Csomakőröstől Nagyenyedig
Örömmel hallottam, olvastam, hogy az idei tanévkezdéskor megújulva átadott nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium közelében, a Fehér megyei Magyarlapádon is néhány héttel ezelőtt új otthonba költözhettek a magyarul tanuló kisdiákok. Eszembe jutott, hogy milyen szeretettel fogadtak minket ebben a két faluban 1992 tavaszán, amikor Kőrösi Csoma Sándor emlékére futottunk a szülőfalujától az iskoláig. Az alábbiakban néhány akkori naplóbejegyzésemet adom közre. 
Március 21. Kézbe kapom a Gáll Lajos futókör szervezőbizottságának felhívását, amely szerint Kőrösi Csoma Sándor halálának 150. évfordulójára emlékezve jelképes stafétafutást szervezünk Csomakőrös és Nagyenyed között, elvisszük a Csoma Sándor diófájáról vett faragott botot az enyedi kollégiumba. A staféta április 4-én az emlékünnepségről rajtol, majd néhány napos sepsiszentgyörgyi megszakítás után Csíkszeredán, Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron, Dicsőszentmártonon és a közbeeső falvakon áthaladva, április 25-én délelőtt érkezik Nagyenyedre.
Április 4. Csomakőrösön megvásároltam a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület Kiadványát, amelynek 6. oldalán olvasom Fábián Ernő áttekintő vázlatát. Innen tudom meg, hogy a mi híres nyelvtudósunk, a tibetológia megalapozója 1784. márc. 27-én született, és április 4-én keresztelték meg. Vagyis keresztvíz alá tartásának napján hallgatjuk meg a meghívottak beszédeit, majd lassú futamodással indulunk Sepsiszentgyörgy felé.
Április 23. Sok izgalmas napot éltünk át, de a tervet betartva folytatjuk utunkat Székelykeresztúr irányába. Április 24. Ma reggel Csekefalva, Szentábrahám, Gagy következik, majd Hargita megyéből kilépve, a Kis-Küküllő mentén Kóródszentmárton, Vámosudvarhely, Vámosgálfalva, Dicsőszentmárton.  Magyarlapád az utolsó előtti megálló a célállomástól. Kíváncsiak voltunk az elrománosodott Alsó-Fehér megye református magyarnak maradó falujára, amelynek frissen választott, fiatal férfiakból álló ,,vezetőtanácsa” estig várt ránk a községházán egy korsó borral. 
Április 25. Mintegy tíz kilométer után „dicsőségesen” megérkeztünk a Bethlen Gábor Kollégiumba, amelynek tágas udvara tele volt ünneplő vendéggel. Akkor zsebemben felejtettem az előre megfogalmazott köszöntőt, amely ekképpen hangzott volna: „Kőrösi Csoma Sándor falujából a Székelyföld meleg szeretetét, üdvözletét hozom tarsolyomban. Megérkeztünk abba a kollégiumba, ahová édesapja hozta 1799-ben, s amely »tápláló édesanya« volt 16 évig számára. Nem volt gondtalan séta a több mint 300 km leszaladása, de a fáradtságot már kipihentük, és kárpótlásul olyan élményekben volt részünk, amelyeket sem szóban, sem írásban nem tudunk kifejezni. Köszönjük a résztvevőknek, az enyedi ünnepség szervezőinek, hogy piciny küldöttségünk ebben a fogadtatásban részesülhetett. Köszönjük a lelkek és szívek mellénk állását, az utak szélén ránk várakozók mosolyát, integetését. (...) Most már kijelenthetem:  önként vállalt küldetésünket becsülettel teljesítettük. Tettük ezt az értünk is tevő nagyenyedi kollégiumért, Kőrösi Csoma Sándorért, jó hírnevéért!”
Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ajándékokkal segítik a szórványt
Nem várt gyakorisággal tért be az angyal az elmúlt napokban-hetekben a Bástya Egyesület által működtetett vicei és magyardécsei szórványkollégiumokba. Bár a karácsony tájékán megnövekedett adományozási kedv nem oldja meg a 43 mezőségi és csángó gyerek iskoláztatását és teljes ellátását biztosító civil szervezet problémáit, képviselőiben növeli a hitet, hogy van értelme a munkájuknak. „Annyi pénzt soha nem fogunk kapni, hogy az összes tervünkre elég legyen” – jegyezte meg a Krónikának a rendszerint anyagi problémákkal küszködő egyesület elnöke, Kerekes Zoltán.
Kanadától Kolozsvárig, Angliától Kozárvárig számos helyről kapott adományokat karácsonykor a Beszterce-Naszód megyében két szórványkollégiumot is működtető Bástya Egyesület. Kerekes Zoltán egyesületi elnök szerint meg is lepődtek a sok ajándék láttán, főleg, hogy idén először a környékbeli román közösség részéről is érkezett az angyal, de a Facebook közösségi portálon szerveződő bethleni csoporton kívül besztercei és szászlekencei vállalkozók is segítettek.
A bethleni adományozók képviselői a szórványkollégiumokban tett látogatás után el is kötelezték magukat az egyesület mellett, jelezve, hogy húsvétkor és jövő karácsonykor is visszatérnének a névre szóló csomagokkal, mesélte a Krónikának az elnök. „Nem is tudom, honnan szereztek tudomást rólunk, hiszen nem hirdettük, hogy segítséget várunk. De úgy tűnt, nagyra értékelik a munkánkat, megköszönték a látogatással kapott élményt, és jelezték, hogy a jövőben is segítenének” – adott hangot meglepetésének Kerekes Zoltán, aki szerint az alig hatszázalékos magyarsággal rendelkező észak-erdélyi megyében ritka, hogy a többségi közösség magyar gyerekeket támogasson.   „Érezzék ők is, hogy karácsony van”
Természetesen megmaradtak a hagyományos adományozók is, Zabolai Sándor kozárvári református lelkipásztor és Bányai József kolozsvári ügyvéd idén is szervezett gyűjtést a vicei és magyardécsei bentlakók számára, ahogy a helyi, illetve környékbeli települések – Apanagyfalu, Magyarborzás, Tacs – magyar közösségei is adakoztak annak érdekében, hogy szebbé tegyék a többnyire szegény sorsú gyerekek karácsonyát. Míg előbbi településeken gyűjtést, utóbbin karácsony másodnapján jótékonysági bált szerveztek, annak a bevételét ajánlották fel a Bástya Egyesületnek, de a rendszeres támogató magyardécsei adventista közösség segítsége sem maradt el.
„Minden évben kapunk adományokat, de idén különösen sok érkezett. Volt, amit ki sem osztottunk, későbbi időpontra tartogatjuk” – mesélte Kerekes Zoltán. Az adományozók között akadt, aki tartós élelmiszerrel, befőttekkel, mások tisztálkodási és tisztítószerekkel segítettek, de a legtöbben gyümölcsöt és édességet, illetve életkorra és nemre való tekintettel összeállított, névre szóló „cipősdobozt” küldtek. De mindig hiánycikknek számító lábbeli is akadt a zsákokban, ahogy sokan pakoltak ruhaneműt is, utóbbit kiválogatják, a kisebb méretűekkel, illetve a felnőttruhákkal a szegény sorsú gyerekek családját segítik Mezőségen és Moldvában egyaránt. Idén főleg egy visai családnak jutott az adományokból – „érezzék ők is, hogy karácsony van”  – fogalmaz Kerekes Zoltán, aki szerint a több mint tíz gyerek közül hétnek az oktatását és ellátását az egyesület biztosítja.
Hiányzik a megnyugtató megoldás 
Az adományok jelentős segítségnek bizonyulnak a két szórványkollégiumban lévő közel félszáz gyerek napi ellátásában, ruháztatásában, ilymódon csökken az e célra fordított kiadás, mely a két bentlakás esetében havi 2500–3200 lej között mozog. Bár adnak egyfajta biztonságot, nem jelentenek megnyugtató megoldást a számos más erdélyi szórványkollégiumhoz hasonlóan év elején rendszerint pénzhiánnyal küzdő Bástya Egyesület számára.
A magyar kormánynak a Bethlen Gábor Alapból biztosított normatív támogatása ugyanis márciusig rendszerint elfogy, év elején már csak a januári bérek és különböző illetékek kifizetésére futja, és az áprilisban várható újabb pályázati pénzig alternatív forrásokat kell keresni. Az átmeneti időszak a gyerekeket nem érinti, elsősorban az alkalmazottak látják kárát, mondja Kerekes Zoltán, aki szerint nem is lehet elvárni, hogy az összes kiadást a magyar kormány állja, a helyieknek is tenniük kell valamit saját érdekükben.
Mint meséli, a BGA erre a tanévre eredetileg 20 millió forintot utalt ki a vicei és magyardécsei magyar iskolák fennmaradását biztosítani hivatott Bástya Egyesület számára, az összeget a romániai béremelések miatt később újabb 3 millió forinttal egészítette ki. Ez elegendő is lenne a 27 millió forintos költségvetéssel rendelkező egyesület számára, hiszen a maradék 4 millió forintot rendszerint sikerül „összekalapozni”, ám idén végre megvásárolták a vicei bentlakás épületét, és az összekalapozott összegből annak fizették ki az első részletét.   Elengedhetetlen a saját épület
A saját épület pedig elengedhetetlen a helyhiánnyal küzdő egyesület számára, mely a helyi gyerekek létszámának folyamatos csökkenése, illetve a környékbeli magyar iskolák megszűnése miatt kénytelen egyre több bentlakót befogadni és az ingatlant is ennek megfelelően fejleszteni. Pályázati pénzt pedig csak saját tulajdon bővítésére lehet igényelni, magyarázza az illetékes. „Növelni kellene a létszámot, mivel Vicében egyre kevesebb a gyerek” – mondja Kerekes Zoltán, aki szerint a Dsida Jenő Általános Iskolában évről évre nehezebb a két összevont elemi osztályt fenntartani, és örülnek, ha a különálló osztályokat legalább gimnáziumban sikerül hosszabb távon biztosítani.
A helyhiányt és a kiadásokat tetézi, hogy az egyesület a nyolcadik osztályt elvégző „véndiákokról” is gondoskodik, megfelelő szülői támogatás hiányában biztosítva továbbtanulásukat. A 15 fiatal között már egy egyetemista is van, aki a támogatásért cserében szociálismunkás-tanoncként az egyesület tevékenységét segíti, míg a középiskolások ellátásának biztosítását a befogadó oktatási intézmények segítségével oldják meg: Nagyenyeden a jól működő keresztszülőprogram, Gyulafehérváron a római katolikus egyház, míg Székelyudvarhelyen a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) segítsége révén. Alkalomadtán a véndiákok is Vicébe „járnak haza”, ugyanakkor az újonnan érkezőknek is szállást kell biztosítani, így egyre sürgősebb a bentlakás tervezett manzárdosítása, mely elé játszóteret is szeretnének a gyerekek számára, a fejlesztéseket pedig pályázati pénzből finanszíroznák.
Magyardécsén is építkeznek 
Magyardécsén a helyi iskola oktatói által létrehozott Schola Alapítványban és az – egyébként Beszterce-Naszód megyében egyetlen magyar vezetésű – árpástói önkormányzatban leltek partnerre, amely felvállalta, hogy a községhez tartozó 5–8. osztályos décsei iskola emeletén 20–40 férőhelyes bentlakást alakít ki a máshonnan érkező gyerekek számára. A tervek szerint a cseresznyéjéről és gyümölcsöseiről híres településen tanuló 12 mezőségi és moldvai gyerek ősztől költözne át ide a jelenlegi bérelt épületből. Addig azonban még rengeteg a tennivaló, a mintegy kétmilliárd lejes beruházásba pedig lehetőségei szerint a Bástya Egyesület is próbál besegíteni. „Annyi pénzt soha nem fogunk kapni, hogy valamennyi tervünkre elég legyen. De az is nagyon fontos, hogy gondolnak ránk, próbálnak segíteni, ez már ad egy lelki pluszt. Úgy, ahogy most, karácsony tájékán is mindenki segíteni akart, remélem, hogy a többi problémánk is megoldódik” – adott hangot optimizmusának Kerekes Zoltán.
A magyar kormány nemzeti jelentőségű intézményként tartja számon a Bástya Egyesületet, amelyet 2006-ban alapítottak a vicei Dsida Jenő Általános Iskola oktatói azzal a céllal, hogy az egyre csökkenő gyereklétszámot moldvai csángó gyerekekkel gyarapítsák, biztosítva a tanintézet fennmaradását. Az egyesület tagjai évek óta visszajárnak a moldvai csángó falvakba, és főleg szegénysorú gyerekek magyar nyelven való taníttatását, ellátását, gyógykezelését, utaztatását vállalják. A pár száz lelkes településre a csángók szinte „hazamennek”, a vicei származású Gergely István (Tiszti) volt csíksomlyói plébános segítségével ugyanis korábban már több csángó család telepedett le itt.
A tízévnyi működés során a vicei szórványkollégium feladata lett az is, hogy magyar nyelvű oktatást biztosítson a Mellyes völgye, valamint a Bethlen és Szászlekence közötti térség bezárt tanintézetei miatt román iskolába kényszerülő magyar gyerekek számára. 2010 óta az egyesület a szórványmegye legnagyobb magyar településének számító Magyardécsére is kiterjesztette tevékenységét, ahol jövő szeptemberben adnák át az új szórványkollégiumot.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)

Lefejezhetik az iskolákat
Több székelyudvarhelyi iskola, de még napközi is elveszítheti a jelenlegi igazgatóját. Az új módszertan bekavar.
Elkezdődtek a kinevezések a tanintézmények igazgatói és aligazgatói pozícióira. Kiderült, több Hargita megyei iskola tantestülete ragaszkodik jelenlegi igazgatójához, ám ők nem maradhatnak tisztségükben, ha nem sikerült a versenyvizsgájuk, vagy nem jelentkeztek arra.
Törvény volt, csak módszertan nem
Görbe Péter főtanfelügyelőtől megtudtuk, a törvény mindig is előírta, hogy az igazgatói és aligazgatói állást versenyvizsgával kell elfoglalniuk a tanároknak, ugyanakkor azt is, hogy szükség esetén, amíg megszervezik a vizsgát, lehet ideiglenesen kinevezni tanárkollegákat ezekbe a pozícióba, viszont ezt legkésőbb az előző tanév zárásáig kell megtenni.
„Ennyi éven át egyik kormányzat sem intézkedett, hogy meglegyen a módszertana a kinevezéseknek, idén jutott a minisztérium oda, hogy kidolgozza azt. Augusztus végén érkezett a rendelet, és szeptember 12. és október 2. között jelentkezhettek az igazgatói állásokat betölteni kívánó tanárok az ennek érdekében rendezett versenyvizsgára"– mondta a főtanfelügyelő.
A részvételhez kritériumoknak kellett megfelelni. A jelentkezőknek a Hivatásos Oktatásvezetők Országos Testületének tagjainak kell lenniük. Ahhoz, hogy valaki tag legyen, legkevesebb el kell érnie a kettes fokozatot a minden évi kitűnő minősítés mellett, illetve oktatásmenedzsment mesterijének is meg kell lennie.
A rendelet szerint nem maradhat pozíciójában az, aki nem ment el a versenyvizsgára, vagy nem sikerült teljesítenie azt. Nem tesz különbséget aközött, aki nem teljesítette a részvételhez szükséges kritériumokat, vagy csak úgy döntött, nem vesz részt a vizsgán – magyarázta Görbe.
A szabály azt mondja, hogy azon iskolák posztjaira, amelyeknél az igazgatóság nem vett részt a versenyvizsgán az iskola tantestülete javaslatot tehet tanárkollégára, a tanfelügyelőség vezetőségének a beleegyezésével a főtanfelügyelő kinevezheti azt a következő vizsgáig, de nem később, mint a tanév végéig.
Ezek olyan személyek lehetnek, akik nem próbáltak versenyvizsgázni, avagy nem voltak ezelőtt funkcióban. „Ötvenen felül volt megyeszinten az olyan iskolák száma, amelyeknél nem volt az igazgató versenyvizsgázni, vagy nem sikerült neki, ezek közül huszonhárom tantestület érvényes javaslatot tett. Volt, aki azt mondta, hogy legyen, aki eddig volt, de a törvény, ha azt mondja, nem lehet, akkor se a tanfelügyelőség vezető tanácsa, se én nem tudok, amit csinálni – mondta Görbe.
Városunkban is vannak problémás esetek
Bartolf Hedvig tanfelügyelő kérdésünkre elmondta, megyeszerte 27 olyan igazgató és 11 aligazgató van, akihez ragaszkodik a tantestülete, de nem vett részt a vizsgán, vagy nem sikerült neki az. „Elég sok kellemetlenséggel jár, mert ha az iskola megszokott egy vezetőséget, akkor szeretne vele legalább a tanév végéig vagy még tovább együtt dolgozni, de jelenleg csak annyit tudunk, hogy ez így nem felel meg a módszertannak. Hogy a módszertan milyen, nem szeretném kommentálni" – mondta a volt főtanfelügyelő.
Székelyudvarhelyen a Móra Ferencz Általános Iskola és az Eötvös József Szakközépiskola a problémásabb esetek közé tartoznak, hiszen mindkettő intézményigazgató és aligazgató nélkül maradt. Nem sokkal jobb a helyzet a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban sem, hiszen Bálint Mihály igazgató szintén nem jelent meg a versenyvizsgán.
Mindhárom oktatási intézményben tartottak olyan jellegű megbeszélést, ami a hogyan továbbról szólt, de tudomásunk szerint változást nem szeretnének, a mostani igazgatókkal képzelik el a folytatást.
Alternatívát dolgozott ki a Benedek Elek Pedagógiai Líceum tantestülete, létezik elképzelés arra az esetre is, ha semmiképpen nem maradhatna Bálint Mihály az intézményvezető, de egyelőre nem nyilvános annak a személynek a neve, akiben a tantestület megbízna az igazgatói teendőket illetően. Kiválasztottak ugyan maguk közül egy személyt, aki – amennyiben minden kötél szakad és Bálint Mihály nem folytathatja igazgatóként – ideiglenesen vezethetné az intézményt.
Az Eötvös József Szakközépiskolában gyakorlatilag ugyanez a helyzet, az ottani tantestület szintén tartott ilyen jellegű megbeszélést és maguk közül kiválasztottak egy szintén „alternatív" intézményvezetőt és annak helyettesét, de ragaszkodnak ahhoz, hogy a neveik egyelőre ne kerüljenek nyilvánosságra. Mint ahogy ragaszkodnak a régi igazgatónőhöz, Trinfa Pálmához is.
A Móra Ferenc Általános Iskolában is ugyanez volt a forgatókönyv, tudomásunk szerint szintén tartott megbeszélést az ottani tantestület – az előző két iskolától eltérően azonban itt nem választottak ideiglenes vezetőt, mert továbbra is a régi vezetőséget, Ferencz Viola igazgatót és Tifán Irén aligazgatót szeretnék az intézmény élén látni.
Az aligazgatói állásokat illetően a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola, illetve a Tamási Áron Gimnázium érintett, hiszen sem Jakab Zoltán, sem Benczi Tibor nem voltak a vizsgán, viszont mindkettőhöz ragaszkodik iskolája.
Az ovisokat sem hagyják békén
A Csillagvár Napköziotthon tanévkezdéskor kinevezett igazgatója,Lukács Kinga sem volt versenyvizsgázni, hiszen nem tagja a Hivatásos Oktatásvezetők Országos Testületének. „Hogy ennek tagja légy, el kell végezned egy hatvankredites menedzsmentképzést, amit meg is csináltam, viszont az augusztusi testületi kiírásra nem tudtam jelentkezni, most lesz egy másik januárban, arra már fogok tudni" – magyarázta az igazgatónő, miért nem tudott részt venni a vizsgán.
Megtudtuk tőle, a kollegái nyilatkozatot írtak a tanfelügyelőség részére, amelyben leírják, ragaszkodnak Lukács Kingához, viszont amennyiben semmi esetre sem lesz kinevezhető, Gáll Anna, a napközi óvónője legyen az ideiglenes intézményvezető. „Ő, amikor aláírta a nyilatkozatot, megjegyezte, csak abban az esetben vállalja, hogyha nem bírálják el megfelelően a nyilatkozatot" – tette hozzá Lukács Kinga.
Görbe Péter azt is elmondta portálunknak, továbbították az intézmények pedagógusainak kérését a minisztérium felé, sürgetve a megoldást. Ennek várják jelen pillanatban az elbírálását, hiszen január 9-én megszűnik a jelenlegi igazgatók mandátuma.
GÁL ELŐD, KATONA ZOLTÁN uh.ro

