Pozsony előtt, Pozsony után
Románia mindenre rábólint, amit Brüsszel kér vagy javasol, próbálja kihasználni a természetes határai adta előnyöket. A román államfő az ET találkozó után újságíróknak elmondta, szeretné, ha valamelyik Angliából távozó uniós irodát vagy ügynökséget Romániába költöztetnék. Helyezkedni tudni kell. Simon Judit jegyzete.
Az Európai Tanács pozsonyi ülését nagy várakozás, és ha lehet, még nagyobb kíváncsiság előzte meg. Ez volt az első csúcstalálkozó a kilépni készülő britek nélkül, és sokan számítottak arra, hogy eljött a nagy konszenzusok ideje. Nem jött el, de van remény, legalábbis ez derül ki az informálisnak nevezett találkozó zárónyilatkozatából. Igazából nem is jöhetett, mert a menekültkérdés, Merkel gyenge szereplése a tartományi, illetve fővárosi választásokon, a francia államfő és német kancellár a csúcsot megelőző látogatásai a tagországok fővárosaiba, az olasz kormányfő duzzogása, amiért kihagyták a jelképesen közös sajtótájékoztatóból, a Visegrádi négyek – ez esetben lehet csak hármak – külön-út keresése, arra enged következtetni, hogy elkezdődött a brexit utáni helyezkedés. Noha London még el sem kezdte a kiválási tárgyalásokat az EU-val, az államok máris újra szeletelnék a tortát, szeretnék minél jobban pozícionálni magukat az előbb-utóbb szoros(abb)ra rántott Unióban.
A pozsonyi találkozót megelőzően, Junker, az Európai Bizottság elnöke szezonnyitó beszédnek hatására, az elemzők arra számítottak, hogy a szlovák fővárosban legalább az európai közös védelmi rendszer, a közös haditechnikai fejlesztés terve szó szerint elhangzik, mi több, a jelenlévő állam- és kormányfők rá is bólintanak. Az Európai Tanács ugyan informális találkozónak nevezte a csúcsot, de az elemzők mégis több konkrétumra számítottak.
Az egyetlen konkrét döntés, hogy hat hónap múlva döntenek
az Unió legégetőbb kérdéseiről, melyeket meg is neveznek a zárónyilatkozatban, pontosabban a Pozsonyi Ütemtervet tartalmazó dokumentumban. Szlovákia soros elnöksége alatt, az elkövetkező fél évben kell kidolgozni az európai határok szoros védelmét, s megoldani, hogy ne induljon újra „a migránsok ellenőrzés nélküli beáramlása a tavalyihoz hasonló módon; az irreguláris migránsok számát tovább kell csökkenteni. Biztosítani kell a külső határok teljes ellenőrzését, és helyre kell állítani a schengeni rendszer rendes működését.” A dokumentum célként tűzi ki a Törökországgal kötött megállapodás betartását, más szóval, tovább kell fizetni Ankarának, ha tetszik, ha nem Erdogan erőpolitikája. Több EU-n kívüli állammal is tárgyalni kell arról, hogy tartsák távol a bevándorlókat az Unió határaitól, illetve legyen hová visszatoloncolni az illegálisan érkezőket. A biztonságot szolgálná az ET szerint, hogy „ha bárki átlépi az EU külső határát, akkor is, ha az uniós tagállam polgáráról van szó, adatait ellenőrizzék az érintett adatbázisok lekérdezésével, melyeket egymással össze kell kapcsolni. Meg kell kezdeni az Európai Utasinformációs és Engedélyezési Rendszer (ETIAS) létrehozását, amely lehetővé tenné a vízummentességre jogosult utazók előzetes ellenőrzését, illetve szükség esetén beutazásuk megtagadását.”
A pozsonyi dokumentum kétszer is hangsúlyozza a radikalizálódás megfékezésének szükségességét a tagállamokban. Ezek a passzusok korántsem csak a bevándorlókra, bevándoroltakra utalnak, hanem a radikálisnak mondott szélsőséges politikai erőkre, megnyilvánulásokra is, tekintve, hogy elsősorban a volt szocialista országokban, de más államokban is megerősödőben vannak a szélsőséges politikai erők, illetve szélsőséges retorikák.
Az ütemterv tartalmazza a gazdasági megerősödést, a szociális jólét növelését, a munkahelyteremtést a fiatalok számára, és nem utolsó sorban az EU polgárai biztonságának megőrzését.
Mindezeket hat hónap alatt szeretné elvégezni Brüsszel, ami nem kis feladat a rá jellemző nehézkés és lassú bürokráciával. Arról sem esett szó, pedig az elemzők erre is számítottak, hogy az ET ülésén felvetődik az alapszabály módosítása legalább annyiban, hogy a gyors döntések meghozatala érdekében nem minden esetben legyen szükséges valamennyi tagállam beleegyezése.
Ami kiderült Pozsonyban, hogy a britek kiválása szükségessé teszi a kontinentális Európai védelmi rendszer megerősítését, valamint azt is, hogy az EU hangadói Berlin és Párizs. Ezt igazolja az ominózus Merkel-Hollande közös sajtótájékoztató, ahová nem hívták meg az olasz kormányfőt. A fiatal Mateo Renzi már azért is remélte, hogy a német kancellár és a francia államfő meghívják harmadiknak, mert nem sokkal a csúcstalálkozó előtt hármasban tárgyaltak a világ dolgairól. Olaszország számíthat ugyan nagyobb szeletre az európai tortából, de semmiképpen sem foghatja a kést.
Románia sem akar kimAradni az újraosztásból. Bukarest jó helyzetben van, hiszen három unión kívüli állammal határos, melyből kettő finoman szólva is problémás, a harmadik határait pedig komolyan döngetik a Németországba igyekvő bevándorlók.
Az ütemtervben szerepel, hogy a „határvédő” államoknak anyagi támogatást is kell nyújtani, ami nem kevés pénzt jelenthet az országnak, ha nem is annyit, amennyit Bulgária kaphat a török határ okán. Amúgy az Európai Bizottsághoz közeli források szerint Románia felvételét a schengeni övezetbe éppen a bolgár–török határ akadályozza, és bármily fájdalmas ez, Bukarest és Szófia egyazon csomagban vannak. Ennek ellenére, ha hinni lehet a francia és a román államfőnek, hamarosan megtörténik a sokadik első lépés Schengen felé, az ellenőrzés megszüntetése a repülőtereken. Ez persze az árúkra vonatkozik, mert az utasok ellenőrzése még szigorúbb lenne.
Románia mindenre rábólint, amit Brüsszel kér vagy javasol, és próbálja kihasználni a természetes déli határai adta előnyöket. Mi több, bizonyítandó, hogy az EU rendelkezésére áll, máris elkezdett fegyvereket vásárolni. Iohannis az ET találkozó után újságíróknak elmondta, szeretné, ha valamelyik Angliából távozó irodát vagy uniós ügynökséget Romániába költöztetnék. Az államfő felvetése azért érdekes, mert bizonyítja a helyezkedést. Bármilyen kicsi is legyen egy uniós ügynökség, pénzt hozhat és bevonhatja az országot az uniós körforgásba. Még az is lehet, hogy a jelenlegi bizonytalanságból jól jöhet ki Románia, és amikor végre rendeződnek az EU sorai, Bukarest a sorban előbbre állhat.
erdelyiriport.ro

Merre tovább, Kézdivásárhely?
A céhes hagyatékot ma is őrzik, ápolják és határozottan kiállnak a székely szimbólumok mellett. Kézdivásárhely az utóbbi években sokat fejlődött, a várt színvonal elérése azonban még messze van. Riportunkban a továbblépés esélyeit latolgatjuk.
Sepsiszentgyörgytől északkeleti irányba haladva, 30 kilométer után a Fekete-ügy lapályához érkezünk, oda, ahol Gábor Áron ágyúit öntötték. A patinás, macskaköves utcák, a szinte mesélő udvarterek a nagyobbrészt barokk és klasszicista épületek népi ihletésű homlokzati díszítéseivel olyan érzést keltenek a látogatóban, mintha mézeskalácsvárosba érkezett volna. Pláne, ha a főtéren az 1907-ben felhúzott, kétemeletes szecessziós alkotmány előtt halad el.
„A semmiből teremtett mindent Háromszék Párizsa” – írja Orbán Balázs az évszázadok óta székely városként működő településről, amely Luxemburgi Zsigmond király idejében, 1427-ben kapta meg vásári jogát. Az akkor még Thorya Wására néven ismert, később, 1562-től Kézdivásárhelyként fejlődő város története a bronzkorig nyúlik vissza, a 19. század közepe táján pedig területén római kori leleteket találtak. Orbán Balázs A Székelyföld leírásában olyan településként említi, amelynek helyén egykor a Praetoria Augusta nevű római város állt.
Ma a település arculatát a Közép-Európában egyedi, hetvenkét udvartér teszi jellegzetessé, azaz a főteret övező, keskeny, sikátorszerű utcává alakult udvarok. Ezeket a megkopott utcákat járta a Bereckben született, de Kézdivásárhelyen ágyút öntő Gábor Áron tüzérőrnagy és segédje, Turóczy Mózes, Benkő Dániel mezőgazdasági szakíró, Bányai János geológus vagy járja Fekete Vince költő.
Vargák és céhek városa
Orbán Balázs leginkább a helyi lakosság hazafiasságáról és nemzetvédelmi talpraesettségéről ír. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Székelyföld védelmében Kézdivásárhely vezető szerepet töltött be: Gábor Áron parancsára Turóczy Mózes 64 ágyút öntetett a városban. A harcok és a tűzvészek az évszázadok során az egykori Kézdiszék központjaként működő települést is megtépázták, az urbánus fejlődés megszakadásához azonban ez kevésnek bizonyult, ugyanis később Háromszék egyik legjelentősebb városává nőtte ki magát. A Brassót Moldvával összekötő Ojtozi-szorosi kereskedelmi útvonal mentén fekvő helység a 16. és 18. század között Erdély egyik legfontosabb kézműves és kereskedelmi központjává alakult, céhipara híressé tette a környéken. Kázdivásárhelyt gyakran emlegetik manapság is a vargák és a céhek városaként.
Alacsony bérezésű munkahelyek
A múltból a jelenbe a város polgármestere, Bokor Tibor próbál átvezetni. Az örökség megtartása, megóvása az ő vállára is nehezedik. Ezelőtt három évvel kezdték el a Kézdivásárhely névjegyeiként is felfogható udvarterek felújítását, azonban a munkálatok nehézkesen haladnak. Az udvarterek mellett számos más történelmi épület is felújításra vár, és összességében az egész főtérre ráférne a munkáskéz. Egy szép kinézetű városban azonban meg is kell élni valamiből: Bokor Tibor egyik legnagyobb sikerének a közelmúltban létesített két ipari parkot tartja, bár megjegyzi, a csekély román állami és EU-s támogatás miatt a város önkormányzatának 50 százalékban kellett hozzájárulnia a terv kivitelezéséhez. Egy Székelyföldi város sportolói számára mégis a korcsolyapálya az egyik legfontosabb létesítmény, de erre egyelőre még várni kell, ugyanis a fedett jégpálya építése jövő év márciusára fejeződik be.
Kézdivásárhelyen, akárcsak a legtöbb Székelyföldi településen a legnagyobb gond az alacsony fizetés. Azt tartják, aki Kézdivásárhelyen vagy környékén dolgozni akar, az biztosan talál munkát a nadrágok völgyének nevezett városkában, ahol az országszerte ismert nadrágok készülnek. A textilipari vállalkozásoknak köszönhetően sikerült ugyan visszaszorítani a munkanélküliséget, az alkalmazottak többsége azonban jóval az országos átlag alatti, alacsony bérekre panaszkodik. A polgármester szerint a nemrég elkészült ipari parkokba igyekeznek olyan vállalatokat – főleg nehézgépipari cégeket – bevonni, ahol a bérek színvonala is magasabb lenne.
Néhány agrárvállalkozó kivételével a szebb időket megért mezőgazdaság az emberek többsége számára már nem tényező. A mezőgazdaság jó esetben is csak kiegészítő tevékenység olyan családoknak, akik a településen vagy annak környékén kisebb-nagyobb földterületekkel rendelkeznek.
Együttműködést szorgalmaz a Néppárt
Nem fest túl jó képet az RMDSZ-es városvezetésről az Erdélyi Magyar Néppárt helyi önkormányzati képviselője és a párt országos alelnöke, Taierling Johann. Az ellenzéki politikus szerint a legnagyobb gond a fiatalok tömeges kivándorlása. „Ha valamit tenni akar a városvezetés az érdekükben, akkor azt sürgősen el kell kezdenie. Ehhez jól fizető munkahelyek kellenek. Az ipari parkba mindenekelőtt olyan cégekre van szükség, amelyek hajlandók fejleszteni, és olyan munkahelyeket teremtenek, amelyek otthonmAradásra bírhatják a helyi és a környékbeli fiatalokat” – fogalmaz a tanácsos. Ehhez azonban olyan döntések szükségesek, amelyek a közérdeket, és nem egy szűk gazdasági réteg előnyeit támogatják – véli. A városvezetés jelenleg 120 állás megteremtését célozta meg, valójában azonban több száz jól fizetett munkahelyre volna szükség ahhoz, hogy a fiatalokat itthon lehessen tartani. A néppárti képviselő szerint az ipari park benépesítésében pártjának szakemberei is támogatják a polgármestert, de együttműködés mégsincs, ezt ugyanis az RMDSZ-es polgármester folyamatosan elutasította.
Pezsgő kultúra és turistaözön
Ha valami igazán jól működik Kézdivásárhelyen, az a kulturális élet. A Vigadó Művelődési Egyesület míves homlokzatú épülete mindig zajos az egymást váltó kulturális rendezvényektől. A 2009-ben indult Városi Színház előadásain kívül az impozáns épület könyvbemutatóknak, zenés és táncos esteknek, fotókiállításnak, költői-írói felolvasó esteknek, filmvetítéseknek és interaktív gyermekműsoroknak ad helyet. Az egyesület elnökétől, Lung László Zsolttól megtudtuk, alkalmanként kétnyelvű programokat is biztosítanak a helyi román lakosság számára. A könnyűzene és folklórdallamok mellett rendszerint operett- és opera-előadások is felkerülnek egy-egy kulturális évad repertoárjára.
„Az Őszi Sokadalomra már közel 16 éve gyűlnek össze a város és a környék lakói” – mondotta lapunknak Ménessy Kinga főszervező, a Polgármesteri Hivatal szóvivője. Kézdivásárhely céhes múltjának okán a koncerteken és kulturális programokon kívül a hagyományos termékek vásárára fektetik a hangsúlyt minden év augusztusában. A kézműves termékek és finomságok végeláthatatlan serege, a történelmet szinte mesélő látnivalók a környék borvizeivel is vonzzák a turistákat, idén augusztus végéig már több mint 130 ezren látogatták meg a települést. Idéntől a frissen kaput nyitott turisztikai iroda is hozzájárul az idegenforgalom fellendüléséhez.
Nem adják fel a zászlóügyet
Az elmúlt két esztendőben a céhes város a magyarság elégedetlenségétől volt hangos, miután a folyamatosan cserélődő megyei prefektusok újra és újra levétették a középületekre kitűzött székely zászlót. „A román tévécsatornák által gerjesztett feszültség teljesen ellentmond a tényeknek, hiszen a román és magyar városlakók egymás közt békés kapcsolatot ápolnak” – mondta a polgármester, aki a bizonyíték híján revizionista merényletkísérlettel vádolt Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjainak ügyét is túlzásnak tartja. A több mint húszezer lakost számláló városnak ma 6,2 százaléka román, akiknek mind a Vigadóban, mind az Őszi Sokadalom és a hagyományos termékvásárok során helyet, illetve programokat biztosítanak.
Bokor Tibor szerint békés együttélésről akkor beszélhetünk, ha mindkét nemzet kölcsönösen tiszteli egymás történelmi szimbólumait. „Belefáradtam a peres ügyek huzavonájába, így, ha a végszükség úgy hozza, magánterületek bevonásával, de mindenképpen kitűzik a székely zászlókat” – magyarázza a polgármester. Azt viszont ő sem érti, hogy számtalan más romániai településtől eltérően Kézdivásárhely miért nem tűzheti ki saját városi lobogóját annak ellenére sem, hogy ezt a helyi önkormányzat törvényesen megszavazta.
Kádár Hanga |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Felavatták Márton Áron kőkoporsóját Gyulafehérváron
MTI | - Felavatták Márton Áron erdélyi püspök kőkoporsóját csütörtökön a Gyulafehérvári érseki székesegyház déli mellékkápolnájában. A 36 évvel ezelőtt meghalt Márton Áron újratemetési ceremóniáját a Szent Mihály székesegyház templombúcsúja keretében tartották, Miguel Maury Buendía apostoli nuncius vezetésével.
Szentbeszédében Jakubinyi György Gyulafehérvári érsek arra emlékeztetett, hogy Márton Áron két totalitárius rendszer, a nácizmus és a kommunizmus idején teljesítette mAradéktalanul a püspöki jelmondatában vállaltakat: nem utasította el a munkát és a szenvedést. Mint felidézte: a boldog emlékezetű püspököt talán – az azóta szentté avatott – II. János Pál pápa jellemezte a legtalálóbban, amikor 1980-ban, a püspök nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában „az úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgájának" nevezte. Márton Áron hivatali utódja felidézte azt is: 36 évvel ezelőtt éppen zúgtak a székesegyház harangjai, és a Szent Mihály napi templombúcsúra hívták a híveket, „amikor Márton Áron visszaadta lelkét az urának".
A szentmise utáni ünnepi beszédében Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős magyar államtitkár megemlítette: a rekordok könyvébe illene, hogy a Securitate 75 ezer oldalnyi feljegyzést készített Márton Áronról. Az államtitkár szerint a püspök bűne az volt, hogy rávilágított a liberalizmus, a bolsevizmus és a fasizmus egyaránt elfogadhatatlan ideológiájára. Úgy fogalmazott: a látszólag különböző ideológiákban az a közös, hogy tagadják Istent, és nevetségessé tették az Isten tiszteletét. Az államtitkár megemlítette: az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 2. bécsi döntés után Márton Áron a Romániához tartozó Gyulafehérváron mAradt, hogy védje híveit, és támaszt nyújtson az árván mAradt magyarságnak.
„Észak-Erdélyben a románok ellen elkövetett bűnök miatt tiltakozott a magyar hatóságoknál. Elfogadhatatlannak tartotta a bosszút. Sok-sok megaláztatás, támadás ellenére vallotta, hogy az egymásba ékelten élő két népnek békében, egymást tisztelve kell élnie. Felismerjük-e a mai kor keresztényellenes időszakában, hogy ortodox, protestáns és katolikus keresztények csak összefogással mAradhatunk fenn? Tudunk-e következetes fegyelemmel és a megbocsátás eszközeivel élni, mint ahogy ő tette a megtévedt papjaival, akik a békepapságban látták az egyetlen menekülési lehetőséget?" – tette fel a kérdést Soltész Miklós.
Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá és szentté avatásának a vatikáni posztulátora (előkészítője) elmondta: Márton Áron esetében a Szentszék már a boldoggá avatás előtt engedélyezte, hogy a püspök hamvait a székesegyházban kő koporsóba helyezzék. A posztulátor szerint a Gergely Zoltán szobrászművész által elkészített mészkő szarkofág hűen idézi Márton Áron szellemét: egyszerűségében nemes, hagyományőrző és korszerű. A Gyulafehérvári ünnepségre hívek ezrei érkeztek az egész Kárpát-medenceéből. A templomon kívül kivetítőkön tették számukra láthatóvá a ceremóniát.
Mint arról a Krónika beszámolt, Márton Áron hamvait szeptember elsején exhumálták a székesegyház altemplomából, és helyezték el az új szarkofágban. A hamvak számára azért készíttettek a templom egyik déli mellékkápolnájában kőkoporsót, hogy bárki számára lehetővé tegyék a sír látogatását, és elősegítsék a püspök boldoggá, majd szentté avatását. A kőszarkofág Hunyadi János és fia, Hunyadi László síremléke közelébe került a székesegyházban.
A Gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyét 1939 és 1980 között vezető Márton Áron püspök a 20. századi erdélyi magyar közélet egyik legkiemelkedőbb alakja volt. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem intézet a Világ Igaza címet adományozta neki. A második világháborút lezáró párizsi béketárgyalások idején az erdélyi magyarság, a székelység önrendelkezésének egyik szószólója volt. A kommunista hatalommal szemben is állást foglalt. 1949-ben letartóztatták, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd 1955-ben nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a Gyulafehérvári püspökség épületét, de látogatókat fogadhatott.
Márton Áron püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal. A Budapesti nemzetpolititikai államtitkárság 2016-ot, a püspök születése 120. évfordulójának az évét Márton Áron-emlékévvé nyilvánította.
Krónika (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és  magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi  és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent.  Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást. 
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált. 
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka  András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984). 
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben  tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása. 
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt. 
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél.  Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett. 
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok.  Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett. 
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Eszközöket keresünk annak érdekében, hogy Európa védje is kisebbségeit"
A FUEN pozitív döntést vár Luxemburgtól
Szeptember utolsó napján kisebbségi szemináriumot szerveztek a Bernády Házban. A rendezvényen részt vett Vincze Lóránt, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke, aki előadásában európai szemszögből próbálta megközelíteni a nemzeti kisebbségek helyzetét. A tanácskozás szünetében beszélgettünk a témáról.
– A FUEN elnöke szerint az alapok letételekor sem az Európai Unióban, sem Romániában nem sikerült hosszú távon rendezni a kisebbségi kérdést.
– Az Európai Unió esetében azért, mert mindig voltak olyan tagállamok, amelyek a kisebbségeket nem ismerték el, és ily módon nem lehetett konszenzust teremteni a témában, holott a nagy Európában 100 millió, de az EU-ban 60 millió személy tartozik valamelyik etnikai kisebbséghez vagy beszél egy kisebbségi nyelvet. Románia sem tette a dolgát. A legutóbbi lehetőség, a ’89-es fordulat után sem alakult ki egy olyan etnikumközi párbeszéd, amely a közösségek jogos igényeit elfogadtatta volna a közgondolkodással, és emögé nem sikerült egy politikai többséget megteremteni, amelynek támogatásával a magyarság közösségi jogokat és autonómiát nyert volna.
Nos, ha a történelmi pillanatokban nem sikerült meglépni ezeket a szükséges lépéseket, akkor kiigazításokat lehetne most eszközölni, mert amúgy Európa történelmében, a különböző államok esetében a kisebbségi kérdést akkor sikerült látványosan és hosszú távra megoldani, amikor azt valamilyen fegyveres konfliktus előzte meg vagy a világháború utáni helyzetet kívánták rendezni. Dél-Tirolban még a hatvanas években is nagyon kiélezett társadalmi konfliktust jelentett a németek ottani helyzete, illetve a német–dán vitában Dánia mindaddig vétóval fenyegette Nyugat-Németország fölvételét a NATO-ba, amíg nem rendezte a dán kisebbség helyzetét Németország északi részében.
– Azt mondják, ma egy felnőtt Európában élünk, amely belátja, hogy helyre kell igazítani ezeket a dolgokat, és ezt meg is teszi, felismerve, hogy az etnikai kisebbségek minden esetben nagyon erős asszimilációs hatásnak vannak kitéve. Demográfiai értelemben az etnikai közösségek nagyobb arányban öregednek el és fogynak, mint a többségi társadalmak. Tehát olyan intézkedésekre van szükség, amelyekkel ezek a folyamatok megfordíthatók. Mit tehet, mit tesz az európai színtéren a FUEN?
– Tulajdonképpen eszközöket keresünk annak érdekében, hogy Európa védje is kisebbségeit, ne csak elismerje értékként. Ez az európai munka mindig kétirányú. Egyrészt ott van az Európai Unió, amely szőnyeg alá söpörte ezt a kérdést. Csupán értékként ismeri el a kisebbségeket, de elutasította azt az ajánlatot, amit mi a kisebbségi polgári kezdeményezéssel megfogalmaztunk. Illetve ott van az Európa Tanács, ahol vannak eszközök: létezik a kisebbségi keretegyezmény, és ott van a regionális és kisebbségi nyelvek chartája.
– Ezeknek az eszközöknek korlátaik is vannak.
– Valóban így van. A tagállamokon nem kéri számon, hogy teljesítik-e azokat az ajánlásokat, amelyeket a különböző országjelentések kapcsán megfogalmaznak ezek a testületek, illetve még arra sem tudja rákényszeríteni őket, hogy újra felvegyék a monitorozást. Világos, hogy összességében ezek a jó szándékú eszközök megmutatták a korlátaikat, és szükséges arról beszélnünk, hogy miként javíthatunk ezeken. Az Európa Tanácsban, úgy gondolom, elkezdődött egy olyan időszak, amikor értékelik ezeket az eszközöket. Tehát ez a nagy irány, ami Európát illeti. Itthon, ha az 1918-as évfordulóra is gondolunk, akkor az etnikumközi megbékélési charta vagy kisebbségi paktum jelenthetne egy olyan mérföldkövet a román társadalom életében, amelynek teljes értékű részei lennének – hivatalosan is elismerve – a nemzeti kisebbségek, és akkor beszélhetnénk valódi értelemben egy modern államról, amely el tudja fogadni azt, hogy egy nemzeti közösségnek megvannak a saját önálló igazgatásához való jogosítványai, ezeket elfogadja és támogatja.
– Ahogy most kinéz egyre, inkább erősítenék a nemzetállami jelleget…
– Így van. A nemzetállami jelleget erősítenék, és mindent elfelejtenének, ami arra mutat, hogy Románia multikulturális társadalom, amelyben a különböző nemzeti kisebbségek államalkotó tényezők, amelyek teljes értékkel járulnak hozzá a kultúra, a társadalom egészének fejlődéséhez, és ily módon meg kellene becsülni őket. De még van idő igazítani ezen. Lesz még egy fontos momentum, ugyancsak 2018-ban: Románia soros EU-s tanácsi elnöksége, amely Európa figyelmét is rá tudja terelni erre a témára.
– Lát-e e valamilyen megoldást? Mert folyamatosan arról beszélünk, hogy a kisebbség érték, de nem történik semmiféle előrelépés az őshonos kisebbségek védelme terén.
– A legkonkrétabb elem, amit mi tenni tudtunk, az volt, hogy megfogalmaztuk a kisebbségi polgári kezdeményezést 11 intézkedési javaslattal. Azt mondtuk, hogy itt van, letesszük az asztalra, beszéljünk róla.
– Az Európai Bizottság azonban a párbeszédet is elutasította…
– Elutasította, és nem engedte meg az aláírásgyűjtés elindítását. Ezért ezelőtt két héttel a luxemburgi törvényszéken volt végre lehetőségünk arra, hogy az Európai Unió egyik intézményével – a törvényszék is az – hivatalosan fölvethessük a kérdésünket, és arról érdemben tárgyaljunk. Erre még nem volt példa: voltak konferenciák az Európai Parlamentben, ahol néhány képviselő meg egyéb fórumok részt vettek, de ez volt az első, hogy intézményi kapcsolat jött létre a témában. És az is fontos, hogy a tárgyalás során éreztük, a bírák is látják, hogy az Európai Bizottság kellő indoklás nélkül utasította el a javaslatunkat, nem vette figyelembe a kezdeményezés védzáradékát, amely szerint részleteiben is bejegyezhetik a csomagot.
Mi úgy gondoltuk, és ma is ezt gondoljuk, hogy mind a 11 intézkedési javaslatunk beilleszkedik az uniós kompetenciákba. De ha a Bizottság úgy érzi, hogy egy-egy pont mégsem tartozik a kompetenciájába, akkor tekintsen el azoktól, és jegyezzék be csak azt a részt, amely megfelel a Bizottság elvárásainak. Az egyik bíró fel is tette a kérdést, hogy ha valaki egy 100 pontból álló intézkedéscsomagot tett le és abból egy nem illeszkedik a kompetenciákba, akkor elutasítják az egészet, és még rendesen magyarázatot sem adnak rá, hogy miért?
Tehát úgy gondolom, jó esélyünk van arra, hogy valamilyen módon pozitívan záruljon le ez a bírósági szakasz. Ezt követően az indoklás függvényében tudunk majd azon gondolkozni, hogy ezt a csomagot így, ahogy van, még egyszer benyújtsuk- e, elkezdődhet-e az aláírásgyűjtés, vagy valóban kiragadunk egy részt belőle, és azt nyújtjuk be. Hangsúlyozni szeretném, hogy vannak olyan alapvető témák a javaslatunkban, amelyektől nem tudunk eltekinteni: például az identitásra, nyelvre, oktatásra, kultúrára vonatkozó részek, azt gondoljuk, ide tartoznak, és a regionális politikában tett javaslatunk is kompatibilis az uniós kompetenciákkal, hiszen a regionális kohézió erősítését szolgálná, ha a következő támogatások kialakításakor figyelembe vennék, hogy a régiókban nemzeti, etnikai kisebbségek élnek, amelyek legtöbbször elmaradottabb helyzetben vannak a régión belül, és áldoznának arra, hogy ők is fölzárkózzanak egy magasabb szintre.
Minden intézkedésünket nagyon jól meg tudjuk indokolni, az ügyvédeink meg is tették. Látnunk kellett azonban a másik oldalon Románia jogi képviselőjét. Én magam román állampolgárként éreztem rosszul magam, hallgatva azt a nem jogi érvelést, hanem sokkal inkább politikai nyilatkozatot, amit a jogi képviselő megtett. Azt mondta: óva inti az Európai Uniót attól, hogy bármiféle szabályozásnak utat nyisson a nemzeti kisebbségek esetében, mert az beláthatatlan következményekkel járna mind az unióra, mind a tagállamokra nézve.
Szegény Európai Unió, milyen állapotban lehet, ha a koporsóba az utolsó szöget egy kisebbségeknek kedvező szabályozás elfogadása jelentené! Azt gondolom, ezzel Románia újból bebizonyította, hogy nem tud érzelemmentesen viszonyulni a kisebbségi kérdéshez, továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy a romániai kisebbségvédelem modellértékű. Annyira az, hogy arról külföld se mondjon véleményt, és főleg ne az Európai Unió legyen az, amely az élére áll egy keretszabályozás kidolgozásának. Úgy vélem egyébként, hogy a Romániában létező egyéni kisebbségi jogokhoz képest semmiféle pluszt nem jelentene, ennek ellenére Románia fél, hogy mi lesz, ha az Európai Unió ezentúl alaposabban odafigyel erre a kérdéskörre.
– Mi lesz a következménye a luxemburgi bíróság döntésének?
– A legoptimistább verzió szerint elkezdődhet az aláírásgyűjtés. Össze kell gyűjteni egymillió aláírást az EU-ban az intézkedési javaslatok támogatására. Utána a Bizottságnak jogalkotási procedúrát kellene indítania, arról újabb közvita lenne. Az volna a lényeg, hogy elinduljon az aláírásgyűjtés, elinduljon egy európai párbeszéd a közbeszédben. Több szó essen erről ne csak nálunk, kisebbségi vidékeken, hanem máshol is.
– Köztudott, hogy az igazságszolgáltatás malmai lassan őrölnek. Ez különösen igaz az európai bíróságokra…
– Így van. Mi körülbelül hat hónapon belül várunk döntést.
***
A FUEN 33 európai országból származó mintegy 90 tagszervezetével az őshonos nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok legnagyobb európai ernyőszervezete. 1949-ben alakult meg Párizsban az európai kisebbségek identitásának, nyelvi és kulturális jogainak védelmére. A szervezet résztvevői státusszal rendelkezik az Európa Tanácsban, konzultatív státusszal az ENSZ-ben. Az Európai Parlamenttel együttműködve létrehozta az Európai Párbeszéd Fórumot.
A FUEN legfontosabb projektje a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés, amelyet a FUEN, az RMDSZ, a Dél-tiroli Néppárt (SVP) és az Európai Nemzetek Ifjúsága (YEN) kezdeményezett. A Nem vagy egyedül! Egymillió aláírás a sokszínű Európáért! mottót viselő dokumentum egy sor jogszabályt és intézkedést javasol, amely az európai őshonos nemzeti és etnikai kisebbségek védelmét és érdekeit szolgálja a regionális és kisebbségi nyelvek, kultúra, oktatás, regionális politika, közképviselet, egyenlő bánásmód, audiovizuális és egyéb média, regionális (állami) támogatás területén.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

