„Tudnod kell, hogy mit akarsz!”
Aki a máréfalvi Pál Emilt ismeri, tudja róla, hogy semmi pénzért nem dicsekedne magával. Noszogatni kell, hogy azokról a dolgokról beszéljen, amelyek példaként szolgálhatnak mások számára is. Alázattal teszi a dolgát, miközben a tökéletességre törekszik, s legjobb tudása szerint csinálja azt, amihez éppen hozzáfog. Sokoldalú, nyitott, józan gondolkodású ember, az ősi tudás birtokában van. Zenész, festő, vállalkozó, család- és szülőföld-centrikus. Háza körül önfenntartó gazdaságot alakított ki, hiszen ebben látja a jövőt.
A tágas udvarról, ami tele van facsemetékkel, műtermébe invitál. A szoba falára ceruzával számos ötlet, gondolat van felfirkantva. Olyan dolgok, amelyeket még meg kell tennie, vagy amelyek már megvalósultak. A fal jegyzetfüzetként is szolgál, lassan nincs fehér folt, ahová írni lehet. Itt zajlik az alkotás, ide vonul vissza, amikor rendet akar teremteni fejében. Társaságában jól érzi magát az ember, pozitív kisugárzásával hatni tud beszélgetőtársára.
A háromgyerekes családapa Máréfalván született 1971-ben. Bár nem volt zenész a családban, édesapja úgy gondolta, mindhárom fiának szakmát kell adnia a kezébe. „Szép Gyula itt volt zenetanár Máréfalván, s apámmal kitalálták, hogy valamelyik gyerekből zenészt kell faragni. Ott laktunk az iskola szomszédságában, sokat járt át hozzánk, hogy kifülelje, melyik gyereknek van jobb hallása. Mindegyiknek volt, de talán nekem egy kicsivel több. Bátyám, Vilmos két évvel idősebb, ő elektrotechnikát végzett, Lajos öcsém négy évvel fiatalabb, ő matek-fizika tanár. Miközben itt jártam általános iskolába, hetente kétszer-háromszor bevittek a Pallóba hegedű szakra és zongora mellékszakra, illetve zeneelméletet tanultam. IX–X.-ben fémfeldolgozó szakra jártam, tizenegyben pedig faipari szakra. Mivel az iskolának akkoriban volt zenekara, mi inkább azzal foglalkoztunk, nem fektettünk különösebb hangsúlyt a tanulmányi eredményekre. Aztán addig muzsikáltunk, hogy sem a líceumot, sem a szakiskolát nem fejeztem be. Jöttünk-mentünk a zenekarral s a tánccsoporttal, felléptünk a Megéneklünk Románia fesztiválokon, nagy rivalizálás volt akkoriban az iskolák között, hogy kinek jobb a zenekara” – meséli Emil.
Kőfaragó lett Magyarországon
Az iskolai évek után három esztendőt a bútorgyárban dolgozott. Először a szerelőműhelyben, onnan pedig a lakkozóba került, s gyakorlatban is megismerkedett ezzel a szakmával. A kilencvenes évek elején Magyarországra ment szerencsét próbálni, egy hónapot kőfaragóinasként dolgozott egy cégnél, majd Pilisvörösvárra jelentkezett mint profi kőfaragó. „Három évet dolgoztam náluk, márványt, gránitot, mészkövet, sírkövet faragtam, a kandallófaragástól a dísztárgyak esztergálásáig mindent elvállaltam. Napi tizenöt-tizennyolc órát dolgoztam, és sok pénzt kerestem” – emlékszik vissza.
Aztán megelégelte a kemény munkát, és hazajött. Egy-két hónap pihenés után oldalára kötötte hegedűjét, és elkezdte járni a falvakat. Felkutatta a cigányokat, akiktől zenélni tanult. „Kalotaszentkirályon találkoztam András Misivel, s Rácz Péter barátommal együtt elcsalt a Hargita Néptáncegyütteshez. 1996-ban versenyvizsgáztunk, és fel is vettek. Én három és fél évet muzsikáltam, Péter barátom pedig három évet brácsázott az együttesben. Ez idő alatt a megspórolt pénzemből bátyámmal megvettük az asztalosipari munkagépeket. Tudtam, a muzsikálásból nem lehet megélni, de kicsit szórakozunk, s aztán megint dolgozunk, ha elfogy a pénzünk. A műhelyt beállítottuk asztalosmunkálatra, s amikor teljesen leszegényedtem a néptáncegyüttesnél, hazajöttem, és bátyámmal közösen elindítottuk a vállalkozást. Ahogy beindult a munka, szerződést kötöttünk egy német céggel, és mai napig nekik dolgozunk. Ennek lassan tizenöt éve. A műhely kinőtte magát, jelenleg 67 személy dolgozik nálunk, kerti bútorokat készítünk. Figyelünk arra, hogy legyen alapanyag, megrendelés, s a munkások megkapják fizetésüket.”
A takarítást a fejekben kellene kezdeni
Minden, amivel foglalkozik, természetközeli, vagy a természethez kötődik, mondja Emil. „A festményeim is az univerzum megszelídítéséről szólnak. Ha valamihez hozzáfogsz, tudnod kell, hogy mit akarsz, s látnod kell a végét is egy kicsit. Kétévente kipróbálok új dolgokat, de megmaradnak a régiek is. A horgászat vagy az íjászat is ilyen. Van íjászengedélyem, de járok a Deltába is, profi szinten, szakszerűen horgászom. A festészet két éve kezdődött” – mondja.
Emil szerint ha azt szeretnénk, hogy ebben a világban rend és tisztaság legyen, a fejekben kellene kezdeni a takarítást, kielemezni az őszinte véleményeket, cselekedeteket, történéseket. Úgy véli, hogy cselekedeteink csak kis részei az életünknek, hiszen ott vannak még a gondolataink.
A muzsikálás hobbi marad
Emilék bandájának Keleti Szél Szabadcsapat a neve, hamarosan egy hanglemezt szeretnének kiadni udvarhelyszéki népi muzsikával. Külföldre is eljárnak zenélni, tavaly például a pesti Fonóban is muzsikáltak. „Menedzselni kellene ezt is, mint minden mást, nyomulni kellene, reklámozni, de nem szabad erőltetni. Hat embert nem könnyű megutaztatni, megetetni, s reggel még ki is kell őket fizetni, tehát sokan az olcsóbb megoldást választják.”
Molnár Endrével, ismertebb nevén Monyóval egy közös albumon dolgoznak, a hanganyag java része elkészült, népzenei elemekkel fűszerezett improvizatív dzsesszt játszanak. Emil receptorai a szociális problémákra is érzékenyek, testvéreivel közösen minden jó ügyet támogatnak. Ezért hozták létre a Pál Testvérek Egyesületet is, ezen belül pedig a Pál Galériát. A művészetpártolás mellett munkaerőképzéssel is szeretnének foglalkozni, a népi mesterségek népszerűsítését is célul tűzték ki. „Vannak még bácsik, akik ismerik például a kerekes szakmát. Nekünk is meg kellene tanulnunk, hiszen ne higgyük azt, hogy mindig lesz gumikerék. Egyszer elfogy az üzemanyag is, s akkor neki kell fognunk dolgozni.”
„Sajnos semmi nincs rendben”
Emilt aggasztja a jövő. Úgy gondolja, hogy minél előbb tudatosítani kellene az emberekben az önellátó gazdaság fogalmát. A falvakkal körbevett város belepusztul a hipermarketek mocskába, a rossz minőségű ételek fogyasztásába. A városi, tömbházban lakó ember is elmehetne ősei földjére, és megtermelhetné magának az élelmet, hiszen az udvarhelyiek nyolcvan százaléka faluról származik.
„Sajnos semmi nincs rendben. Az uniós pénzeket arra kellene fordítani, hogy lehetőséget teremtsenek az embereknek, termeljenek meg maguknak mindent. Sokan azért mennek ki külföldre a mezőgazdaságban dolgozni, hogy összekuporgatott pénzükből itthon megvegyék a külföldről behozott, vegyszerezett termékeket. Itt kezdődnek a bajok. Látszik a rendszeren, hogy napról napra hogyan épül le, egyre több betegség van, a falvakban eluralkodott az alkoholizmus. Pedig Udvarhelyszékből egy kis paradicsomot lehetne varázsolni, de ahelyett ülünk bent a blokkban, hivatalokban, és nem foglalkozunk magunkkal, csak mások irányításával. És közben panaszkodunk, hogy milyen rossz az élet” – mondja.
Emilék másfél-két hektáron gazdálkodnak, a zöldséget, a húst ők maguk állítják elő. Tyúkot, kacsát, libát, pulykát, nyulat, fácánt, fürjet tartanak, vannak csüngőhasú malacaik, kecskéik. „Fontos, hogy mindig friss húst egyél, egész évben élnek körülötted az állatok, megadod a lehetőséget, hogy szépen fejlődjenek, és te szelektálod őket. Az erős, őshonos fajokat kell visszatelepíteni. A kenyeret is magunk sütjük a kemencében, máskor Imre barátom felesége süt, ami szintén házi. Itt van az oldalban a sok természetes gyógyszer, a gyógynövények, tavasszal szeretnék egy szárítót megépíteni, egy teaházat. Sok tennivalónk van még” – összegzett.
Nagyálmos Ildikó |
Székelyhon.ro,

Vitézségünk ezer éve
Érdekes és érdekfeszítő könyv jelent meg a közelmúltban a hadviselő székelyekről a Kárpátia Stúdió kiadásában Budapesten. Babucs Zoltán (1974) hadtörténész-muzeológusnak, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársának a szakterülete ugyan „mindössze” a második világháborús Magyar Királyi Honvédség történetének kutatása, de magánszorgalomból szívesen foglalkozik a jászkunok és a székelyek katonáskodásával is, hiszen mindkét történelmi régió iránt erősek a családi kötődések. Ő maga jászberényi születésű, felesége pedig kézdivásárhelyi illetőségű – úgyhogy teljesen érthető a szakmai és az emberei ragaszkodás. Szakmai kompetenciáját – viszonylag fiatal életkora ellenére is – tizennégy saját neve alatt vagy társszerzőként megjelent kötet és számos televíziós, illetve rádiós műsor bizonyítja.
Ezt írja a mostani könyv ajánlójában: „Csaba királyfi népének, a székelyeknek történelmi hivatása volt a Magyar Királyság keleti határainak védelme”. Ez a kis kötet mintegy 126 oldalon a hadtörténeti kutatások felhasználásával, könnyedebb, ismeretterjesztő stílusban mutatja be a székely határvédelem sokak által kevésbé ismert fejezeteit. Az Árpádok és a vegyes házi királyok korától az erdélyi vajdák és fejedelmek korán át közeledik a vérzivataros időkig, amikor őseink „két sas karma között” próbálták megtartani e földet, s próbáltak maguk is túlélni. Nagyobb fejezeteket szentel a 17–18. század fordulóján a Rákóczi-féle szabadságharc korának, majd Mária Terézia uralkodása idejének, amikor 1763–64-ben lezajlottak a Siculicidiumhoz kapcsolható véres események, melyeknek 250. évfordulóját épp ez év januárjában ünnepeljük. Ezt a napóleoni háborúk kora követi, amikor a császári hadseregbe beterelt őseink idegen földön idegen érdeket védtek, holott Bonaparte „felajánlotta” a lehetőséget, ám akkor sem a magyarországi, sem az erdélyi körülmények nem tették lehetővé a lázadást és a függetlenségi mozgalmak kiteljesedését. Nyilvánvaló, hogy kiemelt figyelemmel és empátiával dolgozza fel Babucs az 1848–49-es forradalom és szabadságharc székely hadtörténeti vonatkozásait, amikor „szűzmáriás” zászlók alatt vonultak hadba és „dörögtek a hídfőn a székely harangok”.
Az első világháborúban betöltött szerepünket közös – császári és királyi –, illetve honvédségi kötelékben vizsgálja, nem feledkezve meg a Székely Hadosztály hősies küzdelmeiről sem, arról a történelmi pillanatról, amikor a mindenféle külső támogatás nélkül szerveződő sereg tulajdonképpen a demarkációs vonalakon kívülről közeledve védi a forradalmi szédelgésben már-már csak Budapest méretű hazát. A könyvet az a tanulmány zárja, amelyben az olvasó 1944 őszét idézheti fel lelki szemei előtt, amikor a Doberdót és Szibériát megjárt apák fiaikkal együtt álltak a végeken, egy reménytelen harcban, amikor a világ legnagyobb és legerősebb haderejével, az ideológiailag is idegen Szovjetunióval kellett szembeszállni.
Talán célszerű lett volna képi dokumentumokkal is illusztrálni a témákat, hogy vonzóbb legyen a kiadvány. A szaknyelv bonyolultságától megszabadított nyelvezet azonban pótolja ezt a hiányosságot. És a szakemberek számára ott a függelékben szereplő forrás- és szakirodalom-jegyzék. Számunkra azért is kedves a kötet, mert a borítóhoz a Vasszékely szobor fotóját használja, és az előszó is innen indít, a Patkóból, ahol 2000. március 15. óta mementóként ismét ott áll a jel, kőtalapzaton, bronzba öntve és emlékeztetőn.
A kötet megvásárolható a Székelyhon internetes áruházában.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

A magyar nyelv használatára szólít fel a háromszéki prefektus
Dumitru Marinescu, Kovászna megye prefektusa hétfői sajtótájékoztatón bejelentette, levélben készül javasolni a megyében működő közintézményeknek, hogy frissítsék honlapjaikat, és minden közérdekű információt tegyenek közzé magyar nyelven is. A prefektus „a megye lakói iránti gesztusként" javasolta az intézményeknek, hogy fordítsanak nagyobb figyelmet a magyar nyelvű tájékoztatásra. Dumitru Marinescu megállapította, hogy a Kovászna megyei közintézményeknek csak egy része tartja tiszteletben a kétnyelvű tájékoztatásra vonatkozó törvényes előírásokat, az intézmény nevét sem írta ki valamennyi intézmény magyarul is.
„A zászlók és a kétnyelvű feliratok ügyében a prefektúra és az önkormányzatok közötti háború akkor fejeződhet be, ha koherens törvények szabályozzák a vitatott kérdéseket" – tette hozzá a prefektus. Mint arról beszámoltunk múlt héten Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a prefektus részrehajlásának bizonyítékaként említette, hogy míg a magyar polgármestereket bepereli, ha kitűzték a székely zászlót, vagy ha a kétnyelvű felirataikon felül szerepel a magyar nyelv, szemet huny a magyar nyelv sérelmére elkövetett törvényszegések fölött.
Antal Árpád azt követően tette a kijelentését, hogy a prefektus bírságot helyezett kilátásba ellene, mert egy jogerős bírósági ítélet kihirdetése után csak több hónapos késéssel cserélte ki a polgármesteri hivatal kétnyelvű feliratait olyanokra, amelyeken felül van a román felirat.
Antal Árpád kilátásba helyezte, hogy az RMDSZ Mikó Imre Jogvédő Szolgálata Erdély-szerte számba veszi a magyar tájékoztatást elmulasztó közintézményeket, és akár heti száz feljelentést is megfogalmaz a törvényt megsértő intézmények vezetői ellen.
A román közigazgatási törvény azokon a településeken teszi kötelezővé a kétnyelvű feliratozást és a kétnyelvű tájékoztatást, ahol valamely kisebbség részaránya meghaladja a húsz százalékot.
slagerradio.ro / MTI
Erdély.ma,

