Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. január 31.
Ellenzik a Székely Szabadság Napját
Valentin Bretfelelan marosvásárhelyi rendőrparancsnok szerint egyáltalán nem biztos, hogy a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) ismét megtarthatja március 10-én a Székely Szabadság Napját Marosvásárhelyen. A polgármesteri hivatalnak alárendelt helyi rendőrség parancsnoka a Krónika napilap tegnapi számában közölt nyilatkozatában szállt vitába Izsák Balázs SZNT-elnökkel, aki már bejelentette a rendezvényt, és közölte, hogy legalább százezer résztvevőre számít.
A rendőrparancsnok szerint a rendezvény megtartására vonatkozó kérvényt a városháza illetékes bizottsága vitatja meg, és a testület javaslatára a polgármester hozza meg a végső döntést az engedélyezésről. Bretfelean – holott a tavalyi tömegmegmozdulás után még úgy nyilatkozott, semmiféle incidens nem történt a marosvásárhelyi autonómiatüntetésen – most azt állította, hogy tavaly kisebb csoportosulások románellenes jelszavakat skandáltak a tömegben.
Mint kifejtette, szerinte nem az a zavaró, hogy az egybegyűltek az önrendelkezésért tüntetnek, hanem az, hogy ezt úgy teszik, hogy közben a románokat sértegetik. Az SZNT elnöke elmondta, a kérdésről a napokban tárgyalni szeretne Dorin Florea polgármesterrel.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Valentin Bretfelelan marosvásárhelyi rendőrparancsnok szerint egyáltalán nem biztos, hogy a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) ismét megtarthatja március 10-én a Székely Szabadság Napját Marosvásárhelyen. A polgármesteri hivatalnak alárendelt helyi rendőrség parancsnoka a Krónika napilap tegnapi számában közölt nyilatkozatában szállt vitába Izsák Balázs SZNT-elnökkel, aki már bejelentette a rendezvényt, és közölte, hogy legalább százezer résztvevőre számít.
A rendőrparancsnok szerint a rendezvény megtartására vonatkozó kérvényt a városháza illetékes bizottsága vitatja meg, és a testület javaslatára a polgármester hozza meg a végső döntést az engedélyezésről. Bretfelean – holott a tavalyi tömegmegmozdulás után még úgy nyilatkozott, semmiféle incidens nem történt a marosvásárhelyi autonómiatüntetésen – most azt állította, hogy tavaly kisebb csoportosulások románellenes jelszavakat skandáltak a tömegben.
Mint kifejtette, szerinte nem az a zavaró, hogy az egybegyűltek az önrendelkezésért tüntetnek, hanem az, hogy ezt úgy teszik, hogy közben a románokat sértegetik. Az SZNT elnöke elmondta, a kérdésről a napokban tárgyalni szeretne Dorin Florea polgármesterrel.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. január 31.
Elmarad az iskolák átszervezése
Egyelőre nem kerül sor a sepsiszentgyörgyi iskolák átszervezésére, a tanügyminisztérium – saját decemberi rendeletét megszegve – a jelenlegi állapot fenntartásához elégséges összeget utalt ki januárban.
A tanfelügyelőség jövő héten tárgyal a beiskolázási tervekről, ha ezeket jóváhagyják, a következő tanévben nem módosul a város oktatási hálózata. Ez nem azt jelenti, hogy minden úgy van jól, ahogy van, hanem azt, hogy lesz idő megfontolni azokat a döntéseket, amelyeket semmiképp sem lehet elkerülni.
A helyi tanács tegnapi ülésén erről a – napirendben nem is szereplő – kérdésről esett a legtöbb szó. Nem csoda, mert az elmúlt hetekben több száz család – szülő, tanár, gyermek, döntéshozó – szembesült azzal, mégpedig minden előkészítés nélkül, hogy ősztől új helyzetben, más iskolában vagy más közösségben, esetleg a levegőben találhatja magát, mert a kormány épp az oktatáson kíván takarékoskodni. A meghirdetett költségvetési szigor és a szoros határidő miatt nagy hirtelen tanintézmények bezárásáról, összevonásáról kezdtek beszélni, gyűlések, megbeszélések követték egymást – aztán adott még háromheti haladékot a minisztérium, és kicsit enyhült a nyomás. Most pedig átutalta a fizetések teljes összegét, és bár ez nem elég az év végéig, az előző évekhez hasonlóan valószínűleg lesz kiegészítés, tehát minden marad a régiben – jelentette be Sztakics Éva alpolgármester. A fejkvóta szerint számolt béralap Sepsiszentgyörgyön 29 millió lej lenne, a tárca decemberi rendelete szerint 27 millió lejre várt az önkormányzat, a napokban azonban 33 millió lej jött e célra Bukarestből, amire senki sem számított. Ez nagyon jellemző arra, ahogy Romániában működnek a dolgok: nem tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb, a miniszter kiad egy rendeletet, utána pedig üzen, hogy nem kell komolyan venni – vélekedett Antal Árpád polgármester, megállapítva, hogy teljesen fölösleges, értelmetlen hisztériakeltésnek bizonyult az egész, amibe sajnálatos móon a sajtó és a politikum is belekeveredett. Ez a feszültség most már megszűnik, az önkormányzatnak azonban továbbra is felelősen kell gazdálkodnia, és előrelátó módon kell terveznie. Nem akar senki iskolákat bezárni, de nem méltányos és nem igazságos, hogy egy osztályba 30, a másikba pedig 6 gyermek járjon, nem azonosak az esélyeik. A fejkvóta alapú rendszer nagy hibája, hogy nem tesz különbséget a kezdő és az I. fokozatú vizsgával rendelkező pedagógus között, de a következő három-öt évben újra kell szervezni a sepsiszentgyörgyi iskolahálózatot a minőségi oktatás érdekében. Lehet, hogy népszerűtlen döntéseket is el kell fogadni, és biztos, hogy minden elképzelésnek vannak előnyei és hátrányai, de ha nem teszünk mi rendet a magunk háza táján, akkor újabb központi utasítások alapján kell majd cselekedni, és megint csak bajban leszünk – érvelt. A polgármester szerint elsősorban az iskolaigazgatóknak kell közös nevezőre jutniuk, ami nyilván nem lesz könnyű feladat, de elkerülhetetlen. Az SZDP-s Rodica Pîrvan, a Constantin Brîncuși-iskola igazgatója szerint az iskolák körzetesítése lenne jó megoldás, mert ezt jelenleg nem veszik komolyan, de újra lehetne osztani a város utcáit. A témát Palela Rădiţa SZDP-s tanácstag, megyei főtanfelügyelő-helyettes zárta le: elmondta, hogy az elmúlt hetekben több elemzést is végzett a tanfelügyelőség a szakma bevonásával, és abban mindenki egyetért, hogy a gyermekek érdeke az első, nekik kell a legjobb tanulási körülményeket és tanári kart biztosítani.
Demeter J. Ildikó Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Egyelőre nem kerül sor a sepsiszentgyörgyi iskolák átszervezésére, a tanügyminisztérium – saját decemberi rendeletét megszegve – a jelenlegi állapot fenntartásához elégséges összeget utalt ki januárban.
A tanfelügyelőség jövő héten tárgyal a beiskolázási tervekről, ha ezeket jóváhagyják, a következő tanévben nem módosul a város oktatási hálózata. Ez nem azt jelenti, hogy minden úgy van jól, ahogy van, hanem azt, hogy lesz idő megfontolni azokat a döntéseket, amelyeket semmiképp sem lehet elkerülni.
A helyi tanács tegnapi ülésén erről a – napirendben nem is szereplő – kérdésről esett a legtöbb szó. Nem csoda, mert az elmúlt hetekben több száz család – szülő, tanár, gyermek, döntéshozó – szembesült azzal, mégpedig minden előkészítés nélkül, hogy ősztől új helyzetben, más iskolában vagy más közösségben, esetleg a levegőben találhatja magát, mert a kormány épp az oktatáson kíván takarékoskodni. A meghirdetett költségvetési szigor és a szoros határidő miatt nagy hirtelen tanintézmények bezárásáról, összevonásáról kezdtek beszélni, gyűlések, megbeszélések követték egymást – aztán adott még háromheti haladékot a minisztérium, és kicsit enyhült a nyomás. Most pedig átutalta a fizetések teljes összegét, és bár ez nem elég az év végéig, az előző évekhez hasonlóan valószínűleg lesz kiegészítés, tehát minden marad a régiben – jelentette be Sztakics Éva alpolgármester. A fejkvóta szerint számolt béralap Sepsiszentgyörgyön 29 millió lej lenne, a tárca decemberi rendelete szerint 27 millió lejre várt az önkormányzat, a napokban azonban 33 millió lej jött e célra Bukarestből, amire senki sem számított. Ez nagyon jellemző arra, ahogy Romániában működnek a dolgok: nem tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb, a miniszter kiad egy rendeletet, utána pedig üzen, hogy nem kell komolyan venni – vélekedett Antal Árpád polgármester, megállapítva, hogy teljesen fölösleges, értelmetlen hisztériakeltésnek bizonyult az egész, amibe sajnálatos móon a sajtó és a politikum is belekeveredett. Ez a feszültség most már megszűnik, az önkormányzatnak azonban továbbra is felelősen kell gazdálkodnia, és előrelátó módon kell terveznie. Nem akar senki iskolákat bezárni, de nem méltányos és nem igazságos, hogy egy osztályba 30, a másikba pedig 6 gyermek járjon, nem azonosak az esélyeik. A fejkvóta alapú rendszer nagy hibája, hogy nem tesz különbséget a kezdő és az I. fokozatú vizsgával rendelkező pedagógus között, de a következő három-öt évben újra kell szervezni a sepsiszentgyörgyi iskolahálózatot a minőségi oktatás érdekében. Lehet, hogy népszerűtlen döntéseket is el kell fogadni, és biztos, hogy minden elképzelésnek vannak előnyei és hátrányai, de ha nem teszünk mi rendet a magunk háza táján, akkor újabb központi utasítások alapján kell majd cselekedni, és megint csak bajban leszünk – érvelt. A polgármester szerint elsősorban az iskolaigazgatóknak kell közös nevezőre jutniuk, ami nyilván nem lesz könnyű feladat, de elkerülhetetlen. Az SZDP-s Rodica Pîrvan, a Constantin Brîncuși-iskola igazgatója szerint az iskolák körzetesítése lenne jó megoldás, mert ezt jelenleg nem veszik komolyan, de újra lehetne osztani a város utcáit. A témát Palela Rădiţa SZDP-s tanácstag, megyei főtanfelügyelő-helyettes zárta le: elmondta, hogy az elmúlt hetekben több elemzést is végzett a tanfelügyelőség a szakma bevonásával, és abban mindenki egyetért, hogy a gyermekek érdeke az első, nekik kell a legjobb tanulási körülményeket és tanári kart biztosítani.
Demeter J. Ildikó Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. január 31.
A magyarok története románoknak
Kolozsváron tegnap mutatták be azt a magyar történelemkönyvet, amelyet román nyelven, kimondottan románok számára írt egy fiatal történészekből álló csoport.
A magyarság története a magyar történelemszemlélet alapján született, vannak viszont olyan történelmi események, amelyekben a román olvasó számára meg kellett jegyezni, hogy a román történelemszemlélet mást tart arról az eseményről. Az ilyen eseményeknél csak tájékoztatjuk az olvasót, és nem döntjük el, hogy melyik a jó változat – ismertette Szabó Csaba kolozsvári televíziós újságíró, a könyv ötletgazdája. A román–magyar történelmi mérkőzést mindig lefújták, amikor az került szóba, hogy ki volt itt hamarabb. Arra tettünk most kísérletet, hogy végigjátsszuk ezt a meccset – tette hozzá Szabó Csaba. Elmondta, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen doktorált vagy jelenleg doktori képzésen részt vevő fiatal történészeket kért fel egy-egy fejezet megírására. Megjegyezte, több román történészt is be szeretett volna vonni a munkába, de végül csak egy vállalkozott a feladatra.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Kolozsváron tegnap mutatták be azt a magyar történelemkönyvet, amelyet román nyelven, kimondottan románok számára írt egy fiatal történészekből álló csoport.
A magyarság története a magyar történelemszemlélet alapján született, vannak viszont olyan történelmi események, amelyekben a román olvasó számára meg kellett jegyezni, hogy a román történelemszemlélet mást tart arról az eseményről. Az ilyen eseményeknél csak tájékoztatjuk az olvasót, és nem döntjük el, hogy melyik a jó változat – ismertette Szabó Csaba kolozsvári televíziós újságíró, a könyv ötletgazdája. A román–magyar történelmi mérkőzést mindig lefújták, amikor az került szóba, hogy ki volt itt hamarabb. Arra tettünk most kísérletet, hogy végigjátsszuk ezt a meccset – tette hozzá Szabó Csaba. Elmondta, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen doktorált vagy jelenleg doktori képzésen részt vevő fiatal történészeket kért fel egy-egy fejezet megírására. Megjegyezte, több román történészt is be szeretett volna vonni a munkába, de végül csak egy vállalkozott a feladatra.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. január 31.
Születésnapi jókívánságok
Mai nap töltöm be 89. életévemet és lépek be a 90.-be. Ezelőtt egy évvel megjelent könyvemben sok mindent leírtam, nemcsak a múlt emlékeit, hanem a jelenhez is szóltam. Említettem, hogy a Kárpát-medencében nagy magyarellenesség dúl, Székelyföldön nem tudjuk elérni, hogy magyar nyelvünk legalább itt hivatalos legyen, nem lépünk fel határozottan jogainkért, emlékműveinkért, utcáink elnevezéséért, autonómiánkért, a bukaresti irányítás ellen.
Most, amikor pénzügyeinket és az elektromos áramot Brassóból, a telefont Bákóból, a gázszolgáltatást Bukarestből irányítják, kőbányánkat Ploiești-re, erdeink fáját ki tudja, hová viszik, zászlóinkat levetetik, reálbéreink alacsonyak, munkanélküliségünk magas, most, amikor egy tévútra terelődött, elüzletiesedett világban, elidegenített emberi környezetben, globalizált, képmutató, balliberális-szocialista, kommunizmust, nacionalizmust tápláló társadalomban élünk – félre kell tennem eddigi ars poeticámat: „politikai aktivizmus helyett intellektuális cselekvést gyakorolni!” Valóban mindent meg kell tennünk, hogy minden magyar szülő magyar iskolába járassa gyermekét. Minden magyar tanárnak és tanítónak erejét, tehetségét arra kell fordítania, hogy minél kevesebb diák bukjon meg a vizsgákon, és ne hagyják, hogy oktatási hálózatunk fokozatosan felszámolódjék. Sok értékes polgármesterünk van – például a sepsiszentgyörgyi, uzoni, mikóújfalusi –, de mindegyik városunkban és községünkben nekik kell kierőszakolniuk, hogy helységeink minden intézményében magyar feliratok is legyenek, magyarul is szolgáljanak ki, szabadon használhassuk köz- és magánterületen a nyelvi, etnikai, kulturális és felekezeti identitásunkat megjelenítő nemzeti szimbólumainkat. Fokozni kell a Székelyföld feldarabolása, a beolvasztás minden formája elleni és az erdélyi magyarság autonómiája melletti harcot.
Nem tűnik fel senkinek, hogy Kovászna város legfőbb útja, a több kilométer hosszú út Ștefan cel Mare és Mihai Eminescu nevét viseli? Sepsiszentgyörgyön a három leghosszabb, legforgalmasabb utca az 1 Decembrie 1918, Grigore Bălan és Nicolae Iorga – ugyanakkor Arany János egy zsákutcában, Orbán Balázs, Irinyi János, Márton Áron, Jókai Mór, Bolyai János valahol a város peremén található?
Figyelemmel kell lenni a sepsiszentgyörgyi hősök temetője rendezésével. Tudjuk, hogy egy Romániában felállított emlékművel nem lehet bármit tenni, csak azt, amit a törvény megenged. Azt is tudjuk, hogy az I. világháborús emlékmű nemcsak Sepsiszentgyörgy város magyar hőseinek emlékműve, hanem az I. világháborúban harcoló magyar, román, orosz, német, olasz és osztrák–magyar hadseregben harcoló elesettek emlékét őrzi. Azt is tudjuk, hogy akkor a város és a megye nagyobb része magyar volt, az itt élő azon családok is magyarnak vallották magukat, akiknek nevei nem magyar eredetűek: Opra, Lepedus, Nyáguly, Urszuly, Váncsa, Ráduly, Sztolyka, Krausz – mai leszármazottaik is becsületes jó magyar emberek! Látjuk azt is, hogy Kisből Chișu, Keresztesből Cheresteșiu, Szabóból Sabău, Lakatosból Lăcătușu stb. lett.
Az egykori írások szerint az első emlékművet 1921-ben a román hatóságok állították fel, egyszerűen, felírás nélkül állt (Szekeres Attila: Évtizedek viharaiban – Háromszék, 2014. január 23.). Ma a felújított mű is hasonló, sivár, hibás felirattal. Reméljük, lesz erő, mely ellentmond a bukaresti kegyeleti hivatal előírásainak. Kíváncsian várjuk, hogy fog „kinézni” a német, 1917-ben felállított emlékoszlop, az átszállított „szovjet emlékoszlop” (eredetijén vörös csillag állt), valamint a rendezésre kerülő sírkert. E sírkert rendezésében, vagyis a hősök temetőjének széppé alakításában ki kell kérni a város polgárainak véleményét is. Itt kell elhelyezni a belvárosi református templom kertjében a II. világháború történelmi hűséggel összeírt sepsiszentgyörgyi áldozatainak nevét feltüntető, 2008-ban felszentelt emlékművet. Szomszédságában lesz helye a II. világháború mikóújfalusi andezitsziklájának és a három székely kopjafának, melyeket a szőrösdombi, Úz-völgyi és görgényüvegcsűri harcokban elesett sepsiszentgyörgyi hősök emlékére állítottak. Bízom abban, hogy a sepsiszentgyörgyi hősök temetője az itt élők és idelátogatók kegyeleti helye lesz. A születésnapi jókívánságokat nem kell megköszönni – de elfogadni és megszívlelni igen.
Dr. Szőts Dániel
A Háromszék szerkesztősége egészséget, további tevékeny éveket kíván Szőts Dánielnek születésnapja alkalmából.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Mai nap töltöm be 89. életévemet és lépek be a 90.-be. Ezelőtt egy évvel megjelent könyvemben sok mindent leírtam, nemcsak a múlt emlékeit, hanem a jelenhez is szóltam. Említettem, hogy a Kárpát-medencében nagy magyarellenesség dúl, Székelyföldön nem tudjuk elérni, hogy magyar nyelvünk legalább itt hivatalos legyen, nem lépünk fel határozottan jogainkért, emlékműveinkért, utcáink elnevezéséért, autonómiánkért, a bukaresti irányítás ellen.
Most, amikor pénzügyeinket és az elektromos áramot Brassóból, a telefont Bákóból, a gázszolgáltatást Bukarestből irányítják, kőbányánkat Ploiești-re, erdeink fáját ki tudja, hová viszik, zászlóinkat levetetik, reálbéreink alacsonyak, munkanélküliségünk magas, most, amikor egy tévútra terelődött, elüzletiesedett világban, elidegenített emberi környezetben, globalizált, képmutató, balliberális-szocialista, kommunizmust, nacionalizmust tápláló társadalomban élünk – félre kell tennem eddigi ars poeticámat: „politikai aktivizmus helyett intellektuális cselekvést gyakorolni!” Valóban mindent meg kell tennünk, hogy minden magyar szülő magyar iskolába járassa gyermekét. Minden magyar tanárnak és tanítónak erejét, tehetségét arra kell fordítania, hogy minél kevesebb diák bukjon meg a vizsgákon, és ne hagyják, hogy oktatási hálózatunk fokozatosan felszámolódjék. Sok értékes polgármesterünk van – például a sepsiszentgyörgyi, uzoni, mikóújfalusi –, de mindegyik városunkban és községünkben nekik kell kierőszakolniuk, hogy helységeink minden intézményében magyar feliratok is legyenek, magyarul is szolgáljanak ki, szabadon használhassuk köz- és magánterületen a nyelvi, etnikai, kulturális és felekezeti identitásunkat megjelenítő nemzeti szimbólumainkat. Fokozni kell a Székelyföld feldarabolása, a beolvasztás minden formája elleni és az erdélyi magyarság autonómiája melletti harcot.
Nem tűnik fel senkinek, hogy Kovászna város legfőbb útja, a több kilométer hosszú út Ștefan cel Mare és Mihai Eminescu nevét viseli? Sepsiszentgyörgyön a három leghosszabb, legforgalmasabb utca az 1 Decembrie 1918, Grigore Bălan és Nicolae Iorga – ugyanakkor Arany János egy zsákutcában, Orbán Balázs, Irinyi János, Márton Áron, Jókai Mór, Bolyai János valahol a város peremén található?
Figyelemmel kell lenni a sepsiszentgyörgyi hősök temetője rendezésével. Tudjuk, hogy egy Romániában felállított emlékművel nem lehet bármit tenni, csak azt, amit a törvény megenged. Azt is tudjuk, hogy az I. világháborús emlékmű nemcsak Sepsiszentgyörgy város magyar hőseinek emlékműve, hanem az I. világháborúban harcoló magyar, román, orosz, német, olasz és osztrák–magyar hadseregben harcoló elesettek emlékét őrzi. Azt is tudjuk, hogy akkor a város és a megye nagyobb része magyar volt, az itt élő azon családok is magyarnak vallották magukat, akiknek nevei nem magyar eredetűek: Opra, Lepedus, Nyáguly, Urszuly, Váncsa, Ráduly, Sztolyka, Krausz – mai leszármazottaik is becsületes jó magyar emberek! Látjuk azt is, hogy Kisből Chișu, Keresztesből Cheresteșiu, Szabóból Sabău, Lakatosból Lăcătușu stb. lett.
Az egykori írások szerint az első emlékművet 1921-ben a román hatóságok állították fel, egyszerűen, felírás nélkül állt (Szekeres Attila: Évtizedek viharaiban – Háromszék, 2014. január 23.). Ma a felújított mű is hasonló, sivár, hibás felirattal. Reméljük, lesz erő, mely ellentmond a bukaresti kegyeleti hivatal előírásainak. Kíváncsian várjuk, hogy fog „kinézni” a német, 1917-ben felállított emlékoszlop, az átszállított „szovjet emlékoszlop” (eredetijén vörös csillag állt), valamint a rendezésre kerülő sírkert. E sírkert rendezésében, vagyis a hősök temetőjének széppé alakításában ki kell kérni a város polgárainak véleményét is. Itt kell elhelyezni a belvárosi református templom kertjében a II. világháború történelmi hűséggel összeírt sepsiszentgyörgyi áldozatainak nevét feltüntető, 2008-ban felszentelt emlékművet. Szomszédságában lesz helye a II. világháború mikóújfalusi andezitsziklájának és a három székely kopjafának, melyeket a szőrösdombi, Úz-völgyi és görgényüvegcsűri harcokban elesett sepsiszentgyörgyi hősök emlékére állítottak. Bízom abban, hogy a sepsiszentgyörgyi hősök temetője az itt élők és idelátogatók kegyeleti helye lesz. A születésnapi jókívánságokat nem kell megköszönni – de elfogadni és megszívlelni igen.
Dr. Szőts Dániel
A Háromszék szerkesztősége egészséget, további tevékeny éveket kíván Szőts Dánielnek születésnapja alkalmából.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. január 31.
Újabb halasztás a Borboly-ügyben
2014. március 7. Ez az újabb tárgyalás időpontja a Borboly-ügyben. A tegnapi tárgyaláson Mihaela Ramona Cretu bíró időt kért, hogy alaposabban áttanulmányozhassa a múlt heti tárgyaláson a védelem által emelt jogi kifogásokat.
Miután a múlt heti tárgyaláson Borboly Csaba és vádlott-társainak védői – a vádiratban fellelhető ellentmondásokra hivatkozva – a vádirat újraírását kérték, és a tárgyalást újra elhalasztották, a tegnapi tárgyalás sem hozott sok újat. Ugyanis a vádiratban újra megtalálható az okirat- hamisításra való sorozatos felbujtás, annak ellenére, hogy ezt a vádat korábban ejtette az ügyészség.
A Brüsszelben tartózkodó Borboly Csaba nem volt jelen a tárgyaláson. Felesége, Borboly Melinda szerint a bíró komolyan veszi az ügyet, azért kért újabb időt, hogy tudja alaposabban áttanulmányozni az ügyvédek által felhozott kifogásokat.
Sergiu Bogdan, Borboly Csaba védőügyvédje szerint a bírónő azért kért halasztást, mert, tekintettel a vádirat komplexitására és volumenére, nem volt ideje alaposan áttanulmányozni a vádiratot, illetve elvégezni a szükséges összehasonlításokat az ügyvédek által emelt kifogásokkal. Március 7-én fog dönteni arról, hogy az ügyvédek által felhozott jogi kifogások megalapozottak-e vagy sem.
– Maga a vádirat hiányos, nem tartalmaz mindent, amit tartalmaznia kellene. Így nem lehet egyértelművé tenni a vádat. Ezt a kifogást emeltem védenceim, Sajó Tibor és László Gábor esetében, és az ügy visszautalását kértem az ügyészségre a vádirat kiegészítése érdekében – nyilatkozta a tárgyalás után Nichi Anca Andreea ügyvéd.
xxx
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke, Sófalvi László volt alelnök, Pálffy Domokos volt önkormányzati képviselő és tíz társuk ellen 2013. szeptember 16-án emelt vádat a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA). A vád szerint az önkormányzati vezetők 2010–2011-bent sorozatosan követtek el közérdeket sértő hivatali visszaélést Hargita megyei útépítési ügyekben, amivel több mint egymillió eurós kárt okoztak a költségvetésnek. Borboly Csabát és három társát május 13-án őrizetbe vették, de a bíróság elutasította az előzetes letartóztatásukra tett indítványt.
2014-ben január 9-én, 16-án és 30-án került sor – mindegyik esetben halasztással végződő – tárgyalásra.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),
2014. március 7. Ez az újabb tárgyalás időpontja a Borboly-ügyben. A tegnapi tárgyaláson Mihaela Ramona Cretu bíró időt kért, hogy alaposabban áttanulmányozhassa a múlt heti tárgyaláson a védelem által emelt jogi kifogásokat.
Miután a múlt heti tárgyaláson Borboly Csaba és vádlott-társainak védői – a vádiratban fellelhető ellentmondásokra hivatkozva – a vádirat újraírását kérték, és a tárgyalást újra elhalasztották, a tegnapi tárgyalás sem hozott sok újat. Ugyanis a vádiratban újra megtalálható az okirat- hamisításra való sorozatos felbujtás, annak ellenére, hogy ezt a vádat korábban ejtette az ügyészség.
A Brüsszelben tartózkodó Borboly Csaba nem volt jelen a tárgyaláson. Felesége, Borboly Melinda szerint a bíró komolyan veszi az ügyet, azért kért újabb időt, hogy tudja alaposabban áttanulmányozni az ügyvédek által felhozott kifogásokat.
Sergiu Bogdan, Borboly Csaba védőügyvédje szerint a bírónő azért kért halasztást, mert, tekintettel a vádirat komplexitására és volumenére, nem volt ideje alaposan áttanulmányozni a vádiratot, illetve elvégezni a szükséges összehasonlításokat az ügyvédek által emelt kifogásokkal. Március 7-én fog dönteni arról, hogy az ügyvédek által felhozott jogi kifogások megalapozottak-e vagy sem.
– Maga a vádirat hiányos, nem tartalmaz mindent, amit tartalmaznia kellene. Így nem lehet egyértelművé tenni a vádat. Ezt a kifogást emeltem védenceim, Sajó Tibor és László Gábor esetében, és az ügy visszautalását kértem az ügyészségre a vádirat kiegészítése érdekében – nyilatkozta a tárgyalás után Nichi Anca Andreea ügyvéd.
xxx
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke, Sófalvi László volt alelnök, Pálffy Domokos volt önkormányzati képviselő és tíz társuk ellen 2013. szeptember 16-án emelt vádat a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA). A vád szerint az önkormányzati vezetők 2010–2011-bent sorozatosan követtek el közérdeket sértő hivatali visszaélést Hargita megyei útépítési ügyekben, amivel több mint egymillió eurós kárt okoztak a költségvetésnek. Borboly Csabát és három társát május 13-án őrizetbe vették, de a bíróság elutasította az előzetes letartóztatásukra tett indítványt.
2014-ben január 9-én, 16-án és 30-án került sor – mindegyik esetben halasztással végződő – tárgyalásra.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),
2014. január 31.
Kisperegi keserű Exodus
Életveszélyessé vált a templom
Vasárnap szívszorongató esemény történt Kisperegen: a református hívek könnyezve és keseregve voltak kénytelenek elhagyni impozáns templomukat a statikai szakértők írásbeli felszólítására, akik szerint a templomtető bármelyik pillanatban beomolhat a teljesen elkorhadt gerendázata miatt.
A hitük miatt elüldözött reformátusok 1787-ben érkeztek a peregi pusztára Egyek községből. Keserű lehetett a kivonulásuk Egyekről, nem olyan mint a bibliai korban, amikor a választott nép kivonult Egyiptomból. Mert akkor Izráel fiai örültek, hisz tudták: az Ígéret földjére vezeti őket Isten, Mózes által. Az egyeki reformátusok nem tudhatták, hogy az Úr őket is az Ígéret földjére vezeti. Az a termőföld ugyanis, mely Kispereg határaiban van, az egyik legjobb az országban. A letelepedést követő nagy nyomorúságok által megtizedelt hívek, minden erejüket összeszedve templomot építettek, az elhagyottnak mintájára – hatalmasnak sikerült: átmérője 16 méter, hossza 25 méter, belső magassága 10 méter, a mennyezet boltíves. 1833-ban fejezték be a munkálatokat.
A második világháború végén a templomot több találat érte, amelyek során a tetőszerkezet komolyan megsérült. A háború utáni válságos időben nem volt lehetőség a tetőszerkezet kijavítására, csak amolyan szükségmegoldást alkalmaztak: megerősítették a torony felőli 4 gerendát, azonban azok manapság alig tartanak. A tetőszerkezet megereszkedett, helyenként 40-60 centivel, és a templom boltíve is több helyen megrepedt.
2009-ben az egyházközség megvásárolta a szükséges faanyag egy részét, és 2013-ban megkezdtük a munkálatra szükséges anyagiak gyűjtését is, azonban a szükséges pénzösszeg messze meghaladja az idők során összezsugorodott közösség lehetőségeit. Időt próbálván nyerni, az elmúlt esztendő nyarán, középen 6 helyen aládúcoltuk a templomot, de a helyszínre kiszállt statikai bizottság elszörnyedve állapította meg, hogy a tetőszerkezet olyan mértékben károsodott, hogy akár hó, akár nagyobb szelek megmozdíthatják, ezért életveszélyesnek nyilvánították.
Vasárnap délután szem nem maradt szárazon, amikor a hívek bús harangzúgás közepette a presbitérium vezetésével elhagyták a templomot. A könnyező menetet a gyülekezet lelkipásztora, Tóbiás Tibor-György zárta, aki a kicsiny gyülekezeti terembe összezsúfolódott hívek szívébe Pál apostol Filippibeliekhez írott levele 4,13 alapján öntött reményt: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít”.
Ezzel együtt, segítségre van szükségünk. Remélem, hogy segítségkérésünk szavát lesz, ki meghallja. Itthon, Kisperegen erőnket megfeszítve gyűjtünk. Az anyagiak egyharmada már önerőből összegyűlt. A helyi polgármestertől is ígéretet nyertünk, hogy lehetőségeihez mérten a község is segít. Egyházkerületünk is igyekszik segítségünkre lenni, pályázati lehetőségeket keresni számunkra. Egy templomtetőt azonban nem lehet részletekben elkészíteni, az idő pedig szorít bennünket.
Istenbe vetett reménységgel bízunk abban, hogy amit az ősök erejük fölötti áldozathozatallal, sokak élete árán felépítettek, sikerül megmentenünk a jövendő számára. Addig is, Péter apostol szavait forgatjuk szívünkben, és bár a kőből-téglából épült hajlékot kénytelenek voltunk ideiglenesen elhagyni, igyekszünk lelkileg erősödni és építkezni: „Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.” (1 Péter 2, 5)
Tóbiás Tibor-György református lelkipásztor
Nyugati Jelen (Arad),
Életveszélyessé vált a templom
Vasárnap szívszorongató esemény történt Kisperegen: a református hívek könnyezve és keseregve voltak kénytelenek elhagyni impozáns templomukat a statikai szakértők írásbeli felszólítására, akik szerint a templomtető bármelyik pillanatban beomolhat a teljesen elkorhadt gerendázata miatt.
A hitük miatt elüldözött reformátusok 1787-ben érkeztek a peregi pusztára Egyek községből. Keserű lehetett a kivonulásuk Egyekről, nem olyan mint a bibliai korban, amikor a választott nép kivonult Egyiptomból. Mert akkor Izráel fiai örültek, hisz tudták: az Ígéret földjére vezeti őket Isten, Mózes által. Az egyeki reformátusok nem tudhatták, hogy az Úr őket is az Ígéret földjére vezeti. Az a termőföld ugyanis, mely Kispereg határaiban van, az egyik legjobb az országban. A letelepedést követő nagy nyomorúságok által megtizedelt hívek, minden erejüket összeszedve templomot építettek, az elhagyottnak mintájára – hatalmasnak sikerült: átmérője 16 méter, hossza 25 méter, belső magassága 10 méter, a mennyezet boltíves. 1833-ban fejezték be a munkálatokat.
A második világháború végén a templomot több találat érte, amelyek során a tetőszerkezet komolyan megsérült. A háború utáni válságos időben nem volt lehetőség a tetőszerkezet kijavítására, csak amolyan szükségmegoldást alkalmaztak: megerősítették a torony felőli 4 gerendát, azonban azok manapság alig tartanak. A tetőszerkezet megereszkedett, helyenként 40-60 centivel, és a templom boltíve is több helyen megrepedt.
2009-ben az egyházközség megvásárolta a szükséges faanyag egy részét, és 2013-ban megkezdtük a munkálatra szükséges anyagiak gyűjtését is, azonban a szükséges pénzösszeg messze meghaladja az idők során összezsugorodott közösség lehetőségeit. Időt próbálván nyerni, az elmúlt esztendő nyarán, középen 6 helyen aládúcoltuk a templomot, de a helyszínre kiszállt statikai bizottság elszörnyedve állapította meg, hogy a tetőszerkezet olyan mértékben károsodott, hogy akár hó, akár nagyobb szelek megmozdíthatják, ezért életveszélyesnek nyilvánították.
Vasárnap délután szem nem maradt szárazon, amikor a hívek bús harangzúgás közepette a presbitérium vezetésével elhagyták a templomot. A könnyező menetet a gyülekezet lelkipásztora, Tóbiás Tibor-György zárta, aki a kicsiny gyülekezeti terembe összezsúfolódott hívek szívébe Pál apostol Filippibeliekhez írott levele 4,13 alapján öntött reményt: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít”.
Ezzel együtt, segítségre van szükségünk. Remélem, hogy segítségkérésünk szavát lesz, ki meghallja. Itthon, Kisperegen erőnket megfeszítve gyűjtünk. Az anyagiak egyharmada már önerőből összegyűlt. A helyi polgármestertől is ígéretet nyertünk, hogy lehetőségeihez mérten a község is segít. Egyházkerületünk is igyekszik segítségünkre lenni, pályázati lehetőségeket keresni számunkra. Egy templomtetőt azonban nem lehet részletekben elkészíteni, az idő pedig szorít bennünket.
Istenbe vetett reménységgel bízunk abban, hogy amit az ősök erejük fölötti áldozathozatallal, sokak élete árán felépítettek, sikerül megmentenünk a jövendő számára. Addig is, Péter apostol szavait forgatjuk szívünkben, és bár a kőből-téglából épült hajlékot kénytelenek voltunk ideiglenesen elhagyni, igyekszünk lelkileg erősödni és építkezni: „Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.” (1 Péter 2, 5)
Tóbiás Tibor-György református lelkipásztor
Nyugati Jelen (Arad),
2014. január 31.
Öt év letöltendő a volt közlekedési miniszternek
Jogerősen öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélte csütörtökön a legfelsőbb bíróság Relu Fenechiu volt közlekedési minisztert az ügynevezett transzformátor-ügyben, amelyben különösen nagy kárt okozó hivatali visszaélésben való bűnrészesség miatt indított ellene és több társa ellen eljárást az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA)
z öttagú bírói testület ezzel helybenhagyta az alapfokú ítéletet: a volt minisztert (képünkön) tavaly júliusban öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélték, ezt követően távozott a minisztérium éléről. Fenechiu este feladta magát a rendőrségen.
Adrian Năstase volt kormányfő másodszori bebörtönzése után idén ez már a második súlyos ítélet magas rangú politikus ellen.
A 2012-ben megfogalmazott vádak szerint a volt liberális tárcavezető két társával – testvérével, Lucian Fenechiuval és Mihai Bogdan Damiannal – több cég részvényeseként 2002 és 2005 között 1970 és 1980 között gyártott transzformátorokat adott el az Electrica Moldova áramszolgáltatónak olyan áron, mintha azok vadonatújak lettek volna.
Fenechiu mindvégig tagadta a vádakat, a keddi, utolsó tárgyalási napon könnyeivel küszködve kérlelte a bírákat az ügy „alapos” áttanulmányozására. Az ítéletet követően Cristina Pocora, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) szóvivője közölte: Fenechiu elítélésével veszteség érte a pártot, amely következő ülésén dönthet a volt miniszter kizárásáról.