Korodi Attila az ET Parlamenti Közgyűlésének plenáris ülésén
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének plenáris ülésén vesz részt Korodi Attila RMDSZ-es képviselő október 10–14. között Strasbourgban. A képviselő a Közgyűlés júniusi plenárisa óta eltelt tevékenységéről készült állandó bizottsági jelentést megvitató ülésen szólalt fel az Európai Néppárt parlamenti frakciója nevében.
Felszólalásában az RMDSZ-es politikus több kérdéskört is érintett. Elsőként elismerését fejezte ki a Közgyűlésnek a fehéroroszországi, jordániai, grúziai, azerbajdzsáni, valamint a marokkói választások során folytatott megfigyelői tevékenységét illetően. Kitért a marokkói választások jó szervezésére, arra, hogy nagyrészt sikerült az országnak megfelelnie az alapvető demokratikus elveknek, illetve kiemelte az ET Parlamenti Közgyűlése és a marokkói parlament között létrejött partnerséget, amely meglátása szerint jó példa lehet a mediterrán régió összes országa számára.
A Brexittel kapcsolatosan Korodi elmondta, Nagy-Britannia lakosságának döntését mindenkinek tiszteletben kell tartania, viszont a politikusok felelősségteljesebben kellene hogy viselkedjenek, Nigel Farage-dzsal ellentétben, aki a referendum eredményeit követően rögtön lemondott. A csíki képviselő szerint a Brexit arra kényszerít, hogy a jövőben a Nagy-Britanniával való kapcsolat kialakításában, építésében legyünk kreatívabbak. Ugyanakkor komplikált helyzetet teremtett az alapvető szabadságjogokat, valamint a szabad közlekedési, munkavállalási és kereskedelmi jogokat és az írországi határok biztonságát illetően. Ez egy új időszak, amelyben az európai állampolgárok által az elmúlt évtizedekben elnyert jogok kell hogy jelentsék a kiindulási pontot.
A migráció tekintetében a politikus hangsúlyozta, hogy ez egy óriási kihívás, amellyel még sokáig kell Európának foglalkoznia. Gazdasági, szociális, politikai és humanitárius hatásai mind olyan problémákat vonnak maguk után, amelyekre a megoldások maximális odaadást és erőfeszítést követelnek minden fél részéről. Az európai politikusoknak a diplomáciai munkát a konfliktusos zónák megszüntetésére kell összpontosítaniuk. Párbeszédre van szükség azokkal az országokkal, ahonnan érkeznek a migránsok és a tranzitországokkal egyaránt. Meg kell erősíteni a Frontex európai határvédelmi rendszert is. Kiemelt jelentőséggel bír emellett a Törökországgal való együttműködés, segítséget kell nyújtani nekik a migrációs nyomással való szembenézésben.
Törökországot illetően továbbá meg kell látni azt, hogy a puccskísérlet során a török nép nyert, és ebben a kontextusban világos, hogy a demokratikus folyamatok megerősítése során be kell vonni a török lakosságot a különféle intézmények tevékenységébe.
Végezetül Korodi a Közgyűlés NoHateNoFear elnevezésű kezdeményezését méltatta, amelynek célja, hogy tömörítse az érintett feleket a terrorizmus elleni harcban. "Párizs, Ankara, Brüsszel, München, Isztambul még nyílt sebként véreznek" – mondta a képviselő. Kiemelte Pedro Agramuntnak az ET Parlamenti Közgyűlésének az ülés kezdetén elmondott szavait, miszerint a demokrácia ellen irányuló támadásokra a legjobb válasz a még erősebb demokrácia. Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Radu Câmpeanu
94 éves korában tegnap távozott az élők sorából Radu Câmpeanu, a Nemzeti Liberális Párt rendszerváltás utáni első elnöke, a párt 1989 után történő újbóli megalakulásának egyik kulcsfigurája.
Az 1922-ben Bukarestben született liberális politikus a második világháborút követően a kommunista börtönt is megjárta, 1973-ban Párizsba disszidált, majd 17 éven keresztül az emigrációs ellenzék kiemelkedő tagjaként tevékenykedett. Nicolae Ceauşescu bukását követően visszatért Romániába, 1990 januárjában egyike a Nemzeti Liberális Párt alapítóinak, majd elnöke az alakulatnak egészen 1993 elejéig, amikor is különutas politikába kezdett több társával. A politikai életből 2008-ban vonult végleg ki, miután egyebek mellett két rendben szenátori tisztséget is betöltött, valamint kétszer államfőjelöltként is megméretkezett, gyenge eredménnyel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román nyelvű esszékötet a magyar kulturális identitásról
A magyar irodalom történetét akarta elmesélni a román olvasóknak abból az alapötletből kiindulva, hogy úgy vált magyarrá, hogy megismerte a magyar irodalmi műveket – vallotta be Horváth Andor kolozsvári esszéíró, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató Carte de vizită – Cum am devenit maghiar (Névjegykártya – Hogyan váltam magyarrá) című, román nyelvű könyvének kincses városbeli bemutatóján.
A szerző a magyar kulturális identitásról román nyelven, elsősorban román olvasóknak írt esszékönyvét a Bookcorner könyvesboltban mutatták be. A rendezvényen Horváth Andor kifejtette, az volt a célja, hogy bemutassa, a megismert kultúra hogyan formálja személyiségünket, miként befolyásolja döntéseinket.
Mint részletezte, magyar–román viszonylatban a román közösségnek megvan az a hátránya, hogy míg az erdélyi magyarok rá vannak kényszerítve, hogy valamilyen mértékben ismerjék a román irodalmat, addig a románoknak szinte esélyük sincs megismerni a magyart. Horváth Andor kijelentését teljes mértékben alátámasztotta, hogy a román nyelvű könyv bemutatóján részt vevő közönség túlnyomó többsége magyar volt.
Egyed Péter író, filozófus úgy értékelte, a névjegykártya lehetne akár az övé és még nagyon sok magyaré is, a szerző ugyanis „hiteles betekintést nyújt a magyar ethoszba". A magyar habitust és életérzést, a magyar pesszimizmust például remekül be lehet mutatni Móricz Zsigmond regényhősein keresztül – hangzott el. Egyed Péter hangsúlyozta, a könyvben szereplő esszék és információk pontosak, egyértelműen kiderül belőlük, hogy miként válik valaki magyar értelmiségivé.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia igazgatója, aki maga is műfordító – nemrég fejezte be Bánffy Miklós Erdély-trilógiájának románra fordítását – bevallotta: „egy csomó dolgot" a könyvnek köszönhetően értett meg a magyar irodalom történetéből, csupa olyasmit, amit fordítóként korábban nem értett. Tabacu ugyanakkor hiányolta, hogy kevés 20. és 21. századi magyar szerzőről esik szó a kötetben, egyúttal arra biztatta Horváth Andort, hogy folytassa a munkát. Sorin Antohi eszmetörténész a könyvbemutatón úgy értékelt, a kötet aktuális és nagyon jó a felépítése, mint kiemelte, az esszékből kiderül: a személyes identitás kialakulása nemcsak lélektani, de történeti folyamat is.
Horváth Andor a Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett francia–magyar szakos tanári diplomát 1966-ban. A Hét belső munkatársa volt Bukarestben; később a Művelődés szerkesztőségébe került. 1990 januárjától 1992 szeptemberéig a román művelődési minisztérium miniszter-helyettese, majd államtitkára. Ebben az időszakban köt barátságot Andrei Pleşuval, akinek később több művét is lefordítja. Több esszékötet szerzője: Dávid parittyája című 1979-ben megjelent könyvét főként francia klasszikusok örökségét vizsgáló esszéiből állította össze. Szintén esszékötet a Montaigne köpenye 1985-ben, majd húsz évvel később A szent liget immár a görög tragédiák által kínált kérdéseket járja körül. Publicisztikája is három kötetbe gyűjtve jelent meg.
Számos kötet szerkesztésében, válogatásában működött közre, a Kriterion világirodalmi sorozatának egyik előszóírója volt. Válogatásában, előszavával és jegyzeteivel jelent meg Saint-Simon herceg Emlékiratok című kötete (1979); gondozta, utószóval látta el a Párizsban élő fotóművész Brassaï 1920 és 1940 között írt leveleit (Előhívás, 1980), antológiát állított össze francia költők verseiből, bemutatva a francia lírát a kezdetektől napjainkig (Szavak májusa, 1980). Elmélyült elemzéseket (előszót) írt többek között Proust, Stendhal, Balzac, Malraux, Anatole France regényeihez.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)|