Születésnapi beszélgetés Pávai Istvánnal – A Székelyföld felőlindulok
Székelyudvarhelyen született, Székelykeresztúron tanult, Csíkszeredában indult a pályája, s távlatilag a teljes magyar nyelvterület tánczenei áttekintését szeretné elvégezni a december 10-én 65 évet töltött, Szabolcsi Bence-díjas népzenekutató, Pávai István. Dunakeszin él, Budapesten dolgozik. Születésnapja apropóján hosszas telefonbeszélgetést folytattunk munkájáról és életútjának néhány állomásáról.
– Édesapám, Pávai Ferenc, a fogságból hazatérve a háború után Székelyudvarhelyen dolgozott olyanszerű intézménynél, mint ma a Hagyományőrzési Forrásközpont. Mivel nem akart beállni a pártba, kihelyezték tanítani falura, sőt kétévente más-más faluba. Amikor megszülettem szüleim éppen Zetelakán laktak. Így Zetelaka volt az első lakhelyem, majd Siménfalva, aztán óvodáskoromban Székelykeresztúr következett, ahol egészen az érettségiig éltem. 1976 őszétől, amikor a Hargita Megyei Népi Alkotások Házánál kezdtem dolgozni, sokat jártam a megye falvait, s bárhová mentem, bemutatkoztam, rögtön kérdezték, hogy Pávai Ferencnek vagyok-e a fia. Őt arrafelé sokan ismerték. Egy-két év alatt is jó falusi kórusokat tudott létrehozni.
– Édesanyja mivel foglalkozott?
– Édesanyám korondi volt, de mivel nagyapámat mint malomtulajdonost kuláknak nyilvánították, édesanyámék, akik öten voltak testvérek, nem tudtak továbbtanulni. Később a szüleim elváltak, édesanyám Marosvásárhelyre került, s így már a gyermekkori vakációk idejéből vannak marosvásárhelyi élményeim is. Szűkebb szülőföldemnek a Székelyföldet érzem. Nem vagyok érzelmes típus, de amikor a Hargitához közeledek autózás közben, bármi legyen is az úti cél, azt érzem, hogy nem akarok tovább sietni, lassítok, nézem a tájat, és bárhol megállok, úgy érzem, otthon vagyok.
– Egyértelmű, hogy zeneközelben született…
– Édesapám többféle hangszert tanított, taníttatott. Ifjúkoromban viszont leginkább a gitár érdekelt. A székelykeresztúri gimnáziumban rockzenekart alakítottam, az öcsém is rockgitáros volt később, a húgom, aki most Angliában él, klasszikus gitárt tanult, édesapám hegedült, szóval a zene benne volt a családban.
– Hogyan fordult a népzene felé?
– Az egyetemi évek alatt Jagamas János és Szenik Ilona tanáraim hatására kezdtem népzenegyűjtéssel foglalkozni, majd megszületett bennem az a vágy, hogy a népzenekutatás legyen a hivatásom. Az a baráti társaság, akikkel később Csíkszeredában megalakítottuk a Barozda együttest, de mondhatnám úgy is, hogy mindazok a népzene- és régizene-együttesek, amelyek Erdély-szerte akkoriban létrejöttek, többnyire olyan zenészekből álltak, akik előbb gitároztak. Az volt az érdekes, hogy a rockzenével párhuzamosan felfedeztünk valami mást: a népzene eredeti formáit, és az előző századok Erdélyben divatos zenéjét, amit ma régi zenének nevezünk. Akik írtak a táncházmozgalomról, próbálták ezeket az akkoriban nálunk új irányzatokat olyan előzményekhez kötni, mint a két világháború közötti népdalterjesztő cserkészmozgalom, vagy az 1950–60-as évek színpadi néptáncmozgalma. Mi viszont a táncházat nem a színpadi néptánc folytatásaként hoztuk létre, hanem egy kicsit inkább annak ellenében. Az 1950-es években a kultúrában is kötelező volt a szovjet minták követése. Így az akkori színpadi koreográfiák nem adhatták vissza a magyar táncok improvizatív, kötetlen jellegét, és az azt kísérő zene sem adta vissza azt a keménységet, elemi erőt, ami, ha úgy nézzük, rokon a rockzenével, részben ugyanolyan érzelmi hatást vált ki. Emiatt a színpadra alkalmazás során a táncokat szinkronizálták, a zenét átdolgozták. Mi pedig a táncházban a népzene és a néptánc eredeti formájához akartunk visszatérni.
– Ezzel már szinte el is jutottunk az első munkahelyéhez, a Hargita Megyei Népi Alkotások Házához. Ha jól tudom, a kollégái között táncmesterek is voltak, akik színpadi táncot oktattak.
– Így van. De nem úgy kell érteni, mintha a színpadi feldolgozás valami rossz dolog lett volna. Hatásos volt, amit ők a színpadon alkottak, csak az nem az nem az volt, amit a népzene és a néptánc eredeti falusi környezetben jelentett. Amikor elbeszélgettem az akkori táncmesterekkel, Antal Miklóssal, Kosz Szilveszterrel, Toró Emillel Csíkszeredában, vagy Domokos Istvánnal, Lőrincz Lajossal, Szabó ÉvávalMarosvásárhelyen, akkor mindannyian elmondták, ők tudták, hogy milyen az eredeti forma, abban nőttek fel, de a kultúra akkori irányítói elvárták, hogy a színpadi koreográfia rendezett legyen. Például jöjjenek létre szép szabályos geometriai alakzatok a táncosokból, legyen hatásos befejezés stb. Minket, akkori táncházasokat, ez nem nagyon érdekelt. Felfedeztük falun az eredeti népzenét, az fogott meg minket, azt akartuk megtanulni, eredeti formájában visszaadni. Tehát a színpadi néptánctól függetlenül, azzal párhuzamosan, hoztuk létre a táncházmozgalmat. Eleinte a főnökeink is görbe szemmel néztek ránk, hogy ezzel mi a fenét akarunk, de aztán ránk kattant a bukaresti televízió magyar adása. Simonffy Kati és Csáky Zoli a Kaláka műsoraiban népszerűsítették a táncházat, majd következtek a székelyudvarhelyi táncháztalálkozók. Így egyre nagyobb lett a táncház médiatámogatottsága, s ez átbillentette az egészet oda, hogy nagyon divatos lett.
– Szerepel az életrajzában, hogy egy évet a csíkszeredai művészeti népiskolánál is működött…
– Az utolsó csíkszeredai évemet ott töltöttem. Családi okokból mentem át oda. Kolozsvári zeneakadémiai tanulmányaim idején zenetudományi szakot végeztem, ez több évig tartott, mint a tanári, így a feleségem egy évvel hamarabb végzett, és már az egyetem alatt megszületett az első gyerekünk. A feleségem Maros megyében, Bonyhán tanított, amikor Kolozsváron utolsó éves voltam. Egy év múlva Csíkszeredába kerültem, ő még egy ideig szintén Bonyhán volt. Amikor végre összekerült a család, a Népi Alkotások Házában végzett munkám miatt állandóan terepen voltam, jártam a megyét, keveset voltam velük. Ezen a helyzeten akartam változtatni, amikor a művészeti népiskolához kértem át magam, de aztán egy év múlva már Marosvásárhelyre hívtak, a Maros Művészegyütteshez, mert szerették volna, hogy ez a táncházas szemlélet a színpadi műsorokban is megjelenjen. A rábeszélésemben Lőrincz Lajos koreográfusnak és Tóth Erzsébet népdalénekesnek volt nagyobb szerepe, de családi okok is segítettek a döntésben, édesanyám és a feleségem szülei Marosvásárhelyen laktak, így odaköltöztünk. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy elmentem Csíkszeredából, hogy elszakadtam a Barozda együttestől, a csíkszeredai Régizene Fesztiváltól. De a sorsot nem lehet kiszámítani. A Barozda tagjai 1986-ban Svédországba disszidáltak, mert itt teljesen ellehetetlenült a helyzetük a zaklatások miatt, és ha Csíkban maradtam volna, akkor lehet, hogy velük megyek. Így viszont nem kerültem olyan messzire a szülőföldemtől.
– Végül meddig élt Erdélyben?
– Már 1992-ben hívtak Budapestre a Néprajzi Múzeumba. Az a diákkori vágyam, hogy főállásban népzenekutatással foglalkozzam, valóságközelbe érkezett, de jobban szerettem volna, ha erre itthon adódott volna lehetőség. Ezért 1992-től 1994-ig próbáltam elérni, hogy itthon olyan munkahelyet találjak, ahol zenetudományi kutatásaimat hivatásszerűen végezhetném. Igazi népzenekutatói állás csak Kolozsváron volt a Folklórintézetben, ott érdeklődtem, de nem biztattak távlatilag sem, hogy oda bekerülhetnék. A marosvásárhelyi akadémiai fióknál is próbálkoztam, ott is sikertelenül. Így végül elfogadtam a budapesti meghívást.
– Végül hány éves lett, amire megtalálta a helyét?
– 42 éves voltam, amikor hivatásos népzenekutató lehettem. 25 éves koromtól 42-ig itthon alig publikáltam, kutatói állás hiányában leginkább a terepkutatással, tehát népzenegyűjtéssel tudtam foglalkozni, és addigra már több száz órát kitevő gyűjteményem alakult ki, aminek a feldolgozására szabadidőben nem volt lehetőség. Az első könyvem kéziratát 1986-ban vittem a Kriterionhoz, de éppen akkoriban hoztak olyan döntést, hogy Romániában nem jelenhettek meg további magyar néprajzi munkák, így a kéziratot visszaadták. 1990 után újra próbálkoztam, de akkor meg a Kriterion anyagi helyzete nem tette lehetővé a kiadást. Ezért jelent meg aztán Budapesten. Ott ennek a könyvnek sikere lett, és ez is közrejátszott abban, hogy elhívtak oda dolgozni.
– Azóta viszont rengeteget publikált. Most éppen hány munkahelye van?
– Amint említettem, a Néprajzi Múzeumnál kezdtem, de az első munkanapomon bementem az MTA Zenetudományi Intézetbe, ahol már ismertem több kollégát, és jeleztem, hogy mostantól a Néprajzi Múzeumban találnak, ha szükség van rám. Dobszay László, a Népzenei Osztály akkori vezetője pár perc múlva utánam jött a folyosón, és azt kérdezte, nem akarok-e ott is dolgozni fél állásban, így kezdettől ott is dolgoztam, és mostanra már ez a fő munkahelyem. Sebő Ferenc kezdeményezésére 2001-ben létrejött a Hagyományok Háza, és áthívtak oda egy népzene-archiválási részleget kialakítani és vezetni. Így akkor a múzeumról le kellett mondanom. 2007-ben a Zeneakadémián létrehoztuk a Népzene Tanszéket, ahol a kezdetek óta magyar népzenekurzusaim vannak. Ezenkívül a Zenetudományi Tanszéken az etnomuzikológia szakosoknak vagyok főtárgytanára. Belőlük potenciális népzenekutatókat képezünk, ami azért újdonság, mert Kodály halálától mostanáig szünetelt az ilyenfajta képzés Magyarországon.
– Említett már gyűjtést, archiválást, s úgy tudom, nemrégiben éppen az archiválásról tartott képzést Csíkszeredában… Mennyiben változtatta meg ezeket a munkaterületeket a számítógép?
– Nagyon megváltoztatta és ezzel szerencsém volt. A székelykeresztúri gimnáziumban kiváló matematikatanárom volt Márton Péter, kiváló osztálytársaim, akik közül később többen matematika és más reál szakos tanárok lettek. Érettségi előtt eredményeim alapján tőlem is azt várták a tanáraim és a szüleim, hogy ilyen pályára menjek. Én viszont a zenét választottam, de adva volt a reál szakos gondolkodásmódom, és amikor a Marosvásárhelyi Rádióhoz 1990-ben hoztak ajándékba egy számítógépet, rögtön elolvastam a használati utasítást és elkezdtem rajta dolgozni. Később a Magyar Rádióval volt jó kapcsolatunk, és Jászberényi Emese többször küldött Budapestre tapasztalatcserére. Ott tanultam adatbázis-kezelést, és létrehoztam a Marosvásárhelyi Rádió első hangtári adatbázisát. Közben saját számítógépet vettem, megtanultam a digitális kottagrafikát, sőt a hardverszerelést is. Számítógép-használat terén, úgy érzem, felveszem a versenyt a fiatalokkal.
– Én nem is a kora miatt tettem fel ezúttal a kérdést, hanem mint módszer, mint lehetőség mit adott hozzá például az archiváláshoz?
– A publikációim több esetben adatbázist is tartalmaznak, sőt most a legutóbb megjelentA Sóvidék népzenéje című kötet is egy szép könyvnek néz ki, de tulajdonképpen a lényege nem a könyv, hanem a mellékelt DVD, amin egy adatbázis van, ahonnan komplex módon lehet visszakeresni a népzenei gyűjteményt. Ez az, amit egy könyvben nem lehet megcsinálni. Nagyon sok mutatót kell egy könyv végére tenni, hogy mindenféle szempont szerint egyenként kereshessünk, és akkor is nehézkes lesz a használat. A számítógépes adatbázis esetében kombinálni lehet a szempontokat, fogalmi hierarchiát lehet kialakítani, és ez rendkívül fontos egy több százezernyi nagyságrendű népzenei anyagnál, mint amilyen a Zenetudományi Intézetben található.
– Mennyire jut ideje mindezek mellett a családjára?
– Van öt gyermekem és négy unokám. Az első házasságom Marosvásárhelyen válással ért véget, abból van két gyermekem, a második házasságból szintén kettő, ami viszont tragikusan végződött, mert a feleségem negyvenéves korában rákban elhunyt. A harmadik házasságomból van egy kislányom, aki most tizenegy éves. Ez a család. Hogy mennyire jut idő? Több idő kellett volna, kellene rájuk.
– Távlati tervei?
– Még nagyon sok publikációs tervem van, főleg a népi tánczenéhez kapcsolódóan. Ennek szeretném a dialektológiai rendszerét kidolgozni, ha erre időt és erőt ad a jó Isten, akkor az egész magyar nyelvterületre vonatkozóan. A Sóvidék népzenéje című kiadványom ennek a tervnek a része, tehát a Székelyföld felől indulok, előbb annak szeretném elvégezni a népzenei áttekintését, s azután haladnék nyugati irányba a többi területre.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Családi legendáriumtól küldetéstudatig
Szebeni Zsuzsa a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjánaksepsiszentgyörgyi fiókját vezeti december végétől. A kolozsvári születésű színháztörténész, akinek munkásságát több kiállítás kapcsán is ismeri az erdélyi közönség, arról is beszélt a Krónikának, hogy miként készül az intézet a kultúrát népszerűsíteni a Székelyföldön és a szórványban.
– A Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézetét vezeted december végétől. Kolozsváron születtél, huszonvalahány évig Magyarországon éltél, viszont az elmúlt években számos erdélyi városban bemutatkoztál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) színháztörténészeként, különféle tárlatok kurátoraként, szervezőjeként, ötletgazdájaként. Mi indított arra, hogy vállald az intézet vezetését, és most már teljes gőzzel Erdélyben népszerűsítsd a kultúrát?
– Évek óta gondolkozom azon, hogyan tudjam a Magyarországon s vándorlásaim közben szerzett tudásomat és tapasztalatomat kamatoztatni. Ignácz Rózsa – Levelek Erdélyből – mondatai sokszor jártak az eszemben: „Kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között... Pesten vagyok otthon (...) s mégis, olyan kapkodó igyekezettel megyek nyaranta haza, mint akinek életkérdés abból az egyetlen levegőből szippantania.” De arra a következtetésre jutottam, hogy én még a rémálmaimban is a kolozsvári Görögtemplom utcában vagyok otthon, s ez ellen nincs mit tenni. Persze a gyökerek is nagyon sokat számítottak, hiszen nagymamám Kiss Manyi legelső nézője volt, és nem ildomos, de magaménak érzem, akár azt a nyilván megérdemelt nyaklevest is, amit – Csutak lány lévén – a Székely Mikó Kollégium legendás igazgatójától, Csutak Vilmostól kapott. A családi legendárium erősítette a motivációt, de az is, hogy számomra példaértékű az a munka és lendület, ami a Székely Nemzeti Múzeumban zajlik, és remélem, gyakran lesz alkalmunk együttműködésre.
Szebeni Zsuzsa
Kolozsváron született, a 3-as számú Matematika–Fizika Gimnáziumban (ma Báthory István Líceum ) érettségizett. A debreceniKossuth Lajos Tudományegyetem irodalom–filozofia szakán végzett, majd ugyanennek az egyetemnek a doktori képzését hallgatta, PhD-dolgozata folyamatban. 1992-ben a Magyar Hírlap újságíró-stúdiójában újságírást tanult. A budapestiKommunikációs és Kereskedelmi Főiskolán művészeti menedzsment szakot végzett. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) határon túli referense közel húsz évig, amely időszakban több mint 15 vándortárlat kurátora. Ezek közül a legjelentősebb a Bánffy Miklós-kiállítás, amely öt országban 33 állomást járt végig. Ez időszakban számos cikket és öt színháztörténeti kötetet publikált a gyergyóiFigura Társulatról, Kiss Manyi, Kovács Ildikó, Bánffy Miklós pályaképéről. 2015-ben részt vett a Kolozsvári Magyar Opera jelmezrekonstrukciójában, ugyanebben az évben feltáró kutatómunkájáért Bánffy Miklós-díjjal jutalmazta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
Mivel kialakult a kutatási területem, ahol elkezdtem bizonyos színháztörténeti témák következetes kutatását, „újjáépítését” – például gróf Bánffy Miklós művész-politikus pályájának megismertetésére irányuló kiállítások létrehozását –, körvonalazódott, hogy komplex terveket is képes vagyok kivitelezni, akár kicsit eltávolodva a színházi témáktól.
Ugyanis például a múzeumi szférában, bár nagyon szép munka, de kevés az átjárás az egyes területek között, és bár érdekel az adott téma, nem tudok vele kellőképpen foglalkozni, mert kötött a „táncrend”. Különösen a Bánffy-emlékév kapcsán úgy éreztem (Bánffy Miklós kolozsvári születésű író, művész, politikus, volt magyar külügyminiszter születésének 140. évfordulóján Erdély-szerte egész éves programsorozatot szerveztek 2013-ban és 2014-ban Szebeni Zsuzsa vezetésével – szerk. megj.), hogy képes vagyok önálló tevékenységre valamilyen szinten.
A másik lényeges dolog, hogy kezdtem átlátni: nehéz határon túli referensi munkát végezni Budapestről, annak ellenére, hogy havonta majdnem tíz napig voltam távol. És fejtörést okozott a kiállítások, rendezvények megszervezésének logisztikája, a folyamatos utazgatás. Bár komoly munka zajlott a különböző helyszíneken, nem volt adott mindenhol az infrastruktúra, így elkezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne hatékonyabban végezni ezt a munkát.
Régóta követem a Balassi Intézetek programjait, több alkalommal is belekapcsolódtam a tevékenységükbe, tetszett a nyitott és szerteágazó volta. Még az is tetszett, amit Ablonczy Balázs történész, a Párizsi Magyar Intézet korábbi igazgatója „cipősarkalásként” aposztrofált, ezt én a magam számára úgy értelmezem, hogy „magad, uram, ha szolgád nincsen”: tehát egyedül is érdemes elkezdeni dolgokat, mert kellő lelkesedéssel és kitartással segítőket szerez az ember. Különben meg szeretem a kihívásokat. Amikor meghirdették a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetésének lehetőségét, úgy gondoltam, mindenképpen szeretném megpróbálni, és közben folytatom azt a munkát, amit elkezdtem, és amit eddig Erdély-szerte és a Székelyföldön is mindig jól fogadtak.
– Mivel elsősorban színháztörténettel foglalkoztál, ez valamiképpen tükröződik majd a fiókintézet tevékenységében, vagyis kiemelt helyen szerepelnek a színházi vonatkozások a kultúra más területeihez képest?
– Nem gondolom, hogy kiemeltebb lesz, viszont vannak már kész anyagok, amelyeket szeretnék bemutatni olyan helyszíneken, ahol eddig nem sikerült. Ugyanakkor támaszkodni a tapasztalataimra fogok, egy ideig ez lesz a „kályha”, a pont, ahonnan mindig el lehet biztosan indulni egy olyan különleges színészi tehetségekkel megáldott területen, mint Háromszék. Hiszen innen származik Gidófalvy Pál, Laborfalvi Róza, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa, Bihari József, Köpeczi Bócz István, Kovács Ildikó – hogy csak a jelentősebb színházi embereket említsem. Ez a színháztörténeti pillér nem elhanyagolható kiindulópont, és persze ott van a kortárs színház is. Ugyanakkor persze a színháztörténészi a legerősebb oldalam. Így egyértelmű, hogy jelen lesznek a Balassi Intézet programjainak sorában a színházi témájú rendezvények, viszont nem szeretném, ha ez más területeket elnyomna. Másik lényeges dolog, hogy folytatom a kutatásaimat, és azt tervezem, hogy ki is bővítem valamilyen formában.
– Konkrétabban lehet már tudni, hogy milyen rendezvényekkel készül a fiókintézet, és mire számíthat a székelyföldi kultúrakedvelő közönség a 2017-es évben?
– A 2017-es év szerencsésnek mondható abból a szempontból, hogy több kerek évfordulót is ünneplünk. Még zajlanak az első világháború évfordulós ünneségei, 200 éve született Jókainé Laborfalvi Róza, 175 éve halt meg Kőrösi Csoma Sándor, így ez is kerek évforduló. A Kőrösi Csoma-jubileum megkülönböztetett program lesz a háromszéki Csomakőrös közelsége meg az ott tervezett emlékház-felújítás miatt is, ezen kívül kiállításokat és egyéb programokat szervezünk. Amit nagyon fontosnak tartok ebben az egész stratégiában: amikor megpályáztam ezt a munkát, figyelembe vettem, hogy Sepsiszentgyörgynek nagyon élénk a kulturális élete, számos lehetőség nyílik kulturális programokra. Azt szeretném, hogy a meglévő programokat bővítsem valami sajátságossal, ami gazdagításukat, színesítésüket szolgálja. Itt arra gondolok, hogy bizonyos programokat nemzetközi szinten is lehetne népszerűsíteni, nemzetközi vonatkozásokat behozni, vagy pedig magukat a programokat külföldre vinni, csupa olyasmire nyílhatna lehetőség, amire eddig nem nyílt.
– Például milyen helyi programra gondolsz?
– A szentgyörgyi Designhét jó példa erre: szervesen kapcsolódna a koncepcióhoz, hogy a rendezvény keretében történeti anyagokat is bemutassunk. Vagy a Kőrösi Csoma-napok egy vagy két programpontjának szervezését átvállalja a Balassi Intézet. A könyvkiadást is jelentősnek gondolom, három kötet létrejöttében is szeretnénk intenzíven együttműködni. Ugyanakkor igyekszem új dolgokat előtérbe helyezni, például erősíteni a női szerepvállalás témáját. Ehhez két programunk is kapcsolódik, az egyik az aradi vértanúk özvegyeiről szóló kiállítás, amit magyar és román nyelven is szeretnénk bemutatni, hiszen rendkívül érdekes pályaképekről van szó. Azt természetesen mindenki tudja, hogy az aradi vértanúkkal mi történt, mi volt a sorsuk, azt azonban már kevesebben, hogy kik voltak a feleségek, gyerekek, akik utánuk maradtak és feltalálták magukat megállták a helyüket.
A másik témába vágó rendezvény a Nők és hősök című kiállítás, amit a Balassi Intézet központja hozott létre, viszont mi egy bővített változatot szeretnénk bemutatni, amiben a székelyföldi korabeli női hősök életpályáját is ismertetnénk. A kiállítás formavilágát és koncepcióját felhasználva székelyföldi emblematikus, az első világháborúban szerepet játszó nőalakokat is igyekszünk bemutatni. Ezen kívül természetesen folyamatosan szeretnék könyvbemutatókat szervezni, de a tematikáját változatosan alakítani: ne csupán az irodalomra vagy a történelemre összpontosítsunk. Például egy Karády Katalinról szóló kötetet is ismertetünk, ami nemrég jelent meg a Helikon Kiadó sorozatában.
– Ezek az események nemcsak Sepsiszentgyörgyhöz kötött, hanem úgynevezett vándoresemények lesznek, és más székelyföldi helyszíneken is láthatják-hallhatják az érdeklődők?
– Nyilván elsősorban Sepsiszentgyörgyre koncentrálunk, de persze nemcsak ennyiről van szó, hiszen például több helyszínen emlékezünk a reformáció 500. évfordulójára. Brassóval, Szebennel is nagyon jók a kapcsolataink, akárcsak a csíkszeredai főkonzulátussal. Mindazokat az eseményeket, amelyeket megszervezünk, úgymond tovább tudjuk vinni, például az aradi vértanúk özvegyeit bemutató kiállítást Erdély-szerte láthatják majd az érdeklődők, az első helyszín persze Sepsiszentgyörgy lesz. A szórványt is erőteljesen be szeretnénk kapcsolni a programjainkba, például ha adott egy program, ami más területekre is „átnyúlik”, egy jeles személy szülőhelyének okán például, akkor azt elvisszük máshová is. A Székelyföld és a szórvány az elsőrendű kulturális célpontunk, Brassót, Szebent és környékét is kiemelt helyszíneknek tartjuk, ezeknek a területeknek a bevonását könnyedén meg is tudjuk valósítani. Mindenképpen elmondható, hogy a fiókintézet tevékenysége területi szempontból egyáltalán nem zárt.
– A mandátumod mennyi időre szól?
– Három évre szól a mandátumom. Az elmúlt hónapokban a bukaresti Balassi Intézet szervezte a szentgyörgyi programokat is, Kósa András, a központ igazgatója hősies munkát végzett. Decemberben viszont már itt dolgoztam: elsőként megszerveztem a debreceni Ajtósi Dürer-kör képzőművészeinek a tárlatát közösen az Árkosi Művelődési Központtal, a hagyományos technikákat felvonultató gyűjteményes grafikák január 9-áig lesznek láthatók a központ Olt utcai kiállítótermében.
– Januárban milyen rendezvényt terveztek?
– A Balassi Intézetek közös szervezése a Pentaton zenei ügynökséggel a nemzetközi Csárdáskirálynő-turné, mely három székelyföldi várost Kézdivásárhelyt, Csíkszeredát és Udvarhelyet érinti. A Park hotellel közösen szeretnénk szervezni egy Carola-bált, amely gasztronómiai esemény lesz, de nemcsak. A rendezvény báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Bánffy Miklós múzsájának receptjeit sorakoztatja fel, ugyanakkor színészek olvasnak fel egy dramatikus szöveget a jeles arisztokrata hölgy életéről.
Carola egy rendhagyó századforduló extremitását megtestesítő egyéniség volt, aki modernitásával megújította a női imidzset. Bátor, művelt, nem tartotta be az általa észszerűtlennek tartott szabályokat. Rajongott a művészetért, ismerte és tudatosan támogatta a művészeket, inspirálta irányította, és szükség esetén bírálta őket. Az első világháborúban a fronton ápolónőként vett részt, végig dolgozott, naplót vezetett, és ha ideje engedte, a hevenyészett hadi műteremben alkotott, vagy modellkedett olyan alkotók társaságában mint a brassói születésű Hans Eder. Jótékonysága legendás volt, számos kisdedóvót hozott létre Erdély-szerte. Irodalomszervező tehetsége és háziasszonyi kvalitásai nélkül a marosvécsi Helikon-találkozók szegényebbek lettek volna. A diakóniai mozgalom fáradhatatlan támogatója, különleges szociális érzékenységű hölgy volt. Január 28-án, az ő névnapján az ő tiszteletére, szellemisége felelevenítése érdekében szervezzük az eseményt Sepsiszentgyörgyön.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Már a napokban fel- és leakaszthatják a kabátokat a jótékonykodók és a rászorulók
Ha szüksége van egy kabátra, vegyen el egyet, ha pedig segíteni akar, tegyen fel egyet a ruhatartóra – ennyire egyszerű az alapgondolata annak a karitatív akciónak, amelyet néhány napja indított egy székelyudvarhelyi civil.
Az interneten bukkant egy Magyarországon készült fényképre, ez ihlette a székelyudvarhelyi Rad Aeneas Lászlót arra, hogy létrehozza az Egy kabát mindenkinek, aki fázik nevű Facebook-oldalt, ahol a jótékonykodni kívánó székelyudvarhelyiek segítségét kérte, hogy a városban is elindíthassa a kabátakciót.
A kezdeményezés lényege csupán annyi, hogy a ruhatartó állványra kihelyezett kabátokat bárki elviheti, aki fázik és nincs pénze meleg felöltőre. A városlakókat pedig arra buzdítják, hogy ne dobják ki feleslegessé vált, ám jó állapotban lévő kabátjukat, hanem vigyék el ezekhez a gyűjtőpontokhoz, szerezzenek vele örömöt valakinek, akinek szüksége lehet rá.
A közösségi portálon létrehozott oldal gyorsan népszerűvé vált, hétfő óta több mint százan követik a jótékony kezdeményezést. „Meglepett a gyors reakció, úgy gondoltam, hogy ezen a héten lassan elindul, de hétfő óta lettek állványok, kabátok, vállfák és rengeteg felajánló, így vélhetőleg már a napokban megvalósul” – magyarázta az ötletgazda.
Mint megtudtuk, az elkövetkezőkben olyan üzleteket keres fel, ahol este vagy havazás esetén tárolhatja azt a 3–5 állványt, amelyeket kihelyeznének. Az egyik gyűjtőpont a MÜTF Oktatási Központ épülete előtt lenne, de az akció kezdeményezője szeretné, ha több helyen volna hasonló. Az állványok száma attól függ, hogy hányat adományoznak a célra.
A napokban egyébként több székelyudvarhelyi vendéglátó egység, valamint a MÜTF Oktatási Központ is ingyenteát kínált azoknak, akik fáznak, a pizzázók és kávézók a nem fogyasztó vendégeknek is felajánlották a forró italt.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Tizedik év eleji portyájukat tartották a hagyományőrző huszárok
A nagy hideg sem tudta elrettenteni a hagyományőrző huszárokat attól, hogy január 7-én megtartsák immár 10. év eleji portyájukat, a Szentjobbi Huszár Hagyományőrző Egyesület szervezésében.
Szombat reggel a rádióból szerzett hírek szerint, amellett, hogy számos megyében lezárták az utakat a hótorlaszok miatt, és sok helyen nem volt áram, az ország leghidegebb pontja Csíkszereda volt -21 Celsius fokkal. Ehhez képest “jól tartotta magát” Szentobb is az ugyancsak szombat reggeli -17 fokkal, ami természetesen nem riasztotta el a huszárokat attól, hogy megtartsák szokásos év eleji portyájukat. Erre már előző nap megérkeztek a szentjobbiak mellé a székelyudvarhelyi, marosvásárhelyi, szentegyházi, szovátai, marossárpataki, havadi, kaposvári, debreceni huszárok, akik részt vettek péntek este a Szalárdon tartott koncerten, de csatlakoztak hozzájuk a hegyközszentimrei hagyományőrző kurucok is. A vidám hangulatú gyülekezőt a szentjobbi lakodalmas házban tartották, melynek faláról egy gróf.Széchenyi István portré figyelte a mai huszár-utódokat. Az asztalokon nem csak az energiát rejtő hurka, kolbász, tepertő és mellé illő itóka volt, de kollázsok is az elmúlt évtized fotóiból. Ugyanis már a 10. év eleji huszárportyát szervezte a Szentjobbi Huszár Hagyományőrző Egyesület, melyre került már sor sárban, szélben, napsütésben, hóban, és mint az elmúlt szombaton, farkasordító hidegben is.
Lehetetlen / lehetséges
A huszárok nem siették el az indulást szombaton, sőt, voltak, akik a lovaglás helyett inkább lóerőre (autós utazásra) vágytak volna, de a huszárt nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon. A trombitaszóval megsürgetett sorakozóra a lakodalmas ház udvarán került sor, ahol az “Erőt, tisztességet” köszönéssel köszöntötte a bajtársakat Zatykó István egyesületvezető, majd Fábián Tibor helyi (és tábori) lelkész igei útravalóval látta el a portyázókat. Ebben egyebek mellett kifejtette, hogy bár 2016 nem volt egy könnyű év, első gondolatunk a hálaadásé kell legyen, hiszen minden rosszat kiegyensúlyoz az isteni kegyelem. Maga a portya és a huszárok viselete is azokat idézi, akik ezer éven át védték a hazát, ugyanakkor “100 évvel az országvesztés után is a lehetetlen és a lehetséges között feszülünk”. Legutóbb egy hónapja mutattuk meg (utalás a parlamenti választásokra – szerk.megj.), hogy feladatunk megvédeni magunkat, hogy “ne legyen lehetetlen és abszurd magyarak lenni Erdélyben.” Lelkésztársát a huszárgúnyát öltött Hatos Mihály szentegyházi tiszteletes követte pár biztató szóval, majd a településen tett egy kör után a lovasok és a szekerek a Nyulas erdő felé indultak.
Koszorúzás a kopjafánál
A portyák állandó első állomása a Nyulas erdő szélén lévő nagy tölgyfa, illetve az alatta lévő Szent Imre kopjafa, amit a 2007-es Szent Imre-emléktúra lezárásaként állítottak. Ez előtt újra Zatykó István köszöntötte a portyázókat, megköszönve mindenkinek a lebonyolításhoz és általában az elmúlt tíz év munkájához nyújtott segítséget. Az elmúlt évtized történéseit idézte fel rövid beszédében Szabó Ödön képviselő (maga is huszárként, a szentjobbiak trombitásaként), kiemelve a szentjobbiak úttörő szerepét a huszárhagyományőrzésben, melynek szálai immár külföldre is elágaztak. Rákóczi Lajos érköbölkúti tanár, a hazai lovassport ismert személyisége ezúttal Ady Endre: A ló kérdez című versét szavalta el, majd koszorúk kerültek a kopjafa tövére. A portya a szomszédos Hegyközszentmiklós irányába folytatódott, ami országúton nagyjából 6 kilométer, de a lovasok, szekeresek természetesen az erdőn át mentek. Megérkezésükkor bizony nem volt könnyű eldönteni: a nyeregben vagy a bakon tette jobban próbára a vonulókat a hideg, a szél. A szentmiklósi pincesoron már három üstben gőzölgött az ebédnekvaló, addig is jól esett nem csak a szíverősítő, de a tábortűznél melegített lángos is.
Adományok átadása
Az idő a délutáni visszaútra sem engedett szorításából, időközben a szentjobbi lakodalmas házban már mintegy 200 vendég vacsorájához terítettek. (A portyának, tekintettel a hidegre, nem volt több állomása, de az elmúlt 10 évben a huszárok Hegyközszentmiklós mellett jártak még Nagykágyán, Érköbölkúton, Székelyhídon is.) A vacsora előtt Zatykó István és Varga Botond szalárdi lelkész adta át az előz napi, a Szentegyházi Gyerekfilharmónia koncertje során összegyűlt adományokat Kovács Ágnesnek, a székelyhídi Gyermek Jézus Otthon vezetőjének, illetve a Soós Attilának, a szentjobbi Szent István Szociális Otthon igazgatójának, továbbá emléklapok, oklevelek is gazdákra találtak. A vacsora hangulatát nem csak a muzsika, de a helyi Vadvirágok népdalkórus előadása is emelte. Vasárnapra nem maradt hátra más, mint a táborbontás, abban a reményben, hogy idén meg tudják valósítani a huszárok most megbeszélt közös terveiket és jövő január elején ismét találkoznak Szentjobbon.
Rencz Csaba
erdon.ro

Nyolcszáz magyar diáknak segítenek a felkészülésben
Immár ötödik alkalommal szervez díjmentes érettségi felkészítőt románból és matematikából a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája (MÜTF), valamint a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI). Terjeszkedett a projekt, hiszen idén már tizenhárom településen szervezik meg a képzést, amelyre hétfő óta lehet jelentkezni a www.egyetem.ro honlapon. 
Összesen harminchét csoportot indítanak Erdély-szerte, ami azt jelenti, hogy közel nyolcszáz diáknak tudnak segíteni az érettségire való felkészülésben – jelentette ki hétfői  székelyudvarhelyi sajtótájékoztatóján Szász Jenő, az NSKI elnöke. A program célja, hogy minél több magyar fiatalnak legyen sikeres az érettségije, ne törjön derékba az életük már 18–19 évesen. Ezzel az ifjúság itthon maradását is támogatják. A képzéseket Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Szentegyházán, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Gyergyóalfaluban, Maroshévízen, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Baróton, Szovátán és Nagyszalontán szervezik meg.
„A román nyelv és irodalomból, valamint matematikából indított vizsgafelkészítők nem helyettesítik, csupán kiegészítik az otthoni tanulást” – hangsúlyozta Ilyés Ferenc, a MÜTF igazgatója. Rámutatott, tapasztalataik szerint sok diáknak főleg bátorításra van szüksége, ezért erre is figyelni fognak. A szervezők különösen fontosnak tartják a hátrányos helyzetű, közepes képességű tanulók, illetve a szakközépiskolákba járó diákok segítését, de célcsoportjukba tartozik bárki, aki idén érettségizne. A képzések ugyanakkor kutatásként is szolgálnak az oktatási rendszer hiányosságairól szóló felméréshez. Az ebből készült összeállítást továbbítják az illetékeseknek. Szász Jenő ugyanakkor a szakoktatás fontosságát hangsúlyozta, éppen ezért az idén jelentkező diákokat erről fogják megkérdezni.
Göthér Orsolya, a projekt koordinátora elmondta, túljelentkezés esetén – ahogyan ez az előző években történt – szintfelmérő vizsgákat tartanak január 23–24. között, ez alapján döntik el, hogy kit vesznek fel. A képzés 55 órából áll: hangsúlyt fektetnek a tanulásmódszertanra, a tanárral való közös feladatmegoldásokra, valamint az elsajátított tudás folyamatos felmérésére. Az NSKI 25 millió forinttal támogatja a projektet, de a későbbiekben szeretnének romániai forrásokat is bevonni.
A szervezők sikeresnek érzik az előző években tartott képzéseket, amit jól mutat, hogy az országos érettségi eredményekhez képest lényegesen jobban teljesítettek a programban részt vevő diákok. Tavaly például az érettségizők kicsivel több, mint 68 százaléka vizsgázott sikeresen országos szinten, a felkészítőt elvégzőknél közel 83 százalékos volt az arány.
Fülöp-Székely Botond 
Krónika (Kolozsvár)

Idén sem lesz önálló magyar iskola Besztercén
Jövő tanévtől sem tanulhatnak különálló tanintézetben a besztercei Andrei Mureşanu Főgimnázium magyar tagozatának diákjai, ugyanis az önálló magyar tanintézet régóta dédelgetett terve nem kerül be 2017/2018-as beiskolázási stratégiába. Ehhez elsősorban a helyi tanács határozatára lett volna szükség, de választási év lévén, az elmúlt esztendőben nem is került napirendre a kérdés, mondta el a Krónikának Décsei Attila. A Beszterce-Naszód megyeiRMDSZ-szervezet elnöke szerint a szövetség és a helyi magyar közösség ennek ellenére nem mond le az önálló magyar iskola tervéről, ehhez csupán a megfelelő alkalmat, illetve egy, a magyar tagozat befogadására alkalmas épületet keresi.
A költözést elsősorban az akadályozza, hogy az Andrei Mureşanu Főgimnázium vezetősége egyik épületéről sem hajlandó lemondani a háromból a magyar tagozat javára, egy erre vonatkozó tanácsi döntés ráadásul a román társadalom sem fogadná pozitívan, a város egyik legerősebb tanintézetéről lévén szó, magyarázta lapunknak Antal Attila, az Andrei Mureşanu Főgimnázium aligazgatója, aki az RMDSZ egyetlen képviselője is a helyi önkormányzatban. Besztercén egyébként a magyarság aránya 6 százalék körüli. „Jómagam, az RMDSZ és a helyi magyar közösség is megértette, hogy amíg nincs egy épület, amelybe a magyar tagozat »kivonulhat«, addig nem fog létrejönni az önálló magyar tanintézet” – vonta le a következtetést az önkormányzati képviselő, aki szerint az ingatlan megtalálásáig nem érdemes napirendre tűzni a kérdést.
„Nem akarok arról álmodozni, hogy magyarországi forrásokkal fel lehetne építeni egy magyar iskolát, hiszen ez nem is szükséges. A román gyerekek létszáma is fogy, így előbb-utóbb valamelyik iskola kiürül, vagy átszervezés révén helyet biztosítanak nekünk” – vázolta a lehetséges megoldást az illetékes, aki szerint bár szó esett különböző épületekről, egyelőre egyik sem biztos.
Maradt a támogatás
Antal Attila úgy véli, a helyi önkormányzat részéről továbbra is megvan a nyitottság az ügy rendezése iránt, főleg, hogy a városvezetésben és a tanácsban a tavalyi választások nyomán nem történt jelentős változás 2015-höz képest, amikor a testület elvi beleegyezését adta az önálló magyar tanintézet létrehozásához. Akkor azonban formai hibákra hivatkozva a minisztérium visszadobta a döntést, második, illetve harmadik nekifutásra pedig már nem sikerült megszerezni a többség jóváhagyását, elevenítette fel az RMDSZ besztercei elnöke, aki szerint Ovidiu Creţu polgármester számos alkalommal kinyilvánította, hogy támogatja az önálló magyar iskola tervét. Sőt a városvezetés attól sem zárkózik el, hogy épületet biztosítson a magyaroknak, ami Besztercén – ahol évtizedeken keresztül tabutémának számított az önálló magyar iskola gondolata – nagy előrelépést jelent.
Amikor meglesz az épület, újra a tanács napirendjére kerül az ügy, mondta Antal Attila, aki a korábbi határozattervezeteket is benyújtotta. „Másképp egy újabb bukásnak nézünk elébe, és nem tudom, a besztercei magyar társadalom ki tud-e heverni több ilyen bukást. Ezért várunk vele addig, amíg úgy érezzük, hogy biztosra megyünk” – fogalmazott a Krónikának az önkormányzati képviselő, aki szerint most csak „megszusszannak az újabb csata előtt”.
Rossz ómen a katolikus iskola esete
Antal Attila úgy véli, jelenleg nem is annyira az önkormányzatot, mint inkább a megyei tanfelügyelőséget lesz nehéz megnyerni az ügynek a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium létrehozása kapcsán indult DNA-eljárás miatt. „Tanfelügyelőségi szinten most nagyon elzárkóznak az önálló magyar intézmények létrehozásától” – jelentette ki a tanácsos, aki abban bízik, hogy a kedvező országos politikai helyzet hatására ez a jövőben változni fog. Ráadásul, mint rámutatott, a két ügy között nagy a hasonlóság, Marosvásárhelyen, akárcsak Besztercén az volt a gond, hogy az önkormányzat csak elvi beleegyezését adta az iskola létrehozásához, nem döntött ténylegesen az alapításról. „Ha pozitívan zárulna le a katolikus iskola ügye, az a mi ügyünknek is használna” – jelentette ki, hozzátéve, az RMDSZ előbb-utóbb újra megpróbálja napirendre tűzni a kérdést, csak attól tart, hogy tanfelügyelőségi szinten blokkolni fogják.
Nagy az igény a szakoktatásra
Az önálló magyar iskola amiatt lenne fontos, mivel ott szakoktatás is folyhatna, ami a jelenlegi elméleti líceumi keretek között nem lehetséges, hívta fel a figyelmet Décsei Attila, aki szerint a besztercei magyar tagozat megyei szinten sok diákot veszít a szakoktatás hiánya miatt. Elsősorban a Szászlekence környéki magyar falvakból – Szentmáté, Felőr, Tacs, Cegőtelke – járatják a gyerekeket a község román szakiskolájába, ezeket, ha lenne magyar nyelvű szakmai képzés, oktatás, be lehetne vonzani a megyeközpontba. Jelenleg, ha valaki anyanyelvén akar szakmát tanulni, Désre vagy Szamosújvárra kell mennie, de előfordult, hogy ösztöndíj-lehetőséggel Székelyudvarhelyre „csalták” a szórványbeli gyerekeket. Többek között ennek tulajdonítható, hogy a két 9. osztályban összesen 20 (6, illetve 14) gyerek van.
Antal Attila szerint ezek indulását főként a magyar iskola meghiúsulása miatt hagyta jóvá a tanfelügyelőség, de ősszel már minisztériumi engedélyre lesz szükség ahhoz, hogy megmaradhassanak. Ezzel szemben előkészítő osztályban 27 gyerek van, és négy óvodai csoport működik a megyeszékhelyen, ami azt mutatja, hogy a jövőben lenne utánpótlás, tette hozzá az aligazgató. A besztercei magyar iskola létrehozásának ügye 2015-ben három alkalommal került a városi képviselőtestület napirendjére, az első határozatot formai hibák miatt dobta vissza a szaktárca, mely a javasolt nevet – Hunyadi János Gimnázium – is kifogásolta.
Pap Melinda
kronika.ro
Erdély.ma

