Gendertánc
Másfél éves kora körül végképp bebizonyosodott a fiamról, hogy hímnemű. Dacára annak, hogy a családban pacifista eszmék uralkodnak, mondókákból is kerültem a csapkodósakat, de még furulyázáskor is kihagytam mind az Internacionálét, mind a Gábor Áron rézágyúját, a fiam igazi harcos. Vagyis normális fiúcska, csak ez nekem néha túl sok.
Amikor megtudtam, hogy a második gyermekem lány lesz, eszeveszett örömöt éreztem. Mára ebből főként az eszeveszettség maradt. Öröm is, persze, de bevallom, hatalmas plusz munka fakad abból, hogy különböző neműek. Az „egyformán szeretem a gyermekeimet” jól hangzik, de nem több mítosznál. Időnként részrehajlónak kell lennem, sőt, mást sem teszek, mint egész nap hajladozom. Részre. Amúgy is különbözőek a gyerekek, de minderre még rátesz egy lapáttal az a fránya gender. A reggelnek nevezett szükséges rosszat például másként éli meg a fiam és a lányom. Fiam frissen kipattan az ágyból, a létrán lefelé jövet elvégez néhány nyújtógyakorlatot, azzal már masírozik is a konyhába. Közben a népszerű gyermekdalt skandálja, saját képére és hasonlatosságára formálva: Üssünk, üssünk valamit! Azt is megmondom, hogy mit... Nem kell kifejtenie, hogy mire, vagyis kire gondol, mert már jön is kifele a kiszemelt áldozat. Visít, pereg a könnye, s nem tudom semmivel sem megnyugtatni. Én elhiszem, hogy trauma a felkelés, de ennyire? Ha ölbe veszem, ficánkol, ha leteszem, nyávog, végül az az öt perc old meg mindent, amit a frissen mosott szőnyeg csigacsíkosításával tölt. Amikor anyakedvesen megkérem, hogy húzzon papucsot, már a boci-boci tarka dallamára fuvolázza nekem, hogy: nem nem nem nem neeem neeem! (Na most nyújtsa fel a kezét, aki erre azt gondolná: juhhé, a gyermekemnek abszolút hallása van!)
Reggelizni kellene. A gender zászlaja alatt már nehogy egyfélét akarnának fogyasztani. Fiam ropogós tojást, lányom túrógombócot. Gyorsan túrót főzök aludttejből, keverem a gombócmasszát. Forr az olaj, beleütöm a tojást, fő a víz, görgetem a gombócokat. A két sarj orr-húzva kijön. Fiam turkál a tojásban, lányom visításhoz veszi a levegőt, hogy nem gombócot, tejbegrízt akart. Pókerarccal veszem a gombócokat, megtöröm, kis mézet rá, forró tejet. Megvan. Tessék, tejbegríz. Hohó, lányomnak rossz napja van. De mégiscsak gombóc legyen. Nincs. Ez nem igaz, van. A torkomban. Lenyelem. Fagyi-kanállal csinos gombócokat szedek ki a grízből. Kis mosollyal, tejföllel tálalom. (Nesze!) Később nyammogom a száraz tükörtojást, s tejbetúró-kásagombóccal nyomtatom. Azon töprengek, vajon mit szólnának ehhez a menühöz a gyermekjogvédők.
Sétálni kellene. A szabadban valahogy jobban eloszlik a rosszaság, mint a négy fal között. Az öltözés türelempróba. Fiam nem tud elszakadni a tükörtől: szép fiam, jó fiam, bazsalyog bele fején egy női bugyival. Lányommal kergetőzünk, rimánkodok neki, térdre kényszerítem, bőgetem, majd vigasztalom, s íme máris feladtam a szvetterét.
El sem hiszem, de elindultunk! Hogy fiam minden pocsolyába beletrappol, nem lep meg. Lányom azonban kínosan vigyáz rózsaszín prémes csizmácskájára, mégis, amikor felszólítom, hogy „és most nagyot léééép!” akkor ő valóban nagyot lép, épp a közepébe. Máris elkámpicsorodik. Jaj, szívem, ne szomorkodj, majd megmossuk. Könnyei között ingatja a fejét, hogy nem a csizma a baj. Eltörött, ragasszuk vissza! – és orrom alá dug egy szép kerek kekszet (!). Találkozunk egy régi ismerőssel. Régen nem szerettük egymást. Most sem. Mégis megállít a kölcsönös irigység. Hogy te milyen sokat fogytál! Mennyit? Tíz kilót vagy egy húszast? – kérdezi kíváncsian. Válasz helyett csak szerényen vállat vonok, hogy nem számoltam (sose volt rajtam húsz kiló fölösleg, te dög, gondolom magamban). De tényleg, mit használtál? Mesélni kezdem neki, hogy a három gyermek megstb, látom, hogy nem érdekli, és amúgy sem hiszi egy szavamat sem. Taktikát váltok. Kistran-kúra, súgom a fülébe bizalmasan. Kistran, kistran, ismételgeti, mint egy mantrát. Köszipuszi, utánanézek.
Eltűnik a sarkon, amikor nevetni kezdek. Arra gondolok, milyen fancsali képet vág majd ismerősöm, amikor a huszadik keresővel próbálkozik hasztalan, jaj, vajon nem jól jegyeztem meg? De jól kisanyám, csak azt nem tudod, hogy a ki(alvatlanság) és a stra(pa) a módszer lényege. A fő összetevőről nem is beszélve. N, mint nevetés. Nevetés jobb híján és nevetés, mert a nevelésben is ez a legjobb feszültségoldó.
Sikó-Barabási Eszter
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Tusványos: kapocs a nemzetek között
Negyed évszázada, a kommunista rendszer bukása után kezdett körvonalazódni egy olyan fórum létrehozásának gondolata, amelynek elsődleges célja a románok, az erdélyi, illetve a magyarországi magyarok egymásra találása lett volna. Az 1989-ben útjára indított folyamat ma is tart, egyik látványos eredménye a külhoni magyarok közjogi integrációja az anyaországba.
Magyarország kolozsvári főkonzulátusának konferenciatermében idézte fel a Bálványosi Szabadegyetem, majd a Tusványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor történetét a rendezvény szenátusának két tagja, Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára, valamint Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. A beszélgetés moderátora Bodó Barna egyetemi oktató, a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének elnöke volt.
Németh Zsolt már az 1970-es évektől diákként járta Erdélyt, mígnem – a moldvai csángóknál tett egyik látogatása után – a román hatóságok 1985-ben kitiltották az országból. A Ceaușescu-rendszer bukása után közvetlenül, 1989 decemberében már százával jöttek a magyarországi fiatalok Erdélybe, pártszínektől és politikai nézetektől függetlenül. Németh Zsolt az elsők között érkezett Erdélybe, egy angol újságíró, David Campanella, és egy fiatal orvos barátja kíséretében. Kézdivásárhelyen, egy panellakásban született meg a gondolat, hogy a kommunizmus romjain a Kárpát-medence magyarjainak egymásra kell találniuk. December 30-án nyilatkozatot adtak közre a helyi Székely Újságban, amelyben kifejtették egy erdélyi szabadegyetem megalapításának szükségességét. 1990 nyarán került sor az I.Bálványosi Szabadegyetem megszervezésére, melynek elsődleges szándéka a magyar–román párbeszéd kialakítása volt. A kezdeti táborozásoknak rangos résztvevői voltak, román részről pedig hangos politikai visszhangja is. Az első szabadegyetem után néhány évvel azonban kiderült, hogy a kommunista múlt elutasítása nem elégséges alap ahhoz, hogy létre lehessen hozni a megálmodott erdélyi közösséget. Ám a kommunista visszarendeződés miatti illúzióvesztés nyomán sikerült Magyarországon a Fidesznek megfogalmaznia a posztkommunizmussal szembeni stratégia kulcspontjait, Erdélyben pedig az RMDSZ-fősodorral egyre markánsabban szembehelyezkedő Reform Tömörülés is ebbe az irányba indult el – fejtette ki az államtitkár.
Toró T. Tibor szerint Romániában az első szabadegyetem megrendezésének idején demokratának lenni még „pikáns dolog volt.” A néppárt elnöke emlékeztetett, hogy kezdetben igen rangos román politikai és közéleti személyiségek is eleget tettek a meghívásnak, és a bálványosi, majd tusványosi folyamat a román–magyar, de elsősorban a magyar–magyar párbeszéd műhelye lett.
Szabadegyetemtől fesztiválig
Toró T. Tibor megemlítette, hogy a rendezvény kétszer esett át szemléletváltáson: első alkalommal akkor, amikor a szabadegyetem 1992-ben Bálványosról Tusnádra költözött, majd amikor 2001-ben bevonták a szervezésbe az egyetemistákat is. Toró úgy véli, Bálványos hangulata elveszett, amikor a nyári egyetemet összeházasították a diáktáborral. „Bár a régi dolgokat nem lehet visszahozni, ismét kell egy olyan műhely, mint amilyen a 90-es évek elején volt” – mondta a néppárt elnöke. Emlékeztetett, hogy a kettős állampolgárság, a szavazati jog megadásának ötlete a külhoni magyarok számára szintén egy háttérműhelyben született meg. Németh Zsolt szerint Tusványoson szerteágazó foglakozások zajlanak: a hagyományőrzés és a nyári egyetem mellett ma már fontos helyet foglalnak el a koncertek és egyéb szórakozási lehetőségek is. Az államtitkár hangsúlyozta, hogy Tusványosnak határozott szerepe volt abban, hogy a Kárpát-medencei magyarság egymásra talált, ugyanakkor „olvasztótégely, ahol nagy számban keverednek erdélyi és magyarországi magyarok.” Az államtitkár hozzátette: Magyarország és Románia kapcsolatának tekintetében is nagy jelentősége van a tábornak, mivel Tusványoson indult be egy olyan demokratikus magyar–román párbeszéd, amelytől elindulva meg lehet fogalmazni, hogy melyek a román állam kötelezettségei az erdélyi magyarokkal szemben. A teendőket a román állam, az erdélyi magyarok és Magyarország háromszöge mentén kell behatárolni – fogalmazott.
Integráció a szülőföldön
„Ma már nem kell elhagyjuk a szülőföldünket ahhoz, hogy magyarok legyünk” – hívta fel a hallgatóság figyelmét a kettős állampolgárság előnyeire Toró T. Tibor. Az összmagyar integráció állomásai: a státustörvény, a magyar igazolvány, a kedvezményes honosítás mind tusványosi fogantatásúak – hangsúlyozta a néppárt elnöke. Ez az integráció egy hosszú távú nemzetpolitikai feladat, amelyben a Bálványos-Tusványos folyamat erdélyi magyar szereplőinek segíteniük kell a magyarországi vezetést.
A nemzeti integráció útjában álló falakat az erdélyi magyar közösség tudatában is le kell bontani, ehhez erősíteni kell az elszámoltathatóság elvének érvényesülését, amely jelenleg Erdélyben gyerekcipőben jár, és amely ugyanolyan fontos, mint a politikai pluralizmus – mondta Toró. Az erdélyi magyar közösségnek számon kell kérnie politikai képviseletén ígéreteit, és kontrollt kell gyakorolnia a képviselet fölött. Nem kellene engednie például azt, hogy politikai képviselete önmaga sérthetetlenségét fokozza a büntető törvénykönyv erre vonatkozó cikkelyeinek megszavazásával, vagy úgy nyújtson be autonómiatervezetet a parlamentben, hogy erről semmiféle konzultációt nem tart fontosnak a közösségen belül – hangsúlyozta a néppárt elnöke. Németh Zsolt kijelentette: „A román állam és az erdélyi magyarok között még rengeteg tennivaló akad.” Az államtitkár arra utalt, hogy az erdélyi magyarok hiányosságainak listája még hosszú, de ezt a román államnak és a romániai magyaroknak kell megoldaniuk. A külügyi államtitkár rámutatott: a világ magyarsága sok irányból indult el egymás felé, és a magyar állampolgárságban végre összeértek útjaik. „Az áprilisi választásokat követően nemzeti parlamentünk lesz, amely a világmagyarságot fogja megjeleníteni” – hangsúlyozta Németh Zsolt. Felhívta a figyelmet arra, hogy fontos a külhoni magyarok részvétele a magyarországi választásokon, hiszen ők fogják legitimálni a nemzeti kormányt.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Funar szelleme lengi be Kolozsvárt
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Hol fogy, és hol erősödik az erdélyi magyarság?
A 2011-es népszámlálás hivatalos adatai alapján a Kolozsvári Kisebbségkutató Intézet több átfogó tanulmányt készített a magyarság demográfiai folyamatairól.
Tudjuk, hogy az utóbbi 10 évben 194 ezerrel apadt a romániai magyarság, az azt megelőző évtizedben pedig szinte ugyanannyival, 193 ezerrel. Ma 1.237.000 magyar él Romániában.
Oláh Gál Elvira Kiss Tamás szociológussal, demográfiai kutatóval arról beszélgetett, hogy mi várható, és melyek a kiszámíthatatlan tényezők ezen a téren.
Kiss Tamás úgy látja, hogy előreláthatólag a Székelyföld súlya tovább fog növekedni, és ez egy intézményes súlyt is jelent, e szerint az oktatási- és a kulturális intézmények súlya is ebbe az irányba fog alakulni.
A kutató szerint a halandósági és a termékenységi viszonyokat nagy biztonsággal lehet előre jelezni, viszont a migrációt, amit már a politikai és a gazdasági körülmények befolyásolják, már nehéz előre jelezni. A migráció és a kettős állampolgárság nagyon jelentős módon összekapcsolódik – szögezte le Kiss.
A szociológus arról is kifejtette véleményét arról, hogy az asszimiláció a felsőbb rétegeket érinti jobban, az állami szférában pedig a románokat nagy mértékben privilegizálja az állam. Hozzátette: Sepsiszentgyörgyön, vagy Csíkszeredában gyakorlatilag abból megél valaki, hogy román, de más erdélyi városokban is, a nagy jövedelmű állami szektorokban a románok felül reprezentáltak.
Kossuth Rádió
Erdély.ma,