Gálfalvi György kapta a Bernády-emlékplakettet
Gálfalvi György író, szerkesztő vette át a péntek este a 19. Bernády Napok gálaestjén az egykori városépítő polgármesterről elnevezett emlékplakettet.
Évről évre sikerül olyan rendezvényeket szervezni a Bernády Napok alkalmából, amelyek iránt nagy az érdeklődés – mondta Nagy Miklós Kund a péntek esti ünnepi rendezvényen, ahol kisorsolták Kedei Zoltán festményét, átadták a Bernády-emléklpakettet, majd Szilágyi Enikő, Marosvásárhelyről elszármazott, Párizsban élő színművész lépett színpadra Edith Piaf sanzonestjével.
25 éves a Bernády György Közművelődési Alapítvány, mondta el Borbély László, az alapítvány elnöke. Az intézmény megalakulása óta népszerűsíti és ápolja Bernády hagyatékát, szellemiségét, de még mindig sok minden van, amit el kell mondani róla. Halála után ugyanis nagyon keveset beszéltek róla, még 1940-44 között is, a második világháború után, a szocialista érában pedig szinte egyáltalán nem emlegették a nevét, kivételnek számított Marosi Barna, az egyetlen, aki könyvet is írt Bernády Györgyről. Pedig polgármesteri programja, városfejlesztési tervei máig modernek és aktuálisak. Ivóvízhálózatot, szennyvízcsatornát hozott létre, infrastruktúrát, korszerű intézményeket, bevezettette a földgázt, iskolákat építtetett, felvállalta a közegészségügyi gondok megoldását, állami gyermekmenhely létesítését kezdeményezte, illetve segélyalapot az elhagyott gyerekek támogatására, külön pavilon építését a fertőző betegségben szenvedők elhelyezésére. A városrendezés és az építkezések mellett a kultúra terén is jelentős megvalósításokat ért el Bernády György, aki többször is azt hangsúlyozta, hogy „a város civilizációs fokmérője a közművelődés állapota”.
Mint minden évben, ez alkalommal is átadták a Bernády-emékplakettet, amelynek kitüntetettjéről a Bernády Alapítány kuratóriuma dönt. Az idén Gálfalvi György író, szerkesztő, irodalomszervező vehette át a Gyarmathy János szobrászművész alkotta plakettet, amelyet minden alkalommal Balogh József, közismert nevén „Cubi” műhelyében öntenek bronzba.
Gálfalvi György a magyarság legkövetkezetesebb szószólója, a Látó szerkesztője, majd főszerkesztő helyettese, illetve főszerkesztője volt, aki 121 Látó-esten mutatta be a Kárpát-medence magyar irodalmának legjelentősebb képviselőit – méltatta a díjazottat Nagy Miklós Kund.
Gálfalvi rövid köszönőbeszédében elmondta, azért is örvend a díjnak, mert igazolását érzi annak, hogy nem élt hiába, ahogy szerkesztőtársai, barátai sem, akikkel együtt próbálták előbbre tolni az irodalom szekerét. „Az ellenállásnak mindig értelme van és arról ne mondjunk le” – figyelmeztetett, majd hozzátette, hogy „őrizzük meg a humorunkat, mert vannak helyzetek, amelyek eltűréséhez a nevetés ad erőt. Nem csak a múlt évtizedekben volt erre szükség, de az elkövetkezendőkben is szükség lesz rá” – hangsúlyozta.
A gálaest meghívottját, Szilágyi Enikő színművészt jól ismerik a marosvásárhelyiek. A rendszerváltás előtt hagyta el az országot, hollandiai, belgiumi, magyarországi színpadokon lépett fel nagy sikerrel, 2004 óta Párizsban él. A Kultúrpalota nagyszínpadán Edith Piaf sanzonestjét adta elő, Alceo Basseo olasz zongoraművész kíséretében.
Antal Erika maszol.ro

Az UNESCO felvette Verespatakot a világörökséggé nyilvántartásra javasolt helyszínek listájára
Corina Şuteu művelődési miniszter bejelentette szombaton, hogy az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO felvette Verespatakot a világörökséggé nyilvánításra javasolt helyszínek listájára, ami fontos lépést jelent afelé, hogy felkerüljön a helyszín a szervezet szűkített világörökségi listájára. A kulturális miniszter által közzétett Facebook-bejegyzés értelmében a döntést az UNESCO párizsi központjában hozták meg, ahol október 24-e és 26-a között zajlott a Világörökség Bizottság munkaülése. "Szerdai ülésén a plénum elfogadta azt a dokumentumot, amely tartalmazza a tagországok javaslatait az általuk világörökséggé nyilvánításra ajánlott helyszínekkel. Így Verespatak is felkerült az UNESCO javaslatjegyzékére, amely az első lépés afelé, hogy adott esetben felvegyék a szűkített listára" - fogalmaz Facebook-bejegyzésében a művelődési tárca vezetője. A kulturális, illetve környezetvédelmi minisztérium februárban értesítette az UNESCO párizsi világörökség-központját, hogy Románia felvette Verespatakot a világörökséggé nyilvánításra javasolt helyszínek jegyzékére. (agerpres) Transindex.ro

Nem tökéletes, de hiányozna, ha nem lenne – mérleg a 22. Marosvásárhelyi Könyvvásárról
Véget ért a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár 22. kiadása. A szerzők jól érezték magukat, a könyvkereskedők véleménye megoszlik a helyszínnel kapcsolatban, a látogatók lelkesen gyúródtak a standok előtt.
A marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokába lépve egy könyvet mintázó pad (érdekes módon a saját vallást kidolgozó indiai Osho írásából származó idézettel) és sárga háttérre nyomtatott író-költő arcképek és idézetek fogadták a látogatót. Az arculatért felelős társszervező Marosvásárhelyi Kulturális Központ nem csak a sárga színnel igyekezett felhívni a figyelmet a könyvekre, hanem kocsmakvízzel, saját dallal, táncos megnyitóval, videoüzenetekkel.
Látogatók még hétköznap délelőtt is voltak, sokan panaszkodtak viszont arra, hogy a szűk tér miatt nem lehet kényelmesen hozzáférni a standokhoz. A könyvbemutatók, beszélgetések iránt változó volt az érdeklődés, azért is, mert sokszor több fontos esemény zajlott egyszerre, a páholy bejáratánál berendezett Irodalmi Kávéházban zajló beszélgetéseken pedig néha átvonult egy gyanútlan látogató.
Az apróbb hibák ellenére úgy tűnik, hogy a könyvpiac minden szereplőjének, szerzőknek, kiadóknak, kereskedőknek és olvasóknak is hiányozna a legnagyobb erdélyi magyar könyves rendezvény, ha nem lenne.
Kinőtte a színház előcsarnokát a könyvvásár?
Káli Király István főszervező úgy tudja, a könyvkereskedők 90 százalékának legalább annyi forgalma volt, mint a tavaly, de nagy részüknek még több. Ezt Hajdú Áron, a Bookart Kiadó vezetője is megerősítette, de a problémákra is rávilágított. „Szeretünk itt lenni. Nagyobb volt a forgalmunk az idén, mint a tavaly, mondjuk vegyesek az érzések, mint mindig, ugyanaz tér vissza állandóan, hogy ez a vásár – a 22. már – nagyon-nagyon kinőtte a színház előterét és valószínűleg itt lépni kell, mert meggyőződésem, hogy a marosvásárhelyi olvasók, bárhol legyen a könyvvásár, elmennek oda. Kár, hogy a helyszín annak a kárára megy, hogy a vásárlók nyugodtan végigmehessenek és megnézhessék a könyveket, gyakorlatilag itt folyamatos gyúródás van” – mondta el Hajdú Áron.
Hasonlóan értékelte a rendezvényt Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója is, szerinte a vásár láthatósága a városban jobb, ugyanakkor a színház egyre zsúfoltabb. „Egymás bemutatóiba belekiabálunk, több helyen van hangosítás a térben és ezek nincsenek teljesen lezárva. Hangzavar van, és nem tesz jót a vásárnak az, hogy ekkora tömeg van ilyen kis helyen, sok helyen világos, hogy csak azért, hogy standot lehessen adni kiadóknak, nagyon szűk helyek jöttek létre. Felmerült már több éve a városi sportcsarnok, de végül a szervezők úgy döntöttek, hogy oda nehezebben menne el a közönség. De előbb utóbb ezt meg kell lépni” – véli Zágoni Balázs.
„Én pillanatnyilag nem látok lehetőséget arra, hogy elköltöztessük a könyvvásárt, tekintve, hogy a színház épülete szinte minden szempontból megfelel” – válaszolt a felvetett problémára Káli Király István főszervező. „A sportcsarnokkal próbálkoztunk már, maximum 30 nappal a rendezvény előtt kötnek szerződést, egy vásárt pedig harminc nap alatt nem lehet megszervezni, a bizonytalanra, arra, hogy lesz terem vagy nem lesz terem, nem szervezhetünk vásárt - egyfelől, másfelől valahogy én - ezt most képletesen mondom – a láb- és izzadtságszagot nem szívesen kötném össze a könyv kinézetével” – vázolta álláspontját a vásár főszervezője, aki leszögezte: semmiképpen nem költöztetnék más városba a könyvvásárt, mert ezt a hangulatot eddig csak Marosvásárhelyen sikerült megteremteni, noha könyvvásárok más erdélyi városokban is vannak.
Több száz új könyvet mutattak be
A könyvvásáron 41, különböző kaliberű kiadó képviseltette magát. A csíkszeredai Bookart Kiadó például két új könyvvel jelentkezett: Szakács István Péter Csempészáru című, apokrifeket tartalmazó novelláskötetét és egy fordításkötetet, Shumona Sinha indiai származású, Párizsban élő szerző Üssük agyon a szegényeket című művét, amely a migráció humánusabb oldalára világít rá. A Bookart célja a fiatal erdélyi szerzők támogatása és a kortárs világirodalom eljuttatása a magyar olvasókhoz. „Segíteni kell az itteni olvasókat, hogy kicsit továbblépjenek, ugyanezt a célt szolgálja a Svájci írók sorozatunk is” – fogalmazott a kiadó vezetője, Hajdú Áron.
A Bookart kiadó vehette át a Szép Könyv díjat szépirodalom, illetve gyerekkönyv kategóriában is, Márton Evelin Szalamandrák éjszakája, valamint Fekete Vince Az a nagy-nagy kékség című köteteinek külalakjáért. Az előző években is díjazott kiadó igazgatója a Maszolnak elmondta, azért tartja fontosnak az ilyen jellegű díjakat, amelyhez hasonlót Bukarestben és Budapesten is kapott már a kiadó, mert a könyvkiadás háttérmunkásai, a tipográfus, az illusztrátor, a nyomda nem kap más visszajelzést.
Hajdú Áron elmondta, a Szalamandrák éjszakája esetében szoros együttműködés követeztében jött létre a könyv egységessége, ugyanis Márton Evelin férje illusztrálta a könyvet, a tipográfus pedig Hajdú Krisztina volt, aki szintén jól ismeri a szerzőt. Fekete Vince gyermekkönyve másképp készült: az illusztrátor csak a szöveggel találkozott. „A gyermekkönyvek esetében nagyon fontos, hogy az illusztrátor valami pluszt hozzon be a könyvbe, de nem ő a főszereplő” – tette hozzá Hajdu Áron. „Legtöbbször akkora illusztráció van – és ez szerintem itthoni betegség -, hogy már nem fér el a vers, a szöveg. Ennek az egységét Csillag István nagyon szépen megtalálta”- tette hozzá a Bookart vezetője.
Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója elmondta, az, hogy néhány éve könyvesboltot és kávézót is működtetnek Kolozsváron, sokat segít a kiadónak. „Az első évben nagyon rezgett a léc, azt láttuk, hogy volt egy nagyon jó indító hónapunk, de utána nagy lyukak keletkeztek a költségvetésben és csak az első év végén fordult át pozitívra. Elérhetővé tette a könyveinket és egy állandó „cash flow”-t produkált, ami azért segít, még ha nem is nyereséges” – fogalmazott Zágoni, majd hozzátette, először 2015-ben vitték el a kávézót is a könyvvásárra, idén pedig már a szervezők kérték.
A Koinónia gyerekkönyv terén két elsőkönyves szerzőt mutatott be Marosvásárhelyen: Gál Andrea Fecske utca 12., illetve Szőcs Margit Madarász Béni, avagy az űrparittyás ajándéka című mesekönyvét. A szerzőkkel kapcsolatban Zágoni Balázs kiemelte, hogy „érdekes látni, hogy magyartanárként vagy szerkesztőként az ember egy adott ponton felfedezi azt, hogy író is és hogy igényesen tud írni.” A felnőtteknek szóló kötetek közül Visky András hosszú szünet után megjelent új drámakötetét emelte ki Zágoni Balázs, valamint Aczél Dóra önéletrajzi regényét. A szerzőt csontrákkal diagnosztizálták tinédzserként, kórházi élményeiről ír úgy, hogy az nem érzelgős, de nagyon őszinte és nagyon élő, véli a kiadóigazgató.
A szakmai találkozások fontosabbak, mint a nyereség
A könyvvásáron most először volt jelen saját standdal a magyarországi Magvető Kiadó és a könyvvásár legnagyobb érdeklődésnek örvendő beszélgetésein olyan magvetős szerzők vettek részt, mint Parti Nagy Lajos, Závada Pál vagy Szabó T. Anna.
„Abszolút megérte eljönni, nagyon jóleső fáradtság van bennünk és nagyon jó ebben az itteni könyvvásárban, hogy ez egyszerre egy vásár meg egyszerre egy fesztivál és nagyon jó látni a Magvető Kiadó magyarországi és erdélyi szerzőinek ezt a közellétét” – mondta el Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője. „Örülünk egymásnak, beszélgetünk, mindenképpen szeretnék jönni majd jövőre is, mert azt látom, hogy szépen illeszkedik ez a fesztivál tematikusan is a többi könyves mustrához: pont olyantémákat vet fel, amiket körbe lehet járni” – tette hozzá. Szegő János a könyvvásáron szerzett élmények közül Dan Lungu Tyúkok a mennyben című könyvét emelte még ki, üdvözölve, hogy Marosvásárhelyen a román irodalommal is találkozni lehet. „Egyrészt ez egy magyar könyves mustra, másrészt mégis egy másik országban van, egy másik kultúra mellett” – összegzett Szegő János.
A szakmai találkozásokat tartja a könyvvásár legfontosabb hozadékának Gáll Attila, az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője is: „Akárcsak tavaly, idén is 5 friss címmel jelentkeztünk a könyvvásáron. Nem az anyagi megtérülés, netalántán nyereség volt a fő szempont, hanem az, hogy szerzőink kézbe vehessék köteteiket, együtt szusszanjunk fel egy dolgosabb időszak után, és elkezdjük közösen megtervezni a könyvek utóéletét. De mindemellett szerény anyagi „sikert” is elértünk az idei könyvvásáron.”
Zsizsmann Erika
maszol.ro

Feladatainkat nem mi választjuk
Tanárként kezdte, majd az erdélyi magyar falvak szokásértékei után kutatott. Körbejárta a fél világot, írt művészetről, hagyományokról, hányatott sorsú regényhősről. Gazda József kovásznai író az erdélyi magyar kultúra napszámosa, aki a fiatalságnak a nemzeti ügyek iránti érdektelenségét is rosszallja.
– Mi vesz rá egy tanárembert arra, hogy kezében egy magnóval elinduljon erdélyi falvakba szociográfiai helyzetképeket vizsgálni?
– Engem eleinte a művészet érdekelt. Művészettörténeti és kortárs művészettel kapcsolatos írásaim közül már egyetemista koromban publikáltam Kolozsvárott az Utunk folyóiratban és az Igazság című napilapban, de rádiózással is próbálkoztam. Sepsiszentgyörgyön nőttem fel kisvárosi élethez szokva. Első munkahelyem, Székelykocsárd, majd később Kovászna akkoriban még vidéki tempóban mozgott: a népi múlt és a hagyományos értékek ott keltették fel az érdeklődésemet. 1970-ben végre sikerült magnóhoz jutnom, és akkor elindultam Erdélybe megkeresni az öregeket, hogy felkutassam a magyar múlt kincseit. Aztán kitágítottam a határt: elindultam a Kárpát-medencébe, majd a nagyvilág magyarsága után kezdtem kutatni. A 2000-es években sikerült bejárnom Európa mellett a fél világot, Kanadától Dél-Amerikán át Ausztráliáig és Új-Zélandig. Mintegy ötven országban kerestem meg a szétszéledt magyarságot, vizsgálva hogyan élnek, miként őrzik a szokásokat. Ezekből később számos kötet született.
– Miért éppen a népi kultúra rögzítése lett a kezdeti cél?
– Egyszer rádöbbentem arra, hogy a kommunista berendezkedés minden erejével a hagyományos életmód teljes szétzúzásán fáradozott. Kollektivizáltak, üldözték az ősi szokásként kialakult rendet, majd Ceauşescu falurombolása következett. A régi értékekből valamennyit menteni kellett. A hetvenes években olyan öregeket kerestem meg, akik a századfordulót már felnőttként, esetleg fiatalként élték meg. Olyanokhoz indultam el, akik egykor még gyertyaláng mellett fontak, akik emlékeztek, milyen volt a világ autó, mozi, elektromos áram nélkül. Az „állóvíz-világ” embereit kerestem, akiknek a hétköznapjai és a történelem lassabban változott, nem a huszadik század végi, illetve a mai őrült rohamban.
– 1975-től Tamási-darabokat vitt színre diákszínjátszóival. Az írás, a tanítás és a falujárás mellett hogyan jutott idő színművek betanítására is?
– Amikor Székelykocsárdon tanítottam, azt láttam, hogy a fiatalok miként ápolják a karácsonyi és a húsvéti színdarabok hagyományát. A régi falu megélte a maga drámáját a kollektivizálás miatt, így felüdülés volt a régi szokásokhoz nyúlni. Nagyenyeden ünnepi alkalmakkor inkább irodalmi műsorokat rendeztem, mert a régóta ott élő és munkálkodó tanárok színdarabokat vittek diákszínpadra, én pedig nem akartam tolakodni. A diákszínjátszással igazából Kovásznán kezdtem foglalkozni. Hogy hat-nyolchónapnyi próba után – hiszen minőségi előadásra törekedtünk – elhatároztuk, hogy nem csupán a helyi közönségnek mutatjuk be munkánkat. Ezért turnézni kezdtünk, s így váltunk Erdély falujáró színházává. A szórványokban megtartó igékként hatottak kétévenként ismétlődő előadásaink olyannyira, hogy még a hatalom figyelmét is felkeltette, s az ő megbízottjaik is nyomunkba szegültek. Így vált hatalmassá az országjárás öröme és sikerélménye. Tamási Áron Énekes madara például száznégy előadást ért meg.
– Gazdáné Olosz Ella textilművész nevét Erdély-szerte ismerik. Hogyan hatott a művésztárs az ön munkásságára?
– Már főiskolás lányként igazi tehetség volt. Művészeti írói pályámat Gyárfás Jenő író, festő és grafikus életének, munkásságának körbejárásával kezdtem az 1957-es Korunkban A Gyárfás-tragédia címmel megjelent tanulmányommal. Tragédia, hiszen a szupertehetség kimegy vidékre és Ady szavaival élve a dudva, a muhar, a gaz lehúzza, elsekélyesedik, elveszti a tehetségét. Ettől féltettem Ellát, s talán egy picit magamra is gondoltam. Innen született a világ művészete megismerésének, az azzal való lépéstartásnak a gondolata. Aztán a hetvenes években volt egy időszak, amikor a vasfüggönyön egy parányi rés keletkezett, s többszöri visszautasítás utáni tiltakozó folyamodványomra végül mégis kiengedtek az országból. Mi pedig elindultunk, és kétévenként bejártuk Nyugatot. Párizs és London után Róma, aztán Spanyolország, majd Kelet-Ázsia, Törökország, Szíria, Irán, Irak, Pakisztán, Afganisztán, Egyiptom következtek. Velencét – ha tehettük az ottani Biennálékért – beépítettük útjainkba, hogy a modern művészet alakulását is követni tudjuk. Így együtt ismertük meg az egyetemes művészet régi és új vonatkozásait.
– Miként sikerült a tanítás során a nemzeti értékeket és a fennmaradás fontosságát átadni diákjainak?
– Csodálatos irodalmunk kincsesbánya. Életem legcsodálatosabb értelme az volt, hogy azt taníthattam, arra nyitogathattam a lelkeket. Diákjaim nemcsak átvették ezeket, de a színjátszás művelése által hozzá is járultak a vidéki hagyomány kincseinek ápolásához, fennmaradásához. Az is előfordult, hogy egy beszédes, idős embert ajánlottak, akihez elmehettem, és gazdag anyagot gyűjthettem. Az akkori diákok még megértették ennek a fontosságát.
– A Ceauşescu-rendszerben hogyan lehetett a magyar irodalmi és kulturális értékeket fenntartani, és közíróként továbbadni a Szekuritáté megfigyelései közepette?
– Két művészeti monográfiám is az íróasztal fiókjába maradt, miután kényszerűen le kellett állítani közlésüket. A Mindennek mestere – a falusi tudás könyve című írásom 1982-ben készült el, de csak 1994-ben jelenhetett meg. Az Egyiptomi tűnődéseket sem adathattam ki a rendszerváltás előtt. Amikor Csángóföldön jártam anyagot gyűjteni, a Szekuritáté becipelt a bákói központjába. Kísérteties emlék, amikor egy frissen érkezett tagbaszakadt ember már tűrte volna az ingujját. „Tudjuk, hogy ki vagy, te gazember” – mondta, s elindult felém. Észrevettem, hogy az őrnagyként bemutatkozott társa – aki addig „velem foglalkozott” – oldalról intett a kezével, hogy engem nem kell ütni. Mai napig nem tudom, miért állította le a társát.
– 1956-ban egyetemista volt. November elsején elvezette az egyetemi hallgatók egy csoportját a Házsongárdi temetőbe, és ott beszédet is mondott. Mi történt akkor?
– Pesten forradalom volt, sokan meghaltak, s benne volt a levegőben, hogy emlékezni kell rájuk. Fekete szalagot tettünk ki az egyetemen, s arra hivatkoztunk, hogy halottak napja van. Sokan az írók sírjait tették rendbe, s az én évfolyamom virágokkal indult el régi nagyjainkhoz emlékezni. Én – mint aki legjobban ismertem az évfolyamomon a temetőt, s végiggondoltam, hová kell eljutnunk – elöl mentem. Ha jól emlékszem, a Dsida-sírnál kezdtük, én vezettem oda a mintegy 15-18 évfolyamtársamat. Egyszer csak azt vettük észre, mind többen-többen csatlakoznak hozzánk, s több százas tömeggé duzzadtunk. Legalább két-háromszázan – de az is lehet, még többen, mert valósággal hömpölygött utánunk a tömeg. A magyar ’56 csodája ott – a házsongárdi csendben – ebben nyilvánult meg. Látni lehetett a figyelő szemeket is, s kezdtük érezni, hogy egyre veszélyesebbé válik a helyzet. Főleg, hogy miután a hozzánk csatlakozottak közül egy-egy sírnál előállt valaki – talán a helyzet hozta ezt is – elszavalni egy verset, a másik sírnál pedig mindez megismétlődött. Minden spontán módon történt. Elöl mentem, mert tudtam, hogy a közelben kiknek a sírjai vannak, s közben éreztem, ebből baj lehet. Ezért kezdtem a kapu felé vinni a tömeget. Amikor már túl voltunk a legnagyobbakon, Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós s még Józsa Béla sírján is – akit kommunista költőként villámhárítónak szántunk –, Szentgyörgyi István színművész sírjához értünk, már elég közel a kijárathoz. Ott éreztem, hogy „oszlatni” kell. Rövid beszédet mondtam a halottak napjáról, s arról, hogy most új halottaink ezreit is gyászoljuk, és kértem, egyperces néma tisztelgéssel emlékezzünk rájuk. Még némán álltunk, amikor a tömegben valaki elkezdte, aztán már mind együtt énekeltük nemzeti imánkat. Még tartott a döbbenet, bennem is, amikor meg tudtam szólalni, mindenkit felkértem, menjen csendesen haza. Ott álltam a sír peremén, jó félméternyivel a megilletődötten emlékező tömeg fölött, amikor valakik behúztak egy bokorba, a fejemre tettek egy bundasapkát s egy kabátot, s a fülembe súgták: „tűnj el, mert tele vagyunk szekusokkal, s letartóztatnak”, s hogy majd a kabátot tegyem a Józsában – a bentlakásunkat nevezték akkor így – a folyosón levő fogasra. Innen tudtam, hogy diáktársak lehettek. Az a nap életem egyik legszebb emlékévé vált, annak ellenére, hogy ’89-ig kísértett az árnyéka, végig számon tartottak, követték lépteimet.
– Mikor érezhette magát újra biztonságban?
– Az egyetem akkori KISZ-titkára jó tíz évre rá üzent nekem, hogy sikerült elégetnie a dossziémat. Addig csak csodálkoztam, hogy nem tartóztattak le. Talán egy éppen a közelben lévő kályhának és egy ember jóakaratának köszönhetem, hogy akkor megúsztam. Amikor később, a 2000-es években kikértem a dossziéimat, a Szekuritáté velem kapcsolatos feljegyzései valóban csak 1957-től kezdődtek, azelőttről semmi sincs...
– Eltelt hatvan év. Meddig látja átmenthetőnek és bővíthetőnek az erdélyi magyar köz- és kulturális életet?
– Ha a jelenkori fiatalságra gondolok, elégedetlenség tölt el, hiszen sokan nem tudják, hova tartoznak. Kevesen gondolják úgy, hogy a közösségépítés számukra is feladatot jelent. A hovatartozás nem választható meg, így nem is cserélhető le. Ha Isten ennek a népnek a tagjává teremtett, annak felelős tagja vagy, azért tenned is kell valamit. Hiszen a nemzet általad is él.
– Huszonnyolc kötete jelent meg eddig, idén ősszel egy újabb látott napvilágot, rendhagyó módon regény műfajban, A hajótörött címmel. Nincs megállás?
– Ezt nem én döntöm el. A feladatok kívülről vagy belülről, de jönnek, nekem pedig meg kell azokat oldanom. Most az elmúlt hatvan év alatt megírt művészeti tanulmányaimból szeretnék egy válogatást megjelentetni Erdély művészetéért címmel.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 37. (részletek)
Cenzor minden kiadványnál és kiadónál volt, nem csak a magyaroknál, és a Securitaténak is megvoltak mindenütt a besúgói, még a tömbházak adminisztrátorai között is, ám a magyaroknak ráadásul tűrniük kellett a velük szemben egyre intoleránsabb Ceaușescu mind jobban elszabaduló nacionalizmusát is. Ceaușescu tulajdonképpen a XIX. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok „társadalmi és nemzeti homogenizálását”. Erősödött a terror, fokozódtak a magyarok elleni megszorító intézkedések, melyeket nem ritkán egy-egy magyarországi vagy más külföldi megnyilvánulás is kiválthatott.
Amíg a „testvéri” kommunista pártok a hallgatást választották, a magyar emigráció mozgolódni kezdett. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára visszautasította, hogy beavatkozzon a romániai magyarok ügyébe, de mások nem haboztak ezt megtenni. 1977 tavaszán megjelent Párizsban egy (névtelen) tanulmány az erőltetett asszimilációnak kitett erdélyi magyarok helyzetéről. Még ugyanebben az évben néhány jeles romániai magyar párttag, köztük Király Károly, több beadványt is intézett a felső pártvezetőséghez, amelyben új kisebbségi statútumot, magyar nyelvű felsőoktatást kértek, az anyanyelv használatát a közigazgatásban, kétnyelvű feliratokat, és hogy a tankönyvek tükrözzék minden nemzet hozzájárulását Románia történelméhez. A petíciók benyújtói természetellenesnek találták, hogy a román nyelv már az óvodákban is kötelezővé vált, és hogy egyre több magyart állítanak félre a vezető beosztásokból, még a régi erdélyi magyar középiskolák élére is román igazgató kerülhet. A beadványokra a hatalom nem válaszolt, de mivel külföldön is kiadták, hatalmas port kavartak. Az irodalmi Herder-díjas Illyés Gyula közreadta válaszát Ceaușescu egyik, 1977 decemberében megtartott nacionalista beszédére. Ez a román–magyar viszony újabb, rendkívül feszült szakaszához vezetett. Ceaușescu kijelentette, hogy senkinek sincs joga beavatkozni Románia belügyeibe, a nemzetiségi kérdést pedig az országon belül kell megoldani.
A hatalom összetett mechanizmussal igyekezett kivédeni a román politikát érő bírálatokat: egyfelől támadták a magyar történészeket, másfelől dicshimnuszokat zengtek Ceușescuról, és ehhez a kórushoz a magyar aktivisták is csatlakoztak. A disputába a neves román értelmiségit, Mihnea Gheorghiut, a Ştefan Gheorghiu Társadalomtudományi Akadémia elnökét, egyetemi tanárt is bevonták, aki horthyzmussal, fasizmussal és az Osztrák–Magyar Monarchia utáni nosztalgiával vádolta meg Illyés Gyulát. Újságcikkek, rádió- és tévéműsorok egész sorozata ismételte meg ezeket a vádakat. Egy ilyen, 1978 májusában közvetített műsorban részt vett Gáll Ernő és Demény Lajos is, ám nem szólaltak meg a vita során. Illyés Gyula műveit betiltották Romániában. A magyar nemzetiségű dolgozók tanácsának 1978-as ülésén Bodor Pál és Domokos Géza mégis bírálni merészelték Románia kisebbségpolitikáját. Ekkor már nagy ütemben folyt a németek kivándorlása (valutáért való kiárusítása – szerk. megj.), bár ők sohasem jelentettek komoly veszélyt a bukaresti hatalom számára.
Az 1978-as év nem kedvezett Ceaușescunak: egyesült államokbeli látogatásakor tüntetők fogadták a román követség épületénél. Ugyanebben az évben I. M. Pacepa tábornok, a román kémszolgálat főnöke disszidált, és a Szabad Európa Rádióban hamarosan részletek hangzottak el Vörös horizontok című, a diktatúra visszaéléseiről szóló könyvéből.
A hatalom által irányított magyarellenes fellépések tovább erősödtek. Támadások érték A Hetet és a Kriterion Kiadót, legtöbbjük mögött Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor állt. Több magyar értelmiségi is megállapította, nem néhány személy, hanem a magyar kultúra egésze ellen irányult kampányuk. 1982-ben megjelent Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Erdélyről szólva) című könyve, egy vad magyarellenes támadás, amely természetesen nem láthatott volna nyomdafestéket a párt engedélye nélkül. Romániában a légkör már elviselhetetlen volt, de Lăncrănjan szerint a „sovén lenézés” és „a rasszista, hamis és romboló hatású felsőbbrendűségi érzés” feketíti be az országot, megfogalmazta azt is, hogy a fő elvárás minden román polgárral szemben a lojalitás. A Lăncrănjan által név szerint említett író, Méliusz József több panaszt is benyújtott az illetékes helyeken, és mivel látta, hogy ezeknek nincs eredménye, kilépett az Írószövetségből.
Méliusz (1909–1995) pedig nagyra tartott író volt, még a tankönyvekben is szerepelt. Temesváron született, előbb a budapesti műegyetem építészeti karára iratkozott be, később teológiát tanult Zürichben, Kolozsváron és Berlinben. Balos beállítottsága miatt már az illegalitásban tagja lett a Román Kommunista Pártnak, antifasiszta tevékenységéért börtönben is ült. A háború után a Romániai Magyar Írók Szövetségének volt egyik alapító tagja, 1945–1948 között titkára is. A Magyar Népi Szövetség vezetőinek üldözésekor ismét börtönbe került; 1955-ben rehabilitálták és kinevezték aligazgatónak az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, majd 1968-ban a Román Írószövetség tiszteletbeli alelnöke, 1974-ben a Román Akadémia levelező tagja lett. Sírja a bukaresti Bellu katolikus temetőben van.
Az lett volna Lăncrănjan szerepe, hogy üzenetet közvetítsen a „hűtlen” magyarok felé? A könyvet 1995-ben egy újabb magyarellenes kampány tetőpontján újra kiadták.
1982-ben jelent meg két történész, Gheorghe Bodea és Vasile Suciu könyve, Arhanghelii Crucii (A kereszt arkangyalai), a Horthy-hatalom majszini atrocitásairól. A Securitate rögzítette Domokos Géza véleményét: az ilyen kiadványokkal csak azt erősítik, ami szétválasztja, nem pedig ami összeköti a román és a magyar népet, és „csak az egyik oldal alávalóságainak bemutatása a Román Kommunista Párt nemzetpolitikájától való elszakadáshoz vezethet”.
Ugyancsak 1982-ben Fazekas Jánost is leváltották minden tisztségéből, kényszernyugdíjba küldték. Az ürügyet maga Fazekas János fedte fel Domokos Gézának: Márton Áron püspök halálakor koszorút és részvétnyilvánítást küldött. Azonban a püspök már 1980-ban elhunyt, úgyhogy másnak kellett a bukása okának lennie. Sokkal valószínűbbnek hangzik Robotos Imre állítása, aki szerint Fazekas kegyvesztett lett Elena Ceaușescunál. Szokása volt ellentmondani neki, és egy esetben megkérdőjelezte Mihai Viteazul szerepét a fejedelemségek egyesítésében, azt mondta ugyanis, hogy a vajda nem a népfelkelés élén vonult be Gyulafehérvárra, hanem egy húszezres, székelyekből és magyar zsoldosokból álló sereggel.
A következő évben eltávolították A Hét vezetőségét.
1984-ben neves magyar személyiségeket zártak ki a Nemzetiségi Tanácsból: Domokos Gézát, Sütő Andrást, Király Károlyt, Gálfalvi Zsoltot, és ez akár jónak is tekinthető, hisz ott már semmi hasznosat nem lehetett tenni, Ceauşescut kellett dicsérni és elítélni Magyarország beavatkozását Románia belügyeibe – mondta Gálfalvi, eltávolítása kapcsán. Ebben az évben találták ki a „magyar nemzetiségű román” kifejezést is.
1985-ben felfüggesztették a tévé magyar adásának sugárzását; megszüntették a vidéki rádióadókat és az összes magnószalagot kidobták a jilavai börtön mellé.
Lassanként a magyarokat teljesen kiszorították a politikai, gazdasági és kulturális életből, és több, túlnyomórészt magyarlakta helységbe tömegesen telepítettek románokat. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a falvak szisztematizálása, ami egyet jelentett a hagyományok és a nemzeti jelleg megsemmisítésével. A kegyelemdöfés azonban a tanügyet célozta meg. Ceauşescu a frissen végzett egyetemisták kihelyezésénél is sikeresen alkalmazta a népesség homogenizálását és a magyarok asszimilálását célzó törekvéseit, előszeretettel küldték őket Dobrudzsába, Moldvába vagy Olténiába; ott a magyarok sokszor kötöttek vegyes házasságot, gyermekeik pedig már román iskolába jártak. 1985-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem mind a 22 magyar végzősét ilyen helyekre irányították; csak négyük jelentkezett az állást betölteni. A többiek visszautasították a kihelyezést, és az akkor érvényes szabályok szerint visszafizették az államnak a 8000 lejes tanítási költséget. Szakember hiányában a magyar iskolákban egyre több tantárgyat tanítottak románul, román igazgatókat neveztek ki, úgyhogy a magyarok végül megtűrtekké váltak saját iskoláikban.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi tehetséggondozó egyesületet támogat egy Prima Primissima-díjas
Oplatka András svájci magyar újságíró 7,5 millió forintot adományoz a Nyilas Misi Egyesületnek.
A magyar sajtó kategóriában Prima Primissima Díjjal idén kitüntetett Oplatka András újságíró a díjjal járó 15 millió forint felét az erdélyi Nyilas Misi Tehetséggondozó Egyesületnek ajánlotta fel. Az összeg másik felét a szintén  helyzetű gyerekek tehetséggondozásával foglalkozó magyarországi Igazgyöngy Alapítvány kapja.
A Prima Primissima Díjakat idén 14. alkalommal, tíz kategóriában vehették át a magyar szellemi élet, a művészet, a tudomány és a sport jeles képviselői a Művészetek Palotájában megtartott pénteki gálaesten. Oplatka András történész, újságíró, műfordító az 1956-os forradalom után emigrált családjával Svájcba. A Zürichi Egyetemen végzett 1968-ban, utána a Neue Zürcher Zeitung munkatársa lett. Volt stockholmi, párizsi, moszkvai, valamint budapesti tudósító. Cikkeiben sokat foglalkozott Magyarország helyzetével és demokratikus átalakulásával. Történészként és egyetemi oktatóként is tevékenykedik.
A Nyilas Misi Tehetséggondozó Egyesület egy olyan tehetségmentő akció eredménye, amelyet erdélyi és magyarországi egyetemi tanárok kezdeményeztek 2003-ban. Az ötlet Péntek János kolozsvári egyetemi tanártól származik, aki a 2004-ben Romániában bejegyzett egyesület alapítója és elnöke. A kezdeményezés célja hátrányos körülmények között, falun és szórványban élő magyar iskolások támogatása ösztöndíjakkal. foter.ro

Az 1956-os szabadságharcra emlékeztek Marosvásárhelyen
„Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra”
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben” – írta a Nobel-díjas francia író és filozófus, Albert Camus A magyarok vére című kiadványában 1957-ben. Sorait Kilyén László színművész olvasta fel kedden este Marosvásárhelyen, a Jazz & Blues Clubban, ahol az 1956-os szabadságharcról emlékeztek meg. A kulturális est szervezői Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Marosvásárhelyért Egyesület voltak. 
A város ismert előadóművészeinek közreműködésével került sor az ünnepi műsorra, amelyen arra emlékeztek, hogy a szabadságharc s az azt követő megtorlás Marosvásárhelyen is éreztette hatását. 
Köszöntő gyanánt Kilyén László színművész Albert Camus 1957 októberében, Párizsban írt írását olvasta fel. A magyar forradalom ügye mellett kiállt francia író a szabadság évfordulóján azt kívánta: a magyar ellenállás maradjon meg addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt. „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra.”  
Az est házigazdája, dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntőbeszédében hangsúlyozta, e formabontó, lélekemelő rendezvénnyel kívántak emléket állítani 1956-nak, mintegy lezárva az október 23-ához kötődő rendezvénysorozatot. A kiemelt események sorában említette az október 2-i népszavazást, amelyen az erdélyi magyarok nagy számban vettek részt, ugyanakkor a romániai parlamenti választásokat. 
Novák Csaba történész Marosvásárhely 1956 szemszögéből címmel tartott előadást, Kilyén Ilka színművésznő a Gyanútlanok forradalma írással az 1956-os forradalom erdélyi elítéltjeire emlékezett, a forradalom utáni években meghurcolt emberekre, az ezer években mérhető szabadságvesztésre, életfogytiglani börtönbüntetésre vagy éppen halálra ítéltekre, a munkatáborokban életüket vesztettekre, akikre mindenkor kegyelettel kell gondolnunk. Budapestiekre és itthoniakra is. 
A Buta Árpád Attila által előadott Bánk bán nagyáriája, Kilyén Ilka szavalatai, Boros Emese énekei, a Tiberius vonósnégyes előadása,  Molnár Ede és Ritziu Ilka Krisztina közös fellépése és nem utolsósorban a Maros Művészegyüttes táncosai által előadott kalotaszegi legényes emelte a rendezvény színvonalát. Kilyén Ilka Márai Sándor Mennyből az angyal című versének elszavalása után a Mennyből az angyal karácsonyi dal közös eléneklésével zárult az advent időszakában lezajlott ünnepi est. 
 ANTALFI IMOLA Népújság (Marosvásárhely)