Nem szűnik meg a Peda jogi státusza
Nem szűnik meg a Benedek Elek Pedagógiai Líceum jogi státusza, de több változást is tartalmaz a Székelyudvarhely oktatási hálózatának szerkezetéről szóló új terv, amelyet az önkormányzat a héten küldött el a megyei tanfelügyelőségnek.
A terv szerint átcsoportosítások lesznek a napközik esetében, ám Lőrincz Edit, az önkormányzat oktatási szakbizottságának elnöke szerint ebből semmit nem fognak érezni az állami napközikbe járó gyerekek, sem szüleik – „csupán más írja alá a papírokat”, hiszen adminisztratív okok miatt történnek a módosítások.
„Nem működhet önálló jogi státusszal óvoda, ha 150 alatti gyereklétszámmal rendelkezik, éppen ezért szükséges volt az átcsoportosítás, hiszen volt olyan intézmény, amelynek megmaradása kérdésessé vált a jogszabály miatt, holott szükség van rá” – magyarázta Lőrincz Edit, hozzáfűzve, arra figyeltek a terv kidolgozásakor, hogy a város összes körzetének legyen napközije.
Elmondása szerint a Ficánka Napközi Otthon esetében merült fel, hogy az előkészítő osztályba készülő gyerekek miatt nem lesz meg a működéshez szükséges létszám, noha a Csereháton lakó gyerekek többsége oda kerül. Az új terv szerint a Ficánka a meglévő mellett még egy óvodai csoportot indít a Budvár Szociális Központban, a Csereháton pedig tipegő csoport indul, illetve terveznek egy vegyes csoportot is.
A Bethlen Gábor utcai Napsugár Napközi Otthon három tagóvodával rendelkezik, az egyik a Tamási Áron utcában, a másik pedig Szombatfalván van, így földrajzilag is távol esnek egymástól, ezért adminisztratív szempontból módosítottak. A Villanytelepi Napközi Otthonhoz átkerült a Bethlen Gábor 10. szám alatt működő Napsugár Napközi Otthon, a jelenleg a Napsugár Napközi Otthon alárendeltségében működő Csicsergő napközit pedig a Malom utcai Zsibongó napközihez rendelik hozzá jogilag – tájékoztatott Lőrincz Edit.
A Wesselényi Miklós utca 15. szám alatt lévő szombatfalvi napközi, amely eddig a Napsugár Napközi Otthon alárendeltségébe tartozott, jövőtől a Nicolae Bălcescu utca 2. szám alatti Eszterlánc Napközi Otthonhoz kerül. A Csillagvár és a bethlenfalviKipi-kopi Napközi Otthon esetében nem lesz változás.
„Nem volt kényszer, nem volt erőszak, maguk között beszélték meg és hozták meg a döntést az igazgatók, hozzáállásuk példaértékű volt, ennek köszönhetően jött létre hat erős napközi” – mondta Lőrincz Edit. Hozzátette, hogy a Napsugár Napközi Otthon korábbi igazgatója, Bunta Gyöngyi idén nem indult az igazgatói versenyvizsgán, de a tanév végéig még ő vezetheti a napközit. Azt is elmondta, hogy az igazgatók megegyeztek abban, egymás körzetéből nem „halásszák” el a gyerekeket.
A Kósba költözik az asszisztensképző
A következő hetekben végleges döntést hoznak arról is, hogy a Tamási Áron Gimnázium alárendeltségéből a Kós Károly Szakközépiskolába „költözzön” az Egészségügyi Technikum.
„Az lenne a cél, hogy önálló intézményként működjön az asszisztensképző, erre is keressük a megoldást, ám egyelőre arról szólnak a tárgyalások, hogy a helyszínt áthelyezzük a Kós Károly Szakközépiskolába” – mondta Lőrincz.
Ennek egyik oka, hogy így felújított termekben, „jó kabinetrendszerben” tanulhatnak a technikum tanulói, illetve ezzel „tehermentesítenék” a Tamásit is. „A Kós nagyon szívesen fogadja a technikumot” – fogalmazott Lőrincz Edit. A költözésről a végső döntést az asszisztensképző vezetősége hozza meg. A városháza a tanfelügyelőségtől néhány hetes halasztást kért az oktatási hálózat tervének végleges kialakítására.
A városháza egy átfogó felmérést is megrendelt az oktatási stratégia kidolgozásához. „Mivel nem voltak egyértelműek a vélemények, és néhány intézményvezető részéről elhangzott felvetések nagy port kavartak, a városháza egy külső szakmai csoportot kért fel az oktatás felmérésére” – mondta Lőrincz Edit.
A hivatal közleménye szerint az új városfejlesztési tervek részeként alakítják ki az új oktatási stratégiát, ezért fókuszcsoportos megbeszéléseket is tartottak, és közel száz szakember véleményét kérdezték meg. Továbbá március 15-éig egy tanulmányt is készítenek a diákok és szülők elvárásairól, a vállalkozások igényeiről, valamint az oktatási egységek tanári állományáról és felszereltségéről. A tanulmány eredményeit hosszú távon, legalább öt-tíz évre alkalmaznák a városi iskolahálózat megszervezésében.
Huszonöt tanegység, nyolcezer gyerek
Jelenleg a székelyudvarhelyi iskolahálózat 25 oktatási intézményből áll, melyekbe összesen 8155 diák jár – derül ki a tájékoztatóból, amit a polgármesteri hivatal sajtóosztálya küldött szerkesztőségünkbe. Hét önálló jogi személyiséggel rendelkező, állami finanszírozású napközi otthon, egy, a Kerekerdői Katonai Alakulathoz tartozó napközi, egy magánóvoda, négy általános iskola, nyolc középiskola, a Sportiskola és a Cimbora Ház alkotja az udvarhelyi oktatási hálózatot.
Veres Réka
Székelyhon.ro

A székelyudvarhelyi kódex kalandos vándorlása
A székelyudvarhelyi kódex szövegét pontosan a mohácsi vész esztendejében, 1526-ban kezdték el fordítani meg írni. A kódex az udvarhelyi római katolikus főgimnázium könyvtárában volt az 1876-os felfedezésétől egészen 1944-ig. A visszavonuláskor a műkincseket-műtárgyakat Erdély-szerte bevagonírozták, elmenekítették a közelítőfront elől. A szerelvényt lebombázták Szombathely határában, a rakomány szétszóródott a töltés két oldalán. Ma viszont már újra biztonságos helyen, a Tamási Áron Gimnázium páncélszekrényében őrzik a székelyudvarhelyi kódexet. A közel fél évezredes könyv kalandos vándorlásának és hazakerülésének jártunk utána.
A fiatal lány a klastrom cellájából nem láthatta a tornyot, amit Hunyadi János, a törökverő építtetett csaknem nyolcvan évvel korábban. Ez a torony még sokáig állni fog még azután is, hogy az oszmán porba gázolja a sereget, a királyt, az országot. Kis idő múlva a kertben látni, kezében egy imakönyvnél nem nagyobb, de vastagabb könyvecske. Belepillant olykor, csak hogy megállapítsa, a bátyjától kapott ajándék kétszeresen is Judit könyve, őt ugyanis úgy hívják, Nyújtódi Judit, s a kézzel írott munka is a Judit könyve a Bibliából. Amit a katolikusok deuterokanonikusnak mondanak, a protestánsok pedig apokrifnak, de csak majd jóval később. Erről most kár és vétek bölcselkedni, a reformátor vitairatát röpke tíz éve hogy kiszegezték a wittenbergi templom főkapujára. Judit a tövisi ferences kolostorban apáca, ami pedig Erdélyben van, távol a világtól, értelemszerűen még távolabb Luthertől. És egyébként akitől e nyelvbotlasztó elnevezés származik, Sziénai Sixtus, amikor Judit testvérbátyja kijelöli az első oldal tükrét és tintába mártja tollát, még csupán hatéves, egészen biztos, még a porban játszott és nem a második kánonhoz tartozó istenes irodalom könyvein agyalt. András viszont Szent Ferenc rendjének frátere Udvarhelyen. Igen, Nyújtódi András fordította, ő másolta és bevallottan húgának ezt a munkát. A liturgikus könyvek, a Szentírás mind latinul íródnak, testvérhúgát a szép magyar nyelvre fogja imigyen.
Mérgezett idők
Nem esik nehezemre bevallani, Szabó Gyula regényfolyamára, A sátán labdáira gondoltam miközben e tizenhatodik század harmadik évtizedére időzített helyzetvázlatot írtam. Amikor Judit apáca kezében először látni a könyvet, nagyjából két év eltelt már a mohácsi vésztől, addigra a középkori regionális nagyhatalom – s ez a magyar királyság – agonizál, majd kimúlik. Igen, a székelyudvarhelyi kódex szövegét pontosan a tragédia esztendejében, 1526-ban kezdték el fordítani meg írni, s e nem csekély munkára ráment a következő esztendő is. Keletkezésének története tehát fekete évhez kötődik, amire sokszor hivatkoznak mindmáig a hivatásos történészek, sőt, a huszadik meg a huszonegyedik század politikusai. A történelem madárjósai, az írók nemkülönben, és logikus, mind egyetlen jelentésében: hogy ott, akkor és azzal kezdődött a nemzet romlása.
A kódex vándorlásának krimibe illő fordulatait igyekszem értelmezni minduntalan, az ezekből adódó lehetséges következtetéseket és következményeket, ám csakhamar rájövök, a bűntény vagy a bűntényszerű helyzetmódosulás az, aminek az elmaradása miatt mégsem krimi a történet. Úgy tudom, senki nem halt meg ezért a bőrkötésű könyvért, bár tagadhatatlan, egész sor érdemtelen vagy hitvány dologért haltak s halnak meg emberek. A krimi tehát elmarad, és marad egy a maga huszadik századiságában jellemző vándorlástörténet. A kódex az udvarhelyi római katolikus főgimnázium könyvtárában volt felfedezésétől egészen 1944-ig. A visszavonuláskor a műkincseket-műtárgyakat Erdély-szerte bevagonírozták, elmenekítették a közelítőfront elől. A szerelvényt lebombázták Szombathely határában, a rakomány szétszóródott a töltés két oldalán. Kódexünket nagy szerencsénkre Jancsó Ádám, az ottani gimnázium igazgatója találta meg, és látva, hogy régi holmi, beadta a római katolikus plébániára, ahonnan átkerült az Országos Széchényi Könyvtárba.
Tizenöt esztendővel a történtek után megint Udvarhely jön képbe. Mészáros Imre, a katolikus státus egykori európai műveltségű tanára volt akkoriban a gimnázium igazgatója. Igen, akit még ma is Mészi tatának emlegetnek nagy rokonszenvvel az öregek. Honnan, honnan nem, ő tudta, hogy a gimnázium kódexe megvan s hol van. Mészáros Imre elmondta Albert Dávid történelemtanárnak-aligazgatónak a történetet, aki nekiállt, hogy visszaszerezze. Fiatal volt és bátor, teszi hozzá az emlékező, ám a bátorság hamar fogyó valami volt akkoriban, az 1956-ot követő időkben. Kint is, itthon, Erdélyben is. A nemrég még felekezeti iskolában szolgáló tanárokat megfélemlítették, egykettőre reakciós, osztályellenség, ellenforradalmár lett bárki már csak a gyanú okán is. Ebben a mérgezett időben az aligazgató olyat is csinált, hogy meghívta Szabó Dezső húgát, találkozzon a tanulóközösséggel. Az írót, aki az udvarhelyi főreál franciatanára is volt a múlt század elején négy kerek éven át, s aki Budapest ostromának napjaiban halt meg, csak a hetvenes években kezdték úgy-ahogy emlegetni, addig a harmadik utas koncepció (szerintem több, politikai doktrína) kidolgozóját horthyfasisztának mondták. S Albert Dávid, az akkori végzős évfolyamelső mondott díszbeszédet 1956. március 15-én a kolozsvári egyetem aulájában, mire Balogh Edgár, a rektor odalépett hozzá, köszönöm neked, fiam, gyönyörűen beszéltél, mondta neki könnyes szemmel. Mindezt nincs hogyan beleírni a közvetlen kódextörténetbe, ám beszélnünk kell róla, mert ez idő tájt, ilyen s hasonló hangulatú történetek közepette volt a fordulópont. Albert Dávid levelet írt az OSZK-nak, személyesen a könyvtár igazgatójának, dr. Jóború Magdának. Az üzenetváltás protokolluma szerint válaszra vártak, de semmi. Kis idő múlva, minden előzetes bejelentés nélkül, diplomáciai postán, kísérőlevéllel...
.. megérkezett a kódex.
Amit Albert Dávid annyi idő teltén elmond, hogy a történet végére jó darabig még nem lehet pontot tenni. Mert igaz, hogy kalandosan hazakerült a ritkábban Nyújtódinak, máskor meg Székelyudvarhelyinek mondott kódex, de a mindenható állam is közbeszólt ám, szokása szerint rendelkezett.
– Betettük a páncélszekrénybe a könyvet, de most más veszély környékezte. A levéltári törvényre hivatkozva ezt is be akarták gyűjteni, mire meggyőztem Boar Liviut, a megyei levéltár akkori igazgatóját, hogy változatlanul iskolánkban a helye, mert a mű nem levéltári műfaj. Sikerült megmentenünk a központosítástól, az album gymnasiit, a jezsuita iskola legrégibb anyakönyvét sajnos, be kellett szolgáltatnunk. Az így szabadított kódexszel lesétáltam Hubbes Évához, a dokumentációs könyvtár akkori vezetőjéhez, papírt írtunk, betettük a páncélszekrénybe. Aztán jött a rendszerváltás.
Derzsi András, a római katolikus plébánia gondnoka ezen a ponton folytatja: attól tartottunk, valami baja eshet a kódexnek. Azokban az időkben történt ez is, az is. Megbeszéltük Kovács Sándor főesperes úrral, kikértük a könyvtári állományból, itt, a plébánián helyeztük el. Egészen 2015 tavaszáig őriztük, akkor az iskola visszakérte.
Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója megerősíti, valóban így, konfliktus-, de nem érzelemmentesen zajlott le a visszakérés, előtte a múzeum gyakran és hosszasan kikölcsönözte, kiállításokra hordozták. Visszakérték, visszakapták. Úgy tervezi, idővel közszemlére kerül, ám hogy így legyen, a nagy könyvtárakéhoz-kiállításokéhoz hasonlóan megteremtik azt a sajátos mikroklímát, ami minden kockázati tényezőt kiszűrve óvja a becses nyelvemléket.
Amit tudunk, és amit nem
A vázolt vándorlástörténet természetesen nem teljes. Az is érdekelne, csak létező források híján nincs honnan megtudnom, hogyan került az udvarhelyi gimnázium könyvtárába, ahol aztán tiszta véletlenül Szabó Sámuel kolozsvári kollégiumi tanár fedezte fel 1876-ban, egy értekezlet napjaiban. Bejegyzés segít, Fancsali Dániel gyergyói plébános, később udvarhelyi tanár és igazgató hozta magával 1810-ben s elhelyezte az iskola könyvtárának polcán. Hogy került hozzá, és egyáltalán ki tulajdona lehetett a tizennyolcadik században, a tizenhetedikben, még találgatni sem lehet. Nyújtódi András személye sem sokkal élesebb, mint a néhány száz évvel korábban élt krónikásé, akit mindmáig úgy hívunk, a Névtelen, mert puszta létezését leszámítva szinte semmi egyebet nem tudni róla. Pedig Nyújtódi fordította le és írta meg könyv kétharmadát, a már említett Judit könyvét és a második részt kitöltő katekizmust, amely tulajdonképpen a magyar nyelv legelső katekizmusa. No igen, tudni róla, hogy Krakkóban tanult.
Lukinich Imre gimnáziumi tanár, aki az 1907-es kiadás bevezetőjét írta, kinyomozta, hogy a család a kézdiszéki Nyújtód községből származik. A középkor mozgalmasságában több ágra szakadt, a Székely Oklevéltárban udvarhelyszéki, rugonfalvi, keresztúri, szentdemeteri előnévvel szerepelnek. Lukinich azt is kiderítette, hogy egy keresztúri előnevet használó Istvánnak a fiát Andrásnak, lányát Juditnak hívták, másik fiát meg Demeternek, utóbbi a tizenhatodik század második felében királybíró is volt. Végül pedig Benkő Elek, aki feldolgozta Székelykeresztúr középkori kályhacsempeleleteit, nemesi kúriájuk nyomait Keresztúrfalván találja meg. Ez is a történethez tartozik, még az az epizód is, amely eléggé szubjektív, de hihető: bátyja ösztökélésére annyira megbarátkozhatott a magyar nyelven íródott bibliai történettel, hogy a kódex harmadik részét, ezt a halálról szóló példák gyűjteményét feltehetően Judit apáca másolta. Mindent egybevetve a hat tartalmi rész hat kéz írása, amiből ha igaz, kettőnek sikerült utánanyomozni.
Judit könyve
Judit története egy ókori sztori (emez újkori kifejezés minden értelmében), több ősi nyelven létezik még a Krisztus előtti időkből. A Biblia és az Ezeregyéjszaka bővelkedik a hasonlóan gyönyörű és félelmetes mesékben. Asszíria uralkodója, Nabukodonozor nagy sereget küldött az izraeliek leigázására. Ostromgyűrűbe fogták a várost, Bethuliát, és amikor a védők már-már feladták, a nagyon szép és istenfélő özvegyasszony átment az ellenség táborába, Holofernész hadvezér bizalmába férkőzött. Leitatta, majd fejét levágva visszament övéihez. Az ostromlók szedték a sátorfát és eltakarodtak. Ezt az idők folyamán sokat prédikált epizódot az öregebbik Lucas Cranach is megfestette, és (véletlen egybeesés, persze) nagyjából akkor, amikor a székelyudvarhelyi Kódexet írta és díszítette Nyújtódi András. A kép a bécsiSzépművészeti Múzeumban látható. 
Még egy megjegyzés, a kötetnek van legújabb kori kiadása. (Székelyudvarhelyi Kódex 1526–1528. Régi Magyar Kódexek, 15. szám. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Közzéteszi, a bevezetést és a jegyzeteket írta N. Abaffy Csilla. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1993.)
Oláh István
Székelyhon.ro

