Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. december 9.
Nyilatkozatháború a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben
Az egyházhoz, az erdélyi néphez és a partiumi keresztényekhez méltatlannak tartott támadások befejezésére szólította fel volt püspökét, Tőkés Lászlót a Királyhágómelléki Református Egyházkerület közgyűlése – tájékoztatta a Krónikát Csűry István püspök.
Közölte: a KREK péntek délutáni zárt ülésén állásfoglalást fogalmaztak meg a témában, Tőkés távollétében, melyet csak később hoznak nyilvánosságra.
Felfedett levéltitok
Amint arról a Krónika beszámolt, az európai parlamenti képviselő több alkalommal is kritizálta utódja, Csűry István püspök „RMDSZ-barát” egyházpolitikáját, legutóbbi sajtótájékoztatóján pedig úgy fogalmazott, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület „teljes metamorfózison megy keresztül, hogy alárendelődjön és szolgálja az RMDSZ-t”, az aktuális helyzet pedig a Ceauşescu-rezsimben tapasztalt viszonyokra emlékeztetik.
Nemtetszésének a Csűryhez intézett első, november 26-án keltezett magánlevelében is hangot adott, amelyet azonban a címzett az Esperesek Kollégiumában vitára bocsátott, sőt az arra adott válaszlevelével együtt a világhálóra is feltett. Tőkés ezt második, december 5-i levelében teszi szóvá utódjának, az egyházi közélet alattomos módszerrel történő mérgezésének nevezve kettejük nézeteltérésének „nyilvánossá dagasztását”.
„Csűry püspök nagy valószínűséggel szántszándékkal keresett okot, vagyis ürügyet arra, hogy sértettségét exteriorizálja, vagy még inkább arra, hogy e levél kapcsán nyilvánosan megtámadjon és – úgymond – műbalhét gerjesszen. Feltételezésem szerint ezen cselekménye önigazolásul szolgál – „a legjobb védekezés a támadás” szellemében” – szerepel Tőkés második levelében.
A volt egyházfő ugyanakkor a pénteki közgyűlés előtt a KREK valamennyi, kilenc esperesének levelet küldött, amelyben közölte: Csűrynek írt első levelét nem a nyilvánosságnak szánta, és arra kérte az espereseket, távollétében ne nyissanak vitát az ügyről.
„A püspök úr akárhogyan is interpretálja az esetet, eljárása ellentmond a levéltitok írott és íratlan törvényének. Éppen ezért ezennel határozottan visszautasítom, hogy bizalmammal, illetve levelemmel visszaéljen. (...) Távollétemben különösképpen indokolatlan és tisztességtelen személyemről és álláspontomról nyilvános és hivatalos vitát nyitni” – írta az espereseknek az EP-képviselő.
A közgyűlés ezt figyelmen kívül hagyta és zárt ajtók mögött megtárgyalta az ügyet, 36-26 arányban elfogadva a Tőkés-ellenes állásfoglalást.
Csűry a nyilvános belügyről
„Nem akartam titkolni, de azt sem akartam, hogy mindez a sajtón keresztül folytatódjon” – kommentálta a Krónikának Csűry, aki bevallása szerint az esperesek kollégiumát sem akarta ebbe a „személyes ügybe” belevonni. Annak ellenére, hogy a közte és a Tőkés közötti konfliktus már a nyilvánosság előtt zajlik, bevallása szerint ő még mindig belügyként kezeli ezt a ügyet, emiatt a közgyűlésen elfogadott állásfoglalást egyelőre nem is hozzák nyilvánosságra, annak mintegy kétoldalas szövegét csupán saját egyházi újságukban fogják közölni.
A pontos szöveg hiányában Demeter Szilárd, Tőkés László EP-képviselő erdélyi irodavezetője sem tudott érdemben nyilatkozni. „Ez egy feltehetően obskúrus okokból kirobbantott műbalhé, Csűry István püspök úr valamiért most látta elérkezettnek az időt, hogy leszámoljon püspöki elődjével. Az ilyesfajta "apagyilkosságok" nem szokatlanok a politikában – és nem véletlenül nem egyházpolitikát vagy hitéletet mondok –, most az időzítés is visszatetsző: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökének Temesvár 24. évfordulóján talán nem kellene csatlakozni Iliescu elvtárs bábjaihoz a Tőkés László elleni hadjáratban” – kommentálta Demeter Szilárd.
Tőkés László Csűryhez intézett, és a lapunk birtokába jutott leveleiben előbb arra kérte a püspököt, hogy az „ne szolgáltassa ki a román hatalommal lepaktált RMDSZ-nek az egyházat, különösképpen pedig ne rendelje alá a Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-ügyvezető fémjelezte bihari bűnszövetkezet garázdálkodásának”. A lelkipásztorok többsége szerinte ezzel nem ért egyet, hanem „a protestáns-nemzeti irányvonal és hitfelfogás híve”.
A képviselő Csűry válaszát olvasva abbéli gyanújának is hangot adott, mely szerint a személyét ért támadás szerves részét képezi annak a „karaktergyilkos típusú támadássorozatnak, melynek nyilvánvaló célja, hogy kiszorítsák a romániai és a nemzeti politikai-közéleti sakktábláról”.
Utódja ugyanis november 30-i válaszlevelében sajnálatának ad hangot amiatt, hogy Tőkés „ördöginek látja” az RMDSZ és a KREK kapcsolatát. „Azt, amit ön és túlképzett tanácsosai veszélyesnek látnak, pusztán annyi, amennyit minden más párt képviselőitől is elvárunk, hogy az erdélyi magyarságunkat támogassák. Biztosan kellemetlen ebben a helyzetben, hogy az RMDSZ parlamenti képviselete alapján jelentős támogatást biztosít minden egyháznak, miközben a többi párt ilyen téren alig látszik. Hangsúlyozom, hogy minden rágalom ellenére, egyházkerületünk kimondottan ilyen téren működik együtt az érdekszervezetünkkel, egyre erősödő megbecsüléssel” – indokolja egyháza szerepvállalását a jelenlegi püspök.
Csűry lapunknak leszögezte: úgy érzi, hogy az EP-képviselő mindezzel csak bűnbakot keres, amiért politikai pályafutása nem úgy alakul, ahogyan azt szeretné. „Imázsának megromlása nem tőlem indult, én még védtem is az utolsó tartható pontig” – állítja a püspök, emlékeztetve arra, hogy először épp az egyház segítette Tőkést európai parlamenti mandátumhoz, hogy ott „kitapossa az utat” az egyházak pályázati lehetőségeire, majd négy évvel ezelőtt – bevallása szerint – szintén ő szorgalmazta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének, hogy fogjon össze az RMDSZ-szel a választáson.
„A református egyház pártpolitikában nem fog részt venni, mióta püspök vagyok, én is kiléptem az RMDSZ köreiből. Az egyháznak ugyanakkor egyfajta érdekképviseleti kötelezettsége is van a romániai magyarság iránt” – vallja Csűry, aki szerint feladataik elvégzésének érdekében ma már nem lehet megkerülni az önkormányzatokat.
Az RMDSZ-hez való – Tőkés szerint baráti – viszonyát azzal magyarázza, hogy a parlamentbe jutott szövetség „ott van a tűz mellett”, gyülekezeti helyek építésével és felújításával támogatja az egyházkerületet, így az is természetes, ha RMDSZ-es politikusok részt vesznek közös ünnepléseiken, ám ajtajuk mindenki előtt nyitott, így bevallása szerint jó kapcsolatot ápol több néppárti politikussal is.
„Minden emberre szükségünk van” – szögezte le Csűry, aki szerint pusztán jó kapcsolatokra törekszik, és hamis az a kép, mely szerint egyháza politizál. „Egyházunk épp akkor térne vissza a kommunista időkbe, ha nem tenne semmit, ha visszazárná magát a templomokba” – válaszolt Tőkésnek Csűry.
Tőkés László 2009-ben mondott le 1990 óta betöltött püspöki tisztségéről, miután teljes mandátumú EP-képviselővé választották. Bár a KREK 2009 novemberében rendezett tisztújító közgyűlése előtt támogatta akkori helyettese püspökké választását, kettejük viszonya később elsősorban az egyházkerületnek az RMDSZ-hez fűződő viszonya miatt romlott meg.
Noha a KREK jelenlegi vezetősége cáfolja, hogy – Tőkés szavaival – „kiszolgáltatta” az egyházat a szövetségnek, tény, hogy az egyházkerület szorosra fűzte kapcsolatát az alakulattal. Ezt bizonyítja, hogy idén kétszer is rendeztek – legutóbb novemberben Nagyszalontán – egyházi-politikai-önkormányzati találkozót a KREK szervezésében, az RMDSZ partiumi polgármestereinek és parlamenti képviselőinek részvételével.
Meg nem erősített hírek szerint Kelemen Hunor szövetségi elnök a jövő évi EP-választásokra tekintettel már felkérte a reformátusokat az RMDSZ-jelöltek támogatására – sokan ennek egyfajta ellentételezéseként magyarázzák, hogy a november végi SZKT-n Csűry István püspök is átvehette az Ezüstfenyő-díjat.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
Az egyházhoz, az erdélyi néphez és a partiumi keresztényekhez méltatlannak tartott támadások befejezésére szólította fel volt püspökét, Tőkés Lászlót a Királyhágómelléki Református Egyházkerület közgyűlése – tájékoztatta a Krónikát Csűry István püspök.
Közölte: a KREK péntek délutáni zárt ülésén állásfoglalást fogalmaztak meg a témában, Tőkés távollétében, melyet csak később hoznak nyilvánosságra.
Felfedett levéltitok
Amint arról a Krónika beszámolt, az európai parlamenti képviselő több alkalommal is kritizálta utódja, Csűry István püspök „RMDSZ-barát” egyházpolitikáját, legutóbbi sajtótájékoztatóján pedig úgy fogalmazott, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület „teljes metamorfózison megy keresztül, hogy alárendelődjön és szolgálja az RMDSZ-t”, az aktuális helyzet pedig a Ceauşescu-rezsimben tapasztalt viszonyokra emlékeztetik.
Nemtetszésének a Csűryhez intézett első, november 26-án keltezett magánlevelében is hangot adott, amelyet azonban a címzett az Esperesek Kollégiumában vitára bocsátott, sőt az arra adott válaszlevelével együtt a világhálóra is feltett. Tőkés ezt második, december 5-i levelében teszi szóvá utódjának, az egyházi közélet alattomos módszerrel történő mérgezésének nevezve kettejük nézeteltérésének „nyilvánossá dagasztását”.
„Csűry püspök nagy valószínűséggel szántszándékkal keresett okot, vagyis ürügyet arra, hogy sértettségét exteriorizálja, vagy még inkább arra, hogy e levél kapcsán nyilvánosan megtámadjon és – úgymond – műbalhét gerjesszen. Feltételezésem szerint ezen cselekménye önigazolásul szolgál – „a legjobb védekezés a támadás” szellemében” – szerepel Tőkés második levelében.
A volt egyházfő ugyanakkor a pénteki közgyűlés előtt a KREK valamennyi, kilenc esperesének levelet küldött, amelyben közölte: Csűrynek írt első levelét nem a nyilvánosságnak szánta, és arra kérte az espereseket, távollétében ne nyissanak vitát az ügyről.
„A püspök úr akárhogyan is interpretálja az esetet, eljárása ellentmond a levéltitok írott és íratlan törvényének. Éppen ezért ezennel határozottan visszautasítom, hogy bizalmammal, illetve levelemmel visszaéljen. (...) Távollétemben különösképpen indokolatlan és tisztességtelen személyemről és álláspontomról nyilvános és hivatalos vitát nyitni” – írta az espereseknek az EP-képviselő.
A közgyűlés ezt figyelmen kívül hagyta és zárt ajtók mögött megtárgyalta az ügyet, 36-26 arányban elfogadva a Tőkés-ellenes állásfoglalást.
Csűry a nyilvános belügyről
„Nem akartam titkolni, de azt sem akartam, hogy mindez a sajtón keresztül folytatódjon” – kommentálta a Krónikának Csűry, aki bevallása szerint az esperesek kollégiumát sem akarta ebbe a „személyes ügybe” belevonni. Annak ellenére, hogy a közte és a Tőkés közötti konfliktus már a nyilvánosság előtt zajlik, bevallása szerint ő még mindig belügyként kezeli ezt a ügyet, emiatt a közgyűlésen elfogadott állásfoglalást egyelőre nem is hozzák nyilvánosságra, annak mintegy kétoldalas szövegét csupán saját egyházi újságukban fogják közölni.
A pontos szöveg hiányában Demeter Szilárd, Tőkés László EP-képviselő erdélyi irodavezetője sem tudott érdemben nyilatkozni. „Ez egy feltehetően obskúrus okokból kirobbantott műbalhé, Csűry István püspök úr valamiért most látta elérkezettnek az időt, hogy leszámoljon püspöki elődjével. Az ilyesfajta "apagyilkosságok" nem szokatlanok a politikában – és nem véletlenül nem egyházpolitikát vagy hitéletet mondok –, most az időzítés is visszatetsző: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökének Temesvár 24. évfordulóján talán nem kellene csatlakozni Iliescu elvtárs bábjaihoz a Tőkés László elleni hadjáratban” – kommentálta Demeter Szilárd.
Tőkés László Csűryhez intézett, és a lapunk birtokába jutott leveleiben előbb arra kérte a püspököt, hogy az „ne szolgáltassa ki a román hatalommal lepaktált RMDSZ-nek az egyházat, különösképpen pedig ne rendelje alá a Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-ügyvezető fémjelezte bihari bűnszövetkezet garázdálkodásának”. A lelkipásztorok többsége szerinte ezzel nem ért egyet, hanem „a protestáns-nemzeti irányvonal és hitfelfogás híve”.
A képviselő Csűry válaszát olvasva abbéli gyanújának is hangot adott, mely szerint a személyét ért támadás szerves részét képezi annak a „karaktergyilkos típusú támadássorozatnak, melynek nyilvánvaló célja, hogy kiszorítsák a romániai és a nemzeti politikai-közéleti sakktábláról”.
Utódja ugyanis november 30-i válaszlevelében sajnálatának ad hangot amiatt, hogy Tőkés „ördöginek látja” az RMDSZ és a KREK kapcsolatát. „Azt, amit ön és túlképzett tanácsosai veszélyesnek látnak, pusztán annyi, amennyit minden más párt képviselőitől is elvárunk, hogy az erdélyi magyarságunkat támogassák. Biztosan kellemetlen ebben a helyzetben, hogy az RMDSZ parlamenti képviselete alapján jelentős támogatást biztosít minden egyháznak, miközben a többi párt ilyen téren alig látszik. Hangsúlyozom, hogy minden rágalom ellenére, egyházkerületünk kimondottan ilyen téren működik együtt az érdekszervezetünkkel, egyre erősödő megbecsüléssel” – indokolja egyháza szerepvállalását a jelenlegi püspök.
Csűry lapunknak leszögezte: úgy érzi, hogy az EP-képviselő mindezzel csak bűnbakot keres, amiért politikai pályafutása nem úgy alakul, ahogyan azt szeretné. „Imázsának megromlása nem tőlem indult, én még védtem is az utolsó tartható pontig” – állítja a püspök, emlékeztetve arra, hogy először épp az egyház segítette Tőkést európai parlamenti mandátumhoz, hogy ott „kitapossa az utat” az egyházak pályázati lehetőségeire, majd négy évvel ezelőtt – bevallása szerint – szintén ő szorgalmazta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének, hogy fogjon össze az RMDSZ-szel a választáson.
„A református egyház pártpolitikában nem fog részt venni, mióta püspök vagyok, én is kiléptem az RMDSZ köreiből. Az egyháznak ugyanakkor egyfajta érdekképviseleti kötelezettsége is van a romániai magyarság iránt” – vallja Csűry, aki szerint feladataik elvégzésének érdekében ma már nem lehet megkerülni az önkormányzatokat.
Az RMDSZ-hez való – Tőkés szerint baráti – viszonyát azzal magyarázza, hogy a parlamentbe jutott szövetség „ott van a tűz mellett”, gyülekezeti helyek építésével és felújításával támogatja az egyházkerületet, így az is természetes, ha RMDSZ-es politikusok részt vesznek közös ünnepléseiken, ám ajtajuk mindenki előtt nyitott, így bevallása szerint jó kapcsolatot ápol több néppárti politikussal is.
„Minden emberre szükségünk van” – szögezte le Csűry, aki szerint pusztán jó kapcsolatokra törekszik, és hamis az a kép, mely szerint egyháza politizál. „Egyházunk épp akkor térne vissza a kommunista időkbe, ha nem tenne semmit, ha visszazárná magát a templomokba” – válaszolt Tőkésnek Csűry.
Tőkés László 2009-ben mondott le 1990 óta betöltött püspöki tisztségéről, miután teljes mandátumú EP-képviselővé választották. Bár a KREK 2009 novemberében rendezett tisztújító közgyűlése előtt támogatta akkori helyettese püspökké választását, kettejük viszonya később elsősorban az egyházkerületnek az RMDSZ-hez fűződő viszonya miatt romlott meg.
Noha a KREK jelenlegi vezetősége cáfolja, hogy – Tőkés szavaival – „kiszolgáltatta” az egyházat a szövetségnek, tény, hogy az egyházkerület szorosra fűzte kapcsolatát az alakulattal. Ezt bizonyítja, hogy idén kétszer is rendeztek – legutóbb novemberben Nagyszalontán – egyházi-politikai-önkormányzati találkozót a KREK szervezésében, az RMDSZ partiumi polgármestereinek és parlamenti képviselőinek részvételével.
Meg nem erősített hírek szerint Kelemen Hunor szövetségi elnök a jövő évi EP-választásokra tekintettel már felkérte a reformátusokat az RMDSZ-jelöltek támogatására – sokan ennek egyfajta ellentételezéseként magyarázzák, hogy a november végi SZKT-n Csűry István püspök is átvehette az Ezüstfenyő-díjat.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 11.
Élénk kommunista nosztalgia Romániában
A romániai polgárok 44,7 százaléka úgy gondolja, hogy a kommunizmus jó volt Románia számára, 44,4 százalék szerint pedig 1989 előtt jobban éltek az emberek az országban – derül ki az INSCOP közvélemény-kutató kedden nyilvánosságra hozott felméréséből.
A november 7–14. között az Adevărul napilap megrendelésére készült felmérés szerint csupán kevéssel többen, 45,5 százaléknyian gondolják úgy, hogy a kommunizmus rossz volt.
Az, hogy a válaszadók hogyan vélekednek a kommunista rendszerről, a nem, az életkor, a képzettség és a lakóhely szerint is különbözik. A férfiaknak például 42,4 százaléka tartja jónak a kommunizmust, a nőknek viszont 46,9. Az életkor szerint megoszlás azt mutatja, hogy minél fiatalabbak a válaszadók, annál kevésbé gondolják úgy, hogy a szélsőbaloldali diktatúra jótékony hatással volt az országra. A 18 és 34 év közöttieknek csupán 34,1 százaléka véli jónak a kommunista rendszert, a 35 és 49 év közöttiek körében azonban ez az arány már 46,9 százalék, az 50 és 64 év közöttiek körében 50,0, a 65 év fölöttieknek pedig 51,7 százaléka gondol nosztalgiával az 1989 előtti időkre.
A képzettség szerinti mutatók azt jelzik, hogy minél magasabb a válaszadók végzettsége, annál inkább elutasítják a kommunizmust. A csupán általános iskolai végzettséggel rendelkezők 56,1 százaléka érezné jobban magát a kommunizmusban, a középfokú végzettséggel bírók körében azonban ez az arány csupán 46,8 százalék, az egyetemet végzetteknek pedig már csak 43,4 százalék sírja vissza a kommunizmust.
A városi lakosság is jobban érzi magát a többpártrendszerben: 41 százalékuk gondolja jobbnak a kommunizmust, szemben a vidéki lakosság 49,1 százalékával.
Eltérően vélekednek az 1989 előtti rendszerről a különböző országrészek lakói is. A leginkább a Partiumban, a Bánságban és Erdélyben élők utasítják el a vörös rezsimet. A partiumiaknak és a bánságiaknak csupán 36,2 százaléka vágyik kommunizmusra, az erdélyieknek pedig 43,1 százaléka. A havasalföldiek körében már 44,6 százalék ez az arány, a moldvaiak esetében pedig 51,7 százalék élne inkább kommunizmusban.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
A romániai polgárok 44,7 százaléka úgy gondolja, hogy a kommunizmus jó volt Románia számára, 44,4 százalék szerint pedig 1989 előtt jobban éltek az emberek az országban – derül ki az INSCOP közvélemény-kutató kedden nyilvánosságra hozott felméréséből.
A november 7–14. között az Adevărul napilap megrendelésére készült felmérés szerint csupán kevéssel többen, 45,5 százaléknyian gondolják úgy, hogy a kommunizmus rossz volt.
Az, hogy a válaszadók hogyan vélekednek a kommunista rendszerről, a nem, az életkor, a képzettség és a lakóhely szerint is különbözik. A férfiaknak például 42,4 százaléka tartja jónak a kommunizmust, a nőknek viszont 46,9. Az életkor szerint megoszlás azt mutatja, hogy minél fiatalabbak a válaszadók, annál kevésbé gondolják úgy, hogy a szélsőbaloldali diktatúra jótékony hatással volt az országra. A 18 és 34 év közöttieknek csupán 34,1 százaléka véli jónak a kommunista rendszert, a 35 és 49 év közöttiek körében azonban ez az arány már 46,9 százalék, az 50 és 64 év közöttiek körében 50,0, a 65 év fölöttieknek pedig 51,7 százaléka gondol nosztalgiával az 1989 előtti időkre.
A képzettség szerinti mutatók azt jelzik, hogy minél magasabb a válaszadók végzettsége, annál inkább elutasítják a kommunizmust. A csupán általános iskolai végzettséggel rendelkezők 56,1 százaléka érezné jobban magát a kommunizmusban, a középfokú végzettséggel bírók körében azonban ez az arány csupán 46,8 százalék, az egyetemet végzetteknek pedig már csak 43,4 százalék sírja vissza a kommunizmust.
A városi lakosság is jobban érzi magát a többpártrendszerben: 41 százalékuk gondolja jobbnak a kommunizmust, szemben a vidéki lakosság 49,1 százalékával.
Eltérően vélekednek az 1989 előtti rendszerről a különböző országrészek lakói is. A leginkább a Partiumban, a Bánságban és Erdélyben élők utasítják el a vörös rezsimet. A partiumiaknak és a bánságiaknak csupán 36,2 százaléka vágyik kommunizmusra, az erdélyieknek pedig 43,1 százaléka. A havasalföldiek körében már 44,6 százalék ez az arány, a moldvaiak esetében pedig 51,7 százalék élne inkább kommunizmusban.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 12.
A takarítás ránk hárul
Aktuális témák körüljárása, illetve a politikai viszonyrendszerekben történő eligazodás mellett az esztendő történéseinek összegzésére tett kísérletet Simon Judit, aki az RMDSZ elnökét, Kelemen Hunort kérdezte – ünnepi terveire is kitérve – kolozsvári dolgozószobájában.
- Közelednek az év utolsó napjai. Mennyire lesz az idén más a karácsony Kelemen Hunoréknál, hogy baba van a családban?
- Tavaly ilyenkor még nem tudtam, hogy idén Hannával együtt ünnepelünk. Természetesen most is állítunk fát, de ebből ő még nem sokat fog érteni.
- Kolozsváron vagy Karcfalván tölti az ünnepeket?
- Itt is, ott is. Karácsony estén Kolozsvárott, utána megyünk haza Csíkba. Ha az ember többlaki, több helyen kell jelen lenni ünnepeken is.
- Lehet RMDSZ elnökként magánember utcán, bevásárlóközpontban, vendéglőben?
- Mindig igyekeztem megőrizni a normális életvitelt, de az ember nem tud eltekinteni attól, hogy jó néhány éve megismerik, akárhová megy. Ráköszönnek, megállítják, megnézik. Ehhez hozzá kell szokni, el kell fogadni, ez ezzel jár. Aki politikusként az ilyesmit nem tudja elfogadni, megszokni, az ilyen helyzeteket kezelni, annak megkeserítik az életét az ilyen pillanatok.
- Valamikor szerették Önt összehasonlítani Markó Bélával. Akkor azt mondta, más ember, más vezető. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján milyen elnöknek tekinti magát?
- Az embernek nehéz saját magáról beszélnie, én sem szeretem magamat jellemezni. Igen, más vagyok, mint Markó Béla, ő is más, mint Domokos Géza volt, ha csak az RMDSZ elnökeit nézzük. És ez a világon a legtermészetesebb, még az ikrek is különböznek, mi pedig még ikrek sem vagyunk Markó Bélával. Az biztos, sok mindenről hasonló módon gondolkodunk. Ha egy prioritáslistát kellene készíteni, akkor rengeteg olyasmi kerülne egymás mellé, ami azt mutatná, sok kérdésben hasonlóan gondolkodunk. Vannak kérdések, amelyeket másképpen látunk árnyalataiban vagy lényegében is, de ez is természetes. A stílusunk is más, az idők is változtak, ezért a politikai vezetésben is új megoldásokat kellett keresni, az új helyzetekben ugyanis nem mindig hatékonyak a régi megoldások. Ez nem jelenti azt, hogy az ember megtagadja azt, ami előtte volt. Ez lenne a legnagyobb butaság. Mindig azt próbáltam kihozni magamból, amit a legjobbnak tartok.
Nem vagyok az az ember, aki gyorsan dönt, többnyire nem is szeretem azokat a helyzeteket, amikor valamire rögtön azt kell mondani, hogy fehér vagy fekete, igen vagy nem. Azt szeretem, ha egy kérdést körbejárhatok.
Ez a politikában nem mindig jó, mert vannak helyzetek, amikor azonnal kell dönteni, ezt is meg lehet tanulni. De nem vagyok annak a híve, hogy nem lehet még egy napot várni, aludni egyet rá, körüljárni. Ilyen szempontból, úgy gondolom, megfontolt ember vagyok. Hogy mennyire kiegyensúlyozott, jó vagy rossz, nem tudom, de hogy megfontolt, azt bátran állíthatom.
- A közelmúlt olyan helyzetet hozott, mintha az RMDSZ nemcsak Bukarestben, de Budapesten is ellenzéki szerepbe kényszerült volna. Újabban viszont úgy látszik, Orbán Viktor belátta, az RMDSZ-szel kell elsősorban tárgyalnia. Hogyan tudta meggyőzni a kormányfőt?
- Orbánt elsősorban a számok győzték meg. Ezek 2012-ben két alkalommal is egyértelműen üzentek. Orbán pragmatikus ember, racionálisan gondolkodó politikus, aki látta, hogy Erdélyben minden erőfeszítés ellenére sem Szász Jenő, sem Tőkés László nem tudta, nem tudja lenullázni az RMDSZ-t, és bármennyit fektettek ebbe a projektbe, az sorozatosan megbukott. Elsősorban az erdélyi magyarságnak az akarata győzte őt meg, persze nekünk is voltak beszélgetéseink. Ezek egy része négyszemközt zajlott, máskor mindkét oldalon többen voltunk. E beszélgetések mindig őszinték voltak. Nem mindig kellemesek, de sosem sepertük a szőnyeg alá a problémákat. Nem tettünk úgy, mintha nem tudnánk arról, mi történt tegnap, tegnapelőtt. Minden kapcsolat lényege: ha nem is értünk egyet, legyünk őszinték. Az ilyen politikai viszonyokban is fontos a szókimondás. Ha nem vagy őszinte, előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy nincs valóság amögött, amit mondtál. Ez a típusú párbeszéd hozta meg az eredmények mellett a változást – ha változásról beszélünk –, amit ma vannak, akik irritáltan, mások megnyugodva vesznek tudomásul.
Nekem az elmúlt években a magyarországi politikai vezetők közül, a Jobbikot és a DK-t kivéve mindenkivel volt és van kapcsolatom, rendszeresen találkozunk. Ezeket én nem rejtegetem, ezután sem fogom.
A nyáron az LMP-vel volt találkozónk, többször találkoztam Bajnaival, Mesterházyval is beszélgettem, Semjén Zsolttal és Orbán Viktorral is. A legnagyobb butaság lenne, ha az erdélyi politikát kizárólag úgy szemlélnénk, hogy csak egy magyarországi párttal lehet jó viszonya. Vagy úgy tekintenénk az erdélyi magyar politikára, hogy valakihez lecsatlakozik, utánfutója lesz valamelyik magyarországi politikai pártnak. Nem ez a helyes út, a helyes viszony köztünk.
- Megtörtént a kiegyezés a magyar kormány, illetve a Fidesz és az RMDSZ között?
- Kiegyezésről nem beszélhetünk. Arról lehet beszélni, hogy a viszonyunk javult, változott. És ennek nagymértékben az az oka, hogy ők látják, tudják, érzik, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen Erdélyben.
Ha nemzetpolitikát akarsz hatékonyan megtervezni, akkor az RMDSZ-t nincs hogy megkerüld Romániában, nincs hogy olyan pártokra, politikusokra építs, akik autón kívül mást nem tudnak vezetni, egy jó vacsorán túl mást nem tudnak megszervezni.
- Mit hoz a politikai konyhára ez a közeledés?
- Az erdélyi magyar közösség érdekképviseletét kell ellátnunk és ehhez eszközöket, partnereket kell keresni. Az elmúlt három és fél esztendőben a Fidesz-KDNP kormánytól az RMDSZ, az RMDSZ közeli alapítványok nem kaptak semmiféle támogatást. Nem kértünk és nem kaptunk. Ez akkor sem változott, amikor a viszonyunk Orbánnal javult és 2013-ban gyakran találkoztunk. Minden találkozási lehetőséget kihasználtunk. Most Orbán éppen Bukarestben volt, jelezték, hogy találkozzunk. Amikor én voltam Budapesten, akkor is találkoztunk. Ilyen szempontból ez valóban változás, de nem jelenti azt, hogy a támogatáspolitikát valaki újragondolta volna. Voltak kérdések, amikben nem értettünk egyet, legalábbis úgy tűnt.
Például székelyzászló ügyben nekem egy magyarországi kormánypolitikussal volt egy kis csörtém, amikor azt mondtam, ha még egyszer így megsegítenek, akkor végünk van. Legyenek szívesek, szóljanak, amikor segíteni akarnak, hogy kapaszkodjunk meg. Nagyokat nyilatkozni lehet Budapesten, de a problémákat nekünk kell megoldanunk, a takarítás ránk hárul.
Akik irritáltan nézik, hogy a dolgok változnak, ezeket nem akarják észrevenni. Voltak olyan kérdések is, amikor úgy éreztük, következetesen kiállnak. Például a MOGYE ügyét mindig szóba hozták a magyar politikusok. Más helyzetekben is bírtuk a kormány mellett a magyarországi pártok nagy többségének a támogatását: a régiós átalakításokkal, a decentralizációval, a nagy meneteléssel kapcsolatosan. Szeretném, ha eljutnánk egy olyan pontra, hogy a Magyarországon kívüli magyar közösségekkel kapcsolatos ügyek, a nemzetpolitika Magyarországon ne belpolitikai háborúk tárgya legyen. Amikor egymást próbálják lenyomni, vagy egymást próbálják legyőzni, ne azzal foglalkozzanak, hogy minket használjanak bokszzsáknak. A Máért zárónyilatkozatának az elfogadása ilyen szempontból azt mutatja, talán el lehet oda jutni. Nem ez az első Máért nyilatkozat, amit mindenki aláírt. Volt olyan újságíró, aki úgy mutatta be, hogy most megtörtént a csoda, mások szerint a katasztrófa. Rengeteg olyan dokumentum volt, amit mindenki aláírt, de úgy látom, ahogy közelednek a választások, a csodák és a katasztrófák gyakrabban kerülnek az asztalra. A kormányoldal elfogadta az MSZP javaslatait, más javaslatokat az ellenzék fogadott el, végül összeállt egy olyan szöveg, amellyel kapcsolatban lehet kifogásokat emelni, de mindenki aláírta. Részint ne az RMDSZ-en kérjék számon, hogy miért írta alá mindenki, másrészt az is érdekes, hogy vannak újságírók, akik ránk haragszanak, amiért a Fidesz kétharmaddal nyert, illetve amiért megint nyerésre áll.
Időnkét azt látom, a saját tökéletlenségüket is ránk vetítik, illetve ilyen kövérlászlói csőlátásból próbálnak mindent nézni, ami soha nem viszi a dolgokat előre, mindegy, kinek a szemére van téve a másfél colos cső.
- Az EP-választások is benne vannak a pakliban? Az SZKT-n azt mondta, az RMDSZ senkivel nem fog össze, csak szövetségi tagok indulhatnak a listáján. Mit szólt ehhez Orbán Viktor?
- Semmit. Én a magyar kormány részéről nem éreztem nyomást, hogy mit kellene tenni az EP-választásokkal kapcsolatban. Orbánnak korábban is elmondtam, meg kell őriznünk a képviseletünket, s ezzel ő egyetértett. Másrészt jó ideje hangoztatom, hogy a 2012-es történéseken nem fogjuk egykönnyen túltenni magunkat, és RMDSZ-identitás alatt fogunk indulni. Ő nem kérte tőlem, hogy ne így legyen, nem kérte, hogy Tőkéssel, meg nem tudom még kivel, mit kezdjünk. Ilyen szempontból tiszta és egyértelmű volt minden találkozónk. E pillanatban Tőkés teljesen más pályán van, de ez nem a mi problémánk. A mi problémánk az, hogy a választásokon úgy szerepeljünk, hogy a képviseletet tudjuk megőrizni. Tudjuk, két-három ember az öt-hatszáz képviselőt számláló testületben nem olyan szám, ami radikálisan változtatni tud a dolgokon, de ha ott van két-három emberünk, akik következetes álláspontot képviselnek, a nehéz diót is föl lehet törni. A nemzeti kisebbségek jövőjéről beszélek, és az EU viszonyáról ehhez a kérdéshez. Az erdélyi vagy a felvidéki magyarság kérdését, a Magyarország határain kívül élő magyar közösségek kérdését az európai politikában ma magyar kérdésként megjeleníteni nem vezet eredményre. De úgy, mint európai ügy, a sok másik nemzeti közösséggel az Északi-tengertől, az Atlanti-óceántól a Földközi-tengerig eredményes lehet, és erre előbb-utóbb oda kell figyeljen az Unió. Az a kérdés, hogy nekünk ott kell-e lenni, csak egyféleképpen válaszolható meg. Ebben a pillanatban kizártnak tartom azt, hogy feladjuk az RMDSZ identitását, kizártnak tartom, hogy olyan ember, aki más pályára lépett, akivel a kölcsönös bizalom teljes egészében hiányzik, azzal tudjunk bármiféle együttműködést elképzelni. Bármilyen más megoldás lehetséges az RMDSZ listán belül.
- Itthon kétharmados többség mellett nem könnyű ellenzékben politizálni. Felerősödtek a magyarellenes megnyilvánulások. Ugyanakkor a rossz nyelvek azt mondják, ezekkel a PSD szeretné megmutatni a macskát az RMDSZ-nek, mintegy előkészítve akár a közös kormányzást az EP választások után. Mit mond Ön erre?
- Most már lassan 72 százalékkal állunk szembe. Az én részemről úgy néz ki a dolog, hogy nincs helyzet. És amikor nincs helyzet, úgy tenni, mintha lenne, az részemről nem indokolt. Az újságírók, az elemzők szabadabbak a politikushoz képest, mert nincs felelősségük. Kimondják, leírják, holnap mást mondanak, mást írnak, mondhatják: megváltozott a széljárás. Én ezt nem engedhetem meg magamnak. E pillanatban van egy működőképes koalíció, egymást nyesik, szeretik, utálják, szurkálják, piszkálják, bírálják, ami nem egyedülálló a koalíciók történetében. Románia az elmúlt 24 évben ehhez szokott hozzá. Azt a látszatott kelteni, hogy mindig békés koalíciók vezették az országot és most hirtelen nagy viták vannak, nem felel meg a valóságnak.
Szerintem még jó ideig együtt marad ez a koalíció, és ameddig nincs helyzet, nem akarok spekulációkba bocsátkozni.
A magyarellenes hangulattal az a helyzet, hogy volt már sokkal erősebb is. Már a mi kormányzásunk idején, 2009 végétől 2012 áprilisáig az USL folyamatosan magyarellenes hangulatot keltett. Számításból vagy meggyőződésből, az más kérdés. Volt, aki meggyőződésből magyarellenes, volt, aki számításból tette, de ez nem azóta van, amióta kormányra kerültek, hiszen már 2010-ben, 2011-ben erős megnyilatkozásaik voltak. Egyes jelek azt mutatják, az USL-n belül is van néhány szolgálatos politikus, aki ezzel foglalkozik, míg a vezető politikusok egy része nem magyarellenes. Súlyosabb gond, hogy a magyarellenességre, a megszerzett jogok visszanyirbálására, a megfélemlítésre, az erődemonstrációra nem a parlamentet használják. Más intézményeket használnak a magyarellenes ügyekre: a rendőrséget, az igazságszolgáltatás egyik-másik részét. A titkosszolgálat egyik tisztje időnként ámokfutásba kezd. Utóbbi kész röhej, mert ha a titkosszolgálat valakit meg akar figyelni, nem bunkó tisztekkel végezteti, aki üldözőbe veszi a politikusokat Csíkszeredában egy telefonnal és egy szappantartó fényképezőgéppel. Az igazságszolgáltatásban olyan döntéseket hoznak, amelyek sem a törvény szellemével, sem a betűjével nem összeegyeztethetőek. Kiforgatják a diszkriminációs dolgokat, csorbítják a nyelvhasználatot, a szimbólumhasználatot. S ha bírálod az igazságszolgáltatást, azt mondják, befolyásolni akarod, hatni akarsz rá politikusként, ha pedig nem bírálod, akkor elfogadod, az az igazság. Nem tudom elfogadni, hogy az igazságszolgáltatás mindig az igazságot mondja ki, hanem azt mondom – Varga Gábor esetében ez nyilvánvaló –, hogy van egy döntés, s azt alkalmazzák.
Az igazságszolgáltatás döntéseit az állam alkalmazza, de ez nem jelenti azt, hogy e döntések az igazságról szólnak.
Ilyen értelemben egy perverz átalakulását látom a kisebbségellenes stratégiáknak. Ez a legaggasztóbb. Egyébként a Demokrata Pártban is vannak olyan politikusok, akik mélyen magyarellenesek, és vannak olyanok, akik mindig tisztességesebben viszonyultak, és vannak, akik megváltoztak. Boc a Bibliára tett kézzel megesküdött, hogy a magyarokkal többet soha. Másnap koalícióra léptünk, együtt kormányoztunk és ma Kolozsváron úgy szervezzük meg a magyar napokat, hogy nincs semmiféle akadálya a polgármesteri hivatal részéről. Valószínű, ez annak is köszönhető, hogy együtt dolgoztunk, ismer bennünket. Másrészt itt van Marosvásárhely, ahol egy modern funarióta polgármester vezeti a várost, akinek az a jó magyar ember, aki lehajtott fejjel ül, nem kér, nem mond semmit, de azt is csendben teszi. Kiszorítja a város központjából, sőt a városon kívülre tolja a magyar napokat, mert számára ez csak úgy működhet, ha a magyar és a román kulturális programok egymásba folynak. A PSD-ben, a PNL-ben is van ilyen is, olyan is. Ez a történet az elmúlt 23 esztendőben, bár változott, mindig attól is függött, hogy melyik román párt volt ellenzékben és melyik kormányon.
- Milyen következményei lehetnek a decentralizációnak? Kell-e tartani attól, hogy míg a székelyföldi megyék, települések erősödnek, Erdély többi része és a Partium gyengül?
- Nem fog gyengülni Erdély és a Partium, minden önkormányzat erősödni fog. Erdélyben és Partiumban is kapnak hatásköröket az önkormányzatok. A Székelyföld, Erdély és a Partium szembeállítása szerintem kontraproduktív, szerencsétlen dolog. Sokat járok az országban, és nem az a tapasztalatom, hogy ettől szenvednének bármelyik részen az emberek. Az biztos, hogy a Partiumban a 2012-es választásokon nagyobbak voltak a veszteségeink úgy, hogy több szavazatot kaptunk, mint négy évvel azelőtt. Nem minden négy évben lesz USL, nem minden négy évben lesz olyan helyzet, hogy akkora felhajtóerővel bír egy párt, egy koalíció, hogy olyan mértékben változtat a belső politikai arányokon, mint 2012-ben. Ha Szatmárnémetiben az önkormányzati választásokon elveszítettük a várost és a megyét úgy, hogy abszolút számokban több szavazatot kaptunk, mint 2008-ban, az ennek a felhajtóerőnek köszönhető. Ez 2016-ban megfordulhat, lehet egy más helyzet, akkor azok az önkormányzatok erősek lesznek, amelyeket reményeink szerint mi vezetünk. A liberális párt nem viselkedett korrektül. Mert amikor rájuk nem volt szükség, mi csak megállapodtunk velük, korrekt megyei viszonyt alakítottunk ki, miközben a PDL-vel kormányoztunk. Ezt is el tudtuk fogadtatni. A korrekt viszonyulás az, hogy amikor fordul a kerék – az életben, a politikában fordul a kerék –, akkor ők is ugyanígy próbáljanak viszonyulni hozzánk, de nem tették meg. Ennek sok oka van, de nem fog így maradni a világ végéig.
A decentralizáció jó, mi 23 éven át folyamatosan kértük, s amikor lehetett, tettünk is érte. Nem elég mély ez a decentralizáció, de mélyebb, mint bármelyik eddigi kezdeményezés.
A pénzügyi részben nem volt meg az áttörés, a következő lépés az kell legyen, hogy ez is megtörténjen. Az o
Aktuális témák körüljárása, illetve a politikai viszonyrendszerekben történő eligazodás mellett az esztendő történéseinek összegzésére tett kísérletet Simon Judit, aki az RMDSZ elnökét, Kelemen Hunort kérdezte – ünnepi terveire is kitérve – kolozsvári dolgozószobájában.
- Közelednek az év utolsó napjai. Mennyire lesz az idén más a karácsony Kelemen Hunoréknál, hogy baba van a családban?
- Tavaly ilyenkor még nem tudtam, hogy idén Hannával együtt ünnepelünk. Természetesen most is állítunk fát, de ebből ő még nem sokat fog érteni.
- Kolozsváron vagy Karcfalván tölti az ünnepeket?
- Itt is, ott is. Karácsony estén Kolozsvárott, utána megyünk haza Csíkba. Ha az ember többlaki, több helyen kell jelen lenni ünnepeken is.
- Lehet RMDSZ elnökként magánember utcán, bevásárlóközpontban, vendéglőben?
- Mindig igyekeztem megőrizni a normális életvitelt, de az ember nem tud eltekinteni attól, hogy jó néhány éve megismerik, akárhová megy. Ráköszönnek, megállítják, megnézik. Ehhez hozzá kell szokni, el kell fogadni, ez ezzel jár. Aki politikusként az ilyesmit nem tudja elfogadni, megszokni, az ilyen helyzeteket kezelni, annak megkeserítik az életét az ilyen pillanatok.
- Valamikor szerették Önt összehasonlítani Markó Bélával. Akkor azt mondta, más ember, más vezető. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján milyen elnöknek tekinti magát?
- Az embernek nehéz saját magáról beszélnie, én sem szeretem magamat jellemezni. Igen, más vagyok, mint Markó Béla, ő is más, mint Domokos Géza volt, ha csak az RMDSZ elnökeit nézzük. És ez a világon a legtermészetesebb, még az ikrek is különböznek, mi pedig még ikrek sem vagyunk Markó Bélával. Az biztos, sok mindenről hasonló módon gondolkodunk. Ha egy prioritáslistát kellene készíteni, akkor rengeteg olyasmi kerülne egymás mellé, ami azt mutatná, sok kérdésben hasonlóan gondolkodunk. Vannak kérdések, amelyeket másképpen látunk árnyalataiban vagy lényegében is, de ez is természetes. A stílusunk is más, az idők is változtak, ezért a politikai vezetésben is új megoldásokat kellett keresni, az új helyzetekben ugyanis nem mindig hatékonyak a régi megoldások. Ez nem jelenti azt, hogy az ember megtagadja azt, ami előtte volt. Ez lenne a legnagyobb butaság. Mindig azt próbáltam kihozni magamból, amit a legjobbnak tartok.
Nem vagyok az az ember, aki gyorsan dönt, többnyire nem is szeretem azokat a helyzeteket, amikor valamire rögtön azt kell mondani, hogy fehér vagy fekete, igen vagy nem. Azt szeretem, ha egy kérdést körbejárhatok.
Ez a politikában nem mindig jó, mert vannak helyzetek, amikor azonnal kell dönteni, ezt is meg lehet tanulni. De nem vagyok annak a híve, hogy nem lehet még egy napot várni, aludni egyet rá, körüljárni. Ilyen szempontból, úgy gondolom, megfontolt ember vagyok. Hogy mennyire kiegyensúlyozott, jó vagy rossz, nem tudom, de hogy megfontolt, azt bátran állíthatom.
- A közelmúlt olyan helyzetet hozott, mintha az RMDSZ nemcsak Bukarestben, de Budapesten is ellenzéki szerepbe kényszerült volna. Újabban viszont úgy látszik, Orbán Viktor belátta, az RMDSZ-szel kell elsősorban tárgyalnia. Hogyan tudta meggyőzni a kormányfőt?
- Orbánt elsősorban a számok győzték meg. Ezek 2012-ben két alkalommal is egyértelműen üzentek. Orbán pragmatikus ember, racionálisan gondolkodó politikus, aki látta, hogy Erdélyben minden erőfeszítés ellenére sem Szász Jenő, sem Tőkés László nem tudta, nem tudja lenullázni az RMDSZ-t, és bármennyit fektettek ebbe a projektbe, az sorozatosan megbukott. Elsősorban az erdélyi magyarságnak az akarata győzte őt meg, persze nekünk is voltak beszélgetéseink. Ezek egy része négyszemközt zajlott, máskor mindkét oldalon többen voltunk. E beszélgetések mindig őszinték voltak. Nem mindig kellemesek, de sosem sepertük a szőnyeg alá a problémákat. Nem tettünk úgy, mintha nem tudnánk arról, mi történt tegnap, tegnapelőtt. Minden kapcsolat lényege: ha nem is értünk egyet, legyünk őszinték. Az ilyen politikai viszonyokban is fontos a szókimondás. Ha nem vagy őszinte, előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy nincs valóság amögött, amit mondtál. Ez a típusú párbeszéd hozta meg az eredmények mellett a változást – ha változásról beszélünk –, amit ma vannak, akik irritáltan, mások megnyugodva vesznek tudomásul.
Nekem az elmúlt években a magyarországi politikai vezetők közül, a Jobbikot és a DK-t kivéve mindenkivel volt és van kapcsolatom, rendszeresen találkozunk. Ezeket én nem rejtegetem, ezután sem fogom.
A nyáron az LMP-vel volt találkozónk, többször találkoztam Bajnaival, Mesterházyval is beszélgettem, Semjén Zsolttal és Orbán Viktorral is. A legnagyobb butaság lenne, ha az erdélyi politikát kizárólag úgy szemlélnénk, hogy csak egy magyarországi párttal lehet jó viszonya. Vagy úgy tekintenénk az erdélyi magyar politikára, hogy valakihez lecsatlakozik, utánfutója lesz valamelyik magyarországi politikai pártnak. Nem ez a helyes út, a helyes viszony köztünk.
- Megtörtént a kiegyezés a magyar kormány, illetve a Fidesz és az RMDSZ között?
- Kiegyezésről nem beszélhetünk. Arról lehet beszélni, hogy a viszonyunk javult, változott. És ennek nagymértékben az az oka, hogy ők látják, tudják, érzik, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen Erdélyben.
Ha nemzetpolitikát akarsz hatékonyan megtervezni, akkor az RMDSZ-t nincs hogy megkerüld Romániában, nincs hogy olyan pártokra, politikusokra építs, akik autón kívül mást nem tudnak vezetni, egy jó vacsorán túl mást nem tudnak megszervezni.
- Mit hoz a politikai konyhára ez a közeledés?
- Az erdélyi magyar közösség érdekképviseletét kell ellátnunk és ehhez eszközöket, partnereket kell keresni. Az elmúlt három és fél esztendőben a Fidesz-KDNP kormánytól az RMDSZ, az RMDSZ közeli alapítványok nem kaptak semmiféle támogatást. Nem kértünk és nem kaptunk. Ez akkor sem változott, amikor a viszonyunk Orbánnal javult és 2013-ban gyakran találkoztunk. Minden találkozási lehetőséget kihasználtunk. Most Orbán éppen Bukarestben volt, jelezték, hogy találkozzunk. Amikor én voltam Budapesten, akkor is találkoztunk. Ilyen szempontból ez valóban változás, de nem jelenti azt, hogy a támogatáspolitikát valaki újragondolta volna. Voltak kérdések, amikben nem értettünk egyet, legalábbis úgy tűnt.
Például székelyzászló ügyben nekem egy magyarországi kormánypolitikussal volt egy kis csörtém, amikor azt mondtam, ha még egyszer így megsegítenek, akkor végünk van. Legyenek szívesek, szóljanak, amikor segíteni akarnak, hogy kapaszkodjunk meg. Nagyokat nyilatkozni lehet Budapesten, de a problémákat nekünk kell megoldanunk, a takarítás ránk hárul.
Akik irritáltan nézik, hogy a dolgok változnak, ezeket nem akarják észrevenni. Voltak olyan kérdések is, amikor úgy éreztük, következetesen kiállnak. Például a MOGYE ügyét mindig szóba hozták a magyar politikusok. Más helyzetekben is bírtuk a kormány mellett a magyarországi pártok nagy többségének a támogatását: a régiós átalakításokkal, a decentralizációval, a nagy meneteléssel kapcsolatosan. Szeretném, ha eljutnánk egy olyan pontra, hogy a Magyarországon kívüli magyar közösségekkel kapcsolatos ügyek, a nemzetpolitika Magyarországon ne belpolitikai háborúk tárgya legyen. Amikor egymást próbálják lenyomni, vagy egymást próbálják legyőzni, ne azzal foglalkozzanak, hogy minket használjanak bokszzsáknak. A Máért zárónyilatkozatának az elfogadása ilyen szempontból azt mutatja, talán el lehet oda jutni. Nem ez az első Máért nyilatkozat, amit mindenki aláírt. Volt olyan újságíró, aki úgy mutatta be, hogy most megtörtént a csoda, mások szerint a katasztrófa. Rengeteg olyan dokumentum volt, amit mindenki aláírt, de úgy látom, ahogy közelednek a választások, a csodák és a katasztrófák gyakrabban kerülnek az asztalra. A kormányoldal elfogadta az MSZP javaslatait, más javaslatokat az ellenzék fogadott el, végül összeállt egy olyan szöveg, amellyel kapcsolatban lehet kifogásokat emelni, de mindenki aláírta. Részint ne az RMDSZ-en kérjék számon, hogy miért írta alá mindenki, másrészt az is érdekes, hogy vannak újságírók, akik ránk haragszanak, amiért a Fidesz kétharmaddal nyert, illetve amiért megint nyerésre áll.
Időnkét azt látom, a saját tökéletlenségüket is ránk vetítik, illetve ilyen kövérlászlói csőlátásból próbálnak mindent nézni, ami soha nem viszi a dolgokat előre, mindegy, kinek a szemére van téve a másfél colos cső.
- Az EP-választások is benne vannak a pakliban? Az SZKT-n azt mondta, az RMDSZ senkivel nem fog össze, csak szövetségi tagok indulhatnak a listáján. Mit szólt ehhez Orbán Viktor?
- Semmit. Én a magyar kormány részéről nem éreztem nyomást, hogy mit kellene tenni az EP-választásokkal kapcsolatban. Orbánnak korábban is elmondtam, meg kell őriznünk a képviseletünket, s ezzel ő egyetértett. Másrészt jó ideje hangoztatom, hogy a 2012-es történéseken nem fogjuk egykönnyen túltenni magunkat, és RMDSZ-identitás alatt fogunk indulni. Ő nem kérte tőlem, hogy ne így legyen, nem kérte, hogy Tőkéssel, meg nem tudom még kivel, mit kezdjünk. Ilyen szempontból tiszta és egyértelmű volt minden találkozónk. E pillanatban Tőkés teljesen más pályán van, de ez nem a mi problémánk. A mi problémánk az, hogy a választásokon úgy szerepeljünk, hogy a képviseletet tudjuk megőrizni. Tudjuk, két-három ember az öt-hatszáz képviselőt számláló testületben nem olyan szám, ami radikálisan változtatni tud a dolgokon, de ha ott van két-három emberünk, akik következetes álláspontot képviselnek, a nehéz diót is föl lehet törni. A nemzeti kisebbségek jövőjéről beszélek, és az EU viszonyáról ehhez a kérdéshez. Az erdélyi vagy a felvidéki magyarság kérdését, a Magyarország határain kívül élő magyar közösségek kérdését az európai politikában ma magyar kérdésként megjeleníteni nem vezet eredményre. De úgy, mint európai ügy, a sok másik nemzeti közösséggel az Északi-tengertől, az Atlanti-óceántól a Földközi-tengerig eredményes lehet, és erre előbb-utóbb oda kell figyeljen az Unió. Az a kérdés, hogy nekünk ott kell-e lenni, csak egyféleképpen válaszolható meg. Ebben a pillanatban kizártnak tartom azt, hogy feladjuk az RMDSZ identitását, kizártnak tartom, hogy olyan ember, aki más pályára lépett, akivel a kölcsönös bizalom teljes egészében hiányzik, azzal tudjunk bármiféle együttműködést elképzelni. Bármilyen más megoldás lehetséges az RMDSZ listán belül.
- Itthon kétharmados többség mellett nem könnyű ellenzékben politizálni. Felerősödtek a magyarellenes megnyilvánulások. Ugyanakkor a rossz nyelvek azt mondják, ezekkel a PSD szeretné megmutatni a macskát az RMDSZ-nek, mintegy előkészítve akár a közös kormányzást az EP választások után. Mit mond Ön erre?
- Most már lassan 72 százalékkal állunk szembe. Az én részemről úgy néz ki a dolog, hogy nincs helyzet. És amikor nincs helyzet, úgy tenni, mintha lenne, az részemről nem indokolt. Az újságírók, az elemzők szabadabbak a politikushoz képest, mert nincs felelősségük. Kimondják, leírják, holnap mást mondanak, mást írnak, mondhatják: megváltozott a széljárás. Én ezt nem engedhetem meg magamnak. E pillanatban van egy működőképes koalíció, egymást nyesik, szeretik, utálják, szurkálják, piszkálják, bírálják, ami nem egyedülálló a koalíciók történetében. Románia az elmúlt 24 évben ehhez szokott hozzá. Azt a látszatott kelteni, hogy mindig békés koalíciók vezették az országot és most hirtelen nagy viták vannak, nem felel meg a valóságnak.
Szerintem még jó ideig együtt marad ez a koalíció, és ameddig nincs helyzet, nem akarok spekulációkba bocsátkozni.
A magyarellenes hangulattal az a helyzet, hogy volt már sokkal erősebb is. Már a mi kormányzásunk idején, 2009 végétől 2012 áprilisáig az USL folyamatosan magyarellenes hangulatot keltett. Számításból vagy meggyőződésből, az más kérdés. Volt, aki meggyőződésből magyarellenes, volt, aki számításból tette, de ez nem azóta van, amióta kormányra kerültek, hiszen már 2010-ben, 2011-ben erős megnyilatkozásaik voltak. Egyes jelek azt mutatják, az USL-n belül is van néhány szolgálatos politikus, aki ezzel foglalkozik, míg a vezető politikusok egy része nem magyarellenes. Súlyosabb gond, hogy a magyarellenességre, a megszerzett jogok visszanyirbálására, a megfélemlítésre, az erődemonstrációra nem a parlamentet használják. Más intézményeket használnak a magyarellenes ügyekre: a rendőrséget, az igazságszolgáltatás egyik-másik részét. A titkosszolgálat egyik tisztje időnként ámokfutásba kezd. Utóbbi kész röhej, mert ha a titkosszolgálat valakit meg akar figyelni, nem bunkó tisztekkel végezteti, aki üldözőbe veszi a politikusokat Csíkszeredában egy telefonnal és egy szappantartó fényképezőgéppel. Az igazságszolgáltatásban olyan döntéseket hoznak, amelyek sem a törvény szellemével, sem a betűjével nem összeegyeztethetőek. Kiforgatják a diszkriminációs dolgokat, csorbítják a nyelvhasználatot, a szimbólumhasználatot. S ha bírálod az igazságszolgáltatást, azt mondják, befolyásolni akarod, hatni akarsz rá politikusként, ha pedig nem bírálod, akkor elfogadod, az az igazság. Nem tudom elfogadni, hogy az igazságszolgáltatás mindig az igazságot mondja ki, hanem azt mondom – Varga Gábor esetében ez nyilvánvaló –, hogy van egy döntés, s azt alkalmazzák.
Az igazságszolgáltatás döntéseit az állam alkalmazza, de ez nem jelenti azt, hogy e döntések az igazságról szólnak.
Ilyen értelemben egy perverz átalakulását látom a kisebbségellenes stratégiáknak. Ez a legaggasztóbb. Egyébként a Demokrata Pártban is vannak olyan politikusok, akik mélyen magyarellenesek, és vannak olyanok, akik mindig tisztességesebben viszonyultak, és vannak, akik megváltoztak. Boc a Bibliára tett kézzel megesküdött, hogy a magyarokkal többet soha. Másnap koalícióra léptünk, együtt kormányoztunk és ma Kolozsváron úgy szervezzük meg a magyar napokat, hogy nincs semmiféle akadálya a polgármesteri hivatal részéről. Valószínű, ez annak is köszönhető, hogy együtt dolgoztunk, ismer bennünket. Másrészt itt van Marosvásárhely, ahol egy modern funarióta polgármester vezeti a várost, akinek az a jó magyar ember, aki lehajtott fejjel ül, nem kér, nem mond semmit, de azt is csendben teszi. Kiszorítja a város központjából, sőt a városon kívülre tolja a magyar napokat, mert számára ez csak úgy működhet, ha a magyar és a román kulturális programok egymásba folynak. A PSD-ben, a PNL-ben is van ilyen is, olyan is. Ez a történet az elmúlt 23 esztendőben, bár változott, mindig attól is függött, hogy melyik román párt volt ellenzékben és melyik kormányon.
- Milyen következményei lehetnek a decentralizációnak? Kell-e tartani attól, hogy míg a székelyföldi megyék, települések erősödnek, Erdély többi része és a Partium gyengül?
- Nem fog gyengülni Erdély és a Partium, minden önkormányzat erősödni fog. Erdélyben és Partiumban is kapnak hatásköröket az önkormányzatok. A Székelyföld, Erdély és a Partium szembeállítása szerintem kontraproduktív, szerencsétlen dolog. Sokat járok az országban, és nem az a tapasztalatom, hogy ettől szenvednének bármelyik részen az emberek. Az biztos, hogy a Partiumban a 2012-es választásokon nagyobbak voltak a veszteségeink úgy, hogy több szavazatot kaptunk, mint négy évvel azelőtt. Nem minden négy évben lesz USL, nem minden négy évben lesz olyan helyzet, hogy akkora felhajtóerővel bír egy párt, egy koalíció, hogy olyan mértékben változtat a belső politikai arányokon, mint 2012-ben. Ha Szatmárnémetiben az önkormányzati választásokon elveszítettük a várost és a megyét úgy, hogy abszolút számokban több szavazatot kaptunk, mint 2008-ban, az ennek a felhajtóerőnek köszönhető. Ez 2016-ban megfordulhat, lehet egy más helyzet, akkor azok az önkormányzatok erősek lesznek, amelyeket reményeink szerint mi vezetünk. A liberális párt nem viselkedett korrektül. Mert amikor rájuk nem volt szükség, mi csak megállapodtunk velük, korrekt megyei viszonyt alakítottunk ki, miközben a PDL-vel kormányoztunk. Ezt is el tudtuk fogadtatni. A korrekt viszonyulás az, hogy amikor fordul a kerék – az életben, a politikában fordul a kerék –, akkor ők is ugyanígy próbáljanak viszonyulni hozzánk, de nem tették meg. Ennek sok oka van, de nem fog így maradni a világ végéig.
A decentralizáció jó, mi 23 éven át folyamatosan kértük, s amikor lehetett, tettünk is érte. Nem elég mély ez a decentralizáció, de mélyebb, mint bármelyik eddigi kezdeményezés.
A pénzügyi részben nem volt meg az áttörés, a következő lépés az kell legyen, hogy ez is megtörténjen. Az o
2013. december 13.
Vakvágányra terelt RMDSZ-népszavazás
Fiaskónak tartja az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) az RMDSZ partiumi és székelyföldi aláírásgyűjtő akcióját. Toró T. Tibor elnök, Zatykó Gyula és Papp Előd alelnökök kolozsvári sajtóértekezletükön részletesen beszámoltak arról az aláírásgyűjtési akcióról, amit nyáron a Néppárt kezdeményezett a partiumi és a székelyföldi közigazgatásirégió ügyében, és amit „lekoppintva” az RMDSZ hatástalanított.
Mint ismeretes, a két székelyföldi megyét leszámítva, sehol nem sikerült a megyei közgyűlésekben elfogadtatni a polgári kezdeményezésként benyújtott népszavazási kezdeményezést az önálló partiumi, illetve a székelyföldi közigazgatási régióról. Zatykó Gyula szerint a partiumi akció tipikus példája annak, amikor egy párt semmibe veszi választóit, illetve azokat, akik kézjegyükkel látták el a népszavazási kezdeményezés íveit. Az RMDSZ az elején a román pártokkal ígért konzultációt arról, hogy közösen gyűjtsenek aláírásokat, a tárgyalásokról azonban nem jelent meg semmilyen hír. Az igazi meglepetést az jelentette, amikor kiderült, hogy a három partiumi megye közül csak a Szilágy Megyei Önkormányzathoz nyújtották be a népszavazási kérelmet, amelyet a közgyűlés titkára könnyen cáfolható formai okokra hivatkozva utasított el. Ez ellen az RMDSZ azonban egyetlen szóval sem tiltakozott, Szatmár és Bihar megyében pedig be sem nyújtották az aláírt íveket. Azóta sem beszél róla a két megyei RMDSZ-szervezet. Zatykó ezt azzal magyarázza, hogy a partiumi RMDSZ-vezetők a legelszántabb hívei Erdélyben a kormányzati szerepvállalásnak, így megeshet, hogy már ígéretet is kaptak a nagyobbik román kormánypárt részéről.
Nem jobb a helyzet Székelyföldön sem. Maros megyében a megyei közgyűlés román többsége elutasította a népszavazás kiírását, Hargita és Kovászna megyében viszont nem polgári kezdeményezésként, hanem egyéni képviselői indítványként került a közgyűlés elé a népszavazási javaslat. Hargitában és Háromszéken semmit nem lehet tudni az aláírásokról, ami eleve megkérdőjelezi az RMDSZ elkötelezettségét. Papp Előd szerint egyértelmű, hogy az RMDSZ csak kampánycélból karolta fel az ötletet, miután kiderült, hogy az Európai Polgári Kezdeményezések elutasítása után nem lehet aláírásokat gyűjteni. Ezt az eltervezett akciót helyettesítették afejlesztési régiókról szóló eredménytelen aláírásgyűjtéssel. A néppártiak szerint az RMDSZ vakvágányra terelte az erdélyi magyarság közös ügyét, ezért tervezi azt az EMNP, hogy az eddig összegyűjtött 25 ezer aláírást újakkal kiegészítve, folytatják az akciót.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Fiaskónak tartja az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) az RMDSZ partiumi és székelyföldi aláírásgyűjtő akcióját. Toró T. Tibor elnök, Zatykó Gyula és Papp Előd alelnökök kolozsvári sajtóértekezletükön részletesen beszámoltak arról az aláírásgyűjtési akcióról, amit nyáron a Néppárt kezdeményezett a partiumi és a székelyföldi közigazgatásirégió ügyében, és amit „lekoppintva” az RMDSZ hatástalanított.
Mint ismeretes, a két székelyföldi megyét leszámítva, sehol nem sikerült a megyei közgyűlésekben elfogadtatni a polgári kezdeményezésként benyújtott népszavazási kezdeményezést az önálló partiumi, illetve a székelyföldi közigazgatási régióról. Zatykó Gyula szerint a partiumi akció tipikus példája annak, amikor egy párt semmibe veszi választóit, illetve azokat, akik kézjegyükkel látták el a népszavazási kezdeményezés íveit. Az RMDSZ az elején a román pártokkal ígért konzultációt arról, hogy közösen gyűjtsenek aláírásokat, a tárgyalásokról azonban nem jelent meg semmilyen hír. Az igazi meglepetést az jelentette, amikor kiderült, hogy a három partiumi megye közül csak a Szilágy Megyei Önkormányzathoz nyújtották be a népszavazási kérelmet, amelyet a közgyűlés titkára könnyen cáfolható formai okokra hivatkozva utasított el. Ez ellen az RMDSZ azonban egyetlen szóval sem tiltakozott, Szatmár és Bihar megyében pedig be sem nyújtották az aláírt íveket. Azóta sem beszél róla a két megyei RMDSZ-szervezet. Zatykó ezt azzal magyarázza, hogy a partiumi RMDSZ-vezetők a legelszántabb hívei Erdélyben a kormányzati szerepvállalásnak, így megeshet, hogy már ígéretet is kaptak a nagyobbik román kormánypárt részéről.
Nem jobb a helyzet Székelyföldön sem. Maros megyében a megyei közgyűlés román többsége elutasította a népszavazás kiírását, Hargita és Kovászna megyében viszont nem polgári kezdeményezésként, hanem egyéni képviselői indítványként került a közgyűlés elé a népszavazási javaslat. Hargitában és Háromszéken semmit nem lehet tudni az aláírásokról, ami eleve megkérdőjelezi az RMDSZ elkötelezettségét. Papp Előd szerint egyértelmű, hogy az RMDSZ csak kampánycélból karolta fel az ötletet, miután kiderült, hogy az Európai Polgári Kezdeményezések elutasítása után nem lehet aláírásokat gyűjteni. Ezt az eltervezett akciót helyettesítették afejlesztési régiókról szóló eredménytelen aláírásgyűjtéssel. A néppártiak szerint az RMDSZ vakvágányra terelte az erdélyi magyarság közös ügyét, ezért tervezi azt az EMNP, hogy az eddig összegyűjtött 25 ezer aláírást újakkal kiegészítve, folytatják az akciót.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. december 13.
Partiumi püspöki csörték
Tőkés László EP-képviselő, volt református püspök és Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) jelenlegi püspök magánlevelezése jutott el egy hete Csűry István e-mail címéről több címzetthez a világhálón. A levelek ügyében múlt pénteken az Esperesek Kollégiumának javaslatára az egyházkerület közgyűlése zárt ajtók mögött tárgyalt: kiszivárogtatások szerint a közgyűlés 36–26 arányban egy Tőkés-ellenes állásfoglalást fogadott el.
Csűry István azzal indokolta Tőkés László magánlevelének nyilvánosságra hozatalát, hogy az „most is két titkárságon keresztül érkezett. Tudom, hogy a levéltitok, sőt mások levelesládájának védelme önöknél nem kötelező. Ennek ellenére elvártam volna, hogy kényesebb kérdéseket ketten intézhessünk. Elnök úr jónak látta, hogy minél többen olvassák levelét. Ám legyen!” Az EP-képviselő többek között azt rója fel utódjának, hogy az RMDSZ-hez fűződő viszonya szöges ellentétben van az egész 1989 utáni egyházkerületi politikával, és arra kéri, vizsgálja felül egyre inkább eltorzuló egyházpolitikáját, és ne engedje, hogy „féltve szeretett egyházkerületünk külső és belső befolyások áldozatává váljon”. Tőkés azt is kifogásolja, hogy Csűry István az egyházkerületben teret enged a CE-mozgalom mohó előretörésének, annak ellenére, hogy „rájuk nézve egyházkerületünk szigorú feltételeket állító, törvényes határozatai ma is érvényesek”.
Csűry István válaszlevelében elutasítja elődje vádjait. „Az RMDSZ parlamenti képviselete alapján jelentős támogatást biztosít minden egyháznak, miközben a többi párt ilyen téren alig látszik. Minden rágalom ellenére, egyházkerületünk kimondottan ilyen téren működik együtt az érdekszervezetünkkel, egyre erősödő megbecsüléssel. Elnök úr irányvonalához képest azért mutatkozik akár 180 fokos fordulat, mert a jelenlegi egyházvezetés kimondottan a gyülekezetekre koncentrál”. Csűry arra kéri Tőkés Lászlót, hogy „engedjen bennünket békén dolgozni, mint ahogy mi sem zavarjuk önt”.
A közzétett levelek nyilatkozatháborúhoz vezettek. A volt egyházfő a pénteki közgyűlés előtt a KREK mind a kilenc esperesének levelet küldött, amelyben közölte: Csűrynek írt első levelét nem a nyilvánosságnak szánta, és arra kérte az espereseket, távollétében ne nyissanak vitát az ügyről. „A püspök úr akárhogyan is interpretálja az esetet, eljárása ellentmond a levéltitok írott és íratlan törvényének. Éppen ezért ezennel határozottan visszautasítom, hogy bizalmammal, illetve levelemmel visszaéljen. Távollétemben különösképpen indokolatlan és tisztességtelen személyemről és álláspontomról nyilvános és hivatalos vitát nyitni.” Kérése ellenére az egyházi és világi személyekből álló közgyűlés tagjai nyilatkozatban ítélték el Tőkés László volt püspök beavatkozását az egyházkerület életébe. Az elfogadott nyilatkozatot a püspökség nem hozta nyilvánosságra: Csűry István azt közölte, hogy az az egyházkerület hivatalos lapjában, a Harangszóban fog megjelenni. „A református egyház pártpolitikában nem fog részt venni. Mióta püspök vagyok, én is kiléptem az RMDSZ köreiből. Az egyháznak ugyanakkor egyfajta érdekképviseleti kötelezettsége is van a romániai magyarság iránt” – fogalmazott a püspök a Krónikának.
Demeter Szilárd, Tőkés László EP-képviselő erdélyi irodavezetője a pontos szöveg hiányában nem tudott érdemben nyilatkozni. Úgy vélte, a történet „egy feltehetően obskúrus okokból kirobbantott műbalhé, Csűry István püspök úr valamiért most látta elérkezettnek az időt, hogy leszámoljon püspöki elődjével.”
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Tőkés László EP-képviselő, volt református püspök és Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) jelenlegi püspök magánlevelezése jutott el egy hete Csűry István e-mail címéről több címzetthez a világhálón. A levelek ügyében múlt pénteken az Esperesek Kollégiumának javaslatára az egyházkerület közgyűlése zárt ajtók mögött tárgyalt: kiszivárogtatások szerint a közgyűlés 36–26 arányban egy Tőkés-ellenes állásfoglalást fogadott el.
Csűry István azzal indokolta Tőkés László magánlevelének nyilvánosságra hozatalát, hogy az „most is két titkárságon keresztül érkezett. Tudom, hogy a levéltitok, sőt mások levelesládájának védelme önöknél nem kötelező. Ennek ellenére elvártam volna, hogy kényesebb kérdéseket ketten intézhessünk. Elnök úr jónak látta, hogy minél többen olvassák levelét. Ám legyen!” Az EP-képviselő többek között azt rója fel utódjának, hogy az RMDSZ-hez fűződő viszonya szöges ellentétben van az egész 1989 utáni egyházkerületi politikával, és arra kéri, vizsgálja felül egyre inkább eltorzuló egyházpolitikáját, és ne engedje, hogy „féltve szeretett egyházkerületünk külső és belső befolyások áldozatává váljon”. Tőkés azt is kifogásolja, hogy Csűry István az egyházkerületben teret enged a CE-mozgalom mohó előretörésének, annak ellenére, hogy „rájuk nézve egyházkerületünk szigorú feltételeket állító, törvényes határozatai ma is érvényesek”.
Csűry István válaszlevelében elutasítja elődje vádjait. „Az RMDSZ parlamenti képviselete alapján jelentős támogatást biztosít minden egyháznak, miközben a többi párt ilyen téren alig látszik. Minden rágalom ellenére, egyházkerületünk kimondottan ilyen téren működik együtt az érdekszervezetünkkel, egyre erősödő megbecsüléssel. Elnök úr irányvonalához képest azért mutatkozik akár 180 fokos fordulat, mert a jelenlegi egyházvezetés kimondottan a gyülekezetekre koncentrál”. Csűry arra kéri Tőkés Lászlót, hogy „engedjen bennünket békén dolgozni, mint ahogy mi sem zavarjuk önt”.
A közzétett levelek nyilatkozatháborúhoz vezettek. A volt egyházfő a pénteki közgyűlés előtt a KREK mind a kilenc esperesének levelet küldött, amelyben közölte: Csűrynek írt első levelét nem a nyilvánosságnak szánta, és arra kérte az espereseket, távollétében ne nyissanak vitát az ügyről. „A püspök úr akárhogyan is interpretálja az esetet, eljárása ellentmond a levéltitok írott és íratlan törvényének. Éppen ezért ezennel határozottan visszautasítom, hogy bizalmammal, illetve levelemmel visszaéljen. Távollétemben különösképpen indokolatlan és tisztességtelen személyemről és álláspontomról nyilvános és hivatalos vitát nyitni.” Kérése ellenére az egyházi és világi személyekből álló közgyűlés tagjai nyilatkozatban ítélték el Tőkés László volt püspök beavatkozását az egyházkerület életébe. Az elfogadott nyilatkozatot a püspökség nem hozta nyilvánosságra: Csűry István azt közölte, hogy az az egyházkerület hivatalos lapjában, a Harangszóban fog megjelenni. „A református egyház pártpolitikában nem fog részt venni. Mióta püspök vagyok, én is kiléptem az RMDSZ köreiből. Az egyháznak ugyanakkor egyfajta érdekképviseleti kötelezettsége is van a romániai magyarság iránt” – fogalmazott a püspök a Krónikának.
Demeter Szilárd, Tőkés László EP-képviselő erdélyi irodavezetője a pontos szöveg hiányában nem tudott érdemben nyilatkozni. Úgy vélte, a történet „egy feltehetően obskúrus okokból kirobbantott műbalhé, Csűry István püspök úr valamiért most látta elérkezettnek az időt, hogy leszámoljon püspöki elődjével.”
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. december 14.
Lakónegyedek magyar lakói a beolvadás küszöbén
A nagyvárosi szórványmagyar közösségek jövőjéről tartott műhelykonferenciát Kolozsváron a Kisebbségkutató Intézet az RMDSZ Főtitkárságával közösen. Ez az a kisebbségi közeg ugyanis, amely a leginkább ki van téve a beolvadás veszélyének, mégis mindeddig erről esett a legkevesebb szó politikai berkekben vagy a médiában. A legtöbb erdélyi, bánsági vagy partiumi nagyvárosban még fenntartható az anyanyelvű oktatás, működnek a magyar kulturális intézmények, a felekezeti élet is anyanyelven folyik, de – főleg a lakónegyedekben élő – magyar vagy félig magyar családok nem kapcsolódnak rá ezekre az intézményekre. Vagyis: román iskolába járatják gyermekeiket, nem vesznek részt be az egyház vagy érdekvédelmi szervezetek nyújtotta közösségi programokban. –
„Azt elmúlt években végzett felmérések azt mutatják, hogy az asszimiláció, a nyelv- és identitásvesztés a nagyvárosi szórványban a legnagyobb. Kolozsváron, a Monostor negyedben lakó magyar közösség identitás- és nemzetpolitikai szempontból szinte ugyanolyan helyzetben van, mint egy szórványtelepülésen élő magyar közösség. Megoldásokat, válaszokat keresünk szakértők bevonásával a nagyvárosi szórvány kérdéseire, problémáira, pragmatikus cselekvési terv kidolgozása és életbe léptetése a célunk” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Kelemen Hunor szövetségi elnök A nagyvárosi szórvány jövője témakörben szervezett műhelykonferenciát Kolozsvárott.
A konferenciát az RMDSZ és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet közösen szervezi kettős céllal: felleltározni a nagyvárosi szórvánnyal kapcsolatos elméleti tudást, valamint összegyűjteni azon konkrét programok tapasztalatait, amelyek eredményt értek el a nagyvárosi szórvány összetett kérdésének kezelésében.
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség számára az a legfontosabb, hogy megakadályozza az identitásvesztést Kolozsvárott, Temesváron, Marosvásárhelyen, vagy Zilahon. El kell jutnunk a magyar emberekhez az oktatástól kezdve a közösségépítés különböző elemein keresztül úgy, hogy minden lehetséges politikai eszközt felhasználunk” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, hozzátéve, egyetlen konferencián nem lehetséges a nagyvárosi szórvány problémáit megoldani, ám az itt összegyűlt szakemberek mindannyian felismerték, hogy cselekedni kell, ezzel pedig elindultak a megoldás fele vezető úton.
Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke köszöntő beszédében hangsúlyozta: ,,a mai műhelykonferencia célja, hogy összegyűjtse az eddigi tudást, ami a piacon létezik ebben a pillanatban, illetve, hogy szó essen néhány olyan kezdeményezésről, amelyek azokat a jellemző folyamatokat próbálják megakadályozni, korlátozni, amelyeket szorványosodási folyamatoknak nevezünk”, majd hozzátette: ,,ezek a kezdeményezések hozzájárulnak középtávon egy egységes cselekvési stratégia kialakításához.”
Vetési László szórványkutató Nagyváros, szórvány, egyház című előadásában hangsúlyozta: a nagyvárosi magyar egyházak pontosan követik a városnegyedek alakulását, szerkezetét. Mindegyik egyház másféleképpen cselekszik, ha a nagyvárosi szórványról van szó: egyrészt megpróbálják minden területen visszaszerezni és visszaépíteni mindazt, amit egykor elvettek tőlük, emellett a befelé való építkezés elvét is előnybe részesítik azáltal, hogy több egyházi intézményt hoznak létre. ,,Az egyházak óriási dilemmát élnek meg a szolgálat és a szolgáltatás helykeresése között, így az egyház a társadalomépítésbe bekapcsolódva, a civil szférával együtt kell kidolgozza a nagyvárosi szórvány helyzetének megoldásait. A jövőre nézve az egyházak feladata az, hogy kialakítsák a nagyvárosban a kis magyar közösségek hálózatát.”
,,Összefüggés figyelhető meg a vegyes házasságok és a pártpreferenciák közt: a vegyes házasságban élők kisebb eséllyel szavaznak magyar pártokra, mint a homogén családban élők” – mutatott rá Székely István Gergő szociológus az Etnikai mobilizáció a szórványban című előadásában, majd hozzátette: azok a romániai magyarok, akiknek nincs román családtagjuk, lényegesen kevésbé szavaznak román partokra. A kutató elmondta: a magyar pártokra leadott szavazatszám 2012-re több mint a felére csökkent az 1996-os átlaghoz képest, amiért a magyarok szavazáson való alacsony részvétele és a román pártokra való átszavazás lehet a felelős. Amíg 2004 előtt a magyarok szavazási részvételi százaléka jóval magasabb volt az országos átlagnál, addig 2004-től ez megfordult.
Horváth István bemutatta a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Az Etnikai térszerkezet iskolai hálózat és társadalmi hálózat témakörében Kiss Tamás, Vitos Katalin közreműködésével készült kutatást, amely a szórványkérdés egyik legfontosabb és legkutatottabb elemét az iskolaválasztást mutatta be. Erdélyben a magyar diákok magyar nyelvű beiskolázottsági aránya 85 százalékos az általános iskolák esetében, középiskolában pedig 75 százalékos.
Csökken a magyar iskolát választó magyarok aránya, függetlenül a családi háttértől, szórványban 10 százalékkal növekszik a román iskolát választók száma. ,,A magyarok iskolaválasztási szempontjait jelentősen befolyásolja a térszerkezet. Míg Kolozsváron térszerkezet szempontjából az iskolahálózat nem felel meg az etnikai térszerkezetnek, addig Marosvásárhely és Szatmár esetében az iskolai lefedettség egyenletes, az etnikai lefedettséggel összhangban van, ezért ezekben a városokban sokkal ritkábban vetődik fel a területi lefedettség szempontrendszere alapján történő iskolaválasztás kérdése.”
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkárhelyettese bemutatta azt a 2012–2013-ban készített kutatást, amely azoknak a szórványban élő romániai magyar családoknak az iskolaválasztási motivációit elemzi, akik román tannyelvű oktatási intézetet választanak gyermekük számára. ,,A fókuszcsoportos kutatásából kiderült, hogy a magyar szülőknek leggyakrabban négy megfogalmazott érvük van a román iskola mellett: jobbnak tartják a román iskolát, azt gondolják, jobban fog román környezetben boldogulni a gyermek, ha román tanintézménybe jár. Ugyanakkor fennáll az a kényszerhelyzet is, hogy a magyar iskola hiánya miatt íratják román iskolába, illetve azért mert a leendő iskolás már úgyis tud románul. ”
Veres Valér, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára annak a 2012-ben végzett kutatásnak a tanulságairól számolt be, amely az iskolaválasztás és a továbbtanulás sajátosságait térképezte fel 603 Kolozs megyei 8. osztályt végzett diák és szülő megkérdezése során. ,,Ebből a tanulmányból kiderült, hogy a szülők 98 százaléka elméleti-, 20 százaléka szaklíceumot választana gyermeke számára, a kolozsvári állami magyar középiskolákat és a magyar nyelven való továbbtanulást előnybe részesítve” – ismertette Veres Valér, majd hozzáfűzte: Kolozsváron az elméleti és az önálló iskolaválasztásnak meghatározott társadalmi háttere és okai vannak, a gyenge szakképzési kínálat a fő oka a szakiskola-választás alacsony szintű preferálásának, de a román oktatás felé való elmozdulásnak is.
Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa bemutatta az iskolakveszelyben.ro honlapot és az Iskolák Veszélyben elnevezésű programot, amely a Közpolitikai Elemző Központ kezdeményezésére, a Kisebbségkutató Intézet, az RMDSZ és a nyelvijogok.ro közreműködésével jött létre. ,,Ennek a projektnek a célja, hogy bemutassa azokat a kritikus pontokat, oktatási helyszíneket, ahol a magyar oktatási intézményrendszer fenntartása a 2014-2020közötti időszakban speciális tennivalókat igényel majd. A honlap választ keres arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni ezen demográfiai szempontból veszélyeztetett régiók érdekében, valamint információkat nyújt a döntéshozók részére, hogy milyen módon lehetne megerősíteni az erdélyi magyar oktatási rendszer veszélyeztetett pontjait” – hangzott el a szociológus felszólalásában.
Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese a nagyvárosi szórvány és a cselekvés lehetséges irányait vázolta fel. Elmondása szerint két idősík létezik: egy, amely 20-25 éves távlatban, szakpolitikai programok szintjén közelíti meg a kérdést, és egy azonnali cselekvési terv. ,,A klasszikus értelemben vett szórvány esetében az évek során több eredményes programot sikerült beindítani, ezeket kellene adaptálni a nagyvárosi lakótelepek környezetébe. Fontos, hogy a nagyvárosi szórvány kiemelt figyelemben részesüljön, külön programokkal, költségvetéssel. Fontos, ebben a környezetében is beindítani a Magyar házak rendszerét, hiszen ez által olyan infrastruktúra, olyan közösségi tér jöhet létre, amely alkalmas célzott programok indítására” – fogalmazott a főtitkárhelyettes.
maszol.ro
A nagyvárosi szórványmagyar közösségek jövőjéről tartott műhelykonferenciát Kolozsváron a Kisebbségkutató Intézet az RMDSZ Főtitkárságával közösen. Ez az a kisebbségi közeg ugyanis, amely a leginkább ki van téve a beolvadás veszélyének, mégis mindeddig erről esett a legkevesebb szó politikai berkekben vagy a médiában. A legtöbb erdélyi, bánsági vagy partiumi nagyvárosban még fenntartható az anyanyelvű oktatás, működnek a magyar kulturális intézmények, a felekezeti élet is anyanyelven folyik, de – főleg a lakónegyedekben élő – magyar vagy félig magyar családok nem kapcsolódnak rá ezekre az intézményekre. Vagyis: román iskolába járatják gyermekeiket, nem vesznek részt be az egyház vagy érdekvédelmi szervezetek nyújtotta közösségi programokban. –
„Azt elmúlt években végzett felmérések azt mutatják, hogy az asszimiláció, a nyelv- és identitásvesztés a nagyvárosi szórványban a legnagyobb. Kolozsváron, a Monostor negyedben lakó magyar közösség identitás- és nemzetpolitikai szempontból szinte ugyanolyan helyzetben van, mint egy szórványtelepülésen élő magyar közösség. Megoldásokat, válaszokat keresünk szakértők bevonásával a nagyvárosi szórvány kérdéseire, problémáira, pragmatikus cselekvési terv kidolgozása és életbe léptetése a célunk” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Kelemen Hunor szövetségi elnök A nagyvárosi szórvány jövője témakörben szervezett műhelykonferenciát Kolozsvárott.
A konferenciát az RMDSZ és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet közösen szervezi kettős céllal: felleltározni a nagyvárosi szórvánnyal kapcsolatos elméleti tudást, valamint összegyűjteni azon konkrét programok tapasztalatait, amelyek eredményt értek el a nagyvárosi szórvány összetett kérdésének kezelésében.
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség számára az a legfontosabb, hogy megakadályozza az identitásvesztést Kolozsvárott, Temesváron, Marosvásárhelyen, vagy Zilahon. El kell jutnunk a magyar emberekhez az oktatástól kezdve a közösségépítés különböző elemein keresztül úgy, hogy minden lehetséges politikai eszközt felhasználunk” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, hozzátéve, egyetlen konferencián nem lehetséges a nagyvárosi szórvány problémáit megoldani, ám az itt összegyűlt szakemberek mindannyian felismerték, hogy cselekedni kell, ezzel pedig elindultak a megoldás fele vezető úton.
Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke köszöntő beszédében hangsúlyozta: ,,a mai műhelykonferencia célja, hogy összegyűjtse az eddigi tudást, ami a piacon létezik ebben a pillanatban, illetve, hogy szó essen néhány olyan kezdeményezésről, amelyek azokat a jellemző folyamatokat próbálják megakadályozni, korlátozni, amelyeket szorványosodási folyamatoknak nevezünk”, majd hozzátette: ,,ezek a kezdeményezések hozzájárulnak középtávon egy egységes cselekvési stratégia kialakításához.”
Vetési László szórványkutató Nagyváros, szórvány, egyház című előadásában hangsúlyozta: a nagyvárosi magyar egyházak pontosan követik a városnegyedek alakulását, szerkezetét. Mindegyik egyház másféleképpen cselekszik, ha a nagyvárosi szórványról van szó: egyrészt megpróbálják minden területen visszaszerezni és visszaépíteni mindazt, amit egykor elvettek tőlük, emellett a befelé való építkezés elvét is előnybe részesítik azáltal, hogy több egyházi intézményt hoznak létre. ,,Az egyházak óriási dilemmát élnek meg a szolgálat és a szolgáltatás helykeresése között, így az egyház a társadalomépítésbe bekapcsolódva, a civil szférával együtt kell kidolgozza a nagyvárosi szórvány helyzetének megoldásait. A jövőre nézve az egyházak feladata az, hogy kialakítsák a nagyvárosban a kis magyar közösségek hálózatát.”
,,Összefüggés figyelhető meg a vegyes házasságok és a pártpreferenciák közt: a vegyes házasságban élők kisebb eséllyel szavaznak magyar pártokra, mint a homogén családban élők” – mutatott rá Székely István Gergő szociológus az Etnikai mobilizáció a szórványban című előadásában, majd hozzátette: azok a romániai magyarok, akiknek nincs román családtagjuk, lényegesen kevésbé szavaznak román partokra. A kutató elmondta: a magyar pártokra leadott szavazatszám 2012-re több mint a felére csökkent az 1996-os átlaghoz képest, amiért a magyarok szavazáson való alacsony részvétele és a román pártokra való átszavazás lehet a felelős. Amíg 2004 előtt a magyarok szavazási részvételi százaléka jóval magasabb volt az országos átlagnál, addig 2004-től ez megfordult.
Horváth István bemutatta a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Az Etnikai térszerkezet iskolai hálózat és társadalmi hálózat témakörében Kiss Tamás, Vitos Katalin közreműködésével készült kutatást, amely a szórványkérdés egyik legfontosabb és legkutatottabb elemét az iskolaválasztást mutatta be. Erdélyben a magyar diákok magyar nyelvű beiskolázottsági aránya 85 százalékos az általános iskolák esetében, középiskolában pedig 75 százalékos.
Csökken a magyar iskolát választó magyarok aránya, függetlenül a családi háttértől, szórványban 10 százalékkal növekszik a román iskolát választók száma. ,,A magyarok iskolaválasztási szempontjait jelentősen befolyásolja a térszerkezet. Míg Kolozsváron térszerkezet szempontjából az iskolahálózat nem felel meg az etnikai térszerkezetnek, addig Marosvásárhely és Szatmár esetében az iskolai lefedettség egyenletes, az etnikai lefedettséggel összhangban van, ezért ezekben a városokban sokkal ritkábban vetődik fel a területi lefedettség szempontrendszere alapján történő iskolaválasztás kérdése.”
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkárhelyettese bemutatta azt a 2012–2013-ban készített kutatást, amely azoknak a szórványban élő romániai magyar családoknak az iskolaválasztási motivációit elemzi, akik román tannyelvű oktatási intézetet választanak gyermekük számára. ,,A fókuszcsoportos kutatásából kiderült, hogy a magyar szülőknek leggyakrabban négy megfogalmazott érvük van a román iskola mellett: jobbnak tartják a román iskolát, azt gondolják, jobban fog román környezetben boldogulni a gyermek, ha román tanintézménybe jár. Ugyanakkor fennáll az a kényszerhelyzet is, hogy a magyar iskola hiánya miatt íratják román iskolába, illetve azért mert a leendő iskolás már úgyis tud románul. ”
Veres Valér, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára annak a 2012-ben végzett kutatásnak a tanulságairól számolt be, amely az iskolaválasztás és a továbbtanulás sajátosságait térképezte fel 603 Kolozs megyei 8. osztályt végzett diák és szülő megkérdezése során. ,,Ebből a tanulmányból kiderült, hogy a szülők 98 százaléka elméleti-, 20 százaléka szaklíceumot választana gyermeke számára, a kolozsvári állami magyar középiskolákat és a magyar nyelven való továbbtanulást előnybe részesítve” – ismertette Veres Valér, majd hozzáfűzte: Kolozsváron az elméleti és az önálló iskolaválasztásnak meghatározott társadalmi háttere és okai vannak, a gyenge szakképzési kínálat a fő oka a szakiskola-választás alacsony szintű preferálásának, de a román oktatás felé való elmozdulásnak is.
Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa bemutatta az iskolakveszelyben.ro honlapot és az Iskolák Veszélyben elnevezésű programot, amely a Közpolitikai Elemző Központ kezdeményezésére, a Kisebbségkutató Intézet, az RMDSZ és a nyelvijogok.ro közreműködésével jött létre. ,,Ennek a projektnek a célja, hogy bemutassa azokat a kritikus pontokat, oktatási helyszíneket, ahol a magyar oktatási intézményrendszer fenntartása a 2014-2020közötti időszakban speciális tennivalókat igényel majd. A honlap választ keres arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni ezen demográfiai szempontból veszélyeztetett régiók érdekében, valamint információkat nyújt a döntéshozók részére, hogy milyen módon lehetne megerősíteni az erdélyi magyar oktatási rendszer veszélyeztetett pontjait” – hangzott el a szociológus felszólalásában.
Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese a nagyvárosi szórvány és a cselekvés lehetséges irányait vázolta fel. Elmondása szerint két idősík létezik: egy, amely 20-25 éves távlatban, szakpolitikai programok szintjén közelíti meg a kérdést, és egy azonnali cselekvési terv. ,,A klasszikus értelemben vett szórvány esetében az évek során több eredményes programot sikerült beindítani, ezeket kellene adaptálni a nagyvárosi lakótelepek környezetébe. Fontos, hogy a nagyvárosi szórvány kiemelt figyelemben részesüljön, külön programokkal, költségvetéssel. Fontos, ebben a környezetében is beindítani a Magyar házak rendszerét, hiszen ez által olyan infrastruktúra, olyan közösségi tér jöhet létre, amely alkalmas célzott programok indítására” – fogalmazott a főtitkárhelyettes.
maszol.ro
2013. december 15.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
A Ceausescu-diktatúrát megdöntő népfelkelés 24. évfordulóján Tőkés László volt temesvári lelkipásztor egy sajtótájékoztató keretében bejelentette az 1989-es Temesvári Emlékbizottság megalakulását. Ezen alkalomból Temesváron, a forradalom kitörésének első és szimbolikus helyszínén ma, 2013. december 15-én a tőle jogtalanul elvitatott Románia Csillaga érdemrendet az Emlékbizottságnak adományozta.
Tőkés László N Y I L A T K O Z A T A
„Meddig sántikáltok kétfelé?” – szegezi nekünk a helyzet- és lelkiismeret-vizsgálatra késztető kérdést Illés próféta, majd pedig ugyanő rögtön el is igazít bizonytalankodásunkban ekképpen: „Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt” (1.Kir 18,21).
A próféta szavával hangzik egybe Krisztus tanítása: „Senki sem szolgálhat két Úrnak… Nem szolgálhatok Istennek és a Mammonnak” (Mt. 6,24).
Mammon a Pénz, Baál a Hatalom bálványa, illetve jelképe a Szentírásban. Az Isten- és emberellenes diktatúrák pénzzel és hatalommal tartották uralmuk alatt a lelkeket. Ceausescu idejében inkább a zsarnoki megfélemlítés tartották fogságban őket, utóbb, a posztkommunizmus időszakában pedig az anyagiak, az érdekek, a korrupció vették át a hatalom szerepét.
Mindkettőtől meg kell szabadulnunk – immár végérvényesen. A kommunista önkényuralom bukásához vezető temesvári felkelés 24. évfordulóján azáltal emlékezünk hitelesen, és akkor maradunk hűek temesvári református gyülekezetünkhöz – egykori önmagunkhoz –, valamint a szabadságért életüket feláldozó vagy kockáztató Temesvár népéhez, hogyha az emberi uralommal szemben Isten előtt hajlunk meg, és az ő igazságához ragaszkodunk – azonképpen, amiként Péter és apostoltársai tesznek bizonyságot erről: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Csel. 5,29). 1898 szent várakozásokkal teli adventjében nekünk is ez volt az igei jelmondatunk és meggyőződésünk, amikor a kollaboráns püspöki önkénnyel, valamint az ateista Ceausescu-rezsimmel bátran szembeszállunk református közösségünkben.
Egy egészen friss közvéleménykutatás felmérése szerint országunk polgárainak közel a fele úgy ítéli, hogy a kommunizmus jobb volt Románia számára, mint ami utána következett. A felmérés sokkoló adatai arra vallanak, hogy – bibliai szóhasználattal élve – Románia népe „kétfelé sántikál” a kommunista múlt és a demokratikusnak nevezett jelen között. Ez ügyben még az sem igazán jelenthet vigaszt, hogy a kommunizmus iránt nosztalgiát és illúziókat táplálók aránya Erdélyben az országos átlagnál alacsonyabb (44,4–43,1), míg Partiumban és Bánságban „csupán” 36,2%.
Viszonylagosan jobb temesközi–partiumi regionális eredményeink az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás folytatására és beteljesítésére indítanak bennünket. Más szóval: jövőnket az 1989-es alapokra kell helyeznünk, hogy a keservesen megszenvedett múltat, a Kondukátor sötét korát senkinek ne legyen oka visszasírnia.
Vaclav Havel véleménye szerint egy második rendszerváltozásra van szükség: a kommunizmus után a posztkommunizmust is meg kell buktatni a volt szovjet tábor országaiban.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tegnap tartott 10. évfordulóján mi is egy új rendszerváltozás mellett foglaltunk állást. A romániai kommunista visszarendeződés körülményei között ennek szükségessége: nyilvánvaló.
Az EMNT tegnapi ünnepi ülésén 1989 jövő évi 25. évfordulójára jubileumi emlékévet hirdetett. Ezzel együtt a temesvári felkelés egykori kiváltói – résztvevői és részesei – megalakították az 1989-es Temesvári Emlékbizottságot (lásd tagjainak névsorát mellékelve). Közös célunk az – melyben minden bizonnyal valamennyi romániai rendszerváltoztató erő és szervezet osztozik –, hogy ne hagyjuk ellopni a forradalmat, és a múlttal való szembenézés, valamint az igazság kimondása és az igazságtétel előmozdítása révén is továbblendítsük a 24 évvel ezelőtt elkezdődött demokratikus rendszerváltozás folytatását.
Európai szinten ugyanezeket a célokat és feladatokat vallja a magáénak az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja. A szomszédos Magyarországon viszont mostanság van megalakulóban a Nemzeti Emlékezet Bizottsága.
A rendszerváltozásnak kisebbségpolitikai, nemzetiségi téren is végbe kell mennie. A temesvári románok, magyarok, németek, szerbek, a különböző etnikai és vallási közösségek 1989 Szabadító Karácsonyán való összefogása arra figyelmeztet, hogy a romániai demokrácia próbaköve és – egyik –fokmérője a kisebbségi közösségek jogainak és egyenrangúságának biztosítása.
A „Steaua României” / Románia Csillaga érdemrend visszavonásának szándéka körül kialakult botrányos helyzettel kapcsolatban, találóan állapítja meg Borbély Zsolt politológus, hogy ez ügyben „az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében”. Az érdemrend becsületbíróságának múlt havi döntése vonatkozásában egyik román forradalmi harcos pedig ezt írta telefonüzenetében: „Minthogyha 1989 decemberében volnánk” („Parcă suntem în decembrie 1989”). Nem kétséges, hogy a Victor Ponta-féle neokommunista, álliberális kormány – miként az elmúlt negyed században mások is: nemcsak a magyaroktól, hanem Temesvár népétől akarja „ellopni” az 1989-es forradalmat, vagy legalábbis elvitatni és lekicsinyíteni az abban játszott, meghatározó szerepüket.
Válaszképpen ezekre a törekvésekre, ezennel Temesvár forradalmi felkelőinek és hőseinek ajánlom fel jelképes formában a Románia Csillaga lovagi érdemrendemet, mellyel a Tismăneanu-jelentést kezdeményező, a kommunista diktatúrát elítélő Traian Băsescu államelnök tüntetett volt ki, 2009 decemberében. A magas kitüntetéssel együtt méltán megilleti őket egész Románia elismerése.
Küszöbön álló Emlékévünk központi gondolata: az Igazság és békesség. Ésaiás próféta hirdeti, hogy: „Lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké” (És. 32,17). – Igazság- és szabadságharcunkat azért kell folytatnunk, hogy a kommunizmus visszahúzó örökségétől megszabadulva, végre igazi békességben és biztonságban élhessen országunk népe, és mi, magyarok is itthon érezhessük magunkat Erdélyben.
Temesvár, 2013. december 15.
Tőkés László
1989-es Temesvári Emlékbizottság
Tőkés László
Balaton Zoltán
Borbély Imre
Borbély Zsolt Attila
Gazda Árpád
Kabai József
Kincses Előd
Mátyus Ernő
Molnár János
Sepsy Béla
Sükösd Antal
Teleki László
Tolnay István
A Ceausescu-diktatúrát megdöntő népfelkelés 24. évfordulóján Tőkés László volt temesvári lelkipásztor egy sajtótájékoztató keretében bejelentette az 1989-es Temesvári Emlékbizottság megalakulását. Ezen alkalomból Temesváron, a forradalom kitörésének első és szimbolikus helyszínén ma, 2013. december 15-én a tőle jogtalanul elvitatott Románia Csillaga érdemrendet az Emlékbizottságnak adományozta.
Tőkés László N Y I L A T K O Z A T A
„Meddig sántikáltok kétfelé?” – szegezi nekünk a helyzet- és lelkiismeret-vizsgálatra késztető kérdést Illés próféta, majd pedig ugyanő rögtön el is igazít bizonytalankodásunkban ekképpen: „Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt” (1.Kir 18,21).
A próféta szavával hangzik egybe Krisztus tanítása: „Senki sem szolgálhat két Úrnak… Nem szolgálhatok Istennek és a Mammonnak” (Mt. 6,24).
Mammon a Pénz, Baál a Hatalom bálványa, illetve jelképe a Szentírásban. Az Isten- és emberellenes diktatúrák pénzzel és hatalommal tartották uralmuk alatt a lelkeket. Ceausescu idejében inkább a zsarnoki megfélemlítés tartották fogságban őket, utóbb, a posztkommunizmus időszakában pedig az anyagiak, az érdekek, a korrupció vették át a hatalom szerepét.
Mindkettőtől meg kell szabadulnunk – immár végérvényesen. A kommunista önkényuralom bukásához vezető temesvári felkelés 24. évfordulóján azáltal emlékezünk hitelesen, és akkor maradunk hűek temesvári református gyülekezetünkhöz – egykori önmagunkhoz –, valamint a szabadságért életüket feláldozó vagy kockáztató Temesvár népéhez, hogyha az emberi uralommal szemben Isten előtt hajlunk meg, és az ő igazságához ragaszkodunk – azonképpen, amiként Péter és apostoltársai tesznek bizonyságot erről: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Csel. 5,29). 1898 szent várakozásokkal teli adventjében nekünk is ez volt az igei jelmondatunk és meggyőződésünk, amikor a kollaboráns püspöki önkénnyel, valamint az ateista Ceausescu-rezsimmel bátran szembeszállunk református közösségünkben.
Egy egészen friss közvéleménykutatás felmérése szerint országunk polgárainak közel a fele úgy ítéli, hogy a kommunizmus jobb volt Románia számára, mint ami utána következett. A felmérés sokkoló adatai arra vallanak, hogy – bibliai szóhasználattal élve – Románia népe „kétfelé sántikál” a kommunista múlt és a demokratikusnak nevezett jelen között. Ez ügyben még az sem igazán jelenthet vigaszt, hogy a kommunizmus iránt nosztalgiát és illúziókat táplálók aránya Erdélyben az országos átlagnál alacsonyabb (44,4–43,1), míg Partiumban és Bánságban „csupán” 36,2%.
Viszonylagosan jobb temesközi–partiumi regionális eredményeink az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás folytatására és beteljesítésére indítanak bennünket. Más szóval: jövőnket az 1989-es alapokra kell helyeznünk, hogy a keservesen megszenvedett múltat, a Kondukátor sötét korát senkinek ne legyen oka visszasírnia.
Vaclav Havel véleménye szerint egy második rendszerváltozásra van szükség: a kommunizmus után a posztkommunizmust is meg kell buktatni a volt szovjet tábor országaiban.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tegnap tartott 10. évfordulóján mi is egy új rendszerváltozás mellett foglaltunk állást. A romániai kommunista visszarendeződés körülményei között ennek szükségessége: nyilvánvaló.
Az EMNT tegnapi ünnepi ülésén 1989 jövő évi 25. évfordulójára jubileumi emlékévet hirdetett. Ezzel együtt a temesvári felkelés egykori kiváltói – résztvevői és részesei – megalakították az 1989-es Temesvári Emlékbizottságot (lásd tagjainak névsorát mellékelve). Közös célunk az – melyben minden bizonnyal valamennyi romániai rendszerváltoztató erő és szervezet osztozik –, hogy ne hagyjuk ellopni a forradalmat, és a múlttal való szembenézés, valamint az igazság kimondása és az igazságtétel előmozdítása révén is továbblendítsük a 24 évvel ezelőtt elkezdődött demokratikus rendszerváltozás folytatását.
Európai szinten ugyanezeket a célokat és feladatokat vallja a magáénak az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja. A szomszédos Magyarországon viszont mostanság van megalakulóban a Nemzeti Emlékezet Bizottsága.
A rendszerváltozásnak kisebbségpolitikai, nemzetiségi téren is végbe kell mennie. A temesvári románok, magyarok, németek, szerbek, a különböző etnikai és vallási közösségek 1989 Szabadító Karácsonyán való összefogása arra figyelmeztet, hogy a romániai demokrácia próbaköve és – egyik –fokmérője a kisebbségi közösségek jogainak és egyenrangúságának biztosítása.
A „Steaua României” / Románia Csillaga érdemrend visszavonásának szándéka körül kialakult botrányos helyzettel kapcsolatban, találóan állapítja meg Borbély Zsolt politológus, hogy ez ügyben „az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében”. Az érdemrend becsületbíróságának múlt havi döntése vonatkozásában egyik román forradalmi harcos pedig ezt írta telefonüzenetében: „Minthogyha 1989 decemberében volnánk” („Parcă suntem în decembrie 1989”). Nem kétséges, hogy a Victor Ponta-féle neokommunista, álliberális kormány – miként az elmúlt negyed században mások is: nemcsak a magyaroktól, hanem Temesvár népétől akarja „ellopni” az 1989-es forradalmat, vagy legalábbis elvitatni és lekicsinyíteni az abban játszott, meghatározó szerepüket.
Válaszképpen ezekre a törekvésekre, ezennel Temesvár forradalmi felkelőinek és hőseinek ajánlom fel jelképes formában a Románia Csillaga lovagi érdemrendemet, mellyel a Tismăneanu-jelentést kezdeményező, a kommunista diktatúrát elítélő Traian Băsescu államelnök tüntetett volt ki, 2009 decemberében. A magas kitüntetéssel együtt méltán megilleti őket egész Románia elismerése.
Küszöbön álló Emlékévünk központi gondolata: az Igazság és békesség. Ésaiás próféta hirdeti, hogy: „Lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké” (És. 32,17). – Igazság- és szabadságharcunkat azért kell folytatnunk, hogy a kommunizmus visszahúzó örökségétől megszabadulva, végre igazi békességben és biztonságban élhessen országunk népe, és mi, magyarok is itthon érezhessük magunkat Erdélyben.
Temesvár, 2013. december 15.
Tőkés László
1989-es Temesvári Emlékbizottság
Tőkés László
Balaton Zoltán
Borbély Imre
Borbély Zsolt Attila
Gazda Árpád
Kabai József
Kincses Előd
Mátyus Ernő
Molnár János
Sepsy Béla
Sükösd Antal
Teleki László
Tolnay István
2013. december 16.
Új elnökséget választott a MAKOSZ
A Romániai Magyar Középiskolások Országos Szövetsége (MAKOSZ – a MIÉRT társult országos szervezete) 2013. december 13– 15. között Kolozsváron szervezte meg 20. Kongresszusát. A gyűlésen 92 küldött, az ország 14 megyéjéből választotta meg a MAKOSZ új elnökségét – áll a szervezet mai sajtóközleményében.
A megnyitón Debreczeni Sándor (volt MAKOSZ ügyvezető elnök), Szőcs Domokos (Román Oktatásügyi Minisztérium Kisebbségi Oktatási Főosztály vezérigazgatója), Fodor László (leköszönő MAKOSZ elnök), valamint Andacs Zsolt Levente (KMDT elnök) szólalt fel.
Ezt követően a tagszervezetek megtartották beszámolóikat, majd az alapszabályzat és a Szervezeti Működési Szabályzat (SZMSZ) módosítására került sor. Ezen napirendi pontok után következett az elnökség beszámolója, végül pedig a tisztújítás. A szabályzatmódosítás legfontosabb, pontját a MAKOSZ elnökségének átstrukturálása jelentette. A delegáltak 7 órás vita után elfogadták: a MAKOSZ vezetéséért az elnök, társelnök, 10 további alelnök, 3 tanácsadó, 2 cenzor, valamint egy tiszteletbeli tag felel.
Elnök: Kádár Petra
Társelnök: Lőrincz Szabolcs
Gazdasági alelnök: Nagy Örs Tamás
Külügyi alelnök: Tóth Gabriel
Tagságügyi alelnök: Berei Dóra
Szórványrégiókért felelős alelnök: Buryán Tünde
Partium régióért felelős alelnök: Kiss Ágota
Érdekképviseleti alelnök: Gáll Anna
Diákmédia és PR-ért felelős alelnök: Gáspárik Márton Pál
Arculatért felelős alelnök: Ruzsa Zsombor
KÖDAK intézettel foglalkozó alelnök: Lantos Mercédesz
Tanácsadók:
Takács Dániel
Lukács Rajmund
Balog Tamás
Cenzorok:
Virginás- Tar Ágnes
Kassay Anna
Tiszteletbeli tag: Gaudi Zsófia
A Kongresszus megszavazta, hogy a programtervezetük megírására 2014. február 21–23. között Nagyváradon, az első Megyei Konzultatív Tanácsgyűlésen kerül sor.
A Kongresszus társszervezője a Kolozsvári Magyar Diák Tanács volt (KMDT).
Szabadság (Kolozsvár)
A Romániai Magyar Középiskolások Országos Szövetsége (MAKOSZ – a MIÉRT társult országos szervezete) 2013. december 13– 15. között Kolozsváron szervezte meg 20. Kongresszusát. A gyűlésen 92 küldött, az ország 14 megyéjéből választotta meg a MAKOSZ új elnökségét – áll a szervezet mai sajtóközleményében.
A megnyitón Debreczeni Sándor (volt MAKOSZ ügyvezető elnök), Szőcs Domokos (Román Oktatásügyi Minisztérium Kisebbségi Oktatási Főosztály vezérigazgatója), Fodor László (leköszönő MAKOSZ elnök), valamint Andacs Zsolt Levente (KMDT elnök) szólalt fel.
Ezt követően a tagszervezetek megtartották beszámolóikat, majd az alapszabályzat és a Szervezeti Működési Szabályzat (SZMSZ) módosítására került sor. Ezen napirendi pontok után következett az elnökség beszámolója, végül pedig a tisztújítás. A szabályzatmódosítás legfontosabb, pontját a MAKOSZ elnökségének átstrukturálása jelentette. A delegáltak 7 órás vita után elfogadták: a MAKOSZ vezetéséért az elnök, társelnök, 10 további alelnök, 3 tanácsadó, 2 cenzor, valamint egy tiszteletbeli tag felel.
Elnök: Kádár Petra
Társelnök: Lőrincz Szabolcs
Gazdasági alelnök: Nagy Örs Tamás
Külügyi alelnök: Tóth Gabriel
Tagságügyi alelnök: Berei Dóra
Szórványrégiókért felelős alelnök: Buryán Tünde
Partium régióért felelős alelnök: Kiss Ágota
Érdekképviseleti alelnök: Gáll Anna
Diákmédia és PR-ért felelős alelnök: Gáspárik Márton Pál
Arculatért felelős alelnök: Ruzsa Zsombor
KÖDAK intézettel foglalkozó alelnök: Lantos Mercédesz
Tanácsadók:
Takács Dániel
Lukács Rajmund
Balog Tamás
Cenzorok:
Virginás- Tar Ágnes
Kassay Anna
Tiszteletbeli tag: Gaudi Zsófia
A Kongresszus megszavazta, hogy a programtervezetük megírására 2014. február 21–23. között Nagyváradon, az első Megyei Konzultatív Tanácsgyűlésen kerül sor.
A Kongresszus társszervezője a Kolozsvári Magyar Diák Tanács volt (KMDT).
Szabadság (Kolozsvár)
2013. december 17.
Gyöngykoszorúk gyöngye
Adventi néptánctalálkozó Marosvásárhelyen
December 21-én, szombaton, a Maros Művészegyüttes, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete, valamint a Folk Dancing and Music Egyesület szervezésében ismét sor kerül a Gyöngykoszorúk gyöngye című néptánctalálkozóra. A több mint két évtizedes múlttal rendelkező néptánc-mozgalom közelgő, marosvásárhelyi rendezvényével kapcsolatosan hétfőn délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a szervezők a Maros Művészegyüttes kövesdombi székházában.
Mint azt Barabási Attila Csaba igazgató elmondta, sikeres évet tudhat maga mögött az együttes, amelynek kiemelkedő momentuma volt a nemrég Marosvásárhelyen megszervezett hivatásos néptáncegyüttesek találkozója. Azt követően partiumi turnén vettek részt, a soron következő rendezvényük pedig a Gyöngykoszorúk gyöngye lesz, amelyet annak idején a Szabó házaspár – György és Éva –, illetve az EMKE kezdeményezett. Hosszú évek óta az utóbbival közösen szervezik, egy hároméves kihagyást követően úgy gondolták: ha az EMKE és a Maros Művészegyüttes összefog, ismét lehet Gyöngykoszorú- találkozót szervezni Marosvásárhelyen. – Az első Gyöngykoszorút hét évvel ezelőtt szerveztük a városban, a hagyományt a továbbiakban is folytatni kívánjuk. Régi és újabban alakult néptáncegyütteseket is meghívunk, az idei találkozó nyitóünnepségén pedig megemlékezünk a Szabó házaspárról, akik 1991-ben elindították ezt a nemes és szép mozgalmat. Az idei Gyöngykoszorún szakmai kiértékelőt is tartunk, elsősorban az együttesek nyilvántartása végett, hiszen Maros megye rendelkezik az erdélyi megyék közül a legtöbb magyar néptáncegyüttessel. Az idei találkozónkra is több olyan formáció érkezik, amelyek eleddig még nem vettek részt a Gyöngykoszorún, és meghívjuk a nemrég lezajlott I. Széllyes Sándor Népdalvetélkedő felnőtt-, illetve gyerekkategóriáinak első és második helyezettjeit is. A magam részéről a Gyöngykoszorú-találkozók mindegyik részét átéltem, voltam résztvevő, szervező, újjáindító egyaránt, és fontosnak tartom megjegyezni, hogy a mozgalom mindmáig önkéntes jelleggel működik. A Szabó György elképzelése szerint folytatjuk a hagyományt, a cél továbbra is az, hogy ne a pénz vezessen minket, a rendezvény maradjon meg találkozónak. A hagyományőrzésen túl sok szép emberi kapcsolat, házasság is született a Gyöngykoszorúnak köszönhetően. Erre a találkozóra szüksége van az erdélyi magyarságnak, a különböző településeken élő szervezők értéket mentenek a jövőnek. Megérdemelnék a kitüntetést. Az idei Gyöngykoszorúk gyöngye házigazdája a Napsugár táncegyüttes – Marosvásárhelyen közel húsz együttes lép majd fel, 300-400 táncost láthat majd a közönség. A találkozó hagyományai szerint ökumenikus istentisztelettel nyitjuk a rendezvényt. Ez egyrészt hangsúlyozza a rendezvény fontosságát, másrészt a Gyöngykoszorú szellemisége szerint való. Az idei esztendőben e találkozó lesz az utolsó rendezvényünk, de februárban már magyarországi turnéra indulunk, akkor Nyíregyházára, márciusban pedig Budapestre, majd Celldömölkre, Sátoraljaújhelyre és Pápára utazik az együttes, a továbbiakban pedig európai körútra is van esélyünk, és reményeink szerint hamarosan a táncvezetőképzésünket is elindíthatjuk – de ezekről bővebbet most nem szeretnék mondani.
Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke hozzátette: Szabó Éva temetésére holnap (ma – a szerk.) kerül sor, az egyesület saját halottjának tekinti. – 1991-ben volt az első Gyöngykoszorú, akkor Nyárádszeredában. Azóta a mozgalom keretében több mint száz találkozó került megszervezésre és tíznél több Gyermek- Gyöngykoszorún is részt vehettek az érdeklődők. Öröm látni felcseperedni, majd a szakmában elhelyezkedni azokat a fiatalokat, akik régen, gyermekként táncoltak a találkozókon. A találkozók az évek során több ezer embert szólítottak a Gyöngykoszorúk színpadaira. Nagy mozgalommá nőtte ki magát, viszonylag kis anyagi befektetéssel – és követendő példává vált. Marosvásárhelyen annak idején az adventi találkozóval indult a mozgalom, de ezt az egykori népi alkotások háza kisajátította magának, ezért lemondtunk róla. Utána találtuk meg Barabási Csaba Attilát és a Maros Művészegyüttest, és szép együttműködés vette kezdetét, amelynek köszönhetően mindmáig sikerült fenntartanunk a táncházmozgalmat. Mindezekhez hozzátenném, hogy hamarosan véget ér az EMKE Maros megyei szervezeténél töltött harmadik mandátumom, amelyet követően a visszalépés időszaka következik az életemben. De továbbra is vallom az EMKE jelmondatát – "Aki a köznek él, annak élni érdemes" – és a Gyöngykoszorúk szervezői az elkövetkezőkben is számíthatnak a támogatásomra – árulta el Ábrám Zoltán.
A Gyöngykoszorúk gyöngye marosvásárhelyi találkozójára december 21-én, szombaton kerül sor a művészegyüttes kövesdombi székházának előadótermében. A néptánccsoportok ünnepi műsora 11.30 órakor kezdődik és 16 óráig tart, ezt követően, 17 órától szakmai kiértékelő, valamint táncház lesz a Blue Pearl vendéglőben. A szervezők mindenkit szeretettel várnak.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
Adventi néptánctalálkozó Marosvásárhelyen
December 21-én, szombaton, a Maros Művészegyüttes, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete, valamint a Folk Dancing and Music Egyesület szervezésében ismét sor kerül a Gyöngykoszorúk gyöngye című néptánctalálkozóra. A több mint két évtizedes múlttal rendelkező néptánc-mozgalom közelgő, marosvásárhelyi rendezvényével kapcsolatosan hétfőn délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a szervezők a Maros Művészegyüttes kövesdombi székházában.
Mint azt Barabási Attila Csaba igazgató elmondta, sikeres évet tudhat maga mögött az együttes, amelynek kiemelkedő momentuma volt a nemrég Marosvásárhelyen megszervezett hivatásos néptáncegyüttesek találkozója. Azt követően partiumi turnén vettek részt, a soron következő rendezvényük pedig a Gyöngykoszorúk gyöngye lesz, amelyet annak idején a Szabó házaspár – György és Éva –, illetve az EMKE kezdeményezett. Hosszú évek óta az utóbbival közösen szervezik, egy hároméves kihagyást követően úgy gondolták: ha az EMKE és a Maros Művészegyüttes összefog, ismét lehet Gyöngykoszorú- találkozót szervezni Marosvásárhelyen. – Az első Gyöngykoszorút hét évvel ezelőtt szerveztük a városban, a hagyományt a továbbiakban is folytatni kívánjuk. Régi és újabban alakult néptáncegyütteseket is meghívunk, az idei találkozó nyitóünnepségén pedig megemlékezünk a Szabó házaspárról, akik 1991-ben elindították ezt a nemes és szép mozgalmat. Az idei Gyöngykoszorún szakmai kiértékelőt is tartunk, elsősorban az együttesek nyilvántartása végett, hiszen Maros megye rendelkezik az erdélyi megyék közül a legtöbb magyar néptáncegyüttessel. Az idei találkozónkra is több olyan formáció érkezik, amelyek eleddig még nem vettek részt a Gyöngykoszorún, és meghívjuk a nemrég lezajlott I. Széllyes Sándor Népdalvetélkedő felnőtt-, illetve gyerekkategóriáinak első és második helyezettjeit is. A magam részéről a Gyöngykoszorú-találkozók mindegyik részét átéltem, voltam résztvevő, szervező, újjáindító egyaránt, és fontosnak tartom megjegyezni, hogy a mozgalom mindmáig önkéntes jelleggel működik. A Szabó György elképzelése szerint folytatjuk a hagyományt, a cél továbbra is az, hogy ne a pénz vezessen minket, a rendezvény maradjon meg találkozónak. A hagyományőrzésen túl sok szép emberi kapcsolat, házasság is született a Gyöngykoszorúnak köszönhetően. Erre a találkozóra szüksége van az erdélyi magyarságnak, a különböző településeken élő szervezők értéket mentenek a jövőnek. Megérdemelnék a kitüntetést. Az idei Gyöngykoszorúk gyöngye házigazdája a Napsugár táncegyüttes – Marosvásárhelyen közel húsz együttes lép majd fel, 300-400 táncost láthat majd a közönség. A találkozó hagyományai szerint ökumenikus istentisztelettel nyitjuk a rendezvényt. Ez egyrészt hangsúlyozza a rendezvény fontosságát, másrészt a Gyöngykoszorú szellemisége szerint való. Az idei esztendőben e találkozó lesz az utolsó rendezvényünk, de februárban már magyarországi turnéra indulunk, akkor Nyíregyházára, márciusban pedig Budapestre, majd Celldömölkre, Sátoraljaújhelyre és Pápára utazik az együttes, a továbbiakban pedig európai körútra is van esélyünk, és reményeink szerint hamarosan a táncvezetőképzésünket is elindíthatjuk – de ezekről bővebbet most nem szeretnék mondani.
Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke hozzátette: Szabó Éva temetésére holnap (ma – a szerk.) kerül sor, az egyesület saját halottjának tekinti. – 1991-ben volt az első Gyöngykoszorú, akkor Nyárádszeredában. Azóta a mozgalom keretében több mint száz találkozó került megszervezésre és tíznél több Gyermek- Gyöngykoszorún is részt vehettek az érdeklődők. Öröm látni felcseperedni, majd a szakmában elhelyezkedni azokat a fiatalokat, akik régen, gyermekként táncoltak a találkozókon. A találkozók az évek során több ezer embert szólítottak a Gyöngykoszorúk színpadaira. Nagy mozgalommá nőtte ki magát, viszonylag kis anyagi befektetéssel – és követendő példává vált. Marosvásárhelyen annak idején az adventi találkozóval indult a mozgalom, de ezt az egykori népi alkotások háza kisajátította magának, ezért lemondtunk róla. Utána találtuk meg Barabási Csaba Attilát és a Maros Művészegyüttest, és szép együttműködés vette kezdetét, amelynek köszönhetően mindmáig sikerült fenntartanunk a táncházmozgalmat. Mindezekhez hozzátenném, hogy hamarosan véget ér az EMKE Maros megyei szervezeténél töltött harmadik mandátumom, amelyet követően a visszalépés időszaka következik az életemben. De továbbra is vallom az EMKE jelmondatát – "Aki a köznek él, annak élni érdemes" – és a Gyöngykoszorúk szervezői az elkövetkezőkben is számíthatnak a támogatásomra – árulta el Ábrám Zoltán.
A Gyöngykoszorúk gyöngye marosvásárhelyi találkozójára december 21-én, szombaton kerül sor a művészegyüttes kövesdombi székházának előadótermében. A néptánccsoportok ünnepi műsora 11.30 órakor kezdődik és 16 óráig tart, ezt követően, 17 órától szakmai kiértékelő, valamint táncház lesz a Blue Pearl vendéglőben. A szervezők mindenkit szeretettel várnak.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. december 19.
Nyelvvédelem és nyelvújítás – megőrzés és megújulás (I.)
Egy aradi tapasztalat
A mögöttem maradt évtizedekben szinte teljesen bejártam a Kárpát-medencét, számos város akad, ahová időről-időre visszatérek, természetesen ilyen Pozsony, Kassa, Ungvár, Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Marosvásárhely, Szabadka, Újvidék és Alsólendva.
Nehéz kimondanom, mindenütt a magyar nyelv erőteljes hanyatlását kellett tapasztalnom. Két hete jártam Aradon közel tíz esztendő elmúltával az ottani Kölcsey Egyesület és az általa megjelentetett Havi Szemle című folyóirat meghívására. Ezt megelőzően akkor jártam a városban, amikor az aradi vár kazamatáiból kiszabadított, majd egy időre a Minoriták főtéri templomának udvarán elhelyezett Szabadságszobrot ismét felavatták, ha nem is eredeti helyén, a történelmi emlékeket hordozó Városháza előtt, hanem egy félreeső, kissé elhanyagolt téren, szemközt az 1849-es erdélyi háború román politikusait és harcosait megörökítő emlékművet. Ez akkor még csak egy diadalívre felfüggesztett molinón volt látható. Azóta létrejött a valóságos kőbe faragott és bronzba öntött román monumentum, s a két emlékmű: a nemzeti emlékezetbe mélyen beivódott magyar és az újabb, kissé esetlen román ott álldogál békésen egymással szemben, figyelvén a gondozatlan térségen sietősen átvágó aradiakat.
Midőn egy évtizede ott jártam, Aradon még gyakran hallottam magyar szót, két hete viszont csak abban a több épületre kiterjedő magyar kulturális létesítményben, amelyben az ottani két magyar szerkesztőség, a magyar kulturális egyesület és egy magyar vendéglő található. Máskülönben a város, amelynek lakossága az utolsó osztrák-magyar népszámlálás alkalmával, 1910-ben 77 542 főt számlált, ebből 48 761 fő magyarnak, 14 949 románnak, 11 320 németnek, 1 850 szerbnek vallotta magát, azaz a magyarok túlnyomó: 62,9 %-os többségben éltek, a románok aránya 19,2 %, a németeké 14,6 %, a szerbeké 2,4 % volt. Nos, mindez a rendelkezésre álló 1992-es román népszámlálás adatai szerint a következőkben változott: a város lakossága 190 114 főt tett ki, ebből 151 436 volt a román, 29 828 a magyar, 4 142 a német és mindössze 888 a szerb (viszont 2 138 a cigány). Azaz a magyarok aránya 15,7 %, a románoké 79,6 %, a németeké 2,18 %, a szerbeké 0,47 % (és a cigányoké 1,12 %). A legtöbb, korábban nagy (vagy relatív) többségben magyarok által lakott erdélyi, partiumi, bánsági város etnikai képe ehhez hasonlóan alakult át, és már csak a Székelyföld városai tekinthetők magyar településnek, Marosvásárhely nagyon kicsiny magyar többsége is felettébb ingatag. Mindez, amiről az imént beszéltem, arra utal, hogy az erdélyi (és általában a Kárpát-medencei) magyar kisebbségvédelmi stratégiát: a kisebbségi sorsban élő magyarság védelmének stratégiáját újra és újra át kell gondolnunk. A korábban követett megfontolások és eljárások (és főként az általánosságban érvényesített politikai retorika) ugyanis már régen csődöt mondtak, és ahogy magam látom, szinte minden téren nagy-nagy bizonytalanság tapasztalható.
Mára Arad talán a múlt század kilencvenes éveiben rögzített és az imént bemutatott adatsorhoz képest is radikálisan megváltozott. Tíz esztendeje a belvárosban még gyakran megütötte a fülemet a magyar szó (akárcsak Temesváron vagy éppen Brassóban), mára ezek a szavak jóformán eltűntek: Arad román nagyvárossá vált és csupán néhány kisebb nyelvszigeten – a magyar kulturális egyesületben, a magyar szerkesztőségekben, a római katolikus és református templomban és néhány magyar iskolában lehet magyar beszédet hallani. Aki ma nemzetstratégiáról beszél, annak erre a változásra: a magyar szó elnémulására mindenképpen fel kell figyelnie. Hiszen Aradot, Temesvárt és Brassót meglehetősen gyors ütemben követi Kolozsvár, Nagyvárad és Szatmárnémeti, ott van nyomukban Marosvásárhely, amely néhány esztendeje még az erdélyi magyarság „fellegvárának” számított, s ugyancsak alaposan megfogyatkozott a magyarság létszáma, jóllehet ma még abszolút többséget alkot olyan városokban, mint a Székelyföld legendás központjai: Csikszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Gyergyószentmiklós.
Pomogáts Béla
Nyugati Jelen (Arad)
Egy aradi tapasztalat
A mögöttem maradt évtizedekben szinte teljesen bejártam a Kárpát-medencét, számos város akad, ahová időről-időre visszatérek, természetesen ilyen Pozsony, Kassa, Ungvár, Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Marosvásárhely, Szabadka, Újvidék és Alsólendva.
Nehéz kimondanom, mindenütt a magyar nyelv erőteljes hanyatlását kellett tapasztalnom. Két hete jártam Aradon közel tíz esztendő elmúltával az ottani Kölcsey Egyesület és az általa megjelentetett Havi Szemle című folyóirat meghívására. Ezt megelőzően akkor jártam a városban, amikor az aradi vár kazamatáiból kiszabadított, majd egy időre a Minoriták főtéri templomának udvarán elhelyezett Szabadságszobrot ismét felavatták, ha nem is eredeti helyén, a történelmi emlékeket hordozó Városháza előtt, hanem egy félreeső, kissé elhanyagolt téren, szemközt az 1849-es erdélyi háború román politikusait és harcosait megörökítő emlékművet. Ez akkor még csak egy diadalívre felfüggesztett molinón volt látható. Azóta létrejött a valóságos kőbe faragott és bronzba öntött román monumentum, s a két emlékmű: a nemzeti emlékezetbe mélyen beivódott magyar és az újabb, kissé esetlen román ott álldogál békésen egymással szemben, figyelvén a gondozatlan térségen sietősen átvágó aradiakat.
Midőn egy évtizede ott jártam, Aradon még gyakran hallottam magyar szót, két hete viszont csak abban a több épületre kiterjedő magyar kulturális létesítményben, amelyben az ottani két magyar szerkesztőség, a magyar kulturális egyesület és egy magyar vendéglő található. Máskülönben a város, amelynek lakossága az utolsó osztrák-magyar népszámlálás alkalmával, 1910-ben 77 542 főt számlált, ebből 48 761 fő magyarnak, 14 949 románnak, 11 320 németnek, 1 850 szerbnek vallotta magát, azaz a magyarok túlnyomó: 62,9 %-os többségben éltek, a románok aránya 19,2 %, a németeké 14,6 %, a szerbeké 2,4 % volt. Nos, mindez a rendelkezésre álló 1992-es román népszámlálás adatai szerint a következőkben változott: a város lakossága 190 114 főt tett ki, ebből 151 436 volt a román, 29 828 a magyar, 4 142 a német és mindössze 888 a szerb (viszont 2 138 a cigány). Azaz a magyarok aránya 15,7 %, a románoké 79,6 %, a németeké 2,18 %, a szerbeké 0,47 % (és a cigányoké 1,12 %). A legtöbb, korábban nagy (vagy relatív) többségben magyarok által lakott erdélyi, partiumi, bánsági város etnikai képe ehhez hasonlóan alakult át, és már csak a Székelyföld városai tekinthetők magyar településnek, Marosvásárhely nagyon kicsiny magyar többsége is felettébb ingatag. Mindez, amiről az imént beszéltem, arra utal, hogy az erdélyi (és általában a Kárpát-medencei) magyar kisebbségvédelmi stratégiát: a kisebbségi sorsban élő magyarság védelmének stratégiáját újra és újra át kell gondolnunk. A korábban követett megfontolások és eljárások (és főként az általánosságban érvényesített politikai retorika) ugyanis már régen csődöt mondtak, és ahogy magam látom, szinte minden téren nagy-nagy bizonytalanság tapasztalható.
Mára Arad talán a múlt század kilencvenes éveiben rögzített és az imént bemutatott adatsorhoz képest is radikálisan megváltozott. Tíz esztendeje a belvárosban még gyakran megütötte a fülemet a magyar szó (akárcsak Temesváron vagy éppen Brassóban), mára ezek a szavak jóformán eltűntek: Arad román nagyvárossá vált és csupán néhány kisebb nyelvszigeten – a magyar kulturális egyesületben, a magyar szerkesztőségekben, a római katolikus és református templomban és néhány magyar iskolában lehet magyar beszédet hallani. Aki ma nemzetstratégiáról beszél, annak erre a változásra: a magyar szó elnémulására mindenképpen fel kell figyelnie. Hiszen Aradot, Temesvárt és Brassót meglehetősen gyors ütemben követi Kolozsvár, Nagyvárad és Szatmárnémeti, ott van nyomukban Marosvásárhely, amely néhány esztendeje még az erdélyi magyarság „fellegvárának” számított, s ugyancsak alaposan megfogyatkozott a magyarság létszáma, jóllehet ma még abszolút többséget alkot olyan városokban, mint a Székelyföld legendás központjai: Csikszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Gyergyószentmiklós.
Pomogáts Béla
Nyugati Jelen (Arad)
2013. december 23.
Felavatták Antall József első szobrát Erdélyben
Székelyhídon avatták fel december 22-én, vasárnap Antall József volt miniszter- elnök első szobrát Erdélyben – közölte az Antall József Alapítvány az MTI-vel.
A közlemény szerint a volt kormányfő halálának huszadik évfordulója alkalmából a székelyhídi református templom kertjében avatta fel az alapítvány a mellszobrot, amely bronzból készült, és egy fél tonnás süttői mészkő posztamensen áll. Az Antall József Alapítvány idézte Makay Zsoltnak, a Jólét és Szabadság Demokrata Közösség elnökének, az alapítvány kurátorának a szoboravatón elmondott szavait, miszerint az ott élőknek régi vágya volt, hogy a Partiumban is legyen szobra Antall Józsefnek, hiszen több évtized után ő volt az első magyar politikus, aki nyíltan felvállalta a nemzetegyesítés gondolatát.
A közlemény szerint Szabó Ödön, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség országgyűlési képviselője azt hangsúlyozta, történelmi pillanatnak tekinti, hogy Antall Józsefnek e naptól kezdve Erdélyben is van szobra. A politikus kiemelte, a volt kormányfőt értékpártisága tette halhatatlanná, értéknek tartotta a nemzetet, a családot és a hitet. Mindezt pedig nem politikusi szerepként vállalta, hanem valóban így is gondolta, így is érezte.
A megemlékezés végén Babusa János szobrászművész alkotását Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke áldotta meg. Az Antall József Alapítvány tájékoztatása szerint a szoboravatón mintegy kétszázan vettek részt. Antall József történész, politikus, a rendszerváltás utáni első szabadon választott magyar kormány miniszterelnöke húsz éve, 1993. december 12-én hunyt el. MTI
Erdély.ma
Székelyhídon avatták fel december 22-én, vasárnap Antall József volt miniszter- elnök első szobrát Erdélyben – közölte az Antall József Alapítvány az MTI-vel.
A közlemény szerint a volt kormányfő halálának huszadik évfordulója alkalmából a székelyhídi református templom kertjében avatta fel az alapítvány a mellszobrot, amely bronzból készült, és egy fél tonnás süttői mészkő posztamensen áll. Az Antall József Alapítvány idézte Makay Zsoltnak, a Jólét és Szabadság Demokrata Közösség elnökének, az alapítvány kurátorának a szoboravatón elmondott szavait, miszerint az ott élőknek régi vágya volt, hogy a Partiumban is legyen szobra Antall Józsefnek, hiszen több évtized után ő volt az első magyar politikus, aki nyíltan felvállalta a nemzetegyesítés gondolatát.
A közlemény szerint Szabó Ödön, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség országgyűlési képviselője azt hangsúlyozta, történelmi pillanatnak tekinti, hogy Antall Józsefnek e naptól kezdve Erdélyben is van szobra. A politikus kiemelte, a volt kormányfőt értékpártisága tette halhatatlanná, értéknek tartotta a nemzetet, a családot és a hitet. Mindezt pedig nem politikusi szerepként vállalta, hanem valóban így is gondolta, így is érezte.
A megemlékezés végén Babusa János szobrászművész alkotását Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke áldotta meg. Az Antall József Alapítvány tájékoztatása szerint a szoboravatón mintegy kétszázan vettek részt. Antall József történész, politikus, a rendszerváltás utáni első szabadon választott magyar kormány miniszterelnöke húsz éve, 1993. december 12-én hunyt el. MTI
Erdély.ma
2014. január 3.
Az erdélyi magyar politikai vezetők évértékelője 1.
A Kossuth Rádió Határok nélkül című műsora arról szólt, miként értékelik az elmúlt esztendőt a romániai magyar politikusok.
Oláh Gál Elvira előbb Kelemen Hunorral, az elnökével beszélgetett, aki elégedett azzal, hogy ellenzéki pozíciójuk ellenére is sikerült bevinni az alkotmánytervezet első cikkelyébe azt, hogy a nemzetiségi közösségek államalkotó tényezők, ha nem is éppen abban a formában, ahogy azt ők szerették volna. Kelemen nem mondja, hogy a közösségi jogok terén áttörés történt, de szerinte valamiféle mentalitásváltásra mindenképpen sor került.
Kelemen Hunor azt is sikerként emlegeti, hogy a 70 százalékos kormányzati többséggel szemben demokratikus eszközeikkel sikerült megakadályozzák a régió-átalakítást, ami szerinte katasztrofális következményekkel járt volna úgy Székelyföld, mint a Partium számára. Az elnök arra is büszke, hogy a decentralizációs törvény tárgyalásánál az ők módosító javaslataiknak több mint felét elfogadták. Az RMDSZ elnöke a Székelyek Nagy Menetélésében vállalt szerepükről is szólt, kihangsúlyozva, hogy a közösségi akarat, és az RMDSZ politikája között nincs szakadék.
A brüsszeli kezdeményezésükről Kelemen azt mondta, hogy sikerült egy olyan kisebbségi szolidaritást elérni, amely példátlan a FUEN keretein belül, amit nem szakmai, hanem csupán politikai érvekkel tudtak elutasítani.
Mindezek értelmében Kelemen Hunor sikeresnek tartja a 2013-as esztendőt, hiszen állítja: betudták bizonyítani, hogy ellenzékből is elérhetők ilyen szintű eredmények, viszont amihez nem férnek ők hozzá, azok a költségvetési pénzek.
Végül Kelemen Hunor elmondta, hogy a nemzeti minimum mindig létezett, az autonómiáról sosem voltak vitáik, esetleg csak az eszközök használatáról vitáztak, na meg arról, hogy ki képviselje az erdélyi magyarságot, azaz kié legyen a hatalom.
2014-ben nekünk a legnagyobb kihívás az EP választás, a Magyarországi parlamenti választásokon az erdélyi magyaroknak élni kell szavazati jogukkal – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
László Edit Zsuzsannával beszélgetve Biró Zsolt, az MPP elnöke az elmúlt év eseményeiből kiemelte, az RMDSZ ígéretét, miszerint tárgyalni fognak az EP választásokkal kapcsolatosan és örömmel nyugtázta, hogy az autonómiáért vívott harcban sikerült áttörést elérni, és most már ez ügy mellé minden erdélyi magyar politikai erő felsorakozott.
Biró bízik abban, hogy az EP választásokra sikerül egy olyan listát összeállítani, amit majd mindenki magáénak fog érezni, hiszen az MPP rendelkezik egy olyan szakember-garnitúrával, amelyet bejutós helyre tud ajánlani a „válogatottba.” Mi szövetségben gondolkozunk – jelentette ki az EP-listáról az MPP elnöke.
Mi elsősorban az RMDSZ fele próbálunk elmozdulni, de mindenkivel tárgyalunk, nem zárkózunk el a Néppárttól sem, viszont vegyék figyelembe az erőviszonyokat: Hargita megyében 7 polgármesterünk van, de van polgármesterünk Kovászna megyében és a Partiumban is.
Lehőcz Lászlónak Toró T. Tibor, az EMNP elnöke elmondta, hogy pártja is koalíciót szeretne az EP választásokra úgy, hogy Tőkés László a közös listán induljon. Mi egy pártkoalícióban gondolkozunk, mert ha összefogunk, akkor elérjük azt az eredményt, amit 2009-ben elértünk, magyarázta az elnök. Mivel Lech Walenza és Vaclav Hável mellett Tőkés László neve is a rendszerváltók között van, az nem szabad kérdés legyen, hogy folytassa-e ő azt a munkát, amit Brüsszelben elkezdett, Tőkés László a kárpát-medencei magyar egység egyik szimbolikus figurája – fogalmazott az Toró. Hozzátette: Tőkés Lászlóra az RMDSZ-nek is szüksége van, még akkor is, ha politikailag sok kérdésben nem egyeznek vele.
Toró elégedett azzal, hogy 2013-ban sikerült a közösséget megmozgatni, példának említve itt március tizedikét, a Székely Szabadság napját, amikor Marosvásárhelyen mintegy 30 ezer ember gyűlt össze, vagy októberben a Székelyek Nagy Menetelését, amelyre százezres nagyságrendben sikerült mozgósítani a székelyeket, és nem csak őket. Hozzátette: a menetelés kialakított egy olyan hangulatot, amellyel szemben egyelten politikus sem merne menni.
A Néppárt elnöke megemlítette a feszültségeket is, amelyek az RMDSZ-nek tulajdoníthatóan a közéletet „szabdalták” és jelentős zavart is okoztak a fejekben.
A magyarországi választások az erdélyiek számára olyan mint az olimpia: a részvétel a fontos, mert a mi szavazataink ugyan nem befolyásolják érdemben az eredményt, viszont ha magas lesz a részvétel, ez akkor azt jelenti majd, hogy az Orbán-kormány döntéssorozatai fontosak voltak a külhoni magyarok számára – fejtette ki Toró.
Kossuth Rádió
Erdély.ma
A Kossuth Rádió Határok nélkül című műsora arról szólt, miként értékelik az elmúlt esztendőt a romániai magyar politikusok.
Oláh Gál Elvira előbb Kelemen Hunorral, az elnökével beszélgetett, aki elégedett azzal, hogy ellenzéki pozíciójuk ellenére is sikerült bevinni az alkotmánytervezet első cikkelyébe azt, hogy a nemzetiségi közösségek államalkotó tényezők, ha nem is éppen abban a formában, ahogy azt ők szerették volna. Kelemen nem mondja, hogy a közösségi jogok terén áttörés történt, de szerinte valamiféle mentalitásváltásra mindenképpen sor került.
Kelemen Hunor azt is sikerként emlegeti, hogy a 70 százalékos kormányzati többséggel szemben demokratikus eszközeikkel sikerült megakadályozzák a régió-átalakítást, ami szerinte katasztrofális következményekkel járt volna úgy Székelyföld, mint a Partium számára. Az elnök arra is büszke, hogy a decentralizációs törvény tárgyalásánál az ők módosító javaslataiknak több mint felét elfogadták. Az RMDSZ elnöke a Székelyek Nagy Menetélésében vállalt szerepükről is szólt, kihangsúlyozva, hogy a közösségi akarat, és az RMDSZ politikája között nincs szakadék.
A brüsszeli kezdeményezésükről Kelemen azt mondta, hogy sikerült egy olyan kisebbségi szolidaritást elérni, amely példátlan a FUEN keretein belül, amit nem szakmai, hanem csupán politikai érvekkel tudtak elutasítani.
Mindezek értelmében Kelemen Hunor sikeresnek tartja a 2013-as esztendőt, hiszen állítja: betudták bizonyítani, hogy ellenzékből is elérhetők ilyen szintű eredmények, viszont amihez nem férnek ők hozzá, azok a költségvetési pénzek.
Végül Kelemen Hunor elmondta, hogy a nemzeti minimum mindig létezett, az autonómiáról sosem voltak vitáik, esetleg csak az eszközök használatáról vitáztak, na meg arról, hogy ki képviselje az erdélyi magyarságot, azaz kié legyen a hatalom.
2014-ben nekünk a legnagyobb kihívás az EP választás, a Magyarországi parlamenti választásokon az erdélyi magyaroknak élni kell szavazati jogukkal – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
László Edit Zsuzsannával beszélgetve Biró Zsolt, az MPP elnöke az elmúlt év eseményeiből kiemelte, az RMDSZ ígéretét, miszerint tárgyalni fognak az EP választásokkal kapcsolatosan és örömmel nyugtázta, hogy az autonómiáért vívott harcban sikerült áttörést elérni, és most már ez ügy mellé minden erdélyi magyar politikai erő felsorakozott.
Biró bízik abban, hogy az EP választásokra sikerül egy olyan listát összeállítani, amit majd mindenki magáénak fog érezni, hiszen az MPP rendelkezik egy olyan szakember-garnitúrával, amelyet bejutós helyre tud ajánlani a „válogatottba.” Mi szövetségben gondolkozunk – jelentette ki az EP-listáról az MPP elnöke.
Mi elsősorban az RMDSZ fele próbálunk elmozdulni, de mindenkivel tárgyalunk, nem zárkózunk el a Néppárttól sem, viszont vegyék figyelembe az erőviszonyokat: Hargita megyében 7 polgármesterünk van, de van polgármesterünk Kovászna megyében és a Partiumban is.
Lehőcz Lászlónak Toró T. Tibor, az EMNP elnöke elmondta, hogy pártja is koalíciót szeretne az EP választásokra úgy, hogy Tőkés László a közös listán induljon. Mi egy pártkoalícióban gondolkozunk, mert ha összefogunk, akkor elérjük azt az eredményt, amit 2009-ben elértünk, magyarázta az elnök. Mivel Lech Walenza és Vaclav Hável mellett Tőkés László neve is a rendszerváltók között van, az nem szabad kérdés legyen, hogy folytassa-e ő azt a munkát, amit Brüsszelben elkezdett, Tőkés László a kárpát-medencei magyar egység egyik szimbolikus figurája – fogalmazott az Toró. Hozzátette: Tőkés Lászlóra az RMDSZ-nek is szüksége van, még akkor is, ha politikailag sok kérdésben nem egyeznek vele.
Toró elégedett azzal, hogy 2013-ban sikerült a közösséget megmozgatni, példának említve itt március tizedikét, a Székely Szabadság napját, amikor Marosvásárhelyen mintegy 30 ezer ember gyűlt össze, vagy októberben a Székelyek Nagy Menetelését, amelyre százezres nagyságrendben sikerült mozgósítani a székelyeket, és nem csak őket. Hozzátette: a menetelés kialakított egy olyan hangulatot, amellyel szemben egyelten politikus sem merne menni.
A Néppárt elnöke megemlítette a feszültségeket is, amelyek az RMDSZ-nek tulajdoníthatóan a közéletet „szabdalták” és jelentős zavart is okoztak a fejekben.
A magyarországi választások az erdélyiek számára olyan mint az olimpia: a részvétel a fontos, mert a mi szavazataink ugyan nem befolyásolják érdemben az eredményt, viszont ha magas lesz a részvétel, ez akkor azt jelenti majd, hogy az Orbán-kormány döntéssorozatai fontosak voltak a külhoni magyarok számára – fejtette ki Toró.
Kossuth Rádió
Erdély.ma
2014. január 8.
Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad megyei elnökének évértékelője
Ha nem lehet alma-modell, a szőlő-modellt kell alkalmaznunk!
Egy új esztendő kezdete, mindig jó alkalom a számvetésre. Ezúttal Borbély Zsolt Attilát – akit tavaly áprilisban választottak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetének élére – kértük fel a mögöttünk lévő év értékelésére.
– Megítélése szerint milyen évet zárt a magyarság, különös tekintettel arra, hogy az EMNT országos elnöksége az Autonómia évének nyilvánította a 2013-as esztendőt? Közelebb került közösségünk ehhez az áhított célhoz?
– Tény, hogy ma már nem tabukérdés, hanem közbeszéd tárgya az autonómia és a román hatalom nem kiált ügyészért, bíróért, börtönért e célkitűzés kapcsán, mint tette ezt tíz esztendeje. Az is tény, hogy közelebb kerültünk az erdélyi magyar autonómiaelvű konszenzushoz, amit mi sem példáz jobban, mint az, hogy míg az erdélyi magyarság urnákhoz járuló részének többségét képviselő RMDSZ tavaly március 10-én, a Székely Szabadság Napján nem vett részt a marosvásárhelyi autonómia-tüntetésen, addig a Székelyek Nagy Menetelését támogatta. Nem csoda, hogy az 1996. óta a neptuni ihletésű, az önfeladó politikát, a klikkérdekű bukaresti paktálást képviselő Markó Béla és a tüntetésen való részvételt szorgalmazó jelenlegi elnök, Kelemen Hunor között feszültség alakult ki. Előbbi egy magyarországi bal-liberális hecclapban, az Élet és Irodalomban kigúnyolta a menetelésen részt vevő -eseket, utóbbi megvédte őket. Az RMDSZ fősodra a hivatalban levő elnököt látszik támogatni e kérdésben. Ugyanakkor azt hallani, hogy az RMDSZ lassan húszéves késéssel, de végre tető alá hozza a székelyföldi területi autonómiáról szóló statútumát. Jobb későn, mint egyáltalán. Mindemellett az Európai Parlamenti választások kapcsán a magyar összefogás vonatkozásában megfogalmazódó RMDSZ-es ellenállás aggasztó. Nem lenne jó, ha egymás ellen indulnának a magyar politikai erők, nem valószínű, hogy megismételhető a 2007-es eredmény, amikor Tőkés László és az RMDSZ is külön-külön elérte a bejutáshoz szükséges küszöböt.
– Mi a helyzet Aradon?
– Aradon folytattuk a régebben megkezdett közösségépítő tevékenységeinket, ezek közül kiemelném a Táncsics-díj kapcsán az addiginál is szélesebb körű ismertségre szert tett Szaniszló Ferenc magvas, lényeglátó előadását, s bekapcsolódtunk az országosan meghirdetett akciókba is. Gondolok itt a régiósítás elleni tüntetésre, vagy arra, hogy közvetlenül karácsony előtt a Tőkés László Alapítvány jóvoltából ösztöndíjakat adhattunk át országszerte a jó eredményeket elért, szilárd nemzeti öntudatú diákoknak. Nem EMNT-s megvalósítás, de a közösségépítés szempontjából fontos fejlemény a Tulipán könyvesbolt borozós profil-kiegészítése: nemzetpolitikai szempontból kevés olyan fontos kérdés van, mint az, hogy hol találkozhatnak a kulturális és egyházi eseményeken kívül egy közel kétszázezres nagyvárosban szétszórt magyarok, hova térhetnek be, ahol magyar szó és magyar környezet várja őket.
– Ha már szóba került a Tulipán, az EMNT két nagy sikerű, telt házas könyvbemutatót is szervezett itt, s mint a sajtóból értesültünk, megjelent egy harmadik könyve is, mely az elmúlt tíz esztendő politikai történéseit foglalja össze. Minek köszönhető a közírói aktivitásának ilyetén fellendülése, és számíthatunk-e arra, hogy harmadik könyvét is bemutatják Aradon?
– Kaptam egy közel fél éves ösztöndíjat arra, hogy megírjam az EMNT első tíz esztendejének történetét, amiből végül az erdélyi magyarság utóbbi évtizedének „belpolitikai” krónikája lett, ugyanis nem lehet az EMNT-ről úgy írni, hogy közben ne essen szó a szervezet tevékenységének kontextusáról, az RMDSZ-ről, a Magyar Polgári Pártról s persze az EMNT által létrehozott Erdélyi Magyar Néppártról. E nagyobb szabású monográfia oldalvizein született meg „A Neptun-gate” című kötet, mely régi adósságom volt, valamint a „Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja” című kötet, mely az elmúlt húsz évben az Erdélyi Napló hasábjain megjelent nemzetpolitikai eszmefuttatásaimnak válogatása. E két kötetet egyébként eddig összesen tizennégy helyszínen mutattuk be a helyi EMNT szervezésében Torockótól Marosvásárhelyen, Csíkszeredán át Barótig. A harmadik kötetnek eddig csak Kolozsváron volt bemutatója, de ha megjelenik az utánnyomás, akkor Aradon, Temesváron és Kisjenőben feltétlenül szervezünk könyvbemutatót.
– Jövőre parlamenti választások lesznek az anyaországban. Mennyiben érint ez minket, erdélyi és partiumi magyarokat?
– A magyar állampolgárság kiterjesztése minden azt igénylő magyarra nézve rendkívüli fontosságú, nemzetpolitikai jelentőségében túlbecsülhetetlen lépese volt a 2010-ben győztes politikai erőknek. Bizonyos mértékig jóvátétel volt ez, visszakaptunk valamit, ami lelkileg és közjogilag egyaránt fontos, valamit, amit a történelem vaskényszere vett el tőlünk. A világon mindenütt elismert, bevett közjogi kapocs jött létre a trianoni határokon kívül rekedt egyén és az anyaállam között. E lépés igen fontos a Borbély Imre által közel két évtizede „szubszidiáris nemzetstruktúrának” nevezett közösségi létszerkezet megteremtése szempontjából is. Ha ugyanis nem élhet minden magyar egy hazában, a Kárpát-medencében, amit az „alma-modell” testesít meg szimbolikusan, akkor meg kell nézni, hogy milyen struktúra az, amely egyszerre biztosítja az egyes nemzeti közösségek megmaradását és a Kárpát-medencei magyarság együttmozgását, együttlélegzését. Ez pedig, a „szőlő” modelljével leírható említett nemzetstruktúra, melynek keretében minden nemzetrész szert kell, hogy tegyen maximális önállóságra, önszerveződésre, optimális esetben autonómiára s az egyes nemzetrészeket, melyek a szőlőszemekkel szemléltethetőek, a kocsány tartja össze, mely a határokon átívelő társadalmi és politikai intézményekben, s nem utolsósorban a közös állampolgárságban ragadható meg. Jövőre a magyarországi választásokon összmagyar parlamentet választunk, mindenki szavazhat, aki ezt a mind szimbolikus, mind közjogi szempontból jelentős aktust fontosnak tartja. Jövőre a Kárpát-medencei közös magyar sorsalakítás nemcsak szívet melengető szólam lesz, hanem megélt valóság.
– Úgy legyen, köszönöm a véleménynyilvánítást.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),
Ha nem lehet alma-modell, a szőlő-modellt kell alkalmaznunk!
Egy új esztendő kezdete, mindig jó alkalom a számvetésre. Ezúttal Borbély Zsolt Attilát – akit tavaly áprilisban választottak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetének élére – kértük fel a mögöttünk lévő év értékelésére.
– Megítélése szerint milyen évet zárt a magyarság, különös tekintettel arra, hogy az EMNT országos elnöksége az Autonómia évének nyilvánította a 2013-as esztendőt? Közelebb került közösségünk ehhez az áhított célhoz?
– Tény, hogy ma már nem tabukérdés, hanem közbeszéd tárgya az autonómia és a román hatalom nem kiált ügyészért, bíróért, börtönért e célkitűzés kapcsán, mint tette ezt tíz esztendeje. Az is tény, hogy közelebb kerültünk az erdélyi magyar autonómiaelvű konszenzushoz, amit mi sem példáz jobban, mint az, hogy míg az erdélyi magyarság urnákhoz járuló részének többségét képviselő RMDSZ tavaly március 10-én, a Székely Szabadság Napján nem vett részt a marosvásárhelyi autonómia-tüntetésen, addig a Székelyek Nagy Menetelését támogatta. Nem csoda, hogy az 1996. óta a neptuni ihletésű, az önfeladó politikát, a klikkérdekű bukaresti paktálást képviselő Markó Béla és a tüntetésen való részvételt szorgalmazó jelenlegi elnök, Kelemen Hunor között feszültség alakult ki. Előbbi egy magyarországi bal-liberális hecclapban, az Élet és Irodalomban kigúnyolta a menetelésen részt vevő -eseket, utóbbi megvédte őket. Az RMDSZ fősodra a hivatalban levő elnököt látszik támogatni e kérdésben. Ugyanakkor azt hallani, hogy az RMDSZ lassan húszéves késéssel, de végre tető alá hozza a székelyföldi területi autonómiáról szóló statútumát. Jobb későn, mint egyáltalán. Mindemellett az Európai Parlamenti választások kapcsán a magyar összefogás vonatkozásában megfogalmazódó RMDSZ-es ellenállás aggasztó. Nem lenne jó, ha egymás ellen indulnának a magyar politikai erők, nem valószínű, hogy megismételhető a 2007-es eredmény, amikor Tőkés László és az RMDSZ is külön-külön elérte a bejutáshoz szükséges küszöböt.
– Mi a helyzet Aradon?
– Aradon folytattuk a régebben megkezdett közösségépítő tevékenységeinket, ezek közül kiemelném a Táncsics-díj kapcsán az addiginál is szélesebb körű ismertségre szert tett Szaniszló Ferenc magvas, lényeglátó előadását, s bekapcsolódtunk az országosan meghirdetett akciókba is. Gondolok itt a régiósítás elleni tüntetésre, vagy arra, hogy közvetlenül karácsony előtt a Tőkés László Alapítvány jóvoltából ösztöndíjakat adhattunk át országszerte a jó eredményeket elért, szilárd nemzeti öntudatú diákoknak. Nem EMNT-s megvalósítás, de a közösségépítés szempontjából fontos fejlemény a Tulipán könyvesbolt borozós profil-kiegészítése: nemzetpolitikai szempontból kevés olyan fontos kérdés van, mint az, hogy hol találkozhatnak a kulturális és egyházi eseményeken kívül egy közel kétszázezres nagyvárosban szétszórt magyarok, hova térhetnek be, ahol magyar szó és magyar környezet várja őket.
– Ha már szóba került a Tulipán, az EMNT két nagy sikerű, telt házas könyvbemutatót is szervezett itt, s mint a sajtóból értesültünk, megjelent egy harmadik könyve is, mely az elmúlt tíz esztendő politikai történéseit foglalja össze. Minek köszönhető a közírói aktivitásának ilyetén fellendülése, és számíthatunk-e arra, hogy harmadik könyvét is bemutatják Aradon?
– Kaptam egy közel fél éves ösztöndíjat arra, hogy megírjam az EMNT első tíz esztendejének történetét, amiből végül az erdélyi magyarság utóbbi évtizedének „belpolitikai” krónikája lett, ugyanis nem lehet az EMNT-ről úgy írni, hogy közben ne essen szó a szervezet tevékenységének kontextusáról, az RMDSZ-ről, a Magyar Polgári Pártról s persze az EMNT által létrehozott Erdélyi Magyar Néppártról. E nagyobb szabású monográfia oldalvizein született meg „A Neptun-gate” című kötet, mely régi adósságom volt, valamint a „Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja” című kötet, mely az elmúlt húsz évben az Erdélyi Napló hasábjain megjelent nemzetpolitikai eszmefuttatásaimnak válogatása. E két kötetet egyébként eddig összesen tizennégy helyszínen mutattuk be a helyi EMNT szervezésében Torockótól Marosvásárhelyen, Csíkszeredán át Barótig. A harmadik kötetnek eddig csak Kolozsváron volt bemutatója, de ha megjelenik az utánnyomás, akkor Aradon, Temesváron és Kisjenőben feltétlenül szervezünk könyvbemutatót.
– Jövőre parlamenti választások lesznek az anyaországban. Mennyiben érint ez minket, erdélyi és partiumi magyarokat?
– A magyar állampolgárság kiterjesztése minden azt igénylő magyarra nézve rendkívüli fontosságú, nemzetpolitikai jelentőségében túlbecsülhetetlen lépese volt a 2010-ben győztes politikai erőknek. Bizonyos mértékig jóvátétel volt ez, visszakaptunk valamit, ami lelkileg és közjogilag egyaránt fontos, valamit, amit a történelem vaskényszere vett el tőlünk. A világon mindenütt elismert, bevett közjogi kapocs jött létre a trianoni határokon kívül rekedt egyén és az anyaállam között. E lépés igen fontos a Borbély Imre által közel két évtizede „szubszidiáris nemzetstruktúrának” nevezett közösségi létszerkezet megteremtése szempontjából is. Ha ugyanis nem élhet minden magyar egy hazában, a Kárpát-medencében, amit az „alma-modell” testesít meg szimbolikusan, akkor meg kell nézni, hogy milyen struktúra az, amely egyszerre biztosítja az egyes nemzeti közösségek megmaradását és a Kárpát-medencei magyarság együttmozgását, együttlélegzését. Ez pedig, a „szőlő” modelljével leírható említett nemzetstruktúra, melynek keretében minden nemzetrész szert kell, hogy tegyen maximális önállóságra, önszerveződésre, optimális esetben autonómiára s az egyes nemzetrészeket, melyek a szőlőszemekkel szemléltethetőek, a kocsány tartja össze, mely a határokon átívelő társadalmi és politikai intézményekben, s nem utolsósorban a közös állampolgárságban ragadható meg. Jövőre a magyarországi választásokon összmagyar parlamentet választunk, mindenki szavazhat, aki ezt a mind szimbolikus, mind közjogi szempontból jelentős aktust fontosnak tartja. Jövőre a Kárpát-medencei közös magyar sorsalakítás nemcsak szívet melengető szólam lesz, hanem megélt valóság.
– Úgy legyen, köszönöm a véleménynyilvánítást.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),
2014. január 13.
Tőkés László a partiumi autonómia évének nyilvánította 2014-et - A Partiumi autonómia évének nyilvánította 2014-et Tőkés László európai parlamenti (EP) képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
Az EP-képviselő sajtóirodája által jegyzett hétfői közlemény szerint Tőkés László Nagyváradon beszélt a Partiumi autonómia évéről a vasárnap tartott újévköszöntő fogadásán. Arra kérte a jelenlévőket, hogy a maguk eszközeivel járuljanak hozzá a Partiumi autonómia évéhez, mert - mint fogalmazott - „minden autonómia alapsejtje az autonóm, öntudatos ember önálló cselekvése".
Az új év feladatai között Tőkés László a népszavazásra irányuló aláírásgyűjtés előkészítését, a partiumi zászló és címer elkészítését, a minél szélesebb körű mozgósítást és a Székelyek nagy meneteléséhez hasonló tömeges partiumi megmozdulások szervezését említette. Hozzátette: az EMNT egy kiegyensúlyozott, integrált autonómiakoncepcióban gondolkodik, melynek lehetséges változatait Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem docense, a tavaly alakult Partiumi Autonómia Tanács (PAT) alelnöke egy kiadványban foglalta össze.
Tőkés László hangsúlyozta, nem elég az ügy mellé állítani a mintegy 400 ezer partiumi magyart, hanem az itt élő románság támogatását is meg kell nyerni. Az EMNT elnöke a kishitűség legyőzésére buzdított.
Szilágyi Ferenc szerint a Partiumi Autonómia Tanács tavalyi megalakulása is jelzi, szükség van a partiumi autonómia ügyének a szervezett képviseletére. "Az idei évben a Partiumban is át kell lépnünk a saját árnyékunkon" - jelentette ki Szilágyi Ferenc, aki azt is elmondta, hogy egész évre kiterjedő eseménysorozat tervét állították össze. Ennek megvalósításában a civil, egyházi és politikai szervezetek és intézmények hozzájárulására, támogatására is számítanak.
(MTI)
Az EP-képviselő sajtóirodája által jegyzett hétfői közlemény szerint Tőkés László Nagyváradon beszélt a Partiumi autonómia évéről a vasárnap tartott újévköszöntő fogadásán. Arra kérte a jelenlévőket, hogy a maguk eszközeivel járuljanak hozzá a Partiumi autonómia évéhez, mert - mint fogalmazott - „minden autonómia alapsejtje az autonóm, öntudatos ember önálló cselekvése".
Az új év feladatai között Tőkés László a népszavazásra irányuló aláírásgyűjtés előkészítését, a partiumi zászló és címer elkészítését, a minél szélesebb körű mozgósítást és a Székelyek nagy meneteléséhez hasonló tömeges partiumi megmozdulások szervezését említette. Hozzátette: az EMNT egy kiegyensúlyozott, integrált autonómiakoncepcióban gondolkodik, melynek lehetséges változatait Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem docense, a tavaly alakult Partiumi Autonómia Tanács (PAT) alelnöke egy kiadványban foglalta össze.
Tőkés László hangsúlyozta, nem elég az ügy mellé állítani a mintegy 400 ezer partiumi magyart, hanem az itt élő románság támogatását is meg kell nyerni. Az EMNT elnöke a kishitűség legyőzésére buzdított.
Szilágyi Ferenc szerint a Partiumi Autonómia Tanács tavalyi megalakulása is jelzi, szükség van a partiumi autonómia ügyének a szervezett képviseletére. "Az idei évben a Partiumban is át kell lépnünk a saját árnyékunkon" - jelentette ki Szilágyi Ferenc, aki azt is elmondta, hogy egész évre kiterjedő eseménysorozat tervét állították össze. Ennek megvalósításában a civil, egyházi és politikai szervezetek és intézmények hozzájárulására, támogatására is számítanak.
(MTI)
2014. január 23.
Kölcsey a Föld körül – Százezer diák szavalta együtt a Himnuszt
Kárpát-medence-szerte programok ezreivel ünnepelték tegnap a magyar kultúra napját. Az eseménysorozat kiemelkedő kezdeményezése az Együtt Szaval a Nemzet program volt, amelybe a világ magyar nyelvű általános és középiskolái jelentkezhettek, a cél pedig az volt, hogy a diákok egyszerre szavalják el Kölcsey Ferenc Himnuszát, amelyet a szerző 1823-ban éppen ezen a napon fejezett be Szatmárcsekén.
A becsült adatok szerint a Google+ Hangouts on Air – azonnali internetes közvetítések létrehozására szolgáló – funkcióján keresztül 15 000 iskola 100 000 diákja skandálta együtt a Himnuszt.
Bár a résztvevőkről pontosabb adatok szerdán még nem voltak, az biztos, hogy az erdélyi iskolák közül a kolozsvári részt vett a programban. Solymosi Zsolt aligazgatótól megtudtuk, mintegy 190 diákjuk szavalt együtt, és bár a többi résztvevőről nem volt tudomása, Jordán Tamás Kossuth-díjas színművész – aki kitalálta és vezényelte a közös versmondást – köszöntőjében Marosvásárhelyt is felsorolta a résztvevő városok között, de jelentkeztek iskolák Amerikából és Ausztráliából is.
A kolozsvári tanintézet már napokkal ezelőtt regisztrált a www.egyuttszavalanemzet.hu oldalon. A kezdeményezés YouTube-csatornáján, a YouTube.com/egyuttszavalanemzet oldalon a vezénylésnek helyet adó Budajenői Általános Iskola diákjai Jordán Tamás vezetésével elszavalták a Himnuszt, az itteni idő szerint délelőtt 11 órakor kezdődő élő kapcsolást látva pedig valamennyi résztvevő tanintézet bekapcsolódott a szavalásba.
Solymosi Zsolt elmondta: a vetítés hangját levették, hogy a hangeltolódás ne okozzon kellemetlenséget, így a felirat és Jordán Tamás kézmozdulataihoz igazodva szavaltak, apró kellemetlenséget, parányi elbizonytalanodást mindössze az okozott, hogy a rendszer túlterheltsége miatt néhány másodpercre lefagyott az élő közvetítés. „Minden esetre nagyon megható, felemelő érzés volt ennyi ünneplőbe öltözött diákot látni, amint Kölcsey művét szavalják” – összegezte az aligazgató.
A Magyar Televízió egyébként a kolozsvári helyszínen – és a Kárpát-medence több más iskolájában – is forgatott, így a szerda esti Híradóba is bekerül egy összefoglaló. A tervek szerint a résztvevő iskolák feltöltik a YouTube-csatornára saját kisfilmjeiket, amelyekből a későbbiekben egy kollázst állítanak össze a projekt szakemberei.
Április 11-ig – a magyar költészet napjáig – a részt vevő iskoláknak lehetőségük van további szavalatokat is feltölteni, és a legnézettebbeket, illetve a legnagyobb tetszést kiváltókat jutalmazzák. A díjakat a magyar költészet napján adják át.
Az Együtt Szaval a Nemzet programot a következő években is folytatni kívánják, a vezénylésnek helyet adó következő iskolát pedig a mostani résztvevők közül választják majd ki. „Célunk a kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon. A világ több ezer magyar nyelvű iskoláját figyelembe véve ezzel egy hosszú távú programot indítunk útjára, melynek évente újabb és újabb határon belüli és külhoni település ad majd otthont” – fogalmazott Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó a rendezvénnyel kapcsolatos korábbi közleményében.
Határon átívelő kulturális együttműködés
A szerdai ünnepnapon írt alá együttműködési megállapodást Gyula és Nagyszalonta polgármestere, hogy ápolják és sikeresen közvetíthessék Európa felé közös kulturális értékeiket, hagyományaikat, gazdag népművészetüket. Görgényi Ernő, Gyula polgármestere az aláírás előtt az MTI-nek elmondta: Gyula és Nagyszalonta magyar zenetörténet és irodalom két nagy géniuszának, Erkel Ferencnek és Arany Jánosnak a szülővárosai.
Kiemelte: Gyulát sokan Erdély kapujának tekintik, itt lépik át az utazók a magyar–román határt. A Gyulára érkező turisták szívesen kalandoznak át a Partiumba és Erdélybe, a két város közös programokat kínál a gyógyfürdőbe látogató turisták és az Erdélybe átutazók részére. A polgármester a megállapodást részletezve kiemelte a közös kulturális és területfejlesztési konferenciák, kiállítások és egyéni tárlatok szervezését.
Az Arany János Társaság közreműködésével nagyszalontai és gyulai irodalmi programok lesznek, a múzeumok éjszakáján az emlékhelyek közös programmal várják az érdeklődőket. Görgényi Ernő hozzátette: a megállapodás egyik kiemelt fejezete a gyulai románság kapcsolatfelvételének erősítése a romániaiakkal Nagyszalontán, valamint az ottani magyarság kapcsolatainak erősítése az anyaországiakkal.
A turisztika területén a határ két oldalán élő lakosság és a vendégek részére a jövőben látogatóprogramokat szerveznek idegenvezetéssel. A gyulaiak a várfürdőbe, a várszínházba és az Erkel Ferenc zeneszerzőhöz kapcsolódó városi eseményekre szerveznek látogatásokat, a nagyszalontaiak az ottani hasonló rendezvényekre – beszélt a részletekről Görgényi Ernő. Az együttműködési megállapodást a gyulai polgármester és Török László, Nagyszalonta polgármestere írta alá a nagyszalontai Arany-palotában.
Váradi emléktábla Erkelnek
A szakadó esővel dacolva ünnepelték a magyar kultúra napját a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem udvarán, ahol szerdán felavatták a Himnusz zeneszerzője, Erkel Ferenc emléktábláját. Az egybegyűltek ernyőikbe kapaszkodva, a tanintézet vegyeskarával közösen énekelték el a „nemzeti imát”, majd sorra helyezték el koszorúikat a berettyóújfalui szobrászművész, Kurucz Imre alkotása körül.
Nagyvárad idén is a magyarországi Berettyóújfaluval közösen állította össze a kultúranapi programjait. Noha az eseményt a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezte – többek között a Bethlen Gábor Alap támogatásával –, ezúttal a két rivális magyar párt, az EMNP és az RMDSZ is képviseltette magát, közösen rótták le tiszteletüket a zeneszerző előtt.
Marosvásárhelyen négy napon át tartó rendezvénysorozatot szerveztek – a szerdai ünnepnapon pedig a Studium Alapítvány harmadik alkalommal szervezte meg a 24 órás felolvasómaratont. Az Olvass fel Marosvásárhelyért! Elnevezésű akció idei tematikája szerint a résztvevők marosvásárhelyi magyar szerzők, illetve román alkotók magyarra fordított műveiből olvashattak fel.
A rendezvényen politikusok, írók, költők, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház több színművésze mellett a Sapientia egyetem rektora, Dávid László, illetve több tanára, és diákja is felolvasott, de bárki bekapcsolódhatott a felolvasásba néhány perc erejéig.
Varga László, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),
Kárpát-medence-szerte programok ezreivel ünnepelték tegnap a magyar kultúra napját. Az eseménysorozat kiemelkedő kezdeményezése az Együtt Szaval a Nemzet program volt, amelybe a világ magyar nyelvű általános és középiskolái jelentkezhettek, a cél pedig az volt, hogy a diákok egyszerre szavalják el Kölcsey Ferenc Himnuszát, amelyet a szerző 1823-ban éppen ezen a napon fejezett be Szatmárcsekén.
A becsült adatok szerint a Google+ Hangouts on Air – azonnali internetes közvetítések létrehozására szolgáló – funkcióján keresztül 15 000 iskola 100 000 diákja skandálta együtt a Himnuszt.
Bár a résztvevőkről pontosabb adatok szerdán még nem voltak, az biztos, hogy az erdélyi iskolák közül a kolozsvári részt vett a programban. Solymosi Zsolt aligazgatótól megtudtuk, mintegy 190 diákjuk szavalt együtt, és bár a többi résztvevőről nem volt tudomása, Jordán Tamás Kossuth-díjas színművész – aki kitalálta és vezényelte a közös versmondást – köszöntőjében Marosvásárhelyt is felsorolta a résztvevő városok között, de jelentkeztek iskolák Amerikából és Ausztráliából is.
A kolozsvári tanintézet már napokkal ezelőtt regisztrált a www.egyuttszavalanemzet.hu oldalon. A kezdeményezés YouTube-csatornáján, a YouTube.com/egyuttszavalanemzet oldalon a vezénylésnek helyet adó Budajenői Általános Iskola diákjai Jordán Tamás vezetésével elszavalták a Himnuszt, az itteni idő szerint délelőtt 11 órakor kezdődő élő kapcsolást látva pedig valamennyi résztvevő tanintézet bekapcsolódott a szavalásba.
Solymosi Zsolt elmondta: a vetítés hangját levették, hogy a hangeltolódás ne okozzon kellemetlenséget, így a felirat és Jordán Tamás kézmozdulataihoz igazodva szavaltak, apró kellemetlenséget, parányi elbizonytalanodást mindössze az okozott, hogy a rendszer túlterheltsége miatt néhány másodpercre lefagyott az élő közvetítés. „Minden esetre nagyon megható, felemelő érzés volt ennyi ünneplőbe öltözött diákot látni, amint Kölcsey művét szavalják” – összegezte az aligazgató.
A Magyar Televízió egyébként a kolozsvári helyszínen – és a Kárpát-medence több más iskolájában – is forgatott, így a szerda esti Híradóba is bekerül egy összefoglaló. A tervek szerint a résztvevő iskolák feltöltik a YouTube-csatornára saját kisfilmjeiket, amelyekből a későbbiekben egy kollázst állítanak össze a projekt szakemberei.
Április 11-ig – a magyar költészet napjáig – a részt vevő iskoláknak lehetőségük van további szavalatokat is feltölteni, és a legnézettebbeket, illetve a legnagyobb tetszést kiváltókat jutalmazzák. A díjakat a magyar költészet napján adják át.
Az Együtt Szaval a Nemzet programot a következő években is folytatni kívánják, a vezénylésnek helyet adó következő iskolát pedig a mostani résztvevők közül választják majd ki. „Célunk a kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon. A világ több ezer magyar nyelvű iskoláját figyelembe véve ezzel egy hosszú távú programot indítunk útjára, melynek évente újabb és újabb határon belüli és külhoni település ad majd otthont” – fogalmazott Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó a rendezvénnyel kapcsolatos korábbi közleményében.
Határon átívelő kulturális együttműködés
A szerdai ünnepnapon írt alá együttműködési megállapodást Gyula és Nagyszalonta polgármestere, hogy ápolják és sikeresen közvetíthessék Európa felé közös kulturális értékeiket, hagyományaikat, gazdag népművészetüket. Görgényi Ernő, Gyula polgármestere az aláírás előtt az MTI-nek elmondta: Gyula és Nagyszalonta magyar zenetörténet és irodalom két nagy géniuszának, Erkel Ferencnek és Arany Jánosnak a szülővárosai.
Kiemelte: Gyulát sokan Erdély kapujának tekintik, itt lépik át az utazók a magyar–román határt. A Gyulára érkező turisták szívesen kalandoznak át a Partiumba és Erdélybe, a két város közös programokat kínál a gyógyfürdőbe látogató turisták és az Erdélybe átutazók részére. A polgármester a megállapodást részletezve kiemelte a közös kulturális és területfejlesztési konferenciák, kiállítások és egyéni tárlatok szervezését.
Az Arany János Társaság közreműködésével nagyszalontai és gyulai irodalmi programok lesznek, a múzeumok éjszakáján az emlékhelyek közös programmal várják az érdeklődőket. Görgényi Ernő hozzátette: a megállapodás egyik kiemelt fejezete a gyulai románság kapcsolatfelvételének erősítése a romániaiakkal Nagyszalontán, valamint az ottani magyarság kapcsolatainak erősítése az anyaországiakkal.
A turisztika területén a határ két oldalán élő lakosság és a vendégek részére a jövőben látogatóprogramokat szerveznek idegenvezetéssel. A gyulaiak a várfürdőbe, a várszínházba és az Erkel Ferenc zeneszerzőhöz kapcsolódó városi eseményekre szerveznek látogatásokat, a nagyszalontaiak az ottani hasonló rendezvényekre – beszélt a részletekről Görgényi Ernő. Az együttműködési megállapodást a gyulai polgármester és Török László, Nagyszalonta polgármestere írta alá a nagyszalontai Arany-palotában.
Váradi emléktábla Erkelnek
A szakadó esővel dacolva ünnepelték a magyar kultúra napját a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem udvarán, ahol szerdán felavatták a Himnusz zeneszerzője, Erkel Ferenc emléktábláját. Az egybegyűltek ernyőikbe kapaszkodva, a tanintézet vegyeskarával közösen énekelték el a „nemzeti imát”, majd sorra helyezték el koszorúikat a berettyóújfalui szobrászművész, Kurucz Imre alkotása körül.
Nagyvárad idén is a magyarországi Berettyóújfaluval közösen állította össze a kultúranapi programjait. Noha az eseményt a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezte – többek között a Bethlen Gábor Alap támogatásával –, ezúttal a két rivális magyar párt, az EMNP és az RMDSZ is képviseltette magát, közösen rótták le tiszteletüket a zeneszerző előtt.
Marosvásárhelyen négy napon át tartó rendezvénysorozatot szerveztek – a szerdai ünnepnapon pedig a Studium Alapítvány harmadik alkalommal szervezte meg a 24 órás felolvasómaratont. Az Olvass fel Marosvásárhelyért! Elnevezésű akció idei tematikája szerint a résztvevők marosvásárhelyi magyar szerzők, illetve román alkotók magyarra fordított műveiből olvashattak fel.
A rendezvényen politikusok, írók, költők, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház több színművésze mellett a Sapientia egyetem rektora, Dávid László, illetve több tanára, és diákja is felolvasott, de bárki bekapcsolódhatott a felolvasásba néhány perc erejéig.
Varga László, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),
2014. január 30.
Szakmai vita: merre tart a magyar közoktatás?
„Amíg nem tudjuk közüggyé tenni az erdélyi magyar oktatást, hogy mindenki magáénak érezze a fontosságát, addig aligha lesz javulás a minőségben” – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Király András. Az oktatási államtitkárt Péntek János nyílt levelére reagáltattuk.
Hogyan kommentálja Péntek János nyílt levelét, amelyben a kolozsvári professzor a romániai magyar közoktatás minőségét bírálja és az oktatásért felelős személyeket vonja felelősségre az erdélyi magyar közoktatás színvonalának, eredményességének és versenyképességének a folyamatos romlásáért?
Péntek János professzor elismert személyisége tudományos- és közéletünknek. Ha nem venném figyelembe ezt a tényt, akkor megkérdezném, hogy két év múlva kihez ír majd nyílt levelet? Két évvel ezelőtt ugyanis a szülőkhöz írt, most az oktatásért felelősökhöz. Semmiképp nem akarok vitába keveredni a levélíróval. Egyetértek a felvetett kérdésekkel, eredményes, színvonalas, versenyképes oktatásra van szükség, ami vonzóbbá tegye az anyanyelvi oktatást a szülők és a tanulók számára is.
Viszont nem tudjuk elkülöníteni a magyar oktatást a romántól, attól, hogy az erdélyi magyar oktatás része a romániai oktatásnak, így ugyanazok a törvények, szabályok és módszertanok érvényesek, ugyanazok irányítják ezt az oktatást is jól vagy rosszul. Ebben az adott keretben vagyunk mi is része a romániai oktatásnak.
A következő kérdéskör, amit felvet a levél, az alacsony színvonal és az egyenlőtlenségek – amelyek viszont nem abból következnek, hogy ennek a nagy oktatási egésznek vagyunk a részesei. A professzor úr is rámutat, hogy a pedagógus autonóm személy, aki ha becsukta maga mögött az osztályterem ajtaját, egyedül van, és a legjobb tudása szerint oktat és nevel. A magyar oktatás feltételezett gyenge színvonala nem annak a következménye, hogy a román oktatás része vagyunk. Hogy mégis miért kevésbé színvonalas a romániai magyar oktatás?
Ha ez egyáltalán így van, mert ilyen szerű méréseket nem tudom, hogy végzett-e valaki, azt csak a helyszínen tudhatjuk meg. A felvételi vagy az érettségi eredményeink nem rosszabbak, mint az országos átlag.
Mihez képest gyengült az oktatási szint?
Nem lehet a 30-40 évvel ezelőttihez viszonyítani, hiszen megváltozott a közeg, megváltozott a társadalom és hála istennek megváltozott a rendszer is. És még valami. Sajnos kevesebben vagyunk, mint abban az időben. Akkor más struktúrája volt az oktatáspolitikának: kötelező hét- illetve nyolc osztály, azt követte a szakiskola és a középiskola azoknak, akik képesek voltak a középiskolában helytállni. Szelektív oktatás folyt. Szigorú szűrők biztosították a minőséget.
Ma 10 osztály a kötelező, sőt, ha az előkészítő oktatást is ide számítjuk, 11 osztály, de a VIII. osztály elvégzése után egy hiátus létezik, amelyben sok tanulónk vész el. A középiskolai szakasz erősen felhígult. Aki elvégzi a 10. osztályt, az automatikusan arra gondol, máris jön a líceumi oktatás befejező két éve. Ne feledjük azt sem, hogy a középiskolai oktatás ma már a tömegoktatás része lett, márpedig tömegoktatásban jól tudjuk, a minőség gyengébb. Iskoláink számára ma az a legfontosabb, hogy teljesítsék a beiskolázási tervet, azaz megtartsák osztályaiknak a számát.
A következő lépcső a felsőoktatás, ami ugyancsak nyitottá vált Romániában bárki számára: csak az nem iratkozik be egyetemre, aki nem akar. Mindebből az következik: nincs folyamatos és korrekt minősége a bejutók tudásának, nincs komoly szűrő, tehát ebből ez a színvonal következik, ami van.
Ez tehát a jelenlegi oktatáspolitika eredménye?
Igen, így is nevezhetjük. Számunkra, akik más rendszerben jártunk iskolába, mint ahogy Péntek professzor úr és jómagam is, furcsa, hogy szűrés nélkül lehet továbbmenni a magasabb szintű képzésre. Amikor mi érettségiztünk, az elbukás aránya 10-15 százalékos volt. Ma ez az arány 50 százalékos. Itt adódnak azok a problémák, amelyek akkor következnek be, amikor a pedagógus becsukja maga mögött az osztályterem ajtaját. Tehát valahol ezek az ajtók mindig kicsit nyitva maradnak, és engedékenyebb lett a rendszer.
Ebben a szűrőrendszer nélküli helyzetben pedig az a legnagyobb baj, hogy a pedagógusok is engedékenyebbek lettek. Számunkra ma az a cél, hogy közüggyé tegyük oktatásunkat. Ebből adódott az is, hogy 2011-ben szigorított a minisztérium az érettségi vizsgákon, mint egy első lépésként a színvonal emelésére. Ebben a vonatkozásban kerültek felszínre a mi oktatásunk elégtelenségei is, hiszen vannak olyan iskoláink, amelyek 90% feletti átmenési eredményt mutattak fel, vannak olyanok is, amelyek 20-25%-ot vagy annál is kevesebbet. Mint általában, ezen a téren sem jó általánosítani.
Viszont amíg mi nem tudjuk közüggyé tenni az erdélyi magyar oktatást, hogy mindenki magáénak érezze ennek a fontosságát, addig aligha lesz javulás a minőségben. Lehet, hogy egyhelyben fogunk topogni, sőt talán egy kicsit visszafelé is haladunk. A klasszikus iskola három pillére a diák, a pedagógus és a szülő. Ha bármelyikük – akár a szülő vagy a diák - kivonja magát, vagy nem teljesít a maga maximális szintjén, felelősen, akkor a rendszer és a minőség romlik.
Ma az iskolázásban a három alap: a diák, a tanár és a szülő mellett ugyanekkora szerep jut a közösség valamennyi összetevőjének: az érdekvédelemnek, az egyháznak, a civil szervezeteknek, az önkormányzatoknak. A jól megszervezett oktatás és oktatáshálózat elengedhetetlen a hosszú távú fejlesztéshez. Péntek János levelének zárómondata, mely szerint Európa cselédpiacát gazdagítjuk, erős megfogalmazás, de igazság van benne.
Miért jutott ide az erdélyi magyar oktatás?
Kezdjük azzal, hogy az új tanügyi törvény nemzetiségi fejezetének kidolgozása illetve elfogadtatása rengeteg energiánkba került nekünk is és az RMDSZ csúcsvezetésének, parlamenti frakciójának, civil szervezeteinknek egyaránt. A törvény előírásainak alkalmazása körül viszont már akadozik a gépezet. Új helyzetek jöttek létre, új összefüggésekkel találkozunk nap, mint nap. Ezeket nem is olyan könnyű kezelni. Ha belülről veszem górcső alá a rendszert azt mondhatom, hogy az egyik ok az lehet, hogy elvesztettük a kapcsolatot a romániai oktatás egészével.
A ’90-es évek elején azt mondtuk, mi majd bebizonyítjuk és megmutatjuk, mire vagyunk képesek. Specifikus versenyeket szerveztünk, amelyeknek során lehetővé tettük, hogy különböző elzárt vidékek egymással találkozhassanak, a székelyföldiek a partiumiakkal, a szórványvidékeken élőkkel. Ez nagyon jó elgondolás volt. Viszont azt nem vettük észre, hogy ma már ezeket a versenyeket magunknak szervezzük és kimaradunk az országos tantárgyolimpiákból. Szép eredményeket érünk el ezeken a versenyeken, de csak egymás közt versenyeztetjük a magyar iskolák magyar tanulóit. Előttem vannak az adatok és szomorúan tapasztalom, hogy országos olimpián csak magyar nyelv és irodalomból vagyunk ott, illetve a művészeti olimpiákon szerepelnek szép számban és sikeresen magyar líceumok tanulói is, de máshol sehol: e két eseten kívül nincsenek magyar eredmények az országos tantárgyversenyeken, és úgy tűnik, ezzel megelégszünk.
A kisebbségi államtitkárságon belül létezik a minisztériumnak egy kisebbségi oktatással foglalkozó főosztálya, ami több mint 60 versenyt szervez minisztériumi szinten, állami pénzeken, a magyar gyerekek számára. Lassan nem értem és nem látom a színvonalát, hogy mire is adjuk ezeket a díjakat. Pedig a versenyek színes palettája biztosíthatná, példának okáért, a tehetséggondozást minden oktatási szinten.
Csak egy példát mondjak: ha valaki kiválóan teljesít a magyar tannyelvű iskola matematika versenyén, annak hasonló szinten kellene szerepelnie az országos, román megmérettetésen is. De ezek a gyerekek valószínűleg nem jelentkeznek a romániai gimnáziumok matematika versenyén, megelégszenek a magyar sikerrel, ám az országos megmérettetés elmarad. Ha tovább vizsgáljuk a helyzetet: ugyanez érhető tetten az egyetemi felvételin is, ahol a középiskolai ismeretek mutatkoznak meg: magyar nagyon ritkán szerepel az első tíz között. Ezek figyelmeztető jelek: valahol elmaradunk attól az elvtől, amit nekünk fiatal korunkban mondtak, hogy mindig többet kell teljesítenünk az érvényesüléshez. Megelégszünk azzal, amit teszünk, de az eredmények azt mutatják, hogy ez nem elég.
Ott van például a sokáig vitatott MOGYE-kérdés: nézze meg valaki az ottani felvételi eredményeket és hasonlítsa össze a románok eredményét a magyarokéval: gyengébb. Valahol tényleg úgy érzem, hogy bár vannak nagyon jó líceumaink és vannak nagyon jó diákjaink is, a minőség, egészét tekintve elmarad az elvárt szinttől.
Magára veszi-e Péntek Jánosnak azt a kijelentését, miszerint azok a magyar pedagógusok, akik az oktatási hatósági intézményekben kaptak megbízást, „gyakran elfeledkeznek arról, hogy ők a magyar oktatás érdekeinek képviselőiként kerültek oda, nem a központi utasítások egyszerű közvetítőiként, végrehajtóiként"?
Azt a részét a kérdésnek, hogy annyit teszek, amennyit engednek vagy amennyit lehet, vagy azt, hogy tájba simulok, kapásból visszautasítom, mert ennél én is és a kollégáim is sokkal többet teszünk. Azonban a minisztériumban dolgozni teljesen más terület. A kérdések másképp tevődnek föl. A minisztériumban nem csupán azt tesszük, amit a lehetőségek megengednek, nem csak végrehajtásról szól a munkánk. A megadott lehetőségeknél sokkal többet teszünk: kiállunk iskolákért, osztályokért, kiállunk helyzetekért, újra és újra érvényesítenünk kell azokat a jogokat, amiket a törvény szavatol, de néha elmulasztják az alkalmazását. Nemcsak a törvények végrehajtásával foglalkozunk, ennél sokkal többet teszünk, hogy a kisebbségi oktatás, ezen belül a magyar oktatás – ami a romániai oktatási rendszer 5 százalékát teszi ki - ne csorbuljon.
Ami a minisztérium irányítása alatt álló intézményeket, tanfelügyelőségeket, iskolaigazgatókat, pedagógusokat illeti, valós szükség van arra, hogy mindenki vegye komolyan a munkahelyi leírását és az általa vállalt felelősséget. A minisztérium nem fordít elég energiát arra, hogy a kihelyezett intézmények az oktatás minőségére tegyék a hangsúlyt. Sok esetben rosszul alkalmazott kollegialitás viszi el a minőséget, főleg ott, ahol egy igazgató kiáll egy olyan tanáráért, akire amúgy egész évben panasz van.
Visszatérve Péntek professzor úr levelére. Helyénvalóak a felvetések, bírálatok, ám sajnos a professzor úr sem lát megoldásokat, mert ő maga sem fogalmaz meg javaslatokat a színvonal emelésére, a felvetett kérdések megoldására.
Önnek vannak elképzelései erről?
Ami a létező lehetőségeket illeti, kidolgoztuk annak az intézménynek a tervét, amelyet a törvény biztosít, és amely háttérintézményként a szakmai minőségi fejlődést és az állandó minőségellenőrzést biztosítaná az oktatásban. A kormányhatározat tervezet benyújtása óta már három minisztercsere történt, ami eddig meggátolta annak elfogadását. Remélem, ez az intézmény hamarosan megalakul, és pluszt fog jelenteni, még akkor is, ha nem old meg minden problémát.
Jó megoldás lehetne ugyanakkor a magyar nyelvű magánoktatás megerősítése az erdélyi közösségben, ami jelenleg majdnem teljességgel hiányzik. A törvény erre lehetőséget ad, de hátulütője, hogy nagyfokú állami támogatást von ki a magániskoláktól. Ez azt jelenti, hogy az egy főre eső diákpénzt megadja a minisztérium valamennyi magániskolának, ebből a pedagógusok fizetését lehet fedezni. Ám minden további állami juttatástól elmarad a magániskola, ezt magának kell megteremtenie. Az oktatás létrehozója kell hogy fedezze az oktatás körülményeit, és a rendszerben kell maradnia. A rendszerben maradás az, hogy mindenben követni kell az aktuális oktatási terveket, törvényeket, módszertanokat – csak jóval szabadabban, mert szabadon tud alkalmazkodni a diákok és az oktatók igényeihez. Jó példa erre Törökország, ahol rendkívül nagy hangsúlyt fektetnek a magánoktatásra, és az ország ezáltal behozta nemzetközi szinten a lemaradásait, sőt élvonalba került.
Egyetért azzal, hogy az év elejétől szigorúan érvényesített kvótarendszer súlyosan diszkriminálja és korlátozza a magyar oktatást, veszélyezteti a magyar közösség jövőjét?
Nincs elég pénz az oktatásban és a kvótarendszer diáklétszámhoz köti az osztályokat. A tanügyre fordított pénz a többségi iskolák számára sem elég. A kisebbségi oktatás bizonyos szintű pozitív diszkriminációja a magyar oktatás javára így nehezen emészthető. Arról nem beszélek, hogy iskolaévenként legalább negyven osztályt menekítünk meg a felszámolás elől, különösen a szórványban. Nehezebb a helyzet a nagyvárosokban, mint például Kolozsváron, ahol valamikor 15 iskola volt, ma már nem tudunk 8-10-et fenntartani a csökkent diáklétszám miatt, legyen az akár tagozat is. Sajnos van egy beidegződés a szülők körében, ami nem teszi közüggyé az oktatást, és saját magunkat építjük le vele. A szülők jórésze a nagy múltú iskolákba akarja járatni a gyerekét, ami oda vezet, hogy a kerületi iskolákat sorvasztjuk el, hisz alig marad 8-10 gyerek egy osztályban. Márpedig nagyvárosban nem lehet 8 gyerekkel fenntartani egy osztályt, pedig lehetett volna több gyerek is, ha nem iratják őket „elit” iskolákba. A belvárosi iskolák akarva-akaratlan a kisebb iskoláink felszámolását segítik elő.
Az sem véletlen, hogy az érdekvédelem oktatási főtitkársága minden évben lefuttat egy olyan programot, amelynek az a célja, hogy minden magyar gyerek magyar iskolába kerüljön. Ezt én személy szerint is igen fontosnak tartom. Olyan intézkedés, amely iskoláink fenntartásában, és implicite azok minőségi munkájában segít. Így válik, válhat igazán közüggyé oktatásunk.
Pásztor Krisztina
maszol.ro,
„Amíg nem tudjuk közüggyé tenni az erdélyi magyar oktatást, hogy mindenki magáénak érezze a fontosságát, addig aligha lesz javulás a minőségben” – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Király András. Az oktatási államtitkárt Péntek János nyílt levelére reagáltattuk.
Hogyan kommentálja Péntek János nyílt levelét, amelyben a kolozsvári professzor a romániai magyar közoktatás minőségét bírálja és az oktatásért felelős személyeket vonja felelősségre az erdélyi magyar közoktatás színvonalának, eredményességének és versenyképességének a folyamatos romlásáért?
Péntek János professzor elismert személyisége tudományos- és közéletünknek. Ha nem venném figyelembe ezt a tényt, akkor megkérdezném, hogy két év múlva kihez ír majd nyílt levelet? Két évvel ezelőtt ugyanis a szülőkhöz írt, most az oktatásért felelősökhöz. Semmiképp nem akarok vitába keveredni a levélíróval. Egyetértek a felvetett kérdésekkel, eredményes, színvonalas, versenyképes oktatásra van szükség, ami vonzóbbá tegye az anyanyelvi oktatást a szülők és a tanulók számára is.
Viszont nem tudjuk elkülöníteni a magyar oktatást a romántól, attól, hogy az erdélyi magyar oktatás része a romániai oktatásnak, így ugyanazok a törvények, szabályok és módszertanok érvényesek, ugyanazok irányítják ezt az oktatást is jól vagy rosszul. Ebben az adott keretben vagyunk mi is része a romániai oktatásnak.
A következő kérdéskör, amit felvet a levél, az alacsony színvonal és az egyenlőtlenségek – amelyek viszont nem abból következnek, hogy ennek a nagy oktatási egésznek vagyunk a részesei. A professzor úr is rámutat, hogy a pedagógus autonóm személy, aki ha becsukta maga mögött az osztályterem ajtaját, egyedül van, és a legjobb tudása szerint oktat és nevel. A magyar oktatás feltételezett gyenge színvonala nem annak a következménye, hogy a román oktatás része vagyunk. Hogy mégis miért kevésbé színvonalas a romániai magyar oktatás?
Ha ez egyáltalán így van, mert ilyen szerű méréseket nem tudom, hogy végzett-e valaki, azt csak a helyszínen tudhatjuk meg. A felvételi vagy az érettségi eredményeink nem rosszabbak, mint az országos átlag.
Mihez képest gyengült az oktatási szint?
Nem lehet a 30-40 évvel ezelőttihez viszonyítani, hiszen megváltozott a közeg, megváltozott a társadalom és hála istennek megváltozott a rendszer is. És még valami. Sajnos kevesebben vagyunk, mint abban az időben. Akkor más struktúrája volt az oktatáspolitikának: kötelező hét- illetve nyolc osztály, azt követte a szakiskola és a középiskola azoknak, akik képesek voltak a középiskolában helytállni. Szelektív oktatás folyt. Szigorú szűrők biztosították a minőséget.
Ma 10 osztály a kötelező, sőt, ha az előkészítő oktatást is ide számítjuk, 11 osztály, de a VIII. osztály elvégzése után egy hiátus létezik, amelyben sok tanulónk vész el. A középiskolai szakasz erősen felhígult. Aki elvégzi a 10. osztályt, az automatikusan arra gondol, máris jön a líceumi oktatás befejező két éve. Ne feledjük azt sem, hogy a középiskolai oktatás ma már a tömegoktatás része lett, márpedig tömegoktatásban jól tudjuk, a minőség gyengébb. Iskoláink számára ma az a legfontosabb, hogy teljesítsék a beiskolázási tervet, azaz megtartsák osztályaiknak a számát.
A következő lépcső a felsőoktatás, ami ugyancsak nyitottá vált Romániában bárki számára: csak az nem iratkozik be egyetemre, aki nem akar. Mindebből az következik: nincs folyamatos és korrekt minősége a bejutók tudásának, nincs komoly szűrő, tehát ebből ez a színvonal következik, ami van.
Ez tehát a jelenlegi oktatáspolitika eredménye?
Igen, így is nevezhetjük. Számunkra, akik más rendszerben jártunk iskolába, mint ahogy Péntek professzor úr és jómagam is, furcsa, hogy szűrés nélkül lehet továbbmenni a magasabb szintű képzésre. Amikor mi érettségiztünk, az elbukás aránya 10-15 százalékos volt. Ma ez az arány 50 százalékos. Itt adódnak azok a problémák, amelyek akkor következnek be, amikor a pedagógus becsukja maga mögött az osztályterem ajtaját. Tehát valahol ezek az ajtók mindig kicsit nyitva maradnak, és engedékenyebb lett a rendszer.
Ebben a szűrőrendszer nélküli helyzetben pedig az a legnagyobb baj, hogy a pedagógusok is engedékenyebbek lettek. Számunkra ma az a cél, hogy közüggyé tegyük oktatásunkat. Ebből adódott az is, hogy 2011-ben szigorított a minisztérium az érettségi vizsgákon, mint egy első lépésként a színvonal emelésére. Ebben a vonatkozásban kerültek felszínre a mi oktatásunk elégtelenségei is, hiszen vannak olyan iskoláink, amelyek 90% feletti átmenési eredményt mutattak fel, vannak olyanok is, amelyek 20-25%-ot vagy annál is kevesebbet. Mint általában, ezen a téren sem jó általánosítani.
Viszont amíg mi nem tudjuk közüggyé tenni az erdélyi magyar oktatást, hogy mindenki magáénak érezze ennek a fontosságát, addig aligha lesz javulás a minőségben. Lehet, hogy egyhelyben fogunk topogni, sőt talán egy kicsit visszafelé is haladunk. A klasszikus iskola három pillére a diák, a pedagógus és a szülő. Ha bármelyikük – akár a szülő vagy a diák - kivonja magát, vagy nem teljesít a maga maximális szintjén, felelősen, akkor a rendszer és a minőség romlik.
Ma az iskolázásban a három alap: a diák, a tanár és a szülő mellett ugyanekkora szerep jut a közösség valamennyi összetevőjének: az érdekvédelemnek, az egyháznak, a civil szervezeteknek, az önkormányzatoknak. A jól megszervezett oktatás és oktatáshálózat elengedhetetlen a hosszú távú fejlesztéshez. Péntek János levelének zárómondata, mely szerint Európa cselédpiacát gazdagítjuk, erős megfogalmazás, de igazság van benne.
Miért jutott ide az erdélyi magyar oktatás?
Kezdjük azzal, hogy az új tanügyi törvény nemzetiségi fejezetének kidolgozása illetve elfogadtatása rengeteg energiánkba került nekünk is és az RMDSZ csúcsvezetésének, parlamenti frakciójának, civil szervezeteinknek egyaránt. A törvény előírásainak alkalmazása körül viszont már akadozik a gépezet. Új helyzetek jöttek létre, új összefüggésekkel találkozunk nap, mint nap. Ezeket nem is olyan könnyű kezelni. Ha belülről veszem górcső alá a rendszert azt mondhatom, hogy az egyik ok az lehet, hogy elvesztettük a kapcsolatot a romániai oktatás egészével.
A ’90-es évek elején azt mondtuk, mi majd bebizonyítjuk és megmutatjuk, mire vagyunk képesek. Specifikus versenyeket szerveztünk, amelyeknek során lehetővé tettük, hogy különböző elzárt vidékek egymással találkozhassanak, a székelyföldiek a partiumiakkal, a szórványvidékeken élőkkel. Ez nagyon jó elgondolás volt. Viszont azt nem vettük észre, hogy ma már ezeket a versenyeket magunknak szervezzük és kimaradunk az országos tantárgyolimpiákból. Szép eredményeket érünk el ezeken a versenyeken, de csak egymás közt versenyeztetjük a magyar iskolák magyar tanulóit. Előttem vannak az adatok és szomorúan tapasztalom, hogy országos olimpián csak magyar nyelv és irodalomból vagyunk ott, illetve a művészeti olimpiákon szerepelnek szép számban és sikeresen magyar líceumok tanulói is, de máshol sehol: e két eseten kívül nincsenek magyar eredmények az országos tantárgyversenyeken, és úgy tűnik, ezzel megelégszünk.
A kisebbségi államtitkárságon belül létezik a minisztériumnak egy kisebbségi oktatással foglalkozó főosztálya, ami több mint 60 versenyt szervez minisztériumi szinten, állami pénzeken, a magyar gyerekek számára. Lassan nem értem és nem látom a színvonalát, hogy mire is adjuk ezeket a díjakat. Pedig a versenyek színes palettája biztosíthatná, példának okáért, a tehetséggondozást minden oktatási szinten.
Csak egy példát mondjak: ha valaki kiválóan teljesít a magyar tannyelvű iskola matematika versenyén, annak hasonló szinten kellene szerepelnie az országos, román megmérettetésen is. De ezek a gyerekek valószínűleg nem jelentkeznek a romániai gimnáziumok matematika versenyén, megelégszenek a magyar sikerrel, ám az országos megmérettetés elmarad. Ha tovább vizsgáljuk a helyzetet: ugyanez érhető tetten az egyetemi felvételin is, ahol a középiskolai ismeretek mutatkoznak meg: magyar nagyon ritkán szerepel az első tíz között. Ezek figyelmeztető jelek: valahol elmaradunk attól az elvtől, amit nekünk fiatal korunkban mondtak, hogy mindig többet kell teljesítenünk az érvényesüléshez. Megelégszünk azzal, amit teszünk, de az eredmények azt mutatják, hogy ez nem elég.
Ott van például a sokáig vitatott MOGYE-kérdés: nézze meg valaki az ottani felvételi eredményeket és hasonlítsa össze a románok eredményét a magyarokéval: gyengébb. Valahol tényleg úgy érzem, hogy bár vannak nagyon jó líceumaink és vannak nagyon jó diákjaink is, a minőség, egészét tekintve elmarad az elvárt szinttől.
Magára veszi-e Péntek Jánosnak azt a kijelentését, miszerint azok a magyar pedagógusok, akik az oktatási hatósági intézményekben kaptak megbízást, „gyakran elfeledkeznek arról, hogy ők a magyar oktatás érdekeinek képviselőiként kerültek oda, nem a központi utasítások egyszerű közvetítőiként, végrehajtóiként"?
Azt a részét a kérdésnek, hogy annyit teszek, amennyit engednek vagy amennyit lehet, vagy azt, hogy tájba simulok, kapásból visszautasítom, mert ennél én is és a kollégáim is sokkal többet teszünk. Azonban a minisztériumban dolgozni teljesen más terület. A kérdések másképp tevődnek föl. A minisztériumban nem csupán azt tesszük, amit a lehetőségek megengednek, nem csak végrehajtásról szól a munkánk. A megadott lehetőségeknél sokkal többet teszünk: kiállunk iskolákért, osztályokért, kiállunk helyzetekért, újra és újra érvényesítenünk kell azokat a jogokat, amiket a törvény szavatol, de néha elmulasztják az alkalmazását. Nemcsak a törvények végrehajtásával foglalkozunk, ennél sokkal többet teszünk, hogy a kisebbségi oktatás, ezen belül a magyar oktatás – ami a romániai oktatási rendszer 5 százalékát teszi ki - ne csorbuljon.
Ami a minisztérium irányítása alatt álló intézményeket, tanfelügyelőségeket, iskolaigazgatókat, pedagógusokat illeti, valós szükség van arra, hogy mindenki vegye komolyan a munkahelyi leírását és az általa vállalt felelősséget. A minisztérium nem fordít elég energiát arra, hogy a kihelyezett intézmények az oktatás minőségére tegyék a hangsúlyt. Sok esetben rosszul alkalmazott kollegialitás viszi el a minőséget, főleg ott, ahol egy igazgató kiáll egy olyan tanáráért, akire amúgy egész évben panasz van.
Visszatérve Péntek professzor úr levelére. Helyénvalóak a felvetések, bírálatok, ám sajnos a professzor úr sem lát megoldásokat, mert ő maga sem fogalmaz meg javaslatokat a színvonal emelésére, a felvetett kérdések megoldására.
Önnek vannak elképzelései erről?
Ami a létező lehetőségeket illeti, kidolgoztuk annak az intézménynek a tervét, amelyet a törvény biztosít, és amely háttérintézményként a szakmai minőségi fejlődést és az állandó minőségellenőrzést biztosítaná az oktatásban. A kormányhatározat tervezet benyújtása óta már három minisztercsere történt, ami eddig meggátolta annak elfogadását. Remélem, ez az intézmény hamarosan megalakul, és pluszt fog jelenteni, még akkor is, ha nem old meg minden problémát.
Jó megoldás lehetne ugyanakkor a magyar nyelvű magánoktatás megerősítése az erdélyi közösségben, ami jelenleg majdnem teljességgel hiányzik. A törvény erre lehetőséget ad, de hátulütője, hogy nagyfokú állami támogatást von ki a magániskoláktól. Ez azt jelenti, hogy az egy főre eső diákpénzt megadja a minisztérium valamennyi magániskolának, ebből a pedagógusok fizetését lehet fedezni. Ám minden további állami juttatástól elmarad a magániskola, ezt magának kell megteremtenie. Az oktatás létrehozója kell hogy fedezze az oktatás körülményeit, és a rendszerben kell maradnia. A rendszerben maradás az, hogy mindenben követni kell az aktuális oktatási terveket, törvényeket, módszertanokat – csak jóval szabadabban, mert szabadon tud alkalmazkodni a diákok és az oktatók igényeihez. Jó példa erre Törökország, ahol rendkívül nagy hangsúlyt fektetnek a magánoktatásra, és az ország ezáltal behozta nemzetközi szinten a lemaradásait, sőt élvonalba került.
Egyetért azzal, hogy az év elejétől szigorúan érvényesített kvótarendszer súlyosan diszkriminálja és korlátozza a magyar oktatást, veszélyezteti a magyar közösség jövőjét?
Nincs elég pénz az oktatásban és a kvótarendszer diáklétszámhoz köti az osztályokat. A tanügyre fordított pénz a többségi iskolák számára sem elég. A kisebbségi oktatás bizonyos szintű pozitív diszkriminációja a magyar oktatás javára így nehezen emészthető. Arról nem beszélek, hogy iskolaévenként legalább negyven osztályt menekítünk meg a felszámolás elől, különösen a szórványban. Nehezebb a helyzet a nagyvárosokban, mint például Kolozsváron, ahol valamikor 15 iskola volt, ma már nem tudunk 8-10-et fenntartani a csökkent diáklétszám miatt, legyen az akár tagozat is. Sajnos van egy beidegződés a szülők körében, ami nem teszi közüggyé az oktatást, és saját magunkat építjük le vele. A szülők jórésze a nagy múltú iskolákba akarja járatni a gyerekét, ami oda vezet, hogy a kerületi iskolákat sorvasztjuk el, hisz alig marad 8-10 gyerek egy osztályban. Márpedig nagyvárosban nem lehet 8 gyerekkel fenntartani egy osztályt, pedig lehetett volna több gyerek is, ha nem iratják őket „elit” iskolákba. A belvárosi iskolák akarva-akaratlan a kisebb iskoláink felszámolását segítik elő.
Az sem véletlen, hogy az érdekvédelem oktatási főtitkársága minden évben lefuttat egy olyan programot, amelynek az a célja, hogy minden magyar gyerek magyar iskolába kerüljön. Ezt én személy szerint is igen fontosnak tartom. Olyan intézkedés, amely iskoláink fenntartásában, és implicite azok minőségi munkájában segít. Így válik, válhat igazán közüggyé oktatásunk.
Pásztor Krisztina
maszol.ro,
2014. február 1.
L. Balogh Béni
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,
2014. február 7.
Így módosult a módosított román alkotmány
A Crin Antonescu szenátusi házelnök által vezetett alkotmánymódosító parlamenti bizottság ezen a héten befejezte munkáját, testület tagjai egyhangúlag szavazták meg a változtatásokat. A módosított alaptörvény szövegtervezetét elküldték az alkotmánybíróságnak és a Velencei Bizottságnak.
A törvényhozás a képviselőházé
A legjelentősebb módosítást a tavaly elfogadott tervezethez képest az jelenti, hogy a bizottság tagjai átértelmezték a két ház feladatkörét. Így a képviselőház lesz a benyújtott törvények mintegy 90 százalékénak esetében a döntéshozó testület, míg a szenátus hatáskörébe tartozik a parlamenti ellenőrzés alá tartozó valamennyi szerv vezetőjének kinevezése; a felsőház döntési joggal kizárólag a közigazgatással, a nemzetközi szerződésekkel és a külföldi kölcsönökkel kapcsolatos jogszabályok esetében rendelkezik.
A parlamenti bizottság végül is elállt attól a tavaly bevitt megfogalmazástól, amely szerint a parlament a nemzet legfelsőbb tárgyaló- és döntéshozatali fóruma, így maradt a jelenleg változat, amelynek megfelelően a törvényhozás „a román nép legfelső képviseleti szerve és az ország egyetlen törvényhozó hatósága”.
Kis mértékben módosították a tavalyi változathoz képest a parlament feloszlatását szabályozó kitételeket is. Ezek szerint a törvényhozás testületét feloszlathatják, ha ez az első felkéréstől számított 60 napos határidőn belül nem szavazott bizalmat a kormányalakítás tekintetében, de csakis legalább három bizalmi szavazati kérelem elutasítása után. Az eredeti változatban két bizalmi szavazati kérelem is elegendő lett volna mindehhez. A parlament feloszlathatóvá válna akkor is, ha a törvényhozás által az államfő tisztségéből történő felfüggesztésére hozott döntést nem hagyja jóvá a népszavazás.
Az a tavaly bevitt kitétel, miszerint valamennyi közjogi, polgári jogi illetve természetes személynek írásos felszólításra meg kell jelennie a parlamenti bizottságok előtt, azzal a szöveggel egészült ki, hogy ez alól a kötelesség alól mentesülnek a magas rangú igazságszolgáltatási személyek. Ezzel annak a gyanúját kívánták elhárítani, hogy a jogi hatalomnak magyarázkodnia kellene a parlament előtt. A parlamenti bizottságok tevékenysége azonban nem helyettesítheti a jogi szervek tevékenységét.
Módosul a népszavazás
Már a tavaly nagy vitát váltottak ki az államfő szerepkörének módosítására tett javaslatok. A bizottsági tagok most csupán annyit engedtek, hogy lehetővé tették: az államfő a parlamenttel történő előzetes tanácskozás nélkül is népszavazást írhat ki egyes országos érdekű problémákról. Az államfő nem kérhet viszont népszavazást az alkotmány módosításával kapcsolatok kérdésekben. Népszavazást lehet kiírni egyébként 250 ezer, szavazati joggal rendelkező állampolgár kérésére is.
A miniszterelnök és a miniszterek kinevezése esetében a tavalyi módosításokhoz képest nem történt változás, az államfőnek el kell fogadnia a választásokat megnyerő párt, illetve pártszövetség javaslatait. Amennyiben a választási eredmények úgy hozzák, hogy több párt illetve párszövetség is azonos számú mandátumhoz jutott, akkor az államfő, a választásokon a legtöbb szavazatot elérő párt vagy pártszövetség javaslatát fogadja el.
Tárca nélkül marad a vádlott miniszter
Kikerült a tavalyi módosítások szövegéből az a módosító javaslat, amely lehetővé tette volna, hogy a gyanúsítottak lehallgatását az ügyészség is elrendelje, így ez továbbra is a bíróságok kizárólagos hatásköre marad. Az új alaptörvény – elfogadása esetén – egyúttal kiveszi a legfelsőbb bíróság kizárólagos hatásköréből a képviselők és szenátorok fölötti ítélkezést. Ily módon a legfelsőbb bíróság elé csakis az első fokon a táblabíróságon tárgyalt és megtámadott dossziék kerülhetnek majd. Az öt bíróból álló bírói testület helyét három bírából álló testület veszi át.
A miniszterelnök és a kormány tagjai elleni büntetőjogi eljárást a parlament két háza együttes ülésén kérheti a hivataluk idején elkövetett tettek miatt. A kormánytagok elleni bűnvádi eljárás beindítása esetén a miniszterelnök a tárcavezető tisztségéből történő felfüggesztését megokoló kéréssel fordul a parlament két házának elnökéhez. A felfüggesztésről a két ház közös plénuma dönt. A bíróság elé kerülő kormánytagok hivatalból elveszítik tisztségüket.
A módosítások értelmében a törvénytelen úton megszerzett bizonyítékokat csakis a vádlott védelmének érdekében szabad felhasználni. Törölték egyben azt a cikkelyt is, amely lehetőséget nyújtott volna az ügyészeknek a 48 órás lehallgatás elrendelésére.
További változást a kormány elleni bizalmatlansági indítványok esetében fogadtak el. A régi változatnak megfelelően az ezt beterjesztő partnak vagy pártszövetségnek javaslatot kellett tennie a miniszterelnök személyére is. A jelenlegi változatból ez a kitétel kimaradt.
Székelyföldi, partiumi alrégió? A magyar közösség szempontjából igen fontos kitétel került bele az alkotmánymódosításokba. Ezek szerint a majdan megalakuló régiók keretében úgynevezett alrégiók – pontosabban közigazgatási alegységek – is alakulhatnak majd. Ez akár azt is jelentheti, hogy a sarkalatos törvénnyel létrehozandó régiókon belül a megyék közigazgatási hatáskörrel rendelkező alrégiókat alakíthatnak ki. Gyakorlatilag ily módon az új régiókban létrejöhet a Székelyföld, de akár a Partium alrégió is. Ezeknek az alrégióknak a határait még nem tudni, hiszen még az sem világos, milyen régiók jönnek majd létre, mindezt majd az erre vonatkozó sarkalatos törvény tartalmazza majd.
Bogdán Tibor
maszol.ro,
A Crin Antonescu szenátusi házelnök által vezetett alkotmánymódosító parlamenti bizottság ezen a héten befejezte munkáját, testület tagjai egyhangúlag szavazták meg a változtatásokat. A módosított alaptörvény szövegtervezetét elküldték az alkotmánybíróságnak és a Velencei Bizottságnak.
A törvényhozás a képviselőházé
A legjelentősebb módosítást a tavaly elfogadott tervezethez képest az jelenti, hogy a bizottság tagjai átértelmezték a két ház feladatkörét. Így a képviselőház lesz a benyújtott törvények mintegy 90 százalékénak esetében a döntéshozó testület, míg a szenátus hatáskörébe tartozik a parlamenti ellenőrzés alá tartozó valamennyi szerv vezetőjének kinevezése; a felsőház döntési joggal kizárólag a közigazgatással, a nemzetközi szerződésekkel és a külföldi kölcsönökkel kapcsolatos jogszabályok esetében rendelkezik.
A parlamenti bizottság végül is elállt attól a tavaly bevitt megfogalmazástól, amely szerint a parlament a nemzet legfelsőbb tárgyaló- és döntéshozatali fóruma, így maradt a jelenleg változat, amelynek megfelelően a törvényhozás „a román nép legfelső képviseleti szerve és az ország egyetlen törvényhozó hatósága”.
Kis mértékben módosították a tavalyi változathoz képest a parlament feloszlatását szabályozó kitételeket is. Ezek szerint a törvényhozás testületét feloszlathatják, ha ez az első felkéréstől számított 60 napos határidőn belül nem szavazott bizalmat a kormányalakítás tekintetében, de csakis legalább három bizalmi szavazati kérelem elutasítása után. Az eredeti változatban két bizalmi szavazati kérelem is elegendő lett volna mindehhez. A parlament feloszlathatóvá válna akkor is, ha a törvényhozás által az államfő tisztségéből történő felfüggesztésére hozott döntést nem hagyja jóvá a népszavazás.
Az a tavaly bevitt kitétel, miszerint valamennyi közjogi, polgári jogi illetve természetes személynek írásos felszólításra meg kell jelennie a parlamenti bizottságok előtt, azzal a szöveggel egészült ki, hogy ez alól a kötelesség alól mentesülnek a magas rangú igazságszolgáltatási személyek. Ezzel annak a gyanúját kívánták elhárítani, hogy a jogi hatalomnak magyarázkodnia kellene a parlament előtt. A parlamenti bizottságok tevékenysége azonban nem helyettesítheti a jogi szervek tevékenységét.
Módosul a népszavazás
Már a tavaly nagy vitát váltottak ki az államfő szerepkörének módosítására tett javaslatok. A bizottsági tagok most csupán annyit engedtek, hogy lehetővé tették: az államfő a parlamenttel történő előzetes tanácskozás nélkül is népszavazást írhat ki egyes országos érdekű problémákról. Az államfő nem kérhet viszont népszavazást az alkotmány módosításával kapcsolatok kérdésekben. Népszavazást lehet kiírni egyébként 250 ezer, szavazati joggal rendelkező állampolgár kérésére is.
A miniszterelnök és a miniszterek kinevezése esetében a tavalyi módosításokhoz képest nem történt változás, az államfőnek el kell fogadnia a választásokat megnyerő párt, illetve pártszövetség javaslatait. Amennyiben a választási eredmények úgy hozzák, hogy több párt illetve párszövetség is azonos számú mandátumhoz jutott, akkor az államfő, a választásokon a legtöbb szavazatot elérő párt vagy pártszövetség javaslatát fogadja el.
Tárca nélkül marad a vádlott miniszter
Kikerült a tavalyi módosítások szövegéből az a módosító javaslat, amely lehetővé tette volna, hogy a gyanúsítottak lehallgatását az ügyészség is elrendelje, így ez továbbra is a bíróságok kizárólagos hatásköre marad. Az új alaptörvény – elfogadása esetén – egyúttal kiveszi a legfelsőbb bíróság kizárólagos hatásköréből a képviselők és szenátorok fölötti ítélkezést. Ily módon a legfelsőbb bíróság elé csakis az első fokon a táblabíróságon tárgyalt és megtámadott dossziék kerülhetnek majd. Az öt bíróból álló bírói testület helyét három bírából álló testület veszi át.
A miniszterelnök és a kormány tagjai elleni büntetőjogi eljárást a parlament két háza együttes ülésén kérheti a hivataluk idején elkövetett tettek miatt. A kormánytagok elleni bűnvádi eljárás beindítása esetén a miniszterelnök a tárcavezető tisztségéből történő felfüggesztését megokoló kéréssel fordul a parlament két házának elnökéhez. A felfüggesztésről a két ház közös plénuma dönt. A bíróság elé kerülő kormánytagok hivatalból elveszítik tisztségüket.
A módosítások értelmében a törvénytelen úton megszerzett bizonyítékokat csakis a vádlott védelmének érdekében szabad felhasználni. Törölték egyben azt a cikkelyt is, amely lehetőséget nyújtott volna az ügyészeknek a 48 órás lehallgatás elrendelésére.
További változást a kormány elleni bizalmatlansági indítványok esetében fogadtak el. A régi változatnak megfelelően az ezt beterjesztő partnak vagy pártszövetségnek javaslatot kellett tennie a miniszterelnök személyére is. A jelenlegi változatból ez a kitétel kimaradt.
Székelyföldi, partiumi alrégió? A magyar közösség szempontjából igen fontos kitétel került bele az alkotmánymódosításokba. Ezek szerint a majdan megalakuló régiók keretében úgynevezett alrégiók – pontosabban közigazgatási alegységek – is alakulhatnak majd. Ez akár azt is jelentheti, hogy a sarkalatos törvénnyel létrehozandó régiókon belül a megyék közigazgatási hatáskörrel rendelkező alrégiókat alakíthatnak ki. Gyakorlatilag ily módon az új régiókban létrejöhet a Székelyföld, de akár a Partium alrégió is. Ezeknek az alrégióknak a határait még nem tudni, hiszen még az sem világos, milyen régiók jönnek majd létre, mindezt majd az erre vonatkozó sarkalatos törvény tartalmazza majd.
Bogdán Tibor
maszol.ro,
2014. február 13.
Funar szelleme lengi be Kolozsvárt
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. február 14.
A KELETI AKCIÓTÓL A BÉCSI DÖNTÉSIG
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro
2014. február 17.
Taktikás autonómiatervezet
A tavaszi ülésszak során a parlament elé terjeszti autonómiastatútum-tervezetét az RMDSZ. Ezt Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke jelentette ki, hangsúlyozva: a dokumentumot eddig taktikai okokból nem mutatták be.
Az RMDSZ szakemberei az autonómiatervezet két változatát készítették elő, néhány kérdést azonban még tisztázni kell. Az egyik vagy másik változatot az alaptörvény módosításának vagy jelenlegi formájában maradása függvényében hozzák nyilvánosságra – magyarázta az Erdély TV Híradójának Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke.
„Hogyha az alkotmánymódosításról úgy látjuk, hogy egyenesbe kerül, meg tudja ezt a parlament szavazni és népszavazásra kerül és benne lesznek az alkotmánymódosításban, az új alkotmányban, amelyeket mi tettünk le és elfogadták, például az, hogy a közigazgatási régiókon belül létrejöhessenek az alrégiók, akkor a dél-tiroli mintához, modellhez hasonló tervezetet nyújtunk be” – vélekedett Kelemen Hunor szövetségi elnök, RMDSZ.
Ez jelentené Székelyföld vagy akár Partium számára azt a megoldást, ami a közösségi autonómiát egy külön alrégióban biztosíthatná. Amennyiben nem lesz alkotmánymódosítás, akkor a jelenlegihez igazított tervezetet érvényesítenék.
„Ez azt jelenti, hogy a székely megyéknek a szabad társulásából jöhetne létre az a székelyföldi autonómia amely az ottani közösségek számára, azt az ügyintézést, döntési hatásköröket adná meg, amelyet mi ebben a tervezetben elképzeltünk”. – mondta el Kelemen Hunor szövetségi elnök, RMDSZ. A szövetség azért dolgozott ki két változatot, mert nem szeretne közvitára bocsátani, valamint a parlament elé terjeszteni egy olyan tervezetet, amelyről eleve köztudott, hogy nem állja ki az alkotmányossági próbát. Ennek elfogadásához bár a román többséget meg kell győzni, a honatyák nem utasíthatják el az alkotmányra hivatkozva – hangsúlyozta Híradónknak az RMDSZ elnöke.
Palkó Attila
erdely.tv
Erdély.ma,
A tavaszi ülésszak során a parlament elé terjeszti autonómiastatútum-tervezetét az RMDSZ. Ezt Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke jelentette ki, hangsúlyozva: a dokumentumot eddig taktikai okokból nem mutatták be.
Az RMDSZ szakemberei az autonómiatervezet két változatát készítették elő, néhány kérdést azonban még tisztázni kell. Az egyik vagy másik változatot az alaptörvény módosításának vagy jelenlegi formájában maradása függvényében hozzák nyilvánosságra – magyarázta az Erdély TV Híradójának Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke.
„Hogyha az alkotmánymódosításról úgy látjuk, hogy egyenesbe kerül, meg tudja ezt a parlament szavazni és népszavazásra kerül és benne lesznek az alkotmánymódosításban, az új alkotmányban, amelyeket mi tettünk le és elfogadták, például az, hogy a közigazgatási régiókon belül létrejöhessenek az alrégiók, akkor a dél-tiroli mintához, modellhez hasonló tervezetet nyújtunk be” – vélekedett Kelemen Hunor szövetségi elnök, RMDSZ.
Ez jelentené Székelyföld vagy akár Partium számára azt a megoldást, ami a közösségi autonómiát egy külön alrégióban biztosíthatná. Amennyiben nem lesz alkotmánymódosítás, akkor a jelenlegihez igazított tervezetet érvényesítenék.
„Ez azt jelenti, hogy a székely megyéknek a szabad társulásából jöhetne létre az a székelyföldi autonómia amely az ottani közösségek számára, azt az ügyintézést, döntési hatásköröket adná meg, amelyet mi ebben a tervezetben elképzeltünk”. – mondta el Kelemen Hunor szövetségi elnök, RMDSZ. A szövetség azért dolgozott ki két változatot, mert nem szeretne közvitára bocsátani, valamint a parlament elé terjeszteni egy olyan tervezetet, amelyről eleve köztudott, hogy nem állja ki az alkotmányossági próbát. Ennek elfogadásához bár a román többséget meg kell győzni, a honatyák nem utasíthatják el az alkotmányra hivatkozva – hangsúlyozta Híradónknak az RMDSZ elnöke.
Palkó Attila
erdely.tv
Erdély.ma,
2014. február 17.
Izsák Balázs: fel sem merült, hogy ne legyen felvonulás
December 10. volt az a határidő, ameddig Marosvásárhely polgármestere betilthatta volna a Székely Szabadság Napja alkalmából tervezett felvonulást, amennyiben bizonyított lenne a rendezvény államcsíny-jellege. Erről azonban szó sincs, tehát mindenképpen lesz felvonulás.
Múlt héten röppent fel a hír, hogy a marosvásárhelyi közbiztonsági véleményező bizottság nem engedélyezte, hogy március 10-én, a Székely Szabadság Napján felvonulást szervezzenek a Postaréttől a Főtérig. Az indok az volt, hogy a felvonulás nem áll összefüggésben az esemény emlékező jellegével. Mint beszámoltunk róla, a bizottság elnöke Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője, a testületnek pedig csupán véleményező szerepe van, a döntést a polgármesternek kell meghoznia. Megkeresésünkre Izsák Balázs, a szervező Székely Nemzeti Tanács elnöke elmondta, a mozgósítás zökkenőmentes, a rendezvényt megtartják és tavalyhoz hasonlóan várnak résztvevőket Székelyföld minden szegletéből, valamint a Partiumból, Magyarországról és a nagyvilágból is. Azt szeretnék, ha legalább százötvenezren lennének.
„Fel sem merült, hogy ne tartsuk meg a felvonulást. Napok óta nem kaptam levelet Bretfelean úrtól, pedig korábban gyorsfutárral naponta több levelet is küldött. Az is előfordult, hogy reggel 9 órakor iktattam egy okiratot, és 11-kor már választ kaptam rá, de szerda óta semmilyen fejleményről nem tudok. Mi a március 10-ei eseményt december 8-án jelentettük be, a törvény értelmében pedig a polgármesternek 48 óra áll rendelkezésére, hogy amennyiben bizonyíthatóan egy adott rendezvényen államcsínyre készülnek, akkor betiltóhatározatot adjon ki. Államcsíny a mi terveinkben nem szerepel, december 10-ig pedig határozat nem született. Egyébként a gyülekezeti és a vélemény-nyilvánítási jogot, a szólásszabadságot nem lehet korlátozni, tehát lesz felvonulás” – tudtuk meg Izsák Balázstól. Hozzátette, az előzetes bejelentést – és nem engedélyezési kérelmet, mert ilyenre nincs szükség – december 8-án iktatták, ez pedig tartalmazta a rendezvény minden elemét. „Az egyik eleme a felvonulás. A törvény értelmében ezen úgy lehet módosítani, ha a véleményező bizottság a szervezőkkel együtt változtat az eredeti terven, mi viszont nem írtuk alá a felvonulás elmaradására tett javaslatot” – ismertette az SZNT elnöke.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro,
December 10. volt az a határidő, ameddig Marosvásárhely polgármestere betilthatta volna a Székely Szabadság Napja alkalmából tervezett felvonulást, amennyiben bizonyított lenne a rendezvény államcsíny-jellege. Erről azonban szó sincs, tehát mindenképpen lesz felvonulás.
Múlt héten röppent fel a hír, hogy a marosvásárhelyi közbiztonsági véleményező bizottság nem engedélyezte, hogy március 10-én, a Székely Szabadság Napján felvonulást szervezzenek a Postaréttől a Főtérig. Az indok az volt, hogy a felvonulás nem áll összefüggésben az esemény emlékező jellegével. Mint beszámoltunk róla, a bizottság elnöke Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője, a testületnek pedig csupán véleményező szerepe van, a döntést a polgármesternek kell meghoznia. Megkeresésünkre Izsák Balázs, a szervező Székely Nemzeti Tanács elnöke elmondta, a mozgósítás zökkenőmentes, a rendezvényt megtartják és tavalyhoz hasonlóan várnak résztvevőket Székelyföld minden szegletéből, valamint a Partiumból, Magyarországról és a nagyvilágból is. Azt szeretnék, ha legalább százötvenezren lennének.
„Fel sem merült, hogy ne tartsuk meg a felvonulást. Napok óta nem kaptam levelet Bretfelean úrtól, pedig korábban gyorsfutárral naponta több levelet is küldött. Az is előfordult, hogy reggel 9 órakor iktattam egy okiratot, és 11-kor már választ kaptam rá, de szerda óta semmilyen fejleményről nem tudok. Mi a március 10-ei eseményt december 8-án jelentettük be, a törvény értelmében pedig a polgármesternek 48 óra áll rendelkezésére, hogy amennyiben bizonyíthatóan egy adott rendezvényen államcsínyre készülnek, akkor betiltóhatározatot adjon ki. Államcsíny a mi terveinkben nem szerepel, december 10-ig pedig határozat nem született. Egyébként a gyülekezeti és a vélemény-nyilvánítási jogot, a szólásszabadságot nem lehet korlátozni, tehát lesz felvonulás” – tudtuk meg Izsák Balázstól. Hozzátette, az előzetes bejelentést – és nem engedélyezési kérelmet, mert ilyenre nincs szükség – december 8-án iktatták, ez pedig tartalmazta a rendezvény minden elemét. „Az egyik eleme a felvonulás. A törvény értelmében ezen úgy lehet módosítani, ha a véleményező bizottság a szervezőkkel együtt változtat az eredeti terven, mi viszont nem írtuk alá a felvonulás elmaradására tett javaslatot” – ismertette az SZNT elnöke.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro,
2014. február 27.
Egyre többek számára fontos a magyarság megélése
Számolni kell a határokon túliakkal
Aradon járt hétfőn HIDVÉGHI BALÁZS, 2012 novemberétől a Fidesz határon túli magyar közösségekért és magyar diaszpóráért felelős stratégiai igazgatóhelyettese, tavaly júliustól országgyűlési képviselő, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának tagja, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke.
Az alábbi beszélgetést február 25-án a délutáni órákban rögzítettük Aradon, a Tulipán könyvesboltban.
– Aradra jött, vagy más megyékbe, más városokba is ellátogat?Kikkel találkozott, találkozik, van-e tájékoztató vagy tájékozódó jellege ennek az útnak a magyarországi választások előtt?
– Mind a kettő fontos részét képezte. Mostani utamon Aradra látogatok, majd Dévára, Gyulafehérvárra és Torockóra, és a cél valóban az, hogy találkozzak a magyarság vezetőivel, polgármesterekkel, képviselőkkel, egyházi és közösségi vezetőkkel, és hogy beszéljünk közös ügyeinkről, így például arról, hogy a magyarországi választások most már nagyon hamar sorra kerülnek, április 6-án, és a regisztrációs, feliratkozási időszak az utolsó fázisába ért. A romániai, erdélyi magyaroknak regisztrálniuk kell ahhoz, hogy élhessenek szavazati jogukkal, a regisztrációhoz azonban jó, ha segítséget nyújtanak a magyar képviselők, a magyar politikai szervezetek, egyházi, közösségi vezetők – erről tárgyalok az itteniekkel.
– A felsorolt települések a szórványvidéket képezik. Kizárólag ezekre látogat?
– Ezen a héten igen. Ez egy dél-erdélyi körút. A múlt héten Székelyföldön jártam, Marosvásárhelyen, a Nyárád mentén, Csíkszeredában, nemrég voltam Szatmárnémetiben, a Partium más részein is. Igyekszem minél több helyre eljutni.
– Magyarországon, a választási kampányban érződik az, hogy a pártok versengenek a külhoni magyarok szavazataiért?
– Első alkalommal kerül sor Magyarországon olyan választásra, hogy a határon túli magyarok, és elsősorban a Kárpát-medenceiek aktivitása és érdeklődése nagyon magas ebben az ügyben, hogy ők is részt vehetnek a döntésben. Ez megváltoztatja a magyar politikai palettát és a magyar politikai kommunikációt is, nagyon helyesen és nagyon jó irányban, hisz ezentúl számolni kell a határon túli magyar honfitársainkkal is, az ő szavazatuk is hozzájárul és benne lesz abban a döntésben, ami majd az új Országgyűlést és ilyen értelemben az új kormányt eredményezi Magyarországon. Az állampolgársági törvénynek köszönhetően kerül erre sor, és lehetőség, első alkalom, ezért mondjuk azt, hogy ezzel élni kell, ebből nem szabad kimaradni. Hozzá kell szoknunk mindannyiunknak, magyarországiaknak, Kárpát-medencei honfitársainknak is, hogy legfontosabb ügyeiben a magyar nemzet közösen dönt, s ennek a döntésnek immár a dél-erdélyi magyarok is részesei lehetnek.
– Köztudott: a Fidesznek köszönhető, hogy a határon túli magyarok is megkaphatták, megkaphatják a magyar állampolgárságot, nagyon sokan igényelték is már, ami a választásokon való részvétel jogával is jár. Ezen túlmenően: hogyan foglalná össze röviden a Fidesz határon túli magyarokkal, a diaszpórával kapcsolatos politikáját?
– A Fidesz számára a párt megalakulásától, 1988-tól kezdve mindig is nagyon fontos volt a magyar nemzet egysége, a magyar nemzetben gondolkodás és annak a realitásnak a figyelembe vétele, hogy a magyar állam, Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe. Ez felelősséget ró a magyarokra, és a 2010-ben elfogadott új magyar alaptörvény erről már konkrétan beszél is, beszél arról a felelősségről, amelyet a magyar kormány, a magyar állam visel a határain túl élő magyarokért. Azt szoktuk mondani, hogy világnemzetben gondolkodunk. A magyarság a világ számos pontján jelen van, tradicionálisan a Kárpát-medencei területeken, ahol autohton, őshonos kisebbségeket képez. Nagyon sokan elhagyták már ezt a vidéket, és Európában, Amerikában, szerte a világban élnek. Rájuk is számítunk, ezek a magyar közösségek is fontosak, velük is igyekszünk kapcsolatot tartani, megerősíteni a kommunikációt, erőforrásként tekinteni arra a helyzetre, hogy ilyen sok helyen, sokfelé, ilyen sokféle környezetben élnek magyarok. Ez egy új megközelítés, azt gondolom, és talán ezzel lehet összefoglalni azt, hogy miként gondolkodunk a magyarságról, a magyar nemzetről a XXI. század elején.
– Ön sokfelé járt már a határon túli magyar közösségekben, sokféle emberrel beszélgetett. Hogyan látja: milyen manapság a határon túli magyarok magyarság- és identitástudata, anyaországhoz való viszonya?
– Azt látom, hogy nagyon sok, és egyre több magyar számára fontos a magyarságot megélni. Ennek egyik lehetséges módja, egyik fontos eleme az, hogy magyar állampolgárságot kaphatnak vagy visszakaphatnak ezek a honfitársaink. Az a nagyon magas szám, ami a kérelmeket és a már letett állampolgári esküt illeti, az mutatja ezt, a múlt év végén, decemberben már az 500 ezredik állampolgári esküre került sor ünnepélyes körülmények között, többek között a magyar Országgyűlés épületében, és ez a szám azóta is folyamatosan növekszik. Ez nagyon nagy siker, egy közös magyar siker, és nyilván nem fog megállni most, a választokkal a folyamat. Aki magyar identitású, és szeretné hivatalosan, közjogilag is megélni, erre lehetősége lesz a kormányváltást követően is.
A szórványban élő magyarok helyzete nyilvánvalóan mindig a legnehezebb. Én azt látom, hogy erősebb, összehangoltabb erőfeszítésre van szükség például az oktatási támogatás, az oktatási helyzet és a szórványban való megmaradás kérdésében, Ez nyilván mindig az adott közösségnek is a feladata, például a romániai magyaroké, hisz itt él nagyon sok magyar a szórványban, de ebben az anyaországnak is fontos szerepe van. Létezik számos olyan fórum, tanácskozás, ami ezzel foglalkozik, ezeket erősíteni kell, és amikor a költségvetést tervezzük otthon, figyelemmel kell lenni arra, hogy a magyar identitás megőrzésére pénzt is kell szánni, adott esetben több támogatást. Az ország erőforrásainak megfelelően nyilván, hiszen Magyarországnak is erősödnie kell ahhoz, hogy még inkább támogatni tudja a határon túl élő közösségeket.
– A statisztikák szerint évről évre csökken a magyarság száma Magyarország határain túl. Az anyaországot körülvevő országok, amelyekben a legtöbb magyar él, hogyan biztosítják a nemzetiségi és egyéb jogokat, amelyek a magyarság megmaradásához szükségesek?
– Kezdjem azzal, hogy a magyarság számának csökkenése, sajnos, nem csak a határokon túli vidékeken probléma, a Magyar Köztársaság népessége, sőt, a legtöbb környékbeli ország népessége is csökken. Tehát ez demográfiai probléma egyrészt, amire keresni kell a megoldást. Nagyon reménykedem abban, hogy ez a több évtizede tartó negatív trend meg fog fordulni – a magyarság szempontjából is.
Ami a kérdés második részét illeti: számos jogot biztosítanak ezek az országok, de azt hiszem, amíg követelésekkel, és jogos követelésekkel állnak elő magyar szervezetek, akár Romániában, akár Szlovákiában, akár más területeken, addig az adott országok kormányainak kötelessége ezeket a követeléseket megvizsgálni, tárgyalni a magyar közösségekkel, és azokat a jogokat – kisebbségi nyelvhasználati, jelképhasználati, autonómiára irányuló megalapozott követeléseket – el kell fogadnia. Ezekben a legfontosabb szerep megint csak az adott közösségeké, ott kell kivívni az autonómiát, ahol az adott közösség él, de a magyar kormánynak és Magyarországnak kötelessége ezeket támogatni. Alaptörvényünk ezt támogatja is, konkrétan fogalmazva, amikor azt mondja: támogatjuk az önkormányzat létrehozására vonatkozó törekvéseket a határon túli közösségek megmaradására stb. Fontos dolgok ezek, és hosszas munkát igénylő feladatok.
– A legújabb hírek szerint a román kormánykoalíciós válság közepette a Nemzeti Liberális Párt kilép a kormánykoalícióból és a Szociáldemokrata Párt bevenné az RMDSZ-t a kormányzásba. Üdvözölnék ezt a döntést?
– Ezt a döntést hagyjuk meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, hiszen róluk van szó, egyelőre a román kormánykoalíció még egyben van (szerk. megj.: az interjúra a Nemzeti Liberális Párt kormányzatból való kilépése előtt jó hat órával került sor). Követem a román belpolitikai eseményeket, és látom, hogy ez egy hosszas kötélhúzás, ami az energiákat elveszi a valós kormányzástól (legyen ez az ő problémájuk). Nem tudom, ez egy komoly politikai döntés kell legyen az RMDSZ részéről.
– Ön egyik előadásában úgy fogalmazott, hogy a kis lépések politikájának a híve. Úgy hiszem, ezt a kijelentést jónéhány romániai magyar politikus nem díjazná, hisz vannak olyanok, akik a „kis lépések politikája” ellen szavaznak.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy mindig az adott politikai helyzethez alkalmazkodva kell megtalálni a megfelelő politikát, a megfelelő válaszokat. Egyrészt a politikai helyzet változhat is változik, Európában is azt látjuk, hogy adott esetben egészen más helyzet alakulhat ki, megváltoznak a szövetségi viszonyok, egy koalíció alakul, aztán egy teljesen más összetételben folytatódik egy kormányzás. Ezekhez a viszonyokhoz óvatosan és okosan kell viszonyulni. Nem hiszem, hogy receptet lehetne írni arról, mi a jó megoldás, politika. Az a jó politika, amely a legtöbb sikert hozza annak a közösségnek, amelyet képvisel. Adott esetben például az erdélyi vagy romániai magyar politikában szerintem az a legfőbb mérőszempont, hogy mi módon lehet a helyi magyarság érdekeit, védelmét, identitásának megerősődését stb. a legjobban érvényesíteni. A lépéseket ez alapján kell eldönteni, hogy mikor mi a jó. Ez lehet a kis lépések politikája, időnként jobb lehet a hattározottabb, radikálisabb fellépés, ugye, a kettő elegye lesz az, ami a legtöbb sikerhez vezet. De mindig az adott helyzethez kell viszonyítani, abból kell kiindulni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),
Számolni kell a határokon túliakkal
Aradon járt hétfőn HIDVÉGHI BALÁZS, 2012 novemberétől a Fidesz határon túli magyar közösségekért és magyar diaszpóráért felelős stratégiai igazgatóhelyettese, tavaly júliustól országgyűlési képviselő, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának tagja, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke.
Az alábbi beszélgetést február 25-án a délutáni órákban rögzítettük Aradon, a Tulipán könyvesboltban.
– Aradra jött, vagy más megyékbe, más városokba is ellátogat?Kikkel találkozott, találkozik, van-e tájékoztató vagy tájékozódó jellege ennek az útnak a magyarországi választások előtt?
– Mind a kettő fontos részét képezte. Mostani utamon Aradra látogatok, majd Dévára, Gyulafehérvárra és Torockóra, és a cél valóban az, hogy találkozzak a magyarság vezetőivel, polgármesterekkel, képviselőkkel, egyházi és közösségi vezetőkkel, és hogy beszéljünk közös ügyeinkről, így például arról, hogy a magyarországi választások most már nagyon hamar sorra kerülnek, április 6-án, és a regisztrációs, feliratkozási időszak az utolsó fázisába ért. A romániai, erdélyi magyaroknak regisztrálniuk kell ahhoz, hogy élhessenek szavazati jogukkal, a regisztrációhoz azonban jó, ha segítséget nyújtanak a magyar képviselők, a magyar politikai szervezetek, egyházi, közösségi vezetők – erről tárgyalok az itteniekkel.
– A felsorolt települések a szórványvidéket képezik. Kizárólag ezekre látogat?
– Ezen a héten igen. Ez egy dél-erdélyi körút. A múlt héten Székelyföldön jártam, Marosvásárhelyen, a Nyárád mentén, Csíkszeredában, nemrég voltam Szatmárnémetiben, a Partium más részein is. Igyekszem minél több helyre eljutni.
– Magyarországon, a választási kampányban érződik az, hogy a pártok versengenek a külhoni magyarok szavazataiért?
– Első alkalommal kerül sor Magyarországon olyan választásra, hogy a határon túli magyarok, és elsősorban a Kárpát-medenceiek aktivitása és érdeklődése nagyon magas ebben az ügyben, hogy ők is részt vehetnek a döntésben. Ez megváltoztatja a magyar politikai palettát és a magyar politikai kommunikációt is, nagyon helyesen és nagyon jó irányban, hisz ezentúl számolni kell a határon túli magyar honfitársainkkal is, az ő szavazatuk is hozzájárul és benne lesz abban a döntésben, ami majd az új Országgyűlést és ilyen értelemben az új kormányt eredményezi Magyarországon. Az állampolgársági törvénynek köszönhetően kerül erre sor, és lehetőség, első alkalom, ezért mondjuk azt, hogy ezzel élni kell, ebből nem szabad kimaradni. Hozzá kell szoknunk mindannyiunknak, magyarországiaknak, Kárpát-medencei honfitársainknak is, hogy legfontosabb ügyeiben a magyar nemzet közösen dönt, s ennek a döntésnek immár a dél-erdélyi magyarok is részesei lehetnek.
– Köztudott: a Fidesznek köszönhető, hogy a határon túli magyarok is megkaphatták, megkaphatják a magyar állampolgárságot, nagyon sokan igényelték is már, ami a választásokon való részvétel jogával is jár. Ezen túlmenően: hogyan foglalná össze röviden a Fidesz határon túli magyarokkal, a diaszpórával kapcsolatos politikáját?
– A Fidesz számára a párt megalakulásától, 1988-tól kezdve mindig is nagyon fontos volt a magyar nemzet egysége, a magyar nemzetben gondolkodás és annak a realitásnak a figyelembe vétele, hogy a magyar állam, Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe. Ez felelősséget ró a magyarokra, és a 2010-ben elfogadott új magyar alaptörvény erről már konkrétan beszél is, beszél arról a felelősségről, amelyet a magyar kormány, a magyar állam visel a határain túl élő magyarokért. Azt szoktuk mondani, hogy világnemzetben gondolkodunk. A magyarság a világ számos pontján jelen van, tradicionálisan a Kárpát-medencei területeken, ahol autohton, őshonos kisebbségeket képez. Nagyon sokan elhagyták már ezt a vidéket, és Európában, Amerikában, szerte a világban élnek. Rájuk is számítunk, ezek a magyar közösségek is fontosak, velük is igyekszünk kapcsolatot tartani, megerősíteni a kommunikációt, erőforrásként tekinteni arra a helyzetre, hogy ilyen sok helyen, sokfelé, ilyen sokféle környezetben élnek magyarok. Ez egy új megközelítés, azt gondolom, és talán ezzel lehet összefoglalni azt, hogy miként gondolkodunk a magyarságról, a magyar nemzetről a XXI. század elején.
– Ön sokfelé járt már a határon túli magyar közösségekben, sokféle emberrel beszélgetett. Hogyan látja: milyen manapság a határon túli magyarok magyarság- és identitástudata, anyaországhoz való viszonya?
– Azt látom, hogy nagyon sok, és egyre több magyar számára fontos a magyarságot megélni. Ennek egyik lehetséges módja, egyik fontos eleme az, hogy magyar állampolgárságot kaphatnak vagy visszakaphatnak ezek a honfitársaink. Az a nagyon magas szám, ami a kérelmeket és a már letett állampolgári esküt illeti, az mutatja ezt, a múlt év végén, decemberben már az 500 ezredik állampolgári esküre került sor ünnepélyes körülmények között, többek között a magyar Országgyűlés épületében, és ez a szám azóta is folyamatosan növekszik. Ez nagyon nagy siker, egy közös magyar siker, és nyilván nem fog megállni most, a választokkal a folyamat. Aki magyar identitású, és szeretné hivatalosan, közjogilag is megélni, erre lehetősége lesz a kormányváltást követően is.
A szórványban élő magyarok helyzete nyilvánvalóan mindig a legnehezebb. Én azt látom, hogy erősebb, összehangoltabb erőfeszítésre van szükség például az oktatási támogatás, az oktatási helyzet és a szórványban való megmaradás kérdésében, Ez nyilván mindig az adott közösségnek is a feladata, például a romániai magyaroké, hisz itt él nagyon sok magyar a szórványban, de ebben az anyaországnak is fontos szerepe van. Létezik számos olyan fórum, tanácskozás, ami ezzel foglalkozik, ezeket erősíteni kell, és amikor a költségvetést tervezzük otthon, figyelemmel kell lenni arra, hogy a magyar identitás megőrzésére pénzt is kell szánni, adott esetben több támogatást. Az ország erőforrásainak megfelelően nyilván, hiszen Magyarországnak is erősödnie kell ahhoz, hogy még inkább támogatni tudja a határon túl élő közösségeket.
– A statisztikák szerint évről évre csökken a magyarság száma Magyarország határain túl. Az anyaországot körülvevő országok, amelyekben a legtöbb magyar él, hogyan biztosítják a nemzetiségi és egyéb jogokat, amelyek a magyarság megmaradásához szükségesek?
– Kezdjem azzal, hogy a magyarság számának csökkenése, sajnos, nem csak a határokon túli vidékeken probléma, a Magyar Köztársaság népessége, sőt, a legtöbb környékbeli ország népessége is csökken. Tehát ez demográfiai probléma egyrészt, amire keresni kell a megoldást. Nagyon reménykedem abban, hogy ez a több évtizede tartó negatív trend meg fog fordulni – a magyarság szempontjából is.
Ami a kérdés második részét illeti: számos jogot biztosítanak ezek az országok, de azt hiszem, amíg követelésekkel, és jogos követelésekkel állnak elő magyar szervezetek, akár Romániában, akár Szlovákiában, akár más területeken, addig az adott országok kormányainak kötelessége ezeket a követeléseket megvizsgálni, tárgyalni a magyar közösségekkel, és azokat a jogokat – kisebbségi nyelvhasználati, jelképhasználati, autonómiára irányuló megalapozott követeléseket – el kell fogadnia. Ezekben a legfontosabb szerep megint csak az adott közösségeké, ott kell kivívni az autonómiát, ahol az adott közösség él, de a magyar kormánynak és Magyarországnak kötelessége ezeket támogatni. Alaptörvényünk ezt támogatja is, konkrétan fogalmazva, amikor azt mondja: támogatjuk az önkormányzat létrehozására vonatkozó törekvéseket a határon túli közösségek megmaradására stb. Fontos dolgok ezek, és hosszas munkát igénylő feladatok.
– A legújabb hírek szerint a román kormánykoalíciós válság közepette a Nemzeti Liberális Párt kilép a kormánykoalícióból és a Szociáldemokrata Párt bevenné az RMDSZ-t a kormányzásba. Üdvözölnék ezt a döntést?
– Ezt a döntést hagyjuk meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, hiszen róluk van szó, egyelőre a román kormánykoalíció még egyben van (szerk. megj.: az interjúra a Nemzeti Liberális Párt kormányzatból való kilépése előtt jó hat órával került sor). Követem a román belpolitikai eseményeket, és látom, hogy ez egy hosszas kötélhúzás, ami az energiákat elveszi a valós kormányzástól (legyen ez az ő problémájuk). Nem tudom, ez egy komoly politikai döntés kell legyen az RMDSZ részéről.
– Ön egyik előadásában úgy fogalmazott, hogy a kis lépések politikájának a híve. Úgy hiszem, ezt a kijelentést jónéhány romániai magyar politikus nem díjazná, hisz vannak olyanok, akik a „kis lépések politikája” ellen szavaznak.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy mindig az adott politikai helyzethez alkalmazkodva kell megtalálni a megfelelő politikát, a megfelelő válaszokat. Egyrészt a politikai helyzet változhat is változik, Európában is azt látjuk, hogy adott esetben egészen más helyzet alakulhat ki, megváltoznak a szövetségi viszonyok, egy koalíció alakul, aztán egy teljesen más összetételben folytatódik egy kormányzás. Ezekhez a viszonyokhoz óvatosan és okosan kell viszonyulni. Nem hiszem, hogy receptet lehetne írni arról, mi a jó megoldás, politika. Az a jó politika, amely a legtöbb sikert hozza annak a közösségnek, amelyet képvisel. Adott esetben például az erdélyi vagy romániai magyar politikában szerintem az a legfőbb mérőszempont, hogy mi módon lehet a helyi magyarság érdekeit, védelmét, identitásának megerősődését stb. a legjobban érvényesíteni. A lépéseket ez alapján kell eldönteni, hogy mikor mi a jó. Ez lehet a kis lépések politikája, időnként jobb lehet a hattározottabb, radikálisabb fellépés, ugye, a kettő elegye lesz az, ami a legtöbb sikerhez vezet. De mindig az adott helyzethez kell viszonyítani, abból kell kiindulni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),
2014. február 27.
Átfogó történelmi előadássorozat
Bihari múltidéző címmel történelmi témájú előadássorozat kezdődik, az első előadást pénteken tartják. A részletekről csütörtökön, sajtótájékoztatón számoltak be a hazai és a magyarországi szervezők.
Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke elmondta: mivel fő célkitűzésük az emlékhelyek állítása és a szentjánosi Johannita-rendi kolostorról kevés szó esett eddig, arra gondoltak, hogy egy előadássorozat keretében hívják fel rá a figyelmet, melynek egyik utolsó mozzanataként emlékjelet állítanak a Klastrom-dombi kolostor romjainál.
Szerteágazó tematika
Az ötletgazda dr. Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, római-katolikus kanonok volt, aki maga is előadást fog tartani A biharszentjánosi Johannita-rend és kolostor történetéről. A Pro Liberta Partium Egyesület szintén részt vállalt a szervezésben, s a sajtótájékoztatón részt vett Pásztor Sándor, a vízügyi igazgatóság műszaki igazgatója, az egyesület társelnöke, valamint Sárközi Zoltán társelnök is.
Pásztor Sándor elmondta: Böcskey László püspöknek köszönhetően több konferencia színhelye a Püspöki Palota díszterme lesz, s köszönet illeti Tóth Márta iskolaigazgatót is, aki az Ady Endre középiskola dísztermét bocsátotta rendelkezésükre. Nagyváradon hét előadás lesz, ezek számításaik szerint egyre többeket fognak vonzani, záróeseményként pedig egy háromnapos konferencia zajlik Biharszentjánoson. A tematika rendkívül szerteágazó, szó lesz lovagrendekről, ezenkívül egyházi, műemlékvédelmi témák kerülnek terítékre – mindez hiánypótló a magyar lakosok számára, hiszen arról például, hogy a Johannita-rend hogyan kapcsolódik Szentjánoshoz, talán a váradiak egy százaléka sem tud…
A vízügy kapcsolata pedig mindezzel az, hogy a XIX.sz. végén épült árvízvédelmi töltés a valamikori kolostor területén megy át – ami gondot jelenthet a feltárások szempontjából, hiszen – mint Pásztor Sándor fogalmazott – árvízvédelmi falat nem lehet széjjelbontani. Meg fogják vizsgálni, mit lehet tenni ez ügyben.
Középkori értékek
Dr. Dénes Zoltán elmondta: a Kárpát-medence történelme során Nagyvárad többször is elpusztult és újjászületett, a középkorban olyan értékek jöttek létre, melyek 1880-ig nem lettek feltárva. Most viszont olyan intézmények alakultak, melyeknek köszönhetően lehetőség nyílik rávilágítani a Partium és a Bánság értékeire. Ezek egyike a műemlékvédő társaság. Mint elhangzott, ő maga is kutatásokat végzett Szentjánoson, ahol – mint azt kevesen tudják – szentföldet megjárt ispotályos lovagok telepedtek le.
A későbbiekben részletesen ismertette a programot. Ma 17 órától, az Ady Endre líceum dísztermében Fodor András püspöki helynök, a Máltai Szeretetszolgálat debreceni régióvezetője A máltaiak tevékenysége napjainkban címmel tart előadást.
Neves előadók
A további előadásokat is neves meghívottak tartják – például gróf Kálnoky Tibor, a Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent János Szuverén Ispotályos Rend romániai ispotályosa, dr. Marjanucz László professzor Szegedről, dr. Pósán László és dr. Vitányi István magyarországi parlamenti képviselők, dr. Gulyás László egyetemi docens, dr. Isaszegi János vezérőrnagy, dr. Négyesi Lajos alezredes. A háromnapos zárókonferencia szeptember 5-7 között, Biharszentjánoson zajlik majd.
Neumann Andrea
erdon.ro,
Bihari múltidéző címmel történelmi témájú előadássorozat kezdődik, az első előadást pénteken tartják. A részletekről csütörtökön, sajtótájékoztatón számoltak be a hazai és a magyarországi szervezők.
Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke elmondta: mivel fő célkitűzésük az emlékhelyek állítása és a szentjánosi Johannita-rendi kolostorról kevés szó esett eddig, arra gondoltak, hogy egy előadássorozat keretében hívják fel rá a figyelmet, melynek egyik utolsó mozzanataként emlékjelet állítanak a Klastrom-dombi kolostor romjainál.
Szerteágazó tematika
Az ötletgazda dr. Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, római-katolikus kanonok volt, aki maga is előadást fog tartani A biharszentjánosi Johannita-rend és kolostor történetéről. A Pro Liberta Partium Egyesület szintén részt vállalt a szervezésben, s a sajtótájékoztatón részt vett Pásztor Sándor, a vízügyi igazgatóság műszaki igazgatója, az egyesület társelnöke, valamint Sárközi Zoltán társelnök is.
Pásztor Sándor elmondta: Böcskey László püspöknek köszönhetően több konferencia színhelye a Püspöki Palota díszterme lesz, s köszönet illeti Tóth Márta iskolaigazgatót is, aki az Ady Endre középiskola dísztermét bocsátotta rendelkezésükre. Nagyváradon hét előadás lesz, ezek számításaik szerint egyre többeket fognak vonzani, záróeseményként pedig egy háromnapos konferencia zajlik Biharszentjánoson. A tematika rendkívül szerteágazó, szó lesz lovagrendekről, ezenkívül egyházi, műemlékvédelmi témák kerülnek terítékre – mindez hiánypótló a magyar lakosok számára, hiszen arról például, hogy a Johannita-rend hogyan kapcsolódik Szentjánoshoz, talán a váradiak egy százaléka sem tud…
A vízügy kapcsolata pedig mindezzel az, hogy a XIX.sz. végén épült árvízvédelmi töltés a valamikori kolostor területén megy át – ami gondot jelenthet a feltárások szempontjából, hiszen – mint Pásztor Sándor fogalmazott – árvízvédelmi falat nem lehet széjjelbontani. Meg fogják vizsgálni, mit lehet tenni ez ügyben.
Középkori értékek
Dr. Dénes Zoltán elmondta: a Kárpát-medence történelme során Nagyvárad többször is elpusztult és újjászületett, a középkorban olyan értékek jöttek létre, melyek 1880-ig nem lettek feltárva. Most viszont olyan intézmények alakultak, melyeknek köszönhetően lehetőség nyílik rávilágítani a Partium és a Bánság értékeire. Ezek egyike a műemlékvédő társaság. Mint elhangzott, ő maga is kutatásokat végzett Szentjánoson, ahol – mint azt kevesen tudják – szentföldet megjárt ispotályos lovagok telepedtek le.
A későbbiekben részletesen ismertette a programot. Ma 17 órától, az Ady Endre líceum dísztermében Fodor András püspöki helynök, a Máltai Szeretetszolgálat debreceni régióvezetője A máltaiak tevékenysége napjainkban címmel tart előadást.
Neves előadók
A további előadásokat is neves meghívottak tartják – például gróf Kálnoky Tibor, a Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent János Szuverén Ispotályos Rend romániai ispotályosa, dr. Marjanucz László professzor Szegedről, dr. Pósán László és dr. Vitányi István magyarországi parlamenti képviselők, dr. Gulyás László egyetemi docens, dr. Isaszegi János vezérőrnagy, dr. Négyesi Lajos alezredes. A háromnapos zárókonferencia szeptember 5-7 között, Biharszentjánoson zajlik majd.
Neumann Andrea
erdon.ro,
2014. március 11.
Nyomatékosítottuk: itthon vagyunk
Verőfényes délutánnal indult a postaréti Székely Szabadság Napja, ám sajnálatos módon az estére beharangozott polgári séta a forgatókönyvtől eltérően alakult. Míg a kék-aranyba öltözött délutánt az autonómiatörekvések közös, békés és törvénykövető céljai kovácsolták össze, addig az estét a petárdák hangja verte fel.
A találkozásokról és új ismeretségek kötéséről szólt a hétfő délutáni, öt óráig tartó postaréti várakozás. A kórusok előadása és a szavalatok mellett bőven volt ideje mindenkinek a kedélyes beszélgetésekre, egymás üdvözlésére. „Hiszünk abban, hogy lemegyünk a főtérre” – mosolyog ránk egy erdőszentgyörgyi személy, majd felkiált, hogy jé, a mellette lévő emberrel a Székelyek Nagy Menetelésén is találkozott, aki akkor épp egy óriási katalán zászlót lengetett.
„Azért jöttem ki, mert székely szabadságot és autonómiát szeretnék. Én már átéltem egy autonómiát a kommunizmusban” – utalt az egykori magyar autonóm tartományra az elektromos kerekesszékében ülő Papp Melinda. „Nem tartok attól, hogy bármi bántódásom esne azért, mert mozgásomban korlátozott vagyok” – fogalmazott, majd hozzátette: „mi nem akarunk senkit bántani”. A székelykakasdi csoport egyik tagjával is beszédbe elegyedtünk, aki elmondta, hogy közösségük régóta áll az autonómiatörekvésekben a Székely Nemzeti Tanács mellett, és narancssárga pólóikban idén is ők vigyáznak a színpad körüli rendre.
Beszédek
A harangszóval kezdődő rendezvény résztvevőit Izsák Balázs köszöntötte, majd Nagy László unitárius főjegyző Jakab apostol szavaival üdvözölte az egybegyűlteket. Kifejtette, hogy nagy alázattal és tisztelettel áll az emlékmű és az összegyűlt tömeg előtt, mert „valamit szívetekben hordoztok, amiért élni, tenni, cselekedni akartok”. A beszéd Tamási Áron híres idézetére épült, és az otthon kérdését járta körbe.
„Mi azért gyűltünk össze, mert nyomatékosítani szeretnénk, itthon vagyunk, és belenéztünk a szabadság ama tükrébe, amelyből nem sugárzik vissza más, mint az, hogy cselekedni kell. Az lehet boldog, aki mindennapjait ebben a cselekvésben tudja élni” – zárult az egyházi méltóság gondolatsora, és a közös imádság alatt még a kifeszített székely zászlóval játszó gyerekek is összefogták kezüket.
A következő felszólaló Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke volt, aki beszédében kifejtette, a székely szabadság eszméje mindig a történelmi viszonyoknak megfelelően alakult, de sosem változott: az intézményi rendszer szabadsága 1596 véres farsangján és Madéfalván át vezet a kökösi hídig és a Postarétig. A bejelentésre, hogy Magyarország is beavatkozik abba a perbe, amelyet a szervezet az Európai Bizottság döntése ellen indított az Európai Unió Törvényszékénél, a tömeg örömujjongásban tört ki, ám rögtön ezután kifütyülte azt a gondolatot, miszerint az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Romániát is sikerül az ügy mellé állítani.
„A Victoria palotába az út Kökösön és Berecken át vezet” – hangsúlyozta Izsák, aki ezt a gondolatát kétszer is kénytelen volt elismételni. A baszk párt üzenetét Iker Merodio közvetítette, aki a székelyek jövőjével kapcsolatos optimizmusát osztotta meg, majd azzal biztatta az egybegyűlteket, hogy őseik földjén magasra emelt zászlóval folytassák a békés küzdelmüket, és ki fogják vívni Székelyföld autonómiáját és az ezzel járó prosperitást is.
A rendezvényen nem lehetett jelen Tőkés László Európai Parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, akinek üzenetében ez állt: „Nem hagyjuk a román kormány csapdájába csalatni magunkat. Szabadságunkért rendületlenül kiállunk”. Beszéde a Hajrá, Erdély! Hajrá, Székelyföld! Hajrá, Partium! üdvözléssel zárult.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke beszédét azzal a gondolattal indította, hogy 25 éve nem oldódott meg a székelység ügye. Állítását azzal igazolta, hogy míg Törökországban a vasárnapi szimpátiatüntetés miatt a rendőrség lezárta Isztambul legnagyobb utcáját, Vásárhelyen ez nem lehetséges. „Kijátszanak minket egymás ellen, a pártoskodás pedig felülírja a nemzeti érdeket. Ha felül tudnánk kerekedni a közösséget fogva tartó kishitűségen és közönyön, nem lenne az az erő, amely meg tudna állítani” – fogalmazott Biró, aki beszédét azzal fejezte be, hogy március 15-én is a Postaréten lesz, a magyar szabadság napján.
A belgiumi Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség Párt (EFA) igazgatója beszédében többek között kitért arra is, hogy nem szolgálja az autonómiát, ha minden döntést Brüsszelben és Bukarestben hoznak meg, és szerinte az sem normális, hogy Erdélynek, a székelységnek nincs beleszólása a román ügyekbe. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke felszólalásában kitért arra, hogy „tudjuk, mit akarunk, nem igaz, hogy nem tudjuk. Bukarestben is tudják ezt. Azért próbálkoznak lebeszélni róla: néha a könnyű élet ígéretével, titkos paktumokkal vagy nyíltan, a nevünkben fellépőknek bársonyszéket és előjogokat biztosítva”.
Marc Gafarot Monjo a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője szerint az autonómia szótól nemcsak Bukarestben, hanem világszerte félnek. „Bukarest azt próbálja megelőzni, hogy a székelyek kezükbe vegyék sorsukat” – fogalmazott a tavaly is szónokoló politikus, aki szerint le kell szokunk arról, hogy magunkat kisebbségnek nevezzük, mert „önök és mi, katalánok is, nemzeti közösség vagyunk”.
A vértanúk emlékművének megkoszorúzása és a himnuszok eléneklése előtt Izsák Balázs felolvasta a székely nagygyűlés kiáltványát, amelyet a tömeg igen felkiáltásokkal fogadott.
Zűrös polgári séta
A Székely Szabadság Napja alkalmából szervezett megemlékezés végén Izsák Balázs polgári sétára hívta a résztvevőket, amelynek kapcsán szigorúan hangsúlyozta, hogy a forgalom nincs lezárva, ezért arra kér mindenkit, hogy – ahogy Kökös és Bereck között – itt is a járdán haladva, békésen kísérje a tömeg őket a prefektúráig, majd ott ne álljanak meg, hanem menjenek békésen haza.
A tömegből azonban nem mindenki gondolta így, többen is szándékosan az úttestre mentek, provokálva ezzel a rendezvény szervezőit, illetve a csendőrséget. Ebben főként a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom fiataljai voltak az „úttörők”, akik eltakart arccal, de jellegzetes viseletükkel provokálták a rendőröket, többször is konfliktusba keveredve velük. A Szent György tér közelében rendőrautóval terelték vissza a fiatalokat a járdára, a szemközti buszmegállóban is egy busznyi csendőr tartózkodott, bevetésre készen, de beavatkozásukra végül nem került sor.
A tüntetők a város főterére érve megint levonultak az útra, ezzel ismét akadályozva a forgalmat. A szervezők hangosbemondó segítségével folyamatosan arra kérték a tömeget, hogy maradjanak a járdán, a rendőrök és csendőrök pedig visszaszorították a rendbontókat. A prefektúra előtt rögtönzött tüntetést alakult ki, amelyet a csendőrök próbáltak feloszlatni, végül Izsák Balázs hangosbemondón kérte a tömeget, hogy menjen mindenki haza, majd ő maga állt a tömeg élére, hogy hazavezesse őket.
A HVIM-esek azonban maradtak, hosszú perceken keresztül farkasszemet néztek a teljes harci felszerelésben kivezényelt csendőrökkel. Amikor kísérletet tettek arra, hogy elfoglalják az úttestet a Kultúrpalota előtt, a csendőrök zárták soraikat, és visszaszorították a HVIM-eseket a járdára, majd szétzavarták a fiatalokat. Mindeközben Vesszen Trianon, és Autonómiát, Autonómiát jelszavakat skandálták.
A néhány tucat rendbontó fiatalról a többezres tömeg jó része nem is tudott. A polgári séta alatt több vélemény is elhangzott az út másik oldalán levő járdáról. Voltak olyan magyarok, akik arról beszéltek, hogy az ilyen megmozdulások egy újabb fekete márciust szülhetnek. Egy-egy román nemzetiségű is átkiabált, olyan mondatok hangzottak el, hogy Romániában vagyunk, mások pedig az „Itthon vagyunk!” jelmondatot próbálták románra fordítani. Az autonómiát követelő kiáltások még egy ideig visszhangzottak a központban, végül elcsendesedett a tömeg.
Daniel l. Manea alezredes, a csendőrség szóvivője azt nyilatkozta, jelentős incidensek nélkül fejeződött be a demonstráció. „Kisebb összetűzések abból alakultak ki, hogy a főtérre vonuló tömeg helyenként megpróbált az úttesten haladni, ezt pedig a rendfenntartók megakadályozták. Egy résztvevő egy petárdát is felrobbantott a tömegben, de ez elszigetelt eset volt” – tette hozzá a szóvivő. Az alezredes azt is elmondta, senkit nem állítottak elő a rendezvény kapcsán.
A Gábor Áron-díj kitüntetettje
A szervezők este nyolc órára hirdették meg a Gábor Áron-díj átadásának ünnepi rendezvényét, amelyre meghívtak minden marosszéki küldöttet, küldött-helyettest. Az időpont az események miatt huszonöt percet késett. A díj átadására a Kultúrpalota kistermében került sor.
Idén a Gábor Áron-díjat a Csíki Székely Múzeum munkaközössége kapta azért az áldozatos munkáért, amelyet a magyarságtudat, népünk kultúrkincseinek megőrzése, népszerűsítése terén kifejtettek, az itt dolgozók kutatásaik eredményeivel gazdagították a Székelységben élő népek kulturális örökségét, hozzájárultak a kultúrkincseinknek következő nemzedékek általi megismeréséhez, átörökítéséhez.
Szekeres Attila István laudációját Gazda Zoltán színművész olvasta fel. A díjat Ferencz Csaba, az SZNT tájékoztatási alelnöke adta át Gyarmati Zsoltnak, a Csíki Székely Múzeum igazgatójának.
Bakó Zoltán, Becze Dalma, Vass Gyopár
Székelyhon.ro,
Verőfényes délutánnal indult a postaréti Székely Szabadság Napja, ám sajnálatos módon az estére beharangozott polgári séta a forgatókönyvtől eltérően alakult. Míg a kék-aranyba öltözött délutánt az autonómiatörekvések közös, békés és törvénykövető céljai kovácsolták össze, addig az estét a petárdák hangja verte fel.
A találkozásokról és új ismeretségek kötéséről szólt a hétfő délutáni, öt óráig tartó postaréti várakozás. A kórusok előadása és a szavalatok mellett bőven volt ideje mindenkinek a kedélyes beszélgetésekre, egymás üdvözlésére. „Hiszünk abban, hogy lemegyünk a főtérre” – mosolyog ránk egy erdőszentgyörgyi személy, majd felkiált, hogy jé, a mellette lévő emberrel a Székelyek Nagy Menetelésén is találkozott, aki akkor épp egy óriási katalán zászlót lengetett.
„Azért jöttem ki, mert székely szabadságot és autonómiát szeretnék. Én már átéltem egy autonómiát a kommunizmusban” – utalt az egykori magyar autonóm tartományra az elektromos kerekesszékében ülő Papp Melinda. „Nem tartok attól, hogy bármi bántódásom esne azért, mert mozgásomban korlátozott vagyok” – fogalmazott, majd hozzátette: „mi nem akarunk senkit bántani”. A székelykakasdi csoport egyik tagjával is beszédbe elegyedtünk, aki elmondta, hogy közösségük régóta áll az autonómiatörekvésekben a Székely Nemzeti Tanács mellett, és narancssárga pólóikban idén is ők vigyáznak a színpad körüli rendre.
Beszédek
A harangszóval kezdődő rendezvény résztvevőit Izsák Balázs köszöntötte, majd Nagy László unitárius főjegyző Jakab apostol szavaival üdvözölte az egybegyűlteket. Kifejtette, hogy nagy alázattal és tisztelettel áll az emlékmű és az összegyűlt tömeg előtt, mert „valamit szívetekben hordoztok, amiért élni, tenni, cselekedni akartok”. A beszéd Tamási Áron híres idézetére épült, és az otthon kérdését járta körbe.
„Mi azért gyűltünk össze, mert nyomatékosítani szeretnénk, itthon vagyunk, és belenéztünk a szabadság ama tükrébe, amelyből nem sugárzik vissza más, mint az, hogy cselekedni kell. Az lehet boldog, aki mindennapjait ebben a cselekvésben tudja élni” – zárult az egyházi méltóság gondolatsora, és a közös imádság alatt még a kifeszített székely zászlóval játszó gyerekek is összefogták kezüket.
A következő felszólaló Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke volt, aki beszédében kifejtette, a székely szabadság eszméje mindig a történelmi viszonyoknak megfelelően alakult, de sosem változott: az intézményi rendszer szabadsága 1596 véres farsangján és Madéfalván át vezet a kökösi hídig és a Postarétig. A bejelentésre, hogy Magyarország is beavatkozik abba a perbe, amelyet a szervezet az Európai Bizottság döntése ellen indított az Európai Unió Törvényszékénél, a tömeg örömujjongásban tört ki, ám rögtön ezután kifütyülte azt a gondolatot, miszerint az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Romániát is sikerül az ügy mellé állítani.
„A Victoria palotába az út Kökösön és Berecken át vezet” – hangsúlyozta Izsák, aki ezt a gondolatát kétszer is kénytelen volt elismételni. A baszk párt üzenetét Iker Merodio közvetítette, aki a székelyek jövőjével kapcsolatos optimizmusát osztotta meg, majd azzal biztatta az egybegyűlteket, hogy őseik földjén magasra emelt zászlóval folytassák a békés küzdelmüket, és ki fogják vívni Székelyföld autonómiáját és az ezzel járó prosperitást is.
A rendezvényen nem lehetett jelen Tőkés László Európai Parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, akinek üzenetében ez állt: „Nem hagyjuk a román kormány csapdájába csalatni magunkat. Szabadságunkért rendületlenül kiállunk”. Beszéde a Hajrá, Erdély! Hajrá, Székelyföld! Hajrá, Partium! üdvözléssel zárult.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke beszédét azzal a gondolattal indította, hogy 25 éve nem oldódott meg a székelység ügye. Állítását azzal igazolta, hogy míg Törökországban a vasárnapi szimpátiatüntetés miatt a rendőrség lezárta Isztambul legnagyobb utcáját, Vásárhelyen ez nem lehetséges. „Kijátszanak minket egymás ellen, a pártoskodás pedig felülírja a nemzeti érdeket. Ha felül tudnánk kerekedni a közösséget fogva tartó kishitűségen és közönyön, nem lenne az az erő, amely meg tudna állítani” – fogalmazott Biró, aki beszédét azzal fejezte be, hogy március 15-én is a Postaréten lesz, a magyar szabadság napján.
A belgiumi Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség Párt (EFA) igazgatója beszédében többek között kitért arra is, hogy nem szolgálja az autonómiát, ha minden döntést Brüsszelben és Bukarestben hoznak meg, és szerinte az sem normális, hogy Erdélynek, a székelységnek nincs beleszólása a román ügyekbe. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke felszólalásában kitért arra, hogy „tudjuk, mit akarunk, nem igaz, hogy nem tudjuk. Bukarestben is tudják ezt. Azért próbálkoznak lebeszélni róla: néha a könnyű élet ígéretével, titkos paktumokkal vagy nyíltan, a nevünkben fellépőknek bársonyszéket és előjogokat biztosítva”.
Marc Gafarot Monjo a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője szerint az autonómia szótól nemcsak Bukarestben, hanem világszerte félnek. „Bukarest azt próbálja megelőzni, hogy a székelyek kezükbe vegyék sorsukat” – fogalmazott a tavaly is szónokoló politikus, aki szerint le kell szokunk arról, hogy magunkat kisebbségnek nevezzük, mert „önök és mi, katalánok is, nemzeti közösség vagyunk”.
A vértanúk emlékművének megkoszorúzása és a himnuszok eléneklése előtt Izsák Balázs felolvasta a székely nagygyűlés kiáltványát, amelyet a tömeg igen felkiáltásokkal fogadott.
Zűrös polgári séta
A Székely Szabadság Napja alkalmából szervezett megemlékezés végén Izsák Balázs polgári sétára hívta a résztvevőket, amelynek kapcsán szigorúan hangsúlyozta, hogy a forgalom nincs lezárva, ezért arra kér mindenkit, hogy – ahogy Kökös és Bereck között – itt is a járdán haladva, békésen kísérje a tömeg őket a prefektúráig, majd ott ne álljanak meg, hanem menjenek békésen haza.
A tömegből azonban nem mindenki gondolta így, többen is szándékosan az úttestre mentek, provokálva ezzel a rendezvény szervezőit, illetve a csendőrséget. Ebben főként a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom fiataljai voltak az „úttörők”, akik eltakart arccal, de jellegzetes viseletükkel provokálták a rendőröket, többször is konfliktusba keveredve velük. A Szent György tér közelében rendőrautóval terelték vissza a fiatalokat a járdára, a szemközti buszmegállóban is egy busznyi csendőr tartózkodott, bevetésre készen, de beavatkozásukra végül nem került sor.
A tüntetők a város főterére érve megint levonultak az útra, ezzel ismét akadályozva a forgalmat. A szervezők hangosbemondó segítségével folyamatosan arra kérték a tömeget, hogy maradjanak a járdán, a rendőrök és csendőrök pedig visszaszorították a rendbontókat. A prefektúra előtt rögtönzött tüntetést alakult ki, amelyet a csendőrök próbáltak feloszlatni, végül Izsák Balázs hangosbemondón kérte a tömeget, hogy menjen mindenki haza, majd ő maga állt a tömeg élére, hogy hazavezesse őket.
A HVIM-esek azonban maradtak, hosszú perceken keresztül farkasszemet néztek a teljes harci felszerelésben kivezényelt csendőrökkel. Amikor kísérletet tettek arra, hogy elfoglalják az úttestet a Kultúrpalota előtt, a csendőrök zárták soraikat, és visszaszorították a HVIM-eseket a járdára, majd szétzavarták a fiatalokat. Mindeközben Vesszen Trianon, és Autonómiát, Autonómiát jelszavakat skandálták.
A néhány tucat rendbontó fiatalról a többezres tömeg jó része nem is tudott. A polgári séta alatt több vélemény is elhangzott az út másik oldalán levő járdáról. Voltak olyan magyarok, akik arról beszéltek, hogy az ilyen megmozdulások egy újabb fekete márciust szülhetnek. Egy-egy román nemzetiségű is átkiabált, olyan mondatok hangzottak el, hogy Romániában vagyunk, mások pedig az „Itthon vagyunk!” jelmondatot próbálták románra fordítani. Az autonómiát követelő kiáltások még egy ideig visszhangzottak a központban, végül elcsendesedett a tömeg.
Daniel l. Manea alezredes, a csendőrség szóvivője azt nyilatkozta, jelentős incidensek nélkül fejeződött be a demonstráció. „Kisebb összetűzések abból alakultak ki, hogy a főtérre vonuló tömeg helyenként megpróbált az úttesten haladni, ezt pedig a rendfenntartók megakadályozták. Egy résztvevő egy petárdát is felrobbantott a tömegben, de ez elszigetelt eset volt” – tette hozzá a szóvivő. Az alezredes azt is elmondta, senkit nem állítottak elő a rendezvény kapcsán.
A Gábor Áron-díj kitüntetettje
A szervezők este nyolc órára hirdették meg a Gábor Áron-díj átadásának ünnepi rendezvényét, amelyre meghívtak minden marosszéki küldöttet, küldött-helyettest. Az időpont az események miatt huszonöt percet késett. A díj átadására a Kultúrpalota kistermében került sor.
Idén a Gábor Áron-díjat a Csíki Székely Múzeum munkaközössége kapta azért az áldozatos munkáért, amelyet a magyarságtudat, népünk kultúrkincseinek megőrzése, népszerűsítése terén kifejtettek, az itt dolgozók kutatásaik eredményeivel gazdagították a Székelységben élő népek kulturális örökségét, hozzájárultak a kultúrkincseinknek következő nemzedékek általi megismeréséhez, átörökítéséhez.
Szekeres Attila István laudációját Gazda Zoltán színművész olvasta fel. A díjat Ferencz Csaba, az SZNT tájékoztatási alelnöke adta át Gyarmati Zsoltnak, a Csíki Székely Múzeum igazgatójának.
Bakó Zoltán, Becze Dalma, Vass Gyopár
Székelyhon.ro,
2014. március 13.
Erdély autonómiájáért magyarok és románok
Erdély autonómiáját kérő, 10 300 ember által aláírt petíciót nyújtott be egy magánszemély tegnap a Kolozs megyei prefektusi hivatalban. Fancsali Ernő egyetemi hallgató, a petíció kezdeményezője elmondta, az aláírásgyűjtés a világhálón zajlott, és körülbelül ugyanannyi magyar írta alá, mint amennyi román.
A petíció többek között Erdély önállóságának, az erdélyi népek és felekezetek jó egyetértésének történelmi hagyományaira hivatkozik, önrendelkezést és kolozsvári regionális kormányzást kér a történelmi Erdély, valamint a Bánság, Partium és Máramaros részére. Utal arra, hogy Erdély sokkal fejlettebb az ország más régióinál, a bukaresti kormányok azonban gyarmatként kezelik. „Nekik nagyobb szükségük van ránk, mint nekünk rájuk. Régiónk képes lenne az önfenntartásra. (...) Ami a másé, az nem kell, de ami a miénk, azt nem adjuk!” – áll a petícióban. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem és nemzetközi kapcsolatok szakán tanuló, Farkaslakáról származó Fancsali Ernő elmondta, az aláírásgyűjtés személyes kezdeményezése volt, de az elmúlt héten szervezeti hátteret is teremtettek mozgalmuknak, bejegyezve az Erdélyi Demokratikus Liga egyesületet. Hozzátette, az egyesületben az önrendelkezés román hívei vannak többségben, hiszen elsősorban a románokat kell meggyőzni az autonómia fontosságáról.
Fancsali Ernő elmondta, a petíció benyújtásával egyelőre csak azt szeretnék elérni, hogy válaszra késztessék a kormányt. Hozzátette, az aláírásgyűjtés folytatódik, immár papíron is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Erdély autonómiáját kérő, 10 300 ember által aláírt petíciót nyújtott be egy magánszemély tegnap a Kolozs megyei prefektusi hivatalban. Fancsali Ernő egyetemi hallgató, a petíció kezdeményezője elmondta, az aláírásgyűjtés a világhálón zajlott, és körülbelül ugyanannyi magyar írta alá, mint amennyi román.
A petíció többek között Erdély önállóságának, az erdélyi népek és felekezetek jó egyetértésének történelmi hagyományaira hivatkozik, önrendelkezést és kolozsvári regionális kormányzást kér a történelmi Erdély, valamint a Bánság, Partium és Máramaros részére. Utal arra, hogy Erdély sokkal fejlettebb az ország más régióinál, a bukaresti kormányok azonban gyarmatként kezelik. „Nekik nagyobb szükségük van ránk, mint nekünk rájuk. Régiónk képes lenne az önfenntartásra. (...) Ami a másé, az nem kell, de ami a miénk, azt nem adjuk!” – áll a petícióban. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem és nemzetközi kapcsolatok szakán tanuló, Farkaslakáról származó Fancsali Ernő elmondta, az aláírásgyűjtés személyes kezdeményezése volt, de az elmúlt héten szervezeti hátteret is teremtettek mozgalmuknak, bejegyezve az Erdélyi Demokratikus Liga egyesületet. Hozzátette, az egyesületben az önrendelkezés román hívei vannak többségben, hiszen elsősorban a románokat kell meggyőzni az autonómia fontosságáról.
Fancsali Ernő elmondta, a petíció benyújtásával egyelőre csak azt szeretnék elérni, hogy válaszra késztessék a kormányt. Hozzátette, az aláírásgyűjtés folytatódik, immár papíron is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. március 17.
Szabadságról több megközelítésben
A központi ünnepségüket nem Háromszéken szervező erdélyi magyar politikai szervezetek vezetői, illetve Tőkés László EP-képviselő is a szabadság motívumát emelte ki ünnepi beszédében: Kelemen Hunor RMDSZ-elnök azt, hogy az erdélyi magyarságnak mindennap meg kell küzdenie a szabadságáért, Bíró Zsolt MPP-elnök azt, hogy ma is érvényes a Szabadság, egyenlőség, testvériség! jelszó, Tőkés László pedig arra figyelmeztetett: mostani szabadságharcunk az autonómiaharc.
Kolozsváron az Új Jobboldal ellentüntetést szervezett, de országszerte incidensek nélkül zajlottak le a március 15-i ünnepségek – ezt Victor Ponta miniszterelnök a hatóságok professzionalizmusának tulajdonította. Kelemen Hunor Szacsvay Imre 1848-as országgyűlési jegyző nagyváradi szobránál mondott ünnepi beszédében kijelentette, az erdélyi magyarság kétségkívül szabadabb most, mint húsz évvel ezelőtt, de szabadsága nem stabil, és az elmúlt időszakban felerősödtek, elszaporodtak a közösség elleni támadások. Úgy vélte azonban, félreismerik a magyar közösséget azok, akik azt hiszik, hogy az szó nélkül hagyja a jogsértések sorozatát. „Ha baj van, mi, erdélyi magyarok nem bújunk el, mi emelt fővel vállaljuk identitásunkat. (...) Nem fordulunk egymás ellen, összezárunk, és egy emberként állunk ki jogainkért” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki szerint a mai nemzedék szabadságharca a közösségi jogokért vívott mindennapos küzdelem. Az RMDSZ nagyváradi rendezvényét heves szélvihar és az eleredő eső zavarta meg.
Bíró Zsolt szerint az erdélyi magyarságnak ma is a Szabadság, egyenlőség, testvériség! hármas jelszavával kell utcára vonulnia jogaiért. A Magyar Polgári Párt elnöke Tusnádfürdőn elmondta, Bukarestnek és a nagyvilágnak is méltányolnia kellene az erdélyi magyarok „nyakkendős autonómiaharcát”, azt, hogy a közösség nem erőszakos úton próbálja elérni céljait. Felemlítette, két évtized alatt 600 ezer magyar tűnt el Erdélyből. „Ha a folyamatot nem tudjuk megállítani, az erdélyi szászok sorsára jutunk. Ha nem az ő sorsukat szánjuk gyerekeinknek, unokáinknak, új úton kell elindulnunk” – fogalmazott Bíró Zsolt. Hozzátette, az erdélyi magyarságnak és a székelységnek azon az úton kell tovább haladnia, amelyen tavaly októberben a Székelyek nagy menetelésén elindult. Tőkés László szerint az erdélyi magyarság mostani szabadságharca az autonómiaharc. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke ugyancsak Nagyváradon, Szacsvay Imre szobránál mondott beszédet a nemzeti ünnepen. Megemlítette, a 2014-es évet a partiumi autonómia évévé nyilvánította az EMNT, de nem szabad megelégedni csak a Székelyföld vagy csak a Partium autonómiájával, Erdély autonómiájáért is síkra kell szállni. Arra utalván, hogy Románia jelenlegi himnusza is Petőfi Nemzeti dalából ihletődött, kijelentette: a szabadság egy és oszthatatlan, és egy elnyomó nép soha nem lehet szabad. „Ha minket elnyomnak Romániában, ez a románok korlátozott szabadságát is jelenti” – fogalmazott Tőkés László. Úgy vélte, ma is érvényes az Unió Erdéllyel! jelszó, és kijelentette, a jelenkori szabadság kivívásához a szabadságharc mellett igazságharcra is szükség van. Victor Ponta megköszönte az állami hatóságoknak, hogy nem történtek incidensek a március 15-i rendezvényeken. „Feltűnt, hogy az illetékes állami intézmények milyen professzionalizmussal viszonyultak a magyar nemzetiségű román állampolgárok számára fontos momentumhoz. Az a tény, hogy nem történtek incidensek, a helyzetet feleslegesen kiélező provokációk, azt bizonyítja, hogy a hatóságok jól végezték munkájukat” – áll a kormány sajtóirodájának közleményében, mely szerint Ponta üdvözölte, hogy az állami hatóságok „példát mutattak” civilizált és demokratikus viselkedésből, annak ellenére, hogy időnként „izgató és veszélyes” szónoklatokkal szembesültek, amelyeket megítélése szerint provokációként is lehet értelmezni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
A központi ünnepségüket nem Háromszéken szervező erdélyi magyar politikai szervezetek vezetői, illetve Tőkés László EP-képviselő is a szabadság motívumát emelte ki ünnepi beszédében: Kelemen Hunor RMDSZ-elnök azt, hogy az erdélyi magyarságnak mindennap meg kell küzdenie a szabadságáért, Bíró Zsolt MPP-elnök azt, hogy ma is érvényes a Szabadság, egyenlőség, testvériség! jelszó, Tőkés László pedig arra figyelmeztetett: mostani szabadságharcunk az autonómiaharc.
Kolozsváron az Új Jobboldal ellentüntetést szervezett, de országszerte incidensek nélkül zajlottak le a március 15-i ünnepségek – ezt Victor Ponta miniszterelnök a hatóságok professzionalizmusának tulajdonította. Kelemen Hunor Szacsvay Imre 1848-as országgyűlési jegyző nagyváradi szobránál mondott ünnepi beszédében kijelentette, az erdélyi magyarság kétségkívül szabadabb most, mint húsz évvel ezelőtt, de szabadsága nem stabil, és az elmúlt időszakban felerősödtek, elszaporodtak a közösség elleni támadások. Úgy vélte azonban, félreismerik a magyar közösséget azok, akik azt hiszik, hogy az szó nélkül hagyja a jogsértések sorozatát. „Ha baj van, mi, erdélyi magyarok nem bújunk el, mi emelt fővel vállaljuk identitásunkat. (...) Nem fordulunk egymás ellen, összezárunk, és egy emberként állunk ki jogainkért” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki szerint a mai nemzedék szabadságharca a közösségi jogokért vívott mindennapos küzdelem. Az RMDSZ nagyváradi rendezvényét heves szélvihar és az eleredő eső zavarta meg.
Bíró Zsolt szerint az erdélyi magyarságnak ma is a Szabadság, egyenlőség, testvériség! hármas jelszavával kell utcára vonulnia jogaiért. A Magyar Polgári Párt elnöke Tusnádfürdőn elmondta, Bukarestnek és a nagyvilágnak is méltányolnia kellene az erdélyi magyarok „nyakkendős autonómiaharcát”, azt, hogy a közösség nem erőszakos úton próbálja elérni céljait. Felemlítette, két évtized alatt 600 ezer magyar tűnt el Erdélyből. „Ha a folyamatot nem tudjuk megállítani, az erdélyi szászok sorsára jutunk. Ha nem az ő sorsukat szánjuk gyerekeinknek, unokáinknak, új úton kell elindulnunk” – fogalmazott Bíró Zsolt. Hozzátette, az erdélyi magyarságnak és a székelységnek azon az úton kell tovább haladnia, amelyen tavaly októberben a Székelyek nagy menetelésén elindult. Tőkés László szerint az erdélyi magyarság mostani szabadságharca az autonómiaharc. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke ugyancsak Nagyváradon, Szacsvay Imre szobránál mondott beszédet a nemzeti ünnepen. Megemlítette, a 2014-es évet a partiumi autonómia évévé nyilvánította az EMNT, de nem szabad megelégedni csak a Székelyföld vagy csak a Partium autonómiájával, Erdély autonómiájáért is síkra kell szállni. Arra utalván, hogy Románia jelenlegi himnusza is Petőfi Nemzeti dalából ihletődött, kijelentette: a szabadság egy és oszthatatlan, és egy elnyomó nép soha nem lehet szabad. „Ha minket elnyomnak Romániában, ez a románok korlátozott szabadságát is jelenti” – fogalmazott Tőkés László. Úgy vélte, ma is érvényes az Unió Erdéllyel! jelszó, és kijelentette, a jelenkori szabadság kivívásához a szabadságharc mellett igazságharcra is szükség van. Victor Ponta megköszönte az állami hatóságoknak, hogy nem történtek incidensek a március 15-i rendezvényeken. „Feltűnt, hogy az illetékes állami intézmények milyen professzionalizmussal viszonyultak a magyar nemzetiségű román állampolgárok számára fontos momentumhoz. Az a tény, hogy nem történtek incidensek, a helyzetet feleslegesen kiélező provokációk, azt bizonyítja, hogy a hatóságok jól végezték munkájukat” – áll a kormány sajtóirodájának közleményében, mely szerint Ponta üdvözölte, hogy az állami hatóságok „példát mutattak” civilizált és demokratikus viselkedésből, annak ellenére, hogy időnként „izgató és veszélyes” szónoklatokkal szembesültek, amelyeket megítélése szerint provokációként is lehet értelmezni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. március 17.
Tőkés László: egyedül az autonómia jelenthet megoldást
Az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) partiumi szervezete idén rendhagyó módon Szatmárnémetiben, a Kossuth-kertben tartotta az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc kitöréséről megemlékező központi ünnepségét.
Az ünnepi beszédek mellett gazdag kulturális programmal készültek a szervezők, ezeknek azonban csak egy része valósulhatott meg, mivel a Szatmár Megyei Múzeum vezetősége az utolsó pillanatban megtagadta a Múzeum épületében előzetesen kibérelt terem használatát, ahol a program szerint Birinyi József népzenész, a Hungaricum Szövetség elnöke hangszerbemutatójára került volna sor. A szervezők úgy döntöttek, hogy beperlik az intézményt, mely jelentős anyagi kárt okozott számukra.
Mindezen körülményektől eltekintve, méltóságteljes ünnepségen vehettek részt azok, akik a viharos időjárás ellenére eljöttek a Kossuth-kertbe.
Veres-Kupán Enikő, az EMNT Szatmár megyei vezetője által moderált ünnepi megemlékezésen elsőként Arányi Andrea kolozsvári konzul felolvasta Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke üzenetét.
Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke felszólalását azzal kezdte, hogy miközben a régi idők dicsőséges harcait magasztaljuk, mi magunk visszatartjuk magunkat a küzdelem vállalásától. Nehezen tudjuk követni a kereszthalált vállaló Krisztus példáját, mint ahogy azoknak a hősöknek a példáját is, akik krisztusi módon életüket áldozták a szabadságért – mondta. Hozzátette: a közfigyelem napjainkban Székelyföldre, és a székelyek autonómiaküzdelmére szegeződik, de mindemellett Erdély nyugati hídfőállása, a Partium is több figyelmet érdemel, ezért döntött úgy, hogy a március 15-ét a Partiumban tölti.
A forradalom idején, a Magyarországon és az Európában élő népek szabadságigényéről szólva Tőkés László kifejtette: a népek tavaszán az egységes szabadságszellem hatott át mindenkit, úgy, ahogy 1989-ben is történt, amikor láncreakciószerűen minden nemzet – a balti országoktól a közép- és kelet-európai országokig terjedően – felkelt a zsarnokság ellen. Mindez azt igazolja, hogy az igazi szabadság összekapcsol, a hamis szabadság pedig elválaszt minket – mutatott rá.
„Különböző korokban különböző formát öltött a szabadságharc, de a lényeg ugyanaz. Abban az időben a jobbágyság eltörléséért és a Habsburg-uralom lerázásáért szálltak síkra, mi viszont 25 évvel ezelőtt a többségi kommunista uralom lerázásáért. Most a mi kisebbségi sorsunk jelenti a jobbágyságot, hiszen még mindig megkötözve akarnak tartani bennünket” – fogalmazott a volt temesvári lelkipásztor. Beszéde végén felhívta a figyelmet, hogy a jogfosztottságból akkor találja meg a kiutat az erdélyi magyarság, amikor eléri, hogy sorsáról saját maga döntsön. Ne hagyjuk, hogy olcsó jogokkal kifizessenek bennünket, miközben tudjuk, hogy egyedül az autonómia jelenthet megoldást – hangsúlyozta Tőkés László, aki szerint tovább kell haladnunk azon az úton, amelyiken negyedszázaddal ezelőtt elindultunk, és a szabadságharc mellett az igazságharcunkat is meg kell vívnunk.
A továbbiakban Langerné Victor Katalin, a budapesti Magyarság Háza igazgatója beszédében elmondta: március 15. szimbolikus történelmi eseményünk, amit akkor is megtartott a magyarság, amikor diktatúra volt. Huszadik századi történelmünk során is jelenvalóvá vált ’48 üzenete, hiszen az 1956-os forradalomban is március 15. a függetlenség és a magyar nép szabadságharcának jelképe volt – fogalmazott.
Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt Partiumért felelős alelnöke ünnepi beszédében rámutatott arra, hogy bár egyénileg szabadnak mondhatjuk magunkat, de a nemzet egészét tekintve nem mondható el ugyanez. „Kisebbség vagyunk, a szó legrosszabb értelmében, és állandóan kérnünk, koldulnunk kell” – tette hozzá. Véleménye szerint ezt a módszert már negyed évszázada erőltetjük, és itt az ideje belátni, hogy nem vezet eredményre. Helyzetünkre csakis az autonómia jelenthet megoldást. „Bízzunk az erőnkben, ne hagyjuk, hogy az annyi éven át belénk sulykolt »mert mi kicsik vagyunk« politikája elfásítson. Merjünk újból nagyok lenni, nagyot álmodni, és főleg merjünk tenni álmunk megvalósulása érdekében” – zárta beszédét Zatykó Gyula.
A résztvevők a Kossuth-kertből átvonultak Kossuth Lajos emléksírjához, ahol az igei köszöntő után elhelyezték a kegyelet virágait az emléksíron.
Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad),
Az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) partiumi szervezete idén rendhagyó módon Szatmárnémetiben, a Kossuth-kertben tartotta az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc kitöréséről megemlékező központi ünnepségét.
Az ünnepi beszédek mellett gazdag kulturális programmal készültek a szervezők, ezeknek azonban csak egy része valósulhatott meg, mivel a Szatmár Megyei Múzeum vezetősége az utolsó pillanatban megtagadta a Múzeum épületében előzetesen kibérelt terem használatát, ahol a program szerint Birinyi József népzenész, a Hungaricum Szövetség elnöke hangszerbemutatójára került volna sor. A szervezők úgy döntöttek, hogy beperlik az intézményt, mely jelentős anyagi kárt okozott számukra.
Mindezen körülményektől eltekintve, méltóságteljes ünnepségen vehettek részt azok, akik a viharos időjárás ellenére eljöttek a Kossuth-kertbe.
Veres-Kupán Enikő, az EMNT Szatmár megyei vezetője által moderált ünnepi megemlékezésen elsőként Arányi Andrea kolozsvári konzul felolvasta Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke üzenetét.
Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke felszólalását azzal kezdte, hogy miközben a régi idők dicsőséges harcait magasztaljuk, mi magunk visszatartjuk magunkat a küzdelem vállalásától. Nehezen tudjuk követni a kereszthalált vállaló Krisztus példáját, mint ahogy azoknak a hősöknek a példáját is, akik krisztusi módon életüket áldozták a szabadságért – mondta. Hozzátette: a közfigyelem napjainkban Székelyföldre, és a székelyek autonómiaküzdelmére szegeződik, de mindemellett Erdély nyugati hídfőállása, a Partium is több figyelmet érdemel, ezért döntött úgy, hogy a március 15-ét a Partiumban tölti.
A forradalom idején, a Magyarországon és az Európában élő népek szabadságigényéről szólva Tőkés László kifejtette: a népek tavaszán az egységes szabadságszellem hatott át mindenkit, úgy, ahogy 1989-ben is történt, amikor láncreakciószerűen minden nemzet – a balti országoktól a közép- és kelet-európai országokig terjedően – felkelt a zsarnokság ellen. Mindez azt igazolja, hogy az igazi szabadság összekapcsol, a hamis szabadság pedig elválaszt minket – mutatott rá.
„Különböző korokban különböző formát öltött a szabadságharc, de a lényeg ugyanaz. Abban az időben a jobbágyság eltörléséért és a Habsburg-uralom lerázásáért szálltak síkra, mi viszont 25 évvel ezelőtt a többségi kommunista uralom lerázásáért. Most a mi kisebbségi sorsunk jelenti a jobbágyságot, hiszen még mindig megkötözve akarnak tartani bennünket” – fogalmazott a volt temesvári lelkipásztor. Beszéde végén felhívta a figyelmet, hogy a jogfosztottságból akkor találja meg a kiutat az erdélyi magyarság, amikor eléri, hogy sorsáról saját maga döntsön. Ne hagyjuk, hogy olcsó jogokkal kifizessenek bennünket, miközben tudjuk, hogy egyedül az autonómia jelenthet megoldást – hangsúlyozta Tőkés László, aki szerint tovább kell haladnunk azon az úton, amelyiken negyedszázaddal ezelőtt elindultunk, és a szabadságharc mellett az igazságharcunkat is meg kell vívnunk.
A továbbiakban Langerné Victor Katalin, a budapesti Magyarság Háza igazgatója beszédében elmondta: március 15. szimbolikus történelmi eseményünk, amit akkor is megtartott a magyarság, amikor diktatúra volt. Huszadik századi történelmünk során is jelenvalóvá vált ’48 üzenete, hiszen az 1956-os forradalomban is március 15. a függetlenség és a magyar nép szabadságharcának jelképe volt – fogalmazott.
Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt Partiumért felelős alelnöke ünnepi beszédében rámutatott arra, hogy bár egyénileg szabadnak mondhatjuk magunkat, de a nemzet egészét tekintve nem mondható el ugyanez. „Kisebbség vagyunk, a szó legrosszabb értelmében, és állandóan kérnünk, koldulnunk kell” – tette hozzá. Véleménye szerint ezt a módszert már negyed évszázada erőltetjük, és itt az ideje belátni, hogy nem vezet eredményre. Helyzetünkre csakis az autonómia jelenthet megoldást. „Bízzunk az erőnkben, ne hagyjuk, hogy az annyi éven át belénk sulykolt »mert mi kicsik vagyunk« politikája elfásítson. Merjünk újból nagyok lenni, nagyot álmodni, és főleg merjünk tenni álmunk megvalósulása érdekében” – zárta beszédét Zatykó Gyula.
A résztvevők a Kossuth-kertből átvonultak Kossuth Lajos emléksírjához, ahol az igei köszöntő után elhelyezték a kegyelet virágait az emléksíron.
Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad),
2014. március 18.
Fancsali: rengeteg fenyegetés ért, főleg a Noua Dreapta részéről
Fancsali Ernő egyetemi hallgató, egy Erdély autonómiáját kérő, 10 300 ember által aláírt petíciót nyújtott be a Kolozs megyei prefektusi hivatalban.
Az aláírásgyűjtés a világhálón zajlott, és a petíciót körülbelül ugyanannyi magyar írta alá, mint amennyi román.
A petíció többek között Erdély önállóságának, az erdélyi népek és felekezetek jó egyetértésének a történelmi hagyományaira hivatkozik, önrendelkezést és kolozsvári regionális kormányzást kér a történelmi Erdély, valamint a Bánság, Partium és Máramaros részére. Utal arra, hogy Erdély sokkal fejlettebb az ország más régióinál, a bukaresti kormányok azonban gyarmatként kezelik.
Fancsali Ernőt Szilágyi Szabolcs kérdezte arról, hogy mi történt, mióta iktatták a petíciót? Rengeteg fenyegetés ért magánszemélyek, de főleg a Noua Dreapta részéről, azonban ez nem rettent el, inkább arra bíztat, hogy folytassuk a megkezdett munkát – nyilatkozta Fancsali. Hozzátette: ez a petíció minden erdélyi magyar problémáját próbálja megoldani, és a politikai akarat sem ellentétes vele, hiszen már voltak ilyen jellegű kezdeményezések, mint például a Sabin Gherman pártalapítása, vagy az EMNP 2012-es kampánya. Fancsali Ernő elmondta azt is, hogy a tavalyi autonómiatüntetés után létrehoztak egy kulturális egyesületet, amely az erdélyi együttélést, a toleranciát és az együttműködés különböző formáit népszerűsíti. Az egyesületnek később lehet egy politikai formája is, nem egy vegyes párt, hanem egy román-magyar-szász pártszövetség, és annak lesz politikai feladata Erdély autonómiája – fejtette ki az egyetemi hallgató.
Fancsali arról is beszélt, hogy a Német Demokrata Fórum is nyitottan állt a kezdeményezésükhöz, azonban végül mégis a háttérben maradt, mivel „elég gyenge” ehhez a feladathoz. A szászok kevesen vannak, de számarányukhoz képest túlreprezentáltak az akcióban – magyarázta a petíció benyújtója.
Kossuth Rádió
Erdély.ma,
Fancsali Ernő egyetemi hallgató, egy Erdély autonómiáját kérő, 10 300 ember által aláírt petíciót nyújtott be a Kolozs megyei prefektusi hivatalban.
Az aláírásgyűjtés a világhálón zajlott, és a petíciót körülbelül ugyanannyi magyar írta alá, mint amennyi román.
A petíció többek között Erdély önállóságának, az erdélyi népek és felekezetek jó egyetértésének a történelmi hagyományaira hivatkozik, önrendelkezést és kolozsvári regionális kormányzást kér a történelmi Erdély, valamint a Bánság, Partium és Máramaros részére. Utal arra, hogy Erdély sokkal fejlettebb az ország más régióinál, a bukaresti kormányok azonban gyarmatként kezelik.
Fancsali Ernőt Szilágyi Szabolcs kérdezte arról, hogy mi történt, mióta iktatták a petíciót? Rengeteg fenyegetés ért magánszemélyek, de főleg a Noua Dreapta részéről, azonban ez nem rettent el, inkább arra bíztat, hogy folytassuk a megkezdett munkát – nyilatkozta Fancsali. Hozzátette: ez a petíció minden erdélyi magyar problémáját próbálja megoldani, és a politikai akarat sem ellentétes vele, hiszen már voltak ilyen jellegű kezdeményezések, mint például a Sabin Gherman pártalapítása, vagy az EMNP 2012-es kampánya. Fancsali Ernő elmondta azt is, hogy a tavalyi autonómiatüntetés után létrehoztak egy kulturális egyesületet, amely az erdélyi együttélést, a toleranciát és az együttműködés különböző formáit népszerűsíti. Az egyesületnek később lehet egy politikai formája is, nem egy vegyes párt, hanem egy román-magyar-szász pártszövetség, és annak lesz politikai feladata Erdély autonómiája – fejtette ki az egyetemi hallgató.
Fancsali arról is beszélt, hogy a Német Demokrata Fórum is nyitottan állt a kezdeményezésükhöz, azonban végül mégis a háttérben maradt, mivel „elég gyenge” ehhez a feladathoz. A szászok kevesen vannak, de számarányukhoz képest túlreprezentáltak az akcióban – magyarázta a petíció benyújtója.
Kossuth Rádió
Erdély.ma,
2014. március 20.
Az autonómiáról nyilvánosan
Az Erdélyi Magyar Néppárt nyilvános vitát kezdeményezett az autonómia-tervezetéről és a régiós törvényéről, amely szerintük az erdélyi ügy képviselete mellett Románia modernizációjának kulcsa is lehet.
„Az autonómiáról beszélni most a legidőszerűbb, nyíltan és egyenesen kell ezt tenni, nem szőnyeg alá söpörni” – mondta az EMNP elnöke, Toró T. Tibor március 20-án marosvásárhelyi sajtótájékoztatón. Ismertette, kiértékelték a Székely Szabadság Napjának visszhangjait, és arra a következtetésre jutottak, hogy egyesek a szélsőséges kategóriába akarják azt besorolni. „Európai megoldás, amit az erdélyi magyarság javasol. Eljött az egyenes beszéd ideje autonómia-kérdésben. Kértük, hogy az RMDSZ hozza nyilvánosságra azt a munkaanyagot, amely Székelyföld területi autonómiájára vonatkozik. Egy éve ígérik, hogy elindul a vita. Úgy véljük, most, hogy kormányra kerültek, még inkább elhúzzák majd, felkérésünkre érdemi válasz nem érkezett, ezért mi kézbe vesszük a dolgot: ma itt Marosvásárhelyen meghirdetjük a nyilvános vitát a mi tervezetünkről” – fogalmazott Toró T. Tibor.
Aszimmetrikus regionalizmus
A Néppárt elnöke szerint az SZNT Székelyföld autonómiáját egyedi esetként kezeli, erre vonatkozik a jogszabálytervezet, amely már kétszer is „megjárta” Románia parlamentjét. Az EMNT 2004-ben kidolgozott elképzelése az aszimmetrikus regionalizmus elvén alapszik, kerettörvényt jelenthetne a romániai régiók megalakulásához. „Erre a törvényre építve létrejöhetnének a régiók, ott, ahol erre igény van, majd minden régió megalkothatná saját statútumát. Úgy véljük, nemcsak Székelyföldnek, hanem általános megoldást kell kínálni. Ez a tervezet alkotmánymódosítást feltételez, ezért is vettük le évekkel ezelőtt napirendről, de mivel most zajlik az alkotmány módosításának folyamata, itt a pillanat, hogy újra napirendre kerüljön” – mondta Toró a Néppárt honlapján is megtalálható tervezetről.
A koordinációval Bakk Miklós politológust és a Bálványos Intézetet bízták meg, partner pedig az EMNT, az SZNT és a nemrég megalakult Liga Transilvania Democrată, amely a román civil társadalom fele közvetítheti az elképzeléseket, továbbá a Sapientia, a Partiumi Keresztény Egyetem és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem szakmai csoportjai.
Speciális Marosvásárhely
„Az átalakítást mi Románia közigazgatási rendszerének keretében képzeljük el, azt vizsgáltuk, miként hangolható ez össze a megyerendszerrel. A régió megyék feletti közigazgatási szint lenne, kivéve Székelyföldet, ahol a székek rendszerére épülne. Az SZNT-vel szemben mi kezeljük Marosvásárhely jogállását is, amely kiemelt város lenne, külön struktúrával, amolyan brüsszeli modell alapján, mint ahogy a megyei jogú városok is külön állnak a megyétől” – ismertette. Az elképzelés szerint így létrejöhetne – amennyiben az ott élő közösségek igényelnék – a Temesvár-központú Bánság, a Konstanca-központú Dobrudzsa vagy a Nagyvárad-központú Partium. „Ezzel erősödne a román állam, képviselné az erdélyi ügyet, a transzszilván érdeket, egyik fontos kulcsa lehet Románia modernizációjának” – tette hozzá Toró. A nyilvános vita április és május folyamán zajlik.
A kettős mércéről
Az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei szervezetének elnöke, Portik Vilmos elmondta: a Fekete március 24. évfordulóján – amely események soha többet nem ismétlődhetnek meg – annak ellenére, hogy a marosvásárhelyi városháza harmóniát hirdet, nem szűnnek a konfliktusos események. „A Vatra Românească tegnapi (szerdai – szerk. megj.) rendezvényén magyarellenes rigmusok, szlogenek hangzottak el. A városvezetés a Székely Szabadság Napja szervezőit felszólította, hogy a bekiabálások ne sértsék a román nemzet érzékenységét. Hasonló feltételeket támaszthattak volna a tegnapi tüntetés szervezőinek is. A Székely Szabadság Napja résztvevői valami mellett foglaltak állást, a tegnapi viszont egy közösség ellen szólt” – ismertette Portik Vilmos.
Gáspár Botond |
Székelyhon.ro,
Az Erdélyi Magyar Néppárt nyilvános vitát kezdeményezett az autonómia-tervezetéről és a régiós törvényéről, amely szerintük az erdélyi ügy képviselete mellett Románia modernizációjának kulcsa is lehet.
„Az autonómiáról beszélni most a legidőszerűbb, nyíltan és egyenesen kell ezt tenni, nem szőnyeg alá söpörni” – mondta az EMNP elnöke, Toró T. Tibor március 20-án marosvásárhelyi sajtótájékoztatón. Ismertette, kiértékelték a Székely Szabadság Napjának visszhangjait, és arra a következtetésre jutottak, hogy egyesek a szélsőséges kategóriába akarják azt besorolni. „Európai megoldás, amit az erdélyi magyarság javasol. Eljött az egyenes beszéd ideje autonómia-kérdésben. Kértük, hogy az RMDSZ hozza nyilvánosságra azt a munkaanyagot, amely Székelyföld területi autonómiájára vonatkozik. Egy éve ígérik, hogy elindul a vita. Úgy véljük, most, hogy kormányra kerültek, még inkább elhúzzák majd, felkérésünkre érdemi válasz nem érkezett, ezért mi kézbe vesszük a dolgot: ma itt Marosvásárhelyen meghirdetjük a nyilvános vitát a mi tervezetünkről” – fogalmazott Toró T. Tibor.
Aszimmetrikus regionalizmus
A Néppárt elnöke szerint az SZNT Székelyföld autonómiáját egyedi esetként kezeli, erre vonatkozik a jogszabálytervezet, amely már kétszer is „megjárta” Románia parlamentjét. Az EMNT 2004-ben kidolgozott elképzelése az aszimmetrikus regionalizmus elvén alapszik, kerettörvényt jelenthetne a romániai régiók megalakulásához. „Erre a törvényre építve létrejöhetnének a régiók, ott, ahol erre igény van, majd minden régió megalkothatná saját statútumát. Úgy véljük, nemcsak Székelyföldnek, hanem általános megoldást kell kínálni. Ez a tervezet alkotmánymódosítást feltételez, ezért is vettük le évekkel ezelőtt napirendről, de mivel most zajlik az alkotmány módosításának folyamata, itt a pillanat, hogy újra napirendre kerüljön” – mondta Toró a Néppárt honlapján is megtalálható tervezetről.
A koordinációval Bakk Miklós politológust és a Bálványos Intézetet bízták meg, partner pedig az EMNT, az SZNT és a nemrég megalakult Liga Transilvania Democrată, amely a román civil társadalom fele közvetítheti az elképzeléseket, továbbá a Sapientia, a Partiumi Keresztény Egyetem és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem szakmai csoportjai.
Speciális Marosvásárhely
„Az átalakítást mi Románia közigazgatási rendszerének keretében képzeljük el, azt vizsgáltuk, miként hangolható ez össze a megyerendszerrel. A régió megyék feletti közigazgatási szint lenne, kivéve Székelyföldet, ahol a székek rendszerére épülne. Az SZNT-vel szemben mi kezeljük Marosvásárhely jogállását is, amely kiemelt város lenne, külön struktúrával, amolyan brüsszeli modell alapján, mint ahogy a megyei jogú városok is külön állnak a megyétől” – ismertette. Az elképzelés szerint így létrejöhetne – amennyiben az ott élő közösségek igényelnék – a Temesvár-központú Bánság, a Konstanca-központú Dobrudzsa vagy a Nagyvárad-központú Partium. „Ezzel erősödne a román állam, képviselné az erdélyi ügyet, a transzszilván érdeket, egyik fontos kulcsa lehet Románia modernizációjának” – tette hozzá Toró. A nyilvános vita április és május folyamán zajlik.
A kettős mércéről
Az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei szervezetének elnöke, Portik Vilmos elmondta: a Fekete március 24. évfordulóján – amely események soha többet nem ismétlődhetnek meg – annak ellenére, hogy a marosvásárhelyi városháza harmóniát hirdet, nem szűnnek a konfliktusos események. „A Vatra Românească tegnapi (szerdai – szerk. megj.) rendezvényén magyarellenes rigmusok, szlogenek hangzottak el. A városvezetés a Székely Szabadság Napja szervezőit felszólította, hogy a bekiabálások ne sértsék a román nemzet érzékenységét. Hasonló feltételeket támaszthattak volna a tegnapi tüntetés szervezőinek is. A Székely Szabadság Napja résztvevői valami mellett foglaltak állást, a tegnapi viszont egy közösség ellen szólt” – ismertette Portik Vilmos.
Gáspár Botond |
Székelyhon.ro,