Párizsban végzett igei szolgálatot Csűry István
A hugenották harciassága még nyomokban sem lelhető fel manapság a szekularizált Párizsban, és az Ady-korabeli pezsgő magyar irodalmi, művészeti élet sem jellemző már.
A Magyar Református Egyháznak nemcsak magyar nyelvterületen- az anyaországban, vagy a Kárpát-medencei külhoni országokban- vannak református gyülekezetei, hanem 80 országban van úgymond szétszórva, illetve jónéhány országban működnek önálló gyülekezetei. Ezek közt vannak az úgynevezett európai országoknak a kicsiny református gyülekezetei, és a nyugat-európai országok közt az egyik kiemelkedő helyet Franciaország, és éppen Párizs foglalja el. Az ottani gyülekezet 65 esztendővel ezelőtt alakult meg, és éli a maga sajátos, diaszpóra-helyzetéből fakadó életét, ami azt jelenti, hogy a hatalmas nagy Franciaországban, vagy ennek hatalmas nagy fővárosában néhány tucat ember havi rendszerességgel találkozik. Ezekre az istentiszteletekre általában meghív magyarországi, illetve most már a Generális Konvent kapcsán az egész konvent területéről lelkipásztorokat, és évente hat alkalomra a Magyar Református Egyház konventje delegál lelkészeket. Csűry István királyhágómelléki püspök második alkalommal fogadta el ezt a meghívást, ami azt jelentette, hogy advent második vasárnapján- amikor már karácsonyt is ünnepelt a párizsi gyülekezet, hiszen a legközelebbi igei találkozója már csak januárban lesz- szolgált közöttük. Elmondása szerint mindig nagyon mély nyomokat hagy benne a diaszpórában való megfordulás, az ottani igehirdetés, s ez így történt vele már az első alkalommal, öt évvel ezelőtt is, amikor egy reformációi istentiszteleten hirdette Isten örök érvényű és megtartó igéjét. Ugyanis az a néhány óra, amit az ember eltölt közöttük, előhoz minden olyan gondot és örömöt, ami egy szórványban élő gyülekezet magában hordoz. Érdekes ilyenkor találkozni azzal, hogy miként nyilvánul meg az olyan emberek esetében, főleg akik nem régóta vannak kint, a honvágy, vagy akik régóta ott élnek, hogyan nosztalgiáznak azokról az időkről, amikor még nem mentek ki. Hogyan szólal meg a lélek olyan helyzetben, amikor igazolni próbálja azt, hogy tulajdonképpen jó helyen van, megtalálta a helyét, vagy éppenséggel hogyan kínlódik sokszor az a belső hang, amikor egy-egy problémáról, feszültségről esik szó.
Partiumból
Az istentiszteleten, bár a gyülekezet nagysága úgy 40 körül van, több mint ötven személy vett részt. És mivel híre ment annak, hogy lelkipásztor érkezik Európa keleti feléről, több Erdélyből, illetve a Partiumból származó atyafi is ott volt, talán egy kicsit azért is, hogy hallja a magyar szót, a szülőföldjéről szóló híreket, amelyeket ilyenkor az egybegyűltek meg szoktak osztani egymással. Karácsonyra tekintve természetesen az adventi ige szólt az istentiszteleten, a várakozásnak a feszültsége, de ugyanakkor a beteljesülés öröme is. Amúgy ezeken a havi találkozókon általában olyanok is részt vesznek, akik ha nem is tartoznak a gyülekezethez, de azért fontosnak tartják, hogy el-eljárjanak. Ezek közt vannak azok az alkalmi munkások, akik csupán rövid időre mennek ki dolgozni, és azok a vegyes házasságban élők is, akik ugyan lehet, hogy egy másik egyházhoz is tartoznak, de az ilyen alkalmakkor szokták az innen vitt felekezetiségüket, vallásosságukat megélni. A franciaországi magyar református gyülekezetről elmondható, hogy noha kicsi, mégis nagyon jól szervezett. Nincs semmi ingatlanjuk, templomuk, parókiájuk, hanem egy protestáns templomban bérelnek egy kisebb termet, ami egy előadóterem tulajdonképpen, ahol szószék és padok vannak, és itt zajlanak az istentiszteleteik. A gyülekezetnek van presbitériuma, gondnoka, főgondnoka, akik jól együttműködnek, és egy aranyos hölgy, Heddad Annamária a lelke ennek a közösségnek. E-mail, illetve telefon kapcsolatban vannak, és nagyon odafigyelnek egymásra. Több idős ember van közöttük, olyanok is, akik már nem is tudnak eljárni ezekre a közösségi alkalmakra, de azért meglátogatják őket, vagyis a párizsi magyarság összetart. Tulajdonképpen a gond onnét származik, hogy ez a maroknyi, jól szervezett gyülekezet szinte értetlenül nézi azt, hogy Franciaország fővárosában nagyon sok magyar ember megfordul, de valamiért nem nagyon akar csatlakozni a felekezetek gyülekezeteihez, és ez nem csak református viszonylatban van így. Több mint valószínű ennek az egyik oka, hogy legtöbben azért azzal a gondolattal élnek ott, hogy nemsokára visszatérhetnek a szülőföldjükre, és ezért nem akarják elkötelezni magukat. Kellemes élménynek bizonyult Csűry István számára a Partiumból elszármazottakkal való találkozás, akik elmondták, hogy terveik szerint négy-öt évet szeretnének Párizsban eltölteni, de alig várják, hogy eljöjjön az a pillanat, mikor hazatérhetnek. Az Ady-korabeli pezsgő párizsi magyar kulturális élet azonban kevésbé jellemző napjainkban. A társaság vegyes, de legalábbis a kinti reformátusok többsége inkább kemény fizikai munkát végez. Azért elvétve persze vannak olyanok is, akiket a szellemi tudásuk vezérelt a francia fővárosba, és aztán kint ragadtak, például kutatóintézetekben dolgozó mérnökök, akik gyakran hazajárnak. Az irodalom, a művészetek képviselői napjainkban kevésbé vannak jelen, a püspök egy olyan családot talált, melynek egyik tagja a festészet területén ér el szép sikereket. A gyülekezetben különben néhány fiatalember igen aktív munkát végez. Az egyik közülük, Kiss Zsolt építész, aki szintén a szakmája miatt él kint. Nagy lelkesedéssel szövi a gyülekezeti kapcsolódási hálót, szeretettel fogadja a lelkipásztorokat, mutatja be nekik Párizs nevezetességeit, emblematikus és páratlan építményeit, kulturális központjait.
Biztonságérzet
Az utóbbi időszak terrorcselekményei sajnos Párizson is nyomot hagytak, a püspök szerint ritka az olyan város, ahol annyi rendőrt látott volna, mint ott. Nemcsak gyalogos őrszemekkel, hanem lovas rendőrökkel is lehet találkozni lépten-nyomon, s rengeteg rendőrautót lehet látni. Megjegyezte azt is: érdekes volt egy délután azt hallani a hírekben, hogy Párizsban kiraboltak egy turisztikai központot, a túszokat elengedték, a túszejtőket pedig nagy erőkkel keresik, miközben ők semmit se tudtak arról, hogy a közvetlen közelükben ez történt… Hozzátette: ezzel együtt a biztonságérzetre nem lehetett panasza, mert látszik, hogy a hatóságok mindenre odafigyelnek.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Emberi létünkkel egyenértékű az erdélyi magyar kortárs kultúra
Ötödik alkalommal adta át az RMDSZ az Erdélyi Kortárs Magyar Kultúráért Díjat
Kolozsváron a sétatéri Kaszinó épületében immár ötödik alkalommal került sor vasárnap az Erdélyi Kortárs Magyar Kultúráért ünnepélyes díjátadójára. A magyar kultúra napja alkalmából a Romániai Magyar Demokrata Szövetség olyan művészeket szokott méltatni több művészeti kategóriában, akik munkásságukkal illetve alkotásaikkal kiemelt módon hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megismertetéséhez és átörökítéséhez. Idén irodalom kategóriában Márton Evelin írónő, képzőművészeti tevékenységéért Berszán Zsolt, az előadóművészet terén pedig Csíky Boldizsár Tamás zongoraművész vehette át a díjat Hegedüs Csillától, a szövetség kultúráért felelős ügyvezető alelnökétől. Az a nép él és marad meg, amely alkot és képes újat teremteni; erdélyi identitásunk alapja a kultúra, amely elválaszt, de ugyanakkor összeköt – fogalmazott megnyitó beszédében Hegedüs Csilla. Az ünnepséget Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista Kolozsvár-film című szerzői és előadóestje zárta.
Ünnepi beszédében Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke rámutatott annak fontosságára, hogy az erdélyi magyar emberek megtanulják észrevenni a körülöttük levő és napról napra megteremtődő világot, és emellett odafigyeljenek azokra is, akiknek ez köszönhető. „Ma tisztelettel adózunk mindazoknak, akik a múltban értékeket teremtettek, azoknak, akik a mai napig éltetik hagyományainkat. Ez erdélyi magyar identitásunk egyik legfontosabb alapja. De ha a világunk itt megállna, ha nem tudunk újabb és újabb értéket teremteni, akkor nincs jövőnk Erdélyben, csak múltunk. A kultúra nem múzeum, hanem eleven szövet. Ha nem bővül, nem gazdagodik, akkor elpusztul.” Hangsúlyozta azt is, hogy egyetlen közösség semfosztható meg kultúrájától, hiszen az folyamatosan reflektál a társadalomra, görbe tükröt állít elé, és akkor, amikor az eltévedni készül, visszatereli a helyes útra. A kultúra a legerősebb fegyverünk, a legnehezebb időkben pedig az erdélyi társadalom szócsöve: „A kultúra a társadalom legharsányabb bírája, nekünk, politikusoknak pedig a legkeményebb kritikusunk, és ez így van rendjén. A művészet egy állandó zsűri az erdélyi magyar közösség életében.”
Hegedüs Csilla úgy fogalmazott, hogy közösségünk számára az erdélyi magyar kortárs kultúra egyenértékű az emberi léttel: „Ez a garanciája annak, hogy itthon, Erdélyben tudunk újat teremteni. Ez identitásunk alapja, amely elválaszt, de ugyanakkor összeköt, ahogy évszázadokon át tette a világgal. Mert az a nép, amely képes újat teremteni, él és megmarad.” Kiemelte: egy közösség akkor, amikor kiosztja díjait, olyan művészek munkáját segíti, akik valóban maradandót tudnak alkotni. A díjkiosztás ugyanakkor elismerés, továbbá olyan „megújuló, élni akaró, alkotó, értéket teremtő közösség képét vetítik elénk, ahol vannak művészek, akik a szabadság érzetét adják, akik rádöbbentenek arra, hogy a világunk más, mint ahogy azt mi nap mint nap látjuk magunk körül. Több és szabadabb annál” – mondta értékelő beszédében.
Hegedüs Csilla szerint a kortárs művészek gyakran – az egyénnel ellentétben – eltérő módon látják a világot, és rádöbbentenek kicsinységünkre, de nagyságunkra is: „Nekünk, politikusoknak gyakran a leegyszerűsített, kézzelfogható valóságok kellenek. Ezért meg kell hallanunk azoknak a szavát, akik alkotnak, és oda kell figyelnünk rá akkor is, amikor görbe tükröt tartanak elénk. Az a dolgunk, hogy támogassuk őket, mert ők azok, akik az értékeket megteremtik. Nekünk, a mának, és gyermekeinknek, a holnapnak. Azokat az értékeket, amelyeket nem vehet már el tőlünk senki.”
Összegzésként kiemelte: azok, akik alkotnak, napról napra újra megteremtik az erdélyi magyar identitást, újragondolják, újraértelmezik azt. Mindezt pedig úgy teszik, hogy újabb és újabb ablakokat nyitnak a világra – nem elszigetelnek, hanem megmutatják a világnak, hogy egy szabad, értékeket teremtő közösség az erdélyi magyar közösség: „a mai díjazottjaink miatt bízunk magunkban, bízunk Erdélyben, abban a bölcsőben, ahol mai napig értékeket teremtünk.” Az alábbiakban közöljük az ünnepségen elhangzott laudációkat. A díjazottakat méltatta: Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, Széplaky Gerda esztéta, Vida Gábor író
Itthon gyümölcsöztetni az itthon tanultakat
Csíky Boldizsár Tamás méltatása
Nemcsak emlékezünk, hanem lényegében számbavétel is történik ezen a napon: ismerjük-e azokat a művészeket és tudósokat, a reáliák művelését is magas szinten folytató szakembereket, akik ezen a kultúrán nőttek föl, és az egyetemes kultúra asztalára elhelyezték a magukból kipréselt szellemi értéket.
Talán ezek a január 22-i megállások segítenek abban, hogy felhívják értékeinkre a figyelmünket. Nemcsak arra, amit sikerült megőrizni évszázadok, évezredek alatt, ápolni és gazdagítani, hanem amit tovább is kell adni az utánunk jövőknek. Bizonyára a jelölő bizottságnak nem volt könnyű dolga megtalálni azokat a személyeket, akik különböző területeken, magas művészi szinten folytatják tevékenységüket itt Erdélyben, ahol nem mindig optimálisak a lehetőségek szellemi kincseink felszínre hozásában.
Megvallom, meglepődtem, amikor Csíky Boldizsár megkért, hogy a díj átadásakor mondandó laudációt elvállalnám-e. Elég régóta ismerjük egymást, szeretek hangversenyre járni, muzsikát hallgatni, sokszor adódott alkalom csendes baráti beszélgetésekre és úgy éreztem, hogy nem én vagyok a megfelelő személy, aki fel tudná sorolni érdemeit, méltó módon méltatni tevékenységét, életművét. De mindezek ellenére igent mondtam és megtiszteltetésnek vettem.
Ifj. Csíky Boldizsár már születésétől kezdve életpályája meghatározója volt. Édesapja kiváló jelenkori magyar zeneszerző Marosvásárhelyen, aki művészeti titkára, majd később igazgatója volt a filharmóniának. Édesanyja hosszú ideig a marosvásárhelyi színház ünnepelt művésznője. Apai nagyapja nagy műveltségű lelkésze volt a marosvásárhelyi vártemplomnak. Felmenői példája nagyban hozzájárult életfilozófiájának, munkamoráljának kialakulásában, ahhoz, hogy örökölt tehetségét magára kötelezőnek érezte és kitartó szorgalommal fejlesztette. Életfelfogásának fontos része, hogy amit itthon tanult, azt gyümölcsöztesse is itthon. Vallotta is, hogy ahol megengedte Isten, hogy a világot meglássa, azt a helyet és azt a kiszabott időt meg kell tölteni tartalmas élettel. Ez a belső meggyőződés adott erőt, hogy a csábításoknak ellent tudjon állni. Ifj. Csíky Boldizsár értelmezésében ez azt is jelenti, hogy a számára meghatározott, valamint saját erejéből elért területeken a legmagasabb célokért és eredményekért dolgozzék.
Különleges zenei tehetségére már kora gyermekkorától kezdve felfigyeltek. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban Szőnyi Mártánál és Ávéd Silló Évánál tanult, majd a Kolozsvári Zeneakadémián folytatta tanulmányait Ileana Prada és Dana Borşan művésztanárnőknél, zeneszerzést Hans Peter Türk professzornál tanult. 1991-ben mesterkurzuson vett részt Jandó Jenőnél a Budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián. 1992-ben Lübeckbe kapott ösztöndíjat Lev Naumov osztályába. 1993–1997 között Walter Kraft müncheni mesterkurzusain vesz részt. Egyetemistaként öt hazai előadói versenyt nyer meg. 2000-ben számtalan hangverseny után (átlagosan évi 40 koncert) a Münchener Musikseminar állandó szólistájának fogadja. Előadóművészi pályája során eddig több mint 800 koncertet tartott itthon, valamint Ausztria, Anglia, Bulgária, Svájc, Németország, Olaszország, Ukrajna, Magyarország, Csehország, Egyesült Államok és Japán jelentős zenei központjaiban. Jelenleg a Kolozsvári Zeneakadémia egyetemi tanára, a zongora tanszék professzora. Koncertezett a bukaresti Atheneum valamint a palota nagytermében, hazánk valamennyi filharmónia zenekarában Jászvásártól Aradig, Kolozsvártól Marosvásárhelyig. Koncertezett a Moszkvai Zeneakadémián, Münchenben, Düsseldorfba, Európa fontosabb zenei központjaiban: Bécs, Budapest, Róma, Velence, Párizs.
Csíky Boldizsár koncertrepertoárja széles ívben öleli fel a zongorairodalom reprezentatív alkotásait a barokk stílusidőszaktól kezdődően egészen a kortárs zenéig.
[Interneten nem közlik az egész cikket]
Szabadság (Kolozsvár)

Gyümölcsöző együttműködések kezdete lehet a BMC kiállítása
– Szeretném, ha ezután minden év januárjában megszerveznénk itt a Barabás Miklós Céh kiállítását, a mostani alkalom ennek a folyamatnak lehet a kezdete – hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató pénteken délután, az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő szervezet országos tárlatának megnyitóján a Művészeti Múzeum emeleti termében. Örömmel nyugtázta, hogy létrejöhetett a tárlat, amely több tekintetben is premiernek számít. Németh Júlia műkritikus, a céh alelnöke megjegyezte: több évtizedes küzdelem után, az igazgató hathatós támogatásával nyíltak meg előttük az intézmény eddig hermetikusan zárt kapui. Országos kiállításon legutóbb nyolc évvel ezelőtt mutatkozhatott be a szervezet, Sepsiszentgyörgyön, a megalapítás 80. évfordulóján. Ezúttal annyi alkotás érkezett, hogy a Művészeti Múzeum földszinti és emeleti termei mellett a Minerva-házba is jutott belőlük. Szombaton közgyűlést tartottak, ahol a tagok újabb három évre szavaztak bizalmat Kolozsi Tibor elnöknek. (A borítóképet Rohonyi D Iván készítette; Lucian Nastasă-Kovács, Kolozsi Tibor, Németh Júlia, Bordás Beáta és Tibori Szabó Zoltán a megnyitón)
Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh (BMC) elnöke arról beszélt, hogy olyan képzőművészeket, iparművészeket és kritikusokat tömörít a szervezet, akik elsősorban a névadó szellemében alkotnak. 1929-ben, amikor Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, Bánffy Miklós támogatásával létrejött, a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével igazolta életképességét.
Elnevezését illetően nem véletlenül esett a választás a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mesterére, aki különböző településeken élt és alkotott: Márkosfalván, Dálnokon, Nagyenyeden, Kolozsváron, Bécsben, Bukarestben, Velencében, Bolognában, Firenzében, Rómában, Nápolyban, Párizsban, Londonban és Budapesten. Több mint háromezer rajzot, festményt és litográfiát készített, a magyar mellett németül, románul, angolul, olaszul és franciául is beszélt. – Személyében egy nagyon komoly hivatástudattal rendelkező világpolgárral ismerkedhetünk meg, aki nagyvonalúságában és előítélet-mentességében még mindig előttünk jár. Modern korunk elvárásaival összevetve is egyértelmű, hogy választott példaképünk eszményisége nem homályosodott el az elmúlt kétszáz évben. Ha jellemezni akarjuk a BMC-t, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a személyiségét – mondta Kolozsi Tibor.
A kiállításra, amely a Barabás Miklós művészi és emberi nagyságának is szándékszik megfelelni, a céhtagok mellett román anyanyelvű alkotókat is meghívtak – Dorel Găină, Gheorghe Mureșan, Ioan Horváth-Bugnariu, Mana Bucur és Ovidiu Petca –, akikkel őszinte baráti kapcsolatot ápolnak, s akik számára az együttlét, az együttélés életforma, nem pedig absztrakt fogalom.
Székelyföldtől a Partiumig, de még Magyarországról is érkeztek alkotások Kolozsvárra, mintegy kétszáz mű, amelyek között a szobrászat, a festészet, a grafika, a textil- és a fotóművészet egyaránt képviselteti magát – részletezte Bordás Beáta, a tárlat kurátora. Felidézte: eleinte megijedt a feladattól, hogy kurátorként kell helytállnia, elvégre korábban nem volt alkalma ilyesmivel foglalkozni. Köszönetet mondott a művek válogatása során kapott segítségért Németh Júliának, Kolozsi Tibornak, Dan Breaz muzeográfusnak, valamint Sipos László és Székely Géza képzőművészeknek; hozzáértésüket tapasztalva már otthonosabban érezte magát az előkészületek során. – Az alkotások elhelyezése is jelentős kihívásnak bizonyult, remélem, hogy ez is elnyeri a tetszésüket. A múzeum emeleti termeiben találhatók a grafikák, a fotók, a textilmunkák és néhány kerámia, míg a földszinti terembe a szobrok és a festmények kerültek. Ugyanakkor törekedtünk arra is, hogy partnerintézményünkhöz, a Minerva Művelődési Egyesület székhelyére is jelentős műveket küldjünk – fejtette ki Bordás Beáta.
Idős, már befutott művészektől az igazán fiatal tehetségekig számos korosztály képviselteti magát a kiállításon, és külön öröm a kurátor számára, hogy szülővárosából, Sepsiszentgyörgyről is szép számmal érkeztek alkotások. Elárulta, hogy az anyagról hosszabb elemzést tervez írni, amely majd a Tribuna folyóiratban jelenik meg.
Elismeréssel illette a fiatal művészettörténészt Németh Júlia, véleménye szerint a jövőben is jó kezekben lesz a műkritika és az erdélyi magyar képzőművészet, amennyiben Bordás Beáta hallatja még a hangját. A válogatás kapcsán kitért arra, hogy korántsem voltak könnyű helyzetben, négy napon át reggeltől estig dolgoztak. – Olyat, hogy mindenki meg legyen elégedve, nem nagyon tudunk létrehozni. Mindig lesznek kommentárok, elégedetlenek, de ilyen a világ, és hogyha néhányan közös nevezőre jutottunk abban, hogy a munkákat hogyan és hova helyezzük el, akkor abban nyilván volt valami ráció – fűzte hozzá Németh Júlia.
A 88 éves BMC újraalakulása óta eltelt 23 év eseményeibe is betekintést nyújtott: az Abodi Nagy Béla festőművész és Kós András szobrászművész kezdeményezésére 1994-ben életre hívott szervezet első elnöke Kancsura István volt, az ő nevéhez fűződik a Szolnay-kiállítás és a Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott első országos tárlat megszervezése. A következő, 1997-es marosvásárhelyi országos tárlat – immár Jakobovits Miklós elnöksége idején – már népesebb művészgárdát vonultatott föl, majd következett az 1999-es bemutatkozás, amelynek szintén a kolozsvári Diakóniai Központ adott otthont.
Az áttörést 2002 jelentette, amikor a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának Szentegyház utcai galériájában állíthattak ki, ez volt az addigi legátfogóbb tárlat, Károly Zöld Gyöngyi szervezésében. Aztán 2005-ben nyitotta meg kapuit a Barabás Miklós Céh Farkas utcai székháza, amely kisebb csoportos kiállítások mellett sok egyéni tárlat helyszínéül szolgált. A következő mérföldkőnek a Minerva-ház bizonyult, „Kolozsvár egyik legjobban felszerelt és legszebb központi galériája, ahol Tibori Szabó Zoltán elnök szélesre tárta az ajtókat”; a Jókai utcai térben eddig öt alkalommal tartották meg a céh legnépesebb csoportjának évi értékfelmérő tárlatát.
Boldogan konstatálta Tibori Szabó Zoltán, hogy a BMC művészei végre bejuthattak alkotásaikkal a Művészeti Múzeum termeibe, ugyanakkor a Minerva és az intézmény közötti jövőbeli együttműködést is kilátásba helyezte. – Amikor a helyszínekkel bajban lesznek, viszonozni fogjuk a mostani lehetőséget. Gratulálok a művészeknek, rangos kiállítás született – hangsúlyozta.
Ami a múzeum jövőbeli tevékenységét illeti, Lucian Nastasă-Kovács kellemes meglepetéseket ígért a Kolozsvári Magyar Napok idejére, és másik két fiatal kollégájuk, Jakab Attila és Bencze Fruzsina rátermettségéről is biztosította a közönséget. Az ünnepélyes megnyitón a Barabás Miklós arcképével ellátott, Vetró András által készített bronz emlékplakettet, valamint oklevelet nyújtott át Németh Júlia és Kolozsi Tibor azoknak, akik a szervezet tevékenységének előmozdításához hozzájárultak. Elismerésben részesült Lucian Nastasă-Kovács igazgató (az erdélyi képzőművészet és a BMC tevékenységének népszerűsítéséért), Tibori Szabó Zoltán újságíró, művészetszervező (az erdélyi képzőművészet népszerűsítése terén szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a céh szellemi és anyagi támogatásában kifejtett többéves önzetlen műpártolói tevékenységéért) és a Communitas Alapítvány (a minőségi erdélyi magyar kultúra, ezen belül a képzőművészet és a céh népszerűsítése, támogatása terén kifejtett tevékenységéért; a díjat Szép Gyula kuratóriumi alelnök vette át).
A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtó országos kiállítás szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között tekinthető meg a múzeum Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatti székhelyén; a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. szám) munkanapokon 10 és 14 óra között várják a látogatókat.
A szombati közgyűlésen újabb három évre választották elnökké Kolozsi Tibort, alelnök maradt Németh Júlia és Élthes Barna, a gazdasági ügyintéző Takács Magdolna, a titkár pedig Tosa Katalin. A honlap kezelésével és a tagok közötti kapcsolattartással Horváth Lászlót bízták meg, és néhány fiatal képzőművészt is bevontak a régiófelelősi feladatok ellátásába. Mintegy félszázan kérték a céhbe való felvételüket, a bizottságban, amelyet az elbírálás érdekében hoztak létre, valamennyi szakterület képviseltette magát: Kuti Botond (festészet), Károly Zöld Gyöngyi (textilművészet), Gergely Zoltán (szobrászat), Koncz-Münich András (kerámia), Nagy Annamária (üvegművészet), Székely Géza (grafika), Mira Marincaș (fotó- és digitális művészet). Legfontosabb szempontként a minőséget és a szakmai végzettséget vették alapul, döntésük nyomán 16 személy nyert tagságot. A bizottság három kérelmezőt javasolt jelölt státuszra, ők egyéni tárlatok megrendezésével bizonyíthatják rátermettségüket. Három kérelmező esetében a főiskolai végzettség hiányát kifogásolták, a többiek felvételét a belépési nyilatkozatukat tartalmazó dosszié hiányossága miatt utasították el.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

