Százak sorsvállalása a nélkülözőkkel
A hűvös idő nem tartotta vissza Csíkszereda lakóit, hogy együttérzésüket fejezzék ki a hátrányos helyzetben lévő embertársaik iránt: az idei Egymillió csillag a szegényekért szolidaritási akción 483 résztvevő 4416 lejt adományozott a rászorulók számára.
A Szabadság térre kilátogatók egy-egy gyertya meggyújtásával, valamint pénzbeli adományukkal járulhattak hozzá az idei szolidaritási akció sikerességéhez.
Az esemény alkalmából összeállított ünnepi műsor keretében elsőként Demeter Zsuzsa, a Gyulafehérvári Caritas Szociális Ágazatának képviselője köszöntötte a jelenlevőket, majd Tódor Attila segédlelkész áldásával vette kezdetét a gyűjtés. Ezt követően a csíkszentkirályi Vadrózsa néptánccsoport előadását, majd a Csík Klarinét Kvartett rövid koncertjét élvezhette az adakozó közönség..
Györfi Rita Erdős Virág a Világító testek című kötetében megjelent néhány rövidversét adta elő, végezetül pedig Török Csongor tűzzsonglőr tartott zenés-tüzes bemutatót. Az esemény ideje alatt Zengerling Vanessa, a szervezet önkéntesének gitárjátéka volt hallható. A Gyulafehérvári Caritas lelkes önkéntes csapata a rendezvény szervezésében és lebonyolításában nélkülözhetetlen segítséget nyújtott. A jelenlévők mosollyal, tapssal, kedves szavakkal illették az akciót és a produkciókat, sokan készítettek fényképet a mécsesekről, a fokozatosan bővülő alakzatról – írja közleményében a Gyulafehérvári Caritas. Tavaly egyébként Csíkszeredában 676 résztvevő 4495 lejt adományozott a szolidaritási akció során.
Pénteken este a hargitai megyeszékhely mellett további 16 helyszínen – Marosvásárhelyen, Marosszentgyörgyön, Erdőszentgyörgyön, Szovátán, Csíkkarcfalván, Gyergyószentmiklóson, Gyergyóremetén, Gyergyóditróban, Gyergyóalfaluban, Maroshévízen, Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Bereckben és Petrozsényben – gyújtottak gyertyát, a nélkülözőkkel való jelképes sorsvállalás jegyében. Székelyhon.ro

Huszárnapok és huszárbál Udvarhelyen
A Székelyudvarhelyi Hagyományőrző Székely Huszárezred és a Homoródmenti Hagyományőrző Hannover Huszárezred idén is megrendezi a Székelyudvarhelyi Huszárnapokat, melynek részeként Huszárszemlét tartanak, illetve október 14-én és 15-én Agyagfalván Székely Nemzeti Gyűlést.
Szombat délben Székelyudvarhely központjában gyülekeznek a huszárok, majd az ünnepélyes megnyitót követően végigvonulnak a városon. Délután 3 órától bográcsozás lesz a Rókakertben, majd 4 órától megtartják a III. Györffy Árpád Emlékversenyt. Este huszárbálba várják az érdeklődőket, melynek védnöke Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Vasárnap reggel 7 órától koszorúzást tartanak a szombatfalvi temetőben, majd innen indulnak Agyagfalvára, ahol 11 órától református istentisztelet lesz. Székelyhon.ro

Emlékezzünk Hosszu Zoltánra
Ebben az évben több személyiség születésének 120. évfordulójára tartottak kisebb-nagyobb megemlékezési ünnepséget: Székelyudvarhelyen augusztusban Tomcsa Sándorra emlékeztek, szeptember Tamási Ároné volt.
Velük egy esztendőben, a mi megyénkben született dr. Hosszu Zoltán, akiről még egy utcát sem neveztek el, pedig megérdemelné.
A mi százhúszasunk Kálnokon látta meg a napvilágot 1897. október 14-én. Iskoláit is itt kezdte, majd Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Kolozsvár érintésével eljutott Szegedre, ahol jogi diplomát szerzett és doktorált is, de ez őt nem elégítette ki: színi tanulmányokat folytatott, és hamarosan a budapesti Belvárosi, majd a Nemzeti Színház színésze lett, utóbbinak örökös tagja. A közönség és a szakma egyaránt értékelte, és elsősorban a falusi emberek hiteles ábrázolására törekedett, hiszen szülőfalujából igen sok élményanyagot hozott. Legtöbbet emlegetett színpadi alakítása Katona József Bánk bánjának Tiborca. De másként is jelentkezett karrierjében a szülőföld: emlékeiből felidézte két falubelijét, Dani bát és komáját, Bedábel Kárujt, s tíz humoros monológot írt kettejük furfangjairól. A közönség hamar megkedvelte Dani bá góbéságait – valószínű, ez volt a korabeli stand up – , de a rádió is gyakran közvetítette, így az erdélyi hallgatók is megismerhették. Jómagam annak idején hangkazettát készítettem a Dancs Market jóvoltából, a néhai sepsiszentgyörgyi tévében pedig születésének 100. évfordulóján Hosszu Zoltán életét és karrierjét ismertető műsort sugároztunk, melyben időnként élőben is felelevenítettem a monológok némelyikét. A kézdivásárhelyi Zelegor Könyvkiadó kötet formában adta ki a Dani bá-monológokat, értékes ismertető anyagok kíséretében, a szerkesztő Sántha Attila úgy vélekedett: „ha azt nézzük, hol és mikor kezdődik a székely ember autentikus megjelenítése a magyar színpadokon, akkor Hosszu Zoltán Dani bájánál kell keresgélnünk”. A színház mellett a filmet érezte közel állónak egyéniségéhez: számtalan filmben jelenített meg kiváló karaktereket. 1943-ban úgy dönt, hogy saját filmgyártó vállalatot alapít Hosszu film néven, de sajnos csak egyetlen mű került innen a mozikba: És a vakok látnak. Ezt az alakítását a szakma is igen nagyra értékelte, később Nemeskürthy István külön kiemelte azt a bizonyos favágási jelenetét. Sajnos a filmnek csak egy igen rossz másolata maradt meg. Nem véletlen, hogy a végére hagytam a szakmai és közönségsikert aratott Negyediziglen című filmet, amelynek társszerzője és főszereplője volt. A bibliai idézetből vett cím mögött a szovjet hatalom mesterkedéseinek egy nagyon kemény kritikája, mondhatni ostorozása rejlik, így nem csoda, hogy Magyarország „dicsőséges felszabadításakor” Hosszu Zoltánnak menekülnie kell. Családjáról pontosan tudjuk, hogy előbb Nyugat-Európába, majd Dél-Amerikába emigráltak. Felesége, a brassói születésű Eszenyi Olga, aki a filmekben is partnere volt, külföldre kerülve mindenhol felkereste a magyarul játszó színtársulatokat, ápolva ott is a magyar nyelvet. A brazíliai Sao Paulóban halt meg 1992-ben. Egyetlen törvényes fia is ott él – a Kálnokon frissen letelepedett, az utóbbi időben Magyarországon játszó egykori kollégám, Simon András szerint a 41-es születésű ifj. Hosszu Zoltán jól beszéli a magyar nyelvet, de felesége és két fia sajnos nem. Törvénytelen fia, Gera Zoltán élete végéig tisztelte és imádta a magyar filmet és színpadot, ő is nemrég távozott az élők sorából. Hosszu Zoltán haláláról különböző mendemondák keringenek, még várni kell az igazság kiderítésére Október 14-én tisztelegjünk a 120 esztendővel ezelőtt született dr. Hosszu Zoltán emléke előtt. Veress László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szobor, hej
Ha ilyen tehetséges fiatal szobrászművészeink vannak, miért van tele a város silány köztéri giccsekkel? – a költői kérdés a nemzeti gyásznapon fogalmazódott meg bennem, amikor Berze Imre szobrászművész egyszerű, de minimalizmusában is drámai installációját megláttam. Azt sem bántam: ideiglenes, mert köztudott: szoborból, köztéri alkotásból nincs hiány Székelyudvarhelyen, ki is érdemelte a Szoborheju Szekujeszk gúnynevet. Minap kollégámmal próbáltuk is összeszámolni, hány kőbe, bronzba, fába öntött, vésett szobor és egyéb mementónak nevezett akármi van a városban. A szejkei Orbán Balázs-emlékművet is sorolva összesen harminckettőt vettünk leltárba. Könnyen meglehet, tévedtünk, és ennél jóval több van. Mennyiségben több a soknál, s még ezzel sem lenne gond, ha valóban értékes lenne az összes. Ott van például a híres, hírhedt szoborpark, amivel a nemzet stratégájává előléptetett volt polgármesterünk lepett meg bennünket, s aminek selejtes mivoltán azóta sem tudunk eleget csodálkozni. Az már csak növeli a műélvezetet, hogy a „szoborturkáló”, vagy „szoborkomplexum”, ahogy frappánsan nevezi a nép, a városi közvécé és a szintén volt városvezetőnk által állíttatott fabódé szomszédságában áll. Ajándékszobornak nemzeti színű szalaggal kötik át a nyakát a messziről idetévedt, édes Erdélyért és a csodás Székelyföldért rajongó, tévedésből néha minket lerománozó nemzettársak. Mi is könnyezve gondolunk arra, hogy mennyire szeret bennünket az anyaország, még a pincék mélyéről is képesek voltak felhurcolni az eredeti másolatát. Ingyen adták, ne háborogjunk. De kaptunk mi grátisz műanyagból fröccsöntött huszárt is, lovastól. Fel volt avatva, átadva megőrzésre a hagyományőrző huszároknak, évekig volt kibiggyesztve a Székelytámadt vár fokára. Nemrég suttyomban levették, most egy napközi udvarán díszeleg a játékhuszárunk.
Van még jó pár félresikerült alkotás. Az egyik mindjárt a központban: sokba került, de legalább rondára, az eredetinek halovány másolatára sikerült Millenniumi emlékoszlop, tetején döglött turullal, oldalán műoroszlánokkal. Mellette, a szökőkút körül szerénykedik az egyik legszebb, legértékesebb, szocreál szoborcsoport – az udvarhelyi 56-osokat pár éve sikerült restaurálás címen tönkretenni. Hasonló sorsra jutott a Patkót vigyázó több mint 100 éves Krisztus-szobor is, homokfúvóval estek neki, megtisztítva minden díszétől. A másik borzalom a Bethlen lakónegyedi, csak hűtőmágnesnek becézett Bethlen Gábor – áldott szerencse, hogy csak domborműre futotta a költségvetésből. A Művelődési Ház mellett kis talpazaton hatalmas monstrumként réved gondolkodón a semmibe Sütő András mellszobra. A térhez viszonyított grandiózus arányait tekintve a szemközti tízemeletes tömbház tetejére kellett volna helyezni – van, amikor a művészet (?) távolról szép.
A Patkóban az ellenségre puskatussal lendületesen lesújtó Vasszékelyünk sem az igazi, hogy a Szentimre utcában árválkodó Imre herceget, vagy a Szász-éra másik gyöngyét, a Városháza előtti park végében álló Élet-szoborcsoportot ne is említsük.
A sok hitvány között természetesen vannak kiválók is, mint Orbán Balázs egész alakos szobra, kár, hogy Hunyadi László alkotását sűrű örökzöld takarja a szem elől. De szép a városi park dísze, Székely József szobra, és szép lenne, a miénk lenne az egyetlen Székely szék – ha néhai Gubis Mihály emlékezetét nem láncfűrésszel vágta volna derékba a vadakat szerető és beszélő ex-városvezetőnk. Ma sem értjük, miért?
Ahogy azt sem, miért kell minden térre szobrot állítani, de ha mégis kényszer, akkor mostanság miért csak egy, a „farkaslaki pléhbolyjal” nevét immár szó szerint is fémjelző szobrászművész nevét ismerik a megrendelők? Miért nem jut eszükbe például a szentegyházi Bodó Levente szobrászművész? Vagy miért nem elég jó nekünk az új generációt képviselő Berze Imre? Vannak változást jelző momentumok Udvarhelyen. Ilyen volt az október 6-i megemlékezés is. Méltó volt a Berze-installáció, nem volt sok, unalmas beszéd. Lássuk már be végre – nem kell több rossz szobor a népnek, sőt jó lenne, ha a meglévőkből is eltűnne néhány. Ám, ha mégis újabbra támad kedv, jó lenne, ha a kezdeményezők nem a meglévő giccsparádé gyarapítására, hanem az időtálló értékre áldoznának. Ehhez először a régi, poros értékítéletet kell jobbra váltani. Művészet az is. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)

Lehetőséget adnak a Kárpát-medencében élő tehetségeknek
Határon túli zenészeket is megszólítana a magyarországi Violino Talentum tehetséggondozó ügynökség, amely kitüntetett oktatók közreműködésével mesterkurzusokat indít a hegedűművészet három fő műfajában.
A toborzás a közösségi médián keresztül, illetve a székelyudvarhelyi Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola diákjait célzó plakátokkal zajlik. A társaság célja, hogy a magyar hegedűiskola örökségét továbbvigye, könnyen elérhető tanulás lehetőségét teremtse meg a Kárpát-medencében élő tehetségek számára, a világ élvonalát jelentő művészek közé juttatva őket.
Székelyföld, azon belül is Székelyudvarhely különösen fontos. Hogy mennyire, azt azzal lehetne legjobban érzékeltetni, hogy a klasszikus hegedű mesterkurzus egyik tanára, Balogh Ferenc Liszt-díjas művész maga is Székelyudvarhelyen született. Édesapja, id. Balogh Ferenc professzor, aki a budapesti zeneakadémián tanult, Kodály Zoltán tanácsára visszatért Erdélybe, Székelyudvarhelyre, majd Kolozsvárra, ahol megteremtette a kolozsvári magyar hegedűiskolát – nyilatkozta Csoóri-Bányai Réka ügyvezető.
A klasszikus zenészek technikai és előadóművészi készségeiket Balogh Ferenc és ifj. Lakatos György, a 2013-as nemzetközi American Protégé verseny győztesének irányításával fejleszthetik október 30. és november 3. között a budapesti Weiner Leó Zeneiskolában. A népi és cigányprímások a Liszt-díjas Pál István „Szalonnától”, a szintén népzenész, Artisjus-díjas Gombai Tamástól, illetve Radics Ferenctől, a Magyar Állami Népi Együttes zenekarvezetőjétől leshetik el a két stílus jellegzetességeit, dallamvilágát. Mindkettő a Fonó Budai Zeneházban lesz november 3-án és 4-én, a kurzusok között áthallgatás is lehetséges.
Az egyéni és csoportos foglalkozások magyarul folynak, de idegen ajkú részvevőknek szinkrontolmácsolást biztosítanak. A növendékek a képzések utolsó napján fellépési lehetőséget, illetve oklevelet kapnak, a legkiválóbbak pedig művészeti menedzsment támogatásban részesülnek.
A részvételhez előzetes regisztráció szükséges, a jelentkezési határidőt október 25-éig meghosszabbították.
Minden esetben előírt a betöltött 14. életév, illetve a középhaladó szintű hegedűtudás, amit videó- vagy hangfelvétel beküldésével igazolhatnak a jelentkezők. Bővebb információkért a violino.hu honlapot érdemes felkeresni. Székelyhon.ro

Emléktáblája lesz Magyari Lajosnak Székelyudvarhelyen
A tavalyelőtt elhunyt költő és újságíró egykori szülőházára kerül az emléktábla, amit születése napján, október 26-án avatnak fel.
A székelyudvarhelyi születésű Magyari Lajos költő, műfordító, újságíró idén lenne 75 éves – ebből az alkalomból az az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, az Élő Székelyföld Egyesület, a Magyar Írószövetség és a Magyar Polgári Párt Székelyudvarhelyi Szervezete emléktáblát avat tiszteletére egykori szülőházánál, a Szentimre utca 29. szám alatt. Az emléktábla leleplezése október 26-án, csütörtökön 16 órakor lesz, amin részt vesz Magyari Lajos családja is.
Magyari Lajos Székelyudvarhelyen született 1942. október 26-án. Középiskolai tanulmányait az udvarhelyi gimnáziumban végezte, 1966-ban a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalomtanári oklevelet. 1968-tól a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör napilap belső munkatársa, majd 1990-től a Háromszék napilap főszerkesztőjeként dolgozott. 1992 és 1996 között politikai pályára lépett, az RMDSZ szenátora volt.
Költőként a második Forrás-nemzedék képviselőjének tekintik, 1969-ben Hétarcú ballada címmel jelent meg Forrás-kötete. A Csoma Sándor naplója című kötetnyi költeményét keleti nyelvekre is lefordították. 2015 június 3-án hunyt el, a sepsiszentgyörgyi Szemerja negyedi új temetőben nyugszik. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Az idő hatalma: ma már mosolyogva beszélnek a székely ötvenhatosok a meghurcoltatásukról
Közel egyórás dokumentumfilm készült az 1956-os magyar forradalom öt székelyföldi áldozatáról. A Vasszékelyek című alkotást Székelyudvarhelyen mutatják be először.
A film főszereplői a gyergyószárhegyi Páll László, a székelyszentléleki Hadnagy István, a máréfalvi Kovács Gyula, a homoródalmási Sándor Balázs és a gogánváraljai Török Mihály. Őket kivétel nélkül meghurcolták akkor, amikor az 1956-os forradalom hírére szervezkedni kezdtek itthon – fejtette ki lapunknak Fazakas Szabolcs, a filmforgatás ötletgazdája, aki Balázs Árpádot kérte fel arra, hogy legyen az alkotás szerkesztő-riportere. A képkockákon maguk az érintettek elevenítik fel a hatvanegy évvel ezelőtti eseményeket– az erdélyi szervezkedéseket, majd azok elcsitulását –, valamint meghurcoltatásukat, úgy, hogy az ezekhez kapcsolódó helyszínekre is ellátogatnak. „Ez inkább egy hangulatfilm, amelyben a székelyföldi ’56-os elítéltek mesélik el a velük történteket. A dolog szépsége ugyanakkor az, hogy a megszólalók most már mosolyogva beszélnek azokról az embertelen körülményekről, amelyekben részük volt. Ők igazából pozitívan akarnak emlékezni a múltjukra” – fogalmazott Fazakas. A film készítői a budapesti 1956-os Intézettől kaptak támogatást a magyarországi szabadságharc székelyföldi vetületének 56 perces megörökítésére. Az alkotás ősbemutatója hétfőn délután öt órától lesz a volt Stúdió mozi nagytermében, a polgármesteri hivatal által szervezett ’56-os megemlékezés részeként.
Udvarhelyi megemlékezés
Székelyudvarhelyen az ’56-os megemlékezés hétfőn délután három órakor kezdődik, a váci Levéltárból érkező kiállítás megnyitójával, ez a városi kórház mellett lesz látható, az utcán. A már hagyományosnak mondható fáklyás felvonulás este fél hétkor a volt Súdió mozi épülete elől indul a ferences templom melletti Üldözöttek és áldozatok emlékművéhez, ahol majd a beszédek is elhangzanak. A Vasszékely-díjakat este nyolc órától adják át a városháza Szent István-termében. Fülöp-Székely Botond / Székelyhon.ro

Magyar színházi szemle a Cenk alatt: erdélyi társulatok lépnek fel a hiánypótló brassói fesztiválon
Előzmény nélküli kulturális ünnep előkészületei zajlanak Brassóban: október 26. és 29. között tartják az első magyar színházfesztivált, amelyre változatos előadás-felhozatallal és kísérőrendezvényekkel készülnek a szervezők. Toró Tamás főszervező a Krónikának kifejtette, régóta hiányoznak magyar nyelvű színházi előadások a Cenk alatti város kulturális életéből.
Előzmény nélküli kulturális ünnep előkészületei zajlanak Brassóban: október 26. és 29. között tartják az első magyar színházfesztivált, amelyre változatos előadás-felhozatallal és kísérőrendezvényekkel készülnek a szervezők. A programban Kolozsvárról, Székelyudvarhelyről, Marosvásárhelyről, Nagyváradról és Gyergyószentmiklósról érkező előadások szerepelnek. Toró Tamás, a hiánypótló seregszemle kezdeményezője és főszervezője – aki egyébként városi tanácsos és a Brassói Magyar Napok főszervezője is –, a Krónika megkeresésére kifejtette, régóta hiányérzete volt, hogy a Cenk alatti város nem ad otthont rendszeresen magyar nyelvű színházi előadásoknak, ezért teremtették meg a lehetőséget, hogy egy fesztivál keretében lépjenek fel magyar társulatok. „Hajnalban álltunk sorba színházjegyért” „Engem személy szerint mindig is bosszantott, hogy Erdély- és Partium-szerte Brassó az egyedüli nagyváros, ahonnan hiányzik a magyar nyelvű színjátszás. Még Temesváron és Aradon is működik társulat, nálunk viszont hiánycikknek számít a magyar előadás. A város lakosságának 7 százaléka magyar, ami 18 ezer főt tesz ki, a megye lakosságának pedig 8 százaléka magyar, ami 39 ezres lélekszámot jelent. Ilyen körülmények közt indokolt, hogy nálunk is létezzen magyar színházi élet. Úgy vélem, már maga az a tény nagy dolog, hogy a fesztivál keretében számos erdélyi társulat látogat el hozzánk nagyszerű produkciókkal” – fogalmazott az ötletgazda.
Kitért arra is, hogy ’89 előtt rendszeresen turnéztak Brassóban erdélyi társulatok, akkor is volt igény az előadásokra, ez pedig mai napig nem változott.
Emlékszem, annak idején a Kapu utcában hajnalban kellett sorba állnunk színházjegyekért, mert a város magyarsága körében nagyon népszerűek voltak az idelátogató társulatok. Az elmúlt időszakban azonban ritkán volt lehetőségünk itthon megnézni magyar produkciókat, ezért sokan Szentgyörgyre, Udvarhelyre vagy Vásárhelyre utaznak, hogy ne maradjon ki az életükből a színház. Úgy gondoltam, a legjobb lehetőség a színházat visszahozni a városba, ha egy seregszemlét szervezünk. Ugyanakkor reménykedem, hogy előbb-utóbb nálunk is beindul a magyar nyelvű színjátszás” – fejtette ki az ötletgazda.
Hozzátette, a szeptemberben szervezett Brassói Magyar Napok kínálatában azért szerepelt kevesebb színházi produkció, mert akkor már készültek a fesztiválra, amelynek támogatója a Cenk alatti város önkormányzata. A rendezvénysorozat négy napján egy pódium-előadást, egy diákelőadást és négy nagyszínpadi előadást tekinthetnek meg a színházkedvelők.
Az Áprily diákcsapata is fellép a fesztiválon
Toró Tamás kitért arra is, lényegesnek tartották, hogy a helyi Áprily Lajos Gimnázium Grimasz nevű diákszínjátszó csapatát is bevonják a seregszemlébe.
Külön érdekesség, hogy a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Roberto Zucco című előadásában, amelyet vendégül látunk, két olyan színész szerepel, aki brassói diákként a Grimasz csapat tagja volt” – mondta a főszervező. Fotópályázatot hirdettek, arra buzdítják a fiatal amatőr fotósokat, hogy dokumentálják a rendezvény eseményeit: zsűri bírálja el az elkészített fényképeket, a legjobbak pedig pénzbeli jutalomban részesülnek.
A négynapos seregszemle helyszíne a Drámai Színház lesz, a programsorozatra Brassó megyei településekről is várnak érdeklődőket. A kínálatban szerepel többek közt kolozsvári produkció: Laczkó Vass Róbert és Incze Gergely Katalin Te pesti srác (falragaszok forradalma, röplapok szabadságharca) című zenés pódium-előadása, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadása, amely Székely Csaba MaRó című darabja alapján készült és magyar és román felirattal követhető. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Velünk élő ‘56
2017. október 24-én veszi kezdetét Baróton, és 2017. október 28-án, Marosvásárhelyen ér véget könyvbemutató-sorozatunk, amely három kötetet mutat be, mindhárom az 1956-os forradalom eseményeit dolgozza fel.
Nem hiába haltatok meg! (Németh Terézia naplója 1956-ból),
Bűn volt a szó (Benkő Levente),
Világ Csodája ‘56 (Nahimi Péter)
Helyszínek és időpontok:
2017. október 24. 19:00 óra Erdővidék, Erdővidék Múzeuma, Kászoni Gáspár terem.
2017. október 25. 18:00 óra Sepsiszentgyörgy, Székely Nemzeti Múzeum, Bartók terem.
2017. október 26. 18:00 óra Kézdivásárhely, Gyűjtemények Háza.
2017. október 27. 18:00 óra Székelyudvarhely, Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár.
2017. október 28. 18:00 óra Marosvásárhely, Deus Providebit Tanulmányi Ház. Erdély.ma

Székelyudvarhely városfejlesztési koncepciója: harminckét konkrét terv fogalmazódott meg
A Székelyudvarhely jövőképét érintő öt fejlesztési terület: a várost kikerülő északnyugati terelőút megépítése, a történelmi városközpont helyreállítása, a Székely Támadt-vár restaurálása és új funkciókkal való felruházása, a Küküllő-parti szabadidő- és sportcentrum létrehozása, valamint a Szejkefürdő fejlesztése.
„Ha nem tudjuk, hogy hová szeretnénk menni, bármelyik vonatra felülhetünk; de ha megérkeztünk, ne lepődjünk meg azon, hogy lehet, hogy rossz helyen vagyunk – olvashatjuk szinte minden menedzsmentkönyv soraiban. És ez a kijelentés nemcsak szervezetekre, hanem egy város fejlődésére, fejlődési irányvonalaira is igaz. Csak akkor lehet egy város mindennapjait értelmesen szervezni, ha megvannak azok a közép- és hosszú távú elképzelések, amelyek megvalósulását a mindennapi tevékenységek szolgálják, támogatják. A 2016 júniusában mandátumot nyert városvezetés fontos célként jelölte meg egy olyan városfejlesztési koncepció összeállítását, amely elsősorban ennek a városvezetésnek a választási ciklusára szól, de mindemellett hosszú távon is meghatározza Székelyudvarhely fejlődését” – áll a Szerethető Udvarhely címet viselő, hetvenöt oldalas tanulmány bevezetőjében, melyet az udvarhelyi polgármesteri hivatal megrendelésére készített a REGA Régiókutató Egyesület, Geréb László irányításával.
A kedd este tartott lakossági fórumon félszázan voltak kíváncsiak arra, hogy pontosan mit is tartalmaz a városfejlesi koncepció, hogyan készült el, miként állították föl a tanulmányban szereplő prioritásokat annak szerzői, a hivatal egyetértése mellett. Geréb László, a városfejlesztési tanulmányt készítő szakmai csoport vezetője hangsúlyozta, hogy ez még csak egy terv, most bocsátották közvitára, és a visszajelzések, észrevételek, kritikák alapján születhet meg a végleges változat.
Geréb azt emelte ki a lakossági fórumon bemutatott városfejlesztési elképzelés legfontosabb hozadékaként, hogy az egyáltalán megszülethetett, hisz így kiindulópontja lehet egy szélesebb körű együtt gondolkodásnak, mert van miből kiindulni.
A 2017-től 2020-ig terjedő cselekvési terv a tizenegy szakmai fókuszcsoport meghallgatása után alakult ki: a százöt konkrét javaslat harminc százaléka került be a fejlesztési koncepcióba; projektekre bontva összesen harminckét konkrét terv fogalmazódott meg.
Öt nagyberuházást tartalmaz a városfejlesztési koncepció: az északnyugati terelőút megépítését, a Szejkefürdő fejlesztését, a Székely Támadt-vár és környéke átalakítását, egy sportbázis és rekreációs központ létrehozását, valamint a városközpont helyreállítását.
Hozzászólásában Szász Zoltán, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének területi elnöke hiányolta az elitképzés kérdését a koncepcióból, de hosszan sorolta azokat a témákat is, melyeknek szerinte az oktatási stratégia részévé kellene válniuk. Szász azt kérte a városvezetéstől, hogy vegyék figyelembe az általa megfogalmazott alapelveket: ne szűnjön meg egyetlen iskola sem, minden iskola kapjon egyenlő esélyt, illetve biztosítsanak minden gyermeknek egyenlő esélyt az iskolaválasztásban is. Ilyés Ferenc, a MÜFT igazgatója arra hívta fel a figyelmet, hogy szerinte nem ártana már végre valamiféle közösségi etikai kódexet összeállítani, de fontos lenne, ha a városfejlesztési elképzelésekben hangsúlyosabban szerepelne a tinédzserek szabadidős tevékenységének kérdése is.
Hozzászólásokban elhangzott az is, hogy a drogprevenciónak, a romakérdés kezelésének szintén helye van a városfejlesztési koncepcióban, miként nem ártana azon is elgondolkodni, hogy a város egy technológiai inkubátorházat hozzon létre. De a város feladata lehetne neves udvarhelyi elhunytjaink elhanyagolt sírjainak gondozása is, valamint a vasutat sem kéne teljesen mellőzni a város közlekedési stratégiájából.
A fórumot kezdeményező polgármesteri hivatal nevében megköszönték az észrevételeket, és felhívták a figyelmet arra, hogy a városháza honlapjáról letölthető városfejlesztési koncepcióhoz 2017. október 27-éig várják a hozzászólásokat, melyeket be lehet adni írásban a polgármesteri hivatal titkárságára, a REGA Egyesület székhelyére, de elektronikusan is elküldhetők a vélemények az office@regaprojekt.ro vagy a gereb.laszlo@regaprojekt.ro címre. Szőke László / Székelyhon.ro

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere #2.# (Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára)
A Groza-kormány „kirakatintézményeként” emlegetett Bolyai Tudományegyetem alapító oklevelét már eleve úgy fogalmazták meg, hogy abban kódolva benne volt: a román történelmi pártok, a román kormány bármit megtehetett azért, hogy a magyar egyetem működését ellehetetlenítse, akadályozza, majd magát az intézményt is felszámolja. Constantin Daicoviciu, a dák-római kontinuitás apostola, 1945-ben a román egyetem dékánja a magyar tárgyalóküldöttség javaslataira nyíltan kijelentette: „az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Kolozsvárra való visszatérése politikai és nemzeti szükségesség”, „két egyetem párhuzamos működése teljes lehetetlenség”.
1945. december elején Bukarestben tárgyalt a kolozsvári magyar egyetem vezetősége. Jóváhagyták az egyetem elnevezését: „Universitatea Bolyai din Cluj – Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem”. Ekkor hozhattak elvi döntést arról, hogy a magyar állampolgárságú egyetemi tanárokat szerződtetik, részben rendeződött az egyetemi könyvtár sorsa is. Az 1945. december 17-ei egyetemi tanácsülésen elhatározták, hogy az egyetem megsegítése érdekében országos gyűjtést rendeznek az egyházak és a Magyar Népi Szövetség – MNSZ – segítségével. Megalakult a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Barátainak Egyesülete. Öthavi késéssel, 1946. február 11-én megkezdődött a Bolyai Tudományegyetem első tanéve: több mint kétezer romániai magyar diák iratkozott be. Dr. Csőgör Lajos rektor a tanévkezdéskor – olvasható a Sajtóbeszámoló a Bolyai Tudományegyetem első tanévének megnyitásáról című újságcikkben – beismerte: „csak azért kezdjük meg az oktatást, hogy az egyetemi ifjúság ne szenvedjen több időveszteséget.” Majd hozzáfűzte: „Kolozsváron a természettudományi fakultás hat intézete még ma sincs elhelyezve. Arról a hat intézetről van szó, amelynek tudományos anyagát jórészt az Erdélyi Múzeum Egyesület tárai alkotják. A Bolyai Egyetem vezetőségének az volt az elgondolása, hogy ezeket az intézményeket közösen használjuk az I. Ferdinánd-egyetemmel… Sajnos, az egyetem vezetőségének felfogása miatt ezt nem lehetett megvalósítani. A második példa Marosvásárhely, ahol a katonaiskola épületei közül csak egy épület helyreállításához foghattak hozzá anyagiak hiányában, és emiatt kilenc klinika két épületben van elhelyezve tarthatatlan körülmények között.” (A Szentgyörgy utcai Régi Kórház és a marosvásárhelyiek által ún. volt Hadapródiskolának nevezett épület közelében álló Újkórház épületéről beszélt dr. Csőgör Lajos rektor.) Az önfeladás úján elindult Magyar Népi Szövetség 1946-tól kezdőden – úgymond – „levette a kezét a Bolyai Tudományegyetemről”. Ez derül ki a brassói gyűlésük határozataiból. Beszámoló az MNSZ százas intézőbizottságának 1946. március 18–20. napján tartott értekezletről című, az MNSZ Intézőbizottsága kiadásában 1946-ban, Kolozsváron megjelent dokumentumból: az oktatással kapcsolatos elvárások megfogalmazásánál meg sem említik a Bolyai Egyetemet. Az MNSZ 1946. június 28–30-a között Székelyudvarhelyen megtartott kongresszusának határozatai között még egy mondatnyi utalás sincs a Bolyai Egyetemre. 1947-ben a Román Kommunista Párt legfelső vezetése új magyarságpolitikát hirdetett meg. A romániai magyarság további sorsát is nagymértékben meghatározta Luka László/Vasile Luca 1947. május 22-i, a kolozsvári Igazságban megjelent „politikai oroszlánordítása”: „az elvtelen magyar egység jegyében” a romániai magyarság politikai vezetését az általános tisztogatás megkezdésére szólította fel. A tisztogatás már előtte megkezdődött: 1947. március 25-ről 26-ra virradó éjszaka – több magyar kolozsvári értelmiségivel együtt – elhurcolták a Bolyai Tudományegyetem megteremtésében meghatározó szerepet vállaló Venczel Józsefet, a statisztika professzorát, szociológust. Piteşti-re internálták őket. Bírósági ítélet, határozat nélkül százas nagyságrendű – e sorok írójának százegy személyt sikerült azonosítania – magyar értelmiségit internáltak a szamosújvári börtönbe. Köztük volt az érmihályfalvi csoport koncepciós perében – 31 személyt ítéltek el – halálra ítélt, 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán, az Érmellék „Messiása”, de Puskás Lajos, a kolozsvári tízes szervezet megteremtője, Sepsiszentgyörgy népszerű biológusának, közírójának az édesapja, nagy tekintélyű lelkészek, tanárok. Az internáltak között volt Oriold Béla, a kolozsvári jogi kar helyettes tanársegédje is. A Kolozsváron megjelenő Igazság 1947. június 6-i számában olvasható: „Tegnap tartotta második ülését a miniszterközi bizottság, amelynek feladata az egyetemi oktatásban tervezett változásokat és tisztogatásokat végrehajtani. A megbeszélésekről annyit közöltek, hogy elhatározták az egyetemek tanári karának purifikálását. El fogják távolítani a felsőfokú oktatásból mindazokat, akik az utóbbi évtizedekben antidemokratikus politikát űztek, és ennél fogva nem alkalmasak arra, hogy az ifjúságot a mai idők szellemében neveljék.” Jóformán meg sem száradt a nyomdafesték az Igazság lapjain, ugyanannak a napilapnak az 1947. június 16-i számában durva támadást indítottak a nagy műveltségű, nagy tudású jogtörténész Bónis György professzor ellen. Lefasisztázták! „Az egyetemi purifikációs bizottság figyelmébe. Mit tanít a Bolyai Egyetemen a marxizmusról Hóman Bálint volt házi embere, Bónis »professzor úr«?” A Magyar Népi Szövetség lapjában, a Világosságban 1947. június 27-én az irodalomtörténész György Lajosra zúdítottak össztüzet: „Tisztogatást a Bolyai Egyetemen is! György Lajos dr. akadályozza a magyar diákság demokratikus nevelését, és szívesebben látná Maniu uralma alatt az egyetem megszűnését, mint demokráciánk megerősödését.” György Lajos nemcsak egyetemi tanár volt, hanem az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegyei Tanács (Státus) világi elnöke is. A támadás Márton Áron erdélyi római katolikus püspök ellen is irányult, aki 1947. július 7-i körlevelében arra utasította egyházmegyéje minden papját, hogy tartózkodjon a Magyar Népi Szövetséggel való további együttműködéstől, ha tag, lépjen ki az MNSZ-ből. Ugyanakkor 1947. június 28-ai keltezéssel tiltakozó levelet küldött Ştefan Voitec nemzetnevelésügyi miniszternek. Megjelent dr. György Lajos nyilatkozata is. Márton Áron körlevelét – a püspök ellen folyó sajtókampány részeként – a marosvásárhelyi Szabad Szó 1947. augusztus 22-i száma is ismertette.
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elemző fájdalom
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceauşizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk tovább lépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek.” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
Ismerek egy leányt, akinek az apja gumibottal verte a gyermekeket, olykor a feleségét is, a fejére zúdította a lisztet, felpofozta. Ha elmentek az asszony egyik testvéréhez, sorozatosan megalázta a gyermekeket, mindenki rettegett tőle. Télen kiparancsolta őket a hóra, „most nincs házatok!”, üvöltötte, a nagyobbik fiát leköpte, majdnem megfojtotta, a gyereknek menekülnie kellett otthonról, többször is a legjobb barátjánál aludt.
Telt-múlt az idő, a leány sok mindenen keresztülment, megalázták, megverték, becsapták, míg végül találkozott egy olyan fiúval, aki megbecsüli, szereti, a tenyerén hordozza. A nagynénik, nagybácsik, de még a tulajdon anyja is (az apja közben meghalt) folyton azt kérdezi, mikor lesz gyermekük, és semmi módon nem lehet elmagyarázni egyiknek sem, hogy miért nem akar a leány (a fiúnak más okai vannak, bár nem nagyon különbözőek). A leány mindig idegesen megy haza, ha találkozik velük, mert hiába magyaráz, kiabál, sír szinte – a célzások, pajkos utalások („lehet mintát venni”, „jöhet a kis X”) nem maradnak abba. De hát miért is csodálkozunk? Nagynénik, nagybácsik egyaránt a régi fényképeket osztogatják a Facebookon egy-egy aranyeső kíséretében, és az anya hüppögve lájkolja őket.
Ez maga az öntudatlan Erdély, az az Erdély, amelyből Tompa Andrea és Vida Gábor új regényei táplálkoznak. „A hallgatás akkor a legérdekesebb, amikor megtörik” – nyilatkozza Tompa Andrea Rostás Eninek a könyvesblogon (az interjú címe is ez), és regényt nyilván nem lehet írni a folyamatos hallgatásból. „Nem gondolom, hogy volt ebben valami perverzió” – mondta Vida Gábor a nulladik Látó-táborban Szilágybagoson, mármint abban, ahogy a családja belenevelte a borzalmas romániai magyar hallgatásba.
Ez az Erdély éppen olyan tágas, mint amilyen szűk a világa. Földrajzilag tovább terjed a Királyhágónál, az a Kőröskisjenő is belefér, ahol Vida született Arad mellett, szellemi vagy lelki világa azonban hallgatástól hallgatásig tart. Nem lehet arról beszélni, hogy a nagyapa alkoholista, az apa meg depressziós, hogy a másik nagyapa egy ájtatos zsarnok, hogy a széki asszony megszökött a férjétől, és egy férfinak a szeretője, akitől gyermeke is lesz aztán – az a férfi sem szereti, csak használja.
Nem volt benne perverzió, de önreflexió sincs, nem is akar lenni. Az áldozatokban is nagyon ritkán: Kalinak, a széki asszonynak merev képzete van a férfiról, a munkáról, az ételről, ha rászólnak, sem tud kilépni belőlük. A rózsanemesítő sem lép ki semmiből, kreativitása megreked a rózsái között. Annuska kiabál, de Eleonóra jámbor és vak marad.
De ha valaki kiabál, miért nincs önreflexió? Mert minden családban kiabál valaki: a leányéban, akinek a történetével az esszémet kezdtem, ő maga, az Egy dadogás történetében az elbeszélő, azaz Vida Gábor, az Omertában Annuska. A tükörtartás nem inspirálja a szembenézést?
Minden azt mutatja, hogy nem. „Meg fog téged verni az Isten, fiam” – mondta Vidának az anyja, miután elolvasott egy részletet a könyvből („Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett.” Szekeres Dóra interjúja Vida Gáborral, Litera). Emlékszem arra a beszélgetésre, melyben egy kiskorában bántalmazott fiú elmesélte, amikor végre kilépett a családból, a nagyanyja megharagudott rá. „Kiteregette a szennyest.”
Tipikus hárító mondatok. Ezek nem mi voltunk, mi nem így éltünk, te értetted rosszul, te vagy a hibás, már gyermekkorodban sem lehetett veled kezdeni semmit. Kalinak, aki ordít, hiszen megszökik, el kell költöznie Décsi Vilmostól, és a férfi semmit nem tesz a költözést elkerülendő, sőt. A boldogság nem lehetséges, csak a mi törvényeink szerint. Mi a bajod neked a mi törvényeinkkel? Meg nem foghatom.
*
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceaușizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk továbblépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
A tükörtartás – pimaszság. Senkinek nincs joga, hogy felelősségre vonjon bármiért is, még a saját élete érdekében sem. Különben is, mi köze a saját életéhez? Etettük, itattuk, öltöztettük, fedél volt a feje fölött, mindent megadtunk neki. És akkor ő?
Ez az oka, semmi más oka nem lehet, hogy Wass Albert olyan nagy sikerre tarthatott számot (ma már nem tarthat, mert a piac telítődött, és megjelentek a politikai wass albertek). Az ő bálványozott prózája elpatetizálja, következésképpen eltakarja az igazságot, melyről különben olyan „szépen” beszél, és amelyet annyira fontosnak kürtöl.
A bálványozás elmaradhatatlan szellemi gesztus. Ami nem bálványozott, azt kétségbe is lehetne vonni, árnyalni, kérdéseket feltenni neki. A kérdés nélküli politikai rendszerek pedig úgy nőttek ki belőlünk, mint a gomba. Egész társadalmak építették a létüket arra, hogy eltakarták a szemüket, és ezt hol alávetettségnek, hol magyarságnak nevezték és nevezik. Miközben elnevezik valahogy, észre sem veszik, milyen közeli rokonai a másik eszmekörnek. Aki a magyarságával feszít, éppen olyan alávetett, mint korábban volt, és még büszke is erre.
Miért lehet sikere az Omertának és az Egy dadogás történetének? Különféle marketingszempontokon túl szerintem azért, mert nehéz korszakokról beszélnek elemző módon. Az Omertában az elemzés fedettebb, közvetett, szereplők általi: bár mindannyian egyes szám első személyben szólalnak meg, az egész csak úgy az ő történetük, hogy nem csak az ő történetük. Ha elképzelünk egy-egy kisregényt, mind a négy gyengébb lenne, mint a négy vallomásból összeálló regény, nem kis részben éppen azért, mert árnyalják egymást, ütköznek, egybehangzanak, és együtt egy objektívebb valóság benyomását keltik.
Az Egy dadogás története is egyes szám első személyű, de Vida sávokban, tekercsekben beszél a gyermek- és fiatalkoráról. Az iskoláiról, a nagyszüleiről, a bentlakásról, a mehetnékről, a katonaságról. Ez a strukturált látás valahogy minden forró érintettség mellett azt az érzetet kelti, hogy ez egy megértőkönyv.
Ez nagyon nagy teljesítmény. Mert a hárítás azzal jár, hogy az ember úgy érzi, hiába próbál megérteni, nem sikerül. Ha minden sírásodnak az a vége, hogy „lehet mintát venni”, akkor úgy érzed, becsaptak, sohasem szerettek, mindig csak eltartottak tulajdonképpen, ha a szomszéd lánya lett volna az ő lányuk, azt is éppen úgy eltartották volna. Nagy belső függetlenségre van szükség, hogy az ember elemezzen, miközben fáj.
Ez történelmi-társadalmi értelemben sem könnyebb, holott úgy tűnhetne. Történészek, szociológusok, pszihológusok, politológusok analizálnak minden eszközzel és erővel. Ám a társadalom, a nagy, sértett apa, nem alkuszik. Kisebbségben még könnyebb dolga van, hiszen itt mindenért a többség a hibás, mindenről ő tehet. Gondolom, Magyarországon azért keresik olyan lelkesülten a Kádár-rendszer minden kollaboránsának zsidó gyökereit, és persze meg is találják tévedhetetlenül; később megkeresik „a bűnös zsidót”. Aki talán mégis tévedett, az az idegen, nem más. Az nem mi vagyunk, arról nem is érdemes beszélni.
Nincs sem földrajzi, sem szellemi határ. Székelyudvarhelyen éppúgy fontos jelenség ez, mint Nagyváradon; Kolozsváron, mint Pécsett. A beismerés alázatot jelentene, azt a keresztény alázatot, amelyet mindannyiunknak kellene ismernünk, ha annyira igazi keresztények lennénk, amilyeneknek hirdetjük magunkat; az itteni és ottani magyar társadalom azonban gőgös, sőt, dölyfös: nem passzív, hanem aktív, agresszív. A politikus nem ismeri be, hogy tévedett, a szerkesztő sem, és az anya meg az apa sem. Aki beismeri, az gyenge, hibás példány, nem közénk való.
*
Ennek a pszichológiai gesztusnak a párja természetesen a kizárás és a vélt fölény. A magyar társadalom a menekülőkkel éppúgy ezt érezteti, mint a más nemzetiségűekkel, bár nemzetiségtől függően más arányban. Nem csak ilyen közéleti aktorokkal azonban: amikor elváltam, jól megéreztem, mennyire empátia nélküli az emberek többsége. Legjobb barátaim tekintetét kellett hazavinnem, mint valami sündisznótüskét; akikhez semmi közöm nem volt a felületes ismeretségen túl, azok tiltottak le, felejtettek el; majdnem minden sarkon lenézésbe ütköztem, és nagyon kevesen fordultak felém megértéssel és együttérzéssel. Nyilván követtem el durva hibákat, de azokról a mozdulatokról beszélek, melyek ezektől függetlenül értek, többnyire olyanoktól, akiket nem érintett semmilyen tévedésem.
Válás, alkoholizmus, depresszió egytől egyig kizárólag hibaként könyvelődik el, melyről az tehet, aki küszködik vele. Aki pszichológushoz jár, az hülye, magyar ember nem beteg, csak ezek a nyugatmajmoló nyafkák nyavalyognak. A magyar történelem arcképcsarnokában a katonai egyenruhák, a lovon lovagló férfiak előkelő helyet foglalnak el. Mondom, lovon lovagolnak: az erotika bomlasztó nyugati métely, felforgató és kiszámíthatatlan borzalom. A magyar férfiak úrimurisan udvarolnak, rántottásan nyúlkálnak, és basznak.
Így marad benne a társadalom minden hibájában, amiben csak benne maradhat. Önfelmentő verseket írunk, s azok nagy sikert aratnak, ömlenek szét a Facebookon. Nem elementáris erejűek, mégis elementáris hatásúak, mert a társadalom alig várja, hogy azt mondhassa, nem tehet semmiről, és költők szavával mondhassa ezt, hiszen a költőknek még mindig van valamiféle álintellektuális bukéjuk. „A metafizikus súgó parancsának” engedelmeskedünk, ahogy Kundera nevezi a giccses értelmezést. Soha nem fogjuk megtudni, mit éltünk meg; sokan azt mondják, nagyon rendben is van ez így, hiszen jól tudjuk, mit éltünk meg, és mit élünk meg naponta. Az ember nem szarik a saját házába; ha mások beleszartak, azt megeszi, és mélyen hallgat.
Ebben a kontextusban önmagában az, ha valaki képes eltávolodni magától, viasszal dugni be fülét, nehogy meghallja a metafizikai súgó szirénhangjait, már ez nagy teljesítmény. Legalább olyan nagy, mint nem engedelmeskedni a másik metafizikai súgónak (ezek aztán vannak elegen), és nem gyűlölködni. Tompa Andrea több ízben beszélt arról, hogy nem tartja hiteles gesztusnak az ítélkezést, vagy inkább látja annak a veszélyeit. Az ő könyve sem ítélkezik, meg a Vidáé sem, holott a közelség, szerző és elbeszélő közelsége miatt a Dadogásnak nehezebb.
Vajon a két regény sikere annak a tünete, hogy a társadalom végre hajlandó beszélni? Hiszen beszéltek már eddig is elegen, ha csak ezt a nemzedéket járom körül, ha csak magát Vidát említem, akinek a Trianon-regénye négy éve jelent meg. Vagy ismét arról lenne szó, hogy nem lehet megúszni az érintettséget? De hát Tompa Andrea könyve egészen másként érintett, egészen más a távolság narrátor és szerző között, mint a Vidáé esetében.
*
Trianon egy másik nagy falat különben. A századik évforduló közelében a legnagyobb erdélyi párt elnöke bejelenti, hogy nincs mit ünnepelnie. Amivel egy romániai magyar még akár egyet is érthet, hiszen sok furcsaságot kell magába építenie, nagyon rosszul megválasztott azonban a pillanat, és mintegy megelőző szándékú: előbb elmondom én, aztán lesz min dühöngenetek. És ismét semmilyen árnyalás, csak a lózung. Holott Kós Károly gyönyörű, fájdalmas cikkben írta le a Trianonhoz vezető magyar dölyföt és kizárólagosságot: Levél a balázsfalvi gyűlésről című írásában (1911-ben!) összehasonlította a románok egyik szervezetének ünneplését, melyen hatezer román vett részt a társadalom minden rétegéből, az EMKE jubileumán pedig hatszáz kiválasztott magyar, s a rendezvény díszvendége Apponyi Albert gróf volt.
Tehát még olyan előd is mondott kényelmetlen dolgokat, akit az Erdély-könnyes közönség is nagyra becsülhet (és nemcsak Kós, hanem például Bánffy Miklós is). Ám a pátosz nem szeret, nem tud, nem akar gondolkodni. A pátosz mindig ugyanazokat a mondatokat mondja, mindig ugyanolyan problémátlanul mosolyog, s ha felhívod erre a figyelmét, megsértődik: ő szenved, hiszen ő magyar, per definitionem szenvednie kell.
Az apák mindentudó lények, a fiúk engedelmesek. „Édesapámnak mindenben igaza volt.” Aki fiú kérdez, az nem rendes ember, hálátlan dög inkább. A magyar Ikaroszt már a földön agyonverték volna, még mielőtt viaszszárnyakat készíthetett volna magának. A fiúnak nem az a dolga, hogy repülni próbáljon, hanem hogy engedelmeskedjen, és beledögöljön ebbe, ha muszáj. Márpedig muszáj: addig él, ameddig az engedelmessége, a jólneveltsége, a beilleszkedése. Addig él, amíg továbbviszi szülei szabályszerű magyar boldogtalanságát.
Nemzetiségünk és nemzetiségünk végzete határozza meg az életünket. Nem a vallásunk, bárhogy is esküdnénk erre. Nem az emberségünk, bármennyire is büszkék lennénk rá. Nem az egyéni sorsunk, mert olyan nincs nekünk. Csak az előre megszabott, közösség szolgálatában elvérzett sorsunk. Ezért különös már az is, hogy valakinek van pofája dönteni arról, hogy szeretne-e családot.
És mi van akkor a perverzióval? Meddig lehet megérteni egy anyát, egy apát, egy társadalmat, meddig lehet mentegetni azzal, hogy nem tudja, mit tesz? Akkor végül is a szélsőjobb is csak tudatlan emberek dühös gyülekezete. Annyit talán mégiscsak el lehet, el szabad mondani, hogy aki nem lát, az vak, aki viszont akarja a vakságot, az bűnös. Nem úgy kell ezt kimondanunk, mint az inkvizíció vagy a vésztörvényszék; nem erkölcsi ormaink magasából, mint valami morális hópárducok; nem leszúrva, mint Szent György a sárkányt, hogy ismét Nádasra utaljak; csak éppen ki kell mondanunk. De ki kell mondanunk feltétlenül. Demény Péter / Élet és Irodalom

