Magyar Bukarest
Vegyék meg, és olvassák el a könyvet! Ágoston Hugó könyve által lehet megszeretni Bukarestet, a város szellemi életét megismerni azonban a Vincze Lóránt könyvéből lehet – ajánlotta mindenki figyelmébe Vincze Lóránt Magyar Bukarest című kötetét Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, a könyv előszavának szerzője a szombati könyvbemutatón.
– Szatmári Pap Károly és Barabás Miklós óta tudjuk, hogy Bukarest különleges, kozmopolita világ, olyan hely, ahol elegyedik a keleti és nyugati kultúra, magatartás, mentalitás, amely egyszerre Párizs és Fanar. Ebben a világban számos magyar talált munkát, egzisztenciát, boldogulást. Volt időszak, mikor úgy emlegették a román fővárost, mint Budapest után a legnagyobb magyar várost. Az Életeink című rádiós beszélgetéssorozat elkészítésével Vincze Lóránt célul tűzte ki felkeresni a bukaresti magyar kolónia legreprezentatívabb, legaktívabb tagjait, bemutatni azt a szimbiózist, amely kialakult a két-három generáció óta Bukarestben élők, az Erdélyből a kommunizmus idején ide telepedők, a nyolcvankilenc után bukaresti megélhetést keresők, valamint az ott élő magyarországi diplomaták és vállalatvezetők csoportjai között. Ezeknek a beszélgetéseknek a szerkesztett változatát tartalmazza jelen kötet – mondta méltatásában Sarány István, a Pallas Akadémia Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese.
A kötet egyszerre szemléli belülről és kívülről a fővárost. Vincze Lóránt, aki a Bukaresti Rádió "fénykorában" került Bukarestbe, amikor a Bukaresti Rádió Szatmártól Bukarestig, Sepsiszentgyörgytől Temesvárig tudósított, az Életeink rádióinterjúkat vetette papírra, így jött létre a könyv, amely egy nagyon izgalmas kerekasztal-beszélgetésre invitálja az olvasót. Beszélgetőkönyv, amelyből kiderül, hogy Bukarest ma is a magyar kultúra fontos központja – hangzott el a könyvbemutatón.
Vincze Lóránt a kötetet záró öninterjúban így fogalmaz: "Bármennyire hihetetlen, Bukarest messze felülmúlta várakozásainkat, pezsgő város, előítélet-mentes, kiváló szakmai lehetőségekkel. Eklektikus stílusa nem csupán az építkezésben érhető tetten, de az emberek is nagyon változóak, nyíltak, közben felületesek, babonásak, szeretik a magyarokat, viszont nem szeretik, ha politikai követeléseik vannak, eléggé rossz véleménnyel vannak önmagukról, miközben az erdélyieket tisztának, rendesnek, szorgalmasnak tartják. A legendás Kis Párizs hangulata néha még tetten érhető egy sikkesen elejtett bonjourban, sok helynek, embernek van stílusa: hol elegáns, hol bohókás. Nagyon kíváncsi természetűek a bukarestiek, egy villamosmegállóban is szóba elegyednek idegenekkel, s ugyanilyen hamar mondanak ítéletet bárkiről. De voltak kivételek, Domnul Aurica kilenc éven át volt fodrászom, és miután látta, hogy sem a foci, sem a legutóbbi sztárpletykák nem érdekelnek, elfogadta, hogy a fodrászszékben szeretek csendben maradni, lazítani, és nem akart mindenáron beszélni velem. A bukaresti stílus része a békebeli hangulatot idéző Capsa cukrászda. Szintén francia hatásként érzékelem, hogy a legtöbb háziasszony nagyon jól készíti Crème brulée-t, és általában is Bukarestben sok helyen nagyon jól főznek. De közben semminek nincsen egyértelmű, mindenki számára világos és érthető határa, ha boldogulni akarsz, jobb, ha mihamarabb megtanulod, hogyan beszélj az emberekkel, hogyan alkudozz a piacon. Például ne keress sóskát a sóskaleveshez, mert az délen nincs, ha pedig bizonygatni próbálod, hogy ilyen növény létezik, Erdélyben van, akkor bizony hazaküldenek Erdélybe, és nem etnikai vagy politikai alapon, csak úgy bukarestiesen, és senki nem sértődik meg ezen."
A 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében szervezett könyvbemutatón levetített kisfilmben – a szerző szavaival élve – " rövid szösszeneteket" mutattak be, amelyben Bukarestben élt/élő magyar értelmiségiek vallottak arról, milyen is Bukarestben magyarnak lenni, mit tud nyújtani a magyar értelmiségnek a román főváros.
A könyvbemutató végén a szerző dedikált.
Magyar Bukarest
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Nagy Mihály Zoltán: A magyar kultúrának helye van a román kultúrdiplomáciában
– Akár történelmi pillanatnak is nevezhetjük kinevezésedet az ICR igazgató-helyettesi tisztségébe, hiszen ilyen magas funkciót magyar ember még nem töltött be az intézmény vezetőségében. Minek köszönhetően sikerült megszerezni, elfoglalni ezt a funkciót?
– Az elmúlt időszakban az intézet élén folyamatos személycserék voltak. Az új vezetőség körüli egyeztetésekbe az RMDSZ-t is bevonták, és így sikerült megszerezni az egyik alelnöki tisztséget. A politikai egyeztetéseken túlmenően viszont azt is látnunk kell, hogy a kormányzó pártok részéről ez komoly gesztus a romániai magyarság irányába, amelyet a következőképpen lehet értékelni: a romániai magyar kultúrának helye van, és helyet is kap a román kultúrdiplomáciában.
– Meghallgatásod a szenátus kulturális és külügyi bizottságának együttes ülésén nem volt teljesen zökkenőmentes, hiszen az egyik szociáldemokrata párti képviselő nemzetiségi síkra próbálta terelni az ügyet, és nyelvi kifogásokat támasztott…
– A kérdés így hangzott: egyrészt miért nem tüntettem fel a román állampolgárságomat, miközben a nemzetiségi hovatartozásomat megjelöltem, másrészt pedig a román nyelv számomra anyanyelv vagy idegen nyelv, mert anyanyelvként „csak” a magyart tüntettem fel, míg a beszélt idegen nyelvek között az angolt és a németet? A kérdés első felére azt a választ adtam, hogy egy úgynevezett EuroPass típusú nyomtatványt töltöttem ki, amelyben nem kell megjelölni az állampolgárságot. A második részre már komolyabb érveket kellett felsorakoztatnom. Elsőként megjegyeztem, ha valaki Romániában egy ilyen tisztségre pályázik, ebben az esetben fel sem merülhet a román nyelvtudás kérdése, hiszen az ország hivatalos nyelve a román. Ugyanakkor közöltem, hogy a román nyelvet az iskolai tanórákon kellett elsajátítanom, mert a falu, Kárásztelek, ahonnan származom, színtiszta szilágysági magyar település. Ellenben érettségiztem román nyelvből, a könyvespolcomon ott vannak a román költők és írók művei, román ismerőseimmel és barátaimmal ezen a nyelven kommunikálok. A román nyelvismeretnek köszönhetően egyszerre két kultúrában lehetek jelen, és mivel nem román nemzetiségű vagyok, talán olyan román kulturális értékekre is fel tudok figyelni, amely fölött egy román nemzetiségű elsiklik. Végül arra is felhívtam a figyelmét, hogy a korábbi munkahelyeimen soha nem kérdezték meg tőlem, hogy a román nyelvet milyen szinten beszélem, hanem azt értékelték, ha eredményeket mutattam fel. Talán sikerült meggyőznöm az illető szenátort, mert a nyílt szavazás alkalmával mellettem voksolt.
– Hogyan teltek az első munkanapok, milyen tapasztalatokat sikerült szerezned az eddigiek során? Miként fogadtak az új munkatársak, illetve milyennek mondható az intézet vezetőjének a viszonyulása?
– A tekintélytiszteletnek más hagyományai vannak Bukarestben és Erdélyben, és ezen a téren már vannak tapasztalataim, a gesztusokat a helyén kell kezelni. Az ajtóm mindenki előtt nyitva áll, az őszinte kézfogás és az őszinte mosoly a habitusom része. Az intézet elnökével már az első perctől kezdve megtaláltam a közös hangnemet. Remélem, ha jövőre visszatérünk erre a kérdésre, ugyancsak ezeket mondhatom el.
– Milyen hatásköröket jelent tulajdonképpen az elnökhelyettesi tisztség? Konkrétan mi az alelnök feladata, azaz miben nyilvánul meg a tevékenysége?
– A kérdés nagyon is jogos, mert hiszen nem elég az ajtón bemenni, azt ki is kell „tárni”, és ehhez hatáskör szükséges. Az előzetes egyeztetések után abban állapodtunk meg, hogy a 17 külföldi fiókintézet (New York, Stockholm, London, Madrid, Lisszabon, Brüsszel, Párizs, Berlin, Prága, Bécs, Varsó, Velence, Róma, Isztambul, Tel Aviv, Budapest, Chişinău) és a Központi Nemzeti Könyvkiadó az én felügyeletem alá kerülnek. Ezek az intézet alappillérei, és ebből egyértelműen következik, hogy rendkívül sok odafigyelést igényelnek, mert a román kultúra részben ezeken a csatornákon keresztül jut el külföldre. Ez komoly kihívást és még nagyobb lehetőséget jelent, mert így közvetlenül beleszólhatunk a külföldi fiókintézeteink programjába, és szavunkat hallathatjuk a könyvkiadásban is.
– Jelenlétednek milyen pozitív hozadéka lehet a magyar kultúra szempontjából? Mit lehet tenni a magyar kultúra népszerűsítéséért, az intézet miben tudja támogatni a magyar kultúra képviselőit?
– Talán sokan másképp gondolják, de látnunk kell, hogy a világban egyféle kulturális terjeszkedésnek, egyesek szerint harcnak vagyunk a tanúi, de itt nem a fegyveres konfliktusokra gondolok. Minden nép, nemzet arra törekszik, hogy az általa vallott kulturális értékek elterjedjenek, és teret nyerjenek a világ bármely kis szögletében. Az erdélyi magyar kulturális életnek megvannak a maga fórumai, csoportjai és színes művészeti ágai, amely néha regionális „öltözékben” jelenik meg. Ha az erdélyi magyar kultúra szereplői úgy érzékelik, hogy az intézet az általuk felmutatott értékek ellenére nem biztosított elég terepet számunkra, akkor erről a kérdésről le kell ülni tárgyalni. A tárgyalás része a párbeszéd, az egyeztetés, amit minél előbb el kell kezdenünk, hogy ismerjük meg a valós helyzetet. Véleményem szerint a kortárs erdélyi magyar színjátszásnak, irodalomnak, képzőművészetnek, zenének vagy éppen a filmművészetnek is szüksége van a külföldi bemutatkozásra és megmérettetésre. A könyvvásárok alkalmával be kell mutatnunk az erdélyi magyar irodalmi alkotásokat, mindezt más nemzetek nyelvén keresztül tolmácsolva. Az idei, götteborgi könyvvásáron Kányádi Sándor művét mutatta be az ICR. Szélesíteni kell a kört, meg kell találnunk azokat az erdélyi magyar kulturális értékeket, amelyek iránt fogékony a külföldi közönség, mert a legfontosabb cél: bemutatkozni, hogy befogadjanak, és a mi kultúránkat is magukénak érezzék.
– Fentebb említetted, hogy a Központi Nemzeti Könyvkiadó a te felügyeleted alá tartozik. Milyen jellegű könyvek kiadását támogatja az intézet?
– Eddig 406 kötet jelent meg, 190 kötet próza, 53 vers, 51 kultúra és civilizáció témakörben, ebből is látszik, hogy ez a fő profil. A művészet, irodalomkritika, visszaemlékezések, dramaturgia, esszék vagy történelem, de ez utóbbi elenyésző. Sok esetben egyazon szerző több nyelvre lefordított azonos művéről van szó, a célközönség pedig nem Románia, hanem külföld, tehát román nyelvre nem fordítunk. Erdélyi magyar fordítók is pályázhatnak fordítói ösztöndíjra, és ha esélyekről beszélünk, akkor itt az erdélyi magyar írók, költők jöhetnek szóba. A TPS – Translation and Publication Support Programme, amely 2006-tól él, valamint a 2005-től létező „20 de autori“ program keretében lehet pályázni. A román kultúrával kapcsolatos könyvek külföldi kiadása a PUBLISHING ROMANIA programon keresztül lehetséges a kulturális intézeten keresztül.
– Összeegyeztethető-e ez a feladat történészi munkáddal? Tudod-e hasznosítani az országos levéltár aligazgatójaként szerzett tapasztalatokat?
– Kisebbségtörténészként akarva akaratlanul szembetaláltam magam a kulturális sokszínűséggel, a kultúrák közötti versennyel. Sajnos, az a tapasztalatom, hogy a történelem nem értékként kezelte ezeket a kérdéseket. Éppen ezért tartom fontosnak mások minél jobb megismerését, amelyben a kultúra hidat képezhet. A Román Országos Levéltár akkor írt alá a Magyar Nemzeti Levéltárral egy közös munkatervre vonatkozó együttműködést, amikor a két ország diplomáciai kapcsolatai nem éppen a legmagasabb „hőfokon égtek”. És mi volt az együttműködés tárgya? Az, hogy egy jól meghatározott szempont szerint útmutatót készítsünk a két ország állami levéltáraiban található erdélyi vonatkozású iratokról. Ez előtt három évvel nem sokan hittek ebben az együttműködésben, és ma már arról számolhatunk be, hogy négy erdélyi megyei levéltár erdélyi vonatkozású iratainak ismertetője már el is készült, és valószínűleg a jövő év első felében jelenik meg nyomtatásban. Ha ehhez hasonló eredményeket sikerül felmutatni a Román Kulturális Intézetben is, akkor érdemes volt elvállalnom ezt a nehéz tisztséget.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Még emlékszünk az ígéretekre (December elseje)
Ígéretben soha nem volt hiány. A román nacionalista elit 1918-tól a trianoni békediktátumig, 1920-ig nem fukarkodott az ígéretekkel, ha a pillanatnyi érdek megkövetelte. A tudatos félrevezetés, tájékoztatás propagandisztikus célú, mert az adott szó betartása számukra soha nem erkölcsi kötelesség.
Jó példa erre a román küldöttség vezetője, Ion I. C. Brătianu román miniszterelnök, aki Párizsban kijelentette, ha Erdélyt Románia megkapja, a nemzetiségeknek teljes vallási és politikai szabadságjogokat biztosítanak. Brătianu szavai szerint a kisebbségbe kerülő magyarságnak az államhatalom változása azért nem okozhat fájdalmat, mert „a jövő politikai életében respektálni fogják a nemzetiségi jogokat, és a szabadságjogokat a lehető legnagyobb mértékben garantálni fogják”. Mindezt teszi akkor, amikor Erdély etnikai összetételét, a nemzetiségi arányokat és a régió történelmét arcátlanul meghamisítja. Jellemző csúsztatás: a székelyek nem tartoznak a magyarok közé. Az 1,6 milliós erdélyi magyarság lélekszámát 62,5 százalékkal kevesebbre hazudja, mindössze hatszázezer magyart emleget. Az erdélyi magyarságnak tett egyik legszebb fogalmazású ígéretét 1919 télutóján adják közre. Idézem, mert a demagógia ilyen szívhez szóló soraival nem mindig találkozunk. Ez a székelység félrevezetésére szolgál, és célja lebeszélni a székelyeket, hogy önkéntesként gyülekezzenek a Székely Hadosztályba, és ne harcoljanak Erdély védelmében a román hadsereggel szemben. A Nagyszebenben székelő Román kormányzótanács és a megszálló román hadsereg terjeszti magyar nyelven, azt állítva, hogy a székelyeknek is jobb lesz Romániában, mint amilyen helyzetük Magyarországon volt. „Székelyek! Testvéri szeretettel szólunk hozzátok. Tudjuk, hogy mélyen el vagytok keseredve, mert azt hiszitek, hogy a ragyogó Csíkország, a tündéries Háromszék és a kies Udvarhely nem lesz a tiétek többé. Dehogyisnem. A román uralom a Wilson-féle alapon áll, és a legteljesebb mértékben méltányolja különleges helyzeteteket. (…) A székelyeknek a román uralom alatt előnyösebb gazdasági helyzetük lesz. (…) Egy új, a jólét napsugaras derűjétől rózsás kor köszönt rátok!” A hangzatos ígéretek közül a legagyafúrtabb mégis a gyulafehérvári. Ez teljes szabadság és egyenlőség biztosítását hirdeti az élet minden területén. Miután Erdélyt sikerült elszakítani Magyarországtól, semmilyen jogszabályba nem foglalták az ígéreteket, és a gyakorlatban soha nem alkalmazták, akárcsak a párizsi kisebbségi szerződést, amely szintén külföld félrevezetésére szolgált.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karácsony Dezső karácsonya
A romániai karácsonyi népfölkelés, egyetlenként a keleti tömb országai közül, véres következményekkel járt, több mint ezer ember vesztette életét Ceauşescu futása után, a sebesültek száma több ezerre tehető. Pedig a hadsereg úgymond gyorsan és látványosan a forradalom mellé állt, a Securitatét és a milíciát lefegyverezték, mégis december 22-én késő délután előbb Bukarestben, majd az ország más városaiban is kezdetét vette a hatalomért folyó kíméletlen harc, melyet a fegyverek ezreinek szétosztása, majd használata kísért. Terroristákról szóltak a hírek mifelénk is azokban a napokban. Hivatalosan jelentették: Kökös felől terroristák tartanak Sepsiszentgyörgy felé. Azóta már tudjuk, szándékosan akartak zavart kelteni és vért ontani, de arra, hogy kik szervezték, irányították, mai napig sincs pontos magyarázat, s igen kétséges, hogy a következő években erre fény derülne.
Megszólaltak a fegyverek
Nos, ahol fegyverek szólnak, éles puskákkal lőnek, elkerülhetetlen, hogy áldozatok is hulljanak. A túlélők közül most Karácsony Dezsőt kerestük meg, huszonnégy évvel súlyos sebesülése után, melyet nem a barikádokon, nem a lázongó, forrongó utcán szerzett, hanem lakásának lépcsőházában. Rossz helyen lakott, a laktanyával szembeni tömbházban, melyet december 23-án szitává lőttek. Pár nap múlva, amikor az újságírói kíváncsiság arra vitt, döbbenten fedeztük fel, a kaszárnya épületein egyetlen lövedék nyomát sem látni, miközben a csetepaté alatt úgy tűnt, hogy golyók ezrei hulltak a katonaság épületeire. Ellenben szétlőtték a kaszárnyával szembeni tömbházat, lakások tucatja égett ki, emberek sebesültek meg. Ráadásul a mímelt terroristatámadás elhárítása ürügyén kiképzetlen férfiak százai lövöldöztek a várost körülölelő utakon, az állomás, a gyárak, a posta épülete előtt, a kórház környékén. Valójában utólag is csak gyanítjuk: ez a két-három napos időszak arra kellett, hogy az Iliescu-féle csoportosulás átvegye és biztosítsa hatalmát, a terroristák, kiknek identitása soha ki nem derült, a zavar- és félelemkeltés eszközei voltak, és nyomtalanul el is tűntek.
Jönnek a terroristák
Karácsony Dezső a villanymotorgyárban dolgozott, természetesen ő is a munkásőrség tagja volt, puskával kezében védte a forradalmat. A kaszárnyával szemben lakott két gyermekével és feleségével. December 23-án estefelé hazament szétnézni. Akkor még csend honolt a környéken, a tömbház is épen, érintetlenül állt. Ám megjelent egy hangszórós kocsi, melyből azt harsogták, Brassó felől terroristák közelednek, mindenki oltsa el a villanyt, senki ne mozduljon lakásából. Karácsony Dezső az ablakból figyelte a kinti mozgást, s észrevett két fegyveres embert, a tömbházuk felé igyekeztek. Gondolta, megnézi, kik azok, kilépett a sötét lépcsőházba, s egyikük tüzet nyitott rá. S el is találta. A golyózápor, mely rázúdult, vékony- és vastagbeleit, a máját, a forgója felső részét roncsolta szét. Lábán ment be a lakásba, felesége azonnal kilépett az ajtón, mert tudni akarta, ki lőtt rá. Kiderült, egyik szomszédjuk, de látva vérző és erejét vesztő férjét, Karácsony Éva a kórházba igyekezett vele, gyermekeiket hagyták volna valamelyik szomszéd gondjaira, de mindenki úgy meg volt ijedve a golyózáporoktól, a város felé tartó terroristáktól, meg a hivatalosan terjesztett rémhírektől, hogy ajtót is alig mertek nyitni. A tömbház előtt egy bátrabb autósra bukkantak, aki vállalkozott, hogy beviszi a kórházba, de mire indultak volna, nagy későre megérkezett a mentő. Azzal mentegetőztek, nem tudtak hamarabb jönni, mert a kórházat is pergőtűz alatt tartották a terroristák. Szerencsésen felértek a kórházba, s mert Karácsony Dezső rengeteg vért veszített, s meglehetősen rossz állapotban volt, azonnal megoperálták. Kint ropogtak a fegyverek, még a műtőbe is belőttek.
Napjai meg voltak számlálva
– Tele volt fegyverrel s kamasz fegyveresekkel a város hajnalban, amikor végre hazaindulhattam a kórházból – meséli Éva asszony. – Mi azt az embert, aki az uramat meglőtte, ismertük, meg is kérdeztem, miért lőtt a férjemre, azt válaszolta, mert azt parancsolta a főnöke, bizonyos Sós. Nem jelentettük fel, nagyon részeg volt, utóbb meg annyira szégyellte magát, hogy el is költözött Sepsiszentgyörgyről. – Műtét után – meséli Karácsony Dezső – kicsit javultam, három napra rá nagyon megehültem, s szóltam a nővérnek, hogy éhes vagyok. Hoztak a kórház konyhájáról marhahúst, megettem, s ettől szétszakadtak a beleim. Egyre rosszabbul voltam. Még egyszer megműtöttek, kiderült, hogy a beleim tele voltak puskaporral, ráadásul – ezt is elmondták – más vércsoportos vért kaptam, s az is bajt csinált. – Napjai meg voltak számlálva – veszi át a szót felesége. Nagy Vasilét, az akkori altatóorvost kérdeztem, mi lesz a férjemmel, s azt válaszolta, várunk még egy-két napot. Amikor láttam, milyen állapotban van, imádkozni kezdtem.
Uram, vagy elveszed most, vagy csodát teszel!
S ami ezt követően történt, Éva szerint maga volt a csoda. A kórházból hazamenet, a tervezőintézetnél, a kanyarban szembe jött vele egy nagy, fekete autó, oldalán vöröskereszttel, megállította. Franciák ültek az autóban, mukkanni is alig mert, de vele volt a fia, aki angolul elmondta, milyen állapotban hagyták édesapját a kórházban. A franciák a Medécines du Monde-tól voltak, és a kórházat keresték. Éva vállalkozott, hogy megmutatja nekik, hol találják, beült fiával együtt az autóba. Megvárta, míg elintézték hivatalos ügyeiket, s megkért egy fiatal orvost a kórházból, aki tudott angolul, hogy fordítson. Elmondta, a férje élet és halál között lebeg, itt már nem tudnak semmit tenni érte, segítsenek, vigyék el valahova, ahol meg tudják gyógyítani. Megígérték, hogy repülővel hamarosan átszállítják egy párizsi kórházba. Hitte is, nem is, de január 16-án értesítették – szombati nap volt –, hogy hétfőn indul a gép, mely Párizsba szállítja a férjét. – Útlevelet kellett csináltatnom az uramnak, pár óra alatt sikerült is, mert akkoriban minden hivatalban, még a rendőrségen is folyamatosan dolgoztak. Mentő vitte Bukarestig, de már nagyon rosszul volt, nem beszélgetett. Később Gocz Elvira elmesélte nekik, Otopeni-ből nem is akarták továbbküldeni magyar neve miatt, de végül csak felkerült a Herkules repülőgépre.
Tizenhárom műtéten esett át
Karácsony Dezső úgy emlékszik, este érkeztek meg Párizsba, a Pitié Salpetrière kórházban helyezték el hatvan román sebesülttel együtt. Vele a francia orvosoknak mindent elölről kellett kezdeniük: hasürege tele volt puskaporral, béltartalommal, gennyel, vérmérgezése volt. Másnap reggel már vitték is operálni. Több műtét után áthelyezték egy nagy szanatóriumba: Forcile-ba, ott erősítették fel. – Életben maradtam, mert bizonyára volt még valami dolgom a világban – szögezi le. Még Párizsban a reanimálóban megkereste Gocz Elvira, egy román pap, egy romániai kislány barátjával. Sokat segített rajta Forcile-ban Gheorghe Tatu, aki korábban szökött el Romániából, orvos volt, de asszisztensként dolgozott a szanatóriumban. S Gocz Elvira is szárnya alá vette, elintézte például, hogy minden hónapban kapjon francia frankot, hogy a szanatóriumban legyen valamennyi pénze, tetőtől talpig felöltöztette, bátorította.
– Elvitték, de hosszú ideig, majd három hónapig nem tudtam, hogy él-e vagy meghalt – veszi át a szót Éva asszony. – Elmentem Bukarestbe tiszta egyedül, ismeretlenül, megkerestem a Vöröskeresztet, akik elküldtek, mert nem tudtak semmiről, elmentem az egészségügyi minisztériumba, új miniszter volt, de ő sem ismerte a külföldre szállított betegek sorsát. Három napot és éjjelt álltam a követség kapujában, s amikor végre bejutottam, egy követségi tisztviselőhöz irányítottak, de tőle sem tudtam meg semmit. Végül az Intercontinental Szállóban kötöttem ki, hallottam, ott laknak és dolgoznak valami francia egészségügyiek. És mit ad isten, pont azokra az orvosokra bukkantam a Médecins du Monde-től, akikkel Sepsiszentgyörgyön korábban találkoztam, s akik vállalták, hogy elviszik gyógyulni az uramat Párizsba. Bár munkaidő után voltak, leültettek, meghallgattak, s az egyik orvos addig telefonált, míg meg nem találta az uramat. Akkor tudtam meg, hogy többször megműtötték, de él, akkor épp egy szanatóriumban kezelték. Elhatároztam, kimegyek utána Párizsba, még a fülbevalómat is eladtam, hogy meg tudjam venni a repülőjegyet, pénztárcámban azzal az ötven dollárral, amit a román egészségügyi miniszter postáztatott számomra. Május 30-án indultam el, csak azt tudtam, hogy Dezsőt Forcile-ben kell keresnem.
Minden lépésemet őrangyalom és a szerencse kísérte
Párizsban senkit nem ismert, pénze alig volt, franciául nem tudott. De az Isten megsegítette. A repülőn találkozott egy brassói cigány asszonnyal, ki a testvéréhez indult látogatóba Párizsba. Muzsikusok voltak. Évát – valami félreértés miatt – az Orlyn nem várta senki, odacsapódott hát a brassói muzsikusokhoz. Beszélgetés közben kiderült, egyikük valamikor énekelt a Sugás vendéglőben. Megtört a jég, a muzsikus hazavitte párizsi otthonába, s felhívta férjét, és elújságolta neki, hogy székely szilvapálinkát iszik a feleségével Párizsban. Másnap kivitték a szanatóriumba, s végre újra találkoztak.
– Rengeteget köszönhetünk a francia államnak, Elvirának, az egyszerű francia embereknek, kik engem szállásra sorra befogadtak, s bár beszélni nem tudtunk egymással, mindenben támogattak. Párizst valójában alig láttam, naponta azt az utat jártam, jórészt metróval, mely alkalmi szálláshelyeimről a kórházba vezetett.
Csak sejtésünk van, milyen töméntelen pénzbe került Karácsony Dezső talpra állítása. Egyszer valami adminisztrációs hiba miatt elküldtek címére egy kórházi számlát 6000 frankról. Megijedt, honnan vesz elő ennyi pénzt, de Şerban doktor, az egészségügy akkori megyei vezetője egy-két helyre telefonált, s csak annyit mondott: ni, ezzel nem lesz több baja.
Muszáj volt hazajönnöm
– Ha nehezen is, de meggyógyultam, és hazajöttem. Majdnem öt hónap után álltam talpra, mert a csípőcsontomat is megműtötték. A család közben elköltözött, új lakást kaptunk, előbb két-, majd háromszobásat. Felmentem a kórházba, az orvosok tátott szájjal néztek, csodálkoztak, hogy élek. Jól érzem magam, csak a bal lábam fáj időnként, mert főleg azt használom. A forradalom alakulásáról Franciaországban természetesen keveset tudtam, már a bányászjárásnál tartottak itthon, amikor figyelni kezdtem az eseményeket. Akkorra már megfordult a franciák viselkedése is Románia tekintetében, látták, hogy nem a legjobb irányba haladnak a dolgok. Kint maradhattam volna politikai menekültként, de nekem muszáj volt hazajönnöm. Mai napig hálásak vagyunk a sorsnak, hogy összehozott Elvirával, sokat köszönhetek neki. Amikor meghallottam, hogy hazajött, elmentem egy hatalmas csokorral, hogy megköszönjem, amit értem tett.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély leírása térképeken
Descriptio Transylvaniæ – egy könyv és egy tárlat címe. Petelei Klára Erdély térképeit ismertető könyvét tegnap este, a magyar kultúra napjára időzítve mutatták be a Székely Nemzeti Múzeumban, ugyanakkor nyílt kiállítás e térképek másolataiból. A címet Jansonnius 1658-ban kiadott Nova et accurata Transylvaniæ descriptio című Erdély-térképéről kölcsönözték.
Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntőjében elmondta, intézményük az utóbbi időszakban igyekszik rendkívüli eseményekkel megtisztelni a magyar kultúra napját, idén is sikerült e rangos bemutatót megszervezni. A kiállított térképeket szemlélve, képzőművészként absztrakt műalkotásokat lát, melyek tárgya Erdély, a művész pedig a Történelem. Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke térképgyűjtőként vállalta a házigazda szerepét. Az eseményt mérföldkőnek nevezte. A könyv beillik abba a sorba, amit Szathmáry Tibor: Descriptio Hungariæ – Magyarország és Erdély nyomtatott térképei 1477–1600, továbbá az Atlas Hungaricus 1528–1850 gyűjtemény és (az Adrian Năstase gyűjteményét feldolgozó) Ion Ciortan–Măriuca Radu–Octavian Ion Penda: Descriptio Romaniæ könyvek jelölnek. Hangsúlyozta, a Descriptio Transylvaniæ kizárólag olyan régi térképeket vonultat fel, melyek Erdélyt önállóan jelenítik meg, nem valamely más ország részeként. A szakma az 1850 előttieket régi térképeknek tekinti. 57 szerző 85 térképét válogatták be a kötetbe. Különböző gyűjteményekből kerültek be térképek Párizstól Bécsen át Kézdivásárhelyig, Finnországtól a budapesti Országos Széchényi Könyvtárig. Az előadó néhány térképet be is mutatott. Időben az első Honterus Chorografia Transilvaniæ című munkája 1532-ből, az utolsó Fried 1848-as térképe. Tamás Sándor jelezte, a térképeken előkelő helyen jelölték meg a székelyeket, vagy népcsoportként, vagy közigazgatási egységként. Cantelli da Vignola 1686-ból származó térképén Natione de Siculi, Coronelli 1690-es térképén Zeckonland o Ciculianna, sok más helyen Ciculi. Ezeket nem mi írtuk fel, s főleg nem utólag – hangsúlyozta, a térképek történelmi jelentőségére utalva. Gróf László, a Brit Királyi Földrajzi Társaság tagja elmondta, a térképeket mindig a kor legjobb tudása szerint szerkesztették, s szerves részük volt az akkori tudománynak, kultúrának. Erdélyt először egy XIV. századi hajózási térképen tüntették fel. Kiemelte Lázár deákot, az esztergomi érsek titkárát, akinek 1528-ban kiadott térképét a Világörökség részévé nyilvánítottak. A könyvről szólva kijelentette, az nagyon fontos a magyar és az egyetemes kultúra számára. Petelei Klára, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár munkatársa szerényen kijelentette, csak részben ő a könyv szerzője, mivel nagyon sokan segítettek. Gróf Lászlót, a könyv bevezetőjének szerzőjét mentorának nevezte, a kiadás ötletgazdája és támogatója Tamás Sándor volt. Fontosnak nevezte, hogy a könyv három nyelven, a magyar mellett románul és angolul is megjelent, hiszen így mások is megismerhetik Erdély térképeit, történelmét. Măriuca Radu román térképész jelezte, minden térkép mögött van történet, mint például az 1596-ban kibocsátott Custos-féle Erdély-térképet Báthory Zsigmond fejedelem és Mária Krisztina Habsburg főhercegnő házasságára rendelték a Fuggerek, nyilvánvalóan érdekből – hogy megszerezhessék az erdélyi réz-, arany- és sóbányák kitermelési jogát.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Descriptio Transylvaniae, azaz Erdély leírása
Descriptio Transylvaniae – egy könyv és egy tárlat címe. Petelei Klára Erdély térképeit ismertető könyvét szerdán este, a magyar kultúra napjára időzítve Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban, majd pénteken, Kolozsváron a Minerva ház Cs. Gyimesi Éva termében mutatták be. Ugyanakkor mindkét helyszínen kiállítás is nyílt e térképek másolataiból.
„Túl azon, hogy szép, abból a szempontból is egyedülálló ez a kötet, hogy a teljesség igényével készült: 85 olyan térképét tartalmaz, amelyek Erdélyt önálló régióként mutatják be” – hangsúlyozta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki ezúttal térképgyűjtőként köszöntötte a rendezvényt. A sepsiszentgyörgyi ARTprinter Kiadó gondozásában megjelent Descriptio Transylvaniae című kötetbe 57 szerzőtől kerültek be Erdély-térképek, 1532-től 1848-ig, Johannes Honterustól kezdve Franz Friedig, hiszen a szakma az 1850. év előtt kiadott térképlapokat tekinti régi térképeknek.
Tamás Sándor az eseményt mérföldkőnek nevezte. A könyv beillik abba a sorba, amit Szathmáry Tibor: Descriptio Hungariae – Magyarország és Erdély nyomtatott térképei 1477–1600, továbbá a Szántai Lajos által szerkesztett Atlas Hungaricus 1528–1850 gyűjteményes kiadvány, és a Ion Ciortan–Măriuca Radu–Octavian Ion Penda: Descriptio Romaniae könyvek jelölnek. Hangsúlyozta, a Descriptio Transylvaniae kizárólag olyan történelmi térképeket jelenít meg, melyek Erdélyt önállóan ábrázolják. Különböző magán- vagy közgyűjteményekből kerültek be térképek Párizstól Bécsen át Kézdivásárhelyig, Finnországtól a budapesti Országos Széchényi Könyvtárig, és a Teleki Tékáig.
Tamás Sándor kiemelte, hogy a térképeken egykor előkelő helyen jelölték meg a székelyeket, vagy népcsoportként, vagy közigazgatási egységként (pl. Natione de Siculi, Zeckonland o Ciculianna, sok más helyen Ciculi).
Gróf László, a Brit Királyi Földrajzi Társaság tagja elmondta, a térképeket mindig a kor legjobb tudása szerint szerkesztették, s szerves részük volt az akkori tudománynak, kultúrának. Erdélyt először egy 14. századi hajózási (portolán) térképen tüntették fel. Kiemelte Lázár deákot, az esztergomi érsek titkárát, aki az első – Magyarországot és Erdélyt ábrázoló – 1528-ban kiadott nyomtatott térképet készített. Ezt az egyetlen példányban megőrzött térképlapot az UNESCO a Világ Emlékezete címmel illette.
A könyvet méltatva kijelentette, az nagyon fontos a magyar és az egyetemes kultúra – ezen belül a térképtörténet – számára.
Petelei Klára, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár munkatársa szerényen mondta, hogy csak részben ő a könyv szerzője, mivel nagyon sokan segítettek: „Gróf László, a könyv bevezetőjének szerzője a mentorom. A kiadás ötletgazdája és támogatója Tamás Sándor volt.”
Fontosnak nevezte, hogy a könyv háromnyelvű. A magyar mellett románul és angolul is tartalmaz mindent, így mások is megismerhetik Erdély térképeit, történelmét.
Măriuca Radu a sepsiszentgyörgyi bemutatón jelen lévő román térképtörténész miután őszinte elismerését fejezte ki Gróf László és Petelei Klára munkássága iránt, jelezte, minden térkép mögött van egy történet, mint például az 1596-ban kiadott Custos-féle Erdély-térképen, amelyet Báthory Zsigmond fejedelem és Maria Christierna Habsburg főhercegnő házasságára rendelte Fugger bankár, nyilvánvalóan érdekből – hogy megszerezhessék az erdélyi réz-, arany- és sóbányák kitermelési jogát.
Kovászna Megye Tanácsának sajtóirodája
Erdély.ma,

Korunk Kulcsa (1956–2014)
Kulcs-számok?
Annyiban, hogy András Sándor és Pomogáts Béla, a kortárs magyar irodalom két jelentős egyénisége az 1956-os magyar forradalom negyvenedik évfordulóján, az 1996. októberi Korunk-számban találkoztak (bizonyára előbb is már, más körülmények között), és most, 2014. február 18-án, a Minerva Alapítvány Cs. Gyimesi Éva termében ugyancsak együtt vehetik át az évente átadásra kerülő Korunk Kulcsát. Amelyet olyan személyiségek kaptak meg korábban, mint Fejtő Ferenc, a Párizsban élt történész, József Attila ifjúkori barátja, vagy a legendás hírű szegedi Ilia Mihály, Poszler György irodalomtörténész, akadémikus, Kolozsvár szülöttje és a szintén akadémikus történész, Romsics Ignác.
A gazdag névsor tehát tovább bővül. A Szabadság olvasóinak nem most kell bemutatni Pomogáts Bélát, a Magyar Írószövetségnek hat éven át elnökét, aki az Anyanyelvi Konferencia elnöki tisztjét meg az Illyés Alapítványét is hosszú időn át betöltötte, és régebben sűrűn jelen volt a napilap hasábjain. A Korunknak pedig Pomogáts olyan kitartó munkatársa, hogy 2013-ban egy több mint 300 oldalas könyvet adhatott ki Műhely Kolozsváron.
Szabadság (Kolozsvár),

Marosvásárhelyre figyeljen a világ! – Az SZNT felhívása a nagyvilág magyarjaihoz
Március tizedikén, a Székely Szabadság Napján, amikor Európa és a nagyvilág nagyvárosaiban a székelyekkel szolidaritást vállalók közösségei Székelyföld területi autonómiája mellett tüntetnek, akkor meg kell emlékezniük arról is, hogy Marosvásárhelyen, a megemlékezést követő felvonulást betiltotta a hatóság. Ma már nem csak a székelyek jogos követelésének támogatására kell Románia nagykövetségei elé vonulni, hanem az alapvető emberi jogok védelmében is.
Ezúton kérjük a nagyvilág magyar közösségeit, hogy követeljék a gyülekezési jog, a szólásszabadság tiszteletben tartását Romániában. Hívják fel országuk kormányának, és egész társadalmának figyelmét arra, hogy abban az országban tér vissza az alapvető emberi jogok megsértése, amelyben 1989-ig Európa legembertelenebb és legsötétebb diktatúrája működött.
Beszédes az, hogy a felvonulást betiltó határozatot rendőrségi fejlécet viselő papírra nyomtatták, ezzel is jelezve, hogy Romániában a hatóságok, könnyen és gyorsan az elnyomás, az emberi jogok korlátozásának eszközeivé válhatnak.
A tegnapi napon Románia miniszterelnökéhez, Victor Ponta úrhoz címzett memorandumban kértük, hogy Románia kormánya utasítsa Maros megye prefektusát, hogy a közigazgatási bíróságon támadja meg a törvénytelen, tiltó határozatot. A memorandumot eljuttattuk Gabriel Oprea belügyminiszternek és Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettesnek is. Ez az utolsó lehetőség, hogy március tizedikén, a tavaly májusban már bejelentett felvonulást törvényesen megtarthassuk. A székelység a jog és a törvényhozó, rendtartó falvak népe. Ennek megfelelően jogainkat alkotmányos úton, a jog és a demokrácia eszközével akarjuk kivívni. Ennek lehetett tanúja a nagyvilág a diktatúra bukása után is, és ezt az utat járta és járja több mint tíz éve a Székely Nemzeti Tanács. Még ebben a küzdelemben is, amelyet a felvonulás betiltása ellen folytatunk, a törvénytisztelő közösség áll szemben a jogsértő, a diktatúra hagyományait éltető hatósággal.
Arra kérjük a világ magyarságát, figyeljenek Marosvásárhelyre. A Duna televízió helyszíni, egyenes adásán keresztül legyenek tanúi annak, hogy méltósággal, hittel, békésen, de változatlan kitartással kiállunk a jogaink mellett. Elmondjuk ismételten: szükség van arra, hogy ismét székely zászlók lengjenek Bécs, Belgrád, Budapest, Brüsszel, Hága, Cleveland, Helsinki, London, Los Angeles, München, New York, Ottawa, Stockholm, Pozsony, Párizs, Stuttgart, Torontó, Zürich utcáin. Csak így lehetünk sikeresek! Mondjuk ki újra együtt: Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható! Autonómiát Székelyföldnek! Szabadságot a Székely Népnek!
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma,

Az önálló Erdély történelmét igazoló térképek
A Descriptio Transylvaniae című kötet bemutatása
A Teleki Téka freskós termében péntek délután rendkívüli könyvbemutató keretében ismertették a Petelei Klára által szerkesztett Descriptio Transylvaniae, azaz Erdély leírása című magyar, román és angol nyelven írt kötetet. A tetszetős kivitelezésű, régi Erdély- térképeket tartalmazó, tudományos igényességgel összeállított mestermű alapos dokumentáltságról, kitartó gyűjtőmunkáról, három ember összehangolt, fáradhatatlan tevékenységéről tanúskodik. A sepsiszentgyörgyi ARTprinter Könyvkiadó révén 2013-ban megjelent közel kétszáz oldalas kötet Erdély önálló földrajzi régióként való megjelenítésének hiteles lenyomata, ugyanakkor szemet gyönyörködtető páratlan művészi alkotás.
A bemutatott kötet tudományos szakdolgozatok elkészítésének elengedhetetlen forrásmunkája lehet, ugyanakkor a szakemberek, illetve a történelem és földrajz összefonódása iránt érdeklődők, vagy a régmúlt idők tárgyi bizonyítékait kutatók a régi kartográfusok precíz munkái révén válaszokat kaphatnak. A könyvbemutató külön színfoltja a három nyelven elhangzó méltatás volt. Lázok Klára, a téka osztályvezetője magyarul és románul köszöntötte az egybegyűlteket, és pár szóban ismertette az elhanyagoltnak tűnő, ám a téka legértékesebb termének építészeti jelentőségét. A terembelsőn feltárt freskótöredékek 1804-ből származnak, szebeni mester munkái, melyek restaurálásra várnak. A kor hangulatát idéző terem tökéletes helyszínnek bizonyult a könyvbemutató vonatkozásában.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke, térképgyűjtő magyar és román nyelvű ismertetője szerint a könyv mérföldkő, eddig hasonló gyűjtemény kimondottan Erdélyről nem jelent meg. A Finnországtól kezdve Párizsban, Londonban, Bécsben, Debrecenben, Budapesten, de a tékában is fellelhető összes ismert, Erdélyt ábrázoló vagy megjelölő térkép, összesen nyolcvanhét, megtalálható e kötetben. A magát "csak" térképgyűjtőnek mondó ötletgazda szerint nem kell a történelmet kitalálni, hiszen a térképek a múlt sokatmondó bizonyítékai. Vetített képes előadása során önálló Erdély- térképek váltakoztak. A legrégebbi az 1532-ben Bázelben kiadott, Johannes Honterus brassói szász polihisztor által fába metszett Chorographia Transylvaniae Sybembürgen című, melyből egyetlen példány maradt fenn, de megjelenik a Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem és Mária Krisztierna házasságkötése alkalmából Fugger báró által nászajándék gyanánt finanszírozott lobbitérkép is, mely révén a bankár Erdély altalajkincseinek kitermelésében reménykedett. Münster fametszet-térképei, számtalan egyedi darab magán- és közgyűjteményekből, összesen ötvenhét szerző munkája, az 1848-ban Bécsben megjelent Franz Fried Carte de la Transilvanie feliratú térképlappal zárva a sort. A térképtörténészek ugyanis az 1850-es évet tartják a régi térképek korszakhatárának.
A bemutatott térképek egyik érdekessége, hogy kisbetűvel a helységnevek nyelvét is feltüntették: Vásárhely-h, illetve Neumarkt-a. Már Honterus térképén a Transylvania felirat alatt a székely nép, tájegység megnevezés, a CICVLI (szikuli) majd’ minden térképen fellelhető.
Petelei Klára, a Teleki Téka könyvtárosa, a könyv szerkesztője elmondta, hogy az öt évvel ezelőtt nyílt időszakos Erdély- térképkiállítás során fogalmazódott meg e gyűjtemény könyv formában való kiadásának célszerűsége annak érdekében, hogy minél szélesebb célközönséghez eljuthasson az egyedi, rendkívül értékes térképgyűjtemény. A kötet ötletgazdája, támogatója Tamás Sándor térképgyűjtő, Gróf László szakmai ismereteivel, kapcsolatai révén is hozzájárult a kötet megvalósításához, valamint maga a szerkesztő.
A Nagy-Britanniából érkezett nyugat- magyarországi, sárvári születésű Gróf László, a Brit Királyi Földrajzi Társulat tagja magyar és angol nyelvű előadása előtt reményét fejezte ki, hogy a kötetekből a jelenlévők vásárolnak is. A kötetben is megjelent szaktanulmánya vetített képek révén Erdély megjelenítését ismertette a világ-, illetve az európai térképeken. Értékelte a borjúbőrre vésett, fa-, illetve rézlapokra metszett középkori térképek készítőinek rendkívüli szakmai tudását és kézügyességét. A rézlapokra vésett térképek precíz munkát igényeltek, ugyanis tükörképben készítették, és ha megsérült, nem lehetett kijavítani. Az első világtérkép, melyen Erdélyt említik, egy XIV. századi hajózási térkép.
A Mátyás király megrendelése nyomán 1528-ban kiadott, Lázár deák által készített térkép több évtizedes munka eredménye. Külön érdekesség, hogy az addig megjelent térképeken lévő legtöbb negyven helységnév megjelenítését túlszárnyalta az esztergomi érsek tikára. Térképén ezerháromszáz helységnevet tüntetett fel, melyek közül kétszázötvenet az Erdélyt bemutató részen. A helységneveket is a lakott területek népességének anyanyelvén írta. Ahol zömében magyarok laktak, azokat a helységneveket magyarul, a szászok által lakott településneveket németül, a Nyugati- Érchegységben elszórtan román településnevek is fellelhetők. A vízrajz majdnem teljes egészében megegyezik a jelenlegi térképek vízrajzával, amit rendkívül körülményes elkészíteni a vízszint állásának függvényében – mondta az egykori katonai térképész. Az Erdély-rajongó Gróf László szerint a világ különböző részein lévő térképek felfedezése, megfejtése komoly szaktudást igényel. A térképek kutatása során jutottak el Erdélybe és szereztek barátokat. Bod Péter készítette el az első magyar nyelvű világrész-térképeket. Bod Péter-i szellemiségben munkálkodtak e kötet életrehívói is, miszerint "Illendő dolog az, sőt szükség, hogy a’ ki az idegen országokat akarja meglátni, elsőben tudja a’ maga Hazáját. Ha azért Erdélyi ember akarná egyben járni e’ Világot, elsöben kellene néki megszemlélni s’ ki tanulni Erdélyt".
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)

Egy Székelyföld autonómiájáért tüntető helyzetelemzése

Trianon sebei – Szaporodnunk kell, különben elveszünk
Dr. Raffay Ernő magyarországi történész múlt heti, a baróti református altemplomban tartott előadásában a száz évvel ezelőtt kitört első világháború előzményeinek és lefolyásának kulisszatitkairól beszélt a népes közönségnek.
Teljes hazugságnak nevezte az előadó azt, amit román, cseh és más „baráti” történészek állítanak, miszerint a világháború kirobbantása mögött a magyarok állnának. Ellenkezőleg, gróf Tisza István miniszterelnök egyike volt annak a két politikusnak Európában, aki nem akart háborút: Tisza az elején csak egy Szerbia elleni lokális hadjáratba egyezett bele.
Az sem igaz – mondta Raffay –, miszerint a Szerbiának küldött ultimátum elfogadhatatlan lett volna, viszont annak, hogy a szerb politikusok 1903 után kidolgozták a jugoszlávizmus elképzelést, azaz az összes délszláv nép egy korona alatt való egyesítését, már köze van a háborúhoz. Az sem mellékes, hogy a csehek úgy tervezték nemzetállamukat, hogy Magyarországból csak Budapesty (nem elírás, így ejtették a magyar főváros nevét) és környéke maradjon meg, de számolni kellett az általunk, erdélyi magyarok által jól ismert Dnyesztertől a Tiszáig elnevezésű román álommal is.
– Tisza István, mikor mégis elfogadta, hogy Magyarország belépjen a háborúba, kikötötte, Erdélyben mindig legalább negyven zászlóalj állomásozzon, sejtette ugyanis, hogy a „hűséges” román szövetségesek előbb-utóbb támadni fognak, mint az meg is történt 1916. augusztus 27-én 20 óra 30 perckor. Ekkor még a hadüzenet sem történt meg, hiszen a bécsi román követ a külügyminisztérium ajtaján csak 21 órakor kezdte nyomni a csengőt, hadüzenettel a kezében – tért ki az előadó az Antant oldalára állt Románia hadba lépésének körülményeire.
A háború Magyarország számára 1920-ig tartott: 1919-ben a győztesek összeültek, ám a Magyar Királyságot nem hívták meg a tárgyalásra, ugyanis Budapestről azt a hírt kapták, hogy egy csomó bolsevista van a kormányban, ami igaz is volt, ezért úgy döntöttek, kivárnak. De Budapesten nem Tisza gróf jutott hatalomra (ő Gesztre került a családi sírboltba, 1918. október 31-én gyilkolták meg), hanem Kun Béla, aki társaival 1919. március 21-én kikiáltja a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaságot.
– Amikor a legfontosabb dolgok zajlottak Párizsban, mi munkástüntetésekkel voltunk elfoglalva. Mire meghívták Magyarországot az úgynevezett béketárgyalásra, a határainkat illetően már kész tények elé lettünk állítva – hangsúlyozta a történész.
Raffay arról is beszélt, mi lehet Trianon megoldása számunkra, ennyi év távlatából: szaporodnunk kell, ellenkező esetben végünk van, és példának a románságot hozta fel, akiknek sikerült Erdélyben fél évezred alatt többségbe kerülniük. Úgy értékelte, szóba jöhet ugyan a területi autonómia a székelyek számára, ám annak, akárcsak a területi revíziónak, ma nincs realitása.
„Ma ezeknek a megoldásoknak annyi az esélyük, mint lakatlan szigeten a tömegverekedésnek”– következtetett, végül egy 1986-ban készült demográfiai tanulmány adataival zárta előadását: Ha megmaradt volna a Magyar Királyság és a népességszaporulat múlt század elejei aránya, Magyarországnak ma 40 millió lakosa lenne egy országban, nem pedig tízmillió a világ országaiban szétszórva. Ez a Trianon által okozott valódi veszteség számunkra – összegzett.
Böjte Ferenc. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Első román Hamvas-fordítás
Sokan méltatták a szentgyörgyi fordító munkáját
A hétvégén mutatták be a bukaresti Bookfest-en az első, román nyelvre lefordított Hamvas Béla művet. A bor filozófiája (Filosofia vinului) című könyvet a sepsiszentgyörgyi Hubbes László Attila fordította.
Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai műszaki és társadalmi karának oktatója, kommunikáció-tudomány tárgyakat tanít. Bölcsészetből doktorált, az apokalipszis esztétikájából. Elmondása szerint Hamvas Béla műveit elsőéves egyetemista korában kezdte olvasni, és azóta is lelkes olvasója a szerzőnek.
A fordításhoz azért kezdett hozzá, mert igazságtalannak tartotta, hogy Hamvas ennyire ismeretlen román kulturális körökben, miközben már német, angol és francia nyelvterületeken beindult egy folyamat, a magyar író műveit sokan ismerik. A kilencvenes évek végére például szinte minden írását lefordították szerb nyelvre.
– Láttam, hogy a szerbeknél mennyire népszerű lett Hamvas, és azon gondolkodtam, ez a román olvasók esetében is működne, mert tudom, hogy a román olvasóközönség nagyon kedveli a két világháború közötti szellemi jobboldalt, például Mircea Eliade vagy Constantin Noica műveit – mondja.
Abban az időben, amikor a könyvet fordítani kezdte, Hubbes könyvtárosként dolgozott a Bod Péter Megyei Könyvtárban, és arra gondolt, megpróbálja, egyáltalán képes-e átültetni a nehéz nyelvezetet. Reggelente ujjgyakorlatszerűen a kávé mellett lefordított egy-egy mondatot. A munkával egy év alatt végzett, de akkor felmerült a kérdés, mihez kezdjen egy lefordított könyvvel?
A család és a barátai biztatták, keressen neki kiadót. Először nem voltak pozitív visszajelzések, azt gondolta, nem jó a fordítás, ezért átdolgozta. Közben román irodalmároktól is számos pozitív visszajelzést kapott, például Marius Dobrin írótól, vagy a Párizsban élő Dan Culcertől.
– Kiadót azért is nehéz volt találni, mert a jogörökösnek az volt az igénye, hogy csak minőségi, eminens kiadónál jelenhet meg a fordítás. Végül Nina Tînţar, egy sepsiszentgyörgyi román dramaturg nyújtotta a legnagyobb segítséget, aki stilisztikailag is rendbe tette a szöveget.
A lefordított mű legalább négy ember kezén ment keresztül, és körülbelül tíz ember segített javaslatokkal, tanácsokkal. Végül a kiadó keresésénél az hozta a változást, hogy Lakatos Mihály, a Balassi Bálint Kulturális Intézet igazgatója Sepsiszentgyörgyre került. Ő vette fel a kapcsolatot több kiadóval, s a Curtea Veche jelezte a készségét, hogy a könyvet megjelentetnék.
A Curtea Veche nagyon sok magyar művet adott ki román nyelven, többek közt Márai, Eszterházy, Nádas Péter könyveit. A kiadás anyagi költségeit a Balassi Intézet állta, a fordítót a Magyar Fordítóház Alapítvány fordítói ösztöndíjjal is támogatta.
A bor filozófiája az első Hamvas-mű, amelyet román nyelvre fordítottak.
– Már rég gondolkodom egy olyan könyvről, amely igazi álmodozóvá tesz. Boldog és beteljesült, egy rokonlélek, amely úgy beszél, mintha én mondanám. Nem jön, hogy elhiggyem, de rátaláltam – így ír az Ochiuldeveghe bloggere Hamvas művéről.
A kiadó reményét fejezte ki, hogy nem ez az utolsó együttműködés Hubbes Lászlóval, aki azt tervezi, saját válogatású Hamvas-esszékötettel kopogtat legközelebb náluk.
Orosz Anna. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Transylvania kamarazene-fesztivál Torockón, első alkalommal
Brazíliából és Japánból is érkeztek előadók a kis unitárius templomba
Ismert külföldi előadók színvonalas, ritka zenei élménnyel lepték meg a torockóiakat az unitárius templomban, annak a hangversenysorozatnak a keretében, amely tavaly kezdődött, és az idén június 2-án és 3-án folytatódott.
Egy évvel ezelőtt merült fel a nemzetközi kamarazene-fesztivál ötlete a Párizsban élő Juliana Steinbach, és a zabolai Roy Chowdhury Sándor tárgyalása során, azzal a céllal, hogy rávilágítsanak az erdélyi zene gyökereire, továbbá biztosítsák az elszigetelt falvak gyermekei és lakói számára a zenei oktatást. 2013-ban látogatott Erdélybe két japán és két francia koncertzenész, hogy felfedezzék azt a zenei folklórt, amely Bartók Bélát és sok más nagyszerű klasszikus és kortárs zeneszerzőt megihletett. Szabadság (Kolozsvár)

Száznegyven éves a Mikes Kelemen Főgimnázium
Kétnapos rendezvénnyel ünneplik idén a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Főgimnázium megalakulásának 140. évfordulóját. Az ünnepségen az iskola jelenlegi és véndiákjai is részt vesznek.
A rendezvény csütörtökön Mikes Kelemen mellszobrának koszorúzásával és az iskola diákjai által készített rajzok, illetve fotók kiállításának megnyitójával kezdődik. A szervező diáktanács és tanári kar tájékoztatása szerint a kétnapos rendezvényen sportesemények, vetélkedők, előadások és más érdekes programok várják az iskola jelenlegi, valamint egykori diákjait, szülőket, de más érdeklődőket is.
Csütörtökön délelőtt 11 órától késő estig zajlanak a rendezvények, a sportesemények sorában minifoci bajnokság, kosárlabda és más vetélkedők lesznek. Ugyanakkor főzőversenyt is rendeznek, melynek érdekessége, hogy Mikes-korabeli ételeket próbálnak elkészíteni a versenyzők, olyan alapanyagok és fűszerek segítségével, amelyeket a 18. században használtak. A napot az ötödik osztályosok előadásával és csillagvizsgálással zárják, melyre az iskola udvarán kerül sor.
Pénteken délelőtt az iskola névadójáról, Mikes Kelemenről szerveznek vetélkedőket az 5-8. osztályos diákok számára, míg a felső tagozatos osztályokban fordított órák zajlanak, azaz a diákok tanítják a tanárokat, saját szabályaik szerint. Délután a Mikes és kora vetélkedő döntőjére kerül sor a díszteremben, majd 18 órától szervezik a Mikes-gálát a Múzeumkertben, ahová a 12. osztályig minden tanulót várnak.
Az iskolanapok nemcsak a jelenlegi mikeses tanulóknak szólnak – tájékoztatott az iskola vezetősége, ugyanis visszavárják mindazokat a színházzal foglalkozó alkotókat, akik egykor a Mikes Kelemen Főgimnázium diákjai voltak. „Több mint ötven, színházzal foglalkozó alkotót tudunk összeszámolni, akik az elmúlt évtizedekben a Mikesből ballagtak el. Van, aki visszatért Sepsiszentgyörgyre, sokan más erdélyi színházhoz szerződtek, többen Magyarországon dolgoznak, és van, aki Európa más városaiban alkot, Párizstól egészen Londonig. A Mikesben végzett színházi embereket szeretnénk egy játék erejéig összehívni az idei Mikes Napok keretén belül, június 13-án, péntek este” – áll az igazgatóság felhívásában.
A meghívottak számára a Székely Nemzeti Múzeum kultúrkertjében készülnek meglepetéssel a szervezők, ott kerül majd sor arra a 15-20 perces improvizációs játékra, melyben színházi emberek vesznek részt. Jelentkezni, benevezni a titkar.mikes@gmail.com címen lehet.
Bús Ildikó. Székelyhon.ro

Hol van a mi lelkünk? (Olvasólámpa)
„NEM TUDOM, MIÉRT HAGYTUK ELVESZNI ERDÉLYT.
ATTÓL TARTOK, NEM VOLT RÁ SZÜKSÉGÜNK.”
Vida Gábor Marosvásárhelyen élő, 46 esztendős írót idén két ízben is kitüntették prózaírói munkájáért, januárban Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal, e héten meg a Romániai Írók Szövetsége héttagú kurtóriuma ítélte oda a tavalyi év egyik prózadíját Ahol az ő lelke című regényéért. Lövétei Lázár László a regény Székelyföldben való közlésének első méltatója és szerkesztő-gazdája szellemesen morfondírozik a könyv eredeti címének – A visszairány – nehézkes voltán, s hogy a könyv megjelenésével alcíme is – Kis Erdély-regény – odalett. De idézzük az aggodalmaskodó szerkesztőt:
A cím körüli „műhelytitkok” persze nem tartoznak az olvasóra, nem is hozakodtam volna elő velük, ha utólag nem lett volna egy kis lelkifurdalásom a rábeszélésért: elolvastam ugyanis az ÉS-ben Károlyi Csaba kritikáját a regényről, ahol Károlyi leginkább Vida címválasztását kifogásolja, mondván, hogy a cím legyen egyszerű és könnyen megjegyezhető, mondjuk olyan, mint a Bovaryné. Nekem viszont továbbra is nagyon tetszik az új cím, és ha sarokba szorítanának, akkor én is egy Flaubert-regény címével tudnék takarózni: Vida regényének címe ugyanolyan talányos – mondanám –, mint az Érzelmek iskolája, és ugyanúgy lefedi a teljes regényt, mint emez. „A cím lefedi a teljes regényt” – mondtam az imént, és most újra felhívnám a figyelmet az állításban szereplő jelző fontosságára! Miről is van szó? Első olvasásra még túl soknak tűnt a regény. („Mintha Vida mindent bele akarna zsúfolni, amit momentán a világról tud” – mondtam szerkesztőségbeli kollégáimnak, hogy ne csak áradozzak a regényről.) Nem egészen értettem például, hogy miért küldi el a szerző Werner Lukácsot, a regény főszereplőjét Afrikába (itt tölti Werner Lukács az I. világháború négy évét), illetve hogy miért utaztatja le a háború után Galacra, a román megszállás alatt Budapesten megismert fiatal román katonatiszt, Théophil Savin apjához. Az új cím viszont képes sokkal élesebb megvilágításba helyezni a dolgokat, mint a korábbi. Vegyük például a hosszú afrikai kitérőt: „…amikor sebláztól és maláriától gyötörve haldokolt Afrika színpompás ege alatt, egy öreg maszáj azt mondta a többieknek, akik már le is mondtak az életéről, hogy: nem halhat meg a fiatalember, nincs itt az ő lelke” (143. o.). Ugye, hogy az új cím még a lusta olvasó figyelmét is képes a helyes irányba terelni?
Sokkal érdekesebb viszont a Théophil Savin-szál. Az új cím nyitotta távlatok nélkül ez a szál nem lenne több olcsó töltelékszövegnél (ti. hogy egyedül Théophil Savin adhat alibit Werner Lukács számára arra nézvést, hogy nem ő ölte meg az ószeres Steiner Ignácot). Micsoda bugyuta detektívhistória ez egy ilyen jó regényben? Az új cím viszont megmagyarázza a galaci utazást is. Arról van ugyanis szó, hogy Théophil Savin katonai kiküldetésben Párizsba megy, ahonnan nem akar hazajönni: „…nem akar hazajönni, és nem ad életjelt magáról, nem tart senkivel kapcsolatot, belépett egy titkos szektába, amelyik a világ sorsát hivatott újragondolni” (299. o.). Werner Lukácsnak tehát azzal kell szembesülnie Galacon, hogy nemcsak ő nem tudja, hol van az ő lelke, hanem Théophil Savin sem! Pedig Nagy-Románia létrejöttével épp az imént valósult meg a románok „évszázados álma”! Még egy megnagyobbodott ország sem elég egy fiatalembernek, hogy a lelke otthonra találjon? Lehet, hogy nem is igazi román az a Théophil Savin? Stb. (Kíváncsi vagyok, hogy a regény román fordításának milyen sikere lenne a „széles” román olvasótömegeknél…) Maradva még egy kicsit a címnél: a végén minden jóra fordul – az öreg Werner Sándor is megtalálja lelke nyugalmát (igaz, a fiatalokkal ellentétben ő már korábban is tudta, mit akar: „nem akar hányódni és tekeregni többet, a hazát keresi, az otthont, a biztost, a valamit” – 208. o.); Werner Lukács is „megérkezik” Kolozsvárra („Mióta 1914. február végén felszállt az öreggel a pesti gyorsra, állandóan haza akar menni, vagy csak vissza, eltelt azóta kilenc évnél is több, és bár nem biztos, hogy meg fog érkezni valaha, igen, haza akar menni” – 307. o.); egyedül Daniel Klaudia, Lukács szerelme túl fiatal még ahhoz, hogy hazafelé vágyakozzék. Reméljük, egy következő Vida-regényben már ő is megérzi a hazafelé vezető irányt.
LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ
Vida Gábor: Ahol az ő lelke, Magvető, 2013. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyurcsány Ara-Kovács Attilára bízza a külügyeket
A Demokratikus Koalíció elnöksége elfogadta a pártelnök javaslatát, hogy a párt újonnan felálló külügyi kabinetjének vezetésére Ara-Kovács Attilát kérjék fel - tájékoztatta lapunkat közleményben a párt.
Ara-Kovács Attila Nagyváradon született, a Kolozsvári Egyetem filozófia, pszichológia és történelem szakán végzett.
1980-1982 között az Ellenpontok című szamizdat folyóirat alapító főszerkesztője volt. 1982-ben letartóztatták, majd 1983-ban kitoloncolták Romániából. 1984 és 1992 között az Európa Könyvkiadó felelős szerkesztője volt. Az EuroConnect elemzőjeként Párizsban és Hongkongban dolgozott 1993 és 1998 között.
1998-tól 2002-ig az SZDSZ külügyi irodavezetője volt, 2002 és 2008 között a Külügyminisztériumban volt a Stratégiai Tervező és Elemző Főosztály helyettes, majd megbízott vezetője.
2008 óta szabadúszó újságíróként az Együtt-PM szövetség tanácsadója volt. Népszabadság

Székely válogatott Rióban
Földrajzilag hol vagyok? Ahová minden adat, útravaló híján is, már ezerötszáz éve az ember vágyott. De először föl kellett fedezni azt az új világot, melyben a legtermészetesebb módon élhet boldogan az okos, a beszélő ember. Helytelenül fogalmaztam, helytelenül írtam le. Mindig is mondtam, nem írni kell megtanulni, hanem gondolkodni. A többi, az megy magától. Tehát adat volt bizony, és abban mi, magyarok mindig elöl jártunk. Mert ugye ott volt már Nagy Lajos királyunk udvarában a bajnok Ferenc. Rettegte kardját fél Európa. S ha valaki támadt a magyarra, rögvest mutatott a király a honvédésért könyörgő bajnokokra: VIJJON FERENC! Bizony akkor három tenger mosta hazánk határait, s azok a tengerek nem sörből vetettek habot. Ferenc egy frankot Párizsig kergetett, ott egy szépség behálózta, Villon Ferenc névvel dalnok lett belőle.
S most itt volt ez a labdarugdalózó világbajnokság. Hogy nem volt ott a magyar csapat? Véletlenek is vannak. Ugyan! Nézzünk csak körül. Erről beszélgetünk az etédi ivóban Zakariás Dénősbával, aki a nagy Zaki focista rokonának tudja s hirdeti magát.
– Ma is él a nagy Zidane, s bizony Tekerőpatak (spanyolul Rio Del Kacskaringó) szülötte volt, de Romániában a Pallér családnevet lefordították erővel is, így lett az apjából Zidár, Pallérból, a fiából Zidán. He? S ott a brazilok ma. Játékost adtunk nekik Jo néven, s magyar volt bizony a csibakáposztásszentkirályi Scolari, Deák, Diák volt a neve itthon, aztán Iskolást csináltak belőle románra. A horvátok is úgy jöttek fel a Kocsisék, Grosicsék nyomán, hogy átmentek a Kovácsok, kettő is. És ne szökjünk akkorát, FIFA! Erdélyi volt a világhírű Vida is, úgy biza, s hát ott van Rióban. S ki ne bámulta volna a mexikói Carlos Penát?! A híres Pennás Karcsit Kökösből? S hogy messze ne menjünk, hát Kamerun csapatába hogy került Dany, a lemhényi, 23 gyermekes Dani család sarja? Kamerunban az első havi fizetéséből református templomot építtetett. S a spanyol Iker, mellesleg Cassias? Iker testvére ma is Uzonban él, Ráduly István polgármester szárnysegédje. S aztán Torres eredeti neve Toros volt. S ott van Diego Costa. Korondon él családja, nővérét, Koszta Veronkát vette feleségül Páll Ágoston keramikus, ott vala Rióban, úgy biza. S onnan egy futamodásra a holland vezér, Louis von Gaal. Etéden élt, s azt mondta a fordítgató-borogató román jegyzőnek, hogy ha őt is ferdítik, saját költségén kitelepíti a faluját. Így Gál Lajos, biza. Mert a vér vízzé nem válik. Hogy nem. S emiatt vetődött Ausztráliába Massimo Luongo, Maxim Éva sepsiszentgyörgyi zenetanárnő öccse. He? S Szárazajtáról egyből két remek futballista ment Costa Ricába. Az egyiknek az apja Gránátos Estván bá volt, a másiké Bálványos, most Granados meg Bolonos néven futnak, s nem is kicsi pénzért. Mert a vért s a tüzet megfizetik ám ott lenn, délen. S Chillébe került az uzoni Szentpáli család sarja edzőnek, Sampaoli, tiszta székely, s ott van Vargas is, Vargyas nagy szülötte! Sepsikőröspatakról pedig Baka Károly öccse, Carlos Bacca. S itt né, lenn a göröggé sose vált Kosztasz. Koszta volt bizony maga is, de nem állott bé románnak, hát oda lett térítve. S hogy közelébb kerüljünk az igaz történelemhez, mert a foci bizony nem játék, hát Sepsiszentgyörgy kinevelte a történész Cserey Zoltán öccsét, Geoffroy Serey néven Elefántcsontparton rúg, s erősen jól. Japánban van s most Rióban Kovasimo, akinek a neve Kovásznai Berci, csak hitványul írták bé a nevét a csapatba. De unitárius jó székely az, hogy igen. S ott volt a mi Messink is Argentínából, de amikor átszökött Szacsvából, mind azt mondta a kérdésekre, hogy messziről, messziről, aztán rea is ragadt a név, hogy Messi. Üzente biz’ a jó lélek, hogy útba ejti hazafelé Szacsvát, csomagot is vet a repülő saroglyájába, hogy legyen. S egy kevés készpénzt is hagy a ravatalozóra. Mert ezek olyanok, akik messzire szakadtak.
Vannak bizony az orosz csapatban is jó magyarok, de ők eljátszották magukat már sokszor.
Ezért mondom én örökkétig, nem szabad elkeseredni, hogy a mi zászlaink alatt, már a székelyre meg a magyarra gondolok, nem állingál Orbán Viktor s más érdemesek most, mert egyszer megindulnak ezek a mieink is, akkor láss világ csudát! Mert ugye, Zidán, a Pallér építő mester is ott volt Brazíliában, s abból tudni lehet, hogy valamire készülnek Székelyföldön. Hogy igen. S akkor bizony egyszerre minden kitudódik.
De az is szent igaz, amit nagytátink mondott Isonzóról jövet. Mert csak úgy levetette a zekéjét, s mondta: Régina, a türelem rózsát terem, de az is csak úgy, ha kapálják s öntözik a tövit.
(Köszönet Áros Károlynak szakszerű, önzetlen támogatásáért. A szerző)
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Méltatlanul elfeledett életmű – Román Viktor szobrászati kiállítása
Július 17-én, csütörtökön 18 órakor nyílik meg Román Viktor (1937–1995) szobrász Homoródtól Párizsig című emlékkiállítása a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia Termében.
A kiállítást Márton Árpád festőművész és Sántha Imre Géza művészettörténész, a kiállítás kurátora méltatja. A rendezvény házigazdája Vargha Mihály múzeumigazgató.
Román Viktor a 20. századi modern szobrászat kiemelkedő egyéniségei közé tartozik. Egy kis homoródmenti székely közösségből került a marosvásárhelyi Művészeti Iskolába, mint az agyagot nagy elszántsággal és érdeklődéssel modelláló ifjú – olvqasható a múzeum közleményében.
Szobrásztanára, Izsák Márton biztatására a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán képezte tovább magát. Ugyan a klasszikus formaalkotás hullámával haladt az 1950-es évek szocreál elvárásainak, népi valóságábrázolásának vonalán, de törekvő ösztöneire hagyatkozva csakhamar a modernista irányzat követője lett.
Nemcsak formabontó-egyszerűsítő plasztikai kísérleteivel, de a szocreál elveket megtörő témaválasztásával is korán feltűnést keltett. Felismerve az elvonatkoztató, térrel játszó, absztraktizáló lehetőségeket, az 1960-as évek első felétől stilizált művészi „darabokat” hozott létre.
Pályázatokon való részvétele a nyugati világ műkritikusainak figyelmét is felkeltette. 1968-as nyugatra telepedése hozta meg számára az alkotói kibontakozást. Így előbb a londoni College of Art-ban dolgozott, majd végérvényesen a párizsi művészvilág megbecsült, már akkor ismert szobrásza lett.
Folyton kísérletező, alakzategyszerűsítő művei, hatásos köztéri szobrai a 20. század jelentős modern szobrászainak sorába emelték, olyan alkotók mellé, mint Henry Moore, Lynn Chadwick, Van Thienen, Augustin Canderas vagy Étienne Hajdu. Egész életében ragaszkodott erdélyi gyökereihez, büszkén vállalta azt. Motívumvilága, formai megoldásai is egyértelműen az erdélyiség vállalását tükrözik.
A mostani székelyföldi vándorkiállítás anyaga a művész testvérének, Román Elemérnek a tulajdona. „Ez egy hiánypótló tárlat, amely vissza kívánja hozni az erdélyi közönség számára ezt a méltatlanul elfeledett életművet” – áll a közleményben. A tárlat augusztus 25-ig lesz látogatható Sepsiszentgyörgyön.
Krónika (Kolozsvár)

Sepsiszentgyörgyön a Homoródtól Párizsig című kiállítás
Román Viktor szobrász, Homoródtól Párizsig című hiánypótló emléktárlatának megnyitójára kerül sor csütörtökön 18 órától a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia Termében. A kiállítás augusztus 25-ig látogatható.
A Homoród-menti székely származású szobrászról Sántha Imre Géza művészettörténész, a kiállítás kurátora elmondta: köztéri szobrai főként Franciaországban és Párizsban találhatóak meg. Mielőtt azonban emigrált Franciaországba, elkészítette a Korcsolyázólányt, amely jelenleg a bukaresti Floreasca parkban tekinthető meg.
Román Viktor a huszadik századi modern szobrászat egyik kiemelkedő alakja, aki egész életében ragaszkodott erdélyi gyökereihez, büszkén vállalva azt. Műveiben használt motívumvilága, formai megoldásai is egyértelműen az erdélyiség vállalását tükrözik.
Eleinte a szocreál elveket vallotta, ám formabontó-egyszerűsítő plasztikai kísérleteivel korán feltűnést keltett és így a modernista irányzat követőjévé vált. Dolgozott a londoni College of Art-ban, ezt követően pedig a párizsi művészvilág megbecsült, már akkor ismert szobrásza lett.
A történész elmondta, hogy hiánypótló ez a kiállítás, ugyanis a művésznek 1968-ban emigrálnia kellett nyugatra. Ennek oka, hogy az akkori román rendszer a hozzá hasonló alkotókat mellőzte, katalógusokból, kiállításokról hagyták ki műveit, illetve próbálták a szakmából is kitörölni, tabutémává tenni művészetüket. Sánta hozzátette, hogy az 1989-es rendszerváltás után sem vették be az erdélyi művészeti körbe a munkásságát, így részben továbbra is mellőzve maradt.
Csak nemrégen sikerült kimozdítani ezt az életművet, hogy a szülőföldjének művészetszerető közönsége is jobban megismerhesse. Az idén nyíltak első egyéni emléktárlatai Erdélyben, így Székelyudvarhely és Székelykeresztúr után most Sepsiszentgyörgyön láthatja a közönség a munkáit, szobrait, grafikáit. A székelyföldi vándorkiállítás anyaga a művész bátyjának, a Marosvásárhelyen élő Román Elemérnek a tulajdona.
A megnyitón a kiállítást Márton Árpád csíkszeredai festőművész és Sántha Imre Géza méltatja, valamint a rendezvény házigazdája Vargha Mihály múzeumigazgató. A kiállítás augusztus 25-ig látogatható.
Bencze Melinda, Székelyhon.ro

Közös felelősség az emlékezés
Az erdélyi falurombolások, az erdélyi magyar közösség megsemmisítését célzó kommunista elnyomás volt a témája annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyet szerda délután az Európai Parlamentben szervezett Winkler Gyula EP- képviselő abból az alkalomból, hogy ismét Strasbourgba érkezett Okos Márton közíró, aki negyed évszázaddal ezelőtt egy társával együtt európai gyalogtúrára indult, hogy felhívja a közvélemény figyelmét az erdélyi áldatlan állapotokra. Most a kerek évfordulón ugyanazt az útvonalat járta végig Okos Márton, ezért utazott Strasbourgba.
"Negyed évszázada, hogy a demokrácia útjára lépett Románia, de soha nem szabad elfelednünk, hogy 1989 előtt mekkora nyomásnak volt kitéve közösségünk. Meg akartak fosztani múltunktól és jövőnktől egyaránt, a kommunista hatalom megsemmisítette volna falvainkat, és megfosztott volna kulturális identitásunktól. Strasbourg egyik fontos állomása volt Okos Mártonék útjának, amelyen az erdélyi magyarság nehéz helyzetére hívták fel Európa figyelmét" – fogalmazott Winkler Gyula, kiemelve, hogy a két fiatal kezdeményezése annak idején bátor tett volt. "Az 1989 után születettek nem tudhatják, nem érthetik, hogy milyen is volt a kommunista elnyomás, közös felelősségünk, hogy a fiatal generációnak elmondjuk, mit jelentett erdélyi magyarnak lenni a rendszerváltás előtt" – hangsúlyozta az emlékezés fontosságát az EP- képviselő.
Okos Márton felidézte huszonöt évvel ezelőtti útjukat, elmondta, hogy azzal a céllal indultak el, hogy Európa figyelmét felhívják, mekkora veszélyben volt az erdélyi magyar közösség. Az út során támogatókra találtak, barátságokat is kötöttek, beszámolója szerint a strasbourgi jelenlétükhöz is kötődik az, hogy akkori támogatóik egy évvel később, 1990- ben kezdeményezték a Francia-Magyar Egyesület létrehozását. A közíró beszédében arra is kitért, hogy ma már Közép-Kelet-Európa és a Kárpát-medence is az Egyesült Európa része, huszonöt évvel korábban útjuknak egyik komoly kihívása volt a szükséges vízumok beszerzése. Ma már úgy utazott Budapesttől Strasbourgig, hogy közben nem kellett útlevelet használnia.
A kerekasztal-beszélgetésen Kárpát-medencei magyar EP-képviselők is részt vettek, köztük Csáky Pál, a felvidéki MKP EP-képviselője és Deli Andor vajdasági magyar képviselő, aki hozzászólásában kitért arra is, hogy szorosabbra kell fűzni a szálakat a Kárpát-medencei magyar közösségek között. Sógor Csaba, az RMDSZ EP-képviselője a civil kezdeményezések erejét méltatta, amelyek nagy fontossággal bírtak régen és ma egyaránt.
A beszélgetést követően a résztvevők a kegyelet virágait helyezték el a strasbourgi Petőfi- emlékműnél, amelyet 1994-ben állított a Francia-Magyar Egyesület.
Okos Márton és Juhos Gábor egy, a francia forradalom, valamint az Emberi Jogok Nyilatkozatának kétszázadik évfordulója alkalmából szervezett párizsi konferencián szeretett volna részt venni 1989-ben. Tíz hét alatt 1680 kilométert tettek meg gyalogosan, az út során Strasbourgban felszólalási lehetőséget kaptak az Európa Tanács Ifjúsági Tanácsának plenáris ülésén, ahol felolvastak egy kiáltványt, arra kérve a jelenlevőket, támogassák az elnyomott erdélyi magyarságot, tegyenek a falurombolások ellen. A párizsi konferencián végül nem szólalhattak fel, de kezdeményezésük elérte célját, hiszen közbeszéd témájává vált a gyalogtúra, hosszú hetekig cikkezett róluk a nyugati sajtó, így az európai közvélemény tudomást szerzett az Erdélyben uralkodó embertelen viszonyokról. Huszonöt évvel ezelőtt Budapestről indultak, most Okos Gábor szimbolikus módon Kolozsvárról kezdte útját, amelynek utolsó állomása Strasbourg, ahol Winkler Gyula, az RMDSZ európai parlamenti képviselője várta a közírót.
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarország az egyik legellenszenvesebb ország a románok számára
Magyarország a második legellenszenvesebb ország a románok számára Oroszország után – derült ki egy szerdán közölt közvélemény-kutatásból, amelyet az Agerpres hírügynökség ismertetett.
Az INSCOP közvélemény-kutató intézet által július első hetében készített felmérés szerint a románok leginkább Németországgal szimpatizálnak, a megkérdezettek 84,3 százaléka válaszolt úgy, hogy kedvező érzelmeket táplál Németország iránt. Második helyen Nagy-Britannia áll 83,5 százalékos szimpátiaindexszel, majd Spanyolország, Olaszország és Hollandia következik.
Némi meglepetésként Franciaország csak a hatodik helyen áll 77,9 százalékos szimpátiamutatóval. Románia ugyanis frankofón államnak tekinti magát. Az Adevarul című napilap által megkérdezett Constantin Balaceanu-Stolnici román történész úgy vélte, Franciaország megérdemelné, hogy a románok jobban értékeljék, hiszen Párizsnak meghatározó szerepe volt a modern Románia megteremtésében. A felmérés eredményét azzal magyarázta, hogy a mai fiatalok már nem ismerik a történelmet.
A románok Oroszországhoz viszonyulnak a legellenszenvesebben. A megkérdezettek több mint 51 százaléka válaszolta azt, hogy inkább negatív érzelmeket táplál Oroszország iránt. Magyarországot is majdnem a megkérdezettek fele ítélte meg kedvezőtlenül, 40 százalék válaszolt úgy, hogy pozitív érzelmei vannak Magyarország iránt, 10 százalék pedig nem válaszolt.
A felmérés reprezentatív mintán, 1055 személy megkérdezésével készült 3 százalékos hibahatárral.
2013 márciusában az IRES közvélemény- kutató intézet végzett egy hasonló felmérést, amiből akkor az derült ki, hogy a románok leginkább Magyarországot tekintik Romániával szemben ellenséges országnak. Akkor a románok 41 százaléka tartotta Magyarországot ellenséges országnak, második helyen Oroszország állt, amelyről 27 százalék nyilatkozott hasonlóan.
Népújság (Marosvásárhely)

Liberális apokalipszis
Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde ugyancsak kiverte a biztosítékot mind magyarországi liberális, mind romániai nacionalista körökben. A pikáns az, hogy e kettőnek körülbelül annyi köze van egymáshoz, mint a hagymás Makónak az aranymecsetes Jeruzsálemhez, de – ám-lám! – egészen közel kerülhetnek egymáshoz, ha valamilyen magyar nemzeti állameszme, nemzetstratégia „rémével” találkoznak.
Budapesti liberálisék Orbánt már egyenesen a fasiszta Mussolinihez, a hitlerista Hitlerhez hasonlítgatják, nincs annyi képzelőerejük, hogy például „orbánista” Orbánt emlegetve szörnyülködjenek. A román hivatalos és önkinevezett nemzetféltők odáig mennek, hogy titkosrendőrségi fegyverzetet csörgetnek az orbáni eszmék ellenében. Emez eszmék központi magja pedig nem más, mint a liberalizmus mai divatozó válfajának súlyosan kártékony voltáról való nyílt beszéd, mely lehet, hogy egyelőre szentségtörésnek látszik az önmagával is meghasonlott Európában, de holnapra könnyen lehet az öreg kontinens még menthető értékeit mentő ideológia. Ha közben nem kerülnek túlsúlyba a bevándorlók, a maguk középkori törvényei és hiedelmei bűvöletében élő muszlimok, fétishitűek, ereklyecsókolgatók, akik tesznek mind a liberalizmusra, mind a keresztény konzervativizmusra.
De térjünk vissza a lényeghez. A magyarországi liberálisok és álkomcsik teljesen más okokból neheztelnek Orbánra, mint a román etatista nacionalisták. Az egyik tábornak az fáj, hogy a miniszterelnök teljes felelőtlenségükről rántotta le végre a leplet, Bukarestben viszont nem Orbán antiliberalizmusa az igazi mumus, hanem expozéjának befejező mondata, melyben talányosan azt vizionálja, hogy ebben a gyorsan változó világban „a mi időnk is eljöhet egyszer”. Nos, ez ellen az álom ellen áll most hadrendbe a SRI és a román nacionalizmus. Itt ugyanis az antiliberalizmus senkit nem zavar, mert sem valódi, sem mímelt liberalizmus nem volt és nincs Romániában.
Most, hogy megvan a közös ellenségkép, hát a bukaresti nacionalisták és a budapesti országárulók együtt jelentgethetik fel Brüsszelben, Strasbourgban, Hágában, Párizsban, Washingtonban, Londonban és Tel Avivban Orbán Viktort.
Magyari Lajos, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Merre forog a sors kereke?
Egy könyv, amely arról szól, amiről a hivatalos történetírás nem beszél
A nyár elején, az első világháború kitörésének századik évfordulójára időzítve mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban Koszta István bölcsész- újságírónak A sors kereke a végzetre forog? – Erdély a Nagy Háborúban című könyvét, amely egy háromkötetes mű első része. A szerzővel beszélgettünk a könyvről.
– A könyv címe kérdés és idézet egyben: a sors kereke a végzetre forog?
– Az idézet Burján István közös külügyminiszterünktől származik, aki naplót és sok feljegyzést hagyott hátra, amelyeket a budapesti református zsinati levéltár hagyatékában lehet megtalálni.
Azért érdekes ez a cím, mert július 25-én írta be a naplójába, amikor arra vártak, hogy a szerb kormány válaszoljon arra a diplomáciai jegyzékre, amit 23-án kézbesített a monarchia belgrádi követe. Rövid, 48 órás határidő volt a válaszra, mindenki azt várta, hogy visszautasítják, de fennállt az a lehetőség is, hogy elfogadják. És erre a Monarchiának nem volt válasza. Lényeg, hogy a kérdés arról szól, vajon mi lesz ennek a vége? A könyv egy trilógia első része, amelynek a címe Sodrásban. A sodrás azt jelenti, hogy ahogy a Balkánon teret vesztett a török birodalom, megindultak az etnikai mozgalmak, több állam alakult, közöttük Bulgária és Románia, és ez elindított egy megállíthatatlan folyamatot, és elvezetett az első világháborúig. Áldatlan helyzetek sora követte egymást, amit sem Oroszország, sem az Osztrák–Magyar Monarchia nem tudott elfogadni.
– Azt mondod, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia presztízskérdést csinált ebből, mert gyakorlatilag nem volt esélye beleszólni a balkáni alakulásba, miközben az oroszok bizonyos mértékig befolyásolhatták az eseményeket, mert a szerbek oldalán támogatták ezt a folyamatot…
– Pontosan így van. A könyv tulajdonképpen fölvezet az első világháború kezdetéig. Ez azt jelenti, hogy 1914. augusztus 6-án a Monarchia hadat üzent Oroszországnak. Nem eseménytörténet, olyan írás, amely utólag legombolyítja és újragombolyítja az aktacsomókat és levéltárakból összegyűjtött dokumentumokat. 1918 októberében az utolsó magyar királyi országgyűlésen Tisza István közzétette azokat a dokumentumokat, amelyek 1914. augusztus 6-án a császárnak fölvezették, hogy mi következik a szarajevói merénylet után diplomáciai és politikai szempontból. A lényeg mindkét oldalon az volt, hogy megvédhető-e a Monarchia egysége, mert a Monarchián kívül Magyarországnak nem volt esélye, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a Monarchia országaiban a magyarság több mint 43 százalékos kisebbségben volt. Tehát egyben kellett tartani. Ez magyarázatul szolgál bizonyos eseményekre. Többek között arra az egy hónapos huzavonára, amit forró júliusnak szoktunk nevezni, amikor találtak lehetőséget, esélyt arra, hogy esetleg egy Szerbia elleni büntetőhadjárattal korrigálható a Monarchia presztízs- és nem utolsósorban piaci vesztesége. Nem így sikerült, a végét már tudjuk. Tehát erről szól a cím.
– A második kötet Erdély védelméről szól…
– Az első volt a felvezető kötet: mi történt, hogyan történt és hogyan sodródott bele a Monarchia, illetve a magyar királyság, Magyarország, Erdély ebbe a háborúba. Érdekes lehet az olvasónak, hogy nem eseménytörténet, hanem a levéltárakból, minisztériumi archívumokból stb. előásott dokumentumok alternatívája. Több variánst teszek az asztalra. Ami lényeges, hogy benne van két-három legenda. Egyik az, hogy Tisza István nem akart háborút. Ez a százéves legenda így nem igaz. Hanem volt A és B variáns, mind a kettő háborúhoz vezetett volna. Az A változat lett volna a jobb. A B, a Tisza-féle variáns diplomáciai úton próbált pert nyerni a szerbekkel szemben. Ennek vannak motivációi is, amit most nem akarok kifejteni, többek között pénzügyi vagy a felkészületlenség, a hadsereg gyakorlatlansága, a hadsereg vezetésének a dilettantizmusa. A lényeg, hogy ez nem volt a mi háborúnk. Amiért tulajdonképpen háborúzni akartunk, az a szerbek megfegyelmezése, illetve a térségben az Osztrák-Magyar Monarchia súlyának a visszaállítása volt. Ez a háború 14 hónappal később, 1915 októberétől lett a mi háborúnk, addig kényszerpálya volt, aminek a sodrásából nem tudtunk kiválni. Ez a második kötet.
– A harmadik kötet címe 1916, Erdély nagy háborúja. Csupán egyetlen évet foglal magába?
– Igen, 1916-ot, amikor bejött a határon a szövetséges hadsereg és a románok. Ez a történet ismert. Itt a lényeg az, hogy mi történt Székelyföldön és Szászföldön, ahová bevonultak a románok. Nagyon sok tanulmány jelent meg arról, hogy mi lett a menekültekkel. Engem nem ez érdekelt, hanem az, hogy mi lett azokkal, akik ott maradtak. Erről szól a történet.
– Mi késztetett arra, hogy megírd ezt a könyvet?
– Az indíték tulajdonképpen egy családtörténeti megbízás volt, ebből lett aztán hadtörténeti munka, amit most kézikönyvként használnak. Megalakult Szerbia a címe, ez egy 700-nál több oldalas könyv, a marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezred története. Nagyapám tagja volt ennek a huszárezrednek, megtaláltam a szamosújvári negyedik század naplóját, és így bontakozott ki az egész.
– Ezeket a könyveket nézegetve – 200, 300, 700 oldal –, kissé úgy tűnik, mintha a szerző grafomániás volna. Ki fogja elolvasni?
– Nem vagyok grafomániás, sőt, nagyon gazdaságosan bánok a szöveggel. Azon egyszerű oknál fogva, hogy elvszerűen nem foglalok állást. Csak eligazítom az olvasót. Ha belenézel, láthatod, majdnem ezer lábjegyzet van benne, mert ezek az adatok és anyagok kvázi ismeretlenek. Viszont a könyvből kiderül egy másik dolog is: mi egyszerűen nem ismerjük a történet szereplőit. Akiket mi ismerünk, nem azok az igazi szereplők: nem II. Vilmos osztrák császár, ő volt a császár persze, Ferenc Jóska volt a másik császár, de nem ők voltak a főszereplők. A könyvemben a főszereplők azok, akik elképzelték, kidolgozták, hogyan fog történni ez az egész dolog, vagy például annak az államügyésznek az emlékirata – ami abszolút ismeretlen a magyar történetben –, akit kiküldtek Szarajevóba anyagot gyűjteni, hogy nemzetközi jogi érveket lehessen föltenni a szerb kormány implikációjáról a Ferenc Ferdinánd elleni merényletben.
– Tehát azért ez a betűrengeteg, mert vannak dolgok, amiket meg kell magyarázni?
– Azért, mert vannak bizonyos részletek, amelyek abszolút ismeretlenek, amiket ki kell fejteni, meg kell magyarázni, hogy az olvasó megértse, miről van szó. Mert különben nem világos, hogy mi történt. Például, mindenki úgy tudja, hogy Románia hátba támadott minket, az a hivatalos álláspont 100 éve, hogy megszegte a hármas szövetséget. A valóság az, hogy Románia nem volt tagja a hármas szövetségnek. Volt egy véd- és dacszövetsége a Monarchiával, amit Bismarck indíttatására I. Károly végül megkötött, és aláírt egy titkos szerződést. Senki nem tudott róla 1914. augusztus 4-ig. Mindenki sejtette, hogy van egy ilyen, de csak akkor, amikor a koronatanács volt, került az asztalra. Vannak dolgok, amit meg kell érteni.
– Kiknek, milyen olvasóközönségnek szól ez a könyv?
– Jó kérdés. A királynő párizsi követségéről írt könyvemből például kiderül, hogy mi nem is voltunk ott, csak beszélünk erről. És ez a történész számára kellemetlen. A közolvasó inkább méltányolja, amit írok, mint a szakember. Nem tartom történésznek például azt az embert, aki háromszor egymás után megjelenteti ugyanazzal a címmel 17 év távlatából a disszertációját Trianonról, és ugyanazt a hibát ejti háromszor, nem korrigálja.
Tehát a könyv arról szól, amiről nem szól a hivatalos történetírás. Ennek többféle magyarázata van. Az egyik az, hogy nincs kutatótörténész, hanem egyik a másikat idézgeti, a másik pedig az, hogy a magyar történetírók nem tudnak románul, nem tudnak franciául. A forrásokat nem tudják elolvasni, nem fordították le azokat magyar nyelvre, holott a legalapvetőbb forrás közkézen kellene forogjon.
Arról szól tehát, amiről nem szól a hivatalos történetírás.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

Már lincselik a jósokat is
avagy: cigány önrendelkezés Erdélyben
Nem vagyok jós. Nem vagyunk már messze attól a kortól, amikor nálunkfelé már a jósokat is lincselik. Aki belelát rengeteg tapasztalata nyomán a nem is titkolt jövendőbe, az nem is jós még.
Amikor Magyarországon, Olaszliszkán (Zemplén megye, Tokaj mellett) tanúi lehettünk pár évvel ezelőtt a cigányság sajátos önrendelkezési jogának, a lincselés háztáji gyakorlásának, minden szívszeretet nélkül hívtam föl a sajtóban a figyelmet a jelenségre – na, nem csak én –, aztán arra is, hogy Európa sajátos jelenségnek, egy gátlástalan népesség rohamszerű elszaporodásának lehet tanúja. Továbbá annak, hogy az ún. demokrácia lovat ad – lopott lovat – e népesség alá, mely ötszáz éve nem épített egyetlen kultúrházat, egyetlen iskolát, templomot, és amit kapott ingyen, azt tönkretette. Nem utolsósorban teszem szóvá azt is, hogy ezeket a munkakerülő, fürdőt és munkahelyet hírből sem ismerő embereket nekünk saját munkánk után el kell tartanunk!
Hadd tegyem hozzá: akkor tévedtem, azt állítván, hogy harminc éven belül több európai országban kerülnek többségbe, s uralkodni fognak; nem harminc, 15 év is elegendő, hogy hajlongva kérjünk majd építkezési engedélyeket a cigány többségtől.
Olaszliszkán elsodort egy magyar ember, tanár egy szabálytalanul közlekedő kerékpáros cigánylánykát, a tanár kiugrott a kocsiból, benne hagyván két kisgyermekét, segíteni akart a cigánygyermeknek, de annak nem lett semmi baja. Ám üvöltések verték fel a falut, a tanárt saját kisgyerekei szeme láttára halálra verték, kivégezték a cigányok ott, helyben. És megjelent a Jobbik Magyarországért párt civil védegylete, a Magyar Gárda szótlan csoportja, dermedten állt, tiltakozásul. És elment.
Üvöltött ám a Szabad Demokraták Szövetsége is – ma már döglött párt –, hogy fajüldözés stb. Három nappal ezelőtt Kézdiszentléleken ugyanez ismétlődött. Kézdiszentléleken, ahol száz évvel ezelőtt a 2006 lakosból négy volt cigány! Ez nem véletlen, kérem, ez minálunk az élet. És Európa csendes, ismét csendes: őrzi a látszatdemokráciát. És új ruhában, zsebpénzzel dédelgeti haza-vissza a cigányainkat a Szent Márk térről, Londonból, Párizsból. Budapestről nem. Ott nincs „fajüldözés”.
Mondom, nem kell már 15 év.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ne hagyjuk el ősi hitünket (Úz völgye kötelez)
A Csíki-havasok hegyvonulatainak ölelésében, a Keleti-Kárpátok legvéráztatottabb völgyében idén is összegyűltek az első és második világháborúban hősi halált halt székely leventekatonák, magyar honvédek emlékét őrző háromszékiek, csíkiak, udvarhelyszékiek, az egyházak, valamint határon inneni és túli civil szervezetek, hagyományőrzők és intézmények képviselői. Az 1944. augusztus 26-i Úz-völgyi orosz támadás hetvenedik, az első világháború kitörésének századik évfordulóján tartott keddi megemlékezés fő üzenete: legyünk hős utódai eleinknek, hősök megmaradásunk, a szeretet és családjaink védelmében, de mindenekelőtt ne hagyjuk el ősi hitünket!
A Rugát-tetőről Moldva felé tartó Úz folyó mentén kialakult zarándokhelyre már hétfőn érkeztek táborozók, köztük homoródi-csíkszeredai hagyományőrzők, akik lóháton tették meg a százhatvan kilométeres távolságot. A Rugáton átvezető út járhatatlansága miatt az alcsíki és felcsíki zarándokok, miként a légvonalban legközelebbi csíkszentmártoniak is, a Gyimesek felől közelítették meg a völgyet, a háromszékiek többsége az Ojtozi-szoroson keresztül, Oneşti irányából Dormánynál tért le a moldvai főútról, és tizenkét kilométer gödörkerülgetés után látta meg az 1917-ben emelt hadi kápolnát és a közeli sírkertet. Ismrősök, évente visszatérők üdvözölték egymást, pontban délben pedig a soproni hagyományőrzők felhúzták a magyar zászlót, székely férfiak egy csoportja galambokat eregetett, és a himnusz eléneklésével megkezdődött az emlékező szentmise. Az igazi cél: megmaradásunk
Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi plébános, kanonok a paptársa által felolvasott evangélium elhangzása előtt hangsúlyozta: „mi, keresztények hisszük, hogy ezek a hősök, akik itt, az Úz völgyében és más csatatereken estek el, nem haltak meg, Istennél tovább élnek”, ezért a szentmiseáldozatban újra Istennek ajánlotta őket, majd kérte a közösséget, imádkozzanak bocsánatért amiatt, amit a becsület, a hűség, a helytállás, az egymás iránti szeretet ellen vétettek. A Szent Máté könyvéből idézett írás, miszerint az okos ember a házát sziklára építi, és nem homokra, arra figyelmeztet: ne hagyjuk, hogy az élet szele, a kenyérharc, a bírvágy harca lesodorjon és győzzön fölöttünk, mert akkor az életünk homokra kezd épülni – emelte ki a plébános. Nem elég csupán emlékezni azokra a hősökre, akik a helytállás, a hazaszeretet, az áldozatvállalás, a család és a jövendő építésében, Istenszeretetben voltak hősök, egy szebb világban, békésebb korszakban, a jövőben bízva áldozták életüket, nem elég az emlékezés, a koszorúk, a zászlók sokasága, nem elég a szép szó, mi ezeknek a hősöknek hős utódai szeretnénk lenni – hangoztatta. A jelenkor hidegháborút visel, fogynak, globalizálódnak a családok, elvesznek értékeink, ezért nekünk harcolnunk kell, nehogy a modern szellem, amely nem beszél hazáról, népekről, kultúráról, úgy hatalmába kerítsen bennünket, hogy megfeledkezzünk az igazi célról, megmaradásunkról. És harcolnunk kell a hitünkért, amely ezer éven át megtartott, harcolni azért, hogy ne kerítsen hatalmába a mai liberalizmus, amely hirdeti, hogy nem kellenek már az ősi templomok, nem kell a vallás, az erkölcs. De harcolnunk kell az ember és Isten iránti szeretetért is, ami egyre inkább kihalóban, egyre több a megszomorodott öreg, akiket elhagynak, megvetnek, egyre több a kitett gyermek és a meg nem született gyermek – hangzott a szentbeszédben.
Bucsi Zsolt sepsiszentgyörgyi református lelkész arra figyelmeztette a jelenlévőket, emlékezzenek minden alkalommal úgy a háborúk áldozataira, merítsenek annyi erőt ebből, hogy a helytállás tettekben is megnyilvánuljon. „Mutassuk meg, ha kell, kiállunk, és elmondjuk, hogy mi itt élni szeretnénk együtt, békességben.” A lelkipásztor kérte az emlékezőket, imádkozzanak a kárpátaljai magyarokért is, akiknek elei közül több százan estek el az Úz völgyében az első világháborúban, és akik közül többeket jelenleg tartalékosként hívnak háborúba.
A hetven évvel ezelőtti, a székely hadosztályt megsemmisítő orosz támadás túlélői közül négyen vettek részt a megemlékezésen, nevükben dr. Szőts Dániel, Úz völgye szellemének egyik legbuzgóbb ápolója szólt, aki azt mondta, Trianontól igazságtalan békediktátumot kaptunk, Párizstól az ateizmust és a kommunizmust, de a székely akkor sem hal meg, ha elárulják, ezért kérte Istent, hogy tartson meg minket továbbra is, „mi, székelyek pedig külön kérjük magunk számára az autonómiát”. Fájdalommal említette, hogy amióta szabadon lehet megemlékezni a háború áldozatairól, azóta huszonöt bajtársuk hunyt el. Úz völgye térparancsnoka mellett a szintén szentgyörgyi Bartha Mihály, valamint Pál Sámuel (Málnás) és Lőrincz Gábor (Kápolnásfalu) foglalta el a veteránok széksorát, mindannyian élő tanúi annak a vérengzésnek, mely hét évtizeddel ezelőtt történt az Úz völgyében.
Hatszáz fakereszt
Az Úz-völgyi hadisírok gondozásáért a magyar honvédelmi minisztérium társadalmi kapcsolatok és háborús kegyeleti főosztálya részéről Maruzs Roland alezredes, főosztályvezető és Illésfalvi Péter főtanácsos emléklapot adott át az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagjainak, a szervezet pedig szintén emléklappal tüntette ki azokat az egyházi és polgári személyeket, közbirtokosságokat, civil szervezeteket, akik az elmúlt több mint két évtizedben a legtöbbet tettek az Úz-völgyi zarándokhely rendbetételéért, az úzi szellemiség népszerűsítéséért. Vásárhelyi Gábor, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület irányítója lapunk érdeklődésére elmondta, 2008-tól folyamatosan munkálkodnak az Úz völgyében, kitakarították az első világháborús sírokat, helyreállították a még meglévő kereszteket, néhány éve pedig megkezdték a sírkert benépesítését fakeresztekkel, amelyekből eddig hatszáz készült el. „Amikor idejöttünk, a halmokon apró keresztek voltak összekötözve cérnával, nemzetiszín szalaggal, ezeket az idezarándokolók helyezték el. A munka még nincs befejezve, mert hiába van meg a hatszáz kereszt, sok még a tennivaló. Minden évben ápolni kell ezeket, mert kikezdi a téli hideg.” Az egyesület célja az erdélyi hadisírok rendbetétele, sok helyszínen dolgoztak már, többek között Csíkszépvízen, Marosvásárhelyen, Háromszéken pedig Lemhényben takarítottak meg jeltelen katonasírokat, és állítottak keresztet rájuk. „Ezeket a sírokat jeleztük a magyar hadisírgondozó hivatalnak, hogy tudjuk meg, a levéltárukban milyen információk lelhetők fel az elhunytak kilétéről.”
Maruzs Roland alezredes szerint nem csak Erdélyben, az egész Kárpát-medencében sok még a tennivaló, mert a magyar katonatemetők, hadisírok állapotát kikezdte a negyvenöt év: 1945–1990 között a hadisírgondozás tiltott volt, intézményesített formában egyáltalán nem létezett. Akkor több tízezer katona sírja tűnt el Magyarország területén, de ez a környező országokban sem történt másként. A magyar honvédelmi minisztérium képviselője lapunk kérdésére kifejtette: „Úz völgye nem csak az itteniek számára fontos, az otthoniak számára is fontosnak kell lennie, de a hadtörténet számára is jelentős, hisz 1990 előtt úgy tanították, hogy a korabeli Magyarország területére szeptember végén Battonyánál törtek be a szovjet csapatok, ami nem igaz, hisz az akkori Magyarország területére az Úz völgyében törtek be a szovjet csapatok 1944. augusztus 26-án. És az első világháború miatt is fontos az Úz völgye, hisz itt bizonyos számítások szerint mintegy ezer osztrák–magyar hősi halott nyugszik.”
A fakeresztek nem csak az Úz-völgyi áldozatok emlékét idézik, évről évre olyanok is elzarándokolnak e véráztatta földre, akiknek más csatatereken harcoltak, illetve estek el családtagjaik, rokonaik. Erdély Anna a gelencei nyugdíjascsoporttal érkezett az augusztus 26-i megemlékezésre, nagyapja az első világháborúban, édesapja a második világégésben harcolt, férje nagybátyja a Don-kanyarban esett el. Hét gyermeke közül négy fiú, a legnagyobb 1989 decemberében katonaként szolgált Bukaresttől nem messze, két hétig a család nem tudott róla semmit. „Itt, az Úz völgyében azokra az édesanyákra gondolok, akiknek nagyon nehéz lehetett, ott maradtak árván, várták haza a férjüket, fiukat. Ha ilyen helyzetbe kerülnék, nem is tudom, hogy tudnám kibírni. Ez is ideköt engem az Úz völgyéhez, szívből megérint az itteni megemlékezés.” A koszorúzással és a székely himnusszal véget érő kegyeleti főhajtáson nem hangsúlyozták sokszor és különösképpen a hetven- és a százéves évfordulót, minden bizonnyal azért, mert a fájdalom és az, amit az Úz völgye üzen, nem évfordulóhoz kötött. Nem hiányzott senkinek a kürtőskalács illata, a mititej- és flekkensütők füstje, a sör, a pálinka – a csendes megemlékezés helye ez. A csíkszentmártoni templomkórus miseszolgálata és a Poszogó fúvószenekar indulói, a szentivánlaborfalvi férfikórus katonadalai, a gelencei nyugdíjasok halk éneke, a kézdivásárhelyi, gidófalvi, homoródi-csíkszeredai, soproni hagyományőrző alakulatok, a sepsiszentgyörgyi és munkácsi cserkészek tisztelgése, a vitézi rendek, dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető főkonzulja és a magyar honvédelmi minisztérium már említett képviselőinek jelenléte, az általuk és mások által elhelyezett koszorúk elegendőek voltak ahhoz, hogy a csíkszentmártoniak által szervezett megemlékezés kegyeletteljes legyen. Méltó ahhoz az áldozathoz, amit ebben a völgyben eleink hoztak a hazáért.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Koldusok országa: Románia?
Amikor legelőször olvastam, halottam arról, hogy Európát valósággal ellepték a Romániából, Bulgáriából elindult koldusok, kéregetők, az újságírás – finoman szólva – kegyes sarkításának, túlzásának, füllentésének tekintettem.
Ha valaki önmagát alázza meg azzal, hogy másoktól vár könyöradományt, ahhoz megértéssel kell közeledni, és nem szabad tőle megtagadni azt a pár fillért, amivel – esetleg – az életét megmentő kenyeret, élelmet megvásárolhatja! – érveltem magamban a közel-keletiek örök bölcsességével.
E sorok írója is helyeselte, amikor a rendszerváltást követően a román sajtó egésze felmentést kért a két román atyafi számára, akiket Irakban (?), Szíriában (?) kézlevágással akartak büntetni, mert gumiabroncsokat loptak! Ma is tiltakoznék, és elfogadnám – bár a tízparancsolat szerint a lopás a legfőbb bűnök egyike! – az akkori érvelést: valóban nem követtek el életellenes, életbevágó bűnt. A példás büntetésnek azonban visszatartó, elrettentő hatása is elképzelhető, ez – valahogy – mindig kimaradt és kimarad az érvelésből!
Az általánosítás bélyege mindig egy egész közösséget, népcsoportot, népet, nemzetet sújt, a láthatatlan billogot soha nem lehet eltüntetni. Ez az alapja az előítéleteknek, sztereotípiáknak. Az általánosítás veszélyének elkerüléséért került a kérdőjel a cím végére. Románok százezrei, milliói becsületesen dolgoznak, éjt nappallá téve keresik a kenyerüket, biztosítják a saját, és az otthonmaradt családtagok egzisztenciáját olaszországi, spanyolországi, nagy-britanniai vagy éppen ciprusi munkavállalással.
Mégis: a tisztességesen és becsületesen dolgozók (az ő nevükben szólok) arca pirul és szégyenkezik, amikor honfitársaik – személyesen láttam, megtapasztaltam – a világhírű párizsi Diadalív tövében, amelyen mintegy Petőfi Sándor intelmét meghallgatva „emléket” állítottak „a sok hős lábnak”, melyek 1809-ben a Bonaparte Napóleon elleni dicstelen felkelés során Győrnél „úgy futottak”, olyan agresszív módon kéregetnek.
Mit kéregetnek? Követelőznek, hogy a legtoleránsabb helybéliek és turisták tízezreinek a zsebében akarva-akaratlanul kinyílik a bicska. Különösen akkor, amikor a gyanútlan szemlélődő megdöbbenve látja: a „fény városának” központjában, a Diadalívtől kőhajításnyi távolságra végzik a kis- és nagydolgukat. Egyenesen cinkos sunyítás, amikor a román sajtó meghatározó része mindezt kizárólag a romákra, azaz a cigányokra hárítja. Kétségtelenül: az utóbbiak vannak döntő többségben.
Az említett párizsi kiránduláson – 2011. szeptember elején – a bécsi Európa-klub meghívására és segítségével vehettem részt. Szemtanúja voltam, amikor az egyik, Romániából kirajzott koldus Toró Emilt, a Maros Művészegyüttes, a Hargita Népi Együttes egykori táncosát szemelte ki a begyakorolt trükk áldozatának. A Champs-Elysées-n – a világ egyik legismertebb sugárútja, ahol egy száz négyzetméteres ingatlan egy évi bérleti díja másfél millió amerikai dollár – csodáltuk a fényűző palotákat, a luxuscikkeket kínáló üzleteket, mesebeli kávézókat, amikor a koldus – úgymond – „talált egy aranygyűrűt” a világváros forgatagában, és azt „nagylelkűen” bagóért megvásárlásra „felajánlotta” Emil barátomnak.
Kicsin múlott, hogy a tagbaszakadt táncos, civilben bécsi taxisofőr, az alkalmi árust első felindulásában nem vágta szájon. Csak akkor kotródott egy kicsit tovább, amikor román nyelven mindennek lehordta, és szégyenletesnek nevezte azt, amivel beszennyezi egy ország, jelesen Románia lakóinak becsületét. Párizsban valósággal hemzsegnek a Romániából származó koldusok, akik nemcsak koldulnak, lopnak, és más, akár súlyos bűncselekményeket is elkövetnek: a figyelmetlen turisták, helybéliek kezéből, válláról a másodperc töredéke alatt kikapják a táskát, a közszállítási járműveken minden értéket kilopnak a zsebéből.
Képletesen szólva: „A szemét is kilopják, ha nem eléggé figyelmes!” Ugyanezt láttuk, tapasztaltuk Ciprus szigetén, ahol – egészen bizonyos: túlzó állítások szerint – a 700 ezer fős összlakosságból mintegy százezer Romániából érkezett. Elképesztő az a pimaszság, agresszivitás, amellyel visszaélnek az egyik legemberibb érzéssel: a részvéttel, a segíteni akarással, az együttérzéssel. Szicília szigetén, Palermóban, Cataniában, az észak-olasz nagyvárosokban a repülőtereken, a vonat- és autóbusz-állomásokon százméterenként babakocsival, vagy karon ülő kisgyerekkel kolduló „honfitársainkkal” találkozhatunk…
Írásra az idei nyár utazásainak „hordaléka” késztetett. Sok-sok takarékoskodás után a feleségemmel végre négy napra eljutottunk Rómába, öt napra a Málágától huszonöt kilométerre lévő, a tengerparton fekvő Torremolinosba, egy napra pedig Gibraltárra. A római metrószerelvényeket, az „örök város” örök jelképeiként számon tartott Forum Romanum, a Colosseum, a vatikáni múzeum – szinte egy teljes napot tölthettünk a Sixtus-kápolna felejthetetlen remekművei között, ahol az ember önkéntelenül így kiált fel: ezért érdemes volt megszületni, élni!
A Panthenon környékét, a Santa Maria Magiore, a San Pietro in Vincoli (Szent Péter két láncban), a Szent Péter-székesegyház bejáratát, környékét – az előbbiben Michelangelo Mózese, az utóbbiban a Pietà, és megannyi építészeti, művészettörténeti csoda látható, sehol nincs szükség turistacsalogató szórólapokra –, a legfontosabb közlekedési csomópontokat ellepték a romániai koldusok, támadóan rohanják le az emberi civilizáció páratlan és egyedülálló értékeit megcsodáló, azokat jelképesen „birtokba vevő” turistákat.
A román etnogenezis egyik tartópilléreként emlegetett Traianus-oszlop tövében (az Unesco és a román állam segítségével a dákok ellen viselt két háború, a damaszkuszi Apollodor elképzelései alapján a Dunán átvezető híd megépítését, Dácia meghódítását követően pedig Decebal király és a dáciai elit öngyilkosságától kezdve a római diadalmenet minden fontosabb eseményét megörökítő oszlop faragott képsorait az elektronika és a vizualitás csúcsát jelentő technológia segítségével egy közel harminc méter hosszú, háztetőre emlékeztető nyílt téri kiállításon lehet megcsodálni) felváltva, göncökbe öltözötten fiatal román – nem roma! – lányok kéregetnek.
Mivel nagyon fárasztó állandóan a földig görnyedve koldulni, a műanyag poharat előre tartani, a „váltásban” folytatott koldulás mellett döntöttek. Amikor az egyik kifárad az „intenzív koldulásban”, hátravonul az oszloptól nem messze lévő épület árkádjai alá, vagy a világhírű műemlék templom mögé, ledobja az öltözetét borító rongyokat, és olyan elégedetten cigarettázik, mint aki megnyerte az ötös vagy hatos lottó főnyereményét. Eldobott szemét, üres cigarettás dobozok, pillepalackok jelzik az alkalmi pihenő színhelyét.
Nincs szükség különösebb képzelőerőre a feltételezéshez: a koldulást prostitúcióval is kiegészítik. Nincs skrupulus, ellenkezőleg: alanyi joguknak tartják, hogy a világhírű Traianus-oszlop tövében koldulnak, és minden bizonnyal a szemét is kiszednék, ha más koldus, kéregető – akár honfitársuk is – a „felségterületükre” merészkedne. Kiröhögnék, ha valamelyik román nemzetvédő előadást tartana a dákokról, a rómaiak elleni hősi küzdelmükről, a román nép és nyelv kialakulásáról.
A római metrószerelvények mindenikén mindegyre feltűnnek a román tangóharmonikások, akik az unalomig játsszák azt a néhány begyakorolt taktust, miközben a gyerekük vagy a kölcsönkért kislány, kisfiú műanyag pohárral a kezében az utasoktól már-már követeli a „produkcióért” járó adományokat. Ha valaki megfeledkezik az adakozásról, román nyelven átok-cunamival próbálják „jobb belátásra bírni”…
Jóformán nem is tértünk magunkhoz a római koldusinvázió okozta sokktól, amikor a torremolinosi szállásunk közelében lévő (a „spanyol Riviéra” egyik legjelentősebb központja, a „malomtemető”, az 1930-as évek elején még tizenöt házból álló halásztelep volt, a területet a látnoki és üzleti képességekkel megáldott Carlotta Alessandri 1932-ben megvásárolta, és a terméketlen földre előbb turistákat „telepített”, majd, mintegy varázsütésre, jöttek a filmsztárok és írók, jelenleg negyvenezer lakosú fürdőparadicsom) bevásárlóközpont, a Mercadona főbejárata előtt egy összecsukható széken ott láttunk trónolni egy napbarnított, makkegészséges, ötven év körüli férfit. Még azok sem állíthatnák róla, hogy roma, akik minden bűncselekmény után kizárólag őket kiáltják ki bűnbaknak.
Azzal a titkolt reménnyel szólítottuk meg román nyelven, hátha ezúttal tévedtünk, mégsem a Duna és a Kárpátok vidékéről származik. A férfi ölében egy kartonpapíron spanyol és angol nyelven öles betűkkel a koldusok szokásos rituális szövege olvasható: napok óta semmit nem evett, halálos beteg, két éhező, fogyatékos gyermek várja, hogy az életmentő betevő falatot elvigye nekik. Kiderült: Buzău környékéről származik, otthon van háza, megélhetése. Kilenc hónapja jött a családjával koldulni Spanyolországba. A felesége és a kartonlapon fogyatékosnak feltüntetett „éhező baby”-k a szomszédos fürdővárosban, Fuengirolában koldulnak. Naponta fejenként összegyűl 15-20 euró.
Amikor a spanyolok délután három és öt óra között az elmaradhatatlan sziesztájukat töltik, a fű sem nő az egész országban, „koldusunk” az egyik gyorsétkezdében „elkölti” a jól megérdemelt ebédjét. Gyorsan utánaszámoltunk: a napi húszeurós koldulás fejenként havi hatszáz eurós bevételt jelent. A család négy tagja így havi kétezernégyszáz eurót keres, ami testvérek között is több mint tízezer lejes jövedelem. Mindezt munka nélkül, adómentesen. Romániában kevés család örvendhet ilyen bevételnek.
Az együttérzés és megértés hangján szóltunk hozzá: súlyos oka kell legyen, hogy valaki munkaképesen, egészségesen koldulásra kényszerül. Talán azzal követtük el a legnagyobb hibát, hogy az Emberhez próbáltunk szólni? A tudatunkban nem ülepedett le eléggé a kiváló történésznek, egyetemi tanárnak, a bukaresti magyar nagykövetség egykori attaséjának, Borsi-Kálmán Bélának a román „néplélek” (Ion Luca Caragiale zseniális művei a bizonyság rá: ez a „néplélek” bizony bőven és mélyen merített a bizánci, levantei, fanarióta hagyományokból!) rejtelmeiről írt tanulmányának intelme: megpróbálják kilesni a beszélgetőtárs emberi gyengéit, és akkor élnek vissza a bizalommal, amikor az valóban fájó?
„Koldusunk” a másodszori beszélgetésnél azonnal rákérdezett: „Dar minunatul nostru litoralul românesc nici nu vă place?” (A mi csodálatos román tengerpartunk nem is tetszik maguknak?) A pimasz kérdés hallatán alig kaptunk levegőt! A „magon kelt” sajátos filozófia lényege: a romániai koldusokat egyenesen megilleti, hogy a világ bármely részén akár szemtelen módon is kolduljanak. Azok pedig, akik dolgoznak, vagy egy egész élet munkája után nyugdíjasként élik a mindennapjaikat – mint jómagunk –, azok üljenek otthon, és élvezzék a román tengerpart számtalanszor megszellőztetett, korrupcióval át meg átszőtt „szolgáltatásait”.
Kapásból válaszoltam: „Dar minunatul nostru oraş românesc de reşedinţă judeţeană, Buzău nici nu vă place?” (De a mi csodálatos, megyei jogú román városunk, Buzău nem is tetszik magának?) Szemrebbenés nélkül kapásból válaszolta: egyáltalán nincs szégyenérzete a koldulásért! Miért is lenne? – kérdez vissza. Már korábban kijöhetett volna. Megismétli a Romániából érkező koldusok szokásos mantráját: otthon nincs munkahely, nincs megélhetési lehetőség, majd jogosan a politikusokat teszi felelőssé, hogy a külföldi befektetők elkerülik az országot.
Arról nem hajlandó semmit elárulni, hogy milyen hálózat révén került éppen Torremolinosba. Önigazolásként csak annyit jegyez meg: nem elég munka, hogy reggel nyolctól este kilenc óráig, a bevásárlóközpont bezárásáig, megállás nélkül hajlong, megalázkodik, hálás szavakat mormol? Az sem zavarja, hogy az üzletben vásárlók tudják, hogy Romániából érkezett az „Ígéret földjére”. Nincs honvágya, de, ha egyszer hazamegy, mindenkinek elmondja: munka nélkül is dúsgazdag lehet.
A vallomás döbbentett rá arra: ez a számbelileg sem elenyésző tömeg, amelyik koldulásból, kéregetésből él, még gondolatban sem akar visszatérni a mindennapi munkához. A gyerekeik és az unokáik sem. Aki egyszer megízlelte a munka nélküli élet örömeit, tapasztalatok sora bizonyítja, hihetetlenül nehéz visszavezetni őket az alkalmi munkához is. Esetükben bizonyára csődöt mondana a felsősófalvi ezermester, Kovács Mózsi bácsi – akit tudásáért, mókára ugrató életviteléért joggal neveztek „Ész Mózsinak” – legendás vallomása a munkáról: „Munka nélkül az ember nem ellágyul, hanem elpuhul! Ezt maga is jól jegyezze meg!”
Gibraltáron, Európa végpontjánál, az Europa Pointnál is – ahol az ember nemcsak jelképesen, hanem valóságosan is belelógathatja a lábát az óperenciás tengerbe – román koldusokkal találkoztunk. Egykori korondi tanítványom, a száztizenkilenc országba eljutó Farkas András világjáró énekes Rio de Janeiróban találkozott román koldussal. Amikor anyanyelvén szólt hozzá, örömében majdnem ledöntötte a lábáról…
Bár a román politikai elit ingerküszöbét a koldusok, kéregetők – ezúttal csak róluk beszéljünk – országimázs-romboló áldatlan ténykedése nem éri el (a négy-, ötcsillagos, osztályon felüli szállodákból, a Kanári- vagy a Maldív-szigetek „magasságából” mindez nem is látszik), megoldásra váró „gordiuszi csomó”-ként immár huszonöt éve jelen van. Bár az erdélyi, romániai magyarok kimaradtak a „koldusszórásból”, valójában a pragmatikus nyugati állampolgár elmarasztalása bennünket, romániai magyarokat is sújt.
Nem véletlen: román útlevéllel a zsebünkben nagyon nehéz ausztráliai, kanadai, új-zélandi vagy egyesült államokbeli beutazási vízumhoz jutni. Jogos a kérdés: a parlamenti, államelnöki, önkormányzati választások programjaiban mikor olvashatunk az európai méretűvé terebélyesedett koldulást legalább mérséklő megoldási javaslatokról?
Tófalvi Zoltán
A szerző újságíró, történész
Krónika (Kolozsvár)

Victor Ponta: tikos ügynök és/vagy jó hazafi?
Traian Băsescu végül bejelentette: Victor Ponta az az államfőjelölt, aki korábban a titkosszolgálatoknak is dolgozott. Az elnök azonban konkrét bizonyítékokkal nem szolgált. Azt sem tudni, hogy rendelkezik-e adatokkal állítása alátámasztásához, és azért nem hozza nyilvánosságra ezeket, mert ez törvényellenes.
Bizonyítékok helyett – gyanúokok
Traian Băsescu két gyanúokból indult ki. Az első az egykor a Szociáldemokrata Pártban tevékenykedő, jelenleg független szenátor, Valer Marian 2013-ban Victor Pontához intézett interpellációja. Ebben a honatya nyíltan rákérdez Victor Pontára, igaz-e, hogy 1997-ben, még ügyészként a Külföldi Hírszerző Szolgálat tábornoka, Cornel Biriş beszervezte ügynöknek, és az „Árnyékok” vagyis „H” ügyosztály fedés alatt lévő embere volt?. Valer Marian arra is választ várt Victor Pontatól, hogy a hírszerző szolgálat embereként maffiaellenes szakképzésben vett-e részt, azzal a feladattal, hogy megfigyelje Carla del Ponté volt maffiaellenes ügyészt, később a volt Jugoszláviában elkövetett háborús bűnöket kivizsgáló Bűnvádi Bíróság főügyészét.
A Szatmár megyei szenátor egyébként amolyan „egzotikus” politikus hírében áll, ám tény, kapcsolatban van olyan emberekkel, akiktől megszerezhet mások számára hozzáférhetetlen információkat. Valer Marian különben 2010 és 2014 között 11 interpellációt nyújtott be Emil Boc, Mihai Răzvan Ungureanu és Victor Ponta kormányfőkhöz. Mindegyik interpellációjára választ kapott – erre, a 2013 szeptemberében megfogalmazott kérdéssorra azonban Victor Ponta nem válaszolt.
Traian Băsescu állítását alátámaszthatja az a körülmény is, hogy Victor Ponta igen gyorsan emelkedett felfelé a szakmai illetve a politikai ranglétrán. A jelenlegi kormányfő 1995-ben végezte el az egyetemet, ám már 1998-ban – amikor a szociáldemokraták nem voltak kormányon – máris a Legfelsőbb Bíróság ügyésze lehetett. Emellett, mint ahogy a Gândul kiderítette: Ponta az államfő által emlegetett periódusban, 1997 és 2001 között többet volt külföldön, mint idehaza, és emiatt az ügyész kollégái a háta mögött „Nagykövetnek” nevezték.
Victor Ponta ellen vall az is, hogy Traian Băsescu állításának megfelelően kormányhatározatot írt alá, amely immár nem csak a tényleges, hanem a volt ügynökök kilétének felfedését is megtiltotta. A jogszabályt a Legfelsőbb Védelmi Tanács megkerülésével hozták nyilvánosságra, ráadásul a Külföldi Hírszerző Szolgálat nemrégiben lemondott és jelenleg államfőjelöltként induló igazgatója, Teodor Meleşcanu államtitokra hivatkozva nem adott választ Traian Băsescu arra a kérdésére, hogy vannak-e a kormánytagok között korábbi ügynökök.
Victor Ponta öngólt lőtt?
Az államfő leleplezése nyomán Victor Ponta néhány korábbi kijelentése is igazolni látszik a gyanút. A miniszterelnök ugyanis az Băsescu állítására, miszerint az államfőjelöltek között van egy korábbi ügynök is, leszögezte: politikai szempontból elnök nyilvánvalóan nem rá gondolt, hiszen ilyen szempontból ellenőrizte a kormány tagjait, így megbizonyosodhatott volna afelől, hogy közöttünk nincs ügynök. Csakhogy Traian Băsescunak éppen az államtitokra hivatkozó Teodor Meleşcanu ellenszegülése miatt nem nyílt erre lehetősége, azaz nem sikerült ellenőriznie, vannak-e vagy nincsenek ügynökök a kabinetben.
Victor Ponta nemrégiben azzal is érvelt, hogy ha valaki Oroszországnak vagy Észak-Koreának kémkedett volna, az valóban probléma lenne. Ha azonban az ország iránti kötelességének tett eleget, akkor dicséretet érdemelne. Ezzel a kijelentésével feltehetően biztos terepet akart magának biztosítani, bármi is történjék.
Pontát vagy Udreát segítette?
Traian Băsescu bejelentését követően tömegesen érkeztek a politikusi reagálások. Ezek nagyrészt két nagy csoportba oszthatók. Vannak, akik úgy vélik, hogy a „leleplezéssel” az államfő nagyban elősegítette Victor Pontát az államfői székhez vezető úton. A Külső Hírszerzési Szolgálatnak dolgozó miniszterelnököt igen sokan jó hazafinak, amolyan hősnek tekintik majd, aki jó szolgálatot tett országának. Ez az érvelés alátámasztja azt a feltételezést is, hogy Traian Băsescu és Victor Ponta már régóta együtt dolgoznak, amire jól utal az államfő kemény támadása Klaus Iohannis és Teodor Meleşcanu ellen.
Mások ezzel szemben azonban úgy gondolják, ilyenfajta együttműködés nem létezik kettejük között. Traian Băsescu nyílt támadást intézett Victor Ponta ellen, hogy ezzel megkönnyítse védence, Elena Udrea esetleges bejutását az államfő-választások második fordulójába.
Robert Cazanciuc igazságügyi tárcavezető viszont „egyszerű kampánybeszédnek” minősíti Traian Băsescu vádját. Szerinte mindez akkor lenne komoly és törvénybe ütköző, amennyiben politikai rendőri tevékenységet folytató személy súgott volna be embereket a Securitáténak.
Hajmeresztő vádak
Tavalyi interpellációjában Valer Marian a titkosszolgálati múlt mellett számos más váddal is illeti Victor Pontát. Egyebek között megismétli a kormányfő ellen már korábban is elhangzott állítást, miszerint 1990-ben Párizsban csőlakó életmódot folytatott, illetve a francia fővárosban homoszexuális kapcsolata volt a Külföldi Hírszerző Szolgálat álcázott tisztjével, Marin Bobeicával. Valer Marian arra is rákérdez, részt vett-e Victor Ponta „szexuális orgiákon” a Târgu Jiu-i Ana és a bukaresti Rin Grand Hotel szállodákban, illetve része volt-e a turceni-i hőerőmű lenyúlásában barátja, Dan Şova ügyvédi irodáján keresztül.
Interpellációjában Valer Marian azt állítja, hogy Victor Ponta Adrian Năstase kormányfő ellenőrző testületének vezetőjeként mindenképpen rá akarta venni Cristian Panait ügyészt arra, tartóztassa le a Bihar megyei ügyészség ügyészét, megbosszulva ezzel azt, hogy az ügyész kőolajcsempészés vádjával őrizetbe vette a Szociáldemokrata Párt egyik fő szponzora, Bihar megye akkor prefektusa, Adrian Tarău fiát. Ennek kapcsán a szenátor felteszi a kérdést: volt-e köze Victor Pontának Panait öngyilkosságához? Valer Marian ugyanis Panait nagynénjétől – akinél az ügyész lakott – úgy tudja, hogy Panait utolsó szavai ezek voltak: „A gazember Ponta ölt meg”. 
Bogdán Tibor
maszol.ro

Băsescu: a román és a francia titkosszolgálatok beleavatkoztak az államfőválasztásba
Az államfőválasztásba való beavatkozással vádolta meg a román és a francia titkosszolgálatokat Traian Băsescu elnök.
Băsescu azt követően nyilatkozott erről, hogy fényképek jelentek meg az interneten az általa támogatott Elena Udrea államelnök-jelöltről, amint februárban Párizsban szabadidejét töltötte egy vezető ügyésznővel, aki Udrea állítása szerint a barátnője.
A kiszivárogtatott képek mellett a két hölgy nevére kiállított szállodai számlák is megjelentek. A román média úgy értelmezte a képeket, hogy ezek a Băsescu által támogatott Udrea és az ügyészek közötti szoros kapcsolatot akarják leleplezni. A PSD többször azzal vádolta az államfőt, hogy az ügyészség az ő utasításaira vizsgálja ki a korrupciós ügyeket.
Băsescu nem nevezte meg konkrétan, hogy melyik intézményekre gondolt, úgy fogalmazott, hogy egy román és egy francia titkosszolgálatot gyanít az ügy mögött, szerinte ugyanis a számlákat csak ők szerezhették meg. Băsescu leszögezte, nem hagyja annyiban a dolgot, és hivatalos úton kér tájékoztatást, mert szerinte arról van szó, hogy egy román állampolgár kémkedési akció áldozatául esett. Victor Ponta miniszterelnök szerint Băsescu nem teheti meg államelnökként, hogy általánosít, és szerinte meg kellene neveznie, pontosan melyik titkosszolgálatokat gyanúsítja.
Titus Corlățean külügyminiszter is a külügy honlapján pénteken közzétett közleményben sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy az államelnök "nyilvánvaló" politikai megfontolásból a francia állam egyik intézményét gyanúsítgatja. Corlățean szerint Băsescu súlyosan megsértette a diplomácia íratlan szabályait, és alaptalanul ártott a román-francia stratégiai partnerségi viszonynak.
Corlățean szerint Románia nemzeti érdekeinek hosszú távon ártanak azok a kijelentések is, amelyek az állambiztonsági szervek hitelrontására és megfélemlítésére irányulnak.
Băsescu az elnökválasztási kampány során többször felhívta a figyelmet arra, hogy a román politikumnak hatékonyabban kellene ellenőriznie a titkosszolgálatokat, amelyek az elmúlt tíz évben nagyon megerősödtek, és hatékonnyá váltak a végrehajtott reformoknak köszönhetően. Băsescu szerint a jelenlegi parlamenti ellenőrzés nem hatékony, és fennáll a veszély, hogy maguk a titkosszolgálatok ellenőrzik majd a politikusokat, a hírszerzési szervek pedig ezáltal túl nagy hatalomra tesznek szert. (mti)
Transindex.ro

„Csak egyfajta igazság van”
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa centenáriumi emlékestet szervez az első világháborúról hétfőn 18 órától a Lazarus-házban, amely keretében, többek között, Koszta István hadtörténész A sors kereke a végzetre forog? című könyvének első kötetét mutatják be. A szerzővel beszélgettünk.
– Már száz év telt el a háború kirobbanásától. Most jobban átláthatjuk a történteket, mint elődeink, akik akkor éltek?
– A tapasztalat szerint az idő múlásával mindig újra és újraértelmezik a múltat. Minden nemzedék a maga képére próbálja alakítani a mondandóját. Ezzel egyetlenegy baj van a kutatók, vagyis a történészek, hadtörténészek szemszögéből. Szerintünk ugyanis egy dokumentum csak egyféle igazságot tartalmazhat. Nem az idő múlásához kell viszonyulni, hanem mindig alapkutatást kell végezni. Jelenleg a háromkötetes sorozat második kötetét írom, és rábukkantam egy érdekes epizódra: már 1914-ben kiderült, hogy a háború az Osztrák-Magyar Monarchia számára egy fiaskó volt. Már akkor tudták egyesek, hogy belebuktunk. Csakhogy ezt már akkoriban próbálták elhallgatni, elmaszatolni. A korabeli sajtó 1914-ben egyáltalán nem tudósított arról, hogy a monarchia szerbiai és oroszországi hadjárata is kudarcba fulladt. Aki nem végez alapkutatást, erre semmiképp nem jöhet rá.
– Eszerint egy erőteljes cenzúra létezett?
– Pontosan. Letiltottak mindenféle hírszolgálatot, a magyar sajtónak például Tisza István miniszterelnöki hivatala adhatott ki bármilyen háborúhoz köthető információt. Ha az ember megnézi az 1914-beli magyar újságokat, a monarchia hadseregével kapcsolatosan nem tájékoztatnak, hanem arról írnak, hogy a szövetségeseink, a németek milyen sikereket érnek el. Később megjelenik, hogy elfoglaltuk Szabácsot, de ez nem volt igazi hadi siker, néhány napra rá az osztrák-magyar haderő ki kellett onnan vonuljon, persze erről már nem tájékoztatnak. Ha nem ásol le az alsó rétegig, valószínű, hogy hamis képet tudsz kialakítani az első világháborúról.
– Melyek azok az iratok, amelyből mindez megtudható?
– Volt a monarchiának egy belső hírszolgálata, amely pontosan ismerte a valós fejleményeket, ennek a dokumentumait kell előkeresni, nagy részüket a bécsi hadtörténeti levéltárban. Bécsben nemcsak a hadtörténeti, hanem az egyetemi levéltárat is felkerestem, kiderült: az egyetemen jelenleg van egy olyan fiatal nemzedék, amely tanulmányi feladatként kapta, hogy mesteri vagy doktori fokozathoz a levéltár dokumentumait feldolgozza. Olyan tényekre bukkantak a háborúval kapcsolatosan, amelyet a mi történész generációnk eddig nem ismert. Ezeket most nem árulnám el, de megtalálják könyvemben. Voltam Párizsban, ahol a történeti levéltárat és a külügyminisztérium levéltárát tanulmányoztam, ott kizárólag a háború hadműveleti része érdekelt. Ezekből a dokumentumokból tudtam meg például, hogy habár a monarchia még nem üzent hadat Belgiumnak, mégis már 1914. augusztus 12-én az osztrák tüzérség segítette a németek ottani hadműveleteit. Ekkor jöttem rá, hogy a monarchia hadserege felkészületlenül sodródott bele a totális háborúba, ezért választottam ezt a könyv címéül. Átkutattam a magyar hadügyi levéltárat és a zsinati levéltárat, Tisza István levelei érdekeltek. Tisza aláírása nélkül nem mehetett ki egyetlenegy dokumentum sem 1914. június 4. óta a monarchia kancelláriájáról. Az akkori magyar miniszterelnöknek mindenre volt válasza, ráadásul nem változtatgatta véleményét, mindig következetes volt. Ezért is vallom, hogy nem kell nekünk találgatni, hogy ő mit akart, hanem teljes terjedelmében át kell vizsgáljuk a leveleit. Az eddig publikált leveleihez azért nem nyúltam, mert rájöttem, hogy nem mindent közöltek a teljes terjedelmében. Ha egy levélnek csak néhány bekezdését ragadjuk ki, és ezt kezdjük értelmezni, akkor már úgy vélem, hogy nem az egykori magyar miniszterelnök, hanem a saját álláspontunkat kezdjük bizonygatni.
– Úgy gondolta, hogy több hibás kép él a köztudatban az első világégésről, ezért fogott neki könyvet írni?
– Nem, engem főképp 1916, a románok bevonulása érdekel, de ehhez meg kell érteni az előzményeket is. A háborúba való belépésük pontos megértéséhez is szerintem szükséges visszanyúlni a kezdetekhez.
– A háború végéig követi majd a történteket?
– Nem, 1917 nyaráig követem. '17 tavaszán a monarchia hadserege próbált besegíteni a németeknek Románia elfoglalásába. Focşani környékén próbálták a frontot felborítani, ha ez akkoriban sikerül, akkor másképp is alakulhattak volna a fejlemények, mivel az oroszok akkoriban ideig-óráig kiléptek a háborúból. Ez is kudarcba fulladt, és szerintem ez az a momentum, amikor a háború sorsa végképp eldőlt.
Centenáriumi emlékest a Lazarus-házban
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében az első világháborúról szóló könyvbemutató és helytörténeti kiállításmegnyitó lesz hétfőn este hat órától a Lazarus-házban. Koszta István helytörténész A sors kereke a végzetre forog? című könyvét Szőcs Géza költő méltatja. Tánczos Vilmos néprajzkutató, docens Élő emlékezet címmel a százéves Vitos Imre emlékiratait ismerteti, illetve Haszmann Orsolya muzeológus a Nők és szerelem az I. világháborúban témában tart vetítéssel egybekötött előadást.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Botrányosan zajlott külföldön a szavazás
Botrányosan zajlott a romániai elnökválasztás vasárnapi fordulója a külföldi szavazókörzetekben a román média beszámolója szerint. Az adatok szerint külföldön 161 054 személy tudta leadni a szavazatát.
A párizsi nagykövetséghez a rendőrséget is ki kellett hívni, hogy a megvédjék az intézményt a sorban álló feldühödött romániaiaktól, akik nem tudták leadni szavazatukat az urnazárásig. A francia csendőrfőnök helyszíni beszámolók szerint ezekkel a szavakkal fordult a háborgó tömeghez: „Románia egy szemétláda, ti csak problémákat okoztok nekünk!” 
Hatalmas sorok álltak a londoni nagykövetség előtt is az urnazáráskor. A romániai választók spontán módon tiltakozni kezdtek, amiért nem tudták leadni a szavazatukat. A román himnuszt énekelték és Victor Ponta kormányfő lemondását követelték.
Ugyanez volt a helyzet a New York-i, a müncheni, a strasbourgi és a brüsszeli szavazókörzeteknél is. Rossz nyelvek szerint csak az észak-koreai román nagykövetségen zajlott gond nélkül a választás, amelyet egyébként Ponta meg is nyert.
A miniszterelnök vasárnap este az egyik hírtelevízióban azt állította, hogy a kormány remekül megszervezte a külföldi választást. Tájékoztatása szerint ugyanannyi szavazókörzetet nyitottak, ahányat az öt évvel ezelőtti elnökválasztáson.
„Csakhogy most nem hagytuk, hogy elcsalják a külföldi szavazatokat, mint 2009-ben. Párizsban most azért alakultak ki sorok, mert nem hagytuk, hogy csaljanak” – utalt a miniszterelnök pártjának álláspontjára, miszerint Traian Băsescu jelenlegi államfő a külföldön elcsalt szavazatokkal győzött öt évvel ezelőtt.
maszol.ro