Művészetek találkozása – Megannyi rendezvény a magyar kultúra napja alkalmából
Erdély- és Partium-szerte, valamint a Bukaresti Magyar Intézetben is szerveznek rendezvényeket a héten a magyar kultúra napja alkalmából. Idén is együtt ünnepli a jeles napot Nagyvárad, Berettyóújfalu, Debrecen és Margitta.
Erdély- és Partium-szerte, és a Bukaresti Magyar Intézetben is szerveznek rendezvényeket a héten a magyar kultúra napján, amelyet 1989 óta ünnepelnek meg január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt.
Fotóművészet, irodalom Bukarestben
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet a magyar kultúra napjához kapcsolódóan január 17. és 23. között több eseményt szervez. Az idei rendezvények fókuszában a diaszpóra áll, ehhez kapcsolódva fotóművészeti performanszra, irodalmi estekre, zenei programra és filmes eseményekre kerül sor. Az intézmény közleménye rámutat, a rendezvények keretében olyan kultúrateremtő emberekre összpontosítanak, illetve művészeket, irodalmárokat hívnak meg, akiknek tevékenysége valamilyen formában a diaszpóra magyarságához köthető.
Kedden 19 órától kettős eseményre kerül sor a fotóművészet napjához kapcsolódóan, mely egyben a magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat nyitóeseménye is: Schupler Alfredbukaresti operatőr, fotográfus gyűjteményéből régi fényképezőgépeket állítanak ki, illetve ezen gépek szerkezetéről készített fotókat mutatnak be. A kiállításmegnyitó keretében Igazság Radu képzőművész, fotográfus, animációs rendező, egyetemi tanár vezetésével vakufotó performanszot tartanak arról, hogy milyen az egykori vakuval fényképező gépek interakciója. A projekt vizualizálja a fényképezőgép pályáját a művészetalkotó, reprodukáló tárgytól a fényképezőgép mint műalkotásig. Szerdán 19 órától Égi-földi párbeszédek címmel Szonda Szabolcs költő, műfordító beszélget Dan Lunguval, a kortárs román irodalom egyik legkedveltebb és legsikeresebb szenélyiségével.
Január 19-én, csütörtökön 18.00 órától az évtizedeken át Bukarestben élő és alkotó Horváth Andor esszéíró, műfordító, szerkesztő Névjegykártya, amelyben a szerző elmeséli, hogyan lett magyarrá címmel román nyelven (Carte de vizită. În care autorul povesteşte cum a devenit maghiar) publikált kötetét Andrei Pleşu író, esztéta és művészettörténész mutatja be a szerző jelenlétében. Január 20-án, pénteken 19 órától a bukaresti magyarság egy másik jelentős kulturális személyiségére, Bács Lajos karmesterre, pedagógusra és zeneszerzőre emlékeznek, akinek munkássága rányomta bélyegét a román zenetörténet utolsó félévszázadára, kimagasló egyénisége meghatározó módon befolyásolta a bukaresti magyar közösség szellemi életét is.
Dokfilmek Udvarhelyen
Székelyudvarhelyen a magyar kultúra napja megünneplésére szervezett rendezvénysorozat keretében a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont dokumentumfilmek vetítését, képzőművészeti kiállítást, zenés előadást és új kiadványok bemutatóját ajánlja a közönség figyelmébe január 16–22. között. A forrásközpont és a Hargita Megye Tanácsa által pályázati úton támogatott, 2015–2016-ban készült, a néprajzi, történelmi, földrajzi, gazdasági és turisztikai értékeket dokumentáló filmeket a Harmónia cukrászdában mutatják be. Látható lesz többek közt Bálint Arthur Babonák, Fábián Kornélia Tájak, beszélő házak – tájházak Hargita megyében, Fecső Zoltán Fűrészmalmok, Bocskor Salló Lilla „Orczád verítékével” – Kovács Piroska, a székely kapuk őrzője című alkotása.
Szerdán 17 órától festészeti kiállítás nyílik Nagy-Imecs Zsuzsánna alkotásaiból a Forrásközpont székhelyén, a kiállításmegnyitón közreműködik Filtner Tünde zongorán és Sófalvi Emese hegedűn. Csütörtökön 17 órától a forrásközpont új kiadványait mutatják be az intézmény székhelyén. Január 22-én, vasárnap 18 órától átadják az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjakat, az esemény meghívottja a Fölszállott a páva tehetségkutató verseny díjazottja, a Cickom Énekegyüttes.
Együtt ünnepel Berettyóújfalu, Nagyvárad, Debrecen és Margitta
Idén is együtt ünnepli a magyar kultúra napját Nagyvárad, Berettyóújfalu, Debrecen és Margitta. Az első programok már január 17-én elkezdődnek. Mint a programokat beharangozó múlt heti sajtótájékoztatón felidézték, Nagyvárad és Berettyóújfalu már 16. alkalommal ünnepli együtt a magyar kultúra napját, Debrecen és Margitta tavaly csatlakozott a programsorozathoz. Papp Csaba, Debrecen magyar–román határon átnyúló kapcsolataiért, a testvérvárosi együttműködésért felelős tanácsnoka felidézte, hogy Debrecen pályázik a 2023-as Európa Kulturális Fővárosa címre, és kiemelte, hogy ebbe bevonják Nagyváradot is.
Szabó Ödön, az RMDSZBihar megyei ügyvezető elnöke, parlamenti képviselő a nagyváradi programokat ismertetve hangsúlyozta: mint mindig, most is igyekeznek minél több fiatalt bevonni az ünneplésbe. Január 19-én a Szacsvay Imre Általános Iskola diákjai Skype-on élőben beszélgethetnek Szacsvay László színművésszel. Másnap a két világháború közti nagyváradi magyar irodalmi életről rendeznek vetítést és előadást. Január 21-én nyílik meg a világban élő román és magyar fotóművészek 11. Nemzetközi Szalonja, másnap pedig a berettyóújfalui Dombi Géza festőművész alkotásaiból nyílik tárlat a Tibor Ernő Galériában. A magyar kultúra napján a Szigligeti Színházban rendeznek ünnepi gálaestet, amelyen beszédet mond Halász János magyar országgyűlési képviselő és Cseke Attila szenátor, átadják a Magyar Kultúráért díjakat, és Füst Milán Máli néni című vígjátékát adja elő a társulat.
Január 23-án hétfőn közösen szavalják el a Himnuszt a debreceni Szoboszlói Úti Általános Iskola és a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola diákjai. A margittai rendezvények január 19-én könyvbemutatóval kezdődnek, majd másnap bihari népmesékből összeállított vetélkedővel folytatódnak. Lesz plakátkiállítás, kézművesműhely, ökumenikus istentisztelet, közös Himnusz-éneklés és közös szavalás is. A magyar kultúra ünnepét közösen szervező négy település rendezvénysorozatának fővédnöke Halász János magyarországi országgyűlési képviselő és Kelemen Hunor parlamenti képviselő, az RMDSZ szövetségi elnöke.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

A székely címer éve (Kétéves az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület)
A székely címer éveként értékeli a 2016-os esztendőt a hivatalos bejegyzésének második évfordulóját január 16-án ünneplő Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület, ugyanis a sepsiszentgyörgyi székhelyű szervezet elnöke, dr. Szekeres Attila István heraldikus 2016-ban a világ és az ország szakembereivel is megosztotta a székely címer történetét.
Az év legkiemelkedőbb eseménye a skóciai Glasgow-ban 2016. augusztus 10–13-a között rendezett 32. Genealógiai és Heraldikai Világkongresszuson való részvétel. Az egyesület elnöke A székely közösség címerének alakulása annak megjelenésétől addig, amíg a legnagyobb romániai nemzeti kisebbségi közösség, a magyarság autonómiaharcának jelképévé vált címmel tartott gazdagon illusztrált angol nyelvű előadást. Ennek magyar változatát bemutatta a VII. Székelyföld Napok keretében október 20-án Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban. A székely közösség címereiről értekezett az elnök a május 12–14-e között Jászvásáron megrendezett 17. Országos Genealógiai és Heraldikai Kongresszuson. Ugyanott Keöpeczi Sebestyén József (1878–1964) heraldikusról is előadást tartott. Ez alkalommal tartották Szekeres Attila István Kovászna megye címerkincsét feldolgozó, gazdagon illusztrált, az árkosi Tinta Kiadónál román nyelven megjelent könyvének – Patrimoniul heraldic al județului Covasna – „ősbemutatóját”. A kötetet Tudor R. Tiron bukaresti heraldikus méltatta. A nap és a holdsarló a székely heraldikában címmel tartott előadást Szekeres Attila István a Fogarasföld Múzeuma által szeptember 22–23. között szervezett éves nemzetközi tudományos ülésszakon. Ugyanott bemutatta a Háromszék címerkincsét feldolgozó könyvét, melyet Constantin Ittu nagyszebeni heraldikus méltatott. 
És hogy a székely címer témájának körüljárása teljessé váljék, a Székely Nemzeti Múzeum tavaly megjelent legfrissebb évkönyve, az Acta Siculica 2014–2015-ös kötete tartalmazza Szekeres Attila István 2013. november 22–24-e között Kijevben tartott 4. Nemzetközi Pecséttani Konferencián bemutatott, A nap és a holdsarló a székely közösség pecsétjében című angol nyelvű előadásának szerkesztett változatát. Ugyanabban a kötetben jelent meg a szerző Gödri Ferenc szerepe Sepsiszentgyörgy címerének alakulásában című tanulmánya is. Székely jelképek Románia 20. századi heraldikájában címmel tartott előadást Szekeres Attila István február 16-án Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban a Székely jelképek pecséten, címerben című tanulmánykötet bemutatóján, február 29-én Csíkszeredában a Kájoni János Megyei Könyvtárban, március 1-jén Székelyudvarhelyen a Haáz Rezső Múzeum Képtárában, április 12-én Marosvásárhelyen a Bernády-házban. 
A fentiek után méltán tekintik a székely címer évének a tavalyi esztendőt – áll az egyesületnek az évforduló alkalmából tegnap kiadott közleményében.
Címerek a marosvécsi református templomban címmel tartott előadást az egyesület elnöke Marosvásárhelyen november 26-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület által meghirdetett, Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumán. A kerelőszentpáli Mária-kápolna síremlékeinek címereiről az október 6–9. között Jászvásáron megszervezett 18. Műemlék – hagyomány és jövő című nemzetközi műemlékvédelmi konferencián beszélt. Címeres emlékek Marosszentgyörgyön címmel a heraldikus július 12-én Marosszentgyörgyön az Öreg tölgyfák árnyékában című tanulmánykötet bemutatóján tartott előadást.Szekeres Attila István két helyszínen két nyelven mutatta be a Háromszék címerkincsét feldolgozó könyvét Sepsiszentgyörgyön: magyar nyelven a Székely Nemzeti Múzeumban június 13-án, valamint román nyelven az Árkosi Kulturális Központban június 23-án. Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című kötetét Csíkszeredában a Kájoni János Megyei Könyvtárban február 9-én mutatta be.
A kétéves évforduló előestéjéig a Facebook közösségi oldalon az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület magyar nyelvű profilját 764-en, a románt (Asociația de Heraldică și Vexilologie din Transilvania) 845-en, az angolt (Transylvanian Heraldic and Vexillological Association) 604-en kedvelték.
(M. I.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elsődleges a nyelvhasználat és szimbólumaink használata Biró Zsolt képviselő sajtótájékoztatója
A Magyar Polgári Párt (MPP) februári kongresszusának előkészítéséről, az együttmű- ködésről, a parlament prioritásairól tartott tegnap sajtótájékoztatót Biró Zsolt parlamenti képviselő, az MPP elnöke.
Új időszak következik az MPP életében Elmondta, a múlt hét végén Székelyudvarhelyen tartott bővített elnökségi ülésen döntöttek arról, hogy a párt ötödik kongresszusát február 11-én tartják Szatmárnémetiben. Az elnök szerint új időszak következik az MPP életében, „ki- lenc év után elérkezett az idő, hogy újratervezzünk bizonyos dolgokat, úgyhogy a kongresszuson alapszabályzat-módosításra is sor kerül, bizonyos tekintetben program- módosításra is, az MPP keretprogramja, amely a célokat megfogalmazza, továbbra is változatlan” – jelentette ki Biró Zsolt, utalva arra, hogy megváltozott a helyzet, mert a 2016-os esztendőt úgy zárhatták le, hogy „a Magyar Polgári Párt immár elmondhatja, parlamenti képviselettel rendelkezik, növekedtünk az önkormányzatok szintjén is, ami új helyzetet eredményez a párt szempontjából, és ehhez kell igazítanunk a terveinket, a programot, az alapszabályzatot, hogy egy olyan új struktúránk legyen, amely adott esetben operatívan és hatékonyan tudja kezelni a felmerülő kérdéseket”. Ezért tervezik választmány létrehozását, mert eddig csupán elnökség létezett, a kongresszus és az elnökség között nem volt olyan testület, amelynek döntéshozó hatásköre lenne. Ugyanakkor tisztújításra is sor kerül. A Népújság kérdésére, hogy indul-e egy újabb mandátumért, illetve van-e kihívója, Biró Zsolt kijelentette: indulok egy újabb mandátumért, egyelőre nincs tudomásom arról, hogy más jelentkező is lenne az elnöki tisztségre, de február 11-ig még majdnem egy hónap van… Egyébként a kérdést megbeszéltük az országos bővített elnökségen, és a kollégáim, munkatársaim támogattak. Elfogadhatatlanok a katolikus gimnázium körüli „maszatolások” A továbbiakban a parlamenti munkáról beszélt a képviselő. Örömmel jelentette be, hogy az MPP-nek Marosvásárhelyen is lesz parlamenti irodája, a volt városháza épületében, a 82-es irodában. Reményei szerint február elsejéig sikerül elkezdeni a fogadóórákat is. A párt törvényhozási prioritásairól szólva mondta, hogy minél jobb eredményeket szeretnének elérni a nyelvhasználat terén. „Az RMDSZszel közösen megfogalmazott választási programunk célként tűzi ki, hogy a 20%-os nyelvhasználati küszöböt lejjebb szorítsuk a 10-15%-os határra. Ennél is fontosabb szimbólumaink használata, ez elsődleges kell legyen, mert látjuk, hogy ebből adódik a legtöbb probléma, büntetés, peres eljárás, úgyhogy ebben a kérdésben mielőbb eredményt szeretnénk elérni.” Örömmel nyugtázta, hogy azok- nak a szakbizottságoknak a tagjai lettek, amelyeknek szerettek volna: Kulcsár Terza József a jogi és emberjogi bizottság tagja, ami nagyon fontos a nemzeti és kisebbségi ügyek szempontjából, ő maga az oktatási bizottságban tevékenykedik, ami „akár a marosvásárhelyi római katolikus iskola körüli helyzet kapcsán is rendkívül fontos”. A miniszterjelöltek meghallgatásáról is beszélt, illetve arról, hogy Pavel Năstasénak feltette a kérdést: amennyiben a kormány prioritásként kezeli az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását, illetve tételesen megjelenik a kormányprogramban a felekezeti oktatás támogatása, tekinthetik-e úgy, hogy az oktatási tárca elsőrendű feladatai közé is bekerül ez a kérdés, tételesen utalva a marosvásárhelyi katolikus iskola helyzetére, mert, mint mondta, a gyakorlat nem azt mutatja, hogy ezt bárki prioritásként kezelné. Kijelentette: „Egyértelművé kell tenni, és egyértelművé tesszük folyamatosan, ameddig a megnyugtató meg- oldást el nem érjük, hogy azok a maszatolások, amelyek például a hétfői, a polgármester által szervezett zárt ajtós megbeszélésen elhangzottak mint megoldási javaslatok, számunkra teljes mértékben elfogadhatatlanok. Véleménye szerint önálló intézményrendszerre van szükség, és a római katolikus iskola önálló státusát kell elérni Marosvásárhelyen. – Mit tud tenni konkrétan a katolikus iskola érdekében? – Világos az álláspontunk: én folyamatosan tartom a kapcsolatot a szülőkkel, a kérdésről Jakubinyi György érsek úrral is beszélgettem. Azt gondolom, hogy ezt a kérdést megnyugtatóan csak miniszteri szinten tudjuk rendezni, hiszen látjuk, itt egyfajta labdázás folyik: a minisztérium azt mondja, hogy ebben a kérdésben nem illetékes, próbálja a megyére hárítani a felelősséget, a megyében pedig azt látjuk, hogy gazdátlan a probléma, illetve, akik potenciálisan foglalkozhattak volna vele, ideiglenes mandátummal rendelkeztek, a másik pedig az, hogy a beiskolázási terv körül kialakult problémák csak arra jók, hogy tovább ködösítsék ezt az ügyet. Hiszen ha nincs új terv, akkor automatikusan a tavalyi beiskolázási számok érvényesek, és a katolikus iskolának működnie kell a továbbiakban. A jövő zenéje, hogy jogilag hogyan tudjuk a helyzetet rendezni. Itt és most nem tudom a megoldást, de mindent megteszünk az ügy előrevitele érdekében, hogy a Katolikus Státus birtokba vehesse az épületet – nyilatkozta Biró Zsolt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

500 éves a reformáció A magyar unitárius egyház
Az unitarizmus a reformáció radikális ágaként alakult ki Erdélyben. Reformátora és egyházalapítója Dávid Ferenc, aki nyugati tanulmányútjairól hazatérve kiváló elméjével, teológiai és egyházszervezési felkészültségével az erdélyi reformáció szolgálatába szegődött. Reformátori tevékenysége beilleszkedik az erdélyi reformáció fejlődéstörténetébe. Erdélyben először a lutheri reformáció vert gyökeret az 1540-es években, melyhez a szász közösség csatlakozott. 1557-ben Dávid Ferencet a magyar lutheránusok püspökévé választották. Az 1550-es évek végén a lutherinél radikálisabb helvét – sacramentarius – reformáció jelentkezett, a magyarság többsége a hitújulásnak ezt a formáját fogadta el. Ennek lett püspöke 1564-ben Dávid Ferenc. Az új vallási helyzetet fejezte ki az 1557. és 1564. évi tordai országgyűlés, midőn a reformáció lutheri és helvét irányát bevett vallásnak nyilvánította és követőinek szabad vallásgyakorlatot biztosított. Dávid Ferenc dogma- és egyházkritikájában a „semper reformada” – az állandó reformáció – elvét hirdette. A hitújítást nem tekintette befejezettnek a lutheri és helvét iránnyal, az általuk elért reformokat elégtelennek tartotta. A reformációt kívánta folytatni, midőn a Biblia alapján, az értelem segítségével vizsgálta a keresztény vallás dogmáit és tanításait. Ezekből csak azokat tartotta meg, amelyeknek bibliai alapjuk van, és az értelem által elfogadhatók, így a lényegében és személyében egy Isten lesz reformációjának alapállása és ismertetője. Dávid Ferenc tevékenységét a kolozsvári szószéken, hitvitákon, a gyulafehérvári fejedelmi udvarban és kiadványai útján fejtette ki. Nevéhez fűződik az 1568. évi híres erdélyi országgyűlési határozat előkészítése, amely a világon először addig sehol nem ismert mértékben foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot, pontosabban fogalmazva, a gyülekezetek számára a szabad lelkészválasztást. Az 1568. január 6-13. között, Tordán tartott országgyűlés vallásügyi határozata: „Urunk őfelsége miképpen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezött, azonképpen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősíti, tudniillik, hogy midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ezt senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanításáért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.” Mindez az egyetlen erdélyi alapítású magyar történelmi egyház állami elismeréséhez vezetett, ugyanakkor e törvénynek köszönhetően Erdély a korabeli vallásszabadság és felekezeti türelem földjévé vált, menedéket nyújtva az akkori Európa türelmetlenebb országaiból eretnekség vádjával elüldözötteknek is. A türelem hirdetése és gyakorlása azóta is kulcsfontosságú az unitáriusok számára. Az erdélyi ellenreformáció hajnalán az országgyűlés Dávid Ferencet hitújítás vádjával elítélte, és meghatározatlan idejű várfogságra ítélte. 1579 novemberében a dévai várbörtönben halt meg. Az 1570-es évek elejére Erdély legtöbb magyarok lakta falujában és városában otthonra talált az unitárius vallás. Az új hit Magyarországra is kisugárzott, nevezetesen az Alföldre, a Partiumra és Baranyára. Az erdélyi protestáns egyházszervezeti formát átvéve kormányzatunk zsinat-konzisztóriumi jellegű, ami azt jelenti, hogy az egyház kormányzása az 1579-ben megszervezett s 24 tagból álló consistorium feladata volt, élén a püspökkel. A Radecky Bálint püspök és munkatársai által 1626-ban összeállított első Egyházi rendtartás (Disciplina Ecclesiastica) szerint már intézményes formát öltött a Sancta Synodus Generalis, vagyis a Zsinat és a Generale Consistorium, azaz a Főtanács. A 18. század első felében ebből alakult ki az unitárius egyház mai központjának a csírája. Ez a központ az egész egyház ügyeinek az intézésével foglalkozik mind a mai napig, és élén egy vezető testület áll, amelynek Egyházi Képviselő Tanács a neve. Az ellenreformáció súlyos csapást mért a protestáns felekezetekre, különösen az unitárius egyházra. A kolozsvári unitárius egyházközség például elvesztette templomát (1716), iskoláját (1718) és más természetű javait. Mindez arra indította az unitárius főurakat, hogy az egyház jövőjének a biztosítása érdekében éppen ezt az egyházközséget erősítsék meg. Mivel a kolozsvári városi tanácsban az unitáriusok háttérbe szorultak, a kolozsvári unitárius egyházközség vette át az iskolai nevelés szellemi és anyagi támogatását. Amint már említettük, kulcsfontosságú volt ennek az egyházközségnek a megerősítése. Az unitárius főurak 1718-ban felhívást bocsátottak ki, amelyben adakozásra szólították fel az egyház híveit. Ennek a lépésnek egyházszervezeti jelentősége is volt: korábban az egyház kormányzásában a világiak nem vettek részt, ettől kezdve azonban az esperesek mellé világi felügyelő gondnokokat, a püspök mellé pedig két világi főgondnokot választottak. Ezzel az egyház belső szervezete megerősödött, és a kor viszonyainak megfelelően alakult. Mindennek ellenére a rekatolizáció következtében az unitárius egyházközségek és a hívek száma tovább csökkent. Ezek a támadások az egyház befelé fordulását eredményezték. A papság és a tanítók szorosabbra fűzték híveikkel a kapcsolatot, és a lelkigondozás korábban példátlan módon megerősödött. Az egyház továbbra is fenntartotta és táplálta a művelődési igényét. Ezt igazolja például az iskolák fejlesztése és a tehetséges ifjaknak továbbra is külföldi egyetemekre küldése. II. József uralkodása és az 1781- ben kiadott türelmi rendelet következtében egyházunk történetében a megújulás és a fejlődés korszaka kezdődött el. A cenzúra enyhülésével, 150 éves kényszerhallgatás után, 1778-ban végre megjelenhetett az első unitárius könyv Szentábrahámi Mihály: Summa Universae Theologiae Christianae Secundum Unitarius címmel. A hívek áldozatkészségéből mintegy 50 templom és iskola épült. A nagy építkezések mozgatója Lázár István püspök és Petrichevich Horváth Ferenc főgondnok volt. A kolozsvári főiskola mellett a 16. században alakult iskolák közül csak a tordai középfokú iskola és torockói partikula maradt fenn. Az egyház ama régi törekvése, hogy a Székelyföldön is létesítsenek középfokú iskolát, 1793-ban valósult meg, amikor a Homoródalmáson tartott zsinat elhatározta egy középfokú iskola felállítását Székelykeresztúron. A tordai és székelykeresztúri iskolák tehetséges tanulói Kolozsváron folytatták tanulmányaikat. Népiskola minden egyházközségben működött. Az 1785. évi Főtanács elrendelte, hogy minden egyházközségben keblitanácsot, azaz presbitériumot szervezzenek. Ez a világiakból álló testület a gyülekezet vezető és igazgató szerve lett. A 19. század elején egyre sürgetőbbé vált az oktatás megreformálása is. A tanügyi reformok Brassai Sámuel nevéhez fűződnek. Reformtervezetét az 1841-ben Korondon tartott zsinat elfogadta. Ennek értelmében az oktatás addigi latin nyelve helyett a magyart vezette be, az osztályrendszert a szakrendszerrel cserélték fel. Ezzel párhuzamosan felállították a nevelésügyi bizottságot is, amely szerv mind a mai napig működik. Ekkor kezdődik el az önálló intézményes lelkészképzés megszervezése is. 1845-ben a Főtanács elrendelte kétéves teológiai tanfolyam bevezetését azok számára, akik lelkészi pályára készülnek. Kriza János vezetésével 1847-ben indult a teológiai tanfolyam, amely a főiskola keretében a filozófiai kurzus elvégzése után következett. 1859-ben a kétéves teológiai tanfolyam időtartama három év lett. Egyházunk történetében fontos mozzanat volt az angol unitáriusokkal való kapcsolat felvétele 1821-ben, amely levelezéssel kezdődött, majd a kölcsönös látogatások megerősítették. Erre az időszakra tehető az amerikai unitáriusokkal való kapcsolatfelvétel is, amelyet Bölöni Farkas Sándor kezdeményezett 1831-ben, amikor az „új világban” járt. Európa történetében a 19. század eleje a forradalmak ideje. A magyar szabadságharc vívmányai közé sorolhatjuk a vallásügy korszerű rendezését és ezen belül az unitárius vallás törvényessé nyilvánítását Magyarországon. Ez a jog addig csak az erdélyi unitáriusokra korlátozódott. A szabadságharc leverését követően 12 évig tartó küzdelem kezdődött az abszolutizmussal szemben. AranyosrákosiSzékely Sándor püspök halála után, 1852-től a bécsi kormány kilenc évig nem engedte meg a püspökválasztó zsinat összehívását. Az egyház vezetését akkor Káli Nagy Elek főgondnok, Székely Mózes főjegyző-püspökhelyettes, Mikó Lőrincz főiskolai jogtanár és Fejér Márton ügyvéd vette át. Az abszolutizmus hanyatlását kihasználva az unitárius egyház 1861-ben Tordára püspökválasztó zsinatot hívott össze, amelyen Kriza Jánost választották meg főpásztornak. A kiegyezést követően hat évtizednyi szabad korszak következett egyházunkra, melyben az állam és az egyház közötti viszony megerősödött és egyházunk állami támogatást kapott. Kedvező körülmények között indulhatott meg az alkotómunka. 1861-ben Nagy Lajos tanár kezdeményezésére teológiai folyóiratot alapítottunk Keresztény Magvető címmel, amely az első ilyen jellegű vállalkozás volt Erdélyben. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig megjelenik a folyóirat. Egyházunk 1868-ban ünnepelte fennállásának 300. évfordulóját, és ez volt az első alkalom, hogy megemlékeztek az 1568-as tordai országgyűlésről és Dávid Ferenc egyházalapítóról. 1876-ban, Kriza halála után Ferencz Józsefet választották püspöknek. Az ő élete és munkássága összefonódott az egyház háromnegyed százados történetével. Püspöksége idején és közreműködésével alkották meg 1899, 1902 és 1904-ben az egyház zsinatpresbiteri rendszerű új szervezeti szabályzatát, és alakult át az egyházközségeiben és hívei adakozásából élő decentralizált egyházunk erős központi egyházzá. Ez az időszak kedvezett az unitárius eszmék szabad terjedésének. Ennek eredményeképpen több egyházközség alakult, főleg városon, Brassóban, Székelyudvarhelyen, Fogarason, Petrozsényban, Lupényban, Sepsiszentgyörgyön, Segesváron, Nagyenyeden. A budapesti egyházközség mellett más Királyhágón túli területeken is szerveződtek egyházközségek: Hódmező- vásárhelyen, Orosházán, Füzesgyarmaton, Dévaványán, Polgárdiban, Mezőberényben. Ezekből az egyházközségekből 1902-ben megalakult a Duna-Tiszamenti egyházkör.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
(Folytatása következik)
Népújság (Marosvásárhely)

Egy év az Aranykapuval
Az Aranykapu Kulturális Egyesület immár 12. éve aktív szereplője a szatmárnémeti, észak-erdélyi kulturális életnek. Nezezon Enikő foglalta össze a szervezet 2016-os évének fontosabb mozzanatait.
2006 szeptemberében váltunk jogi státussal rendelkező civil szervezetté, tehát hivatalos bejegyzésünket véve alapul 2016-ban 10 évesek lettünk, szervezett aktivitásunk azonban ennél sokkal korábbi időkre nyúlik vissza: a Szivárvány utcai játszóházi kísérletünk 2004-ben, majd 2005-ben, a IV. Partiumi Magyar Napok rendezvénysorozatába történő bekapcsolódásunk a Partiumi Mesterségek Utcája elnevezésű programunkkal, valamint számos kiállítás és gyerekeknek szóló hagyományőrző foglalkozás tarkítja már ezt a kezdeti időszakot is.
Legtöbben az azóta is évi rendszerességgel megszervezett kézműves vásárainkkal (Karácsonyi Kézműves Vásár és Kiállítás, Tavaszi Kézműves Vásár és Kiállítás, Partiumi Mesterségek Utcája, stb.), illetve a hagyományos kézműves mesterségek oktatásával azonosítják egyesületünket, valójában tevékenységünk ennél sokkal sokrétűbb és mélyrehatóbb. Megalakulásunk óta egyik fő célunk a helyi hagyományos népi kultúra kutatása, ápolása, megőrzése, és továbbéltetése, átadása a jövő generáció számára, és ez napjainkban is az egyik fő irányelvünk, melyen működésünk alapszik. A népi kultúra alatt pedig nemcsak a - köztudatban talán jobban fennmaradt - folklórkincset értjük, hanem mindazon tevékenységeket, szokásokat, mindazt a tudást, melyek az egykori ember mindennapjait jellemezték, s amelyek még nem is olyan régen természetes módon öröklődtek apáról fiúra, elősegítve a mindennapi életben való boldogulást.
Megalakulásunk óta rendszeresen veszünk részt különböző hagyományőrző rendezvényeken, kiállításokon, céges találkozókon, szakmai összejöveteleken határon innen és túl, ahol kézműves foglalkozásokkal, mesterség-bemutatókkal, kézműves vásárral és kiállítással, népi játszóházzal és népi játszókertünkkel teszünk eleget a felkéréseknek.
2016-ban is több meghívásnak tudtunk eleget tenni: Kelet-Magyarország számos településének hagyományőrző fesztiváljára voltunk hivatalosak (Nyírbátorban, Panyolán, Cégénydányádon, stb), első ízben vettünk részt Székelyudvarhelyen, a "Míves Emberek Sokadalmán", illetve számos más szakmai kiállításon és vásáron Erdély-szerte (Nagyvárad, Kolozsvár).
A tavalyi évben hozzánk képest legtávolabb Bukarestig jutottunk el, ahol megmutathattuk, mit jelent számunkra a hagyományőrzés: nemezelni, csuhézni, agyagozni tanítottuk az ottani fiatalságot és nem csak.
2010 decemberében jött létre, immár hatodik éve, és azóta is napi rendszerességgel működik az Aranykapu Fonó-Ház, amely a hagyományok iránt aktívan érdeklődő, azokat megismerni és mindennapi életükbe beépíteni kívánó, természetközeli, környezettudatos, hagyományőrző életmódra törekvő családok és fiatalok közösségformáló tere. A Fonó-Házban hetente átlagosan 40-50 gyermek vesz részt oktatási tevékenységünkben, hagyományos népi kismesterségeket, egykori kézműves mesterségeket sajátítva el. Egy-egy alkotó hét, tábor, jeles naphoz kapcsolódó hétvége, illetve nyílt nap folyamán 40-50 család kapcsolódik be tevékenységeinkbe.
Számos önkormányzattal, oktatási, szociális civil szervezettel, állami intézménnyel állunk folyamatos kapcsolatban, akik különböző egészségügyi szempontból vagy szociálisan hátrányos helyzetű gyermeket, fiatalt foglalkoztatnak nálunk heti rendszerességgel.
Fonó-Házunk 2016-ban megszépült, új formájában, s az általunk a Magyar Népmese Évének szentelt időszakban a következő tevékenységeinknek volt állandó helyszíne:
Kézműves Műhelyünkben heti rendszerességgel több mint 12 népi kismesterség oktatása zajlik (pl. fazekasság, csuhéfonás, gyékényfonás, kosárfonás, gyöngyfűzés, szövés, fonás, nemezelés, bőrművesség, fafaragás, mézeskalácsosság, stb.), 10-15 fős csoportokban, korosztályokra bontva. Jelenleg 5 ilyen állandó kézműves csoportunk van. Számos szervezett iskolai, óvodai csoport és más szakmai csoportok fogadását is megvalósítottuk a tavalyi év folyamán is az Iskola Másként hete keretén belül illetve folyamatosan, egész évben.
Fontos számunkra, hogy a foglalkozásainkon résztvevők rendelkezésére szakszerű, jó minőségű kézműves eszközöket és alapanyagokat biztosíthassunk, mely a minőségi kézműves oktatás alapfeltétele, ezért az Aranykapu Fonó-Ház Kézműves Műhelyének fejlesztését és bővítését 2016-ban is folytattuk: alapítványi támogatásból fazekaskorongot és számos nemezes és szövőeszközt vásároltunk, illetve egy több száz éves hagyományos szövőszéket újítottunk fel és varázsoltunk használhatóvá.
Újabb minőségi oktatási segédanyagokkal és szakkönyvekkel bővültünk, illetve könyvtárunkat magángyűjteményekből érkező felajánlások tették gazdagabbá.
Az egykori hagyományos népi kismesterségek (pl. fazekasság, kötélverés, bőrművesség, fafaragás, nemezművészet, szövés) néprajzilag és technikailag is hiteles eszközeinek beszerzésével célunk ezeket a mesterségeket szakszerűen bemutatni, eszközeiket újra használatba venni, életre keltve elődeink kézműves tudását, hagyományát.
Az Aranykapu Fonó-Házban szakképzett kézműves oktatók, népi játszóházvezetők, népi iparművészek végzik heti rendszerességgel munkájukat (10-15 fő), nagyobb rendezvények során azonban több külsős szakember segítségével, bevonásával dolgozunk.
2016 őszétől több mint 10 munkatársunk vesz részt szakmai továbbképzésen, hogy hagyományőrző tevékenységünket még szakszerűbben, hitelesen végezhessük.
A Fonó-Ház további tevékenységei a 2016-os évben:
Festészet- és Rajz-szakkörünk Kovács Emil Lajos festőművész vezetésével 2016 márciusától hetente biztosít szakmailag egyéni foglalkoztatást tehetséges gyerekek és fiatalok számára.
2016-ban folytatatódott és bővült az immár harmadik éve működő citera-szakkörünk munkája: jelenleg több mint 20 felnőtt és diák vesz részt heti, kétheti rendszerességgel szakszerű citeraoktatásban a Fonó-Házban, Nauner-Agárdi Éva citera-szakoktató vezetésével és Mátyás Erika ének- és zenetanár közreműködésével. A tavalyi év során többek között a szatmári térségből a szamosdarai népdalgyűjtésekkel foglalkoztunk. Gyermek- és felnőtt citerazenekarunk több alkalommal lépett fel az év folyamán számos hazai és magyarországi hagyományőrző rendezvényen, kiállításon, előadáson: Rákóczi-ünnepség, Nyíregyházi Városnapok, Páskándi Géza emlékünnepség Szatmárhegyen, a Máltai Szeretetszolgálat Jótékonysági-Estje, a Hit és Gyógyítás című előadássorozat keretén belül, stb..
2016-ban kísérletet tettünk egy másik hagyományos magyar népi hangszer, a népi hegedű oktatására is, hiánypótló jelleggel, Szabó Adrienn népihegedű-oktató irányításával, akinek szakmai vezetésével heti rendszerességgel egy, több mint 7 felnőttből és gyermekből álló népzenei csoportban ismerkedhettek meg a népi hegedűn való játék alapjaival a résztvevők.
A Playground-Játsszunk angolt! elnevezésű nyelvműhelyünkben, Kocsis Éva nyelvtanárunk segítségével a gyerekek játszva sajátíthatják el az angol nyelvet kezdő- és haladó szinten, angol népmesék, népi játékok és népi ételek elkészítése által.
Fonó-Házunk adott otthont ugyanakkor a tavalyi év folyamán is hazai nyári kézműves táborainknak: 2016. június 20-ától kezdve augusztus közepéig számos kézműves tábor, illetve kézműves alkotó hét várta azt a több mint 100-120 alkotó kedvű gyermeket, akik ellátogattak hozzánk, hogy hagyományos népi kismesterségekkel, elfeledett kézműves technikákkal ismerkedjenek, illetve részt vehessenek a citera -és népzeneoktatásban, s mindezek mellett természetesen sok-sok más, hagyományőrző és személyiségfejlesztő foglalkozásban is kipróbálják ügyességüket, mint például kenyér- és lepénysütés, hangszerkészítés, népmese-drámajátékok, mozgásos népi gyermekjátékok, mesemondás, stb.
Kézműves táboraink és alkotóheteink voltak: az Aranytulipán alkotóhét (június 27. - július 1.), a Hetedhét mesehét - V. Kézműves népmesetábor (július 11-16.) illetve a II. Panyolai kézműves tábor (augusztus 7-13.), melyet másodjára szerveztünk meg Kelet-Magyarország egyik legizgalmasabb településén, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeiPanyolán, ahol szatmári és panyolai gyerekek és fiatalok közösen tevékenykedve-alkotva ismerték meg 4 régi magyar mesterség: a nemezelés, a kosárfonás, az agyagmívesség és a fafaragás csínját-bínját.
Az elmúlt év folyamán megszervezett hazai és nemzetközi kézműves táboraink és alkotó heteink kézműves- és népzeneszakoktatói voltak: Lugosi András (Csenger, fafaragó), Mátyás Erika (Szatmárnémeti, ének- és zenetanár), Nezezon Enikő (Szatmárnémeti, népi játszóházvezető, kézműves oktató), Pándi Zsolt (Szatmárnémeti, népi gyermekjátékok, népmesék), Sályi Panna és Sályi Erik Róbert (Szatmárnémeti, keramikusok), Takács Andrea (Szatmárnémeti, népi játszóházvezető, kézműves oktató).
szatmar.ro

(gyászjelentés)
LÁSZLÓ ATTILA
1933-2017
zenetanár, karnagy, zeneszerző
Az erdélyi énekkarok dalosainak népes közössége fájó szívvel búcsúzik LÁSZLÓ ATTILÁTÓL. A Székelykeresztúron született zenetanár, aki hű maradt szülőföldjéhez, egész életét népe zenei nevelésének szentelte. Kitartó, rendszeres munkája eredményeként környezete egyik megbecsült zenei vezetőjévé vált. Tanári munkája mellett volt Székelyudvarhely közművelődési irányítója, Sepsiszentgyörgyön a Megyei Alkotások Házának igazgatója. Hivatalos munkája mellett vezette a Magyar Férfi Dalárdát és a Cantus Firmus vegyes kart. Együtteseinek daljátékot, népdalfeldolgozásokat, kórusmű- veket írt. A kis énekesekre is gondolt, egy sorozat énekfüzetet szerkesztett kisiskolások, fiatalok számára, ezek népdalokat, gyermekdalokat tartalmaznak, segítséget nyújtva óvónőknek, tanítóknak. Az újraalakuló Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) 1994-es első kolozsvári gyűlésén a jelen levő karnagyok a szövetség elnökévé választották Attilát. Ezt a megtisztelő, de munkaigényes feladatot is szívvel-lélekkel végezte. Magyar zenei kultúránk megőrzéséért és ápolásáért végzett eredményes munkáját az EMKE Nagy István-díjjal, az RMD Jagamas János-díjjal jutalmazta. Drága Attila, életed, munkásságod követendő példa lehet fiataljaink számára. Pihenj békében! Emléked élni fog dalosaid, barátaid szívében. Az RMD vezetősége nevében Kovács András. (sz.-I)
László Attila Székelykeresztúr, 1933. máj. 28. - Sepsiszentgyörgy,2017. január 15.
Népújság (Marosvásárhely)