70 éve írták alá a párizsi békeszerződést
„…tekintettel arra, hogy Magyarország, miután a hitleri Németország szövetségesévé vált, és annak oldalán részt vett a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója, az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok és más Egyesült Nemzetek ellen folytatott háborúban, e háborúért a felelősség ráeső részét viseli…”
(Részlet a békeszerződés szövegéből)
1947. február 10-én írták alá Magyarország és a második világháború győztes hatalmainak képviselői a párizsi békeszerződést.
Miután Magyarország többek között földrajzi helyzete és az elbukott kiugrási kísérlet eredményeként a térség államai közül a legtovább maradt a náci Németország szövetségese, a Hitler bukása után megalkotott békétől nem sok jót várhatott. Jóllehet, Magyarország már Kállay Miklós kormánya idején, majd az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulása után is mindent megtett annak érdekében, hogy javítson kedvezőtlen pozícióján, a vele ellentétes érdekeket képviselő trianoni utódállamok „háborús teljesítményével” szemben nem tudott megfelelő érdemeket felmutatni. Ez a kedvezőtlen helyzet már a Faragho Gábor által 1944 októberében átvett előzetes fegyverszüneti feltételekből és az 1945 januárjában megkötött fegyverszünet pontjaiból is kitűnt.
A szerződés értelmében Magyarország már 1945-ben megkezdte a háborús jóvátétel fizetését, felelősségre vonta a háborús bűnösöket, és betiltotta a revizionista, illetve szélsőjobboldali szervezetek működését. Ezek csupa olyan intézkedések, amelyek a párizsi békeszerződésben is megjelentek. Másfelől ugyanakkor a dokumentum hivatalos megfogalmazásáig mégis élt a remény, hogy Magyarország legalább egy téren, a határvonalak megvonása tekintetében igazságosabb elbánásban részesülhet, mint 1920-ban Trianonban. A békeszerződést előkészítő Külügyminiszterek Tanácsának három hónapos ülésszakán aztán ezek a remények is szertefoszlottak. Az 1947. február 10-én Gyöngyösi János külügyminiszter által aláírt békeszerződés értelmében Magyarország határait az 1937. december 31-i – tehát a revízió előtti – állapotok szerint húzták meg, sőt, Magyarország újabb területeket veszített, ugyanis Csehszlovákia három, Pozsony közelében fekvő faluval – Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún – gyarapodott, hogy védhető hídfőt biztosíthasson a város számára. A Párizsban aláírt dokumentum ráadásul tovább rontott a határon túliak helyzetén, ugyanis a trianoni békeszerződéssel ellentétben – az alapvető emberi jogi formulán túl – nem fogalmazott meg kisebbségvédelmi rendelkezéseket, vagyis az elszakított magyarokat az adott állam jóindulatára utalta. Az egyezmény ezenkívül ismét szorgalmazta a háborús bűnösök felelősségre vonását és a fasiszta szervezetek betiltását – Magyarországon ez a folyamat ekkorra már nagyrészt végbement –, illetve 300 millió dollárban állapította meg a Magyarországra kirótt jóvátételt, amiből 200 millió a Szovjetuniót, 70 millió Jugoszláviát, 30 millió pedig a csehszlovák államot illette meg.
A párizsi békeszerződés egyetlen ponton bizonyult enyhébbnek a trianoni diktátumnál: ez paradox módon éppen a hadsereg volt, melynek létszámát a nagyhatalmak 70 ezer főben szabták meg, engedélyezték a nehézfegyverzet és a légierő fenntartását, azonban szigorúan megtiltották atomfegyverek birtoklását és fejlesztését. A Párizsban aláírt béke elrendelte a Magyarországon állomásozó Vörös Hadsereg erőinek kivonását; a szerződés csupán akkora haderő maradását engedélyezte, amekkora a megszállási övezetekre bontott Ausztriával való szovjet összeköttetés biztosításához elengedhetetlen volt.
Összegezve tehát elmondható, hogy Magyarország az 1944–45 során bekövetkező háborús pusztítás után a nagyhatalmak egyezkedéséből is a lehető legrosszabbul került ki, hiszen ismét elvesztette a lehetőségét annak, hogy az elszakított magyar többségű területeket visszaszerezhesse, sőt, a határon túliak érdekképviseletének terén is tehetetlenné vált. Mindezt tetézte, hogy a szerződés aláírásakor a Vasfüggöny már érezhető módon leereszkedett Európára, a békediktátum pedig a Szovjetunió térhódítása ellen sem nyújtott védelmet, vagyis az emberi jogokról és a nemzeti szuverenitásról szóló pontok később üres szólamokká váltak. A párizsi béke eredményeként Közép-Európa ugyanaz a konfliktusoktól és érdekellentétektől szétszabdalt térség maradt, mint volt, annyi különbséggel, hogy 1989-ig egy szuperhatalom zsarnoki uralma elnyomta az egymásnak feszülő érdekeket.
Tarján M. Tamás (Rubiconline)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Multikulturális park épül Szejkefürdőn
A Mini-Erdély park első kilenc épületmakettjét kedden átszállították a Hargita megyei Szejkefürdőre. Fazakas Szabolcs, a Székelyföldi Legendárium ezen projektjének ötletgazdája szeretné megmutatni Erdély látnivalóit és hozzájárulni a világ kulturális örökségéhez.
A Székelyföldi Legendárium Mini-Erdély projektjének első kilenc épületmakettjét kedden a Hargita megyei Szejkefürdőre szállították, ahova a park megépítését tervezik. Eddig a székelyderzsi erődtemplom, a barcarozsnyói, a dévai, a berethalmi, a fogarasi vár, a törcsvári, valamint a vajdahunyadi vár, illetve a Jézus-kápolna és Kolozsvár kicsinyített mása készült el – fejtette ki Fazakas Szabolcs, a projekt ötletgazdája.
Hozzátette, összesen kilencven makettet rendeltek meg, ezekből fog összeállni Szejkén a brüsszeli Mini-Európa park mintájára készülő Mini-Erdély park. Ezzel a 17. és a 19. század közti időszakot szeretnék megjeleníteni, különös figyelmet fordítva azokra az épületekre, amelyeket Orbán Balázs, a legnagyobb székely is láthatott. Egy dimbes-dombos részen fogják megépíteni a parkot az egyik szejkei villa mellett, hogy ez még jobban emlékeztessen az erdélyi tájra. Fazakas rámutatott, pünkösdre tizenkét makett készül el, akkor szeretnék megnyitni a kiállítást, először Udvarhely központi zónájában, ahol többnyelvű tárlatvezetés várja az érdeklődőket.
Fazakas Szabolcs elmondta, a park elkészítésének ötlete a brüsszeli Európa park megtekintése során fogalmazódott meg benne, ahol azt tapasztalta, hogy egyetlen erdélyi épület sem szerepel, pedig ezek is részei a világ kulturális történetének. „Megmutatjuk, hogy Erdélyben is van látnivaló, és hozzájárultunk a világ kulturális örökségéhez" – fogalmazott. Fazakas Szabolcs rámutatott, multikulturális parkot szeretnének, ezért román, magyar és szász épületek kicsinyített másait is ki fogják állítani.
Láthatóak lesznek szász, móc, magyar és székely építkezésrészletek is, ahogyan például a várfallal körbevett Brassó, Segesvár, Kolozsvár, Medgyes, Szeben, valamint a bonchidai és a Rhédey-kastély. Makett készül arról a Vajdahunyad melletti kohóról, ahol a párizsi Eiffel-torony alkatrészeit öntötték, a gyergyói örmény udvarokról, a dési zsinagógáról, a marosvásárhelyi zenélő kútról, de a szaploncai vidám temetőről is – jegyezte meg érdekességként az ötletgazda.
A rekonstrukcióban Gyöngyössy János történeti grafikus segíti a Legendárium csapatát, a maketteket a székelykeresztúri származású Vajda Domokos készíti budapesti műhelyében, az épületeket pedig Németh Hajnal művész festi ki. Fazakas Szabolcs azt szeretné, ha a parkban minden, Erdélyhez kötődő nemzet tagjai megtalálnák a számukra érdekes épületeket. Ez fontos, hiszen turisztikai szerepe is van a projektnek. Az érdeklődők a székely gőzöst felelevenítő minivasúton is körbeutazhatják a kiállított épületeket.
Fülöp-Székely Botond
Krónika (Kolozsvár)

Tizenhétből két keresztény templom maradt
Brassó, Kolozsvár, Harangláb, Héjjasfalva, Horebeke. Ezek azok az erdélyi helységek, amelyek Buzogány Tihamér életének állomásai voltak. A református teológiát végzett, holland feleségével és négy fiával jelenleg Gentben élő lelkipásztor a belgiumi református egyházban szolgál – holland nyelven. Kalandos életútjáról kérdeztük.
– Hogyan kerültél 1991-ben a kolozsvári teológiára?
– A középiskolát Brassóban végeztem, akkor már nem szüleimmel, hanem nagynénémnél laktam. Sokáig nem tudtam, mit fogok kezdeni az életemmel. Az Áprily Lajos Gimnáziumban viszont egy kiváló magyarszakos tanár tanított, akire most is nagy szeretettel emlékszem vissza. Ő ébresztette fel bennem a vágyat, hogy többet foglalkozzak a magyar irodalommal és a Bibliával. Tizenhét éves voltam, amikor eldöntöttem: a teológiára fogok felvételizni. Ezt otthon bejelentettem a családban – meg is lepődtek rendesen.
– Brassó után következett öt év teológia, ezt követően viszont vidékre kerültél, Haranglábra, egyedül, család nélkül. Hogyan befolyásolta mindez az életedet?
– Amíg Kolozsváron éltem, nem gondolkodtam azon, hogy házasodni kellene. Aztán 1996-ban kikerültem Haranglábra, egy szülőfalumtól nem messze fekvő településre, amely hamar hozzánőtt a szívemhez. Egy idő után azonban éreztem: itt nem olyan az élet, mint Kolozsváron. A sors úgy hozta, hogy megismerkedtem a holland testvérgyülekezetből egy lánnyal, aki nemsokára a feleségem lett.
– Miként fogadta feleséged családja lányuk döntését?
– Vilma feleségem soha nem beszélt arról, hogy szüleinek mi volt a véleménye. El tudom képzelni, nem voltak nagyon boldogak. Márciusban házasodtunk össze, s a háziorvos, akivel már akkor nagyon jó viszonyt ápoltam, azt mondta nekem: ez a lány nem fogja megérni itt a káposztavágást. Végül annyira megszokta, hogy elég sok káposztavágást megért, hiszen 1998-tól 2010-ig éltünk együtt Erdélyben.
– Hogyan sikerült megszoknia feleségednek az erdélyi életet? Miként viszonyult hozzá a gyülekezet?
– Jól beilleszkedett, és hamar alkalmazkodott a kultúránkhoz. Megtanult nagyon jól magyarul, mind Haranglábon, mind Héjjasfalván, ahol szolgáltunk, teljes mértékben elfogadták és kedvelték. Szerettem a puliszkát: egy idő után már velem együtt ette a túrós puliszkát. Furcsa volt viszont az, amikor a bablevest vöröshagymával ettem, ő pedig elcsodálkozott. Milyen emberek lehetnek ezek, akik a hagymát nyersen eszik? – tette fel a kérdést.
– Egy ideig Hollandiában is voltatok. Akkor tanultad meg a nyelvet?
– Ösztöndíjat kaptam 2004-ben, egy évet Utrechtben tanultam. Ez idő alatt velem volt a családom is. Kapcsolatom elején feleségemmel németül társalogtam, aztán idővel ismerkedni kezdtem a hollanddal is, és gyerekeim anyanyelvét együtt tanultuk otthon. Az utrechti ösztöndíj ideje alatt tökéletesítettem a holland nyelvtudásomat.
– Több mint hat éve élsz Belgiumban, hogyan kerültél oda?
– Feleségemmel 2009 nyarán úgy döntöttünk, kiköltözünk. Soha nem voltak anyagi gondjaim, ezért döntésünk hátterében nem ez állt. Diplomám elfogadása miatt Hollandiába talán nehezebb lett volna kijutni. Így maradt Belgium, ahol több holland nyelvű gyülekezet is lelkipásztort keresett. Az egyik honlapon találtam rá az álláshirdetésre. Kiutaztam, kilencedik jelöltként meghallgatták szolgálatomat – a többi nyolc holland és belga származású volt –, majd hazajöttem. Nagy meglepetésemre kisvártatva telefonáltak, hogy a kilenc jelölt közül engem választottak meg.
– Vajon minek köszönhetően?
– Sokáig én sem tudtam, aztán megkérdeztem a gyülekezeti tagokat. Azt mondták azért, mert az első találkozás alkalmával én voltam az egyetlen, aki a templomból kijövet szóba állt az emberekkel, és megkérdezte a híveket, hogyan érzik magukat. Számomra ez természetes volt.
– Melyik gyülekezetbe kerültél?
– Horebeke az egyetlen Belgiumban, amely 1541 óta folyamatosan él és működik. Az országban a református egyház soha nem volt nagy – Belgium lakosságának különben kevesebb mint 0,1 százaléka református –, abban az időben spanyol uralom alatt éltek katolikus világban. Ez a kicsiny gyülekezet – jelenleg alig 180 lelkes – azonban a dombok között eldugva, évszázadokon keresztül meg tudta tartani hitét. Kevés olyan hely van, ahol az emberek annyira büszkék hitükre, mint ott. Ebben a helységben van az egyetlen református temető egész Belgiumban. Sokáig nem volt szabad templomot építeniük, hiszen ezt a katolikusok nekik megtiltották. Csupán az 1700-as évek második felében született egy olyan határozat, amely lehetővé tette számukra a templomépítést azzal a feltétellel, hogy ne legyen út mellett, ne legyen tornya és harangja, ne hasonlítson katolikus templomra, és kicsi ajtaja legyen. Ez az épület még mindig megvan, ma már gyülekezeti teremnek használják. Változtak az idők, így 1817-ben felépítettek egy szép templomot, majd a 19. század második felétől – egy helybeli katolikus család adományaképpen – parókiát is. Különben a napóleoni rendeletek nyomán a reformátusokat is elismerték, azóta az állam támogatja őket, a lelkipásztorok is az államtól kapják a fizetésüket. Mint ahogy támogatják a humanista közösségeket is, ahol nem Istenről és Jézus Krisztusról beszélnek, hanem erkölcsről és különböző humanista értékekről.
– Ma is érvényesek a napóleoni rendeletek?
– Igen, még az iskolákban is. Kötelező egy református gyermekért külön vallástanárt alkalmazni. Például az iskolában – ahova jártak a gyermekeim – 1200 tanuló közül öt református volt, ebből négyen a fiaim, különböző osztályokban. Minden alkalommal magánórákat tartottak nekik külön-külön református vallásból. Amúgy az iskolában a katolikus hittanra el-eljárogatnak ugyan néhányan, de a leglátogatottabb az erkölcstan óra.
– Hány évig szolgáltál abban a gyülekezetben? Hova kerültél innen?
– Több mint öt évig voltam Horebekeben. Ezt követően – nagy meglepetésemre – meghívtak Gent városába, így most jelenleg ott szolgálok. Szeretném megértetni velük azt, hogy a keresztyénség nem olyan rossz, mint ahogy azt egyesek szeretnék elhitetni. Ha hiszünk abban, aki teremetett minket, s ebbe a világba belehelyezett, és egyek tudunk lenni, akkor még lehet jövője a református egyháznak Belgiumban is.
– Mennyire különbözik az itteni gyülekezeti élet az ottanitól?
– Teljesen más, mindent meg kellett szokni. Próbálok megmaradni annak, aki mindig is voltam, ugyanakkor igyekszem tiszteletben tartani az ottani szokásokat, de mindig az Igét hirdetni. Úgy, ahogy azt a kolozsvári teológián megtanultam. Úgy látszik, ez tetszik a belgáknak, hiszen első szolgálati helyemen a templomlátogatottság folyamatosan nőtt.
– A migrációval kapcsolatban előtérbe kerül a nyugat-európai emberek vallásossága, a keresztyénség léte. Franciaországban régi templomokat rombolnak le, hogy helyükbe üzletek épülhessenek. Németországban keresztény templomokat akarnak mecsetekké alakítani. Mi a helyzet Belgiumban?
– Még nem hallottam arról, hogy Belgiumban keresztény templomokat romboltak volna le, de azt tudom, hogy első szolgálati helyem környékén 17 katolikus templom állt, ebből 15-öt bezártak. A megmaradt kettőből csak az egyikben tartanak misét, a másikat nagyritkán esküvőre használják. Amúgy az esküvő Belgiumban nem divat, az emberek inkább „összeállnak, mint a lovak” – ahogy egyik kollégám szokta mondani. A migrációval kapcsolatban a médiából sokszor nem arról szerzünk tudomást, ami a valóság. Keresztyénként nem tudjuk a helyzetet kezelni. Ki az én felebarátom? Csak az, aki a templompadban mellettem ül? Az is, aki a szomszédom a tömbházban? Vagy az is, aki a háborús övezetből Európába menekül? Ezek azok a kérdések, amelyekre a nyugat-európai keresztyének nem találták meg a választ. Nem azokról beszélek, akik senkiben nem hisznek, mert azok nyilván támogatják Merkel asszony bevándorlási politikáját. Bár úgy látom, hogy a tavalyi március 22-i brüsszeli robbantások kissé felébresztették az ottani társadalmat. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy teljesen megváltozott a felfogásuk, csupán azt, hogy az utóbbi időben nagyon megnézik, ki az, aki valóban menekült, és ki az, aki a gazdasági jólét miatt érkezik az országba.
– A párizsi terrortámadásokat Brüsszelből irányították. Várható volt, hogy Belgiumban is robbantanak? Hogyan fogadták az emberek?
– Várható volt a robbantás, csak azt nem lehetett tudni, hogy hol és mikor. A Párizsban székelő Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett támadás után mindenki Charlie akart lenni, ez volt a „menő szöveg”. Az azt követő őszi terrorsorozat után már sokan gondolkodóba estek, és azt mondták: azért ez így nem mehet tovább. Amikor közel ért Belgiumban az emberekhez a terror, és a repülőtéren, valamint a metróban robbantottak, már sok ember arcán látszott a harag. Azok a napok sokakban törésvonalat jelentettek. A robbantásokat Moolenbeek – Malompatak – negyedből irányították. Itt olyan polgármester volt, aki évtizedeken keresztül csak arra gondolt, hogy megkapja a megfelelő számú szavazatot, és nem érdekelte, hány külföldi költözik a városrészbe. Ott felnőtt egy zárt társadalom, amely flamandul nem tud, a franciát is csak törve beszéli, így könnyű volt onnan irányítani a támadásokat. Most ott igyekeznek tisztogatni, de rengeteg munka van még ezen a téren.
– Hogyan vélekednek a migrációról az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján?
– Az európai emberben – hívőben és hitetlenben egyaránt – önkéntelenül is benne van az, hogy szeresd felebarátodat. És ezt ott igyekeznek gyakorolni is, csakhogy szerintem ez túl erőltetett. Amit látunk a tévében – vagyis hogy Nyugat-Európában mindenki tárt karokkal fogadja a migránsokat – nem igaz. De az ellenkezője sem. A migránskérdésben megoszlanak a vélemények a belga társadalomban. Sokan pedig félnek véleményt mondani.
– Mennyi időre választottak meg Gentbe lelkésznek?
– A lelkipásztor-választás úgy történik, mint itt Erdélyben. Azt tartják, hogy legalább öt évre választanak, de ha talál a szó, hosszú ideig maradhatsz.
– Gyerekeid több nyelvet beszélnek, ők minek tartják magukat?
– Magyaroknak. Mondtam nekik, hogy holland vér is csörgedezik az ereikben, erre azt válaszolták, hogy nekik Hollandiához nincs semmi közük.
– Gondolkoztatok-e azon, hogy visszatérjetek Erdélybe?
– Nem szoktam elzárkózni semmi elől, de meggondolatlan kijelentéseket sem szeretek tenni. Nem én vagyok a sorsom kovácsa. Ha Isten úgy rendeli, hogy ott legyek, akkor ott szolgálok.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Új filmklub a kolozsvári Sapientián
Új filmklub indul szerdán Kolozsváron a Sapienta-EMTE filmművészet, fotóművészet, média szakán. A Sapi-Mozi-Téka a filmtörténet klasszikusait mutatja be igazi mozis hangulatban – közölték a szervezők.
„A párizsi Cinémathèque Kolozsvárra költözik. A filmtörténet paradigmaváltó alkotásaihoz mozis hangulat dukál, ezt szeretné létrehozni és ápolni a a Sapi-Mozi-Téka. Magyar felirattal, beszélgetéssel kísérve lehet alapműveket nézni Fritz Langtól Godard-ig, és Fellinitől Greenaway-ig minden második szerdán a Sapientia Aulájában" – írják.
Az első vetítést szerdán délután hattól tartják, a nyitófilm egy 50 évvel ezelőtt készült film, Eric Rohmer A férfigyűjtő (La Collectionneuse, 1967) című alkotása. A belépés ingyenes. A szervezők a párizsi Cinémathèque hangulatát kívánják megidézni ugyan, de természetesen nemcsak francia újhullámos mozik kerülnek majd terítékre, a filmklub az egész filmtörténetből merít, a „kötelező" filmeket mutatja be nagyvásznon, ahogy az dukál. A Sapi-Mozi-Téka házigazdája Jakab-Benke Nándor.
Krónika (Kolozsvár)

