Bukarest és Párizs elmélyítené kapcsolatát
Párizsba látogatott Dacian Cioloş miniszterelnök, aki francia kollégájával, Manuel Valls miniszterelnökkel folytatott megbeszélést tegnap. A felek aláírták a két ország közti stratégiai partnerség legújabb ütemter¬vét, ami tartalmazza a kapcsolatok elmélyítésének lépéseit.
A román kormány közlése szerint az aláírt dokumentum első része az Európai Unió napirendjén szereplő témakörökben való együttműködésre vonatkozik, így Románia szorosabb együttműködést akar Párizzsal a migrációs kérdésben, az Európai Unió jövőjét illetően, akárcsak a klímaváltozás, az energetika és a terrorizmus elleni harc területén. Az ütemterv második része a gazdasági együttműködést részletezi. Valls egyebek mellett arról biztosította Bukarestet, hogy támogatják azokat a rendezvényeket, amelyeket Bukarest az 1918-as egyesülés centenáriuma alkalmából tervez. Cioloş emellett aláhúzta, Bukarest számára fontos, hogy a Moldovai Köztársaság folytassa az Európa felé vezető útját, és kiemelte annak fontosságát, hogy az Európai Unió is támogassa Moldovát ebben a törekvésében.
Szabadság (Kolozsvár)

Négyfalu negyedikje: Hosszúfalu
A ma Szecselére keresztelt város egy része. A történelmi településneveket itt mindenki tiszteletben tartja, s a figyelmes városnéző megtalálja azokat a kis, főút melletti eligazító táblákat is, melyek jelzik: hol a határ a teljesen egybeépült településrészek, illetve az egykori csángó-magyar falvak között.
Történelmi településrészen barangolunk, Hosszúfalu neve először Nagy Lajos magyar király 1366-ban kiadott adománylevelében szerepelt. Csángó tollforgató barátaink, történészek írják, hogy alapítói a magyar királyok által határőrzésre telepített székelyek és a későbbiekben a velük keveredett kun-besenyők voltak, akik az évszázadok során sokszor tapasztalhatták, hogy mit jelent a végeken magyarként megmaradni török, tatár és egyéb keleti betörések ellenére, akár a brassói szászság jobbágyaiként. Ulászló király Hosszúfalut elzálogosította Brassónak. Ezt megerősítette 1651-ben II. Rákóczi György fejedelem is. Az ezzel járó csapást csak súlyosbította az 1658. évi török–tatár dúlás. 1756–57-ben pestis szedte áldozatait, több mint ötszáz lelket oltott ki – írja egyházkrónikájában Daragus Endre Hosszúfalu-alszeg evangélikus lelkipásztora. Soraiból kiérezzük: szinte csoda, hogy él még ez a maroknyi csángóság. Írása hiteles, hiszen adatai egykori jeles pap-elődjétől származnak, attól a Szeli Józseftől (1710–1782), aki fényt derített a csángók múltjára, s akit forrásként a hibáira is rávilágító Orbán Balázs számtalanszor emlegetett nagy művében. Szeli a halmágyi pap fia volt. Udvarhelyen, Nagyszebenben, Győrben és Pozsonyban tanult. 1732-től lett evangélikus magyar tanító és lelkész Brassóban, 1757-ben Hosszúfaluban és Székelyzsomborban. Hosszúfaluban írta 1763 körül Krónikáját, amelyben sok becses adatot mentett meg.
Mindenkori hétfalusi idegenvezetőnk, a sepsimagyarósi gyökerekkel bíró nyugalmazott főgyógyszerész, Fodor Levente mutatott be Nagy János történelem szakos tanárnak-történésznek, írónak, aki a Brassói Füzetekben (1991/3) elsőnek közölte a hosszúfalusi temetőbe bementett csángó szobor igazi történetét. Jelenleg Hétfalu honlapján 217 történelmi, egyház- és helytörténeti jellegű tanulmánykötetet, tanulmányt és cikket találunk. Nagy János, a Zajzoni Rab István Líceum nyugalmazott pedagógusa látogatásunkkor három kötetével ajándékozott meg, ezek is mutatják munkásságának súlyát-értékét: Négyfalu története a X. és a XX. század között – román–magyar nyelvű kiadvány (2006), Lelkészek és néptanítók a sziguránca és a securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (Brassó, 2014). Szükségesnek tartotta összefoglalni Hétfalu korai gazdasági életét, ipartörténetét is. Erről szóló kötete látogatásunkkor nyomdában volt.
Kötődések határok nélkül
Hétfaluhoz, különösképpen Négyfaluhoz, de Hosszúfaluhoz is kötődnek Nagy Jánoson kívül olyan jeles tollforgatók, mint Bencze Mihály matematikus, író-szerkesztő és tanár, Hochbauer Gyula tanár, író, helytörténész, Kovács István Lehel informatikus szerkesztő, helytörténész és az EKE országos elnöke, Barkó Etelka, a csángó írott tojások igazi mestere, népművészeti szakíró, Tomos Hajnal tanár, csángó költő és sokan mások.
Több háromszéki és erdővidéki helytörténész és néprajzkutató munkálkodott ott s közölt írást a települések életéről. Az olaszteleki temetőben nyugvó Bartha Károly (1831–1920) mint hétfalusi tanító a magyar csángók iskolájáért hadakozott, neki köszönhető a már az ő korában is sikeresen működő hosszúfalusi polgári iskola. Az ugyancsak olaszteleki származású Kolumbán Lajos (1875–1958) etnográfus volt a szerzője az 1903-ban, majd pedig a 1906-ban Brassóban megjelent A hétfalusi csángók a múltban és jelenben, valamint a Barcaság és népe című köteteknek. Kilyéni Kilyéni Endre tanítóegyleti elnök 1920 után Mikó-kollégiumi tanárként dolgozott. E sorok írója több gimnáziumi és egyetemi tanárának Hosszúfaluban ringatták bölcsőjét. Itt született Molnár Károly (1901–1989) zenepedagógus, zeneszerző és kórusvezető, Székely Mikó-kollégiumi zenetanár, a korabeli színházi zenekar karmestere, Götz Endre (sz. 1924) geológus-mineralógus, az egykori Bolyai Tudományegyetem geológia karának munkatársa. Adózunk egyben azoknak a hosszúfalusi evangélikus lelkészeknek is, akik elszenvedői-áldozatai voltak a diktatúra időszakának: Sipos András lelkész-főesperesnek és Kerekes János lelkipásztornak.
Meglátogattuk Hosszúfalu két evangélikus egyházközségét, templomait. Daragus Endre hosszúfalu-alszegi lelkész bemutatta a temetőben álló és felújított Csángó szobrot, a lelkészi lak előtt álló Petőfi-mellszobrot, Kajcsa László Hosszúfalu-felszegi lelkipásztor pedig a nem kis kitartással visszaszerzett és anyagiakkal bővített egykori magyar iskola épületét, amely jelenleg a fűrészmezei Evangélikus Csángó Ház, az evangélikus közösség vallásos-kulturális tevékenységének egyik hajléka. Június 30. és július 2. között zajlik Brassóban és Hétfaluban a Csángó-magyarok Világtalálkozója, a Királyföld és a Barcaság reformációi zarándoklata. Egyik rendezvényének is ez ad helyet. Lépten-nyomon kötődéseinkre bukkanunk. Az 1895-re felépült mutatós református templomot Szemerjai Szász Domokos püspök szentelte fel. Lelkészei között találjuk Andrási Tivadar egykori sepsiszentgyörgyi mikós tanárt, árkosi lelkészt. A néhai fűrészmezei evangélikus tiszteletes, Kovács László, aki négy évtizedig szolgálta az egyházközséget, a hazai tanügyi reform előtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára volt. Hosszúfalu népes református gyülekezetének jelenlegi lelkésze az egykori málnási lelkipásztor, a háromszéki kötődésű Márk László Gyula. E sorok írója a Zajzon–tatrangi térség sós-lúgos ásványvizeiről tartott előadást a gyülekezetben. Nemrég volt vendégük Berecz András neves budapesti népi humorista, a gyülekezet gyerekei pedig készülnek a hagyományos uzonkafürdői nyaralásra – tájékoztatott Fodor Levente presbiter.
A négyfalusi római katolikus anyaegyház templomát türkösi riportunkban bemutattuk. A hívek számának növekedésével új katolikus templom épült Hosszúfalu-Alszegben (2004), amelynek megálmodója, kivitelezésének vigyázója a kézdiszászfalusi születésű, korán elhalt Gajdó Zoltán négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, mikós kollégánk volt. Nem véletlen tehát, hogy az impozáns templom védőszentjéül Boldog Apor Vilmost választotta. András József jelenlegi plébánostól megtudtuk, hogy a hétfalusi katolikus hívek száma nyolcszáz körüli.
Volt egyszer egy iskola
A református templommal átellenben áll az a felújított régi iskola, amelynek homlokfalán emléktábla adta tudtára a Hosszúfaluval ismerkedőnek, hogy ez volt Négyfalu egykori híres magyar királyi fafaragászati, később építészeti iskolája. Homlokfalán egy 2003-ban leleplezett emléktábla Istók János csángó szobrászművésznek állított emléket, aki ebben az iskolában kezdte életpályáját. A főjavításkor az emléktáblát levették. A város alpolgármestere, Géczi Gellért kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy hamarosan visszahelyezik. A márványtáblát Köpe Csiri János faragta, a bronz emlékplakett pedig Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása.
Az iskola történetét Kovács Lehel István és Sipos Gaudi Enikő írta meg Volt egyszer egy iskola.... címmel. 2005-ben jelent meg a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság kiadásában Négyfaluban a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Kovács Lehel István szövegéből idézünk: „A jeles intézmény sok szállal kapcsolódik Erdély művészettörténetéhez, nagymértékben meghatározta e vidék közművelődési oktatásának irányát, ipari viszonyainak fejlődését. 1869-ben br. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter meglátogatta Hétfalut, belátta, hogy a csángó népnek felsőfokú iskola kell. Műveltség–Szabadság jelmondattal 1871-ben meg is nyitotta kapuit. Hozzáértő tanárainak vezetésével itt olyan jeles személyiségek tanultak, mint Istók János, Köllő Miklós, Bartalis János, Mattis-Teutsch János és a barcasági közélet számos későbbi vezetője. Fejlődését nagymértékben meghatározta Kupcsay János 1872-ben történt szaktanítói kinevezése. A müncheni szobrászati akadémiát végzett tehetséges művész 1873-ban foglalta el állását, és megkezdte a rajz, a mintázás és a fafaragászat oktatását (...). Diákjai közül nagyon sokan választották a müncheni továbbtanulás lehetőségét (…). Huszonhárom éves működése alatt az iskola számos erdélyi templom számára készített oltárokat, szószékeket. Itt készült a Peleş-kastély falburkolata, Rudolf trónörökös nászünnepélyi díszalbum-födele, az alszegi templom oltára (1890). Az iskola magas kitüntetéseket kapott az 1885. évi országos, a millenniumi, valamint az 1900-as párizsi világkiállításon (…). 1894-ben Brassóba költöztették, 1910-től itt tanított a Párizsból hazatért Mattis Teutsch János.” A hétfalusi csángók néptánca, a borica és gyönyörű színes népviselete egyedi kincsünk. Utóbbinak utánozhatatlan értéke a díszes csángó öv, a kösöntyű és a hajtű. Ennek kiváló új mestere a Hosszúfaluban lakó és alkotó nyugdíjas Sipos Gaudi István, akit méltán nevezhetünk nemcsak ötvösművésznek, hanem ékszerésznek is.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„AKINEK LEVÁGTÁK A KEZÉT ÉS A LÁBÁT, SOKÁIG ÉRZI MÉG SAJOGNI AZ UJJAKAT, AMIK NINCSENEK”
A BALLIBERÁLIS HANGADÓKAT NEM ÉRDEKLI TRIANON
Aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Megszokhattuk már, hogy a baloldali és liberális körök számára a történelmi események egy része szabadon értelmezhető, relativizálható, megtagadható. Ennek egyik legújabb ékes bizonyítéka a Párizsban élő Kende Péter szociológus állásfoglalása. (A Nagy-Magyarország nem létező képlet című interjú a szélsőbalos és liberális szellemiségű Népszavában jelent meg 2016. június 20-án.) Az egykori kommunista, Németh Péter főszerkesztő szerint Kende egy kvalifikált, tekintélyes történész, aki érdekes és érvényes véleményt fogalmazott meg. Kende szerint a „Trianon-eszme” nem népszerű, a közbeszédben már alig esik szó róla. „De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? (…) Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága…”
Trianonnal tehát nem érdemes foglalkozni, mert már senkit sem érdekel. Transznacionalista-kozmopolita nézőpontból Kende eszmei állásfoglalása elfogadhatónak tűnik, annak ellenére, hogy köszönőviszonyban sincs a valóssággal. Ugyanis az ország nemzeti-jobboldali elkötelezettségű része még emlékszik a Magyarország eltörlésére irányuló aljas kísérletre, és egy-egy koncert végén még ma is zeng a nézőtér: „Vesszen Trianon!” A skandálók tisztán látják a jelenlegi helyzetet, de ettől még meglehet a véleményük. A magyarok jelentős része Székelyföldön járva otthon érzi magát, mert az ott élők ugyancsak magyarok, és szinte minden ház, műemlék, temető stb. a magyar múlt szerves része. Még akkor is, ha ez az érzés Washington és Brüsszel ügynökei számára tudatos provokációt vagy ósdi múltba révedést jelent. Az egyik székelyföldi gimnázium ballagásán a diákok az Ismerős Arcok zenekar Nélküled című számát adták elő (a magyar himnuszt nem szabad, a románt pedig nem akarták elénekelni). A jelenlévők átszellemült arccal énekelték: „Mi egy vérből valók vagyunk.” Mielőtt a trianoni békediktátum kedvelői a fajelmélet emlegetésébe kezdenének, gondolják végig, mik a feltételei az izraeli állampolgárság megszerzésének.
Kende környezetében Trianon nyilvánvalóan nem téma, a balliberális, progresszív értelmiségiek számára Magyarország brutális szétdarabolása nem túlságosan jelentős esemény. A baloldali világnézet életidegen, torz felfogásának bizonyítéka az alábbi mondat is: „Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki stb. – magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, hogy ők milyen nemzethez tartoznak.” Minden nemzetnek vannak árulói, és minden közösség tagjai között akadnak gazemberek, de én még olyan – a Kárpát-medencében élő – határon túli magyarral nem találkoztam, aki ne vállalta volna a magyarságát. Tudjuk, hogy például Franciaországban a nemzeti identitás vállalása elavult és nevetséges dolog, de a frankfurti iskola és ’68 neomarxista beteges szellemisége még ott sem fertőzött meg mindenkit.
Kende azonban bátran ítélkezik: „Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell emlékezni.”
A „nemzeti összetartozás napja” szerinte értelmetlen kifejezés.
Kende lekezelő cinizmusa vérlázító. Valóban nincs szükség ideidézni az úgynevezett háttérhatalmakat, mert pontosan tudjuk, hogyan jutottunk Trianonig. Tudjuk, mit műveltek a román és szerb nacionalisták, milyen gyalázatos szerepet játszott a magyarság megcsonkításában Edvard Benes, Tomás Masaryk és Georges Clemenceau. Emlékszünk még az amerikai Thomas Woodrow Wilson semmibe vett pontjaira. De tudjuk azt is, hogy mennyire rosszul vizsgázott a magyar politikai osztály egésze, és mekkora felelősség terheli a szabadkőműveseket, valamint a szocialista-kommunista mozgalmakat. A magyar nép óriási árat fizetett a Tanácsköztársaság nevű kommunista diktatúráért.
De Kende Péter nincs egyedül ezzel a torz és magyarellenes szemléletével. 2015-ben Bauer Tamás, az SZDSZ egykori meghatározó figurája így emlékezett Trianonra: „A mai magyar establishment ma megint a nemzeti összetartozás napját ünnepli. A trianoni békeszerződés évfordulójának ünneplése nyilvánvalóan szamárság. A trianoni békeszerződés kész tényeket rögzített: az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Magyarország románok, szerbek, horvátok, szlovákok lakta területei Romániához, Jugoszláviához, Csehszlovákiához kerültek, és a határokat a háborús győztesek javára vonták meg. Addig több mint tízmillió nem magyar élt kisebbségi sorban Magyarországon, ezen túl két-három millió magyar került kisebbségi helyzetbe a szomszéd országokban. Aki ezt nemzeti tragédiának tekinti, az több jogot vindikál a magyaroknak, mint a szomszéd népeknek. Ez számomra nem elfogadható.” Nehéz súlyos jelzők használata nélkül véleményezni Bauer eszmefuttatását.
Az ugyanehhez a szubkultúrához tartozó Kálmán C. György számára Trianonra emlékezni szánalmas dolog: „Bármilyen tartalommal, bármilyen alkalomból és bárkitől – ömlik a trianonozás, többé-kevésbé jól formált magyar mondatok ezrei hagyják el a klaviatúrákat naponta. Közvetett haszna máris van: a trianonozók (minden nemzetmentő búbánatuk dacára) bizonyára jól érzik magukat, ez hosszú távon egészségmegőrző és termelőerő-megújító hatású. Már csak azt kellene kieszelni, hogy hogyan másképp tudnánk még igába hajtani ezt a látens energiát.”
Ebben a témakörben mindenképpen érdemes szó szerint idézni az MSZP egyik titkos aktivistáját, Braun Róbertet, aki főtanácsadóként szolgálta Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Bajnai Gordont és Simor Andrást. Braun túllép Kendén, Trianon számára is ünnepnap. „Az új morális rend középpontjában a politikai nemzet áll: a közösség, mely létének értelme – az, amitől tagjainak többet ad, mint a puszta gazdasági érdekközösség – nem a felsőbbrendűség vagy etnikai-kulturális egyediség, hanem a közösen vallott értékek. A morális autonómia, a szabadság, a kultúrák és életformák egyenrangúságának, az ember veleszületett, elidegeníthetetlen jogainak és méltóságának a tisztelete, a fékek és ellensúlyok rendszerének, a pillanatnyi kisebbségi vélemények és értékek védelmének, a demokrácia rendjének elfogadása és megvédése. A nyugatos értékrendet procedurális értékelv támogatja: egyenrangúságra, demokratikus vitára, a kisebbségi vélemények tiszteletben tartására épülő folyamatok biztosítják, hogy senkit ne zárjunk ki a nemzetből. Ezt a lehetőséget teremtette meg Trianon: azt, hogy másoktól függetlenül, szabadon és autonóm módon képviselhessük saját kultúránk értékeit és érdekeit. (…) Az új, 1920. június 4-én kezdődő történet – a tragédiában fogant nemzeti függetlenség és szabadság története – a magyar kultúrát képviselő és őrző politikai nemzet létét és fönnmaradását ünnepli. Az ünnep nem önmagáért való, hanem az értékekért, melyeket a nemzet képvisel.”
A marketinges Braun számára az ünneplés közben – az Egyesült Európa képében – felcsillan a boldog jövő lehetősége is.
„Az egészen bizonyos, hogy a Trianon előtti múlt narratív lezárása nélkül, a kontinuitás fönntartása mellett nincs modern és nyugatos Magyarország. Miközben nekem személyesen számos vitám van a nyugati politika jelenlegi gyakorlatával, az alapokkal kapcsolatban – szabadság, demokrácia, egyenrangúság, szolidaritás – nincsenek kételyeim. Vagyis a narratív lezáratlanságra épülő politika nemcsak tragikus, de káros is: szegénységet, szomorúságot és deprivációt eredményez. Mindennek tragikus aktualitást ad Macron francia és Gabriel német gazdasági miniszter közös cikke a The Guardianben: az Egyesült Európa ma már nem vízió, hanem történeti pillanaton belül létrejövő valóság. A magyar elitnek ma még van választása abban, hogy hova akar tartozni. Pár év elteltével, ha Magyarország nem változtat politikai világnézetének alapjain és illiberális politikai gyakorlatán, kívül reked a politikai és társadalmi egyenlőséget és minél többek számára gyarapodást és jó életet kínáló modern és nyugatos politikai kereteken. Évtizedek elteltével majd újra átkozhatjuk a nyugat igazságtalanságát és kiálthatjuk a magyarság cserbenhagyását. A Trianon fájdalmára, szenvedés- és nagyságtörténetére épülő narratíva fönntartása, a múlt le nem zárása ezt eredményezi. A történelem nem a szemünk előtt, hanem a részvételünkkel zajlik. Most. MOST. Ezért van szükség új, a független és önálló nemzeti létet ünneplő narratívára a progresszív oldalon, és ezért érdemes lezárni a kivagyi nagymagyar narratívát a konzervatív oldalon.
„A többi megbeszélhető.”
Nyilván e megbeszélhető dolgok közé tartozik az Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű Facebook-csoport idei közleménye: „Ma van az ultranagymagyarok sírásnapja!!! Trianon, nemnemsoha, hiszekegyhülyeség! Vissza (Kis)Nagymagyarországot!” Ide vezet a nemzeti identitás feladása, a szellemi-kulturális önazonosság elveszítése. Ez politikailag abszolút korrekt, és az emberjogi fundamentalisták számára is elfogadható. A balliberális értelmiségi csoportokat egyáltalán nem zavarja, hogy Trianonban teljesen figyelmen kívül hagyták a Kárpát-medence etnikai viszonyait, hiszen minden harmadik(!) magyar egy idegen állam polgára lett. A nagyhatalmak a kisebbségek bosszúvágyának kielégítése érdekében lemondtak a népek önrendelkezésének és a méltányosságnak oly sokat hangoztatott elvéről is.
Ezt a diktátumot tudomásul lehet venni, de lélekben elfogadni nem szabad. Aki ezt teszi, az kiiratkozik a magyarok közösségéből. Mert aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Végezetül emlékezzünk Karinthy Frigyesre, aki világpolgárnak nevezte magát, de az alábbi sorokat mégis ő vetette papírra: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Tóth Gy. László
A szerző politológus
Magyar Idők (Budapest)

Egyre csak romlik az Ady-múzeum állaga
A napokban a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum három munkatársa és E. Csorba Csilla főigazgató végzett kutatásokat a váradi Ady Endre Emlékmúzeumban, aki exkluzív interjút az Erdély Online-nak.
– Úgy tudom, hogy látogatásának egyik fő célja az Aurel Chiriac-kal, az Ady Endre Emlékmúzeumot működtető Körösvidéki Múzeum igazgatójával való tanácskozás volt, bár ez a találkozó végül nem valósult meg…
– Aurel Chiriac igazgató urat nagyon régóta ismerem, mindig kitűnő volt a munkakapcsolatunk. A Körösvidéki Múzeummal rendeztünk közös kiállítást is, Balogh István festőművész emlékére a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Arra gondoltam, arról beszélgethetnénk, hogy miként lehetne egy kicsit előrelépni az Ady-emlékmúzeum ügyében, mellyel ő tisztában van, tehát nem egy újdonságot mondanék neki. Azt tapasztaljuk a kollégáimmal- több éve jövünk már látogatóba-, hogy az épület állaga egyre romlik, és ez az állapot, ami most van, véleményem szerint a személyekre is veszélyes, mert olyan gombás fertőzések nyomait véljük felfedezni a falakon, ami ártalmas lehet az emberek egészségére nézve. A műtárgyaknak pedig ez a nedves tér szintén nem jó. Tudjuk, hogy mindenkiben megvan a szándék arra, hogy megváltozzon ez a helyzet, de hogy mégsem születik megoldás, az viszont nagyon kártékony hatással lehet erre a nagyon fontos és értékes épületre, amiből egy gyönyörű ékszerdobozt lehetne varázsolni itt, Nagyvárad közepén. A gyűjtemény darabjaiból egy szép állandó kiállítást lehetne összeállítani, illetve a műtárgyak variálásával kisebb időszaki tárlatokat is. Úgy érzem, a város turizmusának a fellendítésében is ez a hely jelentős szerepet játszhatna. Biztos vagyok benne, hogy mindezt Aurel Chiriac is tudja. Ugyanakkor az a bonyolult helyzet, ami az Ady-emlékmúzeum épületének tulajdonjogát illeti- tudomásom szerint az ortodox egyház birtokában van-, nem tett lehetővé előrelépést, és ezért mi arra kérnénk a megfelelő felettes szerveket, legyen az politikai, vallási, vagy bármilyen vonal, hogy valamilyen értelemben jussanak megegyezésre, mert egy nagy értéknek a pusztulása van kibontakozóban, ami igazából nem lehet az érdeke senkinek sem, mert ha az épület elpusztul, akkor az senkinek se jó. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ennek az épületnek Váradon úgymond hagyománya van, mindenki tudja, hogy ez az Ady-emlékmúzeum. Ady életéhez is van kötödése, és tulajdonképpen a nagysága és a mérete is alkalmas rá, hogy egy kis emlékháznak a funkcióját betöltse. Akár iskolai órák megtartására, akár csoportos, kisebb előadások, koncertek lebonyolítására is ez az épület kiválóan alkalmas lenne, pláné ha még az alsó traktus is be lenne vonva ezekbe.
– Hogyan befolyásolhatja pozitív irányba a történéseket a PIM?
– Mi, mint Petőfi Irodalmi Múzeum, természetesen a helyi viszonyok alakításába nem tudunk, és nem is akarunk beleszólni. Amit tenni tudunk, az a szakmai háttér biztosítása, az, hogy az itt található kéziratok, fotók, könyvek, képzőművészeti alkotások szakszerűen fel legyenek dolgozva, kutathatók legyenek, illetve a kutatáshoz hozzátegyenek, mert vannak itt olyan anyagok, melyeket korábban a tudományos kutatók sem ismerhettek. Próbálnánk a figyelmet is felkelteni, hogy egy-egy darabnak az állagát az állomány védelme szempontjából meg kellene óvni, illetve milyen lépéseket kéne tenni e téren. Tudjuk, hogy kiváló restaurátorok dolgoznak a Körösvidéki Múzeumban. Kellene tehát egy kis pénzt és figyelmet fordítani arra, hogy az Ady-hagyatékban levő műtárgyak is állagmegóvási céllal legyenek áttekintve. Azt gondolom ugyanakkor, hogy ha az épületnek a felújítása megtörténne, és megfelelő körülmények teremtődnének, akkor a PIM biztosan vállalná azt, hogy egy állandó, időszaki vagy bármilyen kiállítás létrehozásában segítséget nyújtson.
Interaktívan
– Több mint tíz éve vezeti a Petőfi Irodalmi Múzeumot. Hogyan alkalmazkodik az Ön által irányított kulturális intézmény az egyre gyorsabban változó világhoz? Gondolok itt arra, hogy manapság már nem elég annyi, hogy kitesznek valamilyen tárgyat egy tárlóba.
– A Petőfi Irodalmi Múzeumban a kiállítások építése mindig is egyik fontos és középpontban álló feladat volt. A múzeum egészét az jellemzi, hogy egy nagyon nyitott kulturális intézmény, mely megpróbál a látogatók minden rétegéhez szólni, kicsiktől nagyokig, a kevés olvasottsággal rendelkezőktől az egyetemet végzettekig, és általában a művészetek iránt érdeklődőkhöz, hiszen nagyon sok olyan kiállítást és egyéb rendezvényt szervezünk, melyekben a társművészetek is szerepet játszanak. A tárlataink nagy része interaktív, tehát sok olyan játékos, érintőképernyős, vagy speciális oda kifejlesztett tudásközpontként működő elemek vannak, melyek egyrészt a nagyon is számítógéphez szokott fiatalokat újabb és újabb információkhoz juttatnak, másfelől pedig azok számára, akinek a falon levő anyag nem elegendő, akár egy tágabb elmélyülési lehetőség is adott. Az elmúlt évtizedben az egyik legnagyobb áttörést a Weöres-kiállítás jelentette, amely most éppen Sátoraljaújhelyen látható, mert vándorol az egész országban. Ezt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmel közösen hoztuk létre, mivel Weöres Sándor hagyatéka nem tartozik a múzeumhoz. Csak interaktívan, installációk segítségével mélyülhetünk el több száz Weöres-versben, és ez nagyon kedvelt kiállítása volt a PIM-nek. A kiállításainkkal sok díjat nyertünk, most legutoljára a Múzeumok Majálisán a IX. kerületi önkormányzat és a Petőfi Irodalmi Múzeum megnyerte Az év kiállítása-díjat a Gát utcában levő József Attila-emléklakás kialakításával. A múzeum tevékenységéhez az is hozzátartozik, hogy határon túl részt vegyen az emlékházak megújításában. Elmondhatjuk, hogy az elmúlt időszakban Csúcsán megújult az az ingatlan, ahol Ady és Csinszka laktak, és legutóbb Zilahon, ahol a költő tanult és lakott. Az érmindszenti felújításban kis mértékben ugyan, de szintén szerepet játszottunk. Nagyon remélem, hogy egyszer ebbe a hosszú sorba a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum is beilleszkedik.
Modern megoldások
– Mennyire lehetne ezt itt korszerű módon megoldani?