Egy szál virág Nyirő Józsefnek
Hatvanhárom éve távozott az élők sorából Nyirő József, a székely apostol, a Corvin-koszorús író. A madridi Almudena temetőben helyezték nyugalomra. Nem örökre, hiszen a szülőföld azóta is visszavárja. És bár 2012-ben Székelyudvarhelyen szerveztek „újratemetési ünnepséget”, hamvai mégsem kerültek haza. Politikai okokból. De ami késik, nem múlik.
Híveinek és bírálóinak, a nemzeti érzésűeknek és az azokat tompítani igyekvőknek egyaránt szánom az alábbi igaz történetet. Egyet a sokból, amely Nyirő József emberségéről nemcsak tanúbizonyságot tesz, hanem örök példát nyújt mindnyájunknak.
Egy nemes cselekedet
A negyvenes években, „kicsi magyar időben” történt, hogy az elismert író és közéleti személyiség, Nyirő József Lövétén járt. Az ottani elöljárókkal való találkozás során tudomást szerzett egy rendkívül tehetséges, ugyanakkor nagyon szegény gyermekről. Nyirő rögtön a zsebébe nyúlt, és hosszú évekre biztosította a legény taníttatását. Nemes cselekedetének köszönhető, hogy Lázár Lászlónak sikerült a híres iskolavárosban, Székelyudvarhelyen érettségiznie, majd a marosvásárhelyi orvosi egyetemre bejutnia.
A második világháború fejleményei úgy hozták, hogy Nyirőnek el kellett hagynia szeretett szülőföldjét, és korán bekövetkező halála után földi maradványai az egyik madridi temetőbe kerültek – örök nyugalom helyett arra a lehetőségre várva, hogy visszakerüljenek az anyaföldbe.
Közben Lázár László elvégezte az orvosit, és sikerült állást szereznie az Anatómiai Tanszéken. Az egykori lövétei kisfiúból az adományozó ismeretlenségébe burkolózó Nyirő Józsefnek köszönhetően egyetemi oktató lett. Lázár László hosszú évekig, évtizedekig hordozta a hála terhét. Bár a kommunizmus idején Nyirő irredentának számított, a harmincas–negyvenes években kiadott és lakások rejtett zugaiban őrizgetett műveinek az olvasója és szellemiségének az ápolója maradt. Származását, elveit, a Nyirő iránti jelképes köszönetét sohasem tagadta meg. Vállalta a „fekete pontot” a hatalom előtt, és szerényen meghúzta magát abban a korban, amikor egyesek még apjukat-anyjukat is megtagadták egy nagyobb szelet kenyérért és holmi pozícióért.
Sőt. Lázár László alig várta azt a pillanatot, amikor a számára csupán műveiből ismert mecénásnak megköszönheti az életre szóló támogatást. És bár lelkében számtalanszor megköszönte már, a legelső adandó alkalommal megtervezte az utat Madridba, hogy a hála virágcsokrát elhelyezhesse Nyirő József sírhantján.
Daciával Madridba
Nehéz idők jártak. A kommunizmus szorítása, a hatalmas távolság, a mozgáskorlátozottság, sőt akár anyagi megfontolások is nehezítették a „nagy utat”. De végül sikerült kézhez venni az útlevelet, jól megpakolni – az akár éjjeli nyughelyül is szolgáló – Dacia személyautót, és feleséggel együtt nekivágni a nagyvilágnak. Átszelni a fél kontinenst és elzarándokolni a keresztyén világ által jól ismert Santiago de Compostela Szent Jakab temploma helyett a magyar zarándokok által is kevésbé fontosnak tartott Madridba, egy ismeretlen temető elfeledett sírjához.
Többnapi utat követően dr. Lázár László megérkezett az Ibériai-félsziget szívébe, Madridba. Spanyol nyelvtudás nélkül, idegenként, autójában hervadozni kezdő lövétei virágcsokorral. Csak a temető nevét tudta, ahol mecénása, a székelyek apostola, Nyirő József nyugszik.
A temetőt valahogy sikerült megtalálnia, ki tudja hányadik érdeklődésére valaki mégiscsak útba igazította. Nyirő József sírhantját viszont nem lelte. Senki sem tudott róla, a temetőgondnok sem. Feleségével együtt kereste abban a nagy madridi temetőben, aztán látszólag sikertelenül felhagyott a próbálkozással. A virágokat máshol helyezte el, talán valahol a temető bejáratánál, miközben néhány méterre, tíz vagy száz méteres távolságra Nyirő meg nem talált sírjától elmondta a hálaadás imáját.
A megkönnyebbült lélek
Lázár László lelke megkönnyebbült. Talán elszállt egy galamb a környéken....
Az út során egy percig sem gondolt arra, hogy ne térjen haza a szülőföldre, hogy esetleges disszidálása miatt ne láthassa többé Marosvásárhelyt vagy Lövétét. Csak egy feladatot, szolgálatot, küldetést teljesített. A maga nevében, de voltaképpen az egész erdélyi magyarság részéről. Hiszen sokan voltak még olyanok, akik a hálaadás virágcsokrával a sírjához zarándokolhattak volna.
Madridból Lázár tanár hazajött, Nyirő maradt.
Közben az évek teltek. Végre valahára megbukott a kommunizmus. A nagy várakozások ellenére a szabadság ígérete gyakorta fanyarrá sikeredett. 1991-ben többedmagával együtt kényszernyugdíjazták Lázár László egyetemi előadótanárt. Mindennél bizonyára keserűbben élte meg, hogy 2009-ben bekövetkezett haláláig nem adódott alkalma az egykor Madridig elcipelt virágcsokor hasonmását az immár hazahozott és újratemetett Nyirő József majdani székelyudvarhelyi sírjára helyezni.
A mai napig sokan vagyunk, akik a köszönet, a hálaadás, a tisztelet, a szeretet virágcsokrát, ékes koszorút vagy egyszerű mezei virágokat szeretnénk elhelyezni arra a kijelölt, ám a mai napig kihantolatlan sírra.
Én is várom már azt a percet, amikor marosvásárhelyi és lövétei virágokat hozhatok a magyarságból és emberségből egyaránt példát mutató Nyirő József sírjára. Amikor egykori tanárom, néhai dr. Lázár László nevében a madridi temető bejáratánál hagyott virágcsokor helyett egy másikat helyezhetek el az örök érvényű, mégis személyes sorsokban megtestesült hálaadás és köszönet jeleként.
Ábrám Zoltán
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Erdély kilenc iskolájának legjobb informatikus diákjai mérték össze tudásukat
A magyarországi Neumann János Számítógép-tudományi Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) által közösen szervezett Nemes Tihamér Informatikai Tanulmányi Verseny erdélyi döntőjét 2017. január 7-én szervezték meg Marosvásárhelyen a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen – közölte a WebSzabadsággal Miklós Beáta, a kolozsvári székhelyű műszaki civil szervezet programszervezője.
A verseny reggelén Kovács Lehel-István, a verseny Erdélyi Regionális Bizottságának elnöke az intézmény aulájában köszöntötte a kilenc erdélyi város nagyobb iskoláiból érkezett versenyzőket és kísérő tanáraikat, ismertette a programot és sok sikert kívánt a versenyzőknek.
A megnyitót követően 10-15 perces próbakörre került sor, amely idő alatt a diákok tesztelhették a programok működését, majd 9.30 órakor kezdetét vette a verseny az I. és II. korcsoport számára, majd 10 órakor a III. korcsoport is. Összesen 51 diák, Erdély 9 iskolájának legjobb informatikus diákjai mérték össze tudásukat. A verseny három korcsoportban zajlott, V-VIII. osztályból 4 diák (1. korcsoport), IX-X. osztályból 25 diák (2. korcsoport), illetve XI-XII. osztályból 22 diák (3. korcsoport) versenyzett számítógépes programozásból. Az első korcsoport 3 órát, a második és harmadik korcsoport 5 órát programozott.
Első korcsoport:
4 tanuló indult az erdélyi döntőn, amelyből 3 diák a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 1 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár) tanulója volt.
Második korcsoport:
25 versenyző indult az erdélyi döntőre, amelyből 7 a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 3 a Márton Áron Gimnázium (Csíkszereda), 3 a Tamási Áron Gimnázium (Székelyudvarhely), 6 a Bolyai Farkas Elméleti Líceum (Marosvásárhely), 2 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár), 4 a Székely Mikó Kollégium (Sepsiszentgyörgy) tanulója volt.
Harmadik korcsoport:
A 22 versenyzőből 6 a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 6 a Márton Áron Gimnázium (Csíkszereda), 3 a Bolyai Farkas Elméleti Líceum (Marosvásárhely), 2 a Tamási Áron Gimnázium (Székelyudvarhely), 1 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár), 1 a Székely Mikó Kollégium (Sepsiszentgyörgy), 1 az Áprily Lajos Főgimnázium (Brassó), 1 a Bartók Béla Elméleti Líceum (Temesvár), 1 az Ady Endre Elméleti Líceum (Bukarest) diákja volt.
A szervezők ezúton is köszönik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Műszaki és Humántudományok Karának, hogy helyet adott a verseny erdélyi döntőjének, ugyanakkor köszönetünket fejezik ki az egyetem munkatársainak, akik hozzájárultak a verseny sikeres lebonyolításához.
A szervezők gratulálnak minden versenyzőnek és felkészítő tanárának, akiknek ezúton is köszönik a verseny felügyeletében nyújtott segítséget.
A továbbjutó diákoknak sok sikert kívánnak a budapesti döntőre való felkészüléshez, amelyre az Eötvös Loránd Tudományegyetem Informatika Karán kerül sor szombaton, 2017. február 25-én.
Szabadság (Kolozsvár)

Bőség az Erdélyi Művészeti Központban
Huszonhárom képzőművészeti kiállítást tervez idén Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) – közölte lapunkkal Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kulturális intézmény vezetője. 2017-től a központi épület mellett a Lábas Házban is az EMÜK szervezi a tárlatokat, oda kortárs erdélyi alkotók művei kerülnek. Folyamatosan növekszik a látogatók száma, szomszédos városokból is egyre többen kíváncsiak kiállításaikra, emellett bővíteni szeretnék gyűjteményüket, erősítik az iskolákkal, diákokkal való kapcsolatot, s tartalmasabbá teszik új honlapjukat is.
Hogy idén a tavalyi tizenötnél több, szám szerint huszonhárom tárlatot szervezhetnek, annak is tulajdonítható, hogy ettől az évtől a Lábas Házat is az EMÜK kezeli, használja kiállítóterét – magyarázta Vécsi Nagy Zoltán. Kortárs művészeket hívna meg oda, emellett megőrzik a központi kiállítóterek eddigi, markáns vonalát, idős, illetve már elhunyt erdélyi képzőművészek alkotásait, életművét mutatják be. A Lábas Házban elsőként Gerendi Anikó nagyváradi származású, Amerikában élő művészt mutatják be, tárlata január 27-én nyílik. A központban néhai Albert László kiállításával kezdenék február 17-én, a marosvásárhelyi alkotót a 20. század második fele egyik legeredetibb művészének tekintik. Mások mellett a háromszékiek közül bemutatják Deák Barna és Deák M. Ria művész házaspár visszatekintő kiállítását, Vargha Mihály legújabb szobrait, Ütő Gusztáv új festményeit, illetve az erdélyi meghívottak között a székelykeresztúri Kis László festő, a székelyudvarhelyi Berze Imre szobrász is szerepel, de bemutatják a 2015-ben elhunyt Szabó Zoltán Judóka, a „transzavantgárd marosvásárhelyi hűséges művészének” alkotásait is.
Örvendetesnek tartják, hogy egyre több a látogató, nem csak Sepsiszentgyörgyről és környékéről, hanem egész Erdélyből érkeznek érdeklődők, főként a szomszédos városokból, így Csíkszeredából és Brassóból is rendszeresen jönnek. Vécsi Nagy Zoltán azért is jónak tartja, hogy több helyen állíthatnak ki, mert így felértékelődik Sepsiszentgyörgy, nagyobb vonzerőt jelent a művészet iránt érdeklődőknek, ha több színvonalas kiállítást tekinthetnek meg. Ugyanakkor mind több a szervezett csoportokban érkező diák, óvodás, egyre jobb a kapcsolatuk az iskolákkal, őket „lelkes tanárok, tanítók, óvónők” hozzák el, s mivel idéntől gyarapodott a munkatársak száma, erre „még rádolgoznak”, „jöjjenek, szívesen látják őket”, tárlatvezetést biztosítanak, alkalmanként műhelymunkára is lehetőség nyílik. Vécsi Nagy Zoltán azt is megjegyezte, még mindig nincs elegendő művészettörténész, aki az erdélyi képzőművészettel foglalkozna. Új és elegáns mobilbarát honlappal (www.emuk.ro) rendelkeznek, azt Ferencz Hunor és Karácsony Zsolt készítette, támogatásként. Internetes megjelenítésüket tovább bővítik, az aktuális kiállítások mellett feltöltik saját gyűjteményüket (félszáznál több műtárgynál tartanak), s tervezik, hogy katalógusaik is felkerüljenek a világhálóra. A tavaly tizenegy új katalógust adtak ki, húsznál több az igényes kiadványaik száma. Miként tavalyi beszámolójukban is emlékeztetnek, az EMÜK célja „az 1920 utáni erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. Kiemelt feladatának tekinti az erdélyi képzőművészek életművének szakmai ápolását, művészetük átmentését a jövő generációi számára”.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelydvarhelyen méltatta a határon túliak kultúrszerepét Soltész Miklós
Soltész Miklós szerint a magyar kultúra napján azokra az értékekre is gondolni kell, amelyeket a határon túli magyarok tettek hozzá a magyar és az egyetemes kultúrához.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára vasárnap a magyar kultúra napja alkalmából szervezett székelyudvarhelyi rendezvények díszvendége. Az államtitkár a helyi Haáz Rezső Múzeumban Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató munkásságát felelevenítő kiállítás délutáni megnyitója előtt nyilatkozott az MTI-nek.
Elmondta: a Fölszállott a páva tehetségkutató televíziós műsorban évekkel ezelőtt fellépő Vrencsán Anita, és tanára, Vaszi Levente mutatta meg, hogy az egyik legkeletibb magyar település, az alig 200 lelkes Kostelek is mekkora erőt tud adni a magyarságnak. Úgy vélte: az említett kosteleki előadóknak a megismerése is bizonyította, hogy nem volt hiábavaló az a munka, amit Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató évtizedeken át végzett, sokszor az értetlenséget, a nélkülözést vagy akár a börtönt is vállalva.
„A magyar kultúra napján erősíteni kell azt a meggyőződést, hogy a magyarság megmaradásának a legalapvetőbb záloga a hit, a kultúra és az ezekhez szorosan kapcsolódó magyar nyelv megőrzése” – nyilatkozta az államtitkár. Úgy vélte, ennek a tudatosítása az összmagyarságnak ad erőt. A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum a kilencvenéves Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató munkásságát bemutató kiállítás megnyitásával ünnepli a magyar kultúra napját. A kiállítást a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum rendezte. A kiállított anyag 2015 tavaszától fél éven át volt látható Szentendrén.
Soltész Miklós az MTI-nek elmondta, hogy a késő-délutáni órákban részt vesz azon a gyertyás imádságos megemlékezésen is, amelyet Székelyudvarhely központjában levő Márton Áron téren tartanak a veronai autóbuszbaleset áldozatai emlékére. „Ez a megemlékezés azt üzenheti, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok odafigyelnek egymásra, és a jóban is, a fájdalomban is együtt vannak” – jelentette ki Soltész Miklós államtitkár.
MTI
Erdély.ma

Gyertyát gyújtottak a busztragédia áldozatainak emlékére Székelyudvarhelyen
Székelyudvarhely is csatlakozott a nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben és külföldön is szervezett megemlékezéshez, amelyen a Verona közelében történt baleset következtében elhunyt diákokra emlékeztek.
Több mint százan vettek részt a vasárnap esti fél órás megemlékezésen, melyet a Magyar Polgári Párt helyi szervezete hirdetett meg, Székelyudvarhely központjában, a Vasszékely szobornál.
A közös imádságot Tamás Barna, a Kis Szent Teréz plébániatemplom plébánosa vezette, de jelen voltak még egyházi- és a helyi önkormányzat egyes képviselői is. A városlakók közül számos család, szülő, nagyszülő fejezte ki együttérzését a balesetet szenvedők hozzátartozói felé, egy-egy szál virággal, gyertyával. A jelenlevők az elhunytak lelki üdvéért, a sérültek gyógyulásáért és a balesetben szenvedők családjaiért imádkoztak, gyújtották meg gyertyáikat.
A megemlékezésen jelen volt Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár, aki megköszönte, hogy ilyen szép számban kifejezték együttérzésüket a városlakók, hiszen ezzel a gesztussal is a nemzeti összetartozást erősítették. Gálfi Árpád polgármester megköszönte, hogy a felhívásra reagálva ilyen sokan eljöttek az eseményre, mindenkit további imádságra biztatott.
Mint ismert nemzeti gyásznappá nyilvánította hétfőt a magyar kormány az olaszországi buszbalesetben elhunyt áldozatok emlékére. A tragédiában tizenhatan meghaltak, több mint húszan megsérültek, a buszon a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium 14 és 18 év közötti tanulói, volt diákok, tanárok és egyikük családja utazott. A baleset körülményei továbbra is tisztázatlanok, a körülményeket még vizsgálják.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Kallós Zoltán munkássága előtt tisztelegtek a magyar kultúra napján
„Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk” – idézték többen is köszöntőjükben Kallós Zoltán mezőségi néprajzgyűjtőt a róla szóló tárlat megnyitóján vasárnap délután. A munkássága, és az erdélyi magyar folklór sokszínűsége előtt tisztelegtek a magyar kultúra napján a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban.
Kallós Zoltán által gyűjtött dalokkal indította a Kaszaj zenekar vasárnap délután, a magyar kultúra napján az Indulj el egy úton… című tárlat megnyitóját.
A válaszúti néprajzkutató életéről szóló tárlat a legfiatalabbakat és idősebbeket is a Haáz Rezső Múzeumba gyűjtötte. „Ünnep ez a nap számunkra: a magyar kultúráé, és a Kallós Zoli bácsié is” – mondta Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója az idén Európai Nostra-díjra jelölt 91 éves néprajzgyűjtőről. Noha egészségügyi okok miatt nem tudott Székelyudvarhelyre utazni, Kallós Zoltán videóüzenetben köszöntötte a tárlat látogatóit.
Szeretettel gyűjtöttem ezeket a tárgyakat, mindegyikről tudnék mesélni valamit” – kezdte üzenetét, majd felidézett egy mezőkeszüi jelenetet egyik gyűjtéséről. Elmondta, gyermekkori álma volt egy néprajzi múzeum létrehozása, ám a rendszerváltás előtt lehetetlen volt. A válaszúti családi ház visszaszerzése után sikerült csak kiállítania a gyűjteményét, amelyik szerinte nem lehet öncélú. „Bántott, hogy amikor népművészetről esett szó az iskolában, a Mezőségről sosem esett szó, keveset tudtak a Mezőségről, a kutatók pedig elkerülték” – idézte fel munkájának motivációját.
Kallós Zoltán gyűjteménye bizonyíték arra, hogy miként tartotta meg a kultúra a magyar népet ezer éven át – fogalmazott köszöntőjében Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere. Szerinte útmutató lehet a fiatal nemzedék számára, hiszen munkáját akkor végezte, amikor ezt tiltották. Soltész Miklós, Magyarország egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára szerint Kallós Zoltán munkájára szükség volt, hiszen így a 21. században is él a népdal, a tánc, a nyelv, és ezek által a nemzet.
A tárlatot támogató Nemzetstratégiai Kutatóintézet nevében Szász Jenő intézményvezető is megszólalt. Majd Pozsony Ferenc egyetemi tanár indokolta meg, hogy a magyar értelmiségi elit miért Kallós Zoltánt nevezi az Europa Nostra-díjra idén. Ezt követően Balázs Bécsi Gyöngy, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány elnöke beszélt az alapítvány tevékenységeiről, majd Berecki Ibolya, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese, a tárlat megálmodója arra biztatta a látogatókat, hogy ne szaladják végig, hanem ragadjanak ott, merengjenek el a március végéig megtekinthető kiállításon.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Értékteremtő munkájukat ismerték el az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjjal
A magyar kultúra napja rendezvénysorozat díjátadó gálával zárult vasárnap este Székelyudvarhelyen, amelyen az Udvarhelyszék Kultúrájáért-életműdíjat Pávai István székelyudvarhelyi születésű, jelenleg Budapesten élő népzenekutató vehette át, ugyanakkor elismerték az Udvarhelyi Fiatal Fórum, Zsidó Zsuzsanna rugonfalvi óvónő, valamint a Szentegyházi Hagyományos Huszáregyesületet értékteremtő tevékenységét is.
Ünnepélyesen, de szomorú hangulatban kezdődött vasárnap este az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjak átadása: a veronai tragédia áldozatainak adózott egy perc néma csenddel a közönség a székelyudvarhelyi Művelődési Házban.
Az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjat minden évben olyan személyek, szervezetek, egyesületek kapják, akik, illetve amelyek a közösségért, a magyar kultúráért tevékenykednek. A díjazottak munkásságát a Székelyföldi Stúdió által készített kisfilmek ismertették a jelenlévőkkel.
Az Udvarhelyszék Kultúrájáért Egyesület Életműdíját ez alkalommal a székelyudvarhelyi születésű, Székelykeresztúron nevelkedett, jelenleg Budapesten élő, szelíd és alázatos személyként jellemzett Pávai István népzenekutatónak ítélték oda. Fiatalabb korában a Hargita Megyei Népi Alkotások Házának volt a zenei irányítója, a csíkszeredai Művészeti Népiskola tanára, a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes művészeti titkára. Még Budapestre költözése előtt a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttesnél tevékenykedett szakmai tanácsadóként, később zenei szerkesztő, majd a kulturális műsorok osztályvezetője volt a Marosvásárhelyi Rádiónál. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Tanszékének docense, a Hagyományok Háza keretében működő Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívum vezetője.
A kiforrott, erős közösségként jellemzett Udvarhelyi Fiatal Fórum érdemelte ki idén az Udvarhelyszék Kultúrájáért Közösségi díjat, hiszen fennállása óta a diáknapok, a gólyabálok, a jégkarnevál mellett számos olyan kulturális programot szervezett, amellyel bizonyította, hogy képes az értékteremtésre. A díjat Vass Orsolya, az UFF vezetője vette át.
A rugonfalvi óvónőnek, Zsidó Zsuzsannának ítélték oda ezúttal az Értékteremtő díjat. A méltatás szerint a Vadrózsák Színjátszó Csoport vezetője „játszva teremt értékeket”, hiszen évek óta a közösség felnőtt tagjainak színpadi „edzője” és összekovácsolója.
„Mindenki ismeri Mihály József huszárkapitány vitathatatlan érdemeit” – hangzott a méltatás az Értékmentő díj átadásakor annak a személyiségnek, aki létrehozta és mai napig fenntartja a Szentegyházi Hagyományos Huszáregyesületet és ezáltal megéli a hagyományokat. Az est meglepetésvendégeként a huszárok teljes díszben, énekszóval vonultak végig a termen a színpadig, ahol köszöntötték könnyekig meghatódott kapitányukat. A huszáregyesület előadását a Cickom Énekegyüttes csengő hangon előadott sóvidéki népdalai követték.
Ferenczi Attila az irodalom rovatban Szini Lajos, Laji bá'-val való első „találkozásáról”, és a munkája, a Nyüszkölés a feredőn s a nagy viz martyán című könyv színpadra viteléről ír. Továbbá Szini Lajos írásainak nyelvezetére is kitér, kritizálóit, elmarasztalóit is idézi. Részleteket is közöl a folyóirat Szini Lajos írásaiból.
Portik Gabriella tanulmányában rávilágít, hogy migrációról nem csak ma beszélhetünk. Az 1941-44 közötti időszak elvándorlását, kitelepítését kíséri nyomon. Az önszántukból vagy kényszerülve kérdést járja körül a Börvelyi, Székelytelep kapcsán.
Nagy József a lapszámban az I. Világháború hadi eseményei a Békás- és a Tölgyesi szorosokban címmel közöl tanulmányt. A főszerkesztő felhívta a diákok figyelmét, csak olyan szakot válasszanak, amit szeretnek, továbbá felkérte, az itthon maradásnak egy erős szála lehet az, hogy az egyetemi évek alatt folyamatosan kapcsolatba legyenek az itthoniakkal, az otthon történéseivel. Bátorította a középiskolásokat, hogy írjanak, vegyék fel a kapcsolatot a szerkesztőkkel.
A Gyergyói Szemlét igyekeznek minden egyes településen bemutatni a szerkesztők, Kilyénfalván, Szentmiklóson, Szárhegyen már ismertették a folyóiratot. Január 25-én, szerdán 18 órától Gyergyóremetén a Községház Tanácstermében, 26-án, csütörtökön 18 órától Gyergyóalfaluban a Petőfi Sándor Művelődési Házban és 31-én, kedden 18 órától Gyergyószentmiklóson a Városi Könyvtárban mutatják be a folyóiratot, melyet az érdeklődők ingyenesen megkaphatnak.
Dósa Ildikó
Székelyhon.ro