Ösztöndíj-program Nagyszalontán
A hajdúvárosi RMDSZ létrehozta az Arany Tulipán-ösztöndíjat, amelyet minden magyar tagozatra iratkozó iskola- és óvodakezdő gyermek megkap.
Az RMDSZ nagyszalontai szervezete az elmúlt évek során számos családsegítő programot indított útjára. Ennek keretében alapította meg a tavaly a Szent Ferenc Alapítvány támogatásával az Arany Tulipán-ösztöndíjat is, azt az óvoda- és iskolakezdési megerősítést jelentő támogatást, amelyet minden olyan gyermek megkap, akit magyar óvodai csoportba, illetve a magyar iskola, az Arany János Elméleti Líceum előkészítő osztályába íratnak be.
Támogatás
A családok jobb boldogulása érdekében életre hívott kezdeményezés alapján tehát 200 lej értékű támogatásban részesülnek azoknak a családoknak a gyermekei, akik magyar óvodai csoportban vagy előkészítő osztályban kezdik ősszel a tanulmányaikat. Mindazok a szülők, akik igényelni szeretnék a támogatást, első lépésként kell kérjenek egy igazolást az óvódából, illetve az iskolából arról, hogy gyermeküket beíratták valamelyik magyar tannyelvű óvodai csoportba, vagy a magyar iskola előkészítő osztályába. Ezzel az igazolással kell második lépésben felkeresnie az RMDSZ székházát a szülőnek (Kossuth Lajos utca 16. szám), ahol az iroda munkatársai átadnak egy 200 lejről szóló értékjegyet, amit a programban részt vevő szalontai vállalkozások üzleteiben vásárolhatnak le. A hajdúvárosi szervezet az értékjegyek által duplán segít: egyrészt az óvoda- és iskolakezdő gyermekeknek, másrészt pedig a helyi vállalkozóknak is. Az értékjegyeket csak ruházati cikkekre vagy tanszervásárlásra fordíthatják a családok. A lehetőség közel 200 családot érint, mely a gyermekek és a szülők jobb boldogulását hivatott elősegíteni, hiszen a kezdeményezés nagyon jó segítség a háztartásoknak: a támogatás által több pénz maradhat a családi kasszában, s kevésbé lesz megterhelő anyagilag az óvoda- és az iskolakezdés. Az értékjegyeket tehát bátran igényeljék a jogosultak, kérjék ki az igazolást az illetékes intézményből, és jelentkezzenek vele április 30-ig az RMDSZ-székház titkárságán.
erdon.ro,

Bukarest a példa?
Megtorpanások, be nem váltott ígéretek, pártérdekek előtérbe kerülése, kiszorítósdi, árulások – rosszul indul az idei év az erdélyi magyar közéletben. Mintha Bukarest volna a követendő példa, ahonnan csak véget nem érő marakodásról, koncért folyó ádáz csatáról, opportunizmusról, árulásról érkeznek hírek.
Hogy ismét, ki tudja, hányadszor, a szakadás küszöbére sodródott a kormányzó Szociál-Liberális Szövetség. Hogy a tegnap még partnerségük megerősítéséről egymás oldalán nyilatkozó vezetők ma már csak a sajtón keresztül fenyegetik, zsarolják egymást. Hogy Pontáék kilóra megvásárolták a Dan Diaconescu-féle párt honatyáit, és immár a liberálisok nélkül is megvan a parlamenti többségük. Hogy partnereik kiszorítása végett afféle koalíción belüli koalíciót hoztak létre, melynek neve – Szociáldemokrata Szövetség – már-már a megtévesztésig hasonlít arra, amivel elsöprő győzelmet arattak a 2012-es választásokon.
De hiába fordulunk el csömörrel a fővárosban zajló ingyencirkusztól – hasonló kép tárul elénk a Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy tengelyen az erdélyi magyar közéletben is. Esztendő fordultával elillant az RMDSZ határozott kiállása, az autonómiatörvény bemutatását hónapról hónapra halogatják, a szövetségi elnök szerint most éppen az alkotmány módosítása miatt „taktikáznak”. S hiába reménykedtünk abban, hogy a székelyek nagy menetelésén kialakult akcióegység tartós lesz, legalább az autonómia ügyében – lám, az RMDSZ viszonyulása a székely szabadság napjához idén sem egyértelmű. Mindeközben pedig teljes a káosz az RMDSZ ellenzéke berkeiben is: a súlyos identitászavarban sínylődő MPP maradék híveinek eltávolodását kockáztatva az RMDSZ-hez közeledik, de Nagy István volt baróti polgármester kizárása is érzékenyen érintheti az alakulatot. Nem sokkal rózsásabb a helyzet az Erdélyi Magyar Néppárt háza táján sem: Nemes Előd átigazolása, majd az alakulatra zúdított vádsorozata nem csak a fiatal politikust minősíti, és volt pártja vagy az őt befogadni látszó RMDSZ megítélésének árt – elriaszthatja azokat is, akik még valamelyes érdeklődést mutattak közügyeink iránt.
Öntelt, határozott cselekvésre mégis képtelen hatalom, megosztott és erőtlen ellenzék – a magyar viszonyok mindenben kísértetiesen hasonlítanak a bukarestiekre. És ezért igazán nem okolhatjuk a román államhatalmat vagy zászlóüldöző helytartóit.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Mit nyújt a költségvetés az aradi magyarságnak?
Megszavazta a városi tanács Arad idei költségvetését. Az RMDSZ részéről a tanácsban az aradi magyarokat képviselő Bognár Levente alpolgármester és Cziszter Kálmán tanácsos a helybeli magyarság sajátos érdekeit is igyekeztek érvényesíteni. Mennyiben sikerült? – kérdeztük az alpolgármestertől.
– Mint minden évben, most is az volt a célunk, hogy az általános városfejlesztési, -karbantartási stb. célok olyan mellett olyan tételek is bekerüljenek a költségvetésbe, amelyek a magyarság önazonosságának megőrzését szolgálják, azt, hogy otthonosabban érezzék magukat ebben a városban.
A Csiky Gergely Főgimnáziumban idén is folytatódhat a régi épület felújítása, 350 ezer lej szolgál javításra, ablakok cseréjére.
– Apropó, Csiky: hallottunk olyan hangokat, amelyek sokallták az iskolának nyújtott szociális ösztöndíjak számát.
– Volt egy kis vita arról, hogy miért kap annyi ösztöndíjat – összesen 135 ezer lejt, jóval az átlag felett – a Csiky. Mi azzal érveltünk, hogy a város húsz középiskolája közül ez az egyetlen magyar, amelynek a megye utazó diákjait is fogadnia kell, a szociális támogatásra tehát nagyobb az igény.
– Ön a költségvetés vitája során módosító indítványt tett az egyházaknak szánt támogatás növelésére, amit el is fogadtak. Mit sikerült elérni a magyar egyházak számára?
– Azt, hogy az egyházaknak szánt összeg 15 százaléka a katolikus, református, evangélikus, magyar baptista egyházközségeknek jusson. Az utóbbi időben mindig sikerült évente egy kicsivel nagyobb összeget biztosítani az előzőnél, így volt idén is.
– Mi jutott a sajátosan magyar kulturális és egyéb rendezvényekre?
– 200 ezer lejt szavazott meg a költségvetés a magyarság szempontjából meghatározó jelentőségű rendezvényekre. Március 15-re, az Aradi Magyar Napokra és október 6-ra, a Magyar Kultúra Napjára gondolok elsősorban. Idén is sikerült jelentős összeget biztosítani a kamaraszínházon keresztül a nagyszínházi magyar előadásokra.
Idén végre sor kerülhet a Megbékélés Parkjának régóta esedékes rendezésére, a Szabadság-szobor újraállításának 10. évében. Erre 3,148 millió lejes összeget irányoz elő a költségvetés, ennek mintegy felét még 2007-ben az RMDSZ kormányzati támogatásként irányított Aradra. Azóta különböző jogi problémák miatt halasztódott a dolog, módosítani kellett a városrendezési tervet. Az eredeti terv szerint le kellett volna bontani a tér nyugati végében lévő házakat a park kiterjesztéséhez, ezt azonban nem lehet megvalósítani, mert a törvény tiltja az önkormányzatnak a lakásvásárlást. Az új terv szerint megnyitják a tér víztorony felé vezető részét.
– Erről már régebben is szó esett; hogy áll most az ügy, hogy pénz is van rá?
– A kivitelezésre jelentkező cégek letették versenytárgyalási javaslataikat. Ha minden rendben megy és valamelyikük megnyeri a pályázatot, a tervet hat hónap alatt kell kivitelezni. Az elképzelések szerint április közepe táján megindulhatna a munka, és október 6-ra el is készülne. A munkálat keretében nemcsak a tér megnagyobbítására, a víztorony felé történő kinyitására kerül sor, hanem a tér – kövezet, padok, öntözőrendszer – teljes felújítására is.
– Bár általános városi érdek, a magyarság számára megkülönböztetett fontosságú a határokon átnyúló, testvérvárosokkal ápolt kapcsolat.
– Kiemelt fontosságot kap idén az éppen húszéves kapcsolat Arad–Gyula között, de az Arad–Pécs, Arad–Budapest XII. kerülete közötti együttműködés is, amelyeket bővíteni szeretnénk. Sikeres évek óta a Békéscsaba–Arad–Békéscsaba szupermaraton, amelyre idén az eddiginél nagyobb összeget szán a költségvetés.
Jámbor Gyula

Átadták Király Károlynak a Kós Károly-nagydíjat
A magyarországi Mezőkovácsházán, otthonában adta át Király Károlynak a Kós Károly-nagydíjat Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke, valamint Borbély Zsolt Attila alelnök.
A közélettől visszavonult, egykori háromszéki szenátor egészségi állapota miatt nem lehetett jelen az EMNT 2013. december 14-én rendezett, tízéves jubileumi gáláján, amelyen a szervezet első ízben osztotta ki a Kós Károly-díjat. A díjjal olyan személyiségeket tüntetnek ki, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy az autonómia ügye kiteljesedjen Erdélyben.
Király Károlyról a gálán, Szőcs Géza költő, egykori szenátor mondott laudációt, amely szerint Király az autonómiagondolat egyik első frontembereként az 1970-es évek Romániájában, „a csend és a sötét országában” az egyik első hang volt, aki dacolt a zsarnokkal, és elindította az erdélyi magyarság morális és intellektuális felébredését.
Az EMNT Kós Károly-díjjal tüntette ki továbbá Bakk Miklós politológust az autonómia ügyének képviseletéért, Juhos Gábor maratonfutót, aki a tavaly ősszel, mintegy 500 kilométert futott a Székelyföldön, hogy felhívja a figyelmet az önrendelkezés eszméjének fontosságára, valamint post mortem Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselőt.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad),
Nyugati Jelen (Arad),

Imádsággal toboroz mester-tanárokat a Református Kollégium
„Internetről tanultam a magyar szaknyelvet” – mondja a mester
Körlevélben szólít imádságra és szakemberek toborzására a kolozsvári Református Kollégium: ősztől két szakiskolai osztályban induló négyféle képzés oktatásához keresnek tanítani vágyó és hajlandó szakembereket.
Mérnökök és mesterek jelentkezésére számítanak, akik villany-, víz- és gázszerelés, szakácskodás és fodrászat terén rendelkeznek szakképesítéssel. Mint arról Székely Árpád igazgató korábban lapunknak elmondta, az iskola vezetőségének meggyőződése, hogy a szakoktatás sikere a hazai magyar vállalkozók hozzáállásán múlik, az oktatásba bekapcsolódó szakembereken. Arra kérik a lelkipásztorokat: a vasárnapi igehirdetésbe foglalják bele a szakiskola ügyét. Meggyőződésük, hogy szakmával sok fiatalnak számukra alkalmasabb életpályát, boldogulást kínálhatnak: „hisszük, hogy ezek a gyerekek nem kevesebbek semmivel azoknál, akik orvosnak, papnak, ügyvédnek tanulnak”. Szakembereket kérdeztünk, mi vezette őket a pályára.
Szabadság (Kolozsvár),

Évekbe telhet a Mezőségi Magyar Oktatási Központ felépítése
Habár égető szükség lenne rá, az anyagiak hiánya miatt akár tíz évig is elhúzódhat a Mezőségi Magyar Oktatási Központ felépítése Szamosújváron. Az önálló magyar tanintézet létrehozásának ötlete közel tíz évvel ezelőtt fogalmazódott meg a szamosújvári Téka Alapítvány és a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány vezetőségében, majd 2010 októberében megtartották az alapkőletételt. A 8000 négyzetméteres területen 4 épületet húznának fel, ám az elmúlt 4 évben csak az alapok megöntésére és két épület részleges felépítésére kerülhetett sor.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

Árnyékjelentés készül a nyelvi jogok betartásáról
Kolozsváron ülésezett tegnap az RMDSZ Országos Önkormányzati Tanácsa (ÖOT), amelyet követően Borbély László politikai alelnök, Borboly Csaba ÖOT-elnök és Ilyés Gyula önkormányzatokért felelős főtitkárhelyettes sajtótájékoztatót tartott.
Borbély   László, az RMDSZ politikai alelnöke kifejtette: a következő hetekben nyilvánosságra hozzák árnyékjelentésüket a nyelvi jogok betartásáról, amely be fogja bizonyítani, hogy Románia megszegi a román kormány által aláírt Európai Regionális Nyelvi Charta előírásait. „Erre most annál is inkább szükség lesz, mivel tegnap visszautasították azon kezdeményezésünket, amely értelmében magyar nyelven is lehetne a Nép Ügyvédjéhez fordulni”– nyilatkozta Borbély.
Szabadság (Kolozsvár),