Újratárgyalná az RMDSZ a Maros megyei önkormányzat alelnökének hatásköreit
Újratárgyalná az RMDSZ a Maros megyei önkormányzat alelnökének hatásköreit Ciprian Dobre tanácselnökkel – nyilatkozta Brassai Zsombor.
A Maros Megyei Múzeumot, a Maros Művészegyüttest, a megyei hegyimentő szolgálatot és a szociális háló fölötti ellenőrzést szeretné az RMDSZ a megyei tanács magyar alelnökének felügyelete alá vonni.
Brassai Zsombor, a szövetség Maros megyei szervezetének elnöke ma azt mondta, az új RMDSZ-es megyei alelnök kinevezése kapcsán azt is kérnék Ciprian Dobre megyei elnöktől, hogy a nemzetiségi arányoknak megfelelően finanszírozzák az útjavításokat, infrastrukturális fejlesztéseket.
Hozzátette: azzal is számolnak, hogy Lokodi Edit Emőkéhez hasonlóan Kelemen Mártont is megpróbálja mellőzni Ciprian Dobre tanácselnök. Mint arról már beszámoltunk: Lokodi Edit Emőke múlt héten mondott le a megyei tanács alelnöki tisztségéről, helyére Kelemen Mártont jelölte az RMDSZ-frakció.
marosvasarhelyiradio.ro / Erdély.fm
Erdély.ma,

EMNP: széles körű egyeztetés nélkül semmiféle autonómiatervezet nem lehet sikeres
Az RMDSZ 2013. évi májusi kongresszusán úgy döntött, hogy törvénytervezetet nyújt be a bukaresti parlamentben a Székelyföld területi autonómiájáról. Ez egy üdvözlendő döntés, még akkor is, ha negyed évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az erdélyi magyar közösség parlamenti képviseletét mindeddig monopolizáló politikai szervezet hivatalosan is rászánja magát erre a lépésre. Az Erdélyi Magyar Néppárt óvatos optimizmussal várja a döntést követő tetteket.
A Szövetség illetékes vezetői azt ígérték, hogy a székelyföldi területi autonómia törvénytervezete széles körű konzultációra és konszenzusra épül majd, közben eltelt lassan egy év, az RMDSZ pedig nem állt elő tervezettel, és konzultációt sem indított. Politikusai újabb és újabb halasztásokról beszélnek, decemberről januárra, majd februárra, végül májusra tolják a határidőt, az állítólagos tervezetről pedig semmi érdemlegeset nem mondanak. Illetve amit mondanak, az több mint nyugtalanító. Azt ígérték, komoly szakértői bizottság dolgozik majd a tervezeten, de Márton Árpád parlamenti képviselő legutóbbi nyilatkozatából kiderül: még az állítólagos bizottság tagjai sem tudják, hogy hányadán állnak és mi a dolguk. Kelemen Hunor elnök pedig most szembesült azzal, hogy az autonómia bonyolultabb, mint ahogyan eddig gondolta.
Ezek után jogosan fogalmazódik meg egy sor olyan kérdés, amelyre az erdélyi magyar közösség egészének képviseletére igényt tartó RMDSZ-vezetőknek választ kellene adniuk jóhiszemű, de folyamatosan apadó szavazói táboruknak.
Kik dolgoznak, ha dolgoznak-e egyáltalán valamilyen tervezeten? Mikor kezdődik, ha kezdődik a széles körű erdélyi magyar konzultáció? Nyilváníthatnak-e véleményt az erdélyi magyar pártok, a Néppárt és a Magyar Polgári Párt, és civil szervezetek, a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, illetve a téma szakértői és a tudományos műhelyek, vagy ez a terv is a rossz emlékű állampolgári kezdeményezés sorsára jut? Hogyan tervezi ezeket figyelembe venni és beépíteni a tervezetbe az RMDSZ parlamenti frakciója? Egyáltalán készül-e erre valamilyen intézményes fórummal, vagy csak porhintés a közvélemény szemébe az erről szóló nyilatkozgatás?
Összevetve az RMDSZ vezetőinek eddigi megnyilatkozásait az azt követő politikai cselekvésekkel, még a leghűségesebb RMDSZ-szavazókban is egyre gyakrabban merülnek fel kételkedő kérdések.
Miért éppen most, ellenzékben, egy választási kampány elején készül autonómiatervezetet benyújtani a Szövetség, amikor az elmúlt évek sorozatos kormányzati szerepvállalása idején erre jóval több lehetősége volt? Miért nem támogatta korábban azt a két autonómiatervezetet, amelyet akkor még az RMDSZ színeiben politizáló képviselők nyújtottak be – egyéni kezdeményezésként, mivel saját szervezetük hivatalos vezetősége nem állt mögéjük? Esetleges kormánykoalíciós szerepvállalás esetében hogyan készülnek érvényesíteni a tervezetet?
Ha ezekre a kérdésekre nem születnek kielégítő válaszok, az RMDSZ kezdeményezéséről kiderül, hogy nem több annál, aminek sokan gyanítják: látszatcselekvés, amellyel a Szövetség egyes vezetői – újabb kétes értékű kormányzati szerepre készülve – megpróbálják leszerelni azt a fajta közösségi fellépést, amely a Székelyek Nagy Menetelésekor is megmutatta igazi erejét.
Többször mondtuk már, meggyőződéssel jelentjük ki ismét: autonómiatörekvéseink akkor találnak meghallgatásra Bukarestben és Európában, ha sikerül mögé kialakítani a lehető legszélesebb körű erdélyi magyar konszenzust. Egy ilyen horderejű parlamenti kezdeményezés, amelyet felerősíthet a közösség aktív nyomásgyakorlása, nem lehet egy – a közösségi akarattól eltávolodott és bármi áron kormányra készülő – szűk politikus-csoport játékszere. Mind kidolgozása, mind érvényesítése felelősséggel jár, hiszen a tét egész közösségünk jövője.
Felszólítjuk az RMDSZ vezetőit, tegyék átláthatóvá és a közösség érdeklődő tagjai által is követhetővé a Székelyföld területi autonómiáját célzó törvénytervezet előkészítő folyamatát, továbbá vonják be mindazokat a politikai és szakmai csoportokat, amelyek az elmúlt két évtizedben szakértelmüket és elkötelezettségüket többszörösen bizonyították. A Néppárt képviselői készen állnak a közös munkára.
Az Erdélyi Magyar Néppárt székelyföldi szervezeteinek nevében Papp Előd, a Néppárt székelyföldi régióelnöke Zakariás Zoltán, a Néppárt Országos Választmányának elnöke Benedek Erika, a Néppárt Kovászna megyei szervezetének elnöke Portik Vilmos, a Néppárt Maros megyei szervezetének elnöke Sorbán Attila, a Néppárt Hargita megyei szervezetének elnöke Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Erdély.ma,

Kiderült, mit súgott Hitler a román diktátor fülébe
Az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában – mondta el az MNO-nak adott interjújának második részében L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettese.
Mint az interjúnk első részéből kiderült, a dél-erdélyi magyarság nagyon nehéz helyzetbe került az 1940-es második bécsi döntést követően. L. Balogh Béni történész fölvázolta a kölcsönösségi kisebbségpolitika főbb elveit is.
– 1940 és 1944 között mekkora érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek a dél-erdélyi magyar politikusok? – Igen kevéssel, hiszen a dél-erdélyi magyarság politikai mozgástere minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a politikai hatalomban, de még a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt legközvetlenebbül érintő ügyek intézéséből is. Legfőbb érdek-képviseleti szervének, az 1940 őszén újjáalakult Romániai Magyar Népközösségnek – Gyárfás Elemér, Kis-Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnökének vezetése alatt – igen mostoha körülmények között kellett kifejtenie tevékenységét. A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a román hivatalos szervek gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította a szervezet tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, a helyi tagozatok pedig egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak. Különösen a Népközösség keretein belül működő, Szász Pál által vezetett Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület végzett eredményes szervezőmunkát a falusi lakosság körében. A dél-erdélyi magyarság nem hivatalos erkölcsi-szellemi vezetőjének Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök számított, aki a bécsi döntés után sem hagyta el dél-erdélyi székhelyét, és Gyulafehérvárról irányította egyházmegyéjének Magyarországra került részét is. Szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is. A dél-erdélyi magyar lakosság védelmében a püspök – Gyárfás Elemérrel ellentétben – nemcsak megengedhető eszköznek, hanem célszerűnek is tartotta az észak-erdélyi románság vezetőivel szembeni retorziós, megtorló politikát. Noha alapvetően maga sem bízott e politika sikerében, ebben látta az egyedüli halvány reményt a dél-erdélyi magyarság katasztrofális helyzetének javítására. Habitusának megfelelően azonban úgy vélte, hogy a magyar ellenintézkedések végrehajtását lehetőleg humánus módon, önmérséklettel és kíméletesen kell végrehajtani.
– Hogyan változott meg Dél-Erdély etnikai térképe 1944-re?
– A már említett tömeges menekülthullám következtében a városi magyarság számának átlagos apadása már a bécsi döntést követő első hónapokban 10-15 százalék körül mozgott, de sok helyen ezt jóval túlhaladta. Nagyszeben mintegy hat-hétezernyi magyar lakossága például a felére csökkent, Tordán pedig – az észak-erdélyi román menekültek tömeges letelepedése miatt is – az 1930. évi közel 50 százalékról 1941-re 21 százalékra esett vissza a magyarok aránya. Brassót, ahol 1930-ban 25 ezer magyar élt, 1940 és 1942 között mintegy 15 ezren hagyták el, igaz őket jórészt pótolták a környező falvakból beköltöző magyarok. Becslések szerint 1943-ig a Zsil-völgyi magyarság 70-80 százaléka távozott. A városi menekültek többnyire munkások, napszámosok, cselédek voltak, de az értelmiségi, tisztviselői, valamint az iparos- és kereskedőréteget is megtizedelte az átköltözés. A falvak lakóit viszonylag kevésbé érintette a menekülés, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak. Az elvándorlás arányaira jellemző, hogy míg az 1930. évi román népszámlálás nemzetiségi adatai szerint Dél-Erdélyben 440 ezer magyar élt (anyanyelv alapján 473 ezer), és az összlakosság 14 százalékát képezte, addig 1941 áprilisára – ekkor volt a következő népszámlálás – a magyar „etnikai eredetűek” száma 363 ezerre csökkent, azaz a 3,3 millió dél-erdélyi népesség kevesebb mint 11 százalékára. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy négy év leforgása alatt a csökkenés mintegy 40 százalékos volt. Dél-Erdély etnikai viszonyai mind a mai napig tükrözik ennek hatását. A magyar elvándorlás és az észak-erdélyi román menekültek érkezése együttesen azt eredményezte, hogy a románok a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40 százalékát tették ki, 1941-ben 55 százalékkal már abszolút többséget alkottak, s az arány 1948-ban 62 százalékra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Ugyanakkor ki kell emelnünk: míg Dél-Erdélyben a bécsi döntés a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg, feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
– Volt-e lehetőség arra 1940 és 1944 között, hogy a második bécsi döntéshez képest újabb határváltozások legyenek?
– Ion Antonescu mindvégig arra törekedett, hogy a Hitlerhez való végletekig lojális külpolitikájával rávegye a diktátort a bécsi döntés megmásítására, Észak-Erdély újbóli Romániához csatolására. Románia ezért vett részt már kezdettől fogva igen jelentős haderővel Németország oldalán a második világháborúban, ezért hozott 1944 tavaszáig jóval nagyobb áldozatokat a keleti fronton, mint Magyarország. Paradox módon Hitler akkor és úgy „jutalmazta meg” Antonescu hűségét, hogy a román államvezető előtt 1944. március 23-án tett négyszemközti bejelentéséből, amely szerint már nem ismeri el a második bécsi döntést, semmilyen tényleges következmény nem származhatott. A nyilatkozatot egyrészt ugyanis nem hozták nyilvánosságra, másrészt a szovjet csapatok akkor már Románia határánál harcoltak, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Erdély kérdésében a végső szót Moszkvában, nem pedig Berlinben fogják kimondani. A német vezetés – Hitler 1944. márciusi kijelentése ellenére – a kérdésről szóló végső döntést a háború végére kívánta halasztani. Vannak arra utaló jelek, hogy Hitler valóban Romániát részesítette volna előnyben Magyarországgal szemben, de annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a világháború győztes befejezése esetén a Führer német protektorátus alá vonja Erdélyt, vagy az úgynvezett Donauland létrehozása mellett dönt. Annak azonban, amiről egyes magyar katonai és kormányzati körök álmodoztak, hogy Németország jóvoltából Dél-Erdély is visszakerül Magyarországhoz, semmilyen realitása nem volt.
– Hogyan élte meg a dél-erdélyi magyarság az 1944. augusztus 23-ai román kiugrást? – Első látásra megszűnt az összerdélyi magyarság négy évig tartó szétfejlődése, valójában azonban az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyiek nagyobb önbizalommal tekintettek a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint a sokkal óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyiek, akiknek többsége a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör, kérem – kérdezte csodálkozva Márton Áron –, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Kovács András
MNO,

Cs. Erdős Tibor 100 éves
„Az életben két izgalmas mozzanat van: az elindulás és a megérkezés. Az ember alig várja, hogy elinduljon, és aztán, amikor elindult, alig várja, hogy megérkezzen.
A mi generációnkról azt mondják: révbe jutott” – vélte Cs. Erdős Tibor húsz évvel ezelőtti, születésnapi látogatásomkor, majd így folytatta: „egy alkotó számára tulajdonképpen az örök mozgatóerő, hogy maradandót alkosson. Nagy ajándéka az életnek, ha valaki úgy érzi, hogy ezt megtette. Hogy már mindent megtett, és eljött a visszanézés ideje. A magam részéről ezt még nem érzem.” Az akkor 80 éves mester szavai őszintén hangzottak, s az idő őt igazolta. Olyan rendkívül termékeny alkotói periódus vette kezdetét nála, mely megannyi reprezentatív, mitológiai, történelmi, néprajzi-néplélektani ihletettségű, realisztikus hangvételű munkát eredményezett. Akkor született többek között a Kalotaszegi Madonnaként is elhíresült, szimbólumrendszerében Erdélyt idéző Európa elrablása, a széki tragédiának monumentális kompozícióban emléket állító Apokalipszis, vagy az eszköztelenségében, formai tömörségében már szinte perzselő, lendületes formaritmusaival magával ragadó Kiűzetés. Lélekelemző portréiból pedig Kolozsváron, a Képzőművészeti Szövetség akkori, Szentegyház utcai galériájában rendezett nagy népszerűségnek örvendő, sikeres kiállítást. De gyűjteményes tárlataival Budapesten és Nagyváradon is hasonló elismerésben részesült. Szülőfaluja, Berettyóújfalu pedig díszpolgárává avatta és múzeumi teret biztosított alkotásainak.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár),

Hiányzik a magyar erő
Bár színmagyar településnek számít a dél-erdélyi szórványban, a Fehér megyei Nagymedvésen alig van magyar közösségi élet. Miközben a 187 lelket számláló településen is pénz kérdése a néhány gyereknek anyanyelven való oktatása, a közösség összefogással oldja meg ezeknek a nagyenyedi kollégiumba való ingáztatását. A magyar politikai alakulatok hiánya azonban a választási eredményeken is meglátszik: a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból.
Marosújvártól délkelet irányba térve, egy 35 kilométeres, nem is olyan régen még tengelytörő, mára szépen újraaszfaltozott úton haladunk arra, amerre az aránylag lanyha téli napon sem madár, sem autó nem jár, és a maroktelefon is használhatatlanná válik. Huszonöt kilométer kanyargás után érünk a környék egyetlen színmagyar falujába, Nagymedvésre.
Érdekes módon a száz évvel ezelőtt még Alsó-Fehér vármegye marosújvári járásához tartozó falut ma nagyobb arányban lakják a magyarok, mint a 19. század derekán vagy a Trianon előtti, 1910-es népszámláláskor. A település eredetéről és lakóinak etnikai hovatartozásáról árulkodik annak román neve is, a fantáziátlan Medveș. Németeket ugyan soha nem lakták, mégis vették maguknak a fáradtságot és a dualizmus korában Bärenlochra fordították.
Nagymedvés azon kevés erdélyi falu közé tartozik, ahol egyetlen cigány sem él. Az idősebbek még emlékeznek arra a roma családra, amely a kollektivizálást követően nyomban elhagyta a falut. „Ez egy színtiszta település, ahol mindössze két román menyecske van, aki férjhez jött, de ők is elmagyarosodtak” – büszkélkednek a helybéliek.
A medvésiek a középkorban még katolikusok voltak, de a reformáció idején tömegesen tértek át a protestáns vallásra. Ma már mindannyian az 1880-ban épült, de csak 30 évvel később felszentelt református templomba járnak. Azaz kellene, hogy járjanak, jegyzi meg Pál Attila lelkipásztor, aki felvidéki szülőfaluját hagyta ott, hogy a Szárazvám völgyében szolgálhasson.
„Előbb az egyetem Kolozsvárra, majd a szerelem a közeli Marosújvárra hozott. Tizenöt éve szolgálok a faluban, de mivel a helybéliek tudják, hogy távoli gyökerekkel rendelkezem, most is attól tartanak, hogy egyszer fogom magam, és visszamegyek Felvidékre vagy legalább is egy máshol megüresedő parókiára” – mondja a nagyölvedi származású, 43 éves lelkipásztor.
Pál Attila nem tagadja, időnként maga is elgondolkodik: miért kellene neki élete végéig egy poros városka és három eldugott település között hóban, sárban, latyakban ingáznia? A kérdésre szintén a belső hangja adja meg a választ: egyebet nem tehetne, ezt szereti. Egyébként a medvésiek aggálya nem teljesen alaptalan.
A gyülekezetnek utoljára a múlt évszázad elején volt kántora, és miután nyugdíjba ment, senki nem jelentkezett a helyébe. A több mint 130 éves templom orgonája ma is működőképes, csak nincs, aki megszólaltassa. Az épületre viszont ráférne a tatarozás. Utoljára nyolc éve újították fel, de a megyei önkormányzat, a hívek és a falu szülötte, Illés Kálmán Marosvásárhelyen élő vállalkozó támogatásából mindössze egy kisebb javításra futotta.
Anyukából óvó néni
Míg Isten házában csend honol, a helyi óvoda egyetlen termében megérkezésünkkor négy csöppség dalol. A csoportban heten vannak, de hárman éppen hiányoznak. Jövőre sem lesznek többen, bár az előző években tízen-tizenegyen is nyüzsögtek a szépen rendbetett teremben. A helybéli Kőmíves Rozália idestova tíz esztendeje oktat a nagymedvési óvodában, ahova első nap reggel még szülőként érkezett, délben viszont már helyettes pedagógusként távozott.
„Tíz évvel ezelőtt, 2004 őszén az akkor kétéves kisfiamat hoztam oviba és a többi anyukával egyetemben kíváncsian vártuk az új óvó nénit. Teltek a percek, órák, szinte dél lett, de nem érkezett senki. Akkor az egyik anyuka hozzám fordult és azt mondta: Rózsika, te biztos jó óvónő lennél, maradj itt, próbáld meg! Azóta itt ragadtam” – kezd a nem szokványos történet felidézésébe az immár évtizedes tapasztalattal rendelkező óvónő.
Kőmíves Rozália, aki 2004-ben a település két érettségizett asszonya közül az egyik volt, már másnap megkapta Gyulafehérvárról a kinevezését, a következő évben pedig beiratkozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett nagyenyedi tanítóképző tagozatára. Mint mondja, élete egyik legnehezebb időszaka következett, amikor egyszerre volt háromgyerekes anyuka, óvónő és diák, de úgy érzi, mindenképpen megérte.
Ma már okleveles és végleges állással rendelkező pedagógus, aki holland kapcsolatainak köszönhetően szépen rendbe tetette az óvodát, az iskolát és a közös udvart. A két tanintézetet egy fal választja el, utóbbiban kilenc elemista tanul összevont osztályban. A szülési szabadságon lévő tanító néni hiányában most éppen a „dombon túli” Bethlenszentmiklósról medvési kvártélyba költözött Molnár Júlia oktatja a gyerekeket.
„Az I–IV. osztály egy nagy család, az egyik kislány kivételével mindannyian testvérek. Ügyesek, amikor akarnak, olyannyira, hogy engem is meglepnek” – jellemzi tanítványait a fiatal, szintén Nagyenyeden és Kolozsváron diplomázott pedagógus. Mint mondja, a nyáron három negyedikestől készül megválni, ketten közülük Enyeden, a kollégiumban folytatják, a harmadik a községközpontba, a szomszédos magyarforrói román iskolába készül. „Az anyagiak döntenek abban, hogy ki hol kezdi az ötödik osztályt” – magyarázza Molnár Júlia.
Elemi után irány a kollégium
Kőmíves Rozália fia egyike a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanuló nagymedvési gyermekeknek. „A múltkor könnyes szemekkel fordult hozzám, azt kérdezte: te tudod milyen egy 11 éves gyereknek egy hétig anyuka nélkül lenni?” – idézi fel fiacskája keserűségét a hétvégi búcsúzásokkor mindig elérzékenyülő szülő.
A medvési szülőkön kívül a tiszteletes az, aki átérzi a kollégista diákok szomorúságát, hisz ő az, aki minden egyes vasárnap szemtanúja lehet a könnyes elválásoknak. Pál Attila hétről hétre összegyűjti a környék magyar gyerekeit, és kocsijával kiviszi a veresmarti vasúti megállóhoz, ahol felteszi az enyedi vonatra. Itt a kicsiket a nagyobbakra bízza, és azzal indítja útnak, hogy öt nap múlva ismét péntek lesz, akkor újra láthatják családjaikat.
A kollégiumi „száműzetés” nem csak a mostani nemzedék keresztje. Évtizedekkel ezelőtt a mecénásként emlegetett Illés Kálmán is azok közé tartozott, akik vállalták az enyedi kollégista életet, csakhogy anyanyelven tanulhassanak. „Két fiútestvére Magyarszentbenedekre ment román osztályba, de Kálmán már tízéves korában kikötötte, hogy ő inkább Nagyenyedre költözik a bentlakásba, vállalja a távollétet, de magyarul akar továbbtanulni” – meséli a vállalkozó édesanyja, Illés Kató néni.
Divatjamúlt templom, táncház és fonó
A papon és óvónőn kívül, a 76 éves asszony is a település meghatározó személyiségei közé tartozik. Amint a tiszteletes fogalmaz, a központi útelágazásban lakó Kató néni Nagymedvés minden egyes rezzenésével napirenden van. Szinte nem lehet úgy elhaladni a portája előtt, hogy ne vegyen észre, ne szóljon hozzád. A múltkor például ő volt az, aki észrevette, amint valaki belekaszál az egyház lucernásába, és nyomban értesítette a tiszteletest. Kora és özvegysége ellenére mindmáig jól tartja magát, csak azt bánja, hogy „oly nagyot fordult a világ”.
„A mi időnkben a templomban három-négy padsort csak mi, fiatal leánykák töltöttünk meg. Ma az egész istentiszteleten, ha vagyunk ennyien. Sajnos, amikor harangoznak, a fiatalok nem a templomba, hanem a kocsmába veszik az irányt. Bezzeg mi nem az ívóba jártunk, hanem a fonóba” – állítja, és szomszédasszonyára néz, aki helyeslően bólogat. Hajdanán a medvési fiatalok a vasárnapi táncházi mulatságot is képesek voltak megszakítani és betérni a vecsernyére, hogy az ámen kimondása után ismét ott folytassák a csűrdöngölést, ahol abbahagyták.
„A kultúrotthonban ősztől tavaszig Cseh András húzta a talpalávalót. Egy gond volt mindössze: éjfélig ott lógtak rajtunk és figyeltek a csendőrök – mondja, majd értetlenségemet látva hozzáteszi. – Hát a szüleink, kik mások!” Az öregasszony ma is elérzékenyül, és sírásba fakad, ha a rádióban csárdást hall. Mint mondja, az urára, a négy évvel ezelőtt, éppen az ő névnapján távozott Kálmán bácsira és a fiatalkori táncos estékre emlékezteti.
Már a kocsma sem a régi
Bár nem harangoznak, a hétköznapi déli órában mi is benézünk a kocsmába. Mindössze ketten osztják a világ dolgait egy kávé mellett füstölögve. „Már ide se jönnek a fiatalok, de a törzsvendégek is lekoptak lassacskán. Inkább megveszik a kétliteres bort vagy sört az üzletben, és hazaviszik, otthon isszák meg” – panaszkodik a fiatal kocsmárosné.
Székely Júlia szerint most éppen annak a három hétnek a kellős közepén tartunk, amikor az embereknek nincs pénze. Ugyanis a nyugdíjkézbesítést követő héten még van élet a kocsmában, utána viszont mindenki meghúzódik otthon. „Nem szegény ez a falu, csak a patkoló kovácson kívül nincsenek vállalkozók” – világosít fel férje, Székely Ferenc.
Mivel a Szárazvám völgyét hátrányos helyzetű vidéknek minősítették, itt az állattenyésztőknek járó, úgynevezett APIA-segély is nagyobb, mint másutt. Egyébként Székelyék sem az ívó működtetéséből élnek. Közel harminc tehenet gondoznak, így naponta 150–200 liter tejet szolgáltatnak be egy magyarlapádi feldolgozónak.
A családfő, aki szabadidejében a csombordi állategészségügyi technikumot végzi, hallani sem akar az esetleges városi életről. Ugyanezen az állásponton van a szászmedgyesi származású hitvese is. „Mihez kezdenénk mi a három gyerekkel egy-egy ezer lejes fizetésből?” – kérdez vissza, amikor a fiatalok migrációja és a falu elöregedése kerül szóba.
Lenullázott művelődési élet
Míg a templomlátogatás lanyhult, az amúgy sem túl pezsgő művelődési élet teljesen megszűnik. Még az öregek sem emlékeznek, mikor járt utoljára színtársulat a Marosvásárhelytől kevesebb, mint száz kilométerre fekvő faluban. Pál Attila lelkipásztor is szomorúnak tartja, hogy március 15. kivételével a helyiek egyetlen nemzeti ünnepet sem ülnek meg. Az 1848-as forradalomról való megemlékezés Bartha Miklós nyugalmazott tanárnak köszönhetően került be piros betűkkel a naptárba.
„Lehet, hogy az én hibám is, de a karácsonyi templomi szereplésen kívül egyébre nem tudom rászoktatni a helyieket. Próbálkoztam a bibliaórákkal, eleinte még látogatták, de aztán az is bedöglött. Sajnos a falu közösségét az érdektelenség jellemzi” – állapítja meg keserű szájízzel a pap.
A ’89-es fordulat óta például csak egyszer találkoztak a Medvésről elszármazottak, mert a 187 fős közösségben nincs senki, aki legalább két-háromévente falunapokat szervezzen. Közösségi eseménynek kizárólag a halotti torok és a keresztelők számítanak. Mint minden fogyatkozó gyülekezetben, sajnos az előbbiből van több. Utoljára az RMDSZ kampánykaravánjának a bömbölő hangfalai rázták fel valamelyest Nagymedvést.
„Az a baj, hogy ők is csak négyévente jönnek el, gyorsan elmondják a magukét, ígérnek ezt-azt, majd arra bíztatnak, hogy szavazzunk a tulipánra és továbbállnak!” – mondja Székely Júlia. A szövetség hiánya a falu életében immár a választási eredményeken is meglátszik. Bár Medvés színtiszta magyar településnek számít, a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból. Valamikor négy RMDSZ-es is képviselte a magyarságot a forrói önkormányzatban, tavalyelőtt már csak Székely István jutott be a testületbe.
Jellemző, állítja a pap, hogy a faluból eddig senki nem igényelte a magyar igazolványt, sem az egyszerűsített honosítást. Talán jogosan merül fel a kérdés, hogy a magyar–román sportmérkőzéseken a kocsmában tévézők kinek is szurkolnak? „Olyankor csakis a magyaroknak” – válaszolja mintegy magától értetődően Székely Júlia.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Erdély diákszemmel – honismereti pályázat indul
Az Élő Erdély Egyesület hamarosan pályázatot hirdet Erdély diákszemmel címen. Ezen projekttel az erdélyi diákokat szeretnék arra biztatni, hogy kutassák fel saját településük eredetét, kultúráját, kincseit, de a benne rejlő fenntartható potenciális fejlesztési tőkét is.
Pályázatukkal mind a tömbmagyarságban, mind a szórványban élő diákokat vagy az onnan a nagyobb településekre költözötteket is szeretnék megszólítani, ezáltal széles skálát biztosítva a kutatásoknak.
A kisiskolásoktól az egyetemistákig minden korcsoport jelentkezhet külön kategóriákban és az illető korcsoportnak megfelelő egyszerűbb és bonyolultabb feladatokra. A pályázatnak képzőművészeti, irodalmi és történelmi vetülete is készül.
Az egyesület fő tevékenysége Erdély kulturális, gazdasági, turisztikai értékeinek felkutatása, népszerűsítése, a helyi fiatalok képzésének és megélhetésének támogatása nem formális oktatási módszerekkel. A pályázat eredményeit honlapukon fogják közzétenni, hogy a nagyközönség is hozzáférhessen, ezáltal is ösztönözve a kulturális turizmus fellendülését.
A projekt népszerűsítő anyagának előkészítése folyamatban van, az elkövetkező hetekben fogják véglegesíteni és nyilvánossá tenni.
maszol/nyugatijelen.com,