Lőrincz Gyula festészeti kiállítása Székelyudvarhelyen
Lőrincz Gyula festészeti kiállítása nyílt meg a Művelődési Ház koncerttermében vasárnap a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat részeként. Három héten keresztül tekinthető meg a több mint negyven alkotást felvonultató tárlat.
Kronosz - Kairosz címmel nyílt kiállítás a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében. A kiállítást Elekes Gyula, a Művelődési Ház igazgatója nyitotta meg.
Az idén ötven éves, Székelyudvarhelyen született Lőrincz Gyula művész alkotóéletútjáról Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója az alkotó barátjaként mesélt a jelenlevőknek. Kiderült, hogy 1984-ben mialatt Szép igazgatóként dolgozott a Székelyudvarhelyi Municípiumi Művelődési Házban, Lőrincz tizenegyedikes diákként ott rendezte első kiállítását.
„Nagyon furcsa volt, egy vakmerő diák lázadása, merészsége nyilvánult meg munkáiban, miközben az akkori Székelyudvarhely nem volt nagyon divatos és elfogadó sem” – emlékezett vissza Szép. Hozzátette, ezt követően mindketten Kolozsvárra kerültek. Lőrincz ott tanult, majd ott is telepedett le, miközben többféle művészeti ágban is kipróbálta magát. Többek közt a Minimum Party alkotótáborok egyik alaptagja, fotóklubnak katalógusokat készített, művészkocsmát működtet Insomnia néven. Plakátokat is készített a Kolozsvári Magyar Operának és egy korrektúrra alkalmával találkoztak újra Széppel, ekkor ismét elkezdtek barátkozni.
Az igazgató azt is elmesélte, hogy a magyar opera egy munkatársa, Selmeczi György zeneszerző, rendező, karmester egy alkalommal arra kérte Szépet, hogy egy olyan jelmez- és díszlettervezőt szerezzen, akinek nem ez a szakmája, aki másként gondolkozik. Így megkeresték Lőrinczet, attól fogva Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Budapesten is összesen huszonöt színházdíszletet tervezett, ebből tizenöt operadíszlet, aminek a hangulatát jelen kiállítás képei közt is fellelheti az érdeklődő. Szép elmondta, hogy második házassága is több kiállítást anyagát is inspirálta. Örömét fejezte, ki hogy bár sok mindent kipróbált végül is a festészetnél maradt, hiszen úgy véli „aki így tud festeni, annak festeni kell”.
Siklódi Zsolt grafikusművész nem tudott ott lenni az eseményen, így gondolatait Lőrincz Ildikó művészettörténész tolmácsolta. A tárlat címére reflektált először, elmondta, hogy Kronosz - Kairosz,a görögök által használt két időfogalom, s az „alkotó is e szerint akarja megtalálni azokat a kis ablakokat a tőlünk függetlenül, bennünket figyelmen kívül hagyó múló időben, amik megtermik az alkotás idejét, amikor a jelen pillanat számít.” Mivel a szerző idén éppen ötven éves, így aktuális a visszatekintés is, erről is szóltak a sorok, majd elhelyezte őt az alkotók sorában.
A tárlaton egyébként nagyrészt festmények találhatók, a kétezres évektől kezdődően. A bejáratnál egy Belépek a Schengenbe című alkotás fogad, ami egy tál kék víz, de van színes és fehér üvegekkel felállított sakktábla is.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Vegyél, egyél hazait!
Vegyél, egyél hazait! mottóval szerveztek újabb vásárt Marosvásárhelyen a Rákóczi-lépcső aljában lévő Petry Látványműhely és Múzeum udvarán. Ezzel az eseménnyel az egy évvel ezelőtti kezdeményezés sikerét is megünnepelték a szervezők, hiszen Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda után Marosvásárhelyen is sikerült elindítani a helyi kézműves termékek rendszeres vásárát.
A januári hideg ellenére meleg hangulat fogadta a Petry-udvarba látogatókat, ugyanis a bejárat mellett jobbról és balról  is egy-egy fémhordóban meggyújtott tűz mellett lehetett melegedni. Bent az udvarban ez alkalommal sem változott a látvány: kézműves sajtok, természetes alapanyagokból készített szörpök, lekvárok, sütemények, csokoládék, gyümölcspárlatok, egyedi fűszerezésű kolbászok, hurkák, helyszínen olvasztott kacsa- és disznótepertő, száraz, papírvékonyan szeletelt sonka várta a vevőket.
Ha csak nézelődni is tér be valaki, az sem tudja megállni, hogy valamit ne vásároljon – mondta az egyik vevő. Kacsó Jánost leginkább a sajtok csábítják el minden alkalommal, hiszen a színes borssal vagy fokhagymával, illetve dióval ízesített termékeknek nem tud ellenállni. Más a helyszínen szeletelt sonkát tartja a legfinomabb „zsákmánynak”, olyan az, hogy akár kenyér nélkül, csak úgy magára is fogyasztható. A homoktövis natúr sűrítmény formájában, valamint barackkal vagy eperrel vegyítve, cukrozott szörpként is kapható. Az utóbbi években fedezték fel magas C-vitamin tartalmának köszönhetően, édesítve a gyerekek is könnyebben elfogyasztják, érdemes kipróbálni – ajánlják a natúr szörpök standjánál, ahol fekete ribizli, málna, bodza, piros ribizli és meggyszörp is vásárolható, egy-egy kis bagolysapkával téve még érdekesebbé, vonzóbbá a portékát.
Az egyik standon kisebb és nagyobb méretű illatos párnák, párnácskák, gyógynövényt, túlnyomórészt levendulát tartalmaznak, illatosítják a szobát, a ruhás szekrényt, nyugtató hatásúak – magyarázza az eladó. Az asztalon levendula illóolaj és levendulavíz, levendulás maci és levendula csokor. „A levendula bármilyen formában kedves ajándék” – hívják fel a figyelmet a reneszánszát élő növény sokoldalúságára többen is. Nyugtató, gyulladáscsökkentő, enyhíti az égési sebeket, a rovarcsípés okozta viszketést, leégés esetén nyugtatja a bőrt, elősegíti a nyugodt alvást, természetes illatosítóként is használható. Szörpöt és lekvárt is készítenek levendulából, ízesítésre is használják, de csak díszként, a vázában is jól mutat csokorba szedve.
[Forrás: Székelyhon]
itthon.ma//erdelyorszag

Unitárius találkozó Temesváron
„Mint élő kövek, épüljetek lelki házzá”
A Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség templomában január 21-én, szombaton immár második alkalommal szervezték meg az ország legnyugatibb megyéiben élő unitáriusok találkozóját. Az 1989-es forradalom templomában igét hirdetett dr. Koppándi Botond, a gyakorlati teológia tanára, a kolozsvári unitárius püspökség képviselője. A jeles eseményen részt vettek a temesvári történelmi egyházak lelkészei és plébánosai.
Dr. Koppándi Botond Péter apostol egy kisázsiai szórványgyülekezetnek írt első levelének szavaival üzent a maroknyi temesvári unitárius gyülekezetnek: „S magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá”. „Péter apostol megfogalmazta azt a közösségépítő stratégiát, amely máig érvényes: arra buzdítja a kis gyülekezet tagjait, hogy legyenek élő kövek, és úgy épüljenek föl lelki házzá, hogy erős, igaz közösséget alkothassanak. Péter erőt, bíztatást ad, megnyugtatja őket, hogy nem a kézzel épített templom, hanem sokkal inkább a lelkek közötti szövetség, az igaz érzések alkothatják a keresztény közösséget” – mondta dr. Koppándi Botond. „De mi a teendő a XXI. században, a szórványban, azokban a kis közösségekben, ahol már csak 2-3 magyar ember van, ahol nincsenek lelkészeink, és az emberek úgy érzik, hogy nincs jövendő, maholnap föl kell adni ezeket a legvégső bástyákat? Nincs válasz, nincs az a gyülekezetépítő recept, amely ezt egyértelművé tenné! Van isteni gondviselés, van egy-két elszánt ember, vannak végvári harcosok, akik ebben a nagy bekerítésben is derekasan megállják a helyüket. Egyetlen apró tanácsot adhatnék: az egymás lelke iránti érzéseket kellene megerősíteni, amit talán a legszebben Dsida Jenő fogalmazta meg Menni kellene házról házracímű versében:
„Menni kellene házrólházra, városról városra mintegy izzadt, fáradt, fanatikuscsavargó. Csak két égő szememet,szakadozott ruhámat, porlepettbocskoromat hívni bizonyságula szeretet nagy igazsága mellé,és rekedt hangon, félig sírvakiabálni minden ablak alatt:Szakadt lelket foltozni, foltozni!Tört szíveket drótozni, drótozni”
A temesvári unitárius találkozó résztvevőit, a történelmi egyházak képviselőit, a gyülekezet tagjait és a más felekezethez tartozó házastársakat Koppándi B. Zoltán dévai szórványlelkész köszöntötte. „A temesvári kis gyülekezet egy nagyobb szórványgyülekezet része, a délnyugat-erdélyi unitárius gyülekezet tagja, amelynek központja Déván van, és hozzá tartoznak Vajdahunyad, Temesvár, Arad és a környékbeli falvak. Nagy öröm számomra, hogy itt lehetünk és ilyen nagy számban ünnepelhetünk!” – mondta Koppándi B. Zoltán, aki külön köszöntötte a testvérfelekezetek képviselőit, akik elfogadták a meghívást és jelenlétükkel az ökumenizmust, az összetartást erősítették, valamint testvérbátyját, Koppándi Botond teológiai tanárt, lelkészt Kolozsvárról, aki az Unitárius Püspökség üdvözletét is elhozta a temesváriaknak. Koppándi B. Zoltán lelkész az Unitárius Egyház Főtanácsa nevében köszönő oklevelet adott át Szász Enikőnek, a temesvári gyülekezet gondnokának „a szórványban kifejtett egyházszolgálatáért és helytállásáért”.
A házigazda Temesvár-Belvárosi Református Gyülekezet nevében Fazakas Csaba lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket, aki meghívta az unitárius találkozó résztvevőit, hogy jövőre, az erdélyi vallásszabadságot szentesítő 1568-as tordai országgyűlés 450 évfordulójának az évében is ezen a helyszínen tartsák meg a harmadik unitárius találkozót.
Az istentisztelet ünnepi műsorral folytatódott, amelynek keretében citerán játszott Illés Sándor, verset mondott Illés Izabella, népdalokat énekelt Szabó Abigél, végül Molnos András Csaba színművész szavalta el Babits Mihály Miatyánk című költeményét. A Himnusz eléneklése után az unitárius találkozó fehér asztal mellett folytatódott az Újvárossy Ernő nevét viselő közösségi teremben.
„Édesapám emléke kötelez”
A maroknyi, mintegy 40-50 lelket számláló temesvári unitárius gyülekezet gondnoka, Szász Enikő színművész a Nyugati Jelennek elmondta: ez a gyülekezet mintegy 150 esztendeje folyamatosan létezik, és a helyi evangélikus egyház szárnyai alatt fejti ki tevékenységét, ők biztosítják az istentiszteletekhez a helyszínt, a lelkészek pedig Nagyváradról szolgáltak be. „Az unitárius találkozót  Koppándi B. Zoltán tiszteletes úr kezdeményezte 2015-ben közösségerősítés céljából, illetve a testvérgyülekezetekkel meglévő jó kapcsolatok ápolása céljából – mondta Szász Enikő –, én magam csak rásegítek erre a kezdeményezésre összeterelni a híveket, felhasználva minden rendelkezésre álló kommunikációs csatornát. Magam is papi családból származom, édesapám Székelyudvarhelyen volt unitárius lelkész, sőt esperes is volt. Úgy érzem, hogy a rá való emlékezés kötelez az unitárius gyülekezet érdekében tenni valamit”. Szász Enikő szerint az unitárius hívek többsége Erdélyből, elsősorban a Székelyföldről került ide Temesvárra, a ritka kivételek között van Marossy Zoltán volt alprefektus, aki született bánságinak és unitáriusnak vallja magát.
„A Temes megyei Zsombolyán, római katolikus környezetben nevelkedtem – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Marossy Zoltán –, unitárius gyökereim édesanyám révén Küküllősárdra vezetnek, amely a Szászföld és a Székelyföld határán található. Gyermekkori vakációimat ott töltöttem Küküllősárdon, ahol a nagyapám volt az unitárius gyülekezet gondnoka. Az olvasottak vittek az unitárius valláshoz, mert engem katolikusnak kereszteltek, de azután úgy alakult, hogy feleségemmel Isten előtt házasságot a küküllősárdi unitárius templomban kötöttük. Később alkalmazkodtunk a temesvári helyi viszonyokhoz és fiainkat reformátusnak kereszteltük.” Marossy Zoltán szerint egyértelműen Szász Enikő a temesvári unitárius gyülekezet „motorja” és talán az sem véletlen, hogy a rendszerváltás utáni években a helyi RMDSZ vezetői között szép számmal voltak és vannak unitárius hívők (Marossy Zoltán, Sütő-Udvari Magda, Szász Enikő – szerk. megj.)
Az első két unitárius találkozó sikere, lelkesedése felvillantja a reményt, hogy itt, a bánsági szórványban is van jövője a piciny gyülekezetnek és „élő kövekként” valóban sikerül felépíteni azt a „lelki házat”, ahol egymásra találnak a régió unitárius hívői.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Az európai hírű iskolai szertár, amit generációk csodálhatnak
Amellett, hogy felbecsülhetetlen értékű a gyűjtemény, érzéseket, hangulatokat ébreszt a Gönczi Lajos nevét viselő természettudományi szertár a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban. Az európai hírű természetrajzi szakterem 43 négyzetméter összfelületű vitrines tárolói a felújítás során visszanyerték régi formájukat, jellegzetes díszítéseiket, és új életre kelve várják az érdeklődőket.
A tanintézet egykori diákjaként a szertárlátogatásra készülve megrohantak az emlékek: átörökített keletkezéstörténetek lengték körül a különös illatú és hangulatú helyet. Tanulókként megtiszteltetés volt a patinás hagyaték akkoriban még ütött-kopott tárlói közé belépnünk. Ünnep volt, ha ásvány-, növény- vagy állattanismereteinket gyarapítandó körbeállhattuk az évszázados szekrényeket, tárlókat. A nagyobbak rendre elmondták a kisebbeknek, hogy a csontváz valaha az iskola kapusa volt. És azt is: a preparátumok hiányzó alkoholszintjéről a világháború arra járó szomjas katonái tehetnek…
Ma is áhítatos figyelemmel vesznek részt a kis- és nagyobb diákok a szertárlátogatáson vagy ott tartott tanórán – mondta el Littasi Csilla, a fa berendezési tárgyak restaurálási projekjének felelőse.
Az iskola első szakterme európai hírű természetrajzi szertár: a növényi és állati preparátumok mellett ásvány- és kőzetgyűjteménnyel is rendelkezik. 1996. május 18-án, a magyar iskola 1000. évfordulója alkalmával vette fel a Gönczi Lajos Természettudományi Szertár nevet.
Az első leltár 1875-ben készült el a névadó tanár vezetésével, akkor 207 állat, 493 ásvány és 40 kristály képezte a szertár állományát. Gönczi Lajos, aki harminckilenc éven át az iskola tanáraként és huszonhat évig igazgatójaként tevékenykedett, a természetrajzi szertár igazi megalapítója és tudatos fejlesztője volt. 1890-ben 1200 szárított és pontosan meghatározott (főleg udvarhelyszéki) növényt adományozott a szertárnak.
A jelenleg közel ötezer darabos gyűjtemény nemcsak környékünkön számít különlegesnek. Magában foglalja Gönczi Lajos, a híres biológus hagyatékát is. A mai fenntartók úgy érzik, a Gondviselés őrizte meg az elmúlt nehéz évszázadokban attól, hogy széthordják, felégessék.
Megtudtuk: az iskola Tehetség és Szorgalom Alapítványa pályázati támogatásból újíttatta fel a szertár vitrines és fiókos tárolóit. Ezek sérüléseit korábban már próbálták szakszerűtlenül helyreállítani, de eme beavatkozások csak rontottak állapotukon. Az évek óta tartó alapos felújítás célja a káros javítgatások cseréje, a hiányok pótlása, a használat során elkopott elemek kiegészítése, a teljes felületi átcsiszolás, újrafestés és a végleges megjelenés kialakítása volt. A munkálatokat Fazakas G. János és csoportja végezte el. A renoválás során a szakcsoport megtisztította a tárolókat a több évtizedes szennyeződésektől, szükség szerint kipótolták, újracsiszolták azokat.
Nagy gondot fordítottak a tárolók eredeti állapotának visszaállítására, így a szakszerűtlenül felszerelt, a fát károsító leltári számozást is eltávolíttatták a szekrényekről. A tárolók fémből készült részeit, így a zárakat is szükséges volt rendbe tenni, mert nem mindegyik ajtó csukódott megfelelően, a por pedig a 4854 darabos, régiónkban jelentősnek számító gyűjtemény károsodását is okozhatja. A tanintézet saját forrásból padoltatta újra, meszeltette ki, látta el korszerű világítással a termet.
A 19. század végi szertári gyűjtemény mai őrzői oktató és nevelőcsomagok sorozatát nyújtják nem csak az iskola tanulói számára: a környék óvodásai, iskolásai, hallgatói, sőt külföldi csoportok is felkeresik. Előzetes megbeszélést követően bárki betérhet, hogy megtapasztalja, miként kapcsolódik össze a tárgyi örökség az emlékezettel.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Forintmilliók székelyföldi iskolák, templomok felújítására
Székelyföldi iskolák és templomok felújításának támogatását jelentette be Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára egy csütörtöki székelyudvarhelyi sajtótájékoztatón.
Az államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány olyan iskolák épületeinek a felújítására nyújt támogatást 2017-ben, amelyek a történelmi magyar egyházak fennhatósága alatt működnek.
Székelyudvarhelyen a római katolikus egyházi épületekben működő Tamási Áron Gimnázium 50 millió forintot, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium 20 millió forintot, a székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnázium pedig 74 millió forintot kap. A magyar kormány 22 millió forinttal támogatja a székelyudvarhelyi unitárius templom felújítását és 42 millió forinttal a villámcsapás következtében leégett atyhai római katolikus templom újjáépítését.Az államtitkár azt is bejelentette, hogy 50–70 olyan orvosnak, gyógytornásznak, gyógypedagógusnak a négynapos magyarországi továbbképzését támogatják, akik székelyföldi sérült gyermekek korai fejlesztésével foglalkoznak. A szakemberek kiválasztásában Székelyudvarhely polgármesterének segítségét kérte. 
Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója – aki szintén részt vett a sajtótájékoztatón – rendkívül fontosnak nevezte a magyar állami támogatást, mert – mint ecsetelte – az általa vezetett intézmény a pályázati kiírások megkötései miatt soha nem kaphatott EU-s támogatást épületfelújításra. Azt is hozzátette, hogy Székelyudvarhely városa is kiveszi a részét az ingatlanfelújítás finanszírozásából azzal, hogy 2016-tól emelt bérleti díjat fizet a római katolikus egyháznak az iskolaépületek használatáért. A város nevében Gálfi Árpád polgármester mondott köszönetet a magyar kormány támogatásáért.
MTI
Erdély.ma

Engem Udvarhely elvarázsolt
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá