Államfőválasztás: szövetséges kerestetik
Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke 40,44 százalékkal, Klaus Johannis, a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) jelöltje pedig a szavazatok 30,37 százalékát megszerezve jutott az államfőválasztás második fordulójába – közölte kedden a Központi Választási Iroda (BEC) a vasárnapi első forduló végeredményét bejelentve.
A harmadik Călin Popescu Tăriceanu 5,36 százalékkal. A további sorend: Elena Udrea (5,20), Monica Macovei (4,44), Dan Diaconescu (4,03), Corneliu Vadim Tudor (3,68), Kelemen Hunor (3,47), Teodor Meleşcanu (1,09), Szilágyi Zsolt (0,56), Gheorghe Funar (0,47), William Brânză (0,45), Constantin Rotaru (0,30), Mircea Amariţei (0,08). Kelemen Hunor 329 727, Szilágyi Zsolt 53 146 szavazatot kapott.
Képben Tăriceanu és az RMDSZ
Zajlik a szövetségesek keresése a második fordulóra. Victor Ponta miniszterelnök a Szociálliberális Unió (USL) Călin Popescu Tăriceanu volt liberális pártelnök, exkormányfő pártjának, a Liberális Reformpártnak (PLR) a bevonásával történő újjáélesztésére tett javaslatot azon a kedd délutáni koalíciós egyeztetésen, amelyen az államfőválasztás vasárnapi első fordulója eredményeit elemezték ki, és amelyen javaslatot tett a miniszterelnök személyére arra az esetre, ha a második fordulóban őt választják államfővé.
Ponta három jelöltet is megnevezett, ugyanakkor Tăriceanut nevezte meg első számú miniszterelnök-jelöltjeként, mint olyan személyt, aki garantálja a 16 százalékos egységes adókulcsot, a tb-járulék csökkentését, a nyugdíjak és a bérek emelését.
Hozzátette: a másik jelöltje, amennyiben Tăriceanut nem fogadják el a partnerek, George Maior, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) korábban a PSD-ben politizáló igazgatója. Azt sem zárta ki ugyanakkor, hogy Florin Georgescu, a jegybank alelnöke személyében technokrata kormányfő lesz. Tăriceanu kedden kijelentette: Pontát támogatja, pártja pedig belép a kormányba.
A PSD koalíciós partnere, az RMDSZ támogatására is számít, ugyanakkor Tánczos Barna, a szövetség szenátusi frakcióvezető-helyettese kijelentette: az RMDSZ mérlegelni kívánja a döntést, hiszen koalíciós partnere szociáldemokrata, ellenfele, Klaus Johannis viszont egyrészt szintén kisebbségi, hiszen szász, másrészt az RMDSZ-hez hasonlóan az Európai Néppárt tagja.
Rámutatott: az RMDSZ döntését az is befolyásolja majd, kit nevez meg miniszterelnök-jelöltként Ponta. Mindemellett megjegyezte, hogy a szövetség felfogása a magyarság jövőjéről, a nemzeti önazonosság, a kultúra és a hagyományok megőrzéséről eltér attól, ahogyan Johannis képviselőné a szászok érdekeit.
Leszögezte: szerinte Johannis nem tekinthető egyik kisebbség képviselőjének sem, mivel programjában és nyilvános megszólalásaiban sem tett említést a kisebbségi ügyekről. Márpedig ebben az esetben nem képviselőheti a magyar közösség érdekeit – vélekedett Tánczos.
Johannis egyébként kedd kora este a regionalizáció kapcsán kijelentette: nem támogatja az etnikai alapú regionalizációt.
Korodi Attila környezetvédelmi miniszter kifejtette: az RMDSZ a helyi szervezetekkel történő egyeztetés után csütörtökön dönti el, kit támogat a második fordulóban. Szerinte nincsenek jó opciók, csak opciók vannak.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke hétfőn este elmondta, a szervezet csütörtökön a Szövetségi Állandó Tanács ülésén dönti el, kit támogat, a döntés pedig számos tényezőtől függ.
A PRM Pontát támogatja
Klaus Johannis ugyanakkor azt jelentette be, hogy nem hajlandó egyik kiesett jelölttel sem alkudozni a második körös támogatásról, ehelyett közvetlenül az emberektől kéri a támogatást.
A kormányon levő UNPR annál inkább: bejelentették, hogy megállapodást kötöttek Corneliu Vadim Tudorral arról, hogy a Nagy-Románia párt (PRM) Pontát támogatja a második körben. Teodor Meleşcanu is közölte: Ponta mellé áll a második körben, hogy együtt biztonságosabbá tehetik az országot.
Megszólalt a második fordulós támogatás ügyében Elena Udrea, a Népi Mozgalom Párt (PMP) elnöke is, aki 5,17 százalékkal a negyedik helyen végzett vasárnap. Kijelentette: a PMP nem bocsátkozik alkuba, ugyanakkor nem kizárt, hogy saját álláspontot fogalmaz majd meg a jelöltekről.
Az EPP Johannis mellett
Joseph Daul, az Európai Néppárt (EPP) elnöke még hétfőn arra buzdította a néppárt romániai tagjait, hogy a második fordulóban Klaus Johannist támogassák. Az EPP elnöke támogatásáról biztosította Johannist és a néppárt valamennyi romániai tagját, így a PMP-t és az RMDSZ-t is arra buzdította, Johannist segítsék győzelemre.
„A történtek alapján arra buzdítom a néppárt valamennyi romániai tagját, hogy Johannist támogassák. Az eredménye azt igazolja, hogy erős és versenyképes jelölt, aki győzni fog két hét múlva” – olvasható a közleményben.
Fontosnak nevezte a jobbközép szavazók mozgósítását, és azt is, hogy Johannis a többi romániai EPP-tagok jelöltjei által felvetett célokat is felkarolja a második fordulóban. „A jobbközép pártoknak egységeseknek kell maradniuk, ha győzni akarunk november 16-án” – olvasható a közleményben.
Ponta ismét kijátssza a nacionalista kártyát
Példátlanul durva stílusban támadt rá Klaus Johannisra Victor Ponta kedden a PSD megyei vezetőivel folytatott videóértekezleten: többek között azt állította, egyedül „az Erdély elszakítását akaró” Szilágyi Zsolt támogatja.
A miniszterelnök szerint Johannis „egy dolog, aki a dolgokhoz szól, míg ő „román, aki a románokhoz szól.” A rá kis arányban szavazó erélyi románokhoz szólva arra buzdította őket, a második körben szavazzanak rá, mivel az ő projektje „egész Romániáé.” Szerinte meg kell győzni az embereket, hogy rá szavazzanak, mivel Tăriceanu, Meleşcanu, Diaconescu, Vadim Tudor és a többi jelölt szavazóit is képviselőni fogják.
„Az egyetlen jelölt, aki már jelezte, hogy Johannist támogatja, Szilágyi Zsolt, aki el akarja szakítani Erdélyt” – mondta Ponta, hozzátéve: nem fogadnak el külföldi utasításokat az EPP-től, amely szerinte 2012-ben is gúnyt űzött a románokból. Szilágyi úgy reagált: Ponta eszelős kijelentéseket tesz, és hamis információkkal próbálja manipulálni a közvéleményt.
Corlăţean: az ellenzék a hibás a külföldi voksbotrányért
Az államfőválasztás első fordulóját megnyerő szociáldemokrata jelölt, Victor Ponta ellenjelöltjeire próbálta hárítani Titus Corlăţean külügyminiszter a felelősséget azért, mert a vasárnapi szavazás idején több romániai külképviselőeten is botrány tört ki, mivel a nagy tömeg és a lassú ügyintézés miatt nem szavazhatott mindenki, aki élni akart alkotmányos jogával.
Corlăţean szerint Ponta egyes ellenfelei szervezetten irányították a nagykövetségekre szimpatizánsaikat, hogy mesterségesen felduzzasszák az előttük kígyózó sorokat, és ezáltal botrányt okozzanak. A külügyminiszter azt állította, Németországból, Stuttgartból és Münchenből kapott erre vonatkozó információkat.
A Központi Választási iroda és a miniszter egyébként kedden egyeztettek arról, hogy a második fordulóra megnöveljék a szavazófülkék számát és egyszerűsítsék a választási procedúrát a külképviselőeteken.
Egyébként Párizsban – ahol vasárnap este a felháborodott szavazni akarók betörtek a nagykövetség épületébe – hétfőn este mintegy százan tüntettek a külképviselőet előtt az ellen tiltakozva, hogy korlátozták a szavazati jogukat.
Eközben a német parlament alsóháza, a Bundestag Európa-ügyi bizottságának elnöke levélben fordult Jean-Claude Junckerhez, az Európai Bizottság elnökéhez, azt állítva: tudomására jutott, hogy a nagykövetségek utasítást kaptak: akadályozzák a szavazási folyamatot. Mint közismert, öt évvel ezelőtt a külföldön élő romániaiak elsöprő többsége a jobbközép jelöltre voksolt, az utasítással most ezt próbálták megakadályozni.
Balogh Levente
Székelyhon.ro

Égtek a vonalak adás után - Kitálalt az újságíró
A temesvári forradalom negyed százados évfordulójára
1989 november hetedikén, élő adásban, francia nyelven interjút adtam a genfi TV Híradónak Tőkés Lászlóról. Akkoriban a nemzetközi közvélemény még nagyon keveset hallhatott az üldözött temesvári lelkipásztor kivételesen bátor magatartásáról.
Király Károly vagy Szőcs Géza tiltakozásai alkalmanként már eljutottak Nyugatra, de az ő kálváriájának híre még nem.
Az elmondottakat eddig nem publikáltam, ám most, a temesvári forradalom negyed százados évfordulóján felidézem az interjú születésének ma már kor-dokumentumként értékelhető előzményeit, illetve magát a beszélgetést.
1989-ben Magyarországon fölgyorsultak a rendszerváltozáshoz vezető események, melyekben jelentős szerepet játszott az elnyomott erdélyi magyarok melletti kiállás. Akkoriban újságíróként dolgoztam egy hetilapnál, főképpen kisebbségi és emigrációs témákról írtam, amelyek a „tiltott” kategóriából már átkerültek a „tűrtbe”.
„Támogatásról” persze még nem lehetett szó: saját költségünkön utazva adtuk elő például, különböző református templomokban és művelődési házakban a Forrás Kör erdélyi irodalmi estjeit, melyeknek társ-szerkesztője és rendezője voltam.
Ugyanebben az esztendőben interjút készítettem az akkor már végletekig elkeseredett Sütő Andrással, színdarabjainak betiltásáról, továbbá az itáliai emigráns Illyés Elemérrel, akinek „Erdély változása” című munkája a romániai magyarok XX. századi történelmének egyik leghitelesebb feldolgozása. A Magyarországon hivatalosan még nem rehabilitált Fejtő Ferenccel is akkoriban publikáltam párizsi beszélgetést, melyben ő hangsúlyosan szólt a román emigráns-társával, Eugène Ionesco-val közösen szerkesztett, a Ceauşescu rezsimet keményen elítélő memorandumról.
Kész csoda, hogy nem kerültem rá a Romániából kitiltott „persona non grata”-k gyarapodó listájára. Igaz, amikor nagynéném halála miatt Nagyváradra utaztam, a vasútállomástól szállodai szobámig követtek. Sőt még éjszaka is utánam jöttek a sötét folyosón lévő illemhelyre, ami elég félelmetes volt. Eszembe is ötlöttek Szőcs Géza akasztófa-humoros verssorai a rettegett Securitate tisztről: „ki egész éjjel szállodád / ablaka alatt álldogá’t / s ki bármit megtehet veled, barátom”.
Ilyen előzmények után, az emigráció irodalmáról is publikáló újságíró-irodalmárként kaptam meghívást a SMIKK (Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör) lugano-i konferenciájára. A gyakran széthúzó nyugati magyar emigrációt főképpen két ügy tartotta össze: az 1956-os forradalom demokratikus eszméinek megőrzése, illetve az elnyomásban élő magyar kisebbségek sorsának figyelemmel kísérése.
1989 novemberének első napjait töltöttem Svájcban: találkoztam a négynyelvű ország – jellemző módon latin nyelvű – Pro Helvetia nevű kulturális alapítványának sajtófőnökével, Vevey-i otthonában fölkerestem Vajay Szabolcs történészt, Argentína UNESCO-diplomatáját, Genfben pedig Nemes Nagel Lajost, aki NAGEL néven akkoriban a világ legelismertebb útikönyv-kiadója volt, mellesleg Ciprus tiszteletbeli konzulja.
A SMIKK-konferencián elsősorban Magyarország jövője, az újra kialakulóban lévő többpárt-rendszer volt a téma, emlékeim szerint az előadók között szerepelt − mások mellett − itthonról Lengyel László, Gecsényi Lajos és Szigethy Gábor, az emigránsok közül Saáry Éva, Határ Győző, Sárközy Mátyás. A svájci emigráns Szőcs Gézával szintén találkoztam, a zürichi pályaudvaron.
A SMIKK egyik alapítója és lelke a Fribourg-ban élő Major-Zala Lajos író volt, aki váratlanul megkért, hogy a nagy nézettségű genfi Téléjournal-nak adjak interjút a romániai magyarság helyzetéről: „Kevés franciául beszélő, az erdélyi helyzetet ismerő anyaországi szószóló vetődik Svájcba” - buzdított, miközben megszervezte szereplésemet. Major-Zala akkoriban jelentette meg a sepsiszentgyörgyi grafikus, Plugor Sándor rajzaival illusztrált erotikus verseit, később pedig a nagybeteg erdélyi művésztárs svájci gyógykezelését is segítette.
Ellátogattam a reformáció nevezetes Genfi Emlékművéhez, remélve, hogy Bocskai István erdélyi fejedelem szobor-alakja bátorságot adhat, hiszen idegen környezetben, egyenes adásban kellett beszélnem egy kényes kérdésről, ráadásul nem az anyanyelvemen.  Fölvetődhet a kérdés: a svájci közszolgálati televíziót − tehát az ottani közvéleményt is − miért érdekelte egy „magyar ügy”?
A figyelem hátterében a négy hivatalos nyelvvel rendelkező államszövetség nyelvi pluralizmusa állhatott, amelyre már Kós Károlyék is hivatkoztak a transzilvanizmus eszmevilágának kialakításakor, és amelyről Major-Zala így vallott egyik versében:
„A fribourg-i költő / ki magyarul / svájci embert fogalmaz / e négynyelvű hazában / s Európát érzi ujjbegyében”.
Az érdeklődésnek azonban volt egy konkrét, aktuális motivációja is: a legnagyobb svájci médiabirodalom, a Ringier éppen akkoriban kezdte meg tárgyalásait magyarországi jelenlétéről, melyet később Romániára is kiterjesztett.  
Az előzményekhez tartozik még − ha csak közvetetten is −, hogy nem sokkal svájci utazásom előtt Zalatnay István református lelkész kérésére franciára fordítottam Tőkés László édesapjának, Tőkés István egykori genfi teológusnak az életrajzát, remélve, hogy ottani tervezett kitüntetése némi védettséget jelenthet fia számára.
1989-es genfi interjúmat eddig azért sem publikáltam, mert 1990-től nyugdíjba vonulásomig már nem újságíróként, hanem diplomataként dolgoztam.
***
Íme, a Svájcban − és vélhetően a román Securitate-nál − akkoriban komoly figyelmet kiváltó beszélgetés, szó szerinti magyar fordításban (eredetijét videofelvétel őrzi):
A Genfi TV-Híradó Jean-Francois Fournier által készített bevezetője:
„Erdély problémája sokat foglalkoztatja Magyarországot, mivel több, mint 2 millió magyar él ott. Külön világ ez Európa szívében, saját nyelvvel, amely ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, mint a finn, vagyis se nem szláv, se nem germán. Az egyre fogyó magyar népesség egyharmada él Magyarország határain kívül, főképpen a romániai Erdélyben. Saját szülőföldjükön szembesülniük kell Ceauşescu falurombolási terveivel és erőszakos asszimilációs politikájával. Ezért sokan Magyarországra menekülnek.
Vendégünk Balázs Ádám magyar újságíró:
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Ceauşescu despotikus és őrült diktatúrája nemcsak a magyarokat nyomja el, hanem saját nemzetét, a románt is. A zsidókat csak azért nem, mert őket már korábban, pénzért »eladta« Izraelnek. Ám a nemzeti kisebbségeket duplán elnyomja: a »maradék« németek mellett, főképpen Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét, a magyart. Egyre kevesebb iskolájuk van, egyre nehezebben tudnak anyanyelvükön tanulni − ez a rendszer már-már majdnem olyan, mint a fasizmus. Eddig mintegy 30 ezer romániai magyar kért politikai menedékjogot Magyarországon. Néha életüket is kockáztatva szöknek át a határon, ahol még rájuk is lőhetnek. Jelenleg Magyarország minden politikai menekültet befogad a Genfi Konvenció értelmében. A magyarokat, de a románokat vagy a kelet-németeket is. Magyarország nemrégiben három menekülttábort hozott létre.
Végül engedje meg, hogy megemlítsek egy aktualitást. Romániában megkezdődött a szellemi ellenállás. Nemcsak a románok között, Doina Cornea-val az élen, akinek Ön bizonyára ismeri a nevét, de a magyar értelmiségiek körében is.  Egy magyar kálvinista lelkész, akit Tőkés Lászlónak hívnak, tiltakozó levelet szerkesztett, melyet eljuttatott a nemzetközi szervezeteknek. Nagyon bátor ember, hiszen ezzel saját életét is kockáztatja. Mit is akar ő tulajdonképpen? »Nemet« mond a diktatúrára és  »Igent«  a szabadságra, a demokratizálódásra: emberi jogokat követel Európa legnagyobb kisebbségének. Ennek a magyar papnak el kellett hagynia az otthonát, sőt, a despotikus hatalom azt akarja, hogy még a városát is hagyja el. Tőkés László jelenleg a templomban tartózkodik − mint a középkori üldözöttek −, a temesvári Isten Házát választotta menedékül. Remélem, hogy ennek a rettenetes diktatúrának az eltűnése után a magyar nemzetiségnek − és természetesen az egész országnak − demokratikus átalakulásban lesz része.”
 - Köszönöm Önnek, hogy itt volt és reméljük, hogy így lesz!”
***
Mint később megtudtam, az adás után égtek a vonalak: a diktátor svájci „fülei” felháborodottan tiltakoztak, sőt elérhetőségemet tudakolták. A TV-stúdióból egyenesen a vasútállomásra siettem, ahol felültem a hazafelé tartó vonatra.
Másfél hónap múlva Temesváron kitört a forradalom.  
Heti Válasz (Budapest)

Örömünneppé változtak a tünetetések a nagyvárosokban
Klaus Johannis Facebook-bejegyzésben adta hírül támogatóinak, hogy győzött a romániai elnökválasztáson. Ellenfele, Victor Ponta elismerte vereségét és telefonon gratulált Johannisnak. A külföldön élők szavazása körüli botrány miatti kormányellenes tüntetések örömünneppé váltak.
Victor Ponta román miniszterelnök vasárnap este bejelentette, hogy telefonon gratulált ellenfelének, Klaus Johannisnak, a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) jelöltjének, Nagyszeben szász nemzetiségű polgármesterének az elnökválasztáson elért győzelméhez.
Ponta a Szociáldemokrata Párt (PSD) székházából való távozáskor újságíróknak adott rövid nyilatkozatban kijelentette: a népnek mindig igaza van. Hozzátette: Románia demokratikus ország, ezért elfogadja ezt az eredményt, és reméli, hogy azok is elfogadják, akik tüntetni akarnak, mert nincs okuk tiltakozni.
Hangoztatta, hogy továbbra is végzi a kötelességét kormányfőként. Leszögezte, kategorikusan elutasítja annak a gondolatát, hogy lemondjon a kormány éléről addig, amíg párttársai nem kérik ezt. Hozzátette: eddig senki nem kérte tőle.
A vasárnap este közzétett exit pollokból nem derült ki egyértelműen, hogy Ponta vagy Johannis győzött a választáson. A felmérések egyöntetűen szoros, de eltérő kimenetelű eredményeket jeleztek előre.
Liviu Dragnea, a PSD főtitkára elmondta: pártja párhuzamos, nem hivatalos szavazatszámlálása szerint 95 százalékos feldolgozottságnál Johannis a voksok mintegy 53 százalékát kapta, Ponta 47 százalékot gyűjtött.
Örömünneppé változtak a kormányellenes tüntetések
Ezrek vonultak utcára Románia nagyvárosaiban az elnökválasztás urnazárásakor, hogy tiltakozzanak a külföldön élő románok szavazásának nem megfelelő megszervezése ellen. Tiltakozásuk ünnepléssé alakult, amikor megtudták, hogy Klaus Johannis nyerte a választásokat.
A román hírtelevíziók beszámolói szerint Bukarestben, Kolozsváron, Nagyszebenben és Iasiban is többezres tömeg vonult az utcákra, hogy a külföldi szavazóhelyiségek nyitva tartásának meghosszabbítását és a kormány lemondását követelje. A televíziók arról is tudósítottak, hogy Párizsban és Torinóban a rendőrség könnygázzal oszlatta fel azoknak a románoknak a tömegét, akiknek több órás sorban állás után sem sikerült szavazniuk, és emiatt tiltakozásba kezdtek.
A bukaresti megmozdulás a televíziók becslése szerint húszezresre gyarapodott, miután kiderült, hogy Klaus Johannis nyert. A tömegben a megválasztott elnök is megjelent, de nem tartott beszédet.
A hírtelevíziókban megszólaló elemzők egybecsengő véleménye, hogy a Ponta-ellenes „tiltakozószavazatok" döntötték el a választást. Az eredmények általános meglepetést okoztak, hiszen a második forduló előtti utolsó felmérések is Victor Ponta jelentős előnyét mutatták.
Az elemzők szerint a választási eredményekben jelentős szerep jutott a közösségi portálokon folytatott kampánynak, amelyben Klaus Johannis támogatói sokkal aktívabbak voltak. Míg Victor Pontára az idős, kevésbé iskolázott, falusi választók szavaztak, Johannist a nagyvárosok lakói, a fiatalok és a külföldön élő román állampolgárok támogatták.
MTI
Erdély.ma

Meleşcanu is belebukott az államfőválasztásba
Nyolc napon belül a második külügyminiszter bukott bele a külföldön élő románok szavazása miatt kirobbant botrányba: a múlt hétfőn lemondott Titus Corlăţean helyére aznap kinevezett Teodor Meleşcanu hétfőn bejelentette, hogy távozik tisztségéből.
Victor Ponta miniszterelnök közölte: Mihnea Motocot, Románia Európai Bizottsághoz delegált nagykövetét jelöli a helyére.
A tárcavezető az államfőválasztás vasárnapi második fordulójának külföldi menetét ismertetve mindazonáltal a pozitívumokra igyekezett helyezni a hangsúlyt. Mint kifejtette, csupán öt nappal a második forduló előtt vette át a tárca irányítását, így elsődleges célja az volt, hogy gördülékenyebbé tegye a szavazás menetét, miután az első körben hiába álltak egyesek hosszú órákig sorban a külképviseletek előtt, a lassú ügymenet miatt végül nem tudtak szavazójogukkal élni.
Meleşcanu emlékeztetett: a tárca honlapjáról is letölthetővé tették azt a nyilatkozatot, amelyben a választópolgár saját felelősségére kijelenti, hogy máshol nem szavazott, emellett növelték a bélyegzők és a szavazófülkék számát. Azt állította ugyanakkor, hogy a külföldi szavazókörök számának növelése törvényesen nem volt lehetséges, így az lehetővé tette volna a végeredmény megóvását.
A miniszter rámutatott: mindezek nyomán rekordszámú külföldön élő román élhetett választójogával, hiszen több mint 370 ezren voksoltak, ami háromszorosa az első forduló részvételnek. Azt is kifejtette, hogy a szavazási folyamat „jelentősebb incidensek" nélkül zajlott. Sajnálatosnak nevezte ugyanakkor, hogy vasárnap este az urnazárás utána párizsi és a torinói külképviselet előtt rekedt, felháborodott román állampolgárokat könnygázzal kellett szétoszlatni.
A miniszter szerint a választási ügymenetet szabályozó jelenlegi jogszabály elavult, nem felel meg a demográfiai realitásoknak, mivel azt még az EU-csatlakozás előtt fogadták el, azóta viszont mintegy hárommillióan költöztek külföldre dolgozni.
Meleşcanu bocsánatot kért azoktól, akik nem tudtak szavazati jogukkal élni, megjegyezve: valakinek vállalnia kell a felelősséget, és mivel a polgárokat nem lehet felelőssé tenni, ő maga vállalja a felelősséget azzal, hogy lemond.
Mint ismeretes, Meleşcanu elődje, Titus Corlăţean azért mondott le, mert nyomást gyakoroltak rá a külföldi szavazókörök számának növelése érdekében, amit ő törvénytelennek tartott, ezért nem volt hajlandó meglépni. Ugyanakkor utódja, Teodor Meleşcanu is ugyanezen álláspontra helyezkedett, ennek nyomán ismét csak több ezernyi külföldön élő román állampolgár nem tudott szavazati jogával élni, mivel hiába álltak be a külképviseletek előtt kígyózó sorokba, nem kerültek sorra urnazárásig.
Emiatt Párizsban és Torinóban a felháborodott tömeg megpróbált behatolni a külképviseletre, amit a kivezényelt rohamrendőrök könnygázzal akadályoztak meg.
A külföldi voksolás miatti incidensek nyomán a két forduló között kormányellenes tüntetések zajlottak Romániában, mivel fölmerült a gyanú, hogy a baloldali kormány szándékosan korlátozta a rendszerint a jobboldalra szavazó külföldi románok szavazati jogát. Ezek a fejlemények jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a jobbközép jelölt, Klaus Johannis vereséget mért az esélyesebbnek tartott baloldali jelöltre, Victor Ponta miniszterelnökre.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

Korrupcióval vádolt ­főügyész
Alina Bica főügyész, a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság vezetőjének őrizetbe vételéhez kérte a Legfelső Bírói Tanács hozzájárulását tegnap este a Korrupcióellenes ügyészség. Alina Bicát hivatali visszaéléssel gyanúsítják, kihallgatásra a korrupcióellenes ügyészséghez az utcáról vitték be.
A vád szerint Alina Bica 2011-ben, a vagyonvisszaszolgáltatási hatóság államtitkáraként részt vett egy bizottságban, mely arról döntött, 150 millió euró kárpótlást ítélnek meg Gheorghe Stelian (Elena Udrea volt férje, Dorin Cocoşhoz közel álló) üzletembernek egy természetben vissza nem szolgáltatható fővárosi területért, amelyet azonban jóval árán felül értékeltek fel. A bizottság másik tagját, Dragoş Bogdant szintén kihallgatta tegnap a korrupcióellenes ügyészség, harmadik tagját, Lăcrămioara Alexandrut már korábban őrizetbe vették. Alina Bicát 2013 májusában nevezte ki az államfő a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság élére Victor Ponta javaslatára, aki akkor ideiglenesen az igazságügyi miniszteri tisztséget is betöltötte. Személye legutóbb akkor foglalkoztatta a sajtót, amikor Párizsban készült fényképek jelentek meg róla egy blogon (pár óráig, később törölték), amelyeken Elena Udrea, a Népi Mozgalom Pártja jelenlegi elnöke társaságában látható.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Határon túli román közösségek
Korunk 2014. december
A diaszpóra évszázada? – teszi fel a kérdést Vasile Sebastian Dâncu kolozsvári szociológiaprofesszor, és egyben üdvözli a Korunk szerkesztőségének kezdeményezését, hogy a Szigetek, szórványok, zárványok címmel megjelent lapszámát (2014. 6.) követően interkulturális párbeszédet nyitott a román diaszpóra identitása kapcsán. A szerkesztői koncepció három pillérre épít: elméleti-történeti tanulmányokra, helyszíni tudósításokra, valamint a külhoni román költők, írók és tudósok (egy részének) a bemutatására.
A tanulmányok szerzői (Liviu-Petru Zapârtan, Bakk Miklós, Csortán Ferenc, Bodó Barna) tisztázzák a diaszpóra, a határontúliság/külhoniság fogalmát, az állam- vagy nemzetépítés különbözőségét, bemutatják a románság csángóit – "történetesen" a románok és szerbek közötti erőtérben. Az Ausztria és Ausztrália közötti ívben jelenik meg a külhoni román közösségek közelképe. A Ceausescu diktatúrájából elmenekült emigráns írók életérzéséről a magyarul is tudó, Párizsban élő Dan Culcer "tudósít". Nem volt nehéz őt szóra bírnia a Csíkszeredában élő Cseke Gábornak, aki egy kis antológiával lepte meg a Korunk decemberi számának olvasóit (Román költők a nagyvilág minden tájáról: Yossef Abraham, Victor Teleuca, Stefan Bastovoi, Dan Culcer, Maria Popescu-Butucea, Alexandru Dohi, Andrei Fischof, Teodora Galatean, Vasile Romanciuc, Alexandra Lungu, Andrei Mocuta).
Népújság (Marosvásárhely)

Átadták a Pro Cultura díjakat
„A közönség nem akart leengedni a színpadról!”
A megyeháza Európa termében december elején XIII. alkalommal adták át a művészetek területén kiemelkedő teljesítményt nyújtott bánsági személyiségeknek a Pro Cultura Timisiensis díjakat. Az életműdíjnak is felfogható senior Pro Cultura díjat idén nyolc kulturális személyiség érdemelte ki, köztük Airizer Csaba operaénekes, aki több mint 20 évig volt a temesvári Román Opera magánénekese. A Pro Cultura díj fiatal művészeknek járó változatát a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház két művésze is megkapta az idén: Molnos András Csaba színművész és Albert Alpár, a társulat díszlettervezője.
Airizer Csaba temesvári, majd budapesti operaénekes Kolozsváron született, Zenei tanulmányait 1972-ben fejezte be Bukarestben a Ciprian Porumbescu Zeneakadémián. Ezt követően 20 évig a Temesvári Román Opera magánénekeseként működött. 1991-től a Magyar Állami Operaház tagja, 109 opera, vokál-szimfonikus- és operettszerepet énekelt. Operaházi tagsága alatt nagy sikerrel mutatkozott be a Mózes, A kékszakállú herceg vára c. operák címszerepében, valamint a Ramphis (Aida), Fasolt (A Rajna kincse), Mefisztó (Faust), Alvise Badoero (La Gioconda) szerepekben. Meghívott művészként énekelt Firenzében, Velencében, Párizsban, Montpellier-ben, Lille-ben, Amszterdamban, Bréguez-ben, Barcelonában, Kölnben, Buenos Airesben, Sao Paolóban, Rio de Janeiróban, Tokióban, Vancouverben, Moszkvában, Novoszibirszkben, Belgrádban, Újvidéken, Jeruzsálemben stb. „A közönség a legjobban a Mefisztó alakításomat fogadta – nyilatkozta a díjátadás alkalmából lapunknak Airizer Csaba –, volt olyan előadás, hogy ötször kellett elénekelnem Mefisztó rondóját, nem akartak leengedni a színpadról!”
Albert Alpárt, a temesvári magyar társulat díszlettervezőjét Dobre Kóthay Judit elismert látványtervező, Molnos András Csaba színművészt pedig Szekernyés Irén újságíró méltatta Dobre Júlia, valamint Liliana Cîra Niculescu tolmácsolásában.
„Albert Alpár a legnagyobbak közé tartozik. Vérbeli profi. Tudja, mit jelent díszlet-jelmez tervezőnek, de mindenekelőtt tudja, mit jelent színházi embernek lenni. Képzőművészként a maga eszközeit és művészi adottságait kihasználva áldoz Thália oltárán, alkotásaival teremtve értelmet a néma és mély színházi térben. Vele született szenvedélye a formák, anyagok és a színpad iránt tette őt szakmája egyik legkiemelkedőbb alkotójává.” (Dobre Kóthay Judit)
„Molnos András Csaba színművésznek a lelke, a szenvedélye a szakmája. Állandóan kereső és fáradhatatlan megfigyelője az életnek. Nincs és nem is volt soha művészi vagy szellemi vezetője. A polgári élet, a pillanat, az emberi létalap gondolatainak, a lényegek és eszenciák megértésére törekszik, azzal az ősi kíváncsisággal felvértezve, mely a legnagyobbak sajátja. A kérdésekre és felmerülő problémákra maga próbál válaszokat és megoldásokat találni. Tudja, hogy nincs abszolút igazság, és minden válasz csak ideiglenes, míg ez a szenvedély, az állandó keresés az, ami egyedül és kizárólag örök”. (Szekernyés Irén).
A Pro Cultura Timisiensis díjak kitüntetettjei emlékplakettet, oklevelet és 700 lej (senior díj), illetve 500 lej (ifjúsági díj) pénzjutalmat kaptak a megyei önkormányzattól.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Átadták a Beöthy Ödön-díjakat
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ szervezetésében a nagyváradi városháza dísztermében átadták az idén alapított Beöthy Ödön önkormányzati díjakat, illetve egy róla szóló kiadványt is bemutattak.
Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte.
Az ünnepség első felében Süli Attila: Beöthy Ödön erdélyi főkormánybiztos című hiánypótló kötetét mutatták be. A jelen levő szerző, aki egyébként őrnagy, és a Magyar Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa, arra hívta fel a figyelmet: egy politikus munkásságát nagy mértékben jellemzi, hogy a kortársai vagy az utókor hogyan vélekedik róla, és ennek alapján Beöthy Ödön pozitív megítélését jelzi, hogy úgy emlegették őt, mint „az ősz bihari” (ezen nagyrabecsülés és tisztelet annak is köszönhető, hogy már 1832-ben feltűnt a reformkori országgyűlésben), és „a kis káplár” (1812-1820 közt huszártisztként szolgált, és ez a életszemlélet, a határozottság, a gyors döntéshozatal maradandó tulajdonságoknak bizonyultak az esetében). Elmondható tehát róla, hogy nagy formátumú politikus volt (emiatt irigyei is akadtak, egyeseknek ellenszenves volt), az 1848-49-es szabadságharc és forradalom idején pedig az országos politika elitcsapatához tartozott.
Önkormányzatiság
Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke a Beöthy Ödön életrajzáról elhangzottakat azzal egészítette ki: 1796. december 2-án született Nagyváradon, fiatalkori éveiben katonáskodott, egészen a főhadnagyi rangig vitte. 1826-ban táblabíró lett, és a liberális eszmék képviselőjeként vált egyre ismertebbé. Megalapította a helyi Szabadelvű Pártot, 1830-től kezdve pedig többször is a megye követének választották. 1841-ben alispán lett, az önkormányzatiság elkötelezett harcosa. A forradalmi kormány 1848-ban főispánná nevezte ki, mely tisztségéről 1849 januárjában lemondott. Ezután Délvidék és Erdély főkormánybiztosává vált, majd követnek nevezték ki Konstantinápolyba. Világos után külföldre menekült, élt Párizsban és Londonban is. 1854. december 7-én, tehát 160 évvel ezelőtt hunyt el Hamburgban, ahol a feleségével akart találkozni.
Tevékenységéből kiemelendő, hogy erdélyi főkormánybiztosi kinevezése után azonnal újraszervezte a közigazgatást, a törvényhatóságok élére megfelelő személyeket nevezett ki, és szigorúan fellépett az önbíráskodás ellen. A kötetben olvashatunk a nemzetiségi politikájáról, honvédelmi és hadsereg szervezői intézkedéseiről, megismerhetjük jobban a személyiségét, valamint kordokumentumokat- rendeleteket, értesítéseket, utasításokat, leveleket, jelentéseket, tudósításokat és felhívásokat- böngészhetünk, szám szerint hatvanötöt. „Olyan emberről szól ez a könyv, aki fél hónap alatt annyit szervezett, és valósított meg, mint mások éveken keresztül”, hangsúlyozta a PBMET vezetője. Ezt követően Szabó Ödön annyit jegyzett meg: a főispánról többet is lehetne még írni, ezért terveik közt szerepel egy munkacsoport felállítása, így akár az is meglehet, hogy a jövő évi díjátadáskor egy bővebb monográfiát is fel tudnak mutatni.
A rendezvény második felében átadták a Beöthy Ödön-díjakat, melyet olyan önkormányzatok és polgármesterek vagy alpolgármesterek kapnak, amelyeknek, akiknek a jövőépítő tevékenysége a köz javát szolgálja, hozzájárul az adott település fejlődéséhez, az általuk kitalált és gyakorlatba ültetett ötlet pedig annyira kiváló, hogy máshoz is alkalmazni kellene, úgynevezett jó gyakorlatként (best practice). Idén ilyen elismerésben részesült Érsemjén önkormányzata és Balázsi József polgármester (Tiszta udvar, rendes ház-program), valamint Nagyszalonta önkormányzata és Török László polgármester (Bocskai-terv).
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

A gúzsba kötött történelem
 Nemcsak a régmúlt história fals Romániában, hanem a közelmúlté is. Csak úgy ámulok a friss legendák hallatán. Megtörtént, hogy beszédébe belehevült ismerősömre rá kellett szólnom, hogy együtt voltunk ott, tudom, mi történt. Mintha álomból rezzent volna fel, úgy nézett rám, már-már hitte a meséjét. Még a Kovászna megyei Zoltánból származó Dan Jóska forradalmárvezér is néha elvetette a sulykot. Ilyenkor magyarul odasúgta nekem: „színesítem egy kicsit a történteket, hogy érdekesebb legyen”.
Áltörténészek hada könyveken keresztül lódít a decemberi eseményekről mindenfélét össze, a valódi historikusok még hallgatnak. Pedig a szemtanúk tucatjával halnak anélkül, hogy fellibbentették volna a fátylat a titokról. Például: a diktátor elmenekülése után miként jelenhetett meg egyszerre a valahai központi bizottságnál és a televíziónál a moszkoviták és az oroszbarátok sora? Éppen arra sétáltak?! Néhányuk a hosszú listából: Ion Iliescu, Toma George Maiorescu, Petre Sălcudeanu, Dumitru Tinu, Silviu Brucan, Nicolae Militaru, Alexandru Bârlădeanu, Ioan Grigorescu…
Ami rosszul kezdődött, rosszul is folytatódott, hullámokban jöttek az újabb és újabb titkolnivalók. És innen is, onnan is tették a dilettáns, felelőtlen vagy egyszerűen korlátolt embereket felelős tisztségekbe. Sokuk korruptnak bizonyult, de mindegyikük nacionalistának. Pedig eleinte reménykedtünk, hogy elismerik: a magyaroknak is szülőföldje Erdély. Nem így történt.
Párizsi útján készített interjúval a kezemben mentem az akkor még elnökjelölt Emil Constantinescuhoz, megkérdezni: mit keres szövegében a nacionalista felhang. Félreértésről beszélt. De nem volt az. A nemzetállam alkotmányból való kivételéről később sem akart hallani. S csend lett a bányászjárások körül is. A parlamentet elfoglalt vájárok között volt magyar is, aki az RMDSZ-es képviselők mellé ült, megvédeni őket. Tőlük hallottam, hogy az akkori szállításügyi miniszter (későbbi államelnök lett) engedett szabad utat a vonatuknak.
Ezt nem hallhatta Petre Roman, a miniszterelnök, hiszen ő a kerítés átugrásával volt elfoglalva. Az ő feladata az volt, hogy bezárja, lerombolja a gyárakat, üzemeket. Teljesítette. Emlékszem a napokra, amikor arról szónokolt, hogy ebben az országban minden rozsdás vas. Ebből aztán jól meggazdagodtak az élelmes fiúk.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Román Viktor-emlékkiállítás a Minerva-házban
Homoródtól Párizsig címmel Román Viktor-emlékkiállítás nyílik Kolozsváron, a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében március 17-én, kedden délután 5 órakor.
Szabadság (Kolozsvár)

Március 15. Aradon – „A magyarok szabadságát csakis a magyarok vívhatják ki”
Az elmúlt évek hagyományait tiszteletben tartva, a román és a magyar himnusszal, valamint az EU hivatalos himnuszának tartott Örömódával (Beethoven) kezdődött vasárnap délután fél ötkor az aradi Megbékélési parkban, a román és a magyar emlékmű közötti téren a március 15-i megemlékezés. A kellemes, kora tavaszi időben összegyűlt maroknyi magyarság a tőle megszokott civilizált formában tett eleget nemzeti kötelezettségeinek, a Szabadság-szobor mellett román és magyar hivatalosságok mondtak viszonylag rövid és visszafogott beszédeket.
Felszólalt Cosmin Pribac Arad megyei prefektus, dr. Donkó Szilvia konzul, Magyarország kolozsvári főkonzulátusának munkatársa, Adrian Ţolea, az Arad Megyei Tanács alelnöke és Bognár Levente aradi alpolgármester, az RMDSZ megyei elnöke.
A prefektus Victor Ponta román kormányfő üzenetét tolmácsolta, melyben a dialógus, az egymás iránti tisztelet és a kölcsönös megbecsülés jelentőségére hívják fel a „magyar szomszédok” figyelmét. Dr. Donkó Szilvia konzul Magyarország miniszterelnökének, Orbán Viktornak a köszöntését olvasta fel, mondván: a szabadság őrtüzét csak egy egész nemzet összefogásával sikerült évtizedeken át táplálni, a 167 évvel ezelőtti igazságok máig örök érvényűek. „Ma is úgy gondoljuk, hogy a magyarok szabadságát csakis a magyarok vívhatják ki. Összefogással, munkával és egyetértéssel. 2015-ben sem kívánhat mást a magyar nemzet, minthogy legyen béke, szabadság és egyetértés.” Adrian Ţolea, a megyei önkormányzat alelnöke egyben a várost is képviselte, mivel Gheorghe Falcă aradi polgármester nem tartózkodott az országban. Mint megjegyezte, a két nemzet közös célja a nyugati értékek előtérbe helyezése, ilyen szempontból a jelentős történelmi múlttal rendelkező Arad város és megye a tolerancia, az egymás közötti tisztelet és békés együttélés legjobb példája. Az alelnök fontosnak tartotta megemlíteni az első aradi konzervatóriumot, illetve hogy Aradon épült az első magyar autógyár, vagy, hogy itt rendezték meg az első hivatalos focimérkőzést. Nem hagyta ki az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó küzdelmet sem, melyben szerinte a románok és magyarok együtt kell hogy dolgozzanak a siker érdekében.
Bognár Levente alpolgármester beszédében hangsúlyozta: a szabadságvágy, mely örök és elpusztíthatatlan, mindig erőt adott és Aradot is egyesítette 1848 márciusában, majd 141 év után, 1989 decemberében is. „Az egyetemes szabadság eszméje egyformán illet meg mindenkit, nemzeti hovatartozásától függetlenül. Ezért tartjuk 89-ben kivívott jogunknak, hogy március 15-én Aradon is, mint mindenütt, ahol magyarok élnek, megünnepeljük 1848 bátor fiait és hőseinket. Magyar közösségünk szabadságvágyának egyik megvalósulása, hogy itt ünnepelhetünk a szabadság szimbólumánál, mely a 13 vértanú tiszteletére 2004 óta ismét köztéren áll. Bár az 1989-es december végi reményteli napok minden elvárása még nem valósult meg számunkra, de az ünnepeinkhez és kulturális örökségeinkhez való jogunkat nem engedjünk megkérdőjelezni, soha senkinek. Szimbólumaink meghatározzák identitásunkat, melyhez egy haladó gondolkozású Európában minden nemzeti közösségnek joga van, és ez bennünket is megillet itt, a 21. században, ahol magyarként élünk több generáció óta. A Szabadság-szobor közösségünk kulturális öröksége, de Arad meghatározó emlékműve is, mint ahogy New Yorknak is szimbóluma az a szabadságszobor, melyet Párizs, a szabadság városa ajándékozott az újvilágnak 1885-ben. (…) Az örök törvényű szabadságot hirdeti mindkét világhírű műalkotás, és mindkettőt a szabadság iránti tisztelet hozta létre. Erre gondoljanak azok, akik kezet mertek emelni Zala György remekművére, itt, az aradi Megbékélési parkban” – mondta Bognár, aki szerint továbbra is várják a felelős hatóságoktól a szélsőséges elmék által vezérelt szoborgyalázók felelősségre vonását.
A beszédek után az Arad megyei magyarlakta települések önkormányzati képviselői, a magyar civilszervezetek, érdekképviseleti tömörületek, pártok, egyházi képviselők, iskolák és magyar intézmények vezetői koszorúk elhelyezése mellett hajtottak fejet a Szabadság-szobor előtt.
A rendezvényt szerencsére komolyabb magyarellenes incidensek nem zavarták meg, a csendőrök azonban kitiltották az egyik aradi székely zászlaját. D. Nagy Károly (a Jelen Ház munkatársa) ugyanis idén már negyedik alkalommal vonult volna ki a térre a magyar és a székely zászlóval, a hatóságok azonban az utóbbit nem engedték meglobogtatni.
Az ünnepi rendezvény előtt a téren a civilszervezetek találkozójával párhuzamosan az RMDSZ játékos foglalkozást szervezett, melynek keretében a legnagyobb népszerűségnek a kokárdakészítés örvendett. A koszorúzás végeztével az ünneplők átvonultak a nagyszínházba, ahol a Tihanyi Várszínpad előadásában az Éljen a magyar című előadást nézhették meg.
Sólya R. Emília
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Román Viktor, a mosolygós kovács
A mosolygós kovács, így nevezte a XX. századi modern szobrászat egyik kiemelkedő alakját, a homoródszentmártoni születésű Román Viktort egyik párizsi kritikusa, barátja, derült ki abból az egyórás dokumentumfilmből, amelyet a kedd délutáni Homoródtól Párizsig című Román Viktor emlékkiállítás megnyitóján tekinthettek meg az érdeklődők.
A Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében levetített film készítői – Boros Zoltán producer, rendező, B. Nagy Veronika szerkesztő-riporter és Sánta Ádám operatőr – éveken keresztül követték a témát, „románviktoroztak”, ahogyan a vetítés előtt mondta Boros Zoltán, és azon dolgoztak, hogy „ez a nagy művész hazatérjen Erdélybe, és itt is megismerhessék a munkásságát”.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár),

Emlékezés egy gyógyszertárra
Megnéztem én is a múltkor a televíziós közvetítést Párizsból, ahogy európai államfők vagy miniszterelnökök, sőt, a világ számos más országának vezetői is kart karba öltve tüntettek a szólásszabadságért, a toleranciáért, és azóta is szinte naponta eszembe jutnak ezek a képek. Próbálom pontosan értelmezni, amit láttam. Látszólag erőt sugallt az a demonstráció, de mintha gyengeséget is ugyanakkor, hiszen tiltakozni nem a hatalmon levők szoktak, hanem azok, akik ellenzékben vannak.
Persze, ebben az esetben inkább a teljes szolidaritást kívánták bizonyítani a szervezők, talán az elrettentés szándékával is, viszont nem megy ki a fejemből, hogy sajnos, képmutatás is volt bőven ebben a tényleg világra szóló összefogásban.
Vagy legfeljebb – megengedem – nem a mai valóságot, hanem csak az elhatározást mutatta, hogy ilyennek szeretnénk a jövőt. Toleráns társadalmat, szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk utódainknak – üzenték a párizsi felvonulók, és ezzel természetesen mindannyian egyetérthetünk.
Ám azzal az önelégültséggel nincs mit kezdenem, hogy sokak szerint máris ilyenek vagyunk, szemben a világ elvetemült részével, és hogy Európában például, vagy akár az Amerikai Egyesült Államokban máris megvalósult volna az ideológiák, vallások, kultúrák, nyelvek, etnikumok békés együttélésének eszméje. Nem csupán Ukrajnára gondolok, mondjuk, hanem saját néhány évtizedes tapasztalatomra, hogy a tolerancia nem istenadta képességünk, hanem megtanulható és elfelejthető.
Tulajdonképpen minden új helyzetben ismét el kell sajátítani. Hogy ma színes bőrű elnöke van Amerikának, és hogy néhány hónapja Romániában is német származású az államfő? Igen, ezek kétségtelenül fontos előjelei lehetnek egy majdani változásnak.
De hozott-e valami újat kisebbségjogi kérdésekben a washingtoni politika Barack Obama megválasztása után? Ígért-e szemléletváltást a többség-kisebbség viszonyában a romániai államelnök Klaus Johannis, aki egyelőre csak annyit mondott ország-világ előtt, hogy nálunk minden rendben van.
A választ minden újságolvasó tudja, de arról a magyar illúzióról, hogy akkor egy ilyen elnökkel az ország élén már Erdélyben is megoldódnak az etnikumközi problémák, érdemes lenne hosszabban értekezni. Most azonban egy látszólag tényleg múlttá vált pillanatot szeretnék fölidézni, mert emlékezni muszáj, éppen egy toleránsabb jövő reményében. 1990. március 16-ról van szó, amikor Marosvásárhelyen az egyik lakótelepi gyógyszertár kirakatüvegére a magyar gyógyszerészek fehér festékkel kiírták – a félköríves román felirat alá, szintén félkörívben –: gyógyszertár.
Marosvásárhelynek akkor majdnem százötvenezer lakosa volt, és ennek valamivel több mint fele magyar. Az általános eufóriával, a román–magyar megbékélés könnyes-romantikus ábrándjával induló újsütetű demokráciában, két és fél hónappal a Ceausescu-diktatúra bukása után, egy ilyen etnikai összetételű városban hiába próbálkoztunk kétnyelvű várostáblákkal, rögtön széttörték vagy lemázolták azokat, és nem volt még sehol – sehol! – egyetlenegy kétnyelvű cégtábla vagy más nyilvános felirat sem Marosvásárhelyen.
Azt gondolhatták a gyógyszerészek, hogy a kórház vagy a gyógyszertár bejáratánál ki-ki levetkőzi előítéleteit, faji, etnikai, netán nyelvi türelmetlenségét, hiszen a beteg embernek nincsen más identitása, mint a betegsége. Nem így történt. Hatalmas román tömeg gyűlt össze a tömbházak között, a tágas útkereszteződésben, és amikor többedmagammal odarohantunk a hírre, csak tisztes távolságból figyeltük a félelmetesen zúgó darázsfészket. Rémisztő volt.
Máig nem tudjuk, kik szervezték ezeket a tiltakozó akciókat. Viszont, ami a legfontosabb: európai emberek tették ezt a huszadik század végén.
Nem évszázadokkal ezelőtt, nem az inkvizíció, nem a boszorkányüldözések korában. Mint ahogy európai emberek okoztak mérhetetlen szenvedést európai embereknek a második világháborúban, európai emberek küldtek ki európai embereket a frontra, vagy deportáltak és pusztítottak el európai milliókat. Majd a kommunizmusban is hányféle rémségről tudtunk, vagy esetleg nem is tudtunk. A marosvásárhelyi gyógyszertári tüntetés után három nappal Budapesten egy román–magyar kerekasztal-beszélgetésen vettem részt.
Március 19-én és 20-án jelentős román értelmiségiek ,mint a költő Mircea Dinescu vagy Smaranda Enache, Gabriel Liiceanu, Marius Tabacu, Alin Teodorescu és romániai magyar vezetők, többek közt Domokos Géza, Kányádi Sándor, Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Béres András meg jómagam is, próbáltunk egyetértésre jutni éppen a nyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás, a magyar egyetem kérdésében. Ráadásul – horribile dictu! – Magyarország fővárosában próbáltuk ezt cselekedni, a külügyminiszter Horn Gyula és államtitkára, Szokai Imre jelenlétében.
Nem volt könnyű, de egy-két kérdésben már-már megegyeztünk, amikor az első nap estéjén jött a hír: Marosvásárhelyen vér folyik, Sütő András is súlyosan megsebesült. Dugába dőlt minden, csomagoltunk sürgősen, és ki ahogy tudott, utaztunk haza. A folytatás már valószínűleg mindkét országban benne van a történelem-könyvekben, bár más-más konklúziókkal, hiszen egyelőre még a történelmet, a régvolt tényeket sem vagyunk képesek egyformán látni.Hallani is vélem egyik-másik kommentárt: igen, a románok.
Nem mi voltunk az agresszorok, mondhatnánk megkönnyebbülten, mint az európai politikusok Párizsban. Így igaz, akkor Marosvásárhelyen tényleg nem mi voltunk. De tetszik, nem tetszik, akik ütöttek, éppen úgy európaiak voltak, mint akik védekeztek.
Vagy beszéljek arról, hogy „mi” magyarok mit gondolunk ma is a cigányokról, akik egyébként ezelőtt huszonöt évvel Marosvásárhelyen mellénk álltak? Hogy egyesek az elmúlt években is milyen szörnyűségeket követtek el velük szemben? Az nem a románok szégyene, hanem a miénk. Vagy egyezzünk meg: általában az európaiaké.
Mint a volt Jugoszlávia etnikai tisztogatásai, az ukrán–orosz konfliktus, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a szélsőjobb pártok félelmetes előretörése, a lappangó fundamentalizmus, a kollektív jogok ostoba, szűk látókörű tagadása. Hinni szeretnék a német vagy francia vezetők toleranciaakaratában, és Európában minden bizonnyal már ma is sokkal jobb élni, mint a világ más részein, de azért nem felejthetem, hogy 1990-ben sem tudott nekünk hathatósan segíteni az akkori Európa, legfeljebb csak „szelíd” kényszereket próbált alkalmazni Romániával szemben, többek közt az integrációs feltételek megállapításakor.
Magunknak kellett megkeresni a megfelelő eszközöket, és később tényleg újrakezdődött más formában a román–magyar párbeszéd, meg is oldottunk számos vitás ügyet, viszont sokszor inkább gyengeségnek éreztem a kart karba öltő európai szolidaritást, nem igazi erőnek.
Néhány éve ismét azzal kell szembenéznünk Erdély-szerte, hogy a már kivívott jogokat próbálják sokan visszavenni tőlünk.
Mindennaposak a zászló-, felirat- és iskolabotrányok. Bár egyelőre úgy tűnik, Budapest nem fog nekünk román–magyar kerekasztalt szervezni, különben sem ez a dolga Magyarországnak, viszont sok másban segíthetne.
Ehhez viszont egy sokkal következetesebb szomszédságpolitikára lenne szükség, és minden bizonnyal el kellene felejteni azt az egészen különös külpolitikai koncepciót, amely elsősorban gazdaságról szól, és másodsorban sem igazán arról, ami minket nyomorít.
Utána talán Angela Merkeléket is meggyőzhetnénk arról, hogy „vigyázó szemüket” Párizsra vetve, reszkírozzanak néha azért ránk is egy-egy pillantást, mert attól, hogy német anyanyelvű elnöke van ma Romániának, nem oldódtak meg automatikusan oktatási és nyelvhasználati problémáink.
Mi több, sok román úgy érezheti, hogy ezzel a választással egyszer s mindenkorra bizonyította toleranciáját. Mint a párizsi tüntetők. Hogy példát is hozzak az ellentmondásra: egy adott pillanatban úgy tűnt, hogy a marosvásárhelyi gyógyszerészti karon az idéntől nem lesznek magyar helyek a felvételin. Ezt a veszélyt talán sikerült elhárítani, de nem kellene huszonöt év mérlegét a gyógyszerészettel kezdeni, és azzal is befejezni. Az intolerancia végül is gyógyítható. Csak ahhoz el kell ismernünk, hogy mi sem vagyunk immúnisak a fertőzésre.
Markó Béla
Népszabadság

Korunk/április
A 2015. áprilisi Korunk személyes vallomások és tanulmányok sorával kíván hozzájárulni Erdély képzőművészeti térképéhez. A budapesti Nemzeti Galériában ebben a hónapban megnyíló nagy erdélyi kiállítás (1920–1990) biztosította alkalom egyes törekvések, jelentős alkotói életművek továbbgondolására késztette a szerkesztőt és a neves munkatársakat, festőművészt, szobrászt, keramikust, műkritikust és művészettörténészt, a kétezres évekig, máig tágítva a vizsgált időszakot, időközben lezárult művészpályákra koncentrálva. Így kerül az emlékezés és elemzés középpontjába a Homoród-mentéről Párizsba jutott kiváló szobrászunk, Román Viktor, a Németországban elhunyt egykori kolozsvári művész-tanár, Tóth László és a nagyváradi Jakobovits Miklós. Erdély egész területét átfogó térkép rajzolódik ki a lapszámból, szövegben és színes meg fekete-fehér reprókban. Összefoglalás olvasható a Sepsiszentgyörgyön elindított EMŰK-ről, az Erdélyi Művészeti Központ történetéről.
Szabadság (Kolozsvár)

Boia nekimegy a nagy román egyesülés mítoszának is
Lucian Boia történész új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll.
Lucian Boia szokásához híven azokkal a mitológiává előlépett értelmezésekkel száll vitába, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságokként találkozhatott. 
A román sztártörténész tudományos munkásságát egy ideje olyan esszék megírásával egészíti ki, amelyek mintha arra törekednének, hogy a laikusok is körbejárhassák azokat a kérdéseket, amelyek meghatározóak voltak a románok és a romániaiak történelmében egyaránt. Ilyen esszé a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése is, amely a magyarországi Cser Kiadó kiadásában, 2014-ben jelent meg. 
A könnyed hangvételű mű lazán lavíroz a történelmi események között, miközben – egyszerűsítve – azt mondhatnánk, hogy egyetlen célja van: más megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat. Ilyen vizsgált pillanat az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése. 
Lehetett volna másképp is?
Mint Boia kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének a meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy Boia szerint az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen.  Erre példaként az első világháború kitörése előtt hosszan húzódó válságot hozza fel, amelyik arról szólt, hogy az egyre erősödő Németország egyre harciasabb és követelőzőbb lett, de mégis mindig sikerült megoldani a pattanásig feszült helyzeteket, mint amilyen a két marokkói válság is volt. Lehet ugyanakkor, hogy a válságkezelés csak odázta és súlyosbította a később kitörő konfrontációt - játszadozik el a gondolattal Boia. 
Boia szerint az első világháború előtt egy rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint az első világháború, ahol a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson. 
Boia nem fél az erős hasonlatoktól sem. Szerinte a Monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét. 
Boia értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban "a nacionalizmus a zenitjén volt". A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor. 
Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait is, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb. 
A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés (a hamarabb mozgósító, a jobb infrastruktúrával rendelkező és a nagyobb hadsereget fegyverben tartó fél előnyben van, a másik fél meg vagy megelőzésképpen, vagy védekezésképpen lépésre kényszerítve érzi magát) vezetett a gyors és véres eszkalációhoz. 
Boia ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy ezeknek a számos emberélettel járó eseményeknek a feldolgozása lehetséges, ahogy tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is? 
Németország, Románia és a germanofilek 
Boia a következő részben arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha olyan magától értődő, mint azt az események bekövetkezte után láthatnánk. 
Így például 1917-ben úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a korlátlan tengeralattjáró-háború beindítása után a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már egészen más képet festett az erőviszonyokról. Ahogy az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott azért, hogy uralhassa, gazdasági háttérországnak használhassa a térséget. 
Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha a történések nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát. 
Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadbalépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak - megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést. 
Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakosai ugyan a románok, de nem csak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések közé kerül, hasonlóan többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez. 
„Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra.” Petre P. Carp, 65. old.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amelyik nagyrészt kizárta azt, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve. 
„Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, amelyik a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszításán dolgozott.” 70. old.
Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat. 
Boia itt röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választani, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak. 
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.  A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai 
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a kérdés egy másik olyannak számít a román közbeszédben, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének. 
Boia kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Itt Boia azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt az, aki a térséget rendezte. Franciaország annyira el volt foglalva a saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket. 
Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi, hangsúlyozva, hogy az erdélyiek fele nem volt ezen képviselve. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése is hasonló eredményhez vezetett volna, csak sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna. 
Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor Boia hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európai „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. 
Boia felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak a megalakulásuk után, egészen a nacionál-kommunizmus időszakáig. Így lehetséges az, hogy míg 1918-ban 70% körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90% körüli lett. 
Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése, nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig - Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. Ezek a tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
Főcze János
Transindex.ro

Magyar Napok a Zsil völgyében
Maderspach Viktor nyomdokain
Egyedinek számító helytörténeti túra is szerepelt a Hunyad megyei magyar napok programjában. Benedekfi Dávid, a lupényi RMDSZ elnöke Maderspach Viktor menekülésének nyomdokain szervezett kirándulást, melyen lelkes lupényi magyarok vettek részt. Aligha bánták meg, a hangulat nagyszerű volt, a természetben tett félnapos túra kellemes, s a bányavidéki magyarság egyik kiemelkedő történelmi személyiségét is megismerhették Bodó József tanár előadása révén.
Erdélyt védelmező magyar hazafi
A Zsil-völgyi Iszkornyban született Maderspach Viktor (1875–1941) érdekes személyiség volt. Jóllehet a tizennyolcadik században Ausztriából Erdélybe került nemesi családja német eredetű volt, a Maderspachok erősen magyar érzelmű hazafiak voltak, már az 1848–49-es szabadságharc idején is áldozatot vállaltak Magyarországért és a magyarságért.
Noha a boldog békeidőkben mérnökként tevékenykedett és szenvedélyes vadász volt, híres felmenőihez hasonlóan ízig-vérig magyar hazafi Maderspach Viktor 1916-ban kommandószerű önkéntes csapatot létesített saját költségén a Zsil völgyébe betörő román hadsereg visszaszorítására, illetve a civil lakosság megvédésére a megszállóktól. 1916 augusztusában ugyanis Románia hátba támadta az Osztrák–Magyar Monarchiát, hadserege több helyen betört Erdélybe (ideértve a Zsil völgyét is), mielőtt német segítséggel az osztrák–magyar csapatok kiűzték őket.
Magyar hazafias tevékenysége miatt az impériumváltás után Maderspach Viktor kényelmetlen lett az új román hatóságoknak, akik 1921-ben csapdába akarták ejteni: a román titkosszolgálat emberei magyar tiszteknek adták ki magukat és románellenes összeesküvésbe akarták keverni a Zsil-völgyi magyar arisztokratát. Csakhogy Maderspach felismerte a provokációt, a Siguranţă tisztjeit modoruk és viselkedésük elárulta – ismertette a történteket Bodó tanár úr. Maderspach Viktor jól tudta, hogy a Monarchia tisztjei, akik úriemberek voltak, tudták használni a kést és a villát, nem úgy, mint a román titkosrendőrök. Mivel utóbbiak körülzárták a nemesi villát, Maderspach Viktor menekülni kényszerült. Gyalog, a hegyeken keresztül, hiszen vadászként kitűnően ismerte azokat. Végül sikerült Magyarországra jutnia, ahol a két háború között mérnökként és íróként tevékenykedett. Szeretett Erdélyébe csak 1941-ben térhetett vissza, amikor annak északi része visszakerült az anyaországhoz.
Túra a menekülés nyomdokain
Kereken 94 évvel Maderspach Viktor kalandos menekülése után, a helyi magyarság kirándulva tette meg ugyanazt az utat. A kirándulás az iszkronyi tulipánfától indult, melyet a – Jules Verne-vel is levelező – Maderspach család egyik női tagja hozatott Párizsból 1880-ban, és most is látható az egykori Maderspach-kúria mellett. Hasonló természeti műemlék Erdélyben csak 4 van még (3 Resicabányán, 1 pedig a Vajdahunyad melletti Gyaláron), amint kiderült a Zsil-völgye történelmét jól ismerő Martonossy Imola információiból. Amúgy a petrozsényi nyugdíjas hölgy Maderspach-szakértő, ő tartja a kapcsolatot a nemesi család leszármazottaival.
A menekülés nyomdokain a túrázó csapat Aninószán is megállt, ahol Benekedfi Dávid megszerezte a helyi polgármester támogatását egy Maderspach-emlékház létesítésére a még megmaradt asszonyházban. Vagyis abban a kisebb épületben, ahová Maderspach Viktor édesanyja költözött miután fia megnősült, és családjával a nagy kúriában maradt.
Aninószáról a Vulkán melletti hegyekbe vitt az út, festői tájakon, ahol egy pohárka kisüstivel leöblített szalonnás-vöröshagymás kellemes piknikezés mellett a csoport további érdekes információkat kapott Bodó tanár úrtól. A túra a lupényi RMDSZ-székházban ért véget, ahol Antal Amália, a Barcsay Ákos-díjjal frissen kitüntetett nőszervezeti vezető finom kolozsvári káposztával várta a délutánt együtt tölteni kívánó Zsil-völgyi magyarokat. Nemcsak az elfáradt és megéhező túrázókat, hanem olyanokat is, akik Urikányból, Vulkánból, Petrozsényból és természetesen Lupényból eljöttek a Magyar Napok ezen eseményére.
A szomszédos Petrozsényban is összegyűjt a közösség a Magyar Napok alkalmával, kedden délután verses zenés teadélutánra, csütörtökön pedig Márton Áronról szóló előadásra.
Chirmiciu András
Az 1916-os eseményekről megírta emlékeit A románok nyomában /Stádium, Budapest, 1940/ címmel.
Nyugati Jelen (Arad)

Semmi sem az, aminek látszik?
Május 13-án Tóth Tibor Budapesten élő, temesvári születésű összeesküvés-elmélet blogger tartott előadást Semmi sem az, aminek látszik – Összeesküvés-elméletek kezdőknek és haladóknak címmel a Belvárosi Református Egyházközség gyülekezeti termében. A nagy érdeklődést kiváltó prezentációra a XX. Bánsági Magyar Napok keretében került sor, ez alkalommal a szerző KONTEO 1 és KONTEO 2 című könyveit is bemutatta.
Szász Enikő TMNSZ-elnök, az esemény szervezője a bevezetőben elmondta: a Bánsági Magyar Napok célkitűzései között szerepel olyan temesvári származású, külföldön élő személyiségek bemutatása, akik valamilyen területen jeleskednek. Ilyen Bartal Zsuzsa Párizsban élő zongoraművész, aki a Bánát Filharmónia kíséretével koncertezett Temesváron és a Budapesten élő Tóth Tibor összeesküvés-elmélet blogger, akinek a pályafutása legalább olyan titokzatos, mint az általa kedvelt konspirációs elméletek.
A temesvári magyar líceumban érettségizett Tóth Tibor múltjáról annyit elárult, hogy 1990-től 2009-ig a magyar rendőrség kötelékében dolgozott, illetve képezte magát, néhány évig a titokzatos tanúvédelmi osztály vezetője is volt. Az összeesküvés-elméletekkel először hobby szinten foglalkozott, majd saját blogot indított, amely nagy népszerűségre tett szert. Végül egy kiadó is megkereste, hogy megjelentetné a blogján közölt anyagokat, így születtek meg a KONTEO 1 és KONTEO 2 című kötetek.
De tulajdonképpen mi is az a „konteo”? A blog számára valami rövid, frappáns címet kellett keresni a bonyolult összeesküvés-elméletek helyett, így született meg a konspirációs teóriákból rövidített konteo.
Tóth Tiborról az is rögtön kiderült: jó humora van és kiváló, gyakorlott előadó, vetített képes előadását az összeesküvés elméletek természetrajzáról, az ókorba visszanyúló történetéről és XX. századi robbanásszerű reneszánszáról élvezet volt hallgatni. Tóth Tibor szerint egyéniségtől és személyiségtől függően, kisebb-nagyobb mértékben és intenzitással valamennyien hajlamosak vagyunk elhinni, hogy bizonyos történések és/vagy események mögött valamilyen titkos, rejtett, árnyékban maradó terv áll, amit általában rosszindulatú, gonosz emberek (netán földön kívüliek) dolgoztak ki annak érdekében, hogy bennünket (az ártatlan, mit sem sejtő, jó szándékú, tudatlan többséget) átverjenek, s ezáltal megvalósíthassák – legtöbbször roppant elítélendő – céljaikat. Az első „dokumentált” összeesküvés elmélet Néró császár idejében született Róma felgyújtásáról, azóta ezek az elméletek át- meg átszőtték az emberiség történelmét. Felmérések igazolják, hogy az emberek 50-70%-a többé-kevésbé elhiszi, hogy a globális vagy a helyi hatalom eltitkolja előle az igazságot, manipulálja a tömegeket, hatalma bebiztosítása és anyagi előnyök megszerzése érdekében. Tóth Tibor szerint az összeesküvés-elméletek egy részéről már kiderült, hogy komoly valóságtartalmuk van, mint az 1917-es nagy októberi forradalom vagy a második világháború kirobbantása, vagy újabban a CIA embereken végzett kísérletei és az Echelon-rendszerre épülő globális lehallgatási botrány. Az összeesküvés-elméletek szakértője bevallotta, hogy ő maga kreatív játékként fogja fel a „konteózást”, a különböző elméletek, információk összevetéséből a vélt valóság „kisakkozását”.
A rendezvény végén Tóth Tibor válaszolt a teremben ülők kérdéseire, majd az érdeklődőnek dedikálta KONTEO 1 és KONTEO 2 című köteteit.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Ady, Bogdán, élet
Hiszek benne, hogy mindenki életében van legalább egy nagy Ady-élmény. Ideális esetben akár több is, de legalább egy. Nem feltétlenül iskolai tananyagként, bár egy értő-érző irodalomtanár „idegenvezetése” sokat segíthet az Ady-univerzum legalább részleges felfedezésében. Sokkal inkább később, egy bizonyos élethelyzetben, más életkorban, amikor egyszerre csak ragyogóbb vagy éppen vészjósló fénybe kerülnek azok a sorok, új, addig még nem is észlelt dimenziók bomlanak ki.
Jómagam is többször találkoztam vele. Az Elillant évek szőlőhegyén című vers hajdan volt középiskolai ballagásomat rögzítette örökre életem térképén. Aztán máig zsigereimben lüktető emlék, amint sorkatonaként heverek egy Torda környéki domb oldalában, boldogan tudom, hogy hadgyakorlati őrszemként egész nap magamban leszek, mócsingos húskonzervet eszem és Adyt olvasok. A nagy klasszikus, Az ős Kaján azon a napon költözött belém elfeledhetetlenül.
Aztán beülök Bogdán Zsolt Ady-estjére, immár több mint századszor megy a „... függök ezen a zord élet-párkányon...” című produkció, amelyet a kolozsvári színművész a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának színész-rendezője, Szugyiczky István közreműködésével hozott létre. Igyekszem félretenni a mindenféle eltérő trendek ellenére továbbra is a színjátszás egyik alapjának tekinthető versmondással szembeni elvárásaimat, valamiféle hazatérés-érzés van bennem, ismerős szavak, otthonos világ fogad magába. Bogdán Zsolt már a színpad-arénában vár rám, egy széken üldögél, talán még mosolyog is egy halványat, amint elvonulok előtte az ülőhelyem felé igyekezve. Helyezkedünk, telefont matatunk, előbb-utóbb el kell kezdődnie.
Aztán egyszer csak felpattan, s első mondata így hangzik: itthon vagyok! Elmosolyodom, tudtam. Hozzám beszél, nekem szánja a szavait, mesél az iskoláról, mintha csak ketten lennénk, bizalmas, összekacsintó. Egyszer csak azon kapom magam, hogy a mese az „ajkad: ma is sínylem, óh, első Asszony” mondattal zárul. Hoppá, itt már vers esete forog fenn, de az eszmélést máris az első kötet kiadásának terve követi, egyelőre az igazságot csak keresgélő verseket jelentetne meg, de „Nem tudom, hogy meddig érek,/Mert szörnyű ellenem a hajsza.”
Ady vívódik előttem, szeret és gyűlöl, a költő és a publicista egyik szavát a másikba öltve meséli az életét. Párizsba menni vagy maradni, visszajönni Párizsból vagy maradni, segíts dönteni, akaszkodik a tekintetembe. Mert Bogdán Zsolt maga Ady, nincs kétségem afelől, hogy ez a költő hangja, az ő tiszta szövege, féktelen energiája, félelmetes önmarcangolása. Nincsenek mítoszok, az eddig nem ismert szövegrészeket is ismerőssé avatják a zökkenés nélkül illeszkedő versrészletek, hálás aha-érzéssel hallgatom, az idő időtlenné válik, nem akarom, hogy vége legyen, nem akarom, hogy Párizsból az ősz kacagva szaladjon kifelé.
Pedig egyszer csak vége lesz. „Szépen éltem… Sok jót adtam…/Köntösöket tépnek miattam.../Éljen. S elnyel az Űr.”
Újabb súlyos Ady-élménnyel indulok haza. Tudom, hogy otthon újra előveszem a kötetet, versrészletekre vadászok, emlékezetemben Bogdán Zsolt hangját utánozva igyekszem összefércelni a kis darabokat. Persze maradok az örök hiányérzetemmel. Gazdagon.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Elbúcsúztak a Kölcsey végzősei, Kölcsey-díjat kapott Filip Zoltán
„Elbocsátunk , de visszavárunk benneteket" - ezekkel a szavakkal vett búcsút Pataki Enikő igazgató, illetve a Kölcsey Ferenc Főgimnázium az intézmény idei végzőseitől. A közel négy órás ballagáson a diákok mellett jutalmazták a nyugdíjba vonuló pedagógusokat, Filip Zoltán pedig megkapta a Kölcsey Nagydíj Arany fokozatú kitüntetését.
Európa egyetemein - Bologna, Padova, Párizs, Heidelberg - már a XII. században ballagtak, azaz elbúcsúztak a diákok a tanintézménytől. Magyar földön a most Szlovákiához csatolt Selmecbányán ballagtak először - azóta pedig elengedhetetlen eseménye ez a diák- és pedagóguséletnek. Szatmárnémeti magyar tannyelvű középiskolái közül idén a Kölcsey Ferenc Főgimnázium kezdte meg a ballagások sorát: diákok, tanárok csütörtök délután vettek búcsút egymástól.
A szokásoknak megfelelően az ünnepség az utolsó becsengetéssel és az utolsó osztályfőnöki órával kezdődött, majd a XI-sek feltűzték a szalagot és átadták a mesebeli tarisznyát a végzősöknek. Ezt követően a tanáriban Veress Kupán Emese szóban, Gáll Máté pedig énekben búcsúzott a tanári kartól, majd Kallós András és Csordás Levente egy virágcsokorral mondott köszönetet az igazgatóságnak.
Az iskola zászlaját követve az osztályos dalolva érkeztek az udvarra, ahol elfoglalták a számukra kijelölt helyeket. Eközben a két konferanszié, Doroha Liza és Fehér Ádám méltatta valamennyi osztály tanulmányi teljesítményét, sportbéli és a tantárgyversenyeken elért eredményeiket.
Az ünnepség egy perces néma gyászszünettel folytatódott, a jelenlévők így emlékeztek meg a néhány hónapja elhunyt korábbi kitűnő pedagógusról, Filip Mártáról.
„Remélem, valamennyien érzitek a hitet: a szeretet, a tudás, a biztos jövő reményének hitét. Érzitek azt a bizalmat, amellyel mi, a benneteket útra bocsátók, nevelők és szülők, kísértük lépteiteket mostanáig, és amely biztonságot nyújt számunkra most, hogy rátok tekintünk: felnőttek a gyermekeink, elindulhatnak hát saját útjukon", kezdte ünnepi beszédét Pataki Enikő igazgató. „Tudjuk, hogy van erőtök valóra váltani álmaitokat, hisszük, hogy van kitartás bennetek végigmenni az általatok választott úton, ez adjon erőt nektek a holnaphoz!", szólt a pedagógusi biztatás.
Az igazgatónő természetesen jó tanácsokkal is felvértezte a végzősöket: „A változást magatokban hordozzátok, a világ körülüttetek olyanná válik, amilyenné ti alakítjátok. Ne legyetek közömbösek soha, ne higgyetek soha azoknak, akik azt sugallják, nem rajtad áll a változás! Ne várjátok, hogy egyszer valaki valamikor majd ad egy lehetőséget, mert a lehetőségekre magatoknak kell rálelnetek, és nektek kell élnetek velük!".
„Elbocsátunk , de visszavárunk benneteket", zárta szavait Pataki Enikő. Gondolatát folytatta Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, aki reményének adott hangot, hogy a fiatalok további tapasztalatokkal és tudással felvértezte visszatérnek majd Szatmárnémetibe. „A Kölcsey egy olyan közösségi műhely, amelyből olyan palánták nőnek ki, akikre a helyi közösségünk méltán számíthat majd a jövőben is", fogalmazott .
A folytatásban Mozart „Requiemjének" dallamára minden egyes ballagó osztály két-két tagja, valamint az osztályfőnök megkoszorúzta a gimnázium épületében található emlékhelyek egyikét, majd a ballagók részéről Dobai Bernadett, a XI. osztályosok részéről pedig Farkas Henrietta mondott búcsúbeszédet. A végzősök a hagyományoknak megfelelően átadták az iskola kulcsát a XI. osztályosoknak. Az ünnepélyes pillanatokat Gnand Gréta éneke és Ianos Abigél, valamint Sárándi Annamária tanárnő szavalata tette felemelkedettebbé. És bizony a sorok között volt, aki nem bírta visszatartani a meghatódottság könnyeit...
Ekkor érkeztünk el a díjazások pillanataihoz. Az évfolyam két legjobb tanulóját, az egyaránt 10-es négy éves átlagot elérő Heidenhoffer Erhardot és Kassai Evelint valamint a 9,81-es átlagot elérő Mezei Boldizsárt az Autonet jutalmazta 500, 300 illetve 200 euróval. Díjat kapott közel harminc diák tanulmányi eredményeiért, különböző versenyeken, megmérettetéseken való helytállásért, pályázatokban, projektekben való részvételükért. Általános derültséget keltve Kovács Béla tanár felajánlásából díjat kapott a négy év alatt legkevesebbet hiányzó diák is, Sütő Evelyne.
A Kölcsey Ferenc Főgimnázium Szülői Egyesülete ajándékkal jutalmazta a tanév végén nyugdíjban vonuló Nevelits Gyöngyvért, Pricop Marianát és az előző igazgatót, Elek Imrét - utóbbi nem tudott részt venni az eseményen. A Kölcsey Ferenc Főgimnázium Szülői Bizottsága pedig immár ötödik éve adta át a Kölcsey Nagydíj Arany fokozatú kitüntetését, amit ezúttal Filip Zoltán kapott. „Olyan pedagógus ő, akit talán a legszigorúbbak egyikeként tartanak számon az iskolában, de akihez tanítványai mégis rendszeresen visszajárnak, akinek hívó szavára bárhonnan hazajönnek, ha segíteni kell, akit a ballagók hatalmas tapssal, sírva búcsúztatnak, pedig kisdiákként még sokszor úgy érezték, nem fogják túlélni óráit. Olyan tanár, aki megtanít küzdeni, akinek kemény álarca mögött az iskoláért és a diákokért dobogó szív rejlik. Tanártársainak a kitartás és következetesség példaképe, aki a közösségért él és dolgozik. Diákjainak a mester, aki megtanít mindarra, ami az életben a legfontosabb: kemény munka nélkül nincs eredmény, küzdelem nélkül nincs siker, közös akarat és együttműködés nélkül nincs győzelem", méltatta kollégáját Pataki Enikő.
A hagyományoknak megfelelően a ballagás a Szózat eléneklésével ért véget. Csütörtökön összesen 176 maturandus intett búcsút a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumtól.
szatmar.ro

Trianon: a nemzeti összetartozás napja
Kereken 95 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot.
Az 1918. november 3-án Padovában – még a Monarchia részeként –, majd november 13-án Belgrádban fegyverszünetet kérő Magyarország elvesztette az első világháborút, így aztán szembe kellett néznie a soknemzetiségű Monarchia korábbi kisebbségeinek követeléseivel. Ezek a tervek Magyarország területének felosztását helyezték kilátásba.
Érdemes lett volna ellenállni?
A tervezett békekonferencia jóindulata érdekében az 1918. október 31-i őszirózsás forradalom után népköztársaságot létrehozó Károlyi Mihály és kormánya nem állta útját a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket megszálló szerb, csehszlovák és román hadseregeknek, ez pedig súlyos hibának bizonyult.
Mint utóbb kiderült, ezek a csapatok nem a békeszerződés aláírásáig – tehát pusztán rendfenntartási céllal – szállták meg az ország nagy részét, hanem már a később elcsatolt területeket vették birtokba. Magyarországnak 1918 őszén talán még elegendő ereje lett volna a megszállók megállítására, de miután 1919 februárjára az ország területe a maihoz hasonló méretűre zsugorodott, erre már esély sem maradt. A trianoni határokat elsősorban az erő alapján szabták meg, és a pacifista politikát választó, hadseregét leszerelő Károlyi-kormányzat éppen ezzel rendelkezett legkevésbé.
Ki adja nevét
A magyar és a francia kormány közötti folytonos jegyzékváltások egyike, amelyet Alexandre Millerand, Franciaország miniszterelnöke küldött Budapestre 1920. május 22-én, június 4-ét jelölte meg a békeszerződés aláírási idejének, helyéül pedig Versailles-t. Az úgynevezett „Párizs környéki békék” közül csak a német és a magyar delegációkat invitálták Versailles-ba, a többi vesztes állam más elővárosba kapott meghívást.
A Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány komoly dilemma elé került: kit küldjön Franciaországba, ki legyen az a politikus aki nevét adja a rendkívül szigorú és igazságtalan békeokmány aláírásához? Gróf Apponyi Albert vállalta volna, ő már úgyis bebizonyította hazafiságát, mikor 1920 januárjában Párizsban megtartotta Magyarország híres, három nyelven elmondott védőbeszédét a béketeremtőknek. Ám Teleki Pál külügyminiszter (későbbi miniszterelnök) két olyan „önként jelentkezőt" keresett, akik egyébként is vissza akartak vonulni a politikától, így Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd megbízott miniszterre esett a választás. (Benárd később mégis visszatért a politikába: Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt jutott képviselői mandátumhoz). Maga Teleki Pál szóba sem jöhetett erdélyi származása miatt.
A delegáció május 31-én indult útnak Budapestről és június 3-án érkezett meg a párizsi keleti pályaudvarra, a Gare de l'Est-re. A delegáció tagja volt még Praznovszky Iván, gróf Csáky István (későbbi külügyminiszter), Wettstein János és Bobrik Arnó diplomaták, valamint a sajtó képviseletében Ottlik György és Barabás Albert. A küldötteket a Hőtel des Réservoirs-ban szállásolták el. A megbízóleveleiket nyomban kicserélték, majd a békeszerződés egyik példányára már ekkor, június 3-án rákerültek a pecsétek, így a szignózásnak csak a második fele maradt másnapra.
Az Egyesült Államok nem írta alá
Június 4-ének délutánjára a francia kormány már feldíszíttette az aláírás helyéül szolgáló Grand Trianon egyik termét, az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-t, melynek falait rózsákkal díszített kárpitok és a terem névadójának (Jean Cotelle) festményei díszítették. Délután negyed ötkor, a magyar küldöttséget bevezették a terembe, ahol már elhelyezkedtek az antant és a társult hatalmak képviselői. A meghívottak között volt még Ferdinand Foch marsall, Franchet d'Esperey tábornok és I. Sándor görög király. Az asztalfőn Alexandre Millerand ült.
Ekkor rövid beszéde végén felszólította a magyar küldötteket a dokumentum aláírásra. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdőívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést.
Először Benárd Ágoston, majd Drasche-Lázár Alfréd járult a középső asztalhoz; utóbbi tüntetően állva látta el kézjegyével a békeszerződést. A magyar után az öt főhatalom képviselője írta alá a békediktátumot, majd következett a többi ország a francia ábécé sorrendjében.
Az I. világháború végén a Monarchiával hadban álló 17 ország kötött itt békét Magyarországgal, az Egyesült Államokat kivéve: Woodrow Wilson elnök nem volt hajlandó nevét adni ilyen békéhez, így nem sokkal később különbékét kötött Magyarországgal.
A negyedórás aktust Millerand rövid beszéde zárta, majd elsőnek a magyar delegáció távozott. A palota körüli díszőrség fegyverrel tisztelgett a magyaroknak, míg a cseh, román és délszláv politikusok egymásnak gratuláltak. A magyar delegáció nagy része már aznap hazaindult.
A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett.
Az ég is gyászolt…
Míg 1920. június 4-e Párizsban verőfényes volt az ég, addig Budapesten borongós, esős volt az időjárás. Mondták is sokan: az ég is a magyarokkal gyászol. Az aláírás napjára a közép- és alsófokú iskolákban, illetve a hivatalok többségében gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették. A boltok zárva voltak, csak az élelmiszert árulók nyitottak ki. Az aláírás pontos dátumát még nem tudták, így a „gyászszertartásra" már reggel gyülekeztek az emberek. Több tízezres, feketébe ötözött tömeg gyűlt össze a Hősök terén, többségük a határon túlról menekültekből állt – ennek megfelelően gyülekeztek az „Északmagyarország”, „Délmagyarország és „Keletmagyarország” feliratú táblák alatt.
A menet reggel tíz óra előtt indult meg az Andrássy úton és a környező utcákon át a Bazilikához, a Himnuszt, a Szózatot, olykor egy-egy Kossuth-nótát énekelve, jelszavakat skandálva: „Le az antanttal”, „Igazságot Magyarországnak”. A vagonlakók külön tábla alatt gyülekeztek – utóbbiak amolyan jelképes áldozatai a trianoni békediktátumnak: ők az elcsatolt területeken éltek, de nem esküdtek fel az új hatalomra, hanem egzisztenciájuk kockáztatásával is vállalták, hogy áttelepülnek a trianoni Magyarországra.
10 órakor megkondult Budapest összes harangja, megszólaltak a gyárszirénák, megálltak a villamosok és a kocsik. Az egész országban a dolgozó munkások, hivatalnokok letették a munkaeszközt és néma csendben álltak. A bíróságok a tárgyalásokat felfüggesztették, a fővárosi közgyűlés egy órás szünetet hirdetett, a vonatok megálltak.
Válás – ezer év után
A parlamentben Rakovszky István házelnök rövid beszédet mondott: „A kényszer hatása alatt ezt az úgynevezett békeszerződést aláírjuk. De a lehetetlen dolgokra senki sem kényszeríthető. (...) Bízzunk e gyásznapon az isteni Gondviselésben, bízzunk nemzetünk szívósságában, amely egy évezreden át Európa védpajzsa volt” – mondotta.
A házelnök üzent a határon túl maradt majdnem három és félmillió magyarnak is: „A tőlünk elszakított országrészeknek pedig azt üzenjük: ezer évi együttlét után válnunk kell, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük”. A magyar történelem talán legrövidebb parlamenti ülését – tíz perccel megnyitása után – egyhangú egyetértéssel berekesztették.
Az egyesületek és szövetségek szerte az országban bátorító felhívásokat tettek közzé. A „megszállott vármegyék követei”, azaz az elcsatolt területekről elüldözött vagy elmenekült alispánok és megyegyűlési tagok a pesti városházán tartottak gyűlést. Itt kiáltványt intéztek a világ közvéleményéhez, melyben tiltakoztak az igazságtalan béke ellen.
A trianoni békeszerződés országhatárokra vonatkozó előírásai sohasem valósultak meg teljes egészében. Az államnak a békeszerződésben érintett kétharmadát 1919. nyarára már szinte teljesen elfoglalták szomszédaink és az annexiót a győztes nagyhatalmak is elismerték, ilyen szempontból a békeszerződés csak formalitás volt. Másrészt a trianoni béke nem pillanatnyi állapotot tükrözött: Baranya és vidéke délszláv, míg Nyugat-Magyarország magyar uralom alatt állt, így mindkét területre vonatkozóan változtatásra vártak a nagyhatalmak.
1921-re a magyar és a többi érintett állam is törvénybe iktatta a szerződést, majd megkezdte munkáját a négy határmegállapító bizottság, hogy ingatlanról ingatlanra kijelölje a határokat. A bizottságnak (is) köszönhetően két településnél módosult a trianoni határ: Somoskő és Somoskőújfalu Magyarországhoz került. Az osztrák-magyar határszakaszon sem a trianoni határok állnak manapság: 1921-ben tizenkilenc településnek (köztük Sopronnak) sikerült kivívnia, hogy maguk dönthessenek hovatartozásukról, mely során öt település Ausztriához, míg tizennégy a Magyar Királysághoz került. A mai határok már az 1947-es békeszerződésből fakadnak, amely (három falu eltéréssel) nem a trianoni, hanem éppen a fentiek miatt az 1938. január 1-i határokat állította vissza. A magyar Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává. -
múlt-kor/B.T.
maszol.ro

A Trianon-pszichózis ellen
Hetvenötödik születésnapja alkalmából köszöntjük KOCSIS ISTVÁN dráma- és történetírót.
Erdélyi magyar sérelmeink, életünk drámai helyzetei mind Trianon következményei! Nem beszélnék róla, ha a történelemkönyvek hitelesen megírnák, mi történt! Csak néhány a legkönnyebben felfogható rejtélyek közül: a békekonferencia döntéseit nem azok hozták meg, akik a nyilvánosság előtt szerepeltek, tehát nem a legaktívabbnak látszók, nem Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, nem Georges Benjamin Clemenceau francia miniszterelnök (és nem az őt felváltó kormányfő, Millerand), nem David Lloyd George angol miniszterelnök, nem Orlando olasz miniszterelnök (és nem az őt felváltó kormányfő, Nitti).
Voltak ott hatalmasabb személyiségek, de azok a kulisszák mögül diktálták a béke feltételeit. Folytathatnánk a többi könnyen felfogható rejtély felsorolásával, de előbb fel kellene oldanunk egy ellentmondást: a világháború úgy ért véget, hogy az Amerikai Egyesült Államok belépett a háborúba. De az amerikai hadseregnek nem kellett hatalmas csatákban győzedelmeskednie, hogy ellenfeleit, a központi hatalmakat térdre kényszerítse. Azzal győzött, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghirdette azt az örök békét, miszerint nem diktátumok, hanem népszavazás fogja eldönteni a határvitákat. Nem győztesek és legyőzöttek tárgyalnak majd egymással a béketeremtés asztalainál, hanem egyenrangú nemzetek, amelyeket egyképpen megillet a legszentebb jog: a népek önrendelkezési joga
Tulajdonképpen mindegy tehát, hogy kiket neveznek meg győzteseknek és kiket legyőzötteknek. Bizony, akkor még mindenki tudta, hogy Wilson elnök gyönyörű eszméinek, megnyugtató nyilatkozatainak és tervezeteinek volt köszönhető, hogy elmaradtak a mindent eldöntő, legelkeseredettebb, legnagyobb emberáldozatokat követelő végső ütközetek. De ha az első világháború valóban úgy ér véget, hogy az Amerikai Egyesült Államok belép a háborúba, akkor kik lehettek erősebbek a háború befejezésekor, illetve a békekötés előkészítésekor az amerikai elnöknél? Mert hogy valakik erősebbek voltak Wilson elnöknél, az bizonyos. De kik? A békekonferencia határozatait már a békekonferencia megnyitása előtt eldöntő hatalmasságok – a kulisszák mögött rejtőzködők? Ha igen, akkor minek köszönhetően? És mekkora volt az ő hatalmuk? Hiszen a legdöbbenetesebb tények egyike, hogy Wilsont még arra is rá tudták venni, álljon be azok közé, akik a békekonferencián az ő béketeremtő eszményeit megcsúfolják… Mielőtt e hatalmasságok közül az egyiknek felfedném kilétét, vegyük tekintetbe azt is, hogy a legfelfoghatatlanabb – természetesen – azoknak a hatalma, akiknek hivatalosan semmiféle hatalmuk nincs. Tomaš Garrigue Masaryknak hívták az egyiket; korabeli minősítése: egyetemi tanár. Hivatalosan valóban nem volt hatalma, de a bizonyítékok arra hívják fel a figyelmet, hogy az előretolt bábuk (Wilson, Clemenceau és a többiek) mégis az ő akaratát teljesítették. A kulisszák előtt szereplő „nagy államférfiak” urai közül Masarykon kívül csak néhányat ismerünk név szerint. Az amerikai Edward Mandell House-ra hívjuk még fel a figyelmet, minden korabeli politikus „House ezredesére”, aki hivatalt sem viselt, de még ezredes sem volt, mindazonáltal sokan a korszak leghatalmasabb férfiújának tekintik! A korabeli tanulmányozható források alapján sem nehéz megállapítanunk, hogy Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke igen gyakran rendelte alá saját akaratát az övének. Az ő hatására fordul szembe saját eszméivel, tagadja meg nyilatkozatait, tervezeteit, a híres 14 pontját is, az ő hatására mond le az önrendelkezési jog érvényesítéséről, a népszavazás intézménye támogatásáról. De a következő kérdésekre is meggyőzően kellene válaszolnunk: House kinek az akaratából döntött Wilson helyett? Mi késztette Wilsont arra, hogy elviselje House felügyeletét? Kinek, kiknek az állásfoglalását képviselte House? A fináncoligarchiáét? A szabadkőművességét? Másokét? Kik voltak tehát hatalmasabbak, mint a győztes Amerikai Egyesült Államok kongresszusa és kormánya? Ha méltóképpen válaszolunk e kérdésekre, igen félelmetes következtetéseket vonhatunk le. Többek között azt is, hogy a háború tulajdonképpeni felelősei diktálták a béke feltételeit. (Minthogy e feltételek érvényesülése miatt robbant ki végül a második világháború.) Tulajdonképpen arra a félelmetes ellentmondásra kell itt még felhívnunk a figyelmet, hogy az önrendelkezési jog megcsúfolása mindennapos gyakorlattá vált a békekonferencián, de úgy vált legjobban megcsúfolttá, hogy közben megmaradt a békekonferencia legfőbb és fennen hirdetett alapelvének… Felfogható ez?
Nyilvánvaló, hogy a népek népszavazáson élhetnek az önrendelkezés jogával, de a Párizsban ülésező „hatalmasok” – miközben nyilatkozataikban továbbra is hívei mind a népek önrendelkezési jogának, mind a népszavazás intézményének – már a konferencia kezdetén (sőt, előkészítésekor) úgy viselkednek, mintha sosem hallottak volna a népszavazás intézményéről… És mi határozza meg magatartásukat? Annak a feltétel nélküli tudomásulvétele, hogy a békekonferencia leendő kárvallottjai a konferencia érdemi vitáin nem vehetnek részt, nem is kapnak ezekre meghívást addig, amíg értelme lenne a jelenlétüknek. Miért is hívnák meg őket, ha rájuk nem vonatkozik a legszentebbnek kikiáltott jog: a népek önrendelkezési joga, s így népszavazáson sem nyilváníthatják ki akaratukat… És a forrásokból bizony még az is kitűnik, hogy a békekonferencia előkészítői elmulasztják ezt méltóképpen megindokolni, mert ha nem mulasztanák el, akkor nyíltan vállalniuk kellene a legcinikusabb magyarázatot: minek hallgassák meg a békekonferencia „döntést előkészítő” vitáin azokat, akik érveikkel „a már meglevő döntést” esetleg megcáfolhatnák… És amikor elhatározzák, hogy milyen bizottságok fogják a döntéseket előkészíteni, akkor csak azokat veszik be e döntéseket előkészítő bizottságokba, akik a már meglevő döntés kedvezményezettjeinek a képviselői. Amikor a magyar küldöttséget a békekonferencia megkezdése után egy évvel végül fogadják, sőt, meg is hallgatják, cinizmusban és hamisításban felülmúlhatatlan válaszban fejtik ki, hogy érvelésükből, szempontjaikból, bizonyítékaikból stb. semmit sem vesznek figyelembe…
A trianoni pszichózis a legeslegfelfoghatatlanabb rejtély. A lényege pedig a következő: az igazságtalan békediktátum következményeképpen nem a békekonferencia kárvallottjainak, hanem a kedvezményezettjeinek a gyűlölete bizonyul engesztelhetetlenebbnek… Kialakulnak a trianoni pszichózis legfelfoghatatlanabb formái, melyek tulajdonképpen nem is közelíthetőek meg, ha csupán a racionális összefüggéseket vesszük tekintetbe. Legnehezebb éppen annak az oknak a megvilágosítása, amely a mai nem magyar trianoni pszichózisokat meghatározza. Induljunk ki abból, ami köztudomású: a román, a szerb és a szlovák (akkor még csak csehszlovák) politika az utóbbi években is számtalan bizonyságát adta annak, hogy ellenségkép-szükségletét a magyar nemzet és a magyar állam rágalmazásával próbálja kielégíteni. De az újabb és újabb magyarellenes propaganda-hadjáratot, gyűlöletszítást stb. nem lehet pusztán olyan ésszerű okkal megmagyarázni, mint az ellenségkép-keresés. Ha úgy egyszerűsítjük le a kérdést, hogy országuk belső gondjairól akarják elterelni a figyelmet „a bűnbak keresésével”, azaz az ellenségkép-kereséssel, akkor csak a kérdés elhomályosításához járulunk hozzá. Igen, nagy tévedés azt feltételezni, hogy a szlovák, román vagy szerb agresszív nacionalista minden cselekedete mögött ésszerű politikai meggondolás áll. Aki a nem magyar trianoni pszichózisokat nem tanulmányozza elmélyülten, az sose fogja megérteni, hogyan alakulhatott ki a legésszerűtlenebb és legindokolatlanabb gyűlölet: a szomszédos országok nemzeteinek magyargyűlölete. A nemzeti identitás zavarainak – mint amilyen a trianoni pszichózis – tanulmányozása közben felfoghatatlannak tűnő dolgokra is rájöhetünk, például arra, hogy a nemzetek viszonyában az agresszió nem feltétlenül agresszióra válasz, s hogy engesztelhetetlen gyűlölet lelkiismeret-furdalásból is nőhet ki.
A román, szlovák, szerb trianoni pszichózisok kialakulása azzal kezdődik, hogy a politika egyszeriben megtagadja azt az elvet, amelyre legalább annyit hivatkozik a háború előtt, alatt és a béketárgyalások idején, mint a történeti elvre: az etnikai elvet.
Nézzük román vonatkozásban. Eddig a román nemzeti mozgalmak célja a román nemzeti egység megteremtése. E cél 1920-ban megvalósult. Ám nem csak e cél valósult meg. Románia több mint kétszer akkora területet kap 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. (Ők nagyjából az 1940. évi határrevízió, az ún. második bécsi döntés alkalmával meghúzott, etnikainak tekinthető magyar–román határt tartották elfogadhatónak és kiharcolhatónak.) A 137 000 km2-es Románia váratlanul és mindenki, a román politikusok számára is érthetetlenül 295 000 km2-es országgá válik. És az új ország nem nemzeti állam, hanem soknemzetiségű. A románság az összlakosságnak kb. 65 százalékát teszi ki. Igen, Romániának 2,9 millió román nemzetiségű magyar állampolgárra hivatkozva így juttatnak nagyobb területet Magyarországból, mint amekkorát a 11 milliós magyarságnak meghagynak. Megismétlem: kétszer akkora területet kap Románia 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. Hát ez az oka a trianoni pszichózisuknak! A szlovákokénak is ez az oka: ők is kétszer akkora területet kaptak, mint amekkorára a pánszláv irredenta számított... A világháború előtti titkos terveiket kell ehhez tanulmányozni, és nem a hordószónoklatokat! Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a Trianonban aláírt békediktátumot mindenki – a diktátum kedvezményezettjei is – igazságtalannak tekinti, akkor megvilágosodik előttünk a trianoni pszichózis kialakulásának a legfélelmetesebb magyarázata, melynek lényege:
Az igazságtalanság kedvezményezettjei szükségképpen gyűlölik az igazságtalanság kárvallottjait! Szükségképpen, mert az igazságtalanság kedvezményezettjei lelkiismeret-furdalásából nő ki a gyűlölet kivághatatlan erdeje! És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politikáját! Gyűlöletükben és félelmükben az igazságos rendezéstől meg is akarják semmisíteni az igazságtalanság kárvallottjait. Népirtás végrehajtását tervezik be! Mert mikor válik a trianoni igazságtalanság igazsággá? Ha eltűnt a föld színéről az igazságtalanság utolsó kárvallottja is. És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politikáját…
Az első világháború és a párizsi békekonferencia legfélelmetesebb rejtélye, hogy a kulisszák mögül éppen azok diktálták a béke feltételeit, akik előkészítették a háborút. A békekonferencia megnyitásakor mintha már el is döntetett volna, hogy legfőbb cél a Hagyományos Európa felszámolása. De e félelmetes következtetéseket csak azért mertük levonni, mert megvilágosítják a megoldás útját… Hiszen a Hazugság és Cinizmus kultuszát csak akkor válthatja fel az Igazság kultusza, ha megszületik Európában a hiteles történelemtudomány… És még valaminek meg kell történnie: érvényesülnie kell az egyenlő esélyek elvének…
A keresztény Európa akkor megmarad, ismét jelentőssé válik. A Kárpát-medencében pedig megszületik a megbékélés… Hiszen mindössze két feltétel teljesítése szükséges ahhoz, hogy az európai nemzetek méltó választ tudjanak adni a nagy kihívásra (azaz méltóképpen szembe tudjanak nézni a nemzethalál rémével):
a) Tiszteletben kell tartani az egyenlő esélyek elvét. Miért oly fontos ez? Az egyenlő esélyek elve, ha hagyják érvényesülni, csodákra is képes: a gyűlöletet szeretetté tudja változtatni, miképpen az egyenlőtlen esélyek elve, ha érvényesül, gyűlöletté változtatja a szeretetet. b) Vállalni kell minden igazság, a teljes igazság kimondását. Azaz meg kell teremteni a hiteles történelemtudományt. (A Kárpát-medencében gondolkodva: Az egyenlő esélyek elve – melyből kinőhet a szeretet virága – miképpen érvényesülhetne az igazmondás vállalása nélkül? A gyűlölködés szelleme a Kárpát-medencében, illetve az egész Trianon meghatározta közép-európai térségben is csak addig uralkodhat, amíg az itt élő nemzetek – magyarok, románok, szerbek, szlovákok és a többiek – nem ismerik meg, illetve nem fogadják el múltjuk és jelenük minden igazságát.
De ha elfogadják, legyőzhetővé válik a legyőzhetetlennek tűnő trianoni pszichózis is.)
Kocsis István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar beteg
Tökéletesen megértem Cseke Attila felháborodását a magyar kormány által Romániában építendő úgynevezett magyar kórház indoklásával kapcsolatban. A hírt bejelentő magyarországi államtitkár szerint ugyanis Erdélyben már alig vannak magyar orvosok és ápolók, ezért a határon túliak nem tudják megértetni a panaszaikat. Hogy teljesen tiszta legyen a kép: a volt egészségügyi miniszter nem a kórházépítés tényén, hanem a megideologizálásán gurult dühbe – és teljesen igaza van. A kórházépítéssel ugyanis semmi gond. Az adatok meglehetősen széles szórásúak, de úgy tűnik, jelenleg Romániában négyszáz-ötszáz magánkórház, magánlaboratórium és diagnosztikai központ működik, többek között Erdély számos nagyvárosában, és a tulajdonosok között találni olaszokat, görögöket, törököket, németeket stb., sőt magyarokat is. A magánkórházak az egészségügyi szolgáltatások széles skáláját lefödik, beilleszkednek a romániai akkreditációs és biztosítási szabályozásokba, meghívott vendég professzorokkal gyakran a betegek kérésére olyan műtéteket végeztetnek el Romániában, mint Párizsban, Londonban vagy Rómában. Mindezek a kórházak természetesen profit-központúak, és akit érdekel, a világhálón megkeresheti azt a top20-at, amelyet Románia gazdasági napilapjai minden évben nyilvánosságra hoznak ezeknek az egészségügyi intézményeknek a működésével kapcsolatban. Az 1990-es fordulat óta, amikor az egyházfők és más közismert személyiségek alapította Segítő Jobb Alapítvány segítségével a környező országokból többen keresték a gyógyulást Magyarországon (nem csupán magyarok), alaposan megváltozott a helyzet Romániában is. Például számos, akkor csak Magyarországon elérhető diagnosztikai eljárás vagy sebészeti beavatkozás ma már mindennaposnak vagy rutinműtétnek számít. (Fogalmam sincs, évente hány stentet ültetnek be, vagy hány bypass műtétet végeznek a szívbetegeken Marosvásárhelyen, de úgy gondolom, hogy naponta egynél mindenképpen többet, nem beszélve olyan agyműtétekről, amelyekhez képest a Karinthyt műtő Olivecrona beavatkozása is mindössze orvostörténeti és persze irodalmi hagyomány.) Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmáron, Nagybányán nem csupán románt, hanem magyart is gyógyítanak, mint ahogyan a zömmel magyar orvosokkal és ápolókkal működő székelyföldi kórházakban sem nemzetiségük szerint veszik fel és kezelik a betegek. Mint ahogyan sem Romániában, sem Magyarországon, sem a világon sehol nem kérdik meg az azonnali ellátást igénylő betegtől, kicsoda, micsoda és milyen nyelven beszél. A kórházi ellátás ugyanis mindenekelőtt ember- és nem nemzetközpontú. Nyilván el tudok képzelni olyan kórházat Nagyváradon vagy bárhol Erdélyben, amelyet tulajdonosként a magyar kormány, a magyarországi költségvetés működtet valamiféle csatornán keresztül, de nem tudok elképzelni olyan magyar kórházat, amelybe csak magyar betegeket vesznek fel, amelynek intenzív osztályán csak magyar betegeket próbálnak újraéleszteni. Megismétlem: a gyógyítás nem nemzet-, hanem emberfüggő. Jöjjenek csak a kórházak, bármiféle tulajdonban, hiszen egy országban minél több kórház van, annál jobb – írnám le ezt a mondatot, de tudom, hogy az állítás nem teljesen igaz, hiszen minél több a kórház, annál gyatrább a megelőzés és a hozzá szorosan kötődő életminőség. Egyébként éppen a magyarországi és a romániai román, valamint magyar orvosok és egészségügyiek nagymérvű munkavállalása más uniós országokban igazolja ezt a tételt: a dán, a norvég, az angol, az ír, a francia, a német beteg, az illető kórházak vezetőségei a szakértelmet, az emberi tulajdonságokat, az együttérzési képességeket, a munkabírást, esetleg az elvégzett egyetemek jó hírét, minőségét keresik a tőlünk érkezett orvosokban, ápolókban és korántsem a nemzetinek tartott jellemvonásokat. Tehát jöjjön a magyar kormány, csak nem föltétlenül kell mindent megideologizálni. Talán emlékszünk még, úgyszintén, a romániai rendszerváltás utáni évekbeli gazdasági csodavárásra: Székelyföldet az lendíti majd előre, ha lesz egy magyarországi bank előnyös hitelekkel a székely vállalkozók számára. Magyarországi bank lett, keveset beszélünk róla, hogy bizony más pénzintézmények mellett ez is szórta a svájci frank alapú hiteleket székelynek, románnak egyaránt. Azaz úgy viselkedett, mint a magyarországi vagy romániai bankok egyike. A magyar költségvetéssel működtetett kórház sem lehet más, mint a romániai kórházak egyike. Hadd legyen, csak éppen ne tekintsük a romániai magyarság megmentőjének, nemzeti mankónak, hanem egy szereplőnek a romániai egészségügyi piacon. Friss a hír: Ferenc pápa úgy döntött, hogy éjszakai menedékhelyet létesít a Vatikán falai mellett. Nem mondta, hogy csak katolikus, csak olasz, csak dél-amerikai, csak öreg vagy csak fiatal hajléktalanoknak. Hanem elesett, rászoruló embereknek. Az emberség, emberiesség ugyanis egyetemes és nyelvfüggetlen.
Székedi Ferenc
Előzmény: maszol.ro, 2015. jún. 5. - Kórházat építene Erdélyben a magyar kormány
maszol.ro

Kopjafa őrzi Siklódy Lőrinc emlékét
„Múltunk nagyszerű emberei – legyenek akár királyok, költők, tudósok, művészek és mások –, mindig is példaképként szolgálnak számunkra és a jövő generáció számára” – hangzott el a Siklódy Lőrinc emlékére állított kopjafa avatóján, Ditróban. A Petres Lajos által készített, a ditrói önkormányzat által állíttatott, Budapest VIII. kerület finanszírozásával megvalósított emlékoszlopot a falunapok keretében, vasárnap avatták fel.
Az avatóünnepségen elhangzott, néhai Siklódy Lőrinc az egyik, akire Ditró méltán büszke, hiszen a szobrászművész szülőföldjén és határokon túl is maradandót alkotott. Munkásságát Puskás Anna, a Siklódy Lőrinc Általános Iskola igazgatója ismertette. Felsorolásában számos alkotás neve hangzott el, amelyek mind a ditrói származású művész keze alól kerültek ki. A legtöbb alkotás magyarországi településeken található, a Magyar Nemzeti Galéria 22 szobrát őrzi. Szülőfalujához való kötődését tanúsítja az a három, kararai márványból készült szobor, amely a ditrói nagytemplom főoltárát díszíti. A szobrok Szent Istvánt, Szent Lászlót, Jézus Szent Szívét ábrázolják. „Az, hogy most ezen a helyen összegyűltünk Siklódy Lőrinc szobrászművészre emlékezve, és tiszteletére kopjafát avatunk, azt jelenti, hogy olyan értékeket vitt be a nemzedékek, a nemzet életébe, amelyek az idő próbáját kiállták. Személyében a lüktető, a teremtőerejű életet magasztaljuk” – fogalmazott Puskás Anna.
Siklódy Lőrinc /Ditró, 1876. szept. 17.-Budapest, 1945. szept. 15./ Budapesten hunyt el, a józsefvárosi Fiumei úti Nemzeti Sírkertben nyugszik. A budapestiek épp annyira büszkék a szobrászművészre, mint a ditróiak – mondta a kopjafaavató-ünnepségen Sánta Péterné, Budapest VIII. kerület alpolgármestere. „Bár Siklódy Lőrinc Ditróban született, de ugyanúgy magyarnak született, mint mi mindannyian. Hosszan alkotott a józsefvárosi Százados úti művésztelepen, sok alkotása található Budapesten és Nagy-Magyarország szerte” – mondta az alpolgármester, beszédében hangsúlyozva a nemzeti összetartozás fontosságát.
Az avatóünnepségen részt vett Siklódy Lőrinc unokaöccse, a Magyarországon élő Láng Péter ügyvéd is. A szobrászművész életútjából néhány olyan dolgot mondott el, amit a róla szóló hivatalos említések nem tartalmaznak. A hallgatóság megtudhatta, hogy Siklódy Párizsban, a világhírű francia szobrász, Rodin legkedvesebb magyarországi tanítványa volt, továbbá azt, hogy fejlődésének egyik meghatározó állomása München volt. Láng Péter arról is szólt, hogy a Velencei Biennálén Siklódynak kisplasztikái nyerték meg a látogató közönség és a zsűri elismerését. „Siklódy Lőrinc megtestesítette azt, ami számomra a székelységben az igazi jellemző: a mély hitet, az erőt, a kitartást, a tudást, a tehetséget és a halálig való ragaszkodást a szülőföldhöz és annak hagyományaihoz” – összegzett a szobrászművész rokona.
„Tisztelegnünk kell azok előtt az elődeink előtt, akik Ditrót valamilyen szinten széppé, jobbá varázsolták, hírnevét öregbíttették”– fogalmazott az ünnepségen Puskás Elemér polgármester. Elmondta, a Siklódy-emlékoszlop egyike azoknak, amelyeket a Ditró-pataka mellett létesülő parkban kívánnak felállítani. A továbbiakban Puskás Tivadar és Csibi Andor emlékére is kopjafát állítanak, alkalmassá téve így a tér egy részét arra, hogy akár tanórákat szervezzenek itt a diákok számára.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Az ötvenhatos vértanúk emléknapja 57 évvel a kivégzések után
Az 1956-os miniszterelnök Nagy Imréről és mártírtársairól, a forradalmat követő megtorlás áldozatairól emlékezett meg kedden, az ötvenhatos vértanúk emléknapján Magyarország.
Az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét és mártírtársait, Maléter Pál honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót, az 1958. április 24-én kivégzett Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét és az 1957. december 21-én a börtönben elhunyt Losonczy Gézát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét 1989. június 16-án helyezték végső nyugalomra az Új köztemető 301-es parcellájában. A koncepciós perek áldozatainak rehabilitációja és az újratemetés a rendszerváltó időszak szimbolikus és katartikus eseménye volt.
Nagy Imrét, az 1956. évi forradalom és szabadságharc törvényes miniszterelnökét, Maléter Pált, a forradalom honvédelmi miniszterét és Gimes Miklós újságírót – törvénysértő ítélet után – 1958. június 16-án végezték ki Budapesten. Az 1958 februárjában elnapolt büntetőpert a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével június 9. és 15. között folytatta le. A zárt tárgyalás végén Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani, Donáth Ferencet 12 évi, Jánosi Ferencet 8 évi, Tildy Zoltánt 6 évi, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélték.
A törvénysértő per vádlottjai közül Losonczy Géza 1957 végén a börtönben, tisztázatlan körülmények között halt meg, Szilágyi József ügyét elkülönítve tárgyalták, őt már 1958. április 24-én kivégezték. A kivégzettek holttestét a börtönudvaron betonba ágyazták, majd 1961-ben titokban átvitték a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájába.
Az Igazságügyi Minisztérium közleményét a „Nagy Imre és társai ellen lefolytatott büntetőeljárásról és az ítéletről" 1958. június 17-én hozták nyilvánosságra, és ekkor jelentették be Szilágyi József és Losonczy Géza halálát is. A hírre számos nyugati országban tüntettek a magyar és a szovjet követségek előtt, az Egyesült Államok tiltakozott Nagy Imre és társai kivégzése miatt.
Harminc év után kért rehabilitáció
A kivégzések harmincadik évfordulóján, 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) felhívást intézett a társadalomhoz az 1956 utáni megtorlás áldozatainak erkölcsi, politikai és jogi rehabilitációja érdekében. A köztemetőben június 16-án mintegy négyszázan koszorút helyeztek el a 301-es parcellában, és felolvasták a 244 kivégzett névsorát, ugyanezen a napon a párizsi Père-Lachaise temetőben a családtagok jelenlétében felavatták Nagy Imre jelképes sírját.
Az állampárt 1988-ban kegyeleti kérdésnek minősítette az ügyet, kapcsolatba lépett az ellenzékkel, a családtagokkal. 1989. január 28-án Pozsgay Imre államminiszter, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Politikai Bizottságának (MSZMP KB PB) tagja egy rádióinterjúban kifejtette, hogy az MSZMP KB történelmi albizottsága a kutatások alapján „népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek", valamint hogy „1956 nem ellenforradalom volt, hanem egy nemzeti érzékenységében, önbecsülésében a diktatúra által megtiport nép jogos felkelése, népfelkelés".
1989 áprilisában ötnapi kutatás után valamennyi mártír földi maradványai előkerültek: arccal lefelé találták őket, kátránypapírba csomagolva. A TIB követelte, hogy a kormány tegye közzé a kivégzettek névsorát, nevüket közös emlékmű őrizze. 1989 áprilisában Németh Miklós kormányfő javasolta, hogy a temetés kormányzati lépés is legyen. Politikai felülvizsgálatról és a megbékélésről szóló kormánynyilatkozatról döntöttek.
Felmentették az elítélteket
1989. június 16-án Budapesten – ahogy akkor nevezték – a nemzeti gyász és megemlékezés napján, a gyász fekete és fehér színeinek drapériájával bevont Műcsarnok lépcsőjén ravatalozták fel Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza és Szilágyi József koporsóját, valamint a tragédia minden mártírját és hősi halottját jelképező hatodik, üres koporsót.
A kormány és az ellenzék közös szervezésében tartott gyászszertartáson mintegy 250 ezer ember búcsúzott a mártíroktól. Az ünnepélyes újratemetést az Új köztemető 301-es parcellájában tartották, ott, ahol a mártírok földi maradványait megtalálták. A temetőben a családtagok, a harcostársak és a barátok koszorúinak elhelyezése után felolvasták a kivégzettek névsorát. A síroknál a család által felkértek mondtak búcsúbeszédet, végül a különböző felekezetek papjai ökumenikus imát mondtak, és megáldották a 301-es parcellát.
A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án, azon a napon, amikor Kádár János meghalt, a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, az elítélteket bűncselekmény hiányában felmentette.
Krónika (Kolozsvár)

PARÁSZKÁNAK ANNYI
A Rostás cikkéből megismert beadványosok levele jelez ugyan valamiféle csapatszellemet, de a tartalma inkább szórakoztató, mintsem harcias.
Amióta egy teljes oldalon népszerűsítette a verespataki Gold Corporationt, azóta nem szeretek Krónikát olvasni. Most a Tasnádi-Sáhy Péter nyílt levele miatt mégis előkerestem a lap június 16-i számát. Tasnádi-Sáhy az Erdélyi Riportban közölte levelét, címzettje Rostás Szabolcs, a Krónika vezető szerkesztője. Rostás arról írt cikket, hogy „a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségének 18 főállású tagja közül tizenöten 2013 augusztusában beadványban fordultak a területi stúdió vezetőségéhez, amelyben súlyos szakmai vétségekkel, minősíthetetlen magaviselettel vádolják kollégájukat [Parászka Borókáról van szó], és javasolják külsős munkaviszonya megszüntetését.” A nyílt levél azért született, mert Rostás cikkét átvette akuruc.info, arra buzdítva olvasóit, hogy „írjanak” Parászka üzenőfalára, és telefonon se hagyjanak neki békét, Tasnádi-Sáhy pedig úgy gondolta, mindettől Rostásnak el kellene határolódnia.
Tasnádi-Sáhy Péter feltehetőleg abból indult ki, hogy létezik valamiféle céhen belüli szolidaritás, hogy az újságírók, miként a szabadságért harcoló katonák, egymásnak vetett háttal, egymást védve küzdenek nemes céljaikért. A tények viszont azt mutatják, hogy a kuruc.info brigádjaiban sokkal több a csapatszellem, kakasszóra akcióba lépnek, mint a dénéás maszkácok.
A Rostás cikkéből megismert beadványosok levele jelez ugyan valamiféle csapatszellemet, de a tartalma inkább szórakoztató, mintsem harcias. Olvasom: „a piacon megállított hallgatók” (nem tudni, bevásárlókról és/vagy kofákról van-e szó) „élesen bírálják Parászka műsorát”. Vagy olvasom: „sorban állnak az olyan újságírók az állásért, akik többet letettek az asztalra Parászkánál”.
Tekintsünk az asztalokra. A Látó szerkesztőség könyvtárában itt vannak a Parászka Boróka szerkesztette A Hét bekötött évfolyamai. A ’89 utáni évek egyik legkiemelkedőbb sajtós teljesítménye! Képzőművészetről, színházról, irodalomról, filozófiáról, építészetről, társadalomról, politikáról írnak benne, nemcsak művészek, írók, kritikusok, politológusok, hanem tudósok, kutatók, mérnökök is – friss nevek, friss gondolatok, az ember hetente örülhetett a helynek, ahol élni lehet mégis. És akkor ott vannak a többi asztalok. Jönnek a „sorba állók”, leteszik a maguk életművét, és az asztalok összedőlnek a súly alatt. Ekkor odalép a rádió igazgatója az asztalrogyasztókhoz, és megszorítva valahány kezüket, közli velük, Parászkának annyi, ti kelletek nekünk.
Ismerek én is egy hallgatót, Párizsban él, az ottani piacokon meglelhető. Interneten hallgatja a Vásárhelyi rádiót. Akkor kezdte el hallgatni, amikor Károlyi Csaba rádiókritikáját olvasta az ÉS-ben (Élet és Irodalom, 2013. október 4. – egyébként ez az interneten fellelhető egyetlen kritika a vásárhelyi rádióról). Károlyi dicsérően beszélt a rádió műsorairól, név szerint is említve Parászka Borókát. Párizsi barátom először az ő műsorait kereste ki, de ma már mást is meghallgat, a Jó reggelt, Székelyföldet vagy Agyagási Levente közéleti műsorát vagy Kiss Csaba Naprakészét vagy Kiss Dénes és Kányádi Orsolya Kultúrpresszóját. Miközben továbbra is Parászka a kedvence. Gyakran, nem véletlenül, a legtüskésebb bokor érleli a legfinomabb gyümölcsöt.
Láng Zsolt
Trandindex.ro

13. Csűrszínházi Napok
Fiatal tehetségeket támogattak
Az előző évekhez viszonyítva sokkal kevesebb érdeklődő látogatott ki Mikházára a 13. Csűrszínházi Napokra. Ennek ellenére a szervezők az idén is gazdag programot állítottak össze.
A rendezvény június 26-án délután színvonalas képzőművészeti kiállítással nyílt meg. Marosvásárhelyi képzőművészek alkotásaiból rendeztek tárlatot, olyan művekből, amelyek dr. Salat Csaba és néhai apósa, dr. Kisgyörgy Árpád családja birtokában vannak. Dr. Salat Csaba elmondta, gyökerei a Nyárádmentéhez, Mikházához kötik, ezért erkölcsi kötelességének érezte azt, hogy a családi gyűjteményt megossza a Csűrszínházba látogatókkal. A tárlaton négy marosvásárhelyi képzőművész- nemzedék, 21 alkotó 30 munkája látható. A munkák mellé az alkotók életrajzát is mellékelték, így a látogatók igazi marosvásárhelyi kultúrtörténeti időutazást tehettek. A következő rendezvényen …Függök ezen a zord élet-párkányon… címmel Ady Endre verseiből összeállított műsorát mutatta be Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze. A versek révén a nézők végigkövethették a nagy költő életútját az Érmelléktől Párizsig. Tamási Áron világát a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művészei varázsolták Mikházára a Rendes feltámadás című előadással, amelynek igen érdekes adaptációját láthattuk, mivel a Csűrszínház mögötti területet is belefoglalták az előadásba.
Szombaton különleges környezetbe és "tálalással" mutatta be köteteit az Új Mentor Könyvek kiadó. Igazgatója, Király Káli István nemcsak könyvekkel, hanem gulyással is várta az olvasókat. Székely Szabó Zoltán Színházasság című könyvét mutatta be, amelyben a bécsi színházi életéről ír, de a kötetbe kerültek színházi viccek, színházi "hanták, aranypökések" is. A kötetet a Juventus kiadó adta ki. Sebestyén Mihály korábban megjelent – Marosvásárhely történelmét bemutató – köteteiről beszélt. Délután két jó előadást tűztek műsorra. László Zsuzsa Cigányhold egyéni műsorában a romák jelenlegi helyzetét vázolta fel művészi érzékenységgel. A Csűrszínház hazajáró vendégeiként a Maros Művészegyüttes Szívem virág, míg a világ című, mezőségi táncokból, dalokból összeállított előadását mutatta be, majd nem más, mint a híres szászcsávási cigányzenekar húzta kivilágos kivirradtig a talpalávalót.
Vasárnap a gyerekeké volt a színpad. A marosvásárhelyi Artecotur Egyesület Artsy M diákszínjátszó csoportja a Mátyás király történetei című előadással lépett fel. A diákok hangulatot teremtettek a Széllyes Sándor népi előadó- művészeti vetélkedőre, amelyet az idén is a Maros Művészegyüttes, a Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület szervezett. A megnyitón Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója kifejtette, hogy fontos ez a rendezvény mind az intézménynek, mind a Maros együttes táncosainak. A népi humor is része kulturális örökségünknek, ezért kell ápolnunk. Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínház Egyesület elnöke elsősorban Széllyes Sándorról beszélt. Örömét fejezte ki amiatt, hogy a népi előadó-művészeti vetélkedőt nagybátyja emlékének szentelték.
Az idén 11 versenyző nevezett be Nyárádszeredából, Maros-ludasról, Szovátáról, Nyárád-remetéről, Marosvásárhelyről és Erdőszentgyörgyről. A szervezők feltételei szerint a benevezőknek ötperces humoros történetet kellett előadniuk, amelyet Török Viola, Szélyes Ferenc, Barabási Attila, Csíki Szabolcs és Fodor Flóra bírált el. A zsűri a versenyzőket jó tanáccsal, útravalóval is ellátta. A kétórás verseny után a következő végeredmény alakult ki: 7–15 éves korcsoportúak: 1. Nagy Emil, Szováta, 2. Ács Szilárd, Nyárádremete, 3. Gábor Klára és Isa Kinga Szidónia, Erdő-szentgyörgy. A felnőttek közül az első Gyepessy László Makfalváról és Tófalvi József Szovátáról. A nyertesek a Danubius Health and Spa Resortnak köszönhetően egy hétvégét tölthetnek a Danubius Szállodában, a Népújság félévi előfizetést ajánlott fel, a Maros Művészegyüttes az előadásokon való szereplést, illetve ingyenes belépést ajánlott fel, a kibédi Siltexim posztóval ajándékozta meg a versenyzőket.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

Én Udvarhelyhez tartozom
Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Székelyudvarhelyen – kezdte a beszélgetést Tömöry Péter –, s még akkor is, ha Kolozsváron anyakönyveztek. A sokoldalú alkotóval életútjáról, megvalósult álmairól és elképzeléseiről beszélgettünk. A több műfajban és több művészeti szakterületen is jelentőset alkotó művésszel udvarhelyi tartózkodásai alkalmával beszélgettünk. Nem Udvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. A kincses városban látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család később Kolozsvárra költözött. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám az ottani tartózkodás nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba vezetett az útja (1989). Jelenleg Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít. Német nyelvterületen Peter Wallner néven publikál. Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket. Nagyon korán felfedezte a ma már világhírű Matei Vişniec, Párizsban élő román drámaíró különleges tehetségét, több művét fordította és rendezte magyar színházakban. Az ő bátorságának és hozzáállásának köszönhető – magyar és német nyelvterületen egyaránt – Szolzsenyicin egyetlen színpadi munkájának viszonylag korai bemutatása…Tömöry Péter íróval, költővel, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.
– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?
– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött.
Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát a szocialista építés érdekében. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át, s mára teljesen elsorvadt… Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet, s aztán visszatért a Székelyföldre… Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán – az egy nagyközség Biharban, Debrecen mellett, közel a mai román határhoz –, aki aztán az 1800-as évek végén családjával Debrecenbe költözött. Édesapámat keményen nevelték.
Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igen erősen liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta korai halálát… Segédlelkészként szolgált apám két helyen is Debrecen környékén, de amikor a visszatért területeken állásokat hirdettek, ő azonnal a tanítást választotta. Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt református és katolikus tanári társaságot.
Ott ismerkedtek meg és házasodtak össze heves udvarlás után. Édesanyám egy idő után engedett az ostromnak, hiszen vége-hossza nem volt az éjjelizenének, ami zavarhatta az iskola rendjét, hiszen ő bent lakott a református kollégium egyik szolgálati lakásában. Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre tízéves arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki tud magyarul! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Én ma is így élek.
– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családotokkal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Egyébként nekem voltak róla halvány emlékeim, de öcsém számon kérte anyánktól, amikor visszajött, hogy ki az az idegen bácsi az ágyában? Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie.
De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára is mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.
– Ott már hagyták a szüleidet a tanügyben dolgozni?
– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.
– A Dermata akkor állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?
– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak.
Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.
– Az egyetemen kerültél kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?
– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László.
Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.
– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja , aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.
– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol.
Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és kezdetben tanárként írtunk újságot, másodállásban. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel? Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenni akarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Szép sorjában megjelentek a köteteink… Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett engem a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című riportregényem (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át.
Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Aztán csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tamási Áron Színház már akkor bemutatta a színművemet, s nekem, aki tudatosan készültem a költői pályára olyan Forrás-kötetem van, hogy abban dráma és próza, novellafüzér található, és én abban az időben komoly visszhangot kiváltó esszéket is írtam… Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. És ráadásul: nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.
– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznöd Bukarestbe?
– Bukarestben éltem pár éven keresztül. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben én bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Dan Micu barátom, aki korábban Marosvásárhelyen dolgozott, bevitt a Nottara Színházhoz, ahol a legnevesebb színművészek és rendezők dolgoztak.
Néhány szép évet töltöttem el ott, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bulandra Színházban is rendezek. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.
– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?
– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is. Egyértelműen a színház világa vonzott Magyarországon is. A debreceni színház volt az első állomás. Bényi József vett a szárnyai alá. Debrecen nekem második szülővárosom, hiszen gyermek- és diákkoromban még éltek a nagyszüleim, akiket Kolozsvárról rendszeresen látogathattam. Emlékszem, apámat temetésekre se engedték kiutazni. Tulajdonképpen én oda „repatriáltam”. Az ottani egyetemi lapban már diákkoromban is többször publikáltam, úgyhogy szerzőként sem voltam ismeretlen. Nagy fájdalmam volt, hogy nem rendezőként, hanem dramaturgként foglalkoztattak. Eszembe jutott, hogy a Temesváron tartott nemzetiségi színházi fesztiválon a saját darabomat rendeztem nem sokkal azelőtt, s az ott hatalmas siker volt, mindenféle díjat megnyert, úgyhogy azt én magyar színpadra is alkalmaztam. A következő színházi állomás Kecskemét volt. Ott egy évig rendező voltam, aztán a következő szezontól főrendező lehettem. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott.
Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, ha lakást kapok. Rendes méretű szolgálati lakást adtak, úgyhogy végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek ott is, minden megtörtént, ami ezt motiválta, s hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, s onnan aztán át Ausztriába. Ez az időszak eléggé közel volt már a rendszerváltoztatáshoz, 1988-at írtunk. Arra gondoltam, hogy ott közel a határ, s ha minden kötél szakad, akkor átmegyek Ausztriába, s onnan át Nyugat-Németországba. Át is jutottam.
– Miért éppen német nyelvterületre?
– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem.
Ott rendbetettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Erről az előadásról tudott egy nyugat-berlini színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy, amikor kint maradtam Ausztriában, mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem, és hamarosan mint német állampolgár, ingáztam Zalegerszeg és Berlin között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok.
Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott egy házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.
– Székelyudvarhelyen is dolgoztál 1990 után. Vannak még terveid, amelyeket itt szeretnél megvalósítani?
– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy egy alkalommal egy várjátékot. Hogyha hívnak, szívesen jövök. Egyébként olyan ötletem is támadhat, amit itt tudok megvalósítani. Rendezőként nem vagyok túl termékeny. Betöltöttem a 70. életévemet – szerencsére nem érzem ennek a következményeit, de ez már egy tisztes kor –, s be kell vallanom, hogy rendezőként sosem voltam nagyon termékeny, egy évben nem voltam képes soha három darabnál többet színpadra vinni, s ezután sem szeretnék. A mennyiség nálam a minőség rovására megy.
– Mostanában erősebb az írói véna?
– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.
– Biztos, hogy ennyi?
– Igen! A zárófejezet már megvan. Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló, az rendesen halad, ahogy telik az élet. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.
– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?
– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Útközben. Ezt annak idején Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem [„… véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem kötődhet egyetlen helységhez. Ezért szívesen fogalmazok így: idevalósi vagyok. Ezt akarom minden munkámmal bizonyítani.” In: Gálfalvi György: Marad a láz? – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.Tömöry Péter, 94. old.] Irodalmi munkásságomra és emberi hitvallásomra a mai napig érvényes ez az evidencia.
A beszélgetést lejegyezte Simó Márton
Székelyhon.ro

Út a szabadsághoz: autonómia vagy függetlenség (Tusványos)
Nincsen egyedül az erdélyi magyarság, a székelység
autonómiatörekvéseivel – ez derült ki azon a kerekasztal-beszélgetésen, melyen az Európai Szabad Szövetség (EFA) képviselőiként dél-tiroli, breton, katalán, sziléziai politikusok beszéltek eddigi eredményeikről, céljaikról, lehetőségeikről. Minden helyzet más, mégis van, mit tanulniuk egymástól, és nagyon fontos a kisebbségben élő nemzetek összetartása, szövetsége – hangzott el.
Minden velük való találkozás során olyan hozzáállást tapasztal, amelyre bizony nagy szükségünk van nekünk is itthon, Erdélyben, megerősítik, hogy jó úton járunk, és hogy elengedhetetlenek bizonyos lépések, melyeket ők is megtettek korábban – vezette fel a vendégek bemutatását Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke. Sokan érezhetik úgy a fiatalok közül, hogy évről évre az autonómia témájáról esik a legtöbb szó Tusványoson, de érdemi előrelépés nem történik, éppen ezért már nem is nagyon akarnak foglalkozni ezzel. „Van két autonómiatervezetünk, három pártunk, két nemzeti tanácsunk, és következetesen kellene haladnunk előre egy olyan államhatalmi környezetben, amely egyelőre nem hajlandó ezt a kérdést magasabb szintre emelni” – írta le a helyzetet Sándor Krisztina. Szükségünk van a többi, hasonló helyzetű európai népcsoport biztatására, bátorítására – mondotta. Tévúton Európa Sárga katalán sapkában és a skót függetlenséget népszerűsítő pólóban ült asztalhoz Günther Dauwen, az EFA igazgatója, aki elmondta, szövetségükhöz 45 olyan párt tartozik, amelyek a nemzetek, az emberek, a régiók Európájáért küzdenek. Igen szigorúan szólt az unió jelenlegi helyzetéről, arról, hogy eltért az eredeti értékektől, hisz a békés együttműködés jegyében jött létre, de az utóbbi években úgy tűnik, a gazdasági fejlesztés vált a legfontosabbá. Az EU jelenlegi vezetői megfeledkeztek Európa népeiről, bármilyen kisebbségekkel kapcsolatos kérdést vetnek fel, a válasz mindig az, hogy tagállami hatáskör, Brüsszel nem illetékes. Szemrehányóan szólt arról, hogy az EB előző elnöke, José Manuel Barroso legalább leült velük, meghallgatta a kisebbségek panaszait, Junker még erre sem hajlandó, az volt a válasza megkeresésükre, hogy erre nincs ideje. Dauwen számba vette, mi történik néhány tagállamban: hiába van Korzikának parlamentje, Párizs lesöpri döntéseiket, a skótokat elaltatták ígéretekkel, de nem teljesítik azokat, tiltakozni kell az olaszországi, bulgáriai, görögországi vagy akár lengyelországi fej­lemények ellen, de gond van a finnországi svédek jogaival is. „Ebből elég volt, ezt a folyamatot le kell állítani. Az önrendelkezés alapvető emberi jog” – hangsúlyozta. Kiemelte az EFA tizenkét EP-képviselője kiáll Székelyföld, Erdély autonómiájáért, „szabadabb és jobb Európára van szükség, amely nem engedi, hogy a kisebbségek peremre szoruljanak” – fogalmazott. Dél-Tirol sem földi Kánaán.
Székelyföldről a dél-tiroli autonómia elérhetetlen álomnak tűnik, ám az ott élők egyáltalán nem elégedettek helyzetükkel – derült ki Cristian Kollmann, a Szabadságot Dél-Tirolnak Mozgalom sajtófelelősének előadásából. A történelmi visszatekintés és a dél-tiroli autonómia létrejöttének bemutatása után beszélt problémáikról is, arról, hogy 1986 óta ugyanaz a kormányzópárt, a Dél-Tiroli Néppárt irányítja a tartományt, amely az elején még hazafias mozgalom volt, de mára egyre jobban belesimul az olasz politikai rendszerbe, vezetőit anyagilag is „megvásárolta” Róma, mára az lett az üzenetük, hogy nem kell tovább fejleszteni autonómiájukat. Pedig sokan elégedetlenek, kifogásolják, hogy a politikai problémáikat az olasz kormányzat kezeli, a munkahelyek olasz kézben vannak, az iskolák többnyelvűvé, és nem anyanyelvűvé váltak, és nemrég a dél-tiroli parlament olyan törvényt is jóváhagyott, amely kimondottan hátrányos a német lakosság számára. Nem értenek egyet azzal sem, hogy adóik tíz százaléka Rómába megy, ez jóval nagyobb az elfogadható aránynál, s bár az a hivatalos dél-tiroli politika, hogy teljesíteniük kell kötelességüket Rómával szemben, ezt sokan nem így érzik, hisz soha nem akartak Olaszországhoz tartozni. Olaszország új alkotmánya csökkentené a régiók autonómiáját, ezzel sem értenek egyet, pártja azt szeretné, ha függetlenné válhatnának, ők ezért dolgoznak – mondta el Kollman.
Breton küzdelmek
Victor Gallou a franciaországi bretonok helyzetéről beszélt, akik évtizedek óta a megmaradásukért, nemzeti azonosságuk megtartásáért harcolnak. Ő is történelmi visszatekintéssel kezdte előadását, mely során kiderült, jelenkori közigazgatási átszervezéssel Franciaország is igyekezett megosztani egységes történelmi régióit, és a mai Bretagne tartomány nem teljes, az öt megye helyett csak négy tartozik ide, ennek kiegészítését, majd autonómiáját szeretnék elérni. Az 1970-es években újra bevezették a breton nyelv oktatását, ma 200 ezren beszélik. Tavaly 300 ezren gyűltek össze, követelték a tartomány újraegyesítését, de nem jártak sikerrel, ezt követően skót és katalán mintára népszavazást kezdeményeztek, amely nem volt ugyan hivatalos, de nagyon hasznosnak bizonyult, a polgármesterek is szembesültek a polgárok viszonyulásával. Hivatalos népszavazást is szerveznének, eddig nagyon jó a visszhangja, sokan felmérik az autonómia hasznosságát, hisz Franciaország túl nagy ahhoz, hogy hatékony legyen a központosított irányítás. A bretagne-iak keveslik a költségvetésből visszaosztott pénzt is, ez nem több, mint lakosonként 370 euró, fejlődéshez, fejlesztéshez édeskevés – fejtette ki Victor Gallou. Kitért arra is, hogy miért autonómiát, és nem függetlenséget akarnak: a bretonok nagy része franciának is vallja magát, nem akar elszakadni Franciaországtól. Az új katalán út
A katalánok helyzetéről előbb Gerard Bona, az EFA titkára beszélt, majd kiegészítette szavait Marc Gafarot I Monjó, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője. Bona elmondta, a katalán nacionalisták nyelvük, kultúrájuk fennmaradásáért küzdenek, a spanyol állam tiltásaival, fenyegetéseivel érte el azt, hogy ma már nem elégszenek meg az autonómiával, függetlenedni akarnak. Megpróbáltak tárgyalni külön adórendszer kialakításáról, de nem jártak sikerrel, az emberek egyre inkább kiszakadáspártiak lettek. Tavaly népszavazást kezdeményeztek a kérdésről, de a spanyol kormány elgáncsolta, vezetőjük, Artur Mas katalán kormányzó ellen eljárást indítottak. Nem adták fel, az idei szeptember 27-ei választások során akarják felmutatni a függetlenségpárti többséget, minden pártot felkértek, egyértelmű állásfoglalást fogalmazzon meg, hogy a szerzett szavazatok alapján felmérhető legyen a függetlenségpártiak tábora. Ha ők győznek, akkor Artur Mast bízzák meg, hogy megtegye a Spanyolországtól való elszakadáshoz szükséges lépéseket. Tárgyalási folyamat kezdődik, tudják, nem hoz azonnal eredményt, de biztosak a sikerben – erősítette meg mindkét előadó.
A megmentett népcsoport
Nagyon keveset tudni a lengyelországi szilézekről, akik szintén autonómiát követelnek. Utolsó pillanatban sikerült megmenteni ezt a népcsoportot az eltűnéstől, 2002-ben 80 ezren vallották magukat odatartozónak, tíz év múlva 800 ezren, és bíznak benne, 2022-re elérik a másfél milliót – mondta el Tomasz Jarecki, a Sziléziai Autonomista Mozgalom tagja. Egy igen gazdag, iparosított régióról van szó, amelyet hol Németországhoz, hol Csehországhoz, hol Lengyelországhoz csatoltak, az első világháború utáni népszavazáson az itt élők Lengyelország mellett döntöttek, és a terület hetven százaléka oda is került. A második világháború után az egész régió lengyel fennhatóság alá került, és a következő ötven évet lengyelként kellett leélniük, majdnem elfelejtették nyelvüket. Ekkor indult be mozgalmuk, elkezdték a mozgósítást, és meglett az eredménye, az utolsó pillanatban sikerült megmenteni ezt a népcsoportot a teljes megsemmisüléstől – mesélte Jareczki. Most az autonómiáért harcolnak, és tudják, érdemes, megvan a hatalmuk változtatni sorsukon. Senki ne mondjon le nyelvéről, kultúrájáról – mondotta, és felidézte, milyen érzés volt, amikor a kezébe vette az első könyvet, amelyet szilézül írtak.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Réthi Brigitta zeneszerzőestjéről
Egy fiatal váradi hölgy, Réthi Brigitta önálló zeneszerzői estjére került sor szerda délután a nagyváradi görögkatolikus líceum dísztermében, mintegy félszáz érdeklődő előtt, váradi zenészek közreműködésével.
Brigitta 15 esztendős kora óta komponál, több országos fiatal zeneszerzőknek szervezett versenyen is díjazták már munkáit, jelenleg a Nagyváradi Egyetem zeneművészeti karának társult oktatója, korrepetitorként. Egyetemi évei alatt Sabin Pautza mester egyengette zeneszerzői tanulmányait a nagyváradi Emanuel Egyetemen, s ez immár az ötödik önálló szerzői estje.
Mint megtudtuk e teljes műsorral turnéra indulnak az úgynevezett Butterfly, azaz Pillangó projekt keretében, mely A zene szárnyain alcímet viseli. A közeljövőben Debrecenben, Budapesten, ősszel és télen pedig várhatóan Bécsben és Párizsban is eljátsszák majd azt a mintegy 16 kamaraművet, hangszeres miniatúrát, dalt, melyeket most is hallhattunk
Brigitta a „nagy elődök” iránti tisztelettel nyúl a zenei anyaghoz. Sokszínű stílusában egyelőre többnyire útkeresését lehet hallani. Ötleteit, melyek nyilvánvalóan az általa kedvelt zenei világot tükrözik – legyen az klasszicizáló muzsika, opera-, film- vagy tánczene, operett vagy népdalos íz, netalán épp neoprotestáns érzület –, viszonylag kis felületeken, zenei miniatúrákban sorakoztatja fel. Egyértelműen szívből jövő dallamszeretet, érzelmesség és a funkcionális harmóniák iránti tisztelet jellemzi rövid hangvételű szerzeményeit.
Az est folyamán hallhattunk stílusgyakorlatnak is beillő hangszeres kamaradarabokat: Zongorahatos, 1. kvartett, id. Thurzó Sándor emlékére, Három atonális dallam vonósnégyesre, A félelem képe az erdőben (vonósnégyesre), Szvit régi stílusban (hegedű-zongora). Az est második felében egy 16 dalból álló csokor hangzott el Brigitta tollából, például a Búcsú az ifjúságtól (Rezignáció) Tuduka Oszkár versére, egy hatrészes medalion id. Papp Attila költeményeire, de akadt francia sanzon vagy tangóérzelmű dallam is.
Brigitta zongorajátéka mellett közreműködött Costin Éva, Costin Albert, Giordano Filomena (hegedű), Thurzó Sándor József (brácsa), Marcu Ágnes (cselló), Flaviu Seretoc (nagybőgő), Szabó Annamária (szoprán), Bede Róbert, Sergiu Chirilă (tenor) és Gerhard Mild (bariton).
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Székelyföld ostroma
A kisebbségi jogok sértik a román nép becsületét?
Hát nem szomorú, hogy szinte naponta meg kell fogalmaznunk: az erdélyi magyarság nem akar mást, mint békében élni és megmaradni ősei földjén. Nem követel többet, mint amennyit 1918. december elsején ígértek. Nem kér kevesebbet, mint amennyit a Románia által aláírt kisebbségi szerződés előír. Tudjuk, hogy Erdélyt a kisebbségi jogok tiszteletben tartására tett ígéretek ellenében (is) ajándékozták – népszavazás nélkül – Romániának.
Azt is tudjuk, hogy a román politikai elit nemcsak a gyulafehérvári határozatokat, de a nemzetközi szerződések előírásait sem tartotta és tartja tiszteletben. Az agresszív nacionalista politikai morált Nicolae Iorga 1924-ben – egy parlamenti vitán – így összegzi: aki „az 1919. december 9-ei párizsi megállapodásra mint jogforrásra hivatkozik, az megsérti a román nemzet becsületét, és annak számot kell vetnie azzal, hogy a felháborodott román öntudat eltapossa”. Furcsa logika, hiszen a román nép becsülete épp akkor forog kockán, ha politikusai – Románia nevében – nem tarják tiszteletben a megígért kisebbségi jogokat.
Elgondolkodtató, hogy a Iorga által megfogalmazott szemlélet ma is él. Ha valaki nem fogadja el, számíthat hasonló fenyegetésekre. Az elmúlt években Ilie Şandru maroshévízi történészkedő, székelyzászló-ellenes tanár – elavult történelmi ismeretek birtokában – kioktat, nacionalista kirohanásokkal fűszerezve fenyeget. Szerinte meghamisítom a románok történelmét, mert nem fogadom el a dák-római kontinuitás elméletét. Felháborítónak tartja a Székelyföld, székely-magyar, székely nép fogalmak használatát, amikor a román népszámlálás mindössze 300 székelyről tud. Meg kell érteni, hogy nincs „székelyföld” (így, kisbetűvel!), mert az „románföld” stb. Nem sokat kertel. Szerinte abszurdum Székelyföld történelmi-etnikai múltját emlegetni. Nincs ilyen, az csak „beteg fejem szüleménye”. Őrjöngése magaslatán írja: „Kádár Gyula úr! Mindennek van határa! Ne higgye, hogy az erdélyi románok milliói közömbösen és végtelenségig eltűrik az összes arcátlanságukat!”
Székelyföld térképéről, Székelyföld megnevezéséről soha nem jutna eszembe, hogy revizionista jelkép. A kisebbségi szindróma, amely miatt helyi szinten a nacionalisták kiborulnak, állami szinten is élő valóság. Így például a román külügyminisztérium emberei – a Tusványosi Nyári Szabadegyetemen – látnak néhány jelvényt, szimbólumot. Többek közt az angol Szeretem Székelyföldet feliratú pólót, és azt azonnal revizionista jelképnek nevezik, de felháborítónak tartják az „úgynevezett” Székelyföld népszerűsítését is.
Jogaink határtalanok
Şandru úr nem tudja, hogy a hivatalokban román űrlapot töltünk ki, legtöbbször román nyelven kell beszélnünk, nincs önálló magyar egyetem stb. Olyan elemi jogokért is küzdenünk kell, hogy énekelhessük a himnuszunkat, mert a tolerancia országában az bűntettnek számít. Ha nem így lenne, 2015. július 21-én nem iktattak volna a himnuszéneklés jogáért – a Kovászna megyei prefektúrán – 1500 petíciót. Kulcsár-Terza József, a himnusz énekléséért büntetett Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke nem jelentené ki, hogy „a román hatalom üldöz… himnuszunkért, anyanyelvünkért”. Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt önkormányzati képviselője nem nyilatkozná, hogy a román nacionalizmus legfőbb célja a magyarság felszámolása. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke nem mondaná: megengedhetetlen, hogy egy EU-ország himnuszának énekléséért büntessenek.
Şandru úr! Kötetekre rúgna a másodrangú állampolgári státusból eredő nyelvi és nemzetiségi sérelmek felsorolása. Kérem, lapozza át azokat a magyar médiában megjelent írásokat, amelyekből rádöbbenhet, hogy a hivatalos magyarnyelv-használat egyáltalán nem olyan rózsás, mint ahogy Ön gondolja. Meg kell érteni, hogy nem bevándorlók, hanem a szülőföldünkön őshonos és többségi nép vagyunk, amelynek jogai nem a bevándoroltakéval azonosak. Mert ha a szenegáli beköltözik Párizsba – mondta hajdanán Ion Iliescu –, akkor számára nem kötelező szenegál nyelvű állami egyetemet fenntartani. Tanuljon meg franciául. Talán ezért is nincs magyar állami egyetemünk! Tanuljunk meg románul! Örvendjünk, hogy megtűrtként élhetünk, és nem Ruandában vagyunk, ahol nemrég az ottani nemzeti kisebbség tömeges mészárlására is sor került.
Káros a románosítás
Szerencsére növekvőben azok száma, akik felismerik, hogy káros a románosítást ösztönző ördögi eszmék ápolása. Tudják, eljött az ideje, hogy a románok megismerjék (valós) történelmüket. Felismerték, hogy a románság boldogulása nem a magyar ajkú nemzeti közösség eltiprásán múlik.
Örömmel hallom, hogy az erdélyi magyar és a szász műemlék is érték. Az egyik tévéadás román riportere a Fehér megyei Teleki-kastélyt ismertetve kijelenti, hogy az értékes műemlék épület. Elmondja – amit eddig ritkán halhattunk –, meg kell menteni, mert közös kincs, örökség, függetlenül attól, hogy kik építették. Nem hittem a szememnek, a fülemnek! Közben hallgatom Sabin Gherman és Tudor Duică történelmi fejtegetéseit a magyarok, a szászok és más nemzetiségűek szerepéről, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a román kultúra felemeléshez.
Az erdélyi együttélés népszerűsítője, Răzvan Lupescu kijelenti, vár arra a napra, amikor szívére tett kézzel mondhatja, hogy büszke románságára, mert a Romániában élő magyar nép magyarul beszélhet, tanulhat. „Elvárom – írja –, hogy az állam egyenlő jogokat biztosítson számukra az anyanyelvhasználat terén, ahogy azt a románok esetében is teszi. Elvárom, hogy az állam ne csak »megtűrje« őket, vagy úgy viselkedjék, mintha szívességet tenne nekik, hanem egyszerűen tartsa tiszteletben jogaikat.” (Corbiialbi.ro/Főtér)
A román államtól nekünk is ennyi az elvárásunk, s hogy a román nép nevében ne fenyegessen!
Marosvásárhellyel mi történt?
Csík és Udvarhely vidékén – de más székely tájakon is –, ahol az etnikai arányok megváltoztatásának közvetlen lehetősége nem áll fenn, nem érzik a székelység gyors felszámolásának veszélyét. Márpedig nincs ok diadalittasnak lenni, mert Székelyföld ostroma nagy lendülettel zajlik. A román nacionalizmus már jelentős eredménnyel büszkélkedhet. Így például a legnagyobb székely város, Marosvásárhely az elmúlt másfél évtizedben került – az etnikai arányok erőszakos megváltozása révén – román nacionalista vezetés alá.
Sokan tudatosan összemossák Marosszék és Maros vármegye fogalmát. Maros vármegye az 1876-os közigazgatási átszervezéssel alakult. A székelylakta vidékek mellett a vármegyéhez került két szászrégeni járás, több szomszédos vármegye települése. Ezzel magyarázható, hogy Maros megyében a románság aránya jelentős. Az egyik sepsiszentgyörgyi nacionalista (L. I.), amikor Székelyföld (Székelyföld két és fél megye) területi autonómiája ellen érvel, csúsztatással a három megye székely-magyar és román etnikai arányát emlegeti. Nem mindegy, hogy – kerekítve – 75 vagy 55 százalékarányú Székelyföldről beszélünk!
Azt is kevesen tudják, hogy a románság betelepedése Székelyföldre viszonylag későn kezdődött. Az egyik legkorábbi írásos dokumentum 1600 tájáról maradt ránk. Eszerint Marosszék vezetése – a meggyérült helyi népesség pótlására – engedélyezi, hogy a szék 76 székely településére 196 (átlag 2–3) román családot költöztessenek.
A fokozatos betelepedés nem változtatja meg a székelység etnikai arányait. A románok aránya Marosvásárhelyen 1941-ben is csupán 3,9 százalék. A város mai etnikai arculata azonban nem a természetes fejlődést tükrözi, hanem a tervszerű betelepítési politikát, valamint az 1990-es pogromét. Az enyhe román többség (55 százalék) megteremtése lehetővé teszi a román nacionalista elitnek a székelymagyarság (gyors ütemű) másodrangú polgárrá süllyesztését.
Ezt példázza, hogy olyan elemi jogokért vagyunk kénytelenek pereskedni, ami különben a világ legtermészetesebb dolga lenne, mint a magyar utcanév vagy a piaci zöldség magyar megnevezése. Marosvásárhelyen a városvezetés 2015 márciusa óta tiltja a székelyek tiltakozó felvonulását, a szabad véleménynyilvánítás jogát.
Hová lett Aranyosszék?
Aranyosszék az ötödik, legkisebb és legkésőbb alapított székely szék. Még a 19. században is őrzi székely és többségi jellegét. Az 1920-as trianoni diktátum után azonban az etnikai arányok gyorsan megváltoznak. Ma a székelyek csak néhány településen alkotnak többséget, többnyire kisebbségi létbe szorulnak. Templomaik védőszárnya alatt őrzik magyarságukat, múltjukról keveset tudnak, a székely tudat megkopott, csak néhány faluban ápolják a hagyományokat és az anyanyelvet. A kialakult demográfiai arányok miatt a székely területiautonómia-igény már nem terjed ki Aranyosszékre, a ma közkézen forgó, az elmúlt napokban revizionistának nevezett Székelyföld-térképeken már hiába is keressük.
Az aranyosi székelyek a dél-erdélyi – Szászkézd és a Medgyes környéki – kézdiszékelyek utódai, akik az 1250-es évek második felében telepednek az Aranyos völgyébe. E vidéket IV. Kun László (1289) király adományozza nekik a kunok (1282) és a tatárok (1285) elleni győztes csatákban tanúsított vitézségükért. E jogukat II. András (1291) is megerősíti. Aranyosszék területén 29 település alapítására kerül sor. Orbán Balázs már csupán 22-ről tud. Az aranyosi székelyek évszázadokon át ugyanolyan földközösségi és katonai társadalomban élnek, mint tömbben élő társaik. Az aranyosszékiek számarányát a székelységen belül Csetri Elek történész – az 1600-as évekre vonatkoztatva – 9 százalékra becsüli. 270 évvel később – Orbán Balázs szerint – Székelyföld népessége 435 800 fő. Aranyosszéken 19 800-an élnek, melynek 55,8 százaléka székely (11 048) és 44,2 százalék (8751) román nemzetiségű.
Míg sorsunkról mások döntenek
Ştefan Cicio-Pop alcímben idézett szavai 1918 decemberében hangzanak el, amikor a magyarságot az egyenjogúság maszlagjával kecsegtetik. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – szól a közmondás. De nem így gondolkodnak az Erdélyt birtokba vevők. Már az első pillanattól a magyarság megalázására törekszenek. A szélsőségesek azóta is ugrásra készen állnak, tesztelik – hihetetlen méretű apparátus segítségével – a székelyek ellenálló képességét. Székelyföld ostroma nagy vehemenciával zajlik. Ennek koronája a vészjósló, évek óta tervezett régiósítás. Ez, mint Damoklesz kardja, rémisztő, mert célja az etnikai arányok drasztikus megváltoztatása. Egyértelmű, hogy a középrégióban – a népesség negyedét-harmadát alkotva – néhány év alatt elhalkul a magyar szó, eltűnik a közéletből, idegen szellemiségű szobrok, megnevezések, színek vesznek majd körül. Ünnepeinken templomainkba húzódva pompázhatunk ugyan piros-fehér-zöld gúnyában, de sorsunkról mások döntenek!
Bár Székelyföld testéből már hiányzik Aranyosszék, leszakadóban Marosvásárhely, a román nacionalizmus mind helyi állami, mind központi szinten dühöng, úgy véljük, az igazság fegyverével kiharcoljuk a székely területi autonómiát, mert az jogos, megillet mindannyiunkat!
Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma