Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. október 16.
Művészettörténészek műhelyében: erdélyi építészpályák több száz év távlatából
Ugrai László a modern értelemben vett erdélyi építészek korai előfutára volt, aki a 18. század végén Bécsben szerzett tudását kamatoztatta itthon a 19. század első évtizedeiben. Életpályájáról nemrég jelent meg tanulmány a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben /Maros Megyei Múzeum, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2016/ című kötetben. Hogy lehet 200 év távlatából hitelesen, tényszerűen rekonstruálni egy építész pályáját, döntéseit, az építkezések társadalmi kontextusát? Többek között erről beszélgettünk Orbán János művészettörténésszel, a kötet szerkesztőjével, az Ugrairól szóló tanulmány szerzőjével. Az Erdélyben dolgozó régi építészek pályáját vizsgáló, kilenc tanulmányt tartalmazó kiadványt tavasszal mutatták be Kolozsváron, nemrég pedig Budapesten, az ELTE Művészettörténeti Intézetében is.
– A kötet címében, de a tanulmányokban is olvashatjuk az épületekkel kapcsolatos munkakörök különböző régi megnevezéseit. Milyen különbségek voltak a fundáló, a pallér, a geometra, vagy az architectus státusok között?
– Ezek a történeti elnevezései az építkezéssel foglalkozó szakembernek, koronként eltérő jelentéstartalommal. A fundáló kifejezés a kora újkori forrásokban jelöli a tervezésben, a kivitelezés irányításában részt vevő személyt, a pallér szavunk a barokk időkben vált mindennapossá, jellemzően az építkezést irányító kivitelező mestert értették alatta, ám ezeknek az építőmestereknek a többsége tervek készítésére is képes volt szükség esetén. Az architectus már az ’építész’ megfelelője a latinban, olyasvalakit jelölt, aki főként a tervezés munkálataiban működött közre és akár már képesítéssel is bírt; ám a kifejezés jelentéstartalmának határai a használójától is függtek, adott esetben építőmesterekre is utaltak ezzel a terminussal.
A latin geometra jelentése elsődlegesen ’földmérő’ és általában mérnöki tudással rendelkező személyt fed. Ám látnunk kell, hogy a 18. század végétől a Habsburg Birodalmat már a közigazgatási egységekben tevékenykedő mérnökök hálózata szőtte be, ekkoriban nálunkfele a geometra kifejezés ezt a hivatali funkciót is jelölte. Ezek a szakemberek kisebb-nagyobb mértékben építészeti tudással is rendelkeztek, el kellett tudniuk készíteni egy-egy középület tervét, költségvetését. A kifejezések – és végső soron maguk a kötet tanulmányai – tehát annak a fejlődésnek az állomásait jelzik, melynek során az utóbbi pár száz évben nálunk is letisztultak a modern értelemben vett építészt meghatározó igények és feladatok, amint a kötet bevezetőjében is olvashatjuk.
A Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című kötet a Maros Megyei Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg 2016 végén. A gazdagon illusztrált, igényes kiadvány kilenc tanulmányt tartalmaz. Kovács András Giovanni Morando Viscontiról, Terdik Szilveszter és Bara Júlia a Partiumban tevékenykedő barokk építészekről, Orbán János Ugrai Lászlóról ír. Kolozsvár nagy hatású építészéről, Pákei Lajosról két tanulmány is szól, Bordás Beáta és Székely Miklós tollából. A marosvásárhelyi századforduló nagy hatású építészeivel három dolgozat foglalkozik.
Ugrai László útja Bécstől Udvarhelyszékig
– A kötetben a 17. századtól a 20. századig szerepelnek építészek, és jellemző, hogy a korábbiak nem erdélyi származásúak. A Károlyi-családnak dolgozó Joseph Bittheuser Würzburgban született, a gyulafehérvári váron dolgozó Giovanni Morando Visconti Lombardiából származott. Az egyik első erdélyi, aki Bécsben tanult, majd hazatérve Udvarhelyszék és környéke geometrájaként dolgozott, a kolozsvári Ugrai László volt (1769–1830). Tanulmányodból kiderül, hogy bár alig áll napjainkban Ugrai által tervezett épület, az 1930-as években jelentős erdélyi építésznek vélték a kutatók. Szerinted miben áll a jelentősége?
– A tanulmány épp arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy Ugrai fontos szereplő az erdélyi építészettörténetben, kevés kivitelezett munkája ellenére is. A két világháború között nagyra tartotta a szakirodalom, ezzel csak egy gond volt, hogy akkoriban alig lehetett érdemlegeset tudni róla. Az új levéltári kutatások azonban azt erősítik meg, hogy az egyébként kolozsvári születésű Ugrai több éves építészi képzést követően tért haza a bécsi Képzőművészeti Akadémiáról, itáliai tanulmányútra tett kísérletet, egyike volt azon keveseknek erdélyi kortársai között, akik tisztában voltak a korabeli Európa építészeti fejleményeivel, ez pedig finoman szólva sem volt magától értetődő akkoriban.
Kiváló felkészültséggel tért tehát haza, az már más kérdés, hogy az akkori viszonyok közepette ezzel mire mehetett hazájában, talán ez a kérdés volt a legizgalmasabb a kutatás során. Az vált nyilvánvalóvá, hogy harminc esztendeig geometraként, hivatali mérnökként kereste a kenyerét az Erdélyi Nagyfejedelemség közigazgatási apparátusában, elsősorban Udvarhelyszéken, ez nagyban behatárolta tevékenysége jellegét és földrajzi kereteit.
Az ideáltól a szegényes valóságig
– Ugrai több ideáltervét is megmutatod a tanulmányodban. Mi célt szolgált a 18. században divatos ideálterv, és az Ugrai által jegyzettek mit árulnak el az építészről?
– Az ideáltervek valamely építészeti feladathoz, épülettípushoz készített eszményi tervek, melyek a kivitelezési lehetőségeket általában meghatározó reális adottságok, kötöttségek nélkül mutatják be azt, hogy az adott téma milyen lehetne a maga ideális állapotában, így értelemszerűen széles teret engednek sokszor a fantáziának is. Nagy számban ismerünk ilyeneket az újkori építészet történetéből, szerencsés módon Ugrai rajzasztaláról is, nem véletlenül épp az 1792–1799 közötti bécsi tanulóévek időszakából.
Eddig is ismertek voltak a Teleki Téka építéstörténetének forrásanyagában fennmaradt nyolcszögű könyvtártervek (látványosságuk miatt ezek illusztrálják a kötet borítóját is). Ezekről épp azt igyekeztem bizonygatni, hogy kevés közük lehet magához a Téka építéséhez, inkább a nyilvános könyvtárakkal kapcsolatos korabeli eszményképet közvetítik. Mindenesetre az ilyen típusú tervek azok, melyeken építészeti tájékozottságát, rajztehetségét kötöttségek nélkül meg tudta csillogtatni, a kutatás mai állása szerint főként ezekből következtethetünk ismereteire, rajztehetségére. Hasonlóképpen látványos az a Piranesi hatását tükröző börtönrajza is, melyet a Bánffy család levéltára őrzött meg számunkra a Román Állami Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságánál.
– Többségben vannak az olyan tervei, amelyek nem valósultak meg, mert az Aedilis Directio főmérnökei folyton beleszóltak, kijavították. Milyen stílust képviselt ez a hivatalos szerv, és ettől mennyire térhettek el Erdélyben a 18–19. század fordulóján?
– Hangsúlyozni kell, hogy ezekben az esetekben állami támogatásból zajló középítkezések felülvizsgálatáról van szó, a felvetés tehát nem vonatkozik a magánépítkezésekre. A kormányhatóságok ezektől elsősorban a költséghatékonyságot várták el, ez pedig nem tett különösebben jót az építészeti fejlődésnek, az írott források szinte minden esetben a támogatások elégtelensége, vagy az elszámolási nehézségek körül forognak.
Ami a stílust illeti, számos jel arra utal, hogy a 19. század elején a hivatali építészet Erdélyben főként az ún. klasszicizáló késő barokk (copf) ekkor már lassan idejétmúlt formanyelvét részesítette előnyben az Ugrai által kedvelt, néha egészen különleges klasszicista megoldások helyett. Két esetet legalábbis biztosan ismerünk, ahol javaslatát ebben a hagyományosabb szellemben dolgozták át a központi szervek: a székelyszenttamási templom, illetve a gyergyószentmiklósi székház tervét.
Az idő múlásával persze változott a közízlés, változtak a szereplők, Ugrai életének utolsó évtizedében már a főkormányszék mérnökei között is számos Bécsben végzett mérnök dolgozott. De a stílus kérdése a lényeget tekintve egy mellékszál – a középítkezések sorsát elsősorban az anyagiak léte vagy hiánya határozta meg ezekben az évtizedekben, a fő konfliktusok ezek körül bomlanak ki.
– Ugrainak lett volna Erdélyben más lehetősége kibontakozni? Például ha uradalmi építészként dolgozik?
– Erdélyben nemigen léteztek a magyarországiakhoz hasonló, nagy kiterjedésű uradalmak, így az ezeknek megfelelő építési szervezet sem, olyanszerű jelenségek tehát, amelyekről a Bara Júlia Joseph Bittheuserről szóló tanulmányában olvashatunk a Fundálók...kötet lapjain. Ettől függetlenül főúri családok számára dolgozni Erdélyben is a művészi értelemben vett „kibontakozás”, ha nevezhetjük ezt így, hatékonyabb módja volt, mint a hivatali mérnökösködés, hiszen ezek a megrendelők más építési igényekkel és anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, magyarán másfajta kihívást jelentett kastélyt tervezni, mint hidat a Küküllőre, vagy épp felmérni a Csík- és Udvarhelyszék közötti országutat. De azt is látnunk kell, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, alkalmanként tervezhetett Ugrai is nemesi megrendelők számára, nagy örömömre szolgálna, ha a jövőben kerülnének elő levéltári források ilyen irányú tevékenységével kapcsolatban is.
Igényes forráskutatás az alternatív tények korában
– Hogyan zajlik tulajdonképpen ez a kutatómunka? Milyen eszközökkel, módszerekkel lehet egy ilyen alkotói pályát vizsgálni? Milyen élményekkel szembesül a kutató?
– Ebben a munkában a forrásfeltárás volt a döntő. Ugrai pályájának rekonstruálása számomra az építészettörténeti vonatkozások mellett izgalmas kísérletet jelentett az adott történelmi idő, az események logikájának és ezen belül az egyén helyzetének, motivációinak, döntéseinek megértésére. Ez úgy is roppant érdekfeszítő, ha tudjuk, hogy 200 év távlatából lehetetlen tökéletesen rekonstruálni a tényeket, megérteni az összefüggéseket, de hát a történésznek óhatatlanul törekednie kell rá. A saját érzékenységem is inkább ebbe az irányba sarkall, hiszen mindig is az volt a tapasztalatom, hogy a történeti háttér teheti teljessé egy-egy műemlék megértését. Bár mindez rettentően időigényes tud lenni, és az az igazság, hogy nincs mindig lehetőség az ilyen aprólékos feltárásra.
Ennél a tanulmánynál a szerteágazó, nagy mennyiségű forrásanyag gyűjtése éveket vett igénybe, ezek egy részét aztán az arányosság kedvéért végül mégis kiszerkesztettem a szöveg közölt változatából; emellett olykor hetekig kellett gyötrődni egy-egy történeti helyzet rekonstruálásával, majd újabb adatok fényében annak radikális újragondolásával. Így is mindig maradnak elvarratlan szálak, kerülnek elő újabb adatok – a teljesség hiánya sajnos egyfajta lélektani alapállás ebben a munkában.
– A kötet előszavában az erdélyi építészettörténeti kutatások hagyományára hivatkozol, amelynek egyik kiemelt alakítója volt B. Nagy Margit (1928–2007). A művészettörténész emlékére készült a Maros Megyei Múzeum és az EME korábbi, Stílusok, művek, mesterek. Erdély művészete 1690–1848 között című tanulmánykötete is. Miért fontos az ő munkássága?
– Mint ismert, a barokk örökség szakszerű feltárása Erdélyben a két világháború között vette kezdetét, a tragikus körülmények között elhunyt Biró József munkásságával, aki a budapesti műhelyekben szerzett kiváló felkészültség birtokában, a közép-európai horizont jó ismerőjeként látott hozzá az időszak erdélyi művészetének feldolgozásához, ám munkássága fájdalmas torzó maradt.
Az 1950-es évek közepétől publikáló B. Nagy Margit volt az, aki ennek a kornak a kutatását a 20. század derekának mostoha körülményei között tovább éltette az erdélyi művészettörténet-írásban, ha úgy tetszik, kulcsszerepet játszott a szóban forgó „hagyomány” megszilárdításában és átörökítésében, arról nem is beszélve, hogy a barokk mellett az erdélyi késő reneszánsz kutatásában is maradandót alkotott.
Amikor az 1990-es években a kolozsvári egyetemen egykori tanáraim szinte a semmiből újjászervezték a szakmánkat, az ő műveire alapozva bátran el lehetett valamerre indulni a hazai barokk és klasszicizmus kutatásában is. Nélküle ma nem itt tartanánk, ez teljesen biztos. Ennek köszönhető, hogy rendre elő-előbukkan a neve, és nemcsak megkerülhetetlen eredményei okán, hanem olyankor is, amikor az erdélyi művészettörténet-írás próbálja a saját hagyományait, identitását körvonalazni.
– Miben volt példaértékű a tevékenysége, miért hivatkoztok ilyen gyakran rá?
– Számos érdeme közül a magam részéről, persze szubjektív módon, elsősorban a nagy igényességgel végzett forráskutatást szoktam kiemelni: elképesztően sokat dolgozott, a maihoz képest sokkal mostohább feltételek mellett, hatalmas mennyiségű forrásanyagot értelmezett, máig alapvető szakirodalomnak számító adattárakat állított össze. Igyekezett a részterületek megértését követően vázolni a teljes képet, megfontolt álláspontot közvetíteni a vizsgált kérdésekben, ezt is nagyon tudom a munkáiban értékelni.
Ebből a tárgyilagosságból adódóan, bár szakterületének legjobb ismerője volt, átfogó szintéziseket alig írt, tisztában volt vele, hogy az adott ismeretek alapján meddig mehet el következtetéseiben.
Látványos, hogy épp ennek a kísértésnek nem tudott például ellenállni az 1940-es években (a kedvező konjunktúrától sem függetlenül) elődje, Biró József: az erdélyi kastélyokról írt, szerkezetében és stílusában egyedi könyvének a gyér alapkutatások és a szárnyaló szerzői fantázia áldatlan frigyéből származó következtetései számos ponton téveseknek bizonyultak. (Gyorsan tegyük hozzá: nagy érdeme viszont, hogy az utolsó pillanatban adott áttekintést ennek az emlékcsoportnak a hajdani pompájáról.)
Az elődök példája azért is intő lehet, mert manapság a kutatás és publikálás felgyorsulása a digitális világ fék nélküli információáramlásával és -éhségével társulva sokszor épp a felületességet táplálja a hitelesség és az alaposság rovására. A történészi habitus alapjaihoz tartozó, B. Nagy Margit által is képviselt racionális megfontoltság ma is érték, az alternatív tények és a fake news korában talán fontosabb is ez a szemlélet, mint valaha. A tárgyilagosság, hitelesség és a kritikai szemlélet a történettudomány minden ága számára alapvető kell maradjon – ezzel persze nem mondtam az égvilágon semmi újat, de nem árt manapság minél többször hangsúlyozni. Zsizsmann Erika / maszol.ro
Ugrai László a modern értelemben vett erdélyi építészek korai előfutára volt, aki a 18. század végén Bécsben szerzett tudását kamatoztatta itthon a 19. század első évtizedeiben. Életpályájáról nemrég jelent meg tanulmány a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben /Maros Megyei Múzeum, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2016/ című kötetben. Hogy lehet 200 év távlatából hitelesen, tényszerűen rekonstruálni egy építész pályáját, döntéseit, az építkezések társadalmi kontextusát? Többek között erről beszélgettünk Orbán János művészettörténésszel, a kötet szerkesztőjével, az Ugrairól szóló tanulmány szerzőjével. Az Erdélyben dolgozó régi építészek pályáját vizsgáló, kilenc tanulmányt tartalmazó kiadványt tavasszal mutatták be Kolozsváron, nemrég pedig Budapesten, az ELTE Művészettörténeti Intézetében is.
– A kötet címében, de a tanulmányokban is olvashatjuk az épületekkel kapcsolatos munkakörök különböző régi megnevezéseit. Milyen különbségek voltak a fundáló, a pallér, a geometra, vagy az architectus státusok között?
– Ezek a történeti elnevezései az építkezéssel foglalkozó szakembernek, koronként eltérő jelentéstartalommal. A fundáló kifejezés a kora újkori forrásokban jelöli a tervezésben, a kivitelezés irányításában részt vevő személyt, a pallér szavunk a barokk időkben vált mindennapossá, jellemzően az építkezést irányító kivitelező mestert értették alatta, ám ezeknek az építőmestereknek a többsége tervek készítésére is képes volt szükség esetén. Az architectus már az ’építész’ megfelelője a latinban, olyasvalakit jelölt, aki főként a tervezés munkálataiban működött közre és akár már képesítéssel is bírt; ám a kifejezés jelentéstartalmának határai a használójától is függtek, adott esetben építőmesterekre is utaltak ezzel a terminussal.
A latin geometra jelentése elsődlegesen ’földmérő’ és általában mérnöki tudással rendelkező személyt fed. Ám látnunk kell, hogy a 18. század végétől a Habsburg Birodalmat már a közigazgatási egységekben tevékenykedő mérnökök hálózata szőtte be, ekkoriban nálunkfele a geometra kifejezés ezt a hivatali funkciót is jelölte. Ezek a szakemberek kisebb-nagyobb mértékben építészeti tudással is rendelkeztek, el kellett tudniuk készíteni egy-egy középület tervét, költségvetését. A kifejezések – és végső soron maguk a kötet tanulmányai – tehát annak a fejlődésnek az állomásait jelzik, melynek során az utóbbi pár száz évben nálunk is letisztultak a modern értelemben vett építészt meghatározó igények és feladatok, amint a kötet bevezetőjében is olvashatjuk.
A Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című kötet a Maros Megyei Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg 2016 végén. A gazdagon illusztrált, igényes kiadvány kilenc tanulmányt tartalmaz. Kovács András Giovanni Morando Viscontiról, Terdik Szilveszter és Bara Júlia a Partiumban tevékenykedő barokk építészekről, Orbán János Ugrai Lászlóról ír. Kolozsvár nagy hatású építészéről, Pákei Lajosról két tanulmány is szól, Bordás Beáta és Székely Miklós tollából. A marosvásárhelyi századforduló nagy hatású építészeivel három dolgozat foglalkozik.
Ugrai László útja Bécstől Udvarhelyszékig
– A kötetben a 17. századtól a 20. századig szerepelnek építészek, és jellemző, hogy a korábbiak nem erdélyi származásúak. A Károlyi-családnak dolgozó Joseph Bittheuser Würzburgban született, a gyulafehérvári váron dolgozó Giovanni Morando Visconti Lombardiából származott. Az egyik első erdélyi, aki Bécsben tanult, majd hazatérve Udvarhelyszék és környéke geometrájaként dolgozott, a kolozsvári Ugrai László volt (1769–1830). Tanulmányodból kiderül, hogy bár alig áll napjainkban Ugrai által tervezett épület, az 1930-as években jelentős erdélyi építésznek vélték a kutatók. Szerinted miben áll a jelentősége?
– A tanulmány épp arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy Ugrai fontos szereplő az erdélyi építészettörténetben, kevés kivitelezett munkája ellenére is. A két világháború között nagyra tartotta a szakirodalom, ezzel csak egy gond volt, hogy akkoriban alig lehetett érdemlegeset tudni róla. Az új levéltári kutatások azonban azt erősítik meg, hogy az egyébként kolozsvári születésű Ugrai több éves építészi képzést követően tért haza a bécsi Képzőművészeti Akadémiáról, itáliai tanulmányútra tett kísérletet, egyike volt azon keveseknek erdélyi kortársai között, akik tisztában voltak a korabeli Európa építészeti fejleményeivel, ez pedig finoman szólva sem volt magától értetődő akkoriban.
Kiváló felkészültséggel tért tehát haza, az már más kérdés, hogy az akkori viszonyok közepette ezzel mire mehetett hazájában, talán ez a kérdés volt a legizgalmasabb a kutatás során. Az vált nyilvánvalóvá, hogy harminc esztendeig geometraként, hivatali mérnökként kereste a kenyerét az Erdélyi Nagyfejedelemség közigazgatási apparátusában, elsősorban Udvarhelyszéken, ez nagyban behatárolta tevékenysége jellegét és földrajzi kereteit.
Az ideáltól a szegényes valóságig
– Ugrai több ideáltervét is megmutatod a tanulmányodban. Mi célt szolgált a 18. században divatos ideálterv, és az Ugrai által jegyzettek mit árulnak el az építészről?
– Az ideáltervek valamely építészeti feladathoz, épülettípushoz készített eszményi tervek, melyek a kivitelezési lehetőségeket általában meghatározó reális adottságok, kötöttségek nélkül mutatják be azt, hogy az adott téma milyen lehetne a maga ideális állapotában, így értelemszerűen széles teret engednek sokszor a fantáziának is. Nagy számban ismerünk ilyeneket az újkori építészet történetéből, szerencsés módon Ugrai rajzasztaláról is, nem véletlenül épp az 1792–1799 közötti bécsi tanulóévek időszakából.
Eddig is ismertek voltak a Teleki Téka építéstörténetének forrásanyagában fennmaradt nyolcszögű könyvtártervek (látványosságuk miatt ezek illusztrálják a kötet borítóját is). Ezekről épp azt igyekeztem bizonygatni, hogy kevés közük lehet magához a Téka építéséhez, inkább a nyilvános könyvtárakkal kapcsolatos korabeli eszményképet közvetítik. Mindenesetre az ilyen típusú tervek azok, melyeken építészeti tájékozottságát, rajztehetségét kötöttségek nélkül meg tudta csillogtatni, a kutatás mai állása szerint főként ezekből következtethetünk ismereteire, rajztehetségére. Hasonlóképpen látványos az a Piranesi hatását tükröző börtönrajza is, melyet a Bánffy család levéltára őrzött meg számunkra a Román Állami Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságánál.
– Többségben vannak az olyan tervei, amelyek nem valósultak meg, mert az Aedilis Directio főmérnökei folyton beleszóltak, kijavították. Milyen stílust képviselt ez a hivatalos szerv, és ettől mennyire térhettek el Erdélyben a 18–19. század fordulóján?
– Hangsúlyozni kell, hogy ezekben az esetekben állami támogatásból zajló középítkezések felülvizsgálatáról van szó, a felvetés tehát nem vonatkozik a magánépítkezésekre. A kormányhatóságok ezektől elsősorban a költséghatékonyságot várták el, ez pedig nem tett különösebben jót az építészeti fejlődésnek, az írott források szinte minden esetben a támogatások elégtelensége, vagy az elszámolási nehézségek körül forognak.
Ami a stílust illeti, számos jel arra utal, hogy a 19. század elején a hivatali építészet Erdélyben főként az ún. klasszicizáló késő barokk (copf) ekkor már lassan idejétmúlt formanyelvét részesítette előnyben az Ugrai által kedvelt, néha egészen különleges klasszicista megoldások helyett. Két esetet legalábbis biztosan ismerünk, ahol javaslatát ebben a hagyományosabb szellemben dolgozták át a központi szervek: a székelyszenttamási templom, illetve a gyergyószentmiklósi székház tervét.
Az idő múlásával persze változott a közízlés, változtak a szereplők, Ugrai életének utolsó évtizedében már a főkormányszék mérnökei között is számos Bécsben végzett mérnök dolgozott. De a stílus kérdése a lényeget tekintve egy mellékszál – a középítkezések sorsát elsősorban az anyagiak léte vagy hiánya határozta meg ezekben az évtizedekben, a fő konfliktusok ezek körül bomlanak ki.
– Ugrainak lett volna Erdélyben más lehetősége kibontakozni? Például ha uradalmi építészként dolgozik?
– Erdélyben nemigen léteztek a magyarországiakhoz hasonló, nagy kiterjedésű uradalmak, így az ezeknek megfelelő építési szervezet sem, olyanszerű jelenségek tehát, amelyekről a Bara Júlia Joseph Bittheuserről szóló tanulmányában olvashatunk a Fundálók...kötet lapjain. Ettől függetlenül főúri családok számára dolgozni Erdélyben is a művészi értelemben vett „kibontakozás”, ha nevezhetjük ezt így, hatékonyabb módja volt, mint a hivatali mérnökösködés, hiszen ezek a megrendelők más építési igényekkel és anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, magyarán másfajta kihívást jelentett kastélyt tervezni, mint hidat a Küküllőre, vagy épp felmérni a Csík- és Udvarhelyszék közötti országutat. De azt is látnunk kell, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, alkalmanként tervezhetett Ugrai is nemesi megrendelők számára, nagy örömömre szolgálna, ha a jövőben kerülnének elő levéltári források ilyen irányú tevékenységével kapcsolatban is.
Igényes forráskutatás az alternatív tények korában
– Hogyan zajlik tulajdonképpen ez a kutatómunka? Milyen eszközökkel, módszerekkel lehet egy ilyen alkotói pályát vizsgálni? Milyen élményekkel szembesül a kutató?
– Ebben a munkában a forrásfeltárás volt a döntő. Ugrai pályájának rekonstruálása számomra az építészettörténeti vonatkozások mellett izgalmas kísérletet jelentett az adott történelmi idő, az események logikájának és ezen belül az egyén helyzetének, motivációinak, döntéseinek megértésére. Ez úgy is roppant érdekfeszítő, ha tudjuk, hogy 200 év távlatából lehetetlen tökéletesen rekonstruálni a tényeket, megérteni az összefüggéseket, de hát a történésznek óhatatlanul törekednie kell rá. A saját érzékenységem is inkább ebbe az irányba sarkall, hiszen mindig is az volt a tapasztalatom, hogy a történeti háttér teheti teljessé egy-egy műemlék megértését. Bár mindez rettentően időigényes tud lenni, és az az igazság, hogy nincs mindig lehetőség az ilyen aprólékos feltárásra.
Ennél a tanulmánynál a szerteágazó, nagy mennyiségű forrásanyag gyűjtése éveket vett igénybe, ezek egy részét aztán az arányosság kedvéért végül mégis kiszerkesztettem a szöveg közölt változatából; emellett olykor hetekig kellett gyötrődni egy-egy történeti helyzet rekonstruálásával, majd újabb adatok fényében annak radikális újragondolásával. Így is mindig maradnak elvarratlan szálak, kerülnek elő újabb adatok – a teljesség hiánya sajnos egyfajta lélektani alapállás ebben a munkában.
– A kötet előszavában az erdélyi építészettörténeti kutatások hagyományára hivatkozol, amelynek egyik kiemelt alakítója volt B. Nagy Margit (1928–2007). A művészettörténész emlékére készült a Maros Megyei Múzeum és az EME korábbi, Stílusok, művek, mesterek. Erdély művészete 1690–1848 között című tanulmánykötete is. Miért fontos az ő munkássága?
– Mint ismert, a barokk örökség szakszerű feltárása Erdélyben a két világháború között vette kezdetét, a tragikus körülmények között elhunyt Biró József munkásságával, aki a budapesti műhelyekben szerzett kiváló felkészültség birtokában, a közép-európai horizont jó ismerőjeként látott hozzá az időszak erdélyi művészetének feldolgozásához, ám munkássága fájdalmas torzó maradt.
Az 1950-es évek közepétől publikáló B. Nagy Margit volt az, aki ennek a kornak a kutatását a 20. század derekának mostoha körülményei között tovább éltette az erdélyi művészettörténet-írásban, ha úgy tetszik, kulcsszerepet játszott a szóban forgó „hagyomány” megszilárdításában és átörökítésében, arról nem is beszélve, hogy a barokk mellett az erdélyi késő reneszánsz kutatásában is maradandót alkotott.
Amikor az 1990-es években a kolozsvári egyetemen egykori tanáraim szinte a semmiből újjászervezték a szakmánkat, az ő műveire alapozva bátran el lehetett valamerre indulni a hazai barokk és klasszicizmus kutatásában is. Nélküle ma nem itt tartanánk, ez teljesen biztos. Ennek köszönhető, hogy rendre elő-előbukkan a neve, és nemcsak megkerülhetetlen eredményei okán, hanem olyankor is, amikor az erdélyi művészettörténet-írás próbálja a saját hagyományait, identitását körvonalazni.
– Miben volt példaértékű a tevékenysége, miért hivatkoztok ilyen gyakran rá?
– Számos érdeme közül a magam részéről, persze szubjektív módon, elsősorban a nagy igényességgel végzett forráskutatást szoktam kiemelni: elképesztően sokat dolgozott, a maihoz képest sokkal mostohább feltételek mellett, hatalmas mennyiségű forrásanyagot értelmezett, máig alapvető szakirodalomnak számító adattárakat állított össze. Igyekezett a részterületek megértését követően vázolni a teljes képet, megfontolt álláspontot közvetíteni a vizsgált kérdésekben, ezt is nagyon tudom a munkáiban értékelni.
Ebből a tárgyilagosságból adódóan, bár szakterületének legjobb ismerője volt, átfogó szintéziseket alig írt, tisztában volt vele, hogy az adott ismeretek alapján meddig mehet el következtetéseiben.
Látványos, hogy épp ennek a kísértésnek nem tudott például ellenállni az 1940-es években (a kedvező konjunktúrától sem függetlenül) elődje, Biró József: az erdélyi kastélyokról írt, szerkezetében és stílusában egyedi könyvének a gyér alapkutatások és a szárnyaló szerzői fantázia áldatlan frigyéből származó következtetései számos ponton téveseknek bizonyultak. (Gyorsan tegyük hozzá: nagy érdeme viszont, hogy az utolsó pillanatban adott áttekintést ennek az emlékcsoportnak a hajdani pompájáról.)
Az elődök példája azért is intő lehet, mert manapság a kutatás és publikálás felgyorsulása a digitális világ fék nélküli információáramlásával és -éhségével társulva sokszor épp a felületességet táplálja a hitelesség és az alaposság rovására. A történészi habitus alapjaihoz tartozó, B. Nagy Margit által is képviselt racionális megfontoltság ma is érték, az alternatív tények és a fake news korában talán fontosabb is ez a szemlélet, mint valaha. A tárgyilagosság, hitelesség és a kritikai szemlélet a történettudomány minden ága számára alapvető kell maradjon – ezzel persze nem mondtam az égvilágon semmi újat, de nem árt manapság minél többször hangsúlyozni. Zsizsmann Erika / maszol.ro
2017. november 5.
Hálósok találkoztak Váradon
November 3–5. közt szervezte meg a Partiumi Háló Egyesület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség a Kárpát-medencei Szent László találkozót, melyre körülbelül 150 résztvevő érkezett.
A Háló a katolikus egyházhoz kötődő civil kezdeményezés, amely a kapcsolatok fontosságát hirdeti. A Hálóban egymással találkozva mindenki rácsodálkozhat a másik ember életére, megláthatja az Istenhez vezető különböző utakat, amelyek elsősorban saját és mások személyiségének megismerése által fedezhetőek fel. Egy élő, folyamatosan változó, nyitott találkozópont, annak érdekében pedig, hogy olyan hellyé váljon, ahol a különféle kapcsolatok létrejöhetnek, találkozókat szervez, melyeken ismerős, vagy ismeretlen emberek vesznek részt, hogy megosszák egymással gondolataikat, és tanúságot tegyenek az életükről; közösségeket támogat és teremt, amelyekben a közösség tagjai- rendszeresen találkozva egymással- elmélyítik kapcsolataikat, életüket összefűzhetik, és segítik egymás lelki, szellemi és hitbeli növekedését, valamint különböző, kulturális, önismereti, lelki stb. programokat bonyolít le, amelyeken a résztvevők az önmagukkal, Istennel és egymással való találkozást egyszerre élhetik meg. Az elmúlt hétvégén Nagyváradon zajlott Kárpát-medencei Szent László találkozó nyitóünnepségét a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében tartották szombat reggel, ahol Konrád Katalin igazgatónő, a Partiumi Háló Egyesület elnöke köszöntötte nagy szeretettel a Partiumból, Erdélyből, a Délvidékről, Magyarországról és Ausztriából érkezett vendégeket, azt kívánva nekik: kíváncsian és nyitott szívvel vegyenek részt a programokon, töltekezzenek fel lelkileg.
Most is
Ezután a magyarországi Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Állampolgárság képviseletében megjelent Czibolya Gábor, a Szent László-év Tanácsadó Testületének tagja kapott szót, aki felidézte, hogy január 4. óta foglalkoznak kiemelten a témával. Hangsúlyozta: Szent László egy közép-európai szent, akinek a személyisége összefonódik az egész nemzettudattal és erősíti az összefogást. Mons. Fodor József vikárius – aki egy Szent Lászlót ábrázoló stólát is kapott ajándékba – személyesebb hangvételű történetekkel érzékeltette azt: számtalan jele van annak, hogy Szent László most is velünk van, és kedves számára Nagyvárad, pártfogóként, közbenjáróként gondol ránk az örökkévalóságból. Azt is felidézte: annyira felemelő volt az idei körmenet a koponyaereklyével a Festum Varadinumon, hogy Erdő Péter bíboros is mint követendő példát szokta emlegetni. Az általános helynök ugyanakkor egy kevésbé ismert Szent László-legendát is elmesélt hallgatóságának.
A megnyitó után kiscsoportos beszélgetésekkel folytatódott az együttlét, majd az ebéd után a várba zarándokoltak a Hálósok, ahol Mihálka Nándor régész és Lakatos Attila, a püspökség kulturális referense fogadták őket és szolgáltak értékes információkkal. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
November 3–5. közt szervezte meg a Partiumi Háló Egyesület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség a Kárpát-medencei Szent László találkozót, melyre körülbelül 150 résztvevő érkezett.
A Háló a katolikus egyházhoz kötődő civil kezdeményezés, amely a kapcsolatok fontosságát hirdeti. A Hálóban egymással találkozva mindenki rácsodálkozhat a másik ember életére, megláthatja az Istenhez vezető különböző utakat, amelyek elsősorban saját és mások személyiségének megismerése által fedezhetőek fel. Egy élő, folyamatosan változó, nyitott találkozópont, annak érdekében pedig, hogy olyan hellyé váljon, ahol a különféle kapcsolatok létrejöhetnek, találkozókat szervez, melyeken ismerős, vagy ismeretlen emberek vesznek részt, hogy megosszák egymással gondolataikat, és tanúságot tegyenek az életükről; közösségeket támogat és teremt, amelyekben a közösség tagjai- rendszeresen találkozva egymással- elmélyítik kapcsolataikat, életüket összefűzhetik, és segítik egymás lelki, szellemi és hitbeli növekedését, valamint különböző, kulturális, önismereti, lelki stb. programokat bonyolít le, amelyeken a résztvevők az önmagukkal, Istennel és egymással való találkozást egyszerre élhetik meg. Az elmúlt hétvégén Nagyváradon zajlott Kárpát-medencei Szent László találkozó nyitóünnepségét a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében tartották szombat reggel, ahol Konrád Katalin igazgatónő, a Partiumi Háló Egyesület elnöke köszöntötte nagy szeretettel a Partiumból, Erdélyből, a Délvidékről, Magyarországról és Ausztriából érkezett vendégeket, azt kívánva nekik: kíváncsian és nyitott szívvel vegyenek részt a programokon, töltekezzenek fel lelkileg.
Most is
Ezután a magyarországi Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Állampolgárság képviseletében megjelent Czibolya Gábor, a Szent László-év Tanácsadó Testületének tagja kapott szót, aki felidézte, hogy január 4. óta foglalkoznak kiemelten a témával. Hangsúlyozta: Szent László egy közép-európai szent, akinek a személyisége összefonódik az egész nemzettudattal és erősíti az összefogást. Mons. Fodor József vikárius – aki egy Szent Lászlót ábrázoló stólát is kapott ajándékba – személyesebb hangvételű történetekkel érzékeltette azt: számtalan jele van annak, hogy Szent László most is velünk van, és kedves számára Nagyvárad, pártfogóként, közbenjáróként gondol ránk az örökkévalóságból. Azt is felidézte: annyira felemelő volt az idei körmenet a koponyaereklyével a Festum Varadinumon, hogy Erdő Péter bíboros is mint követendő példát szokta emlegetni. Az általános helynök ugyanakkor egy kevésbé ismert Szent László-legendát is elmesélt hallgatóságának.
A megnyitó után kiscsoportos beszélgetésekkel folytatódott az együttlét, majd az ebéd után a várba zarándokoltak a Hálósok, ahol Mihálka Nándor régész és Lakatos Attila, a püspökség kulturális referense fogadták őket és szolgáltak értékes információkkal. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. november 9.
Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma
„A nagyvárosi magyar közösségek helyzete a szórványban és a diaszpórában”
November 7-én, kedden tartotta ülését Budapesten a KMKF (Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma). A találkozó témája: „A nagyvárosi magyar közösségek helyzete a szórványban és a diaszpórában”. A témában előadást tartott dr. Bodó Barna (a Szórvány Alapítvány képviseletében), Menyhárt József (a Magyar Közösség Pártja részéről), Gábrity Molnár Irén (a Magyarságkutató Tudományos Társaság részéről) és Kovács Eszter (az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontja részéről). Az előadásokon bemutatták a trianoni utódállamok nagyvárosaiban élő szórványmagyarság és a nyugati diaszpórában élő magyarok helyzetét. Kiderült, hogy leginkább azoknak az elcsatolt nagyvárosoknak csökken a magyar lakossága, ahol már eleve szórványlétben élünk, ahol arányunk nem éri el a város lakosságának a 30%-át. Minél kisebb a városban a magyarság aránya, annál erőteljesebb a csökkenés. Bodó Barna tanár úr előadásában erre a Svájc lakosságának 1%-át kitevő rétorománok ellenpéldáját hozta fel, akik, bár csak 75 ezren vannak, lélekszámuk nem csökken, nem olvadnak be. Ők rendelkeznek ugyanis olyasmivel, amivel egyetlen külhoni magyar közösség sem: autonómiájuk van.
Burián Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt képviseletében felszólalásában elmondta, hogy be kell látni: a legtöbb jó szándékú, a szórvány magyarságot támogató program, csak ideig-óráig tudja elodázni a beolvadást. A valódi megoldás a többlépcsős autonómia lenne, amire Székelyföld és a Partium esetében léteznek kidolgozott koncepciók (a partiumit dr. Szilágyi Ferenc dolgozta ki), de a felvidéki Csallóköz is rászorul az autonómiára. Burián rámutatott, hogy az autonómia nem csak a gazdasági felemelkedést tudná biztosítani a régióban élőknek, hanem, a magyar nyelv elismerésével, amely regionálisan egyenrangú lehetne a románnal illetve a szlovákkal, megszűnne nyelvünk fokozódó háttérbe szorulása a mindennapi életben, megszűnne az az érzés, hogy másodrendű állampolgárai vagyunk az országnak.
A gyűlésen szó esett még az egyházak és a civilszervezetek fontos szerepéről amit a szórványban élők magyarságtudatának megmaradásért játszanak. Sajnos, amíg alapvető változás nem áll be a Kárpát-medencei szórványmagyarság jogi helyzetében, addig nem lehetünk optimisták a jövőnket illetően. Burián Sándor / Nyugati Jelen (Arad)
„A nagyvárosi magyar közösségek helyzete a szórványban és a diaszpórában”
November 7-én, kedden tartotta ülését Budapesten a KMKF (Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma). A találkozó témája: „A nagyvárosi magyar közösségek helyzete a szórványban és a diaszpórában”. A témában előadást tartott dr. Bodó Barna (a Szórvány Alapítvány képviseletében), Menyhárt József (a Magyar Közösség Pártja részéről), Gábrity Molnár Irén (a Magyarságkutató Tudományos Társaság részéről) és Kovács Eszter (az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontja részéről). Az előadásokon bemutatták a trianoni utódállamok nagyvárosaiban élő szórványmagyarság és a nyugati diaszpórában élő magyarok helyzetét. Kiderült, hogy leginkább azoknak az elcsatolt nagyvárosoknak csökken a magyar lakossága, ahol már eleve szórványlétben élünk, ahol arányunk nem éri el a város lakosságának a 30%-át. Minél kisebb a városban a magyarság aránya, annál erőteljesebb a csökkenés. Bodó Barna tanár úr előadásában erre a Svájc lakosságának 1%-át kitevő rétorománok ellenpéldáját hozta fel, akik, bár csak 75 ezren vannak, lélekszámuk nem csökken, nem olvadnak be. Ők rendelkeznek ugyanis olyasmivel, amivel egyetlen külhoni magyar közösség sem: autonómiájuk van.
Burián Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt képviseletében felszólalásában elmondta, hogy be kell látni: a legtöbb jó szándékú, a szórvány magyarságot támogató program, csak ideig-óráig tudja elodázni a beolvadást. A valódi megoldás a többlépcsős autonómia lenne, amire Székelyföld és a Partium esetében léteznek kidolgozott koncepciók (a partiumit dr. Szilágyi Ferenc dolgozta ki), de a felvidéki Csallóköz is rászorul az autonómiára. Burián rámutatott, hogy az autonómia nem csak a gazdasági felemelkedést tudná biztosítani a régióban élőknek, hanem, a magyar nyelv elismerésével, amely regionálisan egyenrangú lehetne a románnal illetve a szlovákkal, megszűnne nyelvünk fokozódó háttérbe szorulása a mindennapi életben, megszűnne az az érzés, hogy másodrendű állampolgárai vagyunk az országnak.
A gyűlésen szó esett még az egyházak és a civilszervezetek fontos szerepéről amit a szórványban élők magyarságtudatának megmaradásért játszanak. Sajnos, amíg alapvető változás nem áll be a Kárpát-medencei szórványmagyarság jogi helyzetében, addig nem lehetünk optimisták a jövőnket illetően. Burián Sándor / Nyugati Jelen (Arad)
2017. november 10.
A főpróba sikeresnek tűnik: százmilliárd forint érkezhet Erdélybe gazdaságfejlesztésre
A magyar kormány gazdaságfejlesztési mintaprogramja keretében benyújtott mezőségi pályázatok összértéke messze meghaladja a magyar kormány az 1 milliárd forintos keretösszeget. Hosszú távon százmilliárd forintos nagyságrendű tőke érkezhet Erdélybe, magyar vállalkozásoknak nyújtott, vissza nem térítendő támogatások formájában.
Óriási volt az érdeklődés a Maros megyei Mezőség magyar vállalkozóit támogatni hivatott, a magyar kormány által finanszírozott mintaprogram iránt. Az 1 milliárd forintos, mintegy 13,5 millió lejes keretösszegre 526 pályázatot nyújtottak be, ezek közül 114 cégektől, a többi pedig gazdálkodóktól érkezett. Kozma Mónika, a gazdaságfejlesztő programot menedzselő Pro Economica Alapítvány elnöke a Maszolnak azt nyilatkozta, az igényelt támogatások összege messze meghaladja a keretösszeget.
A pályázatok elbírálása előre láthatóan november 15-ig lezárul, ennek az eredményét az alapítvány kuratóriumának, majd pedig a magyar külügyminisztérium illetékes testületének is jóvá kell majd hagyja. „A szerződéskötésekre már idén sor kerül, az elszámolásra, vagyis a kifizetésekre pedig január-február folyamán” – nyilatkozta Kozma Mónika.
A Mezőség Maros megyei területén található 40 önkormányzathoz tartozó 172 településről három kategóriában lehetett támogatást igényelni: betelekeléshez, mezőgazdasági erőgépek és tenyészállatok vásárlására, illetve egyéni vállalkozók, mikro-, kis- és középvállalkozások technológiai felszereltségének fejlesztéséhez. Előbbi célra parcellánként 1575 lej volt az összeghatár, utóbbi két kategória esetében pedig 67 500 lej.
Kiterjesztik egész Erdélyre
A mintaprogram beindítása alkalmából májusban, Marosvásárhelyen megtartott sajtótájékoztatón elhangzott, hogy ha sikeresnek bizonyul, akkor a magyar kormány ki fogja terjeszteni azt a Székelyföldre, a Partiumra és Dél-Erdélyre is. Magyar Levente gazdaságdiplomáciai államtitkár akkor azt mondta, hosszú távon százmilliárd forintos nagyságrendű tőke érkezhet Erdélybe, magyar vállalkozásoknak nyújtott, vissza nem térítendő támogatások formájában.
A mezőségihez hasonló gazdaságfejlesztési programot az anyaország elsőként a Vajdaságban indított. Ennek keretében, az ottani magyar vállalkozók mostanáig 50 milliárd forint értékű támogatáshoz jutottak.
Nem volt zökkenőmentes az indítás
A gazdaságfejlesztési program erdélyi kiterjesztésről az elmúlt hónapokban intenzív román-magyar diplomáciai egyeztetések zajlottak. Budapest azzal érvelt: Romániának, a befogadó államnak is előnyére válik, ugyanis minden adóvonzat, a munkavállalók után fizetett járulékösszeg az államkasszát gyarapítja.
Az egyeztetéseket nehezítette, hogy a Grindeanu-kormány megbuktatása körül kialakult magyarellenes hangulatban a bukaresti hírtelevíziók némelyik műsorában a gazdasági programról is elhangzott egy-egy rosszindulatú célzás, olykor hamis információ a meghívottak vagy akár a műsorvezetők részéről. A félelmetes arányokat öltő magyarellenes hangulatban a program lebonyolítói a halasztás mellett döntöttek – idézte fel korábban a Krónika.
A Pro Economica Alapítvány július 5-én bejelentette, hogy a pályázati felhívások megjelentetését elhalasztják. Arra hivatkoztak: a programot lebonyolító alapítvány célja, hogy Románia jogrendjébe illeszkedjenek a tervezett gazdaságfejlesztési támogatások, és azok széles körben elfogadottak legyenek. Közölték, hogy további egyeztetések szükségesek a román hatóságokkal.
Románia és Magyarország augusztus végén egyezett meg a program maradéktalan életbe ültetéséről. Szijjártó Péter külügyminiszter akkor a nap legjobb hírének nevezte, hogy bukaresti találkozóján Teodor Meleşcanu, valamint a román kormány többi képviselője is pozitívan fogadta azt a magyar szándékot, hogy a vajdasági és a kárpátaljai után Budapest erdélyi gazdaságfejlesztési programot is indítson.
„A németek már dolgoznak hasonló programon Románia területén, és mi a német mintára szeretnénk elindítani ezt. Abszolút pozitív a román kormány hozzáállása, és már csak néhány technikai részletet kell tisztáznunk ahhoz, hogy ezt a magyar, a román és az EU-s jogszabályoknak is meg tudjuk feleltetni” – nyilatkozta akkor Szijjártó. A külügyminiszter a Romániai Németek Demokrata Fóruma segédletével működő brassói Saxonia–Transilvania Alapítvány hasonló tevékenységére célzott. Pengő Zoltán / maszol.ro
A magyar kormány gazdaságfejlesztési mintaprogramja keretében benyújtott mezőségi pályázatok összértéke messze meghaladja a magyar kormány az 1 milliárd forintos keretösszeget. Hosszú távon százmilliárd forintos nagyságrendű tőke érkezhet Erdélybe, magyar vállalkozásoknak nyújtott, vissza nem térítendő támogatások formájában.
Óriási volt az érdeklődés a Maros megyei Mezőség magyar vállalkozóit támogatni hivatott, a magyar kormány által finanszírozott mintaprogram iránt. Az 1 milliárd forintos, mintegy 13,5 millió lejes keretösszegre 526 pályázatot nyújtottak be, ezek közül 114 cégektől, a többi pedig gazdálkodóktól érkezett. Kozma Mónika, a gazdaságfejlesztő programot menedzselő Pro Economica Alapítvány elnöke a Maszolnak azt nyilatkozta, az igényelt támogatások összege messze meghaladja a keretösszeget.
A pályázatok elbírálása előre láthatóan november 15-ig lezárul, ennek az eredményét az alapítvány kuratóriumának, majd pedig a magyar külügyminisztérium illetékes testületének is jóvá kell majd hagyja. „A szerződéskötésekre már idén sor kerül, az elszámolásra, vagyis a kifizetésekre pedig január-február folyamán” – nyilatkozta Kozma Mónika.
A Mezőség Maros megyei területén található 40 önkormányzathoz tartozó 172 településről három kategóriában lehetett támogatást igényelni: betelekeléshez, mezőgazdasági erőgépek és tenyészállatok vásárlására, illetve egyéni vállalkozók, mikro-, kis- és középvállalkozások technológiai felszereltségének fejlesztéséhez. Előbbi célra parcellánként 1575 lej volt az összeghatár, utóbbi két kategória esetében pedig 67 500 lej.
Kiterjesztik egész Erdélyre
A mintaprogram beindítása alkalmából májusban, Marosvásárhelyen megtartott sajtótájékoztatón elhangzott, hogy ha sikeresnek bizonyul, akkor a magyar kormány ki fogja terjeszteni azt a Székelyföldre, a Partiumra és Dél-Erdélyre is. Magyar Levente gazdaságdiplomáciai államtitkár akkor azt mondta, hosszú távon százmilliárd forintos nagyságrendű tőke érkezhet Erdélybe, magyar vállalkozásoknak nyújtott, vissza nem térítendő támogatások formájában.
A mezőségihez hasonló gazdaságfejlesztési programot az anyaország elsőként a Vajdaságban indított. Ennek keretében, az ottani magyar vállalkozók mostanáig 50 milliárd forint értékű támogatáshoz jutottak.
Nem volt zökkenőmentes az indítás
A gazdaságfejlesztési program erdélyi kiterjesztésről az elmúlt hónapokban intenzív román-magyar diplomáciai egyeztetések zajlottak. Budapest azzal érvelt: Romániának, a befogadó államnak is előnyére válik, ugyanis minden adóvonzat, a munkavállalók után fizetett járulékösszeg az államkasszát gyarapítja.
Az egyeztetéseket nehezítette, hogy a Grindeanu-kormány megbuktatása körül kialakult magyarellenes hangulatban a bukaresti hírtelevíziók némelyik műsorában a gazdasági programról is elhangzott egy-egy rosszindulatú célzás, olykor hamis információ a meghívottak vagy akár a műsorvezetők részéről. A félelmetes arányokat öltő magyarellenes hangulatban a program lebonyolítói a halasztás mellett döntöttek – idézte fel korábban a Krónika.
A Pro Economica Alapítvány július 5-én bejelentette, hogy a pályázati felhívások megjelentetését elhalasztják. Arra hivatkoztak: a programot lebonyolító alapítvány célja, hogy Románia jogrendjébe illeszkedjenek a tervezett gazdaságfejlesztési támogatások, és azok széles körben elfogadottak legyenek. Közölték, hogy további egyeztetések szükségesek a román hatóságokkal.
Románia és Magyarország augusztus végén egyezett meg a program maradéktalan életbe ültetéséről. Szijjártó Péter külügyminiszter akkor a nap legjobb hírének nevezte, hogy bukaresti találkozóján Teodor Meleşcanu, valamint a román kormány többi képviselője is pozitívan fogadta azt a magyar szándékot, hogy a vajdasági és a kárpátaljai után Budapest erdélyi gazdaságfejlesztési programot is indítson.
„A németek már dolgoznak hasonló programon Románia területén, és mi a német mintára szeretnénk elindítani ezt. Abszolút pozitív a román kormány hozzáállása, és már csak néhány technikai részletet kell tisztáznunk ahhoz, hogy ezt a magyar, a román és az EU-s jogszabályoknak is meg tudjuk feleltetni” – nyilatkozta akkor Szijjártó. A külügyminiszter a Romániai Németek Demokrata Fóruma segédletével működő brassói Saxonia–Transilvania Alapítvány hasonló tevékenységére célzott. Pengő Zoltán / maszol.ro
2017. november 17.
Máshol van az ellenség, Gyurcsány elvtárs
A levitézlett volt magyar (?) miniszterelnök riogatása a külhoni magyarsággal újabb megnyilvánulása a szégyenteljes, bukott politikus nemzetellenes érzelmeinek és nagyon hiányos történelmi ismereteinek, valamint a trianoni határokon kívül rekedt magyarok iránt érzett utálatának. Az a tény, hogy évekkel ezelőtt, a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazás kampányában is megpróbált szembeállítani minket a magyarországi emberekkel, bizonyítja nemzetellenességét, és azt is, hogy nem csupán a külhoni magyarokról téves a felfogása, hanem a magyarországiakról is, akiknek nagy többségét nem sikerült félrevezetnie.
Hiányos történelmi ismereteinek tényét bizonyítja, hogy nem ismeri az első világháborús magyarországi és nemzetközi eseményeket: hogy miként vált lehetségessé a román hadsereg beözönlése, Erdély és a Partium elfoglalása, miként vált lehetetlenné Trianonban a magyar érdekérvényesítés. A nyugati hatalmak – ismervén az oroszországi 1917-es forradalom borzalmait, amikor is több millió ember esett áldozatul a bolsevik hatalomátvételnek – a világtörténelemben példátlan, egyedülálló döntést hoztak színmagyar vidékek más országokhoz való csatolásáról, semmibe véve az akkor már lefektetett emberjogi szabályokat. Mindezekhez a Gyurcsányhoz hasonló felfogású és jellemű emberek akkori tevékenysége nagyban hozzájárult.
Ennyit dióhéjban a gyurcsányi hiányos történelmi ismeretekről és a nagyon hiányos magyarságtudatról, valamint annak okairól, hogy ha valaki szembemegy az emberek egészséges nemzettudatával, miért kerül a történelem sötét süllyesztőjébe. Javasolom Gyurcsány úrnak és a hozzá hasonló gondolkodásúaknak, ha volnának még ilyenek, hogy hagyjanak fel a külhoni, becsületes magyar emberek kritizálásával és azokkal a kísérletekkel, amelyek az elcsatolt területeken élő magyar embereket szembe próbálják állítani az anyaországi tömegekkel. 1990 után sok százezer embert adtak az anyaországnak az elcsatolt területek, ami fontos a fogyó magyar nemzetnek. Ez nem érdekli Gyurcsányt? Bajna Ferenc, Sepsiszentgyörgy / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A levitézlett volt magyar (?) miniszterelnök riogatása a külhoni magyarsággal újabb megnyilvánulása a szégyenteljes, bukott politikus nemzetellenes érzelmeinek és nagyon hiányos történelmi ismereteinek, valamint a trianoni határokon kívül rekedt magyarok iránt érzett utálatának. Az a tény, hogy évekkel ezelőtt, a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazás kampányában is megpróbált szembeállítani minket a magyarországi emberekkel, bizonyítja nemzetellenességét, és azt is, hogy nem csupán a külhoni magyarokról téves a felfogása, hanem a magyarországiakról is, akiknek nagy többségét nem sikerült félrevezetnie.
Hiányos történelmi ismereteinek tényét bizonyítja, hogy nem ismeri az első világháborús magyarországi és nemzetközi eseményeket: hogy miként vált lehetségessé a román hadsereg beözönlése, Erdély és a Partium elfoglalása, miként vált lehetetlenné Trianonban a magyar érdekérvényesítés. A nyugati hatalmak – ismervén az oroszországi 1917-es forradalom borzalmait, amikor is több millió ember esett áldozatul a bolsevik hatalomátvételnek – a világtörténelemben példátlan, egyedülálló döntést hoztak színmagyar vidékek más országokhoz való csatolásáról, semmibe véve az akkor már lefektetett emberjogi szabályokat. Mindezekhez a Gyurcsányhoz hasonló felfogású és jellemű emberek akkori tevékenysége nagyban hozzájárult.
Ennyit dióhéjban a gyurcsányi hiányos történelmi ismeretekről és a nagyon hiányos magyarságtudatról, valamint annak okairól, hogy ha valaki szembemegy az emberek egészséges nemzettudatával, miért kerül a történelem sötét süllyesztőjébe. Javasolom Gyurcsány úrnak és a hozzá hasonló gondolkodásúaknak, ha volnának még ilyenek, hogy hagyjanak fel a külhoni, becsületes magyar emberek kritizálásával és azokkal a kísérletekkel, amelyek az elcsatolt területeken élő magyar embereket szembe próbálják állítani az anyaországi tömegekkel. 1990 után sok százezer embert adtak az anyaországnak az elcsatolt területek, ami fontos a fogyó magyar nemzetnek. Ez nem érdekli Gyurcsányt? Bajna Ferenc, Sepsiszentgyörgy / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 17.
Mese- és balladamondók, balladaéneklők
A magyar népköltészet ünnepe
A Kriza János Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny országos szakaszán Erdély, Partium és Bánság 12 megyéjéből, valamint Moldvából és Bukarestből 186 diák vett részt. A Háromszéket képviselő 24 tanulóból 16-ot díjaztak.
A mese irányt mutat és megerősít az igazságba vetett hitünkben. A mesében a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig meglakol, és helyre áll az ősi harmónia és rend, amire olyan nagyon vágyunk. A ballada az élet árnyoldalát mutatja be, a hitetlenséget, a bűnt nagyítja fel. Elmondhatjuk, hogy a népköltészetben benne van az egész világ, mi is mindannyian, ezért kell ápoljuk, tovább adjuk – mutatott rá Kömíves Noémi magyar szakos szaktanfelügyelő a záróünnepségen, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók-termében.
Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője szerint méltán lehetünk büszkék kultúránkra, szellemi és lelki értékeinkre. „Adtunk már Nobel-díjas tudósokat a világnak, és Oscar-díjas filmünk is van, de balladában és népmesékben is nagyhatalom vagyunk” – emelte ki. Emlékeztetett, jelentős népköltészeti gyűjteménnyel rendelkezünk, nagy nemzetek ennek egytizedét nem tudták összeszedni.
A verseny kategóriák és korcsoportok szerint, több helyszínen zajlott. Nem volt könnyű dolga a zsűritagoknak, hiszen évről évre felkészültebbek a versenyzők, a rangsorolás pedig egyre nehezebb.
Az elemi osztályos mesemondóknál a Székely Mikó Kollégium két kisdiákja végzett az első helyen. Az előkészítő osztályos Gajai Petra szép beszédével, természetességével, bátor kiállásával nyerte el a zsűri tetszését. A negyedikes Kovács Máté már rutinos versenyzőnek számít, több alkalommal vett részt mesemondó vetélkedőkön, de országos versenyen ez az első alkalom, hogy első díjjal jutalmazták.
– Az a jó mesélő, aki át tudja élni a történetet, bele képzeli magát a mesébe. Ezért a mese kell találjon a mesélő személyiségéhez – magyarázza a kisdiák.
– Nem számítottunk ilyen kiváló eredményre, mert nagyon erős volt a mezőny, hiszen ezen a versenyen az ország legjobb mesemondói vannak jelen. Máté kiváló teljesítményének nagyon örvendek, mert nagyon sok munka van az eredmény mögött – mondta Vinczeffy Réka, a végzős elemista tanítója. Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A magyar népköltészet ünnepe
A Kriza János Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny országos szakaszán Erdély, Partium és Bánság 12 megyéjéből, valamint Moldvából és Bukarestből 186 diák vett részt. A Háromszéket képviselő 24 tanulóból 16-ot díjaztak.
A mese irányt mutat és megerősít az igazságba vetett hitünkben. A mesében a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig meglakol, és helyre áll az ősi harmónia és rend, amire olyan nagyon vágyunk. A ballada az élet árnyoldalát mutatja be, a hitetlenséget, a bűnt nagyítja fel. Elmondhatjuk, hogy a népköltészetben benne van az egész világ, mi is mindannyian, ezért kell ápoljuk, tovább adjuk – mutatott rá Kömíves Noémi magyar szakos szaktanfelügyelő a záróünnepségen, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók-termében.
Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője szerint méltán lehetünk büszkék kultúránkra, szellemi és lelki értékeinkre. „Adtunk már Nobel-díjas tudósokat a világnak, és Oscar-díjas filmünk is van, de balladában és népmesékben is nagyhatalom vagyunk” – emelte ki. Emlékeztetett, jelentős népköltészeti gyűjteménnyel rendelkezünk, nagy nemzetek ennek egytizedét nem tudták összeszedni.
A verseny kategóriák és korcsoportok szerint, több helyszínen zajlott. Nem volt könnyű dolga a zsűritagoknak, hiszen évről évre felkészültebbek a versenyzők, a rangsorolás pedig egyre nehezebb.
Az elemi osztályos mesemondóknál a Székely Mikó Kollégium két kisdiákja végzett az első helyen. Az előkészítő osztályos Gajai Petra szép beszédével, természetességével, bátor kiállásával nyerte el a zsűri tetszését. A negyedikes Kovács Máté már rutinos versenyzőnek számít, több alkalommal vett részt mesemondó vetélkedőkön, de országos versenyen ez az első alkalom, hogy első díjjal jutalmazták.
– Az a jó mesélő, aki át tudja élni a történetet, bele képzeli magát a mesébe. Ezért a mese kell találjon a mesélő személyiségéhez – magyarázza a kisdiák.
– Nem számítottunk ilyen kiváló eredményre, mert nagyon erős volt a mezőny, hiszen ezen a versenyen az ország legjobb mesemondói vannak jelen. Máté kiváló teljesítményének nagyon örvendek, mert nagyon sok munka van az eredmény mögött – mondta Vinczeffy Réka, a végzős elemista tanítója. Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. november 27.
Pénzszűkében a hazai közművelődés
Széman Péter: Hálózatépítéshez pénzre és emberekre van szükség
A magyar házak fenntarthatósága volt a témája a Romániai Magyar Házak V. Találkozóján, amelyet az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szervezett november 24-25-én Kolozsváron. A részvevők hazai és anyaországi közművelők, tisztségviselők voltak, akik tapasztalataikat osztották meg egymással.
Szombaton a Széman Péter EMKE-elnök moderálásával megtartott eszmecserén a kulturális alapellátásról és annak kiterjesztéséhez szükséges intézkedésekről Szedlacsek Emília, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) Kultúráért Felelős Államtitkárság Közösségi Művelődési és Művészeti Főosztályának vezetője ismertette a magyarországi viszonyokat. Kifejtette: a közösségi eredmények pozitívan befolyásolják életünket, a kulturális alapellátás (a település története, hagyományai, normái stb.) a közös jövőkép megfogalmazását jelenti, amihez állandó helyszínt kell biztosítani. Az akadályok között említette kulturális örökségünk pusztulását, a szakemberhiányt, azt, hogy az ezerfősre csökkent települések száma 1761, ami nagyon sok. A közművelődés feladata a jövő tudatos építése, a nemzet határok fölötti összetartozás erősítése, a kulturális szegénység visszaszorítása, a kreatív gazdaság fejlesztése. A magyar állam normatív támogatást nyújt a közművelődési szervezeteknek, amire nagy szükségük lenne az erdélyi magyar házaknak is. Tavaly 6 ezer működő szervezetet tartottak számon, amelyeket 63 millió ember vett igénybe, közösségi színtér pedig 2420 önkormányzatban van.
A romániai magyar házak fenntarthatóságának alternatíváiról Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke értekezett. Szerinte újra kell gondolni az ezek létrehozásakor gyakorolt elvet. Azért, mert időközben változott a világ, felgyorsult az individualizmus, sok a vegyes házasság, a nyelvváltás, hiányzik a közösségi élmény a nagyvárosok lakótelepein, és saját erőforrásból nem lehet megtartani az önazonosságot. A magyar házakat olyan településeken alapították meg, ahol nem lehet az önkormányzattól támogatást remélni. A szóba jöhető elérhető pénzforrások: Communitas Alapítvány, önkormányzatok, magyarországi támogatások, de a juttatások nagyon szerények. Egy felmérés szerint vannak jól működő, és teljesen leépült magyar házak. Utóbbiakra az egyik példa az, amikor a településen három egyház külön-külön létesített virágzó közösségi házat, amelyek vonzzák a fiatalokat, és nincs szükség az elárvult magyar házra. A magyarországi pályázatok kiírásának időpontja sokat ronthat az esélyeken: a leadási határidő február vége, de a támogatások csak a nyár végén válnak elérhetőkké, addig pedig nélkülük nehéz talpon maradni. Székelyföld és Partium lassan magára talál, a kettejük közti széles sávban viszont romlott a helyzet.
A hozzászólások során Dáné Tibor Kálmán, az EMKE egykori elnöke, a Művelődés folyóirat főszerkesztője a hazai közművelődés „belső energiájáról” beszélt: ha valamit erőszakkal el akarnak tőlünk venni, azt állandóan meg akarjuk védeni. Az utóbbi időben viszont ez enyhülni látszik. Normatívákra van szükségünk, de csak ott, ahol nincs más forrás, különben az ellustulás veszélye lép fel, mint Magyarországon.
Széman Péter szerint nagy probléma, hogy Romániában ismeretlen a közművelődési szakképzés, és az, hogy az anyaországi pályázatok kritériumai gyakran menetközben módosulnak.
A konferenciát követően Széman Péter elnöke lapunknak úgy értékelte: a találkozó hasznos volt, mert egy olyan csoport alakult, amely kidolgozza a kritériumokat a normatív támogatás elnyerésére. Két hónapon belül megszületik a kritériumrendszer, amit elküldenek minden magyar háznak, azok észrevételeit begyűjtik, majd belefoglalják a tervbe. „Minden hálózat működtetéséhez pénzre és emberekre van szükség” – összegzett Széman Péter. Szabadság (Kolozsvár)
Széman Péter: Hálózatépítéshez pénzre és emberekre van szükség
A magyar házak fenntarthatósága volt a témája a Romániai Magyar Házak V. Találkozóján, amelyet az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szervezett november 24-25-én Kolozsváron. A részvevők hazai és anyaországi közművelők, tisztségviselők voltak, akik tapasztalataikat osztották meg egymással.
Szombaton a Széman Péter EMKE-elnök moderálásával megtartott eszmecserén a kulturális alapellátásról és annak kiterjesztéséhez szükséges intézkedésekről Szedlacsek Emília, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) Kultúráért Felelős Államtitkárság Közösségi Művelődési és Művészeti Főosztályának vezetője ismertette a magyarországi viszonyokat. Kifejtette: a közösségi eredmények pozitívan befolyásolják életünket, a kulturális alapellátás (a település története, hagyományai, normái stb.) a közös jövőkép megfogalmazását jelenti, amihez állandó helyszínt kell biztosítani. Az akadályok között említette kulturális örökségünk pusztulását, a szakemberhiányt, azt, hogy az ezerfősre csökkent települések száma 1761, ami nagyon sok. A közművelődés feladata a jövő tudatos építése, a nemzet határok fölötti összetartozás erősítése, a kulturális szegénység visszaszorítása, a kreatív gazdaság fejlesztése. A magyar állam normatív támogatást nyújt a közművelődési szervezeteknek, amire nagy szükségük lenne az erdélyi magyar házaknak is. Tavaly 6 ezer működő szervezetet tartottak számon, amelyeket 63 millió ember vett igénybe, közösségi színtér pedig 2420 önkormányzatban van.
A romániai magyar házak fenntarthatóságának alternatíváiról Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke értekezett. Szerinte újra kell gondolni az ezek létrehozásakor gyakorolt elvet. Azért, mert időközben változott a világ, felgyorsult az individualizmus, sok a vegyes házasság, a nyelvváltás, hiányzik a közösségi élmény a nagyvárosok lakótelepein, és saját erőforrásból nem lehet megtartani az önazonosságot. A magyar házakat olyan településeken alapították meg, ahol nem lehet az önkormányzattól támogatást remélni. A szóba jöhető elérhető pénzforrások: Communitas Alapítvány, önkormányzatok, magyarországi támogatások, de a juttatások nagyon szerények. Egy felmérés szerint vannak jól működő, és teljesen leépült magyar házak. Utóbbiakra az egyik példa az, amikor a településen három egyház külön-külön létesített virágzó közösségi házat, amelyek vonzzák a fiatalokat, és nincs szükség az elárvult magyar házra. A magyarországi pályázatok kiírásának időpontja sokat ronthat az esélyeken: a leadási határidő február vége, de a támogatások csak a nyár végén válnak elérhetőkké, addig pedig nélkülük nehéz talpon maradni. Székelyföld és Partium lassan magára talál, a kettejük közti széles sávban viszont romlott a helyzet.
A hozzászólások során Dáné Tibor Kálmán, az EMKE egykori elnöke, a Művelődés folyóirat főszerkesztője a hazai közművelődés „belső energiájáról” beszélt: ha valamit erőszakkal el akarnak tőlünk venni, azt állandóan meg akarjuk védeni. Az utóbbi időben viszont ez enyhülni látszik. Normatívákra van szükségünk, de csak ott, ahol nincs más forrás, különben az ellustulás veszélye lép fel, mint Magyarországon.
Széman Péter szerint nagy probléma, hogy Romániában ismeretlen a közművelődési szakképzés, és az, hogy az anyaországi pályázatok kritériumai gyakran menetközben módosulnak.
A konferenciát követően Széman Péter elnöke lapunknak úgy értékelte: a találkozó hasznos volt, mert egy olyan csoport alakult, amely kidolgozza a kritériumokat a normatív támogatás elnyerésére. Két hónapon belül megszületik a kritériumrendszer, amit elküldenek minden magyar háznak, azok észrevételeit begyűjtik, majd belefoglalják a tervbe. „Minden hálózat működtetéséhez pénzre és emberekre van szükség” – összegzett Széman Péter. Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 27.
Kelemen Hunor: kerüljenek a törvényhozásba a gyulafehérvári ígéretek!
A 2018-as év nem kíméli meg a romániai magyarokat a nacionalista, magyarellenes kirohanásoktól – jelentette ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a szövetség nőszervezetének szombati küldöttgyűlésén.
A marosvásárhelyi rendezvényen elhangzott felszólalásában a politikus elmondta: a centenáriumról sosem a sértés és a bántás szándékával beszélt, de nem félt feltenni azokat a fontos kérdéseket, miszerint mi változott száz év után, mi javult és romlott a magyar közösség szempontjából. Kelemen szerint a marosvásárhelyi római katolikus iskola helyzete, a különböző kétnyelvű feliratokra vonatkozó bírósági döntések azt mutatják, ma vissza lehet lépni a történelemben, „nemcsak előre, hanem rossz irányba is lehet haladni”. „Nekünk világosan és érthetően kell elmondani: a centenárium évétől elvárjuk, hogy a többség felajánlja és elfogadja, amit kérünk, részt vegyen egy olyan párbeszédben, amelynek végén egy újfajta többség-kisebbségi keretet is kialakíthatunk.
A gyulafehérvári ígéretek betartását akarjuk, azt, hogy ezek mai jogi nyelvezetre lefordítva kerüljenek a törvényhozásba” – idézte a szövetség hírlevele az RMDSZ vezetőjét. A politikus úgy folytatta: 2018 el fog múlni, és nem szabad „sündisznóállásban” végigvárni, hogy elteljen, a magyaroknak fel kell mutatniuk, hogy értékteremtő közösséget alkotnak, továbbra is értékteremtő közösségként akarnak élni Romániában. Szerinte egy erős, magabiztos többségnek nem szabad félnie kisebbségeitől, sosem szabad azt gondolnia, hogy a kisebbségi törekvések ellene irányulnak, szegényebbé akarják őt tenni. „Mi elmondjuk, hogy mitől félünk, de a románoknak is el kell mondaniuk, hogy mitől tartanak, miért gondolnak ránk megbízhatatlan közösségként, nemzetbiztonsági kockázatként” – jelentette ki Kelemen. A Minority SafePack európai polgári kezdeményezésre kitérve az RMDSZ elnöke azt állította: a szövetség közel áll az általa kitűzött 250 ezer aláírás összegyűjtéséhez.
„Mi csak azt akarjuk, ami kijár nekünk: az EU rendezze az őshonos kisebbségek védelmét, de ehhez az is kell, hogy most egymillió aláírást összegyűjtsünk Európából. Képzeljük el: ha az 50 millió, bármely őshonos kisebbséghez tartozó polgár összeállna egy országgá, az EU egyik legnagyobb tagállamát alkotná. Ezeknek a polgároknak is biztonságban kell érezniük magukat, az EU jövője, stabilitása, prosperitása tőlünk, kisebbségektől is függ” – összegzett Kelemen Hunor.
Az RMDSZ nőszervezetének küldöttgyűlése további két évre újra Biró Rozália elnöknek szavazott bizalmat, Hegedüs Csilla lett a szervezet ügyvezető elnöke. A rendezvényt megelőzően az RMDSZ nőszervezetének vezetősége együttműködési megállapodást írt alá a romániai történelmi magyar egyházak nőszövetségeinek képviselőivel, amelyben a felek rögzítik, hogy az elkövetkező időszakban minél több helyi szintű, önkormányzati, egyházi, civil együttműködés létrejöttét szorgalmazzák. Mindezt a romániai magyar közösség megmaradását, szellemi, lelki és kulturális gyarapodását, gazdasági önállóságát szolgáló tevékenységek, a magyar családok megerősödését, a család szerepének és társadalmi elismertségének növelését, a nők elleni és családon belüli erőszak felszámolását szolgáló programok, valamint a fiatalok gyermekvállalási szándékát és felelősségét erősítő kezdeményezések által kívánják elérni.
A marosvásárhelyi tisztújító küldöttgyűlés döntött a tizenegy tagú elnökség tagjairól: Biró Rozália elnök és Hegedüs Csilla ügyvezető elnök mellett Lőrincz Helga Közép-Erdélyért felelős alelnök, Major Melinda Partiumért felelős alelnök, Tudor Veronka Kárpátokon kívüli területekért felelős alelnök, Horváth Anna önkormányzatokért felelős alelnök, Bálint Margit európai ügyekért felelős alelnök, Kovács Irénke pedagógusokért felelős alelnök, Csép Éva Andrea szociális és családügyekért felelős alelnök, Bogya Anna ifjúságért felelős alelnök lett. Krónika (Kolozsvár)
A 2018-as év nem kíméli meg a romániai magyarokat a nacionalista, magyarellenes kirohanásoktól – jelentette ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a szövetség nőszervezetének szombati küldöttgyűlésén.
A marosvásárhelyi rendezvényen elhangzott felszólalásában a politikus elmondta: a centenáriumról sosem a sértés és a bántás szándékával beszélt, de nem félt feltenni azokat a fontos kérdéseket, miszerint mi változott száz év után, mi javult és romlott a magyar közösség szempontjából. Kelemen szerint a marosvásárhelyi római katolikus iskola helyzete, a különböző kétnyelvű feliratokra vonatkozó bírósági döntések azt mutatják, ma vissza lehet lépni a történelemben, „nemcsak előre, hanem rossz irányba is lehet haladni”. „Nekünk világosan és érthetően kell elmondani: a centenárium évétől elvárjuk, hogy a többség felajánlja és elfogadja, amit kérünk, részt vegyen egy olyan párbeszédben, amelynek végén egy újfajta többség-kisebbségi keretet is kialakíthatunk.
A gyulafehérvári ígéretek betartását akarjuk, azt, hogy ezek mai jogi nyelvezetre lefordítva kerüljenek a törvényhozásba” – idézte a szövetség hírlevele az RMDSZ vezetőjét. A politikus úgy folytatta: 2018 el fog múlni, és nem szabad „sündisznóállásban” végigvárni, hogy elteljen, a magyaroknak fel kell mutatniuk, hogy értékteremtő közösséget alkotnak, továbbra is értékteremtő közösségként akarnak élni Romániában. Szerinte egy erős, magabiztos többségnek nem szabad félnie kisebbségeitől, sosem szabad azt gondolnia, hogy a kisebbségi törekvések ellene irányulnak, szegényebbé akarják őt tenni. „Mi elmondjuk, hogy mitől félünk, de a románoknak is el kell mondaniuk, hogy mitől tartanak, miért gondolnak ránk megbízhatatlan közösségként, nemzetbiztonsági kockázatként” – jelentette ki Kelemen. A Minority SafePack európai polgári kezdeményezésre kitérve az RMDSZ elnöke azt állította: a szövetség közel áll az általa kitűzött 250 ezer aláírás összegyűjtéséhez.
„Mi csak azt akarjuk, ami kijár nekünk: az EU rendezze az őshonos kisebbségek védelmét, de ehhez az is kell, hogy most egymillió aláírást összegyűjtsünk Európából. Képzeljük el: ha az 50 millió, bármely őshonos kisebbséghez tartozó polgár összeállna egy országgá, az EU egyik legnagyobb tagállamát alkotná. Ezeknek a polgároknak is biztonságban kell érezniük magukat, az EU jövője, stabilitása, prosperitása tőlünk, kisebbségektől is függ” – összegzett Kelemen Hunor.
Az RMDSZ nőszervezetének küldöttgyűlése további két évre újra Biró Rozália elnöknek szavazott bizalmat, Hegedüs Csilla lett a szervezet ügyvezető elnöke. A rendezvényt megelőzően az RMDSZ nőszervezetének vezetősége együttműködési megállapodást írt alá a romániai történelmi magyar egyházak nőszövetségeinek képviselőivel, amelyben a felek rögzítik, hogy az elkövetkező időszakban minél több helyi szintű, önkormányzati, egyházi, civil együttműködés létrejöttét szorgalmazzák. Mindezt a romániai magyar közösség megmaradását, szellemi, lelki és kulturális gyarapodását, gazdasági önállóságát szolgáló tevékenységek, a magyar családok megerősödését, a család szerepének és társadalmi elismertségének növelését, a nők elleni és családon belüli erőszak felszámolását szolgáló programok, valamint a fiatalok gyermekvállalási szándékát és felelősségét erősítő kezdeményezések által kívánják elérni.
A marosvásárhelyi tisztújító küldöttgyűlés döntött a tizenegy tagú elnökség tagjairól: Biró Rozália elnök és Hegedüs Csilla ügyvezető elnök mellett Lőrincz Helga Közép-Erdélyért felelős alelnök, Major Melinda Partiumért felelős alelnök, Tudor Veronka Kárpátokon kívüli területekért felelős alelnök, Horváth Anna önkormányzatokért felelős alelnök, Bálint Margit európai ügyekért felelős alelnök, Kovács Irénke pedagógusokért felelős alelnök, Csép Éva Andrea szociális és családügyekért felelős alelnök, Bogya Anna ifjúságért felelős alelnök lett. Krónika (Kolozsvár)
2017. december 9.
Régiós magyar gazdaszervezetek munkaülése
Aradon járt a NAK főigazgatója, Kocsy Béla
Tegnap a Jelen Ház vendéglőjében tartotta munkaülését a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának a Bánságban, Arad megyében, illetve a Partiumban működő gazdaszervezeteinek a vezetősége.
Az egybegyűlteket házigazdaként Kocsik József AMMGE-elnök köszöntötte, kiemelve Kocsy Béla, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara főigazgatójának a nevét.
A továbbiakban Kocsy Béla méltatta a Partiumban és Bánságban tevékenykedő gazdaszervezetek munkáját, egyben megnyitotta a regionális ülést. Azon Arad megyét Kocsik József AMMGE-elnök és Pozsár Ibolya igazgató, a Bánsági Magyar Gazdák Egyesületét dr. CsŐsz János elnök és Benkő Zsolt igazgató, míg a Partiumi Magyar Gazdák Egyesületét Csomortányi István elnök képviselte. Beszámolójában Kocsy Béla vázolta a NAK eddigi munkáját, illetve mindazokat a lehetőségeket, amelyekben a jelzett régió gazdaszervezetei is részt vehetnek. Vagyis élvezhetik az anyaországi gazdák számára nyújtott összes lehetőséget, kivéve azokat, amelyeket a román törvények nem tesznek lehetővé. Utóbbiaknak a tisztázása végett hívták meg az ülésre Monica Nadiut, az Arad Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság aligazgatóját is, aki az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének közvetítésével tartja a kapcsolatot a Román Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium és a NAK között.
A megbeszélések eredményeként megegyeztek, hogy a kisrégióból egy megbízott részt vesz a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara folyó év december 20-án sorra kerülő alakuló országos küldöttgyűlésén. Nyugati Jelen (Arad)
Aradon járt a NAK főigazgatója, Kocsy Béla
Tegnap a Jelen Ház vendéglőjében tartotta munkaülését a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának a Bánságban, Arad megyében, illetve a Partiumban működő gazdaszervezeteinek a vezetősége.
Az egybegyűlteket házigazdaként Kocsik József AMMGE-elnök köszöntötte, kiemelve Kocsy Béla, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara főigazgatójának a nevét.
A továbbiakban Kocsy Béla méltatta a Partiumban és Bánságban tevékenykedő gazdaszervezetek munkáját, egyben megnyitotta a regionális ülést. Azon Arad megyét Kocsik József AMMGE-elnök és Pozsár Ibolya igazgató, a Bánsági Magyar Gazdák Egyesületét dr. CsŐsz János elnök és Benkő Zsolt igazgató, míg a Partiumi Magyar Gazdák Egyesületét Csomortányi István elnök képviselte. Beszámolójában Kocsy Béla vázolta a NAK eddigi munkáját, illetve mindazokat a lehetőségeket, amelyekben a jelzett régió gazdaszervezetei is részt vehetnek. Vagyis élvezhetik az anyaországi gazdák számára nyújtott összes lehetőséget, kivéve azokat, amelyeket a román törvények nem tesznek lehetővé. Utóbbiaknak a tisztázása végett hívták meg az ülésre Monica Nadiut, az Arad Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság aligazgatóját is, aki az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének közvetítésével tartja a kapcsolatot a Román Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium és a NAK között.
A megbeszélések eredményeként megegyeztek, hogy a kisrégióból egy megbízott részt vesz a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara folyó év december 20-án sorra kerülő alakuló országos küldöttgyűlésén. Nyugati Jelen (Arad)
2017. december 12.
Üléseztek a partiumi és bánsági magyar gazdaszervezetek
Az elmúlt pénteken, december 8-án került sor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának (KEF) Partium-Arad-Bánság Regionális ülésére, melyen azok a gazdaegyesületek képviseltethették magukat, melyek közvetlenül tagjai a KEF-nek, vagy tagszervezetei KEF-tag ernyőszervezeteknek. Az ülést, melynek az aradi Jelen-ház adott otthont, házigazdai minőségében Kocsik József, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének elnökének köszöntője nyitotta meg. Az ülésen Arad megyét Kocsik József AMMGE-elnök és Pozsár Ibolya igazgató, a Bánsági Magyar Gazdák Egyesületét dr. CsŐsz János elnök és Benkő Zsolt igazgató, míg az Érmelléki Gazdák Egyesületét Csomortányi István ügyvezető képviselte.
A továbbiakban Kocsy Béla, a magyarországi Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) külkapcsolati igazgatója méltatta a Partiumban és Bánságban tevékenykedő gazdaszervezetek munkáját. Beszámolójában vázolta a NAK eddigi munkáját, illetve mindazokat a lehetőségeket, amelyek a régió gazdaszervezetei számára is elérhetőek. Kiemelte, hogy a NAK részéről fontos lépés a kamarai tagság pártolói tagságként való kiterjesztése a Kárpát-medence külhoni gazdáira is. Az ezzel járó előnyök körének tisztázása még zajlik, mindenütt a helyi törvényi keretektől függ ezek gyakorlatba ültethetősége.
Az ülésre kapott meghívásnak eleget tett Monica Nadiu, az Arad Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság aligazgatója is, aki az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének közvetítésével tartja a kapcsolatot a Román Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium és a NAK között.
Csomortányi István arra vonatkozó javaslatának továbbítását kérte, hogy a jövő évben Magyarországon üzembe helyezendő jégeső-elhárítási rendszer határ menti kiterjesztésének lehetőségét is vizsgálják meg, hiszen a rendszer kiépítése a határ partiumi oldalán – akárcsak 40km szélességben is – a térség gazdáinak többségét megvédhetné, illetve az anyaországi rendszer részeként annak költségei jóval alacsonyabbak lennének, mint egy önálló rendszeréi. Továbbá arra vonatkozóan is javaslatot tett, hogy a magyarországi kamara segítségével működő kárenyhítési és biztosítási rendszert szintén terjesszék ki a határon túlra, hiszen a magyar állam részvétele egy ilyen rendszerben kellő garanciát jelent ahhoz, hogy a gazdák anyagilag is hozzájáruljanak egy kárenyhítési alap létrehozásához. Ez komoly segítség lenne úgy a téli fagykárok, mint a nyári aszálykárok enyhítésében. Az Érmelléki Gazdák Egyesülete / Reggeli Újság (Nagyvárad)
Az elmúlt pénteken, december 8-án került sor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának (KEF) Partium-Arad-Bánság Regionális ülésére, melyen azok a gazdaegyesületek képviseltethették magukat, melyek közvetlenül tagjai a KEF-nek, vagy tagszervezetei KEF-tag ernyőszervezeteknek. Az ülést, melynek az aradi Jelen-ház adott otthont, házigazdai minőségében Kocsik József, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének elnökének köszöntője nyitotta meg. Az ülésen Arad megyét Kocsik József AMMGE-elnök és Pozsár Ibolya igazgató, a Bánsági Magyar Gazdák Egyesületét dr. CsŐsz János elnök és Benkő Zsolt igazgató, míg az Érmelléki Gazdák Egyesületét Csomortányi István ügyvezető képviselte.
A továbbiakban Kocsy Béla, a magyarországi Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) külkapcsolati igazgatója méltatta a Partiumban és Bánságban tevékenykedő gazdaszervezetek munkáját. Beszámolójában vázolta a NAK eddigi munkáját, illetve mindazokat a lehetőségeket, amelyek a régió gazdaszervezetei számára is elérhetőek. Kiemelte, hogy a NAK részéről fontos lépés a kamarai tagság pártolói tagságként való kiterjesztése a Kárpát-medence külhoni gazdáira is. Az ezzel járó előnyök körének tisztázása még zajlik, mindenütt a helyi törvényi keretektől függ ezek gyakorlatba ültethetősége.
Az ülésre kapott meghívásnak eleget tett Monica Nadiu, az Arad Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság aligazgatója is, aki az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének közvetítésével tartja a kapcsolatot a Román Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium és a NAK között.
Csomortányi István arra vonatkozó javaslatának továbbítását kérte, hogy a jövő évben Magyarországon üzembe helyezendő jégeső-elhárítási rendszer határ menti kiterjesztésének lehetőségét is vizsgálják meg, hiszen a rendszer kiépítése a határ partiumi oldalán – akárcsak 40km szélességben is – a térség gazdáinak többségét megvédhetné, illetve az anyaországi rendszer részeként annak költségei jóval alacsonyabbak lennének, mint egy önálló rendszeréi. Továbbá arra vonatkozóan is javaslatot tett, hogy a magyarországi kamara segítségével működő kárenyhítési és biztosítási rendszert szintén terjesszék ki a határon túlra, hiszen a magyar állam részvétele egy ilyen rendszerben kellő garanciát jelent ahhoz, hogy a gazdák anyagilag is hozzájáruljanak egy kárenyhítési alap létrehozásához. Ez komoly segítség lenne úgy a téli fagykárok, mint a nyári aszálykárok enyhítésében. Az Érmelléki Gazdák Egyesülete / Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. december 16.
Mihez kezdtek a románok az ölükbe hullott műemléki örökséggel? (A nagy egyesülés centenáriuma)
Alexandru Diaconescu történészprofesszor az épített és egyéb örökség állapotáról
„Ki aggódja magát halálra a centenárium miatt?” – kérdezi prof. dr. Alexandru Diaconescu, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem Karának oktatója. Saját maga adja meg a választ, mert nincsenek sokan: „a vén kutya a hosszú útba döglik bele, az ostoba a másokért aggódva, az értelmiségiek pedig általában bonyolult erkölcsi vívódásokba. Csak a politikusok nem halnak bele soha a szégyenbe, sem az istenfélésbe!” – ez volt a kolozsvári NCN tévéadó november végi, Célkeresztben (În vizor) című műsorának tanulsága.
Már csak egy év van a centenárium megünnepléséig, és minden bizonnyal hamarosan láthatunk majd katonai parádékat, hazafiaskodó beszédekkel megtűzdelt, ünnepélyes ceremóniákat, népi együtteseket és „művészeti brigádokat” és főleg sok-sok tűzijátékot. De azt tudnunk kell, hogy az esemény az elmúlt száz év felülvizsgálatára is késztet: mi, románok miként irányítottuk Erdélyt ezen idő alatt.
Virágzó arany-, szén- és vaskitermelést, nagy acélipari központokat (Vajdahunyad, Resicabánya és Pusztakalán) vettünk át, megörököltünk egy európai szintű vasúti struktúrát és versenyképes gördülőanyag-ipart (aradi Astra, szatmárnémeti Unio, kolozsvári Atelierele), sőt, még egy aradi gépkocsigyárat is, a nyolc évszázados történelmi városok soráról, Erdély gazdag és változatos mezőgazdaságáról nem is beszélve. Nem rám tartozik gazdaságpolitikánk értékelése. Engem a kulturális örökség, a történelmi műemlékek, a régészeti lelőhelyek és nem utolsósorban a múzeumok érdekelnek, amelyek közvetlenül tükrözik a múltunkat, és meghatározzák az itt, nálunk, Erdélyben kifejlődött civilizációt. Komolyan fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi lett az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeumból? Hol vannak a Mikó Imre gróf által ránk bízott tárgyak? Hova tűnt Erdély Nemzeti Történelmi Múzeuma? És a Bánságé meg a Partiumé? A bukaresti vagy a iaşi-i nemzeti múzeumról ne is beszéljek. Hihetetlen, de már egyik sem rendelkezik állandó kiállítással, egyik sem látja már el a rábízott kulturális feladatot! Mi lett a nagy régészeti lelőhelyekkel, mint a római Sarmisegethuza, ahol a dévai Régészeti Társaság már 1881-ben elkezdte az ásatásokat? És a dák Sarmisegethuzával? Milyen állapotban vannak Erdély kastélyai?
Jules Verne Kolcvára és ugyanannak a Kendeffy családnak a malomvízi kastélya, valamint az őraljaboldogfalvi – mindhárom a Hátszegben található. A Szamos-völgyben mi lett a csinos kapjoni Haller-palotából, a szentbenedeki Kornis-kastélyból vagy a bonchidai, nemeszsuki, válaszúti nemesi rezidenciákból, a gyalui kastélyból? Mind egészben voltak 1918-ban, egészben voltak 1945-ben is. Mit számít, hogy magyarok! „Mindaz, ami a portámon van, az enyém, és gondoskodnom kell róla, fel kell nevelnem, táplálnom kell” – tartja a népi bölcsesség. Miként bántunk ezzel az örökséggel?
E mérleg során nagyon sok kultúrával és örökséggel kapcsolatos kérdést kell megvizsgálnunk. Van még egy évünk, össze tudunk még tákolni valamit, vagy „szőnyeg alá söpörjük a szemetet”? Valószínűleg majd besöpörjük, de nem lehet elrejteni! Bűzleni fog! A mi kötelességünk, a román és különösen az erdélyi értelmiségiek kötelessége megvitatni ezeket a kérdéseket. Amúgy a romániai művelődésügyi minisztériumot éveken keresztül Kelemen Hunor úr, Hegedüs Csilla asszony és az RMDSZ más képviselői irányították. Ők saját nemzetük és saját lelkiismeretük előtt tartoznak felelősséggel. De az erdélyi megyék műemlékeiért felelős többieknek mi a mondanivalójuk? Valószínűleg beszédekkel és tűzijátékokkal bombáznak majd bennünket.
Az első kérdés az erdélyi kastélyok öröksége
Két példát említek (kényelmességből), a szentbenedeki Kornis-kastélyt és a kapjoni Haller-palotát, bár a Kolozs megyei helyzet Maros, Fehér és Hunyad megyére is jellemző. Mint a viccbeli, akit bezárnak húsz évre egyedül két golyóval, és a végén meglepetésre egyik sincs meg, mi is azt válaszoljuk: „Nem tudom, az egyik elveszett, a másik elromolhatott.” A személytelen megfogalmazásból az következik, hogy a válaszoló egyáltalán nem érintett az eltűnésükben. Az internet több mint egy évtizede vádló cikkekkel, iszonyatos beszámolókkal és e műemlékek megmentésére vonatkozó kétségbeesett felhívásokkal van tele. Nemcsak a magyar értelmiségiek háborodtak fel, de a románok is – még sok Kárpátokon túli is – hevesen és megalapozottan tiltakoztak a szóban forgó kastélyok romosodása ellen.
A szentbenedeki Kornis-kastélyt, amelyet „unikornisos kastélyként” is ismernek, 1573 és 1593 között építették reneszánsz stílusban, és 1600 környékén került a Kornis család tulajdonába. Kornis Zsigmond a család legismertebb tagja, akiből Erdély gubernátora lett. Az 1680–1720 közötti időszakban barokk stílusú felújítást hajtott végre, amivel az épületegyüttes megnövekedett és elegánsabb lett. Kornis Zsigmond nagy támogatója volt a művészeteknek, az épület központi részének felső emeletén lévő szalon adott helyet az első erdélyi komolyzenei koncerteknek.
Szintén az ő nevéhez kötődik az erdélyi román egyház egyesülése Rómával, amit a buzgó katolikus Kornis Zsigmond minden erejével támogatott a kálvinista magyarok többségével szemben, akik a maguk oldalára igyekeztek állítani a románokat. A görögkatolikus egyház az, amely aztán újra felfedezte a románok római eredetét, és tanult emberein, az úgynevezett Erdélyi Iskolán keresztül döntő módon hozzájárult a román nemzet emancipációjához. A reformátusokkal folyó versengés közepette került sor a füzesmikolai könnyező ikon csodájára, és Kornis gróf közvetlen szerepet vállalt az eseményekben. Mivel nem tarthatta meg az eredetit, kőmásolatok készítését rendelte el, amelyeket magyarázó szöveggel együtt a kapu főhomlokzatára helyeztetett. Az egyik domborművet sajnos a közelmúltban ellopták, a másikat a jobb megőrzés érdekében a dési múzeumba szállították. A bejáratnál elhelyezett, a Kornis családot jelképező híres unikornisok sem úszták meg a tolvajok mohó dühét. A család másik jelentős tagja Kornis Károly volt, akinek a XX. század elején nem kevesebb, mint 9000 kötetes könyvtára volt, köztük nagyon ritka kiadásokkal, valamint egy természetrajzi gyűjteménye, de mind szétszóródott a kommunizmus hatalomra jutása után. Utóda, Kornis Zsigmond neoklasszicista stílusú iskolát épített a falunak, amelyet hivatalosan is a helyi közösségnek adományozott. A forradalom után mégis visszaszolgáltatták, és most lepusztul, a helyi hatóságok magára hagyták, hogy restaurálása helyett néhány éve egy újabb épületet húzzanak fel.
A „kagylós kastélyként” is ismert kapjoni Haller-kastély az erdélyi barokk stílus, majd a rokokó gyöngyszeme volt. A palotát Haller János építette, valószínűleg egy korábbi épületre, aki az 1734–1755-ös időszakban Erdély gubernátora volt. Kezdetben a kastély barokk stílusú volt, de 1771 előtt rokokó díszítésekkel egészítették ki, amelyek a kolozsvári Mária-oszlopot is készítő osztrák szobrász, Anton Schuchbauer munkái. A belső díszítéseket a kolozsvári Veress Mátyás készítette a XVIII. század végén. Egy tűzvészt követően, 1920 után a többszintes barokk tetőzetet egyszerűbbre cserélték. A kastély állapota 1948 után fokozatosan leromlott. Az 1956-os építészeti felmérés még számos, mára eltűnt részletet tartalmaz. Ez rendkívül hasznos lehet egy jövőbeni restaurálás alkalmával. A Haller-palota most igen romos állapotban van. A Kornis-kastéllyal együtt történt 2010-es felvétele a történelmi műemlékek listájára formális, valós következmények nélküli aktus volt. A leszármazottak nem rendelkeznek a restauráláshoz vagy tatarozáshoz szükséges pénzügyi forrásokkal. A költségek jóval meghaladják egy új épület költségeit, csak a szaktanulmányok egy vagyonba kerülnek, megvalósításuk még inkább.
Másrészt a megyei tanács, még ha vissza is vásárolná a romokat (talán a Tulajdonalapon keresztül), nem rendelkezik egy hatékony restaurálás szükséges eszközeivel. Csak egy, a hajdani Történelmi Műemlékek Igazgatóságához hasonló, jelentős szakértőket összefogni és európai pénzeket lehívni képes országos szerv tudná megmenteni az ilyen épületeket. A jelenlegi középkori, megyés rendszerben, amelynek forrásai még a helyi újgazdagokat is alig-alig tudják kielégíteni, nem lehet igazán hatékony programokat lefolytatni. Ziar de Cluj; eurocom.wordpress.com; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Alexandru Diaconescu történészprofesszor az épített és egyéb örökség állapotáról
„Ki aggódja magát halálra a centenárium miatt?” – kérdezi prof. dr. Alexandru Diaconescu, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem Karának oktatója. Saját maga adja meg a választ, mert nincsenek sokan: „a vén kutya a hosszú útba döglik bele, az ostoba a másokért aggódva, az értelmiségiek pedig általában bonyolult erkölcsi vívódásokba. Csak a politikusok nem halnak bele soha a szégyenbe, sem az istenfélésbe!” – ez volt a kolozsvári NCN tévéadó november végi, Célkeresztben (În vizor) című műsorának tanulsága.
Már csak egy év van a centenárium megünnepléséig, és minden bizonnyal hamarosan láthatunk majd katonai parádékat, hazafiaskodó beszédekkel megtűzdelt, ünnepélyes ceremóniákat, népi együtteseket és „művészeti brigádokat” és főleg sok-sok tűzijátékot. De azt tudnunk kell, hogy az esemény az elmúlt száz év felülvizsgálatára is késztet: mi, románok miként irányítottuk Erdélyt ezen idő alatt.
Virágzó arany-, szén- és vaskitermelést, nagy acélipari központokat (Vajdahunyad, Resicabánya és Pusztakalán) vettünk át, megörököltünk egy európai szintű vasúti struktúrát és versenyképes gördülőanyag-ipart (aradi Astra, szatmárnémeti Unio, kolozsvári Atelierele), sőt, még egy aradi gépkocsigyárat is, a nyolc évszázados történelmi városok soráról, Erdély gazdag és változatos mezőgazdaságáról nem is beszélve. Nem rám tartozik gazdaságpolitikánk értékelése. Engem a kulturális örökség, a történelmi műemlékek, a régészeti lelőhelyek és nem utolsósorban a múzeumok érdekelnek, amelyek közvetlenül tükrözik a múltunkat, és meghatározzák az itt, nálunk, Erdélyben kifejlődött civilizációt. Komolyan fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi lett az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeumból? Hol vannak a Mikó Imre gróf által ránk bízott tárgyak? Hova tűnt Erdély Nemzeti Történelmi Múzeuma? És a Bánságé meg a Partiumé? A bukaresti vagy a iaşi-i nemzeti múzeumról ne is beszéljek. Hihetetlen, de már egyik sem rendelkezik állandó kiállítással, egyik sem látja már el a rábízott kulturális feladatot! Mi lett a nagy régészeti lelőhelyekkel, mint a római Sarmisegethuza, ahol a dévai Régészeti Társaság már 1881-ben elkezdte az ásatásokat? És a dák Sarmisegethuzával? Milyen állapotban vannak Erdély kastélyai?
Jules Verne Kolcvára és ugyanannak a Kendeffy családnak a malomvízi kastélya, valamint az őraljaboldogfalvi – mindhárom a Hátszegben található. A Szamos-völgyben mi lett a csinos kapjoni Haller-palotából, a szentbenedeki Kornis-kastélyból vagy a bonchidai, nemeszsuki, válaszúti nemesi rezidenciákból, a gyalui kastélyból? Mind egészben voltak 1918-ban, egészben voltak 1945-ben is. Mit számít, hogy magyarok! „Mindaz, ami a portámon van, az enyém, és gondoskodnom kell róla, fel kell nevelnem, táplálnom kell” – tartja a népi bölcsesség. Miként bántunk ezzel az örökséggel?
E mérleg során nagyon sok kultúrával és örökséggel kapcsolatos kérdést kell megvizsgálnunk. Van még egy évünk, össze tudunk még tákolni valamit, vagy „szőnyeg alá söpörjük a szemetet”? Valószínűleg majd besöpörjük, de nem lehet elrejteni! Bűzleni fog! A mi kötelességünk, a román és különösen az erdélyi értelmiségiek kötelessége megvitatni ezeket a kérdéseket. Amúgy a romániai művelődésügyi minisztériumot éveken keresztül Kelemen Hunor úr, Hegedüs Csilla asszony és az RMDSZ más képviselői irányították. Ők saját nemzetük és saját lelkiismeretük előtt tartoznak felelősséggel. De az erdélyi megyék műemlékeiért felelős többieknek mi a mondanivalójuk? Valószínűleg beszédekkel és tűzijátékokkal bombáznak majd bennünket.
Az első kérdés az erdélyi kastélyok öröksége
Két példát említek (kényelmességből), a szentbenedeki Kornis-kastélyt és a kapjoni Haller-palotát, bár a Kolozs megyei helyzet Maros, Fehér és Hunyad megyére is jellemző. Mint a viccbeli, akit bezárnak húsz évre egyedül két golyóval, és a végén meglepetésre egyik sincs meg, mi is azt válaszoljuk: „Nem tudom, az egyik elveszett, a másik elromolhatott.” A személytelen megfogalmazásból az következik, hogy a válaszoló egyáltalán nem érintett az eltűnésükben. Az internet több mint egy évtizede vádló cikkekkel, iszonyatos beszámolókkal és e műemlékek megmentésére vonatkozó kétségbeesett felhívásokkal van tele. Nemcsak a magyar értelmiségiek háborodtak fel, de a románok is – még sok Kárpátokon túli is – hevesen és megalapozottan tiltakoztak a szóban forgó kastélyok romosodása ellen.
A szentbenedeki Kornis-kastélyt, amelyet „unikornisos kastélyként” is ismernek, 1573 és 1593 között építették reneszánsz stílusban, és 1600 környékén került a Kornis család tulajdonába. Kornis Zsigmond a család legismertebb tagja, akiből Erdély gubernátora lett. Az 1680–1720 közötti időszakban barokk stílusú felújítást hajtott végre, amivel az épületegyüttes megnövekedett és elegánsabb lett. Kornis Zsigmond nagy támogatója volt a művészeteknek, az épület központi részének felső emeletén lévő szalon adott helyet az első erdélyi komolyzenei koncerteknek.
Szintén az ő nevéhez kötődik az erdélyi román egyház egyesülése Rómával, amit a buzgó katolikus Kornis Zsigmond minden erejével támogatott a kálvinista magyarok többségével szemben, akik a maguk oldalára igyekeztek állítani a románokat. A görögkatolikus egyház az, amely aztán újra felfedezte a románok római eredetét, és tanult emberein, az úgynevezett Erdélyi Iskolán keresztül döntő módon hozzájárult a román nemzet emancipációjához. A reformátusokkal folyó versengés közepette került sor a füzesmikolai könnyező ikon csodájára, és Kornis gróf közvetlen szerepet vállalt az eseményekben. Mivel nem tarthatta meg az eredetit, kőmásolatok készítését rendelte el, amelyeket magyarázó szöveggel együtt a kapu főhomlokzatára helyeztetett. Az egyik domborművet sajnos a közelmúltban ellopták, a másikat a jobb megőrzés érdekében a dési múzeumba szállították. A bejáratnál elhelyezett, a Kornis családot jelképező híres unikornisok sem úszták meg a tolvajok mohó dühét. A család másik jelentős tagja Kornis Károly volt, akinek a XX. század elején nem kevesebb, mint 9000 kötetes könyvtára volt, köztük nagyon ritka kiadásokkal, valamint egy természetrajzi gyűjteménye, de mind szétszóródott a kommunizmus hatalomra jutása után. Utóda, Kornis Zsigmond neoklasszicista stílusú iskolát épített a falunak, amelyet hivatalosan is a helyi közösségnek adományozott. A forradalom után mégis visszaszolgáltatták, és most lepusztul, a helyi hatóságok magára hagyták, hogy restaurálása helyett néhány éve egy újabb épületet húzzanak fel.
A „kagylós kastélyként” is ismert kapjoni Haller-kastély az erdélyi barokk stílus, majd a rokokó gyöngyszeme volt. A palotát Haller János építette, valószínűleg egy korábbi épületre, aki az 1734–1755-ös időszakban Erdély gubernátora volt. Kezdetben a kastély barokk stílusú volt, de 1771 előtt rokokó díszítésekkel egészítették ki, amelyek a kolozsvári Mária-oszlopot is készítő osztrák szobrász, Anton Schuchbauer munkái. A belső díszítéseket a kolozsvári Veress Mátyás készítette a XVIII. század végén. Egy tűzvészt követően, 1920 után a többszintes barokk tetőzetet egyszerűbbre cserélték. A kastély állapota 1948 után fokozatosan leromlott. Az 1956-os építészeti felmérés még számos, mára eltűnt részletet tartalmaz. Ez rendkívül hasznos lehet egy jövőbeni restaurálás alkalmával. A Haller-palota most igen romos állapotban van. A Kornis-kastéllyal együtt történt 2010-es felvétele a történelmi műemlékek listájára formális, valós következmények nélküli aktus volt. A leszármazottak nem rendelkeznek a restauráláshoz vagy tatarozáshoz szükséges pénzügyi forrásokkal. A költségek jóval meghaladják egy új épület költségeit, csak a szaktanulmányok egy vagyonba kerülnek, megvalósításuk még inkább.
Másrészt a megyei tanács, még ha vissza is vásárolná a romokat (talán a Tulajdonalapon keresztül), nem rendelkezik egy hatékony restaurálás szükséges eszközeivel. Csak egy, a hajdani Történelmi Műemlékek Igazgatóságához hasonló, jelentős szakértőket összefogni és európai pénzeket lehívni képes országos szerv tudná megmenteni az ilyen épületeket. A jelenlegi középkori, megyés rendszerben, amelynek forrásai még a helyi újgazdagokat is alig-alig tudják kielégíteni, nem lehet igazán hatékony programokat lefolytatni. Ziar de Cluj; eurocom.wordpress.com; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. december 28.
„Meleg kenyér és kalács az asztalokra”
Közel 10 tonna liszt és 600 kg száraztészta érkezett Székelyhídra, hogy a Magyar Református Szeretetszolgálat és a Nemzeti Agrár Kamara együttműködése révén eljusson három partiumi és egy erdélyi szociális intézménybe. Utóbbiak képviselőinek Balogh Barnabás lelkész adta át az adományt.
A Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ), együttműködve a Nemzeti Agrár Kamarával, mintegy karácsonyi ajándékként 9,6 tonna lisztet és 570 kg száraztésztát hozott december 21-én, csütörtökön délelőtt Székelyhídra, hogy onnan három partiumi gyerekotthonba és egy erdélyi szociális konyhának vigyék tovább. Utóbbiak: a Micskei Sámuel Szórvány Diákotthon, az Élesdi Kajántó Mária Gyermek és Ifjúsági Otthon, a Zsoboki (Hunyad megye) Bethesda Gyermek és Szórvány Diákotthon, illetve a Szilágylellei (Szilágy megye) Szociális és Diakóniai Központ. Az adományt szállító kamion a székelyhídi M. Eminescu utcában, a Papp pékség előtt állt meg, hogy megkezdődhessen a kirakodás, hogy aztán a kedvezményezettek a saját döntésük nyomán rendelkezzenek tovább a maguk porciójáról. Az MRSZ-t annak vezetője Balogh Barnabás lelkész képviselte, aki egy nappal korábban, amikor találkozásunk időpontjáról egyeztettünk, még Kárpátalján tartózkodott, hasonló misszióban.
Karácsonyra kiosztották
A korábbi biharvajdai lelkész lapunknak elmondta: a Nemzeti Agrár Kamara már régebb óta együttműködik a MRSZ-szel, a mostani adományozáskor kiosztott holmi csak egy része annak, amit idén kaptak, s ami eljut(ott) Erdélybe és a Partiumba. Sikerült karácsonyra ezeket kiosztani, bár – ahogyan Balogh Barnabás fogalmazott – „nem mi időztettük így, hanem az Úristen, aki a terményt, a búzát is megadta a magyarok asztalára, a magyarok kenyeréhez, és amiből reméljük, nem csak a magyaroknak jut.” Hogy miért azt hozták, amit? „Hát mire van nagyobb szükség, mint a kenyérre, amit hálaadással törhetünk meg?” – kérdezett vissza a lelkész-igazgató, hozzátéve, hogy az adományból több ezer ember fog részesülni. A Nemzeti Agrár Kamara minden évben több száz tonna lisztet gyűjt össze, aminek egy részét határon belüli, másik részét határon túli segélyszervezeteknek, intézményeknek osztja szét. Bizalmi partnere ebben a MRSZ, részt vállalva abban, hogy célba jussanak az adományok. Annál rászorultabbak nincsenek, mint akikhez most eljuttatják az adományokat, fejtette ki Balogh Barnabás, hozzátéve, hogy a nevezett intézmények mindegyike több éves, esetleg évtizedes múlttal rendelkezik. A most hozott mennyiség egy töredéke annak, ami összességében Erdélybe és Kárpátaljára eljut(ott).
Meglepetés, segítség
Dénes Éva, az élesdi otthon vezetője az adomány átvételekor elmondta: mindig hálával gondolnak a MRSZ-ra, hiszen mindig mellettünk állnak. Az intézményben 21 gyerek és fiatal van, ők állandó lakók az Érmellékről, Bihar más tájairól és Szatmár megyéből, olyan családokból, ahol nem tudnak gondot viselni rájuk, legtöbbször ott nőnek fel, indulnak az életbe. Bertalan Lajostól, a micskei otthon ügyvezetőjétől megtudtuk: az ő liszt-részük marad a székelyhídi pékségben, ahonnan hetente többször a megsütött kenyeret viszik Micskére. Nagy meglepetés és óriási segítség ez számukra, hiszen az egész 2018-as évre biztosítva van kenyérszükségletük. „Hihetetlen, nagyon sokat jelent, hogy erre nem kell költeni. A száraz tészta is nagyon gyorsan hasznosítva lesz, a gyerekek szeretik a tésztaféleséget, hetente többször is főzünk nekik”, tette hozzá. A zsoboki otthonban is minden adomány jól fog, mondta Gál-Jankó László koordinátor, hiszen az 1994-ben létrehozott intézményben 64 gyerekről gondoskodnak, közülük 45 állandó lakó. Ők is meglepetéssel szereztek tudomást az adományról, bár karácsonykor megszaporodnak a felajánlások, de mindent hasznosítani tudnak. Balogh Barnabás azzal búcsúzott, hogy “a MRSZ nagyon hálás, hogy karácsonykor olyanoknak kerülhet meleg kenyér, meleg kalács az asztalukra, akiknek egyébként nem biztos, hogy jutott volna. A magunk részéről ezzel a küldetéssel kívánunk mindenkinek boldog ünnepeket.” Rencz Csaba / erdon.ro
Közel 10 tonna liszt és 600 kg száraztészta érkezett Székelyhídra, hogy a Magyar Református Szeretetszolgálat és a Nemzeti Agrár Kamara együttműködése révén eljusson három partiumi és egy erdélyi szociális intézménybe. Utóbbiak képviselőinek Balogh Barnabás lelkész adta át az adományt.
A Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ), együttműködve a Nemzeti Agrár Kamarával, mintegy karácsonyi ajándékként 9,6 tonna lisztet és 570 kg száraztésztát hozott december 21-én, csütörtökön délelőtt Székelyhídra, hogy onnan három partiumi gyerekotthonba és egy erdélyi szociális konyhának vigyék tovább. Utóbbiak: a Micskei Sámuel Szórvány Diákotthon, az Élesdi Kajántó Mária Gyermek és Ifjúsági Otthon, a Zsoboki (Hunyad megye) Bethesda Gyermek és Szórvány Diákotthon, illetve a Szilágylellei (Szilágy megye) Szociális és Diakóniai Központ. Az adományt szállító kamion a székelyhídi M. Eminescu utcában, a Papp pékség előtt állt meg, hogy megkezdődhessen a kirakodás, hogy aztán a kedvezményezettek a saját döntésük nyomán rendelkezzenek tovább a maguk porciójáról. Az MRSZ-t annak vezetője Balogh Barnabás lelkész képviselte, aki egy nappal korábban, amikor találkozásunk időpontjáról egyeztettünk, még Kárpátalján tartózkodott, hasonló misszióban.
Karácsonyra kiosztották
A korábbi biharvajdai lelkész lapunknak elmondta: a Nemzeti Agrár Kamara már régebb óta együttműködik a MRSZ-szel, a mostani adományozáskor kiosztott holmi csak egy része annak, amit idén kaptak, s ami eljut(ott) Erdélybe és a Partiumba. Sikerült karácsonyra ezeket kiosztani, bár – ahogyan Balogh Barnabás fogalmazott – „nem mi időztettük így, hanem az Úristen, aki a terményt, a búzát is megadta a magyarok asztalára, a magyarok kenyeréhez, és amiből reméljük, nem csak a magyaroknak jut.” Hogy miért azt hozták, amit? „Hát mire van nagyobb szükség, mint a kenyérre, amit hálaadással törhetünk meg?” – kérdezett vissza a lelkész-igazgató, hozzátéve, hogy az adományból több ezer ember fog részesülni. A Nemzeti Agrár Kamara minden évben több száz tonna lisztet gyűjt össze, aminek egy részét határon belüli, másik részét határon túli segélyszervezeteknek, intézményeknek osztja szét. Bizalmi partnere ebben a MRSZ, részt vállalva abban, hogy célba jussanak az adományok. Annál rászorultabbak nincsenek, mint akikhez most eljuttatják az adományokat, fejtette ki Balogh Barnabás, hozzátéve, hogy a nevezett intézmények mindegyike több éves, esetleg évtizedes múlttal rendelkezik. A most hozott mennyiség egy töredéke annak, ami összességében Erdélybe és Kárpátaljára eljut(ott).
Meglepetés, segítség
Dénes Éva, az élesdi otthon vezetője az adomány átvételekor elmondta: mindig hálával gondolnak a MRSZ-ra, hiszen mindig mellettünk állnak. Az intézményben 21 gyerek és fiatal van, ők állandó lakók az Érmellékről, Bihar más tájairól és Szatmár megyéből, olyan családokból, ahol nem tudnak gondot viselni rájuk, legtöbbször ott nőnek fel, indulnak az életbe. Bertalan Lajostól, a micskei otthon ügyvezetőjétől megtudtuk: az ő liszt-részük marad a székelyhídi pékségben, ahonnan hetente többször a megsütött kenyeret viszik Micskére. Nagy meglepetés és óriási segítség ez számukra, hiszen az egész 2018-as évre biztosítva van kenyérszükségletük. „Hihetetlen, nagyon sokat jelent, hogy erre nem kell költeni. A száraz tészta is nagyon gyorsan hasznosítva lesz, a gyerekek szeretik a tésztaféleséget, hetente többször is főzünk nekik”, tette hozzá. A zsoboki otthonban is minden adomány jól fog, mondta Gál-Jankó László koordinátor, hiszen az 1994-ben létrehozott intézményben 64 gyerekről gondoskodnak, közülük 45 állandó lakó. Ők is meglepetéssel szereztek tudomást az adományról, bár karácsonykor megszaporodnak a felajánlások, de mindent hasznosítani tudnak. Balogh Barnabás azzal búcsúzott, hogy “a MRSZ nagyon hálás, hogy karácsonykor olyanoknak kerülhet meleg kenyér, meleg kalács az asztalukra, akiknek egyébként nem biztos, hogy jutott volna. A magunk részéről ezzel a küldetéssel kívánunk mindenkinek boldog ünnepeket.” Rencz Csaba / erdon.ro