Tőkés László szerint újra egyesíteni kell az erdélyi magyar nemzeti oldalt
Az EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke szombaton mondott fővédnöki beszédet az Erdélyi Magyar Néppárt V. Országos Küldöttgyűlésén, Székelyudvarhelyen.
Az EMNP fővédnökeként szóló Tőkés László európai parlamenti képviselő az önrendelkezés kivívását az erdélyi magyarság felemelkedésének zálogaként határozta meg, hozzátéve: identitásunk megőrzésének záloga a helyes politizálás. Az autonomisták a kolozsvári Szent Mihály-templomban 1992-ben tett esküjükhöz hűen végzik munkájukat, de ma már csak a Néppárt az egyedüli olyan politikai erő, amely következetesen kiáll az önrendelkezés ügye mellett, és az egyedüli, amelyik Székelyföld területi autonómiáját, valamint Románia föderalizálását is nyíltan szorgalmazza – mondotta, felhívva a hallgatóság figyelmét arra, hogy az erdélyi magyarság nem szabad elveszítse veszélyérzetét, miközben hosszú távú stratégiai céljait követi. „Igazunk erejében bízunk, még ha néha pusztába kiáltott szóként is hangzik ez. Kijelentjük: itthon akarunk élni, és nem értünk egyet azzal, hogy idegen erők arra ösztönöznek bennünket, hagyjuk el szülőföldünket” – jelentette ki a Néppárt védnöke.
Tőkés László arra figyelmeztetett, hogy az erdélyi magyar politika autonómiapárti irányvonalát 1993-ban gyökeresen megváltoztató neptuni titkos tárgyalások is amerikai hátterű „civil szervezetek” közvetítésével zajlottak, már akkor is mások akarták megmondani, hogy mi jó nekünk. „Sajnos még mai napig isszuk a levét. Mert ők kiáltottak ki minket szélsőséges nacionalistáknak, szemben az RMDSZ »mérsékeltjeivel« és »szakértő gárdájával«” – jelentette ki, hozzátéve: az innen-onnan finanszírozott civil szervezetek hálózata apránként az egész Kárpát-medencére, a balkáni országokra, mindenüvé kiterjedt. „Mindenféle ügynökszervezetek kerülgetnek bennünket. Márpedig a politikai importból nem kérünk. Politikai és gazdasági korrupció motiválja ezeket a mozgásokat” – fogalmazott. De veszélyben van Európa is, és sajnos a veszélyérzetünk még mindig nem működik a maga helyén – utalt a keletről és délről ránk zúdult migrációs hullámra, amelyet Nyugat-Európa nem kivédeni, hanem mintegy menedzselni próbál. „Akik ránk hozzák a veszedelmet, mesterségesen gerjesztik ezt a helyzetet, nevezzük akár Soros-birodalomnak, akár nagytőkének, nem tudjuk azonosítani világosan és egyértelműen” – fogalmazott, nyomatékosítva: egyesek ki akarják venni a kezünkből a sorsunk alakítását, azt akarják, hogy mások döntsenek helyettünk.
Tőkés László végül az egész erdélyi magyar nemzeti közösség ellen folytatott hadjáratról és azon belül az ő személye elleni lejárató kampányról is szólt, majd arra biztatott, hogy „tegyük újból erőssé a nemzeti politikát az erdélyi magyarság körében”, egyesítve az itteni nemzeti oldalt. http://itthon.ma/erdelyorszag

Németh Zsolt: „kitavaszodhat” a magyar–román viszonyban
„Olvad a jég” a román–magyar viszonyban, a kölcsönös tisztelet és érdekek alapján „kitavaszodhat” – hangsúlyozta Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Székelyudvarhelyen zajló 5. kongresszusán mondott köszöntőjében. A politikus megjegyezte, a román–magyar kapcsolatok elmúlt öt „fagyos" éve minden bizonnyal a székely zászló korszakaként vonul be a történelembe. Úgy vélte: az EMNP-nek is megvan a maga része abban, hogy az olvadás jelei láthatók. E párt által fenntartott politikai nyomás, Tőkés Lászlónak az Európai Parlamentben és Szilágyi Zsoltnak az Európai Szabad Szövetségben (EFA) végzett munkája ugyanis hozzájárult a mostani enyhüléshez. Németh Zsolt nyomatékosította: a kis lépések taktikájának mindig összhangban kell lennie a nemzetpolitikai stratégiával. A fideszes politikus A gyűrűk ura regény hobbit hőseinek állhatatosságát kívánta az EMNP-nek. Amint felidézte: a közismert regényben a hobbitok egy csoportja azért kel útra, hogy megmentse, megóvja szülőföldjét. Küzdelmük és végső győzelmük a hit, a kitartás, az önfeláldozó bajtársiasság és a meg nem alkuvás diadala. „Mi, hobbitok összetartozunk” –vonatkoztatta a regény tanulságát a magyarságra a politikus. MTI

Hagyományok Háza: alappillér lesz Székelyudvarhely
Háromnapos programmal mutatkozik be Székelyudvarhelyen a budapesti Hagyományok Háza. A néphagyomány ápolásáért és továbbéltetéséért létrehozott magyarországi intézmény viszont nemcsak néhány napig, hanem hosszú távon is jelen lesz a városban, hiszen Székelyudvarhely ad majd otthon az egyik határon túli fiókjának.
A magyarországi Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által több mint tizenöt évvel ezelőtt alapított Hagyományok Háza – melynek célja a Kárpát-medencei néphagyomány ápolása és továbbéltetése – számtalan tevékenységet folytat alapcéljai érdekében. Ezekből kap ízelítőt a csütörtök esti táncházzal kezdődően szombat estig a székelyudvarhelyi közönség. Orendi István, az Udvarhely Néptáncműhely vezetője elmondta, már egy éve egyeztetnek a Hagyományok Háza-napokról, és szerencsés egybeesés, hogy időközben a magyarországi intézmény úgy döntött, határon túl is bővítené hálózatát, melynek egyik csomópontja Székelyudvarhely lenne.
Ezzel kibővítik programjaikat, ugyanakkor össze is fogják azokat a tevékenységeket, amelyek Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján zajlanak, és így közösen dolgoznánk, szerveznénk – részletezte az együttműködésben rejlő lehetőségeket Orendi István. A Hagyományok Háza ugyanakkor szakmailag és anyagilag is támogatná a hálózatot. Erdélyben négy településről, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából és Székelyudvarhelyről kerestek meg partnereket, Udvarhelyen Orendi Istvánt kérték fel az együttműködésre. Szerinte a város aktív táncházas életének köszönhető, hogy Székelyudvarhely volt az egyik választás, ugyanakkor számított az is, hogy itt ezerötszáz gyerek tanul néptáncot, illetve hogy több néptáncegyüttes és gazdag kézművesmozgalom is van. Nem kőben és fában, azaz nem irodában gondolkodnak, hanem a meglévő tevékenységekre építenek, és azokat bővítik ki a Hagyományok Háza tevékenységeivel, mivel az intézmény központként fogja össze azokat, akik népzenével, néptánccal és népi kultúrával foglalkoznak – magyarázta Orendi, aki szerint Marosvásárhely mellett Székelyudvarhely lesz az erdélyi Hagyományok Háza-hálózat alappillére.
A tervek szerint az analóg gyűjtéseket digitalizálják, valamint feltérképezik a gyűjtés szempontjából még fehér foltoknak számító térségeket, és ott autentikus néptánc- és népdalgyűjtéseket szerveznek, valamint rendezvényeket és képzéseket. Már az elején leszögeztük, hogy célunk megörökíteni és továbbadni azokat az értékeket, amelyektől mi voltunk és vagyunk valakik. A néptánc, népzene, népi játékok, kézművesség, valamint a szöveges folklór is része ennek – fogalmazott az Udvarhely Néptáncműhely igazgatója.
Veres Réka / Székelyhon.ro

Népviseletbe öltözött a székelyudvarhelyi önkormányzat
Székely népviseletbe öltözött Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala, nem konkrétan az épület, hanem az ott dolgozó személyzet ünnepelte így a népviselet napját.
"Különlegesnek találtuk a viselethordás azon megközelítését, hogy ne csak egyházi és nemzeti ünnepeken, hanem egy hétköznapon is magunkra öltsük tájegységünk népi öltözékét. A kombinált megoldás is kihívás lett volna, végül teljes egészében mutattuk meg ezen a napon a székely ruha udvarhelyszéki, petki, siklódi, sóvidéki, máréfalvi darabjait" - írta a Transindexnek Simon Mária Tímea, a hivatal szóvivője, volt munkatársunk. Elmondása szerint Orbán Árpád alpolgármester volt a kezdeményező, aki maga is beöltözött, bár székely harisnyát még ő sem húzott. Gálfi Árpád polgármester nem öltözött székely ruhába.
A székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal munkatársai is csatlakoztak ahhoz az értékteremtő kezdeményezéshez, hogy április 24-én népviseletünk egy darabját felvéve, vagy a teljes viseletben jöjjünk be munkahelyünkre.
Az ötlet onnan származik, hogy április 24. nem csak Szent György napja, s mint ilyen, az állatok legelőre hajtásának a hagyományos dátuma is, hanem 2015-től a népviselet napja is. Az elmúlt években számos Kárpát-medencei szervezet csatlakozott már a kezdeményezéshez, hogy megmutassák a világnak viseletüket, így már nemcsak a hagyományőrző eseményeken vagy táncházakban lehet találkozni ezekkel. Székelyudvarhelyen a MÜTF Oktatási Központ hirdetett meg székelyruha-viselési akciót, ehhez csatlakoztak a polgármesteri hivatal munkatársai. A szóvivőjük szerint az akció eredetileg egyébként német kezdeményezés. (hírszerk.) Transindex.ro

A mindennapok valóságából merít
Sebészi pontossággal
Az idei Szent György Napok irodalmi programjának nyitórendezvényeként került sor Botházi Mária Boldogság juszt is a tiéd címet viselő könyvének bemutatójára a Tein Teaházban. Az egyes frappáns mondatok után felcsendülő nevetés és taps egyértelműen jelezte, hogy a helyiséget megtöltő közönség a szerzővel egy hullámhosszra hangolódott.
Szonda Szabolcs köszöntő szavai után az írónővel Csinta Samu újságíró beszélgetett, és magánéleti vonatkozásokról is szó esett. Így többek között megtudhattuk, hogy a szerző Székelyudvarhelyen született, és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem újságíró szakán végzett Kolozsváron 2001-ben. Jelenleg itt tanít, és a Főtér.ro publicistája. A bemutatásra kerülő kötet írásai eddig hetilapokban, illetve a világhálón jelentek meg, már ebben a formában nagy sikert aratván.
És ennek titka, amint erről a felolvasások alatt mi is meggyőződhettünk, a szerző mély gondolatokat hordozó, azonban mégis könnyed és humoros stílusában rejlik. Segítségével ugyanis sebészi pontossággal, de a sértődést kizáró vicces kedvességgel mutat rá a minket körülvevő társadalom, illetve saját életünk fonákságaira. Ezt pedig saját bevallása szerint a külvilágtól elszakadva, átszellemült állapotban teszi. Végezetül pedig az is tisztázódott, hogy írásainak közvetlen hangneme ellenére nem a saját élete mozzanatait dolgozza fel, tárja az olvasók elé, hanem a mindennapok valóságából meríti történeteit.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Átláthatóságot kér az EMNP a közpénzek elköltése terén
Az önkormányzatokhoz befolyó közpénzek elköltésének átláthatóságát szorgalmazza az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), amely azt tervezi, hogy év végéig mindegyik tanácsban, ahol jelen vannak, tervezetet nyújtanak be, és ezek nyomán kötelező módon nyilvánosságra kellene hozni a kiadásokra vonatkozó információkat.
Bálint József, a néppárt Országos Önkormányzati Tanácsának elnöke (képünkön jobbra) szerdai sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján elmondta: ezeket az adatokat igénylésre most is ki kell adni, de ők azt szeretnék, ha kérés nélkül is nyilvánosságra hoznák az önkormányzat honlapján vagy a hirdetőtáblákon.
Az önkormányzati tanács egyébként múlt hétvégén Székelyudvarhelyen tartott ülésén összesen öt, az önkormányzati képviselőikre kötelező érvényű határozatot fogadott el. Megszavaztak például egy együttműködési értékrendet, eszerint a helyi alkuk megkötésénél figyelembe kell venniük a nemzeti érdekeket, a másik fél regionális elkötelezettségét, valamint a közösség érdekeit. Abban is megegyeztek, hogy létrehoznak egy önálló pénzügyi alapot, ahová a tanácstagoknak be kell fizetniük a béremelésük nyomán származó többletet, az összegből pedig tevékenységüket népszerűsítik. Ugyanakkor elvárják az önkormányzati képviselők hangsúlyosabb jelenlétét a pártépítésben, a saját, de a szomszédos településeken is. Ugyanakkor létrehoztak egy jogi és önkormányzati szakbizottságot.
A szerdai sajtótájékoztatón Tiboldi László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) országos alelnöke arról számolt be, hogy a Szent György Napokon az EMNT-sátorban jelentkezhetnek azok a magyar állampolgárok, akik regisztrálni szeretnének a választási névjegyzékbe, ugyanis csak így vehetnek részt a jövő évi magyarországi országgyűlési választásokon.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