Orbán Balázs nyomdokán a Gyimesek vidékén 2.
Visszatérnek a Székelyföld peremén fekvő Gyimesek vidékére az Orbán Balázs nevét viselő 36. dokumentarista fotótábor résztvevői október 20–27. között. A fényképes dokumentáció készítése a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, az Exposia Fotográfiai Alkotócsoport szervezésében valósul meg, Hargita Megye Tanácsának a támogatásával.
Az idén májusban tavaszi fényben megragadott Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk községeit most az ősz színeiben is dokumentálják a meghívott fényképészek: Antal Levente (Sepsiszentgyörgy), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika), Sándor-Tóth Zsuzsanna (Hatvan), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíkszereda).
A fotótáborban részt vevő fényképészek a vidéket bejárva vizuális értékmentést végeznek. A megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeikkel rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem. A felvételek, amelyek a tábor ideje alatt elkészülnek, egyfajta üzenetek a világnak: így élnek itt az emberek, ilyen a környezetük, és ilyen csodálatosan szép az a táj, amit századok óta laknak.
Az ily módon készülő dokumentáció vándorkiállítás anyagát képezi, amelyet a jövő év során több helyszínen is bemutat a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont.
Orbán Balázs a Székelyföld leírásában elragadtatva írja e vidékről: „… egy ily nagyszerü tájjal, melynél szebbet bizonynyal se Tyrol, se Svájcz nem tud felmutatni, s mi még sem ismerjük, még kevésbbé méltányoljuk e szép hazát. Kétségtelenül szép a Székelyföldnek lakott része is, de ki azt valódi nagyszerüségében akarja ismerni, annak be kell hatolni határhavasaink nagyszerü tömkelegébe, meg kell utazni azon gyönyörü hegyszorosokat, melyeket a teremtő mint e szép haza büv-utjait helyeze a határszélre, s csak akkor fogja azt egész nagyszerüségében, egész pompájában ismerni”. A 36 km hosszú Gyimes-völgy a Csíki-havasok legkeletibb csücskében helyezkedik el, községei: Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Az itt élő gyimesi csángók ősei csíki falvakból menekültek e vidékre, a korábbi századokban, hol politikai, hol gazdasági kényszerből. „A betelepülésre vonatkozó adatok a 17. századtól követhetők. Többen Moldovába telepedtek le, majd visszaszivárogtak a mai Sánclaka környékére, és alulról felfelé népesítették be a Tatros völgyét és a patakokat. A Tatrosba futó patakok mentén szétszórt házcsoportok szerekbe, tizesekbe szerveződő egységeiből önálló települések jöttek létre. A 19. század derekán már mindhárom mai gyimesi település önálló közigazgatású község, külön bíróval, elöljárósággal. A szétszórt település az emberek összeállásának régi titkait árulja el, a családi foglalás emlékeit őrzi. Egy-egy völgybe futó patak mellett egy család telepedett meg, s így a patakok legtöbbje az első települők nevét őrzi”. „A Tatros és mellékvizeinek vidékét a 17. században még nagyrészt a Moldvát Csíkszékkel összekötő kereskedelmi útvonal által keresztülszelt erdőrengeteg borította. A gyimesi csángók az azóta eltelt bő két és fél évszázad alatt az őket körülölelő tájat minden vonatkozásában kiismerték, s közben a vadont hegyvidéki kultúrtájjá alakították”. „Mivel kevés a szántóföld, a gazdasági élet alapját az állattenyésztés, a pásztorkodás, a fafeldolgozás, fakereskedelem és a háziipar képezi. Mind a Tatros völgyében, mind a »patakokban« nagy kiterjedésű természetes kaszálók elsősorban a szarvasmarha-tenyésztésnek, míg a havasi legelők a juhtenyésztésnek kedveztek. A havasi legelők birtokbavétele fokozatosan történt: az »erdőlés« nyomán egyre több természetes kaszálót tudtak hasznosítani. A csángó életmód egyik sajátossága a kalibázás. Tavasszal a gyimesiek kiköltöznek állataikkal a nyári szállásra, majd ősszel, Szent Mihály napja körül hazaköltöznek a téli szállásra. Benkő Károly (1853. II. 62-68) említi, hogy a »Gijmes havasi falvakat több falu bírta: Csíkszentmiklós 1/5-ét, Borzsova 1/5-ét, Csíkszentmihály 1/5-ét, Szépvíz pedig 2/5-ét«. A gyimesi ember az önellátásra rendezkedett be, különösen az épületek építése, az élelem, ruházat előállítása terén. Mindezt az őstermelés alapfokon ma is tudja biztosítani. Itt még fellelhetők a magyar népi kultúra korábbi rétegei, őrzik viseletüket, gyakorolják ősi gazdálkodási módszereiket.
A településszerkezet is sajátosan módosult: a völgyekben a hosszanti útifalu, míg a mellékvölgyekben, a patakokban a szórvány több változatával találkozhatunk. A gyimesi csángó ház a székely ház egyik típusa. A havason, az esztenán a házakat faragatlan gerendákból építik. A patakok mentén elszórt házak egy-egy tízest alkotnak (Rána, Ciherek, Ugra, Görbe, Boros, Sötét, Kápolna, Rajkók). A helyi identitástudat ma is erős: a gyimesi csángók nagy része tudja, honnan csángáltak ide. Nyelvjárásuk is a felcsíkiakéval hasonlítható. Gyimesben más mindenki jövevény, a bennszülött a csángó. Sajátosan alakultak e vidék néprajzi hagyományai is. A vidék gazdag népi tánchagyományokban, mondavilágban és dallamkincsben. A parasztzenészek messzi földön híresek, egyik sajátos népi hangszerük, a gardon (teknő alakú, húros ütőhangszer) puhafából készül. A gyimesi csángó magyarok legfőbb szórakozási alkalma a tánc volt. A szakemberek közel 35-féle táncalkalmat és mintegy 30 táncfajtát tartanak számon. A táncrendből napjainkra a fiatalok is ismerik a magyarost, a csárdást, a németest, a hejszát”.
„Gyimes a Székelyföld néprajzának múzeuma, vagyis, ami ott hamarabb eltűnt, elenyészett, itt változatlanul vagy átformálódva még tovább fennmaradt. A viseleti darabok, mustrák, a házak és bútoraik, a növényismeret, a párválasztás, a lakodalom némelyik mozzanata, a középkori keretezettségű katolicizmus, a pogány emlékeket felvillantó néphit, a ráolvasások, a táncok, balladák, keservesek, a hiedelmek nemcsak esztétikailag szépek, vagy más szempontokból érdekesek, nemcsak megborzongatják az embert, hanem a tudomány számára lehetővé teszik a népi kultúra múltjának tanulmányozását, pontosabban megértését.” Népújság (Marosvásárhely)

Káli István ellen-fejlődésregénye
A szemfényvesztett megvilágosodása
„neved nincs, tárgy vagy csupán/ karodon a leltári szám...” – ezek a Szilágyi Domokos-sorok adtak drámaiságában lírai alaphangot Káli István A szemfényvesztett című regénye múlt pénteki marosvásárhelyi bemutatójának.
A Kemény Zsigmond Társaság és a Mentor Könyvek Kiadó közös estjén Györffy András színművész szavalata után Csíky Boldizsár, a KZST elnöke köszöntötte a Bernády Ház közönségét és a szerzőt, akit elsőként arról kérdezett, milyen mértékben önéletrajzi jellegű az új könyve, mennyi benne a személyes tapasztalat, illetve a mások életéből leszűrt következtetés.
– Ezt a szöveget négy és fél évig hordtam magamban – árulta el Káli István. Regénye megírásakor saját sorsát gondolta át, azt, hogy mitől lett az, ami, és arra a következtetésre jutott, hogy nem ő a meghatározója a saját életének. Erre a keserű felismerésre utal a kötet elején olvasható ajánlás is: „szüleim és mindazok emlékére, akik merték hinni, remélték, hogy az emberhez méltó élet nem mindig rendszer vagy hatalom kérdése”.
– De igen, az – szögezte le a szerző a könyvbemutatón. Káli István kutatni kezdte a természetesből a mesterséges társadalomba kényszerített emberek sorsát, azokét, akikkel „az első eszmélés pillanatában találkozott”, és akiknek köszönhetően leélt egy „boldognak mondható gyermekkort”, így született meg új regénye.
– Ismernem kellett volna a szüleim életét, de semmit nem tudtam róluk, ezért kitaláltam nekik egy életet – tette hozzá.
A kötet szerkesztője, Gálfalvi Ágnes a főhős, a „szemfényvesztett” alakjára irányította a figyelmet. Kormos Albert egy marosvásárhelyi kisiparos, női ruhákat készítő úriszabó, éles eszű, kíváncsi, ugyanakkor nem túlságosan reflektált. Választását így indokolta meg az író:
– A mű cselekménye idején egy kisiparos meghatározó személyiségnek számított egy kisiparos városban. Női szabóként ismert személyiségekkel kerülhetett kapcsolatba, így alakján keresztül sok mindent meg lehet mutatni.
Káli István azt is elárulta, hogy édesapja a valóságban is ezt a mesterséget űzte, Kormos Albert alakja mégis fikció.
– Általa és a hozzá hasonló szereplők révén mutatom meg azt, amit képzelek erről a korról. Ők a „mindenkik”, a „sok”, a „névtelenek”, akikről név szerint semmilyen emlék nem maradt meg a történelemben.
A regény mellékszereplői viszont valós személyek. A rendszer olyan irányítói, illetve elszenvedői ők, mint Csupor elvtárs, báró Kemény János vagy Tamási Jenő.
A továbbiakban A szemfényvesztett tartalmára kérdezett rá a beszélgetőtárs.
– A szöveg Kormos Albert utolsó éjszakájába van bezárva – foglalta össze a lényeget a szerző, akinek főhőse balesetet szenved, ennek folytán a látásközpontja sérül, de miközben egyre gyengébben észleli a kinti világot, belső látása kitisztul. A történet egy belső monológot tölt ki, amely tulajdonképpen metafizikai elmélkedés a teremtés csodájáról, az ember szerepéről. 
Káli István a regény szerkezetét is körvonalazta.
– Van egy tétel, abból kiindulva jutunk el a következtetésig. A bizonyítás húsz lépésben zajlik, és a következtetés az, hogy nincs következtetés. 
Gálfalvi Ágnes arra kérdezett rá a továbbiakban, hogy hogyan fordul egy realista ábrázolásmódot követő szerző a 70. születésnapja után a láthatatlan tudás felé, mennyire tudatos ez a váltás.
– Az emberben gyűl a feszültség, aztán egyszer csak elkezd gondolkozni azon, hogy miért történt mindaz, ami történt. Úgy éreztem, hogy elszámolnivalóm van önmagammal, és ezt adtam Kormos Albert szájába – fejtette ki az író.
Káli Istvánt a marosvásárhelyi bemutató előtt Székelyudvarhelyen díjazta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány. Az ottani rendezvényen hangzott el, hogy új műve ellen-fejlődésregény, a XIX. századi fejlődésregény ellentéte. Ennek kapcsán a szerző így fogalmazott:
– Én nem akartam leépülésregényt írni. Egyszer csak kezdte írni magát a szöveg, egyik esemény kérte a másikat, és ez lett belőle.(...) A főhősöm nem volt az egyedüli ilyen szereplője a kommunizmusnak. Azt, hogy hányan találtak magukra a világtalanság állapotában, illetve hányan tudták megkülönböztetni a két világtalanságot, nem tudom, mindenki tegye hozzá a maga igazságát.
A beszélgetés végén Gálfalvi Ágnes Káli István prózájának azt az erényét emelte ki, hogy a társadalmi leépülésben is meglátja az egyén egyediségét, a csodát, ami bármikor bekövetkezhet.
– Én nem tudtam volna másról írni, mint arról, amit láttam – vette át a szót a szerző, akit mérnökként munkásemberek vettek körül, és aki egy kétosztályos téglagyári munkás hozzá címzett sorait ereklyeként őrzi.
– Alulról láttam a társadalmat, így a regényhőseimet, a közöttük lévő viszonyokat, az egymásrautaltságot is alulnézetből mutatom be – jegyezte meg, majd azt is elárulta, hogy új művének szereplői közül nem a főhős a kedvence, hanem egy pék, aki nem tudja tartani a száját, nem képes beletörődni a rendszerbe, és azért nem nősül meg, hogy családját ne sodorhassa szókimondó természetével nehéz helyzetbe.
Az est felolvasással zárult, a szerző a mű meghatározó, kezdő és záró részét osztotta meg az egybegyűltekkel, akik így még inkább kedvet kaphattak a költői lüktetésű, különleges regény befogadásához. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)

Slammel emlékeztek a forradalomra
Slamprodukcióval tisztelegtek az 1956-os magyar forradalom emléke előtt pénteken a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium dísztermében.
A fiatal slammerekből verbuválódott Nest – Erdélyi Összművészeti Gyűjtőpont és az RMDSZ #Barikád nevű produkciója Székelyudvarhelyen, illetve további hat erdélyi város középiskolájában idézte fel október 23. hangulatát. A műsor alatt korabeli felvételeket vetítettek, naplórészleteket olvastak fel, és slamprodukciók, valamint zenék hangzottak el. Veres Réka / Székelyhon.ro