Kitüntették Szatmár megye egyetlen aktív fazekasmesterét
Hétfőn este a szatmárnémeti filharmónia nagytermében a művészet, a kultúra és a népnevelés különböző területein tevékenykedő 33 társával együtt kitüntették Istvánfy Gézát, Szatmár megye egyetlen aktív fazekasmesterét.
Az úgynevezett Díjazottak Gáláján ünnepélyes külsőségek közt vehette át a megyei önkormányzat által adományozott, jelentős pénzösszeggel is járó elismerést. Rajta kívül még 13 magyart érdemesítettek erre, köztük Méhes Kati színművészt, Cserey Csaba dobművészt, Korda Zoltán református lelkészt, Görbe Éva táncoktatót és Stalh István sportújságírót.
Istvánfy Géza az avasi Vámfaluban él és dolgozik, egy olyan régi fazekas-központban, ahol száz éve még minden második portán forgott a korong. Ötvenhárom éve ezen a településen a fazekasság még 64 családnak biztosított egzisztenciát. Mára Istvánfi egyedül maradt, pontosabban a feleségével működteti a kis családi vállalkozást. A férfj korongozik, Emma asszony pedig mázol és írókázik, amibe, ha sok a munka, Marika lánya is besegít neki.
Munka pedig van, egyre több, mert a tulipános, margaréttás mintájú tányérokat, a formás kancsókat és a káposztás-fazekokat egyre többen keresik az Avasba látogató turisták. Géza mester kisiskolás unokájától várja az erősítést. Mint elmondta, a kislány már most sokat időzik a műhelyben, főleg a díszítés érdekli.
maszol.ro,

"A szemünk előtt vannak a jó oktatási módszerek"
A „szemünk előtt” jó mintái vannak a pedagógusképzésnek, az oktatásszervezésnek, a felelősségvállalásnak, a minőségbiztosításnak vagy akár a felelősségre vonásnak – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Péntek János. A kolozsvári professzort az oktatás minőségét bíráló nyílt leveléről kérdeztük.
Nyílt levelet tett közzé a romániai magyar közoktatás helyzetéről. Mi késztette a leközlésére?
A két általánosabb okot megjelöltem a nyílt levél első bekezdésében: nem elég, mint korábban magam is tettem, meggyőznünk a szülőket az anyanyelvű oktatás fontosságáról és előnyeiről, a színvonalat is biztosítani kell, egyébként szülő és gyermek egyaránt csalódhat. A másik ok, mint írtam, hogy a tehetségtámogató programunknak is gondja van ezzel: a mi támogatásunknak is alapvető feltétele az anyanyelven való tanulás, közben 11 év több száz tanulóra és száznál jóval több iskolára kiterjedő tapasztalata szintén az oktatás aggasztóan csökkenő színvonalát jelzi. Ehhez járultak most az újabb iskola-összevonási tervekről folyó viták, a Transindexen megjelent riport a gyimesi tanulók ingázásáról, a legújabb PISA-jelentés, a Kovászna megyei decemberi próbavizsgák lesújtó eredményei, az iskolai használatra szánt történelmi atlasz körüli botrány, egy decemberi kolozsvári konferencia a lakótelepi szórványokról, és még lehetne sorolni a távolabbi és a közvetlenebb indítékokat. Közben két idézet járt a fejemben, az egyik Illyés Gyula Bartók verséből: „mert növeli, ki elfödi a bajt”, a másik az amerikai tudós, Carl Sagan egyik könyvének fejezetcíme: „Aki szereti a hazáját, az kérdez.”
A Péntek János nyílt levelében felvetett problémákra korábban a maszol.ro reagáltatta az oktatási minisztérium RMDSZ-es államtitkárát is. Király András a lapunknak adott interjúban részben kétségbe vonta azt az állítást, miszerint a romániai magyar közoktatás minősége elmaradna az országosétól. Az államtitkár kilátásba helyezte egy olyan háttérintézmény megalakítását, amely szakmai minőségi fejlődést és állandó minőségellenőrzést biztosítana az oktatásban.
Úgy éreztem, kötelességem megszólalni, kérdezni. Igen: az iskolában és a nyilvánosságban is természetesnek kellene lennie a kérdezésnek, annak, hogy a tanuló is bátran kérdezzen, ne csak a tanár; a nyilvánosságban is, az áhított, de (még?) sehol nem tapasztalható civil világban is bátorítani kellene a kérdezést, a véleménymondást. Egyelőre most inkább ennek az ellenkezőjét érezzük, ezért válhatott most feltűnővé az én véleményem, rákérdezésem. És ezzel most úgy vagyok, hogy annak örülnék leginkább, ha valaki tényszerűen megcáfolhatná állításaimat. Egyébként csak a Krónikának küldtem el a levelet. Azóta tudtommal vagy tudtom nélkül többen átvették. És ez jól van így: ha közügyről van szó, tudjanak róla minél többen.
A nyílt levélben rengeteg bírálatot fogalmaz meg. Sokan, akik olvasták, azt kifogásolják, hogy nem javasol módszereket a minőség javítására. Ezt hogyan kommentálja?
Szomorú iróniával azt mondhatom, könnyű helyzetben vagyunk: „a módszerek” itt vannak a szemünk előtt. Ha ugyanis sereghajtók vagyunk Európában, akkor csak jó és még jobb gyakorlatot, követhető mintákat találunk körülöttünk, sőt saját korábbi gyakorlataink is jobbak voltak, mint a mostaniak. Jó mintái vannak a pedagógusképzésnek, az oktatásszervezésnek, a felelősségvállalásnak, a minőségbiztosításnak vagy akár a felelősségre vonásnak. Például néhány hónapja egy németországi iskola szülői közössége beperelte az iskolát, mert gyengék voltak az érettségi eredményeik. Nálunk ilyesmit még a sajtóban sem lehet szóvá tenni, nemhogy a bíróságon.
De a jó gyakorlatokhoz teljesen más szellemre van szükség: a bizalomra, nem a bizalmatlanságra, annak el- és felismerésére, hogy az is a közjót akarja, akinek más a véleménye, arra, hogy véleménye miatt senkinek ne kelljen félnie felettese bosszújától. A hatáskörök és szakmai illetékességek világos elhatárolására, tiszteletben tartására, de a folyamatos együttműködésre is szükség van. Az oktatási hatóság és az oktatáspolitika szakmailag is saját magát tekinti a legilletékesebbnek, gyakorlatilag senkiben nem bízik meg, aki a körön kívül van, gyakran saját szűkebb érdekeit követi. Egyszer az egyik illetékesre rákérdeztem, és kiderült, gyakorlatilag nincs folyamatos együttműködés és bizalom a politika, a hatóság és a szakmabeliek között.
Sok szülő viszont megkönnyebbülve olvasta a levelet, mintha végre szószólójára talált volna abban, amit eddig nem mert nyilvánosan kimondani. Mit gondol arról, hogy a levelén felbátorodva sokan elsősorban az oktatókat és (politikai) felelősségvállalókat hibáztatják a gyenge iskolai eredmények miatt?
Az oktatást többféle szerepben és látószögből volt és van alkalmam megtapasztalnom. Saját életemben sorsdöntő volt az iskola, szülőként hasonlót mondhatok gyermekeim életpályájáról. Öt évtizede vagyok tanár, és akiket taníthattam, azoknak nagy része is tanár, pedagógus, sokkal közülük most is tartom a kapcsolatot. Kutatóként az utóbbi másfél évtizedben szinte folyamatosan foglalkoztatott az oktatás nyelvisége, nyelvi helyzete. Az anyanyelvi mozgalomban (www.aesz.ro) rendszeresen találkozom erdélyi iskoláink tanulóival, tanáraival (mint legutóbb is, jan. 31-én Sepsiszentgyörgyön a középiskolások helyesírási versenyén). És a szinte napi törődés a tehetségtámogató programmal...
Azt hiszem, elég világos, hogy én a magam módján, a legutóbbi nyílt levélben is, az iskola, az oktatás, végső soron a közösség érdekeit tartom szem előtt. A szülőkét és a tanulókét, és azokét a kitűnő pedagógusokét is, akik maguk is azért szenvednek, mert nem segítik, hanem akadályozzák őket. Ez a fajta nivellálás, amely feltételekben, elismerésben, fizetésben egy szintre helyezi az igazi pedagógusokat, és azokat, akik szükségből vagy jobb híján kerültek erre a pályára, ez a nivellálás az igazi pedagógusokat demoralizálja. Függő viszonyukban nehéz megszólalniuk, ez teljesen érthető. Az oktatás, a szülők és a tanulók, az igazi pedagógusok érdekében kell megszólalni, mert ők szinte egyáltalán nem jutnak szóhoz. Meg kell nézni a sajtót: érettségi után vagy akár most is a vezetők nyilatkoznak, magyarázkodnak, és többnyire a szülőkre és a tanulókra, általánosabban a rendszerre, a külső körülményekre hárítják a felelősséget. Nekem (és talán nemcsak nekem) az a véleményem, hogy mindennek az okát és a javítás lehetőségét mindenekelőtt saját magunkban kell keresnünk.
Egy életen át azt a nevelési irányzatot képviselte, hogy a meglévő tehetséget, kincset kell erősíteni a gyermekben, nem pedig álértékekből építkezni, a helytelen megoldásokat pedig el kell vetni menet közben. A levél mintha mégis a szabványos értékrendszereknek, mércéknek akarná megfeleltetni az erdélyi tanulók ismeretszintjét. Ezt hogyan látja?
Nem egészen világos számomra a kérdés. Az iskolázottság, a műveltség mindenki számára fontos. Azt vallom, és ezért van a rögeszmés tehetségtámogató programunk, hogy mindenféle környezetben vannak különös képességű, tehetségű gyermekek. És ők nem tehetnek arról, hogy távolabb születtek az elit iskolától, hogy lakótelepen vagy távoli szórványban, kistelepülésen élnek. Néhány éve megkeresett egy szülő az egyik nagyon kicsi székely településről, ahol már akkor összevont alsó tagozat működött. Azt kérdezte tőlem, mit tegyen a gyermeke érdekében, amikor az iskolájukban abban az évben háromszor cserélték a képesítés nélküli tanítót. Vagy milyen esélyei vannak egyik ösztöndíjasunknak, annak a magyar iskolába járó, kitűnően tanuló cigány leánykának, aki tizedmagával él lakásuk egyetlen szobájában?
Szabványos értékrendszer? Szabványos mérce? Nem. A közös alapról mindenkit a csúcsra kellene eljuttatni, arra a csúcsra, amit képességei szerint elérhet. Az én szememben ugyanolyan csúcs a jó szakember, iparos, az orvos, az óvónő és az egyetemi oktató.
Mi változott meg, vagy csoportosult át a 21. századi erdélyi közoktatásban? Ez a módosult oktatási igény vajon nem a teljes romániai oktatást – az elavult pedagógiai módszereket – volna hivatott megváltoztatni?
Az oktatási igény valóban változott, de abban nem, hogy továbbra is – mint mondtam – színvonalasnak, versenyképesnek kell lennie. A legújabb, a mobilitással és a globális környezettel összefüggő, fokozott igény éppen a versenyképesség: nem egy szűk körben, hanem ismeretlen, távoli környezetben is vállalni kell a megmérettetést. Ez egészen más, mint a hagyományos erdélyi világ, más felkészültséget és szellemet kíván. Tartalmilag is teljes a változás: az érettségiző alapkészségeihez ma már hozzátartozik a számítógép, az autóvezetés, a nyelvtudás. A módszerek is hatékonyabbá váltak. De attól tartok, a mi oktatásunkat már elavult pedagógiai módszerekkel sem lehet megvádolni, gyakran inkább a teljes módszertelenséggel. Ingadozunk a régi és az új tartalmak, a régi és az új módszerek, a régi és az új szellemiség között. Határozottabban kellene lépnünk a nyitottabb világ felé.
Hogyan látja, mekkora szerepe van a szülőnek ebben a sokak szerint aggasztóvá váló intellektuális válságban?
Közhely a szülői szeretet, a szülői felelősség, az, hogy a legtöbb szülő jót, többek között jó iskolát szeretne gyermekének. Ezért áldozatot is képes hozni. Ezen kívül a legtöbb, amit tehet, hogy munkára, felelősségre szoktatja a gyermekét. A tanulás is munka. A Nyilas Misi pályázatokból inkább azt látjuk, hogy ettől a szülők néha túlságosan is óvják gyermeküket, különösen a lányokat, kamaszkorukban, fiatal felnőtt korukban is gyermekes (hogy ne mondjam: infantilis) az érdeklődésük, a napi foglalatosságuk. És minden gyermek számára fontosak a minták, a követhető, vonzó minták. Elsősorban az a minta, amelyet a szülők nyújtanak. Ennél többet nem lehet elvárni a szülőtől: a tantárgyakat nem nekik kell megtanítaniuk, nem is magántanárnak, hanem az iskolának.
Megfogalmazta azt a véleményt, hogy Európa cselédpiacát gazdagítjuk. Mire alapozza ezt a kijelentését?
Lehet, valaki ezt úgy olvassa, hogy erre csak azért hivatkoztam, mert valami csattanóval akartam zárni levelemet. Erről szó sincs. Az viszont – gondolom – mindenki számára egyértelmű, hogy iskolázottság, szaktudás nélkül sem itthon, sem Magyarországon, még kevésbé távolabbi országokban másra nincs esélye egy fiatalnak, mint a szakképzetlen munka. De ezt én még konkrétabban értettem: már most is szociológiai felmérést lehetne végezni ezzel a témával, hogy Erdély mint cselédpiac. Tévedés ne essék: semmilyen munkát nem nézek le, inkább a munkátlanságot, a cél nélküli téblábolást. De az sem megnyugtató, hogy visszatérhet a régi sorsunk a bukaresti (vagy budapesti) magyar cselédlányokkal (bébiszitterekkel?), a kényszerből mindenféle munkát elvállaló férfiakkal. Már most is sokan vannak ebben a helyzetben. Igaz, ennek nem csupán oktatásunk az oka, de nem is lehetünk elégedettek önmagunkkal.
Számos fiatal külföldöt választja tanulmányai folytatására, sokan haza sem térnek. Egy esélyegyenlőséget szavatoló oktatási rendszer Ön szerint hazacsalogatná ezeket a fiatalokat is, vagy egyébre is szükség lenne ehhez?
Egy színvonalas, esélyegyenlőséget és versenyképességet szavatoló rendszer jóval több fiatal számára biztosítana itthon lehetőségeket. Akik kényszerből, időlegesen mentek vagy mennek el, bármikor szívesen dolgoznának itthon. A csúcson is versenyképes, Erdélyből elszármazottak „hazacsalogatásához” viszont nagyot kellene változnia az egész országnak és a mi magyar világunknak is. Szellemben is, nemcsak gazdaságilag. Mindezt túlságosan görcsösen nézzük, és ez is riasztó, nem értjük a fiatalokat, inkább ítélkezünk fölöttük.
A Nyilas Misi tehetségtámogatás egyike azoknak a programoknak, amelyeket Ön kezdeményezett, éppen egy másféle nevelés népszerűsítéséért, felismerve, hogy sok esetben az anyagi hiányosságok állnak a gyermekek fejlődésének útjában. A névadó szereplő története mennyiben cseng vissza az Ön nevelési módszereiben?
A Nyilas Misit két-három itthoni és magyarországi munkatárssal indítottam el (www.nyilasmisi.ro). Az önzetlen működtetők köre most is nagyon szűk, a támogatóké viszont kiterjedt az egész világra. Számomra ez éppen a bizalom erejét bizonyítja. A program névadója É. Kiss Katalin budapesti nyelvészprofesszor volt, kulcsszereplője az indításnak és a további működtetésnek. Igen, Nyilas Misikre gondoltunk, a mi világunk tehetséges, jó szándékú, de külső körülményeik miatt esélytelen gyermekeire. Talán tettünk valamit értük. Nekem egyébként nincsenek saját nevelési módszereim, de a fentiekből talán kiolvasható, mit látok én célravezetőnek a nevelésben és az oktatásban.
Gondolja, hogy még van esélye az erdélyi Nyilas Misiknek itthon boldognak lenni, jóként és igazként élni?
Ha nem ezt gondolnám, és nem hinnék benne, akkor nem csinálnám, és nem fertőztem volna meg másokat is ezzel a hittel. Lehet, hogy ez falra hányt borsó, naivitás, mint a levél is, amelyet megírtam.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro,