Az ügyészség vádat emelt az áramszolgáltató három egykori vezetője ellen is. A vádirat szerint az Electrica Moldova 2002 és 2005 között a közbeszerzési törvény előírásait figyelmen kívül hagyva, a Fenechiuék által irányított négy céget jogtalanul előnyben részesítve vásárolta meg a transzformátorokat. A berendezések zöme ezt követően a cég raktáraiban porosodott. A cég áfa nélkül összesen 6 406 976 lejt fizetett a berendezésekért, amelyekből csupán 79 ezer lej értékű eszközt használtak.
A vádirat szerint az áramszolgáltatónak okozott kár áfával együtt 7 529 594 lej, a perben károsultként az áramszolgáltató is részt vett. Az ügyészség 15 év letöltendő szabadságvesztés kiszabását kérte Fenechiuékra.
A bíróság Fenechiu mellett testvérét és üzlettársukat, Mihai Bogdan Damiant is öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélte, Ioan Turbatut, az áramszolgáltató 2002 és 2004 közötti vezérigazgatóját pedig hat év szabadságvesztésre, emellett öt évre a közügyektől is eltiltotta. Ugyanezt az ítéletet rótták ki a cég 2004 és 2005 közötti vezérigazgatójára, Ion Mărghidanra is. Petru Andronachét, a cég 2002 és 2005 közötti kereskedelmi igazgatóját hét év börtönnel és ugyancsak öt év közügyektől való eltiltással sújtották. Emellett a vádlottakat arra ítélték, hogy közösen fizessék meg az áramszolgáltatót ért 5,7 millió lejes kárt.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),
Jogerősen öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélte csütörtökön a legfelsőbb bíróság Relu Fenechiu volt közlekedési minisztert az ügynevezett transzformátor-ügyben, amelyben különösen nagy kárt okozó hivatali visszaélésben való bűnrészesség miatt indított ellene és több társa ellen eljárást az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA)
z öttagú bírói testület ezzel helybenhagyta az alapfokú ítéletet: a volt minisztert (képünkön) tavaly júliusban öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélték, ezt követően távozott a minisztérium éléről. Fenechiu este feladta magát a rendőrségen.
Adrian Năstase volt kormányfő másodszori bebörtönzése után idén ez már a második súlyos ítélet magas rangú politikus ellen.
A 2012-ben megfogalmazott vádak szerint a volt liberális tárcavezető két társával – testvérével, Lucian Fenechiuval és Mihai Bogdan Damiannal – több cég részvényeseként 2002 és 2005 között 1970 és 1980 között gyártott transzformátorokat adott el az Electrica Moldova áramszolgáltatónak olyan áron, mintha azok vadonatújak lettek volna.
Fenechiu mindvégig tagadta a vádakat, a keddi, utolsó tárgyalási napon könnyeivel küszködve kérlelte a bírákat az ügy „alapos” áttanulmányozására. Az ítéletet követően Cristina Pocora, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) szóvivője közölte: Fenechiu elítélésével veszteség érte a pártot, amely következő ülésén dönthet a volt miniszter kizárásáról.
Az ügyészség vádat emelt az áramszolgáltató három egykori vezetője ellen is. A vádirat szerint az Electrica Moldova 2002 és 2005 között a közbeszerzési törvény előírásait figyelmen kívül hagyva, a Fenechiuék által irányított négy céget jogtalanul előnyben részesítve vásárolta meg a transzformátorokat. A berendezések zöme ezt követően a cég raktáraiban porosodott. A cég áfa nélkül összesen 6 406 976 lejt fizetett a berendezésekért, amelyekből csupán 79 ezer lej értékű eszközt használtak.
A vádirat szerint az áramszolgáltatónak okozott kár áfával együtt 7 529 594 lej, a perben károsultként az áramszolgáltató is részt vett. Az ügyészség 15 év letöltendő szabadságvesztés kiszabását kérte Fenechiuékra.
A bíróság Fenechiu mellett testvérét és üzlettársukat, Mihai Bogdan Damiant is öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélte, Ioan Turbatut, az áramszolgáltató 2002 és 2004 közötti vezérigazgatóját pedig hat év szabadságvesztésre, emellett öt évre a közügyektől is eltiltotta. Ugyanezt az ítéletet rótták ki a cég 2004 és 2005 közötti vezérigazgatójára, Ion Mărghidanra is. Petru Andronachét, a cég 2002 és 2005 közötti kereskedelmi igazgatóját hét év börtönnel és ugyancsak öt év közügyektől való eltiltással sújtották. Emellett a vádlottakat arra ítélték, hogy közösen fizessék meg az áramszolgáltatót ért 5,7 millió lejes kárt.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),
2014. január 31.
Megújult Csíkszereda
Két év után befejeződött a Csíkszereda köztereinek felújítását, valamint a városkép átalakítását célzó nagyszabású projekt, amelynek folyamatáról a megyeszékhely vezetői számoltak be sajtótájékoztatójukon.
Amint Ráduly Róbert Kálmán polgármester hangsúlyozta: a központi park, a Szabadság és a Majláth Gusztáv Károly tér, valamint a Petőfi Sándor sétálóutca korszerűsítése nyomán a város arculata felfrissült, ez pedig meghatározó lehet a következő évtizedekre nézve. Az elöljáró arról is beszámolt, hogy noha az átalakító munkálatok közben sokan kifogásolták a beruházást, az elmúlt időszakban egy-két ellenvéleményt leszámítva csak pozitív visszajelzéseket kaptak.
„A kifogásoknak persze pozitív hatásuk is volt, például korábban én is jeleztem a kivitelezőnek, hogy a városban túl kevés a fa, vagy a Szabadság tér nincs eléggé kivilágítva, de a szakemberek ennek ellenkezőjéről próbáltak meggyőzni. A lakosok visszajelzéseire azonban módosították a tervek egy részét, így a projekt a kivitelezés során csak javult" – magyarázta Ráduly. A kivágott fákkal kapcsolatban hozzátette: ezek jelentős része már ki volt öregedve.
Az önkormányzat egyébként a továbbiakban mamutfenyő ültetését tervezi, ennek helyét viszont még nem találták meg. Antal Attila alpolgármester azt is elmondta, hogy a városvezetés már tíz éve tervezi Csíkszereda korszerűsítését.
Szerinte a kivitelező teljes mértékben megfelelt az elvárásoknak, betartotta a határidőket annak ellenére, hogy előzmény nélküli projektet kellett megvalósítania. „Nemcsak a közterek arculata, hanem a hangulatuk is megváltozott. A legnagyobb kihívás most az, hogy hogyan tudjuk ezt megőrizni, megelőzni a rongálást" – fogalmazott Antal. Tövissi Zsolt műépítész, a beruházás tervezője szerint a legfőbb cél a „városgyógyítás" volt, elmondása szerint ugyanis egy megcsonkolt város szerethető helyszíneit kellett újra megteremteni.
A közterek felújítása jelentős forgalmi változásokkal is járt a városközpontban, számos utca egyirányúsítása miatt pedig sok ellenvélemény fogalmazódott meg. Ezzel kapcsolatban Ráduly Róbert Guttmann Szabolcs kolozsvári építészt idézte, aki a marosvásárhelyi parkolóház építése kapcsán korábban úgy nyilatkozott: a modern urbanisztika jellemzőjeként úgy tervezték a városokat, hogy autóval mindenhova el lehessen jutni, ez a trend azonban már lecsengett, a posztmodern stratégia pedig a gyalogosoknak, kerékpárosoknak is jelentős teret enged.
„Ebből a szempontból a legjobb irányba haladunk. Egyetlen helyszín maradt, ahol továbbra is zsúfolt a forgalom: a zöldségpiac környéke, amelyet azonban hamarosan elköltöztetünk a városközpontból, így ott is megoldódik a helyzet" – magyarázta a polgármester.
A két évig tartó beruházás során egyébként több mint 41 ezer négyzetméternyi közteret újítottak fel, emellett parkolókat építettek, utakat javítottak fel, és kerékpárutakat alakítottak ki. Elkészült több mint 170 parkolóhely, ebből tíz mozgássérültek számára, ugyanakkor több ezer négyzetméternyi zöldterületet is korszerűsítettek.
A városvezetés közel ezerméternyi ivóvíz- és csatornahálózatot is felújíttatott, és tizenegy, látássérültek számára kialakított gyalogos-átkelőhelyet is létesített. A nagyszabású projekt több mint 26,5 millió lejbe került, ebből a város önrésze 557 ezer lej volt, az összeg nagy részét pedig vissza nem térítendő európai uniós támogatás tette ki.
Krónika (Kolozsvár),
Két év után befejeződött a Csíkszereda köztereinek felújítását, valamint a városkép átalakítását célzó nagyszabású projekt, amelynek folyamatáról a megyeszékhely vezetői számoltak be sajtótájékoztatójukon.
Amint Ráduly Róbert Kálmán polgármester hangsúlyozta: a központi park, a Szabadság és a Majláth Gusztáv Károly tér, valamint a Petőfi Sándor sétálóutca korszerűsítése nyomán a város arculata felfrissült, ez pedig meghatározó lehet a következő évtizedekre nézve. Az elöljáró arról is beszámolt, hogy noha az átalakító munkálatok közben sokan kifogásolták a beruházást, az elmúlt időszakban egy-két ellenvéleményt leszámítva csak pozitív visszajelzéseket kaptak.
„A kifogásoknak persze pozitív hatásuk is volt, például korábban én is jeleztem a kivitelezőnek, hogy a városban túl kevés a fa, vagy a Szabadság tér nincs eléggé kivilágítva, de a szakemberek ennek ellenkezőjéről próbáltak meggyőzni. A lakosok visszajelzéseire azonban módosították a tervek egy részét, így a projekt a kivitelezés során csak javult" – magyarázta Ráduly. A kivágott fákkal kapcsolatban hozzátette: ezek jelentős része már ki volt öregedve.
Az önkormányzat egyébként a továbbiakban mamutfenyő ültetését tervezi, ennek helyét viszont még nem találták meg. Antal Attila alpolgármester azt is elmondta, hogy a városvezetés már tíz éve tervezi Csíkszereda korszerűsítését.
Szerinte a kivitelező teljes mértékben megfelelt az elvárásoknak, betartotta a határidőket annak ellenére, hogy előzmény nélküli projektet kellett megvalósítania. „Nemcsak a közterek arculata, hanem a hangulatuk is megváltozott. A legnagyobb kihívás most az, hogy hogyan tudjuk ezt megőrizni, megelőzni a rongálást" – fogalmazott Antal. Tövissi Zsolt műépítész, a beruházás tervezője szerint a legfőbb cél a „városgyógyítás" volt, elmondása szerint ugyanis egy megcsonkolt város szerethető helyszíneit kellett újra megteremteni.
A közterek felújítása jelentős forgalmi változásokkal is járt a városközpontban, számos utca egyirányúsítása miatt pedig sok ellenvélemény fogalmazódott meg. Ezzel kapcsolatban Ráduly Róbert Guttmann Szabolcs kolozsvári építészt idézte, aki a marosvásárhelyi parkolóház építése kapcsán korábban úgy nyilatkozott: a modern urbanisztika jellemzőjeként úgy tervezték a városokat, hogy autóval mindenhova el lehessen jutni, ez a trend azonban már lecsengett, a posztmodern stratégia pedig a gyalogosoknak, kerékpárosoknak is jelentős teret enged.
„Ebből a szempontból a legjobb irányba haladunk. Egyetlen helyszín maradt, ahol továbbra is zsúfolt a forgalom: a zöldségpiac környéke, amelyet azonban hamarosan elköltöztetünk a városközpontból, így ott is megoldódik a helyzet" – magyarázta a polgármester.
A két évig tartó beruházás során egyébként több mint 41 ezer négyzetméternyi közteret újítottak fel, emellett parkolókat építettek, utakat javítottak fel, és kerékpárutakat alakítottak ki. Elkészült több mint 170 parkolóhely, ebből tíz mozgássérültek számára, ugyanakkor több ezer négyzetméternyi zöldterületet is korszerűsítettek.
A városvezetés közel ezerméternyi ivóvíz- és csatornahálózatot is felújíttatott, és tizenegy, látássérültek számára kialakított gyalogos-átkelőhelyet is létesített. A nagyszabású projekt több mint 26,5 millió lejbe került, ebből a város önrésze 557 ezer lej volt, az összeg nagy részét pedig vissza nem térítendő európai uniós támogatás tette ki.
Krónika (Kolozsvár),
2014. január 31.
Buldózerrel a váradi műemléknek
Bár korábban ádáz harc folyt a nagyváradi Emília-malom műemlékké nyilvánítása, s ezáltali megmentése érdekében, annak tulajdonosa most mégis engedélyt kapott, hogy a közel 130 éves ipari létesítményt eltűntesse a föld felszínéről.
Sárkozi Zoltán RMDSZ-es helyi tanácsos – aki pár évvel ezelőtt még a helyi Műemlékvédelmi Alapítvány elnökeként kérvényezte az 1885-ben épült egykori gőzmalom műemlékké nyilvánítását – csütörtökön megkeresésünkre üzenet értékűnek nevezte a döntést.
Mint kérdésünkre felidézte, építészekből, helytörténészekből álló független tanácsadócsapata javasolta 2010-ben a romos belvárosi ingatlan megóvását. A „mentési” eljárás a kolozsvári székhelyű regionális műemléki bizottságig jutott, amely a későbbi minisztériumi határozattól függetlenül automatikusan tizenkét hónap védelmet biztosít az ingatlannak. 2011-ben kiderült, hogy a tulajdonos, a Szociáldemokrata Párti (PSD) Bihar megyei tanácsos, Dumitru Copil engedély nélkül elkezdte lebontani az épületet.
„Rendőrségi értesítés érkezett, hogy nyomoznak a malom ügyében. A mai napig nem tudom, hogy akkor kik tettek feljelentést, de amikor ez kiderült, felfüggesztettük a műemlékké nyilvánítási folyamatot, hogy ne veszítsünk az egy évnyi védelemből, hiszen a hatósági eljárás is védelmet biztosít. Úgy gondoltuk, hogy amikor az ügy lezárul, akkor folytatjuk a malom műemlékké nyilvánítását” – magyarázta Sárközi, akinek azonban erre már nem volt lehetősége, a 2012-es helyhatósági választások után ugyanis eltávolították az alapítvány éléről, még tagként sem vehetett részt a munkába.
Helyére azt az Adriana Lipoveanut nevezték ki, aki egyben Nagyvárad főépítésze is. Amint azt Pásztor Sándor, a szintén helyi RMDSZ-es tanácsos a Krónika érdeklődésére csütörtökön elmondta: miután törvénytelenül kezdte el bontani az épületet, Copil két pert is indított a műemlékvédelmi eljárás ellen, ám mindkét pert elvesztette. Ezt követően azonban Lipoveanu már nem kérte a malom műemlékké nyilvánítását, helyette most kiadta az engedélyt a veszélyesen leromlott állapotú történelmi ingatlan lebontására.
„Egy műemlékkel kevesebb lesz Váradon, az már mindegy, hogy azt egy pénzéhes vállalkozó vagy az önkormányzat bontja le. Már nem is az épület értéke számít, hiszen a legértékesebb részét, a 120 éves csempékkel borított átvevőcsarnokát már három éve elkezdték lebontani. Szerintem ez üzenet volt, a Kert utca főpróbája” – konstatálta Sárközi, utalva arra, hogy Nagyvárad általános rendezési tervében minden civil tiltakozás ellenére benne maradt a műemléki védettséget élvező történelmi városközpont két utcájának ledózerolása.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Krónika (Kolozsvár),
Bár korábban ádáz harc folyt a nagyváradi Emília-malom műemlékké nyilvánítása, s ezáltali megmentése érdekében, annak tulajdonosa most mégis engedélyt kapott, hogy a közel 130 éves ipari létesítményt eltűntesse a föld felszínéről.
Sárkozi Zoltán RMDSZ-es helyi tanácsos – aki pár évvel ezelőtt még a helyi Műemlékvédelmi Alapítvány elnökeként kérvényezte az 1885-ben épült egykori gőzmalom műemlékké nyilvánítását – csütörtökön megkeresésünkre üzenet értékűnek nevezte a döntést.
Mint kérdésünkre felidézte, építészekből, helytörténészekből álló független tanácsadócsapata javasolta 2010-ben a romos belvárosi ingatlan megóvását. A „mentési” eljárás a kolozsvári székhelyű regionális műemléki bizottságig jutott, amely a későbbi minisztériumi határozattól függetlenül automatikusan tizenkét hónap védelmet biztosít az ingatlannak. 2011-ben kiderült, hogy a tulajdonos, a Szociáldemokrata Párti (PSD) Bihar megyei tanácsos, Dumitru Copil engedély nélkül elkezdte lebontani az épületet.
„Rendőrségi értesítés érkezett, hogy nyomoznak a malom ügyében. A mai napig nem tudom, hogy akkor kik tettek feljelentést, de amikor ez kiderült, felfüggesztettük a műemlékké nyilvánítási folyamatot, hogy ne veszítsünk az egy évnyi védelemből, hiszen a hatósági eljárás is védelmet biztosít. Úgy gondoltuk, hogy amikor az ügy lezárul, akkor folytatjuk a malom műemlékké nyilvánítását” – magyarázta Sárközi, akinek azonban erre már nem volt lehetősége, a 2012-es helyhatósági választások után ugyanis eltávolították az alapítvány éléről, még tagként sem vehetett részt a munkába.
Helyére azt az Adriana Lipoveanut nevezték ki, aki egyben Nagyvárad főépítésze is. Amint azt Pásztor Sándor, a szintén helyi RMDSZ-es tanácsos a Krónika érdeklődésére csütörtökön elmondta: miután törvénytelenül kezdte el bontani az épületet, Copil két pert is indított a műemlékvédelmi eljárás ellen, ám mindkét pert elvesztette. Ezt követően azonban Lipoveanu már nem kérte a malom műemlékké nyilvánítását, helyette most kiadta az engedélyt a veszélyesen leromlott állapotú történelmi ingatlan lebontására.
„Egy műemlékkel kevesebb lesz Váradon, az már mindegy, hogy azt egy pénzéhes vállalkozó vagy az önkormányzat bontja le. Már nem is az épület értéke számít, hiszen a legértékesebb részét, a 120 éves csempékkel borított átvevőcsarnokát már három éve elkezdték lebontani. Szerintem ez üzenet volt, a Kert utca főpróbája” – konstatálta Sárközi, utalva arra, hogy Nagyvárad általános rendezési tervében minden civil tiltakozás ellenére benne maradt a műemléki védettséget élvező történelmi városközpont két utcájának ledózerolása.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Krónika (Kolozsvár),
2014. január 31.
Elnapolták a színházvitát Szatmárnémetiben
Kérdéses a Szatmárnémeti Északi Színház magyar és román tagozatának különválása, akárcsak a Babeș–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kihelyezett karának költözése is – derült ki a városi tanács csütörtöki ülésén.
A színházzal, valamint az egyetemmel kapcsolatos határozat eredetileg szerepelt ugyan az ülés tervezetei között, azonban mindkettőt levették napirendről. Helyi lapértesülések szerint a két kezdeményezés összefügg abban a tekintetben, hogy politikai alku tárgyát képezi, azaz az RMDSZ csakis akkor szavazta volna meg a felsőoktatási intézmény kiköltözését (melynek helyét a polgármesteri hivatal venné át), ha az USL-es városvezetés jóváhagyja a magyar társulat önállósulását, a pártoknak azonban nem sikerült egyezségre jutniuk.
Lapunk kérdésére Maskulik Csaba, a szövetség tanácsi frakciójának vezetője elmondta: a maga részéről nem kötött ilyen alkut. Hozzátette, hogy Dorel Coica polgármester közvetlenül az ülés előtt arról tájékoztatta, hogy az egyetem vezetősége meggondolta magát a költözés ügyében, ezért napolták el a határozatot, a színházzal kapcsolatos tervezet pedig nem volt kellő alapossággal összeállítva.
A városban egyébként felháborodást keltett az önálló magyar színház létrehozásának ötlete, mely ellen a román társulat néhány tagja, illetve annak művészeti vezetője hevesen tiltakozott. Az egyik, magyarellenességéről híres helyi román nyelvű lap egyenesen úgy tálalta a kérdést, hogy a kezdeményezés célja a román társulat száműzése a felújítás előtt álló épületből, ahol önálló magyar színházat akarnak működtetni.
Az ülésen tárgyalták a városban működő tanintézetek beiskolázási tervét is, melyben szerepelt a központi fekvésű Mondiala-óvoda jövőbeli megszüntetésének terve, mivel a következő tanévtől itt nem indítanának kiscsoportokat. Ez ellen az ülésen az ott dolgozó óvónők és a szülők is tiltakoztak, arra hivatkozva, hogy a több mint 200-as létszámú intézmény a város legjobban felszerelt óvodájának számít.
Marcela Papici alpolgármester rámutatott: egy 20 évvel ezelőtti mulasztás miatt igen előnytelen helyzetbe került az önkormányzat, a volt ruhagyári óvoda épületét ugyanis – egyébként jogellenesen – az üzem privatizációjával együtt az olasz vásárló kezére juttatták, aki igen magas bért kér (az összeg gyerekenként havonta ezer lejt tesz ki), ráadásul egy évnél hosszabb időre nem hajlandó megállapodást kötni, így bármikor az utcára teheti az intézményt.
Döntöttek a költségvetésről is, melyben egyebek mellett százezer eurót különítettek el egy műjégpálya kialakítására.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),
Kérdéses a Szatmárnémeti Északi Színház magyar és román tagozatának különválása, akárcsak a Babeș–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kihelyezett karának költözése is – derült ki a városi tanács csütörtöki ülésén.
A színházzal, valamint az egyetemmel kapcsolatos határozat eredetileg szerepelt ugyan az ülés tervezetei között, azonban mindkettőt levették napirendről. Helyi lapértesülések szerint a két kezdeményezés összefügg abban a tekintetben, hogy politikai alku tárgyát képezi, azaz az RMDSZ csakis akkor szavazta volna meg a felsőoktatási intézmény kiköltözését (melynek helyét a polgármesteri hivatal venné át), ha az USL-es városvezetés jóváhagyja a magyar társulat önállósulását, a pártoknak azonban nem sikerült egyezségre jutniuk.
Lapunk kérdésére Maskulik Csaba, a szövetség tanácsi frakciójának vezetője elmondta: a maga részéről nem kötött ilyen alkut. Hozzátette, hogy Dorel Coica polgármester közvetlenül az ülés előtt arról tájékoztatta, hogy az egyetem vezetősége meggondolta magát a költözés ügyében, ezért napolták el a határozatot, a színházzal kapcsolatos tervezet pedig nem volt kellő alapossággal összeállítva.
A városban egyébként felháborodást keltett az önálló magyar színház létrehozásának ötlete, mely ellen a román társulat néhány tagja, illetve annak művészeti vezetője hevesen tiltakozott. Az egyik, magyarellenességéről híres helyi román nyelvű lap egyenesen úgy tálalta a kérdést, hogy a kezdeményezés célja a román társulat száműzése a felújítás előtt álló épületből, ahol önálló magyar színházat akarnak működtetni.
Az ülésen tárgyalták a városban működő tanintézetek beiskolázási tervét is, melyben szerepelt a központi fekvésű Mondiala-óvoda jövőbeli megszüntetésének terve, mivel a következő tanévtől itt nem indítanának kiscsoportokat. Ez ellen az ülésen az ott dolgozó óvónők és a szülők is tiltakoztak, arra hivatkozva, hogy a több mint 200-as létszámú intézmény a város legjobban felszerelt óvodájának számít.
Marcela Papici alpolgármester rámutatott: egy 20 évvel ezelőtti mulasztás miatt igen előnytelen helyzetbe került az önkormányzat, a volt ruhagyári óvoda épületét ugyanis – egyébként jogellenesen – az üzem privatizációjával együtt az olasz vásárló kezére juttatták, aki igen magas bért kér (az összeg gyerekenként havonta ezer lejt tesz ki), ráadásul egy évnél hosszabb időre nem hajlandó megállapodást kötni, így bármikor az utcára teheti az intézményt.
Döntöttek a költségvetésről is, melyben egyebek mellett százezer eurót különítettek el egy műjégpálya kialakítására.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),
2014. január 31.
Összefog az egyetem és a tanfelügyelőség
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség meg akarja könnyíteni a tizenkettedikesek pályaválasztását. A szándékot pozitívan véleményezték a kolozsvári iskolaigazgatók is, akik január 30-án, a tanfelügyelőségen értesültek arról, hogy az együttműködés során a végzős diákokat az egyetem szakbizottságainak tagjai pályaválasztási tanácsokkal látnák el, illetve teszteket végeztetnének, amelyeket kijavítva majd visszaadnak a maturandusoknak.
Szabadság (Kolozsvár),
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség meg akarja könnyíteni a tizenkettedikesek pályaválasztását. A szándékot pozitívan véleményezték a kolozsvári iskolaigazgatók is, akik január 30-án, a tanfelügyelőségen értesültek arról, hogy az együttműködés során a végzős diákokat az egyetem szakbizottságainak tagjai pályaválasztási tanácsokkal látnák el, illetve teszteket végeztetnének, amelyeket kijavítva majd visszaadnak a maturandusoknak.
Szabadság (Kolozsvár),
2014. január 31.
Hidvéghi a Krónikának: minden szavazat számít
A magyar állampolgárság iránt az elmúlt három évben tapasztalható átütő érdeklődés azt bizonyítja, helyes döntés, nemzetpolitikai szempontból mérföldkő volt a törvény megalkotása – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Hidvéghi Balázs, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke. A Fidesz külhoni magyarokért felelős stratégiai igazgatóhelyettese szerint a magyar nemzet összetartozása új megközelítésének köszönhetően az anyaországi közvélemény döntő többsége már elfogadja, hogy szavazatukkal a határon túliak is beleszólhatnak a magyarországi politikai folyamatokba.
– Három évvel ezelőtt lépett hatályba a második Orbán-kormány egyik emblematikus jogszabálya, a kedvezményes honosításról szóló törvény. Milyen szempontok alapján von mérleget ilyenkor a kormány: az állampolgárság kiterjesztésének nemzetpolitikai vetületét veszi figyelembe vagy a számokat?
– Viszonylag egyszerű dolgunk van, mert a számok önmagukért beszélnek. A magyar állampolgárság iránt az elmúlt három évben tapasztalható átütő érdeklődés – amelynek köszönhetően tavaly decemberben az 500 ezredik eskütételre került sor az Országgyűlésben a Szent Korona előtt – azt mutatja, hogy erre valós igény mutatkozott a magyar közösségek részéről, és ez meg is maradt. De mutatja azt is, hogy mindazok számára, akik megmaradtak magyarnak – és itt több millió emberről beszélünk szerte a Kárpát-medencében és a világon –, fontos, hogy ezt formálisan is meg tudják élni, hogy erről papírjuk is legyen. Mindez egyértelműen bizonyítja: helyes döntés, nemzetpolitikai szempontból mérföldkő volt ennek a törvénynek a megalkotása. Örvendetes, hogy ez a tendencia folyamatos, hiszen nagy érdeklődés tapasztalható a honosítás iránt.
– Ez az érdeklődés talán azt is bizonyítja, hogy a külhoni magyarok túltették magukat a 2004. december 5-i népszavazás sokakban traumát kiváltott eredményén. De történt-e szemléletváltás azoknak az anyaországiaknak az esetében, akik annak idején nemmel szavaztak az állampolgárság kiterjesztésére?
– Úgy érzékelem, hogy igen. A rosszul sikerült népszavazást övező negatív kampányt követő mélypont után új korszak kezdődött, ennek egyik emblematikus jele volt 2010-ben a Fidesz–KDNP-szövetség kétharmados győzelme. A Fidesz nemzetpolitikai hozzáállása a határon túli magyarokhoz mindig is kristálytiszta volt, senki számára nem kérdéses, hogy elkötelezettek vagyunk az ügy iránt. Az állampolgárság, a választásokon való részvétel ügyét a közvéleményben is érzékelhető támogatás jellemzi, valamennyi mérvadó politikai szereplő megszavazta 2010-ben az erről szóló törvényt.
Alapkérdésekben olyan nemzetpolitikai konszenzus alakult ki, amire korábban nem volt példa. Nagyon jó látni azt is, ma már milyen kiterjedt rendszere van a testvérvárosi kapcsolatoknak, ami azért fontos, mert a kistelepülések szintjén is működő, az emberek mindennapi életét érintő együttműködésekről van szó. Bárhová megyek a Kárpát-medence magyar lakta vidékein, azt hallom a polgármesterektől, hogy nagyon jól működő testvértelepülési kapcsolattal rendelkeznek, ami rendkívül fontos jelzése annak, hogy a magyar-magyar kapcsolatok mélyen beágyazódtak a társadalom, a mindennapi emberek szintjén.
– Mostani erdélyi körútja során milyen tapasztalatokat szerzett a honosítás, a regisztrációs folyamat terén?
– Szilágy megyében, Marosvásárhelyen és Kolozsváron járva mindenütt kiterjedt tárgyalásokat folytattam megyei, városi vezetőkkel, RMDSZ-es politikusokkal, egyházfőkkel, felkerestem demokráciaközpontokat. Örömmel tapasztalom, hogy mindenki felajánlja a segítségét, nyitottsággal, pozitív hozzáállással viszonyul az ügyhöz. Ugyanakkor mivel új intézményről, relatíve bonyolult folyamatról van szó – levélben szavazás, regisztráció –, nagy szükség van arra, hogy a helyi segítség aktívabb és átütőbb legyen. A határon túliak választási részvétele csak akkor lehet sikeres, ha ebben a helyi közösségi vezetők – politikai pártok, egyházak, civil szervezetek képviselői – aktív részt vállalnak. Mindenkitől azt kértem, fokozzák ez ügyben kifejtett tevékenységüket, még intenzívebben segítsenek a magyar állampolgároknak abban, hogy részt vehessenek a választáson.
– Szlovákián és Ukrajnán kívül ütközik-e bárhol politikai, közigazgatási, adminisztratív akadályba a honosítás, a regisztráció lebonyolítása?
– Szlovákiában a legnehezebb a helyzet, hiszen ott büntető törvény van hatályban, ami komoly vitát szült Magyarország és északi szomszédja között. A szlovák partnereknek meg kell érteniük, hogy az állampolgársági törvény nem ellenük irányul, és remélem, előbb-utóbb sikerül kétoldalú keretek között rendezni a kérdést. A másik problematikus hely Kárpátalja, ahol általános jogbizonytalanság van, és nem csak a mostani tüntetések miatt. Mivel nagy az emberekben a bizalmatlanság, a félelem, Ukrajnában diszkréten zajlik az állampolgárság felvétele és az eskütétel, ennek ellenére nagyszámú az érdeklődés. Erdélyben és a Vajdaságban nincs ilyen jellegű probléma, növekvő érdeklődést tapasztalunk az állampolgárság és a választáson való részvétel iránt.
– Tekintettel arra, hogy a regisztráció, a levélben szavazás nem egyszerű feladat, a külhoni magyarok kihez fordulhatnak, ha bármilyen akadályba ütköznek?
– Az internetfelhasználók számára legegyszerűbb, ha rákattintanak a Nemzeti Választási Iroda honlapjára (www.valasztas.hu), ahol minden szükséges információt megtalálnak. Aki számára ez nem lehetséges, az akár telefonon, akár személyesen felkeresheti a magyar külképviseleteket, Erdélyben a kolozsvári és csíkszeredai főkonzulátust, a demokráciaközpontokat, de segítségért lehet fordulni az RMDSZ-irodákhoz, helyi magyar vezetőkhöz, lelkészekhez. Mindazoknak, akik már felvették az állampolgárságot és regisztrálnak a választáson való részvétel érdekében, részletes tájékoztató anyagot küld majd a választási iroda. De ezt nem kell megvárni, már korábban érdemes tájékozódni a felsorolt módon.
– Mire kell különösen figyelni a levélben szavazás esetében? Ha jól tudom, tárgyalások folynak a román és a magyar posta között arról, hogy ingyenesen lehessen feladni a szavazóleveleket.
– Ez ügyben már folynak a tárgyalások, remélem, mihamarabb eredményre vezetnek. A jelenlegi szabályozás értelmében Romániából bélyegvásárlással lehet föladni postán a szavazatot, de bízom abban, hogy a tárgyalások nyomán lehetővé válik, hogy a költségek majd a címzettet terhelik, és ingyenesen fel lehet adni a szavazólapokat tartalmazó levelet. Lényeges dolog, hogy a választási procedúrára, a választási levélcsomag átvételére és visszaküldésére tizenöt nap áll rendelkezésre, de ha valaki a postát veszi igénybe – akár ingyenesen is –, számolnia kell azzal, hogy a postai út több napot vesz igénybe. Tehát úgy kell feladni a levelet, hogy az időben megérkezzen Romániából Budapestre.
Határidő az április 6-i választást megelőző nap, azaz szombat éjfél, ami tulajdonképpen az azt megelőző napot, pénteket jelenti, mert csak akkor dolgozik a posta. Ha viszont valaki biztosra akar menni, és nem akar kockáztatni a postai úttal, akkor szavazatát lezárt borítékban akár személyesen, akár megbízott útján eljuttathatja a magyar külképviseletekre, ahol postaládák állnak rendelkezésre a március 23-a és április 6-a közötti időszakban. Külképviseleten a szavazás napján is leadható a szavazat, mert amit a főkonzulátus átvett, az bizonyosan időben eljut a budapesti választási irodához.
– Magyar kormánypolitikusok többször hangoztatják, hogy az áprilisi országgyűlési választások sikere alapvetően befolyásolhatja a kettős állampolgárság népszerűségét és a kedvezményes honosítás jövőjét. A baloldali ellenzék hatalomra kerülése esetén veszélybe kerülnek ezek a jogok?
– Fontos fejlemény, hogy a 2014-es év Magyarországon úgy indult, ismét összeállt az egyszer már megbukott Gyurcsány-koalíció, amely a tönk szélére sodorta az országot. Ennek az összefogásnak a témáit az a Gyurcsány Ferenc diktálja, aki a politikusok közül egyedüliként nyíltan szorgalmazza a kettős állampolgárság és a szavazati jog elutasítását és visszavonását. Ennek ismeretében a baloldal visszatérése esetén reális annak a veszélye, hogy ez az ügy megkérdőjeleződik. A Fidesz politikusaként azt mondhatom, minden határon túli magyarnak az az evidens érdeke, hogy ez ne történhessen meg, vagyis arra biztatok minden külhoni magyar állampolgárt, hogy a Fidesz-KDNP listáját támogassa.
– Az akkor ellenzékben lévő román balliberálisok 2009-ben a határon túli román választópolgárokat okolták azért, hogy Traian Băsescu megnyerte második elnöki mandátumát. Magyar vonatkozásban tudjuk, hogy a külhoniak voksai két-három mandátumról dönthetnek, amelyek idén talán nem befolyásolhatják a választási eredményt. Kiélezett helyzetben azonban nem rója majd fel az anyaországi társadalom a határon túliaknak, hogy „királycsinálóvá" vált?
– Nem szabad lebecsülnünk egyetlen szavazatot sem. A Fidesz a saját bőrén tapasztalta meg az elmúlt egy-két évtizedben, hogy egy választást néhány ezer szavazattal is el lehet bukni. Vagyis minden szavazat számít, adott esetben egy parlamenti mandátum is eldönthet egy kormányzást. Ebből a szempontból nagyon is sokat számít, hogy a határon túli, erdélyi magyarok hogyan fognak szavazni.
Nem hiszem, hogy az anyaországi társadalom körében ez negatívan fog lecsapódni, hiszen a magyar nemzet összetartozásának új megközelítéséről beszélhetünk, ami a magyar nemzet helyzetéből indul ki. Abból, hogy a magyar nemzet őshonos területein több országban él, ettől függetlenül összetartozunk, egymásért felelősséget viselünk, és a legfontosabb ügyeinkben – például hogy merre menjen tovább Magyarország, milyen kormány alakuljon, milyen parlamentet válasszunk – közösen döntünk. Azt hiszem, ezt a tényt ma már a közvélemény döntő többsége elfogadja, megérti ennek a jelentőségét, ilyen értelemben nem jelent problémát.
– Milyen külhoni kampányt tervez a Fidesz? Befolyásolhatja-e hátrányosan a magyarországi pártok korteshadjárata a szomszédos országokban élő magyar kisebbség és a többségi társadalom viszonyát?
– A Fidesz alapvetően közvetlen elérésen alapuló kampányt tervez. Ahogy Magyarországon is egyre nagyobb hangsúlyt fektetünk az állampolgárokkal való kommunikációra – levelekben, e-mailekben, személyes találkozások formájában –, úgy a határon túliak tekintetében is ezt látjuk a legcélravezetőbbnek. Emlékeztetnék, hogy Orbán Viktor miniszterelnök több alkalommal levelet intézett a külhoni magyarokhoz, ez a típusú kommunikáció szerintem folytatódni fog. Fontosnak tartjuk még a magyarországi sugárzású, illetve a határon túli magyar nyelvű médiumokban való megjelenést, a közéleti fórumokat.
Lényeges szempont, hogy a határokon túl folytatott választási kampány ne legyen irritáló a szomszédos népek, országok számára, hiszen senkinek sem érdeke, hogy ebből konfliktus legyen. Ilyen értelemben az ő érzékenységükre is figyelő, relatíve diszkrét kampányt kívánunk folytatni, egyébként a választópolgárok közvetlen megszólítása éppen ebbe illeszkedik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),
A magyar állampolgárság iránt az elmúlt három évben tapasztalható átütő érdeklődés azt bizonyítja, helyes döntés, nemzetpolitikai szempontból mérföldkő volt a törvény megalkotása – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Hidvéghi Balázs, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke. A Fidesz külhoni magyarokért felelős stratégiai igazgatóhelyettese szerint a magyar nemzet összetartozása új megközelítésének köszönhetően az anyaországi közvélemény döntő többsége már elfogadja, hogy szavazatukkal a határon túliak is beleszólhatnak a magyarországi politikai folyamatokba.
