig a magyar kormány nemzetpolitikai jellegű intézkedéseit illetően. És az utóbbi időben nem érzékelem, hogy lenne módunk az álláspontunkat érvényesíteni. Nélkülünk születnek a döntések, s ezek vagy jók, vagy rosszak. Van, amikor nem jók, persze. A határon túli szervezetek illetékesek abban, hogy a határon túli magyaroknak mi a jó. Ezt a jogot ki kell követelni…”
Gál Mária
Népszava,
2014. február 3.
Die Welt: katasztrófát okoz az elvándorlás Kelet-Európában
Katasztrófát okoz a fiatal, jól képzett munkaerő elvándorlása Kelet-Európában - írta a Die Welt című német konzervatív lap az uniós társállamokból érkező munkavállalók szociális ellátása körüli vitával kapcsolatban készített összeállításában.
A Die Welt online kiadásában megjelent, budapesti keltezésű írásában a szerző, Boris Kálnoky kiemelte, hogy Nyugat-Európában kelet-európai szegények szociális turizmusától - a munkavállalás helyett a szociális ellátások megszerzését célzó bevándorlásától - tartanak, pedig a munkavállalók vándorlása a feltételezett hatással éppen ellentétes következményekkel jár, vagyis nem Nyugat-Európának, hanem Kelet-Európának árt. A térség "a legjobb koponyáit veszíti el", ők vándorolnak el a gazdag nyugat-európai államokba.
Magyarországról az uniós csatlakozás óta nagyjából 5 ezer orvos vándorolt el, ami akkora veszteség, mintha Németországból egyszer csak elköltözne 40 ezer fiatal orvos. A magyar kórházakban asszisztensekből, ápolókból is "akut hiány" van, amióta 2012-ben megszűntek az uniós munkavállalási korlátozások. Nem csak az egészségügyben okoz gondot az elvándorlás, például liftszerelőt alig találni - tette hozzá a Die Welt szerzője. Megjegyezte, hogy a kelet-nyugat irányú vándorlás Magyarországon kevésbé súlyos gond, mint a térség más országaiban, mert érkezik munkaerő-utánpótlás a határon túli magyar közösségekből. Romániában viszont a vándormozgalom "nemzeti katasztrófa"; az ország lakossága a rendszerváltás óta 23 millióról 20 millióra csökkent.
A csupán 2,1 millió lakosú Macedóniából 150 ezren vándoroltak el 1995 óta, és Bosznia-Hercegovinából is 150 ezren mentek el. Szerbiából becslések szerint 300-500 ezer ember vándorolt ki 1990 óta, az alig 3 milliós Litvániából pedig 300 ezer. Montenegróban nemigen maradt fogorvos, Bulgáriában pedig 600-ról 450-re süllyedt a 100 ezer főre jutó ápolók száma, míg Németországban ugyanez az arány nagyjából 1000-ről 1100 fölé emelkedett - áll a Die Welt összeállításában.
Az öregedő népességű térséget a legjobban képzett, családalapítás előtt álló fiatalok hagyják el. Ezért "a Nyugat-Európában is ketyegő demográfiai nyugdíjbomba a kelet-európai országokban felér egy atombombával" - mutatott rá Boris Kálnoky. Hozzátette, hogy nemcsak az emberek, hanem a pénz is áramlik nyugat felé, hiszen "aki Kelet-Európában vásárol egy telefont vagy telefonál, befűti a lakását, hitelt vesz fel, elektronikai cikket szerez be vagy szupermarketben vásárol, rendszerint multinacionális cégeknek adja a pénzét", amelyek a nyereség egy részét kiviszik az országból.
Így végeredményben "a szakértelem, a fiatalok és a pénz is elhagyja az érintett országokat". Ami marad, az a "szürke kilátástalanság" és a "mérhetetlen csalódottság a 'szabadság' és a 'demokrácia+ eszméiben". Amikor pedig "az elszegényedő országok kormányai" megpróbálják feltartóztatni a folyamatot, Nyugaton maradinak bélyegzik őket, vagy a munkaerőpiac szabadságának korlátozásával vádolják őket.
A magyar kormány egyes intézkedéseit - köztük a multinacionális vállalatokra kivetett különadót és az állami ösztöndíjban részesülő felsőoktatási hallgatókra vonatkozó szabályozást - ismertetve Boris Kálnoky úgy vélte: mindezek a törekvések "elsősorban tehetetlenségről árulkodnak", hiszen "talán még egy annyira határozott kormány sem tudja maradásra kényszeríteni az embereket, mint a budapesti".
A Die Welt szerzője felidézte Matolcsy György becslését, amely szerint a lakosság nagyjából 5 százaléka, mintegy 500 ezer ember dolgozik külföldön. Kiemelte, hogy az elvándorlásnak természetesen vannak jó oldalai is. Tavaly a január-októberi időszakban több mint 2 milliárd eurót utaltak haza a külföldön dolgozó magyarok, a külföldi munkavállalás "valószínűleg kissé csökkenti" a magas munkanélküliséget, és a hazatérők gyakran megtakarított pénzzel, szaktudással, nyelvismerettel érkeznek vissza - sorolta. Egy elemzőt idézve hozzátette: a migrációs nyomás fennmarad, amíg más országokban többet lehet keresni, mint otthon, és a munkaerőt röghöz kötő törvények nem segítik a helyzet kezelését. A kivándorlásból fakadó gondokat csak az életszínvonal kiegyenlítődése oldhatja meg. "Addig pedig az az összefüggés érvényes, hogy a rosszul értelmezett +szegénységi bevándorlás+ gazdagítja a Nyugatot, és nem szegényíti, a Keletet pedig szegényebbé teszi, és nem gazdagítja. Az utolsó majd lekapcsolja a villanyt" - írta Boris Kálnoky.
maszol/MTI,
Katasztrófát okoz a fiatal, jól képzett munkaerő elvándorlása Kelet-Európában - írta a Die Welt című német konzervatív lap az uniós társállamokból érkező munkavállalók szociális ellátása körüli vitával kapcsolatban készített összeállításában.
A Die Welt online kiadásában megjelent, budapesti keltezésű írásában a szerző, Boris Kálnoky kiemelte, hogy Nyugat-Európában kelet-európai szegények szociális turizmusától - a munkavállalás helyett a szociális ellátások megszerzését célzó bevándorlásától - tartanak, pedig a munkavállalók vándorlása a feltételezett hatással éppen ellentétes következményekkel jár, vagyis nem Nyugat-Európának, hanem Kelet-Európának árt. A térség "a legjobb koponyáit veszíti el", ők vándorolnak el a gazdag nyugat-európai államokba.
Magyarországról az uniós csatlakozás óta nagyjából 5 ezer orvos vándorolt el, ami akkora veszteség, mintha Németországból egyszer csak elköltözne 40 ezer fiatal orvos. A magyar kórházakban asszisztensekből, ápolókból is "akut hiány" van, amióta 2012-ben megszűntek az uniós munkavállalási korlátozások. Nem csak az egészségügyben okoz gondot az elvándorlás, például liftszerelőt alig találni - tette hozzá a Die Welt szerzője. Megjegyezte, hogy a kelet-nyugat irányú vándorlás Magyarországon kevésbé súlyos gond, mint a térség más országaiban, mert érkezik munkaerő-utánpótlás a határon túli magyar közösségekből. Romániában viszont a vándormozgalom "nemzeti katasztrófa"; az ország lakossága a rendszerváltás óta 23 millióról 20 millióra csökkent.
A csupán 2,1 millió lakosú Macedóniából 150 ezren vándoroltak el 1995 óta, és Bosznia-Hercegovinából is 150 ezren mentek el. Szerbiából becslések szerint 300-500 ezer ember vándorolt ki 1990 óta, az alig 3 milliós Litvániából pedig 300 ezer. Montenegróban nemigen maradt fogorvos, Bulgáriában pedig 600-ról 450-re süllyedt a 100 ezer főre jutó ápolók száma, míg Németországban ugyanez az arány nagyjából 1000-ről 1100 fölé emelkedett - áll a Die Welt összeállításában.
Az öregedő népességű térséget a legjobban képzett, családalapítás előtt álló fiatalok hagyják el. Ezért "a Nyugat-Európában is ketyegő demográfiai nyugdíjbomba a kelet-európai országokban felér egy atombombával" - mutatott rá Boris Kálnoky. Hozzátette, hogy nemcsak az emberek, hanem a pénz is áramlik nyugat felé, hiszen "aki Kelet-Európában vásárol egy telefont vagy telefonál, befűti a lakását, hitelt vesz fel, elektronikai cikket szerez be vagy szupermarketben vásárol, rendszerint multinacionális cégeknek adja a pénzét", amelyek a nyereség egy részét kiviszik az országból.
Így végeredményben "a szakértelem, a fiatalok és a pénz is elhagyja az érintett országokat". Ami marad, az a "szürke kilátástalanság" és a "mérhetetlen csalódottság a 'szabadság' és a 'demokrácia+ eszméiben". Amikor pedig "az elszegényedő országok kormányai" megpróbálják feltartóztatni a folyamatot, Nyugaton maradinak bélyegzik őket, vagy a munkaerőpiac szabadságának korlátozásával vádolják őket.
A magyar kormány egyes intézkedéseit - köztük a multinacionális vállalatokra kivetett különadót és az állami ösztöndíjban részesülő felsőoktatási hallgatókra vonatkozó szabályozást - ismertetve Boris Kálnoky úgy vélte: mindezek a törekvések "elsősorban tehetetlenségről árulkodnak", hiszen "talán még egy annyira határozott kormány sem tudja maradásra kényszeríteni az embereket, mint a budapesti".
A Die Welt szerzője felidézte Matolcsy György becslését, amely szerint a lakosság nagyjából 5 százaléka, mintegy 500 ezer ember dolgozik külföldön. Kiemelte, hogy az elvándorlásnak természetesen vannak jó oldalai is. Tavaly a január-októberi időszakban több mint 2 milliárd eurót utaltak haza a külföldön dolgozó magyarok, a külföldi munkavállalás "valószínűleg kissé csökkenti" a magas munkanélküliséget, és a hazatérők gyakran megtakarított pénzzel, szaktudással, nyelvismerettel érkeznek vissza - sorolta. Egy elemzőt idézve hozzátette: a migrációs nyomás fennmarad, amíg más országokban többet lehet keresni, mint otthon, és a munkaerőt röghöz kötő törvények nem segítik a helyzet kezelését. A kivándorlásból fakadó gondokat csak az életszínvonal kiegyenlítődése oldhatja meg. "Addig pedig az az összefüggés érvényes, hogy a rosszul értelmezett +szegénységi bevándorlás+ gazdagítja a Nyugatot, és nem szegényíti, a Keletet pedig szegényebbé teszi, és nem gazdagítja. Az utolsó majd lekapcsolja a villanyt" - írta Boris Kálnoky.
maszol/MTI,