Biztonságban működhet Hargita megyében a Gyulafehérvári Caritas
Az előre jelzett nehézségek ellenére egy hónapnyi támogatáskiesés után rendeződött a Gyulafehérvári Caritas katolikus segélyszervezet anyagi helyzete, így egyetlen betegükről sem kell lemondaniuk – legalábbis Hargita megyében. Megyeszinten közel kétezer beteget, illetve idős embert gondoz a szervezet.
A munkaügyi minisztérium februárban megvonta a Caritas Otthoni Beteggondozó programjának finanszírozását, majd szerződéshosszabbítás hiányában az öregotthonok és a fogyatékkal élők nappali foglalkoztatására vonatkozó támogatás összege sem állt a szervezet rendelkezésére. A szaktárca viszont márciusban a teljes 2017-es évre vonatkozó szerződést írt alá, amely alapján ismét szavatolták a támogatást, igaz, a Caritas a tavaly decemberben kért összegnek csak 75 százalékát kapta az otthoni beteggondozásra. 96 ezer lej a csíkszeredaiaknak Korábban az is problémát okozott a Caritas számára, hogy sem Hargita Megye Tanácsával, sem a csíkszeredai önkormányzattal nem tudtak megegyezni. Péter György, a Caritas szociomedikális ágazatának vezetője megkeresésünkre elmondta, a tavalyi évre 440 ezer lejt kaptak Hargita Megye Tanácsától, és az idén is hasonló értékű támogatásra számíthatnak. Ezt pályázat útján biztosítják: mi a kérésünket leadtuk, és most van elbírálás alatt, ezután pedig megkötjük a szerződést. Megyeszinten 440 ezer lej van elkülönítve az otthoni gondozásra, és ennek nagy részét legnagyobb szolgáltatóként a Caritas kapja meg. A csíkszeredai önkormányzattal is elindult az együttműködés: az új szerződés értelmében erre az évre 96 ezer lej értékben vásárolnak szolgáltatásként otthoni beteggondozást a csíkszeredai idősek számára. A csíkszeredai szociális iroda dönti el, hogy kik azok, akiknek jár, és hány ápolási órát támogatnak ebből az összegből. Azt lehet mondani, hogy a csíki térségben – ha kissé botladozva és akadozva is – egyenesbe jöttek a dolgok. Most azonban Székelyudvarhelyen vannak problémák, hiszen az ottani városvezetés csökkentett azon az összegen, amit az ilyen jellegű szolgáltatásokra szán. Az ottani szerződés március végén lejárt, és áprilisra már nincs támogatásunk az önkormányzat részéről” – magyarázta Péter György.
Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

Indul az ötödik évad a Codespring Mentorprogramjában
Ahol mindenki nyer: diákok tapasztalatot, tanárok támogatást, a cég jó munkatársakat
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Informatika Tanszéke és a Farkas Gyula Szakkollégium meghívására a Codespring csapata nagy örömmel mutatta be idén is Mentorprogramját körülbelül száz érdeklődő diáknak – tájékoztat a cég közleményében. A terem zsúfolásig megtelt első- és másodéves diákokkal, olyan nagy volt az érdeklődés, hogy egyeseknek csak a földön jutott ülőhely.
Brem Walter, a cég ügyvezető igazgatója bemutatta az 1998-ban Kolozsváron alapított, 2009 óta Székelyudvarhelyen is jelen lévő Softechet, a Codespring tulajdonosát. Röviden vázolta a fontosabb mérföldköveket, és bemutatta a piaci trendeket és rendeket. Többek között arra biztatta a diákokat, hogy ne adják fel a tanulást egy vonzónak tűnő állás miatt, hanem használjanak ki minden olyan lehetőséget, mint a Mentorprogram, hisz ennek keretében elméleti tudásuk is gyarapodik, és a gyakorlatban is megtapasztalhatják, hogyan működik a csapatmunka egy szoftverfejlesztő cégnél.
Simon Károly projektmenedzser a Mentorprogram szintjeit, eddigi eredményeit foglalta össze néhány mondatban. A képzések a fejlesztési módszerekre, eszközökre és technológiákra fókuszálnak, összesen körülbelül 150 órában, több szinten: szakmai gyakorlatok, csoportos projektek, államvizsga dolgozatok, illetve magiszteri disszertációk megírásában nyújtott támogatás.
A Mentorprogram kiemelkedő hozadéka, amelyre a diákok mellett a cég is, a projektet irányító pedagógusok is rendkívül büszkék, néhány piacképes szoftver. Ezek közül az Argus félautomata fotózási alkalmazást, a Legendárium navigátort és a nagyon népszerű FestivApp okostelefonos alkalmazást emelnénk ki.
Az ötödik éve működő Mentorprogram keretében több mint 80 diák vett részt eddig. Sok 10-es záróvizsga és sikeres projekt mellett a tudományos diákköri konferenciákon is bemutatott projekteket díjazták, többet publikáltak is. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy a Codespring fiatal munkatársai közül több mint húszan a Mentorprogram kedvezményezettjei voltak diákkorukban.
Szabó Zoltán és Nagy Roland mesteris diákok a mentorprogramban résztvevő veteránok szemszögéből mesélték el, hogy számukra miért volt jó részt venni a projektben. Kelemen Bálint, a Mentorprogram koordinátora bemutatta azt a három projektet, amely az elmúlt félévben született, majd a jelentkezési feltételeket, elérhetőségeket, határidőket ismertette, hogy mindazok, akik kedvet kaptak a Codespringnél gyakornokoskodni, megtehessék. Az esemény folytatásaként diákok, mentorok és a cég jelenlegi vezető szoftverfejlesztői a Bulgakovban folytatták a beszélgetést, illetve a diákok számára kiírt, jelentős díjakkal honorált kvízjátékra is sor kerül.
A Mentorprogram működtetésével, a szoftverprojektek kivitelezéséhez biztosított infrastruktúrával és a tapasztalt szakemberek bevonásával a Codespring folytatni szeretné tehetséggondozó munkáját. Az együttműködésből minden fél nyer: a diákok tapasztalatot, gyarapodó szakmai életrajzot, a pedagógusok támogatást komplex oktatómunkájukhoz, a cég pedig kreatív és felkészült, gyakorlati tapasztalattal is rendelkező fiatal szoftverfejlesztőket. (További részletek a Mentorprogramról: https://edu.codespring.ro/) Szabadság (Kolozsvár)

