Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. április 8.
Nyílt napot tartottak a PKE-n
Idén április 8-án szervezték meg a már hagyományosnak számító nyílt napot a Partiumi Keresztény Egyetemen, amelyen a középiskolát végző diákok és szüleik tudhattak meg többet az egyetemről.
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem az előző évek hagyományaihoz híven ismét megszervezte a főként középiskolás diákoknak szóló nyílt napot, amelyen az érdeklődők többet tudhattak meg az egyetemen működő képzésekről, az itt oktató tanárokról és első kézből szerezhettek információkat az egyetemi életről, az itt tanuló egyetemistáktól. Az eseményre idén is az Iskola másként elnevezésű program keretében került sor, április 8-án, és ezúttal is több száz tanuló érkezett, többek között az Érmihályfalváról, Zilahról, Margittáról, Nagyszalontáról, Szatmárnémetiből, valamint több nagyváradi oktatási intézményből, sőt, Magyarországról is. Az egyetem ezen a napon 10-15 óra között interaktív foglalkozásokkal, szakbemutatókkal, ismeretbővítő előadásokkal és játékokkal várta az ide látogató fiatalokat. A különböző programokra a nyílt nap hivatalos megnyitója után került sor.
Megnyitó
A PKE díszterme a nyílt nap megnyitóján zsúfolásig megtelt a diákokkal, akikkel elsőként Tőkés László EP-képviselő, az egyetem alapító elnöke osztotta meg gondolatait. Tőkés László bemutatta röviden az egyetem történetét, valamint beszélt arról a megvalósult célról, hogy hosszú ideig tartó megszakítás után a PKE megalapításával újra lett magyar egyetemi oktatás Partiumban. Elmondta: az alapításkor arra vállalkoztak, hogy biztosítani tudják Partiumban a magyarság számára azt az európai jogot, hogy ki-ki a saját anyanyelvén képezhesse magát az óvodától a felsőoktatásig. „Azt reméljük, hogy ti is abba a seregbe fogtok beletartozni, akire számíthat a nemzet, számíthat az egyház. Két része van ennek az ügynek: az egyik az, hogy ti boldoguljatok egyen egyenként, megtaláljátok életetek útját, a másik fontos vonatkozás pedig az, hogy a magyar egyházi, nemzeti, egyetemi életünk általatok gazdagodjon” – mondta el Tőkés László. Dr. János Szabolcs, az egyetem rektora örömét fejezte ki, hogy a nyílt napon résztvevők köre évről évre szélesedik. Mint elmondta, az egyetem létrehozása egy álommal kezdődött, amelynek az volt a lényege, hogy egy magyar nyelvű egyetemet hozzanak létre az erdélyi, partiumi magyarságnak. A megalakulás óta az intézmény nehezebb és könnyebb időszakokon is átment, de folyamatosan fejlődött. „Ha ide jelentkeztek, egy fiatalos, dinamikus, fejlődő intézmény diákjai lehettek. Az egyetemnek saját magasan képzett tanári testülete van, akik nem csak átadják a tudást, hanem mentori, tutori feladatot is ellátnak, e mellett több külföldi vendégtanár is oktat az egyetemen” – tette hozzá a rektor. Kitért az egyetem új épületére is, valamint a külföldi tanulási lehetőségekre is: „El lehet menni tapasztalatot szerezni külföldre, de vissza kell jönni, és itt kamatoztatni a megszerzett tudást”. A rektor kiemelte, hogy a PKE legfontosabb előnye az, hogy az itt tanuló hallgatók olyan oklevelet kapnak, amely mögött valós tudás van.
Programok
Sipos Emőke PR referens egy képes bemutatón keresztül hozta közelebb Nagyváradot és az egyetemet a jelenlevőkhöz. A prezentációból kiderült, hogy az egyetem előnyeihez tartozik, hogy nem csak az oktatás folyik magyar nyelven, hanem az ügyintézés, a vizsgák és az államvizsga is, e mellett a tandíjak Erdély-szerte a legmegfizethetőbbek, a tandíjmentes helyek aránya pedig 60 százalék. Ezek mellett háromféle (szociális, tanulmányi és érdem) ösztöndíjat biztosítanak a hallgatóknak, az egyetemi oktatás mellett pedig működnek szakkollégiumok, diákszervezet, továbbá lehetőség van Erasmus programban részt venni, valamint számos gyülekezeti alkalmat is szerveznek. A prezentáció második felében az egyetemen működő karokat, szakokat mutatta be Sipos Emőke. Ez utóbbiakról több információt a diákok az egyetem folyosóin felállított szakbemutató standoknál tudhattak meg.
P. Nagy Noémi
erdon.ro

2015. április 9.
Próféta a saját hazájában
Március végén tudóstársak, tanítványok, barátok és népes családja köszöntötte a 80. évét betöltő dr. Brassai Zoltán nyugalmazott belgyógyász professzort, aki életével, pályafutásával azt példázza, hogy akadémikusként, egyetemi tanárként, ismert orvosprofesszorként, szakíróként miképpen lehet karriert építeni és beteljesíteni úgy, hogy az ember a szülőföldjén, a szülővárosában marad. Mindenki lehet próféta a saját hazájában – vallja a MOGYE emeritus professzora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tisztségeit, kitüntetéseit hosszú felsorolni, amelyek közül a Román Köztársasági Érdemrend I. fokozatát (2000) és a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjét (2009)említhetjük az első helyen.
A kémiától a belgyógyászatig
– Beszélgetésünk kezdetén lokálpatriotizmusának forrását firtatom: miből, honnan ered?
– 1935-ben régi vásárhelyi polgári családban születtem, abban a házban, ahol most is lakom. Építhettem volna szebbet, nagyobbat, de ehhez kötődöm igazán, hisz minden nemzedék tett hozzá, bővített rajta valamit. 1940-ben, ötéves koromban külön engedéllyel kezdem el az iskolát, immár a Református Kollégiumban, ahol a nagyapám is tanult. A gyermek- és fiatalkoromban megismert város, a hegyen épült Debrecen a magyar Göttinga volt számomra, amely iránt nagyon erős elkötelezettség alakult ki bennem. A szellemi és kulturális értékeken kívül a boldog gyermekkor színhelyét jelentette. A Ritz- fürdőben nagyokat úsztunk, s a Poklos-patak partján ádáz focimeccseket vívtunk a szomszéd utcabeli fiúkkal. Nem voltam föltétlenül jó gyermek, kicsit mindig kilógtam a sorból. Iskolás koromban Szentgyörgyi Albert volt a példaképem, a kémia a kedvenc tantárgyam. Bár osztálytársaimmal együtt a Bolyai Egyetem kémia szakára készültem, szüleim kérésére a vásárhelyi orvosi egyetemre felvételiztem. Miközben a biokémiai szakkörre jártam, negyedéves orvostanhallgatóként 1956-ban egy hivatalos diákcserével eljutottam Budapestre. A látogatás során döbbentem rá, hogy a marosvásárhelyi egyetem biokémiai laboratóriuma mennyire gyengén felszerelt. A belgyógyászati klinikán viszont a budapestihez képest nem volt nagy a különbség műszerezettség tekintetében. Akkor döntöttem el, hogy nem a biokémiát, hanem a belgyógyászatot választom. A szakköri tevékenység hozadéka, a kutatás iránti érdeklődés azonban megmaradt, ami nagy előnyömre vált a későbbiekben. Ötödéven sikeres "intern" versenyvizsgát tettem, ami az egyetemi pálya kezdetét jelentette volna.
Kizárták és visszavették
– Miért a feltételes mód?
– Mert 1959-ben, amikor már végeztem, elkezdődött a tisztogatás azok körében, akik szimpatizáltak az 1956-os magyar forradalommal, s távoznom kellett az egyetemről. Mivel nem voltam hajlandó önkritikát gyakorolni, kizártak az Ifjúmunkás Szövetségből. Miskolczy Dezső professzor volt az egyedüli, aki szolidaritást vállalt velem, behívatta Andrásovszkyt, a rektort, és azt mondta, hogy ezt a fiút nem szabad elsüllyeszteni. Ezért "csak" az egyetemről küldtek el, s a 40-ágyas gyulakutai kórházba neveztek ki.
– Említette, hogy nem mondott le az egyetemi pályáról. Hogyan sikerült továbblépnie?
– 1960-ban versenyvizsgát hirdettek az akkori Maros Magyar Autonóm Tartományban levő állásokra. A szászrégeni kórházat választottam. A három évből másfelet a marosvásárhelyi 2-es számú belgyógyászaton töltöttem. Mivel szerettem volna visszakerülni az egyetemre, vártam a jobb időket, hogy enyhüljön a nyomás. 1965-ben üzent Csőgör professzor, a rektor, hogy az egyetemen politikai vonalon enyhülés van, versenyvizsgázhatok, s nem kötelező a párttagság sem. Így kerültem tanársegédnek a 2-es belgyógyászatra, Horváth Endre klinikavezető professzor szárnyai alá. 15 évig dolgoztam ott, ezek voltak a legszebb évek az életemben. Horváth professzor kitűnő szervező volt, aki kiválóan tudott csapatot alakítani. A legjobb belgyógyászok alkották az orvosi kart, Olosz Egon, Monoki István, Magyarósi György, Lukácsy József, Hirsch Alíz, Szőts Gábor, s később is nagyszerű közösség alakult ki Kovalszky Péter, Kikeli Pál, Ferencz László közreműködésével.
Párizsi tapasztalatok
– Eljutott Franciaországba is. A korábbi kellemetlenségek ellenére ezt hogyan sikerült elérnie?
– Angol és francia nyelvterületen meghirdetett ösztöndíjakra ajánlhatott jelölteket az egyetem. 1973-ban sikerült elérnem, hogy javasoljanak egy francia állami ösztöndíjra. Párizsban két évet a Broussais Egyetemi Központ klinikáján dolgoztam két kiváló szakember, Pierre Maurice kardiológus és Émile Housset angiológus mellett. Párizsban tanuló fiatal orvosként is hazavágytam, s a nemzetközi főorvosi vizsga birtokában sem fordult meg a fejemben, hogy Franciaországban maradjak.
– Annyi ága-boga van a belgyógyászatnak, miért szakosodott az érgyógyászatra?
– Kardiológus sok volt, angiológiával Marosvásárhelyen akkoriban nem foglalkozott senki, s úgy gondoltam, hogy meg kell alapozni az érgyógyászatot is. Tudtam, hogy Kolozsváron végeznek érfestést, s a készüléket lemásoltam. Ebben Stefán Károly és Schnedarek István technikus munkatársak segítettek. Franciaországi tartózkodásom alatt rögzítettem annak a berendezésnek a működését, amelyen dolgoztunk, s a rajzok alapján az Elektromaros üzemben készítettek egy angiográfot. Korszerűsítését és távirányítását a már említett kiváló ezermesterek oldották meg. Ezt megelőzően keserű galuskát jelentett, hogy bár kutatási témafelelős voltam, mivel arra számítottak, hogy "reakciósként" nem jövök haza, a kollektívámat feloszlatták. Később az új megyei kórházban sikerült a Kárpát-medence egyik legjobb angiológiai klinikáját kialakítani.
Felfele buktattak
– Hogyan került át az "új klinikára" (ma a Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház)?
– Soha nem volt bennem irigység és bosszúvágy, magányos és független próbáltam maradni. Mégis, mivel mindig megmondtam a véleményem, sok problémám volt. Végül, hogy megszabaduljanak tőlem, elhatározták, hogy felfele buktatnak. Így 1985-ben áthelyeztek dr. Róna László előadótanár helyébe, az 1-es számú belgyógyászati klinikára, amelyet akkor Dudea Corneliu professzor vezetett. Kezdetben tiltakozott ugyan, hogy a helyettese legyek, de később megkedveltük egymást. Nagy kultúrájú, széles látókörű kolléga volt.
A későbbiekben, amikor kilátásba helyeztem, hogy kérni fogom a kitelepedésem Magyarországra, mivel egyre erősebb volt ellenem a diszkrimináció, Gálpál Zsuzsánna állt mellém, aki a megyei pártbizottságban az egészségügyért felelt. 1992-ben lettem docens, 1994- ben professzor, 1998-ban akadémikus.
A magyar oktatás fájdalmas lemaradását látva Vizi E. Szilveszter akadémikussal még 1989-ben tervet dolgoztunk ki a tehetséges fiatal hallgatók képzésére. A célunk az volt, s ebben az Oxfordban dolgozó Somogyi Péter akadémikus is segített, hogy a legjobb diákokat magyarországi és oxfordi tanulmányútra küldjük, hogy felkészülhessenek az oktatói és a kutatói munkára, versenyképesek legyenek, ami meghozta a hozzá fűzött reményeket.
– Átugrottuk a rendszerváltást, holott az sem volt mentes a kellemetlenségektől...
– Oktatóként a rendszerváltás után is konfliktusok egész sorát kellett felvállalnom érdekeink védelmében. Többek között megmondtam a véleményem Pascu Ioan rektornak is arról, hogy míg a magyar diákok a hallgatóknak több mint a 40 százalékát alkotják, a tanszemélyzetben csak 25 százalék a magyar oktatók részaránya. A régi professzorokat nyugdíjba küldték, s fiatalokat nem vettek fel helyettük. Pascu professzor azt állította, hogy a magyar tanszemélyzet 30 százalékot tesz ki, majd elrendelte a dékánnak, hogy mutassa be a bizonyítékokat. Kiderült, hogy nekem volt igazam. Annyira kellemetlen embernek számítottam, hogy négy éven át kiszavaztak az egyetem szenátusából, ahova csak 66 évesen választottak vissza. 1992–1996 között az Általános Orvosi Kar dékánhelyettese voltam.
– Brassai professzorról köztudott, hogy a belgyógyászati klinikán iskolát teremtett.
– Amikor a megyei sürgősségi kórházba kerültem, a belgyógyászaton ketten voltunk, amikor eljöttem, tíz fiatal magyar szakember dolgozott azon a klinikán, amelyet éveken át vezettem. Több fiatal tanítványom előléptetésével sikerült a magyar nyelvű belgyógyászati oktatást megerősíteni. Példaként Puskás Attila előadótanárt, Kelemen Piroska, Török Imola, Szabó Mónika adjunktusokat említhetem. Doktorátusvezetőként is számos magyar kutatót, oktatót tudtam kinevelni, s ma a családom mellett a tanítványaimra vagyok a legbüszkébb.
A mofetták hatása
– Megkérem, foglalja össze a saját kutatási területét.
– A kutatásban az érrendszerrel, a diagnosztikában a keringési rendszerrel kapcsolatosan tudtam újat hozni. Bevezettem a funkcionális angiológiai szemléletet a keringési tartalék meghatározására, a diagnosztikában a szerioangiográfiás módszert, amiért akadémiai díjat, minisztériumi kitüntetést is kaptam. A terápiában országos viszonylatban elsőként alkalmaztam a hemorológiai kezelést, a vérátáramlás javítását célzó különböző, nem sebészi módszereket, elsősorban az oldalági keringés fejlesztését. A klinikai farmakológia vonatkozásában a vérnyomáscsökkentő gyógyszercsoport különböző tagjainak a végtagi érátáramlásra és a vérviszkozitásra gyakorolt hatásával foglalkoztam, amelyet korábban nem vizsgáltak. Ezzel új fejezetet nyitottunk a keringési betegségek, a verőérszűkületek kezelésében, s olyan úttörő jellegű kutatások voltak, amelyekből számos államvizsga és nagydoktori dolgozat készült.
– Mégis a mofettákról szóló kutatási eredmények hozták a legtöbb elismerést.
– A kutatómunkában azt kerestem, hogy innen Erdélyből mi újat tudunk hozni, s így kezdtem el a szénsavas fürdők és mofetták tanulmányozását. Korábban is tudták, hogy jó hatással vannak a szív- és érbetegekre, s például Apafi Mihály fejedelem is Kovásznán kezeltette magát, de nem volt ismeretes, hogy miképpen hatnak. Az erdélyi szénsavas mofetták pontos hatásmechanizmusát modern módszerekkel (izotóptechnikával, infravörös sugarakkal) én dolgoztam ki. A mofetták hatásmechanizmusáról írtam a doktorátusi dolgozatomat. Eredményeimet dr. Hadnagy Csaba főorvossal és dr. Benedek Géza orvos igazgatóval együtt nemzetközi folyóiratokban közöltük. Örömömre szolgál, hogy a kovásznai szívkórház ma már a Benedek Géza nevét viseli.
– A mofetták viszont az akadémiai tagságig "hatottak".
– Valóban erről tartottam a székfoglaló beszédem a Magyar Tudományos Akadémián, amelynek egyedüli orvos kültagja vagyok Erdélyből, Péter Mihály professzor kollégám a biológiai szekció kültagja.
– Közismerten fontos szerepe volt abban, hogy a magyar hallgatók anyanyelvű tudományos fóruma, a TDK (Tudományos Diákköri Konferencia) jelentős nemzetközi eseménnyé nője ki magát. Hogyan kezdődött?
– Az elsőt még 1991-ben, az egyetemen tartottuk. 15 hallgató vett részt, nyolc előadás hangzott el. A következő években néhány magyarországi orvos jött el, nem túl nagy lelkesedéssel. 1993-ban, amikor Vizi E. Szilveszter professzor lett a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, meghívott húsz marosvásárhelyi hallgatót és fiatal oktatót Budapestre, hogy megmutassa nekik az akadémiát. A látogatás idején tartották az akadémia kültagjainak a találkozóját is, amelyen 125-en voltak jelen, külföldön dolgozó magyar származású tudósok, kutatók. Amikor megkérdezték, hogy mit segíthetnének Erdélynek, Attila fiam, mint a küldöttség tagja, azt válaszolta, hogy jöjjenek el Marosvásárhelyre előadást tartani. Megígérték, és be is tartották az ígéretet. A TDK-n előadott Klein György professzor Stockholmból, a Nobel-díj-bizottság tagja, Szentgyörgyi András Bostonból, Somogyi Péter Oxfordból, Balogh Károly Bostonból, Kúnos György Washingtonból és mások. Amikor ennek híre kelt, már kedvvel jöttek a szomszédos országokból is.
A hallgatóknak nagy segítség volt, Fodor Péter, a világhírű plasztikai sebészprofesszor ösztöndíja, amit saját jövedelméből biztosított. Mivel édesapja a szüleimnek barátja volt, felhívott telefonon, hogy szeretne segíteni Vásárhelynek, ahol édesapja orvos igazgatóként dolgozott. Abban egyeztünk meg, hogy ösztöndíjat ad a magyar diákoknak, s öt év alatt 150.000 dollárt küldött erre a célra, amit a diákszövetség döntése alapján osztottak ki az arra érdemes hallgatóknak.
A Sapientia EMTE ma négy lábon áll
– Nem kerülhetem el, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet ne említsem, hisz tagja volt a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, és több éven át vezette a Sapientia Kutatási Programok Intézetét. Milyen eredménnyel?
– A Sapientia Alapítvány kuratóriumának már az alapításkor tagja voltam, néhai Csiha Kálmán püspök kért fel erre a tisztségre, amelyet örömmel elfogadtam, hisz a cél az önálló magyar egyetem megteremtése volt. A magyar kormánypénzekből létrehozott alapítvány eredetileg csak három helyszínben gondolkodott: Partium (Nagyvárad), Közép-Erdély (Kolozsvár) és Székelyföld (Csíkszereda). A legnépesebb magyar város, a székely főváros, ahol egyben a szellemi infrastruktúra is adott volt, kimaradt. Amikor ezt Németh Zsoltnak baráti vitán szóvá tettem, megígérte, hogy újragondolják a dolgot. Az ő érdeme, hogy az Erdélyi Magyar Tudományegyetem ma nem három, hanem négy lábon áll, s a marosvásárhelyi karok színvonalban az egyetem legsikeresebb részlegének bizonyultak.
A Sapientia Kutatási Programok Intézete ugyanekkor kezdte meg működését. Célja az erdélyi magyar tudományos élet fellendítése, kutatási pályázatok támogatása és szakmunkák megjelentetése volt a Scientia Kiadón keresztül. Működése igazi sikertörténetnek tekinthető. Sajnos a Gyurcsány-kormány pénzhiányra hivatkozva megszüntette önálló jellegét és beolvasztotta az egyetemi struktúrába. Hiányát azóta sem sikerült pótolni.
Érdemei mellett kétségtelen, hogy ezt a pályát így csak biztos háttérrel lehetett megélni. Amint Brassai professzor elmondta, ebben felesége, dr. Daróczi Erzsébet volt a segítségére, aki érdemoklevéllel végezte a középiskolát és az egyetemet is, s körorvosként ingázott, majd üzemi főorvosként dolgozott tovább. Három gyermeket neveltek fel, egyik orvosprofesszor, a másik gyógyszerész, a harmadik elismert mérnök lett. Brassai Zoltán akadémikus ugyanis azt vallja, hogy a magyarságért nem szónokolni, hanem tenni kell. A Brassai család ilyen téren is megtette a magáét, s a szülők példáját a gyermekek is követik, hisz amikor összegyűlnek, kilenc unoka népesíti be a régi szülői házat. Ahol a szobákat erdélyi képzőművészek jellegzetes, szép festményei és szobrok díszítik. Kérdésemre Brassai professzor elárulja, hogy hobbija a régi könyvek gyűjtése, s megmutatja a könyvtárszobában azt a könyvszekrényt is, amelyben az erdélyi és magyarországi irodalom és szakirodalom jeles képviselőinek dedikált könyvei sorakoznak. Egy polcot pedig a saját művei tesznek ki, a több mint 350 tudományos dolgozat mellett 16 szakkönyv, amelyek szerzője vagy társszerzője, s amelyek között a legértékesebb a Springer Kiadó gondozásában megjelent Kardiológia és angiológia című.
Bodolai Gyöngyi
(Megjelent a Hány ember Ön, professzor úr című kötetben)
Népújság (Marosvásárhely)