Felcserélődtek az erőviszonyok – Interjú Kelemen Mártonnal
A marosvásárhelyi kétnyelvűségről, az érdekérvényesítésről, illetve az RMDSZ Maros megyét érintő megvalósításairól, terveiről beszélgettünk Kelemen Mártonnal, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-frakciójának vezetőjével, aki megpályázná a tanács alelnöki tisztségét is.
– Előnynek vagy hátránynak számít Kelemen Atilla parlamenti képviselő fiaként politikai és közigazgatási szerepet vállalni?
– Nem egyértelmű, hisz mindenképpen megvannak az előnyei és a hátrányai is. Ezen én is sokat gondolkodtam, mielőtt hosszú évekig mérlegeltem, hogy látható módon beszálljak-e a politikába vagy sem. Most azt kell mondanom, hogy összességében talán inkább előnyös Kelemen Atilla fiaként érkezni a politikába, hisz már felnövő gyerekként megadatott, hogy emberközelből megismerhessem és követhessem az apám és az általa vezetett szervezet tevékenységét. Persze mindez óhatatlanul spekulációkra, ilyen-olyan értelmezésekre is okot ad, ezért is haboztam jó ideig, amíg végképp úgy döntöttem, hogy vállalom ezt az utat.
– Spekulációnak tartja, az előnyök kategóriájába sorolja, vagy teljesen természetesnek tekinti, hogy szinte az utcáról besétálva, azon nyomban RMDSZ-frakcióvezető lett a megyei önkormányzatban?
– Ezt hogyan érti?
– Nem sokaknak adatik meg, hogy már az első mandátumuk elején a frakció élére kerüljenek…
– Spekuláció. Amikor a választások után a frakció megalakult, édesapám itt sem volt az országban, ha akarta volna, akkor sem tudta volna befolyásolni a választást.
– Azon túl, hogy egy demokratikus szavazás által jutott helyzetbe, hogy érzi, újoncként mivel érdemelte ki ezt a tisztséget?
– Nem kiérdemlésről van itt szó, egyszerűen jelentkeztem erre a pozícióra. Tulajdonképpen javasoltak. Nem is volt más, aki vállalta volna. Megtisztelőnek tartom, hogy a kollegák bizalmat szavaztak. Hogy mivel érdemeltem ki, ezt tőlük kellene megkérdezni. Szervezési, irányítási munkában 2012 nyara előtt is volt részem, kapcsolattartási és kommunikációs készségeim pedig csak hasznára válhatnak az RMDSZ-nek.
– Hogyan sikerül csapatba fogni azokat a tapasztaltabb kollégáit, akik közül eddig is akadt egy-kettő, aki időnként „különutasként” viselkedett?
– Jó csapat állt össze, nincsenek efféle gondok. Ugyanakkor létezik egy frakciószabályzat, melynek értelmében minden egyes kérdést megvitatunk, lehetőleg még a bizottsági ülések előtt. Nem mondom, hogy nem léteznek különvélemények, és azt sem, hogy ezeknek egyesek nem adnak hangot olykor. Ezzel nincs is gond. Az lenne az igazi probléma, ha nem tudnánk egységesen fellépni, hisz a Maros megyei önkormányzatban éppen ez az összetartás képezi az RMDSZ erejét.
– Szintén spekuláció vagy igaz, amiről a szervezetben sokan beszélnek: tíz hónappal ezelőtt az apja, utódként önt látta volna a legszívesebben az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöki székében?
– Ezt már a kollégák közül is sokan megkérdezték. A személyes döntésem volt, hogy nem vágok bele egy ilyen megmérettetésbe.
– Valaki vagy valakik részéről létezett egy ilyen felkérés vagy sugallat?
– Ezt nem mondtam. Beszélgetések ugyan voltak, nem feltétlenül édesapámmal, de nem jutottunk el a megmérettetési szándékig.
–Milyennek értékeli pártja másfél éves tevékenységét annak tükrében, hogy tizenkét esztendő után az RMDSZ elveszítette az önkormányzat vezetését?
– Nem vagyunk egyszerű helyzetben, hisz annak dacára, hogy továbbra is a legnagyobb frakciónak számítunk, egyértelmű, hogy az erőviszonyok eltolódtak. Mind Marosvásárhely, mind Maros megye esetében érződik, hogy hiába vagy a legerősebb, ha a polgármestert vagy a megyei tanácselnököt nem te adod, mozgáslehetőséged teljesen korlátolttá válik. Tudomásul kellett vennünk, hogy megváltoztak a játékszabályok, mindaz, amit addig a lehető legtermészetesebbnek tekintettünk, mára már olyasvalami, amiért komolyan meg kell küzdenünk.
Ettől függetlenül úgy érzem, a lehetőségekhez képest ebben az új helyzetben is elég sokat elértünk. Összességében véve, sikeres másfél esztendőt tudunk magunk mögött. Sikerült együttműködnünk Ciprian Dobre elnökkel, a Kultúrpalota százéves évfordulója kapcsán sikerült egy olyan multikulturális rendezvénysorozatot nyélbe ütni, melynek a magyar vonatkozásai semmivel sem maradtak alább a románnál, sőt.
– Viszont ez sem indult épp oly akadálymentesen, hisz a jelenlegi elnök, akit az RMDSZ is támogat, teljesen egynyelvű rendezvényként indította a Kultúrpalota évfordulóját. Ráadásul azt láttuk, hogy rögtön székfoglalója után a megyeháza folyosóiról az összes kétnyelvű feliratot románra cserélte, legutóbb pedig a Bernády György által létesített könyvtár falára helyezett el egy román nyelvű márványtáblát.
– Ami az épületen belüli táblákat illeti, ezek mára egységesek és ismét kétnyelvűek, az elnök kabineti bejárata mellé elhelyezett felirat kivételével.
– Mára valóban kétnyelvűek, de gondolom, hogy az RMDSZ és a civil társadalom kérésére vagy nyomására.
– Ez így van. De azt is meg kell nézni, hogy Ciprian Dobre lényegében a szakadt szélű, egy magára valamit is adó közintézményhez méltatlan, nyomtatott papírokat cserélte ki mutatós táblácskákra. Amikor ideiglenesen egynyelvű feliratok álltak az ajtók mellett, a kétnyelvű táblák már rég meg voltak rendelve. Ezt tanúsíthatom, hisz végigkövettem az egész folyamatot. Ami a rendezvénysorozatot illeti, azt is eleve kétnyelvűre terveztük.
– Az első hetekben kihelyezett Cultura ne unește (A kultúra egyesít minket) feliratú óriásplakátok nem erről szóltak.
– Amikor Dorin Florea polgármester tudomást szerzett a megyei tanács terveiről, rögtön bejelentette, hogy a városháza Őszi Fesztivált szervez. Erre kellett azon nyomban, pontosabban már másnap reagálni. Így kerültek ki a Kultúrpalota évfordulójával kapcsolatos első, valóban csak román nyelvű molinók. Mi már jó ideje dolgoztunk a magyar jellegű programok összeállításán, de abban a pillanatban még nem rendelkeztünk egy végleges változattal. Nemsokára ezek is nyilvánosságra kerültek.
A megyevezetés részéről soha semmiféle rosszindulatot nem tapasztaltam. Az más, hogy Dobre és csapata most kezdi tanulni, megszokni a kétnyelvűséget. Minden egyes rendezvénybe igyekeznek beleszőni a magyar elemeket is. Előfordul, hogy időnként ilyen-olyan megjegyzést kell tennem, emlékeztetve, hogy nem csupán egy-egy magyar feliratra, azaz apró gesztusokra van szükségünk, hanem tényleges kétnyelvűséget szeretnénk.
– Melyek a testület és különösképpen az RMDSZ-frakció idei tervei, melyek kimondottan magyar-specifikumnak számítanak?
– Ha magyar jellegzetességekről beszélünk, akkor ezek első sorban kulturális jellegűek. Az egyik legfontosabb a Félsziget Fesztivál hazatérésére.
– A kolozsvári szervezők viszont erősítik, hogy márpedig 2014-ben is a Gorbó völgyében szervezik meg a fesztivált. Elképzelhető, hogy két rendezvény is lesz az idén?
– Nem. Egy lesz, és az a marosvásárhelyi lesz. Ezt egyébként a kolozsvári szervezők is nagyon jól tudják. De, hogy tovább folytassam a gondolatot, ez alkalommal bejelentem, hogy a már hagyományos Marosvölgyi Fesztivál és a Görgényvölgyi Fesztivál mintájára idén magyar vidéken is szervezünk egy kistérségi rendezvénysorozatot. Egyelőre nem árulnám el, hogy hol, hisz folynak az egyeztetések, maradjunk hát annyiban, hogy valahol a nyárád- és a küküllőmenti, tömbmagyar régióban.
– Apropó Nyárád- és Küküllőmente, térjünk a gazdasági jellegű gondokra. Mikorra várható, hogy elkészüljön a két kistérséget összekötő út Nyárádmagyarós és Sóvárad között, mely nem csak lerövidítené a Marosvásárhely és Szováta közti távolságot, de jó pár kis falvat is felszabadítana a jelenlegi elszigeteltségéből?
– Nagy erőkkel dolgoznak, hisz 2015-re ennek az útnak el kell készülnie. Az egyetlen potenciális gondot a munkálatok finanszírozása jelentheti, hisz annak ellenére, hogy az út uniós alapokból készül, a megyei tanácsnak kell megelőlegeznie az építőket. Tudtommal eddig semmiféle fennakadás nem történt, ezért remélni merem, hogy az építőnek sikerül betartani a határidőt.
– Egy évvel ezelőtt az önkormányzat volt alelnöke, Lokodi Edit Emőke azt mondta, hogy talán ez az utolsó olyan nagyléptékű infrastrukturális beruházás, ami a megye magyarlakta vidékein történik. Semmi esélyt nem lát a Maros és Hargita megyét összekötő bözödújfalusi út leaszfaltozására?
– A tanács nem mondott le erre a tervről, mondhatnám úgy is, hogy a prioritásai között szerepel, de az önkormányzat saját költségvetéséből képtelen egy ekkora beruházásba kezdeni. Az RMDSZ melegen tartja a kérdést, amit azonban csak külső, akár állami, akár uniós forrásokból tudnánk megvalósítani. Felmerült a hitelezés lehetősége is, ám még egyetlen pénzintézet sem ajánlott előnyös feltételeket. Hasonló a helyzet a görgényvölgyi úttal is, ahol Laposnya és Gyergyóremete között kellene mintegy húsz kilométeren leönteni az aszfaltot ahhoz, hogy a két megyét összekössük.
– Az említetteken kívül melyek az RMDSZ-frakció idei prioritásai?
– Egy limitált költségvetés mellett érdekek ütköznek: mi azt szeretnénk, ha minél több, vagy legalább is a lakosság számarányának megfelelő pénz jutna a magyarlakta vidékekre, a román kollégáknak pedig azt, hogy a beruházások a tömbromán régiókba kerüljenek. Továbbra is fontos célnak tekintjük a kétnyelvűsítés folytatását, főként a tanácsnak alárendelt intézményekben.
– A Területi Képviselők Tanácsa jóváhagyta, hogy ön pályázza meg a Lokodi Edit Emőke távozásával megüresedett megyei önkormányzati alelnöki tisztséget. Született-e már egyezség arról, hogy amennyiben március elsején átveszi Lokodi helyét, nem csak afféle kirakatvezető legyen?
– Hogy mennyire volt csupán kirakattisztség az, amit Lokodi Edit Emőke elfoglalt, lehetne vitázni. Tény, hogy még nem tárgyaltunk egyik politikai partnerünkkel sem erről a kérdésről. Úgy érzem viszont, hogy az önkormányzatban eddig is méltányosan tudtuk képviselni a Maros megyei magyarságot. Abban is biztos vagyok, hogy az eddigieknél többet is el tudunk érni.
– Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök azt nyilatkozta, hogy megerősítenék az alelnök hatásköreit. Miben szeretne több beleszólást, mint elődje?
– Nem hinném, hogy gond lett volna Lokodi hatásköreivel. Még nem tudom, miként alakulnak a dolgok, de a kérdésre válaszolva elmondhatom, hogy a nagyvárosi övezet ügye az, ami a leginkább foglalkoztat. Ez az egyesület amolyan Marosvásárhely központú kisrégió, amely tizennégy települést foglal magában, ezek közül kilencnek magyar polgármestere van, és tizenegyben többségében magyarok laknak. Ezt a testületet jelenleg a megyei tanács elnöke, Ciprian Dobre vezeti, de sokan elégedetlenek az eredményeivel.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Nem látja a székely a fától az erdőt
Egymásra dobálják a sarat közbirtokosságok és fafeldolgozással, illetve értékesítéssel foglalkozó cégek, önös érdekeik szem előtt tartásával vádolva a másikat az osztrák Holzindustrie Schweighoferrel folytatott viszonyban. Van olyan is, aki nem érti az osztrák céggel való riogatást, hiszen a kínai piac évek óta jelentős mennyiségben vásárol fel nyersanyagot Székelyföldön, erről viszont keveset beszélnek.
Bombaként robbant több hónappal ezelőtt a hír, hogy a háromszéki Réty településen tervez fűrészüzemet létrehozni a Holzindustrie Schweighofer osztrák tulajdonú cég. A civil szféra azóta is tiltakozik az időközben elkezdődött és engedélyezett beruházás ellen, többen azt hangoztatva, hogy az erdők letarolása mellett több ezer székelyföldi munkahely veszélybe kerül. Az osztrák mágnás székelyföldi terjeszkedése a csíki közvéleményt is jelentősen megosztja.
Rafain Zoltán: van, aki visszaél a bizalmunkkal
„A közbirtokosságok számára az a legfontosabb cél, hogy hatékony erdőgazdálkodás mellett minél nagyobb áron el tudják adni a fát. A jövedelemből pedig a tagságnak jutalékot tudjanak osztani, illetve a helyi közösséget is támogathassák” – fejezte ki a közbirtokosságok általános álláspontját Rafain Zoltán.
A Csíki Közbirtokosságok Egyesületének elnöke hangsúlyozta, a közbirtokosságok, lehetőségeik szerint, a helyi vállalkozásokat részesítik előnyben a kitermelt fa értékesítésekor. A probléma az, hogy ezen cégek jelentős része visszaél a bizalommal. „Sok esetben az történik, hogy az illető cég kitermeli a fát, majd eladja az osztráknak. Sajnos a székely nem az az ember, aki csapatjátékos” – osztotta meg véleményét az egyesületi elnök.
Rafain úgy vélte, a liciteken kizárhatják a nemkívánatos felvásárlókat, erre a közbirtokosságok alapszabálya megfelelő jogi keretet nyújt. Ám mi értelme egy ilyen intézkedésnek – teszi fel a költői kérdést az elnök –, ha a fa úgyis az osztráknál köt ki? „Ahhoz, hogy egy ilyen méretű céggel fel tudjuk venni a versenyt, széleskörű összefogásra van szükség a közbirtokosságok és vállalkozók között. Többször beszélgettünk erről, ám nem sikerült továbblépni. Mindenki egyénileg szeret játszani” – nyomatékosított Rafain.
Kulcsfontosságú az új erdészeti törvény
A csíki közbirtokosságok egyesületének véleménye szerint hosszú távon nem vezet jóra az osztrákok székelyföldi terjeszkedése, hiszen amellett, hogy jó pár kis- és középvállalkozás megszűnését eredményezi, jelentős tényezővé válik az értékesítési piacon, vagyis eljöhet az az idő, amikor a Schweighofer szabja meg a faárat.
„Ha azt foglalják bele az új erdészeti törvénybe, hogy csak kitermelt állapotban lehet eladni a fát, akkor úgy kell gondolkoznunk, mint közbirtokosságok, hogy kizárólag feldolgozásra adjuk tovább a fát, legyen az osztrák vagy bármilyen más vállalkozó. Ennek negatívuma, hogy a helyi kis cégek kiesnek a képletből” – magyarázta az elnök.
Miért csak az osztrák a mumus, ha itt a kínai is?
„Furcsának tartom, hogy mindenki az osztrák felvásárlóval foglalkozik, viszont a kínai piacról senki nem beszél” – említette Rafain. Hozzátette, a Schweighofer terjeszkedése egyfajta kettősséggel jár, hiszen munkahelyeket teremt amellett, hogy miatta talán meg is szűnnek állások. A kínai felvásárlókról viszont még ezt sem lehet elmondani. „A kínai még annyit sem tesz, hogy helyben munkaerőt alkalmaz, hanem egyszerűen elviszi a fát. Ezzel a kérdéssel senki nem foglalkozik” – jegyezte meg az egyesületi vezető.
Szabó Károly: szélmalomharcot folytatunk
„Mint egyszerű szemlélője a történetnek, úgy látom, a közbirtokosság egy gazdasági alapon működő rendszer, ami arról szól, hogy ha a vezetőség jó sokat oszt vissza a tagságnak, akkor visszaválasztják, s ha nem osztják a pénzt megfelelő módon, akkor kevés a valószínűsége, hogy tisztségben maradnak” – osztotta meg véleményét Szabó Károly.
A Csíki Vállalkozók Egyesületének ügyvezető igazgatója úgy véli, sajnos pénzre megy a játék, így a vállalkozások egy része is megtalálja a módját annak, hogy a külföldi felvásárlónak adja el a kitermelt fát. Szabó szerint azonban még mindig vannak olyan cégek, amelyek küszködnek, hogy fennmaradjanak és helyi munkaerőt alkalmazzanak, de gyakorlatilag szélmalomharcot folytatnak.
Nincs már közösségi érdek
„Úgy látom, a közbirtokosságokat döntő többségben hozzá nem értő személyek vezetik. Olyanok vannak vezető tisztségben, akiknek nagyobb a hangerejük, vagy akit megválasztanak, de nincs végzettségük” – jelentette ki Szabó. A vállalkozók érdekvédelmi szervezetének vezetője szerint sokkal jobb megélhetést is tudnának teremteni magunknak Székelyföldön, viszont ehhez nincs meg a szükséges tudás, és hiányzik a közösségi érdek is.
Molnár Judit: csak a haszonszerzés számít a közbirtokosságoknak
„Felhívtuk a közbirtokosságok figyelmét a kialakult helyzetre, körleveleket küldtünk, próbáltuk meghívni őket találkozókra, mindhiába” – osztotta meg tapasztalatát a közbirtokosságok viszonyulásáról a zömében fával foglalkozó cégeket tömörítő ARBOR Vállalkozók Szövetségének elnöke. Molnár Judit úgy fogalmazott, a közbirtokosságok azzal érvelnek, hogy nekik a tagság irányába jövedelmet kell produkálniuk, így nem mindegy, mennyiért adják el a fát.
„Mi hiába érvelünk a jövővel, hiába érvelünk azzal, hogy ha nem megy el a fa rönk formájában a megyéből, akkor embereknek marad itt munkahely és gazdasági potenciál. Ezt ők nem akarják érteni, mert azt mondják, tőlük a tagság pénzt követel. Nehéz nekik elmagyarázni, hogy a tagság ma itt van, holnap viszont az unokáknak nem lesz fa, és nem marad víz. Ezekkel az érvekkel nem lehet hatni a közbirtokosságokra” – említette a szövetségi vezető. Kiemelte, szerencsére vannak kivételek is: Csíkkarcfalván például nem engedik ki a fát a településről, a közbirtokosság csak helyi vállalkozónak adja el azt.
„Szégyenlista” kellene
Az a baj, hogy vannak olyan vállalkozók, akik visszaélnek azzal a helyzettel, hogy a közbirtokosságoktól fát tudnak vásárolni, és továbbadják azt az osztrák felvásárlónak – ismerte el Molnár. Meglátása szerint jó volna, ha ezekről a cégekről egyfajta szégyenlista készülne. „Azok a vállalkozások, amelyek tényleg csak kitermelik az erdőt és továbbadják a fát, nem nagyon volna mit keressenek Hargita megyében, mert veszélybe sodorják több ezer ember megélhetését” – monda el az ARBOR szövetség elnöke.
Molnár szerint az is jelentős problémát jelent ebben az esetben, hogy maga a politikum sem a közösség érdekeit képviseli. „Az elöljárók sem értik meg, hiába hoz létre valaki egy gyárat száz embernek, ha attól több ezer munkahely kerül veszélybe. Az az érzésem, hogy a politikusaink nem gondolnak a holnapra, a jövőre, csak a mai politikai érdek vezérel mindenkit.”
Jakab Imre: mi a cél valójában?
„Ideális esetben a piacnak kellene meghatároznia azt, hogy a kitermelő hogyan viszonyuljon az értékesítéshez. Romániában viszont egyedi állapotok uralkodnak, ezért másfajta viszonyulást igényel a helyzet” – véli a csíkszentimrei közbirtokosság elnöke. Jakab Imre elmondta, összesen 1910 hektáron gazdálkodnak, és abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy korosztályonként egyenlő arányban oszlik meg a faállomány.
Így a körforgást tartani lehet, ez biztosítani tudná azt, hogy hosszú távon zökkenőmentesen működjön az erdőgazdálkodás, természetesen ha az árak, az adók évente nem bonyolítanák a dolgokat. Hiszen csak a területadó, épületadó, illetve az erdészet szakszolgáltatásának ellenértéke évente megközelíti a 130 ezer lejt, ez mintegy 1500 köbméter fa értékének felel meg.
Ennek az összegnek a tizenöt százalékát az újraültetési alapba kell befizetni, minderre rájön például kétfajta környezetvédelmi illeték, amit – mivel saját fűrésztelepe van a közbirtokosságnak – duplán fizetnek ki. És akkor még nem volt szó a fizetések után járó magas állami kötelezettségekről, illetve a jutalékok utáni adóról.
„Mindezen költségeket a vágásra érett erdőből tudja biztosítani a közbirtokosság, az üzemtervbe foglalt formában és mennyiségben. Ezért jól meg kell fontolni, hogyan gazdálkodsz a lehetőségeiddel, hogy milyen árat kapsz az úgynevezett zöld aranyért” – említette az elnök. Jakab kiemelte, ezért sem mindegy, hogy a kitermelt fára köbméterenként mennyi pénzt kapnak, hiszen ha alacsony az ár, több fára van szükség ahhoz, hogy ki lehessen egyenlíteni a kötelezettségeket.
„Ha helyi cégnek adom a fát, az mit tesz vele? Kivágja és eladja az osztráknak, tehát ő kapja a nagy pénzt. Így a közvetítőé a nagy jövedelem, a tulajdonosnak pedig marad az aprópénz” – írta le a helyzetet Jakab.
Szerződés nélkül nincs piac
A csíkszentimrei közbirtokosság vezetője szerint azért versenyképesebb az osztrák cég, mert szerződései vannak a kész árura. A helyi vállalkozónak viszont nincs a végtermékre szerződése, ezért piaca sincs. „Mi az elsőosztályú fát fűrészáruként egy udvarhelyi fafeldolgozó cégnek adjuk. A másodosztályú fát viszont már az osztrák viszi el, sokkal jobb áron, mint amit itt helyben adnának” – jelentette ki az elnök.
„Feltevődik a kérdés, hogy mit képviselsz? Kínlódsz, hogy munkahelyeket tartsál fenn, vagy odaadod a fát liciten az osztráknak? Ne felejtsük, elnökként azért vagy választva, hogy az erdőtulajdonosok érdekeit tartsd szem előtt” – zárta mondandóját a közbirtokossági vezető.
Rédai Botond
Krónika (Kolozsvár),

Felmérés a magyar nyelv használatáról Váradon
Gondok vannak a magyar nyelvhasználattal Nagyváradon, és a helyi magyarság úgy véli, a kisebbségi elöljáróknak többet kellene foglalkozniuk azzal, hogy az anyanyelv használható legyen a hivatalokban – derül ki abból a felmérésből, amelyet Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke mutatott be csütörtökön Váradon.
A Bálványosi Intézet által a nagyváradi magyarság körében a tavalyi év végén elkészített, közéleti és kulturális kérdésekből álló közvélemény-kutatás alapján az otthonukban felkeresett válaszadók többsége a korrupciót, az utak állapotát, illetve a közlekedést, valamint a magyar nyelvhasználatot sorolta a város három legsúlyosabb problémája közé, de elégedetlenek a fiatalok helyzetével, a lakáshiánnyal, vagy éppen az idősekkel való törődéssel is.
A többség szerint a magyar elöljáróknak munkahelyteremtéssel, a magyar nyelvhasználat hivatalokban való elfogadtatásával, a fiatalok itthon tartásával, a kisebbségi oktatás bővítésével és a történelemhamisítás megakadályozásával kellene foglalkozniuk. A megkérdezettek elégedettek a nagyváradi kulturális élettel, a terek és parkok állapotával vagy éppen a sportolási lehetőségekre vonatkozó mutatókkal, 47 százalékuk rendszeresen vagy gyakran jár szórakozni magyar társasággal, 44 százalékuk templomba járó és 36 százalékuk általában részt vesz a március 15-ei rendezvényeken.
A város elmúlt öt évben mutatott fejlődését 46 százalékuk átlagosnak tartja, 15 százalékuk pedig kevesli, így összességében csupán 31 százalékuk elégedett vele. Zatykót viszont meglepte, hogy a válaszadók 13 százaléka nem is hallott arról, hogy 2012 óta Nagyváradnak nincs magyar alpolgármestere. A válaszadók 40 százaléka viszont úgy gondolja, az alpolgármesteri tisztség elvesztése óta romlott a magyarság helyzete, közel 60 százalékuk pedig fontosnak tartaná, hogy a magyar tanácsosok használják anyanyelvüket a városi tanácsüléseken.
A pártszimpátia terén ugyan még mindig az RMDSZ vezeti az ismertségi listát, ám azok, akik az EMNP-t is ismerik, azok inkább a néppárt tevékenységével elégedettek. A politikusok ismertségi indexét Biró Rozália RMDSZ-es szenátor vezeti, de a legnépszerűbb Cseke Attila képviselő, miközben a legrosszabb rokonszenvindexet Kiss Sándor, a Bihar Megyei Tanács alelnöke érte el. Noha a néppártos politikusok kevésbé ismertek, többen rokonszenveznek velük, a párt támogatottsága pedig 40 százalékra emelkedett Nagyváradon.
A 95 százalékos valószínűséggel, négyszázalékos hibahatárral érvényes eredmények alapján a megkérdezettek 49 százaléka már kérvényezte a magyar állampolgárságot, 34 százalékuk pedig úgy válaszolt, biztosan részt vesz a magyarországi választásokon.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Krónika (Kolozsvár),

Romlott a sajtószabadság helyzete Romániában
Romlott Romániában a sajtószabadság helyzete a Riporterek Határok Nélkül (RSF) nevű francia újságírószervezet szerint. A szervezet rangsorában az ország három helyet rontva a 42.-ről a 45.-re csúszott vissza, Pápua Új-Guinea mögé.
A második Hollandia, a további sorrend: Norvégia, Luxemburg, Andorra, Liechtenstein, Dánia, Izland, Új-Zéland és Svédország. A szervezet szerint Magyarországot csak a 64. helyre jogosítja fel a sajtószabadság tiszteletben tartásának mértéke.
Csehország a 13., Németország a 14., Lengyelország a 19., Szlovákia a 20., Litvánia a 32., Nagy-Britannia a 33., Szlovénia a 34., Spanyolország a 35., Szerbia az 54., Horvátország a 65., Izrael a 96., Görögország a 99., Oroszország a 148., Törökország a 154., Kína pedig a 175. helyen áll. A lista utolsó három helyezettje Türkmenisztán (178), Észak-Korea (179) és Eritrea (180).
Az RSF szerint a sajtószabadság helyzete az Egyesült Államokban is rosszabbodott. A rangsort több szempont alapján állították össze, így figyelembe vették a visszaéléseket, a pluralizmus mértékét, a sajtó függetlenségét, a közeget, amelyben az újságírók dolgoznak, az öncenzúra mértékét, valamint a jogszabályokat, az átláthatóságot és az infrastruktúrát is.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

„Önkéntesen” letakart magyar feliratok Gidófalván
Fehér fóliával fedték le csütörtökön Gidófalva község polgármesteri hivatalának homlokzatán a Községháza feliratot, illetve a helyi kultúrotthon épületének feliratát.
Berde József, Gidófalva polgármestere a Székelyhon.ro érdeklődésére közölte, ő döntött úgy, hogy ideiglenesen letakarja a magyar feliratokat. Az elöljáró beszámolt arról is, hogy a község nemrégiben veszítette el a pert a háromszéki prefektúrával szemben, a polgármesteri hivatal homlokzatán elhelyezett Községháza felirat ügyében. Az ítélet nem jogerős, egyelőre csak első fokon, a Kovászna megyei törvényszéken maradt alul az önkormányzat, de már meg is fellebbezték a bírósági döntést a Brassói Táblabíróságon. Dumitru Marinescu prefektus a keresetben az önkormányzat bírósági kötelezését kérte a felirat eltávolítására. Ami a művelődési otthon homlokzatán lévő – szintén magyar nyelvű – feliratot illeti, Berde elmondása szerint ezzel kapcsolatosan a napokban kapták meg a kormányhivatal felszólítását az eltávolításra.
Berde a feliratok eltakarását azzal indokolta, hogy székely zászló és nyelvhasználat ügyekben mostanság eléggé rájár a rúd a községi önkormányzatokra – mint Uzon esetében is –, ezért úgy gondolták, amíg a kedélyek kissé lenyugszanak, így járnak el. „Kíváncsi vagyok, ezek után milyen kifogást találnak majd a jóakarók, mivel tudják megtámadni a feliratokat, amelyek így gyakorlatilag eltűntek szem elől” – magyarázta Berde József. Az elöljáró ugyanakkor kijelentette: semmi esetre sem fogják eltávolítani az 1904-ben épült községházáról az eredeti feliratot, a művelődési otthon esetében pedig remélik, hogy nem lesz per belőle. „Elegünk van abból, hogy minket piszkálnak ilyen ügyekkel” – zárta gondolatait Berde.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke portálunk érdeklődésére csak annyit mondott, egyelőre nincs tudomása a Gidófalván történtekről, a polgármesterrel viszont a vesztes per után abban megegyeztek, hogy mennek tovább a jogi úton.
Nagy D. István
Székelyhon.ro,

Érvénytelenítette a kovásznai törvényszék a régiós népszavazási határozatot
A Kovászna megyei törvényszék alapfokon érvénytelenítette a megyei önkormányzat tavaly novemberi határozatát, amelyben az népszavazást írt ki a fejlesztési régiók átalakításáról – közölte pénteken a Mediafax hírügynökség.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke elmondta, az ítéletet ezen a héten kézbesítették az önkormányzatnak. Hozzátette, hogy mindenképpen fellebbezést nyújtanak be .
Indoklásában a törvényszék formai okokra hivatkozott. Azt kifogásolta például, hogy nem tették közzé az országos sajtóban is, hogy az önkormányzat honlapján elolvasható a határozattervezet, és a javaslatot megvitató ülésen módosították a határozat szövegét.
Az eredetileg 2013. december 8-ra tervezett népszavazást nem tarthatták meg, mert az erre vonatkozó önkormányzati határozatot Dumitru Marinescu prefektus megtámadta a törvényszéken. A testület november 14-én határozott a népszavazás kiírásáról, amelyen azt kérdezték volna meg Kovászna megye lakosságától: akarják-e hogy Kovászna, Hargita és Maros megye egyetlen fejlesztési régiót alkosson Marosvásárhely központtal.
Az RMDSZ október 23-án kezdte gyűjteni az aláírásokat azért, hogy Erdély hat megyéjében polgári kezdeményezéssel tartsanak megyei népszavazást a fejlesztési régiók átalakításáról. A partiumi Bihar Szatmár és Szilágy megyében a kérdés a Nagyvárad központú régióra vonatkozott volna.
A kezdeményezést két hét alatt 170 ezer személy támogatta aláírásával. A tervezett hat megye közül azonban csak Hargita és Kovászna megye önkormányzata határozott a népszavazás kiírásáról, és ezeket a határozatokat is megtámadta a bíróságon a két megye prefektusa.
MTI
Székelyhon.ro,

A KELETI AKCIÓTÓL A BÉCSI DÖNTÉSIG
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro

Kötő József: SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ. Színimozgalmunk állapota

Próbavizsgák küszöbén
A korábbi esztendők bukássorozatából nem sokat tanult az oktatási miniszter. Fel sem merült benne, hogy nem csak a diákok és a pedagógusok lehetnek az eredménytelenség okozói, hanem maga a rendszer is, amely képtelen összhangba hozni az oktatás tartalmát a követelményekkel, és a folyamatos módosítások miatt a még fellelhető parányi kiszámíthatóságot is felszámolja.
A nyolcadik osztályosok egységes felmérőjének gyenge eredményeit tavaly abból a szempontból is vizsgálták, hogy az ott elért általános miként aránylik az V–VIII. osztály átlagához, és kiderült: a vizsgaeredmények jóval gyengébbek az iskolai bizonyítványnál, a tanulók átlagban több mint két jeggyel kisebb osztályzatot érnek el a záróvizsgán, mint a négy év alatt. Erre egyetlen megoldásnak azt találta ki a szaktárca: ha az iskolában ilyen engedékenyek a tanárok, és ilyen könnyen adják a jegyeket, akkor a négy esztendő általánosa csak huszonöt százalékban számítson a felvételin a korábbi ötvennel szemben, a többit a vizsgaeredmények adják. Világos, hogy a kabátot igazítják a gombhoz. Arról nem is beszélve, hogy a tanévközi próbafelmérőkön nem veszik figyelembe, meddig jutottak el a nyolcadikosok az ismétléssel, és olyan tananyagot is számon kérnek, amivel a diákok három-négy éve nem találkoztak. Vagyis nem azt ellenőrzik, hogy mit tudnak, hanem azt: mit nem tudnak.
A nyolcadikosok kedden kezdődő próbavizsgája, a XI. és XII. osztályosok márciusi próbaérettségije előtt aggodalommal figyeljük, hogy e fejetlenség mellett a megszorítások, az iskolaátszervezések, az igazgatók kötelező tanítási óraszámának növelése körüli bizonytalanság uralja a hazai tanügyet. Egyetlen jó hír, hogy idénre több pénzt ígér a miniszter beruházásokra, ellenben sem a tananyag, sem a tankönyvek megújulásáról nem hallani, a román nyelv oktatása pedig marad a régiben, vagyis egységes minden diák számára, habár három éve törvény szavatolja, hogy a nem román anyanyelvűek speciális tanterv és tankönyvek alapján tanulhatják az állam nyelvét és irodalmát.
A hazai oktatásban uralkodó teljes zűrzavar közepette, alig két héttel a következő tanévben induló előkészítősök és első osztályosok beiratkozásának megkezdése előtt, a tanév második felének diákra és tanárra nehezedő időszakában, amikor mindenkinek bizonyítania kell, hogy nem töltötte feleslegesen az időt a padokban, illetve a katedrán, Remus Pricopie tárcavezető azzal kívánja megnyugtatni a jelenlegi oktatás minőségében kétkedőket, hogy senki ne aggódjék, a „Nagy Főnök” figyel, és a próbavizsgák után minden eddiginél alaposabb elemzést végeznek az elért eredménytelenségről. És utána?
Fejér Anikó

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Gyászkeret alatt a magyar feliratok (Gidófalva)
Fekete keretes, fehér vízhatlan vászonnal takartatta el Berde József, Gidófalva polgármestere két középületen a magyar feliratot. Az elöljáró lapunk érdeklődésére közölte, a kormánymegbízott támadása és az Országos Diszkriminációellenes Tanács felszólítása nyomán vetett véget ily módon a cirkusznak. A prefektus a Czetz János-emléktáblába is belekötött.
A polgármesteri hivatal (felvételünk) bejárata fölötti Községháza és a szomszédos épület homlokzatán az Erdős Gábor Művelődési Ház – Gidófalva feliratot takarták el. Berde József elmondta, Dumitru Marinescu prefektus múlt év végén felszólította, tüntesse el az egynyelvű feliratokat. Ezt nem tette meg, és a kormánymegbízott pert indított a megyei törvényszéken, s meg is nyerte. Fellebbeztek, s az ügy átkerült a brassói táblabíróságra. Ott tárgyalásra még nem került sor. Párhuzamosan a Diszkriminációellenes Tanács is felszólította az egynyelvű felirat eltávolítására. A polgármester magyarázza, nem történt egyéb, mint az 1904-ben emelt épületen a restaurálás során az eredeti Községháza feliratot is helyreállították. Az egykori gidófalvi lelkészről elnevezett művelődési otthonon ott állt egy fehér bádogtáblán, Erdős Gábor Művelődési Ház – Gidófalva, senki szemét nem szúrta. A felújítás során nem a régi bádogtáblát tették vissza, hanem újonnan kiírták ugyanazt, ami évtizedeken keresztül senkit nem zavart. Most azt akarta, hogy legyen vége a cirkusznak, és eltakartatta az inkriminált feliratokat, magyarázza az elöljáró, hozzátéve, ha változik a helyzet, ismét felfedik azokat.
A polgármester még közölte, a prefektus belekötött a községházán levő két márványtáblába is egynyelvűségük miatt. Egyik a község nagy szülöttének, Czetz János tábornoknak állít emléket, a másikat testvértelepülésük, Nagyvázsony önkormányzata állíttatta 2000-ben a magyar millennium és a testvérkapcsolat tiszteletére, és egy Kölcsey-idézetet tartalmaz.
Berde József nem hiszi, hogy az egykori kolléga, Előpatak volt polgármestere önként intézi e támadásokat, úgy véli, ő csak báb a sakktáblán, mások irányítják.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hírsaláta
FÉLKÉSZ DECENTRALIZÁCIÓS TÖRVÉNY. Az alkotmánybíróság megindokolta a decentralizációs törvénytervezet elutasítását. Az alkotmányellenessé nyilvánítás 106 oldalas indoklása szerint a törvénytervezet nem felelt meg a 2006-os decentralizációs kerettörvény követelményeinek. Ezek szerint a decentralizációs folyamatot egy sor előkészítésnek kellett volna megelőznie, de ezekre nem került sor.
Konkrétan azt a cikkelyt emelték ki, amely előírja, hogy a kompetenciák átruházását hatástanulmányok és minisztériumok, valamint központi közigazgatási szervek által kidolgozott alkalmazási útmutató szerint kell megvalósítani. A decentralizációs törvénytervezetet a kormány felelősségvállalással fogadta el, azonban 70 LDP-s és PP-DD-s képviselő az alkotmánybíróságon megfellebbezte, és a testület január 10-én az alaptörvénybe ütközőnek nyilvánította. (Hotnews.ro)
FRANCIA HAJLÉKTALAN MOLDVÁBAN. Majdnem megfagyva találtak rá a Neamţ megyei Poiana Teiului-i viaduktban a harmincéves rennes-i Vanessa Auzenau-ra, aki több mint egy éve elhagyta szülőhazáját, és a helyiek kegyelemkenyeréből él – írja az Adevărul.
EGYÜTT KELL MARADNI. Călin Popescu Tăriceanu volt liberális kormányfő a Gândulnak adott interjúban annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a szocialistáknak és liberálisoknak együtt kell maradniuk és kormányozniuk. Tăriceanu szerint a dolgok akkor zavarodtak össze, amikor az SZLSZ úgy döntött, a két nagy párt külön listán indul az Európai Parlamenti választásokon. Tăriceanu tárgyalásokat sürget, a jelenlegi állapotot krízishelyzetnek tekinti.
VALAKINEK VÁLLALNIA KELL A FELELŐSSÉGET. Tovább gyűrűzik a botrány a bukaresti Cantacuzino Intézet által gyártott fertőzött influenzaoltás ügyében. Mint kiderült, az intézet munkatársai már akkor tudták, hogy a vakcinában a megengedettnél jóval magasabb az endotoxin-szint, amikor az oltóanyagot a klinikai vizsgálatok során 62 személyen tesztelték, a fertőzöttség tényét azonban nem közölték az önkéntesekkel. Az Evenimentul zilei napilapnak nyilatkozó szakértők úgy vélik: az Országos Gyógyszerhatóságnak mindenképpen felelnie kell a történtekért, hiszen példa nélküli, hogy egy illetékes hatóság engedélyezze egy rendellenes oltóanyag használatát. Az endotoxin egyébként egy bizonyos fajta baktériumból származó, illetve annak elpusztulása után felszabaduló vegyület, amely kis adagban segíti az immunrendszert a fertőzések leküzdésében, nagy mennyiségben azonban mérgező: hidegrázást, lázat, de akár anafilaxiás sokkot is okozhat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Avram Iancu és az erdélyi román (ellen)forradalom 1848–49-ben (Mindennapi történelemhamisítások - 2.)
Avram Iancu a románok első, 1848. április 30-án Balázsfalván tartott gyűlésének megszervezésekor tűnt ki. Beszéde mérsékelt volt, arra biztatta a románokat, hogy pontosan teljesítsék jobbágyi kötelezettségeiket, amíg az erdélyi diéta (a modern parlamentnek megfelelő törvényhozó fórum) döntést nem hoz a parasztok helyzetének javításáról. Míg a forradalom által szorgalmazott társadalmi változások esetében visszafogottabb volt, Iancu határozottan lépett fel a románok politikai jogainak ügyében.
Egy kis történelemhamisítás
Az erdélyi románok „forradalma” egyáltalán nem úszta meg, hogy ne hamisítsák meg a Román Akadémia égisze alatt kiadott Románok Történelmében. A módszer már klasszikus: egy dokumentumrészlet kiemelése a kontextusból. A Román Akadémia hivatalos történésze, Liviu Maior volt oktatási miniszter azt állítja, hogy Avram Iancu a következő szavakkal „fordult a – felsővidrai – parasztokhoz”: „A román nem koldulja a szabadságot a magyaroktól; a román nemzet elég erős, hogy harcban vívja ki a szabadságát.” (Academia Română, Istoria Românilor, VII/1., Bukarest, 2003, 270. o.) Valójában a történész által idézett dokumentum, a kamarai biztos (az eredetiben „comite cameral”) egyik 1848. május 9-i jelentése felettesének a május 5-i felsővidrai gyűlésről, ahol a vásár miatt sokan voltak, és világosan kimondja, hogy Avram Iancu ennek a tisztviselőnek az apja, Alexandru Iancu uradalmi bíró (vagyis közvetlenül az illető biztosnak alárendelt tisztviselő) házában felolvasott egy román nyelven írt, a pap által terjesztett kiáltványt, mely a románokat harcra buzdítja a szabadságért. Miután felolvasta a kiáltvány szövegét, vagyis a biztosnak lefordította magyarra, Iancu állítólag maga tette hozzá a Román Akadémia történésze által fentebb idézett mondatot. A biztos világosan mondja: „Ezen kívül az uradalmi bíró fia, Avram Iancu hozzátette: »a román nem koldulja…«”. Szó sincs arról, hogy Avram Iancu azt a mondatot a falujabeli parasztok előtt mondta volna! A kérdéses levelet egy topánfalvi jobbágy hozta, és a pap olvasta fel hívei előtt. Sőt, Iancu apjának kísérlete, hogy elkobozza a levelet, veszélybe sodorta a családját, a parasztok ugyanis megfenyegették. Vajon Iancu apja azt tervezte volna, hogy egész vagyonával együtt elmenekül a faluból, ha fia már akkor a parasztok élén állt volna? De ezek olyan részletkérdések, melyek nem számítanak, amikor a Román Akadémia egy hivatalos történelmet akar kikényszeríteni. A hazugság történelemmé válik. Ha pedig a Román Akadémia írja, akkor igazságnak kell lennie!?
Iancu fegyvere a puska, nem a diplomácia
1848 nyarán, tekintettel arra, hogy a románok által a május 15–17-i balázsfalvi nemzetgyűlés alkalmával megfogalmazott kéréseket nem fogadta el sem az erdélyi diéta, sem a császár, a románok álláspontja radikalizálódott. Az orláti és naszódi két román katonai központban a csapatok, a Bécsből érkezett parancsok ellenére, megtagadták az engedelmességet a magyar közigazgatásnak. A katonai helyzet nyomására a császár elfogadta Erdély egyesülését Magyarországgal, és az egész erdélyi hadsereget, a román regimenteket beleértve, az új hatóságok alá rendelte. Az Erdélyi-Szigethegységben a mócok katonailag megszervezték magukat Avram Iancu vezetésével, ezzel a harmadik román hatalmi központtá válva Erdélyben (...) 1848. szeptember 15–28-án zajlott Balázsfalán az erdélyi románok harmadik nemzetgyűlése. Addig a román politikai vezetők politikai nyilatkozatokkal és a magyarokkal, illetve az osztrákokkal folytatott tárgyalásokkal tűntek ki. Balázsfalván szeptemberben a hangulat túl forró volt, hogy a diplomácia és a tárgyalások szellemében tartott biztatásokat és beszédeket hallgassanak. Ahogy azt Simion Bărnuţiu, az erdélyi románok egyik nagyon aktív radikális vezetője megjegyezte, nehezen élte volna túl bármelyik román szónok, ha pacifista beszédet mond. Ilyen körülmények között a fegyveres harcot támogatók kerültek előtérbe. Avram Iancu mintegy hatezer felfegyverzett móccal érkezett Balázsfalvára. Ez Iancu dicsőségének kezdete.
Ausztriával a forradalmár magyarok ellen
A románok 1848 szeptemberében Balázsfalván úgy döntöttek, Ausztriával szövetkeznek, és a magyarok ellen harcolnak a Habsburg fennhatóság visszaállításáért. (...) A magyarok ellen Ausztriával való szövetkezés okát világosan megmagyarázzák a román vezetők, éppen maga Avram Iancu: a magyarok megtagadták a románoktól a politikai jogokat, míg az osztrák császári udvar a románokat politikai nemzetként ismerte el.
A románok elítélték Erdély egyesülését Magyarországgal, és az osztrák hatóságok visszaállítása mellett szálltak síkra. A császáriak arra használták fel a románokat, hogy félreállítsák a forradalmi magyar hatóságokat. A románok által Balázsfalván megválasztott Nemzeti Komité koordinálta a románok prefektúrákba és légiókba történő politikai és katonai megszervezését, az ókori rómaiak mintájára, szimbolikusan utalva a román nép római eredetére. (folytatjuk) Marius Diaconescu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (6.)
Besenyők A besenyők Európa keleti határán a 9. században tűnnek fel. A honfoglalást megelőző évtizedekben a magyarokkal két nagy háborút vívnak. Az első besenyő csoportok a kavarokkal együtt (850 táján) csatlakoznak a magyarokhoz.
A 10. században több magyar–besenyő katonai szövetség alakul ki. Egy nagyobb csoportjuk Taksony fejedelem idején telepedik le a Kárpát-medencében. E besenyő nemzetség (törzs) vezetője – Anonymus tudósítása szerint – Tonuzoba volt. A 11. század derekán nagyszámú besenyő harcol I. András király seregében is.
A besenyő–magyar együttműködés nem mindig felhőtlen, a keleti határok, Moldva irányából gyakran törnek be Erdélybe, Magyarországra. A besenyők hatalmát végül az úzok és a kunok számolják fel. Egy részüket II. István király 1122 táján fogadja be, telepíti le. A legjelentősebb besenyő telepek Fejér és Tolna megyében létesülnek. De megtaláljuk őket Csanád megyében, Dél- és Délkelet-Erdélyben is. Saját ispánjuk alatt önkormányzattal, autonómiával rendelkeznek, ennek fejében tartoznak katonáskodni. A csanádi besenyők még 1495-ben (is) rendelkeznek besenyő szabadságjoggal. Kunok A kunok olyan török nyelvű nép, amely eredetileg nomád törzsekben él Pekingtől északra, Szibériában. 1000 táján a Volga körül, 1070-ben már az Al-Dunáig húzódó térségben laknak. A 11. század közepétől – két évszázadon keresztül – az Ural folyó és az Al-Duna közti térség urai. Az oroszok polovecnek nevezik őket. Gyakran veszélyeztetik az orosz államok, Bizánc és Magyarország biztonságát. 1223-ban az oroszokkal együtt harcolnak a Kalka folyó melletti csatában. Bár a tatárok visszavonulnak Ázsiába, de a tőlük való félelem miatt egy részük letelepedik Magyarország területére. 1227-ben az egyik kun fejedelem felveszi a kereszténységet, elismeri a magyar király fennhatóságát. Ekkor hozzák létre a milkói római katolikus püspökséget. Béla herceg a mai Olténia területén szervezi meg a Szörényi Bánságot. Később a Balkán-félszigetről érkező vlachokat (románokat) államba szervező – Havaselve és Moldva területén élő – kunok elismerik a magyar királyt hűbéruruknak, vazallusok lesznek. A magyar király felveszi a Kunország királya címet. Kötöny, a kunok főfejedelme 1239-ben egész népével együtt áttér a kereszténységre, majd a Duna és a Tisza közötti térségben telepedik le. Azonban a nomád életmódú kunok és a földművelő magyarok között ellentét alakul ki, a kunok fellázadnak, és kivonulnak az országból. Visszatelepítésükre 1243-ban kerül sor, amikor őket lovas íjászként betagolják a magyar honvédelmi rendszerbe. A kunok hét nemzetségének társadalmi életét a nemzetségbírák irányítják, 1270-től a főhatóságuk a nádor lesz. 1279-ben kun törvénnyel szabályozzák a kun társadalom életét. A nemzetségi területekből székeknek nevezett közigazgatási egységeket szerveznek, amelyek a 15. századig működnek. Szabó István Mihály lélekszámukat a letelepítéskor százezer főre teszi. „Észak-Magyarországra betelepült csoportjaik a palócok (a kunok szláv neve a »polovec« volt, ebből lett a palóc) elődei voltak.” Ma a Nógrád-medencében és az Ipoly mentén palócként ismerik őket. A kiskunok a Duna–Tisza közén, Szeged és Budapest térségében élnek, míg a nagykunok a Közép-Tisza és a Hortobágy régióban. Ma a magyarság legöntudatosabb magyar közösségeihez tartoznak. Benkő Mihály a kunokról írja, hogy „magukat kunnak nevezik, antropológiai vonásaik türk jellegűek”, őrzik a kun hagyományokat.
Jászok A kunokkal jönnek az iráni eredetű alánok, jászok is, majd 1283-ban a Balkán-félszigetről egy újabb csoportjuk jelenik meg. A jászok a mai Kazahsztán déli térségéből, s Karatau-hegység vidékéről jövő iráni gyökerű népcsoport. Európába a részben rokon alánokkal kerülnek. A mai Jászság területe a Zagyva és a Tarna folyó mentén, Szolnok megyében található. A jászok a 14–15. században mint testőrök és lovas íjászok teljesítenek szolgálatot. A kunok és a jászok még a 16. században is beszélik a nyelvüket. A későbbi színes magyar nyelvük nem igazolja azt, hogy ők mindig magyarok voltak.
Blakok A blak olyan türk, ótörök népcsoport, amely a honfoglalás előtt a székelyek szomszédságában élt. Kézai Simon a Bihar vidékén élőkről úgy tudja, hogy összekeveredve élnek a székelyekkel. A székelyek és a blakok a magyarokkal közösen hódítják meg Pannóniát, és együtt telepednek le a határhegyekben, hasonló katonai feladatkört töltenek be, és nyelvileg is együtt magyarosodnak el. A blakokat nem szabad összekeverni a 13. században a Balkánról érkező vlachokkal. Két teljesen külön népről van szó. Azok, akik a székelyeket megtanítják a ma is ismert híres rovásírásra, melynek 37 betűjeléből 21 ótörök, nem a Balkán-félszigetről érkező vlachok, románok. Pais Dezső megállapítása szerint a blak népnév türk eredetű, jelentése rész, töredék. Rásonyi László turkológus az onogur–bolgárok közt élő karluk törzs utódainak tartja őket.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Márton Áron: Válogatott írások és beszédek (Székely Könyvtár)
Márton Áron püspök 1939 és 1980 között, 41 évig volt főpásztora a közel félmillió hívőt számláló, 58 000 négyzetkilométer kiterjedésű Gyulafehérvári (korábbi nevén: Erdélyi) Egyházmegyének. Írásos hagyatéka már csak ezen okból is sokak érdeklődésére tarthat számot.
Ám a „székely püspök” már a kortársai szerint sem „csak” a katolikusoknak volt szellemi-lelki vezetője: írásai és beszédei más világnézetűek számára is hordoztak (és hordoznak ma is) érvényes erkölcsi és esztétikai üzenetet. Ezért kapott helyet a Székely Könyvtár sorozatban az írásaiból és beszédeiből készült válogatás.
A fiatal Márton Áron a harmincas évek ígéretes (katolikus) újságírója, írója is volt, de 1948 után a katolikus sajtó és könyvkiadás nélküli Erdélyben nem publikálhatta írásait, sőt, halála után még tíz évnek kellett eltelnie, míg először sajtó alá kerülhettek bizonyos beszédei, levelei. Bár gondosan szerkesztett körleveleit és hivatali leveleit leszámítva legtöbb itt közölt szöveg prédikációk, ünnepi beszédek alapjául szolgáló vázlat, még e vázlatok is nyelvi igényességre, alkotói tehetségre és elemző gondolkodásra valló kerek egész alkotások.
Aki a magyar nyelv igényes művelőjére, a szó megtartó és formáló erejében bízó szónokra kíváncsi, kövesse, hogyan alakul Márton Áron stílusa a fiatalkori expresszív kifejezésmódtól („A világháború Európát egy irtózatos hullaházzá változtatta: kilencmillió Ábel véres teste porladozik a csataterek hantjai alatt…”) az időskori, letisztult szentenciákig: „Az Úr Jézus nemcsak azt követeli a kereszténytől, hogy azonosítsa magát a szerencsétlenekkel, hanem azt is, hogy felemelje a szavát mindig, ahol megsértik az igazságot és az igazságosságot, embertársunk jogait, személyi méltóságát. És felemelje szavát akkor is, ha senki sem mer szólni.” Az sem fog csalatkozni, aki e kötetben történeti forrásokat keres a huszadik század jobb megértéséhez, olvassa bár a háborús évek körleveleit, prédikációit, a negyvenhatos csíksomlyói beszédet, vagy hivatali leveleit, melyeket a Magyar Királyi Minisztériumhoz (1944), Petru Grozához (1946), vagy éppen a Vallásügyi Osztály vezértitkárához (1968) írt. Ha aktuális társadalmi üzeneteket vár az olvasó, ilyeneket is bőven talál az itt közölt beszédekben („A világválságot sem hatalmi szóval, sem egyszerű rendszerváltoztatással nem lehet megoldani. A rend és béke kimondottan erkölcsi feladat. A kizökkent emberi életet az erkölcs alapjaira kell visszatolni, a társadalmi, az evilági, a földi berendezkedést az égben hozott törvények útmutatása szerint kell elkezdeni.”), de legfőképpen azok fogják szeretni a könyvet, akik a hiteles kereszténységre vonatkozó szép és szigorú tanítást várnak tőle: „Isten a gondviselés, Ő irányítja a sorsunkat. Ami az életünkben történik, Tőle jövő üzenet, próba, segítség. És ha ezt nemcsak halljuk, hanem belevisszük az életünkbe is, akkor megváltozunk. Figyelünk arra, hogy mi jogos és mi jogtalan, mi erkölcsös és mi nem. A lelkiismeretünk érzékenyebb lesz, nyugtalanabbak leszünk, de a javunkra válik. Csökkenni fog a magabiztosságunk, a könnyelműségünk, az elvekhez való merev ragaszkodásunk, az erkölcsi gőgösségünk. Felébred a lélekben az erkölcsi lelkiismeret, s ezzel együtt a magatartás és alkotás új ereje, új gyöngédség és egyben megingathatatlan szilárdság.” A válogatás megjelenésének jóváhagyásáért e helyen is köszönetet mondunk dr. Jakubinyi György érseknek és dr. Marton József professzornak.
Lázár Csilla
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Márton Áron: Család és nép
A jó és rossz ősi küzdelme korunk színpadán a szemünk előtt folyik, s már apokaliptikus méreteket öltött. Az ártatlanoknak és ártalmatlanoknak hitt eszmék, melyeket jámbor tudósok eddig könyvekben és tudóskodó előadásokban, politikai vezérek pedig szórakoztató kakasviadalokon vitattak, élet nélküli világukból földre érve életalakító igénnyel álltak az ember elé. (...)
A család az a legelső, ősközösség, melyből az emberiség élete fakad. (...) Korunk rontó szelleme azonban ezt az élethordozó intézményt is megtámadta. A teremtő Isten félreérthetetlenül meghatározta törvényeit, de a modern ember hangzatos jelszavakkal, kifelé a tudomány és az egyéni szabadság nevében, valójában pedig mérhetetlenül önző lelkületből kikezdte és megvetette ezeket. A következmények előtt lehetetlen szemet hunyni. Mióta a házasság törvényei meglazultak, s célja és tartalma kezdett elsikkadni: virágot fakasztó tavasz helyett levelét hullató őszben járunk, az emberiség életfája szuvas. A szeretetközösség helyett, melyben a legboldogítóbb és legdúsabb emberi viszonyoknak kellene fejlődniük, a csalódott, egymásra unt, ideges és bánatos, állandóan szétinduló vagy már szétment házasok tömegével találkozunk; egészséges lelkű gyermekek helyett pedig fészekből kiesett, didergős madárfiókákat látunk, elvált szülők gyermekeit, akik szerető gondoskodás és felelős nevelői hatás hiányában fázós lélekkel, megedzetlen jellemmel nőnek fel. A népek sorsa fölött is áll a harc, és pedig nyíltan és nyersen. Az elméletek a nemzetköziségről és nemzeti eszméről, melyek ma két kibékíthetetlen táborra osztják az emberiséget, s „lét vagy nem-lét” kérdése elé állítanak minden nemzetet. Mindenkinek, mint az élet-halál harcba bekötött magányos embernek, kötelessége, hogy összes testi és lelki, anyagi, szellemi és erkölcsi erőit őrizze, megnyissa az erők legmélyebb forrásait, és úgy vállalja a rákényszerített küzdelmet. Milyen esélyekkel indulhat hát az a nép, amelyik erői a házasság szentségi jellegének és Istentől rendelt céljának elsikkasztásával, a családi élet felelőtlen lazításával már a legősibb és leggazdagabb forrásnál veszendőbe hagyja?
Amint a családban a szülők és gyermekek összetartoznak, és meghatározott közösséget alkotnak, úgy a gyermekek gyermekei, a nemzedékek egymásból kibomló számtalan sora és köre is összetartozik és valóságos egységet alkot. Nem képzelődés tehát, nem pusztán érzelem avagy kegyeletes emlékezés, hogy a közös ősöktől való származás élet- és sorsközösséget jelent. Az örökölt vér parányaiban kapjuk azokat a kimondhatatlanul hatalmas, titokzatos erőket, melyek szervezetünket építik és éltetik, s amelyeknek hullámzása sokban meghatározza kedélyvilágunkat is. A vér és nevelés közösségével együtt jár, hogy egy származású és nevelésű emberek érzelmi élete, szíve-vére közös: egyformán szomorkodnak és örülnek, szeretnek, gyűlölnek, élnek. De ebből a közös alapból nő ki és e szerint színeződik a vér és nevelés közösségében összefogott nép szellemi élete, gondolatainak és eszméinek világa; amint ennek a közös érzelmi és szellemi életnek kifejezője a nép anyanyelve, melyen a közös szív és közös lélek érzelmeit és gondolatait, céljait és vágyait, eszméit és alkotó szándékait kifejezi.
Világos, hogy népet nagyobb veszély nem fenyegethet, mintha gyökerében, a családban kezd elgyöngülni. Amelyik nép életében a felbomlott házasságok tömege utal arra, hogy az emberekben elhalványodott a felelősségtudat, a házastárs személyi értékének felismerése és megbecsülése, ahol a gyermekáldás ellen való tiltakozás elszomorító eredményéből látjuk a lehangoló tényt, hogy a népben megfogyatkozott az életakarat, az élethez szükséges elszántság az erkölcsi érzék, ott ezzel együtt egyenes – ha nem mértani – arányban halványodik a nép jövőjéhez fűzött remény és kilátás is. Kik fogják a nép gondolatait hordozni, értékeit megőrizni, reményeit valóra váltani? A felelőtlenül házasodó és felelőtlenül elváló szülőktől, s gyermekeiktől, a fészekből kiesett fiókáktól, akik önhibájukon kívül lelkileg valamennyire mindig félbe maradnak, mert küszöbtől küszöbig hiába keresik a szülői szeretetet, mit lehet várni?! Nagy felelősség tehát, hogy a szellemek harcának ezen a szakaszán Isten angyalát erőteljesen támogassuk. A család és a családias érzés nevelése mellett az iskolának is síkra kell szállnia, hogy a házasság tisztaságát, felbonthatatlanságát, célját tervszerűen mentsük, vonatkozásait feltárjuk, s kitartó neveléssel ismét azzá az élethordozó és boldogságfakasztó szeretetközösséggé tegyük, aminek Isten az ember és a nemzet érdekében szánta.
(1938)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Március 10. – az eredeti forgatókönyv szerint
Március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten második alkalommal kerül sor a székely szabadság napjának megünneplésére. Tavaly, Izsák Balázs, az SZNT elnöke azt mondta: "a székely szabadság napja legyen a jövőben is az a nap, amikor Székelyföld lakói kinyilvánítják a szabadság iránti igényüket, s elszántságukat, hogy amit ésszel, erővel és szent akarattal önmaguk vagy eleik kivívtak, feladni nem fogják soha. A mai napon a szabadság iránti igény kinyilvánítása Székelyföld területi autonómiájának követelését jelenti.
Az esemény közeledtével egyre gyakrabban látnak napvilágot a rendezvényt ellenző nyilatkozatok. Ezekről beszélgettünk Izsák Balázzsal.
– A román sajtó röpítette fel a hírt, hogy a székely szabadság napjára tervezett felvonulást nem engedélyezi a polgármesteri hivatal erre szakosodott – a közrendészeti intézmények, a polgármesteri hivatal és a katasztrófa- elhárítókból álló – bizottsága. A helyi rendőrség vezetője szerint a felvonulás különálló rendezvény, amelyet nem lehet egy megemlékezéshez kötni. Hogyan kommentálja ezeket a híreket?
– Úgy gondolom, hogy mindenkinek, nekünk is, a hatóságoknak is, tiszteletben kell tartani a gyülekezési jogot szabályozó 60/1991-es törvényt. Ez azt jelenti, hogy ez a véleményező bizottság, ahogy különben Bretfeleanu úr is mondta, csupán véleményező, konzultatív testület, nem hoz döntéseket. Az előzetes bejelentésben leírtak ebben a pillanatban érvényesek, tehát a megemlékezésre és a felvonulásra vonatkozó bejelentés is.
– Bretfeleanu azt mondta, hogy ez a bizottság nem ért egyet a felvonulással.
– De ugyancsak Bretfeleanu mondja azt is, hogy ez a bizottság egy konzultatív testület, amelynek tanácsadói hatásköre van.
– Mit tesz a Székely Nemzeti Tanács március 10- én?
– Az előzetes bejelentésnek megfelelően fogunk cselekedni. Ebben a pillanatban az az érvényes, ami az előzetes bejelentésben volt.
– Mi volt benne egészen pontosan?
– Megemlékezés és utána felvonulás, leírva a felvonulás útvonala. Ugyanis a 60-as törvény, amelyre mindegyre hivatkozunk, azt mondja, hogy ez a véleményező bizottság megváltoztathatja az előzetes bejelentésbe foglalt útvonalat… a szervezők beleegyezésével. Mi a jegyzőkönyvet nem írtuk alá, nem egyeztünk bele, tehát nem tudta a bizottság megváltoztatni az előzetes bejelentésbe rögzített forgatókönyvet.
– Tehát a Székely Nemzeti Tanács az eredeti forgatókönyvet követi március 10-én?
– Természetesen.
– Mi az elnök úr véleménye arról, hogy Marius Pascan szenátor, volt kormánybiztos sajtótájékoztatón kijelentette, hogy az ügyészségnek saját hatáskörben kellene eljárást indítania árulás címén a Székely Nemzeti Tanács autonómiatörekvései ellen, amelyekkel szerinte veszélyeztetik az ország egységét, szuverenitását, a nemzetállamot stb…
– Ezúton is szeretném megköszönni Marius Pascan úrnak az ismételt segítségnyújtást, amivel következetesen szolgál nekünk az autonómiaküzdelemben, hiszen a román média az ő hathatós segítsége nélkül nem figyelt volna fel erre a szerintünk nagyon fontos kezdeményezésre. Ugyanakkor zárójelben jegyzem meg, hogy szerinte arra biztatjuk az önkormányzatokat, hogy Romániának árulják el Romániát. Amit politikai skizofréniának lehetne nevezni, de ezt nem tartom annyira fontosnak, mint azt a segítséget, amit az ügy mediatizálásában kaptunk és abban, hogy úgy látja, meg kell adni ennek a kellő figyelmet és súlyt. Ismételten köszönöm Pascan úrnak, mindig megbízható szövetségesünk volt, és bízom benne, hogy a jövőben is az marad.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Elkészült a színházak jövőjéről szóló vitaindító anyag
Az RMDSZ kezdeményezésére létrejött Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére Kötő József megírta az erdélyi magyar színházak jövőjéről szóló szakpolitikai koncepció vitaindítóját – jelentette be tegnap Székely István, a KAT elnöke.
,,A tanulmány a színházak jelenlegi helyzetéből indul ki, és azt próbálja végiggondolni, hogy a kultúraváltásból fakadó kihívások, valamint az európai trendekhez való alkalmazkodás igénye milyen stratégiákat, milyen összerdélyi együttműködési rendszer kialakítását feltételezi a színházak részéről"– taglalta Székely István, hozzátéve: a szakmai anyag a színházakat a jelen elitkultúrájának műhelyeként értelmezi, ugyanakkor rámutat arra, hogy az alapkérdés nem az európai kulturális értékek átvétele, hanem annak gyarapítása az egyes nyelvi-kulturális közösségek sajátos értékeivel.
Kötő József szerint: a világ nem arra kíváncsi, hogy mit vettünk át az európai művelődésből, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk azt. Ez a szemlélet lehet a harmadik évezredben Európa kisebb nyelvi, kulturális közösséget alkotó népeinek alkalmazkodási stratégiája. Mára világossá vált: a kulturális sokszínűség európai érték.
,,A tanulmányt eljuttatjuk a színházi élet meghatározó személyiségeihez, ugyanakkor a minél szélesebb nyilvánosság vitába való bekapcsolódása érdekében közzétettük azt az interneten is"– tájékoztatott a KAT elnöke, majd kiemelte, hogy a színházak jövőjével kapcsolatos kérdéskör kiemelt területe annak a szakpolitikai csomagnak, amelyet a KAT a kulturális autonómia megalapozása érdekében kidolgoz a 2014-es év végére az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás és a nyelvhasználat területén.
Népújság (Marosvásárhely),

Fél lábbal az irodalomban
Beszélgetés Éltető Józseffel
– Február 11-én töltötte 70. születésnapját. Keveset tudunk gyermekkoráról: Szászrégenben született és Székelyudvarhelyen járt középiskolába. Meséljen bővebben erről a köztes időszakról.
– Szászrégeni mivoltomat könnyű lenne elvitatni. De nem vitatja senki. Pedagógus szüleim hetven évvel ezelőtt Régenhez közelebb eső mezőségi falvakban tanítottak, s édesanyám, amikor elérkezett annak az ideje, az ottani szülészeten jelentkezett. Érdekes és szívet melengető azonban, hogy életem során ez a Maros menti város hányszor és hányféleképpen adta jelét annak, hogy elfogadott, hogy a magáénak tekint. (Példa: Alaposan eltévedtünk a ’70-es években a Trabanttal Bukarestben. Bizonyára valami közlekedési kihágást is elkövettem a nagy zavarodottságban, úgyhogy mellém húzott a közlekedési rendőr és leintett. Egy pillantás a személyimbe, és a közeg zord szigorát megértő mosoly váltja fel: "Maga régeni? Én is az vagyok! – nyújt kezet. Mondja csak, hová akar menni?"… És szirénázó rendőri felvezetéssel vágunk át a fővároson.) A köztes időszak, amelyet említ, meglehetősen változatos számos körülmény okán. Az egyik az úgynevezett történelem. Háborúban születtem, frontok, hadviselő felek vonultak át csecsemőkoromon, kisgyerekkorom a háború utáni ínséges ocsúdás közepette telt el. Már majdnem iskolaköteles voltam, amikor apám a hadifogságból hazatért. Minden romokban állt, az oktatásügyet újjá kellett építeni. Ritka volt akkortájt a fiatal férfi tanerő. Így aztán apám iskolaigazgatóként kapott egy többé-kevésbé romos kastélyt, hogy csináljon belőle bentlakásos iskolát, s ha ezzel megvolt, kapott egy másikat, ahol kezdhette az egészet elölről. Így aztán az elemi iskolát Székelyföld számos falujában végeztem, míg végül apám tanfelügyelő nem lett Székelyudvarhelyen. Ez nem tartott sokáig, mert már jött is 1956, és az ezt követő tisztogatás során még a tanügyből is eltávolították. Örülhetett, ha pár év után ismét taníthatott egy általános iskolában. Viszont mi megmaradtunk állandó udvarhelyi lakosoknak. Úgyhogy elmondhatom: én tulajdonképpen udvarhelyi vagyok.
– Tudom, hogy semmi köze a magyarrégeni, holtmarosi és a disznajói Éltető családhoz, akik szerepet játszottak Erdély faipari és kereskedelmi fejlődésében, mégis családi nevét, a Wellmannt Éltetőre cserélte; ez írói neve. Miért választotta ezt?
– Érettségi után egy évig Atyhában és Székelyszentkirályon tanítottam. Ebben az esztendőben az Utunk nagyszabású novellapályázatot írt ki, és ezt kritikusi pályázattal kombinálta. A megjelenő pályaművekről kellett véleményt írni. Én, Wellmann József tanító, Hornyák József novellájához szóltam hozzá (soha nem tudta nekem megbocsátani), és pályadíjat nyertem vele. Ez történt tavasszal, ősszel már a kolozsvári egyetem diákjaként Balogh Edgárral volt találkozásom, aki a Korunk szerkesztője is volt. Tetszett neki az írásom. Mondta, hogy most már ütni kell a vasat: hozzak valamit a Korunknak is, de vegyem tudomásul, hogy a szerző neve azt is jelzi, hogy a mű mely kultúrához kíván kapcsolódni. Vagyis: ne ezzel a germán névvel írjam alá, hanem találjak egy magyarul jól hangzó írói nevet (saját példáját is említette). Mondom én ezt Keresztes Dénes barátomnak a kollégiumban, társamnak az udvarhelyi gimnázium néhai Ifjú Alkotók Körében. Felvillan a szeme, mindig tele volt ötletekkel. Azt mondja, itt a lehetőség, hogy olyan nevet válasszunk, amit már Udvarhelyen utca visel, mert hamarosan halálra lehet bosszantani a Gaál Gábor kör többi ugyanonnan elszármazott tagját, hogy rólam már utcát is neveztek el a mi városunkban. Családi házunk Udvarhelyen a Kuvar utcában áll. Akik a székely anyaszékvárost ismerik, tudják, hogy az egykori kaszárnyával szemben egy sziklás magaslat áll, a Kuvar. Az egyik oldalán a szikla nevét viselő utca megy fel, a másik oldalán az Éltető-forrás felé vezető Éltető utca. Nos, mivel a jeles szikla neve túlságosan könnyű labdát adott volna a szándékosan félreolvasóknak, inkább a másik utcára voksoltunk. Egyébként jól szórakoztunk Udvarhely utcaneveit próbálgatva. Mert volt ott például Gatyaszár utca is, amit később Rózsa utcára változtattak. Szóval, ekkor volt éppen az Ifjúmunkásnál a jó emlékezetű Lázár László mellékletéhez beküldve egy novellám, amelyet Lazics el is fogadott. Akkoriban ez jelentette az irodalomba való bebocsáttatást. Sürgősen írtam Lazicsnak, jelezvén, hogy nem a polgári nevemen akarok megjelenni, hanem itt van néhány ötlet, válasszon ő. (Itt néhány udvarhelyi utcanév következett.) Egy hétre rá megjelent az Ifjúmunkás melléklete, benne a novellám, a szerzőt, Éltető Józsefet bemutató rövid szöveggel. És úgy maradt!
– Aránylag fiatalon, 18 évesen bocsátották be az irodalom pitvarába, 1962-ben az Utunkban és az Ifjúmunkásban jelentek meg első versei, ami akkortájt nem volt könnyű dolog. Sokat próbálkozott, amíg a neve felkerült a rotációs gépre?
– Már említettem az udvarhelyi gimnázium irodalmi körét a múlt század hatvanas éveinek elejéről. Volt egy faliújságunk, ott publikáltunk. Itt debütált Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András, Cseke Péter és mások. A fiúk zöme fölkerült Kolozsvárra, a bölcsészkarra, s természetesen a Gaál Gábor körbe. A következő évben jöttem volna én, de itt egy esztendő cenzúra következett volna, ama szentkirályi, ha én abba beletörődtem volna. Eszem ágában sem volt a bandától elszakadni, így aztán – egyetlen keresőként a nemzedékből – mecénássá léptem elő. Pályázatot hirdettem, és havonta juttattam a legjobban sikerült vers szerzőjének Kolozsvárra egy-egy kiadós piára való összeget. Emez állandó pályázathoz már nem udvarhelyiek is csatlakoztak (Király László, Apáthy Géza például). Mire az Utunk pályázatán megnyertem az említett díjat, és mire magam is kolozsvári bölcsész lettem, úgy éreztem, hogy fél lábbal már az irodalomban vagyok. Ma is ez a fél lábam van bent.
– Francia–magyar szakos diplomát szerzett a kolozsvári BBE-n, ahol a magyar irodalom legjava megfordult, s mi tagadás, erről a hegemóniáról ma sem mond le a kincses város. Önnek mit jelentett Kolozsvár szellemisége a ’60-as években?
– Fiatalok voltunk, s ez még a sivatagban is privilegizált státusz. Ami lényeges az életünkben, az ott és akkor kezdődött. Ami ott és akkor nem kezdődött el, abból később sem lett semmi érdemleges. A történelmi korszak is viszonylag szerencsés volt. A román pártvezetés óvatosan leszakadni óhajtván a szovjet köldökzsinórról, nyitni kezdett Nyugat felé. Relatív liberalizálódás előzte meg a későbbi maoizmushoz való közeledést. A kolozsvári filológián a francia katedrát Henri Jacquier vezette, és egymást váltották a Párizsból érkezett francia lektorok. A nouveau romanról maga Alain Robble-Grillet tartott előadást a francia szakosoknak. Pár évig a Gaál Gábor kört is hagyták békében működni…
– Egyetemi évei után mindössze két évet tanít Marosvásárhelyen, amikor az Igaz Szó akkori főszerkesztőjének szüksége volt egy karizmatikus szerkesztőre, akit Éltető Józsefnek hívtak – de lehet, hogy másokra is... Mit gondol, miért pont Önre esett a választás, és miért csak 6 évig tartott ez a "lapszerelem"?
– Két irodalmi lapja volt akkoriban az erdélyi magyar közéletnek: az Utunk és az Igaz Szó. A két folyóirat között kimondva-kimondatlanul folyt mindenekben a rivalizálás. Az Utunk pontosan a kolozsvári humán egyetemi karok jelenléte okán határozott előnyben volt a fiatalokkal való kapcsolattartás dolgában az Igaz Szóval szemben. Hajdú Győző nyilván ezen akart javítani a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején. Az egyetemekről azokban az években kiröppent nemzedékből sokan helyezkedtek el a frissen létesült megyei lapoknál, valóságos kis szellemi csomópontok keletkeztek Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában. Én Vásárhelyen az Építészeti Szaklíceum és a Tanítóképző tanáraként kéznél voltam. Gondolom, Bajor Andor dicsérő szavain túl ez volt a magyarázata annak, hogy az Igaz Szóhoz hívtak. Mindkét oldalról úgy éreztük akkor, hogy a dolgok a lazulás, a liberalizálódás irányába tartanak. Tehát majd csak jó lesz. A hetvenes évek végére mindkét oldalon megértettük, hogy tévedtünk. Csak különböző módon reagáltunk erre a felismerésre. Hajdú Győző úgy, hogy az egyre hálátlanabb feladatok teljesítését egyre fenyegetőbb főnöki magatartással igyekezett kicsikarni. Én pedig úgy, hogy benyújtottam a lemondásomat közvetlenül az Írószövetség vezetőségének.
– 1969-ben jelent meg az Ismeretlen beszéd c. verseskönyve, amit a Forrás sorozat második vonulatához sorolnak az irodalomtörténészek. Vajon honnan és miért jön ez a térbeni és eszmei megkülönböztetés: első nemzedék, második nemzedék, harmadik nemzedék?
– Az ötvenes évek sztálini ihletésű kultúrpolitikája zsákutcába vitte a keleti tömb országainak irodalmát. A hatvanas években sarkon fordulva kellett keresni a kiutat a romániai magyar irodalomban, s ezt leginkább azok a fiatalok vállalták, akiket a Forrás első nemzedékébe sorolnak. Az őket követő nemzedék már tágabb horizonton pillanthatott szét, amikor utat választott. Így itt már változatosabb a kép: a hagyománytisztelettől az avantgárdihletésig terjed. A harmadik nemzedék már magától értetődően integrálódik a kortárs világirodalom fősodrába. Ha elhisszük, hogy van neki.
– A kötet előszavát Bajor Andor jegyzi, aki – minő érdekes! – vérbeli humorista és prózaszöveg-alkotó, de azokban az években több verseskönyvet ajánlott, szerkesztőként, az olvasóknak. Milyen kapcsolatot ápolt Bajorral, akiről – nem is olyan régen – azt írta egyik esszéjében: "Nekem Bajor Andor bölcs derűje hiányzik."
– Bajor Andor akkoriban annak a kiadónak a szerkesztője volt, amelyik a Forrás sorozatot gondozta. Könyvem szerkesztőjéből lett jó barátom, szívemhez közelálló pártfogóm és később lányom keresztapja. Nagyszerű író volt és nagy műveltségű, mérhetetlenül bölcs ember. Esendő voltában szerette az embert: katolikus volt, nem véletlenül lett a Keresztény Szó alapító főszerkesztője, mihelyst lehetett. Még diák voltam, amikor elém tett két reprodukciót két világhírű festményről. Az egyik Rjepin Rettenetes Iván megöli a fiát című képe, a másik Rembrandt A tékozló fiú visszatér című festménye volt. Ez két világ két civilizáció – mondta. Az embernek el kell döntenie, hogy melyikhez akar tartozni. Ezt egy életre megjegyeztem.
– Későbbi kritikusai azt mondták: "a költői képekről lemondva, franciás, laza szövésű verseiben vall önmagáról és a világról." Úgy gondolja , hogy az ilyen típusú vers több ideig fennmarad az irodalom márványasztalán, vagy jobban tetszik az olvasóknak?
– Az Ismeretlen beszéd keletkezésekor valóban (nyilván szakmai ártalom) a huszadik századi francia irodalom bűvkörében éltem. Jacques Prévert és Francis Jammes a kedvenceim voltak. Ilyen hatások érződnek rajta. Bajor Andor lelkesedett érte, de ő talán túlságosan nagylelkű is volt velem. Az irodalmárok reakcióját érzékeltem. Az olvasókét (nem tudom, hányan lehettek) nem. És mivel a nemzedék legmarkánsabb szerzői egészen másfajta lírát műveltek, egy idő után ez a könyv valamiféle devianciának, jó esetben különös közjátéknak könyveltetett.
– Tíz évvel verskötete megjelenése után, 1979-ben jelent meg Bukarestben, majd rá tíz évre Budapesten A történet a fehér lóról c. regénye, amely 1980-ban a Marosvásárhelyi Írói Egyesület Díját is elnyerte. Miről szól a könyv?
– Egy kisfiúról, aki, miközben egy kiscsikót ápolgatva a halál torkából kimenekít, azzal szembesül, hogy a háború végeztével a világnak ezen a részén mindenki beteg és a halál torkában vergődik. Azon igyekszik, hogy ebből a fenyegetésből az öröklött beteg csikón kívül önmagát is kimenekítse. Ám köztudott, hogy fehér lovak nincsenek. Ez csupán egy fikció.
– 1977-ben a Marosvásárhelyi Állami Bábszínháznál kapott dramaturg állást, és a következő években két bábdarabját is bemutatták: A szedett-vedett haramiákat (1977) és A hóember szívét (1979). Milyen volt Antal Pál rendezővel dolgozni?
– Az alatt a pár esztendő alatt, míg a Bábszínház dramaturgja, majd igazgatója voltam, ha jól számolom, tizenkét bábdarabot írtam, de ezek nagy része azért nem tapad a nevemhez, mert adaptációk, átdolgozások, amelyeket a színház szükségletére készítettem, és a gyermekirodalom szakmai recepciója …hm … esetleges. Bábdarabjaimat még három más színház is játszotta: a nagyváradi, a győri és a szombathelyi. Antal Pállal nagyon szerettem dolgozni, mint mindenkivel, aki szenvedélyesen szerette a szakmáját, a művészetét. Antal Pál intézményteremtő egyéniség volt. Emberi nagyságát mutatja, hogy gyerekként megjárta a halál-táborok poklát, de felnőttként a gyerekek iránti szeretetnek élt. Nem a gyűlöletnek!
– Sütő András naplójában olvastam, hogy egyik nap Önt mint kollégát elküldi Csíkszeredába. Hány évet dolgozott Sütővel, és milyen emlékeket őriz róla?
– Sütő kellemes, barátságos ember volt, jó humorú társalgó, okos, szellemes, közvetlen barátaival, munkatársaival, de másokkal is. Gyakran voltam műveinek korai olvasója (értsd: közreadás előtti), véleményemre is kíváncsi volt, ennek naplójában is nyoma van. Könyvdedikációiban olyan dicséretekkel illet, amelyek dagaszthatnák a keblemet. Lapjához felelős szerkesztőnek ő hívott, s az Erdélyi Figyelő főszerkesztői posztjára szerkesztőbizottsági elnökként ő javasolt, magyarán: hasznos és alkalmatos embernek tartott. De hogy íróként mennyire becsült, azt ma sem tudnám megmondani. Írásomat egyetlenegyszer dicsérte meg, igaz, hogy akkor nagyon, ide se merném írni a hasonlatot, amellyel élt. Egy gyermekvers-sorozatról van szó, amelyet az Új Élet Csípi-csóka rovatába írtam. Csakhogy ezekre a versekre azóta sem találtam kiadót.
– Milyen kapcsolatot ápol egykori barátaival és pályatársaival, akik ma is itt vannak, Erdélyben?
– Úgy emlékszem, Németh László csoportosítja az embereket könnyen és nehezen előhívódó egyéniségekre. Igaza van. Magam azt is tapasztaltam, hogy vannak nehezen és könnyen elhalványuló emlékű egyéniségek is. Egyre világosabbá válik előttem, hogy én a könnyen elhalványuló fajtához tartozom. Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán? Ilyenkor jönnek a régi tanítványok. Ők akár negyven év távlatából is pontosan emlékeznek, és úgy érzem, sok szeretettel. Tanárként egészen biztos, hogy léteztem.
– Legfőképpen románból fordított magyarra. Mikor és mit? S a francia nyelvtudását sosem kamatoztatta az irodalomban?
– Románból valóban sokat fordítottam. Minden műnemben és majdnem minden műfajban. Fordítottam Marin Sorescut (verseskötet, dráma), Emil Bottát (verseskötet), Banulescut (regény), Bogdan Suceavát (regény), Radu Tuculescut (novella), bábdarabok sokaságát, esszéket, miegymást. De fordítottam franciából is: E. Ionesco, B. Fondane, G. Thines, Norge és mások műveit.
– Díjak, elismerések?
– Íróként a Botta-verseskötet fordításáért kaptam egyesületi díjat. A többi már tanári pályámon érkezett.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),