Bevarrná az egész világot
Annyira különleges, hogy azt hittem udvarhelyi. Nyolc évesen már elkezdte a munkát, amiben most is megállíthatatlan.
Fannival és a párnáival a Facebookon találkoztam először, és érdekes módon már első látásra ismerősnek tűnt az alkotásainak, munkájának a stílusa.
Amikor elhatároztam, hogy felkeresem, és megbeszéltük az időpontot, meg a helyszínt, meglepődtem, és jót nevettem magamon, kiderült ugyanis, hogy az én (fogalmam sincs honnan eredő) meggyőződésem, miszerint Fanni Udvarhelyen él és dolgozik, teljesen téves. András Franciska textildizájner ugyanis csíki.
Hogy mit csinál egy textildizájner? Ő éppen varr: párnákat, szatyrokat, ékszereket, sőt, még portrékat is. Elmondása szerintreggeltől estig, ha valamelyik barátja nem nem hívja el valahova, vagy nincs beszerzőúton, esetleg vásárban valamelyik környező településen.
Nekem így az igazi
− állítja. Fanni a temesvári egyetemen végzett tavaly textildizájn szakon, amit magyarul szőnyegszaknak hívnak, de nem sok köze van a szőnyeghez. Aztán úgy döntött, hazaköltözik, hogy minél többet dolgozhasson azzal, amit szeret: a varrógéppel. A nagyvárosi élet amúgy sem jött be neki annyira: én az a kicsi csíki vagyok, szeretek itthon lenni − mondja.
A varrás iránti szenvedélye az édesanyjáról ragadt át, nyolcévesen már készített rongybabát, és megpróbálkozott egy takaróval is. Komolyabban pedig a művészeti középiskola utolsó éveiben foglalkozott ismét a dologgal, egy versenyen elért első helyezése pedig egyenes út volt a megfelelő egyetemre.
Úgy emlékszik, nem is volt kérdés, hogy hol fog továbbtanulni. Az osztálytársai már akkor csodálkoztak, hogy lehet ilyen céltudatos.
- Iskolás koromban, a szendvicsben, amit anyum pakolt, nem hajszál volt, hanem cérna. Most meg rólam lóg, ha kimegyünk a városba, a barátaim szedegetik le a ruhámról a szálakat – meséli, hogy milyen volt cérnák és anyagok között felnőni.
Fanni alkotásain, főleg a párnákon egy külön világ van: kacskaringózó vonalak, sűrű, aprólékos minták, növényi motívumok, kedves állatok és nagy hajú királylányok. Azt mondja, az utóbbi időben sokat vigyázott a kisöccsére, így a mesékből jött a legtöbb inspiráció, de az utcán sétálva is úgy néz a házakra, kutyákra, macskákra, hogy hogyan lehetne megvarrni őket.
Nyaraláskor a tengeri hullámokat figyelve is arra gondolt, milyen mintát tudna kihozni belőlük cérnával.
Ilyenkor fejben varrok
– mondja. Ha pedig teheti, akkor a rendeléseken kívül próbál új dolgokat és mintákat kitalálni, mert idővel egy kiállítást szeretne létrehozni, amire szintén készül már „fejben is".
Szerinte a varrást nem lehet megunni. Csak egy idő után elkezd fájni az embernek a háta. Vagy elromlik a varrógép az egész napos hajtástól, de szerencsére jó ismerős már a varrógépjavító bácsi.
Az ötletek soha nem fogynak el, egyikből születik a másik, vagy a megrendelők igényei hozzák magukkal a további inspirációt. Inkább az a probléma, hogy túl sok az ötlet, és kevés az idő.
Macska van, Kitty nincs
A vásárlók a személyre szabott tárgyakat szeretik a legjobban Franciska tapasztalatai szerint, ezért még nem utasított el egyetlen kérést sem, de Hello Kitty-t valószínűleg nem hímezne senkinek. A Micimackó még belefér − magyarázza, amikor azt kérdezem, hogy mi az, amit soha nem varrna fel egy párnára.
A párnavarrás ötlete egyébként egy olyan nyári napon született, amikor Fanni a saját szórakoztatására elkészítette az első cicás darabot. Akkor még egy egész napot rááldozott, ma már szinte csukott szemmel, 1-2 óra alatt elkészül.
A lényeg, hogy minél aprólékosabb legyen a minta, valamiért ez okozza neki a legnagyobb örömet – vallja be. Emlékszik, hogy már gyerekkorában ilyen stílusban rajzolt. Úgy érzi, az emberekhez nincs annyi türelme, mint a varráshoz: az mindig megnyugtat, és teljesen kikapcsol, úgy, ahogy semmilyen más tevékenység nem.
A párnák mellett bevásárlószatyrot, alvómaszkot, és filcből ékszereket is készít a csíki lány, természetesen varrással díszítve. Azt mondja, a divat- vagy ruhatervezés nem vonzza annyira, de nem kizárt, hogy majd kísérletezni fog azzal is.
Addig is felvarrja a nadrág szárát, de csak ha nagyon muszáj. Előfordul néha, hogy ilyen gyakorlatias munkát is rábíznának, főleg a rokonok, ismerősök. Ilyenkor próbálja elmagyarázni, hogy amit ő csinál, nem épp a szakadt nadrág megfoltozásáról szól.
Na és a pénz?
Muszáj volt megkérdeznem, hogy meg lehet-e ebből a profi szinten űzött hobbiból élni? A jó hír, hogy Fanni szerint igen. Sokat segít az internet, és az, hogy az elégedett vásárlók ismerősei is rendelnek tőle. A jövőbeli tervek között szerepel, hogy külföldi vásárokra is eljussanak a varrott királyok és királylányok, vagy a kisrókák, illetve a Púposok.
Ők azok a játékok, amelyeket Fanni szándékosan nem készített szokásos formára. Többen is voltak, de már elkeltek. Ők itt a polcon csak a háziak.
Varrógépgyilkos
A varrógép, amivel Fanni jelenleg dolgozik, egy új, több mint 2 ezer lejes darab. Egy időben gyilkoltam a varrógépeket – vallja be nevetve – folyton elromlottak. Ez az első olyan gép, amit úgy tudtam megvenni, hogy megkerestem az árát.
Az alapanyagok Budapestről egy kis méteráru-paradicsomból származnak. Franciska szerint ott szebb és olcsóbb anyagokat lehet kapni, mint itthon. Legutóbb fehér-feketéket vásárolt, így ezekből készültek a legújabb darabok, ezek mellett a kék színűek az örökös kedvencek.
Azt mondja, bár tudatosan nem követi a divatot, mégis valamilyen szinten hatással van a munkájára. Az állatos trend miatt kezdett például rókákat varrni. De szerinte fontos a kézművespiacon, hogy ne legyenek giccsesek a termékek, úgyhogy ő is próbálja ehhez tartani magát.
Fannira rá van varrva a varrás, szó szerint. Egyik karján egy varrógép alakú tetoválás van, a mintát természetesen ő tervezte. Ez az én soha ne add fel típusú tetkóm − magyarázza. A másik karján pedig egy hajós motívum, amit Pán Péter inspirált, akárcsak Franciska államvizsgáját.
Azt mondja, nem tudná elképzelni, hogy ne magának dolgozzon, vagy hogy teljesen más szakmában legyen: nehéz lenne úgy leülni varrni, hogy más mondja meg, hogyan csináljam. És szerintem sokkal többet dolgozom itthon, mintha valahol nyolc órában tenném. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Autonómia: se többet, se kevesebbet
A Reform Tömörülés nevű, 2003-ban önmagát feloszlató nemzeti liberális RMDSZ-platform jelszavait választotta Kós Károlytól az Erdélyi Magyar Néppárt legutóbbi, Székelyudvarhelyen tartott küldöttgyűlésének mottójául. „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.” Ez helyénvaló, méltó és messzemenően jogos üzenet, formájában és tartalmában egyaránt.
Az, amit egyesek vádképpen fogalmaznak meg, voltaképpen e csapat meghatározó tagjainak az erénye. Ők voltak a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetség (MISZSZ) politikájának alakítói, ők alapították a Reform Tömörülést, a Polgári Szárnyat, ott voltak a Magyar Polgári Szövetség, majd a Magyar Polgári Párt megalakulásakor, s ők hívták életre az EMNP-t is. Nem ők változtak, hanem a történelmi helyzet változott. Az RMDSZ kifordult önmagából, így a Polgári Szárny és a Reform Tömörülés felett eljárt az idő, az MPSZ-t az RMDSZ a román állammal karöltve lehetetlenítette el, az MPP saját elnökének foglya lett.
Ők viszont – az autonomista kemény mag tagjai – ugyanazok maradtak, akik voltak. Miként Szilágyi Zsolt, a kongresszuson újraválasztott elnök joggal mutatott rá beszédében: nekik nincsenek korrupciós ügyeik és egyáltalában ügyeik, ők több mint negyed évszázada ugyanazokat az értékeket, eszméket és programot képviselik, amit két szóban is meg lehet fogalmazni: nemzet és demokrácia.
Ha pedig e két – meglehetősen elvont és lényegében mindenki által színleg felvállalt – eszmét programcélkitűzésekre, stratégiára bontjuk, akkor ez egyik oldalról mindenekelőtt az átlátható, korrupciómentes közéletet és a jogbiztonságot jelenti, a másik oldalról pedig az autonómia-gondolat következetes képviseletét. Az autonómiáét, aminél többet követelni a jelen geopolitikai helyzetben nem reális, kevesebbet viszont nem érdemes. Autonómiát pedig csak úgy lehet elérni, ha a célhoz keresünk eszközöket, és nem a vélt többségi tűrőképességhez igazítjuk a célokat, mert ez a politika egyenlő a középtávú beolvadással.
Másként állnánk, ha e gondolat már akkor az egységes RMDSZ programjának középpontjába került volna, amikor még cseppfolyós volt a helyzet, és a következetes kiállással megerősített gondolatoknak valóságteremtő erejük volt. A kilencvenes évek elején a párt védnöke, Tőkés László által is a kongresszuson joggal emlegetett Neptun-ügy idején épp a fordítottját kellett volna tenni, mint amit a védnök által megnevezett politikusok – Frunda György, Borbély László és Tokay György – műveltek. Ők abban segítettek a nyíltan magyarellenes román hatalomnak, hogy az kisebbségbarát színben tetszelegjen ahelyett, hogy minden erőt arra összpontosítottak volna, hogy a nemzetközi rendezést igénylő problémák listájára Erdély is felkerüljön.
Migránsok és őshonos kisebbségek
Több felszólaló – köztük Szili Katalin autonómiaügyi miniszterelnöki megbízott és Tőkés László – üdvözlő beszédében megemlítette a migránsválságot, amit jómagam Európa tervszerű muszlim megszállásának szoktam nevezni. A jelenség nem teremt kedvező nemzetközi körülményeket az autonómiaharchoz több szempontból sem. Jogos érvelést hallhattunk Szili Katalin részéről: különbséget kell tenni a bevándorlók jogai és az őshonos kisebbségek jogai között, ami nem jelent diszkriminációt az eltérő történelmi léthelyzetből kifolyólag. Egy bevándorlótól a beilleszkedésen túl akár az asszimilációt is el lehet várni. Viszont egy olyan közösség, amely több mint ezer éve él szülőföldjén, és csak a határ vándorolt át a feje felett, joggal követeli, hogy közjogi jogosítványok birtokában évezredes államalkotó tapasztalatára hagyatkozva megszervezhesse önmagát. Ahogyan Izsák Balázsnak a kongresszushoz intézett és Thamó Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke által felolvasott üzenetében fogalmazódott meg.
A másik oldalról a nemzetek megmaradását, a nemzeti kultúrák ápolását fontosnak tartó erők a nemzetállam erősítését támogatják. Amikor a különböző elemzők – a baloldaltól a kérdést a maga teljes mélységében a lehető legőszintébben felvázoló Drábik Jánosig – a globalisták és lokalisták vagy unionisták és szuverenitáspártiak ellentétéről beszélnek, akkor voltaképpen a szervezett magánhatalom és a nemzetállamok ellentétét tematizálják. Bármilyen abszurd is e helyzet, bárhol is éljünk a világon, magyarokként ennek a törésvonalnak a nemzetállami oldalán lehetünk csak, mert az ellenerő mindent meg akar szüntetni, amit a nemzeti kultúrák építettek fel Európában.
Letisztultak a pártbeli viszonyok
Az EMNP két évvel ezelőtti kongresszusa aligha hagyott kellemes élményt a résztvevőkben. Az akkori viták – amelyek az eseményt megelőzték – rányomták bélyegüket a közös munkára. A sikertelenség egymásra mutogatást eredményezett. A minap lezajlott gyűlés ezzel ellentétben erőt, egyetértést és felkészültséget sugárzott. Vélhetően mindenkinek volt ideje magáévá tenni azt a kézenfekvő alapelvet, hogy többre jutunk, ha nem egymásra acsarkodunk, hanem megfogjuk egymás kezét, és szövetségest látunk a másikban, nem vetélytársat.
Ezt üzeni az elnökség kibővítése és a fiatalítás is, aminek szimbolikus és egyben intézményi kifejeződése, hogy a párt ifjúsági szervezetének elnöke, Tőke Ervin alelnöki szinten képviseli azt a korosztályt, amely előbb-utóbb átveszi a stafétabotot az alapítóktól. Amiként a párt hivatalos kongresszusi közleménye is hangsúlyozza, az elnökség átlagéletkora 39 év, ami kifejezetten jó, reménykeltő üzenet. Tagja lett az elnökségnek az Erdélyi Magyar Ifjak élén már bátorságát és szervezőkészségét bizonyító Soós Sándor is, akit – mint a kongresszus előtti régiós megmérettetés igazolja – masszívan támogatnak a közép-erdélyi szervezetek.
Annak ellenére, hogy a 2016-os választási esztendőben nem sok babér termett a pártnak – az önkormányzatokban csak pozícióőrzésre futotta, az országos választáson pedig a realitásokat és a magyar kormány elvárását tudomásul véve nem indult –, a mostani az előrelépés ígéretének kongresszusa volt, a Németh Zsolt által hobbitoknak nevezett autonomisták rendezték soraikat. Ezt sugallta az alapszabályzat és a program lényegében vita nélküli módosítása, a feszültségmentes együttmunkálkodás. Nemzetstratégiai szempontból ez azért is fontos, mert immár csak ők maradtak talpon a nemzeti autonomista oldalon, az MPP ugyanis aligha fog szabadulni az RMDSZ rontó öleléséből. Tőkés László az erdélyi nemzeti oldal egyesítésére hívott fel, ami lényegében azt jelenti, hogy az EMNP örömmel várja soraiba azokat az MPP-seket, akik számára elfogadhatatlan a párt mai, önfeladó politikája.
Ha az EMNP erejéből nem is telik annyira, hogy választáson verje meg az RMDSZ-t, az autonómiakövetelés ébren tartása és a külső nyomásgyakorlás fontos szerepkör. Ezt pedig – bizton állíthatjuk – megfelelően fogja betölteni ez a csapat. Tisztességgel, következetesen – ahogy mindig.
Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Marx József 25 éve távozott
Iskolateremtő fotóművész – ezzel a minősítéssel ajándékozták meg hívei, tanítványai Marosvásárhelyen, Erdélyben – Romániában, ahol kiállítások százain vett részt aktivitásának fél évszázadnyi szakaszában. A művészbarát közösség hálás és nagylelkű. Marx József 103 éve született, 25 éve távozott. Emlékét a nevét viselő fotóklubokban tevékenykedő, időközben mesterekké izmosodó tanítványok és azok újabb tanítványai ápolják.
Közel harminc évig dolgoztunk egymás mellett a képes lap szerkesztőségének kiutalt dohos pincében, a korszerűtlen technikával ellátott fotólaboratóriumban. Volt rá időnk, hogy kölcsönösen beszámoljunk fotográfusi élményeinkről. De csak ritkán éltünk ezzel a lehetőséggel. Marx Jóska nem fukarkodott az idejével, ha bármilyen technikai kérdéssel zaklattam – és tettem ezt gyakran, mert mindvégig ügyetlenül laboráltam. Ennél azonban izgalmasabb, további életpályámra nézve meghatározó jelentőségű volt, amikor kéretlenül is kifürkészte egy-egy érdekesebbnek ígérkező felvételből a kiemelésre (kinagyításra) érdemes részletet. Akár a többi, soktucatnyi marosvásárhelyi fiatal fotóst, engem is ő biztatott: már az expozíció, a képalkotást megelőző pillanatokban (órákban, napokban) azzal az igénnyel vegyük kézbe a kamerát, hogy a születendő fotográfia kiállításon tolmácsolja majd szerzője érzelmeit, gondolatait. Kollégái, tanítványai bemutatásra alkalmasnak ítélt képeinek jobban örvendett, mint a sajátjainak. Utóbbiakról nagyjából tudta, hol és hogyan fogják fogadni, de az első sikereit megélő tanítvány örömében fele-fele arányban osztozott.
Nem szóltam még a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség különböző (AFIAP, EFIAP, HON. EFIAP) címeinek odaítéléséről. Elsőként kapta meg a rangos kitüntetéseket. Követték évek múltán legjobb tanítványai.
A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben a Kriterion Kiadó távlati terveiben szerepelt az erdélyi fotográfia történetét, ennek keretében kiemelkedő alkotóit is bemutató monográfiasorozat kiadása. A bevezető tanulmányokat tartalmazó két kötet (Orbán Balázs: Székelyföld képekben; Teleki Samu Afrikában) megjelentetése nyomán további három szerkesztéséről tárgyaltunk: Százéves fotóriport Erdélyről; Józsa Béla betiltott szociofotó-kiállítása; Marx József-monográfia. Botár Emma, a Kriterion szerkesztője külön levélben jelezte: elgondolásuk szerint a Marx Józsefet bemutató kötet lehetne az első. Párhuzamosan foglalkoztam a jelzett témákhoz kapcsolódó anyag gyűjtésével. Tapasztalnom kellett, hogy a hozzánk olyan közel álló Jóska bácsiról is oly keveset tudunk. Nem az ő hibája, hogy gazdag tapasztalatait, fotográfusként megélt történeteit már korábban nem rögzítette írásban, vagy legalább mélyinterjúk formájában. Működésének idején Erdélyországban még nem mutatkozott érdeklődés a fotóművészek emlékezései iránt, ami például Budapesten már napirenden szerepelt.
Remekbe sikerült felvétele a két világháború közti húsz esztendő erdélyi irodalmi életének nagy játékosait, Kós Károlyt és Kemény Jánost örökíti meg ritka találkozásuk perceiben. Miről beszélgettek a Varjú-, illetve a vécsi vár irodalomalkotó és -szervező tulajdonosai? Szóba került a fotográfia és a műemlékvédelem, vagy az írótalálkozók és a fényképészek együttműködése? Harminc évig fotózta az erdélyi magyar színházak bemutatóit,
olykor művészeinek magánéleti eseményeit is. Hogyan rendezte át a fénykép követelte formában egyik-másik jelenetet? Engem, aki a realitásokat is jellemző adomakincs fogyasztója vagyok, igencsak érdekelne, ténylegesen megtörtént-e ama szóbeliség útján terjedő történet, miszerint Marx Jóska némi borravaló ellenében rávette egy tehervonat mozdonyvezetőjét: állítsa le nyílt pályán egy-két percre a szerelvényt, hogy az állványra szerelt tüköraknás gépével a különlegesen szép tájról, a naplementét megelőző fényviszonyok mellett sorozatfelvételt készítsen, színszűrők közbeiktatásával. Hétköznapi, mosolyra késztető kaland – abban az időben álmatlan éjszakákat eredményező botrány. Emlékezetem szerint 1962-ben, talán ’63-ban. Vagy más: az Új Élet hasábjain érzékeltetni kell a kollektivizálás, a falu szocialista átszervezésének diadalát. Címlapon kell ezt megoldani. Polgár Pista kollégám feladata, hogy kijelölje a közeli Szentanna köztiszteletnek örvendő családját, akit majd Marx József örökít meg a csatlakozás aláírásának pillanatában. Megtárgyalták a település pártalapszervezetének titkárával, az agrármérnökkel, kijelölték az erre politikailag is megfelelő gazdát. Innét már Marx vette át az irányítást. Terített asztal köré telepítette a népes famíliát, ünneplő ruha, népviselet, virágok az asztalon, óvodáskorú dédunoka figyeli, hogyan írja alá a belépési nyilatkozatot a család tiszteletre méltó nesztora. A kép megfelel az elvárásoknak – a gond ott kezdődik, hogy napok múltán kiderül: a dédnagytata már szemüveggel sem tud olvasni. A falu népe röhög, az írja alá a belépési nyilatkozatot, akit vaksággal vert meg a Fennvaló. A hatalomnak nincs humorérzéke, a pártbizottság intézkedő elvtársa követeli az éberséghiányban szenvedő szerkesztők példás megbüntetését. Sütő Andrásnak kellett többszörösen interveniálnia – a pohár vízben kavart viharon túljutottunk. Ma már talán az egyedüli vagyok, aki emlékezik erre és több hasonló történetre.
Nem tudom, vajon másoknak is elmondta-e, a háború idején, Ukrajnában, ahol tiszti rangban az adminisztrációval foglalkozott, rendszeresen fényképezett. Visszavonulás idején mintegy kétezer negatívját egy vízhatlan dobozba helyezte. Hosszú évekkel később, amikor a szovjet hadifogságból szabadult, nem volt lehetősége felkutatni az anyagot. Nem tudni, milyen érzéssel fogadnánk, ha most a véletlen játéka folytán előkerülne. Néhány felvételéről részletesen beszámolt. Meglehet, mára már mást olvasnánk ki belőlük, mint amit szerzőjük az exponálás idején gondolt. Hasonló történet: Roman Vishniac világhírű művészfotós 16.000 felvételt készített Közép-Európa országaiban a harmincas években. A háború kitörésekor Amerikába menekült, de közben 2.000 felvételét Dél-Franciaországban elásta. Rokona találta meg az anyagot. Az ebből összeállított kiállítást meghordozták a világ legjelentősebb kiállítótermeiben.
A Marx Jóskát bemutató monográfiát végül is nem készítettem el. A nyolcvanas évek közepétől nagymértékben romlottak a körülmények, súlyosbodott a látható és láthatatlan cenzúra. Az áttelepülés gondjaival küszködtem. Jánosházy György írta meg a monográfiát a diktatúrát követő szabadabb években.
Az olvasó elnézését kérem az anekdotázásért. A fotóriporteri szakma mint önálló, időnként művészi kvalitásokat megközelítő foglalkozás Erdélyben a múlt század ötvenes éveiben született meg: képes lapok (a kolozsvári Dolgozó Nő, Marosvásárhelyen a Művészet, illetve az Új Élet) szerkesztőségei, múzeumok félnormával foglalkoztatott munkatársai gyakorolták. Közöttük talán Marx Jóska volt az első, aki már korábban országszerte elismert művészként szerzett magának nevet, és „ereszkedett le” a pártpropaganda napi munkáját szolgáló fotóiparosok” szintjére. Ugyanakkor vele és általa nőtte ki magát az a nemzedék, amely (részben) a művészi színvonalhoz való közelítéssel szerzett magának rangot és tekintélyt a köztudatban.
Jóska a „gyöngyös bokréta”, a szép kép, a csillogó ellenfény korszak művészeinek igézetében alkotott. Akkor is, amikor egy konfekcióüzem lélekgyilkos futószalagja, vagy a tordai cementgyárak sötéten füstölgő kéményei tövében fókuszálta gépét a kijelölt témára. Az már az ő szellemiségéből következett, hogy az erdélyi magyar színházak produkcióit a nemzetközi szalonokban való kiállítások színvonalához igazodó fotókban, vagy a hajdani várak romos falait olyan képekben örökítette meg, hogy azok a művészettörténeti riportokat készítő Szépréti Lilla kötetének egyenértékű illusztrációi lehettek.
Az élet szépsége, annak örömei volt az ő igazi, belülről táplált élményanyaga. Minden bizonnyal találni akár több egyéni kiállításra alkalmas szociofotót, társadalmi kritikát tükröző felvételt gazdag filmotékájában. De nem ezeket kereste. Mindig szemem előtt lebeg az a „konfliktusos” felvétele, amely egy meglehetősen pufók kamaszt örökít meg, amint iskolatáskáját a fején egyensúlyozva, óvatosan lépdel egy vasúti sínen. Ha cipője csak néhány centit félrecsúszik, bizony le fog lépni a sínről, kockáztatva a hibátlanul megtett néhány tízméternyi sikerélményét. Nem beszélve arról, hogy a fejéről le fog pottyanni a nehéz táska. Amiben azonban nem találtatott törékeny üveganyag. Vagy: két kamasz, akik romos várkapu árnyékában, tilos biztonságában meghúzódva rágyújtanak egy cigire. A kép kedvéért, no meg Ada Kaleh (azóta elárasztott) szigetének romantikáját megörökítendő sorozatért utazott le az ország déli határára… Nem sorolom: pontos statisztikák árulkodnak a nemzetközi szalonokban több mint ezer kiállított képéről, az alkotásait értékelő díjak százairól, a romániai fotóművész-szövetség tiszteletbeli elnöki tisztségéről. De, gondolom, mások is megírták, én a laboratóriumban elhangzott beszélgetéseinket idézve jelzem: nem lehet túlértékelni azt a társadalompolitikai hatást, amivel a pártcenzúra által korlátok közé szorított amatőr fotóművészek alkotókedvét életben tudta tartani, ösztönözni, sőt fokozni. Évtizedekig tartó kulimunka volt ez. Csak ő tudta, mennyi utánajárás, kedveskedés, ingyenes családfotózás, ki tudja, még mi más szükségeltetett ahhoz, hogy öt földrész kiállítótermeibe eljussanak a Maros menti amatőr társadalom legjobb felvételei. A maga oldalára állítania a cenzúra jogkörével felruházott vámtisztet, a pártbizottság, a néptanács kulturális osztályán fontoskodó aktivistát. Tette ezt mosolyogva, panaszkodás nélkül, ismétlem: évtizedeken keresztül.
Erdélyi Lajos
*
Emlékezzünk!
Negyedszázada, 1992. április 30-án hunyt el Marx József fotóművész.
A marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házában, a kor igényeihez alkalmazkodva, az ő kezdeményezésére kezdi meg működését 1953-ban a később Marosvásárhelyi Fotóklubként ismertté vált fotókör. Jóska bácsi (mi így szólítottuk) ekkor már komoly fotós tapasztalattal rendelkezik. Tizenhét éves korában szüleitől kapta első fényképezőgépét, kerékpáron és gyalog bejárta Nagyenyed környékét, fényképezte a tájat, az embereket. A fényképezés varázsa annyira megérinti, hogy szenvedélyévé válik, és meghatározza életpályáját. 1933-tól már rendszeres résztvevője a hazai és nemzetközi kiállításoknak, majd a háborút követően új lendülettel fényképez, lelkesít, és javaslatára a marosvásárhelyi üzemekben, intézményekben gomba módra alakulnak a fotókörök. Amikor az Új Élet képes folyóirat útjára indul, Sütő András főszerkesztő őt kéri fel, vállalja el a fotóriporteri teendőket. Itt dolgozik nyugdíjazásáig. Ez idő alatt fotóművészeti munkássága is kiteljesedik. Fényképeit kiállítják öt világrész majd minden országában, számtalan díjban, elismerésben részesül, dicsőséget szerezve városunknak, valamint az egyetemes magyar fotográfiának.
Mint fotóriporter bejárja Erdély falvait, városait. Jól megszerkesztett művészi képriportjaival bemutatja a kor embereit, azok mindennapjait. Közben keresi a találkozást a fényképezés kedvelőivel, beszél a kép szépségéről, a kidolgozás varázsáról. Jóska bácsi közéleti tevékenységének köszönhető, hogy az erdélyi városokban – Nagyvárad, Brassó, Nagykároly, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely – és más településeken fotókörök és fotóklubok alakulnak, melyek napjainkban is működnek. Követői szeretettel emlékeznek rá.
Mi, a Marosvásárhelyi Fotóklub mindenkori tagjai nagyon sokat köszönhetünk néhai mesterünknek. A fiatalok és kezdők biztatása, az őszinte beszélgetések a művészetről, a fényképezés szépségéről erős közösséget formált, mely tisztelettel tekint a több mint hat évtizedes múltra. Így vált egyértelművé, hogy a 60. évforduló alkalmával, 2013-ban a klub felvette alapítójának nevét, majd ezt követően Marx József Fotóklub néven működik. Szellemiségét tiszteljük, emlékét megőrizzük a következő nemzedékek számára.
A Marx József fotóklub nevében
Bálint Zsigmond / Népújság (Marosvásárhely)

Udvarhelyen csírázik a Hagyományok Háza erdélyi hálózata
A magyar folklórhoz kerülhettek közelebb azok, akik a hétvégén a székelyudvarhelyi Művelődési Házban tartott Hagyományok Háza napokon vettek részt.
A magyar népmesékről, táncokról, kézművességről és népzenéről tanulhatott az a több mint félszáz résztvevő, akik a magyarországi Hagyományok Háza székelyudvarhelyi rendezvényére regisztráltak. A Hagyományok Háza azért jött létre, mert többen arra a felismerésre jutottunk, ha valamit nem csinálunk, akkor a paraszti, kisközösségi kultúra el fog tűnni – avatta be a jelenlévőket Kelemen László, a magyarországi intézmény főigazgatója. A másik két ráismerés, ami elősegítette az intézmény létrejöttét, az volt, hogy a gyűjteményekből, a „holt” anyagból nehezebb tanulni, mint az élő forrástól, ugyanakkor Kelemen László szerint az intézményi forma a különböző mozgalmakat jobban megőrzi, ezért is akarták megalapítani a Hagyományok Házát.
„Nehéz dolog a huszonegyedik század hajnalán új intézményt alapítani, hiszen már minden van, már mindent kitaláltak, már mindenre van múzeum. Igen ám, de ezek olyanok, mint az egyiptomi szarkofágok, a turisták elcsodálkoznak ott, hogy milyen szép az a kultúra, de nem él ott semmi. Nekünk az volt a dolgunk, hogy azt, ami oly kedves nekünk, továbbéltessük” – magyarázta. Az igazgató szerint kezdettől fogva Kárpát-medencei jellege volt az intézménynek, Udvarhelyre is szeretnének jönni, hiszen szerinte emblematikus hely a táncházmozgalom történetében. Az erdélyi helyzet speciális, itt jóval többen vagyunk magyarok, hatalmas a terület és nagy az örökség, amit őrizni kell, ezért négy helyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron kezdtük el a hálózatosodást. Távlati cél az erdélyi Hagyományok Háza létrehozása – ismertette az igazgató. A terjeszkedéssel a magyar–magyar kapcsolatokat ápolnák a hajdani Magyarország területén, ugyanakkor a gyűjtéseket folytatnák, illetve a korábbi és helyi gyűjtéseket digitalizálnák és tennék közzé ingyenesen, hogy bárki számára hozzáférhető legyen.
„Az élő hagyomány átadása a harmadik és legfontosabb célunk. Ma már nemcsak szabadidős tevékenységeket tartunk, hanem kétéves felsőfokú végzettséget adó tanfolyamokat is” – hangsúlyozta. A képzéseket akkreditálnák Erdélyben is, és a klasszikus képzések mellett újakat vezetnének be, például a népi gyógyászatot. A főigazgató szerint a tudást nem importálni szeretnék Erdélybe, hanem inkább a helyi tudást akarják meghatározóvá tenni itt. Ezért nem ugyanazokat a tevékenységeket akkreditálták a Romániai Magyar Pedagógusszövetség segítségével. „Mindennek a kiemelt stációja a Hagyományok Háza napok székelyudvarhelyi kiadása, ezért jöttünk el mintegy hetvenen” – tette hozzá. Orbán Árpád, Székelyudvarhely alpolgármestere a pénteki megnyitón elmondta, hogy a városvezetés partner, „építő ember” akar lenni a Hagyományok Háza udvarhelyi hálózatának kiépítésében.
Veres Réka / Székelyhon.ro

Biró Gábor újabb kiállítása Udvarhelyen
Biró Gábor székelyudvarhelyi festőművész, restaurátor kiállítása nyílott meg szombaton a székelyudvarhelyi városi könyvtár látvány- és hangzóanyagtárában. A tárlatot Szabó Károly, a könyvtár munkatársa nyitotta meg, az eseményre számos – az alkotó munkásságát követő – műkedvelő látogatott el.
Kilenc képet csodálhatnak meg az érdeklődők, melyek meg is vásárolhatók. A művész 1980-ban végzett a kolozsvári Ioan Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet szakán, egyéni tárlatait nemcsak szülővárosában láthatta már a közönség, hanem Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, sőt a budapesti Parlament Galériában és a győri Városi Képtárban is. A szakirodalom szerint képei expresszív munkák, szürreális kompozíciók, ugyanakkor világa a természethez kötődik, síkok, terek között teremt kapcsolatot és átjárást derűs formavilágával, absztrakt formáival. Bíró Gábort hat éve – alkotói munkája elismeréseként – a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével jutalmazták. A könyvtárban május 5-éig tekinthetik meg képeit az arra járók.
Dávid Anna Júlia / Székelyhon.ro

Egy erdélyi könyvbemutató turnéról
A napokban kikerült a nyomdából Frigyesy Ágnes Az Úr csodásan működik – Erdélyi nagy Tanúságtevők – Ferencz Béla Ervin OFM, Tőkés István, Bíró János Antal OFM című könyve, mely alkalomból a kötet szerzője a jövő héten erdélyi könyvbemutató körútra indul. Második erdélyi könyvbemutató körútját augusztusra tervezi.
Takaró Mihály irodalomtörténész a kötet bevezetőjében így ír: „Hiánypótló, egyszersmind friss, eredeti munkát tart az olvasó a kezében. A Szalézi Szent Ferenc-díjas, sokszínű és sokrétű munkát végző újságíró Frigyesy Ágnes arra vállalkozott, hogy a történelmi félmúltat és jelent összekötve, felekezeti korlátokon túllépve, három ’istenszolga’ életútját bemutatva példákat tárjon elénk, XXI. századi magyarok elé arról, hogy a hit, a szeretet, a remény örök megtartó erő, mely bátorságot, hűséget, bizodalmat teremhet abban, aki mindvégig, rendületlenül ezekbe kapaszkodik…”
Urbán Erik ferences szerzetes, érseki helynök, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója a kötet ajánló soraiban rámutat: „Sokatmondó a kötet címe is: Az Úr csodásan működik – Erdélyi nagy Tanúságtevők, hiszen e kötetnek nemcsak az a célja, hogy csupán emlékeztessenek egy adott korban, politikai rendszerek viszontagságai között nagyrészt leélt életutakra, hanem az egyes eseményekben felismerjük Isten gondviselését népe iránt, hiszen minden időben megadja azon karizmatikus személyeket, akik elveszítik életüket Istenért és felebarátiakért, így kiteljesítve azt.
A Budapesten élő Frigyesy Ágnes első erdélyi körútjának várható programja:
Május 7., 12 óra, Déva, ferences templom – déli szentmise utáni könyvbemutató
Május 7., 17 óra, Szászváros – Szent Erzsébet Gyermekvédelmi Központ, ferences kolostor ebédlője – teadélután
Május 8., Gyulafehérvár – papi szeminárium díszterme, 60 kispapnak (zártkörű)
Május 9., 18 óra Székelyudvarhely – Városháza, Szent István díszterem
Május 10., 18 óra Gyergyószárhegy, Művelődési Ház, Cike terem
Május 12., 17 óra, Kovászna – Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ épülete
Május 13., (szervezés alatt) Sepsiszentgyörgy, esetleg Málnás
Május 14., 10.30, Csíksomlyó, kegytemplom – szentmise utáni könyvbemutató
Május 14., 17 óra Csíkszereda, Millenniumi templom – szentmise utáni könyvbemutató
Az első négy nap alkalmain közreműködik Kegye János pánsípművész. http://itthon.ma/kult

Kimerítő előadás a magyar őstörténetről
Kik vagyunk valójában?
Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenkit érdekel népének története, pláne a régmúlt. Amíg kies hazánkban szép számmal akadnak olyanok, akik nem tudják, mit ünnepelünk húsvétkor, az anyaországban olyan fiatalok, akik nem tudják, ki volt Petőfi (sajnos, nem légből kapott példák), addig nyugodtan kijelenthetjük, hogy a magyar őstörténet amolyan marginális téma, amelyről a valóban érdeklődő művelt, de nem szakember nagyközönség is viszonylag kevés és bizonytalan tudással rendelkezik. Már csak azért is, mert az iskolában annak idején mást tanítottak neki, mint amit az utóbbi egy-két évtizedben számos kutató felvetett az előző (tévesnek vélt) beidegződések cáfolásának szándékával. A történészek sokszor a viszonylag közelmúlt dolgaiban sem tudnak megegyezni – a tényeket is sokféleképpen lehet értelmezni –, hát még a régmúltat illetően, amelyből nincsenek írott források (a későbbi korokból tudjuk, azok sem egyértelműen megbízhatók), legfeljebb sírokból származó leletekre, nyelvészeti érvekre, mondákra, legendákra lehet támaszkodni.
Vajon mi az igazság?
***
Kedden délután az arad-belvárosi református templom imaházában került sor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete és az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete szervezésében Biró András Zsolt antropológus, a Magyar Természettudományi Múzeum kutatója, a Magyar-Turán Alapítvány elnöke A magyar őstörténet a természettudományok tükrében c. előadására. A „természettudomány” kifejezés sok emberben eleve bizalmat keltő, tudja ugyanis, hogy a régmúlt (de még a sokkal közelebbi múlt, sőt a jelenkor) tárgyalásában is rengeteg a sarlatánság, a feltételezés, a tények és adatok (nem elegendő tudásból adódó, de néha nagyon is tendenciózus) félremagyarázása. Nem hiába mondta az előadó egy adott pillanatban, hogy a történelem a leginkább átpolitizált tudomány, az adott társadalom hivatalos szemléletét, történelmi és nem utolsósorban politikai nézeteit kívánja alátámasztani. (Harc folyik azért, például, hogy mi kerüljön be a történelemkönyvekbe, amelyek nemzedékek felfogását irányítják.)
Baracsi Levente tiszteletes, a házigazda azt emelte ki rövid köszöntőjében, hogy az igazság a nép javára, a hazugság a gyalázatára szolgál, Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad megyei elnöke arról beszélt, hogy minden népnek tisztában kell lennie múltjával, s ennek alapja az őstörténet.
De mi az igazság az őstörténettel?
Tartok tőle, hogy a kedves olvasónak ezúttal nem tudom még nagyvonalakban sem összefoglalni Biró András Zsolt több mint két és fél órás – rendkívül dokumentált, ezernyi adatot felvonultató, nagyon érdekes előadását. (Egy újságoldal biztosan kevés lenne rá.) A lényeg mégis a finnugor származás cáfolása, a magyar őshaza az általunk ismerttel nem egyező elhelyezése, a Kárpát-medencébe kerülésének más útvonala lenne, valamint az, hogy az antropológiai kutatások (ezek egy részét az előadó 2006-ban Kazahsztánban végezte, többek között a madjiar, madjar törzs bevonásával) azt mutatják: Európában a magyarságnak a türk eredetű bolgárokkal való rokonsága a legszembetűnőbb. Az előadás során számtalan „apróságra” (nomád életmód magas civilizációs szintje, jurtaépítés, fegyverzet és harcmodor, majd európai „kalandozások” stb.) adott magyarázatot az előadó, aki mellesleg a Kurultáj (találkozó, összejövetel), a legnagyobb hagyományőrző rendezvény főszervezője is. A legújabb kurultájra számos ország részvételével idén augusztusban a magyarországi Bugacon kerül sor.
A téma iránt bővebben érdeklődőknek az internetet ajánljuk, ahol bőven található a témába vágó anyag.
Az aradi előadás egyébként egy hosszabb erdélyi turné (Nagyvárad, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy stb.) állomása volt, amely tegnap Temesváron fejeződött be.
Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

Lövéte ma, képekben
Tavaly tavasszal Lövétén és környékén készültek azok a fotók, amelyekből kiállítás nyílik holnap Székelyudvarhelyen, a Hagyományőrzési Forrásközpontban. Akkor volt a 33-dik alkalom, amikor néhány fotós Orbán Balázs szemével figyelte és örökítette meg a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községének mindennapjait.
Lövétei hétköznapok címmel fotókiállítás nyílik Székelyudvarhelyen. A megyei önkormányzat és a Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben elnevezésű 2016-os dokumentációs fotótábor válogatott anyagát mutatja be a tárlat. A megnyitó holnap 17 órakor kezdődik a Forrásközpont kiállítótermében, Róth András Lajos könyvtárőr mond beszédet, és népdal-összeállítással lépnek fel a lövétei iskolások. A kiállítás anyaga Lövéte és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A 33. fotótáborban Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), és Vitos Hajnal (Csíksomlyó) vett részt, és „hagyományukhoz híven átfésülték a falut” tavaly tavasszal, 2016. április 22–29. között, miközben vizuális értékmentést végeztek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte az egykori Udvarhely vármegye egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoródmentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. A föld megmunkálása mellett a helybéliek számára az állattartásból származó jövedelem és az erdőgazdálkodás, a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szentkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás – foglalja össze a település történetét a Forrásközpont közleménye. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás lehet vonzó, hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette.
A holnap megnyíló, a község mindennapjait, épületeit, a mesterségeket, tájat, embereket bemutató tárlat egészen július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen. Hargita Népe (Csíkszereda)

Ismét a határon túli magyarok ellen uszított Gyurcsány
Történelmi távlatokban Magyarország sikeresebb lesz az „Európai Egyesült Államok" részeként, mint amilyen ma – jelentette ki a Demokratikus Koalíció (DK) elnöke csütörtökön, szolnoki lakossági fórumán mintegy száz rajongója előtt.
Gyurcsány Ferenc „megrögzött Európa-pártinak" nevezte magát. Azt mondta: jobban bízik Angela Merkel német kancellárban, mint Orbán Viktor miniszterelnökben, az Európai Központi Bank elnökében, mint az „egyenes tekintetű” Matolcsy György jegybankelnökben, az európai központi ügyészségben, mint Polt Péter legfőbb ügyészben.
A DK elnöke szerint nem véletlen, hogy a magyar kormány nem hajlandó elfogadni az európai központi ügyészséget, mert akkor lenne egy olyan vádhatóság, amely „Orbán akaratától függetlenül keresi a bűnt és a bűnöst”- mondta. Beszédében felidézte, hogy szerinte Oroszország információkkal rendelkezik a Fideszhez és a kormányfőhöz köthető „törvénytelen pénzmozgásokról”.
Emlékeztetett, hogy a közelmúltban Orbán Viktort felszólította: vagy tisztázza magát, vagy 72 órán belül perelje be őt azokért az állításaiért. Szavai szerint ha a miniszterelnök perelt volna, egyből a bírósághoz fordulhatott volna, kikerülve az ügyészséget.
Gyurcsány kitért e a kettős állampolgárságra. Nem ismeri el – jelentette ki -, hogy „pusztán azért kell valakinek kettős állampolgárságot adni, mert az üknagyapja magyar volt”. Szerinte „egyedileg kell értékelni” azt, aki nem osztozik a magyar politikai közösség mindennapjaiban. Aki nem itt adózik, ne is szavazzon!" – mondta, hozzátéve, „Székelyudvarhelyen, Sydneyben vagy Los Angelesben nem kell megmondani, hogy milyen legyen a nyugdíjpolitika”
MTI; itthon.ma/karpatmedence

Dobbantak a csizmák, perdültek a szoknyák Székelyudvarhelyen
Tizennyolcadik alkalommal tartották meg Székelyudvarhelyen a Kékiringó Néptáncfesztivált az elmúlt napokban. A rendezvény gálaműsorát szombat délután a Művelődési Házban tekinthették meg az érdeklődők.
Nem a versenyről, hanem a baráti kapcsolatok ápolásáról, a közösségről, egymás táncrendjének megismeréséről szól a Kékiringó fesztivál – mondta Both Aranka, a Kékingó Néptánccsoport vezetője. A rendezvény csütörtökön az aprók táncházával kezdődött, pénteken pedig Keresztúrra, Kőrispatakra és Alsósófalvára látogattak a nyolc együttes tagjai.
Szombat délelőtt kézműves-foglalkozásokon vettek részt a Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületének mesterembereivel, ugyanakkor megtekintették a Haáz Rezső Múzeum tárlatait.
Délután a fellépések ideje volt, ahol a csíkszeredai Borsika, a székelyszenterzsébeti Cickom, a székelyudvarhelyi Gereben és Kékiringó, az alsósófalvi Gyermekláncfű, a kecseti Kaláka, a székelykeresztúri Mákvirágok, valamint a balánbányai Ördögborda táncától és énekétől volt hangos a Művelődési Ház. A fesztivál késő éjszakába nyúló táncházzal ért véget.
Friss élmények
Április utolsó hetében Magyarországon turnézott a Kékiringó. Első alkalommal léphettek színpadra a budapesti táncháztalálkozó „Minden magyarok tánca” nevet viselő programjában, ami Both Aranka szerint hatalmas élmény volt mindannyiuk számára, hiszen ekkora színpadon és ennyi ember előtt eddig még nem szerepeltek.
Dósa Ildikó / Székelyhon.ro

Hat Hargita megyei alkotó állított ki (Kézdivásárhelyi Gyűjtemények Háza)
Szombaton a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában a magánintézmény 52. kiállításaként nyílt meg Impressziók címmel hat Hargita megyei – öt csíkszeredai és egy székelyudvarhelyi – képzőművész válogatott munkáiból álló tárlat.
Az alkotók közül ötnek – Csata Jenő festő-grafikusnak, Miklós István (Indián) festőnek és tetoválóművésznek, Nagy István Gábor festőnek és díszműkovácsnak, Moldován Zsolt festőnek és a Székelyudvarhelyen élő Kovács Dénes üvegfúvónak – már volt a Gyűjtemények Házában egyéni vagy csoportos kiállítása, valamennyien alapítói, illetve tagjai voltak a gyimesfelsőloki Lépések Színekben és Formákban Művészetért Alapítványnak, amely Tímár Károly elnök korai halála miatt két évvel ezelőtt megszűnt, de egykori tagjai összetartanak, továbbra is közösen állítanak ki. Vitos Hajnal keramikus első alkalommal állított ki kisplasztikákat. Az alkotókat Beke Ernő, a Gyűjtemények Háza tulajdonosa mutatta be, ismertette dióhéjban művészi pályafutásukat, majd mindegyik alkotó mondott magáról pár mondatot. A megnyitón közreműködött Gáspár Anikó versmondó, aki Vörösmarty Mihály A merengőhöz című versét szavalta el. A kiállítás augusztus 20-ig naponta 8–18 óráig látogatható ingyenesen.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Többszöri beszélgetés eredménye Frigyesy Ágnes új könyve
Székelyudvarhelyen is bemutatták Frigyesy Ágnes újságíró-fotóriporter Az Úr csodásan működik. Erdélyi nagy tanúságtevők, Ferencz Béla Ervin OFM, Tőkés István, Bíró János Antal OFM című kötetét.
Az eseményen zömmel olyanok vettek részt, akik ismerték és ilyen formában is emlékezni akartak a 20. századi három tanúságtevőre. A székelyudvarhelyi városháza Szent István-termében kedden Frigyesy Ágnes az interjúkötet létrejöttéről elmondta, emlékezetes utazások, találkozások köthetők erdélyi útjaihoz. Évtizedes atyai barátság kötötte Tőkés István református lelkészhez, valamint Ervin atyához. Antal atyát Böjte Csaba szerzetes révén ismerte meg. Kapcsolódási pontként említette: Ervin atya indította útnak a közismert Böjte Csaba ferencest, Antal atya pedig munkára jelentkezett nála, hogy megkönnyítse Csaba testvér missziós küldetését. A napokban megjelent kötet anyaga többszöri beszélgetés eredménye. A gazdag fényképanyagot is együtt válogatták össze – számos fotót maga a szerző készített, aki legnagyobb újságírói élményének érzi, hogy megismerhette a három istenszolgát.
Csíkszeredai helyszínek
Frigyesy Ágnes könyvét Csíkszeredában is bemutatják: vasárnap a csíksomlyói kegytemplomban a 10.30-kor kezdődő szentmise után, illetve ugyancsak vasárnap a Millenniumi templomban a 17 órakor kezdődő szentmise után.
Molnár Melinda / Székelyhon.ro

Csík- és Udvarhelyszéken végeznek vizsgálatokat a Gyermekmentő Szolgálat önkéntes orvosai
Idén is megkezdi munkáját hétfőtől a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) önkéntes orvoscsoportja Hargita megyében. A megyei kórházban, iskolákban, óvodákban és más gyermekintézményekben szűrik, vizsgálják és gyógykezelik a rászoruló gyermekeket.
Idén májusban 32 orvos és egészségügyi szakember vesz részt a gyógyító körúton, akik Székelyudvarhelyre, Karcfalvára, Csíkmadarasra, Csíkrákosra, Gyimesbükkre, Kápolnásfaluba, Csíkszentmihályba, Csíkcsicsóba, Csíkszentmártonba és Csíkszeredába látogatnak el.
Az orvoscsoportban csecsemő- és gyermekgyógyászok, neurológus, fül-orr-gégész, szemész, szülész-nőgyógyászok, urológus, bőrgyógyász, kézsebész, mentőápolók, medikus és szakorvosjelöltek vannak.
Az orvoscsoport látogatásával egy időben idén is megszervezik a hagyományos Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupát Csíkszentdomokoson május 18-19-én, amelyet a korábbi években a legendás Aranycsapat utolsó élő tagja, a Gyermekmentő Szolgálat Sport Bizottságának elnöke, Buzánszky Jenő vezetett. Halála után az ő tiszteletére a sporteseményt Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupának nevezték el.
Ugyancsak idelátogatásuk alatt, május 16-án, kedden tartják Csíkszeredában a Sapientia EMTE és az NGYSZ közös rendezésű Médiakonferenciáját. A szakmai eseményre, amelynek helyszíne a Sapientia egyetem, négy szakember érkezik Magyarországról.
Május 17-én, 16 óra 30 perctől a Vándorbölcső Mozgalom keretében a Csíkszentmártoni Korai Fejlesztő és Rehabilitációs Központban bölcsőket adnak át olyan családoknak, ahova újszülött érkezett vagy hamarosan érkezik. 2016-ban a szervezet önkéntesei a két út során közel 12 ezer vizsgálatot végeztek, a szűrővizsgálatok eredményeképp 68 gyermek esetében javasoltak magyarországi kivizsgálást, gyógykezelést vagy műtétet és 41 gyermek jutott ingyenesen szemüveghez.
Molnár Rajmond / Székelyhon.ro

Legendák előadás-sorozatába kezd a Bekecs
Tündérek, ördögök, székelyek, mondák
Jövő héten tartja legújabb darabjának bemutatóját a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes: a Legendák kertjében című produkcióval legalább akkora sikerre számítanak, mint amit tavaly a Hamupipőkével elértek.
Új produkcióval lép közönség elé a Bekecs táncegyüttes, tavalyi mesejátéka után ezúttal a legendákhoz nyúlt. Egyik kolléga ötlete volt, hogy felkeressék a Székelyföldi Legendáriumot, és egy ilyen jellegű előadást készítsenek – árulta el Benő Barna Zsolt együttesvezető. Úgy gondolták, a Hamupipőke után időszerű lenne helyi, minket jellemző dolgot keresni forrásként, amiből mesét lehet építeni. Egyrészt, hogy a gyerekek megismerjék a helyi meséket, legendákat, hogy rájöjjenek, a világ nemcsak Andersen meséiből áll, másrészt ezek a történetek, legendák itt vannak körülöttünk.
Az előadás öt legendára épül: Tündérek gyülekezőhelye (Makfalva), Paladomb tündérei (Nyárádszentimre), Isten széke, Az Ördög-tó (Libán) és a Gyilkos-tó mondája. Ezek egymásba kapcsolódnak, egy cselekményszálon futnak, az első négy adja az előadás egyik részét, a Gyilkos-tó mondáját pedig jobban kibontották.
Nincsenek főszereplők
A munkát novemberben kezdte el a csapat, Ivácson László sepsiszentgyörgyi rendező-koreográfus kéthetente utazott Szeredába, ilyenkor két-három napot dolgoztak reggeltől estig, közben más előadásokat is tartottak, csoportjaikat oktatták. Így a darab április végére készült el teljesen, viszont egy kissé megkéstek a jelmezek készítésével, ugyanis az elismert felvidéki Furik Rita jelmeztervező, aki érdekes világot teremtett, betegség miatt egy ideig nem tudott kiutazni, hogy a varrodák munkáját segítse, ezért kénytelenek voltak az előadásokat is eltolni, ugyanis az új jelmezeket meg kell szokni, ugyanúgy a jelenetek közötti átöltözések sem egyszerűek. A zenét Molnár Szabolcs, a Heveder együttes egyik prímása alkotta, de a Legendárium rajzfilmzenéjét is használják. A darabban tíz lány és nyolc fiú vesz részt, és annyira alkalmazkodniuk kell egymáshoz, hogy ha már két szereplő hiányzik, a darabot nem lehet előadni. Nincsenek főszereplők, de van két visszatérő, a Fülöp Eszter alkotta tündér, illetve a negatív elemet megtestesítő Mészáros Zoltán, aki főördögöt, káplárt, zsiványt is játszik, aztán van egy székely ember, egy róka és Eszter (Gyilkos-tó mondája), a többiek tömegszereplők, tündérek, ördögök, mulatozók, erdőjelenet alkotói.
A több történet összekapcsolása nyomán egy nagyon színes előadás született, amely remények szerint a közönség tetszését is elnyeri. Ez az első darab, amit hivatásos együttesként visz színpadra a Bekecs.
Nyilvános próba a bemutató előtt
A darab nyilvános főpróbáját kedden tartották Szovátán, ahol félezernél több gyerek követhette végig két előadásukat. Mivel interaktív előadásról van szó, a bemutató előtt mindenképp főpróbára volt szükség, hogy kiderüljön, miként reagálják le az egyes jeleneteket a nézők, a gyerekek, a hiányosságokat pedig kiküszöbölhessék - magyarázta Benő Barna. A bemutatóra május 15-én kerül sor Nyárádszeredában, ekkor és másnap is két-két előadást tartanak, ahová a helyi és bekecsalji iskolásokat is meghívták. A Nyárád alsó folyásán élők május 30-án Nyárádkarácsonban láthatják a darabot, 31-én pedig Erdőszentgyörgyön a Kis-Küküllő középső folyásánál élők. Marosvásárhelyen május 24-én és 25-én 10 és 12 órától két-két előadás lesz a Maros Művészegyüttes előadótermében, június 6-7-én újabb két-két fellépés, amelyből egyik este 7 órától, hogy a felnőttek is láthassák a darabot, hiszen a mondáknak, legendáknak a felnőttek számára is van mondanivalójuk. A darabot a nyáron valószínűleg bemutatják a Tusványoson is, de hazai és magyarországi fesztiválokra is elviszik. Szeretnének erdélyi és székelyföldi turnékat szervezni, és nemcsak a nagyvárosok színházaiban, hanem számos község színpadján is látható lenne. Ezt viszont saját költségvetésből nem tudják megoldani, a jegyeket pedig elérhető szinten (8-10 lej) szeretnék tartani, így feltétlenül támogatókra van szükségük. A tavaly hetven előadást ért meg a Hamupipőke című darabjuk, a Legendák kertjében-nel is legalább ennyire számítanak, de lehet, hogy ennél is többször bemutatnák. Ahol a tavaly felléptek a Hamupipőkével, mindenhonnan pozitív visszajelzést kaptak, ezért azokra a helyekre ezt a darabot is elviszik, de például Székelyudvarhely körzetében a múlt évinél több előadást terveznek.
Show helyett legenda
Benő Barna bevallotta: eredetileg nem ezt a darabot képzelték el, nem legendákat szerettek volna feldolgozni, hanem Arany János A nagyidai cigányok című hőskölteményét, de mindenképp örül, hogy a legendákhoz nyúltak, mert ennek a darabnak sokkal mélyebb mondanivalója van, míg a másik darab inkább show-előadás lett volna. Sokat dolgoztak, de az első visszajelzések jók, a gyerekek élvezik, a felnőttek pedig sírtak az előadáson. Kérdésünkre, hogy a Hamupipőke után a Legendák kertjében című darabot mesejátékként, táncjátékként vagy táncszínházként lehet-e meghatározni, Benő elmondta: ennek eldöntését a nézőkre bízza: legendákat dolgoz fel és mesél el a tánc nyelvén.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Freskói őrzik emlékét
Elhunyt Hatzack-Lukácsovits Magda, aki többek között a gyergyószentmiklósi Szent Miklós-templom freskóit is festette. A Németországba költözött művész alkotásait a „szegények bibliájának” nevezték.
Többéves, türelemmel viselt betegség után, 84 éves korában, május 7-én elhunyt Hatzack-Lukácsovits Magda festőművész – írja a romkat.ro. 1951 és 2010 között készült templomi festményei Erdély különböző falvaiban, városaiban láthatók, így például Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Szászrégenben, Csíkszentdomokoson, Gyimesbükkben, Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson is. A Szent Miklós-templomban 1964-ben kezdte el a mennyezeti freskók megalkotását, melyek egy év múlva készültek el. Azóta az apostoli hitvallás elevenedik meg 12 képben az épület boltozatán. A templom felújítása során egyébként az is felmerült, hogy lemeszelik a freskókat, ugyanis szakvélemény szerint nem illenek a műemlék épület barokk stílusához. Végül az egyháztanács úgy döntött, maradjanak a Hiszekegy képei a mennyezeten, mivel a hívek ragaszkodnak hozzá. A freskók megszületésének ötvenedik évfordulóján, 2015-ben ünnepi szentmisét tartottak a római katolikus templomban, Jakubinyi György érsek celebrálásával. Akkor az érsek úgy fogalmazott: a falon látható „szegények bibliája” olyan alkotás, amely erősíti az imádkozók hitét amikor ránéznek. Az évforduló alkalmából Lukácsovits Magda életmű-kiállítását is bemutatták, láthatók voltak azok a festményvázlatok is, amelyek alapján a Szent Miklós-templom freskói készültek. A festőművész egészségi állapota miatt akkor már nem lehetett jelen Gyergyószentmiklóson, férje, Idmar Hatzack diakónus jött el. Elmondta, ezek az alkotások különösen értékesek, hiszen szerepel rajtuk Márton Áron püspök jóváhagyó aláírása is. A rendezvényen kiderült, vannak gyergyószentmiklósiak, akik emlékeznek Lukácsovits Magdára, néhányan alkotás közben is láthatták őt a templomban. Holnap rózsafüzért imádkoznak az elhunyt festőművészért a németországi Türkheim kapucinus templomban, szombaton a plébániatemplomban bemutatott gyászmise után a helybéli temetőben helyezik örök nyugalomra.
HN-információ; Hargita Népe (Csíkszereda)

„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni” (Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lövétei hétköznapok
2017. május 4-én nyílt meg a Lövétei hétköznapok című fényképkiállítás Hargita megye tanácsa és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében. Az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben című, tavalyi dokumentációs fotótábor válogatott anyagának az utóbbi intézmény biztosít helyszínt (Székelyudvarhely, 1918. December 1. utca 9. szám, 2. emelet), a tárlatot Róth András Lajos könyvtárőr (Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára, Székelyudvarhely) nyitotta meg, az eseményt népdal-összeállítással lövétei iskolások tették hangulatosabbá, emlékezetesebbé. A kiállítás anyaga Lövétének és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést, ad ízelítőt változatos életképeken és tájrészleteken keresztül. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A mulandósággal számot vetve, a megőrizhetetlen megőrzésére tett kísérletként is felfoghatjuk ezeknek a képeknek a létrejöttét, megszületését. A fényképészek a folyton változó-haladó életből ellesték, kiválasztották az általuk rögzítésre érdemesnek ítélt pillanatokat, melyeket képekké alkottak. A kép dokumentatív funkcióján túl a mindenkori céljuk az, hogy esztétikusan örökítsék meg, adják vissza a látottakat: a népélet mindennapjait, az ember által alkotott és alakított környezetet. Mindemellett a tábor résztvevői fényképezőgépeik lencséivel, a kétajtójú jelent is pásztázva, annak nemcsak a múltba tor-kolló, hanem a jövőre nyíló ajtóin túlra is átkandikáltak. A 33. fotótáborban részt vevő fényképészek: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíksomlyó), „hagyományukhoz híven átfésülik a falut” és vizuális értékmentést végeznek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte Hargita megye délnyugati részén terül el, és az egykori Udvarhely vármegye (1876. évi megyerendezés előtt Udvarhelyszék) egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoród mentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. Fekvése, „mely magas, sűrűn egymás mellé és egymás fölé épített házaival, különösen a távolból festőileg szép tájat alkot”, viszonylag kedvezőnek mondható. Alaprajzát tekintve a község halmaztelepülés. Vagyis belsőségei és házai rendszertelen összevisszaságban állnak, telkei és telektömbjei többnyire szabálytalan alakúak, utcái zegzugosak (kivételt képeznek az 1913. évi, valamint az 1970–72-es földcsuszamlások után épült falurészek, mint Pósfalu, Tófalva vagy Újnegyed). A telkek felaprózódása következtében, besűrűsödés útján vált halmazfaluvá. Jellegzetes emeletes kőházai régebb építészeti szempontból is érdekessé tették. Manapság egyre kevesebbet látni belőlük. A XIX. század elején még a rideg és félrideg állattartás dívott itt. Ökrök, tehenek, lovak, juhok, kecskék, disznók nagy számban legeltek a nyomáshatáron és a tágas füves havasi legelőkön. A teleltetés a havason gyűjtött szénával folyt. Ez új havasi szállások, tanyák építéséhez vezetett (Vargyas völgye, Kékvize, Gyepü pataka, Szerepreze, Gyékoskő, Cifrabükk, Vészmező stb.). Ezek rendszerint az irtásokon jöttek létre. Az irtásföldek az erdős, bokros területek kaszálókká való átalakítása során keletkeztek. A kezdetleges „nyári szállások” a későbbiekben, mivel a széna hazahordása túl költséges lett volna, s az állatok trágyájára a sovány füvű havasi kaszálókon is nagy szükség volt, állandóan lakottá váltak. Az állattartásból származó jövedelem mellett az erdőgazdálkodás (deszkametszés, zsindelykészítés, szénégetés, hamuzsírfőzés, fafaragás), a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. Mindezek ellenére a legbiztosabb megélhetési alapnak, bármilyen szűkös is volt a jó szántóföld errefelé, a földet, a földműves munkát tartották évszázadokon át. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szenkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás. A község I–VIII. osztályos iskolája 1993-tól hivatalosan a Székely Mózes nevét viseli. A névadás nem volt véletlen, ugyanis az iskolaépületek a Lövétét egykoron birtokló Székely Mózes, az egyetlen székely származású fejedelem udvarházának „romjai” szomszédságában állnak (Udvarkert). Lövéte határa a megye turisztikai zónáinak szerves része. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás vonzza ide a turistákat (a leghíresebbek Kirulyfürdő környékén törnek a felszínre), hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Aki csak egyetlenegyszer is ellátogatott Lövétére, a Vargyas völgyébe (Székely-Szeltersz), vagy aki Sólyomkő sziklabércéről betekintett Tolvajos (Kéruly vize) haragoszöld völgyébe, az újra visszakívánkozik erre a vidékre.
Az Orbán Balázs nevét viselő 33. dokumentarista fotótábor Lövéte község önkormányzatának, valamint Hargita Megye Tanácsának a támogatásával kerülhetett megszervezésre 2016. április 22–29. között. A képanyag 2017. július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen, majd ezt követően Lövéte falu következik, ott kerülnek bemutatásra a fényképek. Népújság (Marosvásárhely)

Debütált a bivalyos szekér
Márta és Márton voltak idén a borús időben, de nem borús hangulatban megtartott Szejke-fesztivál sztárjai. A Malomfalva mellett nevelt két bivaly végre beérett a feladatra, és sikerült velük megidézni a múltat: hétvégén, akárcsak egykor, bivaly vontatta borvizesszekér járt Székelyudvarhely utcáin. Vizet is hordott, de főleg nézőket toborzott a nagy múltú népi seregszemlére.
Ötvenegyedik alkalommal rendezték meg a Szejke Népzene- és Néptánc-fesztivált, bár a kedvezőtlen idő miatt nem a megszokott helyszínen, a szejkefürdői szabadtéri színpadon, hanem a Művelődési Ház nagytermében tartották meg az ünnepi gálaműsort vasárnap délután. Az intézmény hagyományos rendezvényén az országban élő kisebbségek mutatják be táncaikat, dalaikat, népszokásaikat. Idén 13 csoportot hívott meg a szervező, bolgárokat, ruszinokat, szászokat, szerbeket, ukránokat, görögöket, mellettük több székely néptáncegyüttes (Oroszhegyről, Zetelakáról, Alsósófalváról, Csíkszeredából és Székelyudvarhelyről) is részt vett a fesztiválon. Végül a Kalyna nevű ukrán együttes nem érkezett meg, de a többiek, kiegészülve Vrencsán Anitával és Vaszi Leventével, a Fölszállott a páva tehetségkutató korábbi díjazottjaival, forró hangulatot teremtettek a nagyszínpadon. Ezt megelőzően szombaton már volt alkalmunk összeismerkedni a fesztivál vendégeinek, hiszen a Művelődési Házban este nemzetközi táncházat szerveztek számukra. Ugyancsak szombaton mutatkozott be a nagyközönség előtt Márta és Márton. Mi is megírtuk korábban, hogy Sinka Arnold önkormányzati képviselő kezdeményezésére felelevenedik Udvarhely múltjának egy szelete: a bivalyok vontatta szekér, amellyel cserép-, később műanyag korsókban hordták be a „szejke-vizet” a városba. A bivalyok helyét később traktor vette át, aztán a 80-as években meg is szűnt az egyedi szolgáltatás. Márta és Márton, a bivalypár Nyikómalomfalva mellett nevelkedett, és hosszas idomításnak köszönhetően debütálhatott a hétvégén a régi mintájára elkészült szekeret húzva, amelyen – természetesen – cserépkorsókban szejkei borvíz volt. Jól vizsgáztak a Magyari Imre keze alól kikerült jószágok, vasárnap kora reggel vezetésükkel még sikerült megtartani a hagyományos ünnepi felvonulást, népviseleti parádét is, a fesztivál résztvevői a Tábor lakótelepen, a Városháza és a Művelődési Ház előtt nyújtottak ízelítőt műsorukból. A bivalyos szekeret – a városlakók nagy tetszésére – ünneplő ruhába öltözött malomfalvi fiatalemberek vezették fel. Úgy tudjuk, hogy legközelebb, a május 26.–június 2. között zajló Udvarhely Napok részeként jelentkező I. Legendárium Karneválon láthatjuk Mártát, Mártont és a múlt századi szokást felidéző borvizesszekeret.
Asztalos Ágnes / Hargita Népe (Csíkszereda)

A Szín-kroné a legjobb előadás díja
A gyergyószentmiklósi Szín-kron csoport hozta el a legjobb előadásért járó díjat a hétvégén Székelyudvarhelyen megtartott XV. Amatőr Színjátszó Fesztiválról.
Ki vagyok én? című előadását mutatta be a gyergyói diákszínjátszó csapat, azt a produkciót, amelyet a magyar költészet napján láthatott tőlük a hazai közönség. A Kolozsi-Borsos Gábor színművész, színjátszócsoport-vezető instruálása nyomán született verses-zenés összeállításban kortárs költők versei kerülnek terítékre színkronosan, azaz zenével, énekkel, ritmussal, jókedvvel.
A székelyudvarhelyi XV. Amatőr Színjátszó Fesztivál öt csapat részvételével zajlott. Szilágycsehből a Berekenye Diákszínjátszó Csoport, Krasznáról a Tinikomédiások, Székelyudvarhelyről a Vitéz Lelkek és az Üvegfigurák, illetve a gyergyószentmiklósi Szín-kron csoport színjátszói léptek fel a Siculus Ifjúsági Házban.
Pethő Melánia / Székelyhon.ro

Akit szerettek az emberek
Örökös harcnak tekintette negyvenhárom éves papi szolgálatát Hegyi István. Harcát azonban nem olyan harcnak tekintette, amelyben személyeket győznek le: „azért harcoltam, hogy a reám bízott ügy ne essen el” – mondta el egy beszélgetés során, nyugdíjazása alkalmával. Az aktív papi élet és a nyugdíjaslét küszöbén folytatott beszélgetés élményei lapunk 2008. december 24-i számában jelent meg Akit szeretnek az emberek címmel. Megható volt az, ahogyan beszélt a családjáról, a papi pályán való elindulásáról, csíkszentmártoni és csíkszeredai szolgálati helyéről. Híveiről és munkájáról. A közösségről és a közösségi óhaj teljesítéséről. Szolgálatának kulcsszava a szeretet volt. S nemcsak hirdette a szeretetet, hanem naponta megélte, s magatartása, példamutatása mások számára is megélhetővé tette a szeretetet. Beszélgetésünket kilenc évvel ezelőtt azzal indította, hogy „az ember érezze, hogy szeretik, ez a legfontosabb”. Ő pedig érezte, szavai tanúsága szerint: „Ha visszanézek szolgálatomra, elmondhatom, hogy sok szeretetet kaptam, és öröm tölti el a szívem”.
Hegyi István református papcsaládban született 1942-ben. A sors úgy hozta, hogy Dél-Erdélyben rekedt szülőfaluja, Petek, így édesanyja nem a közeli Székelyudvarhelyen, hanem Nagyenyeden hozta világra. Ő maga azonban petkinek vallja magát. Tanulmányait is Nagyenyeden végezte, ugyanis Székelyudvarhelyen nem fogadták az általa választott iskolában, mert apja és nagyapja pap volt. Ez volt az oka annak is, hogy nem választhatta az enyedi tanár-példaképei ihlette pedagógusi pályát, helyette kezdetben kőműves napszámosként dolgozott, közben kézilabdázott az udvarhelyi csapatban. Mint mondta, a sport rendszerességre, kitartásra, következetességre nevelte. Aztán felvették a teológiára, annak elvégzése után Csíkszentmártonba került szórványlelkésznek, tizenöt falu református híveinek lelki gondozását látta el. 1986-ban hívták meg Csíkszeredába lelkésznek. Munkája legnagyobb eredményének azt tartotta, hogy a négyszázhetvenkilenc erdélyi településről származó csíkszeredai reformátusokat közösséggé kovácsolta. Mikor Csíkszeredába érkezett, a gyülekezetnek nyolcszázhetven tagja volt, nyugdíjba vonulásakor a csíkszeredai református közösség tagjainak száma kétezerkétszázra emelkedett. Csíkszeredai szolgálati ideje alatt hatszázhetven gyermeket keresztelt, négyszázötven hívét temette el, háromszázhetvenöt esküvőt celebrált és ezerharmincnyolc fiatalt konfirmált.
Az ő szolgálati ideje alatt, tíz év kitartó, gáncsoskodásoktól sem mentes munkája eredményeként felépült a református templom. Akkoriban gyakran mondogatta, hogy Pénzes József katolikus paptársával együtt káeftések, templomépítő igyekezetük egy vállalkozás eredményes működtetéséhez is elegendő lett volna. Kitartása, hite azonban győzedelmeskedett, a templom ma is áll. Nyolc év jutott még neki, hogy hirdesse az igét híveinek az új hajlékban. Mint mondta, „jólesik gyönyörködni benne, mert szép az épület, jóleső érzés látni azt, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek megtöltik a templomot”. Hegyi István megfogadta édesapja intelmét: „ezt a népet szeretni kell a maga örömével, bánatával, jóságával és gyarlóságával egyaránt”. Szolgálata során pedig mindvégig azon volt, hogy ne csak jelen legyen a rá bízott közösségben, hanem adjon is tagjai számára valamit. Papi szolgálata végén hála töltötte el a szívét magyarságáért, hivatásáért, no meg azért, hogy itt szolgálhatott. Nem egészen egy évtized adatott neki nyugdíjasként szeretett, népes családja körében. Hegyi István tiszteletes megharcolta a maga nemes harcát, futását elvégezte, hitét megtartotta… Nyugodjék békében, emlékét őrzi a szeretet.
Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Végső búcsú Hegyi Istvántól
Holnap helyezik örök nyugalomra Csíkszeredában az életének 75. évében elhunyt Hegyi István nyugalmazott református lelkipásztort, aki 2011-ben megkapta a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet.
Hegyi István 1942-ben született Nagyenyeden. Az első négy osztályt Peteken végezte, majd a nagyenyedi kollégiumban folytatta tanulmányait. Az enyedi iskolát – ahová apja és nagyapja is járt – akkor sem hagyta ott, amikor édesapja református papként Székelyudvarhelyre került. A teológia elvégzése után 1965-ben Csíkszentmártonba került, ahol a szórványmissziót vezette a „római katolikus tengerben”, így egész Alcsíkot rábízták.
Erről egy korábbi interjúban így nyilatkozott a székelyföldi sajtónak: „Meglátogattam az embereket, érdeklődtem, jött-e még valaki a faluba, és így megszervezve lett kicsivel erősebb ez a szórványközpont. Amikor Alcsíkba kerültem, a tizenöt faluban 120 körül volt a reformátusok lélekszáma, mikor eljöttem, ez a szám 293 lélekre emelkedett.”
A hívek rendszeres felkeresését a csíkszeredai gyülekezetben is folytatta, miután 1986-ban a megyeszékhelyre került. Itt akkor a gyülekezet lélekszáma 860 volt. Nyugdíjazásának évében, 2009-ben 2260 lelkes gyülekezetet adott át. A csíkszeredai gyülekezet kérésére 1990-ben, amikor az imaház már szűknek bizonyult, templomépítésbe kezdtek. A várostól sok utánajárás után területet kaptak, majd elkezdődött a munka. A hívek adományaikkal nagyon sokat segítettek. A református templomot 2000-ben szentelték fel.
„Családom, feleségem, három gyermekem, öt testvérem, akik sohasem fékeztek, engedték, hogy lobogjak. Olyan voltam, mint a székely huszár, először cselekedtem, és utána gondolkodtam” – vallotta a magyar állami kitüntetés átvételekor. „Nem szoktam nagy szavakat mondani, hogy engem az Úr elhívott. Én jelentkeztem az Úr szőlőjébe munkásnak. Hogy milyen munkát végeztem? Azt majd az Úr el fogja mondani nekem, akkor, amikor szemtől szembe találkozom vele. Akkor megkapom a fizetséget is érte” – mondta el a már említett interjúban Hegyi István, akit 2017. május 18-án kísérnek utolsó útjára a csíkszeredai református templomból a Kalász-negyedi temetőbe. itthon.ma/erdelyorszag

Dr. Mátyus András: hangsúlyt fektettem az áldozatkészségre
Monumentális munka jelent meg Udvarhelyszék egészségügyi történetéről, a nyugalmazott kórházigazgató két kötete napvilágot látott.
Két igencsak vaskos kötetben, Az udvarhelyszéki gyógyászat története címmel jelent meg dr. Mátyus András nyugalmazott főorvos munkája – a kötetet a Nemzetstratégiai Kutatóintézet Kárpát Haza elnevezésű kiadója jelentette meg. A Művelődési Házban két hete mutatták be a könyvet a szerző, valamint a kórház munkaközössége és az NSKI vezetősége előtt.
A székelyudvarhelyi kórház egykori igazgatója, fül-orr-gégész főorvosa nyugdíjba vonulása, 2000 ősze után kezdett részletesen foglalkozni a város és a környék egészségügyi történetével – kórházi archívumokban, levéltárakban kutatott évekig, rengeteg adatot összegyűjtött az itteni kórházak, gyógyszertárak, orvosi rendelők történetéről. Több mint tizenöt évet dolgozott rajta, tehát óriási kutatómunka gyümölcse a most megjelent két kötet.
„Szükségességét, gazdagságát a jövő megmutatja. Megpróbáltam a gyógyászat termőföldjén ottfelejtett, elfelejtett, elhullatott aranykalászokat összegyűjteni, kis kévékbe összekötni. Megpróbáltam Udvarhelyszék gyógyító templomainak ajtajait kinyitni, szélesre kitárni, kicsi mécsessel megvilágítani, kivilágítani. Úgy érzem, hogy ez a könyv egy egészségügyi üzenet évtizedekre, de lehet, hogy évszázadokra" – mondta az ünnepélyes könyvbemutatón a 86 éves nyugalmazott főorvos.
Otthonában beszélgetve dr. Mátyus András a részletekbe is beavatott. A nappali asztalán a kétkötetes mű, a tiszteletpéldányokat húsvét előtt kapta az idős orvos.
Sok időt igényelt, egy évtizednél több, tizennégy év kellett, amíg összehoztam ezt az anyagot, mert sokfelé kellett járni leellenőrizni az adatokat – mondja Mátyus doktor. – Ami a szomorú, hogy leginkább Udvarhelyen és Csíkszeredában nem jutottam hozzá adatokhoz. Csíkban azt kérték a levéltárban, hogy mondjam meg a számát annak, amit keresek – azt nem tudtam megmondani. De így is kaptam néhány adatot, amit be tudtam építeni a könyvbe.
Mennyire elégedett a megjelent könyvvel?
Ezalatt a sok idő alatt egy kicsit bele is fáradtam, egyfajta patthelyzetből követtem a könyv kiadását. Már le is mondtam arról, hogy állandóan valakit keressek, hogy mi a helyzet a kiadással. A megjelenés előtt pár hónappal aztán bemutatták a borítót, húsvét előtt pedig örömmel vehettem kézbe a köteteket.
Én kezdetben egy jóval kisebb anyagra gondoltam, de ahogy kezdtem mélyebben belelátni a dolgokba, kötelezőnek éreztem aprólékosan felkutatni és leírni. Sok olyan dolgot sikerült felkutatnom, amire nemigen számítottam – ilyen volt például az udvarhelyi kórház története. Úgy indultam neki, hogy nem tudtam, hogy hogyan fogom kibontani, de sikerült megoldani, nyomtatványokkal bizonyítani a kórház múltját.
Az 1848-49-es szabadságharc után jöttek az osztrákok és kötelezővé tették egy kórház, a széki kórház létrehozását – ezt is sikerült egy írott jelentéssel dokumentálnom. Tehát osztrák „nyomásra" jött létre az udvarhelyszéki, Udvarhely megyei kórház pedig fennált egészen a rajonok megjelenéséig, de azután is, még ma is tartja megyei jellegét.
A könyv milyen inspirációt adhat a mostani orvosoknak?
Itt elakad a szavam, mert amennyire ismerem a kollégákat, kevés érdeklődés van ez irányban. A régiekben több volt. Például dr. Bódi András mindig mondogatta, hogy jó volna, ha valaki megírná Udvarhelyszék egészségügyi történetét. Én még kezdő orvos voltam akkor, de akkoriban sem akadt senki, aki nekifogott volna.
Úgy fogtam neki, hogy láttam próbálkozást az itteni történészek részéről, de éreztem, hogy nem jó úton járnak. Egy jelenségből nem lehet történetet írni. Aztán amikor nyugdíjba jöttem, kezdtem ezeket a dolgokat apró részekre bontani, és belelovalltam magam a kórház történetének megírásába.
Sok segítséget kaptam Zepeczener Jenő és Róth András Lajos történészektől. Nagyon értékes anyagot kaptam Fülöp Máriától, a vásárhelyi orvosi egyetem könyvtárosától, az nagyon jó dokumentáció volt. De kaptam adatot – főleg gyógyszerészeti szempontból – a Semmelweis Egyetem gyógyszerészeti könyvtárától.
Tamás Kincső, az Országos Széchenyi Könyvtár részéről, míg Mátyus Kinga a Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban segített sokat – kiderült, hogy ő is kibédi származású, de a többiek is nagyon szimpatizáltak velünk. Még Kibédi Mátyus István latin nyelvű disszertációját is elővették. Aztán így lassan összejött az anyag, kezdtem rendszerezni, a számítógépbe Péter Attila vitte be az adatokat.
Én a keresztmetszetét láttam az egészségügynek, kivéve a régmúltat. 1957-ben idekerültem és akkor már találkoztam azokkal a kollégákkal, akik a háború előtt, alatt és után már orvosok voltak, így tudtam az anyagot hozzájuk kötni. Például dr. Csiszér Zoltán sebészorvosnak volt egy naplója, amit a lánya rendelkezésemre bocsátott. Csiszér főorvos volt Koreában is, a háborúban, az ötvenes évek elején ő volt a romániai orvoscsoportnak és az ottani román hadikórháznak a vezetője. Magyarláposról származott, 1945 áprilisában jött ide Kolozsvárról, itt volt öt évet, majd utána ment Koreába, ahol egy igazi riportot írt a háborúról, ez kéziratban maradt fenn.
De az említett Bódi Andrásnak is voltak hasonló naplójegyzetei – ezekből is inspirálódtam.
Nagyon sok rövid orvosportrét, életrajzot is közöl a könyvben.
Azokra nagy hangsúlyt fektettem és próbáltam szültetésüktől elkezdve halálukig mindent megírni róluk. Erre kicsit büszke is vagyok, mert ilyen nem nagyon volt eddig még – minden egyes orvosportré egy-egy tudományos munka, hiszen még az első világháború előtti orvosokról is sikerült részletes életrajzokat írnom.
Figyeltem az orvosra, a gyógyszerészre és az egészségügyi dolgozókra, ezek közül óriási hangsúlyt fektettem a magyar orvosi áldozatkészségre. Külön rész van a katonaorvosokról, akiknek óriási szerepük volt Udvarhelyszéken a kulturális életben is.
A munka két nagy részre van osztva, az első Udvarhelyszék, a második a város egészségügyi történetét taglalja.
Az első rész magába foglalja a szék összes kórházának, a baróti, székelykeresztúri és szentkeresztbányai kórházaknak a történetét – azért volt fontos, mert azt sem tudták, hogy mikor jöttek létre. Ezeket tisztáztam, a fejlődésüket is leírtam. A második teljesen Udvahelyről szól. A címet nem én adtam, hanem a szerkesztői, de jó címet adtak – én eredetileg az Ispotályoktól a modern kórházakig címet adtam volna.
A bemutatóra szánt példányok elfogytak, a könyv egyelőre nem kapható a könyvesüzletekben, de a szerző tudomása szerint hamarosan érkeznek új példányok.
KATONA ZOLTÁN / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)