Meddig terjedhet a naivitás?
Az RMDSZ autonómista pályaíve az 1996-os kormányzati szerepvállalással tört meg, ezt vélhetően még azok sem tagadják, akik átállították több mint húsz esztendeje a történelem váltóit. A Neptunt megjárt Tokay György ennek a politikának az egyik szorgalmazója, exponense és haszonélvezője volt.
Tokay lemondásakor arra hivatkozott, hogy Tőkés László úgymond legazemberezte az RMDSZ kormányzati tisztségviselőit. Akkor a szövetség tiszteletbeli elnöke valójában azt mondta a Demokratának adott interjújában, hogy a többség balek, akik viszont tudván tudva, hogy zsákutcába vezet a kisstílű alkupolitika, önös érdektől vezérelve vesznek részt ebben az önfeladási manőverben, azaz gazemberek. Nem idéztem szóról szóra, de a gondolati ív sértetlen.
Azóta is állandó dilemma azoknak, akik meg akarják érteni az egyes szereplők belső motivációit az, hogy vajon hányan követik azért ezt a sehova nem vezető, jövőkép nélküli kurzust, mert nem látnak más lehetőséget, hányan egyszerű megfelelési kényszerből, a betöltött szerep által formálva s hányan önző karrierizmusból.
Ha napjaink legfőbb problémáját, a migránskérdést nézzük (más megközelítésben Európa a mesterséges, tervszerű kiszínesítését, új honfoglalókkal való betelepítését, muszlim megszállását) akkor egy fokkal egyszerűbb a képlet.
Itt ugyanis, aligha lehet már bárki naiv.
Amikor nap mint nap érkeznek a hírek, hogy Párizsban a nők nem mernek egyes negyedekben felszállni tömegközlekedési eszközökre normális európai öltözékben, a német nők többsége nem érzi magát biztonságban közterületen, amikor sorra borulnak lángba európai városok negyedei, amikor statisztikáink vannak már arra nézve, hogy a jövevények elenyésző töredéke hajlandó dolgozni, s dokumentált tény az is, hogy megjelenésükkel megugrik a bűnözés, aligha nevezhető bárki naivnak, ha még mindig a „wilkommenskultur” szlogenjeit ismételgeti szájzsibbadásig.
Aki a betolakodókat menekülteknek nevezi, az hazug. A valódi menekültek nem hazudnak kilétükről, nem semmisítik meg a papírjaikat, nem követelőznek, hanem minden erejükkel azon vannak, hogy beilleszkedjenek s nem utolsósorban fegyelmezetten várják a törvény által kijelölt helyen, hogy sorsukról döntsenek. Lásd az egykori kommunista országok valódi menekültjeit.
Aki emberi jogokat emleget a muszlim betolakodók kapcsán amikor tudjuk jól, hogy ahol többségbe bekerülnek, lábbal tiporják a befogadók emberi jogait, az álszent, farizeus, szemforgató. Aki európaiságra hivatkozva tárná ki az Unió kapuit a nem kis részben hódító szándékú megszállók előtt, az az európai eszme árulója.
Nem lehet emberségből utat nyitni az embertelenség előtt. Nem kétséges, túltolta a kormány a tavaly a bevándorlás ügyében a népszavazási kampányt, de ez a kampány az ellenzék propagandájával ellentétben nemhogy gyűlölködő nem volt, de a valósághoz képest rendkívül mérsékelt és visszafogott volt.
A jogi határzár mára tervezett szigorítása, és a határkerítés folyamatban levő megerősítése nemzeti és európai érdek egyszerre. Aki pedig ezt tagadja, az nem naiv, hanem aktív támogatója a létünkre törő globális háttérhatalomnak.
Borbély Zsolt Attila
http://itthon.ma/szerintunk

Erdélyi grófok, bárók a politikában és a harctéren
Sikerek és tragédiák
Március 10-én érdekes, színes előadás hangzott el az erdélyi arisztokráciának az 1848–49-es forradalom előkészítésében és a szabadságharcban vállalt szerepéről, továbbá pályájuk alakulásáról 1849 után. Kálmán Attila történész 26 arisztokrata arcképét mutatta be. Bár különböző politikai nézeteket vallottak – az ókonzervatívtól a konzervatívon, a mérsékelt liberálison át a vadliberálisig –, a reformok szükségességével valamennyien egyetértettek, csakhogy a konzervatívok a birodalom keretén belül, forradalmi megmozdulás nélkül képzelték el a változásokat.
Sokuk számára a forradalom személyes tragédiát jelentett, mivel különböző nézetű családtagok álltak szemben egymással. Voltak közöttük politikusok, akik a reformok előkészítésében vállaltak szerepet, és az erdélyi országgyűlés megszűnése után Budapestre távoztak, ahol hangjukat kevésbé hallatták. 1848 közepétől az arisztokrata tisztek, katonák kerültek előtérbe, akik részt vettek a szabadságharc küzdelmeiben, egyesek hadvezérként, mások egyszerű honvédként. Sorsuk a forradalom leverése után a fogság, a vagyonelkobzás, a rangvesztésre ítélés, a külföldre menekülés volt. Akiknek sikerült kivárniuk, amnesztiában részesültek, és újra politikai, közigazgatási szerepet vállalhattak. Gróf Mikes Kelemen, aki a Kossuth önkéntes csapat szervezője, majd a Mátyás huszárezred parancsnoka, később dandárparancsnok volt Bem seregében, 1849. január 21-én hősi halált halt Nagyszeben ostrománál. Gr. Esterházy Kálmán, aki szintén a Mátyás huszárezredben volt őrmester, majd hadnagy, Nagyszeben ostrománál a fél karját veszítette el. A kiegyezés után viszont országgyűlési képviselő, a felsőház tagja, Kolozs megye főispánja lett.
A politikában
De térjünk vissza a politikusokra. Id. gróf Bethlen János az előadó szerint a reformkor legfontosabb és legérdekesebb alakja volt, aki Erdély egyesülését a Habsburg-birodalom keretén belül, forradalom nélkül, az uralkodó engedélyével látta megvalósíthatónak. A forradalom kitörésének hírére a liberális és konzervatív arisztokraták közös programot dolgoztak ki Kolozsváron, amelynek az országgyűlés összehívása, az unió, az alkotmányos monarchia, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság voltak a legfontosabb pontjai. Báró Jósika Samut az 1846-os kolozsvári országgyűlésen választották Erdély udvari kancellárjává. A forradalom kitörése, Erdély Magyarországgal való egyesítése után lemondott kancellári tisztségéről és visszavonult. A Bach-korszak idején országgyűlési képviselőként bátran felszólalt az uralkodó rendszer tévedései ellen, majd tudományos tevékenységének szentelte idejét. Nagy érdeme, hogy a Mikó Imre iránti barátságból testvérével, br. Jósika Lajossal együtt jelentős anyagi támogatást nyújtott az alakuló Erdélyi Múzeumnak.
Báró Wesselényi Miklósnak, akit a reformkor jelentős személyiségének ismerünk, érdekes szerepe volt a forradalomban. Saját birtokán a jobbágyfelszabadítást már korábban megvalósította, eltörölte a dézsmát és a robotot, és a földesúri önkényeskedés ellen foglalt állást, de nem értett egyet a parasztság által indított küzdelemmel. Gróf Teleki József egyik alapító tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, ami a Teleki család közadományából indult. A mérsékelt konzervatív nézeteket valló gróf 1844-től Erdély kormányzója volt. 1848-ban összehívta az országgyűlést, ahol nem akadályozta a liberális ellenzék működését, engedélyezte az erdélyi románoknak a balázsfalvi gyűlés összehívását, ahol kimondták az unióval való szembefordulást. A forradalom után visszatért tudományos munkájához. Báró Kemény Dénes, aki a 1848-as pesti országgyűlésen Alsó-Fehér vármegye képviselője volt, kiállt az unió mellett, szerepet vállalt a Batthyány-kormányban, majd az Országos Honvédelmi Bizottmányban. Gróf Teleki Domokos, aki Küküllő vármegye képviselőjeként vett részt a pesti országgyűlésben, mérsékelten liberális politikusként fontosnak tartotta a román–magyar viszony rendezését, és szerepet vállalt a székely katonaság megnyugtatásában a határőrség megtartása kapcsán. Hamar kivonult a politikai életből, és gernyeszegi kastélyában történelmi tanulmányainak szentelte életét, tagja volt a tudományos akadémiának. Gróf Mikó Imre, 1848-ban Erdély helyettes kormányzója, elvállalta az agyagfalvi országgyűlés elnöki tisztségét, hogy meggátolja a fölösleges vérontást. 1848-ben Bécsbe utazott, ahol házi őrizetbe vették, és 1849-ben szabadult. Későbbi szerepe Erdély kulturális életében, az Erdélyi Múzeum megalapításában közismert. Gróf Teleki László báró Jósika Miklóssal együtt Kossuth híve volt. Teleki László, aki a Védegylet és a Nemzeti Kör elnöki tisztségét töltötte be, Kossuth követeként járt Bécsben és Párizsban, ahol megbízatását nem ismerték el. 1849-ben Magyarországot föderatív államként képzelte el, ennek érdekében Bălcescuval tárgyalt, aktív szerepet vállalva az emigrációban. A korszak színes egyénisége báró Nopcsa László. 1848-ban az erdélyi országgyűlés képviselője, majd részt vett a románok balázsfalvi gyűlésén, ahol a császárhoz menesztett biztosság alelnökének választották. Az unió szentesítése után elhagyta a román küldöttséget, és a magyar kormánynak ajánlotta fel hazafias szolgálatát.
A harctéren
Az arisztokrácia képviselőinek egy része hadvezérként küzdötte végig a szabadságharcot, és olyan is volt, aki közhonvédnek állt be. Köztük említhetjük a Petőfit és Szendrey Júliát vendégül látó gr. Teleki Sándort, aki Nagybecskereken harcolt a szerbek ellen, majd később lett őrnagy, ezredes, az erdélyi hadsereg felügyelője. Az aradi fogságból sikerült kimenekülnie, s több országon át tartó útja során eljutott Jersey-szigetére, ahol Victor Hugo barátja lett. Harcolt a Garibaldi-mozgalomban és 18 évi száműzetés után került vissza Magyarországra, ahol a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja volt.
Gróf Teleki Ádám honvéd tábornokként a drávai sereg főparancsnoki tisztségét töltötte be, s bár 1848 végén kilépett a honvédségből, ’49-ben rangvesztésre ítélték. Gr. Gyulai Ferenc az osztrák haditengerészet parancsnoka volt 1848-ban, ’49-ben osztrák hadügyminiszter, aki a császár oldalán vett részt a győri csatában. Báró Kemény Farkas 1848-ban a Torda megyei nemzetőrség őrnagya, később ezredesként a gyulafehérvári ostromsereg, majd a kolozsvári hadosztály parancsnoka volt, harcolt az érchegységi felkelők ellen és az orosz támadás során Kolozsváron. Gróf Bethlen Gergely a 15. Mátyás huszárezred szervezője és parancsnoka, az erdélyi sereg lovassági parancsnoka, később ezredes volt. Kolozsvár feladásától Nagyszeben bevételéig végigharcolta az erdélyi hadjáratot. Görgey seregéhez csatlakozva Világosnál kapitulált. Aradon hadbíróság elé állították, majd 1849-ben szabadon engedték. Később külföldre menekült, és tovább harcolt az itáliai magyar légióban, a szárd királyi hadseregben, a poroszországi magyar légióban. 1867-ben kapott amnesztiát és térhetett haza. Gróf Lázár Dénes 1848 októberétől a marosszéki dandár, később a nemzetőrség parancsnoka volt. Harcolt az oroszok ellen és Komáromban tette le a fegyvert. A fehéregyházi Haller grófok a segesvári csatában való részvétel mellett, amelyben József egyszerű honvédként, Ferenc Segesvár parancsnokaként vett rész, a későbbiekben Petőfi elestének helye és körülményei felkutatásában tevékenykedtek. Haller Ferenc lánya, Lujza nevéhez fűződik a tömegsír fölötti turulmadaras emlékmű felállíttatása.
Végül a szabadságharc színes egyéniségéről, John Pagetről kell szólnunk, akit a szerelem hozott Erdély földjére, ahol teljes mértékben erdélyi magyar lett. Aranyosgyéresen vásárolt birtokot és hozott létre mintagazdaságot, s közben könyvet írt Erdélyről, Magyarországról. 1848-ban Bem szárnysegédje lett, és a harcokról az angol sajtónak küldött beszámolókat. Többek között Nagyenyed feldúlásáról is, ahol kis csapatával a menekülő magyarok védelmére kelt. A szabadságharc után feleségével Angliába menekült, ahonnan 1855-ben tért vissza aranyosgyéresi kastélyába, ahol újjászervezte a gazdaságát. Alapítója volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek és tevékeny híve az Erdélyi Unitárius Egyháznak.
Említhetnénk még neveket az adatokban gazdag előadásból, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy képet alkossunk az arisztokrácia szerepéről az 1848–49-es eseményekben.
Összességében pedig elmondhatjuk, hogy kellemes délutánt tölthettek a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak és tanárainak társaságában mindazok, akik a Női Akadémia meghívására pénteken ellátogattak a Deus Providebit Házba. Az ünnepre való hangolódásként a Női Akadémia képviselői a hagyományos kokárda készítésének technikájára oktatták az érdeklődő gyermekeket, fiatalokat.
Kálmán Attila előadását megelőzően pedig a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai verses-zenés összeállítással köszöntötték március 15-ét. Az elhangzott verseket Brandner Emőke magyartanárnő válogatta, a kórust Gyárfás Kinga zenetanárnő vezette. Ha százszor is szavalták már, ez alkalommal nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni Reményik Sándor intését, ami a helyzetet tükröző drámaisággal hangzott el a műsor végén: „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát”.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)

Mikó Imre 1935-ös párizsi üzenete
Élményélességgel őrzöm ma is emlékezetemben utolsó hosszasabb beszélgetésünket. A kilencvenhárom éves Kós Károlytól jött éppen, akinél az 1976 őszén megjelent arcképcsarnok-kötetével, az Akik előttem jártak cíművel tette tiszteletét. Amíg a Rákóczi úttól a Petőfi utcába értünk, nemcsak megírásra váró történelmi emlékei kerültek szóba (főként a negyvenes évek első feléből), hanem az előtte járók iránti adósságai(nk), meg az azok irántiak, akik nemzedékéből a halottak élén távoztak. Balázs Ferencről, Dsida Jenőről, Jancsó Béláról, László Dezsőről, Tamási Áronról őrzött emlékeiről beszélt. Azokról, akikről nem mondhatott el mindent „antimemoár”-nak nevezett kötetében. Akkor még nem tudtam, hogy mindenikük életművének a továbbörökítését testálta rám. Ami sikerült is annyiban, hogy mindenikről több tanulmányt írtam, köteteik újrakiadásával igyekeztem életművükre irányítani a figyelmet.
Balázs Ferenc útitársa című szociográfiai riportomnak köszönhetem, hogy utolsó rádiós interjújában engem is a nyomába lépők sorában emlegetett. Alighanem pályakezdő műfaja, a szociográfia okán. Kevesen tudják ma már, hogy az Erdélyi Fiatalok műhelyében 1932-ben kiadott szerény „falufüzete” (Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés) egyben a magyar szociográfia egyik műfajteremtő munkája. Ezt követte Nagy Lajos Kiskunhalomja (1934) és Illyés Gyula Pusztulása (1936) – hogy aztán az 1937-es esztendőben a Sárközi György kezdeményezte Magyarország felfedezése-sorozat meghozza a műfaj „frontáttörését”. Örülök, hogy mindezt elmondhattam a Magyarország Felfedezése Alapítvány szervezésében március elején megtartott Kárpát-medencei konferencián.
Mikó Imre 1977. március 21-én a kolozsvári Rákkutató Intézetben lezárult életpályája számos reflexiót váltott ki utókorában. Ezek számát magam is igyekeztem gyarapítani, kezdve az 1986-ban bezúzásra ítélt Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930—1940) című kötettel.
Az már jóval később, a Jancsó Béla levelezés-kötetek sajtó alá rendezése során került látókörömbe, hogy 1935. március 22. és 25. között előadást tartott az első Debreceni Diétán. A rendezvény másnapján arról tájékoztatja Budapestről Jancsó Bélát, hogy „az új magyar ifjúság, mely a kivezető utat a Duna-völgyi konföderációs államformában látja, meg akarja ismerni az utódállamokat és az ottan élő kisebbségeket is. Egy ilyen élcsapat, köztük Németh Lászlóval, jönne július közepén Erdélybe is. A meghívást én ajánlottam fel, most már közös erővel lehetővé kellene tenni ezt az utazást. [...] E kirándulás biztosítását azért látom rendkívül fontosnak, mivel egyrészt megismernék Erdélyt igazán, mert ma egyáltalában nem ismerik, és ami a legfontosabb: megindulna a közeledés a kisebbségek segítségével a győző, illetve a legyőzött népek között. Elsősorban pedig a román és a magyar nép közt.” (Mikó Imre levele Jancsó Bélának. Budapest, 1935. márc. 26.)
Németh László – aki záróbeszédében a konferencián elhangzottakat összegezte – 1935. április 17-ig még a Magyar Rádiónál dolgozik. Alighanem ő kérte fel Mikót, hogy ossza meg debreceni előadásának alapgondolatait a rádióhallgatókkal. A korabeli műsorfüzet szerint ez meg is történt augusztus 19-én (19.10 és 19.40 között) Erdély és a külföld címmel. A Párizsból küldött kéziratot Fazekas István olvasta fel. (Balázs Sándor: Mikó Imre élet- és pályaképe. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 29.) Minthogy a Debreceni Diéta dokumentumai még feltárásra várnak, így csak azt valószínűsíthetjük, hogy a Budapesten átutazó Mikónak nem nagyon volt ideje mikrofon elé állni. De az is lehet, hogy maga igényelte mondandója árnyaltabb újragondolását, pontosabban: „erdélyi fülekhez” hangolását. Ezért telt el a debreceni és a budapesti megszólalás között csaknem öt hónap.
Az 1935. augusztus 10-én Párizsban keltezett sorok ezt ugyan nem erősítik meg, de nem is hagynak kétséget azt illetően, hogy az európai „nagypolitikában” egyre nagyobb áttekintést szerző Mikó körültekintően és célirányosan fogalmazta meg „hazaszóló” üzenetét: „Magamról csak annyit, hogy e hó 19-én (hétfőn) 19 óra 10 perckor a Budapest I-es rádióállomáson fel fogják olvasni Erdély és a külföld c. előadásomat. Kérlek, hogy erről barátainkat és ismerőseinket, akivel találkoztok, értesíteni szíveskedjetek. Az előadást le akartam küldeni valamelyik lap számára, de a rádió fenntartja a szerzői jogot.”
CSEKE PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)

Nyelvromlás vagy romló nyelvhasználat Erdélyben – „nem még” tudunk magyarul?
Fülelve az utcát járva úgy tűnik, a szórványosodással párhuzamosan romlik a magyar köznyelv minősége, ám kutatást egyelőre nem szenteltek a jelenségnek. Valószínűleg igényesebben beszélnénk az anyanyelvünket, ha az elnyerné a regionális hivatalos nyelvi státust. Nyelvészeket is kérdeztünk.
„Nem még játszom” - hárította el focimeccsre való invitálásomat szilágysági szórványvidékről származó évfolyamtársam 1987-ben, amit nagyváradiként őszinte meglepetéssel hallgattam, lévén, hogy korábban nem találkoztam ezzel a románból, tükörfordítással átvett kifejezéssel. Ott, akkor büszkén állapítottam meg magamban, hogy mi, nagyváradi magyarok, szórványbeli honfitársainkhoz képest mennyire szabatosan beszéljük anyanyelvüket.
Azóta, sajnos, kénytelen voltam átértékelni a nagyváradi magyarok által használt köznyelvre vonatkozó, fölöttébb kedvező értékítéletemet. Napjainkban a Pece-parti Párizs magyar nyelvi viszonyait hűen érzékelteti a „Be kell menjek a primöriára, utána meg keresek kiriát” mondat, amit néhány évvel ezelőtt, félfüllel hallottam a váradhegyaljai buszon, egy dominánsan magyar szűkebb környezetben élő, magyar középiskolában érettségizett fiatalember szájából.
Emlékeim szerint még a 90-es évek elején is a lakással nem rendelkező váradi magyarok albérletben, esetleg kóvártélyban laktak, a rommagyarrá nyomorított kiria szót életemben először valamikor az évezred elején hallottam. Napjainkban hallom aztán nyakra-főre.
A kolozsvári autóbuszok szintén eszményi terepet kínálnak annak, aki rommagyar nyelvi szörnyszülöttekre vadászik. Nagyon elégedetlen volt az orvossal, akit felkeresett, mert „szkürbából tratálta”, közölte telefonon, fülem hallatára egy fiatal magyar nő, úton a monostori lakótelep felé. Pedagógus ismerősöm az egyik kolozsvári elitiskola leányöltözőjében kapta el az „Adtam magam autóbronzánttal” kijelentést. Másik kedvencem egy nagyváradi vállalatnál hangzott el, s így szól: „Ez az olaj azért piros, mert kiégett belőle a gröszime, ami aszigurálja az undzserét”.
Miért árdé a paprika?
Székelyföldi kiruccanásaim alkalmával meggyőződtem róla, hogy a román kölcsönszavak burjánzó használata nem feltételezi az államnyelv alapos ismeretét. „Sportbázis”, olvastam elképedve Udvarhely egyik külvárosában, egy sporttelep bejáratán, attól meg egyenesen leesett az állam, hogy kézdivásárhelyi ismerősöm töltött árdét keszített. Megrökönyödésemet látva magyarázattal is szolgált a szó meggyökeresedésére a székely köznyelvben: állítólag azért lett árdé a paprikából, mert helyben nem terem meg, a székely ember szinte kizárólag románoktól vásárolja. Az első látásra tetszetős elmélet nem győzött meg teljesen, ilyen alapon ugyanis a Székelyföldön szintén meg nem termő narancs portokál, a citrom lömüja, a görögdinnye pedig lubenyica lehetne.
Nyelvromlás vagy félnyelvűség?
Tudományosan nem bizonyított, hogy az Erdélyben jelenleg kevésbé szabatosan, szépen beszélnénk a magyar nyelvet, mint 25 vagy 50 évvel ezelőtt, mivel ilyen jellegű kutatásokat nem végeztek. Bár a szociolingvisztika kimondja, hogy egy kisebbség számarányának csökkenése, a szórványosodás negatívan hat a nyelvhasználatra, erodálja a köznyelvet, egyes szakemberek tagadják a nyelvromlás létezését.
„A témával foglalkozó nyelvészek többsége, így magam is, nem a nyelvromlás jelének tekintjük a román szavakat. Ezek következményei a beszélő alacsony szintű kétnyelvűségének (félnyelvűségének), velejárói magának a kétnyelvűségnek és kísérőjelenségei a nyelvcserének, az egyik nyelvből a másik nyelvbe való átmenetnek. Nem a nyelvvel vannak gondok, hanem a nyelvhasználattal, a nyelvhasználat körülményeivel” – nyilatkozta a Maszolnak Péntek János, a filológiai tudományok doktora, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke.
A legtöbb román jövevényszót a különböző szaknyelvekben használjuk, például a közigazgatásiban, ami érthető, mivel az adminisztráció nyelve a román, mondja Benő Attila, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsésztudományi karának tanszékvezetője. Az is fontos szempont, hogy az erdélyi magyarok jelentős hányada román nyelven végezte az iskolát, az egyetemet, s így nem volt módja elsajátítani egy sor szakkifejezést.
„Nem kérhetünk számon embereken olyasmit, amit nem tanultak. Létezik egy elitista, nyelvművelői hozzáállás, amely elvárja, hogy mindenki nagyon magas szinten beszélje a nyelvet, s ennek a nevében elítélik az erdélyi magyarok 90 százalékát” – nyilatkozta a Maszolnak a filológus szakember. Véleménye szerint elsősorban a hivatásos beszélőktől – tanároktól, újságíróktól, politikusoktól - lehet elvárni, hogy magas színvonalon beszéljék az anyanyelvüket.
Internet és szórványosodás
Bár személyes tapasztalatok alapján egyértelműnek tűnhet a jelenség megléte, a román jövevényszavak térnyerése az idehaza beszélt magyar nyelvben nem bizonyított, de kutatások hiányában cáfolni sem lehet a létezését, magyarázza Benő Attila. A szórványosodás erősítheti a román hatást, mivel a magyar nyelv háttérbe szorul, szűkül a használati színtere, s bár a kedvezőtlen demográfiai folyamatok tagadhatatlanok, ezekből nem következik feltétlenül a nyelvromlás.
Általánosságban beszélni nem szerencsés, véli interjúalanyunk, mert Erdélyen belül is számos nyelvváltozat van, s különböző közegekben ezek eltérően alakulnak: székely falvakban valószínűleg keveset változott a beszélt nyelv, az ellenben könnyen elképzelhető, hogy a kolozsmonostori magyar köznyelvben több a román jövevényszó most, mint 30 évvel ezelőtt.
A szórványosodás okozta esetleges nyelvi leépülést részben ellensúlyozza egy ellentétes folyamat, a Magyarországgal, az ottani köznyelvvel való, korábbinál sokkal intenzívebb kapcsolat, ami részben az internetnek tudható be. „Ha ez nem lenne, eléggé reménytelen volna a helyzet” - véli Benő Attila, de hangsúlyozza, nem lehet elvárni, hogy egy erdélyi ugyanúgy beszéljen, mint egy anyaországi.
A szociolingvisztika álláspontja szerint egy kisebbség nyelvhasználatának a színvonala függ az adott nyelv jogi státusától, a magasabb presztízs ugyanis az igényesség irányába hat a köznyelvre. A magyar jelenleg támogatott nyelvnek minősül Erdélyben, ha azonban sikerülne elérni, hogy regionális hivatalos nyelvvé váljon, az jótékonyan befolyásolná a mindennapi anyanyelvi kommunikáció filológiai minőségét.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Impériumváltás Erdélyben: ez történt a Trianon előtti hónapokban

Szakrális grafikák
Pénteken délután az Arad Megyei Múzeum szépművészeti részlegén Vásárhelyi Antal szatmárnémeti születésű, hosszú ideje budapesti – időközben mintegy évtizedig a németországi Nürnbergben is élt – grafikusművész kiállítása nyílt meg. A bevezetőt dr. Sandu Adrian művészettörténész tartotta, a kiállítót dr. Onisim Colta egyetemi tanár, képzőművész mutatta be, Vásárhelyi Antalt nagy művészként, a középpont, a részletek és a kompozíció mestereként értékelve.
A művésszel a kiállításmegnyitót követően beszélgettünk.
– Önnek a vezetékneve hasonlít a Vasarelyéhez (a magyarban azonos azzal), bizonyos mértékben alkotásai is mintha emlékeztetnének rá. Van-e valami összefüggés? Ihlette-e Önt valamennyire is Vasarely művészete?
– Nem! Bevallom, régente dühös is szoktam lenni – manapság már nem –, amikor vele kapcsolatban emlegetnek. Amikor még nagyon fiatal voltam, írtam egy levelet Vásárhelyi Győzőnek (Vasarelynek). Tanácsot kértem tőle, így kerültünk kapcsolatba. Egy nagyon csúnya levelet írt vissza, hogy legyek inkább mérnök (a levélhez mellékeltem néhány rajzot is, amelyek amolyan szárnybontogatások voltak legfeljebb, nem volt még akkor semmilyen előképezettségem); naiv gyermekként nekem nagyon rosszul esett, hogy eltanácsol. Aztán később többször is, amikor Németországban vagy Franciaországban egy bemutató könyvben, lexikonban együtt jelentünk meg, mindig kimásoltam és elküldtem neki. Amikor 1983-ban Párizsban volt az egyéni kiállításom, postáztam neki meghívót – a fiát küldte el, ő akkor már beteg volt. A névazonosság jó sztori, de az összehasonlításnak őszintén szólva nem örülök. Én játékosabb vagyok, nem az op-art irányába megyek, engem a testek és a különböző épületrészek játéka, a térbe elhelyezése érdekel. Vásárhelyi Győző az op-art atyja, nagyon tisztelem, le a kalappal előtte, nehogy félreértse valaki – de én Vásárhelyi Antal más vagyok, mással foglalkozom.
– A méltató azt fejtegette, hogy képeinek hangsúlya a középpontra esik, vagy valami hasonló.
– Igen, van egy központi szimmetria munkáimban, de az aszimmetriával is dolgozom. Például ez a kép egy illusztráció, valahol, Szilágyi István Kő hull apadó kútba c. regényéhez. Próbáltam nagyon tömören megfogalmazni a mű mondanivalóját, úgy próbálom megfogni vizuálisan, hogy érződjön a dráma, amit a regényben megfogalmaz. Egészen másképpen nyúltam például Madách Ember tragédiájához, a tizenöt színben, ott didaktikusan – itt, a regény esetében csak a gondolatot fogtam meg.
– Ön természetesen művészszemmel nézi, fogalmazza meg a dolgokat. Mit gondol, az átlagember ezeket a kissé absztrakt műveket felfogja, megérti?
– Kár, hogy nincsenek odatéve a címek, mert azok segítenének. Például ennek a szemben lévő képnek az a címe: A körző csillagkép. És létezik ilyen csillagkép. Elindultam egy valamiből, a körből és körzőből, tömeget csináltam annak a csillagképnek, és összekötöttem egy körzővel. Vagy a másik, a Penrose kocka, abban megpróbálom megmutatni belül, kívül, hátul a többdimenziósságát a térnek. Mindegyiket valamilyen formában, ha van türelme az embernek megnézni, megérti. Nem absztrakt képek ezek, én nem találom absztraknak. Itt vannak a fraktál-elméletek, a háromszögekből épülő Dávid-csillag-szerűség. Itt végül is a háromszög viszonyulása magához és a továbbgondolás a lényeg. Vagy ott van az repülő torony. Pontosan az a lényege, hogy megpróbáltam kívülről is megmutatni, meg a belsőt is, a lépcsőt, ami felvisz, egyszerre. Sokszor a szememre vetik, hogy nem ábrázolok embereket. De az emberek benne élnek az épületekben, meg az épületet is ember alkotta. Vagy ott van például Madách. Először mindenki gondolkodott, hogy az Urat miért nem ábrázolom. Azt mondtam: emberek, én nem vagyok ateista, de megpróbálom a legtökéletesebben ábázolni, egy négyzettel, egy körrel, egy egyenlő oldalú háromszöggel – e három olyan tökéletes forma, amelynél tökéletesebbet az emberiség nem tud kitalálni. Mi nagy építőmesternek tudjuk az Urat – láttam már daliának, öregnek stb. ábrázolni, magam így próbálom megjeleníteni.
Az a lényege az egésznek, hogy az ember egy kicsit gondolkodjon el azon, amit lát, ne csak felületesen menjen el mellette. Nem biztos, hogy az ember, akár ha tanult is, mindennap találkozna ilyen alkotásokkal, amelyekbe én mindig mondanivalót kívánok belevinni. Mondhatnám szerencsém volt, mert akárhol állítottam ki, volt értő közönsége – Japánban, Amerikában ugyanúgy, mint Finnországban, Görög- vagy Spanyolországban.
– Végül hadd kérdezzem meg: hogy került Ön Aradra?
– Véletlenül. Van egy barátom Csíkszeredában – Részegh Botond –, akit az itteni kurátor, Sandu Adrian kiállított. A lényeg: megnézte munkáimat, és azt mondta: szívesen.
Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

Siklódi Zsolt grafikusművész emlékére
„Zsolt meghalt, csak ötven éves volt és meghalt... Meghalt az egyik legkedvesebb és legtehetségesebb tanítványom” – hallom Ioan Horvath-Bugnariu grafikusművész, nyugalmazott egyetemi tanár elcsukló hangját a telefonban, és elöntenek a még nagyon friss emlékek. Emlékek egy magabiztos, egyenestartású, különleges intelligenciájú fiatalemberről, akivel személyesen mindössze néhány hónapja ismerkedtem meg Sepsiszentgyörgyön, az immár negyedszerre megrendezett, általa megálmodott és főszervezett, világviszonylatban ismert, ötszázas tömeget megmozgató Székelyföldi Grafikai Biennálén, de akinek híre-neve már régóta közszájon forgott.
Láttam munkáit Kolozsváron évekkel ezelőtt, de láthattam volna Budapesten, Londonban, Párizsban vagy Olaszországban is. És igaz, csak képernyőről, de láttam tavalyi marosvásárhelyi egyéni tárlatát, A csend arca címűt, amellyel, Nagy Miklós Kund biztatására, 50. születésnapja előestéjén, május 31-én lepte meg magát és művészete kedvelőit. Valami nagy-nagy nyugalmat sugároztak azok a sajátos hangvételű munkák: metszetek, fotók, fotógrafikák, szobrok. A nyugalmat, ami után, be nem vallottan, talán még vágyódhatott is olykor-olykor, de amit mozgalmas élete, alkotó és szervezőmunkája nem tett lehetővé. Csupán a természetből a művészetbe emelt nyugalom, a természet csendje, az a bizonyos sokarcú csend válhatott osztályrészéül. Ezt tükrözte Tavak sorozatának egy darabja is, amit ez év januárjában mutatott be Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh országos tárlatán.
Siklódi Zsolt ötvenegyedik születésnapját már nem érte meg, de félszáz év alatt annyit teljesített, mint sokan a duplája alatt sem.
1966. június elsején született, a művészeket oly gazdagon termő Sóvidéken, Szovátán. A Kolozsvári Képzőművészeti Egyetem elvégzése után Bukarestbe került, hogy aztán a Gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ művészeti vezetőjeként léptesse életbe művészi, művészetszervezői elképzeléseit, amelyek a Székelyföldi Grafikai Biennálékon csúcsosodtak ki. 1994-ben Bukarestben országos grafikai díjjal jutalmazták művészi tevékenységét, 2006-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma művészetpedagógiai díját és a Nemzeti Kulturális Alapprogram alkotói ösztöndíjában is többször részesült.
Tartalmas és mozgalmas élete tragikus hirtelenséggel ért véget.
Kedves Zsolt, nyugodjál békében! A nyugalom, a csend, a sokarcú csend világa immár örökre a tied...
Emlékedet megőrizzük.
Németh Júlia
Siklódi Zsolt /Szováta, 1966. máj. 31. – Szováta, 2017. ápr./ Szabadság (Kolozsvár)

Síppal, dobbal, nádi hegedűvel?
Több ezren tüntettek a kormány politikája ellen nagyszombaton a budapesti Szabadság téren. A résztvevők sípot, kereplőt és különböző zajkeltésre alkalmas dolgokat vittek magukkal. Azt mondták, ezzel szeretnék jelezni, hogy nem maradnak csendben, és nem lehet elhallgattatni őket. Virágvasárnap óta ez már a hatodik tüntetés volt a fővárosban. A Szabadság téri demonstráción csak rövid beszédek voltak. A résztvevők a politikai üzeneteiket táblákra írták, ezúttal a zenéé és a táncé volt a főszerep. Nagyszombaton, míg Urunk a sírban feküdt...
– A Nem maradunk csendben szervezői úgy hirdették meg ezt a demonstrációt, mint Magyarország leghangosabb tüntetését. Kétségkívül ez a legfelszabadultabb, legvidámabb hangulatú demonstráció a kormányellenes megmozdulások sorában – jelentette a helyszínről Shenouda Nóra, az Euronews tudósítója.
– A városban mindenhol lehet találkozni a kormánypropagandával, a metróállomásokon és a buszokon is. Ez nem intelligens, hanem buta viselkedés, mert manipulálja az embereket, és ezt meg kell állítani – mondta egy Budapesten tanuló német diák.
Nos, neki mi köze hozzá? Hazamehet, ha nem tetszik!
A szervező Nem maradunk csendben Facebook-csoport az esemény meghívójában azt írta, azért tüntetnek, mert „a kormány módszeresen próbál meg elhallgattatni minden kritikus hangot és szervezetet”, és meg akarják mutatni, hogy „egy országot nem lehet elhallgattatni”.
Nos, álljunk meg egy pillanatra, kedves olvasó, és gondoljunk bele: ki és mi is az „ország”? A nagyszombati megváltás-várás csöndjébe durván belerondító pár ezer – többnyire külföldi – diák, vagy mi, húsvét vigíliáján áhítatos imával várakozó milliók?
Ugyanazon a napon Röszkére utaztatott buszokkal úgy kétszáz tüntetőt a MigSzol (Migráns Szolidaritás) nevű csoport is, akiknek, a szem- és fültanúk szerint, 60-70%-a nem is tudott magyarul. Ők a bevándorlási törvény szigorítása ellen tüntettek, és a kormány lemondását is követelték, akárcsak a budapesti randalírozók. A sajtóhírek szerint angol, német, francia, belga és holland fiatalok voltak közöttük. A világ szégyene pedig az, hogy közéjük állt, és beszédet tartott – egyetlen röszkeiként – a helyi plébános is. Nagyszombaton!
Elgondolom, mi volna, ha Ön meg én, kedves olvasó, hívnánk még néhány román, szerb, vagy szlovák polgárt, és elmennénk együtt, mondjuk Franciaországba vagy Németországba a kormány ellen tüntetni, esetleg megdobálnánk festékkel a Reichstagot, vagy elégetnénk egy Angela Merkel-bábut? És mi lenne, ha Berlin központi utcáin leállítanánk a forgalmat, vagy megbénítanánk Párizs tömegközlekedésének egy részét, ki-ki anyanyelvén ordítozna, hogy le a kormánnyal? Hiszen pontosan ezt tette Budapesten az európaiság nevében a külföldiekből verbuválódott tömeg... Nos, azt hiszem, igen hamar kattanna rajtunk a bilincs, és nem csak figyelnének a rendőrök, mint ahogy ezt itt Magyarországon teszik, de egykettőre a rács mögött találnánk magunkat.
Ismerősöm meséli: nagycsütörtökön este hazafelé igyekezett a munkából, de szerencsétlenségére az Oktogonon át kellett volna mennie a villamosnak. És nem ment. Mert a síneken tüntetők ültek. Az utasok közül valaki így szólt nekik: „Legalább a húsvétot tartsátok tiszteletben!” Mire ezt a választ kapta, előbb magyarul, majd üvöltő kórus skandálta tört magyarsággal: „Lesz...juk a húsvétot!”
A rendőrök álltak, nézték, hallgatták őket, látni lehetett: csak a parancs tartja vissza őket attól, hogy jól eltángálják a szemtanúk szerint félrészeg, bedrogozott randalírozókat. Nyilvánvaló, hogy provokáció zajlik Budapesten, hasonló azokhoz, amelyek az ukrajnai zavargásokat, az arab tavaszt és a szír polgárháborút is kirobbantották. Rég nincs szó itt a CEU megszüntetéséről, vagy a felsőoktatási törvényről, sokkal inkább a migránspolitika megváltoztatását szeretnék kikényszeríteni a Soros-szervezetek, lemondatni a nemzeti kormányt... és megszüntetni a nemzetállamot.
Nos, aki nézett híradót, tudja, Soros György hazájában, Amerikában hogy rendezik az efféle dolgokat. Ha az amerikai rendőrt üvegekkel, kövekkel dobálná meg egy tüntető, bizony indításnak nagy verést kapna, és menne a börtönbe. De akár golyót is kaphatna. Akárcsak a mexikói „nagy falon” átmászni próbálkozók... Magyarország kormányának ki kell tartania, nekünk, polgároknak támogatnunk kell ebben, akkor is, ha nem mindenben értünk egyet politikájával. Mert egy sikeres provokáció Magyarország és vele együtt a kelet-közép európai nemzetek halálát jelentheti.
Réthy Emese / Nyugati Jelen (Arad)