Születésnapi beszélgetés Borbély László újságíróval – Eleinte hiányzott az írás
Borbély László újságíró, lapunk volt főszerkesztője múlt héten töltötte 75. évét. A Maros megyei Rigmányban született 1942. október 17-én, 1965 óta Csíkszeredában él. Születésnapja apropóján életéről és a lapnál töltött csaknem négy évtizedről faggattuk.
– Újságíróként szeretett interjút készíteni?
– Néhányat készítettem, de nem túl gyakran. A legemlékezetesebb talán az Antall József miniszterelnökkel készített beszélgetés volt.
– Egyébként mi volt a kedvenc újságírói műfaja?
– A publicisztika. Munkásságom vége felé sok vezércikket közöltem, amelyek a napi eseményekre reflektáltak, a véleményemet is el tudtam ezekben mondani, és talán hasznosan befolyásoltam az olvasót is.
– Már tizenhárom éve nyugdíjas. Könnyű volt letenni a pennát?
– Nyugdíjazásom után még jó pár évig rendszeresen közöltem a lapban, főleg a művelődési rovatban, és minden héten egy vezércikk volt a penzumom. Amikor vezetőváltás történt, nem igényelték az írásaimat, én pedig nem is kopogtam az ajtón. Eleinte persze, hogy hiányzott az írás, aztán fokozatosan alábbhagyott a késztetés. Lehet írás nélkül is élni.
– Honnan indult?
– Faluról jöttem, első generációs értelmiségi vagyok. A falu az én esetemben nem jelentett feltétlenül hátrányos környezetet. Apám olvasó ember volt, több száz kötetes könyvtárat gyűjtött össze, volt, amiből olvasnom, amikor esőszünet adódott a mezőgazdasági munkákban. Az otthoni indíttatásnak köszönhetően előnyben voltam elemi és középiskolai tanulmányaim során – otthon, Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön is. Nagyobb volt az átlagnál az olvasottságom, sok mindenről tudtam, amiről esetleg mások nem hallottak. Kolozsváron, az egyetemen viszont már lépéselőnybe kerültek a vásárhelyi Bolyaiból vagy a kolozsvári Brassaiból érkezett kollégák, de nagyvonalakban velük is sikerült a lépést tartanom.
– Hogyan választott pályát?
– Az egyetemen magyartanári képesítést szereztem. Eleve erre tájolódtam, mert mindig szerettem olvasni és írogatni is. Emlékszem, Erdőszentgyörgyön volt a községközpontban egy faliújság, amelyre a felelős tanító néni kérésére rendszeresen írtam cikkeket. Az egyetemen a Balogh Edgár újságírói kurzusát is elvégeztem, arra gondolva, hogy ha lehetőség adódik, talán az újságírói pályát is megpróbálnám. Alig három évet kellett erre várnom… 1965-ben végeztem az egyetemet a feleségemmel egyszerre, aki szintén magyar szakot végzett, és történetesen két magyar szakos tanárt kerestek Csíkszentimrén. Ezt választottuk. 1968-ban, a megyésítés után megalakultak a megyei lapok, és több évfolyamtársammal együtt jelentkeztünk. Közel negyven évet töltöttem az újságnál. Úgy vélem, Albert Antal, az alapító főszerkesztő jó érzékkel válogatta ki a munkatársakat. Ragaszkodott ahhoz, hogy mind egyetemi végzettségűek legyünk. Ez nagy szó volt, mert akkoriban inkább a munkáskáderek kellettek… A lap eleinte nagyon kelendő, népszerű volt, szívesen írtunk, együtt voltunk reggeltől estig. Vásárhelyen nyomtatták, és havonta egy-egy hétre fel kellett menni oda olvasószerkesztőnek. Érdekes időszak volt.
– Ma, az internetes világban egyszerű lenne, de akkoriban hogyan küldték el az anyagokat Vásárhelyre?
– Különböző módon. Egyrészt a reggeli autóbusszal küldtük. Ehhez előző nap le kellett gépelni az írásokat, és odaadni a titkárnőnek, aki az állomás közelében lakott, ő vitte ki a buszhoz. Amikor eseményekről tudósítottunk, telefonon kellett bemondani szavanként, betűnként, nagyon körülményesen a szöveget. Majd elkészült egy viszonylag modern nyomda a város szélén, melléje felépült a szerkesztőség épülete is. Azt azért tették a nyomda mellé, hogy ne legyünk közel a cukrászdához, legalábbis a rossz nyelvek így beszélték… Ugyanis a régi mozival szemben volt egy cukrászda, ott kezdtük a napot minden reggel, amíg a szerkesztőség a pártbizottság épületében volt, ugyanabban az épületben, mint manapság. Emlékszem, az egyik szobában lakott az első titkár, Branis László, s én mint ingázó, mindig korán beértem, bekapcsoltam a rádiót, s néha pizsamában kijött, hogy jelezze, csendesebben…
– Melyek voltak az első emlékezetes írásai?
– Fel kellett fedezni a megyét. Maros megyei lévén, nekem sok volt az újdonság. Élményszámba mentek a kiszállások, amelyekre rendszerint közösen mentünk. Egyik alkalomra különösen emlékszem. Csíkmenaságon egy beszélgetés során szóba került, hogy nagyon sok az agglegény. Írtam a témáról egy riportocskát, El kéne indulni, meg kéne házasodni címmel. Optimistán fejeztem be, beszélgetőpartnereimet nagyon biztattam a nősülésre. Azóta sem tudom, hogy sikerrel-e?
– Akkoriban is megvolt minden újságírónak a maga szakterülete?
– Eléggé behatárolt területek voltak, és úgy alakult, hogy nekem politikai jellegű írásokat kellett írnom. Ez a témakör bizony nem örvendett a legnagyobb olvasottságnak, de ez volt a feladatom, és évekig ezt végeztem.
– Ez azt jelenti, hogy pártgyűlésekbe járt a különböző vállalatokhoz, a megyéhez…
– Igen. Arra mindig vigyáztam, hogy senkinek se ártsak.
– Milyen volt akkor az újságírók megítélése?
– Általában közkedveltségnek örvendtek, s néhány kollégám különösen az volt. A városban laktak, a régi Hargitában ütötték fel a főhadiszállást. Én az első években Csíkszentimréről ingáztam, ebből kimaradtam… Egyébként, amikor kritizálni kellett valamelyik vállalatot vagy községházát, lehet, hogy nem tapsoltak nekünk, amikor megérkeztünk, de általában szívesen fogadtak, és akkor még szinte természetesnek tűnt, hogy kis vendéglátás is beletartozhat a terepezésbe, nem számított akkor lekenyerezésnek.
– Említette, politikai jellegű írásokat kellett írnia. Gondolom, ezek kényes témák voltak… Ellenőrizte valaki az ideológiai megfelelést?
– Olyan időszak is volt, amikor ezeket a megyei pártbizottság valamelyik titkára is elolvasta megjelenés előtt. Cenzúrára ezek után már szinte nem is volt szükség, de létezett. Esténként velünk voltak a szerkesztőségben a cenzorok, velünk együtt olvasták a lapot. Ha volt észrevételük, azt jelezték. Ha a szolgálatos szerkesztő nem tudott, vagy nem akart dönteni, fel kellett hívnia a főszerkesztőt, aki volt mikor engedett, volt mikor nem. Kisebb dolgokban ellent tudott mondani a cenzornak. Amikor a helyi cenzorok szabadságon voltak, Bukarestből jöttek magyarul tudó személyek helyettesíteni. Ők sokkal többet akadékoskodtak.
– Végig Albert Antal volt a főszerkesztője?
– Egészen addig, amíg karakánsága miatt le nem váltották. Utána jöttek többen is: előbb Bálint Dénes, akinek az öccse kiment Bécsbe és emiatt menesztették. Utána Csernátoni József, aki tipikus pártaktivista volt, az elsőtitkár személyi titkáraként dogozott éveken keresztül, és nagyon merev irányt szabott a lapnak. De ő sem vitte sokáig. Végül hosszú ideig Füstös Jenő maradt a lap élén főszerkesztő-helyettesként, egész a változásig. Akkor a kollégák engem választottak főszerkesztőnek, így én vezettem a lapot 1990-től 2004-ig, nyugdíjazásomig.
– Melyik volt a legszebb időszak?
– Szép volt a Hargitánál az indulás és a Hargita Népénél is sok kellemes időszak adódott. Nem voltak gondtalan évek, de 1990 után úgy éreztük, tudunk hasznosak lenni, szókimondó írásokat közölni. A rendszerváltás utáni első időszakban zűrzavar uralkodott politikai vonalon, sorra alakultak az RMDSZ területi szervezetei, önállósodott Csík, Gyergyó, Udvarhely, nehéz volt egyensúlyt tartani. Érdemnek tartom, hogy mindemellett sikerült megőrizni az önállóságunkat. Voltak önérdek-érvényesítő törekvések, azokat a próbálkozásokat kivédtük és sikerült talpon maradni. Volt kísérlet a lap megszüntetésére – nem anyagi nehézségek miatt, mert akkor ilyen jellegű gondjaink nem voltak –, hanem akadtak nagymenők, akik hatalom- és profitéhségből szerették volna megszerezni a lap kiadói jogát – ezt is sikerült kis szerencsével kivédeni. Sokan akarták a lapot megkaparintani, nemcsak itthoni, hanem magyarországi próbálkozások is voltak, de ezek sorra abbamaradtak.
– Mi volt a legnehezebb?
– A pályám kezdetén, a kezdeti lelkesedés után jöttek ezek a „musz-anyagok”, így neveztük akkoriban ezeket a pártos beszámolókat – azok nem hagytak valami szép emléket. De tulajdonképpen nem mondhatni, hogy olyan sok volt az ellenálló közöttünk. Igaz, egy adott ponton hetilappá zsugorították a napilapot, és a szókimondóbb újságírókat egyszerűen kirúgták az újságtól, köztük Ferenczes István és Ferencz Imre kollégánkat. A nyolcvanas évek végén nem volt cenzor, de cenzúra volt, és a mindenkori lapvezetésnek pontokba foglalták, hogy miről nem szabad írni. Például az állam biztonságát érintő vagy katonai dolgokról szigorúan tilos volt írni. Egyszer megjelent egy fénykép a lapban, amelyiknek a sarkában látszott a börtön. Hatalmas cirkusz lett belőle…
– 1990-ben eltűnt a cenzúra?
– A cenzúra eltűnt, akkortól a lelkiismeretünkre volt bízva, mit írunk, de sugalltak az embernek innen is, onnan is. Volt, amit meghallgattunk, volt, amit nem, de a döntést önállóan hoztuk meg.
– Kötetben nem gyűjtötte össze a legjobb publicisztikai írásait?
– Kiadtak több válogatáskötetet a lapban megjelent írásokból. Ezekbe egy-két írásom bekerült. Ezenfelül nem tartottam szükségesnek a saját írásaimat összegyűjteni. Úgy érzem, akadt néhány elfogadható írásom, de túltermelés van könyvekből, és a napilap írásai általában nem a maradandóságnak szólnak.
– Az újságíró folyton harcolna, szeretne valamit előremozdítani, valamit elérni, vagy legalább művelni az olvasót. Van olyasmi, amiről úgy érzi, hogy sikernek könyvelhető el, hogy konkrétan az írásai eredménye?
– A 90-es évek legelején például hétről hétre közöltünk egy-egy írást a magyarság történetéről. Ez akkoriban hiánypótló volt, mert a könyvesboltokban még nem lehetett ilyen könyveket vásárolni. Sokan kivágták, összegyűjtötték a sorozat cikkeit. Vagy ami a kollégák ötlete volt: a Fogságom története vagy a Kuláksors sorozatok, amelyek nagyon népszerűvé tették akkortájt a lapot. Felvállaltuk a nemzetiségi jogok szolgálatát. Sok vitánk volt a román lappal, sokszor csúnyán támadtak. Mi nem vagdalkoztunk, de amikor a lapot bántották, próbáltunk érvényt szerezni a magunk igazának. Ilyen vonatkozásban a mindenkori RMDSZ-szel is jónak mondható volt a kapcsolatunk. Úgy éreztük, amíg az RMDSZ a nemzetiségi érdekeinket következesen szolgálja, addig a lap is hasonló célokat követ. Nem voltunk RMDSZ-lap, nem szorultunk adományokra, önállóan fenn tudtunk maradni. Ami a privatizációt illeti, sokáig úgy véltük, nincs szükség erre. Anyagilag biztonságban volt a lap, emiatt nem siettettük, elhanyagoltuk a privatizációt. Ez akkor mulasztásnak tűnt, de látva, hogy mára mennyire megnehezült a nyomtatott sajtó helyzete, talán nem is volt olyan nagy mulasztás.
– Hány példányban jelent meg a Hargita Népe „fénykorában”?
– Az 1990-es évek elején, amikor még nemigen volt más hírforrás, a példányszám súrolta az 50 ezret. Amikor eljöttem, olyan 10 ezer példányban nyomtatták a lapot. Sok minden megváltozott. Új lapok jelentek meg, megváltoztak az olvasói szokások, a pénzforrások is megcsappantak, a reklámpiac nagyon beszűkült, mindez törvényszerűen elvezetett a fokozatos csökkenéshez.
– Most hogyan telnek a napjai?
– Nem unatkozom. Olvasgatok. A megszokott információforrásokat – rádiót, újságot, tévét – nézegetem. Négy unokánk van, három Csíkszeredában és egy a tengerentúl, nagyapai teendőkben nem volt hiány az elmúlt másfél évtizedben. Amikor alkalmunk van, utazgatunk is. Bejártunk jó néhány európai országot, a tengerentúlra is eljutottunk nagyobbik leányunk támogatásával. De hiányoznak néha a baráti beszélgetések, megritkultak, sajnos, a soraink. A kulturális eseményeken rendszerint jelen vagyunk, színházba járunk, itt is, Pesten is. Ki lehet tartalmasan tölteni a nyugdíjaséveket. Daczó Katalin / Hargita Népe (Csíkszereda)

A pesti srácokról és a kommunista diktatúra áldozatairól emlékeztek meg Székelyudvarhelyen
Forradalmi dalok, lyukas zászló, bolti kirakatokban és a moziban lejátszott dokumentumfilmek, fáklyás felvonulás, koszorúzás és kegyeleti főhajtás – az 1956-os szabadságharcosok, az áldozatok és politikai meghurcoltak emléke előtt tisztelegtek hétfőn a székelyudvarhelyiek. Ez alkalomból a városháza Szent István-termében átadták a Vasszékely-díjakat is.
Már reggeltől az ünnepre hangolódhattak a székelyudvarhelyiek, hiszen bár hivatalosan csak délután nyitották meg a városi kórház kerítésén elhelyezett korképek kiállítását, a szabadságharc váci képei már a reggeli órákban a szabadság napjára emlékeztették az arra járókat. Déltől estig folyamatosan szóltak az 56-os dalok, és minden órában korabeli rádióhíradót játszottak be a központban, illetve a lakónegyedek közterein lévő hangszórókból, ugyanakkor a Márton Áron téri nagy székely lobogót a pesti srácok tiszteletére a forradalmi lyukas nemzeti lobogóra cserélték. Néhány városközponti bolt kirakatában nagy képernyős tévékészülékekből 1956-os dokumentumfilmeket sugároztak.
’56 a kórház kerítésén és mozivásznon
A polgármesteri hivatal megemlékező programsorozata az ’56 az utcán címet viselő kiállításmegnyitóval indult. A városi kórház kerítésére kihelyezett fekete-fehér korabeli fotókon végigkövethető a magyar szabadságharc néhány napja. A váci levéltár molinóin a Sztálin-szobor ledöntését, szocialista szimbólumok, könyvek elégetését, a bebörtönzött politikai elítéltek kiszabadítását örökítették meg. Délután öt órakor a volt Stúdió mozi termében telt ház előtt vetítették le az 56 perces Vasszékely című dokumentumfilmet, amely öt olyan fiatalról szól, akik diákként, egyetemi hallgatóként vagy kiskatonaként szálltak szembe a diktatúrával. Tevékenységükért a román kommunista hatalom államellenes cselekedettel vádolta meg és hosszú börtönévekre ítélte őket. 1956-ban Romániában a sztálinizmus legsötétebb korszaka uralkodott, így a budapesti és magyarországi eseményekhez hasonló tömeges fegyveres felkelés nálunk nem tudott kibontakozni. Mégis voltak olyan fiatalok, akik éppen a magyar forradalom hatására szervezkedni kezdtek, gyűléseket tartottak, röplapokat készítettek, vagy csak megkoszorúzták az 1848-as forradalom és szabadságharc emlékére állított emlékművet – hangzott el a moziteremben, ahol Gálfi Árpád polgármester virágot adott át a film főszereplőinek. Vetítés után, a zuhogó esőben lobogó fáklyákkal közel háromszázan vonultak végig a Kossuth Lajos utcán, majd a belvárosi református templomot megkerülve álltak félkörbe az Üldözöttek és áldozatok emlékműve előtt.
Főhajtás az áldozatok előtt
„Október 23-a ünnep, a szabadság napja, amikor fiatalok és idősek, értelmiségiek és munkások egyszerre vonultak ki az utcára, hogy hallassák hangjukat a zsarnoksággal szemben. Sokan vallják, hogy a kommunizmus koporsójába az első szöget a magyar forradalom fiai és lányai ütötték. Azok a fiúk és lányok, akik nem féltek attól, hogy eljön értük a fekete autó, mert egy olyan világban akartak élni, ahol nincsenek éjszakai elhurcolások, akik nem féltek az erőszakos kollektivizálástól, mert egy olyan világban akartak élni, ahol nem seprik le a padlást, s ahol nem veszik el erővel a parasztember lovát, nem féltek a pribékektől és besúgóktól, mert egy olyan világban akartak élni, ahol nem kerül senki az Andrássy út 60. alá csak azért, mert más a véleménye. Ma, október 23-án rájuk emlékezünk, őket ünnepeljük – hangzott el az ferencesek temploma előtti emlékműnél. Az egyesített kórus a megemlékezőkkel közösen énekelte a Nemzeti dalt, majd Gálfi Árpád polgármester ünnepi beszédben emlékezett meg a szabadságharcosokról. Ezt követően Hadnagy István, a Vasszékely című dokumentumfilm egyik szereplője szólalt fel, akit a Fekete Kéz csoportosuláshoz köthető tevékenysége kapcsán fegyveres összeesküvés, illetve államellenes cselekedetek vádja miatt nyolc év börtönre ítéltek. ’56-os dalok, szavalat, koszorúzás, majd a székely himnusz eléneklése zárta a megemlékezést, amely után a jelenlévők egy része átvonult a Városházához a Vasszékely-díjak átadására.
Átadták a Vasszékely-díjat
„A kitüntetést olyan értékteremtő tevékenységet folytató személyeknek adjuk, akik őriznek mindent, ami a szülőföldhöz, népünkhöz köti őket, ugyanakkor szakmájukban is elismertek. Nem véletlen, hogy jelképnek a Vasszékelyt választottuk, amely az áldozatvállaláson túl erőt is jelképez. Erőt a folytatáshoz, ami számunkra a megmaradást jelenti – hangsúlyozta Gálfi Árpád polgármester.
A 2016-ban alapított Vasszékely-díjat olyan 25 és 45 év közötti székelyudvarhelyiek kaphatják meg, akik munkásságukkal jelentősen hozzájárultak a város fejlődéséhez.
Az udvarhelyi lakosok jelöltjei közül a bizottság öt olyan személyt választott ki, akik saját területükön kiemelkedő munkát végeznek.
Az idei díjazottak: Sófalvi András, a Haáz Rezső Múzeum munkatársa, akinek nevéhez több értékes régészeti lelet feltárása kapcsolódik, Csáki Rozália, a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány ügyvezető igazgatója, a helyi civil élet egyik motorja, Ilyés Loránd, aki a Feel Good Sportegyesület elnökeként sokat tett az egészséges életmód népszerűsítéséért Székelyudvarhelyen, Balázs Attila, aki fotósként hosszú időn keresztül volt a székelyudvarhelyi események krónikása, valamint dr. Sav Hajnal, a városi kórház altató főorvosa. Dósa Ildikó / Székelyhon.ro

Ahol nem őrtüzek, ott gyertyák gyúlnak
A nem szűnő székely autonómiaigényre szeretné felhívni a figyelmet a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), amely vasárnapra szervez lármafagyújtást. Egyelőre nem tudni, hogy Udvarhelyszéken pontosan mely településeken lobbannak majd fel az őrtüzek.
„Az előző évekhez hasonlóan a fő cél az, hogy kifejezzük Székelyföld önrendelkezése iránti elkötelezettségünket és elszántságunkat. Meg szeretnénk mutatni a román karhatalomnak, hogy kitartunk az autonómiaigény mellett, amiből nem engedünk, hiszen Székelyföld önrendelkezése nem lehet semmiféle alku tárgya. Akciónkkal ugyanakkor növelni szeretnénk a közösségek önbizalmát is” – fejtette ki lapunknak Farkas Csaba, az SZNT udvarhelyszéki elnöke.
Mint mondta, a lármafák gyújtásával kapcsolatban még több településről várnak visszajelzést, annyit azonban biztosan tudni, hogy Városfalva határában, Székelykeresztúron a Jézus-kilátón, Parajdon a központi parkban, valamint Farkaslakán a Gordon-tetőn biztosan megtartják.
A keresztúri eseményekkel kapcsolatban Farkas felhívást intézett a lakosokhoz, arra kérve mindenkit, hogy a székely zászlók mellett vigyenek magukkal fát, amiből összeállhat az őrtűz. Azért döntöttek az utóbbi megoldás mellett, mert szorosabban kapcsolnák az embereket az eseményhez, éppen a cél közösségi jellege miatt. Az elnök arra biztatta a lakosokat, hogy amennyiben településükön nem lesz megszervezve az akció vagy nem tudnak eljutni a kijelölt helyszínre, saját kertjeikben gyújtsanak őrtüzeket, illetve tűzzék ki a székely lobogót.
A lármafák meggyújtása mindenhol vasárnap délután fél hatkor történik, amit az alkalomhoz illő beszédek és kulturális műsor követ.
Székelyudvarhelyen a Bethlen-negyedi parkban mécseseket gyújtanak a megmozdulás időpontjában – tudtuk meg Bíró Edittől, az SZNT helyi elnökétől, aki hozzátette, a gyertyagyújtást kulturális műsor fogja követni. Azért döntöttek ezen megoldás mellett, hogy ne legyen nehezen megközelíthető a helyszín és minél többen tudjanak részt venni az eseményen.
Akik így sem tudnak eljönni, de szimpatizálnak mozgalmukkal, azokat Bíró Edit arra kéri, gyújtsanak gyertyát otthonukban, és lehetőség szerint tűzzék ki a székely zászlót. Fülöp-Székely Botond / Székelyhon.ro

Székely haza
Novum Forum Siculorum
A középkor folyamán a kisebb székely városok modellje a vásártartás és az igazgatási szervek, intézményi felépítettség dolgában nyilván Marosvásárhely lehetett, hiszen ő vitte a legtöbbre közülük, ámbátor központi szerepet játszott Székelyudvarhely is. Pár adatot érdemes idézni róluk is a háromkötetes históriából, mely ismertetésének e sorozatot szenteltük. (Vegyes lakosságú városról, Kolozsvárról jegyezték fel, hogy Mátyás király a belső vitákat és vetélkedést szabályozandó rendelte el: egyik évben magyar, másikban szász városbírót válasszanak.)
Nos, példavétel és követés tekintetében, a szász városok lebeghettek leginkább a többi erdélyi vásáros és iparos ambíciójú település előtt is, ennek nyomait keresve említi a háromkötetes mű Marosvásárhelyről, hogy az 1300-as évek elején tűnik fel az oklevelekben Novum Forum Siculorum néven, amikor is bíró állott az élén. 1470-ből való adat szerint a bíró, az esküdt polgárok és a mezőváros közönsége közös tiltakozásban fog össze egy jogsértés miatt. 1507-ből szól egy oklevél arról, hogy a bíró és az esküdtek székétől (bíróságától) a „város gyűlése” elé lehetett fellebbezni.
A város kiváltságai tovább bővültek, János Zsigmond 1561-ben már úgy rendelkezik, hogy az országos bíróságok joghatósága alól kiveszi a várost, és lakosai ettől fogva a városi bíróság döntése ellen közvetlenül a királyi udvarhoz vagy a vajdához fordulhattak fellebbezésükkel, azaz a város gyakorlatilag elérte a szabad királyi városi rangot, egyedüliként a Székelyföldön. Egy 1604-es felsorolásban szerepelnek az évente megújított tisztségek: főbíró, oldalán a polgárok (tisztségviselők) és nótárius, továbbá a tanácstag szenátorok és a malombíró. 1672-ben a szenátus negyven főből állt. Az 1500-as évek végén a városban már sok céh működött, az első mészáros, szabó, nyerges, szíjgyártó és szűcscéh már száz évvel korábban alapíttatott.
A szász minták hatása érződik még az utak elnevezésében is. A helyenként a római előzményekre épülő középkori hálózat fontos útja volt a Háromszéki medencét átszelő ún. Szász és ún. Orosz út, utóbbi Sepsiszék felől vezetett a torjai Apor-birtok fele (itt rutén telepesek éltek), előbbi Brassóból Szentivánlaborfalván át Maksa, Dálnok érintésével Kézdivásárhely és onnan Moldva fele, helyenként az Orosz úthoz igen közel. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Cserkészet régen és ma: nem az egyenruha a lényeg
Kirándulás, portyázás, a természetjárás alapjainak elsajátítása, a néptánc, népdalok és hagyományok megismerése, sport, sok-sok barát, valamint játék, játék és játék. Annak ellenére, hogy egyre nehezebb bevonzani a gyerekeket a sok más elfoglaltságuk miatt, mégis sokan igénylik, hogy mindebben részük legyen. A cserkészet – akárcsak régebb – ma is az életre nevel, játékosan.
Egy életforma volt – emlékszik vissza a csíkszeredai Ajtony Gábor, amikor felkeresem, hogy a cserkészettel kapcsolatos emlékeiről meséljen. A 85 éves férfi a kicsi magyar világban volt kiscserkész, nem is akárhol, a magyar cserkészet „fővárosában” Gödöllőn. Gödöllőn tartották ugyanis a IV. Dzsemborit, azaz a cserkészek négyévenként megszervezett világtalálkozóját 1933-ban (azóta sem volt Magyarországon dzsembori), amelyen személyesen Bi-Pi, azaz lord Robert Baden-Powell, a cserkészet megalapítója, valamint a magyar tiszteletbeli főcserkész, gróf Teleki Pál is részt vett. 1939-ben pedig ugyancsak Gödöllő volt a színhelye az első Leánycserkész Világtalálkozónak, a Pax Tingnek. Ezek az események pedig nagy lendületet adtak a cserkészmozgalom kibontakozásának.
Amikor Ajtony Gábor mintegy tíz évvel a gödöllői dzsembori után a premontrei egyházi iskolába került, érződött még a világtalálkozó hatása. Mint mesélte, kitüntetés volt, ha valaki jelentkezhetett cserkésznek. Bizonyítani kellett, hogy magaviselete és a tanulmányi eredményei jelesek, majd az osztályfőnök javasolhatta, hogy jelentkezhet, ugyanakkor mindehhez a szülői beleegyezés is szükséges volt. „A sors úgy hozta, hogy a jó szüleim egy kicsit távolabbi gimnáziumba küldtek, így kerültem Gödöllőre a premontreiekhez. Felvettek kiscserkésznek, úgynevezett farkaskölyöknek. Akkor 11 éves voltam, voltak a kiscserkészek, a cserkészek, a felnőtt cserkészek és az öreg cserkészek. Külön élmény volt felvenni a khakiszínű inget, a rövid nadrágot, a térdharisnyát. A vállán pánt volt, azért, mert a próbázások alkalmával attól függően, hogy hogy sikerült-e, oda egy-egy piros-fehér-zöld szalagot kaptunk.
A külvilág számára ez volt a »rangjelzés«, és ezt örömmel viseltük” – emlékezett elérzékenyülve az öregcserkész.
Közben egy kis könyvecskét vesz elő, mint mondja, valószínű az egyetlen példány ez Csíkban. A gödöllői világtalálkozó alkalmából kiadott könyvből részletes képet kapunk arról, hogy hogyan is zajlott a magyarországi találkozó: a részletes program, leírások, résztvevők névsora is olvasható benne. A dzsemborit szervezők között pedig ott találjuk a premontrei iskola tanári karát is, az igazgatóval együtt.
„Ők irányították nagyon okosan és körültekintően a tevékenységünket. Játékosan tanítottak meg sok mindenre. Például, hogy hogyan viselkedjünk a társadalomban, a természetben, az utcán, a járművön stb.
A tíz cserkésztörvény tökéletesen lefedi az egész emberi tevékenységet, tisztességes, becsületes, pontos, fegyelmezett életmódot követel.
De megtanítottak tüzet gyújtani, oltani, tájékozódni, az elsősegély alapjaira, arra, hogy hogyan kell két cserkész összefogja a kezét, hogy a másikat el tudja vinni az ölébe. Ilyen praktikus dolgokat” – mesélte Ajtony Gábor.
Mint mondta, sajnos nagyon rövid ideig lehetett kiscserkész, de így is életre szóló élményeket szerzett a táborozások és a tevékenységek alkalmával. Ám jött a háború, haza kellett jönnie. A kommunizmusban aztán betiltották a cserkészetet. Gabi bácsi szerint a pionírszervezet sok mindent átvett a cserkészettől.
„Természetesen egészen más töltelékkel, mert a cserkészelvek alapja az Isten, haza, ember. A struktúrát vette át, az egyenruhát, a nyakkendőt, a négyszöget, a zászlófelvonást, a tábort stb. Később, amikor 1990-ben újjáalakult a cserkészet Romániában, a szülők részéről volt egyfajta távolságtartás, mert nagyon nagyon benne volt az emberekbe, a tudatuk alatt a pionír szellem, és az azzal kapcsolatos kellemetlen emlékek. Ugyanúgy, mint a falusi embereknél a kollektivizálás, hogy nem akarnak szövetkezni. Ez a régi beidegződéseknek a megcsontosodása, hogy nem tudnak ezektől a rossz emlékektől szabadulni. Volt, aki azt mondta, hogy ez egy fasiszta, félkatonai szervezet. Nem! A félkatonai szervezet a leventék voltak. De ez nem volt az, fegyvert soha nem adtak a kezünkbe” – nyomatékosította.
Új idők jöttek
Amikor a rendszerváltás után 1990-ben többen is összefogtak, hogy újjáalakuljon a romániai magyar cserkészet, Ajtony Gábor is ott volt. „1990 februárjában a gimnázium (ma Márton Áron Főgimnázium) tanári szobájában megalakult a Romániai Magyar Cserkészszövetség Eigel Ernő igazgató elnökletével. Engem is meghívtak oda, mint öregdiákot. Megalakítottuk a szövetséget, amely aztán nagy tortúrának volt kitéve, mert be akarták tiltani. Törvényszéki ügy lett a dologból, Hajdú Gábort kérték fel, hogy képviselje a szövetséget.
„Ez egy hosszas huzavona volt, mert azt mondták, akik támadták, hogy ez egy irredenta, fasiszta szervezet. Később kiderült, hogy a románoknak is volt cserkészszövetségük” – elevenítette fel az öregcserkész. Szintén februárban újjáalakultak a cserkészcsapatok Székelyudvarhelyen és Kolozsváron is. Májusban Szárhegyen pedig megtartották az RMCSSZ alapító közgyűlését és lefektették ennek a szabályzatát, országos elnökséget választottak.
„Más volt a cserkészet akkor és más most. Az idők változnak, a feltételek, a közgondolkodás megváltozott. A cserkészet egy életre nevelő ifjúsági intézmény volt. Szellemileg, fizikailag neveltek az életre. Megtanítottak viselkedni, beszélni, a pontosságra, az igazmondásra. Valláserkölcsi szempontból is és fizikálisan is jót tett az ifjúságnak a cserkészet” – összegzett Ajtony Gábor.
Régi kalandjaim
Kik ezek, hogy ennyi gyereket össze tudtak szedni? – tette fel a kérdést egy ismerősöm, amikor szeptember végén a csíkszeredai központi parkban egy nagy csoport – különböző korosztályú – kipirult arcú gyereket figyeltem, akik önfeledten merültek el a csapatjátékban. Régi kalandok jutottak eszembe, éjszakai túrázások, felderítő akciók, tábortűz melletti éneklések, hideg patakban fürdések, combközépig érő hóban való gyaloglások, pityókástokány-főzések, métázások, számháborúzások.
Az őrsünket, amelynek vezetője voltam, Margarétának hívták, meg kellett tanuljuk felhímezni a nevet az ingünkre, azt, hogy pontosan jelenjünk meg a foglalkozásokon és számtalan, akkor játéknak vett dolgot, amelyeknek aztán a nagybetűs életben bizony gyakran hasznát vettem. Például tudok biztonságosan tüzet gyújtani kiránduláskor, utazáskor csak a legszükségesebbet összepakolni, és a kullancskiszedő tudásomat is volt, hogy be kellett mutassam. Noha azt mondják, hogy akit egyszer felavattak cserkésznek, az élete végéig az marad, ma már nem vagyok aktív cserkész. Nosztalgiával és enyhe irigységgel néztem csíkszeredai 104. Ady Endre Cserkészcsapat toborzóján a jelentkezőket, akiknek még csak most kezdődik a nagy kaland. Azóta már egy táborozáson is túl vannak.
Kicsivel többek lenni
A Csík-körzeti cserkészcsapatok találkoztak és tartottak három napos regös tábort Csíkrákoson, ahol a regös hagyományokat szerették volna megmutatni, és a hagyományos mesterségeket megismertetni a cserkészekkel, kiscserkészjelöltekkel. Itt beszélgettünk néhány vezetővel arról, hogy mit tud ma nyújtani a cserkészet.
„A kilencvenes évek elején ténylegesen nem volt nagyon más, sokan lehetőséget láttak benne, hogy ennek keretében az ifjúsággal foglalkozzanak, egyengessék. Nagyon sok csapat alakult akkor, ennek a lendülete eltartott a kilencvenes évek végéig. Megvolt a lelkesedés, de nem tudtuk, hogyan kéne csinálni. Magyarországról jöttek cserkészek, mutatták meg a mintát. Bele kellett tanuljunk és ki kellett alakítsuk, hogy Erdélyben mi a sajátosságunk, ami az itteni nevelő munkát elő tudja segíteni.
A legfontosabb, hogy ez egy példa és egy szolgálat. Jelenleg – főleg városon – a cserkészet más tevékenységekkel is versenybe kell szálljon.
Nehezebb megszólítani a fiatalokat és ez érződik a csapatoknál is. Amit mi kínálunk a cserkészpedagógiában, az egy hosszú távú elköteleződést jelent. A munkát képzett vezetők irányításával végezzük, akik hosszú éveken keresztül készülnek fel erre” – magyarázta Borka Botond, a 104-es Ady Endre Cserkészcsapat vezetője, a Csík-körzeti csapatok ügyvezetője, aki 1998-ban csatlakozott a mozgalomhoz.
Szőcs Szilveszter, a madéfalvi 134-es Tamás András Cserkészcsapatnak a vezetője és a Csík-körzet vezetője 2002-ben ismerkedett meg a mozgalommal. Úgy véli, akkor teljesen más volt a cserkészet, mint ma, ami nem változott, az a Bi-Pi által is hangsúlyozott: Isten, haza, embertárs. „Amikor felvesszük a cserkészinget, a cserkésznyakkendőt feltesszük, egy kicsivel többek kell legyünk. Megvan a célunk, hogy emberebb emberek, magyarabb magyarok kell legyünk mi, cserkészek.
Orvosnak, pedagógusnak, szakmunkásnak a gyermeke itt mind egyforma” – fogalmazott. Szerinte az a jó a cserkészetben, hogy nincs megkülönböztetés. „Lehet, hogy rosszul hangzik több helyen is, hogy egyenruha, mert hozza a régi rendszerből, hogy egyenruhában jártunk iskolába, de nem ez a lényeg. Nem azt idézzük, hanem hogy mindenki egyenlő. A cserkésztörvényekben is benne van: a cserkész minden cserkészt testvérének tekint” – hangsúlyozta.
Az úgynevezett középcsíki falvak csapatainak kialakulásában Fodor Csaba személye meghatározó volt. „Annak idején, amikor itt elindult Rákoson a cserkészkedés, nem is volt toborzás. Csaba bácsi megemlítette a szülőknek, ők pedig küldték, hogy menjünk, mert ez egy jó lehetőség számunkra, hogy ki tudjunk törni a mindennapokból, hogy ne csak iskolába járjunk, vagy nyáron ne csak takarni menjünk. Akkoriban nem volt anyagi lehetőségünk kirándulni az országba, vagy akár külföldön. Nyaranta mindig azt vártuk, hogy mikor lesz cserkésztábor, az volt nekünk a legnagyobb élmény” emlékezett Fodor Eszter, a csíkrákosi Csíkrákosi Zöld Péter cserkészcsapat segédvezetője.
Szerinte vidéken talán még mindig több motivációt éreznek a gyerekek arra, hogy bekapcsolódjanak a cserkészéletbe, mert a szülők nem érnek rá, hogy foglalkoztassák őket.
„Mi az idén úgy toboroztunk, hogy kerettörténetként egy népmesét választottunk. Meg kell találni a módját annak, amivel rá lehet vezetni arra a gyerekeket, hogy induljanak el ezen az úton és hogy a cserkészet jó dolog” – vélte a cserkészlány. Mindhárman úgy gondolják, hogy noha változnak az idők, és egyre több intelligens kütyü vesz körül, de az az alapvető igényük a gyerekeknek, hogy játszanak, megmaradt.
A cserkészvezetők hangsúlyozták: a cserkészet egy életre szóló kaland, amely minden cserkésznek alakítja a sorsát. „A cserkész egy munkaközösségben is cserkészként tud dolgozni. Az őrsi foglalkozásokon kialakul egy csapat, tudják, hogy ők összetartoznak.
„Biztos vagyok abban, hogy amikor egy cserkész elkerül egy munkahelyre, akkor tud kommunikálni az emberekkel, tud csapatban dolgozni.
A cserkészetben mind csapatban dolgozunk, mindenkinek megvan a feladata, hogy mit kell csináljon. Önállóságra, pontosságra, rendre nevel. A mai világban az egyik legfontosabb dolog a pontosság, amikor rohanunk ide-oda, nem érjük utol magunkat, hogy az időnket osszuk be és másnak az idejét ne raboljuk. És ha tudom, hogy az életem egyenesben van, tudom, hogy mikor mi következik egymás után, teljesen másképp lehet reagálni a kihívásokra” – mutatott rá Szőcs Szilveszter.
Csíkban tíz csapat működik, körülbelül háromszáz cserkészt foglalkoztatva, Erdélyben kilenc körzet van, több mint hatvan csapattal, mintegy 2500 aktív cserkésszel. És ezek az emberek mind azon dolgoznak, amit Bi-Pi utolsó levelében ajánlott: igyekeznek ezt a világot egy kicsit jobb állapotban maguk mögött hagyni, mint ahogy találták. Péter Beáta / liget.ro

BARIKÁD – az ’56-os szabadságharc romantikája
Az esemény célja az általános,- és középiskolás gyerekek számára is fogyaszthatóvá tenni az 1956-os forradalmat, ezáltal egy, az ünnepi beszédeken, versmondáson és koszorú elhelyezésen túlmutató alternatívát nyújtani a hőseinkre való megemlékezésben.
A #BARIKÁD című megmozdulás célja a turné során Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Nagyvárad, Szatmárnémeti és Kolozsvár középiskoláinak falai közé becsempészni október 23. hangulatát, így elérhetőbbé téve a témát a fiatalok számára. A Nest művészei saját szövegekkel, korhű naplórészletekkel készülnek, amelyekkel a rettegés és elnyomás korát idézik vissza kép- és hanghatások kíséretében. A műsor korosztálytól független, ajánlott minden olyan személynek, aki a kísérleti műfajokra lehetőségként tekint. A produkción a nézők szemtanúi lehetnek annak, hogy egy bevett gyakorlatot miként lehet nem szokványos módon átértékelni és új perspektívába helyezni, valamint annak, hogy egy megemlékezés napjainkban, hogyan válhat emberközelibbé.
Szatmárnémetiben, szombaton azaz 28-án a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban kap helyet a rendezvény, a díszteremben 15 órai kezdettel a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés és a Kölcsey Ferenc Főgimnázium szervezésében. szatmar.ro

Együtt dobbantak a magyar szívek (Könyvbemutató: ’56-os estek Háromszéken)
Négy 1956-os témájú könyvet – kettőt a nagyajtai Moyses Mártonról – mutattak be kedden Baróton, szerdán Sepsiszentgyörgyön, csütörtökön Kézdivásárhelyen szerzőik, akik mindannyian kiemelték: az 1956-os magyar forradalom olyan pillanat volt, amikor együtt dobban a magyarok szíve határon innen és túl. Elhangzott az az igény is, hogy Moyses Mártonról utcát nevezzenek el Sepsiszentgyörgyön.
A bemutató körutat a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezte, a háromszéki rendezvényeket követően Csíkszeredába és Székelyudvarhelyre látogatnak. Az estek házigazdája Bedő Zoltán közíró volt.
A négyből három könyvet a Pongrátz Gergely ’56-os Közhasznú Alapítvány adott ki, egyet a Magyar Szív Magyar Szó Alapítvány. Utóbbi címe: Nem hiába haltatok meg!, alcíme: Tercsi naplója 1956-ból. Tercsi, azaz Vajda Jenőné Németh Terézia elmondta, 1956-ban 14 éves volt, szeptember 1-jén kezdett naplót írni, eleinte semleges dolgokról, aztán amikor kitört a forradalom, és következtek a megtorlások, megírta az általa Veszprémben tapasztaltakat, és azt, amit a felnőttek beszélgetéséből kihallgatott. Következő év március 12-éig vezette a naplót, addig, amíg szülei rábukkantak s elvették, mondva, ennél kevesebbért is lógtak már emberek. Felnőtt korában visszaadták. Tercsi néni hangsúlyozta, a forradalom minden magyaré volt. Pataki Barbara, a könyv szerkesztője közölte, tavaly került kezébe a napló, érdekesnek, tanulságosnak találta, főleg olyan szempontból, hogy a fiatalok vigyék tovább az ’56-os lángot. A szövegben a kislányos báj ötvöződik a magyar virtussal – tette hozzá. Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész Dobai István nemzetközi jogászt idézve mondotta: akkor minden magyar egyformán érzett. Több, a tavalyi 60. évforduló alkalmából megjelent könyvet, valamint saját, ’56-os témában írt öt könyvét is felmutatta. Részletesen a legfrissebbről, a Moyses Márton tűzhalála címűről értekezett. Moyses Márton élete az egyik legfelkavaróbb sors, erdélyi tragédia – mondotta a történész, aki hőse szenvedéstörténetének bemutatásán túl forrásokat is közölt Moyses Márton követési dossziéjából. Arról a Moyses Mártonról van szó, aki 16 évesen három baróti iskolatársával nekivágott a román–magyar határnak, hogy a pesti srácok segítségére siessen, ám neki s egy társának nem sikerült átszöknie. Két évig sínylődött börtönben, kivágta nyelvét, hogy ne tudjanak belőle vallomást kicsikarni, majd 29 évesen Brassóban a pártszékház előtt benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. Tófalvi Zoltán hangsúlyozta, a becsületesség mintaképe, ő az, akire tényleg emlékezni kell.
Benkő Levente Kolozsváron dolgozó, de mint kihangsúlyozta, Háromszéken „élő” baróti történész, lapunk volt szerkesztője szintén Moyses Mártonról szóló könyvét mutatta be. Jelezte, a 2002-ben kiadott Bűn volt a szó című könyvének azonos című, javított változata ez. Alcíme: Moyses Márton és 1956. Hangsúlyozta, míg Tófalvi Zoltán Moyses szenvedéstörténtét dolgozta fel, ő meghurcoltatásán kívül arra a környezetre is igyekezett rávilágítani, amelyben Moyses élt. Kötete háromféle forrásanyagra támaszkodik. Egyrészt a kolozsvári katonai törvényszéken talált nyomozati anyag, másrészt a korabeli sajtó, főként a Kossuth rádió, mert csak az jött át a határon, de a hazai sajtó is, amelyet rengeteg ferdítés jellemzett, harmadszor a Moyses Márton iskolatársaival, tanítóival, hozzátartozóival készített interjúi. Benkő Levente kiemelte, 1956 az a pillant volt, amikor a magyarság szíve együtt dobogott, Erdélyben egy akolba terelte a magyarokat és románokat, a Magyarország határain kívül élő nemzetrészek újra találkoztak saját kultúrájukkal, a szovjet agymosás után előkerült a Himnusz és a Nemzeti dal. Benkő Levente elhozta még Volt egyszer egy ’56 című, bővített, javított változatban a kolozsvári Exit Kiadónál tavaly újra megjelentetett könyvét is. Mindkét történész hangoztatta, Sepsiszentgyörgyön emléket kell álltani Moyses Mártonnak, aki itt született 1941. április 20-án, s egy évet itt is dolgozott: emléktáblát állítani, utcát vagy teret elnevezni róla.
Nahimi Péter történész, a Pongrátz Gergely ’56-os Közhasznú Alapítvány elnöke az általa összeállított Világ Csodája ’56 című, visszaemlékezésekből ollózott, korabeli fényképekkel gazdagon illusztrált kötetet mutatta be. Hangsúlyozta, 1956 forradalma egyetemesen minden magyaré, ám valami hiányzik mai megítélésében. Míg az 1848-as forradalomról mindenki tud, 1956 nincs benne kellőképpen az emlékezetben, pedig akkor az egész ország sajátos emelkedett állapotban volt, valami olyasmi történt, mint amikor egy nemzet nemzetté válik. Nahimi Péter jelezte, Kiskunmajsán áll Pongrátz Gergelynek, a Corvin közi felkelőcsoport második főparancsnokának emlékhelye, a Magyarországon egyetlen kimondottan ’56-os múzeum, vele szemben a Szomosújváron született Pongrátz Gergely (1932–2005) által emelt Kapisztrán Szent János ’56-os Emlékkápolna, ahol saját és testvére sírja is található, valamint ott működik az ’56-os Ifjúsági Tábor, ahova háromszéki középiskolás fiatalokat is várnak. Az est végén Nahimi Péter Pongrátz Gergely-emlékpakettet adott át Török Józsefnek, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki elnökének és a szintén jelen lévő Jancsó Árpád Csabának, akinek Moyses Mártontól eltérően sikerült kijutnia Magyarországra. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent László kultusza került a középpontba Székelyudvarhelyen
A sziklahitű király címmel rendezett Szent László Emlékkonferenciát a Nemzetstratégiai Kutatóintézet és az Orbán Balázs Akadémia szombaton a székelyudvarhelyi Városháza Szent István-termében.
Mára már majdnem minden információs felület beszámolt róla, hogy a 2017-es évet Szent László-emlékévnek nyilvánította a nemzetpolitikai államtitkárság, a lovagkirálynak is nevezett első László magyar király trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából. Mivel környékünkön található a lovagkirály kultuszához köthető legtöbb fennmaradt falkép és legendáit sok településen ismerik, őrzik, idén számos tudományos, ismertető, valamint turistacsalogató projekt zajlott a témában.
Egyebek közt ezekről is szó volt a konferencián.
Nálunk van a legtöbb falkép
A szombat kora délelőtti regisztráció után köszöntőbeszédek hangoztak el az esemény szervezői, illetve a város képviseletében Gálfi Árpád polgármester részéről. Majd a szent király egyházpolitikájától a modern eszközökkel újraélesztett kultuszon és művészettörténeti barangoláson át a korabeli viseletekig számos érdekességet sorakoztattak fel az előadók. Nemrég egy kisebb csoport hozzáfogott a Szent László-legenda falképeinek nemzetközi digitalizálásához, jó minőségű fotókkal, a témával kapcsolatos kutatássokkal, szakirodalommal egybefogva – erről számolt be a projekt egyik koordinátora, Sashalmi-Fekete Tamás. A projekt lenyomata egy folyamatosan frissülő honlap, a szentlaszlo.com, melyet a konferencia részvevőinek volt szerencséjük megismerni.
A legenda tovább él
Ezt követően a Székelyföldi Legendárium csapata és Gyöngyössy János mérnök-grafikus által készített, a tervek szerint idén karácsonykor megjelenő Szent László Kárpát-medencei legendáriuma – A sziklahitű király című kiadvány bemutatója következett. A térképpel is ellátott könyv mesei keretbe foglalja a Kárpát-medencében fellelhető legendák, irodalmi alkotások egy részét. A kötetet Gyöngyössy János mutatta be, mindazoknak ajánlva, akik gyermeki kíváncsisággal és kis humorral fordulnak a témához. A kiadványon a Székelyföldi Legendárium csapata mellett freskóértelmezők, építészek, művészettörténészek és Muszka Sándor író is dolgozott. A legendák világán Szőrmanó és Zete vezeti végig az olvasót.
A bemutatót Szabó Károly fotós, filmes képes beszámolója követte a Szent László-freskók felkereséséről, majd Hidán Csaba László, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora tartott történelmi előadást. Az eseményen középkori hadi viseleti bemutatót is láthattak az érdeklődők, illetve állófogadáson vehettek részt, majd Szőcs Barna zongorajátékával zárult a nap. Dávid Anna Júlia / Székelyhon.ro

Székely haza
Az anyaszék fővárosa
Érdemes az anyaszék központjának szerepét viselő Székelyudvarhely igazgatási szerveire is vetni egy pillantást. A háromkötetes Székelyföld történetében az áll, hogy noha a pápai tizedjegyzékekben említik először, az Árpád-korban még domonkos kolostor is működhetett területén, ezt az 1400-as évek végén Báthori István vajda falakkal keríttette be, és vártartományt is szervezett volna köré, ami nagy felzúdulást keltett a székelyek körében. Itt tartották a székely nemzeti gyűlések jó részét, első említésük 1357-ből való. 1507-ben határozták el, hogy itt állítják fel a 17 főből álló székely főtörvényszéket, amely minden rendű-rangú székely fölött ítélkezhet. A bírákat helyiekből kell kiválasztani.
Eme igazgatási szervek jelenléte fonák módon visszavetette, fékezte a mezőváros fejlődését, a kolostor köré épült Székelytámadt vár – ezt az 1562-es felkelés leverése után húzták fel – és várkapitányság nyomasztó erőfölényben volt a városi lakossággal szemben. A vár lovas szolgálatot, fuvarozást követelt meg a lakosságtól, még a kocsmáltatás jogát is kisajátította időnként. Izabella királyné rendelkezett 1588-ban úgy, hogy bizonyos mezővárosi kiváltságait megvédte vagy visszaállította, így mentesítette a királybírák joghatásága alól. János Zsigmond egy rendeletéből is az derül ki, hogy már szabad királyi mezővárosnak tekintette Udvarhelyt.
1590-ben a városi tanács főbíróból, 19 esküdtből és jegyzőként dolgozó diákból állt, ez a testület időnként szenátusnak nevezte magát. A bírói ítélet ellen ehhez lehetett fellebbezni, a továbbiakban pedig az udvarhelyi várkapitányhoz és a királybíróhoz.
A céhek az 1500-as évek közepén tűnnek fel a városban, érdekes, hogy céhszabályzatukat egy-egy szász városban, például Nagyszebenben keltezték. Bethlen Gábor egy 1628-as, udvarhelyieknek írott levelében a következő mesterségek szerepelnek: kalmárok, kerekesek, kötélverők, szíjgyártók, lakatosok és mészárosok, vargák, tímárok, asztalosok, szabók, szűrtakácsok, posztócsinálók, szűcsök, rézművesek, ónművesek, fazekasok, takácsok… Ez testvérek között is szép számra rúg! B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nemzetiségi sorsunk kibeszélője – emléktábla került Magyari Lajos szülőházára
„Van olyan föld, mely vélt gyengeségünk
értőn-bocsátón majd mind fölissza.
Van olyan föld, mely jövőnket bízva
fogadni gyermekeinket is megtanítja.”
(Magyari Lajos)
Napra pontosan születésének 75. évfordulóján, október 26-án leplezték le néhai Magyari Lajos költő, közíró, politikus, lapunk korábbi főmunkatársa emléktábláját Székelyudvarhelyen álló szülőházának a homlokzatán.
Az ünnepi eseményt a családtagokon, pályatársakon és az erdélyi magyar újságírói társadalom képviselőin kívül Gálfi Árpád, a székely anyaváros polgármestere, valamint Biró Zsolt, az MPP országos elnöke, parlamenti képviselő is megtisztelte jelenlétével.
Csütörtökön délután bágyadt napsütésben, még színpompás, de már a lombjuktól búcsúzó erdőkön át kanyargó úton igyekeztünk Sepsiszentgyörgyről – Barót érintésével – Székelyudvarhelyre. A bükk- és tölgyrengetegben itt-ott üde szigetként feltünedező fenyőligetek haragos zöldje azonban a megmaradás és folytonosság cáfolhatatlan bizonyítékaként dacolt az idő múlásával és a karmait már élesítő téllel. Mint ahogy Magyari Lajos életműve is szembeszegül az elmúlással, hiszen hordozza és nemzedékről nemzedékre átörökíti megtartó gondolatait, valamint érzelmeit. Fittyet hányva a dölyfös és pöffeszkedő hatalom elvárásaira, Székelyföld és népe szeretetét, a hozzájuk való kötődést, ragaszkodást és hűséget hirdeti.
A helyszínen az emlékállítás kezdeményezője, mozgatórugója és megszervezője, Balázs Árpád újságíró, író, szerkesztő köszöntötte a Czegő Zoltán, Magyari Zoltán, Ferenczy L. Tiborné és jómagam alkotta sepsiszentgyörgyi küldöttséget. Magyari Lajos a Szentimre utca 29. szám alatti ház kifelé tekintő szobájában látta meg a napvilágot 1942. október 26-án. Az egykori otthon emléktáblával történő megjelölésének gondolata tavaly tavaszszal született meg Balázs Árpádnak a költő nővérével folytatott beszélgetése során. Megvalósulása pedig több magánszemély és cég anyagi hozzájárulásának, valamint az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, az Élő Székelyföld Egyesület, a Magyar Írószövetség és a Magyar Polgári Párt székelyudvarhelyi szervezete támogatásának köszönhető. Kérdésünkre válaszolva pedig azt is elárulta, hogy a költő és közíró személyének, valamint életművének a nagy tisztelete késztette az emléktábla-állításra.
„A hét testvér közül (már csak ketten vannak életben – szerz. megj.) négyen születtünk ebben a házban, ahol a családunk albérletben lakott, amíg a közeli Rózsa utcában fel nem épült az új otthonunk. Akkor egy távoli rokonunk, Jánosi Péter tulajdonában volt, aki nagybetűs emberként viszonyult hozzánk a családjával együtt, ezért nem csak a házhoz, hanem hozzájuk is szép emlékek fűznek. Örömmel nyugtáztam az emléktábla-állítást, mert mindig is büszke voltam az öcsémre és boldog vagyok, hogy a testvére lehettem” – egészítette ki Magyari Lajos nővére, Ágoston Ilonka az addig elhangzottakat.
„Magyari Lajos költészete és szókimondó stílusa számunkra mindig megtartó üzenete volt – nyilatkozta az esemény kapcsán lapunknak Lőrincz József nyugalmazott gimnáziumi magyar nyelv és irodalom szakos tanár. – Lehet, hogy akadtak, akik ezért elítélték, mi azonban hitet és erőt merítettünk belőle. Mások azért fanyalogtak tőle, mert szerintük nem volt elég modern, pedig az a modern és igazi költő, akinek a gondolatai, valamint érzelmei vibrálni kezdnek a befogadóban vagy olvasóban, és ő ilyen volt. Éppen ezért nagy öröm számomra, hogy Székelyudvarhelyen végre emléktábla kerül a szülőházára, és remélem, ezentúl az eddiginél több alkalommal fogunk ebben a városban rá emlékezni.”
Az emléktábla-avató ünnepség a Palló Imre Zene és Képzőművészeti Szakközépiskola diákjai fúvószenekarának játékával kezdődött, majd a rendezvényt levezető Balázs Árpád ismertette a szülőház megjelölésének történetét, egyúttal köszönetet mondván a kivitelezését szíves beleegyezésével lehetővé tevő jelenlegi tulajdonosnak, Kocsis Árpádnak. Elsőként a Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán író, költő, közíró emlékezett veretes szavakkal és tisztelettel telített szeretettel az egykori barátra, sors- és pályatársra, illetve életpályájára és költészetére. Beszéde Az önvigasz is a nemzeté cím alatt olvasható.
„Hogyha Magyari Lajos mindössze egy verset írt volna, történetesen a Nem a fenyők… címűt, akkor is megmaradna az emlékezetünkben, mert minden benne van: borvíz, fenyő, Európa és szabadság. Minden olyan fontos alkotóelem, amely a miénk volt, s az is, amiből hiányt szenvedtünk. Hogyha Magyari Lajos, a költő csak egyetlen poémát írt volna, a Csoma Sándor naplóját, akkor is megmaradna nekünk a székely és a magyar Parnasszuson” – vélekedett az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány képviseletében felszólaló Simó Márton székelyudvarhelyi író, szerkesztő. Ünnepi beszédét a következő gondolattal zárta: „A mai naptól kezdve a Szentimre utcában járva, ha felnézünk erre a házra, mindjárt felötlik bennünk a költő emlékezete, példája, s a vágy, hogy próbáljunk napról napra többek lenni, vagy legalább ennyik maradni.”
A költő fia, Magyari Zoltán saját, Vigyázz című versének a felolvasásával tisztelgett édesapja emléke előtt. Az utána felszólaló Szabó Zsolt közíró, szerkesztő, a Művelődés kulturális folyóirat nyugalmazott főszerkesztője Magyari Lajos publicisztikájának jelentőségére hívta fel a hallgatóság figyelmét. Szerinte ugyanis „nemcsak költőként, hanem újságíróként is különös expresszivitással és termékenységgel szólaltatta meg a nemzetiségi lét időszerű gondjait és egyetemes összefüggéseit. Patrióta volt, Illyés Gyula-i értelemben: jogot védett, egyetlen nép méltóságát sem sértette.” Éppen ezért a ’89-es romániai változások sajtódokumentumaiból a Kolozsvári Művelődési Egyesület által útjára bocsátott könyvsorozat indító köteteként Magyari Lajos vezércikkeinek válogatott gyűjteményét adták közre. Szabó Zsolt megfogalmazásában „pontos lenyomatai ezek annak a kornak, azoknak az eseményeknek, amelyek idehaza akkor történtek. Kivételes éleslátással, remek ráérzéssel és páratlan nyelvi erővel megfogalmazott írások.”
Végezetül Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt országos elnöke, parlamenti képviselő osztotta meg a hallgatósággal az alkalomhoz illő gondolatait. „Székelyföld jelentette számára azt a hangulatot, amely nemcsak a Hargitán kerítette hatalmába, de például a Bekecs alatt, Nyárád mentén is, pedig oda különösebb személyes emlék sem kötötte… Célja és eszménye az volt, hogy az irodalomban kibeszélje nemzetiségi sorsunkat, a székelyföldi magyarok közérzetét, hogy ereje és hozzáértése szerint mozdítson valamit a világon” – fogalmazott a politikus.
Az egyszerűségében és visszafogottságában is lelki tüzeket gyújtó, mindvégig méltóságteljes rendezvényt Magyari Lajos Van olyan föld című költeményének kortársa, Péter Eszter általi tolmácsolása zárta. Utolsó mozzanatként pedig a költő lánya, Zselyke, illetve az emléktáblát megálmodó és alkotó Zavaczky Walter székelyudvarhelyi szobrász leleplezték és koszorúzták meg a költő–közíró–politikus emlékét bronzban megörökítő domborművet. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma

56-os könyvbemutató-sorozat
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) által rendezett 56-os könyvbemutató-sorozat a tegnapi napon Marosvásárhelyen zárult. Az érdeklődők ezen kívül Baróton, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Székelyudvarhelyen nyerhettek betekintést az 1956-os szabadságharc olyan mozzanataiba, amelyeket nem tanítanak az iskolákban.
Kedd este 19 órától Baróton vette kezdetét az az erdélyi körút, amelyen összesen négy 1956-hoz kapcsolódó könyvet mutatnak be szerzőik.
Erdővidék Múzeuma Kászoni Gáspár termében Demeter Zoltán művelődésszervező köszöntötte a szép számú közönséget, két szál gyertyával, és egy perces néma csenddel emlékezve a forradalom áldozataira.
Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Kós Károly termében ugyancsak népes nézőközönség előtt mutathatták be szerzőik a műveiket. Kézdivásárhelyen a lélek hangján mutatták be hogyan vívta ki a magyar nép alig néhány napot tartó függetlenségét, hogy 1956 gyermekeinek, fiataljainak, öregjeinek a szabadság puszta szeretete elég volt fegyverként a hatalmas szovjet birodalom ellen, hogy példát mutattak az emberiségnek szabadságszeretetből, hazaszeretetből amit még a történelem kereke sem tud megismételni! Köszönjük az érdeklődést, hisszük, hogy nem bánják akik eljöttek!
Székelyudvarhelyen hangulatos környezetben, a Városi könyvtár olvasótermében került sor október 27-én a hármas könyvbemutatóra 1956. október 23. kapcsán. Öröm volt kézbe fogni Tercsi néni eredeti naplóját, melyen megfigyelhetőek voltak a szegek által ütött lyukak, melyekkel a padlás gerendájára szegezték, hogy ne kerüljön illetéktelen kezekbe a nehéz időkben. A tizenéves közönség tagjaihoz úgy szólt Tercsi néni, mint egykori önmagához és bajtársaihoz, nagyon megható volt ezt nézni.
A körút Marosvásárhelyen zárult, ahol a Deus Providebit Tanulmányi Ház nagytermébe szép számban érkeztek érdeklődők,köztük Marosvásárhely alpolgármestere, a Bolyai Farkas Gimnázium igazgatója és olyanok is, akik az előadás során bemutatott egyik könyv főszereplőjének közeli ismerősei, osztálytársai voltak. A könyveket az Enyingen élő Vajda Jenőné Németh Terézia, a marosvásárhelyi történész , közíró és 56-kutató Tófalvi Zoltán és a kiskunmajsai Nahimi Péter történész, a Pongrácz Gergely 56-os Közhasznú Alapítvány elnöke mutatta be, mindnyájukat pedig a közönségnek a Budapestről érkezett Pataki Barbara. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom sajtóközleménye; Erdély.ma

Refo500 Nagyenyeden: testvériskolai megállapodás, kiállítás, könyvbemutatók és előadások
Testvériskolai szerződést írtak alá a Hajdúnánási Református Iskola és a Bethlen Gábor Kollégium között
A refomáció 500 éves múltjának ünnepe a Maros parti kisvárosban kiemelt jelentőségű. Ennek egyháztörténeti előzményei vannak, hiszen 1564 áprilisában az enyedi országos zsinaton itt alakult meg az Erdélyi Református Egyház, és ugyanitt választották meg az első püspököt, Dávid Ferencet.
Ekkor napokig tartó, vitáktól sem mentes zsinati napok voltak, miközben az enyediek hitet tettek vallásuk mellett. A templomot akkor még közösen használták a szászokal. Nagyenyed 70 évig volt püspöki székhely, az erdélyi református egyház központja (1780–1849 között). Közben 11 országgyűlésnek és 49 zsinatnak adott otthont. Templomtornya 778 éves, építését 1239-ben fejezték be, őrtoronynak épült, de 537 éve templomtorony. Az alapító Bethlen Gábor nevét viselő, az egyházához – a kommunizmus áldatlan időszakát kivéve – mindig szorosan kapcsolódó Református Kollégiumnak is jelentős szerep jutott a hitben, a tanításban, a kultúra terjesztésében, először Gyulafehérváron (1622), majd később Nagyenyeden (1662).
A fent említett egyházi és iskolatörténeti tények alapozták meg a háromnapos (október 22–24 közötti) ünnep programját, mozgósítva a városi és a környékbeli református közösséget. A színhely kettős volt: a templom és az iskola. Az ünnepi megemlékezés fő mondanivalója a „könyv, oktatás és reformáció” címszavakban foglalható össze. A protestáns oktatás csodálatos évszázadairól beszélhetünk, miközben nem feledkezünk meg arról, hogy mindez az egyház és az iskola összefogásából született.
Az első ünnepnapi események vasárnap délután zajlottak a Vártemplomban. Igét hirdetett Kántor Csaba püspök-helyettes, prédikációja központi eleme a „győzedelmes hit”. Az enyediek és vidékiek teljesen megtöltötték a templomot. Fellépett Marosán Csaba színművész, aki Luther Márton ún. „asztali beszélgetéseiből” elevenített fel részleteket, amelyek a mai fülnek és elmének is fontosak lehetnek, például: „a szeretet a halhatatlanság jele”, „aki énekel, az kétszeresen imádkozik”, „nem siránkozni kell, hanem építkezni.” A művészi programban az Oláh testvérek – akik nem először jártak Enyeden – Kodály művek előadásával arattak szép sikert.
Gudor Botond református esperes beszédében a reformációval kapcsolatos kérdésre adott választ. Üdvözlő beszédet mondott Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója, Lőrincz Helga alpolgármester, tanfelügyelő, a helyi RMDSZ elnöke, és Mucsi László a presbiteri szövetég nevében. Szabó Zsombor karnagy, a kollégium új zenetanára irányításával sikerrel lépett fel a gyülekezeti kórus. Délután az újjászervezett gyülekezeti házban a művészeté volt a főszerep, amely az idők folyamán jelentősen összekapcsolódott az egyházi élettel. A tartalmas kiállítás bemutatóját Lőrincz Konrád felenyedi református lelkész tartotta magas szintű szakértelemmel. A három teremben kiállított alkotások több erdélyi művész munkái: Orth István (Nagyszeben), Szabó László (Marosvásárhely), Adorjáni László (Kolozsvár), Horháth Miklós (Lőrincréve), id. Lőrincz Zoltán (Nagyenyend), Legendi Géza (Zalatna) és Horháth Kund (Kolozsvár). A kiállított olajfestményekben, ceruzarajzokban, linómetszetekben nagyon sokan és hosszasan gyönyörködtek. Marosán Csaba, Ady Endrének az „Intés az őrzőkhöz” című, aktuális gondolatot sugalló versét szavalta.
Hétfőn a Bethlen kollégium Apafi-termében, méltó helyen folytatódott az ünnepi megemlékezés. Gudor Botond elnökletével előadások hangzottak el a kollégiumi reformációs emlékműsorokról (Győrfi Dénes, Nagyenyed), a református oktatás helyéről Észak-Erdélyben (Bekker Norbert, Budapest, ELTE), Tolnai Dali József oktatási reformjairól (Simon János, Amszterdam), tárgykultúra vagy könyvkultúra (Hegyi Ádám). Könyvbemutatók következtek Turzai Melán kollégiumi aligazgató irányításával: Kada Erika szerzőként mutatta be (tanár és teológus) a „Tündér-határon túl” című Áprily-kötetét, amely Áprily Lajos születésének 130. és halálának 50. évfordulója alkalmával jelent meg Kecskeméten, Bella Rózsa Pilinszky-díjas grafikus illusztrálásával. Idézünk Bertha Zoltán irodalomtörténész, egyetemi docens ajánlásából: „Brassó, Parajd és Udvarhely, Kolozsvár és Nagyenyed, Duna-kanyar Visegráddal és Szentgyörgypusztával: lélegző szent tájak annak számára, aki különleges természetáhítattal érezte egybe a Kárpát-haza igézetes teljességét.” Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

Elfogadhatatlan Gyurcsány-terv: az erdélyi magyar pártvezetők elutasítják a szavazati jog megvonását
Egyöntetűen és határozottan elutasítják az erdélyi magyar pártok vezetői Gyurcsány Ferenc volt magyar miniszterelnök, a Demokratikus Koalíció (DK) elnöke kezdeményezését, amelynek értelmében – azon az alapon, hogy akik sohasem éltek Magyarországon, nem viselik szavazatuk következményét – elvennék a határon túli magyarok magyarországi választójogát. A Krónikának nyilatkozva Kelemen Hunor, az RMDSZ, Biró Zsolt, az MPP és Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke is elfogadhatatlannak minősítette Gyurcsány Ferenc felvetését.
Egyöntetűen és határozottan elutasítják az erdélyi magyar pártok vezetői Gyurcsány Ferenc volt magyar miniszterelnök, a Demokratikus Koalíció (DK) elnöke kezdeményezését, amelynek értelmében elvennék a határon túli magyarok magyarországi választójogát.
Gyurcsány kedden este egy budapesti fórumon jelentette be hivatalosan: a DK aláírásgyűjtést indít annak érdekében, hogy ne szavazhassanak azok, akik soha nem éltek Magyarországon, így nem viselik szavazatuk következményeit.
Gyurcsány Ferenc pártja megvonná a kettős állampolgárok szavazati jogát Aláírásgyűjtésbe kezd a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció (DK), hogy ne szavazhasson az, aki soha nem élt Magyarországon. A Fidesz szerint a volt kormányfő ismét gyűlöletkampányt indít a magyarok ellen.
Mint mondta, az állampolgárságtól nem akarnak megfosztani senkit, de nem látják be, miért a magyarság próbája az, hogy az ország mindennapjaiban nem osztozók perdöntő hatást gyakoroljanak arra, hogy a Magyarországon élők miként éljenek.
Ne Sydney-ből, Caracasból vagy Székelyudvarhelyről döntsék el, hogy milyen legyen a magyar egészségügyi vagy nyugdíjrendszer – jelentette ki. Hozzátette: a választások előtt öt hónappal nem látnak esélyt a választási törvény ilyen tartalmú módosítására, ám az a céljuk, hogy a hatalom „meghallja az emberek szavát”. Úgy vélte: 2004 óta folyamatosan tematizálja a közbeszédet és szembeállít magyart magyarral az a kérdés, hogy miként kell együttműködnie a trianoni trauma után a határon belül maradt és a határon kívül rekedt magyarságnak. Miniszterelnökként azt képviselte, hogy a trianoni trauma felszámolható, a többi közt a határok légiesítése révén az új európai közös hazában.
Ezzel szemben – folytatta – azt gyanította, hogy a Fidesz magyarsága semmi más, mint a párt hatalmi törekvései szolgálatába állított eszköz. Azt mondta: a 2014-es országgyűlési választásokon a Fidesz a határon túli magyarok szavazatával szerzett kétharmados többséget.
„Az ehhez szükséges egy mandátum a határon túlról jött” – fűzte hozzá.
Kelemen Hunor: totális tévedés és manipuláció
Az erdélyi magyar pártok elnökei egységesen elutasítják a felvetést. „Gyur­csány Ferenc ismét csak azt bizonyítja, hogy a politikai fantáziája és kreativitása eléggé korlátolt” – kommentálta szerdán a Krónikának nyilatkozva Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke a DK-elnök javaslatát. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Van-e szükség Jónásokra? (Első díjas a kovásznai Diákszínpad)
Október utolsó hétvégén zajlott Szilágycsehben a PADIF diákszínjátszó verseny. Az országos megmérettetést XIX. alkalommal szervezték meg, az esemény az oktatási minisztérium jegyzékében is szerepel. A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum Diákszínpad társulata a korábbi évekhez hasonlóan részt vett a színvonalas megmérettetésen, és idén sem tért haza üres kézzel: a IX–X. osztályosok kategóriájában elnyerte az első helyet.
A Diákszínpad a Jónás könyve című Babits-művet vitte színre, az előadás osztatlan sikert aratott. Kimagasló teljesítményükért az első helyezés diplomája mellett Zsehránszky István zsűrielnök aláírásával fémjelzett dicsérő oklevelet is átvehettek.
A Jónás könyve nem mindennapi módon került a Diákszínpad repertoárjába. Molnár János rendező érdeklődésünkre elmondta: az Ignácz Róza Irodalmi Kör előadásai között idén februárban szerepelt a Babits-téma. Gödri Márta, a kör vezetője kérte fel, ezzel az alkalommal mutassanak be egy Babits-művet. Két hónapi kemény munka után február 8-án léptek színpadra a Jónás könyvével, igaz, csak első két részével – elevenítette fel Molnár János. Nagy volt a siker, a közönség kérte, mutassák be az egész művet. További közel félévnyi munka után június 26-án került sor a premierre, ezt követően a Juventus Fesztiválon majd a Szeben megyei Vízaknán is felléptek. A darab sikerét mutatja, hogy Szilágycsehben további meghívásokat kaptak Nagyváradra, Temesvárra, Szatmárnémetibe, Székelyudvarhelyre is. Addig is novemberben Debrecenben vendégszerepelnek. Molnár János elmondta, groteszk módon igyekeztek megmutatni azt a magatartásformát, amit a mai világ saját magával szemben képvisel, a mai ember viszonyát a világgal és saját sorsával szemben. Azt, hogy nem veszik figyelembe a komoly gondokat. Másodsorban a nézőknek kívánták sugallni az elgondolkodtató kérdést: mindennapjainkban van-e helyük a Jónásoknak, kellenek-e egyáltalán? – fejtette ki a rendező.
PADIF = Partiumi Diákszínjátszó Fesztivál Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt a csángó festő
Így nevezték, és ez neki bizonyára minden nemesi rangnál többet jelentett. Antal Imre festő- és grafikusművész 73 évesen vált meg a földi világtól, szülőfalujában helyezték az anyaföldbe október 28-án. Ott, Gyimesfelsőlokon teljesítette ki művészetét, szenvedéllyel szolgált hivatását.
„Vajon Antal Imre földi – élő óhaja – alkotói lelke, szelleme kívánt-e éltében mást, mint a Tatros völgyében, a Gyimesek földjében az örök nyugodalmat?” – tette fel a költői kérdést búcsúztatója, a nagyra becsült pályatárs, Márton Árpád festőművész. Majd ekképpen folytatta: „Imre barátunk, most, hogy átlépted a végtelent és a Gyimesi-havasok horizontvonalát, bizonyságul a kék égre íródik neved: »a Gyimesek festője és grafikusa«, csodálatos nevelő, a vidék nemzetközi zászlótartója. A csend, a nyugalom példája voltál”.
Marosvásárhelyen és a környéken is sokan ismerték, kedvelték olajfestményeit, pasztelljeit, tollrajzait, linómetszeteit. Azt is tudják róla, hogy pályáját itt kezdte, a művészeti középiskolában olyan kiváló mesterek vértezték fel tudással, mint Bordi András és Nagy Pál. Első egyéni kiállítását 1968-ban rendezhette meg Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, az utolsót pár hónappal ezelőtt Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban, illetve Kolozsváron a Szépművészeti Múzeumban, a Bánffy-palotában. Szép emlékét megőrizzük.
NMK
Antal Imre /Gyimesfelsőlok, 1944. febr. 24. – Gyimesfelsőlok, 2017. október 29./ Népújság (Marosvásárhely)