– Szerintem itt is minden megoldható. Nem kell soha Ady Endre egész életét és munkásságát bemutatni, tehát nem az a cél, hogy egy ekkora térben Ady Endre egész jelentőségét, költészetét, ennek minden kapcsolódó hálóját, barátait és művészeti kötődéseit bemutassuk, hanem inkább arra lehetne fókuszálni, hogy a váradi kötödését, tartózkodását, és az innen elszálladzó baráti és szerelmi viszonyait bemutassuk, illetve költészetének azon részét, mely valóban a szülőföldjéhez, illetve hát a Partiumhoz köti. Természetesen lehet más tematikai csoportokat is kitalálni, ez attól függ, hogy miután renoválják az épületet, mire lenne igény. Nyugodtan lehet képernyőn lapozható könyveket kirakni- hiszen manapság nem feltétlenül szükséges a maguk fizikai formájában bemutatni a kiadványokat-, számítógépen feltüntetni a helyszíneket, ahol élt, vagy a Párizsból küldött képeslapjait. Ötletként említem, hogy például ugyanígy a kéziratait is egyenként meg lehetne nézni, rájuk közelíteni. Ezzel együtt persze a tárgyak önmagukban is rendkívül fontosak, és a múzeumnak van egy nagy relikvia gyűjteménye. Egyre többször fordulunk a tárgyakhoz, mert úgy tapasztaljuk, hogy közönség mindinkább igényli azoknak a tárgyaknak a jelenlétét, melyekről úgy gondolja, hogy az író megérinthette, vagy az ő látókörében volt, valamire inspirálta, vagy hozzátartozott a megjelenéséhez, imidzséhez. Ady öltözködésének is megvan a maga sajátossága. Neki nem nagyon volt Váradon saját lakása, ezért nagyon nehéz azokat a bútorokat összeszedni, melyek őt jellemezték. Nem hiszem ezért, hogy Nagyváradon nagyon sok eredeti dolgot lehetne felfedezni, de azért mégis, amelyek itt vannak, reprezentatívnak tekinthetőek.
– Milyen munkát végeztek most az Ady-múzeumban?
– A korábbi előrendezések után a kollégáim most palliumokba, majd savmentes dobozokba rakják az eredeti kéziratokat, fotókat, illetve más itt található hagyaték részeket. Arra is próbálunk odafigyelni, hogy bizonyos eredeti, papír alapú tárgyakat nem szabad hosszabb időre kiállítani, mert elsavasodnak, elszíneződnek, és a tintaírás teljesen kifakul bennük. Találtunk olyan értékes dokumentumokat is, melyek az Ady-emlékmúzeum létrehozásával, a történetével kapcsolatosak, tehát ha valaha valaki akár egy szakdolgozat keretében rekonstruálni szeretné ennek a kulturális intézménynek a történetét, akkor ezt meg fogja tudni tenni. Értékes könyveket is találtunk, melyekben fontos bejegyzések vannak, aláírások, melyeket eddig nem regisztráltak. Ez a hét megint egy nagy adag munka elvégzésére volt tehát alkalmas, és úgy érezzük, hogy még egy fordulóra szükség lesz, de hogy erre mikor fog sor kerülni, azt most nem tudnám megmondani.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Családias hangulatban zajlott a nagyváradi Szent László Napok
A barátságtalan hőség ellenére is népszerűek voltak a vasárnap este véget ért, családias hangulatú Szent László Napok programjai Nagyváradon.
Vevők voltak a nagyváradiak a Szent László Napok kínálatára: a vasárnap este véget ért rendezvénysorozat idén is több ezer helybélit és környékbelit meg tudott szólítani, a legtöbb program pedig igazi családias hangulatban zajlott. Bár a kánikula gyakran „beavatkozott” a váradi magyarság legfontosabb kulturális rendezvényébe, a késő délutáni és esti programok még a barátságtalan időjárás ellenére is rendkívül népszerűnek bizonyultak
A Szent László Napok legfontosabb helyszínén, a váradi várban szombat este az Intim Torna Illegál és a Republic fellépése alkalmával még a teltház-táblát is ki lehetett volna akasztani a várkapura: a népszerű magyarországi együttesekre legalább tízezren voltak kíváncsiak.
Vasárnap délután a nagyváradról elszármazottak számára tartottak találkozót a várban, míg a világzene kedvelőit Palya Bea szólította a színpad elé. A Szent László Napok résztvevői a Pece-parti Párizs szépségeivel, nevezetességeivel is megismerkedhettek. Szombaton szervezett városnéző séta is volt, be lehetett jutni a római katolikus bazilika kriptájába, Simon Judit újságíró vezette körbe az érdeklődőket a Darvas–La Roche-villában, a várgondnokság szervezésében pedig a frisssen felújított várat is meg lehetett ismerni.
A várban az állandó programok – kiállítások, kézműves vásár, könyvvásár, gyermekprogramok, kaktuszkiállítás és sok egyéb meglepetés – várták az érdeklődőket, a vár hűvös terei és a sörsátrak, lacikonyhák ernyői nyújtottak menedéket a forróság elől .
A hőségre való tekintettel szombaton a nagyváradi várban kialakított nyári színpad helyett a várudvar egy árnyékosabb részén tartották meg Ilyés Szabó Anna előadását, melynek során székely népmesékkel örvendeztette meg a kicsiket és nagyokat. A közönség a tréfás meséken kívül népdalokat is hallhatott a mesemondó előadásában, melyek csak még színesebbé tették az ismerős történetek által megteremtett mesei világot.
Délelőtt gyerekek százai követték figyelemmel a Szigligeti Színház Lilliput Társulatának előadását. A csillagos eget a földdel, a napot a holddal összekötő égig érő fa és a királylány meséje sokak számára ismert. A Benedek Elek által újrafogalmazott hagyományos magyar népmesét Lélek Sándor Tibor alkalmazta színpadra, és Bíró Böske nemezből és tüllből készült díszleteinek és Trifán László bábjainak segítségével tárult a közönség elé. Az előadást a váradi gyerekek áprilisban láthatták először, s most a Szent László Napokra is elhozták nekik a művészek, Szentpéteri Lenke, Németi Emese, Lélek Sándor Tibor és Varga Imre.
A délután folyamán két könyvbemutatóra is sor került: elsőként Molnár János Most és mindörökké című könyvét ismerhették meg a Könyv-Várba érkezők, ezt követően pedig Csinta Samu erdélyi író, újságíró eddig megjelent köteteit mutatták be.
Krónika (Kolozsvár)

SZENT LÁSZLÓ NAPOK: MINDENKIT VÁRT A KÖNYV-VÁR IS
Számos könyvbemutató is színesítette a június 18–26. között negyedik alkalommal megszervezett Szent László Napok programját, a nagyváradi vár belső udvarában kialakított Könyv-Várban pedig minden korosztály talált kedvére való olvasmányt.
Akárcsak a vár, a Könyv-Vár is péntek reggeltől várta az érdeklődőket, és aznap tartották meg az első könyvbemutatót is. Benkő László szombathelyi születésű író történelmi témájú könyveit ismertette, különös tekintettel a Szent Lászlóról eddig megjelent két műre (Szent László – A lázadás parazsán, Szent László – A korona ára), valamint említést tett az előkészületben lévő harmadik kiadványról is. Benkő elmondta: a műfaj megköveteli az alapos dokumentálódást, s feladatának tekinti, hogy a sokszor száraz, tudományos kutatási eredményeket olvasmányos formában közvetítse a szélesebb közönség felé.
Kiállítással egybekötött könyvbemutatóval indult a szombati nap a Könyv-Várban, Balázs D. Attila 2017-es Nagy Magyarország Anno és Torockó és környéke régi képeslapokon című kiadványát ismerhették meg az egybegyűltek, a könyvsátor falán pedig gyönyörű régi képeslapok kinagyítva várták a betérőket. A kiadványokat Mihálka Nándor régész mutatta be. Mint elhangzott, Balázs D. Attila a Kárpát-medence egész területéről gyűjti a képeslapokat, a 2017-es kiadvány címoldalára pedig egy szimbolikus helyszínt választottak: a képeslap Esztergomot és Párkányt ábrázolja a Mária Valéria híddal. „Remélem, hogy a naptár is kapocs lesz az elcsatolt országrészek között” – hangsúlyozta a szerző.
A bemutatón kiderült ugyanakkor, hogy a képeslapok helytörténeti adalékokkal is szolgálnak, például a nagyváradi Sas-palota passzázsának nemrég lezárult belső restaurálásakor is képeslapokat használtak fel. Kuriózum ugyanakkor a tárlaton is megtekinthető, a váradi várat ábrázoló képeslap, amin királyszobrok is szerepelnek, ám azt még nem tudni, hogy kiket ábrázolnak. A Torockóról szóló kiadvány kapcsán kiemelte, hogy eddig többnyire néprajzi munkák láttak napvilágot a gyönyörű Fehér megyei településről, ez az első olyan könyv, ami a képanyagát dolgozza fel. És máris készül a második kötet, egyik vásárlója ugyanis egy kiadványra való képeslapot ajánlott fel neki. „Mindez arra inspirál, hogy Váradról is készüljön egy hasonló kiadvány” – avatott be Balázs D. Attila, aki szerint nincsenek minőségi albumok a Pece-parti Párizsról.
György Attila íróval folytatódott délben a Könyv-Vár programja, a székelyföldi szerző a Harminchárom és a Bestiarium Siculorum köteteit hozta magával Váradra. Előbbiről megtudhattuk, hogy a családregénynek álcázott történelmi mű, ami harminchárom generációt követ nyomon Krisztus előtt 50-től a 20. század derekáig. A Bestiarium révén huszonnégy különleges állatfajjal ismerkedhetünk meg, ott találjuk között a szeszmacskát, a részeges disznyót, a medvét, ami nem játék, a fába szorult férget, de megtudhatjuk azt is, hogy milyen a székely mintaférj és a székely fehérnép. Utóbbi kettőt a felolvasások révén behatóbban is megismerhette a könyvbemutató közönsége, és mindenki jól derült a humoros részleteken.
A délután folyamán két könyvbemutatóra is sor került: elsőként Molnár János Most és mindörökké című könyvét ismerhették meg a Könyv-Várba érkezők, ezt követően pedig Csinta Samu erdélyi író, újságíró eddig megjelent köteteit mutatták be. A nagyszalontai születésű Molnár teológusként, egyházi íróként, költőként és prózaíróként is ismert, bemutatott munkáját pedig dr. Szász László, a Károli Gáspár Református egyetem irodalmi tanszékének nyugalmazott egyetemi docense méltatta. A bemutatón elhangzott: Molnár János regénye nem csak Magyarország ezidei szociális térképét nyújtja, de elmélyülten, és magas művészi színvonalom beszél bűnről, bűnhődésről és büntetésről, vagyis alapvető emberi dilemmákról is.
Csinta Samu erdélyi újságíró, író köteteit Dénes László újságíró mutatta be. A szerző három művét is megismerhették az érdeklődők, így a Plakátballada – Mikós diákok 1975-ös „forradalma” című tényregényt, a Kallós Zoltán munkásságával foglalkozó Lélekmentőt, valamint az erdélyi nemesség múltját és jelenét bemutató Erdély újranemesítői címűt. A szombat délután megszervezett beszélgetésből kiderült: Csinta munkássága nyomán fontos erdélyi történeteket és megkerülhetetlen személyiségeket örökít meg az utókor számára, s úgy végez értékmentő munkát, hogy közben olvasmányos, a széles közönséghez szóló műveket hoz létre.
Az ábécé betűi elevenednek meg Tóth Ágnes ABC parádé című verseskötetében, amelyet a Szent László Napokon is bemutatott, vasárnap délelőtt. A gyerekek körében ismert és szeretett nagyváradi költőnő kedves, ritmikus és dallamos versei játékosan és könnyeden segítenek a kisiskolás korosztálynak megismerni az betűket. „Még az ly-ról is írtam, pedig az nem volt könnyű” – jegyezte meg tréfásan a könyvbemutatón Tóth Ágnes. A versek mellett a kötet azonos fontosságú elemei a színes, plasztikus illusztrációk, Kovács Klaudia nagyváradi képzőművész munkái, aki Tóth Ágnes előző gyerekvers-kötetét, a Macskadombi verseket is képekbe álmodta. Az illusztrátor azt mondta, mielőtt nekifog a rajznak, megpróbál a sorok közé látni, és a szövegben meg sem jelenő részleteket odaképzelni a papírra, mint a gyermek, aki szárnyaló fantáziájával egész kis világot lát a versek köré. Az illusztrációk vegyes technikával készültek, akvarellel és temperával, majd számítógépes utómunka révén nyerték el végső formájukat.
Tóth Ágnes mind az ABC parádéból, mind a Macskadombi versekből szavalt a jelen lévőknek – ez utóbbi kötetben a színekre írt egy-egy verset. A költő kedves történetekben mesélte el, hogyan születtek a versek, például megtudhattuk, hogy egyszer egy üveg régi tinta ömlött a ruhájára, ebből lett a Kék vers, amelyet aztán, hogy „árván” ne maradjon, további színes költemények követtek. Aniszi Kálmán szerkesztő, újságíró munkásságáról, és a Csillagösvényeken. Életutak a változó időben című interjúkötetéről is esett szó vasárnap délután a Szent László Napok keretében felállított Könyv-Várban. Dénes László újságíró kérdezte a Nagyváradról elszármazott szerzőt, aki őszintén beszélt Bihar megyei emlékeiről, karrierjének személyes vetületeiről. Aniszi a 90-es években költözött Magyarországra, és hagyta fel korábbi tanári pályáját az újságírásért. A Csillagösvényekben az élet különböző területein tevékenykedő neves interjúalanyait szólaltatta meg. A közönségtalálkozón Meleg Vilmos olvasott fel a szerző műveiből.
Balázs Attila
A Szent László Napok sajtószolgálata
szentlaszlonapok.ro

Nemzeti ösvényekről
Százféleképpen magyarázzák a magyar nemzeti labdarúgó-válogatott Szabadság téri fogadtatásának ünnepét. Sokáig tartson ez! Tömeget láttunk máskor is, sokat Budapesten. A mostanihoz hasonló, egységes nemzeti megnyilatkozást azonban először 1988 nyarán éltem át; akkor a Ceaușescu-féle, megtervezett és elindított erdélyi falurombolás – és a kommunista rendszer– ellen indult fel némán, gyertyákkal a főváros és környéke.
Hazatértek Franciaországból a magyar labdarúgók, Budapest lélegzetelállító ünneppel fogadta a játékosokat. Inkább így mondom: mély lélegzetet vett a nemzet. Teljesen nyilvánvalóvá vált számunkra, mennyire kiéhezett ez a nép a nemzeti sikerre. És hozzá kell tennem az ún. határon túli nemzeti rajongást is. A Szabadság téren ott lobogott a székely zászló is a nemzeti mellett.
Ez a magyar nép nem feledte el az Aranycsapat 1954-es tündöklését. Nem feledte el azt sem, ami már történelem, európai – az 1956-os forradalmat. Azt sem, hogy a kommunista határokat is először Magyarországon nyitották meg 1989 nyarán nyugat felé.
Sikerélménye van ismét valamiben a magyar nemzetnek.
Számos érzelmi-szellemi magyarázata van ennek a hatalmas ünnepségnek, mely alig volt szervezett. Annyiszor becsapták ezt a népet, hogy most esélye adódott (esélyt teremtett) igaz megnyilatkozásra. Történelmi volt annyi kiállás, kockázat után ismét a napfény. Történelmi volt az is, ahogy a nemzetet egymást érő „rendszerváltások” csapták be. Magát a népet! Hiszen az volt mindig a támasz, az elszenvedő. A balek.
Új alapozást kapott a magyar labdarúgás: magát az egységes nemzeti bizalmat. Ezzel már lehet menni tovább, hiszen ennél fontosabb nem kell ama tarisznyába. Számos történelmi megpróbáltatásban csupán a hamuban sült pogácsa volt amaz utakon. Ha egy nemzet visszakapja önbizalmát, hegyeket mozdíthat el. Nem hittem bizony, és nem is gondoltam arra, hát miért hittem volna, hogy ilyen nagy lélegzetvételt jelenthet a labdarúgó nemzeti válogatott szereplése most Franciaországban. És ha már Párizs, akkor a szabadság szelleme!
És ha már „határon túl”, akkor hadd tegyem hozzá: legbelül igazán össznemzeti ez a válogatott számunkra, kik titkon tartunk mindig egy-egy ösvényt, amelyiken el-eljárunk.
Czegő Zoltán
Székelyhon.ro

Romániát és Magyarországot is felszámolnák
A TVP Info lengyel portál június 27-én hozzájutott egy dokumentumhoz, amin a francia és német külügyminiszter aláírása szerepel, és olyan lépések sorozatát javasolja, melyek eredményeként kezdetben Franciaország és Németország egyetlen államalakulatként egyesülne.
A lépcsőfokok részét képezi egy közös európai titkosszolgálat létrehozása, ami szintén a német és francia szakszolgálatok integrálásával venné kezdetét. Létrehoznának emellett egy európai polgári védelmi erőt, és harmonizálnák az egyes országokban jelenleg még eltérő büntetőjogot. A TVP info szerint a dokumentum egy ultimátum, amit Párizs és Berlin együtt adott az Európai Unió valamennyi országának: idővel az EU minden tagállamának csatlakoznia kell ehhez az új föderációhoz, ami a jelenlegi európai államok teljes felszámolását jelenti.
A dokumentum alapján a részvevő országok nem rendelkezhetnek saját hadsereggel, különálló büntetőjoggal vagy különböző adórendszerrel, emellett nem lehet saját fizetőeszközük sem. Ehelyett egy egységes európai hadsereg fegyveresei állomásoznának az országokban, euróban – vagy más közös pénzben – fizetnénk, és az adóbevétel legitim módon egy idegen országba vándorolna. Ez az állami költségvetéssel való rendelkezést is olyan mértékben lekorlátozza, hogy ha a kórházakról, iskolákról hullik a vakolat, az emberek hiába tüntetnek a saját parlamentjük előtt, mert a kormány nem tehet semmit – a tüntetők saját költségükön Brüsszelbe, Párizsba vagy Berlinbe kell utazzanak, ha el akarnak érni valamit.
A Radio Poland azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy a föderációban a tagállamok elveszítik az ellenőrzést saját határaik felett – tehát Brüsszel annyi bevándorlót csoportosítana át ide vagy amoda, amennyit jónak lát, és nem lenne nemzeti karhatalmi erő, ami ebben adott esetben megakadályozza. A Szvobodnaja Pressza információi szerint annak ellenére, hogy a francia parlament elutasította ezeket a terveket, francia vezető politikusok más tagállamokban házalnak ezzel az elgondolással, és megpróbálnak rávenni más országokat a csatlakozásra. Amennyiben sikerrel járnak, az egyértelmű választás elé állítja a nemzeti államokat: választani kell a saját államiság megtartása és az éppen aktuális európai birodalom közt, melynek képviselői jelenleg mindent elkövetnek annak érdekében, hogy az európai országok ne tarthassanak népszavazásokat a tagállami jogkörök megvonása ellen.
itthon.ma//nagyvilag

Mentor – Az nem aggaszt, hogy holnap jégkorszak lesz úgy, mint a sci-fiben
Bartók Blanka éghajlatkutatóval, a BBTE tanárával beszélgettünk
Jégkorszakban, pontosabban interglaciális korszakban élünk, amikor olyan gyors tempóval változik az éghajlat, hogy nem tudjuk felmérni annak pontos következményeit – tudtuk meg Bartók Blankától, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának tanárától. Nem tudjuk pontosan, hogy hol van az a határ, ami után már összezavarodik a rendszer – mondja a kutató. A párizsi klímacsúcs 2 fok felmelegedést céloz meg, ami fölé nem kellene menni, de 4 foknál már szinte biztosan kilépünk a jégkorszakból. De mit is jelent pontosan a jégkorszak, az interglaciális periódus, az éghajlatváltozás? Mert nem egészen pontosan azt, amit a filmekben látunk.
– Nemrég a világhírű Nature Communications-ben jelent meg tanulmánya. Miről szól a tanulmány és milyen eredményre jut a téma kapcsán?
– A Nature Communications általában interdiszciplináris jellegű cikkeket közöl, amelyek több tudományágat is lefednek. Tanulmányunk azt vizsgálja, hogy ha változik az éghajlat, hogyan változik a napenergia hasznosítása Európában. Pár klimatológus kollégámmal azt számoltuk ki, hogyan változik a jövőben a napsugárzás és a hőmérséklet, és ennek függvényében hogyan alakul a megtermelhető villamos energia mennyisége.
Az eredmények azt sugallják, hogy a jövőben összességében nem várható nagymértékű plusz energiabevétel a napelemek esetében, bár várhatóan több lesz a napsugárzás és kevesebb a felhő, viszont emelkedik a hőmérséklet is, ami csökkenti a napelemek hatékonyságát. Tehát a várható sugárzás- és hőmérsékletbeli változások alapján nem várható sem kevesebb, sem több termelés a napenergia parkoknál.
Egész Európát vizsgáltuk, persze vannak területi különbségek. Az északi országokban például kevesebb megtermelhető energiára számíthatunk, mert ott, habár nem jelentős a hőmérsékletemelkedés, de várhatóan csökken a felszínre érkező napsugárzás. Elsősorban a mediterrán térségre voltunk kíváncsiak, mert ott már ma is elég jelentős a napenergia felhasználása, nagy napelem parkokat működtetnek, például Spanyolországban. Nem véletlen, hogy főszerzőnk, a spanyolországi kolléga kezdeményezte a tanulmány elkészítését. Ott mind a napsugárzás, mind pedig a hőmérséklet növekedik, de összességében nem várható hozambeli növekedés, de csökkenés sem a helyi napelem parkokban.
Az éghajlat egész rendszere változik, nem csak egy-egy elem
– A doktori kutatása (A globálsugárzás változásai Európában) is kapcsolódik a témához. A dolgozatban következetesen kerüli a „globális felmelegedés” szókapcsolatot. Gondolom, tudatosan. Miért?
– Éghajlatkutatásban inkább szeretjük az „éghajlatváltozás”, „globális éghajlatváltozás” kifejezéseket használni. A változás nem biztos, hogy felmelegedést jelent mindenütt. Vannak területek, ahol a helyi körülmények azt eredményezik, hogy vagy nem változik, vagy éppen csökken a hőmérséklet. Az éghajlatváltozás, ami globális jelenség, regionális szinten eltérő módon jelenik meg. Természetesen vannak területek, mint például a mediterrán térség, ahol már tapasztaltunk bizonyos fokú hőmérsékletbeli felmelegedést, de vannak területek, ahol nem észleltünk változást.
Ugyanakkor az éghajlatváltozás több mindent jelent, több éghajlati elemnek a változását, nem csak a hőmérsékletét. A felmelegedés vagy lehűlés csak a hőmérsékletre koncentrál. De van, aki a csapadékot vizsgálja, hogy az hogyan fog változni vagy hogyan változott a múltban. A médiában sokat beszélnek a hőmérsékletről, még egy picit a csapadékról, de a többi meteorológiai elemről nem igazán esik szó, viszont ezek együttesen alakítják az éghajlatot. Én például a sugárzást és a felhőzetet vizsgálom. Ott is nagy az eltérés: vannak területek, ahol kevesebb a felhőzet és több sugárzás érkezik a felszínre, de van, ahol több a pára, így több lesz a felhőzet, tehát kevesebb sugárzás érkezik a felszínre. Az egész rendszer változik, nem csak egy-egy elem. Ezért tudatosan inkább éghajlatváltozásról beszélünk.
Erdély védettebb a domborzat és helyi klíma miatt
– Erdély, Románia éghajlata hogyan illeszkedik a globális tendenciákba?
– Románia mint terület különböző éghajlati hatásoknak van kitéve. Domborzat szempontjából például az Erdélyi-medencét külön vehetjük, a tengerpart és a Román-alföld más jellegű éghajlat, de a déli, délnyugati részeken akár mediterrán éghajlati hatást is érzékelhetünk. Mozaikos éghajlata van Romániának. A változás is mozaikosnak tekinthető. Ha az elmúlt évtizedeket nézzük, a Kárpát-medenceében még nem annyira erőteljesek a változások, mint például a Román-alföldön, ami sokkal homogénebb és sokkal inkább a szibériai kontinentális hatásnak van kitéve. Ott a szélsőséges időjárási helyzetek gyakorisága is nagyobb.
Románián belül különböző változások vannak, főleg a Kárpát-medence és a Kárpátokon kívüli területek között látunk eltérést. Bukarest környékén már komoly gondot jelent a szárazság, amit Erdélyben a domborzatnak és helyi klímának köszönhetően annyira még nem érzünk. Egész Európa legérzékenyebb része a mediterrán térség. Ott nagyságrendekkel nagyobb a változás, sokkal inkább érződik a felmelegedés, mint a közép vagy az északi részeken, pl. Norvégiában. Itt ismét külön lehetne venni minden egyes elemet: Norvégia hőmérséklet szempontjából nem igazán érzi ezt a változást, de például a felhőzet szempontjából igen, ott az elmúlt időszakot tekintve egyre több a felhőzet. Ezt vetítik előre a modellek is.
Egyébként most is jégkorszakban vagyunk
– Szóba került, hogy a médiában a globális felmelegedés egy hívó szó. Nemrég egy hír arról szólt, hogy eltűntek a napfoltok, ami a szakértők szerint azt jelzi előre, hogy lehűlés következik. Legutóbb a 17. században volt hasonló jelenség, amikor a naptevékenység visszahúzódott és minimális volt. Ezek az előrejelzések egy mini-jégkorszakot vetítenek előre. Ön szerint felmelegedés vagy inkább lehűlés lesz globálisan?
– Az előrejelzés, amint a szó is sugallja, mindig magában hordozza a bizonytalanságot, hogy nem tudunk százszázalékos előrejelzést végezni. A naptevékenység valóban az egyik olyan tényező, aminek lehet hatása a Föld éghajlatára, viszont ez a naptevékenység körülbelül tizenegy éves ciklikus változás. Ez azt jelenti, hogy a Napból tizenegy évenként nagyobb mennyiségű anyag és sugárzás tör ki. Ha intenzívebb a naptevékenység, akkor több energia érkezik, tehát melegebb van, ha kisebb, akkor lehűlés. Viszont maga a naptevékenység nem képes annyira befolyásolni az éghajlatot, hogy azt a felszínen érezzük.
Ez az egyik teória a 17. századi lehűlésre is, de nem tudjuk ezzel megmagyarázni. Az egyik tényező, amit feltételezünk okozóként, az a naptevékenység, de ez csak évtizedes változásokat jelent, nem évszázadosokat. Ezen kívül a vulkánkitöréseket vizsgálták, amelyek pár évig befolyásolhatják az éghajlatot, de még nagyon sok más tényező is közrejátszhat.
Minket elsősorban az érdekel, hogy a légkör alsó részén mi történik, a körülbelül 10-15 km magasságú troposzférában. A naptevékenység valóban meghatározza, hogy mennyi energia érkezik a Földre, de a többi tényezőhöz képest olyan kicsi mértékben van hatása, hogy az éghajlat-modellezésben állandónak tekintjük. Azt feltételezzük, hogy ugyanannyi energia érkezik, mivel csak töredékrésze változik az összenergiának, hogyha bevesszük ezeket a naptevékenységeket is.
Ami lényeges az éghajlat szempontjából, az itt a légkörben történik: hogy mekkora a hőmérséklet, mekkora lesz a párolgás, mennyi lesz a csapadék, hogy a szélviszonyok hogyan alakulnak. Ezek hozhatnak változásokat.
A naptevékenységet tehát nem tekintjük változó tényezőnek. Persze vannak más csillagászati tényezők is, például a Földnek a pályaváltozása, ami évmilliókban mérhető, ami egy másik magyarázat arra, hogy miért vannak jégkorszakok és interglaciális időszakok. Egyébként most is jégkorszakban vagyunk, ha nagyon pontosan akarjuk venni a jégkorszak fogalmát, ami azt jelenti, hogy valahol a Földön van állandó jégtakaró. Ha ma megnézzük a Földet, vannak területek – az Antarktiszon és Grönlandon –, ahol állandó jégtakaró van. Tehát ez tulajdonképpen jégkorszak, csak egy olyan korszak, amikor ez eléggé kis területet foglal el. Voltak időszakok, amikor ez az állandó jégtakaró nagyobb területeket foglalt el. Alacsonyabb volt a hőmérséklet és például egész Lengyelország területéig állandó jégtakaró alakult ki. Azt nevezzük glaciális időszaknak, ahhoz képest most interglaciális időszakban vagyunk, ami egy eljegesedési időszakon belüli melegebb éghajlatú periódust jelent.
Gleccserek a Fogarasban
– Maga a Föld 4,6 milliárd évvel ezelőtt jött létre mint szilárd bolygó. Milliárd években gondolkodva, rekonstruálható az egész földi környezetnek az alakulása. Volt olyan, amikor a kontinensek az egyenlítő körül csoportosultak, és nem voltak kontinensek a sarkok környékén. Ahhoz, hogy jégkorszak kialakuljon, az egyik feltétel többek között az volt, hogy a sarkvidékre – ami a leghidegebb része a Földnek – került egy kontinens, ahol meg tudott maradni a jég a szárazföldön. Mivel az fehér felszínű, a sugárzás jelentős részét, kb. 90%-át visszaveri, ami azt jelenti, hogy nem melegíti. Minél nagyobb a fehér felszín, annál inkább hűl. Ha nincs fehér felszín a sarkvidéken, akkor a víz többet nyel el a sugárzásból, ezért nem fog megfagyni.