Hány magyar él ma Romániában?
A honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat keretében kedden este Barna Gergő és Kiss Tamás szociológusok a legutóbbi népszámlálás magyar vonatkozásait mutatták be a csíkszeredai városháza dísztermében.
A két szociológus az előadásuk első felében a legutóbbi népszámlálási eredményeket, illetve az egyes nemzetiségek számarányának elmúlt tíz évben végbement változásait ismertették. Romániában a rendszerváltást követően három népszámlálás volt, az egyik 1992-ben, a másik 2002-ben, míg legutóbbi 2011-ben. Ezeket tíz évente szervezik meg, 2011-ben viszont az Európai Unió minden tagállamában népszámlálást tartottak.
A 2011-es népszámlálás előzetes eredményei alapozva a magyar nemzetiségiek száma 1 237 746 főre tehető Romániában, ami a 2002-2011 időszakra 13,6 százalékos csökkenést jelent. Az ország lakosságának 6,5 százalékát teszi ki a magyar közösség. „Bár az abszolút csökkenés mértéke jelentős volt, a számbeli csökkenésnek a mértéke ugyanakkora, a magyar közösségnek sikerült megőriznie a relatív súlyát Románián belül, továbbra is az ország legnagyobb nemzeti kisebbsége 6,5 százalékos arányával” – mutatott rá Barna Gergő.
Székelyföldön volt a legkisebb a magyarok számának csökkenése (6,6 %), ugyanakkor Bánságban (28,4 %) és Dél-Erdélyben (27,1 %) volt a legjelentősebb a fogyatkozás. A szórványban majdnem egyharmaddal apadt a magyarok száma, „tízből három személy fogyott el” – emelte ki Barna Gergő. A településtípusok szerinti megosztásból jól kivehető volt, hogy egyre inkább nő azoknak az aránya, akik községben élnek, és csökken a városon élők száma. A magyar népesség több mint fele él községben. „A magyaroknak az abszolút többsége olyan településeken él, ahol a magyarok többségben vannak. Az erdélyi magyarok közül 38 százalékuk él Székelyföldön” – hangzott el az előadás során.
„A 2011-es népszámlálás volt a modern kori Románia történelmében az első olyan alkalom, amikor a román nemzetiségűeknek az aránya csökkent az országban” – hangsúlyozta Kiss Tamás szociológus.
Míg a románok és a magyarok aránya 13 százalékkal csökkent, addig a cigány közösség 15 százalékkal növekedett az elmúlt tíz év során. A 2002-es népszámlálás alkalmával 520 000 ember vallotta magát cigánynak, ám a szakértők és a roma szervezetek szerint számuk 1,8-2 millióra tehető. Érdekessége a 2011-es népszámlálásnak, hogy Hargita megyében 5422-en vallották magukat cigány nemzetiségűnek, Kovászna megyében 8238-an, míg Maros megyében 46 637-en – világított rá Kiss Tamás.
Iochom Zsolt
Barna Gergő és Kiss Tamás aNemzeti Kisebbségkutató Intézet /Kolozsvár/ munkatársai
Székelyhon.ro,

Történelemóra másként
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szervezésében a magyar honfoglalásról tart interaktív történelemórát és korhű fegyverbemutatót több erdélyi városban a héten Hidán Csaba László régész, történész, egyetemi tanár.
Kedd délelőtt a csíkszeredai Kis Herceg Napközi vendégeként a József Attila Általános Iskola tornatermében, majd a Márton Áron Gimnázium dísztermében ismertette a honfoglalás eseményeit, mutatta be a korabeli viseleteket, harci eszközöket Hidán Csaba, akit főként a Duna televízió Rendhagyó történelemóra sorozatából ismerhettek a nagyobb gyerekek. Az előadó munkáját az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola tagjai segítették a bemutatókon.
A József Attila Általános Iskola tornatermében megtartott előadáson főként kisgyerekek vettek részt. Hidán Csaba egy legendával vezette vissza őket a honfoglalás korába. Mesélt nekik a Tündérkertnek nevezett helyről, óriásokról, tündérlányokról, fenyőfákról, nagy csatáról, a kakukkfűillatú pusztákról érkezett hét legényről. „A gyerekek életkoruknak megfelelően meg kell ismerjék a saját múltunkat, és ez nyilvánvalóan először mesékkel, legendákkal kezdődik. Később, aki ismeri ezeket, lehet, hogy történelemkönyveket is olvasni fog. Annak idején én sem a számítógép mellett nőttem föl, nem voltam »kulcsosgyerek« sem, hanem a szüleim meséltek nekem. Később aztán olvastam, és így megszerettem, megismertem a történelmünket” – mondta el portálunknak az előadó.
A történelemóra során bemutatta, milyen is volt a honfoglalás kori harcosok viselete, a vaddisznóbőrből és farkasbőrből készült süveg, sisak, fokos bárd, nyíl stb. Hidán Csaba hangsúlyozta, fontos, hogy minden, amit az előadásokon bemutatnak, hiteles legyen. „A nagyobbak ismernek a Rendhagyó történelemóra sorozatból, a kicsiknek pedig elsősorban a mese a fontos, vagy a harci bemutató érdekes számukra. Ez természetes, mert ők még kicsik ahhoz, hogy tudják, ki volt Álmos, Árpád stb. De így kell bevezetni őket, hogy élményszerű legyen, és nagyon ragaszkodom a hitelességhez. Amit mi viselünk magunkon, az nem jelmez, hanem viselet. Ami ezüst kell legyen, az ezüst, a bronz bronz, a vastag nemez, nemes acél, az acélpikkelyek, bőrpikkelyek mind igaziak, hogy a valóságot lássák. Nem szabad a kicsiket sem lebutítani azzal, hogy fölveszek egy könnyített ruhát. Vannak persze megélhetési hagyományőrzők, akik magukra vesznek ilyen lebutított ruhákat és összevissza beszélnek mindent. Nem szabad, hitelesen kell. Bartók Béla után: csak tiszta forrásból. Nyilvánvaló, a gyerekeknek meseszerűen, élményszerűen, de viseletben, fegyverzetben hiba nem eshet, annak nagyon pontosan úgy kell kinéznie, mint amilyen volt vagy lehetett” – mutatott rá.
Az előadássorozat hétfőn Sepsiszentgyörgyön kezdődött, kedden Csíkszeredában folytatódott, szerdán Székelyudvarhelyen délelőtt 10 órától a Villanytelepi Napközi Otthonban (Villanytelep u. 17.), majd délután 1 órától a Tamási Áron Gimnázium (Baróti Szabó Dávid u. 32.) dísztermében, csütörtökön 10 órától a marosvásárhelyi Stefánia Óvoda szervezésében a Református Egyház Épületében (Aurel Filimon u.32.) 10 órától, majd délután 1 órától a Bolyai Farkas Középiskola (Bolyai u. 3.) dísztermében, pénteken pedig Kolozsváron délelőtt 10 órától a János Zsigmond Unitárius Kollégium Óvodájában (December 1 sugárút 9. sz.), majd 14 órától a Báthori István Elméleti Líceum dísztermében (Farkas utca 2.) tudhatnak meg többet a gyerekek a magyar honfoglalásról.
Péter Beáta
Székelyhon.ro,

Németh Zsolt: jöjjenek divatba a csángók!
Moldvai és gyimesi vendégek közreműködésével a csángók lakodalmas szokásait mutatja be a nézőknek szombaton a XVIII. Csángó bál Budapesten. Németh Zsolt külügyi államtitkár keddi budapesti sajtótájékoztatón azt mondta: a bál célja, hogy divatba hozzák a csángókat. Ha ők divatosak Magyarországon, akkor talán ők maguk is büszkék lesznek arra a kultúrára, amelyet képviselnek – emelte ki.
Hozzátette, a csángók egyedülállónak számítanak a világ magyarságának térképén, nincs még egy ilyen archaikus jegyeket hordozó magyar közösség. A csángók nagy utat tettek meg a rendszerváltás óta – idézte fel. Tizennyolc éve, amikor az első bált megszervezték, még Ion Iliescu volt Románia ura, és a csángók ügye tabu volt, nem szabadultak ki abból a helyzetből amelybe a Ceausescu-diktatúra taszította őket. Az általuk lakott terület egyfajta tiltott zóna volt, a közösség pedig nem létezőnek volt nyilvánítva.
Mára 28 oktatási helyszínen, 42 pedagógus keze alatt 2045 gyerek tanul magyarul Moldvában. A 28 oktatási helyszín közül 19-ben a magyar nyelv és kultúra oktatása állami kereteken belül történik – mutatott rá az államtitkár, aki szerint ugyanakkor nagyon sok még a teendő. Az oktatás eredményeit ugyanis nagyon durván fékezi, hogy a jászvásári (Iași) katolikus püspökség továbbra sem engedi az anyanyelvi misézést számukra. Ezzel a csángók Európa legutolsó nemzeti kisebbségei, akiknek az anyanyelvi hitélet lehetősége nem biztosított – rögzítette Németh Zsolt.
Az államtitkár hangsúlyozta: a politikai erőfeszítéseket folyamatosan ki kell egészíteniük a kulturális és társadalmi kezdeményezéseknek.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár kiemelte: a kormány kötelessége, hogy minden magyarnak segítséget nyújtson, és megtalálja azokat a területeket, ahol ezt ténylegesen megteheti. A helyettes államtitkár köszönetet mondott a Romániai Magyar Pedagógus Szövetségnek, amely 2012 óta az oktatási program lebonyolítója és újjászervezője. Ma már látják a munka eredményeit – hangsúlyozta, hozzátéve: külön ösztöndíjprogramot hirdettek azoknak akik egyetemen tudják tanulmányaikat folytatni.
Fontos, hogy minél több olyan értelmiségi kerüljön ki soraikból, aki fel tud lépni a csángók érdekében. Jelezte: pénteken a csángó oktatási programban részt vevő pedagógusokat látják vendégük, akikkel tapasztalatot cserélnek.
Diószegi László, a bál rendezője szintén a csángó kultúra hihetetlen gazdaságát emelte ki. Elmondta: a szombati bálon a csángó „menyekező” (menyegző) hagyományait mutatják majd be. Fellépnek többek között Rekecsinből, Somoskáról, Klézséről és Pusztináról érkező táncosok, Berecz András, Petrás Mária, Dresch Mihály, és csángó muzsikát játszó magyarországi zenekarok.
Istók Pál a csángóság nevében megköszönte a kormány támogatását, és hozzátette: úgy látja, a bál mára divatba jött. Éltetni szeretnék a csángó kultúrát és hagyományaikat szeretnék továbbvinni – emelte ki.
A Pro Minoritate Alapítvány által szervezett bál fővédnöke Áder János köztársasági elnök, az ünnepi programot Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyitja meg.
MTI
Székelyhon.ro,

Sajátos hozzájárulás Márton Áron boldoggá avatási peréhez
Hetvenöt éve szentelték püspökké Márton Áront. Ennek tiszteletére szülőfalujában, Csíkszentdomokoson vasárnap 16 óra 30 perctől évfordulós ünnepséget tartanak a helyi kultúrotthonban, melynek keretében két könyvet mutatnak be, illetve levetítik Maksay Ágnes kolozsvári rendező, szerkesztő Márton Áron boldoggá avatási pere című dokumentumfilmjét. A film rendezőjével beszélgettünk.
– Miért tartotta fontosnak, hogy Márton Áron boldoggá avatási peréről filmet készítsen?
– A dokumentumfilm ötlete úgy született, hogy egyszer egy rádióműsorban hallottam, amint Jakubinyi György érsek beszámol a 2010-ben Rómában tett közbenjárásának sikerességéről. A gyulafehérvári érsek a Szentek Ügyei Kongregációnak bíboros prefektusához, Angelo Amatohoz folyamodott Márton Áron boldoggá avatási eljárásának ügyében. Az összes rendszerváltás utáni beindított boldoggá avatási eljárás ugyanis vértanúügy, egyedül a Márton Ároné hitvalló per, az utóbbi továbbviteléhez szükséges lett volna egy hivatalos iratokkal, orvosok által is kivizsgált csodára. Ettől tekintett el a bíboros prefektus az ügy előmenetele érdekében, kijelentvén, hogy az elkövetkezőkben a híveknek a feladatuk, hogy hassanak oda: csoda történjen. Jakubinyi érsek – tolmácsolván Amato bíboros szavait – hangsúlyozta, hogy „munkára fel, mert hitvalló boldoggá avatásához mindenképp csoda kell”.
Bevallom, nagyon keveset értettem ebből az üzenetből, így kérdezősködni kezdtem. Laikusokat és egyházi személyeket egyaránt faggattam, mert meg szerettem volna tudni, hogy Márton Áron boldoggá avatási ügyében mit kell nekünk, egyszerű híveknek tennünk. Kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül, aki nincs tisztában ezzel a boldoggá avatási eljárással. Ekkor döntöttem úgy, hogy ennek utánajárok, és egy dokumentumfilm segítségével közérthetővé teszem ezt a folyamatot. Én ennyivel tudok ehhez az ügyhöz hozzájárulni.
– A film három, egyenként 26 perces részből áll. Szándékos ez a szimmetrikus felosztás, vagy a véletlen műve?
– A 26 percnek megvan az egyszerű magyarázata, általában a dokumentumfilm-pályázatok kiírói meg szokták szabni az alkotás terjedelmét is, inkább a háromrészes felosztásra térnék ki, mert ez a rendezői koncepcióm eredménye. A film szerkezetével is követni kívántam a boldoggá avatási folyamat fontosabb momentumait.
Az első fázisban zajlik a pozíció elkészítése, melyben ismertetni kell a boldoggá avatandó személy életrajzát munkássága alapján és különböző tanúságtevők visszaemlékezéseit felhasználva. Ezt tettem a film első harmadában, a Szülőföldi tanúságtevők című részben, melyben olyan tanúkat kerestem, akik kortársai, paptársai voltak a néhai Márton Áronnak.
A második rész inkább egy olyan történelmi-társadalmi korrajz, amelynek középpontjában a néhai püspök áll, mivel a szentté avatási per anyagának tartalmaznia kell egy életrajzot, s ezt a készítők a megfelelő korban helyezik el. Szóval, az Amikor a tanúságtevő maga a történelem címet viselő részben a Szekuritáté irattárában és különböző levéltárakban Márton Áronra vonatkozó megfigyelési és egyháztörténeti anyagok filmes feldolgozását valósítottam meg.
A harmadik részben, amely a Várva a csodát címet kapta, a Vatikánban élő posztulátorral és a Szentek Ügyei Kongregáció szakembereivel járjuk körbe, hogy jelenleg hol tart a boldoggá avatás pere. Ezen túl bemutatjuk azt is, hogy milyen módon szokták a csodát bizonyítani, hogy mikor van szükség a csodára, és mi ennek a szerepe a boldoggá avatás folyamatában.
Évfordulós ünnepség
Böjte Csongor szervezőtől, a Csíkszentdomokosi Ifjúsági Szervezet tagjától megtudtuk, hogy a rendezvényen jelen lesz Maksay Ágnes is, akivel a filmvetítést követően beszélgetni lehet. Böjte kitért a könyvbemutatókra is, részletezve, hogy a tavaly a domokosi Márton Áron Múzeumban tartott konferencia anyagát adták ki könyv formájában, melyet Lázár Csilla ismertet, valamint a Székely Könyvtár sorozatban az egykori püspök beszédeiből megjelent kötetet ismertetik. Az utóbbiról Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője beszél.
Szőcs Lóránt |
Székelyhon.ro,

Elismerés a munkájáért
A moldvai magyar oktatás megalapozásában vállalt szerepéért Borbáth Erzsébet nyugalomba vonult csíkszeredai magyar szakos tanárnak, volt iskolaigazgatónak adományozta A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) az idén első alkalommal kiosztott Petrás Incze János-díjat.
Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a fővédnöke az idei, szombaton megrendezendő budapesti csángó bálnak, amelyen A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) által alapított Petrás Incze János-díjat is átadják. A díjat idén először osztják ki, és azok kaphatják, akik sokat tettek a moldvai magyar oktatás érdekében. A kitüntetést Petrás Incze János (Forrófalva, 1813. − Klézse, 1886. szept. 6.) moldvai csángó katolikus pap, folklórgyűjtő, nyelvész után nevezték el.
Csíkszeredai az első kitüntetett
A csángó gyerekeket támogató, az AMMOA-val szoros együttműködésben dolgozó, Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke, Pákozdi Judit elmondta, a Petrás Mária-kerámiát, oklevelet és pénzjutalmat tartalmazó díj idei kitüntetettje Borbáth Erzsébet, akinek a moldvai magyar nyelvű oktatás megalapozásában, az első generációs értelmiség kinevelésében vállalt szerepéért adományozzák azt.
Alázattal kell szolgálni
A jelenleg Csíkszentmártonban élő Borbáth Erzsébet nyugalomba vonult magyar szakos tanár, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola volt igazgatója a tőle megszokott szerénységgel fogadta a kitüntetés hírét. Mint portálunknak mondta, egészségi állapota miatt nem tudja személyesen átvenni azt, de nagy megtiszteltetésként értékeli, hogy őt jelölték a díjra. Megfogalmazta, ha Széchenyi a legnagyobb magyar, és Orbán Balázs a legnagyobb székely, akkor Petrás Incze János a legnagyobb moldvai magyar. „Hogy lehet kiérdemelni egy olyan díjat, amelyet az ő neve fémjelez? Egyetlen módon: alázattal szolgálni, cselekedni a moldvai csángómagyarok ügyéért, amelyért ő életével, áldozatos munkájával küzdött, dolgozott, és példát mutatott az utána jövők számára, hogy »vérei ne maradjanak az értelem míveletlenségében«” – foglalta össze gondolatait Borbáth Erzsébet.
Munka a csángó gyerekekért
A pedagógus munkája 1990 óta fonódik össze a csángó gyerekek oktatásával, akkor érkeztek Csíkszeredába, a József Attila Általános Iskolába moldvai csángómagyar gyerekek, hogy magyar nyelvű oktatásban részesülhessenek. Az iskola akkori munkaközössége felvállalta a programot, melynek keretében 2000-ig, a szakszerű moldvai magyar oktatás beindulásáig az iskola felső tagozatán minden évben egy osztálynyi csángó fiatal kezdhette el a magyarul tanulást. A fakultatív magyarórák moldvai elindítása után 2000-től a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) megbízásából Borbáth Erzsébet szakirányítója volt a programnak, amelyből egy évvel az RMPSZ előtt, 2004-ben lépett ki. 2011-től, amikor ismét az RMPSZ-t bízták meg a csángómagyar oktatási program irányításával, a felügyelőbiztosság munkájában vesz részt.
„Szakmai hozzáértésre van szükség”
Borbáth Erzsébet véleménye szerint a fakultatív magyarórák mellett a középiskolában magyarul továbbtanulni kívánó moldvai csángó gyerekek számára jó lenne egy átmeneti időszak magyar tannyelvű általános iskolában, mielőtt kilencedik osztályba kerülnek. Az óvodától nyolcadik osztályig tartó román tannyelvű oktatásról hirtelen magyarra váltani ugyanis nehézséget és hátrányt is jelent a diákok számára – mutatott rá. A csángómagyar oktatási program jelenlegi helyzete kapcsán azt mondta, a szakmai hozzáértés nagyon fontos. A Moldvában tanító pedagógusok jó szándéka vitathatatlan, a munkát pedig ki-ki képességei és felelősségérzete szerint végzi – értékelte.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,

Az űrlap alja
Eseménydús évet zárt az EKE ’91
Nemcsak évértékelőt tartott szombaton az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar, hanem díjazták a legjobb túrázókat, túravezetőket és Ujvárosi Tibor alapító tagot, aki tavaly múlt 90 éves, és az egyesület örökös tagjává választották.
Az Ady Endre Líceum dísztermében megtartott közgyűlésre igen kevesen érkeztek, alig félszázan, ahhoz képest, hogy jelenleg 193 fizető tagjuk van. Egyébként Tiponuţ Tibor, az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar elnöke beszámolójában meg is jegyezte, hogy bár tavaly szerencsére senki nem hunyt el a tagságból, 2012-höz képest mégis 30 fővel kevesebben vannak. Az ismeretterjesztő, honismereti, nevelő tevékenységgel kapcsolatban elhangzott, hogy egyre több olyan rendezvényük van, amit helyhiány miatt nem tudnak megtartani. Példa erre a 2013/2014 telén, januártól április végéig vetítéssel egybekötött honismereti és ismeretterjesztő előadás-sorozat. Ennek eddig az Ady-líceum adott otthont, de ezzel a hagyománnyal az idén szakítottak, mert egyre nehezebb volt megoldani a teremgondokat, és többször probléma volt a részvevők nem feltétlenül civilizált viselkedésével. Ezért idén a keddi találkozók végén alkalomszerűen, zárt körben tartanak egy-egy vetítést, ha éppen akad önkéntes előadó. Az elnök szerint ennek az az előnye, hogy az EKE-tagokat nem szorítják ki idegenek az előadásokról, és így a legelszántabb természetjárók is részt tudnak venni a vetítéseken. Hátránya, hogy nincs előre megírt program, tehát aki kíváncsi a vetítésekre, ott kell legyen a keddi találkozókon. Sikeres akcióként emelte ki Tiponuţ a Nagyváradon megszervezett Nagy EKE ’91 Olajgyűjtést, amelyet önerőből oldottak meg, mert tavaly nem kaptak rá támogatást. Említést tett a farsangi bálról, a Somló-hegyen megtartott hagyományos Föld napi tagavató túrájukról, amikor is kilenc új tag tette le a fogadalmat. Vízitúrák és egyéb kirándulások tarkították a tavalyi esztendőt, de a sok örömbe üröm is vegyült: Erőss Zsolt és Kis Péter tragikus eltűnése és halálhíre komoly érzelmeket váltott ki mindenkiből. Ezért május 28-án minden városban, ahol EKE-osztály van, 21 órakor gyertyát gyújtottak az emlékükre. A Bihar Megyei Hegyi- és Barlangimentő Szolgálattal kötött protokollum alapján pedig júniusban Biharfüred környékén 30 kilométeres szakaszon felújították a turistajelzéseket. Ismét, immár ötödjére teljesítménytúrát is szerveztek. A Medveles elnevezésű teljesítménytúrában társszervezők voltak, és a résztvevők választhattak a 20, 40, 60 km-es távok között, de 2013-ban első alkalommal a 80 és 100 km-en is kipróbálhatták magukat a vállalkozó kedvűek. A vetítések, előadások és túrázások közül említésre méltó, hogy novemberben Kollár Lajos és Mécs László, a Magyarok a világ nyolcezresein expedíció-sorozat alapítói az EKE meghívására erdélyi előadó-körútra indultak, illetve a Mikulás kirándulást emelte ki, amikor meglátogatták a Farkas-hegyi kristálybarlangot, melyet 2012. augusztus 18-án nyitottak meg a látogatók számára. A barlangot véletlenül fedezték fel 1987-ben, a bauxitbányába robbantottak szellőzőnyílást, amikor feltárult a járat. A barlang újdonsága egy kis bányamúzeum, amely bemutatja az érdeklődőnek a föld alatti munka eszközeit. Idén támogatás hiányában a városismereti vetélkedőt nem tudták megtartani, viszont a megyei önkormányzatnak köszönhetően újra egy szép kivitelezésű éves túratervet sikerült letenni az asztalra.
Torma József alelnök túrabeszámolójából megtudhattuk, hogy tavaly az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar összesen 83 túrát szervezett. Ezek közül 74 volt egynapos és kilenc többnapos. A túrákon összesen 1376 személy vett részt, ebből 699 EKE-tag. Közúton összesen 11 680 km-t, vasúton 6 329 km-t és gyalogosan 1 955 km-t tettek meg. A gyalogtúrák alkalmával 72 700 méteres szintkülönbséget küzdöttek le.
A pénzügyi beszámolót sokan örömmel fogadták, ugyanis ebből kiderült, hogy tavaly jól gazdálkodott az egyesület, ugyanis év végére az egyesület összértéke (leltári tárgyakkal és nyereséggel együtt) elérte a 35 428,33 lejt. A közgyűlés a cenzori beszámolóval, majd a túrázók és túravezetők díjazásával zárult. A 2013-as év túravezetője díjat Fábián György érdemelte ki, a tavalyi év turistái pedig Torma József és Danicska János lettek.
Sükösd T. Krisztina
EKE= Erdélyi Kárpát Egyesület
Reggeli Újság (Nagyvárad),

Az RMDSZ autonómiatervezetének közvitára bocsátását sürgeti az EMNP- A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) szakértői műhelyében készülő, a Székelyföld területi autonómiájáról szóló törvénytervezet közvitára bocsátását sürgetik az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) székelyföldi területi szervezetei.
Az EMNP székelyföldi vezetői az MTI-hez kedden eljuttatott közleményben emlékeztettek: az RMDSZ a 2013 májusában tartott kongresszusán határozott arról, hogy törvénytervezetet nyújt be Székelyföld területi autonómiájáról a bukaresti törvényhozásban. Az ellenzéki párt felrótta, hogy RMDSZ vezető politikusai azt ígérték, 2013 végén közvitára bocsátják a tervezetet, ám "előbb januárra, majd februárra, végül májusra tolták a határidőt".
Az EMNP székelyföldi vezetői szerint az RMDSZ egy egész sor kérdés megválaszolásával maradt adós a törvénytervezettel kapcsolatban. Ezek között említették, hogy az erdélyi magyar közösség nem tudhatta meg, kik dolgoznak a tervezeten, mikor kezdődik az ígért széles körű konzultáció, véleményt nyilváníthatnak-e ebben az erdélyi magyar pártok és szervezetek, a téma szakértői, és véleményüket beépítik-e majd a törvénytervezetbe.
"Ha nem születnek kielégítő válaszok, az RMDSZ kezdeményezéséről kiderül, hogy nem több annál, aminek sokan gyanítják: látszatcselekvés, amellyel a szövetség egyes vezetői – újabb kétes értékű kormányzati szerepre készülve – megpróbálják leszerelni azt a fajta közösségi fellépést, amely a Székelyek Nagy Menetelésekor is megmutatta igazi erejét" - fogalmaztak a közleményben.
Az EMNP székelyföldi politikusai felszólították az RMDSZ vezetőit, tegyék átláthatóvá és a közösség érdeklődő tagjai által is követhetővé a Székelyföld területi autonómiáját célzó törvénytervezet előkészítő folyamatát, és vonják be a folyamatba mindazokat a politikai és szakmai csoportokat, amelyek az utóbbi két évtizedben szakértelmüket és elkötelezettségüket többszörösen bizonyították. Hozzátették: széleskörű egyeztetés nélkül semmiféle autonómiatervezet nem lehet sikeres.
(MTI) 2014

Szétkommentálni vagy elhallgatni, ez itt a kérdés
A látomásos zseni Jorge Luis Borges, lassan háromnegyed évszázada egy elképzelt, de mára a (cyber)valóságnak nagyban megfelelő bábeli könyvtárról írta: "Ma már tudjuk, hogy egy értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található" (Bábeli könyvtár – 1941). A közéleti diskurzusokat figyelve, igen gyakran egy ilyen könyvtár képzete – és mi más a cyber, a virtuális valóság, és a médiák termelte dimenzió mint állandó megfejtésre váró “összefüggéstelenség” – ötlik az eszembe, és meggyőződésem, hogy sokan vagyunk így még ezzel. Meglátásom szerint, az a helyzet van kialakulóban, amikor egyre kevésbé vagyunk képesek “rendet vágni” a ránk zuduló információs limlom között, eligazodni a világ dolgaiban, legyen szó akár legközvetlenebb környezetünkről, vagy tágabb, sőt globális összefüggésekről. És ez nem arra ösztönöz, hogy kellő türrelemmel és némiképp alázattal közelítsünk a dolgokhoz, hogy kis szellemi, gondolkodásbeli erőfeszítéssel próbáljuk meg megérteni a valóságot, hanem ez helyett lazán szétkommenteljük azt. Olyasféle barlangképekből teremtünk “való világot” (jut az eszembe a reality show, mintegy allegóriája lehetne Platón barlang-hasonlatának, a fiúk-lányok a bekamerázott barlangban ripacskodnak naphosszat, szinte mindenestől elszigetelve a valóságtól, párhuzamos valóságot játszanak), melyek nem is kommunikálnak a valósággal, a köldökzsinor, mely ez utóbbihoz köthetné a töredezett és értelmét vesztett diszkurzív világot, rég el lett vágva. A szavak inflálódása, jelentéstartalmuk kiürülése egyben a társadalmi valóságra épülő világunk kiürítése, sőt leértékelése: minél inkább szétkommentáljuk vagy éppen ellenkezőleg elhallgatjuk a leglényegesebb dolgokat a valóságról, annál értéktelenebbé tesszük azt, és persze benne sajátmagunkat. És még az sem vigasztalhat, hogy közben – valamiféle összeesküvés-elméletnek megfelelően, mint valami árnyékvilágban – vannak/lennének “illetékesek”, akik ismerik a forgatókönyvet, tudják mi a dürgés, és a maguk hasznára gerjesztik a szavak inflációját, parasztvakításként, képmutatásként, hogy közben “titokban a maguk hasznára válthassák meg a világot”. Nem, egyre nyilvánvalóbb, hogy az “illetékesnek” gondolt vezérek is kotta nélkül játszanak, képmutatásuk, manipulatív gesztusaik, politikusi paranóia következménye: nincs rejtett és következetesen megvalósítandó terv, inflálódott, megkopott szavak vannak, egyre üresebben kongó puszta kifejezések.
Kiemelni is nehéz a politikai diskurzusok folyásából egyiket vagy másikat, hiszen akárhol is kezdenénk a merítést, lényegében ugyanazokat az üres szavakat és kifejezéseket találjuk. Ha a magyarországi alkotmány (megengedem, nem is alkotmány, nehogy hasonlítson egy “normális” jogrendszerre, amit létrehoztak, hanem “csak" alaptörvény /kisbetű szándékos/) preambuluma arra való, hogy giccses emlékművek felállítását és történelemhamisítást alapozzon meg, a rohammunkában tákolódó román alkotmánymódosítás egyenesen EP-választási kampánytéma, és semmivel sem több. Ahogy Magyarországon dúl-fúl a “rezsiharc” (pfujj, mecsoda egy kifejezés, normális embernek a hátán feláll a szőr hallatán), nálunk autonómia-harc folyik (ajánlom, hogy az autonómia kifejezést nyilvánítsák az arra “illetékesek”, a legeredetibb székely kifejezésnek, alkalmazásának sűrűsége indokoltá teszi ezt, csak ne hangzana olyan “ó-görögösen”). Szóval harc az van, autonómia még tervezetekben sincs, mert huszonöt év után még készül a “nagy és precíz, mindent felölelő” ötszázvalahányadik tervezet, amit aztán le lehet tenni a parlament asztalára, hogy csak úgy porzik az majd tőle, és utána repül is a kosárba, jó esetben a fiók mélyére. De közben persze, szétkommentelik és elátkozzák a cikket és íróját, aki azt a sarkalatos kérdést fogalmazta meg a minap, hogy vajon lenne-e pénz az autonómia intézményeire? Vagy van-e elég öntudatos és tág bugyelárissal autonómiázó székely atyafi, aki hajlandó, és képes lenne pluszban adózni azért? Márpedig az autonómia óhajtását, azt, hogy akik, ki- meg felvonulnak zászlaja alatt komoly a szándékuk, az árának megfizetése jelez(het)né, ugyanis ingyen autonómiának roppant híg (lenne) a leve!
A leginkább inflálódott és kiürült kifejezések közt a nemzet, nemzeti kifejezés lehetne a másik zászlóvívő, hiszen nincs már az az összefüggéstelenség, amiben fel ne merülne, amiben ne jelezné, hogy itt biza valami olyanról lesz/van szó, amiből egyesek kirekesztetnek, és a nemzet ezáltal fog fényeskedni, legalábbis a cigit áruló trafik-hálózat homlokzatán. A gyakori kontextus, amivel e kifejezést hozzánk, hatumákhoz (határon kívül rekedt magyarokhoz) asszociálják az a senki által át nem látott “nagy nemzetegyesítő” rendszer (NER), mely egyszercsak áldásával fogja elárasztani a “Kárpát-hazát”, csak nem tudni mikor, és nem tudni hogyan. Vannak szent dolgok, amiket soha nem szabad kimondani, azért nem t.i, mert kimondásukkal rontjuk annak esélyét, hogy tartalmuk megvalósuljon (vigyázz mit kívánsz, mert még megvalósul – mondja a Dél-dakota közmondás is); ezért elég, ha (másod)percenként elmakogjuk: nemzet, nemzeti, és minden egyébről hallgatunk – sugallja Szász Jenő egy nemrég mondott tévés (ál)interjúban. Hogy t.i. az ő fantom intézete (mi más, mint a második Nemzetstratégiai sóhivatal) éjt nappá téve dolgozik, csakhát az eredményeik titkosak, hiszen ők közpénzen (a nemlétező intézményre és vezetőjére csak az idén 1.2 milliárdot költ közpénzből a kormány) csupán a kormánynak, még pontosabban a miniszterelnöknek tartoznak beszámolni. Ezért aztán mindenki másnak (fideszesen: coki) kuss, még honlap sem értesít a megváltásunkról szóló munka fényes eredményeiről: Szászjenőt szőröstül-bőrőstül titkosították (jó kis /horror/filmet lehetne készíteni angolul ezzel a címmel: The first covert politician – lenne kasszasikere; magyarul meg lehetne a címe mondjuk: “A bennünk rejlő titkosított szászjenő”). Ugye értik, hogy nem értik? Közhivatal, mely nem is létezik, afféle kísértethajó, melynek csak a fölfuvalkodott kapitánya rémlik fel olykor-olykor, leginkább rémálmokban; igazi és hamisítatlan hungarikum, nosza nyilvánítsuk nemzetinek a szászjenőt is íziben (copyright legyen rajta).
A szétkommentált, illetve elhallgatott világ hámozott lufi, mögötte csak a nihil, a semmi van, az „esztelen kakofónia”.
Bejegyezte: Nándor László Magyari
Emlékeztető: Magyari László Nándor az önálló magyar egyetem ellen foglalt állást:
Magyari Nándor László a Szabadelvű Kör 1997. jan. 31-i ülésén elhangzott előadásában arról szólt, hogy eddig senki sem vállalkozott a Bolyai Egyetem tevékenységének kritikai feldolgozására. Szerinte kritizálni tilos, így azután "az egész egyetem-tradíció: mítosz és szent tehén". Ironikusan megjegyezte, hogy a Bolyai Társaság hozzánőtt a "megemésztetlen tradícióhoz", ténykedése pedig felszívódik a sűrű ködben. Magyari László Nándor szerint az egyetem ügyével foglalkozó kultúrpolitikusok "nem bírnak kiszabadulni egy rosszul felfogott tradíció fogságából", ez akadálya a korszerű intézmény tervének kidolgozásának. Anakronisztikus a hagyományba merevedés. "A nemzeti hagyományba, a múltba való bezárkózás" járhatatlan. Elitcserére van szükség, állapította meg. Olyan elit kell, amely "mer a korral haladni". - "Az egyetemreform főáramától eltérő törekvésnek tűnik" hangsúlyozta, "az etnikai alapon elkülönített egyetem létrehozásának kizárólagossága is." /Magyari Nándor László: Universitas és környezete. A magyar egyetem-eszme beágyazottsága a kisebbségi elitek diszkurzusába. = Szabadság (Kolozsvár), 1997. febr. 10./
http://systemcritic.blogspot.ro,

Kettős állampolgárságot kapnak a magyarországi románok
A bukaresti parlament kibővíti azoknak a körét, akik egyszerűsített honosítással kaphatnak román állampolgárságot.
Az 1991 óta hatályos állampolgársági törvény szerint mindazok visszaszerezhetik román állampolgárságukat, akiknek szülei vagy nagyszülei korábban rendelkeztek ezzel a státussal, de akaratukon és hibájukon kívül elvesztették.
A képviselőház napirendjén szereplő új törvénytervezet szerint a könnyített eljárást kiterjesztenék azokra a románokra is, akiknek felmenői nem rendelkeztek román állampolgársággal. Indoklásában az öt kormánypárti és egy ellenzéki képviselő indítványa Szerbiát, a történelmi Máramaros Ukrajnához tartozó északi részét és Magyarországot említi név szerint olyan területként, amelynek a románjait megilleti a kettős állampolgárság.
A tervezetet pár napja egyhangúlag jóváhagyta a határon túli románok ügyeivel foglalkozó parlamenti bizottság, amelyben a kormánypártok kétharmados többséggel rendelkeznek. A testület alelnöke, Bogdan Diaconu szociáldemokrata képviselő hétfőn megjelent írásában úgy érvelt: az említett területeken élő románok számára a román útlevél jelentené az egyetlen kapcsolatot az anyaországgal, és „az esélyt arra, hogy megőrizzék önazonosságukat”.
nol.hu
Erdély.ma,

Másfélszáz székely önkormányzat nyilvánítsa ki akaratát! – Nyílt levél a székely önkormányzatokhoz
Az elmúlt években Székelyföld közössége többször kifejezte akaratát, hogy legfontosabb nemzetpolitikai törekvését a demokrácia legmagasabb szintű intézményének gyakorlásával, népszavazással erősítse meg. A Székely Nemzeti Tanács több alkalommal szorgalmazta, írjanak ki helyi népszavazást Székelyföld autonómiájáról.
Ennek jegyében megszervezte és lebonyolította azt a népszavazást, amely során 210.000 székelyföldi polgár (a válaszadók 99%-a) mondott igent az autonómiára. Legutóbb Hargita és Kovászna megye önkormányzati testülete fogadott el egy népszavazásra vonatkozó határozatot, ám a kormánybiztosok megakadályozták a döntések végrehajtását. Mindez annak ellenére, hogy a népszavazás intézményének alkalmazását minden, Románia által is elfogadott nemzetközi egyezmény szorgalmazza, sőt, kötelezővé teszi.
Most Románia közigazgatási átszervezésének időszakában még hangsúlyosabban érvényesítenünk kell az Európai Unióban széles körben alkalmazott elvet, miszerint egy (közigazgatási hatáskörökkel is felruházott) régiót nem kijelölni, hanem elismerni kell. Egy ország bármilyen közigazgatási átalakítását elsősorban a lakosság hosszú távú érdekeinek, a demokrácia elveinek és az adott ország nemzetközi kötelezettségeinek figyelembevételével kell végrehajtani. Egy közigazgatási egység hatékony működésének fontos feltétele, hogy ne pillanatnyi politikai konjunktúra mentén alakítsák ki határait, szerkezetét, határozzák meg hatásköreit, hanem az illető régióra jellemző természeti, társadalmi és kulturális ismérvek, a régióban élő közösségek hagyományainak legmesszemenőbb figyelembe vételével.
A Székely Nemzeti Tanács ezúttal kéri fel Székelyföld százötvenhárom önkormányzatát, hogy a fenti elvek figyelembevételével, jelen nyílt levélhez csatolt határozattervezetet elfogadva egységesen nyilvánítsa ki az általa képviselt közösség autonómia iránti igényét, és tegye láthatóvá a nagyvilág számára, amit a prefektusi önkény a népszavazások meggátolásával el akar rejteni: a székely falvak és városok egységes akarattal egyetlen, de különálló közigazgatási egységbe akarnak tartozni. Ez a közigazgatási egység viselje a Székelyföld nevet, egy szerves törvény szavatolja számára az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett legyen hivatalos nyelv a magyar.
Marosvásárhely, 2014. február 12.
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma,

RMDSZ–MPP-tárgyalások – Feltétel az autonómia
Folytatja a tárgyalásokat az RMDSZ-szel a Magyar Polgári Párt (MPP) az Európai Parlamenti választásokon való közös indulásról, továbbra is a „nemzeti válogatott” felállítását tartanák az erdélyi magyarság számára a legésszerűbb döntésnek – jelentette ki Kulcsár-Terza József, az MPP háromszéki elnöke.
A polgári párt megyei elnökei (nyolc ilyen szervezetük van) a hét végén a Szatmár megyei Kaplonyban tanácskoztak az országos vezetőséggel. Teljes volt az egyetértés, mindannyian azt mondták, a megkezdett tárgyalásokat, a tavaly október 27-én elindított „közös menetelést” folytatni kell, nemzeti ügyekben szükséges az összefogás, és „aki ennek nem tesz eleget, az magára vessen” – mondta el Kulcsár-Terza. Kifejtette, azért tárgyalnak az RMDSZ-szel, mert a szövetség vezetői kezdeményezték ezt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) részéről azonban nem kaptak ilyen felkérést. Az RMDSZ-szel folytatott egyeztetéseken egyetlen, ám kizáró jellegű feltételük van: Székelyföld területi autonómiájának ügye, elvárják, hogy a végleges EP-lista kialakítása előtt, még a közvitára bocsátást megelőzően kézhez kapják az RMDSZ által kidolgozott autonómiastatútumot, és azt is, hogy figyelembe vegyék majd jobbító észrevételeiket – hangsúlyozta a háromszéki MPP-elnök.
„Ha ez nem történik meg, akkor nem lesz megállapodás, nem lesz közös lista” – mondotta. Minden egyéb kérdéshez hajlandóak rugalmasan viszonyulni, de el kell kezdeni a tárgyalásokat (időpontról egyelőre nem nyilatkozott senki), hogy felelős döntést hozhassanak – mondotta. A kaplonyi találkozón számba vették az elkövetkező időszak teendőit is, eldöntötték, teljes leltárt készítenek. 2014 október elsejéig minden helyi és megyei szervezetnél tisztújítást tartanak, majd elkezdődik a munka, hogy felkészüljenek a 2016-os önkormányzati választásokra. A nyolc megyei elnök beszámolójából egyöntetűen kitetszett, hogy az EMNP megszületése „megtörte a jobboldalt”, nincs az az erejük már, mint 2008-ban volt. „Azok hagyták el a pártot, akiket nem csak a nemzeti érdek, de az önérdek is vezérelt. De nem állunk olyan rosszul, mint sokan szeretnék” – fejtette ki Kulcsár-Terza. Farkas Réka

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Szembesítés a múlttal
Lassan őrölnek Isten malmai Romániában. Majd’ 25 évnek kellett eltelnie a kommunista rendszer bukása óta, hogy nyilvánosságra kerüljön néhány egykori, igen kegyetlen és sok ember haláláért felelős börtönigazgató, munkatábor-parancsnok neve, s hivatalosan is vádat emeljenek ellenük. Mindannyian nyolcvan év fölöttiek, jellemzőjük, hogy nem tartják felelősnek magukat a történtekért, tagadják az elkövetett és immár rájuk bizonyított szörnyűségeket. Nincs lelkiismeret-furdalásuk.
Szörnyű dolgok történtek a kommunizmus évtizedei alatt Romániában is. Kevesebb szó esett erről, mint a fasiszta vagy szovjet lágerekről, de bizony itt is volt halálra dolgoztatás, éheztetés, kínzás, munkatáborokba, börtönökbe gyűjtötték a „rendszerellenes elemeket”, s aki túlélte, szabadult, testi, lelki roncsként próbált fennmaradni. Voltak áldozatok – és voltak elkövetők is. Nemcsak azok, akik a parancsokat osztogatták legmagasabb szintről, hanem olyanok, akik szolgalelkűen, sőt, túlbuzgóan teljesítették azokat, sokuknak perverz örömöt szerzett a mások fölötti uralom, a testi, lelki szenvedés okozása. Nemcsak végrehajtották a fentről érkező utasításokat, de saját „ötletekkel” egészítették ki a foglyok megalázásának, megsemmisítésének amúgy is igen széles skáláját, és soha senki nem kérte ezt számon tőlük, kényelmesen élnek, tekintélyes nyugdíjat kapnak havonta. Békés öregkor jutott nekik, olyan, amilyen áldozataiknak nem adatott meg. Nem véletlen az sem, hogy oly nehezen haladt a leleplezés. A kilencvenes évek elején az egykori kommunista elit tagjainak, jó pozícióba került utódaiknak gondjuk volt a bizonyítékok eltüntetésére, így az ugyancsak későn létrehozott, a feltárással megbízott intézetnek évekre van szüksége, míg felkutatja, összeszedi egy-egy eset bizonyítékait. Tavaly harmincöt olyan, még életben lévő személyt azonosítottak, aki a kommunista rendszer elnyomógépezetéhez tartozott, és bizonyíthatóan emberiesség elleni bűncselekményeket követett el. Azóta az ügyészség bíróság elé állított két volt börtönparancsnokot, egy harmadik a vádemelés előtt meghalt, a negyedik az elmúlt napokban szembesült múltjával. Mindannyian – és az ezután sorra kerülők is – előrehaladott korban lévén, valószínű, meg sem érik az ítélethirdetést. S mint láthatjuk, a leleplezés a megbánás legkisebb rezdülését sem idézi elő bennük.
És akkor mégis, mi értelme van mindennek – merülhet fel a kérdés –, ha nem hoz vezeklést a hóhéroknak és megnyugvást az áldozatoknak? Legfőbb haszna talán, hogy nem enged feledni. Szembesít bennünket, gyermekeinket a múlttal, azzal, hogy mire voltak képesek a totalitárius rendszerek. Ha ismerjük, tudjuk ezeket a szörnyűségeket, talán teszünk azért is, hogy ne ismétlődhessenek meg soha.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Feljelentették az egykori munkatábor parancsnokát
Az egykori cernavodăi munkatábor egyik parancsnoka, Florian Cormoș elleni feljelentéssel folytatódik a kommunista pribékek tavaly kezdődött felelősségre vonása – közölte tegnap a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) vezetője. Az intézet 35 olyan, még életben lévő személyt azonosított tavaly, aki a kommunista rendszer elnyomógépezetéhez tartozott, és bizonyíthatóan emberiesség elleni bűncselekményeket követett el. Az intézet feljelentése alapján azóta az ügyészség bíróság elé állított két volt börtönparancsnokot, egy harmadik pedig a vádemelés előtt meghalt. A most 87 éves Cormoș a negyedik a 35-ös listán. Az intézet szerint 1953 elején mindössze négy hónapig volt a munkatábor parancsnoka, de az általa elrendelt embertelen bánásmód – az erőszak, kínzás, éheztetés, orvosi ellátás megtagadása – miatt ebben az időszakban 115 politikai fogoly vesztette életét és 400 vált munkaképtelenné. Gyakorlatilag naponta meghalt egy ember Cormoș kivégzőtáborában. A táborparancsnok kegyetlenségét a kommunista hatóságok sem tűrték el: nem az elkövetett bűnök miatt, hanem azért, mert kitudódott, és gyakorlatilag felére csökkentette a Duna–Fekete-tenger csatorna építésén dolgozó tábor munkavégző képességét – közölte tegnapi sajtóértekezletén Andrei Muraru, az IICCMER ügyvezető elnöke. Hozzátette: Cormoș ellen – Sztálin halála után – fegyelmi vizsgálat indult, életfogytiglani kényszermunkára ítélték, de három év múlva, 1957-ben kiengedték, és 1972-ig különböző büntetésvégrehajtó intézetekben dolgozott kiképzőtisztként. A volt munkatábor-parancsnok jelenleg Nagyváradon él.
A máramarosszigeti börtönmúzeum mellett működő kutatóintézet közlése szerint Romániában több mint 600 ezer embert ítéltek el és zártak börtönbe politikai okok miatt 1945 és 1989 között.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem volt idő lelkiismeret-furdalásra (Látogatóban egy kommunista pribéknél)
Florian Cormoșt 115 ember halálával vádolják. Az egykori munkatábor-parancsnok most 87 éves. Alkalmunk volt találkozni vele nagyváradi otthonában Nick Thorpe (BBC) és Kálnoky Boris (Die Welt) kíséretében egy nappal neve és a hivatalos vádemelés nyilvánosságra hozatala előtt.
A kétszobás nagyváradi panellakásban lányával, Eugeniával él, aki foggal-körömmel próbálja védeni idős édesapját. „Húsz éve vége a kommunizmusnak. Ezeket a dolgokat mindenki már rég elfelejtette. Az apám egy idős ember. Miért nem lehet őt békén hagyni?” – szüremlenek át indulatos szavai a konyhából. A nappaliban Cormoș úr ül. Arca kifejezéstelen és megviselt. 1952 végén lett parancsnok a munkatáborban ’53 tavaszáig, négy hónapot. Ez idő alatt a táborban 115 ember halt meg – derül ki a Cernavodăban található dossziékból. A halál oka főként éhség. Florian Cormoș körülbelül 3000 fogolyért felelt a csatornaépítés közben. „Én nem öltem meg senkit. Én csak egy bűnbak vagyok. Van jegyzőkönyv. Egy megbeszélésről a belügyminiszterrel, ott kell keresni. A gyűlés 1953. január 19-én volt. Ott a parancsnokok feltették a kérdést: miniszter úr, nagyon sok betegünk van a csatornánál, mit csinálunk velük? Nincs orvosságunk, nincs semmink. Az volt a válasz, hogy munkával tegyék egészségessé őket. Vagyis hogy haljanak meg minél hamarabb. Ez a rendelet Pavel Ștefantól jött, ő volt akkor a belügyminiszter” – magyarázza. A fent említett jegyzőkönyv sehol nem található. Cormoș nem győzte hangoztatni, hogy ő csak 12 ember haláláról tud. A lelkiismeret számára ismeretlen.
– Volt lelkiismeret-furdalása?
– Ilyesmire nem volt időm. Sok volt a gyűlés.
– Akkor nem halt meg 115 ember?
– Mit gondolnak, Auschwitzban voltam? – hangosan felnevetett. Aztán felmerültek benne a kérdések. Mi lesz most? Mit akarnak csinálni vele? „Jöjjenek, vádoljanak meg a világ összes bűnével, s röpítsenek golyót a fejembe! Elfáradtam” – mondta keserű arccal, egyszerűen, pátosz nélkül.
Kali Ágnes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Iskolakonzorciumok alakultak
Maros megyében január 31. volt a határidő, ameddig a tanintézmények aláírhatták az iskolapartnerségi egyezményeket. Az iskolakonzorciumokra vonatkozó jogszabályozás 2011 óta van érvényben, célja az emberi erőforrások, gazdasági lehetőségek optimális kihasználása, az iskolai tevékenységek bővítése a szükségleteknek megfelelően, közös szervezéssel. Maros megyében mostanig mintegy 15-20 iskolakonzorcium létesült – nyilatkozta lapunknak Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes.
Nem teljesen új dolog az iskolakonzorciumok létesítése, amely a 2011. évi 1-es tanügyi törvény illetve a 2011. október 19-i szabályzat alapján történik. A jogszabályok értelmében két, jogi személyiséggel és akkreditációval rendelkező egyetem előtti oktatási intézmény hozhat létre jogi személyiség nélküli társulást iskolakonzorcium néven. Az intézkedéssel a jogalkotó célja jobb hozzáférhetőséget biztosítani a diákoknak az oktatáshoz, javítani az oktatás színvonalát azáltal, hogy optimizálják az emberi és anyagi erőforrások kihasználását. "A megyei tanfelügyelőség támogatja, javasolja az iskolakonzorciumok létrehozását, hiszen ez előnyös a partner-tanintézeteknek. Közösen szervezhetnek különböző tevékenységeket, megosztva az anyagi terheket, ugyanakkor a pedagógusok számára is kedvező, hiszen a konzorcium keretében könnyebben megoldhatók a személyzeti problémák, úgymint áthelyezések, címzetes állások betöltése, pedagóguscsere. Maros megyében a magyarság számára is előnyös, gondolok a Nyárád- vagy a Maros mentére, hiszen a kisebb iskolák együtt könnyebben működhetnek, a közös kultúra pedig összeköti a tanintézeteket" – nyilatkozta Illés Ildikó. Hozzátette, január 31-én zárult a határidő, amíg a tanintézetek bejelenthették, mely iskolákkal akarnak partnerségi együttműködést kötni. "Idén több iskolakonzorcium működik, mint tavaly – mintegy 15-20 –, a partneriskolák egy vagy akár több évre is aláírhatták az együttműködési egyezményt" – mondta a főtanfelügyelő- helyettes.
Marosvásárhelyen például a Bernády György (volt 2-es) általános iskola az Avram Iancu líceummal írt alá konzorciumi megállapodást egy évre, amelynek alapján közösen használják azokat a létesítményeket, amelyekre egyik-másik tanintézetnek nincs szüksége. Például a Bernády iskola az Avram Iancu líceum egy kisebb, különálló épületét és a tornatermet igényli 13 gimnáziumi osztálya számára – mondta a Népújságnak Balázs Éva, a Bernády iskola aligazgatója. Hozzátette, a konzorcium keretében mindkét tanintézet saját vezetőségével működik, a partnerségi szerződést a tanári kar megszavazta, az igazgatótanács pedig elfogadta a tanári kar döntését.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely),

Arad és Gyula – húsz éve partnerek
Pénteken és szombaton Arad és Gyula önkormányzati képviselői kétnapos testvérvárosi konferencián vesznek részt. Az esemény megrendezését a húszéves évforduló fémjelzi. Húsz esztendővel ezelőtt vette kezdetét a két határ menti település testvérkapcsolata, akkor írták alá az első együttműködési egyezményt.
Pénteken 10 órakor a Városháza Ferdinand Termében Gheorghe Falcă aradi és dr. Görgényi Ernő gyulai polgármester aláírja az idei testvérvárosi együttműködési megállapodást, majd ismertetik a két város húszéves partnerkapcsolatának rendezvényeit. 11 és 16 óra között a Continental Hotel konferenciatermében A munka és a családi élet harmonizálása témával tartanak előadásokat. Szó lesz a munka, a család és önkormányzatok kapcsolatáról, a család és a munka összehangolásáról aradi és gyulai viszonylatokban, az aradi és gyulai nagycsaládosok helyzetéről.
Szombaton a Gyulahús Kft. tart termékbemutatót, majd sikeres gyulai projekteket – Gyulai Várfürdő, AquaPalota, Göndöcs kert, Almásy kastély – mutatnak be a vendégek, bepillantást nyújtva a város életébe, mindennapjaiba, szociális és gazdasági tevékenységébe.
Balázs Katalin
Nyugati Jelen (Arad),

„Tíz év autonómiaharc”
…címmel jelent meg Borbély Zsolt Attila politológus, közíró monográfiája, mely a 2003-as és 2013-as esztendők által határolt évtized erdélyi magyar politikatörténetét foglalja össze.
A kötetet a Tulipán könyvesboltban 2014. február 17-én 18 órás kezdettel mutatják be, a szerzővel Nagy István pécskai fizikatanár beszélget. A rendezvényre minden érdeklődőt szeretettel várnak.
A teljes cím: Borbély Zsolt Attila Az autonómiaharc egy évtizede – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az erdélyi közéletben /Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, Kolozsvár, 2013/
Nyugati Jelen (Arad),

Kolozsvár kérdezett, Mátyás király és a lova pedig válaszolt
A többnyelvűséget kívánta népszerűsíteni az Igen, tessék! mozgalom
Hűséges alattvalóként járulhatott Mátyás király – illetve annak szobra – elé Kolozsvár apraja-nagyja tegnap délután, amikor az Igen, tessék! mozgalom által a Főtéren szervezett performansz keretében feltehették kérdéseiket nagy királyunknak.
A feleletre nem kellett sokat várni, Mátyás és lova pillanatok alatt megfogalmazta többnyire diplomatikus, helyenként tréfás válaszát, éppen azon a nyelven, amelyen a kérdések elhangzottak: magyarul, románul, angolul, németül, olaszul és franciául. Így derült fény egyebek mellett arra is, hogy Mátyás és lova rendszeresen hallgatja Kolozsvár rádióit, arra a kérdésre pedig, hogy milyen egyetemre iratkozna be, kijelentette: a világegyetem iránt érdeklődik. Bajtársa, az eseményen Rocinante névre keresztelt ló is hősiesen állta a sarat, és elárulta: gazdájának főként az szerez örömöt, hogy immár száztizenkét éve az ő hátán ülhet. A mozgalom a többnyelvűséget kívánta erősíteni a rendezvénnyel.
Szabadság (Kolozsvár),

Cserbenhagyja Romániát a Dacia?
Pitești-ről áthelyezi összeszerelő üzemét a Dacia gépkocsigyár Észak-Afrikába – jelentette ki Traian Băsescu államfő, aki szerint a francia Renault már készül az áttelepítésre.
Az államfő egy kolozsvári regionális televízió egyik műsorában elmondta: Románia számos beruházást elveszít, ha nem fejezi be a IV. európai közlekedési folyosó nyomvonalán haladó dél-erdélyi autópálya építését. „Biztos, hogy el fogjuk veszíteni a Dacia pitești-i összeszerelő üzemét, mert Tangerben már megvannak a romániai kapacitás átvételéhez szükséges feltételek. Elkezdődött már ugyanis a marokkói Dacia-üzem kapacitásának bővítése” – mondta Băsescu.
Szabadság (Kolozsvár),