2015. április 13.
Kis akadémiatörténeti szemle
Kutakodásaim közben figyeltem fel arra, amiről általánosságban már eddig is volt tudomásom: „mi”, erdélyi-partiumi-bánsági magyarok lélekszámunknál sokkal nagyobb arányban vettünk részt a közel két évszázada alapított Magyar Tudós Társaság, illetve utódja, a Magyar Tudományos Akadémia tevékenységében. Szilágyi Aladár írása.
Végigböngésztem, kijegyeztem és összegeztem az intézmény alapítása óta eltelt 185 év tagsági lajstromának Erdélyre, Partiumra és Bánságra vonatkozó adatait.
Az 1830 óta működő Akadémia ez idő alatt befogadott közel kétezres tagságának 16 százaléka, azaz 320 fő a „mi” hozzájárulásunk.
S ha mindezt összevetjük azzal a történelmi ténnyel, melynek következményei voltaképpen felmérhetetlenek, hogy Trianon óta – az utóbbi években kültagként kooptált néhány emberünk kivételével – romániai magyar tudós nem válhatott az MTA tagjává, ez a 16 százalék még inkább felértékelődik. – Bár annak nincs értelme, hogy azon töprengjünk: mi lett volna, ha nem következik be számunkra az intézmény történetének felét kitevő, sok évtizedes kiesés? Hány tagot tudtunk volna „szállítani” az Akadémiának?
Megyénkénti tudósmustra
Úgy vélem, nem érdektelen lebontva felmutatni hozzájárulásunkat az MTA tagságához: a tudósmustra élén Kolozs megye áll, 66 akadémikussal, a második Bihar, 43 taggal, a harmadik Maros 27 taggal. Meglepő módon két, mára elszórványosodott megye következik: Arad és Temes 24-24 taggal – mindennél beszédesebb jeleként annak, hogy Trianonig mekkora szellemi potenciált jelentett ez a két megyényi régió. Nyomukban a két székely megye halad: Kovászna 22, Hargita 20 akadémikussal. Szatmár 18, Máramaros és Fehér megye 16-16 taggal dicsekedhet. Utóbbival kapcsolatban fontosnak vélem megjegyezni, hogy Enyed városában a megyei 16-ból 10 akadémikusunk született. A hajdani szász megyék közül Brassó 11, Szeben 10 akadémikust adott, a Szilágyság 8-at. Már a Tudós Társaság megalapításakor szórványvidéknek számító megyék közül Krassó-Szörény 6-ot, Hunyad 5-öt, Beszterce-Naszód 4-et.
Érmelléki seregszemle
Bocsánatos lokálpatrióta buzgalommal Biharország szülötteinek nagytudományú társaságából vázolom fel néhányuknak az akadémiai pályáját. Érdekes módon a Magyar Tudós Társaság működésének első évtizedeiben legtöbben nem Nagyváradról, hanem az Ér mellékének falvaiból kerültek ki. Kivel is kezdhetnénk mással a bihariak seregszemléjét, mint Kazinczy Ferenccel (Érsemjén, 1759 – Széphalom, 1831), a nyelvújítás, a reformkor előtti évtizedek irodalmi vezéralakjával, aki egyik alapítója volt az 1830-ban létrejött Magyar Tudós Társaságnak? Furcsán, mondhatni tragikusan alakult az érmelléki Csokaly szülöttének, Fényes Eleknek (1807– 1876), a közgazdasági statisztika első jeles művelőjének az akadémiai pályafutása: 1837-ben levelező taggá, 1858-ban rendes taggá választották, 1867-ben, éppen a kiegyezés évében visszaminősítették. Magyarán: megfosztották akadémiai tagságától az ellenzéki-konzervatív Pesti Hirnökbe írt cikkei miatt. Ugyancsak Érmellék fia a kevésbé közismert Csécsi Nagy Imre (Érkeserű, 1804–Debrecen, 1847) tanár, orvos, minerológus, a „villanydelejességről” írt első magyar monográfia szerzője. Akár nagy földije, Kazinczy, Csécsi Nagy se tevékenykedhetett sokáig a Tudós Társaság berkeiben, hiszen az előbbi egyetlen esztendővel, utóbbi hárommal élte túl a felvételét. Immár a negyedik érmelléki származék, Kuthy Lajos (Érmihályfalva, 1813–Nagyvárad, 1864) regény- és drámaírót a Társaság ugyancsak 1843-ban választotta levelező tagjává. Korának egyik legtermékenyebb, legnépszerűbb szerzője volt. Pozsonyban részt vett a Lovassy László vezette ifjúsági mozgalomban, emiatt öt hónapra bebörtönözték. Egyes feltételezések szerint a bécsi titkosrendőrség besúgója lett. Bár a szabadságharc idején Batthyány Lajos, majd Szemere Bertalan mellett töltött be fontos hivatalt, később a Bach-korszak idején megyei főbiztosi tisztséget vállalt, emiatt hívei, barátai elfordultak tőle. Olyannyira, hogy a szabadságharc leverése után tíz évig szünetelő Tudományos Akadémia első ülésén senki nem volt hajlandó melléje ülni…
Nagyszalonta, Nagyvárad
A már említett, 1858. december 15-én megtartott, újra indító nagygyűlésen Bihar újabb szülöttével gyarapodott az Akadémia tagsága: Nagyszalonta fiát, Arany Jánost előbb levelező, majd ugyanazon a napon rendes taggá választották. Hét év múltán az intézmény titkára, 1870-től a főtitkára lett. 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról, de a testület csak harmadik kérésére, 1879-ben fogadta el lemondását. Miután titkári fizetését nem volt hajlandó felvenni, felkérték, hogy legalább az Akadémia palotájában elfoglalt lakását tartsa meg. Egyébként költőnk Nagyszalontán született fia, Arany László 1872-től levelező tagként gyarapította az Aladémia közösségét. A hajdúváros „rovásán” még két akadémikus szerepel: Balogh Ernő orvos, egyetemi tanár (1890–1964), valamint Zilahy Lajos író (1891– 1974)
Nagyvárad a tudományok minden terén folyamatosan „küldte” fiait az Akadémiára. Íme több ismert név mellett néhány alig ismert a 27 Váradon született akadémikusból: Nagybányai Perger János (1791– 1838) jogtudós, történész. A Magyar Tudós Társaság megbízásából fogott hozzá egy jogtudományi műszótár összeállításához, de korai halála megakadályozta a munka befejezésében. Flór Ferenc (1809– 1871) orvos, honvéd alezredes, az 1848–49-es szabadságharcban a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának vezetője. Elsők között vezette be a kloroform használatát. Szigligeti Ede, eredetileg: Szathmáry József (1814–1878) drámaíró, rendező, a nagyváradi magyar színház névadója.
Csengery Antal (1822– 1880) Jogtudós, politikus, közgazdász, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke.
Tisza Kálmán (1830– 1902) közgazdász, politikus, miniszterelnök. Előbb a deáki kiegyezést ellenző Határozati Párt elnöke, az úgynevezett bihari program egyik kezdeményezője, majd 1875-től a meggyengült kormányerőkkel egyesülve létrehozta a Szabadelvű Pártot, amely három évtizedig tudott hatalmon maradni megszakítás nélkül.
Munkácsi Bernát (1860– 1937) nyelvész, finnugrista, turkológus, néprajztudós. Első szibériai expedíciója 1885-ben az udmurtokhoz, a második, 1888-ban a vogulokhoz vezetett. Hatalmas anyagot gyűjtött. 1890-ben az MTA levelező, 1910-ben rendes tagjává választotta. Annak ellenére, hogy a Finnugor Társaság külső tagja, illetve a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke volt, zsidó származása miatt élete végéig nem kapott egyetemi tanári állást.
Kortársaink
Végezetül hadd villantsuk fel három olyan váradi tudós alakját, akik kortársaink voltak: Heller László (1907– 1980) gépészmérnök, feltaláló. 1931-ben Zürichben szerzett oklevelet. Az 1940-es években dolgozta ki az erőművek hűtővizének vízveszteség nélkül, levegővel történő száraz hűtésére a Heller-System néven világszerte ismertté vált eljárást. Úttörő munkát végzett az entrópia addig inkább fizikai jellegű fogalmának a technikai gyakorlatba történő bevezetése terén, és javaslatokat dolgozott ki az atomerőművek körfolyamataira. További, az egész világ technikai fejlődésére ható kezdeményezései közül említésre méltó: a gázturbina mint ipari hőforrás; a nukleáris és fosszilis energia kombinált felhasználása.
Benda Kálmán (1913– 1994) történész, levéltáros. Fő kutatási területe az újkori magyar művelődés- és politikatörténet volt, sokat foglalkozott az Erdélyi Fejedelemség történetével is. Politikai okokból sokáig mellőzték, csupán 1990-ben válhatott az Akadémia levelező, 1991-ben rendes tagjává.
Straub Ferenc Brunó (1914–1996) biokémikus, Magyarország államfője. Kutatói tevékenysége főleg az enzimek, az izomműködés, a fehérjeszintézis és a sejtlégzés területére összpontosult. A Szegedi Biológiai Központ főigazgatója volt, az Akadémia alelnöke. 1985-ben párton kívüliként bekerült a parlamentbe, 1988. június 29-én Németh Károly utódaként megválasztották a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa utolsó elnökévé. 1989. október 23-án, a Magyar Köztársaság kikiáltásának napján – elnöki tisztsége megszűnésével – visszavonult a közszerepléstől.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2015. április 16.
Nemzetiség, politika
Az online közvetítésnek köszönhetően idén már nemcsak a küldöttek, meghívottak, illetve akkreditált szereplők követhetik nyomon az RMDSZ kongresszusának munkálatait. Persze erősen kérdéses, hogy a premierszámba menő korlátlan hozzáférés varázsa milyen mértékben szögezi a számítógépek elé a közélet iránt érdeklődők egyre csökkenő létszámú csapatát. A kezdeményezést azonban akár szimbólumértékűnek is tekinthetjük, például abban az értelemben, ahogy a szövetség igyekszik minél átláthatóbb, hihetőbb, netán szerethetőbb képet sugározni magáról. Persze ne legyünk megmosolyogni valóan hamvasak, és percig se higgyük: minden a szemünk láttára, fülünk hallatára történik. Egy kongresszus szervezettségének egyik legfőbb jellemzője, hogy előzetesen alaposan átrágott témák, jól előkészített dokumentumok kerülnek a nyilvánosság elé, amelyek tömeges megszavazása egységet és erőt sugároz. Személyi kérdések sem valószínűsíthetők, miután Kelemen Hunor önmaga kihívója a tisztújítás programpontban.
A kolozsvári rendezvény azonban minden valószínűsíthető jólfésültsége ellenére sem ígérkezik tét nélkülinek. A legutóbbi elnökválasztáson tanúsított magyar választói magatartás ugyanis a jelek szerint alaposan és tartósan ráijesztett az RMDSZ vezetőire, akik a közéleti GPS tavaly decemberi beüzemelése óta igencsak keresgélik az új, de még járható útvonalakat. Miután a kormányzati részvétel most már szervezeten belül is vitákat generáló témája pillanatnyilag nem aktuális, szokatlan, korábban „periferikusnak”számító kérdések kerülhetnek terítékre. Olyanok, amelyek sokkal közelebbiek, rólunk, mindennapjainkról szólnak, ezért aztán korábban nem is nagyon látszottak a repülőből. Most, hogy a szárazföldi közlekedési eszközök kerültek az előtérbe, már sokkal inkább szembetűnnek.
Úgy tűnik, a sok megemésztésre váró gombóc közül néhányat sikerült lenyelhetőbb állapotba hozni. Így például nem látszik akkutnak a székelyföldi erőcentrum kontra központi irányítás korábban még égető kérdése, és a politikai alelnöki tisztség felszámolása is azt üzeni, sikerült újabb részgyőzelmet aratni a régi sólymokkal vívott csatában. A megtisztulás, s azzal párhuzamosan a bizalom visszaszerzésének egyik kulcskérdése ugyanis, hogy milyen mértékben sikerül arculatot váltani – és nem csak látványelemekben. A nemzetpolitika tekintetében viszont nem sikerült túllépni a helyben járás fázisán: a jelek szerint továbbra sincs a tömbmagyarságra, Partiumra, illetve szórványra szabott program.
A válaszokat online, de még inkább a saját életünkbe várjuk. Postafordultával.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. április 19.
Nagyvárad Széchenyije volt…
Vasárnap délelőtt egy hálaadó ünnepi istentisztelet keretében Sándorffi József (Hegyközújlak, Bihar megye, 1767. április 20. – Nagyvárad, 1824. november 30.) élő hitű presbiterre, kiváló hazafira, művelődésszervezőre emlékeztek a várad-olaszi református templomban.
Hálát adva Istennek, úgymond valamikori önmagukat is ünnepelték az elmúlt vasárnap délelőtti istentiszteleten a nagyvárad-olaszi református gyülekezet tagjai azáltal, hogy az élő hitű presbiterre, kiváló hazafira, vármegyei orvosra és művelődésszervezőre, Sándorffi Józsefre emlékeztek. Az ünnepi alkalmon szószékcsere révén Ráksi Lajos egyetemi lelkész, hegyközújlaki helyettesítő lelkész hirdette Isten megtartó igéjét, hogy elhozza Sándorffi szülőhelyének üzenetét Váradra. Pál apostol korinthusbeliekhez írt I. levele 10. részének 31. versére támaszkodó prédikációjában azt nyomatékosította, miért kell és fontos Isten dicsőségére élni. Hangsúlyozta: a keresztény ember nem csupán örülni szeret a vasárnapnak, és megszentelni akarja e napot, hanem azért is jár templomba, mert tisztában van azzal: Isten közelében, illetve közösségben lenni jó és áldásos dolog. A szinte napra pontosan 250 évvel ezelőtt született, méltatlanul elfeledett Sándorffi Lajos is olyan ember volt, aki életében időt, fáradságot, pénzt és még ki tudja mit áldozott arra, hogy másokon segítsen és szolgáljon, mert tudta, hogy soli deo gloria. Őhozzá hasonlóan a mi kötelességünk, hivatásunk és életcélunk középpontjában is Isten kell legyen, bármilyen területen munkálkodunk, a baj azonban, hogy sokszor kizárjuk és nem igényeljük az Ő hatóerejét, holott ezt a két-központú (szakrális és profán) életet nem lehet sokáig gyakorolni lelki sérülések nélkül. „Lepjük meg a világot azzal, hogy nem a korszellem által elvárt módon cselekszünk, hanem a hétköznapokban is megmutatjuk, Krisztus követői vagyunk!” – tanácsolta a tiszteletes.
Ökumenikus szellemben
Az igehirdetés után Veres-Kovács Attila várad-olaszi lelkész azon meggyőződésének adott hangot: a megemlékezésnek egy mennyei ötlet volt az oka, amikor a presbitérium az egyházközség múltját kutatva rátalált Sándorffi Józsefre, aki nem csupán az egyháznak, a városnak vagy a Partiumnak, hanem az egész magyarság dicsőségére vált Isten áldotta emberként. Úgy fogalmazott: Várad Széchenyije volt, aki annak ellenére hordozta egész életében váradiságát, hogy tulajdonképpen Újlakon született. Enciklopédikus műveltségű személyiségként ökumenikus szellemben ötvözte a lakosság összetételét, és nem kirekesztő, hanem befogadó karakter volt. Sokszínű egyéniségként lefolytatott életét tanítani kellene az iskolákban, hogy a ránk hagyott öröksége által is tovább fejlődjön a város és a református anyaszentegyház.
Emlékműavatás
A templomi rész után a kertben folytatódott az ünnepség, ahol Veres-Kovács Attila és Stretea András főgondnok leleplezték Sándorffi József emlékművét, ezt megelőzően azonban dr. Ritli László igazgató-főorvos és Kardos M. Róbert Jászai Mari díjas-színművész emlékezett vármegyei orvosi, valamint színházszervezői munkásságára. Többek közt elhangzott vele kapcsolatban: kitűnő gyakorlóorvos is volt, nem félt a járványoktól, és az oltásokkal is foglalkozott. Bécsben végzett esettanulmányait hazaküldte, de érdekelték az orvosi technikák is, a nőgyógyászat és a halandóság problémája is. Magyar nyelvű orvosi és gazdasági folyóiratot indított, fogékony volt a szociális munka iránt is, mint mecénás és művelődésszervező pedig a színháztörténet emblematikus alakjaként is meg kell maradjon az utókor emlékezetében.
Ünnepi műsor
A rendezvényen orgonajátékával közreműködött Bódi Mátyás-László, a Művészeti Líceum VI. osztályos tanulója, Popescu Enikő tanítványa. Fellépett a gyülekezet énekara Kiss Huba Ernő kántor vezényletével, Hajdú Géza színművész pedig elszavalta Csokonai Vitéz Mihály Tüdőgyúladásomról című versét, melyet a költő az őt ápoló Sándorffi József tiszteletére írt. Huszár István alpolgármester, illetve az önkormányzat képviseletében Ritli László Csongor RMDSZ-es frakcióvezető volt jelen.
Ciucur Losonczi Antonius

2015. június 1.
PAT: a Partium és Székelyföld autonómiatörekvései erősítik egymást
A Partiumi Autonómiatanács elnöksége üdvözölte, hogy Csíkszereda önkormányzatában pártállástól függetlenül támogatják a Partium önrendelkezését.
Tizenegy csíkszeredai városi tanácsos, az EMNP tisztségviselői mellett az RMDSZ és az MPP képviselői is aláírták azt a nyilatkozatot, melyben támogatásukról biztosították a Partiumi Autonómiatanácsot (PAT). Annak apropóján született a nyilatkozat hogy a PAT május közepén döntött a Partium címeréről és lobogójáról.
"Lépésükkel igazolták azon meggyőződésünket, hogy Partium és Székelyföld autonómiatörekvései nemhogy gyengítenék, hanem éppen ellenkezőleg, erősítik és kiegészítik egymást. A cél közös: az erdélyi magyarság számára a lehető legszélesebb körű önrendelkezési jogkörök kivívása, a szükséges intézményi és közigazgatási keretek megteremtése." – fogalmaznak a szerkesztőségünknek is eljuttatott közleményben. Végül biztosítják a székelyeket, hogy ezután is részt fognak venni a Székelyföld autonómiájáért szervezett megmozdulásokon.
foter.ro

2015. június 4.
Állampolgári kezdeményezés Székelyföld autonómiájáért
Állampolgári kezdeményezéssel kívánja a parlament elé terjeszteni Székelyföld autonómia-statútumának a tervezetét a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). A két szervezet szerdai marosvásárhelyi együttes ülésén közös bizottság létrehozásáról döntöttek, mely a parlament elé terjeszti a székelyföldi autonómiatervezetet. A bizottságba Tőkés László EMNT-elnök és Izsák Balázs SZNT-elnök mellé mindkét szervezet hat-hat tagot delegált, és felkérték az erdélyi magyar pártokat, hogy ők is delegáljanak egy-egy küldöttet. A polgári bizottságnak az lesz a feladata, hogy megszervezze a törvény által előírt százezer aláírás összegyűjtését.
Izsák Balázs elmondta, azért kényszerülnek az állampolgári kezdeményezés eszközével élni, mert a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) felkért képviselői nem nyújtották be újra az SZNT autonómiatervezetét a parlamentben. Az SZNT az ülésen közvitára bocsátotta az autonómiastatútum-tervezet kiegészítését. Izsák Balázs elmondta, az RMDSZ autonómia-statútuma szembesítette azzal, hogy az SZNT tervezetéből hiányzik a székelyföldi igazságszolgáltatási intézményrendszer struktúrája, ezt igyekeznek pótolni.
Az EMNT és az SZNT közös nyilatkozatban fejezte ki, hogy a májusban elfogadott zászlótörvényt korlátozó jellegűnek tekinti, kijelentették, ragaszkodnak a szimbólumaikhoz, és arra buzdították a székelyföldieket és a partiumiakat, hogy használják szimbólumaikat. A Partium zászlaját jelképesen Izsák Balázs SZNT-elnök tűzte ki a teremben, a székely zászlót pedig Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómiatanács (PAT) elnöke.
Az EMNT és az SZNT vezetői egységes fellépés szükségességét hangsúlyozták az együttes közgyűlésen. Tőkés László, az EMNT elnöke arra emlékeztetett, hogy a két szervezet együtt indult 2003-ban, és évtizedes megosztottság után jutott el újra az összefogáshoz. Úgy vélte, ma az EMNT és az SZNT jeleníti meg hitelesen azokat az autonómiatörekvéseket, amelyeket 1992-ben az RMDSZ fogalmazott meg, de amelytől az RMDSZ azóta eltávolodott. Izsák Balázs SZNT-elnök arra biztatta a két közgyűlés tagjait, hogy fogadják meg: nem fogják megengedni a román államnak, hogy a Székelyföldet olyan közigazgatási egységbe kényszerítse, ahol a magyarok aránya alig 30 százalék.
Több felszólaló is jelképesnek tartotta, hogy a két szervezet a nemzeti összetartozás napja előestéjén tartja együttes ülését. Az ülést levélben köszöntő Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke úgy vélte, hogy az EMNT és az SZNT az egész Kárpát-medencei magyarság számára mutat példát összefogásból. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke köszöntésében úgy vélekedett, az autonómia képviselőit összegyűjtő két szervezetet az értékek és a jövőbe vetett hitük tartja össze, nem pedig a Bukarestben megszerezhető zsákmány.
MTI
Erdély.ma

A haszonlesők diktátuma
Miért ne mondanánk el?
Június 4-e számunkra gyásznap akkor is, ha Trianon napját átkereszteljük a nemzeti összetartozás napjává. Természetes, a szomorú tények felsorolása mellett beszélni kell arról, hogy összetartozunk. Elmondjuk, hogy a világ legszebb nyelvét beszéljük, az egységes magyar kultúra és történelem részesei vagyunk. Tiszteljük és becsüljük történelmünket, melyet a nacionalisták igyekeznek kisajátítani.
Határozottan fogalmazunk, amikor jogfosztottságunkat nem fogadjuk el, küzdünk ellene. Nem kell elhallgatni, hogy a magyarság ezer éven át egy nagyobb történelmi, gazdasági egységet, államot tartott fenn, védelmezvén Európát. Amikor szükség volt, harcolt a moldvai, a havaselvi csatatereken. Befogadó népként hazát és védelmet biztosított azoknak, akik magyar földre, Magyarországra, Erdélybe telepedtek. Időközben a magyarság létszáma csökkent, és hazánk – a történelmi Magyarország – soknemzetiségűvé alakult. Mindezt tetézte az is, hogy elődeink Európa legliberálisabb nemzetiségpolitikáját folytatták. A betelepedők még évszázadok után sem kényszerültek a magyar nyelv megtanulására. 1880-ban az erdélyi románság kevesebb, mint 6 százaléka ismerte az államnyelvet, a magyart. A magyar nemzetiségpolitikát nem lehet együtt emlegetni az Oroszországéval, a Romániáéval. Nem alkalmaztak nyelvi kényszert, erőszakos asszimilációra sem hoztak törvényeket, mint például Franciaországban. Iróniával mondjuk, hogy a nagyhatalmak talán ezért büntették Magyarországot a legkegyetlenebbül.
A területrablók, félve az ebül szerzett területek elvesztésétől, állandóan fegyverkeztek. Példaként az első világháború utáni időszakot említem. Hihetetlen, hogy az utódállamok békeidőben közel 18-szor nagyobb létszámú haderőt tartanak fegyverben, mint a szétmarcangolt, darabolt Magyarország. Románia 278, Jugoszlávia 185 és Csehszlovákia 162 ezer, azaz 625 ezer fős szárazföldi hadserege nézett farkasszemet az alig 35 ezer fős magyarral. Ha nem hoznak létre több soknemzetiségű államot, a második világháború idején talán kisebb e térség népeinek véráldozata.
Trianonban a Horvátország nélkül számított Magyarország 283 ezer négyzetkilométernyi területéből 93 ezret hagynak az államszervező és fenntartó magyarságnak, amely elveszti hazája területének bő kétharmadát, magyar népességének egyharmadát. Miért ne mondanánk el, hogy 1920. június 4-én – a versailles-i kastélykertben, a Nagy-Trianon palotában – népünk példátlanul igazságtalan békediktátum elfogadására kényszerül? Trianon nemcsak magyar gyásznap, de a nagyhatalmi politika, felelőtlenség szimbóluma is. Amikor a történelmi Magyarországot emlegetjük, akkor arra az államra gondolunk, amely 1918 táján eljut a települések szintjéig lebontott nyelvi önállóság biztosításához, a nemzetiségek önrendelkezésének kantonális jellegű megoldásához. Ennek szemléltetésére mondjuk el, hogy a települések joga lenne meghatározni a nyelvhasználatot. Amilyen nyelven fordulnak a felsőbb fórumokhoz, azok ugyanazon a nyelven lennének kötelesek válaszolni. Trianon következményei
Miért ne említenénk meg: ha nincs Trianon, az életszínvonalunk két-háromszor magasabb szintű lenne, s a történelmi magyar haza területén legalább kétszer annyi magyar élne, mint most. Ha a népességfogyást nem állítjuk meg, néhány nemzedék alatt eltűnhet a magyarság. Ennek előidézésében jelentős szerep hárul az elrabolt területek magyartalanításában érdekelt nacionalizmusoknak. Erdélyből 95 év alatt jóval több magyar távozott, mind ahányan ma vállalják a magyarságukat. Elképzelhetetlen, hogy az utódállamok mennyi energiát pocsékolnak arra, hogy az államszervező magyarokat kisebbséggé tegyék. Hihetetlenül sok pénzt költenek a magyarság ellenőrzésére. A magyarok beolvasztásának, elűzésének vágya hivatás, életcél. Ezért spekulálnak, húzzák-halasztják a nyolc nagyrégió megteremtését. Semmilyen gazdasági és ésszerűségi érv nem számít, mert mögötte politikai érdek húzódik. A régiósítás célja Székelyföld és Partium magyar többségű tájegységeinek megszüntetése. Erről egy percig sem mondtak le, hanem várják a legkedvezőbb pillanatot a régiók véglegesítésére, a parlamenti, az elnöki és az alkotmányjogi megerősítést. A románosítástól a nacionalista vezetés nem sajnálja a hatalmas többletkiadásokat még akkor sem, ha az a románság életszínvonalának rovására megy. Az is igaz, hogy a magyarok háttérbe szorítása jól jön azoknak, akik a nagy létszámú elnyomó apparátusban dolgozhatnak. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a románság többsége nemzeti büszkeségből nem tud emberhez méltó körülmények közt élni, milliók kénytelenek vándorbotot fogni és vállalni a hontalanság megalázó kenyerét. Jogos kérdés: Hasznos-e Romániának a román nacionalisták azon törekvése, hogy a magyarság eltűnjön? Köztudott, hogy a román nép fiatal- és középnemzedéke milliószámra telepedik át Európa gazdagabb felébe, előbb-utóbb beolvad az őt befogadó nemzetekbe...
Nem félnek az autonómiától!
Közösségi jogoktól való megfosztásunkban Románia azért (is) sikeres, mert a hazug propaganda külföldön még mindig hatékony. A nacionalista elit tudja, hogy a magyar hivatalos nyelv a magyarlakta régiókban és a területi autonómia nem jelent veszélyt. Tudja, hogy Erdély területének tíz, Románia területének négy százalékán, a magyar határtól több száz kilométerre, a két és fél megyényi Székelyföld önkormányzati hatásköre nem veszélyezteti a román állam egységét. Az itt élő románokat pedig nem kell félteni, mert a székely autonómia Románia keretében működne. A román nacionalista elitnek minden bizonnyal olyan tanítómesterei vannak, mint Ion Antonescu és Nicolae Ceauşescu. Antonescu marsall – a tiszta fajú Románia híve – még a román hadsereget is felhasználta negyedmillió ukrán és román zsidó polgárának embertelen legyilkolására. A másik bálvány Ceauşescu, a Tiszta Románia program gyakorlatba ültetője, a falurombolás hírhedt kiagyalója, a zsidó és német nemzetiség áruba bocsátója.
A magyar veszéllyel való riogatás régi bevált módszer, akárcsak az autonómia emlegetése. Jól tudják, hogy a Trianon óta eltelt időszakban – Lucian Boia professzor szavaival – valósult meg Románia elrománosítása. Az elért sikerek Dobrudzsában és Erdélyben is látványosak. Ez utóbbiban már nincsenek nagy magyar városok, a magyarság kisebbségbe szorult, a szász és a zsidó lakosság eltűnt, csupán a 700 ezer fős székely tömb léte zavaró. A türelmetlen nacionalisták nem félnek az autonómiától, de úgy gondolják, hogy be kell fejezni Erdély magyartalanítását, meg kell teremteni a román alkotmányban vizionált egységes nemzetállamot.
A világtörténelem szégyene
Mitterand francia államfő úgy értékelte, hogy a trianoni diktátum „mocskos dolog volt”. Pozzi francia szakértő a világtörténelem szégyenének nevezte, míg Cherfis francia tábornok igazságtalan döntésnek. Lord Sydemann – a Lordok Házának tagja – döbbenetesnek tartja Magyarország szétverését. Francesco Nitti olasz miniszterelnök szerint e diktátum Magyarország megcsonkításával olyan becstelenséget követett el, melyért senki nem vállal felelősséget. Lord Newton – a Lordok Házának tagja – úgy véli, Európának be kell látnia, hogy Trianon igazságtalan volt. Magyarország szétcsonkolása igazságtalan azért is, mert nem az elszakításra ítélt területek népének beleegyezésével történt. A román politikusok sem merték vállalni a népszavazást, mert tudták, hogy az erdélyi románok egy része nem cserélné fel a magyar liberális rendszert, a magasabb életszínvonalat az elmaradott Romániáéra.
A Székelyföld területi önkormányzatát megtagadó erők nem tudják, hogy a székely nép makacs. Márpedig egy öntudatra ébredt népet nem lehet eltiporni, előbb-utóbb kiharcolja az őt megillető kollektív jogokat. Ebben érdekelt a román demokratikus gondolkodásúak tábora is. Ők most próbálgatják szárnyaikat, bár kevesen vannak, de a magyarsággal összefogva jó irányba tolhatják a román demokrácia szekerét, valamint a helyi, a kulturális és területi autonómiák kialakítását. Az autonómiára a románoknak is szükségük van.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megerősítette partneri kapcsolatát az EMNT és az SZNT
Tegnap a Kultúrpalota nagytermében közös küldöttgyűlést tartott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). Az ülésen a küldöttek megerősítették a két szervezet közti partneri kapcsolatot, meghatározták az elkövetkező időszak cselekvési tervét, javaslatokat fogadtak el a partiumi és székelyföldi autonómiakoncepciók tárgyában.
A tanácskozáson Tőkés László, az EMNT és Izsák Balázs, az SZNT elnökei értékelték az eltelt időszak közéleti eseményeit, valamint az EMNT és az SZNT partneri kapcsolatát, illetve határozati javaslatokat fogadtak el.
A tanácskozáson megvitatásra került a Székely Nemzeti Tanács autonómiatervezetének kiegészítésére vonatkozó javaslat és a Partiumi Autonómiatanács előterjesztése a Partium sajátos jogállásáról, illetve közös állásfoglalást fogadtak el a Székelyföld és a Partium zászlóinak ügyében. Napirendre került a személyi elvű és a területi autonómiára, valamint a sajátos jogállású önkormányzatok autonómiájára vonatkozó tervezetek közös képviseletéről szóló elvi nyilatkozat, valamint egy állásfoglalás a romániai állampolgári törvénykezdeményezés szabályozásának antidemokratikus jellegéről.
A küldöttek egy Markku Markkulának, a Régiók Európai Bizottsága elnökének címzett nyílt levelet fogalmaztak meg és fogadtak el a székelyföldi területi autonómia támogatása érdekében. Továbbá állampolgári kezdeményező bizottságot hoztak létre, amelynek feladata a Székelyföld autonómiastatútumának benyújtása lesz.
A közös küldöttgyűlésen döntöttek Székelyföld határainak kivilágításáról, melyről korábban a két szervezet külön közleményben is hírt adott, végezetül pedig a Székely Nemzeti Tanács állandó bizottságának kiegészítésére és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alapszabályzatának módosítására került sor.
Mózes Edith

Az összefogás nemzete
Különös szimbolikus jelentőséget kölcsönzött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács negyedik együttes küldöttgyűlésének, hogy épp a nemzeti összetartozás napjának előestéjén zajlott. Az időzítés természetesen nem véletlen.
Két olyan civil érdekképviseleti testület közeledési törekvéseit jelzi, amelyek vezetői, tagjai nemcsak a kezdeti évek konkurenciális helyzetét látszanak immár véglegesen felülírni, hanem az erők egyesítésének eddig többnyire csak szóbeli dimenziójából a tényleges cselekvés tartományába is átlépnek.
Az erdélyi magyarság autonómiatörekvései két legőszintébbnek tűnő támogatójának összefogása egyértelműsíti: a mozgalom nem akar lemaradni a kisebbségi ügyekben egyre érzékelhetőbb módon átalakuló európai társadalmaktól.
A katalán, baszk, skót és más kisebbségi mozgalmak felerősödése ugyanis olyan hátszelet látszik biztosítani, amelynek áldásos hatásairól hiba lenne lemondani. Időben, hiszen kilencvenöt évvel Trianon után a kisebbségekkel leginkább „megvert" országok még egy végső offenzívát látszanak indítani a kisebbségek ellen a nyomasztó kérdés végső, de legalábbis visszafordíthatatlan benyomást keltő megoldására. A különböző nyelv- és állampolgársági törvények, az oktatási területeken tapasztalható művi akadályállítások, a szimbólumhasználati jogok formai eszközök révén való korlátozása mind-mind erre látszanak utalni.
Ilyenkor kell összerántani a sorokat, egységesíteni az üzeneteket, akár árnyékhatalmi struktúrák megfogalmazása révén bátorságot, elszántságot sugallani. Ez történt szerdán Marosvásárhelyen. És még valami, ami minden korábbinál reménykeltőbb fejleményeket ígér. Az EMNT és SZNT együttes ülésén végrehajtott szimbolikus zászlócsere a Székelyföld és Partium közötti versengés értelmes mederbe terelését vetíti elő, napjaink realitásainak megfelelő új identitások meghatározását.
A nemzeti összetartozás napja így válhat akár gyásznapból az értelem győzelmévé, hangsúlyos felhívást intézve a pragmatikus cselekedetekre is bőven feljogosított politikai pártok elodázhatatlan összefogására.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

2015. június 5.
Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanúk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jöttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
Stratégia a beolvasztásra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán

2015. június 6.
A megismerés folytonossága
Beszélgetés Gáspárik Attilával
Hamarosan véget ér a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2014/2015-ös évada. Az idén ötvenedik életévét betöltött Gáspárik Attila vezérigazgatóval a múltról, jelenről, jövőről, rossz és jó döntésekről, a közelmúlt történelmének viszonylagosságáról beszélgettünk, tettük mindezt a marosvásárhelyi színházi élet valószínűsíthető szemszögéből, a kezdődő nyári szünet előtt.
– Milyen volt a véget érő évad? A számokat, a statisztikát ismerjük, a hangulatra, a munkaviszonyokra lennék kíváncsi.
– Igazán objektíven nem tudom értékelni, a mi szakmánkban minden szubjektív. Csak évek múlva fog kiderülni, hogy jók voltunk-e, avagy sem. Én úgy érzem, hogy kapacitásom maximálisát tudtam adni ebben az évadban, és ezt éreztem a kollégáim részéről is. Mi jelenleg ezzel a felállással, mind a humán, mind a reál résszel, költségvetéssel meg ilyesmikkel, ennél többet nem tudtunk volna nyújtani. Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással. Ennek legfontosabb része az előadás. Az előadás mellett szükséges az emberi, társadalmi érintkezés, az, hogy a színházba gondolkozni járjon az ember, hogy a legvidámabb előadásokon is feltegyünk az alapvető emberi létre vonatkozó kérdéseket. A kollégáim és az én olvasatomban a művészet és a színház a világ megismerésének egyik formája. Meg lehet ismerni a világot matematikával, kémiával, irodalmon, képzőművészeteken, színházon keresztül. Minket az érdekel, hogy ebben a közegben, amiben ma Marosvásárhelyen élünk, milyen a szerelem, a gyűlölet, a hatalom. Ezek viszonyai érdekelnek, ezt boncolgatjuk. Természetesen van amikor jól melléfogunk – ha mindent tudnánk, nagyon unalmasak volnánk. Ez az egyik része a színházunknak. A másik része: próbáltunk arra koncentrálni, hogy a vásárhelyi közönség lásson mást is. Lássa a beregszásziakat, katowiceieket, temesváriakat, sepsiszentgyörgyieket, a Kolozsvári Magyar Operát. Annyi fesztiválon sem voltunk nagyon régóta, mint az idén. Sok új szerzőt próbálunk felfedezni vagy újrafelfedezni – és ez utóbbi alatt egy nagyon tudatos, a kollektív emlékezetbe való behozatalt értem. Például Páskándi Géza, Molter Károly, Szávai Géza műveit megismertetni, a múltat szinten tartani. Nagyon fontosnak tartjuk az új szövegek – például Bartis Attila regénye – színpadra segítését, az új kulcsok keresését. Szentimentálisan ragaszkodtunk Bartis Attilához mint marosvásárhelyi szerzőhöz. Mindezeken belül pedig megpróbáltuk a színházhoz köthető események sorát biztosítani a közönségnek, értem ezalatt például a különböző gyerekprogramokat – rengeteg ilyet szerveztünk, mert úgy érezzük, hogy a fiatal generációnak is kell egy olyan élmény, ami meghatározó lesz az életében, és talán a színházat választja majd felnőtt korában akár tevékenységként, akár póttevékenységként. Itt évekig nem foglalkoztak a gyerekekkel. Egy-egy gyerekelőadás évente nem elég, folyamatosan nevelni kell a közönséget és a fiatalokat a színházi kultúrára. Ezen szellemiség részeként szerveztünk előadásokat, koncerteket, vettünk részt az Iskola másként programban. A Pál utcai fiúk című projekt nemcsak arról szólt, hogy egy előadást bemutattunk, hanem egy generációt felmutattunk a saját közönségének: "Igen, barátaim, ezek a fiatalok naponta elmennek mellettünk az utcán. És tudnak számítógépezni is, tévét nézni is, sportolni is, és a színpadon is megállják a helyüket". Összegezve: mi a színházra nemcsak előadásgyárként gondolunk, hanem egy olyan közösségformáló szociális intézményként, amelyik élő, organikus szerve ennek a városnak. Mindenről van véleménye és minden véleményét el is mondja, ugyanakkor megpróbálja katalizálni és generálni az eseményeket. Nagyon sok ellenségeskedéssel és jóindulatból született butasággal jár mindez. Nagyon nehéz a helyzetünk, amikor Toto Cutugno ingyen énekel két sör között, mert sokan utána arra gondolnak, hogy mi miért kérünk pénzt Berekméri Katus vagy Bányai Kelemen Barna fellépéseire? Az a gond ezzel, hogy az emberek lassan azt tanulják meg, hogy minden ingyen van, sőt, még adnak is valamit. Rengeteg rendezvényre ingyenes a belépés, és ez nekünk nem tesz jót.
– Most töltötte az ötven évet. Az eddigi életpályára visszatekintve, főleg ami a vásárhelyi időszakot illeti, mi az, amit másként csinált volna, mind a művészeti egyetem rektoraként, mind a vásárhelyi nemzeti igazgatójaként?
– Nem gondolkoztam ezen, még nem elmélkedem a múlton. Biztosan rengeteg hibát követtem el, és csak az érdekel, hogy hol hibáztam. Ennek ellenére nem hiszem, hogy másként csináltam volna bármit is. Két esetben tévedtem nagyon nagyot: amikor az egyetem rektora és amikor a színház igazgatója akartam lenni. Nem úgy volt, hogy álltak körülöttem az emberek és kérleltek, hogy vállaljam el ezeket a funkciókat. Szó sem volt ilyesmiről, sőt. Nagyon sokan azt javasolták, hogy ne tegyem meg ezeket a lépéseket. De én azt hittem, hogy mindenki, aki abban az intézményben akkor ott volt, teljes mellszélességgel, tudásával egy célt akar szolgálni: azt, hogy ebből a vidékiségből valahogy kitörjünk, hogy próbáljuk meg a többi intézményt magunk után húzni. Nem azt mondom, hogy egyedül voltam, de öt- tíz olyan embernél több nem volt mögöttem, aki valóban úgy gondolta volna, hogy akkreditálni kellene a könyvkiadót, bővíteni kéne az épületeket, új szakokat kellene indítani az egyetemen, mert fel fognak szippantani, ha nem terjeszkedünk, ha nem építünk. Sokaknak, akik panaszkodtak – és nagyon jó gondolkodású emberekről van szó –, a napjukat lefoglalta az, hogy panaszkodnak, és a tudat, hogy itt nem lehet semmin sem változtatni. Nagyon sokszor beleütköztem abba a rossz, vidéki kicsi szellembe, ahogy én szoktam nevezni, amely szerint úgysem lehet megváltani a világot. Egy vezető beosztású ember persze legyen paranoiás és higgye azt, hogy azért mondanak neki szépeket, mert azt kell mondani neki – ezért megpróbálom kiszűrni a valóságtartalmakat. Mostanában azt mondják, hogy jó, jó, de majd meglátod, amikor elmész, hogy mi marad utánad. Én nem hiszek ebben a gondolkodásban. Én Erdélyt nagyon-nagyon szeretem, annak ellenére, hogy körülbelül 18 éves koromban jöttem először Erdélybe. A Partiumban éltem, és óriási volt akkor a törés. Hetekig, hónapokig kizárt volt, hogy bármit is halljunk Nagyváradon Marosvásárhelyről. Csak az Új Életben láttam néha képeket, a tévé magyar adásából szereztem némi elképzelést. De tudom, hogy a legnagyszerűbb karrierek mentek el innen. Ez a szellem, amiről fentebb beszéltem, régebben is megvolt. De nem szabad erre gondolni, előre kell menni. Én biztos vagyok benne, hogy sok olyan embert tudtam nevelni, akik ezt a fajta nyugtalan, higanyszerű viselkedést örökölték és gyakorolják. Mert csak ezáltal fogunk tudni mi magunknak kényelmesen otthont teremteni. Ehhez az otthonhoz mindennap hozzá kell tennünk valamit! Ahogy lement a függöny, már azon kell járjon az agyunk, hogy holnap milyen lesz, és ezt a szellemet eleinte nagyon visszhangtalannak éreztem. Nagyot tévedtem abban, hogy azt hittem, itt sokan a tényleges változást akarják. Személyes kudarcként éltem meg nagyon sokszor azt, hogy miután megegyeztünk abban, hogy – most ezt képletesen mondom – holnap reggel megváltjuk a világot, jön egy SMS, amiben az áll, hogy bocs, de ma nagyon fáradt vagyok. A másik nagy csalódásom a kollektív emlékezet kudarca: büszkék vagyunk a nagyjainkra, de mindig átnyúlunk három-négy generáción. Ki beszél például Székely Jánosról, Csorba Andrásról Marosvásárhelyen? Jönnek az értesítések a temetőgondnokoktól, hogy lejárt ennek is, annak is a sírhelybérlési ideje. És kétségbeesetten számolom, hogy honnan szerezzek egy kis pénzt, hogy legyen még huszonöt évig sírja Kőszegi Margitnak Marosvásárhelyen. Olyanokról van szó, akik az életüket tették fel erre a városra, holott mehettek volna máshová. Tényleg nem vagyunk konzervatívak, tényleg teszünk a múltunkra. Ez az, amin nem tudok mozdítani. Nem tudom elérni, hogy bár egy utcát elnevezzenek valamelyik színészről, aki valamit tett Vásárhelyért. Legyen bár Harag Györgynek valami kicsi emléke valahol, egy házfalon. Európai, tüneményes elmék voltak, akik olyan korban adták vissza a hitet a művészetekbe, a romániai magyarságba, a kultúrába, amikor én nem tudom, hogy mi mit csináltunk volna. Az én generációmat ismerem. Elment. Az első adandó alkalommal az egész generációm elment. Osztálytalálkozón négyen-öten vagyunk. Mi nagyon csúnyán levizsgáztunk. És felelősek vagyunk legalább az új generációért, a gyerekeinkért, azért, hogy itt is érvényesülhessenek. Ha nem, akkor ők is el fognak menni. És aztán mint Charles herceg, évente egyszer idejövünk egy alapítvánnyal, nyitunk egy rezervátumot.
A másik dolog, amit megtanultam ötvenévesen, hogy nincs ujjal mutogatás. Most vagyunk a hullám taraján. Nincs az, amit 25, 30, 40 évesen mondtunk, hogy "majd, ha odaengednek bennünket!" Odaengedtek. Mindenért mi felelünk! Óriási a felelősségünk, és még egypár évig nekünk ezt a munkát kőkeményen kell csinálnunk. Le kell peregnie mindenféle sértettségnek, karaktergyilkosság- kísérletnek, pedig ezekből is rengeteg akad. A furcsa anonimitás világát éljük, szerintem az ötvenes években éltünk így, ami a feljelentéseket illeti. Nem tudom, hogy ezeket mozgatja-e felülről valaki vagy csak spontán alakulnak ki. Nagyon sok "barátot" szereztem magamnak, amióta a Securitate irattárában kutatok, pedig csak annyit tudnak rólam, hogy ott dolgozom. Én nem fogok leleplezni embereket, engem a mechanizmus érdekel. Hihetetlen a hasonlóság: folyamatos szűrés folyik, akkor is folyamatosan kérdeztek embereket. És olyan egyszerű volt egy színésznek azt mondani egy hétfő délelőtti beszélgetésen, hogy "– Láttam a bemutatót a tegnap, művész úr. – Igen, ezredes elvtárs? – Magának kellett volna játszania a főszerepet!". És erre a művész úr megnyílt, és mindent elmondott a kollégákról, az öltözőbeli viccekről… Nem történt senkinek semmi baja, senkit sem ítéltek el, még vádemelés sem volt. Csak értesített a rendszer: vagyunk! És ezt a félelmet nem szeretném még egyszer megélni, pedig ebben élünk. Amióta ez a fajta tévé- igazságszolgáltatás fokozódott, azóta Bukarestből nem írtak alá még egy papírt sem. Senki nem mer semmilyen felelősséget vállalni. Így nagyon nehéz a közéletért dolgozni, így nagyon nehéz lesz vezetőket találni a különböző intézményekbe.
– Valahova ide tartozik a plágiumügy is, valaki névtelenül megvádolta azzal, hogy plagizált a doktori dolgozataírásakor. Van-e valamilyen újdonság ezzel kapcsolatosan?
– Az egy nyilvános feljelentés volt. Az egyetememet nem érdekli, és engem sem érdekel igazából a dolog, mert azt a dolgozatot én írtam. A koncepció a sajátom volt. A dolgozat arról szólt – és ha lesz időm, egyszer megírom magyarul is, mert nem tudtam úgy kifejezni magam román szaknyelven, ahogyan szerettem volna –, hogy egy középiskolai órát a tanár ma úgy tehet vonzóvá, ha színházként fogja fel az előadását. Ha ő a katedrát színpadnak tekinti, a diákokat pedig nézőknek, és eszerint építi fel az óráját, akkor nem ott adja le a leckét – mert ott nem lehet azt leadni –, hanem az óra hatásaként a diák hazamegy, és megtanulja azt. Erről szólt a dolgozatom. Formai hibákat követhettem el, de tény, hogy egy olyan könyvből idéznek, ami nem jelent meg a forgalomban sem, mert nem voltam vele elégedett. Valaki a karaktergyilkosságok eszközeként ezt is bedobta. Jelentkezzen, mondja meg a nevét, csináljuk meg a tesztet. Amióta igazgató vagyok, három rendőrségi ügy zárult le, három feljelentés ügyében nem indult eljárás, és még vannak papírok, megindított folyamatok. Feljelentettek a feddhetetlenségi ügynökségnél, ott is felmentettek (ez a negyedik volt), a munkaügynél. Nem tudom, hogy kik. Sokkal egyszerűbb volna, ha a mártír szerepében minden alkalommal sajtótájékoztatót tartanék, de ez nem fontos. Nem akarok ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Huszonöt éve tanítok. Huszonöt év alatt számos évfolyamot engedtem útnak, akik ma a magyar színjátszás derékhadát alkotják itt is és Magyarországon is. A tanítónő című darabom megkapta a Magyar Művészeti Akadémia díját. Mindezek mellett persze hogy bántja az embert a feljelentések sorozata, de tudomásul kell venni, hogy aki közéletre vállalkozik, annak az életéhez ez is hozzátartozik. Én nyugodtam alszom, várom, hogy mi történik, publikálok közben, könyveket próbálok írni, el lehet olvasni őket. Majd ítélkezik valaki…
– A színházra visszatérve, a soron következő évadban is hasonló műsortervre, koncepcióra számíthatunk?
– Igen. A hetvenedik évad következik, a mandátumom utolsó éve. Szépen akarok búcsúzni, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ennyi volt. De az ember nem ökör, hogy mindenben következetes legyen. Most úgy érzem, hogy nem indulok újra az igazgatói székért. Nem tudom elmondani, milyen a rendőrségen ülni és nyilatkozatokat írni. De nem csak emiatt. Volt egy művészi karrierem is, amelyet tizenvalahány évvel ezelőtt háttérbe szorítottam. Lehet, hogy kedvem lenne aktiválni, nem tudom. Most az érdekel, hogy jön egy román és egy magyar évad, ezeket készítjük elő, és szeretnénk még nagyobb közönséget bevonzani, még több embert huzamos ideig a színház vonzatában tartani, még több önkéntessel dolgozni – jelenleg hetven önkéntesünk van, neveljük őket az életre, a kultúra szeretetére. Ezek a feladataink, és biztos vagyok benne, hogy a következő évadban lesz egy-két olyan meglepetés, aminek nagyon sokan fognak örülni. Nagyon előrehaladott tárgyalásaink folynak például Tompa Gáborral arról, hogy harminc év után újra Marosvásárhelyen, a szülővárosában, az édesapjáról elnevezett társulatnál rendezzen. Milyen aberráció kimondani! Hogy ez ma Marosvásárhelyen örömünnep. Mit csinálhatott ez a színház, hogy harminc évig nem rendezett itt?! Mindenképpen nagy öröm lesz számunkra, ha úgy érzi, hogy a társulatunk felkészült a közös munkára, és a hetvenedik születésnapi előadást ő viszi majd színre. Ezenkívül nagyon sok fesztiválmeghívásunk van, készülünk Lengyelországba, jönnek-mennek az emberek, de ez természetes, igaz, a legtöbben jobb fizetésért, jobb helyre szerződtek. De mi nem vagyunk Barcelona, mi kisváros vagyunk – azt én sem hiszem el, hogy egyszer majd mindenki színházba fog járni vagy akkora színházi műhely leszünk, hogy a világ utánunk igazítja a karóráját.
Egy célom van még: szeretnék egy romániai magyar színházi múzeumot létrehozni. Múzeumot a szó régi értelmében, tehát múltfeldolgozással foglalkozó kutatóközpontot, kiállításokkal, de nem olyanokkal, hogy vörös zsinór mögött látható a Tarr László cipője. Szeretném, ha valamivel tisztábban látnánk, mert a kisvárosok hajlamosak a mítoszteremtésre, az anekdotateremtésre. Legalább a könyvespolcokon találja meg az ember azt, hogy valójában hogyan is alakult meg a Székely Színház, miért alakult meg, kinek volt ott nagyobb érdeme. Az igazságot senki nem tudja, mint ahogy a saját tetteinket is az idő távlatából másként magyarázzuk. Egyre inkább úgy gondolom, hogy a történelem szónak nincs valós tartalma – ez egy nagyon bonyolult kérdés, amelyben mindenki felfedezi a saját maga igazságát, megtalálja a maga magyarázatát. Persze, ehhez az időben el kell távolodni, mert az érzelmi szálak még nagyon erősek, nehéz elmagyarázni az embereknek, hogy olyan dolgokban vettek részt, amikben nem tudták, hogy részt vesznek. Példa erre a Székely Színház 1958-as magyarországi vendégjátéka, amely Kádár nagyszerű kirakatának bizonyult – különvonat, zsúfolt házak, óriási kritika, címlapok. Hazajöttek, és utána vagy ötven évig nem mentek többet Magyarországra. Ez arról szólt, hogy Romániában az erdélyi magyarság jó kézben van. Nem kell velünk törődni. A román kommunista vezetés elégedett volt – van Szentgyörgyi István művészeti intézetük? Van. Volt azelőtt? Nem volt. Volt 1946 előtt állandó vásárhelyi magyar színjátszásuk? Nem volt. Akkor miről beszélünk? És tudja, mi a furcsa? Hogy ez így van. Mi be

2015. június 10.
Beszélgetés Király András oktatási államtitkárral
Tanévkezdési kérdőjelek az anyanyelvű oktatásban
Király Andrással, az Oktatási Minisztérium államtitkárával az oktatásban, különösen az anyanyelvű oktatásban várható változásokat próbáljuk számba venni.
– Államtitkár úr, a következő tanévtől milyen változásokra lehet számítani az anyanyelvű oktatásban?
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az anyanyelvű oktatásunk része a romániai oktatásnak, amihez szervesen kapcsolódik. Természetesen, az anyanyelvű oktatásnak megvan a maga különlegessége, ezért a magyar iskolák kérdését mindig különös figyelemmel kísérjük. Változásnak számít, hogy a romániai oktatásban beindult egy nagyon lassú reformfolyamat, aminek az a következménye, hogy a 2015–16-os tanévtől a harmadik osztály új programmal és tantervekkel fog indulni. Számunkra ez azért fontos, mert a mi harmadikos diákjaink a román nyelvet és kommunikációt specifikus tanterv alapján tanulják. Ez attól különleges, hogy a magyar kisebbség számára kiírt tanterv alapján történik. Azon kívül, maga az általános tanterv is számos újdonsággal rendelkezik. A III. osztály oktatásának az átszervezése után a IV. osztály következik, ami ha bekövetkezik, az elemi oktatásban lezárul az a reformfolyamat, amit már nagyon régóta szerettünk volna elérni, vagyis, hogy a román nyelvet és irodalmat specifikus tanterv szerint oktassák. Másik érdemi változás, a szakoktatásnak a továbbfejlesztése lesz. Úgy érzem, hogy tavaly jó döntés született, amikor újraindították a hároméves szakoktatást olyan feltételek mellett, hogy azok az iskolák, intézmények legyenek feljogosítva szakoktatásra, amelyek rendelkeznek a hozzá szükséges feltételekkel. Ha nem az iskolában zajlik, akkor egy vállalattal vagy befektetővel kötött szerződés alapján indulhasson.
– Van-e valós igény iránta?
– Tavaly közel 2000 diákunk iratkozott be a szakoktatásra. A 15 erdélyi megyében zajló magyar nyelvű oktatáshoz viszonyítva, tulajdonképpen csak Temes és Brassó megyékben nem indult szakoktatás, de az idei előrejelzések szerint ezek a megyék is indítanak szakiskolai osztályokat. Arad megyében jelenleg a Csiky Gergely Főgimnáziumban folyik hároméves szakoktatás, ahol meg kell felelni minden, a tanterv által előírt követelménynek. Újdonság e téren, hogy valószínűleg az új tanévtől a IX. osztály, tehát a szakiskola I. évétől elindulhat a duális képzés. Ezen még folynak a viták, mert a Minisztérium a X. osztálytól tervezte a duális képzés beindítását, ezáltal másfél, két év alatt tudnának szakembereket képezni, viszont a törvényhozás döntése alapján a duális szakképzést IX. osztálytól kell bevezetni. A duális szakképzés azt jelentené, hogy egy iskolában zajlik az elméleti oktatás, miközben egy vállalatnál történik a gyakorlati képzés. Ehhez viszont az szükséges, hogy a vállalat érdekelt legyen a szakemberképzésben. Véleményem szerint, ez nyitott kérdés marad, mert azokban a megyékben, ahol meg tudják oldani a duális képzést, ott menni fog, ahol viszont erre nem lesz lehetőség, ott folytatódik a hagyományos, hároméves szakképzés.
Szakoktatási lehetőségek Arad megyében
– Térjünk vissza a régi vesszőparipához, a vidéki szakképzéshez Arad megyében. Szerintem ugyanis, a kisjenői Maschio Gaspardo mezőgazdasági gépgyár érdekelt lehetne a duális szakképzésben. Erről mi a véleménye?
– Ezekre a kérdésekre csakis előtárgyalások után lehet válaszolni. Kisjenőben valóban működik a Maschio Gaspardo, de ugyanúgy létezik egy mezőgazdasági szakiskola is, ezért ennek kellene kapcsolatba lépnie az olasz vállalattal. A duális szakképzés általában úgy zajlik, hogy egy vállalat magának képeztet ki szakember utánpótlást. Jelenleg a szakiskolában mezőgépészeket képeznek, de nem ismerem a végzett szakemberek elhelyezkedési lehetőségeit. Mert nagyon fontos kérdés: aki egy szakmát megtanul, el tud-e helyezkedni a szakterületén? A duális szakoktatásban legalább annyi adott, hogy az együttműködő vállalat tudja, mennyi és milyen szakemberekre van szüksége. Nem csak Kisjenőben, mindenhol érdemes foglalkozni a szakmunkásképzéssel, mert egy olyan ország, ahol csak értelmiségieket képeznek ki, nem tudja teljesíteni az elvárt gazdasági eredményeket.
– Honnan kellene elindulnia az általánosítás folyamatának.
– Elsősorban elvi döntéseket kellene hozni, amelyekben a Munkaügyi Minisztérium, a Gazdasági Minisztérium, illetve a Oktatási Minisztérium megtennék a javaslataikat, amelyek alapján el lehetne dönteni, igazából mit is akarunk elérni ebben az országban? Mert egy fejlett gazdaság, magas fokon képzett szakembereket igényel. Nem lehet az, hogy mindenki jogász, közgazdász vagy menedzser legyen. Meg kell azt az egészséges alapot teremteni, amiben van egy szakmai felkészítés is, illetve a lehetőséget, hogy az illető szakmából az emberek megéljenek, erre épüljön a társadalom. Úgy érzem, a rendszerváltás óta eltelt 25 év alatt elég értelmiségit termeltünk, ezért vissza kell térnünk a gazdaság újraserkentéséhez szükséges szakmai képzéshez is. Magyarország kormánya elindított egy, a szakképzésről szóló programot, amiben a Pedagógus Szövetségnek és az iskoláknak megfelelő partnerekként kellene megnyilvánulniuk. Mert nekünk nincsenek meg a lehetőségeink, hogy minden megyében 2-3 jól működő szakiskolát működtessünk, de ha az anyaország megadja hozzá a megfelelő támogatást, abban kellene gondolkoznunk, ami a stratégiának is a lényege: legalább szakiskolák terén, iskolaközpontokat hozzunk létre. Jelenleg kistérségekben beszélik meg a szakoktatás kérdését. Most a Székelyföldön, utána a Partiumban, végül a közép-erdélyi megyék szakoktatásának a kérdéseit vitatják. Remélem, a szakembereink és a kollégáink meg tudnak állapodni, hol lehet életképes szakiskolai központokat létrehozni. Mert a szakiskolának rendelkeznie kell a megfelelő mobilitással, ugyanis sok éven át nem lehet ugyanabban a szakmában szakembereket képezni, mert telítődik a piac. Manapság, amikor rendelkezünk egy megfelelő oktatási hálózattal, a szakiskolai oktatás a diákjainknak a 20-25%-át vihetné el. A stratégiának az adhatna értelmet, ha meg tudnánk határozni, hány százalék legyen szakiskolákban, technikai, illetve elméleti líceumokban tovább tanuló diákjainknak az aránya. Erre jó példa a Kolozsvári Református Kollégium, amelynek keretein belül működik a szakiskola is, csak az a kérdés: ezt a példát hány iskolánk követhetné? Azokban a megyében, ahol egyetlen líceummal rendelkezünk, ez nehezen menne, a diáklétszám szorítása miatt. Hogy Arad megyei vizekre evezzünk, a Csiky Gergely Főgimnázium nem tud mezőgazdasági osztályt indítani, a pécskai iskola sem tud, mert nincs líceumi szintű oktatása, ugyanúgy Kisjenőben sem, de meg lehet találni a lehetőségeket tagozatok révén, vagy olyat, hogy Arad és Temes megye együttműködésével Arad létrehoz egy fajta szakképzést, miközben Temes egy másfajtát. Ha elmulasztjuk a megfelelő szakiskolai hálózat létrehozásának a lehetőségét, újra hátrányba kerülhetünk. A Magyar kormány támogatásának a lehetőségével mindenképp élni kellene.
– Kinek kellene elsőként lépnie ez ügyben?
– A megyékben működő szakbizottságok feladata lenne a perspektivikus szakoktatási hálózat kiépítésének az eldöntése, kivitelezése.
– Mikortól indulhatna be?
– Jó kérdés, mert a beiskolázási számok már adottak, amikor már minden oktatási intézmény tudja, mire vállalkozott.
– Lassan kopogtat az új tanév, miközben keveset hallani az Arad megyei magyar oktatási stratégiáról. Azt véglegesítették-e?
– Az év elején ott voltam a Szatmárnémetiben megtartott megbeszélésen, ahol minden megye képviselője ismertette az oktatási stratégia kapcsán felmerülő kérdéseit. Erre egy olyan laza döntés született, hogy a megyék készítsék el a saját stratégiáikat.
Kisebbségi tankönyv-gondok
– Új tankönyvek megjelennek-e az új tanévre?
– Ezt a kérdést inkább kihagytam volna, mert az utóbbi hetem azzal telt, hogy végignéztük a tankönyvkiadás licitjeit, amelyek a kisebbségi oktatás számára lehetetlen helyzetet teremtettek. Egyrészt azért, mert a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. Mert a 2013-as miniszteri rendelet ellentmond a tanügyi törvény változtatásának. Decemberben a 49-es Sürgősségi Kormányrendelet, kimondta: az iskolák tankönyvrendelésének és -ellátásának egyedüli felelőse az Oktatási Minisztérium. Ehhez képest, a licitet szabályozó rendelet azt mondja: a tankönyvellátás felelőse a kiadó. Ez számunkra azért hátrányos, sőt elszomorító, mert a rendelet első részében, amely az általános előírásokat tartalmazza, benne van mindaz, ami a kisebbségi oktatásban használt anyanyelvű tankönyvkiadás módjait taglalja: lehet románról lefordított, külföldről behozott tankönyv, ha kis példányszámról vagy szaktantárgyról van szó. Ehhez képest írtak a kiadóknak egy olyan technikai útmutatót, ami nem ment át a minisztérium Kisebbségi Főosztályán, sem az Államtitkárságán. Az útmutató szerint lehet a kisebbségek nyelvén tankönyvet kiadni, de csakis teljes fordítás mellett, beleértve a verseket, mondásokat, a hagyományokat és a zenét, ami lehetetlenné teszi a tankönyvkiadást. Azt tehetjük, hogy tiltakozunk, elmondjuk minden fórumon, de amíg így tekintenek a kisebbségi oktatásra, addig tankönyv-kérdésben nagyon nehéz előre lépni. Abban reménykedünk, hogy valaki, egyszer e módszer lehetetlen voltát megérti.
– Milyen a magyar diákok beiskolázási aránya a tavalyihoz viszonyítva?
– Ezt folyamatosan figyelemmel kísérjük, évente hozzávetőleg 10 ezer diákunk van az általános oktatásig. Az előkészítő oktatásban minden megyében teljesítették a beiskolázási tervet. Gondjaink két lépcsőben, az V., illetve a IX. osztályban adódnak, mert nagyon sok vegyes házasságban az elemi oktatási nyelvnek a magyart, később a többségi nyelvet választják. Az is gond lehet, hogy az elemi elvégzése után nincs a közelben iskolánk, míg a IX. osztályban az okozhat gondot, hogy a diákok nem találják meg a megfelelő szakot a továbbtanuláshoz.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Ez a kórház nemzetstratégiai érdek
A magyar állami támogatással építendő Nagyváradi Református Kórház terve nagy visszhangot kapott mind a magyarországi, mind a romániai közéletben. Az Erdélyi Riport az ötletgazdát, CSŰRY ISTVÁN királyhágómelléki református püspököt kérdezte az ügy hátteréről. Tasnádi-Sáhy Péter interjúja.
Püspök úr, ha jól tudom, a kórház terve már a 2010-es beiktatásakor a prioritások között szerepelt. Miért tartja ennyire fontosnak, hogy megvalósuljon?
Korábban generális direktorként, 2000-től kezdve pedig püspök-helyettesként rendkívül sok egészségüggyel kapcsolatos problémával fordultak hozzám. Sok leukémiás gyermek élete rövidült meg azért, mert nem kaphatott a lakhelyéhez közel megfelelő ellátást, nem tudták elvégezni a csontvelő-átültetéseket. Ez ma már Temesváron részben biztosított, viszont a rendelkezésre álló keret jellemzően februárban elfogy, tehát vagy forrást kell találni vagy át kell vinni a gyereket Magyarországra. Említhetnék még hematológiai és egyéb különleges betegségeket is, számos olyan kór van, amivel kapcsolatban az emberek hozzánk fordulnak segítségért, mert nem találnak egyedül megoldást a bajukra, így feladatunknak érezzük, hogy ennek a segítségnek intézményes keretet biztosítsunk. Keresztény emberként nem küldhetem el a hozzám fordulókat. Többen vádolnak azzal, hogy kampánycélra használtam anno ennek a kórháznak a tervét, miközben pontosan ezt elkerülendő, a beiktatási beszédben említettem először. Ennek szükségességét elsősorban életünk azon realitása adja, hogy sok olyan probléma van, amit 25 kilométerrel nyugatabbra meg tudnak oldani, nálunk pedig nem. Ha van pénze az embernek, akkor ez jelenthet megoldást, hiszen átmegy Berettyóújfaluba vagy Debrecenbe, és kezelteti magát, sőt, tágas a világ, Münchenben és New Yorkban még ezeknél is jobb kórházak vannak. Viszont ezekért az ellátásokért fizetni kell, a román egészségbiztosítás nem fedezi az ottani gyógykezelést. Arról nem is beszéltem, hogy sok helyen a beteg magának kell beszerezze a gyógyszert, a kötszert, sőt a tisztítószert is, utóbbit saját édesapám példájával is igazolhatom.
Gyakorló lelkészként legalább hetente megjárom a kórházakat, ismerem a valóságot. Ettől függetlenül nem támadni szeretném a rendszert, hanem erőnkhöz mérten pótolni bizonyos hiányosságokat. Lehet erre azt mondani, hogy akkor miért nem meglévő kórházakat támogatunk, de a felügyelet teljes körű gyakorlásával látom biztosítottnak, hogy a megálmodott színvonalú és lelkületű ellátást megvalósíthassuk.
Tehát, ha jól értem, ez az intézmény a Királyhágómelléki Református Egyházkerület kórháza lesz, ami a román egészségbiztosítóval fog szerződést kötni, magyarán, akinek van romániai egészségbiztosítása, az ingyenes ellátásban részesülhet, nem kell érte fizetnie, míg mondjuk Debrecenben igen.
Sőt, vannak ritka betegségek, amiket a román biztosító sem fedez teljes körűen, mi ezeket is ingyenesen szeretnénk nyújtani, keresünk hozzá támogatókat.
Illetve arról a sajnos nem elhanyagolható számú emberről sem feledkeznénk meg, akik nem rendelkeznek egészségbiztosítással, hiszen a munkanélkülinek vagy a hajléktalannak is szüksége van egészségügyi ellátásra, amit pillanatnyilag nem kaphat meg.
Világos, hogy országos mértékű változást nem tudunk elérni, de képességeinkhez mérten igenis tennünk kell valamit.
Biztos abban, hogy az egyház a legalkalmasabb egészségügyi ellátás biztosítására?
Lehet az egyház feladatait annyival letudni, hogy legyen igehirdetés, újítsuk fel a műemlék templomot, építsünk új gyülekezeti termet, de ezt én kevésnek tartom, rengeteg komplex probléma van, amiben hallatni kell a hangunkat. Ilyen az egészségügy is. Nem beleszólni akarunk a működésébe, viszont segíteni akarunk, ahol tudunk. A beiktató beszédem alaptextusa is az a Márk evangéliumának 16. verséből vett idézet volt, melyben Jézus sem arról beszél, hogy nyugtassátok egymást és építsetek bazilikát, hanem aktivitásra, többek között gyógyításra buzdít. Ennek a projektnek is a fides et sanitas, tehát hit és egészség a címe. Mi ezt szeretnénk egységben kezelni. A mai valóságunk az, hogy a nagyváradi kórházba a rendesebb portás beenged, ha beteghez megyek, az akadékosabb pedig az igazgatóhoz irányít. Nálunk a magas fokú, hiánypótló orvosi ellátás és a hit, tehát a lelki gondozás komplementer módon kapcsolódnának egymáshoz. Természetesen nem várjuk azt az orvosoktól, hogy presbiterek legyenek valamelyik gyülekezetben, azt viszont szeretnénk, hogy Istennel valamilyen kapcsolatuk legyen, valamilyen formában lássanak kapcsolatot a hit és a gyógyító munka között. Az ápoló személyzetnél viszont el tudom képzelni, hogy egy már egészségügyi szempontból kiképzett ápoló fél év alatt a Partiumi Keresztény Egyetem diakonissza képzésén elsajátítsa a keresztény lelki gondozáshoz szükséges ismereteket. Mi állandó egyházi jelenlétet szeretnénk ebben a kórházban, ami lehetőséget teremt a teljes körű lelkészi szolgálatra, hogy mondjuk ne csak a betegnek, hanem a hozzátartozóknak – legrosszabb kimenet esetén – a gyászolóknak is vigaszt nyújthassunk, felekezetre való tekintet nélkül.
Mi történik, amikor ebbe a kórházba egy ortodox román ember megy ellátásért?
Soha senkitől nem kérdeztük, milyen felekezetű. Még a munkatársaimról sem tudom, ki hova tartozik, nem mindenki református. Az orvosainktól is elvárás lesz, hogy mind a két nyelvet bírják. Mint tudjuk, ez ma messze nem általános.
Lenne mód például a Romániában igencsak hiányos hospice szolgálat fejlesztésére is?
Pontosan azért ekkora területet vettünk, hogy sok minden kiegészítő tevékenység helyet kaphasson, mint például a hospice, de egy idősgondozó központ is a tervek között szerepel.
Minél teljesebb körű szolgáltatást szeretnénk nyújtani. Gondolkodunk egy saját egyházi biztosító kialakításában is, vizsgáljuk ennek a lehetőségeit.
Jelenleg 294 gyülekezetünk van. Ebből 240-250 gyülekezetben jól felszerelt gépesített az iroda, jellemzően fiatal lelkésszel, és általában munkanélküli lelkipásztor feleségekkel. Tehát az infrastruktúra nagyjából adott, néhol kell csak javítani.
Van erre jogi lehetőség ma Romániában?
Igen, az anyagi része jelent csak szűk keresztmetszetet. Folytattunk már ez ügyben is tárgyalásokat, találtunk nyitott partnereket, de egyelőre nem kötöttünk megállapodást. Egyelőre csak gondolkodunk, tájékozódunk, a román államot sem szeretnénk ellenünk fordítani, ez messze nem célunk. Eddig ugye a kórházról sem beszéltünk, amíg Zombor Gábor nem biztosított a támogatásról, ez persze nem jelenti azt, hogy az elmúlt években ne dolgoztunk volna folyamatosan ezen a projekten. Csak olyan dolgokról szeretnénk beszélni, ami megáll a lábán, ami megvalósítható.
Magyarországon sokan felhördültek, hogy miért fektessen a magyar állam hozzávetőleg 15 millió eurót egy romániai kórházba, vagy miért támogassa ennyivel a romániai református egyházat. Mit tudna mondani nekik?
Tényként kezelendő, hogy rengetegen járnak át romániai magyarok (és románok) Magyarországra gyógyíttatni magukat a legkisebb bajoktól kezdve a legnagyobbakig, ami az ottani rendszer kapacitásainak is többletterhelést jelent. Ha van egy kórház, ami az ottanival azonos szintű ellátást biztosít, a rendszer terhelése csökken, jó esetben csak azok a betegek kerülnek át, akiket Romániában tényleg nem tudnak meggyógyítani. Korábban a Segítő Jobb Alapítvány ennek koordinációjában komoly szerepet vállalt, de a tevékenységüket be kellett szüntessék. Azt gondolom, a Nagyváradi Református Kórház rengeteg feszültséget, súrlódást megelőzhetne a jövőben. Emellett ez a kórház nemzetstratégiai érdek is. Ha azt mondjuk, hogy mi meg akarunk maradni a szülőföldünkön, ha az anyaország azt akarja, hogy mi itt megmaradjunk, akkor ilyen és ehhez hasonló fejlesztésekre szükség van.
A betegség egy speciális helyzet, még szilárd román tudással sem biztos, hogy az ember el tudja mondani az orvosnak, hogy mi baja van, és ezek az emberek nem tudnak hová fordulni. Példának tudom hozni a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumot, ahová a 400 gyermek mellé olyan ápolót helyeztek ki, aki még csak köszönni sem tud magyarul. Amikor odamegy hozzá a másodikos gyermek felhorzsolt térddel, nem tud vele kommunikálni. Ezek tények. Ha komolyan gondoljuk a szülőföldön maradást, a nemzetstratégiai célkitűzéseket, akkor az ilyen általános közérzet romláshoz vezető, elvándorlást előmozdító helyzeteket fel kell oldani. Ehhez több téren is tevékenykedni kell. Az oktatásban már sikerült intézményrendszert építeni a bölcsödétől az egyetemig, így kell eljárni az egészségügyben is.
Rengeteg komplex helyzetre kell megoldást kínálni. Például sok magyar gyermek is itt marad a beteg nagyszülővel, míg a szülők külföldön dolgoznak, azokról nem beszélve, akik családjukat elhagyva haza sem jönnek. Nagyon sok gondot leveszünk ezeknek a szülői helyzetbe kerülő, gyakran beteg emberek válláról, ha legalább az egészségügyi problémáik kezelésében kézenfekvő megoldásokat kínálunk nekik.
A kettős állampolgárság gyönyörű ajándék, de tartalommal egyelőre nem igazán tudtuk megtölteni. Személyesen nekem csodás élmény volt az eskütétel, de aztán azon kívül, hogy kiváltottam a magyar útlevelet, amivel bizonyos országokba könnyebb utaznom, semmi nem történt, még a családomban is vannak olyanok, akik ezt sem élvezhetik, lehetőségek híján. Mi a hozzánk áramló forrásokat fejlesztésre szeretnénk használni, amikből még az is kisülhet, hogy valamilyen formában vissza is tudunk adni valamit abból, amit kaptunk.
Azt is érdemes talán megemlíteni, hogy mindehhez, bár a magyar kormány támogatása elengedhetetlen az infrastruktúra fejlesztéséhez, számítunk az európai, illetve tengerentúli kapcsolatrendszerünkre, barátainkra is. Ha megvan az épület, a felszerelésben már sokat tudnak segíteni.
Készült-e arról statisztika, hogy mennyien járnak át Magyarországra akárcsak a Partiumból orvoshoz?
Mi nagyon szerettünk volna ilyet elkészíteni, de sok intézmény nem hajlandó adatot közölni. Három évvel ezelőtti adataink vannak, annyit tudunk, hogy a régióból kisebb városok kisebb kórházaiba legalább 5 ezer ember ment át éves szinten, hangsúlyozom, a nagy kórházközpontokat leszámítva. Ezeknek a betegeknek egy jelentős részét itt Romániában is lehetett volna kezelni.
Eddig ugye vettek 3,5 hektárnyi területet Nagyvárad mellett az egyház pénzén, illetve készültek tervek egy kétszáz férőhelyes kórházépületre. Mi a menetrend a továbbiakban?
Lenne egy klinikai-diagnosztikai részleg, illetve egy másik épület a kórtermeknek. Ha a magyar kormány tényleg mögénk áll, akkor egy ütemben meg lehet valósítani. A tervezőnk egyébként Töreky Balázs, aki Magyarországon komoly tapasztalatokat szerzett már kórházépítés és felújítás terén, konzultáltunk itteni építészekkel is, de nekik nem volt ilyen referenciájuk, mint neki. Ha kormányhatározat születik a támogatásról, akkor lehet konkrét menetrendet hirdetni.

2015. június 14.
EMNT–SZNT közös fellépés: vége a türelemnek
Közös állampolgári bizottságot hoz létre az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). A két szervezet közös bizottsága terjeszti majd a törvénykezés elé Székelyföld jogállásának tervezetét.
Az egységes fellépés szükségességéről, az autonómiaküzdelem eredményeiről, céljairól értekeztek Marosvásárhelyen az EMNT és az SZNT küldöttei a két szervezet együttes közgyűlésén, és döntöttek a közös állampolgári bizottság létrehozásáról. A kezdeményezők annak tudatában szándékoznak lépni, hogy Románia alkotmánya 74. szakaszának első bekezdése, valamint az 1999/189-es számú – az állampolgárok törvénykezdeményezését szabályozó, utólag módosított és kiegészített – törvénybe foglalt előírások lehetővé teszik a parlament ily módon történő „megszólítását”.
Az elképzelés megvalósítása azonban nem tűnik zökkenőmentesnek. Egy állampolgári törvénykezdeményezéshez ugyanis 100 ezer aláírásra van szükség az ország megyéinek egynegyedéből és Bukarestből, mégpedig úgy, hogy egy megyéből, illetve a fővárosból begyűjtött aláírások száma nem lehet 5000-nél kisebb. Ezt az alkotmány rögzíti, és ha az állampolgárok ezen korlátozások enyhítését akarnák elérni az alaptörvény népi kezdeményezéssel történő módosítása révén, ahhoz már 500 ezer aláírásra lenne szükség az ország megyéinek feléből és Bukarestből – ám ez esetben az alsó korlát nem 5000, hanem 20 ezer szignó.
Az Európai Unió a Lisszaboni Szerződéssel megnyitotta annak lehetőségét is, hogy a polgárok kezdeményezésére uniós jogi aktus szülessen. Ehhez az unió összlakossága 0,2 százalékának kell felkarolnia a kezdeményezést – ehhez képest Romániában ennél két és félszer nagyobb támogatás szükséges. Mi több, az EU-ban egy év áll a kezdeményezők rendelkezésére az aláírások összegyűjtésére, Romániában ez az időszak viszont mindössze fél év. De a Romániánál háromszor népesebb Olaszországban is elégséges 50 ezer aláírás egy állampolgári törvénykezdeményezéshez, és az alkotmány sem tartalmaz megszorításokat.
Romániában az állampolgári törvénykezdeményezésre 1999 óta nyílik lehetőség, az elmúlt 16 évben azonban mindössze két alkalommal történt ilyen jellegű próbálkozás. Az első esetében nem sikerült teljesíteni a területi kritériumot, a másik alkalommal pedig ugyan minden feltétel teljesült, a törvényhozás mégsem tűzte napirendre a kezdeményezést.
„A fentiek alapján ki kell mondani: aki ma Romániában állampolgári kezdeményezéssel akar törvénytervezetet terjeszteni a parlament elé, annak két választása van: vagy megpróbál a törvény szabta feltételeknek minden erővel megfelelni, vagy erkölcsi kötelességének eleget téve küzd minden eszközzel az immár tapasztalatból megismert, antidemokratikus, diszkriminatív szabályozás megváltoztatásáért” – állítják az EMNT és az SZNT jogi szakértői.
A két nemzeti tanács közös nyilatkozatot fogadott el a személyi elvű és a területi autonómiára, valamint a sajátos jogállású települési önkormányzatok autonómiájára vonatkozó tervezetek közös képviseletéről. Ebben rámutatnak, hogy az elmúlt évtizedben a központosított, egységes román nemzetállam egyneműsítő nemzetpolitikáját képviselő „fősodor” mindent megtett a magyarság autonómiatörekvéseinek ellehetetlenítése érdekében. A szórványosodó közösségeket, amelyek a kulturális (személyi elvű) autonómia intézményrendszerében keresik a megoldást, vagy a többségi tengerben megmaradásra törekvő, hagyományosan magyar településeik sajátos jogállású önkormányzatának elvi és gyakorlati megalapozásán fáradoznak, a székelyföldi területi autonómia jogelszívó hatásával riogatták.
A területi autonómiáért harcoló székelyföldi magyarsággal pedig azt akarták elhitetni, hogy a szórványban élő magyarok akadályozzák őket céljaik elérésében. A megoldást továbbra is a különböző autonómiák közjogi rendszerében látják, ezért az egységes, háromszintű – személyi elvű, sajátos jogállású települési és területi – autonómiakoncepció megvalósítása érdekében igyekeznek cselekedni. Ennek szerves – egymással nem ellentétes, hanem azt kiegészítő – része mind a Székelyföld területi autonómiája vagy a Partium sajátos jogállású, kétnyelvű közigazgatási régióként való elismertetése, mind a széles értelemben vett kulturális autonómia és a tömbmagyarság keretein kívülre került hagyományos településeink sajátos jogállásának kialakítása.
erdelyinaplo.ro

2015. június 24.
„Többet vadásztam tollal, meg notesszal, mint fegyverrel a kezemben”
Gálfalvi Gábor közíróval beszélget Szente B. Levente
Ha a kezdetekről kellene emlékezni, az írásra mi késztette akkoriban?
Ha az írásra való késztetésről kell beszélnem, először is meg kell említenem, hogy értelmiségi családban születtem 1938. július 14-én Székelyudvarhelyen. De mivel apai nagyapám Nagykadácsban volt kántortanító, gyermekkorom nagyrészt abban a faluban töltöttem. Meg talán az írás-olvasás iránti vonzalmat a génjeimben hordozom. Elég csak ha az említem, hogy az egykori PEN-KLUB elnöke Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, meg az öccse Gálfalvi György aki a Látó folyóirat főszerkesztőjeként ment nyugdíjba, unokatestvéreim. Ma mindkettőjük Marosvásárhelyen élik nyugdíjas éveiket.
Már elemista koromban az akkor órarendbe iktatott fogalmazási órákon mindig a legszebb írás a megadott témával kapcsolatosan az enyém volt, amiért a nem rég – közel a 100. évéhez, elhunyt tanítóm, Lukácsi Domokos külön dicséretben részesített. Életének utolsó éveiben rendszeresen felkerestem székelyudvarhelyi lakásán, s egy alkalommal eszébe jutott, amikor a fogalmazás témája az volt, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, én azt írtam, legalább olyan jó tanító, mint nagyapám volt! Hála Istennek, az akkor megfogalmazottak valóra váltak, így a székelykeresztúri Tanítóképzőben 1955-ben, 17 évesen már tanítói oklevelet szereztem. Példaképem Gárdonyi Géza volt, aki nem a ruha milyenségén osztogatta a jegyeket, és élete összeforrt a szegény falusi emberek életével. Az ehhez hasonló tanítókat néptanítóknak nevezik, és én bátran ki merem jelenteni: az 51 évi tanítóskodásom alatt néptanító voltam. Aki köztük éltem, velük örültem, ha volt rá okunk, és velük búsultam, ha a sors úgy hozta. Legnagyobb örömömre egyik unokám, a lányunk fia jelenleg a Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán utolsó éves mesteris, de már a Helikon folyóiratnak bedolgozik szerződés alapján, az újonnan megjelenő könyvekhez fülszövegeket, kritikákat közöl. De egyben írókkal, költőkkel interjúkat is készít. Legutóbbi fülszövege a Helikon május 10-i számában jelent meg. Ez mint a nagyapának nagy elégtétel, mert mire lehetnék büszkébb, mint arra, hogy unokám Benke András ifj., továbbviszi az írói tevékenységet.
Néprajzi és szépirodalmi munkássága kiegészítő jelleggel bírt pedagógusi pályafutása során?
Mint már említettem, 51 évet töltöttem el a katedrán, és ez idő alatt az iskolai anyakönyvben nyilvántartottak szerint csak Alsóboldogfalván, ahol 47 évet tanítottam, 447 gyermeket vezettem be a betűk és számok világába. Bár ez idő alatt több jobban fizetett állást ajánlottak fel számomra, mert lehettem volna rajoni pionírosztály főnök, néptanácsi titkár, de néptanácsi alelnöki beosztást is felkínáltak nekem, a világon semmiért nem cseréltem volna fel az általam választott hivatásomat. Bár tisztában voltam azzal, hogy a tanítónak, ha jól dolgozik is, csak sok dicséretben lehet része, de anyagi juttatásban nem.
Írói tevékenységében, egy-egy könyvének témáit tervek alapján dolgozta ki, vagy spontán születtek munkái?
A faluban való letelepedésem után azonnal felismertem a néprajzi kutatás fontosságát, de nem csak felismertem, hanem alaposan neki is fogtam a kutatómunkának. Ennek során a Magyar Néprajzi Múzeum 9 néprajzi dolgozatomat, a Kriza János Néprajzi Társaság 7 néprajzi munkámat díjazta és tagjai közé fogadott. A falu 700 éves fennállása óta én írtam meg a falu monográfiáját alapos kutató munka után, melynek címe Mélyre nyúló gyökerek. Talán ez volt első nyomtatásban megjelent könyvem. Ezt követte a Székelykeresztúr környéki lakodalmas költészet c. kiadványom. Kérdésére válaszolva, az csak természetes, hogy ezen kiadványok kiegészítő jelleggel bírtak az oktatói-nevelői munkám során. Elcsodálkoztam azon, hogy én, idetelepedett tanító olyan, a falu történetével kapcsolatos információkkal láttam el nem csak a tanulóimat, de a szüleiket is, amikről addig nem tudtak, nem tudhattak, mert előttem ezzel nem foglalkozott sajnos, egyetlen itt élt értelmiségi sem. Ezért a fiatalabb nemzedékek közül egyesek még a dűlőneveket sem ismerték.
Több kötetes, egyben többszörösen is kitüntetett szerző, ezt az elismerést hogyan éli meg a mindennapokban?
A néprajzi írásaim mellett rendszeresen közöltem már fiatal tanítóként az akkori napilapokban, folyóiratokban, mint pl. az Előre, Vörös Zászló, Művelődés folyóirat, Falvak Dolgozó Népe, Tanügyi Újság, Hargita, majd a rendszerváltás után a Hargita Népe (itt a legtöbbet), Udvarhelyi Híradó, Örökségünk, Unitárius Közlöny, Harangszó, Hargita Kalendárium, Udvarhelyi Híradó Kalendárium, de rendszeresen jelentek meg írásaim a Magyarországon megjelenő Átalvető negyedévi folyóiratban is. Legutóbb ez évi júniusi számában is. A hosszú pályafutásom során közel ezer kulturális, pedagógiai, néprajzi, történelmi, szociográfiai írásom látott a fentiekben napvilágot. 2009-ben a Hargita Népe szerkesztősége által meghirdetett novella- és riportíró pályázaton a riportírás kategóriában Lujza című írásommal a legjobb helyezést értem el.
Novelláiban az ember és természet harmóniája van jelen. Ezek ösztön szülte kitalációk, vagy élethelyzetek, valós hús-vér emberek történeteinek szeleteit tárja az olvasó elé? Üzenethordozók írásai, vagy az olvasás vágyát, benne az ember és táj történetiségét meséli el?
Az írás iránti kényszer mindig bennem élt és mai napig sem hagy nyugton. Eddig megjelent köteteim: Arcán érezte a vérmedve leheletét, Gyermeknevelés a családban, Kegyelemkenyéren, Székelykeresztúr és környéke vadászatának múltja és jelene, Székelyföldi vadászkalandok, Ha kél az ég szép hajnala (néprajzi gyűjtések és helyismereti tanulmányok), társszerzőként pedig Csípős túrót vegyenek (hagyományos gyermekjátékok), Turulmadaras emlékművek a Partiumban és Erdélyben (Dukrét Gézával közösen), adatközlőként szolgáltam a Sánta Attila által szerkesztett Székely szótárhoz, de a Keszeg Vilmos által kiadott Egy hír’ adás a késő maradékhoz (toronygomb feliratok) című könyvének is társzerkesztője vagyok. Mindezek mellett 2004-ben írtam egy Magyar-Cigány szótárt is, mivel az évek folyamán sok cigány tanulóimtól megtanultam a nyelvüket, így közelebb kerültem úgy a tanulóimhoz, mint a cigány szülőkhöz, ezáltal elnyertem bizalmukat. Ki merem jelenteni, hogy a kezem alól a hosszú évek során egyetlen analfabéta cigány gyermek sem került ki, amiért mai napig köszönetet kapok tőlük. E szótárból az anyaországi író, Ilia Mihály is kért egy példányt, hogy megismerhesse a romungro nyelvet, Gálfalvi György öcsém által ezt el is juttattam neki. Amint a felsorolt műveimből kitűnik, három novellás kötetemben is, melyek a Pallas-Akadémia, meg az Erdélyi Gondolat kiadásában jelentek meg, az ember és természet harmóniája szellemisége munkálkodik bennük. Egyrészük valós történeteket tár az olvasó elé, mások ösztönszülte kitalációk. Több éven át jártam a Hargitát, meg a Hargita alji dombos területeket, de többet vadásztam tollal, meg notesszal, mint fegyverrel a kezemben. A vadászatban elsősorban a természet szépségét, az egészséges kikapcsolódást, a szórakozást kerestem. Mindig előttem állt a nagy magyar vadászíró gróf Szécsenyi Zsigmond megfogalmazása, miszerint „a vadászat vadűzés és erdőzúgás: de több erdőzúgás”! A vadászkönyveimen keresztül tudatosítani akarom az emberekben, hogy amikor a Természet Ura a Föld urává tette az embert, azért tette, hogy az ember igazságosan uralkodjék a rábízott állatvilág felett. Ne éljen vissza hatalmával, ésszerűen bánjék az életeket kioltó fegyverrel. Mindezekért 1999. decemberében a Magyar Vadászati Védegylet vadászírói oklevéllel jutalmazott. Bár nem azért dolgoztam egyszerre több síkon is, mint néptanító, mert közben nem csak tanító, de a falu kultúrigazgatója is voltam 37 éven át, hogy kitüntessenek, de azért tüntettek ki, mert dolgoztam a népemért, melyből vétettem, s a mai napig azt teszem 77 évesen is. Magyarországon A Magyar Kultúra Lovagja címet adományozták részemre, Hódmezővásárhely Mezei Jogú Város Önkormányzata tiszteletbeli polgárává fogadott, Csíkszeredában Németh Géza emlékdíjjal, Székelyudvarhelyen Hagyományteremtő, Székelykeresztúr Város Önkormányzata Pro-Cultura, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Ezüstgyopár Életmű, a helyi Székelyföld Kapuja Egyesület Pro-Alsóboldogfalva és Újszékely Község Tanácsa Díszpolgári díjjal ismerték el tevékenységemet. Ezen elismerések nem tántorítottak el sem a népnevelői, sem az irodalmi alkotási munkáktól. Mai napig részt vállalok előrehaladott korom ellenére is a falu – mely 47 éve befogadott – kulturális-nevelő tevékenységben. Főszerkesztője vagyok a helyi egyesületünk keretében létrehozott Székelykapu című folyóiratnak, de minden egyes kulturális rendezvény szervezésében részt veszek, legyen az gyermekszínjátszó fesztivál, akár falutalálkozó, vagy népművészeti kiállítás. Az ilyen irányú tevékenységet mindaddig folytatni akarom, ameddig a Mindenható erőt és egészséget ad ehhez.
Kétségtelen, hogy stílusa és mondanivalója, szépérzéke tetten érhető minden írásában. Hová sorolná be önmagát, ha ez lehetséges volna? Irodalmilag mely vonalat képvisel?
Ha meg kellene határoznom, az irodalomban mely vonalat képviselem, talán közírónak nevezhetném irodalmi tevékenységemet, hiszen novelláimban benne van az ember és a természet harmóniája, és amelyet úgy próbáltam leírni, hogy az olvasó is úgy érezhesse, mintha ő is jelen volna a felvázolt eseményeken.
Min dolgozik jelenleg?
Jelenleg nemrég fejeztem be Kadács mini-monográfiájának megírását, és nekifogtam a régi cigánymesék gyűjtésének. Ezek azért érdekesek, mert nagyon eltérőek a más nyelvű népköltészetek meséitől. Itt a mesekonklúziók „fejre vannak állítva”, mindig a rossz győzedelmeskedik a jó fölött. Ez amolyan rózsasándori cselekedetekhez hasonló fordulat, mivel a régi időkben nem csak lenézett embereknek számítottak, de sokat üldözték őket. Nehéz volt az életük, s a fennmaradásukért igen sokszor véteniük kellett az egészséges morál ellen. A balladáikban megjelennek az átkok és jóslások. Az eddig fellelhető legtipikusabb még ma is élő népballadájuk a „Sapeski gyili” (A kígyó balladája). Szóval ma is érdemes még kutatni.
Mit üzen az olvasóknak?
Mint idős néptanító, kultúresztéta, közíró, tiszta szívemből üzenem az olvasóknak, a számítógépek helyett látogassanak el többször könyvtárakba, mert a nyomtatott könyvek olvasása több örömmel töltheti el lényünket, mint az elektronikus képernyőkön való egészséget is igen sokszor, tartalmuknál fogva erkölcsöket is romboló ráhatások.
Székelykeresztúr
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

2015. június 25.
Szórvány a négyzeten
Bár a bukaresti Ady Endre Elméleti Gimnázium magán hordozza a magyar szórványiskolák szinte valamennyi jellemzőjét, mégis családias hangulatot, minőségi nevelést biztosít a közel háromszáz diák számára. A bukaresti magyar nyelvű oktatás idén fennállása 200. évfordulóját ünnepli.
Állandó tanerő- és létszámhiánnyal viaskodnak, az anyagi nehézségekről nem is beszélve: minden támogatásért keményen meg kell harcolniuk. „Ennek ellenére optimisták vagyunk” – szögezi le Bencze Mihály, az Ady Endre Gimnázium igazgatója.
Idén kereken 200 éves a bukaresti magyar oktatás, az évforduló pedig méltó alkalom az ünneplésre. Így a május elején rendezett 3. Bukaresti Magyar Napok rendezvénysorozatot a jubileumnak szentelték. A középiskola vendégváró osztálytermeit véndiákok és egykori pedagógusok töltötték meg azon a hétvégén, felavatták az iskola új zászlóját és címerét – amely egy koronából ágaskodó unikornist, valamint a napot és a holdat ábrázolja –, Szekeres Attila sepsiszentgyörgyi heraldikus alkotását. A marosvásárhelyi színinövendékek vendégjátékát, Bródy Sándor A tanítónő című darabját az Erzsébet Színháznak otthont adó, egykor az Osztrák–Magyar Monarchia tulajdonában álló Duna-palotában vitték színpadra. Az épület – ahol annak idején jelentős diplomáciai, gazdasági és szellemi tevékenység zajlott, és amelyben mintegy száz éve nemigen hangzott el magyar szó – 300 férőhelyes dísztermét színültig megtöltötték a bukaresti magyarok.
Az oktatásszervezés hőskora
A magyar jelenlét már évszázadokkal ezelőtt jelentős volt az első írásos említése 556. évfordulóját idén ünneplő román fővárosban. Barcasági csángók az 1500-as években evangélikus fatemplomot építettek az utazók, szekeresek számára stabil állomásnak számító Bukarestben, ahová a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc leverése „terelt” jelentős tömegeket. Mivel a magyarok ekkor már többnyire családostul érkeztek, a kor kutatói szerint bizonyítható volt a gyerekekkel való foglalkozás, többek között a katolikus Barátok templomában. Ezek a kisebb próbálkozások a magyar oktatás megszervezésére, a gyerekek foglalkoztatására azonban még aligha nevezhetők iskolának.
Az igazi áttörés a 19. század elejére tehető. A várost megszálló oroszok ekkor rendezték Bukarestben az első, a lakosok nemzetiségi összetételére is kiterjedő népszámlálást. A cenzus kimutatta, hogy a havasalföldi román fejedelemség 70 ezer lelkes központjában 1226 „osztrák” élt – túlnyomó többségük magyar –, de a magyar közösség létszáma elérhette a háromezret is. A Szőkefalváról érkezett Sükei Imre református lelkész hamar felismerte, hogy a magyarok elveszítik önazonosság-tudatukat, ha nem biztosít a közösség számára saját egyházat és iskolát. Sükei 1815. május 14-én megalapította a bukaresti református egyházat és a magyar oktatást, a gyerekeket saját lakásán kezdte tanítani, írni-olvasni. A több nyelvet is beszélő lelkész végigkoldulta a fél világot – fogadta többek között a brit uralkodó és a német császár is –, négy év múlva pedig a gyűjtésből és közadakozásból telket vásárolt, amelyen felépítette az első bukaresti református templomot, mellé pedig az „iskolaházat”.
Mivel Erdély és Magyarország nem szerezte vissza függetlenségét, Bukarestben folyamatosan gyarapodott a magyarság, elsősorban a megélhetést keresők révén, akik a Partiumból, Közép-Erdélyből és a Székelyföldről is érkeztek. Az 1838-as lakosság-összeírásban konkrét utalás szerepel a magyar lakosok foglalkozására is: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, cipész, borbély, pék, gombkötő. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után már mintegy nyolcezerre rúgott a magyar népesség Bukarestben, így magától értetődő volt az oktatás bővítése is. Jól jellemzi a magyarok iránti tiszteletet és megbecsülést, ahogy a bukaresti románság igyekezett kimutatni rokonszenvét és együttérzését a magyar menekültek iránt: támogatásukra jótékonysági előadást rendeztek.
Sükeihez hasonló formátumú iskolaépítő, oktatás- és közösségszervező Koós Ferenc református lelkész is, aki 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré a magyarságot. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Koós kezdeményezésére 1862-ben Alexandru Ioan Cuza, az egyesült román fejedelemségek uralkodójának felesége helyezte el az új református kőtemplom alapkövét, 1875-ben pedig újabb két tantermes emeletes iskola épült, benne a tanítói lakással.
Kegyelmi időszakok és leépítés
A századfordulóra kiteljesedett és valósággal virágzott a magyar iskolarendszer, amely ekkor már több mint ezer diák oktatását látta el az inasiskolától az elméleti szintig. Az 1900-as évek elején hivatalos adatok alapján 25 ezer, történészek szerint 35 ezer lelket számlált a bukaresti magyar közösség. A hivatalos feljegyzések az 1910–1911-es tanévet tekintik a magyar nyelvű oktatás csúcspontjának, amikor a római katolikus iskolákban 1141, a református iskolákban pedig 468 magyar tanuló részesült anyanyelvű oktatásban.
„A történelem fintora, hogy míg Erdély nem volt Románia része, zökkenőmentesen működhetett itt a magyar oktatás, amely aztán Trianon után folyamatos támadásnak és rombolásnak volt kitéve” – illusztrálja a helyzetet Bencze Mihály. Az újabb „hőskorban”, a két világháború között azonban így is négyezerre gyarapodott az iskolahálózat diáklétszáma. 1944 áprilisában a brit légierő lebombázta az akkori iskolaépület nagy részét, de az óvóhelyen életben maradt Takács Pál iskolaigazgató emberfeletti erőfeszítéseinek köszönhetően – egymaga vette nyakába a várost, hogy összegyűjtse a magyar gyerekeket – ősszel 22 tanulóval megnyitották a hétosztályos iskolát. A kommunista hatalom vezetőivel kialakított kapcsolata révén a direktornak sikerült új iskolaépületre is szert tennie, mégpedig úgy, hogy Petru Groza miniszterelnök felszólította: keressen új ingatlant a lebombázott helyett. Takács a városközpontban, a Ferdinánd sugárút 89. szám alatt működő egykori börze épületét választotta, a mai napig itt működik a magyar középiskola (képünkön).
A múlt század ’50–’70-es évei egyfajta kegyelmi időszakot jelentettek bukaresti magyar oktatás számára. Ekkor tanult ott többek között a hétfalusi csángó származású Kosztanov Mihály, a magyar és az amerikai tudományos akadémia későbbi tagja, illetve 1956–1959 között Keleti György szocialista politikus, későbbi magyar honvédelmi miniszter.
A családi ház
Adorjáni Dezső evangélikus püspök számára bevallottan óriási meglepetés volt, amikor a nagy, „üzemszerű”, vegyes oktatású brassói iskolából 1976-ban átkerült az önálló magyar tanintézetként működő bukarestibe. „A meghitt, kicsi, csinos épület otthonos hangulatot árasztott, akár egy családi ház. Az iskolát a sajátunknak éreztük, a tanár-diák viszony baráti, intim volt, radikálisan különbözött a nagy erdélyi iskolákban tapasztaltaktól. A tanítás pedig minden más véleménnyel ellentétben teljesen megfelelt az erdélyi iskolák színvonalának” – mesélte a bukaresti véndiák. A tantárgyversenyeken vagy a Nicolae Ceauşescu diktátor által életre hívott Megéneklünk, Románia elnevezésű tömegmozgalom rendezvényein sokan csodabogaraknak nézték a népviseletbe öltözött, magyar táncokat bemutató fiatalokat, de annak idején nem tapasztaltak semmiféle negatív diszkriminációt. A püspök ma is szívesen emlékszik vissza a Tulipánt Ilona igazgatónő által meghonosított, akkoriban teljesen újszerű szombati iskolai bulikra. „A korabeli bukaresti magyar életet úgy kell elképzelni, mint egy falu életét. Szinte mindenki ismert mindenkit, s ha az utcán magyar szót hallottak, az emberek köszöntek egymásnak, szóba elegyedtek egymással” – idézte fel az évtizedekkel ezelőtti szórványlétet Adorjáni Dezső. Az akár idillinek is nevezhető állapotnak 1985-ben vetett véget Ceauşescu nacionálkommunista, kisebbségellenes diktatúrája, amely Erdély valamennyi magyar oktatási intézményéhez hasonlóan a bukarestit is vegyessé tette, sőt a fővárosban teljesen felszámolta a magyar nyelvű oktatást.
Az 1989-es rendszerváltás új, ám egyáltalán nem könnyű kezdetet jelentett. Bár a szülők kiharcolták, hogy az iskola újra önálló magyar tanintézet legyen, a román diákok megtagadták az átköltözést. A soviniszta politikusok által feltüzelt fiatalok bezárkóztak az épületbe, törtek-zúztak, felgyújtották az iskola archívumát – tönkretették azt a zongorát is, amelyen Liszt Ferenc gyakorolt, amikor Bukarestben koncertezett –, kőzáport zúdítottak a magyar diákokra és pedagógusokra. Utóbbiak két hétig a református Calvineum-templomba menekültek, a magyar tanulókra állandóan felnőttek vigyáztak. Az áldatlan állapotnak 1991 őszén vetett véget az oktatási minisztérium, átköltöztetve a román osztályokat, az iskola pedig felvette Ady Endre nevét.
„Rejtőzködő” magyarok
Amikor a jelenlegi diáklétszámról kérdezzük, Bencze Mihály igazgató nem rejti véka alá, hogy a fővárosi magyarság sajátos összetétele miatt nem tud pontos adattal szolgálni. A tősgyökereseken kívül ugyanis nagyon sokan élnek ideiglenes jelleggel Bukarestben – például az RMDSZ politikusai –, akik mandátumuktól, munkaviszonyuktól függően néhány év elteltével visszatérnek Erdélybe. Emiatt az óvodától a 12. osztályig képzést nyújtó Ady-középiskola tanulóinak száma 273 és 300 között mozog, a diákok 40–50 százaléka pedig vegyes házasságból származik. A 2011-es népszámlálás szerint a magyarok lélekszáma mintegy 3300-ra tehető ugyan az 1,8 milliós Bukarestben, a valóságban azonban meghaladja a hatezret. „Nagy részük rejtőzködő magyar, nem vállalja az identitását, a gyerekét román iskolába járatja. Őket művészet visszacsalogatni hozzánk, meggyőzni őket, hogy a magyar iskolából ugyanolyan eséllyel tudnak továbblépni, mint a románból. Sajnos a magyarság egy részével jól megetették az idők folyamán azt a hamis tézist, miszerint jobban érvényesül a gyerek, ha az állam nyelvén tanul” – méltatlankodik a bukaresti iskolát másfél éve irányító, korábban a brassói és a hétfalusi önálló magyar iskola alapításában érdemeket és tapasztalatokat szerzett, matematikusként és a csángó történelem, művészet kutatójaként ismert direktor.
A következő tanévtől négy óvónőre és két tanítónőre lesz szüksége az intézménynek. Őket Erdélyből kell a fővárosba csalogatnia, ehhez azonban szolgálati lakást kell biztosítania számukra. Két pedagógusnak az RMDSZ biztosít albérletet, hosszú távon viszont csakis az öt évvel ezelőtt megkezdett, de torzóban maradt kollégium felépítése jelenthet megoldást.
A bentlakás története amúgy hűen tükrözi a román–magyar államközi viszonyokat. Az egy évtizeddel ezelőtt kezdeményezett közös kormányülések idején megállapodás született arról, hogy a magyar állam Battonyán új román iskolát, a román pedig a bukaresti magyar tanintézetnek kollégiumot épít, utóbbiból csak a falak készültek el, a kiutalt finanszírozásból pedig „eltűnt” egymillió euró. Közben a magyar állam 733 ezer eurós hozzájárulásával felhúzott modern iskola- és óvodaépületet 2008 óta használja a battonyai románság. Pedig a kollégiumra nagy szüksége lenne a matematika–informatika profilú, ősztől a természettudományokra áttérő Adynak, hiszen lehetővé tenné a vidéki tanulók beiskolázását is, megkönnyítve az egyetemi továbbtanulásra való felkészülést is.
A bukaresti magyar középiskola végzőseinek 80 százaléka amúgy rendre sikerrel érettségizik, a továbbtanulóknak azonban csupán egyharmada folytatja tanulmányait magyar egyetemen. „Bár a szülők helyett nem dönthetek, igyekszem változtatni a mentalitáson, hiszen az iskola csak akkor fejlődik, ha minden gyereket foglalkoztatunk. Tanintézetünk mára a magyar egyházak, a bukaresti magyar intézmények közös találkozási pontjává vált. Eme küldetését hangsúlyosan vállalnia kell abban a közegben, amely szórványnak számít a négyzeten” – vallja Bencze Mihály.
Rostás Szabolcs

2015. június 29.
Két könyvet is bemutattak
Nagyvárad- Vasárnap délután a Szent László Napok keretében kettős könyvbemutató helyszíne volt a vár Bethlen-terme. Dr. Kiss András kötetét, majd egy tanulmányt mutattak be a PAT szervezésében.
Az érdeklődőket Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei szervezetének elnöke köszöntötte, majd dr. Kiss András, az Egy váradi orvos visszaemlékezései Magyarországon című könyv szerzője beszélt az eddig megjelent írásairól, illetve saját életéről. Arra hívta fel a figyelmet: míg a sorozat első két kötete a 20. századon vonul végig, addig a most bemutatandó a Magyarországon összegyűlt emlékeinek az összefoglalója, 1989. december 2-tól „attól a szomorú naptól kezdve, amikor elhagytuk Váradot”, egészen 2007. január 1-ig, vagyis a tényleges nyugdíjba vonulásáig. Azt állította: előző írásai nagyon kedvező fogadtatásban részesültek, volt aki úgy gondolta, hogy „erdélyi életünk tükrei”, és még a Kányádi-házaspár is azon véleményét fejezte ki, hogy meggyőzően szépek, és sokat jelentettek számukra. Megítélésében nála jobban senki se nehezményezte, hogy áttelepültek, de aggódott gyermekei és unokái sorsa miatt, féltette magyarságukat, és ha korábban megbukott volna a Ceauşescu-féle diktatúra, akkor nem mennek ki. Önmaga igazolásaként tettét ugyanakkor azzal is indokolta, hogy akik ítélkeznek azok fölött, akik elhagyják szülőföldjüket, inkább bízzák ezt az eltávozók lelkiismeretére. Úgy fogalmazott: nem tudatosult bennük, hogy egész addigi életük értelmét és eredményét hagyták maguk mögött, csak az foglalkoztatta őket, hogy mi lesz az elkövetkezendő napok, évek teendője, hogy tudnak majd alkalmazkodni a gyökeresen megváltozott körülményekhez, új otthont teremteni maguknak. Ugyanis míg itt bel- és szívgyógyász főorvosként dolgozott, kint háziorvosként folytatta, főleg amiatt, hogy ne legyen főnöke. A megpróbáltatáson pedig a mindennapi helytállással, és a mindig mellette álló felesége segítségével próbált túllépni. Dr. Kiss András hangsúlyozta: lélekben és fizikailag ma is erdélyinek, illetve partiuminak érzi magát. Sűrűn hazalátogat, gyantai házát menedékként megtartotta, és a Rulikowszki temetőben vásárolt magának sírhelyet. Magyarországon az elmúlt három évben három igaz barátságot kötött, az illető személyek Hubay Miklós, Pitti Katalin és egy franciaországi katalán. Amúgy évtizedek óta naplót vezet, a könyvben ilyen jellegű vallomásai, a társadalommal, a politikával, a kultúrával foglalkozó levelei, cikkei, beszédei találhatóak meg, több tucatnyi fénykép kíséretében. Előbbiek közül kettőt fel is olvasott: az egyik Jovián György képzőművész egyik tárlatának nyitóünnepségén hangzott el, a másik pedig a Magyar Nemzetben jelent meg 1999-ben, és a kettős állampolgárság ügyével foglalkozott.
Tanulmánykötet
A rendezvényen bemutatott másik kiadvány (Partium- társadalom, területfejlesztés) tulajdonképpen egy széria részét képező tanulmánykötet, mely a Partium Keresztény Egyetem gondozásában látott napvilágot, dr. Szilágyi Ferenc és Zakota Zoltán oktatók szerkesztésében. A munka hátteréről előbbi beszélt, aki egyben a Partiumi Autonómia Tanács (PAT) elnöke is. Azt mondta: a sorozat saját frusztrációjának köszönhető, mert zavarta őt, hogy a Partium megszűnt összekötő kapocs lenni Erdély és Magyarország közt, romlott a kapcsolattartás minősége, Várad pedig elveszítette kulcsfontosságú pozícióját. A hendikep oka szerinte a regionális identitás gyengesége, a tudományos alapok hiánya, az, hogy nem létezik egy erre vonatkozó mozgalom, vagy intézményes háttér, és még a szakemberek többsége se tudja igazából, hogy hol húzódnak a Partium határai.

2015. július 2.
Újabb RMDSZ-es hazugságok Bihar megyében
Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi régióelnöke, a nagyváradi honosítási iroda vezetője egy tájékoztatást juttatott el a bihari sajtóhoz annak kapcsán, hogy az RMDSZ helyi vezetői egy múlt heti sajtótájékoztatón félretájékoztatták a nyilvánosságot.
Noha a váradi magyar sajtó nagy teret adott a dezinformációknak, Nagy helyreigazító összefoglalóját már csupán a Bihari Napló tette közzé „olvasói levélként, alaposan megcsonkítva. A közvélemény portálunkon olvashatja teljes terjedelmében először a közleményt, alább.
A Bihar megyei RMDSZ mára odáig jutott, hogy nem tud meglenni hazugságok és korrupciós ügyek nélkül, de ezt a kettőt magas szinten műveli. Legújabb szemfényvesztésük, hogy a honosítással kezdtek sajtókampányba éppen akkor, amikor az RMDSZ megyei vezetőjét, Kiss Sándort korrupciós ügyei miatt bírói felügyelet alá helyezték. Mindenki számára egyértelmű, hogy az RMDSZ honosítási kampánya csak arra jó, hogy elterelje a figyelmet a megyei elnökük ellen folytatott bűnügyi eljárásról. Szabó Ödön ügyvezető elnök a minap jelentette be, hogy immár 60 ezer Bihar megyei személy az RMDSZ-en keresztül kérte honosítását. Idézet az ügyvezető elnöktől: „Ha azt vesszük, hogy egy iratcsomó összeállítása körülbelül 150 lejbe kerül, és 60 ezer személy számára nyújtottak ilyen típusú szolgáltatást, akkor körülbelül 9 millió lejt, vagyis több mint 2 millió eurót takarítottak meg a partiumi emberek számára.”
Az ilyen nyilatkozatokból is látszik, hogy Szabó Ödönnek fogalma sincs a honosítási eljárásról, számára ez az ügy is olcsó politikai eszköz saját maga és pártja népszerűsítésére. Nem kívántunk ezzel foglalkozni, de nem hagyhatjuk szó nélkül ezt az ordító hazugságot, nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a számunkra történelmi, nemzeti jelentőségű honosítással egyesek csakis magukat és pártjukat kívánják fényezni.
Lássuk, mi is az igazság Szabó Ödön hazugságaival szemben.
Minden magyar állampolgárságát visszakapott személy és mindenki, aki lelkiismeretesen segít az állampolgárságukat visszakérőknek, jól tudja, hogy egy iratcsomó összeállítása nem 150 lejbe, hanem kb. 60-70 lejbe kerül, ennyiért végzik el a fordítást a hivatalos fordítók. Minden iratcsomóhoz átlagban 4-5 iratot kell lefordítani magyar nyelvre, és minden iratcsomóhoz, statisztikai adatokat figyelembe véve, kb. 1,8 személy tartozik.
Szabó Ödön szerint 60 ezer személy kérte honosítását az RMDSZ-en keresztül, de a következő mondatban már a fordításokról beszél, és azt mondja: „60 ezer személy számára nyújtottak ilyen típusú szolgáltatást”. Vagyis 60 ezer fordítást végeztek, ami figyelembe véve a 4-5 fordítást egy iratcsomóhoz, az kb. 13-14 ezer személyt jelent. Az RMDSZ tehát kb. 13-14 ezer személynek segített a honosítási eljárásban, és nem 60 ezernek.
Szabó Ödön már 2013 őszén belefutott ebbe a honosítási hazugságba, akkor 50 ezer Bihar megyei honosítottról beszélt. Amikor egy újságíró rákérdezett, hogy is van ez az 50 ezres szám, akkor ezt válaszolta „az 50 ezres számot az alapján számolták, hogy hány személynek végeztek ingyenes fordítást az irodájukon keresztül” (Krónika, 2013. november 21.).
Ezúton is felkérjük Szabó Ödönt, hogy ne folytassa ezt a hazug számháborút, ha 60 ezer személynek segítettek a fordításokban, akkor az nem 60 ezer honosított, hanem 13-14 ezer. De ha 60 ezer lenne is, akkor a 15 lejes fordításokat figyelembe véve nem 9 millió lejt, hanem 810 ezret „takarított meg a partiumi emberek számára”. De mindezek után joggal kételkedünk abban, hogy az a 60 ezer fordítás sem igaz, hanem még ez is jóval kevesebb.
A „megtakarításokkal” pedig csak bánjon óvatosan a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke akkor, amikor a Korrupcióellenes ügyészség (DNA) a Bihar megyei RMDSZ-elnök és társai „megtakarításait” vizsgálja.
Nagy József Barna.
itthon.ma/erdelyorszag

2015. július 4.
A magyarság kisemmizése
Illúziók, ámítások
A második világháború után, amikor a párizsi békeszerződés (1947. február 10.) még nem garantálja a magyar többségű Észak-Erdély Romániához csatolását, engedmények sora biztosítja a megmaradás intézményeinek működését. Az 1948-as tanügyi reformig – az óvodától az egyetemig – kiépül a magyar iskolahálózat.
1945-ben visszaállítják a betiltott dél-erdélyi magyar iskolákat. Brassóban és Kolozsváron magyar főtanfelügyelőségek létesülnek. 1945. május 28-án királyi rendelettel létrehozzák a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetemet. Az erdélyi magyar politikusok egy része – köztük Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke – hisz az ámításnak. Vannak olyanok is, akik nem táplálnak illúziókat. 1945/46 telén Márton Áron püspök figyelmeztet, hogy a magyar intézmények léte csak ideiglenes és kirakat jellegű. Idézzük szavait, melyet dr. Csőgör Lajosnak, a Bolyai Egyetem lektorának mondott: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?”
Az iskolarendszer elsorvasztása
A Párizsi békeszerződés aláírása után Románia gyorsan számolja fel a magyar iskolarendszert. 1948-ban államosítja a magyar egyházak vagyonát. 2140 épület – iskola, kórház és más közösségi intézmény – mellett nagy kiterjedésű szántók és erdők kerülnek állami tulajdonba. Mivel e vagyon összértéke Románia egy évi jövedelmét teszi ki, ugyanakkor a román politika érdekelt a magyarság gazdasági és kulturális lehetőségeinek korlátozásában, a román kormányok mai napig halogatják, akadályozzák a magyar tulajdon maradéktalan visszaszolgáltatását. Mindezt teszik akkor, amikor ez alapfeltétele Románia NATO- és Európai Uniós csatlakozásának.
1948-ban felszámolják a magyar tanfelügyelőségeket, szakiskolává minősítik az elméleti magyar iskolák egy részét. A közoktatási minisztériumban megszüntetik a nemzetiségekért felelős főosztályt. 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek vegyes tagozatúvá válnak. 1959-ben a Bolyait egyesítik a Babeş Tudományegyetemmel. 1948-ban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet önálló magyar főiskolaként kiválik a Bolyai Tudományegyetemből. 1962-ben anélkül, hogy a korábbi jogállását megváltoztatnák – szóbeli utasítással – kétnyelvűvé változtatják. Az intézmény rövid idő alatt román jellegű lesz, 1991-ben felveszi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nevet. Az 1945-ben alapított Bolyai Tudományegyetem 70. évfordulóján – amely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jogelődje – már egy szót sem pazarolnak arra, hogy megemlítsék, ezek magyar tannyelvű egyetemek, amelyeket elrománosítottak. Az ünneplésen nem vesznek részt a magyar tanárok, tiltakozva a magyar tagozat elsorvasztása ellen.
Kérdéses a jogállamiság
A Batthyáneumot a katolikus egyház csak korlátozott jogkörrel veheti vissza. Újból államosítják a Református Székely Mikó Kollégiumot. A korrupcióellenes ügyészség vizsgálja, miként adták vissza a magyar felekezeteknek az ingatlanokat. Szatmár megyében három település önkormányzatától kérnek adatokat a római katolikusoknak visszaszolgáltatott ingatlanokról. Egyetérthetünk Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterének Szatmárnémetiben elhangzott véleményével: a restitúció megkérdőjelezése veszélyezteti a romániai jogállamiságba vetett hitet.
Mivel az államnacionalizmus igyekszik kisemmizni magyar közösségünket, szükség lenne egy fehér könyvre, amely ismertetné azt a sötét kálváriát, ami a visszaadott ezer és az ennél nagyobb számban állami tulajdonban maradt magyar épületet érinti. Most két nagyhírű magyar intézményt – a gyulafehérvári Batthyáneum és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium – mutatunk be, melyek megjárták a román jogszolgáltatás útvesztőit, buktatóit.
Van is, nincs is Batthyáneum
A gyulafehérvári Batthyáneum – a hatalmas értékű könyvtár és tudományos gyűjtemény – visszaadása a római katolikus egyháznak nem egyszerű, mert a román állam igényt tart e magyar kulturális örökségre is. A visszaszolgáltatásra hosszú pereskedés után 1998-ban került sor. Úgy tűnt, győz a méltányosság, a jogállamiság. Azonban az ezredforduló után hatalomra jutó kormányok – a háttérben meghúzódó nacionalista erők nyomására – bírósági úton lépnek fel a tulajdon visszaállítása ellen. A katolikus érsekség kénytelen a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulni. E bíróság Romániát a tulajdonba való visszahelyezés késleltetéséért 25 ezer euró kifizetésére utasítja. Mindezek ellenére a hatóságok továbbra is megalázzák az érsekséget. Az egyház képviselői csak minisztériumi engedéllyel léphetnek be saját tulajdonukba.
A Batthyáneum könyvtára nemcsak tudományos gyűjtemény, hanem összmagyar kultúrkincs is. A gyűjteményt 1798-ban Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi katolikus püspök, vallástörténész és heraldikus alapítja. A könyvtár 60 ezer kötetet őriz, köztük 927 kötetnyi kéziratot és kódexet. Az ősnyomtatványok száma 565, a legértékesebb a Codex Aureus, amelyet 812-ben írtak aranybetűkkel a lorschsi bencés apátságban. Itt marad fenn az egyik korai magyar nyelvemlékünk, a Gyulafehérvári sorok (1310–1320). Itt található a legrégebbi kéziratos protestáns énekeskönyv eredetije, a Döbrentei-kódex és a Batthyány-kódex is. Példaként említem, hogy a Codex Aureus értéke egymagában 25 millió dollár.
Székely Mikó Kollégium
Le kell írnunk újból és újból: Románia 2014 novemberében másodszor is államosítja a Székely Mikó Kollégiumot. A sepsiszentgyörgyi református iskola alapítását a Rikán-belőli Református Egyházmegye határozza el 1857-ben. Az oktatás a református vártemplom kaputornyában kialakított osztálytermekben indul. 1858-ban az Egyházi Főtanács javaslatára megszervezik azt a IV. elemi osztályt, amelynek tanulói 1859-ben az új gimnázium első osztályába iratkoznak. Ekkortól számítják a Mikó alapítását Székely Tanoda néven. Az iskola az 1863/64-es tanévben költözik a mai telkére. A hatalmas épületegyüttes kialakítása, felszerelése több mint 30 évig tart. A főtéri szárny 1870 és 76 között épül Zofalh Gusztáv tervei alapján, melynek költségeit gr. Mikó Imre vállalja. Az egyháznak az iskolaépítésre több mint 2500 személy ajánl fel pénzt, több százan pedig építőanyagot. Sepsiszentgyörgy városa telket ajándékoz és alapítványt hoz létre.
Gróf Mikó Imre 1876-os 60 ezer forintos adományából fejlesztik az iskolát főgimnáziummá. Nem véletlen tehát, hogy az iskola felveszi a Székely Mikó Tanoda nevet. A város elöljáróságának ötleteként, a három alapító – a református egyház, a székely nép és Mikó Imre – tiszteletére 1881 után honosodik meg az Ev. Ref. Székely Mikó Tanoda megnevezés (is). A déli épületszárny a budapesti főépítész, Alpár Ignác tervei alapján épül. Átadására 1893-ban kerül sor. Ez idő tájt jogosan beszélhetünk a Mikó Kollégiumról úgy, mint a hét erdélyi református középiskola egyikéről. Kitűnően felszerelt református kollégium, melyben szakképzett tanárok, könyvtár, szertárak és konviktus áll a diákok rendelkezésére.
A román uralom idején
1918. november derekán kezdődik Erdély megszállása, melyet a szégyenteljes Trianoni diktátum (1920) szentesít. Kelet-Magyarország területe – a történelmi Erdély, Partium és Bánság – fölötti román uralom végleges marad. A Mikó állami támogatás hiányában csak saját anyagi erejére és a székelység közadakozására számíthat, mert Románia az iskola működését nem támogatja, csak eltűri. Ezért furcsa, hogy most a magyar iskolát saját tulajdonának tekinti. A magyar oktatás erősítésére fogadta be a Mikó épületeibe Csutak Vilmos igazgató az Elemi Iskolát, a Polgári Leány- és Fiúiskolát. Amikor 1940. november 7-én a földrengés tönkreteszi az épületet, az oktatás a Tanítóképző épületébe szorul, majd 1944 decemberétől a kijavított épületben folytatódik. Az iskola megnevezése sűrűn változik, a társadalmi-politikai átalakulások tükreként. Az 1944/45-ös tanévben a Magyar Tannyelvű Líceum, majd az államosításig Református Székely Mikó Kollégium nevet viseli. A Székely Mikó Kollégium épületét az 1948/176-os dekrétummal államosítják. 1948-ban felveszi a Magyar Fiúlíceum nevet, majd sorban X Osztályos Fiú Középiskola, 1-es számú Magyar Tannyelvű Középiskola, 1-es számú Középiskola, 1-es számú Líceum, 1-es számú Reál-Humán Líceum és végül Matematika–Fizika Líceum. 1989-ben visszanyeri a Székely Mikó Kollégium nevet. 1993-ban önálló tagozataként beindul a református oktatás, majd 1996-tól önálló intézmény, s felveszi a Református Kollégium nevet. Hosszú perek után 2000 decemberében visszakerül az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába. Azonban a perek újrakezdődnek, a Mikót 2014. november 26-án újraállamosítják.
Veszélyben az iskola
A Mikó Háromszék legnagyobb magyar tannyelvű iskolája. Amíg Sepsiszentgyörgy magyar többségű és magyar vezetésű, a kollégium magyar tannyelvűsége nem forog veszélyben. Azonban, ha a régiósítást a román nacionalista elit terve szerint valósítják meg, és Székelyföldet beolvasztják a Középrégióba, amelyben a magyar számarány 30 százalék alá csökken, a székelység beleszólása saját intézményeinek vezetésébe formális lesz. A Mikó sorsáról idegenek fognak dönteni, felgyorsul a románosítás, a betelepítés, megváltozik a város etnikai összetétele. Hosszabb távon a Mikó fennmaradásának garanciája csak az lehet, ha visszakerül a református egyház birtokába.
Küzdeni a közösségi jogokért
A Mikó visszaállamosítása nagy veszteség, akárcsak a többi ezernyi ingatlan, amelyet Románia bitorol. A magyarság kisemmizése egyértelmű, ki van szolgáltatva a hatalom kényének-kedvének. Ideje felébredni! A békés tiltakozás fegyverével, de hatalmas tömegdemonstrációk során kell elmondani a világnak, hogy a másodrangú, megtűrt állampolgári státust nem fogadjuk el. Minket kollektív jogok illetnek meg. Ezért követeljük a helyi, a kulturális és a területi autonómiát. Elsőként elvárjuk a magyar iskolarendszer azonnali és teljes visszaállítását. A magyar nyelv hivatalos nyelvvé nyilvánítását. Egy olyan ország, mint Románia, amely arcátlan módon a kisebbségi kérdés modellértékű megvalósításával kérkedik, követhetné a finn modellt. Ott ahhoz, hogy a finn és a svéd nyelv hivatalos legyen, egyetlen feltételt szabnak: a kisebbségi számarány érje el nyolc százalékot. A nyelvismeret elsajátítását anyagilag is lehetne támogatni. Európában erre van példa! Jogainkról nem mondhatunk le, mert Erdély területén csak így lehet jövőnk!

2015. július 7.
Kánikulariasztás Erdélyben – Kedden fokozódik a hőség
Beköszöntött Erdélybe és a Partiumba a kánikula: az ország nyugati megyéiben sárga riasztás van érvényben, a hőmérők higanyszála 35-36 Celsius fokig kúszik. Kedden még melegebb lesz, a hőséghullám pedig az ország nagy részére kiterjed.
Az Országos Meteorológiai Szolgálat másodfokú, narancssárga színű kánikulariasztást adott ki keddre Temes, Arad, Bihar és Szatmár megyére, a hőmérsékleti értékek elérhetik a 38-39 fokot is. Bukarestben és további harminckét megyében – köztük Máramaros, Szilágy, Kolozs, Maros, Fehér, Szeben, Hunyad, Krassó-Szörény megye – eközben sárga jelzés van érvényben, itt 35-37 Celsius fok lehet. A páratartalom pedig a régiók nagy részében átlépi a kritikus 80 egységnyi határt, ez alól csak Bukovina, a hegyvidék és a tengerpart jelent kivételt.
Ion Sandu, az Országos Meteorológiai Szolgálat igazgatója ugyanakkor hétfőn azt sem tartotta kizártnak, hogy szerdán bizonyos időszakokra piros riasztást kell majd kiadniuk, ugyanakkor a kánikulai órákat viharok fogják megszakítani. A szakember egyúttal elmondta, a hónap végéig 30 Celsius fok feletti hőmérsékletre számíthatunk.
Ellenőrzik a munkáltatókat
A hőség idején a munkáltatók kötelesek meghozni bizonyos óvintézkedéseket, ellenkező esetben 1500 és 2500 lej közötti bírsággal sújthatók, a munkaügyi felügyelők pedig már jelezték, hogy nagyszabású ellenőrző akcióba kezdenek.
Bálint Eszter

Csütörtökön nyit a XII. Partiumi Írótábor
A 2004-ben alapított Partiumi Írótábor idén 12. alkalommal kerül megrendezésre Nagyváradon, mégpedig július 9–11. között. A tervezett főhelyszín a Partiumi Keresztény Egyetem, fővédnök idén is, mint eddig minden alkalommal, Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzet Tanács elnöke.
A Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Partiumi Keresztény Egyetem közös rendezvényének témaköre: Az emlékezetkultúra a régió irodalmában. (A „régiót” ez esetben egyszerre szűkítő és tágító fogalomként értelmezik a szervezők, a Partium, illetve a Kárpát-medence vonatkozásában, kinek-kinek illetősége és horizontja szerint.)
A közösség emlékezete kapcsán mindig az a központi kérdés, hogy melyek azok az események, folyamatok, amelyeket a közösségnek nem szabad elfelejtenie, hisz az emlékeit elveszítő közösség hagyományait és identitását veszíti el.
A közösségi emlékezet sokszor olyasvalamit is magába foglal, amit a kollektívum tagja nem élt, nem élhetett át, de ennek ellenére „emlékezik” rá. Az írásbeliség, az irodalom mint ilyen értelemben felfogott emlékképek hordozója az emlékezés kultúrájának fontos médiuma, és ezáltal egy régió, egy közösség emlékezetének hordozója, ekképpen döntő módon járul hozzá az identitás kialakulásához és fenntartásához.
itthon.ma

2015. július 11.
Méltóbb emlék Barabás Zoltánnak
Rendbetehetik Barabás Zoltán váradi költő, újságíró, szerkesztő sírját. Ezt Pomogáts Béla irodalomtörténész kezdeményezte a Partiumi Írótáborban. Tőkés László az emlékezésről beszélt ugyanott.
Méltó emlékhelyet kaphat a májusban elhunyt Barabás Zoltán nagyváradi költő, újságíró, szerkesztő. Ennek ötlete 12. alkalommal megtartott Partiumi Írótáborban merült fel, amelynek a múlt hét végén a PKE adott otthont. Az idei rendezvény tematikája az emlékezetkultúra a régió irodalmában volt. Ide is illeszkedett tehát a megemlékezés Barabásról, ami a programok egyik pontja volt. Tőkés László, az írótábor védnöke rövid beszédben idézte fel emlékét, Meleg Vilmos színművész a költő verseiből olvasott fel. Pomogáts Béla irodalomtörténész is személyes hangvételű visszaemlékezéssel élt, jelezve többek között, hogy mostani váradi útján felkereste Barabás Zoltán sírját a Rulikowski temetőben, és azt tapasztalta, hogy „méltatlan körülmények között alussza örök álmát”, egyelőre fejfája sincs, a szülei neve alatt nyugszik. Ezért Pomogáts indítványozta, hogy tegyék rendbe a sírt, állítsanak fejfát, illetőleg még emlékmű állítását is szóba hozta. Jelzete: ehhez anyagi támogatást is felajánl. Ugyanakkor kezdeményezte, hogy emlékkönyvet is kiadjanak a nemrég elhunyt alkotóról. Barabás Zoltánt pünkösd vasárnap, 62 éves korában érte a halál. Nagyváradon született, 1953-ban. Költő, újságíró volt. Középiskoláit szülővárosában végezte, majd 1981-ben Kolozsváron filozófusi képesítést szerzett. Ettől az évtől dolgozott a sajtóban. A kilencvenes évek közepétől a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tájékoztatási szolgálatát vezette és a Partiumi Közlöny főszerkesztője volt.
Harc és emlékezés
A Partiumi Írótábor szombati zárónapján aztán a tematikához illeszkedő előadást tartott Tőkés László is. Az emlékezet közösségteremtő erejéről szólt, kiemelve: Trianon óta még ma is frontális támadás zajlik közösségünk ellen. Az emlékezetre, a szakrális emlékezésre épül közben a vallásunk, de a keresztény Európa is, emlékezetkultúránk pedig a harcainkban való megmaradásunk egyik záloga, eszköze. A kollektív történelmi emlékezet hordozója nemcsak a történetírás, hanem az irodalom is. Ez utóbbi pedig erős identitásképző, komoly közösségteremtő is – fejtegette. Hozzátette: sokáig például Trianon kapcsán is öncenzúrát kellett gyakorolnunk, ám ma már ez a kényszerűség sincs. Így helyi és régiós szinten is az emlékezet intézményesülő, kutatói fórumai is szaporodnak. Megemlítette, hogy az általa támogatott PKE-n is többek között épp emiatt hozták létre nemrégiben a Partiumi Tanulmányok Intézetét, amelyik komoly szellemi műhellyé van alakulóban.
Szeghalmi Örs

Trianon européerebbé tett minket…
Milyen nyomai voltak, vannak Trianonnak a magyar irodalomban? Nos, többek között az is, hogy az azt követő időszakban felpörgött a dunai együttműködés és az európai közösség vágya. Erről is szó volt Váradon.
Nem elég, hogy számos téren sokfajta sebet okozott Trianon, de még meg sem próbálták orvosolni, gyógyítani azokat – többek között ezt is kiemelte Pomogáts Béla irodalomtörténész, aki Nagyváradon tartott előadást, a XII. Partiumi Írótábor elnevezésű rendezvényen. A múlt hét utolsó napjaiban lezajlott rendezvény eseményeinek a PKE adott otthont, és az idei tematika az emlékezetkultúra volt, a régió irodalmában. Ezen a témán túlmutató előadást tartott tehát Pomogáts, aki Trianon a történelemben és a magyar irodalomban hagyott nyomait elemezte. Mint jelezte, az ominózus döntés megroppantotta a régió népeinek együttműködését is. Szerinte persze jobb lett volna igazságosabb békeszerződés, mert az a régiót magát sem vetett volna vissza, vagy pedig a környező államok föderációjára lett volna szükség. Ez utóbbi a későbbi szovjet expanziót is megakadályozhatta volna. Ehelyett végül, a trianoni döntés után ”a barbár intolerancia jutott hatalomra számos államban”.
Békét kerestek
A magyar írók, költők közül is sokan elvesztették szülőhazájukat, vagyis elcsatolták azon településeket, ahol születtek, vagy ahol épp fiatalságukat töltötték. Például Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond is azok között volt, akiknek ezzel meg kellett küzdeniük, és akiknek műveiben ez visszaköszön. Az előadó hangsúlyozta: a kisebbségi irodalmak is főleg Trianon nyomán, a gyötrődésben és az útkeresésben születtek. Politikai értelemben ugyan gyakran gyűlöletbeszédbe csapott át a veszteség, de – Pomogáts szerint – az irodalomban alig. „A magyar szerzők nem gyűlölettel telve írtak, sőt, sokan a kapcsolatokat is keresték később más népekkel. Sokak mellett Babits, Kosztolányi is így tett, de például később József Attila is”. Emellett persze azért a hiány és a veszteségérzet is hangot kapott munkáikban, de nem vad düh formájában. Külön fontos, hogy Trianon végül nem vezetett elszigetelődéshez az irodalmunkban sem. Sőt, az előadó szerint addig sosem volt olyan erős a dunai együttműködés és a közös Európa utáni vágy, ezen eszmék felkarolása, mint akkor.
A prezentáció végén egyébként Pomogáts Béla felvetette: román, szerb, szlovák írókat is meg kellene hívni jövőre az írótáborba, hogy az ő álláspontjukat is megismerjük, illetőleg ép párbeszédet lehessen folytatni. Az egyik szervező megfontolandónak nevezte az ötletet, de jelezte: nem tudja, találnak-e olyan szerzőket, akik belemennek ilyenbe.
Pomogáts előadása után egyébként Kenéz Ferenc költő mutatkozott be a rendezvényen, aki saját írásait olvasta fel. Ezekben egyből példát is adott a Trianon utáni egyik korszak viszonyulásáról. A szövegekben a nyolcvanas-kilencvenes évek kicsit még mindig kesernyés, de már iróniával is átszőtt attitűdjei köszöntek vissza.

Véget ért a XII. Partiumi Írótábor
A rendezvény utolsó napján némileg változott a program, Szőcs Géza a tervezettnél később érkezett Nagyváradra, így Juhos-Kiss Ferenc író költő többek között Szent István és Szent László alakját felidéző eladása után Tőkés László EP-képviselő, az írótábor fővédnöke emlékezett meg volt munkatársáról, Barabás Zoltán költőről, majd Meleg Vilmos színművész adott elő egy összeállítást a májusban elhunyt költő verseiből.
Pomogáts Béla irodalomtörténész szintén Barabás Zoltán alakját idézte fel, mint mondta, elsősorban az egykori jóindulatára emlékszik vissza. Az irodalomtörténész azt is felajánlotta, hogy akár anyagilag is támogatja síremlékének rendbetételét, illetve egy olyan emlékkötet kiadását, mely Barabás Zoltán versei mellett a barátok visszaemlékezéseit tartalmazná. Egyperces néma csenddel emlékeztek meg az egykori alapítóról, majd Tőkés László beszélt a közösségteremtő emlékezet kapcsán többek között az irodalom identitásképző szerepéről, és arra is kitért, hogy Trianon óta folyamatos a hadviselés az egyházunk, az oktatásunk és az irodalmunk ellen. Elmondta azt is, hogy a Partium reneszánszát tűzték ki egyik céljukul. A hozzászólások során Oláh János író, költő felvetette, hogy a Magyar Napló folyóirat mellett működőhöz hasonlóan szükség lenne egy, az írótábor körül szerveződő állandó műhelyre is, szintén irodalmár felesége, Mezey Katalin pedig egy rádióadó működtetésének ötletét vetette fel.
A napi program végén köszöntötték az időközben megérkezett Szőcs Géza Kossuth-díjas költőt, aki az elhangzottak kapcsán például a határ menti régiók kulturális „hajszálgyökerei” összekapcsolásának fontosságáról beszélt, majd az emlékezet témaköre kapcsán egyetlen regényéből, a Limpopóból olvasott fel a témához kötődő, például a szeretet szó elfelejtetéséről szóló részleteket, majd a Bárka folyóiratban megjelent verseiből egy csokorra valót.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro

2015. július 14.
Szólni szabad az autonómiáról
Semmilyen törvénytelenséget nem követ el az, aki az autonómiát népszerűsíti Romániában – állapította meg a szatmárnémeti bíróság abban a precedensértékű perben, melyet a szatmárnémeti Híd Egyesület elnöke, Krakkó Rudolf indított a helyi Gazeta de Nord-Vest napilap ellen alaptalan rágalmazás miatt.
A megyeszékhelyi egyesület vezetője 2013. december 2–3. között szervezett autonómiakonferenciát Szatmárnémetiben, melynek kapcsán a napilap egy meglehetősen ellenséges hangnemű cikket közölt Extremistul Krakkó iese din nou la rampă (A szélsőséges Krakkó ismét előtérbe lép) címmel, mely szerint „nem először fordul elő, hogy Krakkó nyilvános rendezvényeket szervez Szatmár megyében, melyre mindenféle gyanús személyeket hív meg, akik szabadon beszélhetnek revizionista és autonomista elméleteikről".
Az írás szerint gyanús, hogy a megyei hatóságokat nem zavarja, hogy „a szélsőséges magyarországi szervezetek által támogatott volt asztalos az orruk előtt szervez tanácskozást a Partium önrendelkezéséről". A Gazeta de Nord-Vest később további két, hasonló hangvételű írásban támadta az egyesület elnökét, többek közt azzal vádolva Krakkót, hogy szélsőséges tevékenysége miatt elhagyta a gyerekeit. Krakkó Rudolf ezt követően beperelte a lapot, a bíróság pedig helyt adott keresetének.
Bocsánatkérésre kötelezték a lapot
A jogerős döntés május végén született meg. A június 19-ei keltezésű bírói indoklás azt mondja ki, nem nevezhető szélsőségesnek az a személy, aki az önrendelkezést népszerűsíti, ezért semmilyen negatív jelzővel nem illethető, nem támadható egyetlen sajtóorgánum által sem, mivel rágalmazásnak minősül.
Az indoklás rámutat: az autonómia Európa más országaiban működő intézmény, ezért nem minősíthető szélsőséges jelenségnek. Az említett sajtóterméket a bíróság bocsánatkérésre kötelezte, mert „sorozatosan valótlanságot állított" az eseményről és a szervező személyéről, Krakkó Rudolfról.
„A bíróság indoklása egyértelműsíti, hogy a lap sorozatosan valótlanságot állított a rendezvényről – melyre egyébként tudósítót sem küldtek –, a személyemről és magáról az autonómia intézményéről. A cikkekkel engem akartak lejáratni, ugyanakkor a nyilvánosságot is félretájékoztatták – mondta el a Krónika érdeklődésére Krakkó Rudolf. – A bíróság ugyanakkor az általam bemutatott bizonyítékok alapján úgy ítélte meg, hogy a napilap valótlanságokat állított a családi állapotomra vonatkozóan is."
Az RMDSZ-es Csehire hivatkoztak
Krakkó elmondta továbbá, a Gazeta de Nord-Vest azzal a nyilatkozattal próbálta alátámasztani támadásait, amit Csehi Árpád volt RMDSZ-es megyei tanácselnök adott az egyesület által 2010-ben Pusztadarócon szervezett Híd Fesztivál kapcsán.
„Csehi mindent elkövetett, hogy megakadályozza a rendezvényünket, és a román napilapnak azt mondta, semmiféle szélsőséges rendezvénynek nincs helye a megyében. Kijelentését azzal indokolta, hogy a rendezvényünkön a Jobbik elnöke, Vona Gábor is előadást tartott, tehát a fesztivál szerinte csakis szélsőséges lehetett" – magyarázta Krakkó. – Az eseménynek a pusztadaróci református egyházközség biztosított helyszínt. Egy évvel korábban Kökényesd akkori, RMDSZ-es vezetésű önkormányzata is támogatta a fesztivált, erről nyilatkozatot is közzétettek, melyet a perben is felhasználtuk, és a bíróság szerintem ezt is figyelembe vette".
A Híd Egyesület szervezte, két évvel ezelőtti autonómiakonferencián – melyről a Krónika is részletesen beszámolt – többek között Marc Gafarot i Monjó, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője, Daniel Laspra katalán tartományi politikai szakértő, Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómia Tanács alelnöke és Mircea Dăian újságíró, a Demokratikus Erdély Liga alapítója is előadást tartott.
A 2003-ban létrehozott egyesület a nemzettudat erősítését, az anyanyelvi oktatás bátorítását és támogatását tűzte ki célul, ugyanakkor a magyar közösségeket ért jogsérelmek orvoslását és a sérelmek nyilvános bemutatását, a történelmi egyházakkal való kapcsolattartást is feladatának tekinti. A Híd Egyesület többek között '56-os és Trianon-emlékműsort, illetve a keresztény magyar állam megalapítása évfordulóján is rendezvényt szervez.
A precedensértékűnek nevezhető sajtóper kapcsán Kincses Előd ügyvéd a Krónikának elmondta, nem tud arról, hogy hasonló ügyben zajlott volna korábban bírósági eljárás. Emlékeztetett azonban, a székely zászló kitűzése kapcsán a bíróság korábban megállapította, hogy az reklámanyagnak minősül, nem székely szimbólum, ehhez képest Hargita és Kovászna megye nem használhatja hivatalos megyei szimbólumként a sárga-kék lobogót, mert ott románok is élnek.
Gyergyai Csaba
Székelyhon.ro

2015. július 15.
PKE: fejlődik a közgazdasági kar
Nagyvárad- A Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében sajtótájékoztatót tartott János Szabolcs rektor és Pajzos Csaba, a Közgazdasági Kar dékánja. Helyzetjelentés után újdonságokról esett szó.
Helyzetjelentéssel kezdte a Partiumi Keresztény Egyetemen zajlott szerdai sajtótájékoztatóját dr. János Szabolcs rektor. Azt mondta: örül annak, hogy az idén jobbak lettek az érettségi eredmények, mert ez arra utaló reményre ad okot, hogy többen jelentkeznek a PKE-re. Ezután két államvizsga „premierre” hívta fel a figyelmet. Egyrészt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen már lezajlott a tanítóképző szak diákjainak államvizsgája. Több mint 90 százalékuk átment, s ráadásul kiváló jegyeket kaptak, ami azt jelenti, hogy jól felkészültek, és a PKE-n komoly oktatói munka folyik. Másfelől pedig szeptemberben fognak államvizsgázni a nagyváradi állami egyetemen a bank és pénzügyek szak végzősei, akik az első évfolyamnak számítanak ebből a szempontból. Ami a képzéseket illeti, a PKE vezetője arról számolt be, hogy egy neve elhallgatását kérő alapítvány új kezdeményezésként a következő tanévtől kezdve három irányú támogatást nyújt. A tehetséggondozó programban a szakkollégiumi képzésre helyeződik majd a hangsúly úgy, hogy ebbe bevonják a régióban működő más közoktatási intézményeket is (vendégelőadások, műhelybeszélgetések, alkotótáborok, szakmai kirándulások stb.). Emellett továbbfejlesztik a gazdasági képzést, vagyis szeretnék bővíteni a könyvtár állományát, infrastrukturális jellegű beruházásokat végrehajtani, neves oktatókat meghívni, olyan témákkal növelni a színvonalat, melyek eddig nem szerepeltek a kínálatban. Végül, de nem utolsósorban korszerűsíteni fogják az audiovizuális labort, melyet a reklámgrafika és zene szakos hallgatók használnak. Dr. János Szabolcs ugyanakkor arra is kitért, hogy az ütemtervnek megfelelően haladnak a munkálatokkal az új egyetemi épületnél, így valószínűleg a decemberi határidőig elkészül az ingatlan, és a második félévtől kezdve már ott is lehet órákat tartani.
Finn oktatási modell
Pajzos Csaba dékán azt emelte ki, hogy akik az idén ősszel kezdik el tanulmányaikat a bank és pénzügyi szakon, három év múlva a PKE-n fognak államvizsgázni, és a tanulmányaik folyamán szakosodhatnak biztosítási és tőzsdei ügyekre is. Örömmel tudatta, hogy nőtt a közgazdaság-tudományi karon tanító minősített oktatók száma azáltal, hogy átjárnak Váradra elismert debreceni tanárok. Szintén újdonság, hogy a menedzsment szak átvette a világszerte alkalmazott finn TEAM Academy oktatási modellt, ami arra fókuszál, hogy a multinacionális cégeknél, illetve a kis- és közepes vállalkozásoknál hogyan lehet eredményes csapatmunkával meghatványozni a teljesítményt, az eredményeket. A turisztika szakon pedig idén tavasszal akkreditálták az idegenforgalmi gazdálkodás magiszteri képzést, ami azért lényeges, mert Romániában nincs ehhez hasonló, arra vonatkozó felsőfokú képzés, hogy a szálloda- és vendéglátóiparban miként lehet valódi, ügyfélközpontú szolgáltatóként tevékenykedni.
A dékán ezen kívül arról is beszámolt, hogy fejleszteni szeretnék a Fényes Elek Szakkollégiumot, a rektor által említett alapítvány pedig több mint 30 ezer euróval támogatja a közgazdasági kart. Újdonság még, hogy együttműködve a Sapientia-val arra törekednek, hogy a Partium és Erdélyben is megvalósítsák a duális képzést, vagyis hogy együttműködnek vállalatokkal a gyakorlati felkészítést illetően. A terveik közt szerepel még, hogy a 2016/2017-es tanévtől kezdve közös agrármérnöki képzést indítsanak a Debreceni Egyetemmel.

Partiumi Magyar Napok – idén 8 napon át
Koncz Zsuzsa és Gerendás Péter, Ossián, Byealex, Zalatnay Cini, Muzsikás Együttes PASO és Neoton Família, soproni Deszka Társulat és budapesti József Attila színház – 4 színpad, 15 helyszín és több mint 100 program vár mindenkit augusztus 17 – 24. között.
Számtalan újdonsággal készülnek az idei, XIV. Partiumi Magyar Napokra a szervezők: idén augusztus 17 – 24. között szervezik meg a régió legnagyobb rendezvényét, a nyolc naposra bővült PMN-t, melynek minden napjára jut egy gyermek/báb- és egy színházi előadás, s a már jól ismert négy színpadon és 15 helyszínen több mint száz program közül válogathatnak a szórakozni vágyók. A hagyományteremtő rendezvény hagyományt teremtett és ugyanazokon az elveken működik, azokat az értékekekt képviseli, mint az ezredfordulón, amikor elindult. Évről – évre fejlődik ez a fesztivál – hiszen miért ne nevezhetnénk így –, a szervezők mindig jobbítva, változatosabbá téve kulturális palettáját. Az évek során bebizonyosodott, hogy az Identitas Alapítvány és az RMDSZ szatmárnémeti szervezete által szervezett PMN-nek van létjogosultsága, értékeink bemutatója s egyben tükre is a szatmári magyarságnak. Bizonyítja, hogy itt vagyunk, voltunk és leszünk és itthon vagyunk ezen a vidéken. A Partiumi Magyar Napok nem csak a szatmáriak ünnepe, hanem az egész régióé, hiszen több ezren látogatnak ide a környező megyékből, de Magyarországról, Kárpátaljáról, sőt, a Felvidékről is.
Színházi és koncertkavalkád
A rendezvény programkavalkádjából Stier Péter főszervező szemezgetett, kiemelve az idei PMN jelentős változásait, amelyek két űrt is pótolnának a szatmáriak életében. „Négy színpadon és 15 helyszínen szórakoztatjuk a régió közönségét, s a tavaly megszűnt Sorompók Nélkül Nemzetközi Színházi Fesztivál hiányát igyekszünk azzal pótolni, hogy a PMN hetében minden nap lesz egy-egy színházi előadás a, vagy a tűzoltótoronynál, vagy a Szakszervezetek Művelődési Házának kis- és nagytermében, vagy az Ács Alajos Stúdióteremben.” – mondta. Az előadások kínálata pedig nem csak bőséges, de különleges is: augusztus 17-én a békéscsabai Jókai Színház adja elő Bernarda Alba házát; 19-én a budapesti József Attila Színház mutatja be a Huszti Péter rendezte Komámasszony, hol a stukker? című komédiát, 20-án a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház lép fel, 21-én pedig a soproni Deszka Társulat mutatja be a Valahol Európában-t, melynek különlegessége, hogy a darabban fogyatékkal élő színészek és egészséges színészek lépnek fel. Természetesen a szervezők a gyermekekről sem feledkeztek meg, hiszen a PMN hetében minden délelőtt a szatmárnémeti, a pécsi és a veszprémi bábszínház művészei várják a kicsiket (és miért ne, a nagyokat is). Ugyancsak egyfajta űr-pótlásként, számtalan dzsessz és blues-koncert várja a műfajok kedvelőit, például 17-én este a Tűzoltótorony tövében Elsa Valle y sus hermanos vagy 22-én a PASO (Pannonia All Stars Ska Orchestra). A népzenét kedvelőknek pedig 18-án a Muzsikás Együttes és Petrás Mária, 20-án pedig a Fonó Zenekar muzsikál.
Hétvégén a PMN Kossuth-kerti és új központi színpadjain pedig szokás szerint számos zenei irányzat, stílus és előadó váltja majd egymást, néha kicsit meghökkentő párosításban, mint 22-én este, amikor Byealexet az Ossián követi. Vasárnap kiáltja világgá (az amúgy már köztudott tényt), hogy nem apáca Zalatnay Cini, őt Wolf Kati követi, majd az új központban a Neoton Familia rajongói vokálozhatnak Évának és Ádámnak kétórás koncertjük alatt. Csenegének számít a PMN zárókoncertje is: tíz év után visszatér Szatmárnémetibe és ritkaságnak számító, szabadtéri koncerten énekel augusztus 24-én, hétfőn este Koncz Zsuzsa és vendége, Gerendás Péter.
A sport, pontosabban focirajongókról sem feledkeztek meg a szervezők, az Albert Flórián Emlékkiállítás és a Fradi – Olimpia öregfiúk meccset követően idén Mészöly Kálmánnal, Détári Lajossal és Urbán Flóriánnal találkozhatnak.

2015. július 16.
Nyolcnapossá bővül a Partiumi Magyar Napok
Négy színpaddal, 15 helyszínnel és több mint 100 programmal várja az érdeklődőket Szatmárnémetiben az idei XIV. Partiumi Magyar Napok.
Az augusztus 17–24. között megszervezendő rendevénysorozaton Koncz Zsuzsa és Gerendás Péter, az Ossian, ByeAlex, Zalatnay Cini, a Muzsikás Együttes, a PASO és a Neoton Família is fellép, illetve a soproni Deszka Társulat és a budapesti József Attila Színház előadását is láthatja a közönség. A nyolcnaposra bővült rendezvény minden napjára jut egy báb- és egy színházi előadás.
Az Identitas Alapítvány és a szatmárnémeti RMDSZ által szervezett rendezvény programkavalkádjából Stier Péter főszervező szemezgetett, kiemelve az idei PMN jelentős változásait, amelyek két űrt is pótolnának a szatmáriak életében.
„A tavaly megszűnt Sorompók Nélkül Nemzetközi Színházi Fesztivál hiányát igyekszünk azzal pótolni, hogy a PMN hetében mindennap lesz egy-egy színházi előadás, vagy a tűzoltótoronynál, vagy a Szakszervezetek Művelődési Házának kis- és nagytermében, vagy az Ács Alajos Stúdióteremben” – mondta.
Az előadások kínálata nemcsak bőséges, de különleges is: augusztus 17-én a békéscsabai Jókai Színház adja elő a Bernarda Alba házát; 19-én a budapesti József Attila Színház mutatja be a Huszti Péter rendezte Komámasszony, hol a stukker? című komédiát, 20-án a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház lép fel, 21-én pedig a soproni Deszka Társulat mutatja be a Valahol Európábant, melynek különlegessége, hogy a darabban fogyatékkal élő színészek is fellépnek.
A szervezők a gyermekekről sem feledkeztek meg, minden délelőtt a szatmári, a pécsi és a veszprémi bábszínház várja a kicsiket. Ugyancsak egyfajta űrpótlásként számtalan dzsessz- és blueskoncert várja a műfajok kedvelőit, 17-én este a Tűzoltótorony tövében az Elsa Valle y sus hermanos lép fel. A népzenét kedvelőknek 18-án a Muzsikás Együttes és Petrás Mária, 20-án a Fonó zenekar muzsikál.
Hétvégén a rendezvény Kossuth-kerti és új központi színpadjain szokás szerint számos zenei irányzat, stílus és előadó váltja majd egymást néha kicsit meghökkentő párosításban, mint 22-én este, amikor ByeAlexet az Ossian követi.
Vasárnap Zalatnay Cini kiáltja világgá, hogy nem apáca, őt Wolf Kati követi, majd az új központban a Neoton Família rajongói énekelhetnek a kétórás koncert alatt. Csemegének számít a PMN zárókoncertje is: tíz év után visszatér Szatmárnémetibe, és ritkaságnak számító, szabadtéri koncerten énekel augusztus 24-én, hétfőn este Koncz Zsuzsa és vendége, Gerendás Péter.
A sport-, pontosabban a focirajongókról sem feledkeztek meg a szervezők, az Albert Flórián-emlékkiállítás és a Fradi–Olimpia öregfiúk meccset követően idén Mészöly Kálmánnal, Détári Lajossal és Urbán Flóriánnal találkozhatnak.

2015. július 17.
Erdély-szerte hatást generál a váradi színház
Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója nyilatkozott a héten az Erdély Online-nak azzal kapcsolatban, hogy milyen évadot zárt az általa irányított intézmény, illetve milyen sikereket, megvalósításokat tudhatnak a magukénak.
Czvikker Katalin főigazgató az Erdély Online-nak arról számolt be: a tavalyi évadhoz képest idén öt százalékos nézőszám emelkedéssel zárt a Szigligeti Színház, vagyis 56.500-an tekintették meg az előadásokat. Ezen belül a Szigligeti Társulat tíz százalékos bővülést regisztrált, a Lilliput Társulat közönségszáma azonban csökkent valamelyest. Szerinte a növekedés főleg azzal magyarázható, hogy nagyon nagy sikere volt az Anca Bradu rendezte A mi osztályunk című előadásnak. Ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott: amióta ő vezeti az intézményt, vagyis az elmúlt négy évben nemigen fordult elő, hogy nagyszínpadi produkcióra ekkora mennyiségű jegyet tudjanak eladni szabadárusításban. Ugyanakkor a korábbiaknál több előadást játszottak, és már érezhető volt a Sonnenfeld Palotában bérleményként működő Szigligeti Stúdió hatása. Ennek kialakítási munkálatai sajnos lassú ütemben haladnak, mert egyre kevesebb a támogató. „Ezért egy újabb felhívást szeretnék intézni az érintettek felé arra nézve: hálásak vagyunk, ha bárki, bármilyen csekély összeggel is, vagy akár építkezési anyaggal finanszírozni tudja a munkálatokat a Szigligeti Alapítványon keresztül”- mondta. Örömre ad azonban okot, hogy végre kialakulóban van tehát egy alternatív helyszín is, ahol játszani lehet majd, illetve a kisebbik, sötétebb terem már használatba került, mely jó alkalmat teremtett arra, hogy azokat a hiányosságokat is felmérjék, melyeket a nyár folyamán ki lehet igazítani. Jelenleg a nagyobb, világosabb helyiséget bútorozzák, zajlik a villamosítás, illetve a tulajdonos tatarozza a homlokzatot. A feliratot is tervezik, hogy milyen arculata legyen kívülről a stúdiónak. A mosdók kialakítása a végéhez közeledik, valamint büfét és ruhatárat is létesítenek még. Megtudtuk azt is: a havi felolvasó színházi esték is jelentős mértékben hozzájárultak a sikerekhez. Emellett a fesztiváloknak is köszönhető az említett nézőszám növekedés, és több helyre is meghívták őket fellépni. „Most például éppen meghívtak minket egy közép-európai nemzetközi fesztiválra Kassára, A mi osztályunkkal. Jelenleg egyeztetés folyik erről a részvételről, illetve a szerződés tartalmát egyeztetjük. Ott még nem jártunk, de úgy tűnik, felkeltettük az érdeklődésüket, ezért nagyon remélem, hogy máshova is fognak még hívni, ahol eddig még nem szerepeltünk”- közölte Czvikker Katalin.
Drámázat
A főigazgató arról is beszélt: partnerségben a Tomcsa Sándor Színházzal és a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel drámaíró pályázatot hirdetett a Szigligeti Színház, melynek keretében az általa kezdeményezett debüt kategóriáért felelt, aminek köszönhetően szóhoz juthattak a pályakezdők is. Összesen 82 pályamű érkezett, a nyertes Az eset című dráma lett, melyet a nagyváradi Szíjjártó Aletta írt, és be lesz majd mutatva. A művet önerőből, vagyis saját finanszírozásban megjelentették a Drámázat II. című kötetben, melyben a többi kategória nyertes darabjai olvashatóak, illetve a román nyelvű drámának a magyar fordítása is. A kiadvány 500 példányban látott napvilágot, és azon túl, hogy az alkotók kaptak belőle, tervezik, hogy eljuttatják középiskolák könyvtáraiba is. Elmondható tehát: a Szigligeti Színház mindamellett, hogy az alapító okiratának megfelelően megtervezi a rendes évadát, kialakítja a repertoárt, és a három társulat megteszi a maga kötelességét- a Szigligeti Társulat hat, a Lilliput Társulat négyet, a Nagyvárad Táncegyüttes pedig hármat mutatott be-, maga az intézmény olyan projekteket is tud még generálni, vagy ezekben részt venni, amelyeknek bizonyos kulturális hatása jelentkezik akár Erdélyben, akár Partiumban. Ide sorolhatóak az említetteken kívül a fesztiválok is, mint az Infinity, a Fux, vagy A Holnapután, melyekkel különféle értékeket akarnak felmutatni és ápolni. „Úgy gondolom, hogy ezek mind olyan vállalások, egy olyan szakmai előrelépést is mutatnak, amire lehet, hogy más nem figyelt volna oda”- hangsúlyozta az intézményvezető.
A mi osztályunk
Azzal kapcsolatban, hogy a kisvárdai fesztiválon a Szigligeti Társulat elnyerte a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának fődíját, az Anca Bradu rendezte A mi osztályunk című előadással, Czvikker Katalin azt mondta: ez egy olyan siker, amiben ugyan reménykedtek, de nem borítékolta számukra senki. Hozzátette: az előadásokat végigkíséri Anca Bradu, vagyis folyamatosan részt vesz az előadások más terekben való adaptációjában, valamint a népszerűsítésében is.