Összesen öt glaciális időszakot tudunk a földtörténet során. Többször volt olyan időszak, amikor nem volt jégtakaró, mint amikor volt. Most jégkorszak van, még. Ezek hosszabb időszak alatt változnak. Geológiailag számolva 10 000 év nem sok, de számunkra az elég hosszú idő. Az időskálát kell tudatosítanunk éghajlatváltozás szempontjából. Legutóbb glaciális időszak tízezer éve volt, amikor itt tundra növényzet volt és gleccserek a Fogarasban. Az 1-2 éves nagyságrend az éghajlat szempontjából nem számít. Tehát nem attól lesz jégkorszak, hogy most 2 fokkal alacsonyabb a hőmérséklet. Persze film is volt róla, hogy eljegesedik fél Európa vagy Amerika, de ezek inkább science fiction-ök. Az nem aggaszt, hogy holnap jégkorszak lesz a szó köznyelvi értelmében, mert az nem valószínű.
Annyit tudunk az éghajlati rendszerről, ami a múltban történt: a múltból tanulunk. Megvizsgáljuk, hogy a múltban hogyan alakult a hőmérséklet, mi befolyásolhatta a hőmérsékletváltozást, -ingadozást, a jégkorszakokat, az interglaciális időszakokat. Az éghajlat változását modellekkel modellezzük és úgy nézünk a jövőbe, de nem tudunk olyan tényezőt, ami lehetővé tenné, hogy akár évtizedeken belül is átmenjünk egy teljesen más éghajlatba. Fokozatosan változik az éghajlat, ezért is aggódunk egy picit amiatt, hogy fél fokot változott a hőmérséklet globális szinten 20-30 év alatt, ami már nagy változás. Ezt a változást gyorsnak tekintjük, ez jóval hosszabb ideig kellene, hogy történjen. Mindig van ingadozás a légkörben, de még ilyen gyors változást nem tapasztaltunk.
A gond a túl gyors változással, hogyha az globális szinten történik, hogy nem tudjuk visszafordítani. Most globális szinten olyan 0,7 Celsius-fokot emelkedett a hőmérséklet az 1800-as évek végétől, az ipari forradalom óta. Visszamenőleg van egy pár mérési sorozatunk, például fagyűrűkből rekonstruálják az éghajlatot. Az utóbbi 100–150 évben az eddigiekhez képest elég gyors ütemben változott a hőmérséklet. Nem tudjuk pontosan, hogy hol van az a határ, ami után már összezavarodik a rendszer és amikortól egy minőségileg más éghajlat várható.
A társadalom nem áll készen 2 foknál nagyobb felmelegedésre
– Decemberben volt egy nagy klímakongresszus Párizsban, és az volt akkor a tét, hogy állítsuk meg ezt a felmelegedést két foknál. Ez az az szint, amikor még olyan éghajlat maradna, amire a társadalom be van rendezkedve. Sokan kérdik, hogy miért aggódunk az éghajlatváltozásért, hiszen régen is volt ennél hidegebb is, melegebb is, csak azt nem veszik számításba, hogy akkor nem érintette a társadalmat annyira, mint most. A maximum értéket 4 fokra becsülik, ha globális szinten annyit emelkedik a hőmérséklet, akkor már kilépünk a jégkorszakból, mert elolvadnak a jelenlegi jégfelszíneink, ami sok következménnyel járna. Megemelkedne a tengervízszint, de az egész légköri cirkulációt, csapadékeloszlást, felhőzetet, szeleket, az egész földi éghajlatot megváltoztatná. Akkor is lesz éghajlat, a Föld nem robban fel az éghajlat miatt, de nem biztos, hogy az nekünk jó lesz.
Már most érezzük a hatását. Vannak területek, ahol az éghajlatváltozás miatt egyre szárazabb van, nem tudnak termeszteni, emiatt nem tudnak megélni. Migrációk indulnak el. Vagy vannak területek, ahol extrém nagy esőzések vannak, olyan területek, ahonnan el kell költözzenek az emberek, mert egyszerűen nem tudnak ott élni tovább.
Volt erre is példa a múltban. Nagyon sok nagy civilizáció, pl. az egyiptomi civilizáció megszűnését az éghajlatváltozáshoz kötik. Az inka civilizációnál is az lehetett az egyik ok, hogy változott az éghajlat és már nem érezték olyan jól magukat abban a térségben, ezért el kellett vándoroljanak.
– Mit gondol a párizsi kongresszusról. Mennyire reális ennek a két fokos korlátnak a betartása?
– Már közel vagyunk az egy fokhoz. A változással az a gond, hogy nem lineáris: az elmúlt száz évben változott 0,7 fokot, de az nem azt jelenti, hogy az elkövetkező száz évben is ugyanannyit fog. Az is lehet, hogy ugyanekkora változás az elkövetkező harminc évben is bekövetkezhet.
A párizsi konferencia nagy előrelépés, hogy egyáltalán meghatározták ezt a célt, hogy ne engedjük két foknál tovább emelkedni a légkör hőmérsékletét. Pár évvel ezelőtt Stockholmban volt egy hasonló találkozó, ott nem tudtak megállapodni a tárgyalások, tüntetések ellenére sem. Ehhez képest a párizsi tárgyalást sikeresnek tarthatjuk, de ez még csak megállapodás. Az, hogy aláírták az országok, hogy komolyan veszik ezt, nagy dolog, viszont ez nem jelenti azt, hogy meg is tudják, fogják valósítani.
2050-ig kellene betartani azt, hogy ne haladjuk meg a 2 fokos emelkedést. Párizs után mindenki hazament a saját országába, és valahogy meg kell ezt oldja. Például úgy, hogy csökkenti a kibocsátást. Maga a kongresszus jó dolog, de nem biztosíték: nem biztos, hogy egyáltalán meg lehet ezt oldani, hogy el tudjuk érni a célt. Lehet, hogy minden ország a lehetőségeihez képest minimálisra veszi a kibocsátást, de mégis fog emelkedni a hőmérséklet. A melegedést nem lehet csak úgy megállítani: a rendszernek van egy tehetetlensége. Már az is eredmény lenne, ha nem melegítenénk tovább a maihoz képest nagyobb mennyiségű kibocsájtással.
Van még sikertörténet, az 1997-es Kiotói Egyezmény, vagy a „három húszas” egyezmény. Amerika nem írta alá, de az Európai Unió bevállalta, hogy 2020-ig húsz százalékkal csökkenti a szén-dioxid-kibocsátást az 1990-es szinthez képest. Az unió vállalta összességében a 20 százalékot, Románia 18 százalékot. A másik cél, hogy 2020-ra az energiatermelés 20 százalékát megújuló energiából fogják előállítani. Románia jól áll, mert vannak vízierőműveink, Magyarországnak viszont nehezebb a dolga. A kibocsátásnál van még nekünk is mit dolgozni.
– Miért ezt a pályát választotta?
– Már 5–8 osztályban és középiskolában is egyértelmű volt, hogy szeretem a földrajzot. Falusi környezetben nőttem fel, mindig figyeltem a környezetemet. Éreztem még egy kis indíttatást, hogy történelemmel foglalkozzak, de érettségi után a Földrajz Kar mellett döntöttem. Ott kezdtem az éghajlattal foglalkozni. A földrajz nagy szakterületei a természetföldrajz és a társadalomföldrajz. Amikor szakosodtunk, nekem a természetföldrajz érdekesebbnek tűnt, mert a természetet szerintem meggyőzőbben lehet kutatni: ott vannak törvényszerűségek, összefüggések, amiket követni és megérteni sokkal izgalmasabbnak tűnt.
Nem tudja mindenki letenni az autót máról holnapra
– A természetföldrajz tehát jobban érdekli, de mégis: az ember, az egyes személyek tudnak tenni valamit annak érdekében, hogy ezek a változások ne legyenek olyan gyorsak, mint ahogyan tapasztaljuk?
– Én a természetföldrajzot tanulmányozom, hogy mi történik a légkörben, de ezt nem lehet önmagában vizsgálni, mert a légkör is az egész környezetnek a része, ugyanúgy, mint az ember. A modellezésnél is amikor a légkört vizsgáljuk, figyelembe kell vennünk a felszínt, hogy mondjuk van-e alatta óceán, hozzá kell csatoljuk a vízfelszíneket, a növényzetet… Ugyanígy van az emberrel is. Hiába tanulmányozzuk a légkört, ha nem vesszük figyelembe az emberi faktort is. Elsősorban azt nézzük, hogy mi változik a légkörben: ha változik a páratartalom, szárazabb lett a levegő, de akkor azt is megnézzük, hogy miért lett szárazabb. Nagyon sokszor a természeti változásoknál emberi okokra tudunk visszamenni. Ott van az ember, aki képes megváltoztatni a környezeti elemeket. Ha a hidrológusok azt kutatják, hogy valahol miért lesz több árvíz, akkor lehet ugyan, hogy több a csapadék, de mellette az is hozzájárulhat ehhez, hogy nincs növényzet a felszínen, aminek gyakorta az ember az oka.
Az éghajlatváltozással kapcsolatban az első, ami a médiából ismerős, hogy változik az üvegházhatású gázok koncentrációja. Miért történik ez? A szén-dioxid (CO2) egy ilyen gáz, de a vízgőznek is hasonló a hatása. Ha egyre több van belőle, akkor melegíti a légkört. Sokszor nem esik szó róla, de sok aggodalmat okoz még a metángáz is. Az még erősebb üvegházhatású gáz, mint a széndioxid.
Nehéz meghatározni, hogy az emberek mennyit bocsátanak ki: nem tudjuk mérni. Látjuk, hogy a légkörben növekedik a szén-dioxid koncentráció, de nehéz azt lemérni, hogy mekkora az a rész, ami az embereknek köszönhető. A természetből is szabadul fel CO2. A természetes kibocsátásra rátevődik az emberi kibocsátás. Mi csak azt tudjuk mérni, hogy a CO2 koncentráció változik.
Egy vulkánkitörés például több szén-dioxidot bocsáthat ki, mint az emberiség egy év alatt. Ez ugyan jóval ritkább, az elmúlt harminc évben két ilyen nagyobb kitörésről tudunk, ami globális szinten változtatott az éghajlaton. Ehhez képest az emberek folyamatosan, minden nap bocsátanak ki.
A modellek győztek meg arról, hogy csak van az embernek szerepe az éghajlatváltozásban. A modellezéssel tudjuk részletesen tanulmányozni, hogy mi történik az éghajlati rendszerben. Megnézzük, hogy a modell a múltat jól tudja-e rekonstruálni, és ha ugyanazt az éghajlatot mutatja, mint amit a mérések mutatnak, akkor feltételezzük, hogy a jövőre is a reális éghajlatot fogja előrejelezni. Ezek a modellek elég jól működnek. Lefuttattak egy modellt a múlt századra és azt az eredményt kapták, hogy a globális szinten megbecsült természetes széndioxid-kibocsátás mellett nem emelkedne a hőmérséklet. Ha rátettek egy plusz szén-dioxid-kibocsátást, amit az embereknek tulajdonítanak, akkor a mérési eredményeket kapták vissza az emelkedő hőmérséklettel. Nehéz megfogni, de tény, hogy hozzájárul a szén-dioxid-kibocsátáshoz az emberi tevékenység. Ezt csak az nem látja, aki nem akarja. Az autók számára meg lehet saccolni, hogy kb. mennyi szén-dioxidot bocsátanak ki egy év alatt, de az elégetett üzemanyag mennyiségéből is lehet következtetni arra, hogy mennyi szén-dioxid kerülhet a légkörbe. Itt hatalmas nagyságrendek vannak. Már Romániában is ezer tonna szintű szén-dioxidról kell beszélni éves szinten. A modelleknél a múltbeli kibocsátásokat vettük figyelembe. A gond, hogy a gyors tempójú változás miatt nem tudjuk, hogy a jövőben mi fog történni. Számtalan forgatókönyv van. Nem azt mondom, hogy a társadalom kiszámíthatatlan, de nem látjuk előre a fejlődését. Ötven év múlva sokkal energiatakarékosabbak leszünk, vagy még inkább energiapazarlók? Még több energiát használunk, és még nagyobb terhelést teszünk a környezetre? Vannak optimista és pesszimista forgatókönyvek. Azt már feladtuk, hogy szüntessünk meg minden hatást a környezetünkre. Ezt nem tudjuk megtenni, mert a környezetből élünk: nem tudjuk megtenni, hogy nem mozgunk, nem utazunk, hogy egyik napról a másikra mindenki leteszi az autót. Akármilyen párizsi összejövetelek is legyenek. A természeti folyamatokat tanulmányozzuk, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ember is változtatja azokat: azt kell megnézni, hogy milyen mértékben teszi ezt. Nem könnyű! Egy vulkán kitörését nem tudjuk megakadályozni, de a mi részünkről lehetőleg csökkentsük a befolyást. Ez a nagy kihívás.
Bartók Blanka
• Kézdivásárhelyen született 1981-ben
• 2004-ben elvégezte az alapképzést a BBTE Földrajz Karán, majd ugyanott a mesterképzést 2005-ben
• a Debreceni Egyetemen szerezte meg doktori fokozatát 2013-ban
• 2009-től tanársegéd, 2014-től adjunktus a BBTE Földrajz Karán a Magyar Földrajzi Intézetben
• 2014–2015-ben kutató Zürichben az ETH-nál
• 2005-ben Pro Scientia Aranyéremmel tüntették ki
• 2016-ban megkapta az MTA Arany János Fiatal Kutató Díját
• 2016-ban elnyerte a BBTE Kiváló Kutatói Díját
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Rendhagyó sajtótájékoztató
Rejtélyes viszonyok Mikházán
Csütörtök délben rendhagyó sajtótájékoztatót tartott Szélyes Ferenc színművész Mikházán, annak kapcsán, hogy július22-én, pénteken 20 órától bemutatják Eric-Emmanuel Schmitt Rejtélyes viszonyok című darabját. A helyszín is különleges volt, hiszen saját mikházi portáján fogadta az újságírókat.
Szélyes Ferenc elmondta: a darabot 14 évvel ezelőtt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház produkciójaként már játszották mostani szereplőtársával, Nagy Istvánnal. A rendező akkor Cristian Ioan, a Nemzeti akkori igazgatója volt. A vezetőcserét követően levették műsorról a kétszemélyes drámát, annak ellenére, hogy jó előadás készült belőle. "Abban egyeztünk meg Nagy István kollégámmal, hogy mivel akkor nem játszottuk ki a darabot, valamikor újra színre visszük. Hosszú előkészület után végül úgy döntöttünk, hogy a Csűrszínházi Egyesület saját produkciójaként az idén újra színpadra állítjuk" – mondta Szélyes Ferenc.
Valójában családi produkciónak is mondható, hiszen a darabot Nagy István fordította, ő alakítja Abel Znorkót, míg a rendező Szélyes Ferenc, aki Erik Larsent játssza. Díszlet- és jelmeztervező Szélyes Andrea. "Szerepet kap" benne Bálint Károly Marosvásárhelyi szobrászművész alkotása is, amely nemcsak a plakáton, hanem a darabban is megjelenik. A turnészervezést az Artecotur Egyesület vállalta fel.
A csűrszínházi bemutatót követően 23-án, szintén 20 órától lesz még egy előadás, utána a nyárádszeredai napokon láthatja újra a közönség, majd ősztől a Jazz & Blues klubban adják elő rendszeresen. Van egy turnéztatható díszletváltozat is, s mivel kétszereplős, remélik, hogy több erdélyi településen is megfordulnak majd. Ha meghívást kap a Csűrszínházi Egyesület, akkor külföldre vagy a nyugati szórványba is ellátogathatnak vele.
Nagy István elfoglaltsága miatt nem vehetett részt a sajtótájékoztatón, ezért utólag osztotta meg velünk gondolatait a darabról. Kifejtette: 14 éve, május 13-án mutatták be a Nemzeti Színház Kistermében a Rejtélyes viszonyokat, Szélyes Ferenc 50. születésnapjára. Akkor már ment ez az előadás a román tagozaton Ritiu Ioan és Dan Radulescu szereplésével, egy nagyon puritán – jégvilágot idéző – díszletben. Az előadás rendezője, Cristian Ioan, akkori vezérigazgató felvetette, hogy megcsinálná a magyar tagozaton is, ugyanazzal a díszlettel és koncepcióval. Elkezdték próbálni a darabot – Makk Károly fordításában –, és a rendező csakhamar rájött, hogy az elképzeléseihez nem idomul, sőt, sok helyütt eltér a román fordítástól. Így leállt egy időre a munka. Nagy István újrafordította a szöveget, felhasználva Paola Bentz-Faucci román átültetését. Az előkészítő munka, az újrakezdett próba folyamata több saját ötletet is felszínre hozott, amelyeket a rendező elfogadott, beépített, majd kedvet kapván, elvetette az előző koncepciót, és a román előadástól teljesen különböző produkció jött létre. "Nagyon kellemes emlékek fűznek hármunkat az akkori közös alkotó munkához" – mondta Nagy István, majd arra a kérdésre, hogy most miért az új köntös, az új díszlet és miért új koncepcióban állítják ismét színpadra a darabot, kifejtette: "talán éppen az eltelt 14 év miatt. Én akkor 43 évesen egy olyan 50-en túli alakot próbáltam megformálni, amelyik már tetemes élettapasztalatot halmozott fel, és akinek emberi és szakmai státusa meghatározó. Mostanra, azt hiszem, a magam kora, élettapasztalata, emberi és talán szakmai státusom is közelebb áll a megoldandó feladathoz. A régi előadásból a tisztázott viszonyrendszert használtuk fel, és néhány akkori saját játékos ötletet. A mostani előadás új térben, új koncepcióval készült. A produkció létrejöttét támogatta többek között Kiss Péter vállalkozó, Orbán László, az Osli stúdió tulajdonosa, a Népújság és súgóként Súgó Erzsébet.
Néhány szó a szerzőről és a darabról. Eric-Emmanuel Schmitt francia-belga dramaturg, író, filmrendező 1960. március 28-án született. Lyonban végezte középiskolai tanulmányait, majd 1980-1985 között Párizsban filozófiában szerzett egyetemi diplomát. Három évig a cherborgi Chambéry egyetem tanára volt. Elzásziként szülei hatására ateista, aztán agnosztikus volt, majd évek múltán tért keresztény hitre. 2002-től Belgiumban él, 2008-tól belga állampolgár. Drámaírással kezdte, majd később novellákat is írt. A Rejtélyes viszonyokat 1996-ban írta. Azonnal siker lett, forgatókönyv és film is készült ennek alapján. A kétszemélyes darabban két eltérő életfilozófiájú és életpályájú férfi története bontakozik ki.
Schmittet a Francia Akadémia a színházművészetért járó aranydíjjal tüntette ki 2001-ben. Darabjait több mint 50 országban játsszák és 40 nyelvre fordították le. A szakértők Samuel Beckett, Jean Anouilh és Paul Claudel mellé sorakoztatják fel a szerzőt, aki novellákat és rövid tudományos- fantasztikus történeteket is írt. 2010-ben Goncourt- díjat kapott az Emlékkoncert egy angyalért című novellájáért. 2016-ben a Goncourt- bizottság egyöntetűen tagjai közé választotta, Edmonde Charles-Roux helyét vette át. 33 éve a belga királyi francia nyelvű irodalmi akadémia tagja, székét korábban Sidonie-Gabrielle Colette és Jean Cocteau foglalták el.
A Rejtélyes viszonyok című darabban Abel Znorko Nobel-díjas író visszavonultan él Norvégiához közel, egy szigeten. Tíz éve nem fogad a takarítónőjén és az alkalmanként a házhoz rendelt prostituáltakon kívül semmiféle látogatót. Aztán egyszer egy idegen érkezik, akiről a későbbiekben furcsa dolgok derülnek ki. Így hívja beszélgetésre hosszú évek hallgatása után egy jellegtelen kisváros jellegtelen lapjának riporterét. A szokványos kérdésekkel és közhelyes okoskodásokkal induló interjú során azonban egyre különösebb titkok derülnek ki egy cseppet sem hétköznapi szerelmi kapcsolatról, egy rejtélyes harmadik személyről, akinek említése miatt mindketten levetkőzik évtizedek óta alakított pózaikat, megismerik egymás életfilozófiáját, belátják, hogy ez csődhelyzetbe juttatta őket, ennek köszönhetően őszintén kitárulkoznak egymás előtt. A Rejtélyes viszonyok francia ősbemutatójának főszere-pét Alain Delon játszotta. 2002-ben a norvég Kjetil Bang-Hansen, majd 2005- ben Volker Schlöndorff készített tévéfilmet a darab nyomán.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

ÖSSZEFÜGG A TERROR A BEVÁNDORLÁSPOLITIKÁVAL
A lapunk által megkeresett szakértők, Georg Spöttle és Földi László is úgy látják, hogy a nizzai terrortámadás egyenes következménye az unió elhibázott bevándorláspolitikájának. Az illegális migránsok kezelhetetlen nagyságú tömegei miatt jelent meg Európában az Iszlám Állam, amely ellen viszont a gyenge uniós és tagállami törvények miatt nem tudnak eredményesen fellépni az európai belbiztonsági és titkosszolgálati szervezetek.
A franciák elvesztették ezt a háborút: a gyarmatosítás után tapasztalt kontrollálatlan bevándorlásnak, a liberális migránspolitikának ez lett a következménye – jelentette ki a Magyar Időknek Georg Spöttle. A biztonságpolitikai szakértő úgy fogalmazott: az a fő probléma, hogy Franciaországban rengeteg második-harmadik generációs migráns él, nagyjából 13 millió muszlim, közülük 1-1,5 millióan szimpatizálhatnak a radikálisokkal. – Marseille például az egyik legnagyobb arabok lakta város a világon, több mint kétmillió arabbal. Egyszerűen képtelenség ennyi bevándorló közül minden terroristát kiszűrni – jegyezte meg Spöttle. A szakértő hangsúlyozta, a terroristák különösen ráálltak Franciaországra a Charlie Hebdo-karikatúrák óta, amelyekben kigúnyolták Mohamedet, a prófétájukat. A novemberi párizsi támadás után a tegnapelőtt történt nizzai merénylet azt mutatja, bármikor előfordulhat újabb akció.
Kiemelte: Magyarországon jelenleg sokkal jobb a helyzet, a határaink megvédése ugyanis elhárította a tömeges bevándorlást. Ezért itthon hamarabb észrevennék a hatóságok, ha hasonló merénylet készülődne, ezzel együtt bármikor bármi megtörténhet. – Folyamatos és magas színvonalú munkát végez a magyarországi terrorelhárítás, illetve a szakszolgálatok, most is figyelik a kommunikációt, a gyanús jelenségeket – mondta Georg Spöttle. Úgy fogalmazott, a Nizzában történtek egyenes következményei annak, ha kontroll nélkül bárkit beengednek az országba. – Erre számíthatunk mi is, ha nem mondunk nemet a kötelező betelepítési kvótára: idővel hasonló események történnének az európai társadalmakba beilleszkedni képtelen szélsőségesek lázongásai miatt – jegyezte meg a biztonságpolitikai szakértő. Szavai szerint az emberekben már eleve él a félelem: például a párizsi, Brüsszeli terrortámadások után is sokan kérdezték, merjenek-e Franciaországba utazni. Az útra kelőknek Georg Spöttle azt tanácsolja, Európa-szerte kerüljék a tömegrendezvényeket, utcabálokat, felvonulásokat, hiszen éppen ezeken a nyilvános eseményeken a legnagyobb a veszély. Mint mondta, a zárt térben lévő fesztiválok, rendezvények esetén általában nagyobb a biztonsági készültség, például mindenütt beléptetőrendszerek működnek, szigorúbb az ellenőrzés, amelyek megnehezítik a terroristák dolgát. – Olyan helyen van nagyobb esély támadásra vagy öngyilkos merényletre, ahol nagyobb embercsoportok gyűlnek össze – figyelmeztetett a szakértő.
Lapunknak nyilatkozva Földi László volt hírszerzési vezető a nizzai terrortámadással kapcsolatban azt emelte ki, hogy ez a tömeggyilkosság rendkívül vészjósló üzenetként arra mutat példát, hogy hiába próbálnak a hatóságok a terrorizmus ellen úgy védekezni, hogy a bombákat és fegyvereket használó terroristákat biztonsági kapukkal, átvilágítással és motozással szűrik ki. Ma a világ egyetlen országában sincs és nem is lehet abszolút biztonságot garantálni, hangsúlyozta az Információs Hivatal egykori vezetője. Földi László szerint a nizzai tragikus esemény után sem arról a lényeges alapvetésről beszél a közvélemény, ami alapján a terrorizmus elleni sikeres stratégiának fel kellene épülnie. Ez az alapmeghatározás pedig az Európa illegális migráció általi megtámadottságának a kimondása kellene hogy legyen – tette hozzá. Földi László úgy gondolja, hogy iszonyatos késésben vagyunk a támadó ellenféllel, az Iszlám Állammal szemben, mert az már legalább másfél éve gyakorlatilag háborúban áll velünk, és katonákat küld a mi hátországunkba, mi viszont sok esetben semmit nem teszünk ezek ellen a személyek és szervezetek ellen.
Ha egy olyan folytatólagos cselekménysorozatról van szó, mint az Iszlám Állam terrortámadásai, akkor ehhez kellene igazítanunk az ellene való fellépés eszközeit, így például a törvényeket is – mondta a titkosszolgálati szakember. Ha egy háborús helyzetben Európában kiderülne, hogy bizonyos szervezetek az unió területén terrorcselekmények végrehajtására készülhetnek, akkor őket a hatóságok azonnal kiiktatnák – hangsúlyozta Földi László, azzal kiegészítve, hogy a mi jogrendünk szerint ez békeidőben nem tehető meg. Még akkor sem, ha például valakinél megállapítható, hogy csatlakozott az Iszlám Államhoz, majd visszatért Európába, és bizonyított, hogy konkrétan a terrorizmust támogatja az illető. Súlyos probléma, hogy a hatóságok a terrorveszély elkövetésével összefüggésbe hozható személyek ellen csak akkor járhatnak el, ha azok már elkövettek valamit – mondta a volt hírszerzési szakember, aki szerint ez egy háborús helyzetben nonszensz, mert a kémekkel és kollaboránsokkal, akik a hátországunkban tevékenykednek, nem lenne szabad kesztyűs kézzel bánni.
Thurzó Katalin–Vincze Viktor
Magyar Idők (Budapest)

Bizonytalansági tényezők
Az utcán heverő témába tudatosan „belebotló” szemfüles újságírókhoz hasonlóan a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szervezőinek sem kellett ötletbörzét meghirdetniük, miről szóljon a Tusványos idei kiadása.
Akárcsak a korábbi alkalmakkor, a rendezvény számára ebben az évben is a Kárpát-medenceében és a nagyvilágban zajló folyamatok, a mindennapok valósága szolgáltatja a tematikát, ami ezúttal az európai identitás- és otthonosságtudat köré épül. Hiszen nem vitás, az elmúlt időszak eseményei nyomán számtalanszor megfordul az európai polgár fejében a kérdés, hogy otthon, és – ami ugyanolyan lényeges – biztonságban érzi, érezheti-e magát a kontinensen.
Márpedig bármilyen szemszögből is vizsgáljuk az európai politikai és társadalmi folyamatokat, a polgárok komfortérzete szinte sehol sem lehet magas. A 2004-ben Madridban, majd tavaly Párizsban, idén pedig Brüsszelben végrehajtott terrortámadások új háború előszelét jelentik, amelynek egyelőre nemhogy a végét, de a kimenetelét sem lehet megjósolni. Már csak azért sem, mert miközben az említett merényleteket egy többé-kevésbé „látható” ellenség, valamely szélsőséges dzsihadista csoport – elsősorban az Iszlám Állam – követte el, a múlt heti nizzai kamionos mészárlás elkövetőjével a terroristák új prototípusa jelent meg Európában. Azoké, akiknél semmilyen előjele nincs a szélsőségességnek, muszlimként disznóhúst esznek, drogoznak és nőznek, hogy aztán a következő pillanatban kamikazévá váljanak.
Az állandósuló terrorfenyegetettség közepette nemcsak a nyugat-európai országok polgárainak veszélyérzete emelkedik riasztóan, hanem kelet-európai társaiké is, akiknek manapság kétszer is meg kell gondolniuk, hogy az egzisztenciális szempontból ígéretes, ám egyre kockázatosabb Nyugaton vállalnak-e munkát vagy töltik nyári pihenőszabadságukat. Ugyanilyen okokból, a napokban lezajlott puccskísérlet okán vált óriási bizonytalansági tényezővé Törökország is, ahol hatalma konszolidálása nyomán Erdogan elnök és kormánya a gátlástalan tisztogatáson, az önkényuralom kiépítésén túlmenően attól sem riad vissza, hogy NATO-tagságánál fogva az Oroszországgal történt kibékülése miatt Washingtont, a menekültek visszatartásáról szóló megállapodással pedig Brüsszelt zsarolja. És akkor Nagy-Britanniának az EU-ból való kilépése okozta, ma is nehezen megjósolható következményekről nem is beszéltünk.
Egyértelmű tehát, hogy ezek a fejlemények és tényezők egyaránt súlyosan veszélyeztetik Európa biztonságát. Ami az utódállamokban kisebbségben élő magyarok esetében azzal párosul, hogy a többségi hatalom hagyományosan nem segíti eme közösségek otthonosságtudatának megerősítését.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés László tusványosi beszéde
A XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Itthon Európában! című július 23-i délelőtti fórumán Németh Zsolt moderátori bevezetője után Tőkés László EMNT-elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök beszéde hangzott el. Az EP-képviselő Voltunk, vagyunk, leszünk mottójú felszólalása alább olvasható.
A délvidéki Kishegyes, a felvidéki Martos és a kárpátaljai Felsőszinevér nyomán Tusnádfürdő!
A szervezők: a Pro Minoritate Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács kiemelt partnereként, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében sok szeretettel és tisztelettel köszöntöm a XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Részvevőit itt, Tusnádfürdőn, a Székely Autonómia szállásterületén.
A Nemzeti Összetartozás szellemében és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében külön is üdvözlöm Mindazokat, akik határon innen és túl, a határok fölötti nemzetegyesítés jegyében, az utóbbi hat esztendőben, az újrahonosítási törvénynek köszönhetően válhattak újból egymás polgártársaivá!
Ugyanakkor engedjék meg, hogy bevezetésképpen Mindnyájunk nevében együttérzésünket és részvétünket fejezzem ki Franciaország népe és a gyászoló Hozzátartozók iránt a páratlanul kegyetlen nizzai terrorcselekmény miatt, mely az előző, hasonló merényletekkel, vagy a tegnap esti eszelős müncheni merénylettel együtt egész európai kultúránk elleni életveszélyes fenyegetést jelent.
Nem utolsó sorban sok szeretettel köszöntöm körünkben a Nemzet miniszterelnökét, őszinte köszönetünket és elismerésünket fejezve ki iránta azért a nemzet- és európai politikai szolgálatáért, amelyet Kárpát-medencei magyarságunk és – meggyőződésem szerint – egész kontinensünk, illetve kelet-közép-európai térségünk védelmében és javára folytat.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében.”
Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– „Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára” – hangzott a válasz. Munkatársa pedig így folytatta:
– „… zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában.”
Két Európai Uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, melyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat!
Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében.
Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba.
Ezért élt, halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma memento gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia.
Köszönetet mondok azért, hogy már az Alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómia-törekvéseinek előmozdítása érdekében.
Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében:
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében (1946-2016 = 70 éve)
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének”, akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen Ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb ő is rabsorsra jutott. Nem utolsó sorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságunk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek.
Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunista-barát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli PC/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés”; óvtak „a nemzetközi reakció” háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége” mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának”, „önkéntes magyar Trianonnak” minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát”, mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét.”
Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak.” Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi” politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek”, hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a Magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, melyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni.”
Az 1946. június 11-i, csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, mely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújárók népének biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk…. Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot.”
Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok” elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra. Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal” vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben, egy olyan, tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, mely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói.
A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, szervezeteinek, pártjainak és szövetségeinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!” – mondotta volt Áron püspök. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs- és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi előjárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcíműk, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására.”
B. Nehémiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehémiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadiparancsát” intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!” (Neh 4,14)
Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc” (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik” iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az Ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének” nevezett „politizáláson” kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink” népe, hazánk családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári Táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön, hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, Székelyföldön, Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura-mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen – hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké…?!
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk – azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélybe forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon, egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében.
„Ne féljetek! Harcoljatok!” – hangzik Nehémiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogy Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra.
Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek” aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról” – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást”, és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk: „Távozz tőlem, Sátán!”
Az idei Tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet és a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket” és kihívásokat, melyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket.
Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
itthon.ma//erdelyorszag

A párizsi nagynéni Kolozsváron (Egy megfigyelt család) (16.)
Mintha a régmúlt kelt volna életre... 1962. július 31-én szüleim meghívására feleségem, Sárika és anyósom felutaztak Kolozsvárra, hogy anyósom sógorasszonyával, Klein Friderikával találkozzanak. (Én ekkor még börtönéveimet morzsoltam Szamosújváron.)
A történet előzményéhez tartozik, hogy feleségem édesapja, Léb József nem sokkal leánya születése után elvált anyósomtól (Brassóban) és testvéreivel együtt – a fokozódó zsidóellenes hangulat elől – Franciaországban telepedett le. Azóta se jött se levél, se hír, még kevésbé személy egészen a jelzett napig tőlük. Sárika édesapja már nem élt. Friderika asszony – a szekusinformátor elmondása szerint – egy előkelő és „szuper intelligens, művelt” asszony, megismerve ideg- és lelki beteg feleségemet, megpróbálta rábeszélni anyósomat, hogy engedje ki lányát Franciaországba, ahol meggyógyulhat és megismerheti unokatestvéreit is. Ha nem most, jövő évben jön a nővére, és addig el lehet a formaságokat intézni. Anyósom élénken tiltakozott és a felajánlást elutasította, ekként – Sárika helyett is – kifejezve a gondolat megvalósíthatatlanságát.
Az otthonunkkal (Szentegyház utca 4. szám) szomszédos lakásban dr. Kontesweller orvos családja lakott. Édesanyámhoz gyakran átjött traccsolni Konteswellerné, nekünk Juci néni. Amikor Klein asszony nálunk időzött, az örökké kíváncsi tornatanárnő átjött, és beszédbe elegyedtek, majd a vendég meghívására átmentek a Continental Szállodába tovább beszélgetni a párizsi életről, az akkoriban vasfüggönnyel elzárt nyugati életformáról. Juci néni azonban a Securitate megbízását „Jordáki” (máshol Jordáki János) fedőnéven teljesítve, nagy részletességgel beszámolt a hallottakról. Sajnos, állandó volt jelenléte azután is, miután az akkor még működő Continental Szállóból visszajöttek. Így arról is beszámolt, hogy a búcsúzáskor édesapám megkérte Friderika asszonyt, számoljon be választott hazájában a romániai állapotokról, s amennyiben teheti, járjon közbe kiszabadulásunk érdekében. A jelentés eme részletét, mint számukra fontos jellemzését édesapám változatlan rendszerellenességének kiemelten jelölték meg a szövegben. Szemléltetésül az eredeti szövegrészből közlök, amelyekből világosan kitűnik, hogy édesapám a magyarság elnyomását, a román nacionalizmust vádolja.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nemzeti avantgárd szobrászóriásai – Megnyílt a Műcsarnok Szervátiusz-kiállítása
Megnyílt a Budapesti Műcsarnokban az eddigi legátfogóbb kiállítás Szervátiusz Jenő és fia, Szervátiusz Tibor életművéből.
Először vizsgálja átfogó közös kiállítás Szervátiusz Jenő és fia, Szervátiusz Tibor szobrászművészetét: a Budapesti Műcsarnok Két szobrász, két nemzedék című tárlata kedden nyílt meg az intézmény Ágak című kiállításegyüttesének részeként.
„A két szobrász életművét még sosem tekintette át a mostanihoz hasonló mélységű, közös tárlat, és a Műcsarnokban találkoznak először nagyobb mennyiségben az Erdélyben mAradt és a Magyarországon őrzött Szervátiusz-munkák is” – emlékeztetett a megnyitón Szegő György művészeti igazgató, aki Fekete Györggyel, a Magyar Művészeti Akadémia elnökével együtt személyesen is köszöntötte a 86. születésnapját ünneplő Szervátiusz Tibort.
Temesi Ferenc író nyitóbeszédében a „magyar szobrászat kettős templomtornyaiként” jellemezte a két Szervátiusznak, a „magyar nemzeti avantgárd szobrászóriásainak” művészetét. Szervátiusz Jenő egy oldal szalonnával vágott neki a Párizsba vezető útnak, „ez a két év volt az egyeteme” – idézte fel az író, hozzátéve: a szobrász Erdélybe „hazatérve magát Erdélyt hozta haza”, és olyanokkal tanult tovább, mint Koós Károly vagy Nagy Imre.
„Alkotott kőbe, fémbe is, de faszobraiban az erdélyi erdők mondanivalója is benne van” – méltatta Szervátiusz Jenő művészetét Temesi Ferenc. Mint fogalmazott: „Organikus szobrászat ez, amely megmutatja, hogy hagyomány nélkül nincs megújulás; csak egy régebbi, eddig figyelemre sem méltatott hagyományt kell felfedezni, miként Bartók tette a népzenével.”
Temesi Ferenc elmondása szerint Szervátiusz Tibor a legjobb helyre született, apja ugyanis mindenre megtanította, ami a szobrászatban tanulható. Más munkák mellett kiemelte Szervátiusz Tibor Tüzes trón című Dózsa-szobrát, Kolozsvári Krisztusát, illetve Ady-portréját is.
A Rockenbauer Zoltán által rendezett Szervátiusz-tárlat október 16-ig látogatható a Műcsarnokban, ahol kedden nyílt meg az Ágak című kiállításegyüttes másik két tárlata, a Természetművészet-változatok, amely az irányzat kiemelkedő kortárs magyar és nemzetközi alkotóinak munkáit mutatja be, valamint az Ázbej és Ázbej című, az építész Ázbej Sándor, illetve fia, a képzőművész Ázbej Kristóf életművét bemutató kiállítás is.
Krónika (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 20. (Részletek)
Az „árulók” nemzedékéből többen az orvosi egyetemre, a jogi karra, a műegyetemre vagy a bölcsészkarra iratkoztak be. Az első Bukarestbe érkező magyar egyetemista lányok között volt Bándi Ilona, aki román–német szakon diplomázott 1923-ban anyja unszolására. Bukarestbe jött a fiatal Nagy András is, az orvosi egyetemre, habár nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán létezik itt ilyen.
Majdnem egy szót sem tudott románul, már a beiratkozása is kész kaland volt. A kar titkára szembevágta vele iratait, mondván: ,,Ha nem tudsz románul, menj Afganisztánba, mert csak ott nem tudnak románul.” Az előadásokból egy szót sem értett, és az elméleti vizsgáit őszre halasztotta. Harmadévesen már a Brâncoveanu-kórház külsős orvosa volt; egy további sikeres vizsga után három évre a kórház belső orvosa lett, így biztosítottá vált szállása és ellátása, azonban ő minél hamarabb szeretett volna visszatérni Erdélybe. Diákként nézte végig 1923-ban a Vasgárda zsidóellenes tüntetéseit, ennek az erős szervezetnek nagyon sok követője volt; abban az időben azonban a magyarok még nem álltak a gárda támadásainak célkeresztjében. Bukarestben újra találkozott a jogot hallgató Szemlér Ferenccel, akit Brassóból ismert. Mindketten megírták visszaemlékezéseiket egyetemi éveikről, kapcsolataikról a református közösséggel, és szóltak Nagy Sándor lelkészről is. Szemlér Ferenc hálával emlékezik egy román egyetemista társára, akinek köszönhetően megtanulta a nyelvet. Tanulmányai végeztével Szemlér elhagyta Bukarestet, ám 1956-ban visszatért, és a fővárosban telepedett meg, elszigetelve nemzettársaitól. Két lánya román férjet választott, Lendvay Éva (1935–2016), dr. Herskovits Erzsébettel kötött első házasságából származó lánya Brassóban született, élete nagy részét itt is töltötte költőként és műfordítóként, a rádió magyar adásának szerkesztőjeként. Másik lánya, Mocanu Szemlér Judit a Kriterion Kiadónál volt szerkesztő 1969–1991 között.
A fiatal Póti Géza később, 1936-ban érkezett Bukarestbe; románul is tudott, és tudomása volt a magyar diákszálló létezéséről. Miután elvégezte a zilahi magyar felekezeti középiskolát, Nagyváradon kellett román nyelven leérettségiznie; az ottani központhoz tartozott több erdélyi magyar középiskola. A vizsgabizottság elnöke Constantin Daicoviciu volt. Nagyromániában már csak pár magyar középiskola mAradt, ezek is mind felekezetiek, még Temesváron vagy Nagyváradon sem volt egy sem; hat tagozat mAradt Kézdi megyében és egy Háromszéken, Csík és Maros-Torda megyében minden magyar tagozatot felszámoltak. Az 1936/37-es tanévben csak 4527 gyermek tanulhatott magyar nyelven. Osztálya hiába volt nagyon erős, csak négyüknek sikerült az érettségi vizsgája, ősszel senkinek sem, és a későbbiek során még három-négynek. A történelmet, földrajzot és román nyelvet amúgy is románul tanulták, ezekkel a vizsgán nem volt gondjuk. De a magyar nyelven tanult tantárgyak: a filozófia, matematika, fizika és természetrajz vizsgáin „bizony nem volt könnyű románul felelni”.
Nagy Sándor (1894–1954) parókiás lelkész 1925-ben érkezett Bukarestbe, s azonnal a magyar egyetemisták találkozóhelyévé tette a református parókiát, kulturális és tudományos tevékenységeket szervezett számukra. Lenyűgöző személyiségének ereje a Koós Ferencéhez hasonlítható. A háború kitörésekor otthagyta a Budapesti műegyetemet, és katonának állt. Amikor megsebesült, és harcképtelennek nyilvánították, a teológia felé fordult. Bukarestben Köblös Endre ideiglenes lelkipásztort váltotta. A kántori lakás kivételével a parókia épületét lefoglalva és bérlőkkel teli, a templomot megrongálva, a levéltárat széthányva, a közösség egyesületeit szétbomlasztva, a Magyar Társulatot lebénulva találta, a hívek között pedig közömbösség és széthúzás uralkodott. (...) A hitközség minden tevékenysége egy 30 négyzetméteres teremben zajlott, amely egy időben volt lelkészi hivatal, a Koós Ferenc Egyesület tevékenységének helyszíne és könyvtár; itt tartották a bibliaórákat, a református iparos kört és a kórus próbáit. Egyházi adót 800 család, megközelítőleg 2200-an fizettek.
A Nagy Sándorra váró feladatok messze meghaladták anyagi és fizikai képességeit, de ő mindet felvállalta, és megpróbálta a lehetetlent is, meggyőződése volt, hogy a magyarság csak a református hiten, a nemzeti identitás egyedüli megőrzőjén keresztül tud újjászületni. Habár a nyakra-főre alakított értelmetlen egyesületek ellensége volt, hamarosan tízre emelkedett a református egyesületek és körök száma: nő- és lányegylet, férfiszövetség, keresztény fiatalok egyesülete, a gyermekszeretet-egylet, Koós Ferenc Kör, Lídia Kör, iparoskör, cserkészkör, kórus. Tisztában volt azonban azzal, hogy ezek a körök nem képesek a sokezres Bukaresti magyarság szükségleteit ellátni, egyesek más felekezetűek, mások ateisták lévén, és sokan igyekeztek szabadulni az erkölcsi kötöttségektől. A Koós Ferenc Kört 1925-ben alapította, az első világháború után ez volt az első nagy társadalmi szervezet; programjában szerepelt az ismeretterjesztés, az olvasó- és bibliaórák, koncertek, színielőadások, szavalóestek szervezése, de táncmulatságok vagy bálok tartása is. Nagy felismerte az értelmiségiek új nemzedékének szerepét, ő volt az első, aki támogatta az Erdélyből érkező magyar diákokat, kiszakította őket az elszigeteltségből és bevonta a közösség életébe; e célból létrehozta az első művelődési-tudományos tagozatot. Bármelyik magyar egyetemista beiratkozhatott, vallásra való tekintet nélkül, a katolikus Nagy András orvostanhallgató lett a szekció első elnöke. Az egyetemisták kötelesek voltak havonta egyszer segíteni a lelkésznek az eklézsia adminisztratív ügyeinek intézésében: a hívek különféle nyilvántartásokba való bevezetésében, a missziós tevékenységben vagy a magyarok összeírásában. Kezdetben a körnek 46 tagja volt, ez a szám tíz év alatt 197-re emelkedett. A Sf. Voievozi utcai épület visszaszerezése után a képzőművész egyetemistáknak kiállítótermet biztosítottak. A körön az egyetemisták kapcsolatba kerültek magyar és román értelmiségiekkel is, valamint a Magyar Párt politikusaival. A fiatal értelmiségiek egyike volt Rohonyi Vilmos mérnök, aki hivatali okokból hat évig élt Bukarestben. A bécsi szerződés után Budapestre ment, 1945-ben visszatért Kolozsvárra; a szintén Bukarestben végzett Jenei Dezsővel társszerzője a magyar–román és román–magyar műszaki szótárnak.
1930-ban a Koós Ferenc Kör vendége volt Dimitrie Gusti, a magyarok körében nagy népszerűségnek örvendő szociológus, akit az Erdélyi Fiatalok mozgalmának tagja, az akkor egyetemista Mikó Imre hívott meg. Mikó sok évig lakott Bukarestben, 1936–1938 között a Magyar Párt tagjaként a helyi fiókszervezet titkára volt. Nemzetközi jogot is végzett Párizsban (1934/36). II. Károly diktatúrája alatt ügyvédi irodát vezetett, 1940 és 1944 között magyar országgyűlési képviselő volt; megírta a magyarság két világháború közötti politikai történetét. A kommunista korszakban rövid ideig félreállították, de aztán balos nézeteinek köszönhetően visszatérhetett; a Kriterion Kiadónál megjelent egy tanulmánykötete.
A véletlen úgy hozta, hogy a Budapesti Lükő Gábor (1909–2001) is a Gusti-iskola lelkes hívévé váljék. Ady és Bartók hatására kezdett érdeklődni a román néphagyomány iránt, 1931-ben érkezett Bukarestbe, megtanult románul, Constantin Brăiloiu tanácsolta neki, hogy a moldvai csángó paraszti kultúrát kutassa; itt azonban, bár nála volt az időközben miniszterré előléptetett Gusti ajánlólevele, letartóztatták, kihallgatták és 1933-ban kiutasították.
A Gusti-iskola vonzáskörébe került egy másik magyar is, a Bukaresti orvos, Bakk Elek testvére, a Párizsban végzett román–francia tanár, Bakk Péter (1908–1945). Kezdetben két másik magyarral együtt őt is bevették abba a csapatba, amely az udvarhelyszéki Siklódon kutatott volna, ám a Királyi Kulturális Alapítvány vezetősége nem vállalta annak kockázatát, hogy a román kutatócsoportban magyarok is helyet kapjanak. Egy 1937-es levelében Bakk Péter megmagyarázta, hogy mi állt az alapítvány programjából való kizárásuk mögött, és ezzel pontos képet ad a két világháború közötti interetnikus kapcsolatokról is. A szabadságon lévő Gusti megüzente az alapítványnak, hogy nem avatkozik bele, foglalkozzanak az üggyel helyettesei „legjobb belátásuk szerint”. Emanuil Bucuţa, az alapítvány igazgatója félt a liberálisok sajtótámadásaitól és a román szélsőjobbtól, főként, hogy az Astra Egyesület már beterjesztett egy tiltakozást a királyhoz. Ugyanakkor az alapítvány statútuma a kisebbségiekre való utalás nélkül fogalmazta meg, hogy célja „a román falvak felemelése”, így a magyarokat végül kizárták a csapatból.
Rövid idővel a diáktagozat megalakulása után felmerült a fiatalok elszállásolásának kérdése is. Az állami kollégiumokban hiába próbáltak helyet keresni, hisz még a románok is ugyanezen gonddal küszködtek, és mindez kisebbségellenes diáktüntetésekhez is vezetett. A református parókia ingatlanjait valószínűleg 1928-ban szolgáltatták vissza; ekkor a diákszálló a Sf. Voievozi utcai református iskola épületébe költözött. Az itteni magyarok művelődési és tudományos tevékenysége a román állambiztonsági szervek megfigyelése alatt állt. Egy 1937. május 17-én keltezett feljegyzésből tudjuk, hogy a felsőoktatást szabályozó törvény megjelenése után a magyar kollégiumot rövid időre bezárták, a diákokat kilakoltatták, mivel az új törvény nem engedélyezte magánbentlakások működtetését. A magyar diákok a jelentés szerint politizáltak is, pedig a törvény ezt is tiltotta. A Kos Karoly (sic!) egyetemi kört pedig egyenesen „irredenta tevékenységű magyar nacionalista szervezetnek” titulálták. Az 1938. július 1-jei és az 1941. április 8-ai jelentések beszámoltak a „Koós Ferenc irredenta kör” tevékenységéről, ahol „irredenta jellegű beszédeket és konferenciákat” tartanak. Végül csak egyetlen diákot sikerült megvádolni kommunista agitációval, akit ki is rúgtak a bentlakásból. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogyan lett Kolozsvár a bukott liberálisok pAradicsoma? – Kultúrharc a határokon túl
Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése óta lassan megszűnt az elsöprő balliberális médiafölény, ezáltal a kultúrharc terén is az egyensúly felé mozdultak el az erőviszonyok. A jobboldalon viszont az elmozdulást látva sokan megnyugodtak és leeresztettek, mert azt gondolják, hogy az offenzíva véget ért. És valóban, teljesen hétköznapi dologgá vált Ungár Klára kétségbeesve csapkodó frusztrációin nevetni, az Amerikai Népszavába író Bartus-féle elmeháborodottakra gond nélkül rá lehet mondani, hogy elmeháborodottak, és már azokat sem nagyon érdekli, hogy mit mond Mészáros Tamás, akik még egyáltalán emlékeznek rá. Ugyanakkor még mindig akadnak szép számmal, akik baloldali tojásokból kikelve, szocializmuson és demokrácián átívelve mozgatják a kulturális- és médiaszálakat, és aktívabbak, mint hinnénk. Magyarországon zökkenőmentesen élték át a rendszerváltozást; csak 2010 után kezdett fokozatosan fogyni körülöttük a levegő, ám ők eközben is magabiztosan járnak-kelnek a 20. században bejáratott útjaikon. (A PestiSrácok.hu felvidéki származású újságírójának körképe a balliberális megmondóemberek határon túli nyomulásáról. – A szerkesztőség ugyanakkor nem gondolja, hogy a cikkben felsoroltak kétes közéleti tevékenysége bármiben is befolyásolná a művészi teljesítményük értékét.)
Ezek az utak nemcsak a hagyományokat kigúnyoló és a nemzeti elkötelezettséget nevetségessé tevő módszereket jelentik, hanem a bejárást Nyugat-Európa nagyvárosainak kulturális hálózatába, és ami megdöbbentőbb, a határon túli magyar kulturális körökbe. Egyik sem most kezdődött…
Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a szellemi kiötlői, pénzügyi támogatói és gyakorlati végrehajtói egyaránt külföldön kerestek menedéket. A módosabbak nyugatnak vették az irányt – így tett például Hatvany-Deutsch Lajos is, aki a vörös terror megszponzorálása előtt egyébként a Nyugat folyóiratba (és Ady Endre borozásaiba) is elég sok pénzt fektetett. Hozzá hasonlóan, sok baloldalinak Bécs, Berlin vagy éppen Párizs jelentette a biztonságos és otthonos közeget, miként jelenti ma is; gondoljunk csak Konrád Györgyre vagy Demszky Gáborra, de ha Fischer Iván ajkán sommás panasz készül megfogalmazódni az Orbán-kormányra, ő is előszeretettel rohan Berlinbe, hogy onnan kiáltsa világgá.
A KÜLHONI MAGYAROK ELSŐ ELSZÉDÍTÉSE
Sok kommunista ugyanakkor csak a frissen elcsatolt országrészekig ment, hiszen már ott sem érhette el őket a magyar igazságszolgáltatás. Erdélyben az erős hagyományokkal rendelkező kulturális élet a régi központok mentén, a román elnyomás ellenére is tovább élt, a kommunisták pedig végig marginális csoport mAradtak. Felvidéken viszont sokkal több kárt tudtak okozni, mert az ottani magyarság elvesztette a térségi központjait, hiszen azok Magyarországon mAradtak (Budapest, Győr, Miskolc), illetve erőszakkal hamar elszlovákosították őket (Pozsony, Kassa), miközben a gazdasági, oktatási és művelődési elitet Magyarországra űzték a csehszlovák hatóságok.
A magyar közösség igazodási pontok nélkül mAradt, ráadásul a magyar nagybirtokrendszer szétverése miatt el is szegényedett, így szinte a semmiből kellett felépítenie magát. Ez már hálás terep volt a kommunista agitátoroknak, akik ott voltak a kulturális életben, és ami még fontosabb, az országos kommunista párt legjobb szavazóbázisává tették a felvidéki magyarokat. Ezzel sikerült éket verniük közéjük és az anyaországi magyarok közé is, ami majd az 1938-as visszacsatoláskor éreztette a hatását. Ekkor a valóban erős kommunista preferenciákkal rendelkező felvidéki magyarok sérelmezték, hogy a Horthy-kormányzat gyakran megbízhatatlan kommunistáknak tartotta őket. Ami pedig mindebben a leginkább figyelemre érdemes, hogy a történelem ismétli önmagát: a posztkommunistákkal kibogozhatatlanul összefonódott balliberális agitátorok újra ott vannak a külhoni magyaroknál.
KULTÚRHARC NÉLKÜL A POLITIKAI HARC SEM NYERHETŐ MEG
A magyarországi ballib értelmiségieket teljes sokként éri, hogy már nem ők irányítják, illetve töltik meg megbízható munkatársakkal az összes médiumot és kulturális intézményt. A kulturális befolyásuk ugyanis eddig politikai rendszereken át ívelt, és tudják, ha ezt képesek megtartani, akkor a nemzeti oldal, minden mostani politikai sikere ellenére, kudarcra van ítélve. A ballibek közéleti téren vívják a kis nevetséges harcaikat a harminc fős demonstrációikkal, ám eközben kulturális téren változatlanul dominálnak, többnyire ők mondják meg, hogy mi kultúra, mi művészet, mi fontos sorskérdés és mi nem az. A színházi világ az egyik legfeltűnőbb terep. Itt még csak egy-két nemzeti irányultságú szereplő tudott beférni a tengernyi baloldali közé, de utóbbiak már ezt sem bírják megemészteni, állandóan cirkuszolnak, megy a hisztérikus „diktatúrázás”.
A jobboldalnak nagyon kevés kulturális és művész „sztárja” van, a határon túli magyarok pedig az ismert magyarországi irodalmárokat és színházakat hívják. Mivel ezek elsöprő többsége baloldali, ők jóformán konkurencia nélkül exportálhatják a külhoni magyarokhoz a megosztó, hangulatkeltő, mindenből erőltetetten politikát csináló és persze ugyanezzel szüntelenül a jobboldalt vádoló irodalmukat, színházukat és társadalomtudományukat. A magyarországi médián szocializálódott külhoni magyarok pedig azt látják, hogy ez jön az anyaországból, ezt gondolják trendinek – hát jóhiszeműen fogyasztják, legyen szó regényről vagy színházi előadásról.
JOBB HÍJÁN BAL
Ha nincs jobboldali kortárs sztáríró, akkor határon túlra is a rögeszmésen politizáló Závada Pált meg Parti Nagy Lajost hívják beszélgetni, megadva nekik ezzel a lehetőséget, hogy gyalázzák kicsit a „nyomasztó”, „diktatórikus” orbáni Magyarországot. Kolozsvár különösen fontos gócpontjukká kezd válni.
„Lehet, hogy most itt jobb élni”
– jegyezte meg Závada egy régebbi író-olvasó találkozón Székelyudvarhelyen, ravaszul hízelgésként tálalva a jobboldali vezetésű Magyarország lejáratását. Délvidéken 1944-45-ben több tízezer magyart mészároltak le válogatott kegyetlenséggel a szerb partizánok, még ezt a traumát se sikerült feldolgozniuk, de máris egy másikkal traktálják őket, hiszen jobb híján Závadát hívják Magyarországról, a három zsidó kereskedő 1946-os, nagykunsági meglincseléséről szóló regénye apropóján.
Parti Nagy biztos benne, hogy az erdélyiek nem szeretik, ha a magyar kormány diktálja nekik, hogy mit kell gondolniuk. Sokkal jobban szeretné ő diktálni:
„Elegük van abból, hogy mindenféle pártközpontokban mondják meg azt, hogy miként és hova kell igazodni, szavazni. És ez a kultúrára is nagyon igaz.”
Parti Nagy Lajos fontos feladatának véli, hogy formálja a közgondolkodást, de tolakodásnak tartja, ha konzervatív emberek teszik ugyanezt.
Mindennek fokozásaként a Marosvásárhelyi Rádióban az a Csáki Judit színikritikus mutatja be állandó rovatban a magyarországi színházi élet újdonságait, aki többek között az Alföldi Róbert Nemzeti Színházból való távozása körüli hisztériakeltésben alkotott mAradandót, majd ő maga is hisztigócpont lett. Természetesen nem is állja meg, hogy ne tegyen kiszólásokat a jelenlegi kultúrpolitikára.
A szüntelenül bújtatva politizáló, baloldali kulturális és művészvilág ágyaz meg annak, hogy a közbeszédbe is átmehessenek a kedvenc témái: a magyarok bűnössége a világháborúkban, a zsidóüldözésben és a cigánygyilkosságokban, a migránssimogatás, meg persze a baloldali kulturális és művészvilágot Magyarországon mindig egy lépéssel kijjebb szorító Orbán-kormányzat állandó gúnyolása és vádolása a demokrácia felszámolásával. Ez a balliberális kör kihasználja, hogy a külhoni magyar közösségek még hajlamosabbak hinni neki, mert nem élték meg testközelből a balliberális ideológia és politikai erők olyan mértékű károkozását, majd látványos bukását, mint a Magyarországon élők.
Marosvásárhely–Budapest–BERLIN
Az erdélyi születésű, de már Magyarországon élő író, Dragomán György ennek a körnek a legújabb üdvöskéje. Magyarországon addig ajnározta a balliberális média, hogy sztáríróvá avanzsált, és már ilyen minőségében járhat vissza Erdélybe, kiokosítani az ottani magyarokat, hogy miről mit kell gondolniuk. Papírforma, hogy a magyarországi baloldal kedvencét a liberális hatalmi elit zsebében levő német sajtó is körülrajongja. Emlékszünk még a cikk elejére, hogy Hatvany-Deutsch Lajostól Demszky Gáborig hova iszkolnak el a magyarországi kommunisták és liberálisok, ha a nemzeti szellemű kormányzás miatt elfogy körülöttük a levegő? Egy rövidke, 1933-45 közti időszakot leszámítva, egy évszázada nagyon otthonosan érzik magukat Németországban.
Azonnal megjelenő német fordítások, dicsőítő Frankfurter Allgemeine Zeitung- és Der Spiegel-kritikák, meleg hangvételű ajánlások szegélyezik Dragomán diadalmenetét – hiába, Konrád György nem fiatal már, időben be kell építeni a köztudatba az utódját. És Dragomán tudja is a dolgát, rögtön belerúg a hazájába:
„(…) nagyon imponáló látni, milyen intenzitással olvasnak a német kritikusok. Alapos és értő elemzéseket írtak, rögtön a könyv megjelenése után. Ez az, ami Magyarországon hiányzik.”
Ráadásul a migrációellenes szövegével ideológiai kihágást elkövető Konráddal szemben, hűséges migránssimogató is. Meg persze kötelezően kockásinges-támogató, ligetvédő és radikális feminista is – elég feltűnő, hogy a magyar kormány ellen ilyen-olyan-amolyan okból lázongó, teljesen különállónak füllentett csoportok mind ugyanabból a fészekből rajzanak ki a Kossuth térre, a Szabadság térre, az Andrássy útra, a Városligetbe vagy épp’ a Kúria elé.
A Der Spiegel Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László neveit sorjázva dicséri a magyar irodalmat, akaratlanul is ráerősítve, hogy német nyelven csakis elkötelezett liberálisoknak van esélyük bekerülni a kánonba, nekik viszont elég jó. Spiró György ezt így fogalmazta meg hat éve Kolozsváron, egy óvatlan pillanatában:
„Ma nem nagyon függ össze a kritikai és az olvasói fogadtatás – minden attól függ, hogy az író be van-e vezetve.”
Vásárhelyi Mária, a fasizmustól hivatásszerűen rettegő szociológus a Facebookon szólta el magát, hogy mi a felsorolt írók legfontosabb jellemzője:
„Csupa olyan írók, akiket az Orbán-rendszer a nemzet ellenségének kiáltott ki. Szerencsére a világ és minden magyar demokrata nagy magyar íróknak tartja őket.”
Dragomán György ebbe a társaságba érkezik meg hamarosan, árnyékában a feleségével, a magyar baloldali sajtó rajongása miatt országosan (a jobboldali sajtóban is) elismeréssel kezelt költőnővel, a migránsok mellett az egymilliárd forintos vagyonnal rendelkező Budapesti Fesztiválzenekar pénzügyi helyzetéért is aggódó Szabó T. Annával.
A MAGYARORSZÁGI BALOLDAL KÜLHONI AGITPROP OSZTÁLYAI
A Magyarország felől a külhoni magyarokhoz érkező genderideológusok azon dolgoznak, hogy a nemzeti létükben veszélyeztetett kisebbségi magyar százezrek saját kulcskérdéseik helyett a marginális jelentőségű és minimális létszámú szexuális kisebbségekkel foglalkozzanak. A magyar kormányra a szokásos rasszista, fasiszta, stb. jelzőket aggató, közismert baloldali politológus, Lengyel László eközben elmagyarázza az erdélyieknek, hogy az ő hazájuk a kozmopolita nagyvilág, de persze elítéli, ha Orbán fogalmazza meg, hogy hol van a haza. A fáradhatatlan offenzívát azok a helyi médiamunkások teszik teljessé, akik lényegében a magyarországi baloldal külhoni agitprop osztályát képezik.
Erdélyben az őt terhelő rendszeres panaszok ellenére még mindig a Marosvásárhelyi Rádióban dolgozó Parászka Boróka a legtehetségesebb ikonja ennek a törekvésnek. Repertoárja a székelygyalázástól és vallásgyalázástól, a szélsőséges feminizmuson át a migránssimogatásig terjed.
Parászka Boróka erdélyi magyar, aki nem tesz különbséget a migránsok és az erdélyi magyarok között
„Parászka Boróka rádiós propagandát folytat, műsoraiban gyakran manipulál, eltér az igazságtól. Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője. Olyan témákat és álláspontokat erőltet egyoldalú módon, amelyek hallgatóink többsége számára idegenek és irritálóak”
– írták munkatársai 2013-ban, az ellene benyújtott petíciójukban. Fontosságát jelzi, hogy ekkor a balliberális irodalmárok bensőséges melegedője, az Élet és Irodalom hasábjain védték meg – az ilyesmi nem szokott alanyi jogon járni az egyszerű külhoni magyar újságíróknak… Parászka kitartóan démonizálja Magyarországot, rendszeresen félti attól Erdélyt, hogy túlságosan Magyarország-párti, és ebből szerinte baj lesz. „Szuperképessége” a csúsztatás, hogy bármit képes a székely-román viszonyrendszerrel párhuzamba állítani. Az Európát elözönlő migránsok által követelt segélyek nála egylényegűek az őshonos erdélyi magyarok által követelt nyelvi és önigazgatási jogokkal, a magyar kormány nemzeti öntudatot erősíteni hivatott bármilyen intézkedéséről pedig rendre a magyargyűlölő román nacionalizmus, vagy akár a Ceauşescu-rendszer jut eszébe.
Felvidéken az Új Szó az egyetlen magyar nyelvű napilap, a vele szimbiózisban működő Vasárnap pedig az egyetlen jelentős magyar hetilap. Mindkettő a külhoni magyarokat és az anyaországot egymástól eltávolítani akaró politikai erők szolgálatában áll, de a Vasárnap – magazin jellegét kihasználva – erős versenyző a szélsőséges liberális agymosás, feminizmus, katolikusellenesség és Orbán-fóbia terén is. Emlékezetes, amikor a Parti Nagy Lajos legsilányabb munkái közé tartozó, a magyarokat bőgatyás mucsai parasztnak láttató, kormánykritikus meséket címlapon érezte fontosnak hozni az újság. A székely-palóc kamutájszólásban elmondott, rendkívül kínos produkciónak a 2000-es években sikerült hoznia a ’90-es évek eleji Szatelit humorszintjét, tanúskodva a balliberálisok híres progressziójáról is. A felvidéki magyarok egyetlen jelentős hetilapja ezt ünnepelte körül, a magyarországi baloldali sajtóval tandemben.
FIGYELNI KELL AZ ÚJ FRONTOKRA
Javában zajlik a harc Magyarországon a még mindig bőven balliberális fennhatóságú kulturális és művészeti térért, és minden egyes hangos hisztéria (pl. amikor Alföldi Róbertet nem kirúgták, csak a megbízatása lejártával nem kapott új szerződést a Nemzeti Színház élén) azt jelzi, hogy a kormány betalált.
Ez még jó darabig el fog tartani, és akár több ciklusra is szükség lehet, hogy a konzervatív értékrend üzenetei a balliberális üzenetekhez hasonló súllyal jelenjenek meg a kulturális életben. Eközben a befolyásáért kapaszkodó baloldal új frontokat nyitott a határon túli magyaroknál is, ahonnan váratlan támadások érhetik a jobboldalt, ha nem figyel oda.
Vésey Kovács László
pestisracok.hu

Lesz-e új európai fősodor?
A politikai kommunikáció több szempontból tipologizálható. A kínálkozó megközelítések közül az egyik legkézenfekvőbb a szakmai. Másképp nyilatkozik meg a politikát tudományosan megközelítő politológus, a politikából élő, „professzionális” gyakorló politikus, a politika terepén mozgó publicista és a kocsmaasztalnál vitatkozó laikus. Ennél is fontosabb megkülönböztetés az, mely az előbbi szempontrendszert keresztbe metszi, hogy a lényegről szól-e a mondandónk, avagy puszta mellébeszélés. Hogy irányt mutat-e, vagy szolgaian irányt követ, akár a képviselt közösség érdekeivel ellentétes.
A globális háttérhatalom gazdasági-pénzügyi-politikai-szórakoztatóipari-médiabeli polipja kialakított egy olyan beszédmódot, melybe a lényegkerülés eleve bele van építve a fogalomhasználat, a taburendszer, az elfogadottnak tekintett megközelítésmódok révén. E gigantikus hatalmi összefonódás ugyanúgy megköti azok nyelvét, akik pozícióorientáltak (magyarán mondandójukat nem az igazságkeresés és - terjesztés, hanem a pozícióőrzés vagy még magasabb pozíció elérési igyekezete diktálja), mint ahogy George Orwell 1984 című regényének szereplőit az egzisztenciális félelem kötötte az újbeszél alkalmazásához. Ily módon az intézményes politikában mára uralkodóvá vált a frázispuffogtatás, a hazug mantrák ismételgetése, a valós folyamatok és tények figyelmen kívül hagyása.
A szólásszabadságot lábbal tipró globalista megatechnika végeredménye ritka élességgel azonosítható be azon jelenségkör esetében, amit a „politikai korrekt” újbeszél hazug módon „menekültkérdésnek” nevez, a tárgyszerűség látszatát megőrizni igyekvő, de a szalonképességre ügyelők tábora migránskérdésnek vagy modern kori népvándorlásnak, a taktikai szempontokat félretevő tárgyszerű szemlélő pedig Európa muszlim megszállásának.
Tőkés és Orbán a lényegről szól
Tőkés László és Orbán Viktor abban különbözik Európa vezető politikusaitól, hogy a lényegről mernek szólni, sőt, talán az a kijelentés is megkockáztatható, hogy kettejük között az egyik fő összekötő kapocs éppen „a hallgatás falának” programszerű, tudatos lebontási igyekezete, a kimondhatóság határainak feszegetése.
Tőkés László idei tusványosi beszédében megismételte a múltban nagy port kavart tézisét Magyarország védőhatalmi státuszának kívánatosságáról, s rámutatott arra, hogy ha egy közösség végveszélybe kerül, akkor harcolnia kell és nem azt mérlegelnie, hogy létért folyó önvédelme politikailag korrekt-e. Az EMNT elnöke által meghatározott kommunikációs pászmán haladva Orbán Viktor sem használta a modern kor globalista újbeszéljét. Idei tusványosi expozéjában ennek jegyében egyetlen fordulatot engedett meg magának, azt is úgy, hogy finoman jelezte kételyeit, s ez a fordulat úgy szólt, hogy „mi úgy tudjuk”, hogy Ukrajnában a népakarat döntött a nyugati orientáció mellett. Végig érdemi kérdésekről szólt, mi több, nem ritkán frontálisan neki is támadt a globális háttérhatalom által felállított taburendszernek. Mint tette ezt korábban is az illiberális demokráciára vonatkozó téziseivel, amivel párhuzamban kipellengérezte a szalonok „politikai korrektség” néven forgalmazott idiotizmusát.
A magyar kormányfő rámutatott arra, hogy az Európai Uniót vezető elit megbukott, hogy Brüsszelnek abba kell hagynia a „denacionalizálás”, a központosítás, a hatáskörelvonás politikáját, hogy az Egyesült Államok demokrácia-exportja is felelős az Európába irányuló népvándorlásért, hogy értékelni kell, hogy e politika megváltoztatását egy esélyes elnökjelölt, a sokak által elítélt és nevetségessé tett Donald Trump is felvállalja. (Persze a libertariánus sajtó azon frissiben rányomta Orbánra a bélyeget, hogy a vezető politikusok közül „elsőként állt be Trump mögé”, holott mindössze arról volt szó, hogy a magyar miniszterelnök kiemelt egy-két pozitívumot Trump programbeszédéből.)
V4-ek: ami összeköt, és nem, ami szétválaszt
Orbán Viktor hitet tett a V4-ek együttműködése mellett, ami igen fontos dolog, mert pont Magyarország az, melynek oka lenne ezen együttműködést szétrobbantani, hiszen a felvidéki magyarság helyzete finoman szólva is aggasztó és a migránsügyben oly együttműködő Fico e kérdésben teljességgel hajthatatlan. Orbán reálisan látja, hogy olyan helyzetben van az egész kontinens, hogy ha a beindult migrációs folyamatok eszkalálódnak – márpedig sem felszíni jel, sem mélyen fekvő ok nem ígéri elcsitulásukat – akkor Európa rövid időn belül élhetetlenné válik. Mint Orbán is jelezte, már most a félelem és a bizonytalanság érzése uralja a földrészünket. A félelem okát egyelőre elsősorban az aggasztó hírekben kell keresni. De pár éven belül könnyen oda juthatunk, hogy mindegyikünknek lesz az ismeretségi körében féltucatnyi megerőszakolt, kirabolt, meggyilkolt áldozat, már persze, ha nem mi magunk válunk valamelyik „szír agysebész” áldozatává. Hogy nemcsak Malmö, Párizs vagy Brüsszel egyes negyedeibe nem lesz tanácsos fehér embernek belépni, de Pozsony, Budapest vagy akár Bukarest is a mindennapi élet poklává válik. S nem csak egyes kerületeké. Afrikában kiapadhatatlan az emberutánpótlás, Európába pedig többen vágyakoznak, mint ahány embert egyáltalában eltartani képes a vén kontinens.
A V4-ek együttműködése tehát vitális, és Orbán Viktor helyesen teszi, hogy egyelőre önmérsékletet tanúsít a nemzetpolitikai kérdésekben szlovák viszonylatban. Mondom ezt elnyomott, kisebbségbe kényszerített magyarként. Olyan sajátos helyzetbe jutottunk, hogy az egész kontinensnek mi, a kommunizmus alól bő negyed évszázada felszabadult s a mintademokráciák által alig leplezetten lenézett közép- és kelet-európaiak mutatunk utat, mi őrizzük azt az értékrendet, amit ma európainak mondunk. Azt az értékrendet, mely integrálja mind a kereszténység, mind a felvilágosodás egykoron szembefutó értékeit, a toleranciakultúrát, az emberi jogokat, a méltányosság, kölcsönösség, igazságosság kultuszát, a nők egyenjogúságát, magyarán mindazt, amit az iszlám tagad. Mi nem felejtettük el, hogy a létünkre törő másságot nincs okunk szeretni, hogy öngyilkosság a toleranciakultusz jegyében befogadni egy olyan agresszív kultúrát, mely többségbe kerülve felszámolja a gyengébbnek bizonyult befogadók értékrendjét.
Magyar népszavazás, az európai precedens
Hogy sikerrel jár-e az eszmeileg Orbán Viktor által meghatározott V4-es politika, még nem tudni. Reményteli jelenségek vannak. Egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz az őszi anyaországi népszavazás eredménye, hogy egy sikeres magyar népszavazás kivált-e egy referendumsorozatot más országokban, de legalább Közép-Európában. Mert mint arra a magyar kormányfő rámutatott, ma bizony egyedül Magyarország az, ahol a választópolgárok intézményesen, közjogi keretek között nyilváníthatnak véleményt migránskérdésben.
Ígéretes, hogy repedések mutatkoznak a globális háttérhatalom monolitnak hitt akaratának betonfalán. E hatalmi összefonódást a nyílt színen megjelenítő aktorok már nem minden esetben értenek egyet. Míg Obama vagy Soros György úgy tesz, mintha nem lenne evidens összefüggés a migráció és a terrorista támadások elszaporodása között, megélhettük, hogy a New York Times bírálja Merkel menekültpolitikáját.
Orbán Viktor is utalt arra, hogy egy vesztébe rohanó fősodorból nem baj, ha kikerül az ember. A nagy kérdés az, miként Orbán is mondta, hogy lesz-e Európát irányítani, a jelenlegi gazdasági-, elit- és demokráciaválságból kivezetni, a külső támadástól megvédeni képes új fősodor? Nem tudni tehát, hogy merre viszi sorsunkat a világpolitika.
Nekünk, egyszerű polgároknak cselekvési a cselekvési terünk, de mégis létező. S azt mindenképpen felöleli, hogy az őszi népszavazáson vegyünk részt és voksoljunk az Európát tönkre tevő, semmit meg nem oldó kényszerbetelepítés ellen.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 21.
Az 1931-es választásokon a Magyar Párt tíz képviselői és két szenátori helyet szerzett a parlamentben, ez a korábbinál kevesebb volt. Mégis a magyarok Bitay Árpád személyében egy minisztertanácsosi álláshoz jutottak; a kisebbségekkel foglalkozó államtitkár a német Rudolf Brandsch lett.
A magyarok egy része nem nézte jó szemmel, hogy a románbarát Bitay Árpád (1896–1937) 1931 és 1932 között Iorga miniszterelnök kisebbségügyi tanácsosaként a kormánycsapat tagja lett. A rendkívüli memóriájú, több nyelven beszélő (17 élő és holt nyelven tudott), berlini és lipcsei romanisztikai és szlavisztikai végzettségű Bitay energiáját és idejét az országszerte megtartott kulturális témájú előadásokra és különféle lapokban megjelenő fordításokra pazarolta; megmAradt mindvégig a Gyulafehérvári katolikus teológiai intézet román-, latin-, német- és történelemtanárának. Rossz csillagzat alatt született. Középiskola után besorozták, és az olasz fronton harcolt 30 hónapig; gázmérgezés miatt szívelégtelensége és magas vérnyomása lett, ez okozta korai halálát is. Az 1919-ben szerzett debreceni jogi diplomájának a megváltozott történelmi helyzetben nem sok hasznát vehette, így pályaváltoztatás mellett döntött. 1922-ben tanári diplomát szerzett a Kolozsvári egyetem román–történelem szakán. Még abban az évben kiadta a román irodalom történetéről szóló első magyar nyelvű könyvet, amelyet aztán magyar diákok generációi használtak; egy évre rá román nyelvtankönyvet jelentetett meg. Iorga is felfigyelt rá, akinek felesége nagyon jól tudott magyarul. Megkérte Bitayt, tartson pár előadást a magyar irodalomról Vălenii de Munte-i nyári egyetemén. Ugyancsak Iorga felkérésére részt vett a suceavai kulturális liga munkálataiban, és az ország több városában tartott előadást a magyarok és románok közötti kulturális kapcsolatokról. Rövid miniszteri tanácsossága alatt sikerült néhány konkrét kérdést megoldania a magyar iskolák ügyében: segített az Aradi katolikus iskolának megszerezni nyilvánossági jogát, illetve neki köszönhetően elismerték a külföldön szerzett orvosi és mérnöki diplomákat. Bukaresti tartózkodása alatt nem kapott fizetést, csak 500 lejes napidíjat, és elszámolták vasúti menetjegyeit. Iorga nagyra becsülte, úgy látta, megvan benne az abszolút lojalitás, amit elvárt minden magyartól. Magyar nyelv és irodalom katedrát kívánt létrehozni számára a Bukaresti egyetemen; erre a javaslatot már 1927-ben benyújtotta Sándor József képviselő, Bitay ugyanis a Magyar Párt tagja volt. A Iorga-kormány bukása után Maniu kormánya megszüntette a tanácsosi állást.
Al. Lapedatu miniszter felkérésére 1934-ben lefordította Kristóf György Magyar irodalomtörténetét, amely a magyar irodalmat mutatja be a kezdetektől (1205) a jelenkorig, és amely azóta is az egyetlen ilyen jellegű, román nyelven is megjelent alkotás. A könyvben sokkoló a magyar keresztnevek románra fordítása. Erre magyarázat, hogy a magyar nevek kötelező románosítását előíró törvény már 1927-ben megjelent, és ahogy az a korabeli iratokból is kitűnik, a románoknál amúgy is bevett szokás volt az idegen nevek románosítása. Mivel Bitay keresztnevét nem tudták románosítani – az Árpád-ház megalapítója közismert volt –, keresztnevének csak kezdőbetűjét tüntették fel, és azt is ékezet nélkül. Szó volt arról is, hogy megírja román nyelven a magyar irodalomtörténet egy többkötetes változatát, ám erre nem került sor, és mind a mai napig nem akadt egyetlen magyar szakember sem, aki ezt megtegye. Bitayhoz hasonlóan, a román–magyar kulturális kapcsolatok kutatásának szentelte életét Iorga egyik másik munkatársa, a román Avram P. Todor is. Lefordította Petőfi összes versét (ami sajnos kéziratban mAradt), doktori dolgozatát pedig a magyar irodalom Eminescu-képéről írta. Ő is tartott előadásokat 1930–1939 között Vălenii de Muntében, az Antonescu-diktatúra alatt Tudor Vianu egyetemes irodalom kurzusának volt társtanára a Bukaresti egyetemen, ahol Madách művészetét mutatta be. 1950–1959 között börtönben ült hazaárulás vádjával.
A kommunistákat sem a szocialisták, sem a többi párt nem szerette, 1924-ben a nemzeti kérdésben vallott álláspontja miatt be is tiltották. Beke György szerint a Román Kommunista Párt Budapesten született 1919-ben a Magyar Kommunista Párt egyik tagozataként. A párt 1921-es Bukaresti kongresszusán az erdélyi küldöttek többsége magyar és zsidó volt, nem is igazán tudtak románul, az Internacionálét két nyelven, románul és magyarul is elénekelték.
A Bukaresti magyar kommunistákról elég keveset tudunk. Egyik meghatározó személyiségük Kun Endre (Ludovic Andrei Kun), Temesvári zsidó textilmérnök volt. Különlegesen értékesek azok az adatok, melyeket egy interjúban közölt, mivel 1935 és 1937 között részese volt a Bukaresti textilipar létrehozatalának. A román textiliparba az olasz és francia, illetve a zsidó és örmény tőke fektetett be; megépült a Román Pamutfonoda, a pantelimoni Román Pamutgyár és a chiajnai fonoda. A gépeket külföldről hozták, külföldi szakemberekkel szereltették föl, és Erdélyből is érkeztek mesterek, köztük több magyar. Sőt, még azt is mondták, hogy Pantelimonnak ebben a nyomorúságos negyedében, a gödrökkel teli poros vagy sáros utcákban, a csatornázás nélküli nádfedeles házakban lakott talán a legtöbb magyar Bukarestben.
Tehát 1935 után vélhetően jelentősen megnőtt a textiliparban dolgozó magyarok száma (1930-ban 2317-en voltak). Nem véletlen az sem, hogy ezekben az években nyílt meg a református egyház Pantelimon úti irodája, később a Vatra luminoasă utcában imaház és iskola is épült. Párizsi tanulmányai után Kun Endre az Aradi textilüzemnél dolgozott, ahonnan elbocsátották, mert részt vett a munkások sztrájkjában. 1935-ben Bukarestbe költözött, felvették az olasz Dunărea fonoda építéséhez. Megismerkedett egy buhuşi-i zsidó vállalkozócsoporttal, akik egy pamutgyárba akartak befektetni Pantelimonban. Kunt nevezték ki műszaki vezetőnek. A gyártelep terveit Bécsben készítették, a Németországból hozatott gépek és berendezések felszerelése a németek dolga volt. Kun két mestert hozott Aradról, akiknek szállást, kosztot és jó fizetést biztosítottak, feladatuk volt a munkások betanítása. 1940-ben Kun elköltözött fonodai lakásából, mivel félt a szomszédos Malaxa gyár vasgárdistáitól. Rengeteg röpcédulát nyomtatott, és 1944-ben a bevonuló Vörös Hadsereget a Colentina úton üdvözölte, 1944 után a műszaki egyetemen oktatott. A kommunista hatalom a Gyapot, Len és Kender Hivatalának igazgatójává nevezte ki.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg Bukaresti magyar kapcsolatairól, csak pártvonalon tárgyalt néhány magyar zsidóval, például Ambrus Bélával, akit közvetlenül a háború után (?) a pártbizottság kutatásokért felelős igazgatójává neveztek ki, feleségét pedig a Politikai Kiadó káderosztályának főnökévé. Más forrásból tudjuk, hogy 1935/36-ban megjelent a Steagul Roşu lap magyar változata Vörös Zászló címmel; az illegális lap szerkesztője a majdani román miniszterelnök apja, Valter Roman volt.
Nagy veszteséget jelentett a Bukaresti magyarság számára, hogy az Erdélyből érkezett magyar zsidók nem vállaltak részt életükben. Mintegy 1200 család költözött Bukarestbe, és 1928-ban hitközösséget alapított. Kezdetben egyházi és kulturális tevékenységeik anyanyelvükön, magyarul folytak, később inkább a németet választották, magyarul csak a családban beszéltek. A magyar zsidók alapította Pax Klub alapszabályzatában még csak meg sem jelenik a magyar szó, bárki tag lehetett, nem foglalkoztak vallási, politikai vagy nemzetiségi kérdésekkel. Gyermekeiket sem küldték magyar iskolába, ezek színvonalát ugyanis túl alacsonynak találták. Csak akkor fordultak a keresztény magyarok felé, amikor már a zsidóellenes törvények fenyegették őket. Ezek miatt 1937 és 1941 között mintegy 300 Bukaresti család átkeresztelkedett reformátusnak; más családok a katolikus vallásra tértek át. A kommunista mozgalomhoz több magyar is csatlakozott, köztük a munkás Regdon Imre, aki az illegalitásban a Scânteia lapot nyomtatta, vagy a tatrangi Fóris István és családjának több tagja. Fóris (1892–1946) jómódú családból származott, szüleinek tégla- és cserépgyára volt. Elvégezte a Budapesti egyetem matematika szakát, 1921-től tagja volt a kommunista mozgalomnak. Bukarestben a Munkás lap munkatársa volt (1925-ben), és egyike a Scânteia alapítóinak. Más magyar kommunistákhoz hasonlóan, ő is raboskodott a Văcăreşti-i és a doftanai börtönben 1931–1935 között. Nagynénje, a gazdag Arsenovici Vilma, egy ékszerész felesége, a Victoria passzázsban lakott; étkezdét tartott fenn az Academiei utcában, ahol ingyenebéd járt a bebörtönözött illegalista harcosok gyermekeinek. Fóris Istvánt 1940-ben választották az illegális román kommunisták vezérévé, 1946-ban Gheorgiu-Dej kezdeményezésére meggyilkolták.
Az egyesülés eufóriája után a románok hamarosan szembesültek „a honos román elem megsemmisítően alacsonyabb rendű helyzetével a kisebbségi elemekhez képest”, ahogy azt a Politica lap 1934. április 10-i száma írta Pamfil Şeicarunak a Curentulban zajló vizsgálódása margójára. Keresték a különböző megoldásokat a helyzet javítására. George Brătianu történész románokat védő protekcionista törvényeket javasolt, például az ingatlanok birtoklásával kapcsolatosan vagy a nagyvállalatok alkalmazási stratégiáját illetően, de felmerült a határon túli románok betelepítése is. Erdélyben már megjelentek a szélsőséges jobboldali mozgalmak, amelyek szerették volna elérni a magyarok elbocsátását az összes állami és magánvállalattól.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a numerus valachicus bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Bukaresti útja alkalmából Németh László egy magyar mérnöktől értesült arról, hogy milyen következményekkel járt a törvény alkalmazása az itteni magyarokra nézve: míg azelőtt nagyon sokan elhelyezkedhettek az építőiparban, most arányukat legtöbb 20 százalékra korlátozták, még akkor is, ha a vállalkozó maga is magyar volt. Fokozatosan eltávolították a magyar értelmiségieket, de a munkásokat is, így a magyarok számára csak a szolgáltatásokban mAradtak állások, és ez a társadalom perifériájára sodorta őket. A román társadalom frusztrációinak és kisebbségi komplexusának megszólaltatója Mircea Eliade, az egyik legnevesebb fiatal román értelmiségi, aki azokban az években egyetemi tanársegéd volt. Bár elismerte, hogy Erdélyben létezett két, a románokéhoz képest „egyértelműen felsőbbrendű kultúra”, vagyis a német és a magyar, mégis Magyarországot és a magyarokat „a bolgárok után a legidiótább népnek” tartotta. Pedig akkor a magyarok már három Nobel-díjassal büszkélkedhettek, és a negyedik, Szent-Györgyi Albert a következő évben kapta meg az orvosi Nobel-díjat. Az elkövetkező évtizedekben a díjat további kilenc magyar származású személyiségnek ítélték oda, köztük Gábor Dénesnek, a holográf elméleti megalkotójának, vagy a közgazdász Harsányi János Károlynak. Eliade a Földes Jolánnak Londonban egy nemzetközi regényíró versenyen megítélt díját is kétségbe vonta, annak ellenére, hogy a versenyre Románia még csak be sem nevezett. A díj nagy összegű, 13 millió lejes volt, több, mint ami a Nobel-díjjal járt. Eliade azzal vigasztalta magát, hogy „mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy középkori sziget, jövő és reménység nélkül”. A Magyarország és Románia jövőjéről szóló jóslatai azonban még háromnegyed évszázaddal később sem váltak be. Eliadet az is felháborította, hogy a románok „tudatlanságukban” megengedték, hogy a Bukaresti színházakban „a magyar vulgaritás előtti hódolatként” három magyar komédiát is játszanak egyszerre, ugyanakkor két olyan filmet is vetítettek, melyek Erdélyt magyar tartományként mutatták be: „hogy tűrhette a cenzúra, hogy ilyen filmet levetítsenek?”. A filozófus Eliade megoldást is vizionált: „varázslatos lett volna, ha egy diákcsapat szétzúzta volta a filmet és a berendezést”.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román EP-képviselő: A megoldás nem Szlovákiából érkezik
A visegrádi országok együttműködését bírálta Cristian Preda politológus, EP-képviselő, aki korábban Emil Constantinescu és Traian Basescu román államfők tanácsadója is volt. Szerinte a V4-ek perifériára akarják szorítani Romániát és Bulgáriát – adta hírül az MTI.
Az Adevarul liberális román napilap internetes kiadásának blogrovatában megjelent vélemény szerzője úgy látja: Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia szövetsége – azáltal, hogy a közép-európai térséget jeleníti meg az Európai Unióban – elszigeteli Romániát és Bulgáriát. Cristian Preda „légből kapottnak” nevezte a V4-ek kísérletét a Brexit utáni Európa meghatározására.
„Azon törekvésük, hogy ne csak földrajzilag, hanem politikailag is központi szerepet töltsenek be, valószínűleg csúfos kudarcba fullad. Ha az egyesült Európa túléli a válságot, a megoldás nem Szlovákiából vagy valamelyik szomszédjától, hanem Berlinből és Párizsból érkezik” –állapítja meg a politológus.
Úgy vélte: éppen ezért Romániának és Bulgáriának nem is érdemes arra törekednie, hogy a visegrádi országok csoportjához csatlakozzék. Ehelyett a francia-német szövetséghez kell igazodnia.
„Különben is, a visegrádi csoport négy fővárosától eltérően – ahonnan mindig arroganciával és gőggel tekintettek ránk – a németek és a franciák mindig segítettek, amikor bajba jutottunk. Biztos vagyok benne, hogy ezt a jövőben is megteszik” – vélte Cristian Preda.
Felvidék.ma

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 22. Részletek
A Bukaresti szociális-karitatív tevékenység kezdeményezője a katolikus Szociális Testvérek Társasága volt, amelyet 1923-ban Slachta Margit alapított Magyarországon. A Bukaresti katolikus érsekség hívására érkező társaság 1931-ben nagy nehezen megkapta az engedélyt, hogy a román fővárosban segítsen a katolikus fiatalságon. Az általuk nyitott otthonban nemcsak magyarokat, hanem bukovinai és bánsági németeket és minden bizonnyal románokat is elszállásoltak.
Munkájukat az Angolkisasszonyok Intézetének főnővére és Horváth Árpád György, a Barátok templomának kanonokja irányította. Az olasz Tomasini adományának köszönhetően a nővérek leányszállást rendeztek be a Petru Poni utca 3. szám alatt, az Északi pályaudvar (Gara de Nord) közelében; a szállás három szobából állt, összesen 14 ággyal. 1932-ben megalapították a szolgálólányok egyletét. 1933-ban a misszió ugyanettől az olasz családtól még egy épületet kapott öt szobával és egy tágasabb teremmel. Egy apácának az volt a feladata, hogy az állomáson várja a Székelyföldi vagy bánsági vonatokat, és 15 lejért éjszakánként szállást ajánljon az érkező lányoknak, amíg munkát találnak. Ugyanekkor nyílt a Barátok templománál egy munkaerő-közvetítő iroda, amely később a Petru Poni utcába költözött. 1938-ban egy 12 férőhelyes diáklányotthont is létesítettek. Az 1931. május 14-én átadott munkaerő-közvetítő iroda nem működött sokáig, tudjuk meg a Sziguránca levéltárából. Miután évente mintegy 2000 fiatalt juttatott álláshoz „nemzetiségre való tekintet nélkül”, egy munkaügyi minisztériumi felügyelő jelentése miatt 1937 végén bevonták működési engedélyét. A jelentésben szereplő indoklás: az iroda „a magyar irredentizmus és katolikus prozelitizmus fészke”, „súlyosan sértette a román népet és a román tulajdonosokat”, szállásdíjat és önkéntes felajánlásokat szedett, ami az 1921-es lakhatási törvény szerint jogtalan volt. 1939-ben Ottilia Schannen, a Szociális Testvérek főnővére a Bukaresti érsekség pápai nunciusához fordult segítségért, de a román hatóságok elutasították a katolikusok kérelmét, az állambiztonságra túlságosan veszélyesnek találták ezt a főleg cselédek által megrohant irodát.
A magyar reformátusok munkaerő-közvetítő irodája, mely valamivel a katolikus után létesült, tovább működhetett, és az evangélikus német fiatalok elhelyezésére is alakulhatott egy iroda. A Bukaresti eklézsia erre a célra 75 000 lej támogatást kapott a Kolozsvári református püspökségtől. A Th. Aman utcai épület minden bizonnyal a katolikus magyarok háború után elkobzott ingatlanja volt, ám a reformátusoknak bért kellett fizetniük érte a román államnak. (...)
A református leányszállás 1935. évi tevékenységéről szóló jelentés szerint 3394 fiatal nő fordult hozzájuk segítségért, de csak 318-nak sikerült elhelyezkednie. A szálláson ideiglenesen 180 nő lakott, 27-en több, mint egy hónapig mAradtak, 15-en közülük ingyen szállást kaptak. A 180 nőnél nem számított a felekezeti hovatartozás, közülük csak 124 volt református. A reformátusok egy mentőakciót is szerveztek a prostitúció megelőzéséért. Mintegy száz fiatal nőt kerestek fel a bátrabb hívek; a református parókiára hívták őket, és apróhirdetések által szereztek munkát számukra, általában szolgálólányként. Az állás bizonyos fokú anyagi függetlenséget jelentett, jobb esetben a szállást és a kosztot is.
Nem tudjuk, más kisebbségek hogyan oldották meg a tisztességes munkahely biztosítását nemzettársaik számára. Összetartásra és szervezőképességre volt szükség, és a közösség gazdagabb tagjainak adományára. 1931-ben az egyik magyar lap felsorolta a három legfontosabb Bukaresti magyar intézmény, a Magyar Társulat, a Magyar Párt és a református eklézsia fő feladatait. A címzettek közül hiányoztak a gazdag magyarok, a szabadfoglalkozásúak, a katolikus érsekség és a munkásszakszervezetek. Az újságíró szerint ezek volnának a fő feladatok: egy munkaerő-közvetítő iroda megnyitása, a cselédek jogvédelme, a munkanélküliek és szegény családok segélyezése, valamint egy patronátus létrehozása a magyar iskolák számára. A kitűzött célokból vajmi kevés valósult meg. Más közösségek talán összetartóbbak és gazdagabbak voltak. A németek és zsidók kétségkívül jobb anyagi háttérrel rendelkeztek.
Az 1932-es Bukaresti Magyarság Naptára felhívta a figyelmet a középosztálybeliekre, a műhelytulajdonos kisiparosokra, kocsmárosokra, a kisvállalkozókra és szabadúszó értelmiségiekre: orvosokra, ügyvédekre, mérnökökre, gyógyszerészekre, vagyis mindazokra, akik a kis- vagy középpolgársághoz sorolhatóak.
Egy listát is közöltek, felsorolva mintegy 180 mestert: 33 cipészt, 21 szabót, 17 fodrászt és borbélyt, 11 asztalost, 10 mészárost stb. A kocsigyártók és kocsisok már nem voltak keresettek. Csak két kocsigyártót említ a lista, a háború előtti kocsisok átalakultak taxisofőrökké, akik a Budapesti rádiót hallgatták; utasaikkal románul, franciául vagy magyarul beszéltek. Ez a lista minden bizonnyal hiányos, Osváth Jenő mérnöktől tudtuk meg, hogy egyik székely származású nagybátyja, Gáspár János jónevű asztalos és bútorfaragó volt azokban az években, több divatos háznak is dolgozott Bukarestben. Románia Enciklopédiája feljegyezte az aktív népesség 16,4 százalékát kitevő, iparban dolgozók, beleértve a magánipart űzők és kisiparosok számát is, de nem adta meg a magyarok részarányát. A gazdasági válság nagymértékben sújtotta a kisiparosokat: jövedelmük csökkent, sokan elveszítették műhelyeiket. Míg a válság előtt egy szobafestő heti 2500–3500 lejt keresett, ekkor jövedelme alig érte el az 1000 lejt.
A hirdetésekből tudjuk, hogy 1926-ban több magyar vendéglőt is nyitottak a főváros központjában: az Astoria az Erzsébet sugárúton, a Transilvania és a Metropol a Victoriei út 35., illetve 85. szám alatt, az Amiciţia a Magyar Társulat épületében és egy másik vendéglő a Smârdan utcában. A magyarok tulajdonában azonban ennél jóval több kocsma lehetett, egy szemtanú például Klein magyar vendégfogadóját említi a Popa Tatu utcában. Volt még néhány magyar panzió is. Románia Enciklopédiája utalt a viszonylag nagyszámú magyar, német és zsidó származású szabadfoglalkozásúra, orvosokra, ügyvédekre és műépítészekre, anélkül, hogy számadatokkal szolgálna. A magyar források nagyon ritkán említik őket, a magyar gazdasági és pénzügyi elitről pedig még kevesebbet tudunk, annak ellenére, hogy néhány magyar nyelvű szaklap – a búza, a vas vagy az autók tőzsdéjéről, a textil- vagy a nyomdaiparról – kimondottan nekik szólt. Az 1938-as Magyar Vicces Naptár eléggé kimerítő listával szolgált az orvosokról (33 névvel), román források egybevetésével a harmincas években mintegy 70 Bukaresti magyar orvosról tudunk. Legtöbb adatunk és információnk dr. Bakk Elek orvosról (1899–1972) van, hála felesége, Bakk-Takács Sára és lányai, köztük a Marosvásárhelyi orvos Bakk Éva könyveinek és cikkeinek. Tizenegy gyermekes székely családból származott, és Tamási Áron rokona volt. Miután Budapesten belgyógyász orvosként lediplomázott, Párizsban képezte tovább magát. 1927-ben jött Bukarestbe, Tőkés esperes felvette mindenesnek négy gyermeke mellé. A román nyelv megtanulása után honosíttatta diplomáját, és 1930–1940 között a Neurológiai, Elme- és Endokrinológiai Betegségek Intézeténél dolgozott. Az általa kezelt hírességek között volt Arghezi felesége is. A szegényeket, de a magyar egyetemistákat, tanítókat és papokat is ingyen vizsgálta, ugyanakkor napi szállást és kosztot biztosított a rászoruló magyaroknak. A református iskola és templom tevékenységében is részt vállalt. 1941 nyarán behívót kapott, és elhagyta a várost; a háború után Székelyudvarhelyen telepedett le. Egy másik orvos, Papp Béla, aki ismert volt a református közösségben vállalt szerepéről, Budapestről érkezett és az Occidentului (Nyugati) utcában nyitott rendelőt. A Bukaresti Magyarság oldalain több írása is megjelent a barcasági csángókról.
A magyar forrásokat románok is kiegészítik, elsősorban a harmincas évek Bukaresti címmutató évkönyvei. Ezek hátránya, hogy legtöbb esetben nem azonosíthatóak a magyar nevek, ugyanis a keresztneveket mindig románosítva írták. Összegezve kutatásaink eredményeit, azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük Bukaresti: Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868–1946) Budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett Budapesti után.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Indoklás nélkül vonná vissza a kormány a csíksomlyói búcsú UNESCO-listára való jelölését
A 2011-ben elindított folyamatot egyszer már szándékosan megakasztotta a kulturális minisztérium, most újra keresztbe tenne a kezdeményezésnek.
Megakadályozná a Cioloş-kormány, hogy a csíksomlyói búcsú felkerüljön az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára. Már a 2011-ben elindított jelölési folyamat sem volt zökkenőmentes, a nehézségeket az elmúlt évek kormányváltásai csak fokozták, most pedig a teljes kezdeményezést elvethetik. A csíksomlyói búcsú UNESCO szellemi világörökségi listájára való felkerülési folyamatról és a most felmerülő problémákról Hegedüs Csillát, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnökét kérdeztük. Szándékos mulasztás volt a kulturális minisztérium részéről, hogy nem válaszolt az UNESCO kérdéseire A kulturális minisztérium hatáskörébe tartozó Országos Szellemi Örökségi Bizottság 2011 szeptemberében szavazta meg azt a javaslatot, amely szerint felterjesztik a szellemi világörökségi státusz elnyerésére a csíksomlyói búcsút. Az ehhez szükséges dokumentációt Kelemen Hunor kulturális minisztersége alatt állították össze, a jelöléshez szükséges iratcsomót 2012 márciusában küldte el a szaktárca Párizsba, az UNESCO székhelyére.
Az elfogadott javaslat alapját Tánczos Vilmos néprajzkutató által összeállított dokumentáció képezte. A jelölési dosszié összeállítására létrehozott szakértői bizottság a búcsú vallásos és kulturális jelentőségét emelte ki. Románia első alkalommal terjesztett az UNESCO elé ilyen jellegű, vallási, kulturális örökségre vonatkozó javaslatot.
Már akkor lehetett tudni, hogy az UNESCO bizottságának végleges döntése akár két évbe is telhet, a kormányváltások miatt azonban még hosszabb lett a procedúra. A bizottság néhány technikai jellegű kiegészítést kért, mivel az RMDSZ ekkor már nem volt kormányon, a kulturális minisztérium hatáskörébe tartozó Országos Szellemi Örökség Bizottság nem válaszolt a kérésre és lejárt a határidő. Hegedüs Csilla elmondta, hogy ebben az esetben szándékos mulasztásról beszélhetünk, és az egész procedúrát újra kellett indítani 2014-ben.
Hegedüs Csilla kérdésünkre elmondta, hogy a 2012-ben az UNESCO-hoz felterjesztett dokumentáció tartalmazta az Erdélyi Ferences Rend, a Hargita megyei tanács, Csíkszereda Városi Tanácsa, a Hargita Megyei Kulturális Központ, az alfalusi Polgármesteri Hivatal, a Gyulafehérvári Caritas, a Kriza János Néprajzi Társaság, az alfalusi Római Katolikus Egyházközség, a Pogány-havas Kistérségi Társulás, a Csíksomlyó Egyesület, valamint a pusztinai Szent István Egyesület egyetértését és támogatását, a szervezetek részt vettek a szükséges dokumentáció elkészítésében is. “2011-ben készült el egy nagyon alapos tanulmány a csíksomlyói búcsú jelentőségéről, hogy mennyire egyedi világszinten is, hogy miben különbözik a többi búcsútól” – tájékoztatott Hegedüs Csilla.
2014-ben, Kelemen Hunor második kulturális miniszteri mandátuma alatt újra beterjesztették a dokumentációt az UNESCO-hoz. “Ekkor már tanultunk az előző hibákból és az UNESCO-val való kapcsolattartásra engem jelölt ki Kelemen Hunor. Ez azért volt fontos, hogy akkor is megkapjuk időben a kérdéseket, ha az RMDSZ nem lenne ott a kulturális minisztériumban” – mondta el Hegedüs. A második esetben a kérdések szintén technikai jellegűek voltak, több fényképet kértek, illetve bizonyítani kellett, hogy maximális országos védettséggel rendelkezik a csíksomlyói búcsú.
“Azt tudjuk, hogy idén júniusban összeült az UNESCO szellemi örökség szakértői bizottsága és elemezte a dossziét, kiderült, hogy a benyújtott dokumentáció teljes volt, ezt követi még egy szavazás, akkor dől el tulajdonképpen, hogy a csíksomlyói búcsút felveszik vagy sem az UNESCO örökségvédelmi listájára, ha addig a kulturális minisztérium nem vonja vissza a jelölést. Hegedüs Csilla nyomatékosította, hogy az UNESCO bizottsága már döntött a kérdésben, csak a novemberi szavazás hiányzik, hogy a csíksomlyói búcsú felkerüljön a listára.
Nem szükséges indoklás a jelölés visszavonására
Arra kérdésünkre, hogy milyen indokkal vonhatja vissza a kulturális minisztérium a csíksomlyói búcsúnak az UNESCO szellemi örökségi listájára való jelölését ebben fázisban, Hegedüs Csilla elmondta, hogy a jelölő országnak jogában áll visszavonni a jelölést, és félő, hogy a kulturális minisztérium élni is fog ezzel a jogával, de hogy mire hivatkozva teszik meg, azt elképzelni sem tudja. “Én csak állok és bámulok, én még életemben nem láttam ehhez hasonlót” - fogalmazott az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, aki hozzátette, hogy az RMDSZ-hez eljutott információk szerint a külügyminisztérium és a kulturális tárca a csíksomlyói búcsú UNESCO-listára való felkerülésének a megakadályozásán munkálkodik egy ideje, miután az UNESCO elfogadta és teljesnek nyilvánította a dokumentációt.
Hegedüs Csilla kihangsúlyozta, hogy az RMDSZ mindent megtesz annak érdekében, hogy a csíksomlyói búcsú valóban felkerüljön az UNESCO listájára, ezért minden érintettel tárgyalni fog a kérdésben és reméli, hogy jobb belátásra lehet bírni a minisztériumot.
A technokrata kormány csak szépen kommunikál, de nincs munka mögötte
Az RMDSZ ügyvezető alelnöke kemény kritikákat fogalmazott meg a szakértői kormánnyal szemben, akik “csak szépen kommunikálnak”, de semmit nem tettek sem ebben az ügyben, sem az épített örökség védelmében. Csak annyit tettek, hogy minden indoklás nélkül menesztették Guttman Szabolcsot és Csók Zsoltot a Kolozs, Beszterce-Naszód és Szilágy Megyei Regionális Műemlékvédelmi Bizottságból.
“A gyönyörűen meghirdetett reformokból semmi sem valósult meg: nem készült el az örökségvédelmi törvénykönyv, ugyanabban a helyzetben van, ahogy az RMDSZ idején volt, mint ahogy nem valósult meg az épített örökségek támogatása sem. Kelemen Hunor miniszteri mandátuma idején 14 millió eurót költöttek a műemlékek felújítására, az is kevés volt, most viszont eddig összesen 2 millió eurót, pedig már augusztus közepe van. Azt is elmondták, hogy beindítják a Limes-projektet, amelyet még az RMDSZ kezdeményezett, valamint azt is mondták, hogy létrehoznak egy sürgősségi alapot a szászveresmarti (Rotbav) műemlék templom tornyának a felújítására, de ebben az ügyben sem tettek semmit. Kommunikálni gyönyörűen tudnak, de munka nincs mögötte, sőt a mi munkánk tönkretétele történik.”
Simon Mária Tímea
Transindex.ro

Visszatért a lazarista rend a Katalin-telepre
A missziók, a papság képzése, valamint a szegények és a rászorulók megsegítése céljából alapította meg Páli Szent Vince a 17. században a Missziós társaságot, népies nevén a lazarista rendet, mely augusztus 1-jétől visszatért a váradi Katalin-telepre.
Páli Szent Vince (1589-1660) francia egyházmegyés pap 1625-ben alapította meg a Missziós társaságot, mely később a lazaristák népies elnevezést kapta, mivel Párizsban az anyaház a Szent Lázár-ház volt. A rendnek már a nevében is benne van, hogy missziós társaság, vagyis népmissziók, illetve külmissziók szervezésére hozta létre Szent Vince, ugyanis akkoriban, a 17. században a falvak nagyon elhagyatott állapotban voltak, nemcsak anyagi, hanem lelki szempontból is. A klérus, a papság, a szerzetesség inkább a városokban igyekezett letelepedni, mert ott volt jó élni, és ezért a falvakat elhanyagolták. Szent Vince amikor papként ezt tapasztalta, elkezdett szervezni népmissziókat, melyeknek olyan nagy sikere volt, hogy egyedül már nem győzte, így társakat toborzott maga mellé, s így jött létre a rend. Franciaországban sorra bejárták a falvakat, ott voltak egy bizonyos ideig, egy-két hétig, attól függően, hogy mekkora volt az illető település, vagy milyen szükségletek voltak. Prédikáltak, miséztek, gyóntattak, kibékítették a haragosokat, és megalapították az úgynevezett Szeretet-egyesületeket a szegények megsegítése céljából. Beindult tehát a rend élete, mely még Szent Vince életében a külmissziókkal egészült ki. Az alapító Madagaszkár szigetére küldött misszionáriusokat, valamint Írországba, s aztán a rend szépen lassan elterjedt Európában, és az egész világon. Ezen kívül a Missziós társaság feladatai közé tartozott még a papság képzése, valamint a szegények és a rászorulók megsegítése is.
Magyarországon az 1800-as évek végén jelent meg a rend, 1898-ban alakult meg az első ház Piliscsabán. Akkor még nem létezett önálló magyar tartomány, 1926-ban lett az. Ekkor Budapesten már megépült a központi rendház, ahonnan elterjedt aztán Erdélybe és a Partiumba is. Nagyváradon 1940-től voltak jelen a lazaristák, és volt egy missziós házuk Csíkszeredában, amit béreltek, és Kolozsváron terveztek építeni egy szép templomot, de sajnos közbejött a kommunista rendszer, ezért ez meghiúsult.
Katalin-telep
Az 1920-as években a vincés nővérek kezdtek kijárni a ma Katalin-telepként ismert városrészbe, mely egy szegénynegyednek számított. Kimondottan szegény emberek laktak ott, nyomorúságos körülmények közt, kunyhókban. Sár volt, utcák sem léteztek, egy régi bőrgyár működött ott, és nagyrészt ennek a munkásai laktak ezen a területen. A nővérek a gyerekekkel kezdtek el foglalkozni, vittek egy kis élelmet nekik, zsíros, lekváros kenyeret. Imádkoztak, tanították, és a gyerekeken keresztül eljutottak a szülőkhöz, a családokhoz is. Vasárnaponként litániákat szerveztek, különböző összejöveteleket, ájtatosságokat. Megépítettek egy kis kápolnát, mely a mostani plébániaépület legősibb része. Lassan azonban ezt a kis kápolnát kinőtték, és a ’30-as években kezdték el építeni a templomot, ami 1935-ben készült el, december 8-án szentelte fel Fiedler István püspök. A titulusa Csodásérmű Boldogasszony, róla nevezték el. Amúgy ezen városrészt egyes források szerint maguk a nővérek nevezték el Katalin-telepnek, az érmelátó Labouré Szent Katalinról.
1940-ban érkeztek meg a lazaristák, alapítottak itt közösséget, az első plébános Szedenik Nándor volt, aki negyven évig töltötte be ezt a tisztséget, 1983-ban halt meg. A Missziós társaság tagjai látták el a templomot, illetve a később a plébániát 1997-ig. Az utolsó lazarista plébános Dusik Tibor atya volt, akit megválasztottak tartományfőnöknek, így Budapestre kellett utaznia a központi házba, és akkor fiatal utánpótlás még nem volt. Nem volt tehát kit küldjenek helyette, és a Nagyváradi püspökség vette át a plébánia vezetését szerződés alapján. Ez tartott egészen mostanáig. A közelmúltban, 2015-ben Böcskei László megyés püspök levélben fordult a rendfőnökhöz, azt tudakolva: mi a lazaristák szándéka, szeretnének-e visszatérni vagy sem? A rendi gyűlés úgy határozott, hogy igen. Ezért van tavaly novembere óta Nagyváradon Barta Szabolcs, akinek a nevét Kunay Viktor rendfőnök terjesztette a püspök elé, amit ő jóváhagyott. A várad-újvárosi Szent László-plébániát jelölte ki tapasztalatszerzésre a számára, hogy beleláthasson egy plébánia működésébe, életébe. 2016. augusztus 1-től nevezte ki plébánosnak Katalin-telepre, tehát hivatalosan ettől a dátumtól kezdve vannak jelen a lazaristák ismét Nagyváradon.
Nem lesz egyedül
Barta Szabolcs mindenfajta értelemben hazatért Nagyváradra, hiszen itt született, nőtt fel, és az érettségi után került a lazaristákhoz Budapestre. A Katalin-telepen keresztelte a már említett Szedenik Nándor atya, ebben a templomban volt első áldozó, bérmálkozó, sőt itt szentelték pappá 2005-ben, tehát eddig minden szentséget itt vett fel. Nem egyedül fog szolgálni, ugyanis a lazaristáknál szabály, hogy közösségben élnek, tehát hosszú távon lazarista nem élhet egyedül, ezért ősszel érkezni fog egy rendtárs Magyarországról, aki egyébként szintén erdélyi származású. Ketten fogják tehát ellátni a Katalin-telepi plébániát, illetve a filiát, Biharszentjánost.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Egymásra vagyunk utalva
1916. augusztus 27-én 23 órakor Románia csapatai a Kárpátok 18 hágóján, hadüzenet nélkül átlépték a magyar határt. Egy olyan ország hadereje szánta rá magát erre a végzetes lépésre, mely az 1883-ban kötött titkos szerződés révén szövetségi viszonyban állt az Osztrák–Magyar Monarchiával, illetve a későbbiekben semlegességet vállalt az első világháborúban. A támadás előzményeihez tartozik ugyanakkor, hogy 1916. augusztus 17-én, Párizsban aláírt egy másik titkos szerződést is. Ebben az állt, hogy amennyiben az Antant-hatalmak oldalán belép a háborúba, annak tagállamai cserében elismerik Erdélyre vonatkozó igényét.
A történelem során nem ez volt az első eset és az utolsó sem, hogy hátba támadta addigi szövetségesét, és rablóhadjáratba kezdett ellene. A védtelenül hagyott Erdélybe beözönlő román csapatok ugyanis végigfosztogatták Székelyföldet, s gyilkolták, ahogy tudták annak fegyvertelen lakosságát. Kegyetlenkedéseik következtében, a felbecsülhetetlen anyagi kár mellett tízezrek vesztették életüket és százezrek kényszerültek szülőföldjük elhagyására.
Németország és a Monarchia szeptemberben lendült ellentámadásba, és októberre ki is verték a megszállókat az országrész egész területéről. December 6-án pedig a csapataival délről támadó Mackensen német tábornagy főparancsnoksága alatt bevonultak Bukarestbe, és Románia német–osztrák–magyar ellenőrzés alá került. Román részről ez a villámháború 150 ezer hadifoglyot és 100 ezer halottat követelt.
Mindezek tudatában felmerül a megkerülhetetlen kérdés: kellett ez nekünk, magyaroknak és románoknak? És ha már megtörténtek, s ráadásul még meg is ismétlődtek ezek a szörnyűségek, megtettünk-e, megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy többé elő ne fordulhassanak? Hiszen a világnak ebben a huzatos szögletében mi egymás mellett élésre vagyunk ítélve. És éppen ezért tetszik vagy sem, kénytelenek vagyunk egymásnak baráti jobbot nyújtani, és erőinket egyesíteni, ha itt továbbra is életben akarunk mAradni. Ellenkező esetben ugyanis a történelem kitörni készülő viharai óhatatlanul elsepernek.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Voltunk, vagyunk, leszünk
A mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk – szögezte le az idei Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban Tőkés László. Az alábbiakban közöljük az EMNT elnöke előadásának szerkesztett változatát.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem a néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében". Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára – hangzott a válasz.
Munkatársa pedig így folytatta: – „... zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában." Két európai uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, amelyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat! Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében. Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba. Ezért élt-halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Védhatalmi státusz és önrendelkezés
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma mementó gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia. Köszönetet mondok azért, hogy már az alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómiatörekvéseinek előmozdítása érdekében. Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében.
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének", akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb maga is rabsorsra jutott. Nem utolsósorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságuk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek. Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunistabarát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli pc/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés"; óvtak „a nemzetközi reakció" háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége" mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának", „önkéntes magyar Trianonnak" minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát", mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét". Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak". Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi" politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek", hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, amelyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni"
Az 1946. június 11-ei csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, amely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújáró népnek a biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk... Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot." Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok" elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra.
Nem területet, hanem jogokat kérünk
Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal" vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk, és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben olyan tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, amely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói. A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, pártjainak és szervezeteinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!" – mondotta volt Áron püspök. Annak idején hasonlóképpen fogalmazott másik nagy erdélyi püspökünk, Makkai Sándor, aki azt mondta, hogy Erdély ügye nem politikai, hanem erkölcsi kérdés számára. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják, és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi elöljárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcímük, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására."
B.) Nehemiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehemiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadi parancsát" intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!" (Neh 4,14) Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc" (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik" iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének" nevezett „politizáláson" kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink" népe, hazánk, családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön? Hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, a Székelyföldön, a Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen. Hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké!
Európa súlyos veszélyben forog
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk, azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélyben forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében. „Ne féljetek! Harcoljatok!" – hangzik Nehemiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogyan Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra. Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek" aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról" – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást", és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk neki: „Távozz tőlem, Sátán!"
Az idei tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet, illetve a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket" és kihívásokat, amelyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket. Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"
Tőkés László
A szerző európai parlamenti képviselő
Krónika (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 25. (Részletek /25.)
A Bukaresti magyarság két világháború közti kulturális és vallásos életének legkiemelkedőbb alakja Nagy Sándor. Hittől fűtve és kötelessége tudatában vállalta a rá váró sziszifuszi munkát. Sokkal kevesebbet sikerült elérnie, mint amennyit szeretett volna, tervei között szerepelt egy középiskola, öt külvárosi iskola, bentlakások, egy színház, magyarbarát román lap, román–magyar baráti társaság, mezőgazdasági iskola a moldvai csángók számára, a 14 egykori osztrák–magyar konzulátus átalakítása Collegium Hungaricummá stb.
Szerette volna mindenki számára érthetően megírni a romániai magyar diaszpóra történetét, hogy erősítse a magyarságtudatot s elnyerje a románok szimpátiáját. A Koós Ferenc Kör tudományos osztályai nagyon gazdag dokumentációs anyagot gyűjtöttek össze, ennek egy része az Egyházi Újságban látott napvilágot. Hittestvérei azonban időszerűtlennek találták ötleteit, azt mondták, hogy ezzel csak még jobban maga ellen ingerli a románokat, amúgy is ,,ma kérni sem szabad senkitől semmit, még jóakaratot sem”.
Nagy azonosította az asszimiláció okait, azonban természetesen nem állt módjában megállítani a folyamatot a mostoha történelmi helyzetben, ahol a magyarellenesség az egyik legjobb ugródeszka volt a fényes politikai karrierhez. A helyzetet bonyolította, hogy még a jóakaratú románok sem értették pontosan a kisebbség fogalmát, ugyanis meg voltak győződve, hogy aki nem román, az idegen. Úgy vélte, a román totalitarizmus az egységes román nemzetállam és az ortodox vallás felsőbbrendűségének dogmájából táplálkozott. Ha egy román kételkedett Románia nemzetállami mivoltában, azt árulónak tartották, de ha ugyanezt olyan valaki állította, aki ráadásul nem is volt román, azonnal irredentának, kommunistának, összeesküvőnek nevezték. Románnak igazából csak a román nemzetiségűt tartották, más mindenki idegen volt, mindennap hallgathatta, ,,hogy nem lehet megengedni és megbocsátani, hogy az én országomban egy idegen jobban éljen nálam”. Még az alkotmányba is belefoglalták, hogy az ortodox vallás az uralkodó vallás, és az elv, miszerint csak az ortodox az igazi keresztény, minden más felekezet visszautasításához és az ortodoxia felsőbbrendűségének tudatához vezetett. Innen eredt az ortodoxia presztízse és asszimiláló ereje is. Az állítással, miszerint csak ortodox lehet „jó” román, Nae Ionescu egyetemi professzor is egyetértett, aki a két világháború közötti nagy filozófusgeneráció képviselőjeként a vasgárdista mozgalomban is részt vállalt. Aki átkeresztelkedett az ortodox vallásra, ,,egy csapásra megszűnik kisebbséginek, idegennek, gyanúsnak lenni”, állapította meg Nagy Sándor, úgyhogy ,,a mi népünk ebbe a vásárba előbb-utóbb mind belemegy”, aminek az ára a nemzeti öntudat feladása lesz.
Furcsa dolognak tartotta azt is, hogy a románok többet tudtak a buddhizmusról vagy az iszlámról, mint más keresztény vallásokról, például a reformátusról. Amikor megpróbálta felvázolni a román nép pszichológiai portéját, összeférhetetlennek találta az ortodox keresztényi erkölcsöt némely románok erkölcstelen magatartásával és agresszív nacionalizmusával. Adottságaik mellett olyan hibáikat is feljegyezte, amelyeket mind a mai napig megtalálunk. A barátságos és joviális románok megélhetésüket a kiirthatatlan baksisra, csúszópénzre építették, ez számukra a világ legtermészetesebb dolga volt, akárcsak a forma és tartalom közti hatalmas szakadék. A közvagyon meglopására is találtak mentséget: ,,a közösségtől elvenni, az államot megkárosítani nem bűn, ha az a nemzet nagy családjában mArad”.
Miután Budapestre menekült, Nagy Sándort a Református Egyetemes Konvent a diaszpóra ügyeiért felelős titkárnak nevezte ki. 1944 decemberében Nyugatra telepedett, ahol a diaszpóra református gyülekezeteinek megszervezésével foglalkozott; 1946–1951 között kiadta a Harangszót, a világháború utáni első magyar nyelvű nyugati lapot. 1952-ben az Egyesült Államokba költözött, ahol Clevelandben egykori Bukaresti paptársával, Szigethy Bélával közösen szerkesztették a számkivetésben élő református magyarok lapját. Ott halt meg 1954-ben leukémiában. Az 1941. április 6-i romániai népszámlálás eléggé különös számadatokkal szolgált. Bukarest lakossága 992 536 fő volt; a románok részaránya jelentősen megnőtt, és elérte a 81,35 százalékot, azaz a 807 425 főt, ami a román állam sikeres asszimilációs tevékenységét is tükrözi. A városban 17 971 magyar, 25 836 német és 141 304 más nemzetiségű vagy a nemzetiségéről nem nyilatkozó személy mAradt. Az ekkor összeírt magyarok száma magasnak tűnik az 1930-ban számlált 24 052 főhöz képest, hisz köztudott, tömegesen távoztak a bécsi döntés után.
A háború egyébként is sok kárt tett a megfogyatkozott és megrémített Bukaresti magyarok javaiban. Az 1944. április 4-i bombázáskor három találat szétrombolt a Sf. Voievozi utcai iskola három épületéből kettőt. Szerencsére a tanítás már két héttel korábban befejeződött, így emberéletben nem esett kár. Egy másik bomba a Petru Poni utcai katolikus leányotthon épületét találta el. A Giulești úti Kálvin temetőben egy légelhárító egységet állítottak fel, ezért a kápolna épületét több találat érte. A városnak ezen a részén a bombázásoknak olyan sok áldozata volt, hogy egy részüket a Kálvin temetőben kellett eltemetni (amiért a temetőt egy ideig Április 4. temetőnek hívták)... A két világháború közti időszak volt a legkeservesebb a romániai magyarok számára, a megváltozott történelmi körülmények közt kétségbeesett erőfeszítésekkel próbáltak kisebbségként túlélni. A parlamentben, akárhányszor a kisebbségi jogok tiszteletben tartását kérte a Magyar Párt, azonnal irredentizmussal vádolták. Iorgának is ez volt a kedvenc vádja, aki azt szerette volna, ha a magyarok „lelkesen” csatlakoznak a Gyulafehérvári nyilatkozathoz és Erdély elszakításához. Feltétlen lojalitást várt el Titulescu miniszterelnök is, aki például 1935-ben revizionizmussal vádolta Bethlen Györgyöt, a Magyar Párt elnökét, és kijelentette, hogy a románok készen álltak volna megadni az egyenlő jogokat a magyaroknak, ha a magyarok hajlandóak lettek volna elismerni és nem feledni, hogy ők is román állampolgárok; ugyanakkor románoknak kell érezniük magukat, hisz Nagy-Magyarország már nem létezik, és nem lesz soha többé. II. Károly 1936-os, a Daily Telegraph-nak adott párizsi nyilatkozatában árnyaltabban fogalmaz a romániai magyar kisebbség helyzetéről. Romániában a magyarok jogait tiszteletben tartják, és a magyarok többsége lojális a román állammal szemben, állította a király, de nem várhatjuk el, hogy minden magyar elégedett legyen az eredményekkel, hiszen fáj nekik az elveszített terület...
A parlament sorra elutasította a magyarok kéréseit, nem voltak hajlandóak bizottságot létrehozni a kisebbségek kéréseinek elemzésére, jóváhagyni a kisebbségi felekezeti iskolák állami támogatását, eltörölni a román földrajzi nevek kötelező használatát a sajtóban, vagy visszavonni a numerus valachicus törvényt.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zárult a második rovásírástábor Szovátan
A rovásírás "hályogkovácsa"
Miután a tavaly nagy sikernek örvendett a szovátai unitárius templom udvarán megtartott rovásírástábor, Varga Sándor unitárius lelkész, a tábor megálmodója és kivitelezője úgy döntött, hogy az idén is szervez egy hasonló tábort, ahol a gyerekek játszva tanulják a rovásírást. Az idei tábor két részben zajlott: július végén volt az úgynevezett előkészítő tábor, augusztus elején pedig a folytatása.
Varga Sándor a Népújság kérdésére elmondta, hogy 6 és 9 év közötti gyerekek tanulták a rovásírást. A résztvevők nagy része szovátai volt, de érkeztek gyerekek Sóváradról és Szakadátról is.
Ráduly János tanár úr engem is "megfertőzött"
A reggeli ima után kezdődtek a változatos programok, mert a rovásírás mellett imákat, verseket, mondókákat, népdalokat is tanított a lelkipásztor. Emellett sokat kirándultak, Varga Sándor szerint "patakoztak", vagyis fürödtek a Szováta- patakban.
– Honnan jött a tábor, és egyáltalán a rovásírás tanításának ötlete?
– A táborozást a tavaly kezdtük 25 gyerekkel Szovátan, az unitárius egyházközség udvarán, felhasználva a tanácstermet, a templomot és az udvart is, de mondhatnám egész Szovátat, mert közbe-közbe kirándultunk is.
Az ötlet már régebben megfogalmazódott bennem, de tulajdonképpen abból adódott, hogy annak idején gyermekkoromban Ráduly János tanár úrral szomszédok voltunk Csókfalván. A tanár úr engem is "megfertőzött" a rovásírással. Arra gondoltam, hogy ha van egy ilyen lehetőség, akkor miért ne lehetne megtanulni. És kiderült, annyira logikus az egész, hogy rekordidő alatt el lehet sajátítani.
– Csak egy példát mondok: van olyan negyedikes tanítványom, aki ötnapi tanulás és gyakorlat után a templomban egy táblára diktálás után felírta, hogy Anyám tyúkja. De ne kössük a szekeret a lovak elé. Arra gondoltam, miért ne tanítsak meg másokat is, ha én már valamit tudogatok. Eleinte amolyan "hályog-kovács" voltam, tartottam egy előadást a felnőtteknek, amelyre eljött a Sóvidék televízió, és készített egy kisfilmet az eseményről. Akkor jöttem rá, hogy bizony-bizony meglehetősen sekélyes volt a tudásom ahhoz, hogy "közprédára" lehessen tenni. Aztán túlestem ezen a lámpalázon, és arra gondoltam, hogy miért ne lehetne, hiszen a gyerekész rendkívül fogékony, és aztán az egyik hittanórás szülőnek a biztatására belevágtam.
– Kik voltak a táborozók?
– Első osztályosoktól negyedik osztályosokig, sőt még előkészítő osztályosok is voltak. A tavaly 25 gyerekkel indultunk. Amolyan nappali tábor volt, egy hatalmas közös sátrat húztunk fel a templom udvarán, ahol kézműves-tevékenységeket lehetett tanulni, gyakorolni, lehetett gyurmázni stb., a tanácstermet pedig kineveztük tanteremnek. Érdekes módon a gyerekeket azzal fogtam meg, hogy azt mondtam, semmit sem kell tanulni. És tényleg úgy is volt: játszva tanultuk a rovásírást.
...a cipőnk nem bírta,/ s mAradtunk a táborban
– Ez volt a tavaly. Az idén kéthetes tábort szerveztek július-augusztusban.
– Idén felbátorodtam, és mint már említettem, az egyik szülő is nagy segítségemre volt, szemléltetőanyagot hozott, beszereztük az ábécét, és úgy szerveztük meg a tábort, hogy nemcsak rovásírással foglalkoztunk – az unalmas lett volna –, hanem mindennel egy csipetnyit. Például reggel a templom előtt gyülekeztünk, körbeálltuk az úrasztalát, imádkoztunk előbb a szülőkért, majd a szülők a gyerekekért, majd utána házi áldást mondtunk, mert a házat is meg kell áldani. Utána még tanítottam pár imát, egypár éneket, még népdalokat is. A végén kezdtük énekelni azt, hogy elmegyünk mi messzire/, a világ végére/, ha a cipőnk megbírja, elmegyünk Párizsba/, de a cipőnk nem bírta,/ s mAradtunk a táborban.
– Nem mentek tehát Párizsba...
– Nem, mAradtunk tehát a táborban, pontosabban az unitárius templom udvarán. Ott sorba álltak a gyermekek, tornaórát tartottunk, egy kis mozgást végeztünk, és közben elmagyaráztam, hogy a rovásírás tulajdonképpen a test alakját mutatja: a terpeszállás például az S betű, mert olyan, mint egy sátor. Vagy amikor egyenesen állsz, az a szeretet betűje, mert az az ég és a föld között van, és a szeretet köti össze az eget a földdel. Tudniillik a rovásírás legtöbb betűje pontosan ebből indul ki. Például húzok egy vonalat, az a J betű, mert a jurtánál Isten fájának nevezik a középső tartóoszlopot. Vagy a címerben a kettős kereszt, amit a katolikusok apostoli keresztnek neveznek, az a gy betűt jelképezi: egy az Isten, és így tovább. Majd amikor jól elfáradtunk, gyurmáztunk, később, mikor erősebben kezdett tűzni a nap, bementünk a hűvös terembe, ott róttuk a betűket. Csábító és serkentő volt a gyermekek számára, hogy először mindenki a saját nevét tanulta meg. De megtanultuk azt is, hogy a rovásírás milyen gazdag, mert 14 magánhangzója van, amiből a latin héttel szemben jobban lehet szavakat kombinálni.
– Az idén 22 gyerek vett részt a táborban. Honnan jöttek?
– Szovátaról és a Sóvidék körzetéből. A szülők hozták és vitték, ugyanis csak nappali táborozás volt. Az volt számomra is a legérdekesebb az egészből, hogy egy másodikos-harmadikos gyermek az ábécét öt- tíz óra alatt meg tudja tanulni, sőt már tud írni és olvasni is. Én magam is csak most jöttem rá, hogy mi az előnye, és logikai szempontból mennyi mindenre tanít.
Nem árultunk zsákbamacskát
– Pénteken, a táborzárás előtti napon csodálatos tábortüzet raktunk a templom udvarán. A tábortűz előtt összegyűjtöttem a szülőket és a gyermekeket, bevittem egy kisebb iskolai táblát, és nagyobb papírszeletekre rovásírással felírtam különböző helységneveket, a gyerekek neveit. A gyermekek a szülők előtt kihúztak egy "tételt", és meg kellett mondják, mi van rajta. Tehát nem árultunk zsákbamacskát, hogy tanultak-e vagy sem. A vizsga után elénekeltünk néhány vicces nótát, sőt még a szülőket is "vizsgáztattuk". A végén okleveleket osztottunk ki, utána kimentünk a tábortűzhöz, ezzel zártuk a tábort. Persze ezek mellett kikapcsolódásként volt például "patakászás", ami azt jelentette, hogy levittem a gyerekeket a Szováta-patakára, ahol aztán úgy pancsoltak, mint a vadkacsák, de ellátogattunk Korondra is és a tőzegláphoz is.
Játékosan tanultunk, naponta másfél óránál többet nem, azt azonban olyan tömötten, mint a "somosdi tojás". Kiderült, hogy a gyerekeknek hihetetlenül jó memóriájuk van. Az is előfordult, hogy ha valamit tévedésből elírtam, azok közül, akik másodjára voltak a táborban, kijavítottak. Úgy vizsgáztattam őket, hogy mindegyik anyagban hagytam egy hibát. Rájöttünk, hogy egészen más a nyelvtanulásnál vagy az olvasásnál, amikor egy betű egy hang, nincs benne semmi zavaró. A rovásírás annyira logikus, hogy rendkívül megkönnyíti a tanulást. Például az f betű egy karika, mintha ki volna ikszelve. A karika a földet szimbolizálja, az iksz pedig az égtájakat. Megtanítja logikára az embert, mindennek megvan a logikája, ezért könnyű a gyereknek rögzíteni.
– Első ránézésre csupa érthetetlen jeleket lát a laikus.
– Pedig könnyű megjegyezni. Itt van például a h betű, mint egy hajfonat. Csodálatos dolgokat lehet kihozni, és az is érdekes, hogy a rovásírást lehet balról jobbra is és jobbról balra is írni.
– Lesz folytatása?
– Persze. Sőt, téli időszakban a felnőttek is, akik igényt tartottak rá, rovásírást tanultak, előadásokat tartottunk. Annyira egyszerű, hogy egy intelligens ember pár óra alatt megtanulhatja. Lesz folytatása. Ez olyan, hogy ha megfertőz, akkor nem tudsz tőle szabadulni.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Hungarológiát nem lehet csak itthonról művelni
A kultúra- és tudományköziség volt a fő témája a magyarságtudomány a 21. századi kérdéseit vizsgáló VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszusnak. Az MTA elnökének védnöksége mellett, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, a Pécsi Tudományegyetem és az MTA Pécsi Területi Bizottsága által szervezett, ötévente rendezett tanácskozáson 40 szimpóziumon 506 előadás hangzott el, a résztvevők 27 ország 128 intézményét képviselték. Monok István írása az mta.hu-nak.
A magyar filológiai tudományterületek – nyelvészet, irodalomtudomány, néprajz, művelődéstörténet – mellett a mostani rendezvényen külön szimpóziumokon vitatták meg a film-, a színház-, a tudománytörténet kérdéseit is, természetesen a fő témában jelzett keretben. A természettudományos és műszaki diszciplínákból kiszorult, helyét kereső történetiség a „magyar tudósok külföldön, külföldiek Magyarországon” témában a magyarságtudomány felé orientálódik. A kongresszus hungarológiai szimpóziumának is éppen ez volt az egyik témája: miért mentek (mennek) külföldre a magyarok, illetve a magyarországi tudósok, hogyan érvényesültek új környezetükben, milyen szerepet játszott sikerükben vagy kudarcukban a kibocsátó (Magyarország) és a befogadó oldal.
A sok országból érkezett, magyar és nem magyar szakemberek találkozója ismét ráirányította a figyelmet arra, amiért 1977-ben a Társaság megalakult: szükségünk van – és egyre nagyobb szükségünk – a külső szemre. Tudnunk kell, hogy hogyan látnak bennünket azok, akik nem a magyarországi társadalomban szocializálódtak, nem az itteni iskolarendszerben szerezték ismereteiket. A többféle kultúra békés egymás mellett élése mindig termékenyítőleg hatott arra az államra, amely ennek az együttélésnek a kereteit biztosította. A kongresszuson a történelmi példák sorával találkozhattunk ennek igazolására. A példák jelentős része a kultúraköziség magyarországi jelenségeit mutatta fel. A különféle hatások gazdagították a magyar kultúrát, amely alapvetően mindig befogadó jellegű (receptív) kultúra volt. Nem csupán a magyarság civilizációs folyamatában volt meghatározó az idegen – főleg német – hatás, hanem a kultúránk minden rétegében. Népi hagyományaink, nyelvünk, irodalmunk, szellemi életünk minden rezdülése a befogadásról szól. A mi hatásunk is megfigyelhető a velünk együtt élőkön, vannak kulturális csoportok, amelyek asszimilálódtak a magyar kultúra hatására. alatt.
A kongresszus több szimpóziumán hoztak fel azonban olyan példákat is, amelyek a korlátokra is figyelmeztetnek: mikortól kezdve romboló a kultúraköziség vagy az asszimilációra való késztetés, illetve az asszimiláció elutasítása?
A kulturális öntudat gyakran független a tényleges műveltségtől. A nemzeti (és nem az ’országos’ értelmében nationalis, hanem ténylegesen „nemzeti”) öntudat alapja is a kultúra, nem a gazdaság. E tény tudatosítása pozitív üzenet lehet a közös piacot abszolutizálóknak, akik úgy vélik, Európát építenek. Ahogy a sokféle kulturális csoporttudatból kialakultak nemzeti öntudati fajták, csak ez az útja egy „európai öntudat” (consensus Europaeus) megteremtődésének. Már akkor, ha akarjuk a kialakulását.
Külön tanulsága a kongresszusnak, hogy ismételten számtalanszor elhangzott: hungarológiát nem lehet itthonról, különösen nem csak itthonról művelni. Nem szabad meglepődni azon, ha egy-egy történeti eseményt, művelődéstörténeti jelenséget mások másként látnak. A mohácsi vész másképpen látszik Isztambulból, mint Párizsból vagy éppen Bécsből, de másként látjuk a törökellenes harcot mi, magyarok, másként a szerbek, másként a horvátok vagy éppen a románok. Ahogy Bethlen Gábor véleményét tolmácsolta Bornemisza Ferenc 1628-ban az angol királynak: Anglia olyan messze van, hogy nem is tudja, hol van, de a török a szomszédban és gyakran az országban van. Nem tudja tehát tetteinek vezérfonalául az angol király szempontjait választani.
Minden kulturális csoportban más és más megközelítési módok alakulnak ki, szakterületenként ismét csak különbözően. A saját kultúránkat mások szempontjai szerint is meg kell tudni ismerni, különben folytonosan elbeszélünk egymás mellett, és az együttélés helyett falakat építünk.
Az ötévente rendezett kongresszus a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság tisztújító közgyűlése is egyben. A Társaság a következő öt évre elnökéül a Bécsi Egyetem professzor asszonyát, Andrea Seidlert választotta.
Monok István
mta.hu/mta_hirei

Jászvásárról Magyarország mellett
A luxemburgi külügyminiszter kijelentése és a V4-ek politikája kapcsán több európai lap is foglalkozott a magyar politikával. Romániában Georgeta Condur jászvásári publicista szólalt fel Magyarország védelmében, bár elismeri: ezzel nem túl népszerű feladatra vállalkozott, de szerinte az igazság nem lehet népszerűség kérdése. Condur emlékeztet: amikor Magyarország alkalmazni akarta a dublini egyezményt, hogy korlátozza és ellenőrizze a menedékkérők áradatát, a többiek – Németországgal az élen – lehurrogták, azt követelve tőle, hogy engedje tovább őket Nyugat-Európába. A szerző szerint nevetséges, hogy a luxemburgi külügyminiszter és az osztrák belügyminiszter a dublini egyezményre hivatkozva akarja visszaküldeni a migránsokat, akik egyébként nem is Magyarországon léptek be először az EU területére. „Bűnbaknak kikiáltani Magyarországot, a schengeni határon lévő kis államot az európai nagyhatalmak által rosszul kezelt problémáért: méltatlan dolog az Európai Unió részéről” – vonja le a következtetést. (Adevărul)
TĂRICEANU NEM EMLÉKSZIK. Tanúként idézte be az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály Călin Popescu Tăriceanu szenátuselnököt Bogdan Olteanu ügyében. Olteanu jelenleg házi őrizetben van, azzal gyanúsítják, hogy egymillió eurót kaphatott Sorin Ovidiu Vîntutól, hogy közbenjárjon a (Tăriceanu) kormánynál a Duna-delta igazgatójának kinevezéséért. Tăriceanu most azt állítja, hogy nem emlékszik erre az esetre, azért az ügyészek kérték, hogy hazugságvizsgáló detektorral hallgassák ki. Az ország második embere erről nem nyilatkozott, de a hivatala által kiadott sajtóközlemény „propaganda- és kampánycélú” információk kiszivárogtatásával vádolja a korrupcióellenes ügyészséget: szerinte az újságírók csak onnan értesülhetnek arról, hogy őt mikor idézik be. (Digi24) ZEGREAN NEM KELL. Visszautasította Augustin Zegrean jelentkezését az NLP. A volt alkotmánybírósági elnök levélben közölte a liberálisok Beszterce-Naszód megyei szervezetével – ennek tagja volt 2007-ig –, hogy megpályázna egy szenátori mandátumot a párt színeiben. Ajánlatát nagy fanyalgás fogadta: habár korábban Alina Gorghiu társelnök úgy nyilatkozott, hogy szívesen látnák a nagy tapasztalatú alkotmányjogászt, az NLP képviselőházi frakcióvezetője, Eugen Nicolăescu határozottan elutasította, és ez az álláspont vált hivatalossá azzal az indoklással, hogy Zegrean nem tagja az NLP-nek. (Evenimentul zilei)
EGY BECALI SZABADUL. Büntetése egyharmadának letöltése után, korára való tekintettel feltételesen szabadlábra helyezték Ioan – becenevén Giovanni – Becalit, akit hat év négy hónapi börtönbüntetésre ítéltek a focisták áthelyezési perében. A volt ügynök azonban nem dőlhet nyugodtan hátra, mert egy másik eljárás is folyamatban van ellene – és Victor nevű testvére, valamint Cristi Borcea ellen – , amelyben egy bíró megvesztegetésével vádolják. A bíró beismerő vallomása után könnyen újra rács mögé kerülhetnek a Becali-klán tagjai. (Ziare.com)
FÖLÖSLEGES BEUTALÁSOKRA MEGY A PÉNZ. Romániában a legmagasabb a száz lakosra eső kórházi orvosok száma, csak a munkáltatóknál évi kétmilliárd lejes veszteséget okoznak a nem szükséges kórházi beutalások – jelentette ki Cristian Horia, a képviselőház egészségügyi bizottságának alelnöke egy gyógyszerészeti konferencián, arra utalva, hogy sok esetben olyan kivizsgálásokra vagy kezelésekre is beutalják az embereket, amelyeket járóbeteg-rendelésen is el lehet végezni. Azt is elmondta: segíteni kell a hazai gyógyszergyártókat, hogy jövedelmezővé váljanak az európai piacokon. (Mediafax)
FOGYUNK. Negatív volt 2016 júliusában a természetes szaporulat Romániában: 16 373 gyerek született (1143-mal több, mint egy hónappal korábban) és 18 966-an haltak meg (1846-tal kevesebben, mint júniusban). A különbség 2593 fő. 2016 júliusában 112 egyévesnél kisebb gyerek vesztette életét, 15-tel kevesebb, mint júniusban. Júliusban 19 433 esketést jegyeztek az anyakönyvi hivatalokban, 5808-cal többet, mint az előző hónapban. Eközben a jogerős bírói ítélettel kimondott válások száma 2069 volt, 383-mal kevesebb, mint júniusban. (Mediafax)
BukarestBEN NEM JÓ ÉLNI. Hátulról a harmadik helyet foglalja el az európai fővárosok között Bukarest abban a felmérésben, amelyben az Eurostat a lakók elégedettségét méri. A válaszok alapján Vilnius a legélhetőbb főváros (lakóinak 98 százaléka vallja ezt), de Stockholm és Koppenhága, illetve Bécs és Luxemburg is jól áll a maga 97, illetve 96 százalékával. A legkevésbé Athén lakói szeretik városukat (alig 71 százalék), Rómanak minden ötödik polgára elégedetlen, Párizs és Bukarest lakosságának 83 százaléka elégedett. Ezzel Bukarest a 31 európai város közül a 28. helyre került, még Szófia és Zágráb is megelőzi. Budapest elégedettségi mutatója 84 százalék. A felmérésben a munkaerő-piaci, oktatási, szociális-társadalmi és lakhatási lehetőségeket vizsgálták, és külön rákérdeztek a kulturális életre is, amivel a Bukarestiek 71 százaléka elégedett. Az első helyeken Bécs (97 százalék), Helsinki (94 százalék), Stockholm és Prága (90 százalék) áll, Budapest e téren 82, Szófia 70, Athén pedig 62 százalékon. (România liberă)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szabadság, élet, irodalom – az idén 80 éves Szilágyi Júliával beszélgettünk
Esszéíró, irodalomkritikus, aki kedvenc műfaját, az esszét nem irodalmi formaként, hanem szellemi magatartásként műveli. Háromszoros kisebbségiként élte túl a totalitarizmust, és soha nem állt be a sorba. A számvetések időszakában úgy érzi, hogy két dologról sosem tudott lemondani: a könyvek szeretetéről, és az emberekbe vetett hitéről. Az idén 80 éves Szilágyi Júliával beszélgettünk.
(Mindig várom a vele való találkozást. Belesüppedni az öreg karosszékbe, szemben a hatalmas könyvespolccal, miközben Julika helyet foglal a heverőn, mellette kis asztalon a teája, gyógyszerei, szemüvege, a könyv, amelyet éppen olvas. A zsaluk résein beszűrődik a napfény, a kávé meleg, belekortyolhatok, és Julika mosolyogva kérdezi: – Hogy vagy, mesélj. Persze, ezúttal csak ő mesél. Utánozhatatlanul.)
- Irodalomkritikusként ismertek meg az olvasók, aztán lassan átváltottál az esszére, és ez lett A Műfajod. Épp olvastam a Látó téged köszöntő lapszámában, hogy az irodalmárok zömének, neved hallatán, az esszé jut eszébe. Most, nyolcvan évesen már a memoárírásnak szenteled munkaerődet. 2014-ben jelent meg az Álmatlan könyv, amelyben családod történetét, gyerekkori éveid boldog és drámai eseményeit is megosztod velünk. Ma már a folytatáson, az emlékek második kötetén dolgozol. Ezek szerint úgy érzed, hogy elérkezett a leltárkészítés korszaka az életedben.
- Az én életkoromban, 80 évesen, fontos a mérlegkészítés. Ráadásul, az ember a lényeges dolgokra emlékszik leginkább, ilyenkor derül ki ugyanis, hogy milyen döntő hatások formálták az egyént olyanná amilyen. A gyerekkor nagyon fontos, és én két dolgot emelnék ki életemnek ebből a szakaszából.
Az egyik az, hogy rengeteg szeretetet kaptam a családban. Melegszívű család volt, és a gyerekkultusz a zsidó családokban általában nagyon erős. Valamilyen biztonságérzettel töltött el – nagyon nehéz pillanatokban is – az a tudat, hogy szerettek. És még valami: megtanultam én is szeretni. Szabadabb az ember, ha az érzelmeit ki tudja fejezni.
Ez az egyik nagyon fontos dolog, amire emlékszem gyerekkoromból. A másik fontos útravaló számomra a család erős asszonyainak a példája volt. Ezek az erős asszonyok, akik tudtak harcolni, megtanítottak engem is kiállni magamért, szeretteimért, meggyőződéseimért. Az egyik nagyanyám özvegyen nevelte a gyerekeit.
Az apai nagyanyám, igen. Az anyai nagyanyám, Mama (Dávidovits Ábrahámné, szül. Ganz Hanna), 11 gyermeket szült, nyolcat nevelt fel, egy nagyon okos, szellemes, vonzó, de roppant önző férj mellett. A család nehézségei, főként miután nagyapám egy zöld hályog miatt szinte teljesen megvakult, az ő vállát nyomták, pedig amikor nyolc gyerek és két felnőtt ülte körül az asztalt, nem volt könnyű feladata. Ráadásul, ha csak egy bögre tej mAradt, az nem a gyerekeké volt, hanem nagyapámat, a családfőt illette.
Anyám mesélte, hogy nagyapám, aki szabó volt, mindenkinél korábban, hajnalban kelt, lábujjhegyen kiment a konyhába, amely műhelynek is szolgált, teát főzött, kenyeret pirított: szeretett egyedül reggelizni. A zajos, sokgyermekes házban valószínűleg szüksége volt arra, hogy időnként egyedül legyen. Egy kora reggel azonban édesanyámat, aki alig néhány esztendős lehetett, felébresztette a pirítós kenyér illata, és kilopózott a konyhába, odament nagyapámhoz, leült mellé, de meg sem mert szólalni a szigorú apa jelenlétében, hát még kérni a pirítósból vagy a teából. Sejtette, hogy egy olyan pillanatban zavarja Tatát, amikor nem kellene. – Kérsz te is? – kérdezte váratlanul nagyapám. Anyu csak bólintott. Az volt élete legfinomabb reggelije, hiszen kettesben fogyasztotta el tekintélyt parancsoló apjával. Látszólag jelentéktelen történet, de anyu gyermeklelke számára annyira fontos volt, hogy sosem felejtette el. Én örököltem tőle ezt a családi regét sok más történettel együtt. Igyekszem én is tovább adni. Fiamnak, olvasóimnak.
- A harmadik nagyon erős nő a családban, ha már sorra veszed őket, az éppen édesanyád volt (Szilágyi Elemérné, szül. Dávidovits Gizella) akiről azt írod az Álmatlan könyvben, hogy takarítás közben is verseket mondott: „Megrázta a portörlő rongyot és lelkesen kiáltotta, hogy: Akasszátok fel a királyokat”(Petőfi Sándor költeménye).
- Így van. Mivel neki nem sikerült azt az életpályát, amire szellemi képességei feljogosították volna, kialakítania, mert nem tanulhatott, bennem élte ki az ambícióját, a tanulásvágyát, és nagyon sokat kaptam szellemileg is tőle, nemcsak frondeur hajlamomat, hanem a magyar irodalom szeretetét is tőle örököltem. Kívülről tudta Petőfi, Ady, József Attila verseit. Már alig látott, de még mindig olvasott. Ma is őrzöm a sok lapozástól szétesett verseskönyveit, amelyek kedvenc költeményeinél maguktól nyílnak ki. Házimunka közben is szavalt, én segítettem neki a portörlésben, és mondtam utána. Bár csak négy-öt éves lehettem, és nem értettem meg minden verssort, anyám kisugárzása lenyűgözött. Lényegében az ő irodalomszeretete indított el a pályámon. Egyébként igazi emancipált nő volt olyan értelemben, hogy szeretett mindent, ami nem tartozott közvetlenül a háziasszonyi léthez. Sértett haragja, ami akkor tört ki belőle, amikor meghallotta, hogy a család férfitagjai imádságukban hálát adnak Istennek amiatt, hogy nem nőknek teremtette őket, haláláig elkísérte. Amikor anyám kihallgatta és megértette imájuk lényégét, ami egy ősi férfiközpontú társadalomnak volt az imája, egy pillanat alatt feminista és ateista lett. Megharagudott arra az Istenre, aki különbséget tesz nő és férfi között.
- Egyébként hogyan alakult a te viszonyod a zsidóságodhoz? Nem tudom elfelejteni azokat a megrázó történeteket, amelyeket az Álmatlan könyvben írsz le kislánykorodról: a kötelező sárga csillag viselése, az életveszélyes menekülés Kolozsvárról a román királyság területére édesanyáddal, hogy ne kerüljetek a sok tízezer Kolozsvári zsidó sorsára, akik a Harmadik Birodalom megsemmisítő táboraiban lelték halálukat. De ez csak a gyermekkor. Változott-e, árnyalódott-e ez a viszony életed során?
- Többféle pillanat volt, ami szembesített engem a zsidóságommal. Mondhatnám azt, hogy akkor kezdtem igazán intenzíven megélni, átélni a hovatartozásomat, amikor életveszélybe kerültem, amikor üldözni kezdtek miatta. Már gyerekkoromban kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy vajon mit jelent az, hogy zsidó vagyok. Hét évesen például valami olyasmit jelentett számomra, amiért megvernek az osztálytársaim, azzal a felkiáltással, hogy zsidó ne szavalja Petőfi Sándor Nemzeti dalát, meg azt, hogy nincs jogunk használni a városi közszállítást, és kedves ismerősünk szóvá is teszi ezt, amikor meglát a buszon.
(Erre a történetre emlékszem. A hat-hét éves Julikát a nagynéni fogorvoshoz vitte. Még felszállás előtt elrejti a sárga csillagot, de az ismerős, aki rögtön kiszúrja őket, azonnal lecsap rájuk a lehető legperverzebb módon. Jó hangosan, hogy minél többen hallják körülötte a párbeszédet, azt kérdezi a kislánytól: – Mondd csak, Julika, szereted a csólentet? A következő megállóig kínos lassúsággal telnek percek.)
A gyerekkoromból nagyot ugrok előre az időben, és egy három évvel ezelőtti történetet mesélek el. Kórházban voltam, kardiológiai osztályon, hárman feküdtünk a kórteremben: egy falusi asszony, egy akadémiai kutató asszony, nagyon okos, művelt nő, akivel rengeteget beszélgettem, és jómagam. Bejött egy pap. Gyakran látogatták a román papok a kórházakat, és jól is tették, mert a szenvedő, beteg embernek szüksége van az ilyesfajta lelki támaszra. Láttam azon a falusi asszonyon, hogy milyen mérhetetlenül megkönnyebbülten, felszabadultan egyenesedett ki az ágyában, miután a pap imádkozott érte és megáldotta. Aztán következtem volna én, aki a középső ágyban feküdtem, de még mielőtt elkezdte volna velem is a szertartást, figyelmeztettem, hogy zsidó vagyok. Azt mondta, hogy – Avem un singur Dumnezeu, erre nem volt mit válaszolni, ez nagyon szelíden és okosan hangzott, ha nem is imádkozott velem, megáldott és továbbment a harmadik betegtárshoz, az akadémikus asszonyhoz, aki – miután a pap elhagyta a kórtermet – megkérdezte tőlem, hogy – miért kellett megmondanod, hogy zsidó vagy? S ez szíven ütött. Nem számítottam arra, hogy hetven évvel a Soa után, egy iskolázott, művelt ember ezt kérdezi tőlem. Azt válaszoltam, hogy semmi okom arra, hogy titkolózzam és szégyenkezzem. Az őseim olyan kincscsel léptek be több ezer évvel ezelőtt az európai társadalom életébe, mint az Ótestamentum, amely az egész emberiség számára ajándék volt. Nincs okom szégyenkezni, nincs okom titkolózni.
Én egyébként nem vagyok hívő, de bibliás ember vagyok két jó barátomnak köszönhetően: Szilágyi Domokos és Nagy Kálmán, a Kalevala fordító, mindketten református lelkészek gyermekei. Együtt olvastuk Thomas Mann hatalmas regényét, a József és testvéreit, de egy csomó utalást nem értettem. Őtőlük kaptam ajándékba egy Bibliát, mert már unták, hogy mindig magyarázzanak nekem. Egy világ nyílt meg előttem. Amikor ezt hálásan elmondtam nekik, Szilágyi Domokos megvonta a vállát: – Csak azt kaptad vissza, ami a tiéd. Megismerkedtem Károli Gáspár dübörgő nyelvével. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre több bibliám lett, Cs. Gyimesi Évától is kaptam, meg Selyem Zsuzsától is. Van román és héber nyelvű bibliám is. Gyűjteményem legrégibb példánya, 1873-ból való, egy zágoni udvarházból került elő: Dálnoki Veress Dániel ajándéka. Visszatérve barátaimhoz: ők döbbentett rá, hogy ez a zsidó kultúra része. Kinyitottak előttem egy káprázatos világot, amely elbódított, és amelyet minél jobban meg akartam ismerni. A tudásvágyam végtelen volt, még most is az. Sajnos látóideg sorvadásom van, és egyre kevesebbet tudok olvasni, írni. És ugyanez történik a hallóideggel is. Ez mind a rossz érrendszerem miatt van meg a korom miatt.
- Két totalitarizmust éltél túl. A világháború utáni szép, új világról, amelyhez annyi reményt fűztél, elég gyorsan kiderült, hogy nem az, aminek ígérték.
- A háború után néhány évig valóban boldog gyerek és boldog kamasz voltam, és meggyőződéses kommunista, mert ez az ideológia, ez az eszme-készlet azt ígérte, hogy egyenlő, szabad emberek leszünk a társadalomban. Igazságosan, összetartásban fogunk élni, háború nélkül. És ez rendkívül vonzó gondolat volt az üldöztetés, a bujkálás, a szorongás, a kiszolgáltatottság után. Szívvel-lélekkel hittem ebben, és elhatároztam, hogy én is belesegítek ennek az új világnak a kialakításába. Aztán visszajött a félelem. Nem egyik napról a másikra történt, nem pillanatnyi felismerés volt, észrevétlenül lopóztak gondolataimba a kétségek. A teljes összeomlás 1956-ban következett be. Már azelőtt felfedeztem igazságtalanságokat, amelyeket először próbáltam azzal magyarázni, hogy az emberek nem tökéletesek, és nem olyan könnyű megszokni valami újat és valami jobbat, ami lényegében önfeláldozást is, odaadást is, önzetlenséget is elvár az egyéntől. Úgy gondoltam, hogy az egyén lehet esendő, de ha csatlakozik egy nagyobb csoporthoz, akkor felülkerekedik gyarlóságán az összetartozás öröme. Igen ám, csakhogy még valamire rájöttem: éspedig arra, hogy lelkiismerete, felelősségérzete az egyénnek van, a tömegnek nincs. Ez egy lényeges felismerés volt, és az átmenetek során talán ez volt a döntő pillanat, amely rádöbbentett arra, hogy nem a tömeg az, aki igazságot tud szerezni magának és másoknak, a tömeg egy ösztönös képződmény: befolyásolható és az ösztöneinek, hangulatainak hatása alatt cselekszik jót vagy rosszat. Az egyén az, akinek szembesülnie kell önmagával időnként: mit tettem, hogyan gondolkozom. Ezek a kérdések az egyéni felelősségtudat és az egyéni lelkiismeret termékei. Ez a felismerés vezetett el a következőkhöz: az egyik korszak hibáiból következtek az új hatalmi rendszer szörnyűségei. A hatalom ugyanis megrontja az embereket, elhiszik, hogy rendelkezhetnek embertársaik élete felett, és előbb-utóbb az elnyomottak, az alattvalók is beletörődnek abba, hogy őket mások irányítsák, mások rendelkezzenek felettük.
- Nem mAradtál meg azonban csak a felismerés szintjén, hanem felismerésednek hangot is adtál. És nem féltél. Vagy nem úgy féltél, mint mások, akik nem mertek megszólalni, nem mertek tiltakozni.
- Emlékszem egy mozzanatra, a nyolcvanas évek elején történt, amikor mindenért állandóan sorba álltunk. Kenyérért álltam a Széchenyi téri kenyérbolt előtt. Egy ideig Mihály is velem volt, aztán hazaküldtem tanulni. Már órák óta vártunk a kenyérre, amikor megszólított egy mellettem álló: – Mănânci pâine românească, de ce vorbești altă limbă? Visszavágtam, hogy – Mănânc pâinea pe care am câștigat-o cu munca mea și văd că pentru pâinea asta pe care nu-i sigur că o putem cumpăra astăzi, stăm la coadă împreună, eu unguroaica și dumneata, român. Îți dai seama? Csend lett. Ebben az éhező emberben, aki rosszul öltözött, nyúzott arcú volt, mindenek ellenére ott munkált az ösztön, hogy hatalmaskodjon velem, mert én más nyelvet beszélek. Nem gondolta végig, hogy ő is ott áll mellettem a kenyérsorban. Együtt állunk.
Persze, én a nyolcvanas évek elején már a Központi Bizottságnak címzett tiltakozó levelet írtam alá, amelyet kijuttattunk a Szabad Európa Rádióhoz is. Úgy éreztem, hogy részt kell vennem a tiltakozásban. Nem bántam meg, bár kockázatos volt, és a szüleim állandó rémületben éltek. Emlékszem, hogy egy hasonló levél aláírása után, anyám, ebéd közben – megvolt ez a jó szokása, hogy ilyenkor, a levessel együtt tálalja a kényes témákat is – jegyezte meg: – Jól van, magaddal nem törődsz, de gondolj a gyermekedre. Felelős vagy érte, mi történik vele, ha téged baj ér? Azt válaszoltam, hogy – Nekem éppen azért kell ezt csinálnom, mert Mihályra gondolok, aki meg fogja tőlem kérdezni pár év múlva, hogy te mit tettél a diktatúra ellen? Ha most nem tennék semmit, nem tudnék a szemébe nézni. Ekkor Mihály is letette a kanalát. – Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem írod alá. Úgy éreztem volna, hogy miattam félsz. 12-13 éves lehetett ekkor. Tehát így nevelődött ő is, mert meggyőződésem, hogy nem a szavainkkal, hanem az életünkkel nevelünk.
Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus, egyetemi oktató 1936 augusztus 1-én született Kolozsváron. Itt végezte a tanulmányait is: 1960-ban a Babes- Bolyai Egyetemen szerzett tanári oklevelet a magyar nyelv és irodalom szakon. Diákévei alatt kezdett publikálni a Korunk és az Utunk hasábjain. Előbb a Dolgozó Nő művelődési rovatát vezette, majd a Korunk szerkesztőségének lett belső munkatársa 1991-ig. Cs. Gyímesi Éva meghívására 1994-2006 között a Kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén megbízott előadótanár volt. Önálló kötetei: Jonathan Swift és a huszadik század – kismonográfia, 1968; René Fallet: Egy félnótás Párizsban - regényfordítás, 1969; A helyszín hatalma - Esszék, tanulmányok 1989; Mit olvas, Hamlet herceg? – Esszék, tanulmányok 1993; Versenymű égő zongorára – Esszék, tanulmányok 2002; Lehet-e esszét tanítani? – 2007; Feljegyzések az akváriumból – Esszék, jegyzetek, 2010; Álmatlan könyv – memoárkötet, 2014.
- Le is írod valahol, hogy a tiltás ellenére, külföldi újságírókat fogadtál otthonodban a nyolcvanas években. Angolul zajlott a beszélgetés, és Mihály fiadnak megengedted, hogy mindent végighallgasson.
- Először is Mihály angolos. Sokkal jobban beszélt már akkor angolul, mint én. Én franciául tudok jobban. De ez csak egy részletkérdés. A fontos az, hogy én tényleg nagyon féltettem őt amiatt, hogy annyira kiszolgáltatottak voltunk, hogy bármikor akár ártatlanul is elítélhettek volna. Négy barátom lett öngyilkos, mert nem bírták azt a rettenetes nyomást, amely abban a rendszerben rájuk nehezedett. Énbennem nincs semmi bosszúvágy, pedig lehetne… de hogy ezekkel az emberekkel mit tettek…
(Elborul az arca, mintha friss, alig néhány napos veszteségről volna szó. Tudom, bár nem mondja ki nevüket, hogy Szilágyi Domokosra, Nagy Kálmánra, a Páskándi perben Gézát védő ügyvédre, Reich Miklósra és nem utolsósorban Cs. Gyímesi Évára gondol.)
Nem akartam, hogy a fiamat felkészületlenül érjék azok eljárások, amelyeket ellenem indíthatnak, ugyanakkor meg kellett értetnem vele, hogy miben él. Csak úgy lehet valaki igaz ember, ha ismeri az igazságot. Jobban féltettem attól, hogy eltorzul, mint attól, hogy így is, úgy is ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak. Akkor legalább tudjuk, hogy miért.
- Abban a periódusban hagytál fel a klasszikus értelemben vett irodalomkritikával, és tértél át az esszére.
- Észrevettem, hogy valamiféle cenzori magatartást várnak el tőlem, valamilyen ideológiai tanfelügyelő kéne legyek, aki kioktatja és megfélemlíti az írókat, hogy nem a mű önmagában való értékét kell keresnem, hanem valamilyen politikai tendenciát, és ez a tendencia, kötelező módon, egybe kellett, hogy vágjon az államszocializmus, a diktatúra céljaival. Nem akartam eszköz lenni, nem akartam részt venni a kollégáim terrorizálásában. Fokozatosan alakult ki ez a tudatosodás, a kritikáim pedig egyre személyesebbek lettek, egyre jobban távolodtak a politika által kiszabott úttól, és egyre inkább élményközpontúakká váltak. Észrevétlenül váltottam kritikusból esszéíróvá, nem volt egy előre eldöntött dolog.
- Szinte hihetetlenül hangzik, de nemcsak világlátásodat, szakmai választásaidat befolyásolták a történelmi események, hanem magánéletedet is. Kétszer mentél férjhez, kétszer váltál el, mindkét döntésedben része volt a politikának is. (Nevet, bólogat a félig kérdés, félig állítás hallatán. Egy régi interjúban találtam utalásokat az első házasságára vonatkozóan, a második, Gáll Ernővel való házasságáról ő maga mesélt nekem egy keveset évekkel ezelőtt.)
- Én politikus természet vagyok. Nem azért, mert a hatalom érdekel. Utoljára akkor érdekelt a hatalom, amikor pionírként azt hittem, hogy én leszek az osztagparancsnok, de nem én lettem, hanem az az osztálytársnőm, akinek fogorvos édesapja kezelte az osztályfőnöknő fogait. Akkor csalódtam a hatalomban, és azóta sem érdekel (ismét nevet). Tehát a politika számomra nem hatalmi kérdés, hanem az emberek közötti viszony kérdése. Az első férjemhez még érettségi előtt mentem hozzá, kimAradtam az iskolából, aztán magánúton tettem le vizsgáimat, és azért döntöttem így, mert őt igazságtalanság érte az egyetemen. Akkoriban állandóan önéletrajzokat írattak velünk, hogy ellenőrizhessék, nem kerülünk-e ellentmondásba egy korábbi önéletrajz állításaival. Vőlegényemnek, városi gyerek lévén, édesapja Kolozsváron volt könyvelő, eszébe sem jutott, hogy önéletrajzában meg kell említenie nagyapja vargyasi kaszálóját. „Kiderítették”, hogy kulákivadék, aki titkolni akarja a párt elől származását. Hihetetlen cirkusz lett belőle, úgy tűnt, hogy nem is diplomázhat, sőt eltörlik minden elvégzett tanulmányát a negyedik elemi osztályig. Én úgy éreztem, hogy ha igazán szeretem őt, akkor mellé kell állnom, annál is inkább, mert tudtam, hogy van olyan rokonom, akinek az összeköttetései révén meg tudjuk menteni ezt az ártatlan embert. És gyorsan férjhez penderültem. Az eltávolodás tőle egy nagyon meglepő helyzetben kezdődött. Akkoriban egy olyan mentalitású társadalomban éltünk, ahol a nő feladata a házaséletben, a gyereknevelésben ki is merült. Ezt én nem tudtam elfogadni, túl akartam lépni ezen a kereten. Gotthárd Gyuri már vegyészként dolgozott Barcarozsnyón, én pedig – bár ott voltam vele – egész nap a könyveket bújtam: Kolozsvárra szerettem volna felvételizni az egyetemre, ő viszont ezzel nem értett egyet. Elváltam tőle, de a házasság romjai alól sikerült kimenteni a barátságot.
(Hihetetlennek tűnő történet, regénybe illő „megmentési akció”. Hány éves lehetett Julika az első házassága megkötésekor? Valószínű még nem töltötte be a tizennyolcat. Húszévesen, az 56-os eseményeket már Kolozsvári egyetemistaként éli meg.)
Mellesleg megjegyzem, hogy én nem vagyok feleségnek való. Megszerettem embereket, nem voltam se púpos, se sánta, tehát kialakultak olyan kapcsolatok, amelyek házassághoz vezettek, de hiányoztak belőlem azok a készségek, amelyek egy nőt jó feleséggé tesznek. Például én csak a második házasságom után tanultam meg igazából főzni, akkor, amikor anyám beteg lett. Valaki nekem az ötvenes évek közepén azt mondta, hogy én a huszonegyedik századba való asszony vagyok. Lehet, hogy igaza volt, lehet, hogy nem, mindenképpen én a kompromisszumoknak azt a módját, ami annak idején a férfiakban is, de főként a nőkben elevenen élt, nem tudtam se elfogadni, se gyakorolni.
Gáll Ernővel az 1956-os események hoztak össze. Azon az este, amikor megindultak a tankok Románián keresztül Magyarország felé, Ernő meghívott sétálni a Tordai útra. És elmagyarázott nekem mindent: évtizedekre visszamenőleg a kommunista mozgalom történetét. Ő volt a Férfi, aki érti a dolgokat, aki erős, aki szembe tud nézni a tényekkel, aki meg tudja magyarázni az eseményeket. Tulajdonképpen ez döntötte el, hogy oda húzódtam az erőhöz és az értelemhez. Ez volt a második házasságomnak a fő oka. És mi sokáig egymáshoz tartoztunk, annak ellenére, hogy bizonyos vonatkozásai a házasságunknak nem voltak olyan szenvedélyesek, mint az elején. Azt hiszem, hogy az évek múlásával egyre önállóbb lettem, és a politikai döntéseim is egyre radikálisabbak voltak, mint az övéi. Ő vezető ember volt, és a felelősségnek más szintjén gondolkozott, mint én. Nem is értem, honnan volt bátorságom felrúgni a szabályokat, bár vettem észre, hogy idegen férfiak álldogálnak a házunk előtt, elkísérnek, majd visszakísérnek, lehallgatják telefonbeszélgetéseimet. A suszteremnek is, aki a cipőimet javította a személyi adatai szerepelnek a dossziémban.
(Nevet, de gyorsan elkomolyodik.)
Mindenkit figyeltek, akivel érintkeztem. Nem tudom mit tételeztek fel rólam. Messze túlbecsülték a befolyásomat az emberekre. Elkaphattak volna, bezárhattak volna bármikor. Arra a következtetésre jutottunk Ernővel, hogy fontosabb volt számukra tudni azt, hogy kikkel érintkezünk, főként a külföldi kapcsolatok esetében, mint az, hogy „kivonjanak a forgalomból”. A diktatúra fél. A diktatúra félelemre alapozza hatalmát. A kisember félelmére meg a saját félelmére. A diktatúra paranoiás, a diktatúrának üldözési mániája van. A diktatúrának szüksége van ellenségre, hogy önmaga létét igazolja és félelemben tartsa az embereket.
- Okozott-e köztetek feszültséget az a tény, hogy Gáll Ernő kompromisszumkészsége nagyobb volt a tiednél? Csalódtál-e benne emiatt?
- Voltak olyan döntései, amelyeket csalódásként éltem meg, de az ő iróniája és önkritikai érzéke utolérhetetlen volt. Tudatosan élte meg mindegyik kompromisszumot, mindegyik föladott elvi négyzetcentimétert, nem csapta be sem önmagát, sem engem. Ugyanakkor teljesen más dimenziókban gondolkodott: túl volt a munkaszolgálaton, túl volt Buchenwaldon. Megtanulta, hogy ha bizonyos dolgokat túl akarsz élni, akkor engedned kell, vagy észrevétlenné kell válnod, nem kell kiadnod magad, mert az életedbe kerülhet. Én 19 évvel fiatalabb voltam, más a temperamentumom is, nem beszélve arról, hogy nem volt mögöttem egy olyan élettörténet, mint az Ernőé. Szellemi társakként sokáig összetartoztunk, még akkor is, amikor gyakorlatilag már nem voltam a felesége.
- Már nem voltál férjnél, amikor megszületett a fiad, Mihály. A szülészetről ebbe a lakásba jöttél haza, ahol most beszélgetünk.
- A szüleim nagy örömmel fogadták a hírt, hogy várandós vagyok, mert én 12 évnyi házasság alatt egyszer sem estem teherbe, és az orvosok nem tudtak segíteni rajtam. Nekem nagyon hiányzott a gyermek. Tehát számomra egy rendkívüli ajándék volt. Nem kívántam én senkitől semmit, nekem a gyerek kellett. És nem bántam meg, bár csalódtam magamban, mert azt hittem, hogy anyja is, apja is tudok lenni. Nem. Az apát nem pótolja a legjobb anya sem. Ennyit tudtam neki nyújtani.
- És te nagyon szereted őt.
- Nagyon...
- Mégis elengedted…
- Én nem engedtem el, és nem tartottam vissza. A gyermek nem tulajdonom. Neki joga van a saját életéhez. Saját döntéseihez. Az egész nevelési koncepcióm értelmetlen lett volna, ha a végén elkezdem terrorizálni, és az én akaratomnak kell alárendelnie a saját céljait. Nem tönkretenni akartam a gyerekemet. Azt akartam, hogy boldog legyen, és azt csinálja, amit szeret. Nem beszéltem rá arra sem, hogy valami praktikus pályát válasszon. Filozófus akart lenni. Kérdezte is az unokanővérem, hogy – Kinek kell manapság a filozófia, Mihály így válaszolt: – Nekem.
- Aki egyszer is járt nálad, az nem felejti ennek a szobának a hangulatát, ahol faltól falig, padlótól mennyezetig ér a könyvespolc, ahol a leghétköznapibb témák sem banálisak, ahol a sok ezer kötethez támaszkodva néznek minket családtagjaid a megsárgult fotókról. Ahol minden festménynek, minden tárgynak megvan a maga története. Itt fogadod barátokat, itt beszélgettél a 90-es években tanítványaiddal is. Mindenkit megérint ennek a helynek a különlegessége. Az itt töltött órák mAradandó emlékké válnak. Mi a titkod?
- Szelektíven szeretem az embereket. Azokat szeretem, akik olyan értéket képviselnek szellemileg, erkölcsileg, emberileg, hogy amit egymásnak nyújtunk, az összhangban van, ezért mindkét fél úgy érzi, nem volt fölösleges időpocsékolás a nálam elfogyasztott tea vagy kávé. Vannak idős és nagyon idős barátaim, barátnőim is, de nagyon szeretem a fiatalokat. Ezért imádtam tanítani, és ha választanom kellene kedvencet a megjelent munkáim közül, akkor a Lehet-e esszét tanítani könyvemet választanám, amelyet elsősorban diákjaim számára írtam, egyfajta köszönetképpen is, mert amennyit én nyújtottam nekik, ők hatványozottan viszonozták. Mai napig visszajár néhány kedves tanítványom, akikkel ugyanúgy beszélgetek ebben a szobában, mint évekkel ezelőtt, amikor első írásukról kellett véleményt mondanom, de közben meghánytunk-vetettünk a kortárs irodalomtól a politikai kérdésekig és magánéleti problémákig mindent. Éveket fiatalodom egy jó beszélgetés közben.
Víg Emese
maszol.ro