– Három évvel ezelőtt lépett hatályba a második Orbán-kormány egyik emblematikus jogszabálya, a kedvezményes honosításról szóló törvény. Milyen szempontok alapján von mérleget ilyenkor a kormány: az állampolgárság kiterjesztésének nemzetpolitikai vetületét veszi figyelembe vagy a számokat?
– Viszonylag egyszerű dolgunk van, mert a számok önmagukért beszélnek. A magyar állampolgárság iránt az elmúlt három évben tapasztalható átütő érdeklődés – amelynek köszönhetően tavaly decemberben az 500 ezredik eskütételre került sor az Országgyűlésben a Szent Korona előtt – azt mutatja, hogy erre valós igény mutatkozott a magyar közösségek részéről, és ez meg is maradt. De mutatja azt is, hogy mindazok számára, akik megmaradtak magyarnak – és itt több millió emberről beszélünk szerte a Kárpát-medencében és a világon –, fontos, hogy ezt formálisan is meg tudják élni, hogy erről papírjuk is legyen. Mindez egyértelműen bizonyítja: helyes döntés, nemzetpolitikai szempontból mérföldkő volt ennek a törvénynek a megalkotása. Örvendetes, hogy ez a tendencia folyamatos, hiszen nagy érdeklődés tapasztalható a honosítás iránt.
– Ez az érdeklődés talán azt is bizonyítja, hogy a külhoni magyarok túltették magukat a 2004. december 5-i népszavazás sokakban traumát kiváltott eredményén. De történt-e szemléletváltás azoknak az anyaországiaknak az esetében, akik annak idején nemmel szavaztak az állampolgárság kiterjesztésére?
– Úgy érzékelem, hogy igen. A rosszul sikerült népszavazást övező negatív kampányt követő mélypont után új korszak kezdődött, ennek egyik emblematikus jele volt 2010-ben a Fidesz–KDNP-szövetség kétharmados győzelme. A Fidesz nemzetpolitikai hozzáállása a határon túli magyarokhoz mindig is kristálytiszta volt, senki számára nem kérdéses, hogy elkötelezettek vagyunk az ügy iránt. Az állampolgárság, a választásokon való részvétel ügyét a közvéleményben is érzékelhető támogatás jellemzi, valamennyi mérvadó politikai szereplő megszavazta 2010-ben az erről szóló törvényt.
Alapkérdésekben olyan nemzetpolitikai konszenzus alakult ki, amire korábban nem volt példa. Nagyon jó látni azt is, ma már milyen kiterjedt rendszere van a testvérvárosi kapcsolatoknak, ami azért fontos, mert a kistelepülések szintjén is működő, az emberek mindennapi életét érintő együttműködésekről van szó. Bárhová megyek a Kárpát-medence magyar lakta vidékein, azt hallom a polgármesterektől, hogy nagyon jól működő testvértelepülési kapcsolattal rendelkeznek, ami rendkívül fontos jelzése annak, hogy a magyar-magyar kapcsolatok mélyen beágyazódtak a társadalom, a mindennapi emberek szintjén.
– Mostani erdélyi körútja során milyen tapasztalatokat szerzett a honosítás, a regisztrációs folyamat terén?
– Szilágy megyében, Marosvásárhelyen és Kolozsváron járva mindenütt kiterjedt tárgyalásokat folytattam megyei, városi vezetőkkel, RMDSZ-es politikusokkal, egyházfőkkel, felkerestem demokráciaközpontokat. Örömmel tapasztalom, hogy mindenki felajánlja a segítségét, nyitottsággal, pozitív hozzáállással viszonyul az ügyhöz. Ugyanakkor mivel új intézményről, relatíve bonyolult folyamatról van szó – levélben szavazás, regisztráció –, nagy szükség van arra, hogy a helyi segítség aktívabb és átütőbb legyen. A határon túliak választási részvétele csak akkor lehet sikeres, ha ebben a helyi közösségi vezetők – politikai pártok, egyházak, civil szervezetek képviselői – aktív részt vállalnak. Mindenkitől azt kértem, fokozzák ez ügyben kifejtett tevékenységüket, még intenzívebben segítsenek a magyar állampolgároknak abban, hogy részt vehessenek a választáson.
– Szlovákián és Ukrajnán kívül ütközik-e bárhol politikai, közigazgatási, adminisztratív akadályba a honosítás, a regisztráció lebonyolítása?
– Szlovákiában a legnehezebb a helyzet, hiszen ott büntető törvény van hatályban, ami komoly vitát szült Magyarország és északi szomszédja között. A szlovák partnereknek meg kell érteniük, hogy az állampolgársági törvény nem ellenük irányul, és remélem, előbb-utóbb sikerül kétoldalú keretek között rendezni a kérdést. A másik problematikus hely Kárpátalja, ahol általános jogbizonytalanság van, és nem csak a mostani tüntetések miatt. Mivel nagy az emberekben a bizalmatlanság, a félelem, Ukrajnában diszkréten zajlik az állampolgárság felvétele és az eskütétel, ennek ellenére nagyszámú az érdeklődés. Erdélyben és a Vajdaságban nincs ilyen jellegű probléma, növekvő érdeklődést tapasztalunk az állampolgárság és a választáson való részvétel iránt.
– Tekintettel arra, hogy a regisztráció, a levélben szavazás nem egyszerű feladat, a külhoni magyarok kihez fordulhatnak, ha bármilyen akadályba ütköznek?
– Az internetfelhasználók számára legegyszerűbb, ha rákattintanak a Nemzeti Választási Iroda honlapjára (www.valasztas.hu), ahol minden szükséges információt megtalálnak. Aki számára ez nem lehetséges, az akár telefonon, akár személyesen felkeresheti a magyar külképviseleteket, Erdélyben a kolozsvári és csíkszeredai főkonzulátust, a demokráciaközpontokat, de segítségért lehet fordulni az RMDSZ-irodákhoz, helyi magyar vezetőkhöz, lelkészekhez. Mindazoknak, akik már felvették az állampolgárságot és regisztrálnak a választáson való részvétel érdekében, részletes tájékoztató anyagot küld majd a választási iroda. De ezt nem kell megvárni, már korábban érdemes tájékozódni a felsorolt módon.
– Mire kell különösen figyelni a levélben szavazás esetében? Ha jól tudom, tárgyalások folynak a román és a magyar posta között arról, hogy ingyenesen lehessen feladni a szavazóleveleket.
– Ez ügyben már folynak a tárgyalások, remélem, mihamarabb eredményre vezetnek. A jelenlegi szabályozás értelmében Romániából bélyegvásárlással lehet föladni postán a szavazatot, de bízom abban, hogy a tárgyalások nyomán lehetővé válik, hogy a költségek majd a címzettet terhelik, és ingyenesen fel lehet adni a szavazólapokat tartalmazó levelet. Lényeges dolog, hogy a választási procedúrára, a választási levélcsomag átvételére és visszaküldésére tizenöt nap áll rendelkezésre, de ha valaki a postát veszi igénybe – akár ingyenesen is –, számolnia kell azzal, hogy a postai út több napot vesz igénybe. Tehát úgy kell feladni a levelet, hogy az időben megérkezzen Romániából Budapestre.
Határidő az április 6-i választást megelőző nap, azaz szombat éjfél, ami tulajdonképpen az azt megelőző napot, pénteket jelenti, mert csak akkor dolgozik a posta. Ha viszont valaki biztosra akar menni, és nem akar kockáztatni a postai úttal, akkor szavazatát lezárt borítékban akár személyesen, akár megbízott útján eljuttathatja a magyar külképviseletekre, ahol postaládák állnak rendelkezésre a március 23-a és április 6-a közötti időszakban. Külképviseleten a szavazás napján is leadható a szavazat, mert amit a főkonzulátus átvett, az bizonyosan időben eljut a budapesti választási irodához.
– Magyar kormánypolitikusok többször hangoztatják, hogy az áprilisi országgyűlési választások sikere alapvetően befolyásolhatja a kettős állampolgárság népszerűségét és a kedvezményes honosítás jövőjét. A baloldali ellenzék hatalomra kerülése esetén veszélybe kerülnek ezek a jogok?
– Fontos fejlemény, hogy a 2014-es év Magyarországon úgy indult, ismét összeállt az egyszer már megbukott Gyurcsány-koalíció, amely a tönk szélére sodorta az országot. Ennek az összefogásnak a témáit az a Gyurcsány Ferenc diktálja, aki a politikusok közül egyedüliként nyíltan szorgalmazza a kettős állampolgárság és a szavazati jog elutasítását és visszavonását. Ennek ismeretében a baloldal visszatérése esetén reális annak a veszélye, hogy ez az ügy megkérdőjeleződik. A Fidesz politikusaként azt mondhatom, minden határon túli magyarnak az az evidens érdeke, hogy ez ne történhessen meg, vagyis arra biztatok minden külhoni magyar állampolgárt, hogy a Fidesz-KDNP listáját támogassa.
– Az akkor ellenzékben lévő román balliberálisok 2009-ben a határon túli román választópolgárokat okolták azért, hogy Traian Băsescu megnyerte második elnöki mandátumát. Magyar vonatkozásban tudjuk, hogy a külhoniak voksai két-három mandátumról dönthetnek, amelyek idén talán nem befolyásolhatják a választási eredményt. Kiélezett helyzetben azonban nem rója majd fel az anyaországi társadalom a határon túliaknak, hogy „királycsinálóvá" vált?
– Nem szabad lebecsülnünk egyetlen szavazatot sem. A Fidesz a saját bőrén tapasztalta meg az elmúlt egy-két évtizedben, hogy egy választást néhány ezer szavazattal is el lehet bukni. Vagyis minden szavazat számít, adott esetben egy parlamenti mandátum is eldönthet egy kormányzást. Ebből a szempontból nagyon is sokat számít, hogy a határon túli, erdélyi magyarok hogyan fognak szavazni.
Nem hiszem, hogy az anyaországi társadalom körében ez negatívan fog lecsapódni, hiszen a magyar nemzet összetartozásának új megközelítéséről beszélhetünk, ami a magyar nemzet helyzetéből indul ki. Abból, hogy a magyar nemzet őshonos területein több országban él, ettől függetlenül összetartozunk, egymásért felelősséget viselünk, és a legfontosabb ügyeinkben – például hogy merre menjen tovább Magyarország, milyen kormány alakuljon, milyen parlamentet válasszunk – közösen döntünk. Azt hiszem, ezt a tényt ma már a közvélemény döntő többsége elfogadja, megérti ennek a jelentőségét, ilyen értelemben nem jelent problémát.
– Milyen külhoni kampányt tervez a Fidesz? Befolyásolhatja-e hátrányosan a magyarországi pártok korteshadjárata a szomszédos országokban élő magyar kisebbség és a többségi társadalom viszonyát?
– A Fidesz alapvetően közvetlen elérésen alapuló kampányt tervez. Ahogy Magyarországon is egyre nagyobb hangsúlyt fektetünk az állampolgárokkal való kommunikációra – levelekben, e-mailekben, személyes találkozások formájában –, úgy a határon túliak tekintetében is ezt látjuk a legcélravezetőbbnek. Emlékeztetnék, hogy Orbán Viktor miniszterelnök több alkalommal levelet intézett a külhoni magyarokhoz, ez a típusú kommunikáció szerintem folytatódni fog. Fontosnak tartjuk még a magyarországi sugárzású, illetve a határon túli magyar nyelvű médiumokban való megjelenést, a közéleti fórumokat.
Lényeges szempont, hogy a határokon túl folytatott választási kampány ne legyen irritáló a szomszédos népek, országok számára, hiszen senkinek sem érdeke, hogy ebből konfliktus legyen. Ilyen értelemben az ő érzékenységükre is figyelő, relatíve diszkrét kampányt kívánunk folytatni, egyébként a választópolgárok közvetlen megszólítása éppen ebbe illeszkedik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),
2014. január 31.
A politikai rendőrség célkeresztjében
Úgy vannak összeállítva a dokumentumok, hogy azok egy krimiszerű történetet mesélnek el, ebben rejlik a szöveg újdonsága – jellemezte Molnár János legújabb, A Securitate célkeresztjében – Tőkés László küzdelme a román politikai rendőrséggel című kötetét, a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari rendezvénytermében megtartott könyvbemutatón.
Magdó János főkonzul, az esemény házigazdája úgy fogalmazott: jól dokumentált, könnyen olvasható, izgalmas „történelmi krimi" a Szekuritáté irattárában őrzött Tőkés-dossziét feldolgozó könyv, amely az 1970-es 80-as évek erdélyi magyar közéletébe enged betekintést. Hozzáfűzte, a kötet segíthet annak megértésében, hogy a református egyház embereit, lelkészeit hogyan tudta beszervezni a Szekuritáté, illetve hogyan működött a kommunista titkosrendőrség.
H. Szabó Gyula, a 250 oldalas könyvet kiadó Kriterion könyvkiadó igazgatója ugyanakkor elmondta: az erdélyi magyar közösség még mindig adós a néhány évtizeddel ezelőtti múltjának teljes feltárásával, ezért is jelent meg a kötet.
Molnár János kifejtette: akkoriban különböző magatartási formák jellemezték az erdélyi magyarság kommunizmushoz való viszonyát. Mint részletezte, míg a korabeli értelmiségi elit inkább óvatosan, a túlélést tartva szem előtt, a sorok között próbált olvasni, addig Tőkés László nem csak magatartásával szállt szemben nyíltan a diktatúrával, hanem az általa írt szövegekben is kendőzetlenül beszélt a valóságról, amint ez a politikai rendőrség dokumentumaiból is kiderül.
Molnár szerint ezt a magatartásformát nyugodtan lehet Tőkés-modellnek nevezni. A szerző ugyanakkor elmondta: Tőkés László olyan írásait is megtalálta az aktacsomókban, amelyeknek eredetije elveszett, így azokat román nyelvből kellett visszafordítani.
Kifejtette, a Tőkés-modell – a kommunista diktatúrával szembeni nyílt ellenállás – csak az 1980-as években kezdett elterjedni Erdélyben, amikor temesvári lelkészként prédikációiba beleszőtte üzenetét. Például elmondta azt, ha a Szekuritáté emberei megverték a szomszédot.
A szerző ugyanakkor hangsúlyozta: annak ellenére szükségesnek látta a könyv megírását, hogy sok mindenben nem ért egyet Tőkés Lászlóval. Mint kifejtette: ennek az elsősorban az oka, hogy nemtelen vádak érték Tőkést, ezekkel szemben kívánt rávilágítani, „hogy vannak olyan dolgok, amelyeket nem szabad elfelejteni".
Kiemelte: Tőkés politikai nézeteit, céljait tekintve következetes maradt a rendszerváltást követően is, miközben ugyanezt más politikusok nem feltétlenül mondhatják el magukról. „Az a harc, amit akkor ő vívott, a közösségre kivetítve a szabadságért, az autonómiáért vívott harc volt" – fogalmazott Molnár János.
Tőkés László úgy nyilatkozott: a könyv számára is izgalmas, mivel más perspektívából, a külső szemlélő megvilágításában mutatja meg azt a történetet, amit ő akkor az események részeseként, „a gödör fenekén" élt meg. „Nem csupán azt mutatja meg, hogy velem mi történt, hanem arról is szól, hogy mi történt mindazokkal, akiket a Szekuritáté célba vett, ezért lehet a könyvnek közösségi üzenete" – mutatott rá az Európai Parlamenti képviselő.
Tőkés arra figyelmeztetett, hogy nem lehet múlt időben beszélni az egykori román politikai rendőrségről. „Olyan Erdély titkosszolgálati szempontból, mintegy egy balkáni elaknásított terület" – utalt arra, hogy az egykori besúgók, tartó tisztek egy része továbbra is aktív. Szerinte nem kérdéses, hogy a Románia csillaga érdemrend visszavonása ügyében is a Szekuritáté „nyúlt utána". „Az információval való visszaélés háborúja zajlik ma is" – szögezte le a politikus.
Molnár János ugyanakkor kifejtette: annak ellenére, hogy Németország után a romániai szabályozás könnyíti meg a leginkább a volt politikai rendőrség iratainak kutatását, lényegesen megnehezíti a kutatók dolgát, hogy egészen napjainkig a politikai rendőrség dossziéinak csak mintegy 60 százalékát adták át az állami levéltárnak. Azoknak az ügynököknek az iratait pedig, akik a mai napig együttműködnek a titkosszolgálatokkal, semmi szín alatt nem adják ki a kutatóknak.
Hozzáfűzte: más kérdés, hogy időnként más aktacsomókból kiderül a besúgok kiléte, ugyanis korábban egy-egy jelentésből annyi másolat készült, ahány embert érintett, így történhet meg, hogy minden iratot a titkosszolgálatok sem tudnak eltüntetni.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),
Úgy vannak összeállítva a dokumentumok, hogy azok egy krimiszerű történetet mesélnek el, ebben rejlik a szöveg újdonsága – jellemezte Molnár János legújabb, A Securitate célkeresztjében – Tőkés László küzdelme a román politikai rendőrséggel című kötetét, a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari rendezvénytermében megtartott könyvbemutatón.
Magdó János főkonzul, az esemény házigazdája úgy fogalmazott: jól dokumentált, könnyen olvasható, izgalmas „történelmi krimi" a Szekuritáté irattárában őrzött Tőkés-dossziét feldolgozó könyv, amely az 1970-es 80-as évek erdélyi magyar közéletébe enged betekintést. Hozzáfűzte, a kötet segíthet annak megértésében, hogy a református egyház embereit, lelkészeit hogyan tudta beszervezni a Szekuritáté, illetve hogyan működött a kommunista titkosrendőrség.
H. Szabó Gyula, a 250 oldalas könyvet kiadó Kriterion könyvkiadó igazgatója ugyanakkor elmondta: az erdélyi magyar közösség még mindig adós a néhány évtizeddel ezelőtti múltjának teljes feltárásával, ezért is jelent meg a kötet.
Molnár János kifejtette: akkoriban különböző magatartási formák jellemezték az erdélyi magyarság kommunizmushoz való viszonyát. Mint részletezte, míg a korabeli értelmiségi elit inkább óvatosan, a túlélést tartva szem előtt, a sorok között próbált olvasni, addig Tőkés László nem csak magatartásával szállt szemben nyíltan a diktatúrával, hanem az általa írt szövegekben is kendőzetlenül beszélt a valóságról, amint ez a politikai rendőrség dokumentumaiból is kiderül.
Molnár szerint ezt a magatartásformát nyugodtan lehet Tőkés-modellnek nevezni. A szerző ugyanakkor elmondta: Tőkés László olyan írásait is megtalálta az aktacsomókban, amelyeknek eredetije elveszett, így azokat román nyelvből kellett visszafordítani.
Kifejtette, a Tőkés-modell – a kommunista diktatúrával szembeni nyílt ellenállás – csak az 1980-as években kezdett elterjedni Erdélyben, amikor temesvári lelkészként prédikációiba beleszőtte üzenetét. Például elmondta azt, ha a Szekuritáté emberei megverték a szomszédot.
A szerző ugyanakkor hangsúlyozta: annak ellenére szükségesnek látta a könyv megírását, hogy sok mindenben nem ért egyet Tőkés Lászlóval. Mint kifejtette: ennek az elsősorban az oka, hogy nemtelen vádak érték Tőkést, ezekkel szemben kívánt rávilágítani, „hogy vannak olyan dolgok, amelyeket nem szabad elfelejteni".
Kiemelte: Tőkés politikai nézeteit, céljait tekintve következetes maradt a rendszerváltást követően is, miközben ugyanezt más politikusok nem feltétlenül mondhatják el magukról. „Az a harc, amit akkor ő vívott, a közösségre kivetítve a szabadságért, az autonómiáért vívott harc volt" – fogalmazott Molnár János.
Tőkés László úgy nyilatkozott: a könyv számára is izgalmas, mivel más perspektívából, a külső szemlélő megvilágításában mutatja meg azt a történetet, amit ő akkor az események részeseként, „a gödör fenekén" élt meg. „Nem csupán azt mutatja meg, hogy velem mi történt, hanem arról is szól, hogy mi történt mindazokkal, akiket a Szekuritáté célba vett, ezért lehet a könyvnek közösségi üzenete" – mutatott rá az Európai Parlamenti képviselő.
Tőkés arra figyelmeztetett, hogy nem lehet múlt időben beszélni az egykori román politikai rendőrségről. „Olyan Erdély titkosszolgálati szempontból, mintegy egy balkáni elaknásított terület" – utalt arra, hogy az egykori besúgók, tartó tisztek egy része továbbra is aktív. Szerinte nem kérdéses, hogy a Románia csillaga érdemrend visszavonása ügyében is a Szekuritáté „nyúlt utána". „Az információval való visszaélés háborúja zajlik ma is" – szögezte le a politikus.
Molnár János ugyanakkor kifejtette: annak ellenére, hogy Németország után a romániai szabályozás könnyíti meg a leginkább a volt politikai rendőrség iratainak kutatását, lényegesen megnehezíti a kutatók dolgát, hogy egészen napjainkig a politikai rendőrség dossziéinak csak mintegy 60 százalékát adták át az állami levéltárnak. Azoknak az ügynököknek az iratait pedig, akik a mai napig együttműködnek a titkosszolgálatokkal, semmi szín alatt nem adják ki a kutatóknak.
Hozzáfűzte: más kérdés, hogy időnként más aktacsomókból kiderül a besúgok kiléte, ugyanis korábban egy-egy jelentésből annyi másolat készült, ahány embert érintett, így történhet meg, hogy minden iratot a titkosszolgálatok sem tudnak eltüntetni.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),
2014. január 31.
Dr. Mátyus András: a kórház egy ékszerdoboz
Az idősebbek mondják, a városi kórházat tégláról téglára ő építette fel. Meglepte, hogy most róla akarják elnevezni.
Még az autója rendszámára is emlékszem, piros Daciája volt (HR 7444), de ez akkoriban nem jelentett semmit, más akkori igazgatók már rég nem Daciával, pláne nem régivel, furikáztak.
Gyerek- majd tinédzserkoromban igen sokszor voltam páciense, sűrűn jártam hozzá ellenőrzésre. Kitörölhetetlen emlék a sok várakozás a poliklinika folyosóján, a szorongás a kórház előtti parkban.
Ő volt a kórház igazgatója, az idős, falusi emberek a háta mögött arra figyelmeztettek felemelt ujjal, hogy „kicsi fiam, úgy nézz réja a doktor bácsidra, hogy az új kórházat biza ő építette fel!"
Dr. Mátyus András nyugalmazott fül-orr-gégész főorvos ma nyolcvanhárom éves – Iskola utcai otthonában fogad, háza közvetlenül a Varga-patak mellett áll. Szobájában papírok, kéziratok katonás rendben – több mint egy évtizede ugyanis az udvarhelyszéki egészségügy történetét kutatja, ami hamarosan nyomtatásban is megjelenik.
- Mennyire befolyásolta az orvosi hivatás választásában, hogy az egyik őse Kibédi Mátyus István volt?
- Már gyermekkoromban hallottam Kibédi Mátyus István munkásságáról és a faluhoz való kötődéséről. Az maradt meg bennem a szájhagyomány alapján, hogy a faluból kiszakadt, tehetséges ember volt és az ő korában kimagasló dolgokat hozott létre.
Létrehozta az első polgári alapítványt, aminek alapján négy kibédi gyermek tanulhatott volna a marosvásárhelyi református kollégiumban. Kibédre nem jutott el ez az alapítványi dolog, ez ösztökélt arra, hogy kiderítsem, ez hogyan és miként történhetett.
- Földművesek gyerekeként született Kibéden, Marosvásárhelyre járt középiskolába, ott is érettségizett. Az orvosi pályára konkrétan mi indította el?
- Valóban Marosvásárhelyhez kötődik a középiskolás időszakom, 1943-tól 1951-ig voltam a kollégium tanulója. Rendkívüli időszak volt, de megengedték, hogy magyar nyelven tanulhassunk, az iskola is tartotta magát hosszú ideig, amíg nem államosították.
Én akkor még nem készültem orvosi egyetemre. Hazamentem Kibédre, és megbeszéltük a szüleimmel. Ők azt tanácsolták, hogy olyan helyre menjek, ahonnan, ha megéhezem, gyalog is haza tudok jönni. Igazuk volt.
Egy jó barátommal összebeszéltünk, és mindketten sikerrel felvételiztünk az orvosi egyetemre.
Aztán igaza lett apámnak: kulákok lettünk, és én végig kellett reszkessem a hat esztendőt, hogy mikor dobnak ki, s a szüleimet mikor viszik el.
Mert az ötvenes években olyan volt a világ, hogy a fekete autók jártak. Idegességükben, félelmükben a szülők sem nem nagyon tudtak segíteni.
Aztán Sztálin halála 1953-ban annyit segített, hogy Vásárhelyen is kezdett lazulni az osztályharc az egyetemen. Annyival megúsztam, hogy kitettek az Ifjúmunkás Szövetségből, vártam, hogy kitesznek az egyetemről is, de az szerencsére nem következett be.
Az egyetemet sikerült elvégeznem évről évre, csak mindig hatalmas "lepedőt" kellet kitölteni arról, hogy milyen társadalmi eredeztetésem van.
- Hogyan szakosodott fül-orr-gégésznek?
Az egyetem elvégzése után a sors úgy hozta, hogy idekerültem Udvarhelyre, itt dr. Szilasi András volt az igazgató. Piculafeldobással döntöttünk, kérdezte, hogy a sebészetre akarsz menni vagy a fertőzőre? Az írás és a korona úgy döntött, hogy a sebészetre kerültem dr. Bódi András főorvoshoz 1957. október elsejétől.
Jól mentek a dolgok. Dr. Ambrus Zoltán rajoni főorvos szólt, hogy el kellene menni szakorvosi vizsgára. Igen ám, de mint „kulákfióka", a legalacsonyabb társadalmi jegyet kaptam volna. Ahhoz, hogy elérhessem a kívánt jegyet, vállaltam, hogy kimegyek Varságra körorvosnak. Én voltam az első körorvos ott. Rendelővel, szülőotthonnal, fektetővel rendelkezett a kör, csak nem volt orvos.
Beindítottam a dolgokat, aztán jelentkeztem a fül-orr-gégészeti szakvizsgára, illetve alorvosi vizsgára. 1960-ban letettem az alorvosi vizsgát, utána a marosvásárhelyi fül- orr-gége klinikán készítettek fel egy évig. Az egészségügy akkor már rendeződött egy bizonyos szintig, azután kerültem haza.
- Akkoriban milyen állapotok voltak itt a régi kórházban? A maiak hogy képzeljék el, milyen épületekből állt?
- A kórház körzete elég nagy volt, akkoriban még rajoni rendszer működött. Barót és Parajd környéke már nem ide tartozott. Maradt tizennégy egészségügyi kör, ami a kórház ellátási területéhez tartozott, de kezdetben csak a Rajoni Főorvosi Hivatal foglalkozott velük.
Aztán amikor kórházigazgató lettem, a tizennégy egészségügyi kör irányítása is rám hárult, az újra megyésítés miatt akkorra már nem volt Rajoni Hivatal.
Ami a helyi kórházat illeti, akkor csak a régi főépület volt meg, mögötte a másik pavilon, ahol a fertőzőosztály van most (akkor az volt a belgyógyászat) és leghátul volt a Tábor utca melletti fertőző.
Abban az időben lett a szemészeti osztály, ez egy rendkívül mozgalmas időszak volt. A három osztályon kívül 1950-ben a rajoni egyesített kórház létrejöttével három osztályt sikerült elindítani: a sebészetet, a belgyógyászatot és a fertőzőt.
A többi azután alakult ki, ráadásul részben különböző helyeken. A fül-orr-gégészet a régi főépület földszintjén volt, tizenöt ággyal, a szemészet hasonlóképpen, a műtőnk közös volt.
Akkor indult a gyerekgyógyászat, az is az alsó soron volt, felül a sebészet, a szülészet-nőgyógyászat tizenöt ággyal a volt Imreh Domokos-féle szanatóriumban, a vár melletti utcában.
Akkoriban nem építettek, az államosított épületekbe tették a kórházi osztályokat, így lett az Imreh-kórházból szülészet, a Haberstumpf-villából tüdőgyógyászat.
1966-ban jött az abortusztilalomról szóló dekrétum, kellett a nagyobb szülészeti osztály, a tüdőszűrő munka miatt pedig egyre csökkent a tbc-sek száma – ezért került a szülészet a tüdőosztály helyére, az Imreh-féle kórházba pedig a fül-orr-gégészet és a szemészet, alul pedig a tbc-rendelő és röntgen.
- 1965-ben kinevezték az Egészségügyi Iskola igazgatójának, 1974-ben aztán a városi kórház igazgatója lett. Akkor már arról beszéltek, hogy Székelyudvarhelyen új kórház fog épülni.
- Kőműves elsőtitkár behívatott. Meg voltam ijedve, hogy kidobnak, nem hagynak dolgozni. „Mátyus elvtárs, be kell állni a pártba!" – mondta. Mellbevágott, mert akkoriban szűnt meg a kulákság.
Mondom, nem lehet, én kulákivadék vagyok. Nem számított az sem. Akkoriban Ubornyi Mihály volt a polgármester, aki 1974-ben szinte erőszakkal nevezett ki a kórházhoz igazgatónak. Annyira ösztökélt Ubornyi, hogy el kellett vállaljam. Megmagyarázta, hogy ennek a kórháznak meg kell születnie, szerinte ezt más nem tudja megcsinálni, csak én.
- Akkor már folyamatban volt a kórház tervezése, legalábbis szóban.
- Igen, az akkori nagygyűléseken, a pártbizottságnál. Ezeken a gyűléseken ott voltak a munkásemberek is, a mostani Szent István-terem mindig tele volt, és az embereknek volt szavuk, beleszólhattak.
Állandóan kérték a kórház megépítését, pláne azután, hogy Csíkszeredában megépült az új nagy kórház. „Bezzeg, ott van!" – hallottuk sokszor, s ilyenkor én is mindig „szavaltam". Így sikerült, hogy nyélbe ütődött a valósi kórház szervezése. De húzódott az idő.
Óriási szerencsénk volt egy jól sikerült itteni Ceaușescu-medvevadászattal is 1976-ban. De Fazakas Lajosnak, a Megyei Végrehajtó Bizottság titkárának is köszönhető, ez elvitathatatlan, hiszen ezt a kórház-ügyet ő dobta be az államelnöknek.
- A medvevadászatnak konkrétan milyen köze volt ehhez?
- Az, hogy jól sikerült, jó hangulatban volt aznap Ceaușescu, és ezt ki lehetett használni.
Látszólag, szóban egyetértett azzal, hogy Udvarhelyen épüljön kórház, ekkor indult meg a dolog, a konkrét szervezés. Megbízták az Egészségügyi Minisztériumépítő részlegét, az ottani szakemberek készítették el nagyon gyorsan a terveket.
- Úgy tudom, hogy eredetileg nagyobbra tervezték a kórházat, de akkor indultak a lakásépítések is, emiatt a költségekből vissza kellett venni.
- Így van, a folyosók ma nagyobbak lennének, s talán a kórtermek is tágasabbak. Az építkezés megkezdése után egy évvel jött egy nagy Ceaușescu-beszéd arról, hogy minden talpalatnyi földet be kell építeni lakásokkal, és konzerválni kell a megépített szociális-társadalmi létesítményeket, így ebbe a „játékba" az épülő kórház is beleesett.
Emiatt kellett kisebbíteni, a költségvetés 51 millió akkori lejről leredukálódott 31 millió lejre. Emellett 1977-ben volt a földrengés, az újjáépítésre is sok pénz kellett, akkor a tervezett ágyszámot is csökkenteni akarták. Olyan megoldást kellett találni, hogy a kecske is jóllakjon s a káposzta is megmaradjon.
- 1982-ben kezdett működni az új kórház. Mekkora volt a bővülés?
- A régi kórház ágylétszáma 350 körül volt, az új kórházban 430 ágy lett, így megközelítette a 900 ágyas kórházat, ami már az Egészségügyi Világszövetség követelményeinek is megfelelt.
Az építkezéskor már beindult a szakorvosképzés, toboroztuk az új kollégákat. Valahogy úgy, hogy te elmész röntgenesnek, te intenzívesnek, mire visszajössz, kész lesz a kórház. Volt akkor ötven orvosunk, de a létszám tizennyolccal még emelkedett.
Akkoriban az ország talán legmodernebb kórházának számított, szinte a klinikák színvonalával vetekedett.
Sikerült felépítenünk ilyen szinten, de rengeteg ellenőrzést kaptunk párt- és szakmai vonalon. Ezek nem azért jöttek, hogy bennünket megdicsérjenek, hanem azért, hogy piszkáljanak.
De el kellett ismerjék, hogy ez a kórház egy ékszerdoboz, legalábbis ezt írták akkoriban a Muncitorul Sanitarban róla – mind a formája, mind pedig a szakmai ellátás szempontjából. Egyik akkori ellenőrző kollégának, aki kérdezte, hogyan tudtuk ezt elérni, válaszoltam, hogy „Féltünk tőletek, s dolgoztunk."
A kórházon és a poliklinikán kívül befejeztük a kányádi orvosi rendelő felépítését és hét udvarhelyszéki községben orvosi rendelőt építettünk orvosi lakással együtt.
Bölcsődéket, fogorvosi poliklinikát, a szejkei mofettát, üzemi rendelőket, iskolai fogászatokat és rendelőket is csináltunk párhuzamosan.
- Mindezek közben megmaradt szakorvosnak is, rendszeresen rendelt, műtött. Körülbelül hány műtétet végzett el a több mint negyven éves orvosi pályafutása alatt?
- Negyven-ötvenezret biztosan. Volt olyan nap, hogy harmincat is, de olyan időszak is volt, hogy Keresztúrra, Szentkeresztbányára és Szovátára is mentem műteni, csak akkor nem voltak olyan körülmények, mint most.
Egymást érték az esetek, meg kellett oldani őket. Ha nem volt muszáj, én nem küldtem beteget a vásárhelyi klinikára.
- A kilencvenes években már nem volt igazgató, de sokkal tapasztaltabb orvos lett.
- 1990. február elsejétől már nem én voltam az igazgató. Ez egy olyan időszak volt, ami számomra lelki traumát is okozott. Nem az, hogy nem vagyok már igazgató, hanem az, hogy a rendszerváltáskor ez a világ megfosztott engem attól az érzéstől, amit az egész ország népe érzett, amikor megdőlt a diktatúra.
- Most, hogy szóba került, az ön nevét viselhetné a városi kórház,ez egyfajta kompenzáció is lehet?
- Nem gondoltam rá, mert most sem hiszek a gondolat őszinte hátterében. Engem meglepett. Azért lepett meg, mert számunkra a Municípiumi Kórház elnevezés rangot, felsőbbrendűséget, elismerést jelentett. Nemcsak helyben, a megyében, hanem az országban is.
És ezt nem Ceaușescu találta ki.
Már 1900-ban Damokos Andor alispán kijelentette a vármegyei nagygyűlésen, hogy a municípiumok már Szent István korában léteztek. Habár akkor nem nagyon írták municípiumnak, Udvarhely is részt vett a társadalmi, jogi, katonai, kulturális életben.
Törvényt hozott a vármegye keretében is – szegény, de mindig harcias vármegye volt.
- Nyugdíjas éveiben az udvarhelyszéki egészségügy történetének kutatásával kezdett foglalkozni. Ez a kutatás most milyen fázisban van? Milyen formában jut hozzá a nagyközönség?
- Ezzel kész vagyok. Nem kerítettem még nyomdát, ami ki tudta volna adni. Még kell egy félévnyi idő a stilizálásra, rendezgetésre. De úgy néz ki, hogy két lehetőség is van a kiadásra.
Csak az a baj, hogy nagy, terjedelmes a szöveg, körülbelül ezerötszáz oldalnyi plusz a képek. Egész Udvarhelyszék kórháztörténete benne van, jó tízéves munka volt.
Közben egy másik vonalon, a Kibédi Mátyus Istvánról szóló kutatásaimon is sokat dolgoztam, azt díjazták is.
Most bajban vagyok, mert hirtelen kell döntenem, a válaszreakcióm megnyúlt, mert idős vagyok, ezt nem tagadhatom.
Nem mindig vagyok jól, decemberben például szinte semmit nem tudtam dolgozni. Most januárban jobban vagyok, többet haladtam. De nyilvános helyeken már nem tudok megjelenni. Volt egy jó gyógyszer a régi időkben, ami hatott, de közben kivonták forgalomból.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely),
Az idősebbek mondják, a városi kórházat tégláról téglára ő építette fel. Meglepte, hogy most róla akarják elnevezni.
Még az autója rendszámára is emlékszem, piros Daciája volt (HR 7444), de ez akkoriban nem jelentett semmit, más akkori igazgatók már rég nem Daciával, pláne nem régivel, furikáztak.
Gyerek- majd tinédzserkoromban igen sokszor voltam páciense, sűrűn jártam hozzá ellenőrzésre. Kitörölhetetlen emlék a sok várakozás a poliklinika folyosóján, a szorongás a kórház előtti parkban.
Ő volt a kórház igazgatója, az idős, falusi emberek a háta mögött arra figyelmeztettek felemelt ujjal, hogy „kicsi fiam, úgy nézz réja a doktor bácsidra, hogy az új kórházat biza ő építette fel!"
Dr. Mátyus András nyugalmazott fül-orr-gégész főorvos ma nyolcvanhárom éves – Iskola utcai otthonában fogad, háza közvetlenül a Varga-patak mellett áll. Szobájában papírok, kéziratok katonás rendben – több mint egy évtizede ugyanis az udvarhelyszéki egészségügy történetét kutatja, ami hamarosan nyomtatásban is megjelenik.