Növekedés
A súlyos belpolitikai viszályok mellett van néhány olyan hír is, ami némi bizakodásra adhat okot a romániai átlagpolgárnak, aki pedig nagyon megelégelte a végeérhetetlennek tűnő mocskolódást, amit nagyon sokan – joggal, jogtalanul – úgy könyvelnek el, mint az ország érdekeinek feláldozását a politikusok egymással és a hatalomért folytatott elvtelen harcainak oltárán.
Most azt olvassuk két külföldi hírügynökség jelentésében is, hogy Románia az elmúlt esztendő utolsó negyedévében az utóbbi öt esztendő legnagyobb növekedési ütemét produkálta, mintegy 5 százalékkal magasabbat a 2012. évi hasonló időszaknál, Románia gazdasága pedig az elmúlt év viszonylatában, az Országos Statisztikai Hivatal előzetes becslései szerint 3,5 százalékos növekedést ért el. A negyedik évnegyedi adat 1,7 százalékkal jobb a harmadik negyedévinél, a javuló tendencia tehát egyértelmű.
Kezd helyrejönni az elmúlt évek világgazdasági válsága által nagyon megtépázott román gazdaság?
A növekedés – azon túl, hogy a tavalyi eredményeket a kitűnő mezőgazdasági év is jelentősen „megdobta” – mindenekelőtt a tavaly majdnem 50 milliárd eurós exportnak tulajdonítható, a kivitelnek pedig jó háromnegyedét a Romániában megtelepedett multinacionális vállalatok adják. A „zászlóshajók” az autógyártó cégek, a pitești (mioveni) Dacia-Renault és a craiovai Ford. Éppen ezért keltett pánikot a napokban a hír, hogy a Renault kivonná tőlünk termelését és Afrikába helyezné át, ahol egyrészt a munkaerő sokkal olcsóbb, másrészt jobbak a szállítási feltételek – a multik számára pedig a költségcsökkentés alapvető követelménynek számít a konkurenciaharcban. Tetszenek-e vagy sem, igényeikre (például a szállítást meggyorsító autósztráda) oda kell figyelni.
Románia egyébként nem egyedüli „bezzeg gyerek” Kelet- és Közép-Európában: egy egész sor ország gazdasága teljesített jól (legalábbis az előzőeknél jobban) az elmúlt időszakban. Csehország és Magyarország a tavalyi esztendő végére az utóbbi jó fél évtized legjobb eredményeit tudta felmutatni, valamivel a várakozások fölött, Lengyelország is érezhetően előbbre lépett, bár picivel az elvárások mögött maradt.
Lehet, hogy a térség kezd kimászni a gödörből?
Ha Románia igen, az aligha a politikai osztály nagyon sikeres politikájának köszönhető.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),