- Mennyire befolyásolta az orvosi hivatás választásában, hogy az egyik őse Kibédi Mátyus István volt?
- Már gyermekkoromban hallottam Kibédi Mátyus István munkásságáról és a faluhoz való kötődéséről. Az maradt meg bennem a szájhagyomány alapján, hogy a faluból kiszakadt, tehetséges ember volt és az ő korában kimagasló dolgokat hozott létre.
Létrehozta az első polgári alapítványt, aminek alapján négy kibédi gyermek tanulhatott volna a marosvásárhelyi református kollégiumban. Kibédre nem jutott el ez az alapítványi dolog, ez ösztökélt arra, hogy kiderítsem, ez hogyan és miként történhetett.
- Földművesek gyerekeként született Kibéden, Marosvásárhelyre járt középiskolába, ott is érettségizett. Az orvosi pályára konkrétan mi indította el?
- Valóban Marosvásárhelyhez kötődik a középiskolás időszakom, 1943-tól 1951-ig voltam a kollégium tanulója. Rendkívüli időszak volt, de megengedték, hogy magyar nyelven tanulhassunk, az iskola is tartotta magát hosszú ideig, amíg nem államosították.
Én akkor még nem készültem orvosi egyetemre. Hazamentem Kibédre, és megbeszéltük a szüleimmel. Ők azt tanácsolták, hogy olyan helyre menjek, ahonnan, ha megéhezem, gyalog is haza tudok jönni. Igazuk volt.
Egy jó barátommal összebeszéltünk, és mindketten sikerrel felvételiztünk az orvosi egyetemre.
Aztán igaza lett apámnak: kulákok lettünk, és én végig kellett reszkessem a hat esztendőt, hogy mikor dobnak ki, s a szüleimet mikor viszik el.
Mert az ötvenes években olyan volt a világ, hogy a fekete autók jártak. Idegességükben, félelmükben a szülők sem nem nagyon tudtak segíteni.
Aztán Sztálin halála 1953-ban annyit segített, hogy Vásárhelyen is kezdett lazulni az osztályharc az egyetemen. Annyival megúsztam, hogy kitettek az Ifjúmunkás Szövetségből, vártam, hogy kitesznek az egyetemről is, de az szerencsére nem következett be.
Az egyetemet sikerült elvégeznem évről évre, csak mindig hatalmas "lepedőt" kellet kitölteni arról, hogy milyen társadalmi eredeztetésem van.
- Hogyan szakosodott fül-orr-gégésznek?
Az egyetem elvégzése után a sors úgy hozta, hogy idekerültem Udvarhelyre, itt dr. Szilasi András volt az igazgató. Piculafeldobással döntöttünk, kérdezte, hogy a sebészetre akarsz menni vagy a fertőzőre? Az írás és a korona úgy döntött, hogy a sebészetre kerültem dr. Bódi András főorvoshoz 1957. október elsejétől.
Jól mentek a dolgok. Dr. Ambrus Zoltán rajoni főorvos szólt, hogy el kellene menni szakorvosi vizsgára. Igen ám, de mint „kulákfióka", a legalacsonyabb társadalmi jegyet kaptam volna. Ahhoz, hogy elérhessem a kívánt jegyet, vállaltam, hogy kimegyek Varságra körorvosnak. Én voltam az első körorvos ott. Rendelővel, szülőotthonnal, fektetővel rendelkezett a kör, csak nem volt orvos.
Beindítottam a dolgokat, aztán jelentkeztem a fül-orr-gégészeti szakvizsgára, illetve alorvosi vizsgára. 1960-ban letettem az alorvosi vizsgát, utána a marosvásárhelyi fül- orr-gége klinikán készítettek fel egy évig. Az egészségügy akkor már rendeződött egy bizonyos szintig, azután kerültem haza.
- Akkoriban milyen állapotok voltak itt a régi kórházban? A maiak hogy képzeljék el, milyen épületekből állt?
- A kórház körzete elég nagy volt, akkoriban még rajoni rendszer működött. Barót és Parajd környéke már nem ide tartozott. Maradt tizennégy egészségügyi kör, ami a kórház ellátási területéhez tartozott, de kezdetben csak a Rajoni Főorvosi Hivatal foglalkozott velük.
Aztán amikor kórházigazgató lettem, a tizennégy egészségügyi kör irányítása is rám hárult, az újra megyésítés miatt akkorra már nem volt Rajoni Hivatal.
Ami a helyi kórházat illeti, akkor csak a régi főépület volt meg, mögötte a másik pavilon, ahol a fertőzőosztály van most (akkor az volt a belgyógyászat) és leghátul volt a Tábor utca melletti fertőző.
Abban az időben lett a szemészeti osztály, ez egy rendkívül mozgalmas időszak volt. A három osztályon kívül 1950-ben a rajoni egyesített kórház létrejöttével három osztályt sikerült elindítani: a sebészetet, a belgyógyászatot és a fertőzőt.
A többi azután alakult ki, ráadásul részben különböző helyeken. A fül-orr-gégészet a régi főépület földszintjén volt, tizenöt ággyal, a szemészet hasonlóképpen, a műtőnk közös volt.
Akkor indult a gyerekgyógyászat, az is az alsó soron volt, felül a sebészet, a szülészet-nőgyógyászat tizenöt ággyal a volt Imreh Domokos-féle szanatóriumban, a vár melletti utcában.
Akkoriban nem építettek, az államosított épületekbe tették a kórházi osztályokat, így lett az Imreh-kórházból szülészet, a Haberstumpf-villából tüdőgyógyászat.
1966-ban jött az abortusztilalomról szóló dekrétum, kellett a nagyobb szülészeti osztály, a tüdőszűrő munka miatt pedig egyre csökkent a tbc-sek száma – ezért került a szülészet a tüdőosztály helyére, az Imreh-féle kórházba pedig a fül-orr-gégészet és a szemészet, alul pedig a tbc-rendelő és röntgen.
- 1965-ben kinevezték az Egészségügyi Iskola igazgatójának, 1974-ben aztán a városi kórház igazgatója lett. Akkor már arról beszéltek, hogy Székelyudvarhelyen új kórház fog épülni.
- Kőműves elsőtitkár behívatott. Meg voltam ijedve, hogy kidobnak, nem hagynak dolgozni. „Mátyus elvtárs, be kell állni a pártba!" – mondta. Mellbevágott, mert akkoriban szűnt meg a kulákság.
Mondom, nem lehet, én kulákivadék vagyok. Nem számított az sem. Akkoriban Ubornyi Mihály volt a polgármester, aki 1974-ben szinte erőszakkal nevezett ki a kórházhoz igazgatónak. Annyira ösztökélt Ubornyi, hogy el kellett vállaljam. Megmagyarázta, hogy ennek a kórháznak meg kell születnie, szerinte ezt más nem tudja megcsinálni, csak én.
- Akkor már folyamatban volt a kórház tervezése, legalábbis szóban.
- Igen, az akkori nagygyűléseken, a pártbizottságnál. Ezeken a gyűléseken ott voltak a munkásemberek is, a mostani Szent István-terem mindig tele volt, és az embereknek volt szavuk, beleszólhattak.
Állandóan kérték a kórház megépítését, pláne azután, hogy Csíkszeredában megépült az új nagy kórház. „Bezzeg, ott van!" – hallottuk sokszor, s ilyenkor én is mindig „szavaltam". Így sikerült, hogy nyélbe ütődött a valósi kórház szervezése. De húzódott az idő.
Óriási szerencsénk volt egy jól sikerült itteni Ceaușescu-medvevadászattal is 1976-ban. De Fazakas Lajosnak, a Megyei Végrehajtó Bizottság titkárának is köszönhető, ez elvitathatatlan, hiszen ezt a kórház-ügyet ő dobta be az államelnöknek.
- A medvevadászatnak konkrétan milyen köze volt ehhez?
- Az, hogy jól sikerült, jó hangulatban volt aznap Ceaușescu, és ezt ki lehetett használni.
Látszólag, szóban egyetértett azzal, hogy Udvarhelyen épüljön kórház, ekkor indult meg a dolog, a konkrét szervezés. Megbízták az Egészségügyi Minisztériumépítő részlegét, az ottani szakemberek készítették el nagyon gyorsan a terveket.
- Úgy tudom, hogy eredetileg nagyobbra tervezték a kórházat, de akkor indultak a lakásépítések is, emiatt a költségekből vissza kellett venni.
- Így van, a folyosók ma nagyobbak lennének, s talán a kórtermek is tágasabbak. Az építkezés megkezdése után egy évvel jött egy nagy Ceaușescu-beszéd arról, hogy minden talpalatnyi földet be kell építeni lakásokkal, és konzerválni kell a megépített szociális-társadalmi létesítményeket, így ebbe a „játékba" az épülő kórház is beleesett.
Emiatt kellett kisebbíteni, a költségvetés 51 millió akkori lejről leredukálódott 31 millió lejre. Emellett 1977-ben volt a földrengés, az újjáépítésre is sok pénz kellett, akkor a tervezett ágyszámot is csökkenteni akarták. Olyan megoldást kellett találni, hogy a kecske is jóllakjon s a káposzta is megmaradjon.
- 1982-ben kezdett működni az új kórház. Mekkora volt a bővülés?
- A régi kórház ágylétszáma 350 körül volt, az új kórházban 430 ágy lett, így megközelítette a 900 ágyas kórházat, ami már az Egészségügyi Világszövetség követelményeinek is megfelelt.
Az építkezéskor már beindult a szakorvosképzés, toboroztuk az új kollégákat. Valahogy úgy, hogy te elmész röntgenesnek, te intenzívesnek, mire visszajössz, kész lesz a kórház. Volt akkor ötven orvosunk, de a létszám tizennyolccal még emelkedett.
Akkoriban az ország talán legmodernebb kórházának számított, szinte a klinikák színvonalával vetekedett.
Sikerült felépítenünk ilyen szinten, de rengeteg ellenőrzést kaptunk párt- és szakmai vonalon. Ezek nem azért jöttek, hogy bennünket megdicsérjenek, hanem azért, hogy piszkáljanak.
De el kellett ismerjék, hogy ez a kórház egy ékszerdoboz, legalábbis ezt írták akkoriban a Muncitorul Sanitarban róla – mind a formája, mind pedig a szakmai ellátás szempontjából. Egyik akkori ellenőrző kollégának, aki kérdezte, hogyan tudtuk ezt elérni, válaszoltam, hogy „Féltünk tőletek, s dolgoztunk."
A kórházon és a poliklinikán kívül befejeztük a kányádi orvosi rendelő felépítését és hét udvarhelyszéki községben orvosi rendelőt építettünk orvosi lakással együtt.
Bölcsődéket, fogorvosi poliklinikát, a szejkei mofettát, üzemi rendelőket, iskolai fogászatokat és rendelőket is csináltunk párhuzamosan.
- Mindezek közben megmaradt szakorvosnak is, rendszeresen rendelt, műtött. Körülbelül hány műtétet végzett el a több mint negyven éves orvosi pályafutása alatt?
- Negyven-ötvenezret biztosan. Volt olyan nap, hogy harmincat is, de olyan időszak is volt, hogy Keresztúrra, Szentkeresztbányára és Szovátára is mentem műteni, csak akkor nem voltak olyan körülmények, mint most.
Egymást érték az esetek, meg kellett oldani őket. Ha nem volt muszáj, én nem küldtem beteget a vásárhelyi klinikára.
- A kilencvenes években már nem volt igazgató, de sokkal tapasztaltabb orvos lett.
- 1990. február elsejétől már nem én voltam az igazgató. Ez egy olyan időszak volt, ami számomra lelki traumát is okozott. Nem az, hogy nem vagyok már igazgató, hanem az, hogy a rendszerváltáskor ez a világ megfosztott engem attól az érzéstől, amit az egész ország népe érzett, amikor megdőlt a diktatúra.
- Most, hogy szóba került, az ön nevét viselhetné a városi kórház,ez egyfajta kompenzáció is lehet?
- Nem gondoltam rá, mert most sem hiszek a gondolat őszinte hátterében. Engem meglepett. Azért lepett meg, mert számunkra a Municípiumi Kórház elnevezés rangot, felsőbbrendűséget, elismerést jelentett. Nemcsak helyben, a megyében, hanem az országban is.
És ezt nem Ceaușescu találta ki.
Már 1900-ban Damokos Andor alispán kijelentette a vármegyei nagygyűlésen, hogy a municípiumok már Szent István korában léteztek. Habár akkor nem nagyon írták municípiumnak, Udvarhely is részt vett a társadalmi, jogi, katonai, kulturális életben.
Törvényt hozott a vármegye keretében is – szegény, de mindig harcias vármegye volt.
- Nyugdíjas éveiben az udvarhelyszéki egészségügy történetének kutatásával kezdett foglalkozni. Ez a kutatás most milyen fázisban van? Milyen formában jut hozzá a nagyközönség?
- Ezzel kész vagyok. Nem kerítettem még nyomdát, ami ki tudta volna adni. Még kell egy félévnyi idő a stilizálásra, rendezgetésre. De úgy néz ki, hogy két lehetőség is van a kiadásra.
Csak az a baj, hogy nagy, terjedelmes a szöveg, körülbelül ezerötszáz oldalnyi plusz a képek. Egész Udvarhelyszék kórháztörténete benne van, jó tízéves munka volt.
Közben egy másik vonalon, a Kibédi Mátyus Istvánról szóló kutatásaimon is sokat dolgoztam, azt díjazták is.
Most bajban vagyok, mert hirtelen kell döntenem, a válaszreakcióm megnyúlt, mert idős vagyok, ezt nem tagadhatom.
Nem mindig vagyok jól, decemberben például szinte semmit nem tudtam dolgozni. Most januárban jobban vagyok, többet haladtam. De nyilvános helyeken már nem tudok megjelenni. Volt egy jó gyógyszer a régi időkben, ami hatott, de közben kivonták forgalomból.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely),
2014. január 31.
KISEBBSÉGBEN: A Fehér Holló szárnyrebbenései
Cseke Gábor olvasónaplója
Nemrégiben érdekes könyvbemutatón vettem részt a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban: Oláh-Gál Róbertnek a két Bolyairól szóló tudománytörténeti riportjait magába foglaló kötetét (X-ek, azaz ismeretlenek a Bolyaiak életében), annak történetét ismerhettük meg - és nem csupán a szerző jóvoltából. Jelen volt ugyanis, házigazdaként, az a Sarány István közíró is, aki az eseményen a Fehér Hollónak elnevezett, egyre terebélyesedő könyvsorozat kiadóját (Világhírnév) képviselte. Megtudhattuk tőle, hogy a Fehér Holló tulajdonképpen egy erdélyi médiacsoportosulás, amelynek feltett szándéka, hogy a napjainkban erőteljes sorvadásnak indult - netán divatja vesztett? - nemes zsurnalizmust, a publicisztika műfaját átmentse a számára csöppet sem kedvező időn. A szerény kivitelezésű, önerőből támogatott Fehér Holló-kötetek száma immár több tucatra rúg, s immanens, saját értékeik mellett igen fontos szempont, hogy egymásra hatásuk ráadásul további új minőséget, valóságmegközelítést eredményez.
Zászlópengetés
A Bolyaiak életét és korát övező komplex problémakörben mozgó kötet bemutatója közben, egyáltalán nem mellesleg eszembe jutott az, hogy a beszélgetést irányító Sarány István igazából az első szerzők között volt, aki legjobb publicisztikai írásait egybegyűjtve, megválogatva és célirányos eszmei rendbe sorolva részt vett a Fehér Holló-mozgalom elindításában, terebélyessé válásában. A 2011-ben napvilágot látott Zászlópengetés című kötete (szerkesztette: Szabó Csaba - a Fehér Holló megálmodója -, lektorálta Ambrus Attila - maga is az alapítók egyike) mindenekelőtt nézőpontjával tűnik ki a megszokott publicisztikai gyűjtemények közül. A könyv Szórványlét című bevezetőjében a szerző arra próbál meggyőzően fényt vetni, hogy az erdélyi magyarság - és általában minden emberi közösség, akárcsak úgy általában is, maguk a dolgok - többféle nézőpontból szemlélhető, s alaptudnivaló, hogy ami az egyik szögből netán soknak látszik, az máshonnan tekintve nyugodtan lehet már-már elenyészően kevés. Többség és kisebbség egymásba játszó dialektikájának mindennapi alkalmazásában segíti tehát az olvasót azzal, hogy mindjárt a könyv első lapjain leszögezi:
„A Székelyföld magyarságát tömbmagyarságnak könyveli el a politikai diskurzus, s így él a köztudatban is a székelyföldi lét. A vaslábi magyarság szórvány-e? Vagy netán a vaslábi románság él szórványban? Vagy mi a helyzet a Székelyföld déli, a Barcasággal határos peremének magyarságával? A bölöni magyar tömbben él-e vagy szórványban a román ajkú cigányok között? A moldvai Klézsén a magyarok tömbben élnek-e avagy szórványban? Tovább ragozva: szórványban él-e a csíkszeredai unitárius vagy a homoródalmási katolikus?
A szórványkérdés tehát nézőpont kérdése, akkor is, ha csak etnikai vagy felekezeti vonatkozásban vizsgáljuk. Vagy annak függvényében is változhat a megítélés, hogy mekkora területre — településre, tájegységre, megyére, történelmi régióra vagy országos szintre — vetítve boncolgatjuk a kérdést. A hévízi román például többségi a városában, kisebbségi a megyében és többségi Erdély-szinten meg országos szinten. Akkor a hévízi román most többségi-e vagy kisebbségi? A hévízi magyar számbeli kisebbségben él településén, megyeszinten a számbeli többséghez tartozik, országos szinten pedig egy kisebbségi közösség tagja. Most már mi ő? Többségi vagy kisebbségi?”
Érdekes módon, Sarány István ezúttal nem is annyira a kijelentéseivel, mint inkább a kérdéseivel ülteti el bennünk a szemléleti rugalmasság igényét, s bevezetője után jobban értjük - nem egy esetben a bőrünkön is érezzük - publicisztikai látleleteinek igazságtartalmát. Ugyancsak javára válik, hogy rövid lefutású, igazából mindennapi jelzés értékű írásait kifogyhatatlan rendszerező kedvvel csoportosítja ciklusokba, amelyek címei önmagukért beszélnek. S ha nem is mindig tudatosan, de a sejtés szintjén föltétlen eligazodunk, ha ilyesmiket olvasunk az írások fölött: Délibábok helyett, Román feltámadás, Zászlópengetés, Iskolai agresszió, Visszaszolgáltatás, Operett és operáció, Tüzelünk, Fogyjon a magyar, Ünnep lélekben, Statisztika és tragédia...
A kötetben tárgyalt problémák mindennapi sokasága és sokrétűsége mindegyre arról győzik meg az olvasót, hogy a vérbeli közírónak lételeme a valóságra való állandó ráhangolódás és -kapcsolódás, a látszólag önmagukban megoldandó gondnak minősülő jelenségek ugyanis legtöbbször a fű alatt és akár jóval mélyebben is, végső soron összefüggnek, egymást erősítve vagy gyengítve. Előszeretettel mutat rá a délibábkergetés meddő gyakorlatára mindennapjainkban, amikor nem a józanul megálmodott tervek vezérlik a cselekvést, hanem a terméketlen vágyálmok, az örökölt illúziók, az önmagunkba zárkózás ellentmondásos, vitatható védőpajzsa mögött. Problémaláttatása mindvégig igazodik ahhoz a kettős szemlélethez, amit könyve bevezetőjében magára nézve is érvényesnek fogalmazott meg - józan önértékelésre és önbecsülésre buzdítva az olvasót, mind egyéni, mind szűkebb-tágabb közösségi összefüggésben.
Elvégre Sarány István „fehér hollósága” is relatív a maga nemében; s inkább olyan szempontból ritka madár ő, hogy mifelénk egyre kevesebben és szakszerűtlenebbül művelik a publicisztikai elemzés, az újságírói avatott véleménymondás műfaját. Sarány esetében viszont ez az állítás nem áll: a lap, ahol dolgozik (Hargita Népe) szerencsére még nem adta fel azt az eszményét, hogy a hírek, az idők járása befogadását és értelmezését az újságírónak kutyakötelessége elősegíteni, állásfoglalásával befogadhatóvá tenni. Szerzőnk továbbra is jelen van szinte naponta lapja hasábjain, ugyanakkor a fentebb említett médiaklubhoz tartozása révén felelősséget vállal az újabb tagok toborzásában, felkarolásában. A szabály ugyanis pofonegyszerű: a Fehér Holló-sorozatban kiadott bármely szerzőnek kijár a klubtagság - más szavakkal, a tagság gyarapodásával egyidőben egyre több azon művek száma, melyek mai valóságunk kérdéseiben és jelenségeiben segítenek eligazodni. Ezt ünnepelhettük a Bolyaiakról szóló kötet megjelenése ürügyén.
Dokumentarista látásmód
Fehér hollóságra ugyan még nem vállalkozott, bár több könyves szerző Daczó (Szabó) Katalin, s minden további nélkül akár ma is összeállna egy izgalmas interjúkötet azokból az írásaiból, melyek heti rendszerességgel jelennek meg közel egy éve a Hargita Népe hasábjain.
Alkalmam volt írni nemrégiben Daczó Katalin több munkájáról, évekkel ezelőtt pedig interjút is készítettem vele, amikor alkotóként éppen dokumentumfilmek, filmriportok készítésére rendezkedett be, rendszeresen benevezve a Film.dok fesztiválra, amelyen szép sikereket ért el. A mindenekelőtt a Duna televíziót tudósító filmestől akkor megkérdeztem: számára mi a vonzóbb a dokumentumfilm készítésében: a dokumentarizmus varázsa, vagy maga a film műfaja? Válasza némileg tétovázó volt, de pontos, és ma is érvényesnek tartom:
„Ezen magam is sokat töprengtem, de nem tudtam egyértelmű választ adni rá magamnak. Az biztos, hogy mostanig, bármilyen munkahelyem is volt, valamiképpen kapcsolatban álltam a valóságkutatással, a ledokumentálható, tárgyi világgal. Udvarhelyi könyvtárosként a helytörténeti gyűjteményekkel foglalkoztam, aztán Csíkszeredába jőve az Antena 1-hez jelentkeztem, de az állás pár hónap múlva megszűnt, majd kis kitérővel következett a Csíki TV, ahol hamarább lettem dokumentumfilmes, mint riporter. Első munkám a 110 éves városháza történetének feldolgozása lett, aztán a híradózás mellett, 1998 és 2002 között, Visszajátszás cím alatt mintegy 100 részes filmsorozatban jártam utána a csíkszeredai Petőfi utca patinás épületei egykori történetének. Tehát a filmezés régi szerelem, de csak az egyik lehetőség arra, hogy a valóságról valljunk. Épp úgy foglalkoztat az írott riport vagy akár egy helytörténeti kiállítás. Ha lefilmeztem valamit, az nem gátolt meg abban, hogy riportban vagy könyvben, más megközelítésben is feldolgozzam a témát. Szeretem elgondolkoztatni az embereket, hogy a problémafelvetésem megérintse őket.”
Ezt a műhelyvallomást azóta sem írta felül az élet, sőt! Még úgy sem, hogy a filmes lendület időközben kényszerűségből alább hagyott - és ez mindenek előtt nem Daczó Katalinon múlott, intézményes betegségről van szó, melynek nyomán a Film.dok is máról holnapra kimúlt -, de a dokumentarista érdeklődés továbbra sem pihen, új és újabb megnyilvánulási területeket keres és talál magának. Az egyik ilyen érvényes kifutópálya a Morfondir.ro weboldal, amelynek Derítés című rovatában Daczó Katalin érdekesebbnél érdekesebb helytörténeti dokumentumokat idéz fel és kommentál Csíkszereda és környéke múltjából, levéltári kutatásokra alapozva.
A másik területet éppen a Hargita Népének szánt gyakori riportok, beszélgetések jelentik, amelyek a székelyföldi valóságnak egy-egy kevésbé ismert személyiségét, eseményét, emlékezetes pillanatát idézik föl, a minden részletben elmélyülő, minden összefüggés iránt érdeklődő oknyomozó riporter szemével. Daczó Katalinra fokozottan jellemző: nem igazán lehet tetten érni, hogy írásaiban netán engedne bármiféle üresjáratnak. Már témaválasztásai is kellően rendhagyóak - anélkül, hogy a szerző engedne az olcsó szenzációhajhászás divatjának.
Egyszer a híres romániai kaszkadőr, Cseh Szabolcs székely-magyar gyökerei után nyomoz, bemutatva eközben a széles körben, nemzetközileg is ismert szakember életének eddig „láthatatlan” oldalát, máskor viszont a méltatlanul háttérbe szorított, már-már elfeledett erdélyi költő, Salamon Ernő portréjához kutat fel eddig ismeretlen életrajzi adalékokat... Már-már elfeledett székely festő, János László nyomaira bukkan, aki valamikor Szépvízről indult nehéz körülmények között és ugyanott futott be egy gyűjteményes kiállítással, amit aztán a csíkszeredai múzeum is bemutatott... Hogy majd a Székelyföldön közismert, a magyar vasúttörténelemben kiemelt fontossággal bíró gyimesi műtárgy zaklatott, eseménydús sorsáról szóljon - nem mindennapi hitelességgel. Rátalált ugyanis egy építőmérnökre, Rigó László-Szabolcsra, akit annyira érdekelt a gyimesi vasúti leágazás története, hogy alapos tanulmányozásba kezdett. A vele készített interjú minden tekintetben emelte a lap információs értékét...
Sorra szólaltatja meg, alapos kérdezz-felelek alapján a kiteljesedő életpályájú székelyföldi személyiségeket - volt orvos-polgármestert, fotografáló geológust, a nyugalmazott versmondó könyvtárigazgatót, a csángóföldön oktató, népszolgálatot végző pedagógus házaspárt, a Nagy Imre festőművész hagyatékát kezelő és felügyelő, dizájner és művészeti közíró kurátort stb. -, s ugyancsak ő az, aki nélkülözhetetlen aprómunkával segíti a madéfalvi Siculicidium 250. évfordulója alkalmával rendezett emlékév dokumentáris megalapozását. Évek óta következetes összeállítója a csíkszeredai városvezetés által támogatott helytörténeti évfordulós naptárnak, ami legtöbbször izgalmas felfedezésekkel, elfeledett adatokkal és eseményekkel lepi meg nem csupán a nagyközönséget, de olykor a szakmát is.
Daczó Katalin legutóbbi években született legjobb írásai - véleményem szerint - önként kínálják magukat ahhoz, hogy kötetté szerveződve gazdagíthassák a Fehér Holló-sorozat eddigi palettájának színárnyalatait, ezáltal újabb taggal bővítve a szépreményű médiaklubot.
Csíkszereda, 2014. január 27.
maszol.ro,
Cseke Gábor olvasónaplója
Nemrégiben érdekes könyvbemutatón vettem részt a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban: Oláh-Gál Róbertnek a két Bolyairól szóló tudománytörténeti riportjait magába foglaló kötetét (X-ek, azaz ismeretlenek a Bolyaiak életében), annak történetét ismerhettük meg - és nem csupán a szerző jóvoltából. Jelen volt ugyanis, házigazdaként, az a Sarány István közíró is, aki az eseményen a Fehér Hollónak elnevezett, egyre terebélyesedő könyvsorozat kiadóját (Világhírnév) képviselte. Megtudhattuk tőle, hogy a Fehér Holló tulajdonképpen egy erdélyi médiacsoportosulás, amelynek feltett szándéka, hogy a napjainkban erőteljes sorvadásnak indult - netán divatja vesztett? - nemes zsurnalizmust, a publicisztika műfaját átmentse a számára csöppet sem kedvező időn. A szerény kivitelezésű, önerőből támogatott Fehér Holló-kötetek száma immár több tucatra rúg, s immanens, saját értékeik mellett igen fontos szempont, hogy egymásra hatásuk ráadásul további új minőséget, valóságmegközelítést eredményez.
Zászlópengetés
A Bolyaiak életét és korát övező komplex problémakörben mozgó kötet bemutatója közben, egyáltalán nem mellesleg eszembe jutott az, hogy a beszélgetést irányító Sarány István igazából az első szerzők között volt, aki legjobb publicisztikai írásait egybegyűjtve, megválogatva és célirányos eszmei rendbe sorolva részt vett a Fehér Holló-mozgalom elindításában, terebélyessé válásában. A 2011-ben napvilágot látott Zászlópengetés című kötete (szerkesztette: Szabó Csaba - a Fehér Holló megálmodója -, lektorálta Ambrus Attila - maga is az alapítók egyike) mindenekelőtt nézőpontjával tűnik ki a megszokott publicisztikai gyűjtemények közül. A könyv Szórványlét című bevezetőjében a szerző arra próbál meggyőzően fényt vetni, hogy az erdélyi magyarság - és általában minden emberi közösség, akárcsak úgy általában is, maguk a dolgok - többféle nézőpontból szemlélhető, s alaptudnivaló, hogy ami az egyik szögből netán soknak látszik, az máshonnan tekintve nyugodtan lehet már-már elenyészően kevés. Többség és kisebbség egymásba játszó dialektikájának mindennapi alkalmazásában segíti tehát az olvasót azzal, hogy mindjárt a könyv első lapjain leszögezi:
„A Székelyföld magyarságát tömbmagyarságnak könyveli el a politikai diskurzus, s így él a köztudatban is a székelyföldi lét. A vaslábi magyarság szórvány-e? Vagy netán a vaslábi románság él szórványban? Vagy mi a helyzet a Székelyföld déli, a Barcasággal határos peremének magyarságával? A bölöni magyar tömbben él-e vagy szórványban a román ajkú cigányok között? A moldvai Klézsén a magyarok tömbben élnek-e avagy szórványban? Tovább ragozva: szórványban él-e a csíkszeredai unitárius vagy a homoródalmási katolikus?
A szórványkérdés tehát nézőpont kérdése, akkor is, ha csak etnikai vagy felekezeti vonatkozásban vizsgáljuk. Vagy annak függvényében is változhat a megítélés, hogy mekkora területre — településre, tájegységre, megyére, történelmi régióra vagy országos szintre — vetítve boncolgatjuk a kérdést. A hévízi román például többségi a városában, kisebbségi a megyében és többségi Erdély-szinten meg országos szinten. Akkor a hévízi román most többségi-e vagy kisebbségi? A hévízi magyar számbeli kisebbségben él településén, megyeszinten a számbeli többséghez tartozik, országos szinten pedig egy kisebbségi közösség tagja. Most már mi ő? Többségi vagy kisebbségi?”
Érdekes módon, Sarány István ezúttal nem is annyira a kijelentéseivel, mint inkább a kérdéseivel ülteti el bennünk a szemléleti rugalmasság igényét, s bevezetője után jobban értjük - nem egy esetben a bőrünkön is érezzük - publicisztikai látleleteinek igazságtartalmát. Ugyancsak javára válik, hogy rövid lefutású, igazából mindennapi jelzés értékű írásait kifogyhatatlan rendszerező kedvvel csoportosítja ciklusokba, amelyek címei önmagukért beszélnek. S ha nem is mindig tudatosan, de a sejtés szintjén föltétlen eligazodunk, ha ilyesmiket olvasunk az írások fölött: Délibábok helyett, Román feltámadás, Zászlópengetés, Iskolai agresszió, Visszaszolgáltatás, Operett és operáció, Tüzelünk, Fogyjon a magyar, Ünnep lélekben, Statisztika és tragédia...
A kötetben tárgyalt problémák mindennapi sokasága és sokrétűsége mindegyre arról győzik meg az olvasót, hogy a vérbeli közírónak lételeme a valóságra való állandó ráhangolódás és -kapcsolódás, a látszólag önmagukban megoldandó gondnak minősülő jelenségek ugyanis legtöbbször a fű alatt és akár jóval mélyebben is, végső soron összefüggnek, egymást erősítve vagy gyengítve. Előszeretettel mutat rá a délibábkergetés meddő gyakorlatára mindennapjainkban, amikor nem a józanul megálmodott tervek vezérlik a cselekvést, hanem a terméketlen vágyálmok, az örökölt illúziók, az önmagunkba zárkózás ellentmondásos, vitatható védőpajzsa mögött. Problémaláttatása mindvégig igazodik ahhoz a kettős szemlélethez, amit könyve bevezetőjében magára nézve is érvényesnek fogalmazott meg - józan önértékelésre és önbecsülésre buzdítva az olvasót, mind egyéni, mind szűkebb-tágabb közösségi összefüggésben.
Elvégre Sarány István „fehér hollósága” is relatív a maga nemében; s inkább olyan szempontból ritka madár ő, hogy mifelénk egyre kevesebben és szakszerűtlenebbül művelik a publicisztikai elemzés, az újságírói avatott véleménymondás műfaját. Sarány esetében viszont ez az állítás nem áll: a lap, ahol dolgozik (Hargita Népe) szerencsére még nem adta fel azt az eszményét, hogy a hírek, az idők járása befogadását és értelmezését az újságírónak kutyakötelessége elősegíteni, állásfoglalásával befogadhatóvá tenni. Szerzőnk továbbra is jelen van szinte naponta lapja hasábjain, ugyanakkor a fentebb említett médiaklubhoz tartozása révén felelősséget vállal az újabb tagok toborzásában, felkarolásában. A szabály ugyanis pofonegyszerű: a Fehér Holló-sorozatban kiadott bármely szerzőnek kijár a klubtagság - más szavakkal, a tagság gyarapodásával egyidőben egyre több azon művek száma, melyek mai valóságunk kérdéseiben és jelenségeiben segítenek eligazodni. Ezt ünnepelhettük a Bolyaiakról szóló kötet megjelenése ürügyén.
Dokumentarista látásmód
Fehér hollóságra ugyan még nem vállalkozott, bár több könyves szerző Daczó (Szabó) Katalin, s minden további nélkül akár ma is összeállna egy izgalmas interjúkötet azokból az írásaiból, melyek heti rendszerességgel jelennek meg közel egy éve a Hargita Népe hasábjain.
Alkalmam volt írni nemrégiben Daczó Katalin több munkájáról, évekkel ezelőtt pedig interjút is készítettem vele, amikor alkotóként éppen dokumentumfilmek, filmriportok készítésére rendezkedett be, rendszeresen benevezve a Film.dok fesztiválra, amelyen szép sikereket ért el. A mindenekelőtt a Duna televíziót tudósító filmestől akkor megkérdeztem: számára mi a vonzóbb a dokumentumfilm készítésében: a dokumentarizmus varázsa, vagy maga a film műfaja? Válasza némileg tétovázó volt, de pontos, és ma is érvényesnek tartom:
„Ezen magam is sokat töprengtem, de nem tudtam egyértelmű választ adni rá magamnak. Az biztos, hogy mostanig, bármilyen munkahelyem is volt, valamiképpen kapcsolatban álltam a valóságkutatással, a ledokumentálható, tárgyi világgal. Udvarhelyi könyvtárosként a helytörténeti gyűjteményekkel foglalkoztam, aztán Csíkszeredába jőve az Antena 1-hez jelentkeztem, de az állás pár hónap múlva megszűnt, majd kis kitérővel következett a Csíki TV, ahol hamarább lettem dokumentumfilmes, mint riporter. Első munkám a 110 éves városháza történetének feldolgozása lett, aztán a híradózás mellett, 1998 és 2002 között, Visszajátszás cím alatt mintegy 100 részes filmsorozatban jártam utána a csíkszeredai Petőfi utca patinás épületei egykori történetének. Tehát a filmezés régi szerelem, de csak az egyik lehetőség arra, hogy a valóságról valljunk. Épp úgy foglalkoztat az írott riport vagy akár egy helytörténeti kiállítás. Ha lefilmeztem valamit, az nem gátolt meg abban, hogy riportban vagy könyvben, más megközelítésben is feldolgozzam a témát. Szeretem elgondolkoztatni az embereket, hogy a problémafelvetésem megérintse őket.”
Ezt a műhelyvallomást azóta sem írta felül az élet, sőt! Még úgy sem, hogy a filmes lendület időközben kényszerűségből alább hagyott - és ez mindenek előtt nem Daczó Katalinon múlott, intézményes betegségről van szó, melynek nyomán a Film.dok is máról holnapra kimúlt -, de a dokumentarista érdeklődés továbbra sem pihen, új és újabb megnyilvánulási területeket keres és talál magának. Az egyik ilyen érvényes kifutópálya a Morfondir.ro weboldal, amelynek Derítés című rovatában Daczó Katalin érdekesebbnél érdekesebb helytörténeti dokumentumokat idéz fel és kommentál Csíkszereda és környéke múltjából, levéltári kutatásokra alapozva.
A másik területet éppen a Hargita Népének szánt gyakori riportok, beszélgetések jelentik, amelyek a székelyföldi valóságnak egy-egy kevésbé ismert személyiségét, eseményét, emlékezetes pillanatát idézik föl, a minden részletben elmélyülő, minden összefüggés iránt érdeklődő oknyomozó riporter szemével. Daczó Katalinra fokozottan jellemző: nem igazán lehet tetten érni, hogy írásaiban netán engedne bármiféle üresjáratnak. Már témaválasztásai is kellően rendhagyóak - anélkül, hogy a szerző engedne az olcsó szenzációhajhászás divatjának.
Egyszer a híres romániai kaszkadőr, Cseh Szabolcs székely-magyar gyökerei után nyomoz, bemutatva eközben a széles körben, nemzetközileg is ismert szakember életének eddig „láthatatlan” oldalát, máskor viszont a méltatlanul háttérbe szorított, már-már elfeledett erdélyi költő, Salamon Ernő portréjához kutat fel eddig ismeretlen életrajzi adalékokat... Már-már elfeledett székely festő, János László nyomaira bukkan, aki valamikor Szépvízről indult nehéz körülmények között és ugyanott futott be egy gyűjteményes kiállítással, amit aztán a csíkszeredai múzeum is bemutatott... Hogy majd a Székelyföldön közismert, a magyar vasúttörténelemben kiemelt fontossággal bíró gyimesi műtárgy zaklatott, eseménydús sorsáról szóljon - nem mindennapi hitelességgel. Rátalált ugyanis egy építőmérnökre, Rigó László-Szabolcsra, akit annyira érdekelt a gyimesi vasúti leágazás története, hogy alapos tanulmányozásba kezdett. A vele készített interjú minden tekintetben emelte a lap információs értékét...
Sorra szólaltatja meg, alapos kérdezz-felelek alapján a kiteljesedő életpályájú székelyföldi személyiségeket - volt orvos-polgármestert, fotografáló geológust, a nyugalmazott versmondó könyvtárigazgatót, a csángóföldön oktató, népszolgálatot végző pedagógus házaspárt, a Nagy Imre festőművész hagyatékát kezelő és felügyelő, dizájner és művészeti közíró kurátort stb. -, s ugyancsak ő az, aki nélkülözhetetlen aprómunkával segíti a madéfalvi Siculicidium 250. évfordulója alkalmával rendezett emlékév dokumentáris megalapozását. Évek óta következetes összeállítója a csíkszeredai városvezetés által támogatott helytörténeti évfordulós naptárnak, ami legtöbbször izgalmas felfedezésekkel, elfeledett adatokkal és eseményekkel lepi meg nem csupán a nagyközönséget, de olykor a szakmát is.
Daczó Katalin legutóbbi években született legjobb írásai - véleményem szerint - önként kínálják magukat ahhoz, hogy kötetté szerveződve gazdagíthassák a Fehér Holló-sorozat eddigi palettájának színárnyalatait, ezáltal újabb taggal bővítve a szépreményű médiaklubot.
Csíkszereda, 2014. január 27.
maszol.ro,
2014. január 31.
ÖSSZEHANGOLT GYŰJTÉS
Hova kerüljenek az erdélyi magyar közgyűjtemények?
Egyre több hagyaték szóródik szét, illetve egyre többet helyeznek el Magyarországon, ezért is szükséges törődni a gyűjtéssel, elhelyezéssel - mondja Székely István.
A közgyűjtemények gyűjtési területének összehangolásáról tanácskozott múlt héten a Kulturális Autonómia Tanács és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az egyeztetés fő céljaként egy olyan gyűjtési kör megszervezését nevezték meg, amely a hagyatékok kezelését, elhelyezését megkönnyítené, vagy egyáltalán, lehetővé tenné. A részletekről Székely Istvánt, a KAT elnökét kérdeztük.
Mi a legnagyobb probléma jelenleg a gyűjteményekkel, hagyatékokkal?
Székely István: Azt tapasztaljuk, hogy egyre több hagyaték szóródik szét, illetve egyre többet helyeznek el Magyarországon, olyanokat is, amelyek az erdélyi magyar kultúra, tudományosság, művelődés részét képezik. Az örökös, vagy a hagyatékkezelő legfontosabb szempontja a hagyaték biztonságba helyezése – azt keresik, hol adottak a feltételek ahhoz, hogy ezek a szellemi teljesítmények túléljék az alkotó fizikai létét, hol biztosítottak hosszútávon a feldolgozás, a kutathatóvá tétel feltételei, hogyan lehetséges visszaforgatni ezeket az értékeket az egyetemes szellemi életbe.
Ha azt szeretnénk, hogy ezek a hagyatékok Erdélyben maradjanak, több feltételt kell teljesíteni. Többek között tisztázni kell, hogy melyik múzeum, levéltár, könyvtár rendelkezik bizonyos területeken összerdélyi gyűjtési körrel, szükséges egyfajta szakosodás. Például a székelyföldi közintézmények többsége egy-egy régiót fed le a teljesség igényével, legyen az a Csíki- vagy a Gyergyói-medence; nem gondolkodnak valamely szakterület összerdélyi gyűjtésében.
Ennek pontosítása a jogi háttér miatt is fontos. A '90-es évek elején azt gondoltuk, hogy azt az intézményrendszert, amely autonómia kapcsán jogköröket vesz át az államtól, a civil társadalomból tudjuk felépíteni. Tehát civil szervezeteket kel létrehozni és megerősíteni annyira, hogy alkalmasak legyenek bizonyos állami feladatkörök átvételére. Viszont már a '90-es évek végén látszott, hogy ez az elképzelés Kelet-Európában sehol se vált valóra, az államközpontú elit nem számít a civil szervezetek partnerségére. Olyannyira nem, hogy ezek finanszírozása sem megoldott, a hozzáférhető pályázati pénzek nem alkalmasak hosszú távú, nagyobb lélegzetű fejlesztésekre. Ugyanakkor azt látjuk, hogy az önkormányzati intézmények előtt szabad az út: jó eséllyel pályázhatnak EU-s támogatásokra, haszonélvezői lehetnek kormányhatározatoknak, eseti adminisztratív döntéseknek.
Az első beszélgetésre azokat az intézményeket hívtuk meg, ahol jelenleg biztosított a “magyar többségű” döntéshozás: a székelyföldi megyei és városi múzeumokat, könyvtárakat, az egyházi levéltárakat, illetve a Sapientiát és a Partiumi Keresztény Egyetemet. A civil társadalom esetében az első körben az EME-re és az EMKE-re gondoltunk, az ő esetükben beszélhetünk egy olyan fokú stabilitásról, amely valamely feladat hosszú távú ellátásához szükséges.
Miben sikerült eddig egyeztetni?
- Az egyeztetés során megvizsgáltuk azokat a feltételeket, amelyek teljesülése esetében el lehet helyezni bizonyos hagyatékokat olyan intézményekben, mint mondjuk a Maros Megyei Múzeum vagy a nagyváradi, kolozsvári múzeumok, ahol nem beszélhetünk arról, hogy hosszú távon biztosított a magyar többségű képviselet a döntéshozatalban. Ezekben az esetekben az a kérdés, hogy a múzeumok melletti alapítványok tudnak-e fogadni hagyatékokat, illetve letétként, a tulajdonjog fenntartása mellett be tudják-e vinni a múzeumokba.
A másik téma az volt, hogy az – elsősorban székelyföldi – múzeumok, könyvtárak fel tudnak-e vállalni egyes szakterületek összerdélyi gyűjtését. Van erre egy jó példa: a Székely Nemzeti Múzeum létrehozta az 1945 utáni időszakra fókuszáló modern és kortárs képzőművészeti közgyűjteményt, amely gyűjtési területként megpróbálja teljes Erdélyt lefedni. Tehát van egy adott témára szakosodott intézmény, ahová mindent össze lehet gyűjteni, ami fontos az 1945 utáni képzőművészetben. Másik jó példa a Sapientia, ahol az egyes szakoknak megfelelő gyűjtési kört vállalják; ami például azt jelenti, hogy a kolozsvári jogi szakon a jogi természetű hagyatékokat fogadják be.
Milyen természetű hagyatékok elhelyezése élvez prioritást?
- Elsősorban levéltári anyag elhelyezéséről van szó. A jelentős piaci értéket képviselő tárgyak megszerzésére anyagi erőforrásra lenne szükség, ezzel kevés intézmény rendelkezik. A levéltári típusú hagyatéknak van igazán jelentősége: levelezések, feljegyzések, kéziratban maradt tanulmányok, kutatások adatai. Piaci értékük ezeknek ritkán van, ezért ezek kallódnak el leghamarabb. A könyvek esetében az tapasztaljuk, hogy ha ilyen ütemben haladnak a digitalizálási programok, 20-30 év múlva minden digitalizálva lesz, ami fontos, tehát a múzeumi értéket nem képviselő könyvek megőrzése nem kiemelt prioritás. Kiemelt fontosságúak azonban a '90 után kiadott kiadványok. Régebb azt gondoltuk, az Országos Széchényi Könyvtár célzott gyűjtése elegendő lesz, viszont világossá vált, hogy Budapestről ezeket nem lehet utólag összegyűjteni. Nagy kihívás egy olyan országos gyűjtőkönyvtár, amely a '89 utáni magyar nyelven megjelent könyveket gyűjti össze, hiszen ekkor robbanásszerűen fejlődött a könyvkiadás, lapkiadás. Van olyan folyóirat, amelynek 1-2 száma jelent meg, ezeket is össze kellene gyűjteni.
Egyetemi, városi könyvtárakból nem lehetne ezt megoldani?
-'89 után Kiss Jenő vezetésével a Kovászna megyei könyvtár próbálkozott a teljes körű gyűjtéssel, de ez csak akkor lehet eredményes, ha Erdély összes könyvtára segít nekik ebben. 1989 előtt, a köteles példány-rendszer miatt azt mondhatjuk, hogy többé-kevésbé rend van, de utána összeomlott ez a rendszer, a könyvtárak pedig elsősorban a saját vonzáskörzetükben levő kiadványokat próbálták összegyűjteni. Nem beszélve arról, hogy interetnikus környezetben a magyar nyelvű kiadások gyűjtése nem volt prioritás. Nehéz téma, jelenleg az Erdélyi Múzeum-Egyesület, és a Kovászna megyei könyvtár gondolkodik ilyen feladat vállalásában.
Említene néhány konkrét példát olyan hagyatékokra, amelyeket el szerettek volna helyezni az örökösök, de nem volt megoldható?
- Egy példát a sok közül: a Jakabffy Elemér Alapítványnál van egy nagyobb gyűjtemény a kilencvenes évek elő felének periodikáiból, amit Kuszálik Pétertől vettek át. Kérdés, hogy hol kellene ezt elhelyezni, ha már egy összerdélyi gyűjtőkönyvtár eleve túlmutat rajtuk. Itt van elhelyezve László Kálmán háromszéki mikológusnak igen érdekes levéltári természetű hagyatéka, ennek kapcsán is az a kérdés, hogy melyik közgyűjtemény gyűjti a természettudományi jellegű hagyatékokat? A közvélemény számára nem világos, melyik intézménynek mi a gyűjtési területe, ezért is nem látják biztosítva a hagyatékok jövőjét Erdélyben. Kár lenne, hogy ezek a hagyatékok szétszóródjanak, vagy Magyarországra kerüljenek, hiszen az erdélyi szellemi teljesítmény, tudományosság részét képezik.
A közgyűjteményi egyeztetést az is aktuálissá tette, hogy a magyar kormány elindította az Ithaka-programot, idén már költségvetést is biztosítva számára. A program a Kárpát-medencén kívüli hagyatékok összegyűjtéséről szólt, de azt látjuk, hogy sok erdélyi magyar hagyatékot is felajánlottak magyarországi elhelyezésre. Nem tartanám jónak, ha például a marosvásárhelyi orvosi egyetem alapító professzorainak hagyatéka kikerülne Magyarországra.
Kezdetben nem lehetne egy központi adatbázist létrehozni? - A tanácskozáson érintettük ennek kérdését is: a digitalizálást kellene összehangolni, hiszen információ hiányában sok a párhuzamosság. A másik kérdés a különböző gyűjtemények fondjegyzékének egyesítése, amely egy mindenki számára elérhető, nyilvános adatbázist eredményezne.
Transindex.ro,
Hova kerüljenek az erdélyi magyar közgyűjtemények?
Egyre több hagyaték szóródik szét, illetve egyre többet helyeznek el Magyarországon, ezért is szükséges törődni a gyűjtéssel, elhelyezéssel - mondja Székely István.
A közgyűjtemények gyűjtési területének összehangolásáról tanácskozott múlt héten a Kulturális Autonómia Tanács és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az egyeztetés fő céljaként egy olyan gyűjtési kör megszervezését nevezték meg, amely a hagyatékok kezelését, elhelyezését megkönnyítené, vagy egyáltalán, lehetővé tenné. A részletekről Székely Istvánt, a KAT elnökét kérdeztük.
Mi a legnagyobb probléma jelenleg a gyűjteményekkel, hagyatékokkal?
Székely István: Azt tapasztaljuk, hogy egyre több hagyaték szóródik szét, illetve egyre többet helyeznek el Magyarországon, olyanokat is, amelyek az erdélyi magyar kultúra, tudományosság, művelődés részét képezik. Az örökös, vagy a hagyatékkezelő legfontosabb szempontja a hagyaték biztonságba helyezése – azt keresik, hol adottak a feltételek ahhoz, hogy ezek a szellemi teljesítmények túléljék az alkotó fizikai létét, hol biztosítottak hosszútávon a feldolgozás, a kutathatóvá tétel feltételei, hogyan lehetséges visszaforgatni ezeket az értékeket az egyetemes szellemi életbe.
Ha azt szeretnénk, hogy ezek a hagyatékok Erdélyben maradjanak, több feltételt kell teljesíteni. Többek között tisztázni kell, hogy melyik múzeum, levéltár, könyvtár rendelkezik bizonyos területeken összerdélyi gyűjtési körrel, szükséges egyfajta szakosodás. Például a székelyföldi közintézmények többsége egy-egy régiót fed le a teljesség igényével, legyen az a Csíki- vagy a Gyergyói-medence; nem gondolkodnak valamely szakterület összerdélyi gyűjtésében.
Ennek pontosítása a jogi háttér miatt is fontos. A '90-es évek elején azt gondoltuk, hogy azt az intézményrendszert, amely autonómia kapcsán jogköröket vesz át az államtól, a civil társadalomból tudjuk felépíteni. Tehát civil szervezeteket kel létrehozni és megerősíteni annyira, hogy alkalmasak legyenek bizonyos állami feladatkörök átvételére. Viszont már a '90-es évek végén látszott, hogy ez az elképzelés Kelet-Európában sehol se vált valóra, az államközpontú elit nem számít a civil szervezetek partnerségére. Olyannyira nem, hogy ezek finanszírozása sem megoldott, a hozzáférhető pályázati pénzek nem alkalmasak hosszú távú, nagyobb lélegzetű fejlesztésekre. Ugyanakkor azt látjuk, hogy az önkormányzati intézmények előtt szabad az út: jó eséllyel pályázhatnak EU-s támogatásokra, haszonélvezői lehetnek kormányhatározatoknak, eseti adminisztratív döntéseknek.
Az első beszélgetésre azokat az intézményeket hívtuk meg, ahol jelenleg biztosított a “magyar többségű” döntéshozás: a székelyföldi megyei és városi múzeumokat, könyvtárakat, az egyházi levéltárakat, illetve a Sapientiát és a Partiumi Keresztény Egyetemet. A civil társadalom esetében az első körben az EME-re és az EMKE-re gondoltunk, az ő esetükben beszélhetünk egy olyan fokú stabilitásról, amely valamely feladat hosszú távú ellátásához szükséges.
Miben sikerült eddig egyeztetni?
- Az egyeztetés során megvizsgáltuk azokat a feltételeket, amelyek teljesülése esetében el lehet helyezni bizonyos hagyatékokat olyan intézményekben, mint mondjuk a Maros Megyei Múzeum vagy a nagyváradi, kolozsvári múzeumok, ahol nem beszélhetünk arról, hogy hosszú távon biztosított a magyar többségű képviselet a döntéshozatalban. Ezekben az esetekben az a kérdés, hogy a múzeumok melletti alapítványok tudnak-e fogadni hagyatékokat, illetve letétként, a tulajdonjog fenntartása mellett be tudják-e vinni a múzeumokba.
A másik téma az volt, hogy az – elsősorban székelyföldi – múzeumok, könyvtárak fel tudnak-e vállalni egyes szakterületek összerdélyi gyűjtését. Van erre egy jó példa: a Székely Nemzeti Múzeum létrehozta az 1945 utáni időszakra fókuszáló modern és kortárs képzőművészeti közgyűjteményt, amely gyűjtési területként megpróbálja teljes Erdélyt lefedni. Tehát van egy adott témára szakosodott intézmény, ahová mindent össze lehet gyűjteni, ami fontos az 1945 utáni képzőművészetben. Másik jó példa a Sapientia, ahol az egyes szakoknak megfelelő gyűjtési kört vállalják; ami például azt jelenti, hogy a kolozsvári jogi szakon a jogi természetű hagyatékokat fogadják be.
Milyen természetű hagyatékok elhelyezése élvez prioritást?
- Elsősorban levéltári anyag elhelyezéséről van szó. A jelentős piaci értéket képviselő tárgyak megszerzésére anyagi erőforrásra lenne szükség, ezzel kevés intézmény rendelkezik. A levéltári típusú hagyatéknak van igazán jelentősége: levelezések, feljegyzések, kéziratban maradt tanulmányok, kutatások adatai. Piaci értékük ezeknek ritkán van, ezért ezek kallódnak el leghamarabb. A könyvek esetében az tapasztaljuk, hogy ha ilyen ütemben haladnak a digitalizálási programok, 20-30 év múlva minden digitalizálva lesz, ami fontos, tehát a múzeumi értéket nem képviselő könyvek megőrzése nem kiemelt prioritás. Kiemelt fontosságúak azonban a '90 után kiadott kiadványok. Régebb azt gondoltuk, az Országos Széchényi Könyvtár célzott gyűjtése elegendő lesz, viszont világossá vált, hogy Budapestről ezeket nem lehet utólag összegyűjteni. Nagy kihívás egy olyan országos gyűjtőkönyvtár, amely a '89 utáni magyar nyelven megjelent könyveket gyűjti össze, hiszen ekkor robbanásszerűen fejlődött a könyvkiadás, lapkiadás. Van olyan folyóirat, amelynek 1-2 száma jelent meg, ezeket is össze kellene gyűjteni.
Egyetemi, városi könyvtárakból nem lehetne ezt megoldani?
-'89 után Kiss Jenő vezetésével a Kovászna megyei könyvtár próbálkozott a teljes körű gyűjtéssel, de ez csak akkor lehet eredményes, ha Erdély összes könyvtára segít nekik ebben. 1989 előtt, a köteles példány-rendszer miatt azt mondhatjuk, hogy többé-kevésbé rend van, de utána összeomlott ez a rendszer, a könyvtárak pedig elsősorban a saját vonzáskörzetükben levő kiadványokat próbálták összegyűjteni. Nem beszélve arról, hogy interetnikus környezetben a magyar nyelvű kiadások gyűjtése nem volt prioritás. Nehéz téma, jelenleg az Erdélyi Múzeum-Egyesület, és a Kovászna megyei könyvtár gondolkodik ilyen feladat vállalásában.
Említene néhány konkrét példát olyan hagyatékokra, amelyeket el szerettek volna helyezni az örökösök, de nem volt megoldható?
- Egy példát a sok közül: a Jakabffy Elemér Alapítványnál van egy nagyobb gyűjtemény a kilencvenes évek elő felének periodikáiból, amit Kuszálik Pétertől vettek át. Kérdés, hogy hol kellene ezt elhelyezni, ha már egy összerdélyi gyűjtőkönyvtár eleve túlmutat rajtuk. Itt van elhelyezve László Kálmán háromszéki mikológusnak igen érdekes levéltári természetű hagyatéka, ennek kapcsán is az a kérdés, hogy melyik közgyűjtemény gyűjti a természettudományi jellegű hagyatékokat? A közvélemény számára nem világos, melyik intézménynek mi a gyűjtési területe, ezért is nem látják biztosítva a hagyatékok jövőjét Erdélyben. Kár lenne, hogy ezek a hagyatékok szétszóródjanak, vagy Magyarországra kerüljenek, hiszen az erdélyi szellemi teljesítmény, tudományosság részét képezik.
A közgyűjteményi egyeztetést az is aktuálissá tette, hogy a magyar kormány elindította az Ithaka-programot, idén már költségvetést is biztosítva számára. A program a Kárpát-medencén kívüli hagyatékok összegyűjtéséről szólt, de azt látjuk, hogy sok erdélyi magyar hagyatékot is felajánlottak magyarországi elhelyezésre. Nem tartanám jónak, ha például a marosvásárhelyi orvosi egyetem alapító professzorainak hagyatéka kikerülne Magyarországra.
Kezdetben nem lehetne egy központi adatbázist létrehozni? - A tanácskozáson érintettük ennek kérdését is: a digitalizálást kellene összehangolni, hiszen információ hiányában sok a párhuzamosság. A másik kérdés a különböző gyűjtemények fondjegyzékének egyesítése, amely egy mindenki számára elérhető, nyilvános adatbázist eredményezne.
Transindex.ro,
2014. január 31.
kérdezett: B. P. E.
15 ÉV SEMMIÉRT?
Nagy Zsolt: egyik ügyben sem én voltam a fő célpont
A stratégiai privatizációs ügy a privatizációk leállításáról, a Posta-ügy pedig a Chiuariuval való leszámolásról szól a volt miniszter szerint. Exkluzív interjú pereiről, politikai szerepvállalásáról, Băsescu sárga lapjáról.
Mi történt veled az után, hogy kiléptél a politikából? Választások környékén fel szoktak röppenni pletykák, hogy valamilyen látható vagy nem látható szerepben visszatérsz a politikába. Mi igaz ebből? – Önként döntöttem úgy, hogy a politika színpadáról visszalépek. Európa parlamenti listavezető voltam, és én magam döntöttem el azt, hogy visszalépek. Viszont nem tűntem el teljes mértékben a politikából. Amikor megkértek, akkor segítettem az RMDSZ-nek kampánystratégia kidolgozásában, a kampánytanácsadásban. Ez már a 2007-es EP-választásokkor is így volt, a 2008-as parlamenti és önkormányzati választások esetén, a 2009-es államelnök-választáskor. A 2012-es önkormányzati választásokkor már csak helyenként: Szatmárnémetiben és Szatmár megyében, illetve a parlamenti választásokkor kimondottan Csík környékén kapcsolódtam be, mint stratéga.
Volt egy másik pillanat is 2011-ben, de erről most nem akarok többet mondani.
- Miért szálltál ki a nagypolitikából, legalábbis ami a nyilvános szerepléseket illeti?
– Ennek több oka volt, a legfontosabb, hogy egyszerűen úgy éreztem, hogy méltánytalan és meg nem érdemelt lenne egy olyan kampányba belefutni, amelyben korruptnak nevezzenek, meg mindenfélék. És az is benne volt, hogy eléggé magamra hagyatottnak éreztem magam. Nem utolsó sorban az is, hogy úgy éreztem, hogy ha nem vagyok a politika élvonalában, akkor talán lekerül rólam ez a célkereszt.
Utólag visszagondolva jó döntésnek tartod ezt?
– Nem vagyok híve a mi lett volna, ha kezdetű válaszoknak. Nyilván a kérdést attól még fel lehet tenni, de most már úgyis mindegy. Ez volt akkor a döntésem, ez van, és kész.
Egy ideig úgy tűnt, mintha Băsescu rokonszenvezett volna veled, a veled történtekkel. Utána pedig mintha lett volna egy pszichológiai pillanat, amikor elengedte az ügyet. Történt valami, ami mentén értelmezhető ez a váltás?
– Szeretném én is érzékelni azt a pillanatot, amikor velem rokonszenvezett volna. Hogy az üggyel rokonszenvezett, abban viszont biztos vagyok (nevet). Eszközként használta ezeket az ügyeket. És ezt nyugodtan ki merem mondani.
2006. december elején küldte át a főügyészség a hazaárulásos történetben a megkeresést az államelnök fele, hogy engedélyezze a bűnvádi eljárás elkezdését. Akkor még működött az államelnöki hivatalban az a bizottság, amelynek véleményeznie kellett az ilyen kéréseket. Én háromszor is voltam meghallgatáson a bizottság előtt, teljes mértékben meggyőztem őket, ezért az ő ajánlásuk nem is arról szólt, hogy el kellene indítani a bűnvádi eljárást. Persze ez egy konzultatív vélemény volt, amely január közepén született meg.
Az államelnök március 20-ig a levegőben tartotta a döntést, egészen addig a pillanatig, amíg az RMDSZ nem feküdt keresztbe az EP-választások elhalasztása előtt. És akkor engedte el az ügyet, mintegy sárga lapként az RMDSZ fele. Nincsenek ebben véletlenek.
Ennél több rokonszenvet nem láttam ebben a dologban, azon túl, hogy nekem négyszemközti beszélgetésen ő maga is elmondta, hogy ez butaság, ezek képtelenségek. De mivel négyszemközt folyt a beszélgetés, az én szavam van az övével szemben.
- Amit a közvélemény nem ért mind a Poșta ügyben, mind a stratégiai privatizációs ügyben, az a miért. A stratégiai privatizációs ügyben látszik a vádiratból is, hogy a töredéke foglalkozik veled, és közvetlenül nem tudnak inkriminálni. A Poșta ügyben pedig nem egyértelmű, hogy egyáltalán mi az ügy. Szerinted a Șereș és a Poșta egy ügy, vagy két ügy?
– Két ügy. Bármennyire szeretnék “tetszelegni” – egy frászt szeretnék –, de egyik ügyben sem én voltam a fő célpont.
A hazaárulásos történetben, úgy gondolom, még csak nem is Codrut Șereș volt a fő célpont, hanem egyszerűen a privatizációk: valakik meg akarták akadályozni, hogy Romániában privatizációk legyenek, és ezért találták ki ezt az egész képtelenséget. Abban az egész ügyben nekem sem tettem, sem cselekedetem, még csak beszédem sincs sajátom, ami inkriminálhatna. Mások beszélgetéseit használják arra, hogy bemutassák, találkoztam volna velük. De ennyi. Ezen kívül még csak vád sincs megfogalmazva.
A Posta-ügynek világosan látjuk és tudjuk, hogy ki volt a célpontja: Tudor Chiuariu. És ezt ő maga elmondta a Legfelsőbb Bíróságon, és a román sajtó nagyon pontosan le is hozta. Hadd pörgessük vissza egy kicsit a dolgokat: Tudor Chiuariu abban a pillanatban, illetve azon az ominózus kormányülésen, 2007. április 25-én, alig több mint három hete volt miniszter, és a DNA már elkezdte a tevékenysége vizsgálatát kérni. A kérésük eredményeként a legfelsőbb bírói tanács elindított egy vizsgálatot, amelynek eredményeként fel is függesztették a DNA második osztályának a vezetőjét, Doru Țuluș főügyészt. Két hónapig vizsgálták az ügyet. Ez az időszak egybeesett az államfő felfüggesztésével és a népszavazás kampányával. Amint az államfő visszatért tisztségébe, engem felfüggesztett a miniszteri tisztségemből, és ez a főügyész visszatért. És ahogy visszatért, elindították ezt az ügyet. Ez egyszerűen erről szól, semmi egyébről. Semmi köze sem a Postához, sem a telekhez, egyszerűen egy személyes bosszú Tudor Chiuariu ellen.
Hogy miért kellett engem belekavarni? Mert én egy olyan aláírója voltam ennek a dokumentumnak, aki nem volt parlamenti képviselő. Ennek a kormányhatározatnak volt egy kezdeményezője – én magam –, volt egy láttamozója a törvényesség szempontjából – Tudor Chiuariu igazságügyi miniszter –, és volt egy másik nagyon fontos láttamozó: ez a pénzügyminisztérium, amely az állam közvagyonáért felel. Varujan Vosganian pénzügyminiszter is pozitívan láttamozta, és maga a teljes kormány fogadta el. Miért csak ketten vagyunk itt? Azért, mert abban a pillanatban egyikünk sem volt parlamenti képviselő, és ezért nem kellett a parlamenthez fordulniuk. Mert azt nem kockáztatták volna meg, hogy ezt a kacsát odavigyék a parlament elé.
Képtelenségek sorozata ez az ügy. Az ügyészek annak idején 8,6 millió eurós kárról beszéltek, aztán azt a felére csökkentették, és miközben ilyen károkról beszéltek, meg sem próbáltak vagyonzárt, vagyonzáradékot kérni egyik vádlott ellen sem. Ez nem mutat egyebet, mint hogy ők maguk is tudták, hogy egyszerűen valótlan, amit beszélnek.
A stratégiai privatizációs ügy vádiratában említenek egy bulgáriai nyaralást, amely előtt a vád szerint Stanchev felhívta a hotelt, és jelezte, hogy adjanak jó árat, mert ő fizeti. Mi az igazság ebből? – Nem véletlenül mondtam azt, hogy engem soha senki sem vádolt korrupcióval. A hazaárulásos ügynek ezt az elemét, illetve azt, hogy kaptam volna ajándékba egy mobiltelefont, átküldték a DNA-nak. A teljes iratcsomót átküldték a DNA-nak, de úgy, hogy ezeket kell megnézni, mert ezekkel haszonhoz jutottam volna. A DNA végérvényesen, egyértelműen lezárta ezt a nyomozást, megállapítva, hogy nincsen semmilyen ilyen tett. Ennyi. Ettől tovább a teljes sztori még a bulvársajtó szintjét sem kellene megüsse. Ott van a Veled vagyunk, Zsolt Facebook-oldalon az ügyész határozata, amely kimondja: scoatere de sub urmărire penală. És volt idejük vizsgálódni, mert négy évig tartották vizsgálatban, és aztán lezárták. Más pedig nincs. De ezért kaptam öt év letöltendő börtönbüntetést alapfokon, tehát ez nem vicc.
Ha a dolgokat összeszámolod, hajmeresztő: 2004. decemberétől kezdve voltam két és fél évig miniszter. Azelőtt már tizenvalahány évet dolgoztam a közéletben, diákszövetségben, RMDSZ-ben. Nem akartam miniszter lenni. Javasoltak, felkértek rá, elvállaltam, mint egy kihívást. Két és fél évig voltam miniszter, és azt gondolom, hogy eredményeket tettem le az asztalra, nem voltam egy eredménytelen miniszter. Két és fél év után hét éve hurcolnak két képtelenséggel, és ami már biztos, az az, hogy nyolc évig korlátozva vagyok mindenféle mozgási lehetőségemben. Ez már biztos. Ez együtt már tizenöt év. A semmiért.
És nem arról van szó, hogy valaki megússza a börtönt. Hogy valamihez jutott, és még meg is úszta a börtönt – hű, de okos volt, és hű, de ügyes. Hanem sehol semmi kár, az anyagi haszonhoz jutásnak még csak a vádja sem volt megfogalmazva velem szemben.
- Többen analógiában vagy összehasonlításban fogalmazzák meg a te történetedet másokéval. És nem okvetlenül a Mikó ügyre vagy ad absurdum az Olosz Geri ügyre gondolok, hanem például a Borbély László ügyre, aki ellen nem indul bűnvádi, mert a képviselőház nem hagyta jóvá. Lett volna olyan pillanat, amikor politikai szinten meg lehetett volna akasztani a te ügyeidet is?
– Nem azt gondolom, hogy politikailag kellett volna megakasztani. A Borbély László esetében egy teljesen természetes, törvényes eszközzel élt a parlament, mert nem véletlenül találták ki ezt a törvényhozók, hogy képviselői mandátummal rendelkező miniszterek esetében a képviselőház, más miniszterek esetében az államelnök engedélye kelljen egy bűnvádi eljárás elindításához. Mert bármelyik miniszter ellen naponta meg lehetne fogalmazni bűnvádi feljelentéseket, vagy papírra lehetne vetni egy ügyészi koholmányt. Ennek van egy természetes szűrő szerepe, és ezzel élt a parlament, nemcsak a Borbély László esetében, hanem az akkori közigazgatási miniszter esetében is. Nekem ilyen lehetőségem nem volt. Ezt megtehette volna az államelnök, minden érve megvolt rá. A politikai megakasztásra nem volt lehetőség, de azt gondolom, hogy egy erőteljesebb, határozottabb kiállás – és nemcsak az én ügyemben, hanem általában az igazságszolgáltatási túlkapásokkal vagy hibákkal szemben – igenis szükséges lett volna.
_ Ennek milyen formája lehetett volna? Egyrészt ott vannak az olyan ügyek, amelyek azt mutatják, hogy nem működik jól a rendszer, de másrészt abban is nagyon nagy veszély rejlik, ha az igazságszolgáltatás egészét kérdőjelezzük meg.
– Kétségkívül. Én nem is azt mondtam, hogy az igazságszolgáltatás egészét kell megkérdőjelezni, hanem azt, hogy a túlkapásokat vagy a tévedéseket kell megvizsgálni.
Bár akár azt is mondhatnám, hogy én szempontomból megkérdőjelezhető a teljes igazságszolgáltatást. Mert nekem két ügyem van, és mindkét ügyemben abszolút méltánytalanul és igazságtalanul jártak el. Ettől a perctől kezdve nekem száz százalékosan rossz a véleményem az igazságszolgáltatásról. Nem mondhatok egyebet. De sorolhatnám: ott van a Varga Gábor története, vagy a Markó Attila és Marosán Tamás ügye, a Mikó-ügy, amely pont úgy egy tulajdonjogi kérdés, mint amilyen a postatelek ügye, csak az egyik egy cégé, a másik az egyházé volt, de attól függetlenül mind a kettőnek igazoló iratai vannak arról a tulajdonról, és mégis, jön az állam, és azt mondja bűnvádi igazságszolgáltatási döntés által, hogy az közvagyon. Holott sosem volt az, és nem is az ő illetőségük erről dönteni, hanem legfeljebb a közigazgatási bíróságnak.
- “Miért nem álltak ki értem azok, akik megtehették volna, akik minden egyes részletét ismerték ennek a képtelenségnek?” – írod. Mire, kikre gondolsz?
– Elsősorban azokra gondolok, akik intézményesen is tudtak volna valamit tenni. Például maga az államelnök, aki egyrészt titkosszolgálati tájékoztatásból, másrészt az általa működtetett bizottsághoz általam benyújtott és előadott dolgokból, illetve a vele való beszélgetésekből tudta, hogy abszolút nem érdemlem meg, nem lenne helye annak, hogy a bűnvádi eljárást elindítsa. A másik, akinek kétségkívül üzenek, az az akkori miniszterelnök (Călin Popescu Tăriceanu – szerk.), aki enyhe szótlansággal és tehetetlenséggel nézte, hogy körülötte sorra lövik ki a minisztereket. Emlékezzünk Teodor Atanasiura, ebben az ügyben egyből kettőnket – Codruț Șereșt és engem –, később Tudor Chiuariut, Paul Păcurariut: körbelőtték a minisztereit.
És kétségkívül utalok az RMDSZ vezetőire is. Bizonyára ők ezt másként gondolják vagy másként látják, de az én érintett helyzetemből így tűnt, hogy lehetett volna többet tenni.
- Milyen játéktere lehet még az ügyeidben az RMDSZ-nek, a médiának, a civil szervezeteknek? – Annyiszor elmondtam, nem várom el, hogy a média és ezáltal a közvélemény csak az én szavamnak higgyen. Azt viszont elvárnám, hogy nézzenek utána a dolgoknak, olvassanak utána. Csak egy konkrét példa: a hétfői nyílt levelem után van olyan sajtótermék, amely még mindig azt írja le, hogy 8,6 millió eurós kár lenne a Posta-ügyben. Ez képtelenség. Erről soha nem volt szó, soha senki nem vádolt engem azzal, hogy én ilyen kárt okoztam volna. A 2012-es döntés és annak bírósági indoklása, az én magyarázataim ellenére ezt így leírják. Azt gondolom, hogy ez felelőtlenség. De persze emberként én szenvedem el, vagy a becsületem, ami még maradt belőle. A civil szervezetek számára rendelkezésre fogom bocsátani az ügyek részleteit, és azt gondolom, nekik az lehetne a szerepük, hogy a maguk szintjén és a maguk eszközeivel lépjenek fel mind a hazai, mind az európai színtéren, és mondják el, hogy itt valami nem oké. Merthogy nem lehet az, hogy minden bizonyíték és mindenféle valóságtartalom nélkül el lehet ítélni embereket. Hogy mit várnék el a politikumtól? Azt, hogy a törvényhozási eszközökkel, amelyek rendelkezésükre állnak, konszenzusteremtés által – mert nem kell ez egy partizánakció legyen – teremtsenek rendet ezekben a struktúrákban. Mert nem lehet az, hogy semmiféle felelőssége ne legyen akár egy ügyésznek, akár egy bírónak egy igazságtalan döntés kapcsán. Mert mi van, ha valaki megnyeri a Strasbourgi Emberjogi Bíróságnál a pert? Akkor majd kártérítést fizet az állam. De nem az illető bíró, nem az illető ügyész.
- Akarva-akaratlan elég sok mindent megtudtál arról, hogy milyen erők határozzák meg a romániai igazságszolgáltatást. Ami kívülről látszik, az a sokarcúság: van egy európai nyomás, hogy minél több korrupciós ügyet akarnak; van egy csináljatok dossziét ennek-annak politikai játék; talán vannak személyek, akikről ki lehet egyezni politikailag; vannak ügyek, amelyekben fontos személyeket ítélnek el jogosan, stb. Te hogy raknád össze a nagy képet, mi a romániai igazságszolgáltatás mechanizmusa?
– Azt gondolom, hogy a felsorolt jelenségek mindegyikéből van benne valami. Persze én nem tudok a teljes igazságszolgáltatásról véleményt mondani, mert egyrészt nem vagyok igazságszolgáltatási szakterületen dolgozó szakember, másrészt meg én csak a jéghegy csúcsát láttam. Igaz, ez a leglátványosabb, és erre fókuszál mindenki. Először is úgy gondolom, és ezt mindenféle demagógia nélkül állítom, hogy a korrupció elleni harc valóban egy fontos téma, és nagyon komolyan kellene venni Romániában. Másodszor meg azt gondolom, hogy nem szabad a korrupcióellenes harc leple alatt politikai leszámolásokat vagy képtelenségeket gyártani, és ezáltal kicsinálni embereket. Hiszen ha azt nézzük, hogy Markó Attilát is a korrupcióellenes ügyészség vádolja – hol abban a korrupció, hogy visszaszolgáltatott az egyháznak egy ingatlant? Hol van az én ügyemben a korrupció, amelyért négy év börtönbüntetésre ítéltek, úgy, hogy még csak az ügyészek sem mondják azt, hogy bármi kárhoz nekem közöm lett volna, és az ítéletben semmiféle kár nem szerepel. Mi köze van a korrupcióhoz annak, hogy én aláírtam egy határozatot, amire senki nem kényszerített, senki nem vett rá, senki nem fizetett le érte. És mi köze a korrupcióellenes harchoz egy ilyen kitalált kémtörténetnek? Hol van ezekben az ügyekben a korrupció, miközben mindannyian találkozunk – te is, én is – hétköznap az utcán a rendőrtől a kishivatalnokig és az orvosig a kis szintű és a nagy szintű korrupcióval is kétségkívül, amihez viszont nem nyúlnak hozzá. Ezért mondom, hogy nem szabad a korrupcióellenes harc leple alatt különféle politikai leszámolásokat folytatni. Harmadsorban azt gondolom az igazságszolgáltatásról és az úgynevezett európai nyomásról, hogy ez számomra elfogadhatatlan. Azt gondolom, hogy Európának azt kell számon kérnie, hogy egy igazságszolgáltatási rendszer korrektül, egyformán működjön egy európai ország minden egyes állampolgára számára, hogy mindenki egyformán és hasonló jogokkal tudjon élni, és hogy az ítéletek korrektek, igazságosak legyenek. Az igazságszolgáltatás nem lehet sem gyors – mert ugye ezt kérik számon, hogy miért nem gyorsabb az igazságszolgáltatás, vagy miért nem példamutató. Az igazságszolgáltatásnak nem gyorsnak és példamutatónak kell lennie: az igazságszolgáltatásnak igazságosnak kell lennie. A tettek, a vád, a vád bizonyítékai és a védelem bizonyítékai alapján kellene egy igazságos döntést hozni. Ezt lehet és ezt kell számon kérni az igazságszolgáltatáson, nem egyebet. Kétségkívül van egy hatalmi harc az ügyészségeken belül is, az ügyészek maguk is különböző vetélkedésekben vannak, és most beszélhetnék mindenféle háttérjátékokról meg pletykákról, amiket hallani ügyvédektől vagy a rendszer különböző szereplőitől, de nem tudom ezeket bizonyítani, és akkor meg kár lenne belemenni.
- Évek óta azzal fekszel és kelsz, hogy nem vagy szabad ember. Hogy érzed, mennyire változtatta meg ez a személyiséged?
– Nehéz ezt nekem megítélnem. Elsősorban azok kellene ezt megítéljék, akik ismernek, és akik tartották velem a kapcsolatot ebben az időszakban is. Ők tudnának erről sokkal mérvadóbb véleményt mondani. A magam szempontjából azt gondolom, hogy megedződtem, és hogy teljesen másként tudom értékelni a világot és a velem történteket is. Tényleg benne van az, hogy ami nem öl meg, az erősít.
- Az utóbbi hét év után hibának érzed, hogy annak idején politikusnak álltál? Megbántad azt, hogy politikus lettél?
– Nem. Nem. Ez egy nagyon hosszú történet, hogy miért vonzott engem a közélet – mert fogalmam sem volt arról, hogy ez politika. Lehet, hogy a közélet szót sem ismertem. 18 éves voltam, és egyszerűen kerestem azt, hogy mit lehet tenni, hogy azt a Marosvásárhelyt, amit én egyféleképpen hagytam ott érettségiző diákként, és egy egészen másféle városként találtam rá 1990 március végén, hogyan lehet helyrehozni, és hogyan lehet ebben a dologban valamilyen módon rendet teremteni. Ennek az eszközét keresve jutottam el a diákmozgalmakhoz és különböző ellenzéki tüntetésekhez, és később diákszervezeti aktív emberként szerveztem táborokat, nemzetközi rendezvényeket, nemzetközi szervezetekhez csatlakoztattuk a KMDSZ-t, és így tovább. Utána jött a politikába való belekóstolás. Sokszor még ódzkodtam is attól, hogy magamat politikusnak nevezzem. Érdekelt, vonzott, szívesen vállaltam szerepet, elsősorban aktív, political professional szerepben – ami a szervezés, a különböző szervezeti egységek létrehozása, azok összehangolása, kampánystruktúrák létrehozása, státusirodai hálózat megszervezése, és így tovább. Nem bántam meg.
Az egy teljesen másik kérdés, hogy megbántam-e, hogy elvállaltam a miniszterséget. Azt lehet, hogy igen.
Transindex.ro,
15 ÉV SEMMIÉRT?
Nagy Zsolt: egyik ügyben sem én voltam a fő célpont
A stratégiai privatizációs ügy a privatizációk leállításáról, a Posta-ügy pedig a Chiuariuval való leszámolásról szól a volt miniszter szerint. Exkluzív interjú pereiről, politikai szerepvállalásáról, Băsescu sárga lapjáról.
Mi történt veled az után, hogy kiléptél a politikából? Választások környékén fel szoktak röppenni pletykák, hogy valamilyen látható vagy nem látható szerepben visszatérsz a politikába. Mi igaz ebből? – Önként döntöttem úgy, hogy a politika színpadáról visszalépek. Európa parlamenti listavezető voltam, és én magam döntöttem el azt, hogy visszalépek. Viszont nem tűntem el teljes mértékben a politikából. Amikor megkértek, akkor segítettem az RMDSZ-nek kampánystratégia kidolgozásában, a kampánytanácsadásban. Ez már a 2007-es EP-választásokkor is így volt, a 2008-as parlamenti és önkormányzati választások esetén, a 2009-es államelnök-választáskor. A 2012-es önkormányzati választásokkor már csak helyenként: Szatmárnémetiben és Szatmár megyében, illetve a parlamenti választásokkor kimondottan Csík környékén kapcsolódtam be, mint stratéga.
Volt egy másik pillanat is 2011-ben, de erről most nem akarok többet mondani.
- Miért szálltál ki a nagypolitikából, legalábbis ami a nyilvános szerepléseket illeti?
– Ennek több oka volt, a legfontosabb, hogy egyszerűen úgy éreztem, hogy méltánytalan és meg nem érdemelt lenne egy olyan kampányba belefutni, amelyben korruptnak nevezzenek, meg mindenfélék. És az is benne volt, hogy eléggé magamra hagyatottnak éreztem magam. Nem utolsó sorban az is, hogy úgy éreztem, hogy ha nem vagyok a politika élvonalában, akkor talán lekerül rólam ez a célkereszt.
Utólag visszagondolva jó döntésnek tartod ezt?
– Nem vagyok híve a mi lett volna, ha kezdetű válaszoknak. Nyilván a kérdést attól még fel lehet tenni, de most már úgyis mindegy. Ez volt akkor a döntésem, ez van, és kész.
Egy ideig úgy tűnt, mintha Băsescu rokonszenvezett volna veled, a veled történtekkel. Utána pedig mintha lett volna egy pszichológiai pillanat, amikor elengedte az ügyet. Történt valami, ami mentén értelmezhető ez a váltás?
– Szeretném én is érzékelni azt a pillanatot, amikor velem rokonszenvezett volna. Hogy az üggyel rokonszenvezett, abban viszont biztos vagyok (nevet). Eszközként használta ezeket az ügyeket. És ezt nyugodtan ki merem mondani.
2006. december elején küldte át a főügyészség a hazaárulásos történetben a megkeresést az államelnök fele, hogy engedélyezze a bűnvádi eljárás elkezdését. Akkor még működött az államelnöki hivatalban az a bizottság, amelynek véleményeznie kellett az ilyen kéréseket. Én háromszor is voltam meghallgatáson a bizottság előtt, teljes mértékben meggyőztem őket, ezért az ő ajánlásuk nem is arról szólt, hogy el kellene indítani a bűnvádi eljárást. Persze ez egy konzultatív vélemény volt, amely január közepén született meg.
Az államelnök március 20-ig a levegőben tartotta a döntést, egészen addig a pillanatig, amíg az RMDSZ nem feküdt keresztbe az EP-választások elhalasztása előtt. És akkor engedte el az ügyet, mintegy sárga lapként az RMDSZ fele. Nincsenek ebben véletlenek.
Ennél több rokonszenvet nem láttam ebben a dologban, azon túl, hogy nekem négyszemközti beszélgetésen ő maga is elmondta, hogy ez butaság, ezek képtelenségek. De mivel négyszemközt folyt a beszélgetés, az én szavam van az övével szemben.
- Amit a közvélemény nem ért mind a Poșta ügyben, mind a stratégiai privatizációs ügyben, az a miért. A stratégiai privatizációs ügyben látszik a vádiratból is, hogy a töredéke foglalkozik veled, és közvetlenül nem tudnak inkriminálni. A Poșta ügyben pedig nem egyértelmű, hogy egyáltalán mi az ügy. Szerinted a Șereș és a Poșta egy ügy, vagy két ügy?
– Két ügy. Bármennyire szeretnék “tetszelegni” – egy frászt szeretnék –, de egyik ügyben sem én voltam a fő célpont.
A hazaárulásos történetben, úgy gondolom, még csak nem is Codrut Șereș volt a fő célpont, hanem egyszerűen a privatizációk: valakik meg akarták akadályozni, hogy Romániában privatizációk legyenek, és ezért találták ki ezt az egész képtelenséget. Abban az egész ügyben nekem sem tettem, sem cselekedetem, még csak beszédem sincs sajátom, ami inkriminálhatna. Mások beszélgetéseit használják arra, hogy bemutassák, találkoztam volna velük. De ennyi. Ezen kívül még csak vád sincs megfogalmazva.
A Posta-ügynek világosan látjuk és tudjuk, hogy ki volt a célpontja: Tudor Chiuariu. És ezt ő maga elmondta a Legfelsőbb Bíróságon, és a román sajtó nagyon pontosan le is hozta. Hadd pörgessük vissza egy kicsit a dolgokat: Tudor Chiuariu abban a pillanatban, illetve azon az ominózus kormányülésen, 2007. április 25-én, alig több mint három hete volt miniszter, és a DNA már elkezdte a tevékenysége vizsgálatát kérni. A kérésük eredményeként a legfelsőbb bírói tanács elindított egy vizsgálatot, amelynek eredményeként fel is függesztették a DNA második osztályának a vezetőjét, Doru Țuluș főügyészt. Két hónapig vizsgálták az ügyet. Ez az időszak egybeesett az államfő felfüggesztésével és a népszavazás kampányával. Amint az államfő visszatért tisztségébe, engem felfüggesztett a miniszteri tisztségemből, és ez a főügyész visszatért. És ahogy visszatért, elindították ezt az ügyet. Ez egyszerűen erről szól, semmi egyébről. Semmi köze sem a Postához, sem a telekhez, egyszerűen egy személyes bosszú Tudor Chiuariu ellen.
Hogy miért kellett engem belekavarni? Mert én egy olyan aláírója voltam ennek a dokumentumnak, aki nem volt parlamenti képviselő. Ennek a kormányhatározatnak volt egy kezdeményezője – én magam –, volt egy láttamozója a törvényesség szempontjából – Tudor Chiuariu igazságügyi miniszter –, és volt egy másik nagyon fontos láttamozó: ez a pénzügyminisztérium, amely az állam közvagyonáért felel. Varujan Vosganian pénzügyminiszter is pozitívan láttamozta, és maga a teljes kormány fogadta el. Miért csak ketten vagyunk itt? Azért, mert abban a pillanatban egyikünk sem volt parlamenti képviselő, és ezért nem kellett a parlamenthez fordulniuk. Mert azt nem kockáztatták volna meg, hogy ezt a kacsát odavigyék a parlament elé.
Képtelenségek sorozata ez az ügy. Az ügyészek annak idején 8,6 millió eurós kárról beszéltek, aztán azt a felére csökkentették, és miközben ilyen károkról beszéltek, meg sem próbáltak vagyonzárt, vagyonzáradékot kérni egyik vádlott ellen sem. Ez nem mutat egyebet, mint hogy ők maguk is tudták, hogy egyszerűen valótlan, amit beszélnek.
A stratégiai privatizációs ügy vádiratában említenek egy bulgáriai nyaralást, amely előtt a vád szerint Stanchev felhívta a hotelt, és jelezte, hogy adjanak jó árat, mert ő fizeti. Mi az igazság ebből? – Nem véletlenül mondtam azt, hogy engem soha senki sem vádolt korrupcióval. A hazaárulásos ügynek ezt az elemét, illetve azt, hogy kaptam volna ajándékba egy mobiltelefont, átküldték a DNA-nak. A teljes iratcsomót átküldték a DNA-nak, de úgy, hogy ezeket kell megnézni, mert ezekkel haszonhoz jutottam volna. A DNA végérvényesen, egyértelműen lezárta ezt a nyomozást, megállapítva, hogy nincsen semmilyen ilyen tett. Ennyi. Ettől tovább a teljes sztori még a bulvársajtó szintjét sem kellene megüsse. Ott van a Veled vagyunk, Zsolt Facebook-oldalon az ügyész határozata, amely kimondja: scoatere de sub urmărire penală. És volt idejük vizsgálódni, mert négy évig tartották vizsgálatban, és aztán lezárták. Más pedig nincs. De ezért kaptam öt év letöltendő börtönbüntetést alapfokon, tehát ez nem vicc.
Ha a dolgokat összeszámolod, hajmeresztő: 2004. decemberétől kezdve voltam két és fél évig miniszter. Azelőtt már tizenvalahány évet dolgoztam a közéletben, diákszövetségben, RMDSZ-ben. Nem akartam miniszter lenni. Javasoltak, felkértek rá, elvállaltam, mint egy kihívást. Két és fél évig voltam miniszter, és azt gondolom, hogy eredményeket tettem le az asztalra, nem voltam egy eredménytelen miniszter. Két és fél év után hét éve hurcolnak két képtelenséggel, és ami már biztos, az az, hogy nyolc évig korlátozva vagyok mindenféle mozgási lehetőségemben. Ez már biztos. Ez együtt már tizenöt év. A semmiért.
És nem arról van szó, hogy valaki megússza a börtönt. Hogy valamihez jutott, és még meg is úszta a börtönt – hű, de okos volt, és hű, de ügyes. Hanem sehol semmi kár, az anyagi haszonhoz jutásnak még csak a vádja sem volt megfogalmazva velem szemben.
- Többen analógiában vagy összehasonlításban fogalmazzák meg a te történetedet másokéval. És nem okvetlenül a Mikó ügyre vagy ad absurdum az Olosz Geri ügyre gondolok, hanem például a Borbély László ügyre, aki ellen nem indul bűnvádi, mert a képviselőház nem hagyta jóvá. Lett volna olyan pillanat, amikor politikai szinten meg lehetett volna akasztani a te ügyeidet is?
– Nem azt gondolom, hogy politikailag kellett volna megakasztani. A Borbély László esetében egy teljesen természetes, törvényes eszközzel élt a parlament, mert nem véletlenül találták ki ezt a törvényhozók, hogy képviselői mandátummal rendelkező miniszterek esetében a képviselőház, más miniszterek esetében az államelnök engedélye kelljen egy bűnvádi eljárás elindításához. Mert bármelyik miniszter ellen naponta meg lehetne fogalmazni bűnvádi feljelentéseket, vagy papírra lehetne vetni egy ügyészi koholmányt. Ennek van egy természetes szűrő szerepe, és ezzel élt a parlament, nemcsak a Borbély László esetében, hanem az akkori közigazgatási miniszter esetében is. Nekem ilyen lehetőségem nem volt. Ezt megtehette volna az államelnök, minden érve megvolt rá. A politikai megakasztásra nem volt lehetőség, de azt gondolom, hogy egy erőteljesebb, határozottabb kiállás – és nemcsak az én ügyemben, hanem általában az igazságszolgáltatási túlkapásokkal vagy hibákkal szemben – igenis szükséges lett volna.
_ Ennek milyen formája lehetett volna? Egyrészt ott vannak az olyan ügyek, amelyek azt mutatják, hogy nem működik jól a rendszer, de másrészt abban is nagyon nagy veszély rejlik, ha az igazságszolgáltatás egészét kérdőjelezzük meg.
– Kétségkívül. Én nem is azt mondtam, hogy az igazságszolgáltatás egészét kell megkérdőjelezni, hanem azt, hogy a túlkapásokat vagy a tévedéseket kell megvizsgálni.
Bár akár azt is mondhatnám, hogy én szempontomból megkérdőjelezhető a teljes igazságszolgáltatást. Mert nekem két ügyem van, és mindkét ügyemben abszolút méltánytalanul és igazságtalanul jártak el. Ettől a perctől kezdve nekem száz százalékosan rossz a véleményem az igazságszolgáltatásról. Nem mondhatok egyebet. De sorolhatnám: ott van a Varga Gábor története, vagy a Markó Attila és Marosán Tamás ügye, a Mikó-ügy, amely pont úgy egy tulajdonjogi kérdés, mint amilyen a postatelek ügye, csak az egyik egy cégé, a másik az egyházé volt, de attól függetlenül mind a kettőnek igazoló iratai vannak arról a tulajdonról, és mégis, jön az állam, és azt mondja bűnvádi igazságszolgáltatási döntés által, hogy az közvagyon. Holott sosem volt az, és nem is az ő illetőségük erről dönteni, hanem legfeljebb a közigazgatási bíróságnak.
- “Miért nem álltak ki értem azok, akik megtehették volna, akik minden egyes részletét ismerték ennek a képtelenségnek?” – írod. Mire, kikre gondolsz?
– Elsősorban azokra gondolok, akik intézményesen is tudtak volna valamit tenni. Például maga az államelnök, aki egyrészt titkosszolgálati tájékoztatásból, másrészt az általa működtetett bizottsághoz általam benyújtott és előadott dolgokból, illetve a vele való beszélgetésekből tudta, hogy abszolút nem érdemlem meg, nem lenne helye annak, hogy a bűnvádi eljárást elindítsa. A másik, akinek kétségkívül üzenek, az az akkori miniszterelnök (Călin Popescu Tăriceanu – szerk.), aki enyhe szótlansággal és tehetetlenséggel nézte, hogy körülötte sorra lövik ki a minisztereket. Emlékezzünk Teodor Atanasiura, ebben az ügyben egyből kettőnket – Codruț Șereșt és engem –, később Tudor Chiuariut, Paul Păcurariut: körbelőtték a minisztereit.
És kétségkívül utalok az RMDSZ vezetőire is. Bizonyára ők ezt másként gondolják vagy másként látják, de az én érintett helyzetemből így tűnt, hogy lehetett volna többet tenni.
- Milyen játéktere lehet még az ügyeidben az RMDSZ-nek, a médiának, a civil szervezeteknek? – Annyiszor elmondtam, nem várom el, hogy a média és ezáltal a közvélemény csak az én szavamnak higgyen. Azt viszont elvárnám, hogy nézzenek utána a dolgoknak, olvassanak utána. Csak egy konkrét példa: a hétfői nyílt levelem után van olyan sajtótermék, amely még mindig azt írja le, hogy 8,6 millió eurós kár lenne a Posta-ügyben. Ez képtelenség. Erről soha nem volt szó, soha senki nem vádolt engem azzal, hogy én ilyen kárt okoztam volna. A 2012-es döntés és annak bírósági indoklása, az én magyarázataim ellenére ezt így leírják. Azt gondolom, hogy ez felelőtlenség. De persze emberként én szenvedem el, vagy a becsületem, ami még maradt belőle. A civil szervezetek számára rendelkezésre fogom bocsátani az ügyek részleteit, és azt gondolom, nekik az lehetne a szerepük, hogy a maguk szintjén és a maguk eszközeivel lépjenek fel mind a hazai, mind az európai színtéren, és mondják el, hogy itt valami nem oké. Merthogy nem lehet az, hogy minden bizonyíték és mindenféle valóságtartalom nélkül el lehet ítélni embereket. Hogy mit várnék el a politikumtól? Azt, hogy a törvényhozási eszközökkel, amelyek rendelkezésükre állnak, konszenzusteremtés által – mert nem kell ez egy partizánakció legyen – teremtsenek rendet ezekben a struktúrákban. Mert nem lehet az, hogy semmiféle felelőssége ne legyen akár egy ügyésznek, akár egy bírónak egy igazságtalan döntés kapcsán. Mert mi van, ha valaki megnyeri a Strasbourgi Emberjogi Bíróságnál a pert? Akkor majd kártérítést fizet az állam. De nem az illető bíró, nem az illető ügyész.
- Akarva-akaratlan elég sok mindent megtudtál arról, hogy milyen erők határozzák meg a romániai igazságszolgáltatást. Ami kívülről látszik, az a sokarcúság: van egy európai nyomás, hogy minél több korrupciós ügyet akarnak; van egy csináljatok dossziét ennek-annak politikai játék; talán vannak személyek, akikről ki lehet egyezni politikailag; vannak ügyek, amelyekben fontos személyeket ítélnek el jogosan, stb. Te hogy raknád össze a nagy képet, mi a romániai igazságszolgáltatás mechanizmusa?
– Azt gondolom, hogy a felsorolt jelenségek mindegyikéből van benne valami. Persze én nem tudok a teljes igazságszolgáltatásról véleményt mondani, mert egyrészt nem vagyok igazságszolgáltatási szakterületen dolgozó szakember, másrészt meg én csak a jéghegy csúcsát láttam. Igaz, ez a leglátványosabb, és erre fókuszál mindenki. Először is úgy gondolom, és ezt mindenféle demagógia nélkül állítom, hogy a korrupció elleni harc valóban egy fontos téma, és nagyon komolyan kellene venni Romániában. Másodszor meg azt gondolom, hogy nem szabad a korrupcióellenes harc leple alatt politikai leszámolásokat vagy képtelenségeket gyártani, és ezáltal kicsinálni embereket. Hiszen ha azt nézzük, hogy Markó Attilát is a korrupcióellenes ügyészség vádolja – hol abban a korrupció, hogy visszaszolgáltatott az egyháznak egy ingatlant? Hol van az én ügyemben a korrupció, amelyért négy év börtönbüntetésre ítéltek, úgy, hogy még csak az ügyészek sem mondják azt, hogy bármi kárhoz nekem közöm lett volna, és az ítéletben semmiféle kár nem szerepel. Mi köze van a korrupcióhoz annak, hogy én aláírtam egy határozatot, amire senki nem kényszerített, senki nem vett rá, senki nem fizetett le érte. És mi köze a korrupcióellenes harchoz egy ilyen kitalált kémtörténetnek? Hol van ezekben az ügyekben a korrupció, miközben mindannyian találkozunk – te is, én is – hétköznap az utcán a rendőrtől a kishivatalnokig és az orvosig a kis szintű és a nagy szintű korrupcióval is kétségkívül, amihez viszont nem nyúlnak hozzá. Ezért mondom, hogy nem szabad a korrupcióellenes harc leple alatt különféle politikai leszámolásokat folytatni. Harmadsorban azt gondolom az igazságszolgáltatásról és az úgynevezett európai nyomásról, hogy ez számomra elfogadhatatlan. Azt gondolom, hogy Európának azt kell számon kérnie, hogy egy igazságszolgáltatási rendszer korrektül, egyformán működjön egy európai ország minden egyes állampolgára számára, hogy mindenki egyformán és hasonló jogokkal tudjon élni, és hogy az ítéletek korrektek, igazságosak legyenek. Az igazságszolgáltatás nem lehet sem gyors – mert ugye ezt kérik számon, hogy miért nem gyorsabb az igazságszolgáltatás, vagy miért nem példamutató. Az igazságszolgáltatásnak nem gyorsnak és példamutatónak kell lennie: az igazságszolgáltatásnak igazságosnak kell lennie. A tettek, a vád, a vád bizonyítékai és a védelem bizonyítékai alapján kellene egy igazságos döntést hozni. Ezt lehet és ezt kell számon kérni az igazságszolgáltatáson, nem egyebet. Kétségkívül van egy hatalmi harc az ügyészségeken belül is, az ügyészek maguk is különböző vetélkedésekben vannak, és most beszélhetnék mindenféle háttérjátékokról meg pletykákról, amiket hallani ügyvédektől vagy a rendszer különböző szereplőitől, de nem tudom ezeket bizonyítani, és akkor meg kár lenne belemenni.
- Évek óta azzal fekszel és kelsz, hogy nem vagy szabad ember. Hogy érzed, mennyire változtatta meg ez a személyiséged?
– Nehéz ezt nekem megítélnem. Elsősorban azok kellene ezt megítéljék, akik ismernek, és akik tartották velem a kapcsolatot ebben az időszakban is. Ők tudnának erről sokkal mérvadóbb véleményt mondani. A magam szempontjából azt gondolom, hogy megedződtem, és hogy teljesen másként tudom értékelni a világot és a velem történteket is. Tényleg benne van az, hogy ami nem öl meg, az erősít.
- Az utóbbi hét év után hibának érzed, hogy annak idején politikusnak álltál? Megbántad azt, hogy politikus lettél?
– Nem. Nem. Ez egy nagyon hosszú történet, hogy miért vonzott engem a közélet – mert fogalmam sem volt arról, hogy ez politika. Lehet, hogy a közélet szót sem ismertem. 18 éves voltam, és egyszerűen kerestem azt, hogy mit lehet tenni, hogy azt a Marosvásárhelyt, amit én egyféleképpen hagytam ott érettségiző diákként, és egy egészen másféle városként találtam rá 1990 március végén, hogyan lehet helyrehozni, és hogyan lehet ebben a dologban valamilyen módon rendet teremteni. Ennek az eszközét keresve jutottam el a diákmozgalmakhoz és különböző ellenzéki tüntetésekhez, és később diákszervezeti aktív emberként szerveztem táborokat, nemzetközi rendezvényeket, nemzetközi szervezetekhez csatlakoztattuk a KMDSZ-t, és így tovább. Utána jött a politikába való belekóstolás. Sokszor még ódzkodtam is attól, hogy magamat politikusnak nevezzem. Érdekelt, vonzott, szívesen vállaltam szerepet, elsősorban aktív, political professional szerepben – ami a szervezés, a különböző szervezeti egységek létrehozása, azok összehangolása, kampánystruktúrák létrehozása, státusirodai hálózat megszervezése, és így tovább. Nem bántam meg.
Az egy teljesen másik kérdés, hogy megbántam-e, hogy elvállaltam a miniszterséget. Azt lehet, hogy igen.
Transindex.ro,
2014. január 31.
Több esélyt kaphat a Sapientia kisebbségi regionális egyetemként
A kisebbségi nyelveken képzést nyújtó egyetemek, a sajátos helyzetben lévő régiók segítésére irányuló programok kidolgozásának, a mobilitás kétirányú jellegének fontosságát hangsúlyozta a Régiók Bizottságának brüsszeli plenáris ülésén Borboly Csaba.
Hargita Megye Tanácsának elnöke csütörtökön a bizottság előadójaként mutatta be véleménytervezetét Az európai felsőoktatás a világban címmel, amelyet egyhangúlag szavazott meg a testület – számol be a megyei önkormányzat sajtószolgálata.
A dokumentum előzetes tervezetét 2013. október 17-én küldték be az oktatásügyekért felelős szakbizottságnak, és november 13-án mutatták be az RB Oktatás, ifjúság és kutatás (EDUC) szakbizottsága ülésen, ahol egyöntetűen megszavazták.
Barroso: vonják be a helyi és regionális önkormányzatokat
A plenáris ülés kezdetén José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke elmondta, fontosnak tartja, hogy a tagállamok konzultáljanak a helyi és regionális önkormányzatokkal a partnerségi megállapodás kidolgozása során. A bizottság elnöke jelezte, több panaszt is érkezett már hozzá, és olyan véleménye van az érintett tagállamokról, hogy azt nyilvánosan nem mondaná el, azonban azt kijelentette, a bizottság „figyelmezteti a tagállamokat, hogy vonják be a helyi és regionális önkormányzatokat”.
Felszólalásában Borboly Csaba elmondta, a véleménytervezet összeállításában előnyt jelentett, hogy többnyelvű régiót képvisel, ahol a kisebbségi tannyelvű felsőoktatás alig néhány évtizedes múlttal rendelkezik. A kidolgozást egyeztetések sorozata előzte meg: regionális konzultáció a román felsőoktatási intézmények képviselőivel, egyeztetés európai uniós intézmények szakértőivel, az Európai Bizottság felsőoktatási biztosával, valamint a litván elnökség oktatási képviselőivel.
„Az Európa 2020 stratégia kiemelt figyelmet fordít a felsőoktatás nemzetközivé tételére, és ennek kapcsán stratégiák kidolgozását ösztönzi. Úgy gondolom, hogy az EU a globális kihívásokra választ adhat a felsőoktatási partnerségeken keresztül, ezek növelhetik a kutatási és oktatási kapacitást, az egyetemek a tudástranszfer ügynökeivé válhatnak” – fogalmazott az előadó.
A véleménytervezet javasolja, hogy a tagállamok olyan programokat dolgozzanak ki, amelyek segítik a sajátos helyzetben lévő régiókban a helyi és regionális szintű felsőoktatási intézmények nemzetközibbé válását. Egy ilyen program révén felhívhatnák a figyelmet a mobilitás kétirányú jellegének fontosságára, hogy a kibocsátó és a befogadó térség érdekeinek megfeleljen. A véleménytervezet kiemeli, hogy a soknyelvű és soknemzetiségű Európában fontos szerep juthat azoknak a felsőoktatási intézményeknek, amelyek egynél több nyelven nyújtanak képzést. A multikulturális közegekben legalább két európai nyelvvel ismerkedhetnek meg a hallgatók, amely vonzó lehet a külföldi diákok számára.
A véleménytervezet szerzői ugyanakkor javasolják a helyi és regionális önkormányzatoknak, hogy vállaljanak kezdeményező szerepet, fogadják nyitottsággal a partnerségi megkereséseket. A Régiók Bizottsága nagy lehetőséget lát abban, hogy az európai felsőoktatási rendszer jó gyakorlatát és rendszerszerű megoldásait a szomszédos országokra és a csatlakozás előtt álló államokra is kiterjessze, hiszen így jobban biztosítható az ottani hallgatók mobilitása Európa felé, valamint a tehetségekért folyó versenyben is javulhatnak Európa esélyei.
Esélyegyenlőséget mindenkinek
Hargita megye önkormányzatának elnöke úgy összegezett: a tervezet elfogadásának kettős jelentősége van. Egyrészt felhívja a figyelmet a vidéki régiókban működő egyetemek fontosságára – ilyen például a csíkszeredai Sapientia –, hogy ezen intézmények diákjai is ugyanolyan esélyeket kapjanak, mint a neves egyetemek diákjai, másrészt az Európai Unió intézményeinek figyelmét a nemzeti kisebbségekre irányítja. Hozzátette: azért is fontos a dokumentum elfogadása, mivel korábban is tett javaslatokat a nemzeti kisebbségek és kisebbségi nyelvek viszonylatában, de ez az első javaslat, amelyet egyöntetűen elfogadott a szakbizottság.
„A legfontosabb dolog mégis az, hogy a kis, regionális és kisebbségi egyetemek megkerülhetetlenül és egyértelműen az Régiók Bizottsága látókörébe kerültek, és ezzel az EU szakpolitikájának részévé váltak. Most a felsőoktatási intézményeken a sor, hogy éljenek a lehetőséggel” – fogalmazott a véleménytervezet előkészítésében felkért szakértő, Csák László.
Borboly Csaba 2012 októberétől állandó tagja a Régiók Bizottságának, ezen belül pedig a Környezetvédelem, éghajlatváltozás és energiaügy (ENVE), valamint az Oktatás, ifjúság és kutatás (EDUC) szakbizottságba választották be, és az Európai Néppárt tagjaként vesz részt az üléseken. Az európai felsőoktatás a világban témában 2013. szeptember 16-án, a 19. szakbizottsági ülésen választották előadónak.
Székelyhon.ro,
A kisebbségi nyelveken képzést nyújtó egyetemek, a sajátos helyzetben lévő régiók segítésére irányuló programok kidolgozásának, a mobilitás kétirányú jellegének fontosságát hangsúlyozta a Régiók Bizottságának brüsszeli plenáris ülésén Borboly Csaba.
Hargita Megye Tanácsának elnöke csütörtökön a bizottság előadójaként mutatta be véleménytervezetét Az európai felsőoktatás a világban címmel, amelyet egyhangúlag szavazott meg a testület – számol be a megyei önkormányzat sajtószolgálata.
A dokumentum előzetes tervezetét 2013. október 17-én küldték be az oktatásügyekért felelős szakbizottságnak, és november 13-án mutatták be az RB Oktatás, ifjúság és kutatás (EDUC) szakbizottsága ülésen, ahol egyöntetűen megszavazták.
Barroso: vonják be a helyi és regionális önkormányzatokat
A plenáris ülés kezdetén José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke elmondta, fontosnak tartja, hogy a tagállamok konzultáljanak a helyi és regionális önkormányzatokkal a partnerségi megállapodás kidolgozása során. A bizottság elnöke jelezte, több panaszt is érkezett már hozzá, és olyan véleménye van az érintett tagállamokról, hogy azt nyilvánosan nem mondaná el, azonban azt kijelentette, a bizottság „figyelmezteti a tagállamokat, hogy vonják be a helyi és regionális önkormányzatokat”.
Felszólalásában Borboly Csaba elmondta, a véleménytervezet összeállításában előnyt jelentett, hogy többnyelvű régiót képvisel, ahol a kisebbségi tannyelvű felsőoktatás alig néhány évtizedes múlttal rendelkezik. A kidolgozást egyeztetések sorozata előzte meg: regionális konzultáció a román felsőoktatási intézmények képviselőivel, egyeztetés európai uniós intézmények szakértőivel, az Európai Bizottság felsőoktatási biztosával, valamint a litván elnökség oktatási képviselőivel.
„Az Európa 2020 stratégia kiemelt figyelmet fordít a felsőoktatás nemzetközivé tételére, és ennek kapcsán stratégiák kidolgozását ösztönzi. Úgy gondolom, hogy az EU a globális kihívásokra választ adhat a felsőoktatási partnerségeken keresztül, ezek növelhetik a kutatási és oktatási kapacitást, az egyetemek a tudástranszfer ügynökeivé válhatnak” – fogalmazott az előadó.
A véleménytervezet javasolja, hogy a tagállamok olyan programokat dolgozzanak ki, amelyek segítik a sajátos helyzetben lévő régiókban a helyi és regionális szintű felsőoktatási intézmények nemzetközibbé válását. Egy ilyen program révén felhívhatnák a figyelmet a mobilitás kétirányú jellegének fontosságára, hogy a kibocsátó és a befogadó térség érdekeinek megfeleljen. A véleménytervezet kiemeli, hogy a soknyelvű és soknemzetiségű Európában fontos szerep juthat azoknak a felsőoktatási intézményeknek, amelyek egynél több nyelven nyújtanak képzést. A multikulturális közegekben legalább két európai nyelvvel ismerkedhetnek meg a hallgatók, amely vonzó lehet a külföldi diákok számára.
A véleménytervezet szerzői ugyanakkor javasolják a helyi és regionális önkormányzatoknak, hogy vállaljanak kezdeményező szerepet, fogadják nyitottsággal a partnerségi megkereséseket. A Régiók Bizottsága nagy lehetőséget lát abban, hogy az európai felsőoktatási rendszer jó gyakorlatát és rendszerszerű megoldásait a szomszédos országokra és a csatlakozás előtt álló államokra is kiterjessze, hiszen így jobban biztosítható az ottani hallgatók mobilitása Európa felé, valamint a tehetségekért folyó versenyben is javulhatnak Európa esélyei.
Esélyegyenlőséget mindenkinek
Hargita megye önkormányzatának elnöke úgy összegezett: a tervezet elfogadásának kettős jelentősége van. Egyrészt felhívja a figyelmet a vidéki régiókban működő egyetemek fontosságára – ilyen például a csíkszeredai Sapientia –, hogy ezen intézmények diákjai is ugyanolyan esélyeket kapjanak, mint a neves egyetemek diákjai, másrészt az Európai Unió intézményeinek figyelmét a nemzeti kisebbségekre irányítja. Hozzátette: azért is fontos a dokumentum elfogadása, mivel korábban is tett javaslatokat a nemzeti kisebbségek és kisebbségi nyelvek viszonylatában, de ez az első javaslat, amelyet egyöntetűen elfogadott a szakbizottság.
„A legfontosabb dolog mégis az, hogy a kis, regionális és kisebbségi egyetemek megkerülhetetlenül és egyértelműen az Régiók Bizottsága látókörébe kerültek, és ezzel az EU szakpolitikájának részévé váltak. Most a felsőoktatási intézményeken a sor, hogy éljenek a lehetőséggel” – fogalmazott a véleménytervezet előkészítésében felkért szakértő, Csák László.
Borboly Csaba 2012 októberétől állandó tagja a Régiók Bizottságának, ezen belül pedig a Környezetvédelem, éghajlatváltozás és energiaügy (ENVE), valamint az Oktatás, ifjúság és kutatás (EDUC) szakbizottságba választották be, és az Európai Néppárt tagjaként vesz részt az üléseken. Az európai felsőoktatás a világban témában 2013. szeptember 16-án, a 19. szakbizottsági ülésen választották előadónak.
Székelyhon.ro,
2014. január 31.
A történelmi lehetőség, amivel élni kell
Tudjuk: sokféle nemzetfogalom létezik, illetve ugyanazon nemzet kebelén belül előfordul, hogy beállítódástól függetlenül másképp értelmezik, hogy ki tartozik a nemzethez, ki nem, illetve ki milyen fajta nemzethez tartozik. Magyarországon Trianon előtt a politikai nemzethez való tartozás jól elkülönült a kulturális értelemben vett nemzeti hovatartozástól, amint megtudhatjuk éppen frissiben Bárdi Nándortól, az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársától is, aki Otthon és haza című tanulmánykötetéről adott interjút az Mno.hu-nak, s ebben a külhoni magyarság szemszögéből elemezte a helyzetet. A Trianon utáni mindenféle kényszerek jól összekuszálták ezeket az akkor látszólag jól körvonalazódott fogalmakat. A kommunizmus alatt nem gondolkodtak nemzetekben, ezért ez a probléma hivatalosan nem is merült fel. Meg is látszott ez a nyolcvanas, kilencvenes évek határozatlanságán, amikor újra ki kellett találni: ki tartozik a magyar nemzethez és ki nem? A többnyire szocialista kormányzások úgy tartották, hogy politikai értelemben magyar az, aki magyar állampolgár. Kulturális értelemben magyar az, aki magyarnak vallja magát. Magyar állampolgárnak viszont születni kellett, vagy hosszú évek magyarországi tartózkodását felvállalni, így a határon túli magyarok, ha nem költöztek Magyarországra, nem vállalhattak politikai közösséget a Magyarországon élő magyarokkal.
A külhoni állampolgárság intézménye és annak lehetősége, hogy külhoni magyarok is részt vegyenek az országgyűlési választásokon, új helyzetet teremtett, hisz azok is részévé válhatnak ezáltal a politikai magyar nemzetnek, akik nem élnek Magyarországon.
Van is ebből probléma. Sokan úgy vélik – még köztünk, erdélyi magyarok között is –, hogy igazából nincsen jogunk beleszólni a magyarországi politika alakulásába, mert nem élünk ott, nem viseljük döntésünk következményeit. Ez az érv már ott megdől, ha megnézzük: az egyik vagy másik színezetű kormányzás mit mondott és mit tett a határon túli magyarságért. Csak egyetlen példa: a mostani előtti ciklusban a magyar állam által fenntartott romániai magánegyetem, a Sapientia évről évre a megszűnés szélén evickélt, ma pedig folyamatosan a bővítésről, terjeszkedésről, campusépítésről érkeznek a hírek. Hogy ne éreznénk akkor bőrünkön egy országgyűlési választás eredményének következményeit? Ugyanebbe a kategóriába tartozik, csak sokkal alpáribb az a fajta érv, amelyik hamisan az adózás helyéhez köti a szavazati jogot: nem adózol Magyarországon, ne szavazz. Ez már egyenesen gyurcsányi mélységekbe húzó gondolkodásmód. A szavazati jog nem egy szolgáltatás, amit adód ellenében megvásárolsz, s akkor nem is beszéltünk arról a sok magyarországi magyarról, aki semmivel sem járul hozzá a közös kasszához, vagy azokról a Magyarországon élő nem magyarokról, akik viszont igen, és nem is kevéssel.
Bárdi Nándor elemzéséből kiderül, hogy a szétszakított nemzetrészekben sokféle megoldást kipróbáltak identitásuk meghatározására, a politikai elit irányultságának beállítására. A Trianon óta eltelt közel száz év arra világított rá, hogy azok a megoldások, amelyek nem kötődtek ilyen vagy olyan módon Budapesthez, mint a magyar nemzet politikai értelemben vett központjához, hosszú távon és igazán nem tudtak működni. Igaz, kísérletezni ezekkel igazából csak a rendszerváltozás után volt lehetséges, s még nem sikerült megtalálni a helyes utat, amely egyrészt kötődik a nemzet fő irányához, ugyanakkor kiszolgálja a helyi közösségek igényeit. Ma Romániában megfigyelhetjük: az itteni többséggel megkötött, sokszor gazdasági alapú alkuk, amelyekért cserébe némi beleszólást engednek a bukaresti politikába, korántsem elégséges eszközök a magyar identitás megőrzése, a magyarlakta vidékeken az életszínvonal emelése érdekében. Ennél többre van szükség.
Trianon óta példátlan, történelmi lehetőség, hogy a politikai magyar nemzet részeként Székelyföldről beleszóljunk a magyar politika alakulásába. Hogy élnünk kell vele, nem kérdés. De ez még nem a teljes megoldás: amikor saját egyéni képviselőt vagy képviselőket küldünk majd az Országgyűlésbe, akkor valóban kiteljesedik a politikai nemzetegyesítés.
Rédai Attila
Székelyhon.ro,
Tudjuk: sokféle nemzetfogalom létezik, illetve ugyanazon nemzet kebelén belül előfordul, hogy beállítódástól függetlenül másképp értelmezik, hogy ki tartozik a nemzethez, ki nem, illetve ki milyen fajta nemzethez tartozik. Magyarországon Trianon előtt a politikai nemzethez való tartozás jól elkülönült a kulturális értelemben vett nemzeti hovatartozástól, amint megtudhatjuk éppen frissiben Bárdi Nándortól, az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársától is, aki Otthon és haza című tanulmánykötetéről adott interjút az Mno.hu-nak, s ebben a külhoni magyarság szemszögéből elemezte a helyzetet. A Trianon utáni mindenféle kényszerek jól összekuszálták ezeket az akkor látszólag jól körvonalazódott fogalmakat. A kommunizmus alatt nem gondolkodtak nemzetekben, ezért ez a probléma hivatalosan nem is merült fel. Meg is látszott ez a nyolcvanas, kilencvenes évek határozatlanságán, amikor újra ki kellett találni: ki tartozik a magyar nemzethez és ki nem? A többnyire szocialista kormányzások úgy tartották, hogy politikai értelemben magyar az, aki magyar állampolgár. Kulturális értelemben magyar az, aki magyarnak vallja magát. Magyar állampolgárnak viszont születni kellett, vagy hosszú évek magyarországi tartózkodását felvállalni, így a határon túli magyarok, ha nem költöztek Magyarországra, nem vállalhattak politikai közösséget a Magyarországon élő magyarokkal.
A külhoni állampolgárság intézménye és annak lehetősége, hogy külhoni magyarok is részt vegyenek az országgyűlési választásokon, új helyzetet teremtett, hisz azok is részévé válhatnak ezáltal a politikai magyar nemzetnek, akik nem élnek Magyarországon.
Van is ebből probléma. Sokan úgy vélik – még köztünk, erdélyi magyarok között is –, hogy igazából nincsen jogunk beleszólni a magyarországi politika alakulásába, mert nem élünk ott, nem viseljük döntésünk következményeit. Ez az érv már ott megdől, ha megnézzük: az egyik vagy másik színezetű kormányzás mit mondott és mit tett a határon túli magyarságért. Csak egyetlen példa: a mostani előtti ciklusban a magyar állam által fenntartott romániai magánegyetem, a Sapientia évről évre a megszűnés szélén evickélt, ma pedig folyamatosan a bővítésről, terjeszkedésről, campusépítésről érkeznek a hírek. Hogy ne éreznénk akkor bőrünkön egy országgyűlési választás eredményének következményeit? Ugyanebbe a kategóriába tartozik, csak sokkal alpáribb az a fajta érv, amelyik hamisan az adózás helyéhez köti a szavazati jogot: nem adózol Magyarországon, ne szavazz. Ez már egyenesen gyurcsányi mélységekbe húzó gondolkodásmód. A szavazati jog nem egy szolgáltatás, amit adód ellenében megvásárolsz, s akkor nem is beszéltünk arról a sok magyarországi magyarról, aki semmivel sem járul hozzá a közös kasszához, vagy azokról a Magyarországon élő nem magyarokról, akik viszont igen, és nem is kevéssel.
Bárdi Nándor elemzéséből kiderül, hogy a szétszakított nemzetrészekben sokféle megoldást kipróbáltak identitásuk meghatározására, a politikai elit irányultságának beállítására. A Trianon óta eltelt közel száz év arra világított rá, hogy azok a megoldások, amelyek nem kötődtek ilyen vagy olyan módon Budapesthez, mint a magyar nemzet politikai értelemben vett központjához, hosszú távon és igazán nem tudtak működni. Igaz, kísérletezni ezekkel igazából csak a rendszerváltozás után volt lehetséges, s még nem sikerült megtalálni a helyes utat, amely egyrészt kötődik a nemzet fő irányához, ugyanakkor kiszolgálja a helyi közösségek igényeit. Ma Romániában megfigyelhetjük: az itteni többséggel megkötött, sokszor gazdasági alapú alkuk, amelyekért cserébe némi beleszólást engednek a bukaresti politikába, korántsem elégséges eszközök a magyar identitás megőrzése, a magyarlakta vidékeken az életszínvonal emelése érdekében. Ennél többre van szükség.
Trianon óta példátlan, történelmi lehetőség, hogy a politikai magyar nemzet részeként Székelyföldről beleszóljunk a magyar politika alakulásába. Hogy élnünk kell vele, nem kérdés. De ez még nem a teljes megoldás: amikor saját egyéni képviselőt vagy képviselőket küldünk majd az Országgyűlésbe, akkor valóban kiteljesedik a politikai nemzetegyesítés.
Rédai Attila
Székelyhon.ro,
2014. január 31.
A gagauzok nem akarnak úgy járni, mint az erdélyi magyarok
A Moldovai Köztársaság gagauz közössége azért szervez népszavazást február másodikán a tartomány jövőjéről, hogy az autonómiával ne járjon úgy, mint az erdélyi magyarok – jelentette ki Mihail Formuzal, a gagauz autonóm tartomány kormányzója a Szabad Európa Rádiónak adott interjújában, amelyet pénteken idézett az Adevărul című lap.
A gagauzok Moldova déli részén élnek, a török nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet beszélnek. Az ortodox vallású közösség a húsz éve alakult, mintegy 150 ezres népességű autonóm tartomány lakosságának több mint 80 százalékát teszi ki.
A tartományi tanács által kiírt népszavazáson az egyik kérdés azt firtatja, támogatnák-e a választók Moldova belépését az Európai Unióba, egy másik kérdés tanúsága szerint pedig a gagauz tartomány önrendelkezési jogát nyilvánítanák ki arra az esetre, ha Moldova elveszítené szuverenitását, azaz egyesülne Romániával. A referendumot a moldovai kormány nem ismeri el, mondván, hogy országos ügyekben nem lehet helyi népszavazást rendezni.
A tartomány vezetői inkább az orosz vámunióban, mint az Európai Unióban látnák Moldova jövőjét, és – miként az Adevărul által idézett interjúból kitűnik – aggasztja őket az is, hogy a chișinăui kormány nem utasította el hivatalosan Traian Băsescu román államfőnek a két ország egyesülését szorgalmazó kijelentéseit.
„Nekünk jó memóriánk van, emlékszünk az 1918-as eseményekre. Nem szeretnénk, hogy egy szép napon a gagauz autonómia is eltűnjön, miként eltűnt a romániai magyarok autonómiája” – fogalmazott Formuzal, arra utalva, hogy az Erdély és a román királyság egyesülését kimondó 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés autonómiát ígért Erdély nemzeti közösségeinek, amit a későbbi román alkotmányok nem szentesítettek.
Băsescu november végén egy interjú során kifejtette: Románia következő nagy célja az kell hogy legyen, hogy egyesüljön a Moldovai Köztársasággal.
A Moldovai Köztársaság novemberben parafálta az Európai Unióval kötendő társulási egyezményt, a chișinăui alkotmánybíróság pedig úgy döntött, hogy az ország hivatalos nyelve a román.
MTI
Székelyhon.ro,
A Moldovai Köztársaság gagauz közössége azért szervez népszavazást február másodikán a tartomány jövőjéről, hogy az autonómiával ne járjon úgy, mint az erdélyi magyarok – jelentette ki Mihail Formuzal, a gagauz autonóm tartomány kormányzója a Szabad Európa Rádiónak adott interjújában, amelyet pénteken idézett az Adevărul című lap.
A gagauzok Moldova déli részén élnek, a török nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet beszélnek. Az ortodox vallású közösség a húsz éve alakult, mintegy 150 ezres népességű autonóm tartomány lakosságának több mint 80 százalékát teszi ki.
A tartományi tanács által kiírt népszavazáson az egyik kérdés azt firtatja, támogatnák-e a választók Moldova belépését az Európai Unióba, egy másik kérdés tanúsága szerint pedig a gagauz tartomány önrendelkezési jogát nyilvánítanák ki arra az esetre, ha Moldova elveszítené szuverenitását, azaz egyesülne Romániával. A referendumot a moldovai kormány nem ismeri el, mondván, hogy országos ügyekben nem lehet helyi népszavazást rendezni.
A tartomány vezetői inkább az orosz vámunióban, mint az Európai Unióban látnák Moldova jövőjét, és – miként az Adevărul által idézett interjúból kitűnik – aggasztja őket az is, hogy a chișinăui kormány nem utasította el hivatalosan Traian Băsescu román államfőnek a két ország egyesülését szorgalmazó kijelentéseit.
„Nekünk jó memóriánk van, emlékszünk az 1918-as eseményekre. Nem szeretnénk, hogy egy szép napon a gagauz autonómia is eltűnjön, miként eltűnt a romániai magyarok autonómiája” – fogalmazott Formuzal, arra utalva, hogy az Erdély és a román királyság egyesülését kimondó 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés autonómiát ígért Erdély nemzeti közösségeinek, amit a későbbi román alkotmányok nem szentesítettek.
Băsescu november végén egy interjú során kifejtette: Románia következő nagy célja az kell hogy legyen, hogy egyesüljön a Moldovai Köztársasággal.
A Moldovai Köztársaság novemberben parafálta az Európai Unióval kötendő társulási egyezményt, a chișinăui alkotmánybíróság pedig úgy döntött, hogy az ország hivatalos nyelve a román.
MTI
Székelyhon.ro,
2014. január 31.
Tőkés: Nem lehet múlt időben beszélni a Securitatéről
Molnár János A Securitate célkeresztjében – Tőkés László küzdelme a román politikai rendőrséggel című könyvét mutatták be a szerző és a főszereplő jelenlétében csütörtökön Kolozsváron.
A Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent 250 oldalas könyv a Securitate irattárában megőrzött Tőkés-dossziékat dolgozza fel. A könyv borítóján egy olyan fénykép látható, amelyet a Securitate készített a diák. A szerző elmondta, újszerűsége abban áll, hogy Tőkés László megannyi korabeli írását is tartalmazza. Olyan dokumentumokat, amelyek eredetije elveszett, és a Securitate román fordításából kellett magyarra visszafordítani. „Ezek a szövegek minden bizonnyal az erdélyi művelődéstörténet és politikatörténet szerves részét fogják képezni” – jelentette ki Molnár János.
Úgy vélte, az akkori politikai helyzetre adott választípusoknak létezik egy Tőkés-modellje, mely nemcsak az akkori lelkész magatartásában, hanem az általa leírt szövegekben is tetten érhető. Amikor a magyar értelmiségiek többsége csak a sorok között mert üzenni a diktatúráról, Tőkés László leplezetlenül írta le az erdélyi valóságot. A szerző azt is megemlítette, a könyvet azokkal a nemtelen támadásokkal akarja szembeállítani, amelyek Tőkés Lászlót az elmúlt években érték. „Tőkés László politikai gondolkodása alapjában nem változott, a céljai sem változtak. Az a harc, amit akkor ő vívott, a közösségre kivetítve a szabadságért, az autonómiáért vívott harc volt. Nézzük meg a mai politikusokat, hány mondhatja el magáról, hogy ugyanaz, aki volt” – fogalmazott ki Molnár János.
Tőkés László elismerte, számára is izgalmas a könyv, hiszen a Securitate célkeresztjében lévő személyként egykor a „gödör fenekéről” szemlélte történetét, most a külső szemlélő perspektívájából láthatja azt. „Nincsen semmilyen öncélú hősiesség a történetemben. Lelkész akartam lenni, végezni akartam a munkámat. Ezt próbálta akadályozni a Securitate, ezzel kellett felvennem a harcot” – magyarázta. Tőkés László azt is megemlítette, hogy nem lehet múlt időben beszélni a Securitatéről. A politikai rendőrség örökségét a balkáni elaknásított területekhez hasonlította. „Nem kérdéses, hogy a Securitate nyúl utánam a Románia csillaga érdemrend visszavonási kísérlete ügyében is. (…) Az információkkal való visszaélés háborúja zajlik ma is” – fogalmazott a volt püspök. A túlélő politikai rendőrségről szólva H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója negatív Déva vára-jelenségről beszélt. „Amit lebontunk estig, újraépül reggelig” – fogalmazott a könyv szerkesztője.
MNO.hu,
Molnár János A Securitate célkeresztjében – Tőkés László küzdelme a román politikai rendőrséggel című könyvét mutatták be a szerző és a főszereplő jelenlétében csütörtökön Kolozsváron.
A Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent 250 oldalas könyv a Securitate irattárában megőrzött Tőkés-dossziékat dolgozza fel. A könyv borítóján egy olyan fénykép látható, amelyet a Securitate készített a diák. A szerző elmondta, újszerűsége abban áll, hogy Tőkés László megannyi korabeli írását is tartalmazza. Olyan dokumentumokat, amelyek eredetije elveszett, és a Securitate román fordításából kellett magyarra visszafordítani. „Ezek a szövegek minden bizonnyal az erdélyi művelődéstörténet és politikatörténet szerves részét fogják képezni” – jelentette ki Molnár János.
Úgy vélte, az akkori politikai helyzetre adott választípusoknak létezik egy Tőkés-modellje, mely nemcsak az akkori lelkész magatartásában, hanem az általa leírt szövegekben is tetten érhető. Amikor a magyar értelmiségiek többsége csak a sorok között mert üzenni a diktatúráról, Tőkés László leplezetlenül írta le az erdélyi valóságot. A szerző azt is megemlítette, a könyvet azokkal a nemtelen támadásokkal akarja szembeállítani, amelyek Tőkés Lászlót az elmúlt években érték. „Tőkés László politikai gondolkodása alapjában nem változott, a céljai sem változtak. Az a harc, amit akkor ő vívott, a közösségre kivetítve a szabadságért, az autonómiáért vívott harc volt. Nézzük meg a mai politikusokat, hány mondhatja el magáról, hogy ugyanaz, aki volt” – fogalmazott ki Molnár János.
Tőkés László elismerte, számára is izgalmas a könyv, hiszen a Securitate célkeresztjében lévő személyként egykor a „gödör fenekéről” szemlélte történetét, most a külső szemlélő perspektívájából láthatja azt. „Nincsen semmilyen öncélú hősiesség a történetemben. Lelkész akartam lenni, végezni akartam a munkámat. Ezt próbálta akadályozni a Securitate, ezzel kellett felvennem a harcot” – magyarázta. Tőkés László azt is megemlítette, hogy nem lehet múlt időben beszélni a Securitatéről. A politikai rendőrség örökségét a balkáni elaknásított területekhez hasonlította. „Nem kérdéses, hogy a Securitate nyúl utánam a Románia csillaga érdemrend visszavonási kísérlete ügyében is. (…) Az információkkal való visszaélés háborúja zajlik ma is” – fogalmazott a volt püspök. A túlélő politikai rendőrségről szólva H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója negatív Déva vára-jelenségről beszélt. „Amit lebontunk estig, újraépül reggelig” – fogalmazott a könyv szerkesztője.
MNO.hu,
2014. január 31.
Várvédő – Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)
2014. február 1.
Botrány tört ki a szatmárnémeti Kölcsey Főgimnáziumban a magyar zászló miatt
A Szatmár megyei tanfelügyelőség „véleményszabadságot veszélyeztető" és „etnikumközi feszültségeket gerjesztő" megnyilvánulását bírálta a bukaresti Active Watch szervezet.
A szólásszabadságért küzdő civil csoport a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban múlt pénteken történt incidenssel kapcsolatban fejtette ki álláspontját. Korábban a Gazeta de Nord-Vest Szatmár megyei napilap számolt be arról, hogy a román fejedelemségek egyesülésének évfordulóján tartott szatmárnémeti koszorúzást magyar diákok egy csoportja megzavarta. A lap szerint a diákok a megkoszorúzott szobor szomszédságában álló gimnázium ablakában hangoskodtak a román himnusz alatt, és színes papírlapokból rögtönzött piros-fehér-zöld zászlót tűztek rövid időre az ablakba.
A helyi román lap az iskola igazgatóságát és a Szatmár Megyei Tanfelügyelőséget is megkérdezte. Pataki Enikő, az iskola igazgatója elmondta, azonosították a megnyilvánulás kezdeményezőjét, aki megbánta a tettét. Claudiu Mondici megyei főtanfelügyelő-helyettes közölte, azonnal felvették a kapcsolatot az iskola vezetőségével, amelyik vizsgáló bizottságot állított fel.
A tisztségviselő „sajnálatosnak, és rendkívül veszélyesnek" minősítette a történteket. Az Active Watch weboldalán emlékeztetett arra, hogy tavaly március 15-én – amikor egy kovásznai iskolában egy román lány tűzött román nemzeti színű szalagot a hajába a magyar nemzeti ünnepen – gyökeresen más volt a reakció. Akkor az Országos Diszkriminációellenes Tanács azért rótt ki 400 lejes (26500 forint) bírságot az osztályfőnökre, mert az „hatalmával visszaélve" eltávolította a hajpántot. Az Active Watch úgy véli, a nem román zászló kitűzése a szabad véleménynyilvánítás kategóriájába tartozik, még akkor is, ha ezt egyesek sértőnek érzik. „A szabad véleménynyilvánítást veszélyezteti, ha ehhez a bűnösség fogalmát társítják" – hangsúlyozta a civil szervezet, amely szerint a tanfelügyelőség reakciója túlméretezett volt, és feszültséget gerjesztett. Pataki Enikő, a gimnázium igazgatója az MTI-nek pénteken elmondta, az iskola fegyelmi bizottsága a szülők jelenlétében meghallgatta a tanulókat, és diákcsínynek minősítette az ügyet. A kezdeményezőt az intézmény belső szabályzatának megszegése miatt megrovásban részesítették. „Azt is elmondtuk a diákoknak, hogy otromba dolognak tartjuk mások ünneplésének a megzavarását" – nyilatkozta az igazgatónő. MTI
Erdély.ma,
A Szatmár megyei tanfelügyelőség „véleményszabadságot veszélyeztető" és „etnikumközi feszültségeket gerjesztő" megnyilvánulását bírálta a bukaresti Active Watch szervezet.
A szólásszabadságért küzdő civil csoport a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban múlt pénteken történt incidenssel kapcsolatban fejtette ki álláspontját. Korábban a Gazeta de Nord-Vest Szatmár megyei napilap számolt be arról, hogy a román fejedelemségek egyesülésének évfordulóján tartott szatmárnémeti koszorúzást magyar diákok egy csoportja megzavarta. A lap szerint a diákok a megkoszorúzott szobor szomszédságában álló gimnázium ablakában hangoskodtak a román himnusz alatt, és színes papírlapokból rögtönzött piros-fehér-zöld zászlót tűztek rövid időre az ablakba.
A helyi román lap az iskola igazgatóságát és a Szatmár Megyei Tanfelügyelőséget is megkérdezte. Pataki Enikő, az iskola igazgatója elmondta, azonosították a megnyilvánulás kezdeményezőjét, aki megbánta a tettét. Claudiu Mondici megyei főtanfelügyelő-helyettes közölte, azonnal felvették a kapcsolatot az iskola vezetőségével, amelyik vizsgáló bizottságot állított fel.
A tisztségviselő „sajnálatosnak, és rendkívül veszélyesnek" minősítette a történteket. Az Active Watch weboldalán emlékeztetett arra, hogy tavaly március 15-én – amikor egy kovásznai iskolában egy román lány tűzött román nemzeti színű szalagot a hajába a magyar nemzeti ünnepen – gyökeresen más volt a reakció. Akkor az Országos Diszkriminációellenes Tanács azért rótt ki 400 lejes (26500 forint) bírságot az osztályfőnökre, mert az „hatalmával visszaélve" eltávolította a hajpántot. Az Active Watch úgy véli, a nem román zászló kitűzése a szabad véleménynyilvánítás kategóriájába tartozik, még akkor is, ha ezt egyesek sértőnek érzik. „A szabad véleménynyilvánítást veszélyezteti, ha ehhez a bűnösség fogalmát társítják" – hangsúlyozta a civil szervezet, amely szerint a tanfelügyelőség reakciója túlméretezett volt, és feszültséget gerjesztett. Pataki Enikő, a gimnázium igazgatója az MTI-nek pénteken elmondta, az iskola fegyelmi bizottsága a szülők jelenlétében meghallgatta a tanulókat, és diákcsínynek minősítette az ügyet. A kezdeményezőt az intézmény belső szabályzatának megszegése miatt megrovásban részesítették. „Azt is elmondtuk a diákoknak, hogy otromba dolognak tartjuk mások ünneplésének a megzavarását" – nyilatkozta az igazgatónő. MTI
Erdély.ma,
2014. február 1.
Böjte Csaba: A szeretet forradalma!
Isten kegyelméből ötvenöt éves lettem. Állok ezen a magaslaton és nézelődöm. Hátranézve édesanyámat látom, aki ötvenöt évvel ezelőtt édesapámmal az élet mellett döntött. Létem alapja nem más, mint két fiatal tiszta álma, mely eggyé forrt, két lábra állt és elindult a nagyvilágba. Létem, két székely ember igenje mindarra ami szép, igaz, jó és szent! Az ember gyermekeiben győzi le a falakat!
Ott, ahol a léted véget ér, ott testi, lelki fiaid, lányaid diadalmasan továbbmennek. A szülő varázsvesszeje az ő gyermeke, kik által létet adva továbbteremt, az életet szolgálva, a 36 fokon égő, élő fáklya hordozóját szüli e világra, hogy a szeretet és a jóság lángjából építsék Isten Országát! Dédapám, a 1oo évvel ezelőtt kezdődő első világháború lövészárkaiban biztos, hogy egy békés, jobb világról álmodott, melyből kántortanítóként amit tudott, azt meg is valósította!
Édesapám továbbvitte a tiszta vágyakat, verseket írt, 1956 után a börtönben számba vette a feladatokat, majd az apjától kapott zászlaját, a szabad életbe vetett tiszta hitét, az én gyermeki reszkető kezembe tette. Lassan a pislákoló láng átjárt, elindultam, és ma már én is hiszem, hogy eljön az a nap, melyben Istenhez és egymáshoz közelebb ülve élhetünk békében, jó testvérekként mindannyian. A tündérkert, Isten Országa előttünk van! Biztos, hogy szépen, lassan nemcsak az útjaink, de az út melletti árkok és a domboldalak fölé magasló hegyeket borító erdők, s a bennük megbúvó falvaink, városaink lakói, mindenki és minden Isten akarata szerint szépen megtisztulva, virágba borul!
Igen, őseim vágyát hordozva megyek, magam is vágyva vágyódom arra, hogy minden, mi él és van, istengyermeki méltóságában kiteljesedve, bőségben, békében élhessen! Szeretném, hogy mindannyiunk mindennapjait betöltse szorgalmas munkánk, kitartó imánk gyümölcse a bölcsesség és béke, a szeretet és a jóság! Akarom, hogy ugyanúgy kiáradjon és betöltse a létezés öröme testvéreim életét, mint a hasadó hajnal fénye reggel, az Isten alkotta drága világunkat!
Előrenézek ötvenöt év magaslatáról, és tudom, hogy a öröklött álmaim rajtam túlmutatnak, e cél meghalad, hisz utunk e földi tájon véges. Bár remélem, hogy vándorlásom minden nappal egy lépéssel közelebb visz a mennyek országához, s e földi létem végén ugyanezt a munkát magasabb szinten, még intenzívebben végezhetem, azért mégis jó tudni, hogy a zászlót, a hitemből született gyermekeim kezébe átadhatom! Nyugodt vagyok, bízom a gyermekeimben, hisz eddigi életemben magam is megannyi botladozás és minden elesés után megtapasztaltam, hogy keljfeljancsi-létem mélyén a talpra állító ólom nem más mint Isten, és ez a hit, mely bármilyen sötétségből talpra ránt!
Hiszem, hogy az Isten Országa eljövetele utáni vágy gyermekeim életében is diadalmaskodik! Tudom, hogy mindenki aki él, öntudatlanul is akarja, hogy mindig, mindenben a szeretet és a jóság diadalmaskodjon, és ez a vég nélküli vágy szent forradalomként feltartóztathatatlanul kibontakoztatja a világot!
Köszönöm, Istenem, ezt a lángot, az életet, melyet a hittel szüleimtől kaptam, s melyet alázattal hordozva szeretnék a Te nevedben befogadott felnövekvő gyermekeimnek legdrágább kincsként szeretettel tovább adni!
Csaba t.
Déva, 2014 jan. 24.
Erdély.ma,
Isten kegyelméből ötvenöt éves lettem. Állok ezen a magaslaton és nézelődöm. Hátranézve édesanyámat látom, aki ötvenöt évvel ezelőtt édesapámmal az élet mellett döntött. Létem alapja nem más, mint két fiatal tiszta álma, mely eggyé forrt, két lábra állt és elindult a nagyvilágba. Létem, két székely ember igenje mindarra ami szép, igaz, jó és szent! Az ember gyermekeiben győzi le a falakat!
Ott, ahol a léted véget ér, ott testi, lelki fiaid, lányaid diadalmasan továbbmennek. A szülő varázsvesszeje az ő gyermeke, kik által létet adva továbbteremt, az életet szolgálva, a 36 fokon égő, élő fáklya hordozóját szüli e világra, hogy a szeretet és a jóság lángjából építsék Isten Országát! Dédapám, a 1oo évvel ezelőtt kezdődő első világháború lövészárkaiban biztos, hogy egy békés, jobb világról álmodott, melyből kántortanítóként amit tudott, azt meg is valósította!
Édesapám továbbvitte a tiszta vágyakat, verseket írt, 1956 után a börtönben számba vette a feladatokat, majd az apjától kapott zászlaját, a szabad életbe vetett tiszta hitét, az én gyermeki reszkető kezembe tette. Lassan a pislákoló láng átjárt, elindultam, és ma már én is hiszem, hogy eljön az a nap, melyben Istenhez és egymáshoz közelebb ülve élhetünk békében, jó testvérekként mindannyian. A tündérkert, Isten Országa előttünk van! Biztos, hogy szépen, lassan nemcsak az útjaink, de az út melletti árkok és a domboldalak fölé magasló hegyeket borító erdők, s a bennük megbúvó falvaink, városaink lakói, mindenki és minden Isten akarata szerint szépen megtisztulva, virágba borul!
Igen, őseim vágyát hordozva megyek, magam is vágyva vágyódom arra, hogy minden, mi él és van, istengyermeki méltóságában kiteljesedve, bőségben, békében élhessen! Szeretném, hogy mindannyiunk mindennapjait betöltse szorgalmas munkánk, kitartó imánk gyümölcse a bölcsesség és béke, a szeretet és a jóság! Akarom, hogy ugyanúgy kiáradjon és betöltse a létezés öröme testvéreim életét, mint a hasadó hajnal fénye reggel, az Isten alkotta drága világunkat!
Előrenézek ötvenöt év magaslatáról, és tudom, hogy a öröklött álmaim rajtam túlmutatnak, e cél meghalad, hisz utunk e földi tájon véges. Bár remélem, hogy vándorlásom minden nappal egy lépéssel közelebb visz a mennyek országához, s e földi létem végén ugyanezt a munkát magasabb szinten, még intenzívebben végezhetem, azért mégis jó tudni, hogy a zászlót, a hitemből született gyermekeim kezébe átadhatom! Nyugodt vagyok, bízom a gyermekeimben, hisz eddigi életemben magam is megannyi botladozás és minden elesés után megtapasztaltam, hogy keljfeljancsi-létem mélyén a talpra állító ólom nem más mint Isten, és ez a hit, mely bármilyen sötétségből talpra ránt!
Hiszem, hogy az Isten Országa eljövetele utáni vágy gyermekeim életében is diadalmaskodik! Tudom, hogy mindenki aki él, öntudatlanul is akarja, hogy mindig, mindenben a szeretet és a jóság diadalmaskodjon, és ez a vég nélküli vágy szent forradalomként feltartóztathatatlanul kibontakoztatja a világot!
Köszönöm, Istenem, ezt a lángot, az életet, melyet a hittel szüleimtől kaptam, s melyet alázattal hordozva szeretnék a Te nevedben befogadott felnövekvő gyermekeimnek legdrágább kincsként szeretettel tovább adni!
Csaba t.
Déva, 2014 jan. 24.
Erdély.ma,
2014. február 1.
Összefognak a szaklíceumok
Jóváhagyta a sepsiszentgyörgyi önkormányzat a város három szaklíceumának tervezett együttműködését. A Berde Áron-, a Kós Károly- és a Puskás Tivadar-iskola vezetői a munkaerő, az anyagi javak és a különféle pályázatok közös kihasználásáról kötnének megállapodást.
Ez nem jelent összevonást, mindegyik iskola megőrzi önállóságát, vezetőségét, szerződéses partnerségről van szó, amellyel oktatási lehetőségeiket kívánják bővíteni – ismertette az elképzelést a városi tanács csütörtöki ülésén Sztakics Éva alpolgármester. A liberális Mădălin Guruianu fenntartásokat fogalmazott meg, és kérte, hogy a román osztályok helyzetéről a román tanácstagokat is tájékoztassák. Az SZDP-s Rodica Pîrvan, a Constantin Brâncuși-szaklíceum igazgatója kijelentette: őket is megkeresték, de egyheti gondolkodás után úgy döntöttek, hogy nem társulnak, mert „nincs értelme”, hiszen ők is meg akarják tartani a tanári állásokat. Ezek az iskolák román tannyelvű osztályokat szeretnének létrehozni, de szerinte kérdéses, hogy megfelelő szinten tudnak-e románul oktatni – tette hozzá Rodica Pîrvan. Sztakics Éva többévi gyakorlati tapasztalatára hivatkozva válaszolta, hogy eddig inkább a magyar szaknyelv okozott gondot, hiszen a tanárok többsége – ő maga is – románul végezte az egyetemet, hasonló megállapodást pedig már jóváhagytak a Mihai Viteazul Líceum és a kovásznai Avram Iancu-iskola között. Mindezt a szintén SZDP-s Rădiţa Palela főtanfelügyelő-helyettes is megerősítette, Antal Árpád polgármester pedig azt is felhozta, hogy sok román honatya, sőt, maga az államfő is követ el nyelvtani hibákat, de nem győzte meg a vonakodókat, a határozatot három tartózkodás mellett fogadták el.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Jóváhagyta a sepsiszentgyörgyi önkormányzat a város három szaklíceumának tervezett együttműködését. A Berde Áron-, a Kós Károly- és a Puskás Tivadar-iskola vezetői a munkaerő, az anyagi javak és a különféle pályázatok közös kihasználásáról kötnének megállapodást.
Ez nem jelent összevonást, mindegyik iskola megőrzi önállóságát, vezetőségét, szerződéses partnerségről van szó, amellyel oktatási lehetőségeiket kívánják bővíteni – ismertette az elképzelést a városi tanács csütörtöki ülésén Sztakics Éva alpolgármester. A liberális Mădălin Guruianu fenntartásokat fogalmazott meg, és kérte, hogy a román osztályok helyzetéről a román tanácstagokat is tájékoztassák. Az SZDP-s Rodica Pîrvan, a Constantin Brâncuși-szaklíceum igazgatója kijelentette: őket is megkeresték, de egyheti gondolkodás után úgy döntöttek, hogy nem társulnak, mert „nincs értelme”, hiszen ők is meg akarják tartani a tanári állásokat. Ezek az iskolák román tannyelvű osztályokat szeretnének létrehozni, de szerinte kérdéses, hogy megfelelő szinten tudnak-e románul oktatni – tette hozzá Rodica Pîrvan. Sztakics Éva többévi gyakorlati tapasztalatára hivatkozva válaszolta, hogy eddig inkább a magyar szaknyelv okozott gondot, hiszen a tanárok többsége – ő maga is – románul végezte az egyetemet, hasonló megállapodást pedig már jóváhagytak a Mihai Viteazul Líceum és a kovásznai Avram Iancu-iskola között. Mindezt a szintén SZDP-s Rădiţa Palela főtanfelügyelő-helyettes is megerősítette, Antal Árpád polgármester pedig azt is felhozta, hogy sok román honatya, sőt, maga az államfő is követ el nyelvtani hibákat, de nem győzte meg a vonakodókat, a határozatot három tartózkodás mellett fogadták el.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. február 1.
A románok felé közvetíteni (Sepsiszentgyörgyi RMDSZ)
Tisztújító körzeti közgyűléseket, majd küldöttgyűlést tartott a sepsiszentgyörgyi RMDSZ. A szerdai ülésen a négy városi, valamint kilyéni és szotyori körzetben megválasztott 81 és a társult ifjúsági szervezetek által jelölt 12 küldöttet köszöntő Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök vázolta azokat a feladatokat, melyek az Európai Parlamenti választások és a magyarországi választói jegyzékbe történő regisztráció kapcsán a sepsiszentgyörgyi szervezetre is hárulnak.
A szavazás alapján újabb négyéves elnöki mandátumot nyert Antal Árpád András, az elnökség tagjai: Sztakics Éva, Tischler Ferenc, Miklós Zoltán és Kelemen Szilárd. Az ügyvezető elnöki feladatok ellátására a régi-új elnök Tóth-Birtan Csabát kérte fel. Antal Árpád elmondta, kiemelten fontosnak tartja a nemzetpolitikai kérdéseket. A románokkal való viszony újragondolása és új alapokra helyezése szükségszerű. Az elmúlt húsz évben sajnos nem sikerült hatékonyan közvetíteni a románok felé céljaink és törekvéseink lényegét, úgyhogy e téren sok a tennivaló. Tisztázni kell nemcsak azt, hogy mit jelent az autonómia, de azt is, hogy a románok számára mit jelent mindez. Továbbá el kell érni, hogy az autonómiával kapcsolatos közbeszéd végre ne arról szóljon, milyen autonómiát akarunk, hanem arról, hogy azt mikor és hogyan fogjuk elérni – fogalmazott. Az elnök fontosnak tartja egy olyan családsegítő stratégia kidolgozását és alkalmazását, mely ösztönzi a családalapítási szándékot. A cél a megfelelő foglalkoztatáspolitika kidolgozása, hogy elejét vegyék a munkaerő-elvándorlásnak, és növeljék a régió versenyképességét. Azon is dolgoznak, hogy elkészüljön a sepsiszentgyörgyi körgyűrű, mely egyidejűleg az épülő vidombáki reptérhez is gyors és könnyű hozzáférést biztosíthat.
Folytonosság Erdővidéken
Az RMDSZ Erdővidék Széki Szervezete csütörtökön tartott tisztújító ülésén a korábbi elnöknek, Váncza Tibornak szavaztak bizalmat a szervezet további irányítására, aki a közeljövő feladatának az európai parlamenti választásokra való mozgósítást nevezte meg. Az ülésen felszólaló Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök kifejtette, a 2012-es önkormányzati választások politikai sikerét követően Erdővidéken is elindult a fejlődés, a szövetség segítségével Baróton olcsóbb a hulladékszállítás, Nagyajtán két hidat építenek idén, Bardocon van kanalizálás és vezetékes víz, „mindez azonban nem megy segítség nélkül: a szervezetnek jól kell működnie, lényeges, hogy a helyi viszonyok közt tisztán lássunk, és ezért fontos, hogy olyan emberekre tudjunk támaszkodni, akik értik a dolgukat”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Tisztújító körzeti közgyűléseket, majd küldöttgyűlést tartott a sepsiszentgyörgyi RMDSZ. A szerdai ülésen a négy városi, valamint kilyéni és szotyori körzetben megválasztott 81 és a társult ifjúsági szervezetek által jelölt 12 küldöttet köszöntő Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök vázolta azokat a feladatokat, melyek az Európai Parlamenti választások és a magyarországi választói jegyzékbe történő regisztráció kapcsán a sepsiszentgyörgyi szervezetre is hárulnak.
A szavazás alapján újabb négyéves elnöki mandátumot nyert Antal Árpád András, az elnökség tagjai: Sztakics Éva, Tischler Ferenc, Miklós Zoltán és Kelemen Szilárd. Az ügyvezető elnöki feladatok ellátására a régi-új elnök Tóth-Birtan Csabát kérte fel. Antal Árpád elmondta, kiemelten fontosnak tartja a nemzetpolitikai kérdéseket. A románokkal való viszony újragondolása és új alapokra helyezése szükségszerű. Az elmúlt húsz évben sajnos nem sikerült hatékonyan közvetíteni a románok felé céljaink és törekvéseink lényegét, úgyhogy e téren sok a tennivaló. Tisztázni kell nemcsak azt, hogy mit jelent az autonómia, de azt is, hogy a románok számára mit jelent mindez. Továbbá el kell érni, hogy az autonómiával kapcsolatos közbeszéd végre ne arról szóljon, milyen autonómiát akarunk, hanem arról, hogy azt mikor és hogyan fogjuk elérni – fogalmazott. Az elnök fontosnak tartja egy olyan családsegítő stratégia kidolgozását és alkalmazását, mely ösztönzi a családalapítási szándékot. A cél a megfelelő foglalkoztatáspolitika kidolgozása, hogy elejét vegyék a munkaerő-elvándorlásnak, és növeljék a régió versenyképességét. Azon is dolgoznak, hogy elkészüljön a sepsiszentgyörgyi körgyűrű, mely egyidejűleg az épülő vidombáki reptérhez is gyors és könnyű hozzáférést biztosíthat.
Folytonosság Erdővidéken
Az RMDSZ Erdővidék Széki Szervezete csütörtökön tartott tisztújító ülésén a korábbi elnöknek, Váncza Tibornak szavaztak bizalmat a szervezet további irányítására, aki a közeljövő feladatának az európai parlamenti választásokra való mozgósítást nevezte meg. Az ülésen felszólaló Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök kifejtette, a 2012-es önkormányzati választások politikai sikerét követően Erdővidéken is elindult a fejlődés, a szövetség segítségével Baróton olcsóbb a hulladékszállítás, Nagyajtán két hidat építenek idén, Bardocon van kanalizálás és vezetékes víz, „mindez azonban nem megy segítség nélkül: a szervezetnek jól kell működnie, lényeges, hogy a helyi viszonyok közt tisztán lássunk, és ezért fontos, hogy olyan emberekre tudjunk támaszkodni, akik értik a dolgukat”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. február 1.
Könyvtárosok szakmai találkozója
A kézdiszentléleki községháza dísztermében tegnap délután tartották meg a háromszéki könyvtárosok szakmai találkozóját, melyen mintegy ötvenen vettek részt. Az előző esztendőben Csernáton látta vendégül az évente egyszer sorra kerülő szakmai rendezvényt.
A találkozó szervezője a Bod Péter Megyei Könyvtár, társszervezője pedig a kézdiszentléleki Kemény Zsigmond Községi Könyvtár. Szakmai megbeszéléssel indult a nap, majd a könyvtárosok a Petőfi Sándor Művelődési Házban megtekintették a Perkő Néptáncegyüttes Eltáncolt cipellők című karácsonyi műsorát. Ezt követően megtartották az immár hagyományos könyvtárosbált. (Iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
A kézdiszentléleki községháza dísztermében tegnap délután tartották meg a háromszéki könyvtárosok szakmai találkozóját, melyen mintegy ötvenen vettek részt. Az előző esztendőben Csernáton látta vendégül az évente egyszer sorra kerülő szakmai rendezvényt.
A találkozó szervezője a Bod Péter Megyei Könyvtár, társszervezője pedig a kézdiszentléleki Kemény Zsigmond Községi Könyvtár. Szakmai megbeszéléssel indult a nap, majd a könyvtárosok a Petőfi Sándor Művelődési Házban megtekintették a Perkő Néptáncegyüttes Eltáncolt cipellők című karácsonyi műsorát. Ezt követően megtartották az immár hagyományos könyvtárosbált. (Iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. február 1.
Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya – (4.)
Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.
– Ne feledjük, hogy a mai románok elsősorban a televízióból és a filmekből szerzik történelmi ismereteiket. – A filmek, az úgynevezett „nemzeti eposz”, melyet jól meghatározott céllal alkottak a kommunizmus idejében, a 70-es évek elején, körülbelül 1971 után (Ceaușescu híres téziseit követően) keletkeztek, leszámítva két-három korábbi alkotást, akkor készítettek filmet Nagy Istvánról (Ștefan cel Mare). Történelmi filmjeink döntő többsége számos mítoszt, hazugságot tartalmaz. Sajnos. – De ezeket ma is újra meg újra vetítik.
– Hát e filmek alapján jöttek létre bizonyos személyiségek: rendezők, színészek. Elsősorban Sergiu Nicolaescura gondolok. Minden tiszteletem az övé történelmi ismeretei és főleg filmes teljesítménye miatt. De sajnos, nyíltan ki kell mondanom, hogy nagy mennyiségben hamisította a történelmet, valótlan képet festve a hősökről. De ne foglalkozzunk most Sergiu Nicolaescuval. Általában a történelmi filmjeinkkel baj van. Jut eszembe egy kevésbé ismert film egy kevésbé fontos szereplőről, Pintea Viteazuról. Lássunk néhány hazugságot. Nagyon nagy hazugságot! A románokat elnyomták a Habsburgok, és a Habsburgok ellen harcoltak. Ez a film üzenete. Nem igaz.
Pintea Viteazu egy útonálló rablóvezér volt. S mivelhogy 1703 és 1711 között a kuruc szabadságharcban a magyar nemesek fellázadtak az osztrákok ellen, polgárháborús, zűrzavaros helyzet alakult ki, amelyből a rablók mindenképpen hasznot húztak. Mások is voltak, nem csak Pintea Viteazu. Közönséges rablókból verbuválódott csapataik voltak, amelyeket mind az osztrákok, mind a magyarok megpróbáltak a saját oldalukra állítani néhány nagyobb konfliktusban. Így vonult be Pintea Viteazu a történelembe. Jó, pénzt osztott a szegényeknek... Hát persze, így tudta megvenni a hallgatásukat... De még csak nem is ez a baj, hanem az a kép, hogy a románok a Habsburgok ellen harcoltak. Ez egyszerűen nem igaz!
– Eszembe jut egy másik film Karóbahúzó Vladról (Vlad Ţepeș). A ’80-as évek végén készült. Karóbahúzó Vlad havasalföldi és Nagy István moldvai fejedelem úgy beszélgetnek, mintha legalábbis barátok lettek volna. Azt mondja Vlad Istvánnak: „úgy teszel, mintha megtámadnál, hogy megtévesszük a törököt”.
– Ismét egy hazugság, melyet a történelemkönyvekben is megtalálunk. Sok történész a következőképpen próbálja megmagyarázni, miért támadta meg Nagy István Chilia városát és Havasalföldet, amikor a törökök lerohanták Karóbahúzó Vladékat: „hogy megmentse Chilia városát a töröktől”. Nem igaz, mert a török a tengerről támadt, Nagy István pedig a szárazföldről indított rohamot. Együttműködött a moldvai és a török hadsereg, mégpedig a havasalföldiek ellen. Hamis tehát az elmélet. A film is hamisan mutatja be.
Amikor csak tehették, a havasalföldiek és a moldvaiak egymás fejét vették. Vagyis nem voltak barátok. Mindig ellenségeskedés dúlt a két ország uralkodói, hadserege és népe között. A nemzeti érzület modern képződmény. Csak a XVIII–XIX. századtól beszélhetünk nemzeti érzületről, román nacionalizmusról. De előtte nem. A középkorban havasalföldiek és moldvaiak voltak.
– Ön például miként készítene filmet Vitéz Mihályról?
– Előtérbe helyezném Jósika István román származású kancellár szerepét, aki kidolgozta az egység tervét. A valóságnak megfelelően kiemelném Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem szerepét. Az egység tervét, az egész folyamatot, Vitéz Mihály történetét a 15 éves háború európai kontextusába helyezném. Vagyis bemutatnám, hogy mi történt valójában, a forrásoknak, dokumentumoknak megfelelően, a mi valódi szerepünket Európában és abban a háborúban. Vitéz Mihály jelentős uralkodó volt. Tudja miért? Rövid ideig, néhány hónapig, picivel több, mint egy évig ő vezette a legfontosabb harcokat a török ellen, az osztrákok által pénzelve. Miért? Egy Duna menti ütközőzóna megteremtésével próbálták gyengíteni a török jelenlétét Magyarország központi és északi térségében. Mi egy másik szempontot követve eltúlozzuk Mihály jelentőségét, és ezzel bajt okozunk. Vagyis nem vagyunk hitelesek. Mi magunk játsszuk el a hitelünket. Sajnos. Ha elfogulatlan történetírást művelnénk, akkor lehet, hogy nemzetközileg is elismernének. – Tehát végül mégiscsak fontos volt az a rövidke ideig tartó egyesülés, amelynek inkább katonai-stratégiai okai voltak, nem pedig nemzeti megfontolások.
– Pontosan. Az egyesítés indoka csakis stratégiai természetű volt. A valódi indok? 1526-ban, a mohácsi vészkor Európa közepén eltűnik a Magyar Királyság mint jelentős politikai és katonai hatalom. Merthogy egészen addig Magyarország verte vissza az Európa felé terjeszkedő Török Birodalmat. Gyakorlatilag összeomlott a térségben az erőegyensúly. Az osztrákok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy azt fenntartsák. Aztán 1600 környékén, Vitéz Mihály idejében, a 15 éves háború európai kontextusában Erdély fejedelme Jósika István kancellár tanácsa alapján arra jutott, hogy a három fejedelemség egyesítésével jelentős katonai erőt alkothatnának. A călugăreni-i ütközet utáni helyzet volt a minta. Vitéz Mihály visszavonult, és ezt követően megérkezett az erdélyi hadsereg. Báthory Zsigmond parancsnoksága alatt állt Erdély, Havasalföld és Moldva hadserege. A három ország egyesített hadereje a Duna túloldalára verte vissza a törököt.
Báthory Zsigmond nem foglalkozott többet ezzel a gondolattal, de átvette tőle Vitéz Mihály, mivel tudta, hogy a három fejedelemség jelentős erőt alkot együttvéve. Így született meg az egyesülés gondolata, amelyet aztán két évszázadon át elfelejtettek. Csak a ’48-asok fedezik fel újra. Tudta-e ön, hogy a XIX. századi történelemkönyvekben alig-alig említik Vitéz Mihályt? Nyilván Bălcescu írását leszámítva, amelynek azonban szinte semmi jelentősége nem volt akkoriban.
– De mi úgy tanultuk, hogy Bălcescu írása megváltoztatta a szemléletet... – Dehogy! Nem volt jelentősége akkoriban. Majd csak 1920 után nyomtatták ki több kiadásban. S csak 1920 után népszerűsítették Bălcescut, főleg a kommunizmus idejében. Miért? A XIX. században Bălcescu politikai eszméivel vált ismertté, nem pedig történészként. Ha már úgyis Vitéz Mihályról beszélünk, lássuk egy másik arcát: miként foglalta el a trónt? Hogyan gyűjtötte össze a pénzt, hogy megvásárolja a trónt? Juhokkal kereskedett. Juhokat árult a Török Birodalomnak. Így gyűjtötte össze a vagyont. És ezenkívül kölcsönökhöz folyamodott!
– Íme, mennyi szép története van a középkori történelmünknek!
– Összevetve a mai történelemmel: Vitéz Mihály legelső törökellenes tette az volt, hogy összegyűjtötte a hitelezőket egy mulatságra, és mindannyiukat megölte. Ezt az eseményt a mi történetírásunk dicsőséges hőstettnek tekinti. Tehát elfogulatlanul szemlélve az eseményeket azt látjuk, hogy nemcsak hőstetteink voltak.
Ovidiu Nahoi
Háromszék / Historia
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.
– Ne feledjük, hogy a mai románok elsősorban a televízióból és a filmekből szerzik történelmi ismereteiket. – A filmek, az úgynevezett „nemzeti eposz”, melyet jól meghatározott céllal alkottak a kommunizmus idejében, a 70-es évek elején, körülbelül 1971 után (Ceaușescu híres téziseit követően) keletkeztek, leszámítva két-három korábbi alkotást, akkor készítettek filmet Nagy Istvánról (Ștefan cel Mare). Történelmi filmjeink döntő többsége számos mítoszt, hazugságot tartalmaz. Sajnos. – De ezeket ma is újra meg újra vetítik.
– Hát e filmek alapján jöttek létre bizonyos személyiségek: rendezők, színészek. Elsősorban Sergiu Nicolaescura gondolok. Minden tiszteletem az övé történelmi ismeretei és főleg filmes teljesítménye miatt. De sajnos, nyíltan ki kell mondanom, hogy nagy mennyiségben hamisította a történelmet, valótlan képet festve a hősökről. De ne foglalkozzunk most Sergiu Nicolaescuval. Általában a történelmi filmjeinkkel baj van. Jut eszembe egy kevésbé ismert film egy kevésbé fontos szereplőről, Pintea Viteazuról. Lássunk néhány hazugságot. Nagyon nagy hazugságot! A románokat elnyomták a Habsburgok, és a Habsburgok ellen harcoltak. Ez a film üzenete. Nem igaz.
Pintea Viteazu egy útonálló rablóvezér volt. S mivelhogy 1703 és 1711 között a kuruc szabadságharcban a magyar nemesek fellázadtak az osztrákok ellen, polgárháborús, zűrzavaros helyzet alakult ki, amelyből a rablók mindenképpen hasznot húztak. Mások is voltak, nem csak Pintea Viteazu. Közönséges rablókból verbuválódott csapataik voltak, amelyeket mind az osztrákok, mind a magyarok megpróbáltak a saját oldalukra állítani néhány nagyobb konfliktusban. Így vonult be Pintea Viteazu a történelembe. Jó, pénzt osztott a szegényeknek... Hát persze, így tudta megvenni a hallgatásukat... De még csak nem is ez a baj, hanem az a kép, hogy a románok a Habsburgok ellen harcoltak. Ez egyszerűen nem igaz!
– Eszembe jut egy másik film Karóbahúzó Vladról (Vlad Ţepeș). A ’80-as évek végén készült. Karóbahúzó Vlad havasalföldi és Nagy István moldvai fejedelem úgy beszélgetnek, mintha legalábbis barátok lettek volna. Azt mondja Vlad Istvánnak: „úgy teszel, mintha megtámadnál, hogy megtévesszük a törököt”.
– Ismét egy hazugság, melyet a történelemkönyvekben is megtalálunk. Sok történész a következőképpen próbálja megmagyarázni, miért támadta meg Nagy István Chilia városát és Havasalföldet, amikor a törökök lerohanták Karóbahúzó Vladékat: „hogy megmentse Chilia városát a töröktől”. Nem igaz, mert a török a tengerről támadt, Nagy István pedig a szárazföldről indított rohamot. Együttműködött a moldvai és a török hadsereg, mégpedig a havasalföldiek ellen. Hamis tehát az elmélet. A film is hamisan mutatja be.
Amikor csak tehették, a havasalföldiek és a moldvaiak egymás fejét vették. Vagyis nem voltak barátok. Mindig ellenségeskedés dúlt a két ország uralkodói, hadserege és népe között. A nemzeti érzület modern képződmény. Csak a XVIII–XIX. századtól beszélhetünk nemzeti érzületről, román nacionalizmusról. De előtte nem. A középkorban havasalföldiek és moldvaiak voltak.
– Ön például miként készítene filmet Vitéz Mihályról?
– Előtérbe helyezném Jósika István román származású kancellár szerepét, aki kidolgozta az egység tervét. A valóságnak megfelelően kiemelném Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem szerepét. Az egység tervét, az egész folyamatot, Vitéz Mihály történetét a 15 éves háború európai kontextusába helyezném. Vagyis bemutatnám, hogy mi történt valójában, a forrásoknak, dokumentumoknak megfelelően, a mi valódi szerepünket Európában és abban a háborúban. Vitéz Mihály jelentős uralkodó volt. Tudja miért? Rövid ideig, néhány hónapig, picivel több, mint egy évig ő vezette a legfontosabb harcokat a török ellen, az osztrákok által pénzelve. Miért? Egy Duna menti ütközőzóna megteremtésével próbálták gyengíteni a török jelenlétét Magyarország központi és északi térségében. Mi egy másik szempontot követve eltúlozzuk Mihály jelentőségét, és ezzel bajt okozunk. Vagyis nem vagyunk hitelesek. Mi magunk játsszuk el a hitelünket. Sajnos. Ha elfogulatlan történetírást művelnénk, akkor lehet, hogy nemzetközileg is elismernének. – Tehát végül mégiscsak fontos volt az a rövidke ideig tartó egyesülés, amelynek inkább katonai-stratégiai okai voltak, nem pedig nemzeti megfontolások.
– Pontosan. Az egyesítés indoka csakis stratégiai természetű volt. A valódi indok? 1526-ban, a mohácsi vészkor Európa közepén eltűnik a Magyar Királyság mint jelentős politikai és katonai hatalom. Merthogy egészen addig Magyarország verte vissza az Európa felé terjeszkedő Török Birodalmat. Gyakorlatilag összeomlott a térségben az erőegyensúly. Az osztrákok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy azt fenntartsák. Aztán 1600 környékén, Vitéz Mihály idejében, a 15 éves háború európai kontextusában Erdély fejedelme Jósika István kancellár tanácsa alapján arra jutott, hogy a három fejedelemség egyesítésével jelentős katonai erőt alkothatnának. A călugăreni-i ütközet utáni helyzet volt a minta. Vitéz Mihály visszavonult, és ezt követően megérkezett az erdélyi hadsereg. Báthory Zsigmond parancsnoksága alatt állt Erdély, Havasalföld és Moldva hadserege. A három ország egyesített hadereje a Duna túloldalára verte vissza a törököt.
Báthory Zsigmond nem foglalkozott többet ezzel a gondolattal, de átvette tőle Vitéz Mihály, mivel tudta, hogy a három fejedelemség jelentős erőt alkot együttvéve. Így született meg az egyesülés gondolata, amelyet aztán két évszázadon át elfelejtettek. Csak a ’48-asok fedezik fel újra. Tudta-e ön, hogy a XIX. századi történelemkönyvekben alig-alig említik Vitéz Mihályt? Nyilván Bălcescu írását leszámítva, amelynek azonban szinte semmi jelentősége nem volt akkoriban.
– De mi úgy tanultuk, hogy Bălcescu írása megváltoztatta a szemléletet... – Dehogy! Nem volt jelentősége akkoriban. Majd csak 1920 után nyomtatták ki több kiadásban. S csak 1920 után népszerűsítették Bălcescut, főleg a kommunizmus idejében. Miért? A XIX. században Bălcescu politikai eszméivel vált ismertté, nem pedig történészként. Ha már úgyis Vitéz Mihályról beszélünk, lássuk egy másik arcát: miként foglalta el a trónt? Hogyan gyűjtötte össze a pénzt, hogy megvásárolja a trónt? Juhokkal kereskedett. Juhokat árult a Török Birodalomnak. Így gyűjtötte össze a vagyont. És ezenkívül kölcsönökhöz folyamodott!
– Íme, mennyi szép története van a középkori történelmünknek!
– Összevetve a mai történelemmel: Vitéz Mihály legelső törökellenes tette az volt, hogy összegyűjtötte a hitelezőket egy mulatságra, és mindannyiukat megölte. Ezt az eseményt a mi történetírásunk dicsőséges hőstettnek tekinti. Tehát elfogulatlanul szemlélve az eseményeket azt látjuk, hogy nemcsak hőstetteink voltak.
Ovidiu Nahoi
Háromszék / Historia
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. február 1.
Többnyelvű magyar őstörténet és származás (4.)
Magyar krónikák a székelyekről
Anonymus (a 13. sz. elején) Attila király népének nevezi őket, akik a Tisza közelében, a Kórógy vize mellett csatlakoznak a magyarokhoz. E csatlakozás önkéntes és békés jellegű. A székelyek kezeseket és ajándékot adnak a magyaroknak, majd közösen, szövetségesként, „Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót” kazár vezér ellen.
Thuróczy János (1435–1488/1489) szintén hun származásúnak tartja a székelyeket, tud a székelyek magyarokhoz csatlakozásáról is. Azt írja, hogy mindenki elismeri a székelyek hun származását: „A mi időnkben nem is vonja kétségbe senki, hogy ezek a székelyek azon hunoknak a maradékai.” Azt is tudja, hogy elsőként érkeznek a magyarok előtt Pannóniába. Thuróczy rámutat arra is, hogy erkölcseikben szigorúbbak, mint a magyarok, de „földek elosztásában nagyon különböznek” azoktól. Nem „használnak tintát és papírt, hanem botokra vésik” a szkíta betűket. Ők, „amikor a magyarok Szkitiából ismét Pannóniába jöttek, nagy örömmel eléjük mentek Ruténiába”. Mivel közösen foglalják el és veszik ismét birtokukba Pannóniát, ezért azt a területet kapják lakóhelyül, amelyet korábban is választottak maguknak.
Kézai Simon a székelyeket 1283 táján hun származásúnak véli, akik „amikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire”, és együtt foglalták el az országot.
Antonio Bonfini (1427/1434–1502) úgy véli, hogy a székelyek „a többi magyartól sok dologban különböznek”. Verancsics Antal (1504–1573) is úgy tudja, hogy az ő korában a „székelyek hunoktól való leszármazását senki nem vonja kétségbe”. Ők Attila király népéhez tartoznak. A kolozsvári származású Szamosközy István (1570–1612) szerint: „Azok, akiket székelyeknek hívnak, a magyarok nemzetségéhez tartoznak, de durvább erkölcseiket tekintve nyersebbek. Országrészüket Erdélynek abból a részéből örökölték, amely Moldvára néz (…). Azzal dicsekszenek, hogy a legősibb magyarok, s azt vallják, hogy Attila seregeinek maradványai.” Tomori Pál fogarasi és munkácsi várnagy, aki jól ismeri a székelyeket, óva int mindenkit attól, hogy velük ellentétbe kerüljenek, mert az elszánt székelyek „nem tartanak sem Istentől, sem embertől”. Brodarics István (1470 k.–1539) – szerémi püspök és a magyar király kancellárja – a székely társadalom egységéről és a székelyek jelleméről írja, hogy Erdélyben „élnek a székelyek, harcias és vad nép, közülük senki sem nemes és senki sem paraszt, mindannyian ugyanazon jog szerint ítéltetnek”. Oláh Miklós (1493–1568) úgy tudja, a hunok leszármazottjai, egy olyan nép, amely „midőn háború tör ki, könnyedén ki tudnak állítani, és hadba tudnak küldeni ötvenezer vagy még több fegyverest (…), erkölcseiket, szokásaikat, törvényeiket tekintve a többi magyartól nagymértékben különböznek. (…) Adóval senki sem tartozik közülük sem a királynak, sem másnak, amikor azonban a király Magyarország királyává koronáztatik, vagy megházasodik, vagy fia születik, fejenként adnak neki egy-egy ökröt (…) a szkíták ősi erkölcseit és szabadságait még ma sem felejtették el.”
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Magyar krónikák a székelyekről
Anonymus (a 13. sz. elején) Attila király népének nevezi őket, akik a Tisza közelében, a Kórógy vize mellett csatlakoznak a magyarokhoz. E csatlakozás önkéntes és békés jellegű. A székelyek kezeseket és ajándékot adnak a magyaroknak, majd közösen, szövetségesként, „Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót” kazár vezér ellen.
Thuróczy János (1435–1488/1489) szintén hun származásúnak tartja a székelyeket, tud a székelyek magyarokhoz csatlakozásáról is. Azt írja, hogy mindenki elismeri a székelyek hun származását: „A mi időnkben nem is vonja kétségbe senki, hogy ezek a székelyek azon hunoknak a maradékai.” Azt is tudja, hogy elsőként érkeznek a magyarok előtt Pannóniába. Thuróczy rámutat arra is, hogy erkölcseikben szigorúbbak, mint a magyarok, de „földek elosztásában nagyon különböznek” azoktól. Nem „használnak tintát és papírt, hanem botokra vésik” a szkíta betűket. Ők, „amikor a magyarok Szkitiából ismét Pannóniába jöttek, nagy örömmel eléjük mentek Ruténiába”. Mivel közösen foglalják el és veszik ismét birtokukba Pannóniát, ezért azt a területet kapják lakóhelyül, amelyet korábban is választottak maguknak.
Kézai Simon a székelyeket 1283 táján hun származásúnak véli, akik „amikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire”, és együtt foglalták el az országot.
Antonio Bonfini (1427/1434–1502) úgy véli, hogy a székelyek „a többi magyartól sok dologban különböznek”. Verancsics Antal (1504–1573) is úgy tudja, hogy az ő korában a „székelyek hunoktól való leszármazását senki nem vonja kétségbe”. Ők Attila király népéhez tartoznak. A kolozsvári származású Szamosközy István (1570–1612) szerint: „Azok, akiket székelyeknek hívnak, a magyarok nemzetségéhez tartoznak, de durvább erkölcseiket tekintve nyersebbek. Országrészüket Erdélynek abból a részéből örökölték, amely Moldvára néz (…). Azzal dicsekszenek, hogy a legősibb magyarok, s azt vallják, hogy Attila seregeinek maradványai.” Tomori Pál fogarasi és munkácsi várnagy, aki jól ismeri a székelyeket, óva int mindenkit attól, hogy velük ellentétbe kerüljenek, mert az elszánt székelyek „nem tartanak sem Istentől, sem embertől”. Brodarics István (1470 k.–1539) – szerémi püspök és a magyar király kancellárja – a székely társadalom egységéről és a székelyek jelleméről írja, hogy Erdélyben „élnek a székelyek, harcias és vad nép, közülük senki sem nemes és senki sem paraszt, mindannyian ugyanazon jog szerint ítéltetnek”. Oláh Miklós (1493–1568) úgy tudja, a hunok leszármazottjai, egy olyan nép, amely „midőn háború tör ki, könnyedén ki tudnak állítani, és hadba tudnak küldeni ötvenezer vagy még több fegyverest (…), erkölcseiket, szokásaikat, törvényeiket tekintve a többi magyartól nagymértékben különböznek. (…) Adóval senki sem tartozik közülük sem a királynak, sem másnak, amikor azonban a király Magyarország királyává koronáztatik, vagy megházasodik, vagy fia születik, fejenként adnak neki egy-egy ökröt (…) a szkíták ősi erkölcseit és szabadságait még ma sem felejtették el.”
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. február 1.
MOGYE-felvételi amerikai tankönyvből
Több száz diák jelenlétében mutatták be csütörtökön este azt az új tankönyvet, amely alapján a biológiatesztet összeállítják a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem általános orvosi és fogorvosi karára felvételizők számára. Az Egyesült Államokban használt Anatómia és élettan az orvosi szakokra című könyv (Barron’s kiadó) szerzői jogát megvásárolta az egyetem, majd lefordították román és magyar nyelvre. A University Press adta ki, egyelőre a román változatot, s az ígéretek szerint hétfőhöz egy hétre a magyar változat is megjelenik. A könyvet az egyetem könyvesboltjában forgalmazzák, s online is megrendelhető, ára 150 lej.
A Fogászati Kar előadótermében a lépcsőket, az állóhelyeket is megtöltő, s a folyosón rekedt diákok számára az egyetem vezetői mutatták be a könyvet. Megjelenését országos premiernek nevezte Leonard Azamfirei rektor, aki szerint az egyetemi autonómia lehetővé teszi, hogy ne a Romániában kiadott tankönyvek anyagát kérjék a felvételi vizsgára. Miután a régi elavult biológia tankönyvekkel nem voltak megelégedve, a városban működő tanárokkal közösen szerettek volna egy új könyvet írni, amely a korszerű ismereteken alapul. Az elképzelés szubjektív okokból nem sikerült, ezért választották az Egyesült Államokban megjelent kötetet. Ebben az ismeretanyag könnyen áttekinthető, ezt segítik az ábrák, táblázatok, s az ismeretek begyakorlásán van a hangsúly. Ahogy már korábban beszámoltunk, a vizsgán 100 kérdésre kell válaszolniuk a felvételizőknek, 90-et az egyes fejezetek végén levő ellenőrző kérdésekből, a többi tízet a felvételi vizsga előtt a könyv tíz fejezetéből állítanak össze.
Ezt a tíz fejezetet Borda Angela rektorhelyttes ismertette, s mától az egyetem honlapján is olvasható.
– Vannak hívei és ellenzői is a könyvnek, de ha kinyitják, kiderül, hogy nagyon barátságos, s biztos alapot képez az egyetemi tanulmányok megkezdéséhez. A 23 fejezetből álló 600 oldalas könyv újdonsága, hogy biokémiai ismereteket is tartalmaz, egyszerűen, könnyen érthetően – mondta a prorektor, majd hozzátette, hogy a könyv felét a kérdések teszik ki, majd beszámolt a fordítás nehézségeiről, és köszönetet mondott munkatársainak.
Szilágyi Tibor rektorhelyettes megerősítette, hogy hétfőhöz egy hétre elkészül a magyar változat is, ami azért késik, mert mind az angol, mind a román szöveggel egyeztetni kellett, ami nagy erőfeszítést igényelt a fordítói közösségtől.
A rektor bejelentette, hogy márciustól a hétvégeken felvételi-felkészítőket szerveznek, s jövőre már több lesz a vizsga előtt megfogalmazott kérdés. Az is valószínű, hogy kémiából is új tankönyvet vezetnek be, amit az egyetem szakemberei írnak meg.
– Nincs-e túl késő egy új tankönyvet megtanulni, ha figyelembe vesszük, hogy a végzős tanulóknak az érettségi vizsgára is készülniük kell? – tettük fel a kérdést Leonard Azamfirei rektornak.
– Nincsen, mivel a törvény szerint legkésőbb a felvételi vizsga előtt hat hónappal kell nyilvánosságra hozni a felvételi- követelményeket. Több mint ezer kérdés és válasz van a könyvben, s az ismeretanyag kisebb, mint a régi biológiakönyvben. Nekünk olyan hallgatókra van szükségünk, akik teljesítmények elérésére képesek, nos, akkor fel kell tudjanak készülni az új tankönyv alapján.
– Miért nem lehetett egyszerre bemutatni mind a két könyvet? – kérdeztük Szilágyi Tibor prorektortól.
– A román és a magyar fordítói csoport párhuzamosan dolgozott, de mi mindig lépéshátrányban voltunk, mert a szöveget egyeztetni kellett a román változattal, tehát meg kellett várnunk, amíg a kollégák elkészülnek, s azután kerülhetett sor a fordítások összevetésére. Másrészt a nyomda sem tudott egyszerre két könyvet nyomtatni, s ahogy a románt befejezték, elkezdődött a magyar változat nyomtatása, ami reményeink szerint február 10-re elkészül. Aki az alapismereteket már elsajátította a meglévő tankönyvekből, annak nem lesz nehéz egy kissé logikusabb tálalásban újratanulni azokat. Bár az angol nyelvnek van egy olyan közvetlensége és tömörsége, amit nehéz románul és magyarul visszaadni, mégis ez egy sokkal jobb könyv, mintha helyben írták volna az egyetemi anyagot, leegyszerűsítve – nyilatkozta Szilágyi professzor.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),
Több száz diák jelenlétében mutatták be csütörtökön este azt az új tankönyvet, amely alapján a biológiatesztet összeállítják a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem általános orvosi és fogorvosi karára felvételizők számára. Az Egyesült Államokban használt Anatómia és élettan az orvosi szakokra című könyv (Barron’s kiadó) szerzői jogát megvásárolta az egyetem, majd lefordították román és magyar nyelvre. A University Press adta ki, egyelőre a román változatot, s az ígéretek szerint hétfőhöz egy hétre a magyar változat is megjelenik. A könyvet az egyetem könyvesboltjában forgalmazzák, s online is megrendelhető, ára 150 lej.
A Fogászati Kar előadótermében a lépcsőket, az állóhelyeket is megtöltő, s a folyosón rekedt diákok számára az egyetem vezetői mutatták be a könyvet. Megjelenését országos premiernek nevezte Leonard Azamfirei rektor, aki szerint az egyetemi autonómia lehetővé teszi, hogy ne a Romániában kiadott tankönyvek anyagát kérjék a felvételi vizsgára. Miután a régi elavult biológia tankönyvekkel nem voltak megelégedve, a városban működő tanárokkal közösen szerettek volna egy új könyvet írni, amely a korszerű ismereteken alapul. Az elképzelés szubjektív okokból nem sikerült, ezért választották az Egyesült Államokban megjelent kötetet. Ebben az ismeretanyag könnyen áttekinthető, ezt segítik az ábrák, táblázatok, s az ismeretek begyakorlásán van a hangsúly. Ahogy már korábban beszámoltunk, a vizsgán 100 kérdésre kell válaszolniuk a felvételizőknek, 90-et az egyes fejezetek végén levő ellenőrző kérdésekből, a többi tízet a felvételi vizsga előtt a könyv tíz fejezetéből állítanak össze.
Ezt a tíz fejezetet Borda Angela rektorhelyttes ismertette, s mától az egyetem honlapján is olvasható.
– Vannak hívei és ellenzői is a könyvnek, de ha kinyitják, kiderül, hogy nagyon barátságos, s biztos alapot képez az egyetemi tanulmányok megkezdéséhez. A 23 fejezetből álló 600 oldalas könyv újdonsága, hogy biokémiai ismereteket is tartalmaz, egyszerűen, könnyen érthetően – mondta a prorektor, majd hozzátette, hogy a könyv felét a kérdések teszik ki, majd beszámolt a fordítás nehézségeiről, és köszönetet mondott munkatársainak.
Szilágyi Tibor rektorhelyettes megerősítette, hogy hétfőhöz egy hétre elkészül a magyar változat is, ami azért késik, mert mind az angol, mind a román szöveggel egyeztetni kellett, ami nagy erőfeszítést igényelt a fordítói közösségtől.
A rektor bejelentette, hogy márciustól a hétvégeken felvételi-felkészítőket szerveznek, s jövőre már több lesz a vizsga előtt megfogalmazott kérdés. Az is valószínű, hogy kémiából is új tankönyvet vezetnek be, amit az egyetem szakemberei írnak meg.
– Nincs-e túl késő egy új tankönyvet megtanulni, ha figyelembe vesszük, hogy a végzős tanulóknak az érettségi vizsgára is készülniük kell? – tettük fel a kérdést Leonard Azamfirei rektornak.
– Nincsen, mivel a törvény szerint legkésőbb a felvételi vizsga előtt hat hónappal kell nyilvánosságra hozni a felvételi- követelményeket. Több mint ezer kérdés és válasz van a könyvben, s az ismeretanyag kisebb, mint a régi biológiakönyvben. Nekünk olyan hallgatókra van szükségünk, akik teljesítmények elérésére képesek, nos, akkor fel kell tudjanak készülni az új tankönyv alapján.
– Miért nem lehetett egyszerre bemutatni mind a két könyvet? – kérdeztük Szilágyi Tibor prorektortól.
– A román és a magyar fordítói csoport párhuzamosan dolgozott, de mi mindig lépéshátrányban voltunk, mert a szöveget egyeztetni kellett a román változattal, tehát meg kellett várnunk, amíg a kollégák elkészülnek, s azután kerülhetett sor a fordítások összevetésére. Másrészt a nyomda sem tudott egyszerre két könyvet nyomtatni, s ahogy a románt befejezték, elkezdődött a magyar változat nyomtatása, ami reményeink szerint február 10-re elkészül. Aki az alapismereteket már elsajátította a meglévő tankönyvekből, annak nem lesz nehéz egy kissé logikusabb tálalásban újratanulni azokat. Bár az angol nyelvnek van egy olyan közvetlensége és tömörsége, amit nehéz románul és magyarul visszaadni, mégis ez egy sokkal jobb könyv, mintha helyben írták volna az egyetemi anyagot, leegyszerűsítve – nyilatkozta Szilágyi professzor.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),