Kolozsváron vendégszerepel a budapesti Operaház
A budapesti Operaház felújítása miatt a társulat nagyszabású, határon túli turnéba kezdett, melynek keretében, szeptember 20-án és 21-én Kolozsváron, az új sportcsarnokban (Sala Polivalentă) lépnek fel. Szerdán 19 órától Erkel Ferenc Hunyadi László című három felvonásos operája kerül műsorra, csütörtökön 19 órától pedig Ronald Hynd Lehár Ferenc világhírű operettjének zenéjére készített balettje, A víg özvegy lesz látható.
Online jegyek válthatóak a www.bilete.ro oldalon és a kolozsvári EMNT Demokráciaközpontban (Főtér T1/5, 23. szám, a konzulátus udvarán), valamint kezdés előtt a helyszínen.
A Magyar Állami Operaház egyik legnagyobb vállalkozása a Kárpát-Haza OperaTúra, melynek első részében, 2017. szeptember 4. és 21. között Erdély és Partium nyolc városába juttatta és juttatja el két nagyszabású produkcióját. A rangos anyaországi intézmény közel 400 művésze és technikai munkatársa látogat el Kolozsvárra, hogy életre szóló élményt nyújtson az érdeklődőknek. „Habár az Operaház alapítása 133 éve az összmagyarság egyetlen ilyen intézménye, sohasem járt még ezekben az erdélyi városokban, így Kolozsváron sem. Olyan műveket viszünk, melyek nem spórolni igyekeznek a művészi tartalommal” – hangsúlyozta Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója.
Történelmi opera Hunyadi Lászlóról – erdélyi művészekkel
Erkel Ferenc 1844-ben, a reformkor tetőpontján komponálta hazafias operáját, mely a magyar történelem egyik zűrzavaros periódusára, a nándorfehérvári diadalt követő napokra koncentrál. A Hunyadiak korában játszódó mű hőse azonban nem a híres törökverő, Hunyadi János vagy a későbbi Mátyás király, hanem a vérpadra lépő fiatal lovag, László. A művet, mely bemutatója óta megszakítás nélkül a magyar repertoár megbecsült darabja, 2012-ben új rendezésben mutatta be a Magyar Állami Operaház. Az előadásban számos erdélyi születésű művészt, így a címszerepet alakító Kiss B. Atillát, valamint Gara Mária szerepében Kriszta Kingát is láthatja a közönség. Az előadást Kocsár Balázs, a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatója dirigálja.
Operett és balett találkozása
Talán furcsának hathat, hogy Lehár Ferenc A víg özvegy című darabját a Magyar Nemzeti Balett előadásában tekintheti meg a közönség. A népszerű operettből Ronald Hynd brit koreográfus készített fantasztikus balettet 1975-ben az Ausztrál Balett megbízásából. A darab témaválasztása újdonságnak számított, ugyanis korábban senki sem próbált operettet balettszínpadra ültetni. A történet 1905-be, Párizsba repít minket, ahol a Pontevedro fiktív államának nagykövetségen áll a bál: a várost fenyegető államcsőd borzolja a diplomaták idegeit. Egyetlen reményük maradt, hogy tőkéhez jussanak: egy dúsgazdag özvegyet összeházasítani korábbi szerelmével. A nagy tablókból építkező előadás legszebb részei a kettősök és a jellemek bemutatását lehetővé tévő szólók, amelyet hatásos, sokszor komikus pantomim részek egészítenek ki. A víg özvegy szerencsés keveréke mindannak, ami ahhoz szükséges, hogy a közönség kitűnően szórakozzon és élvezze Lehár csodálatos muzsikáját. Minderre bizonyíték a balett több mint 40 éve tartó töretlen sikere.
Az előadásokra – kedvezményes árral – 10 lejért válthatóak jegyek a jelzett helyeken.
itthon.ma/kult

Ezekbe az erdélyi színházakba térhetünk be a magyar dráma napján
134 évvel ezelőtt, 1883. szeptember 21-én tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját a budapesti Nemzeti Színházban. Ennek emlékére csütörtökön a romániai magyar társulatok is megünneplik a magyar dráma napját. Mutatjuk a programokat.
Csíkszereda
A Csíki Játékszín két magyar szerző művét játssza repertoárjáról a magyar dráma napján, valamint a következő napon: Szép Ernő színművét, a Vőlegényt, valamint Egressy Zoltán Portugál című vígjátékát. A Vőlegénynek nem csak a csíkszeredai közönség örülhet, az előadás ugyanis szerda este Székelykeresztúrra, vasárnap délután pedig Gyimesközéplokra is eljut.
Kolozsvár
A 2016-os egyéjszakás drámaírói műhelyt a Kolozsvári Állami Magyar Színház idén Drámai Útvesztővé alakítja. A program úgy módosul, hogy az előzőleg beküldött kétszereplős jeleneteket a társulat tagjai elő is adják a színház különböző helyszínein. Amennyiben valaki szeretné kipróbálni a drámaírást, még semmiről sem késett le, a beküldési határidő ugyanis szeptember 25., az eseményt pedig szeptember 29-én, pénteken szervezik meg.
Marosvásárhely
Aranka György művelődésszervező szobrának hagyományos megkoszorúzása mellett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata egy színpadra kevésbé alkalmazott kolozsvári író szövegéből készült előadást mutat be: Karácsony Benő Pjotruska című regényéről van szó.
Nagyvárad
A nagyváradi Szigligeti Színház olyan drámát tűzött műsorra csütörtökön, amely nem csak fiatalokhoz szól, hanem szerzője is pályakezdő drámaíró: a 2016-os dráMÁzat Debüt-díjasa. Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngól című szövegét Tasnádi-Sáhy Péter rendezésében csütörtökön este hét órától láthatjuk.
Sepsiszentgyörgy
A Tamási Áron Színházban szerdán zajlik a 120 éve született névadó író tiszteletére szervezett rendezvénysorozat, amelynek csúcspontja a Tamási-novellák felolvasása, illetve a Dresch Quintet koncertje.
Szatmárnémeti
A Harag György Társulat rendhagyó felolvasószínházi előadással lakja be a színház büféjét csütörtök délután, miközben az épület amúgy sem kihalt, hiszen vasárnapig zajlik a Tranzit Feszt. Pintér Béla Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög című drámájának felolvasásával a fiatal rendezőket és drámaírókat is bevonó Havi Dráma sorozat indul Szatmárnémetiben.
Székelyudvarhely
A szombatig tartó dráMA9 fesztivál csütörtöki napját a magyar drámaírás ónneplésének szenteli a Tomcsa Sándor Színház. Délután négy órától Az égig érő fa című bábelőadást adják elő a színház előtti téren, este hat órától pedig Visky András Pornó című előadását tűzték műsorra, miközben a darab szerzője és rendezője éppen Szép Ernő-díját veszi át Budapesten. A dráMa9 csütörtöki napja az Evilági együttes Pilinszky-koncertjével zárul.
Temesvár
A Csíky Gergely Állami Magyar Színház a magyar dráma napjára időzítette az évad első bemutatóját. Görgey Gábor kortárs magyar szerző krimi-vígjátékának, a Wiener Walzernek színpadi változatát Szász Enikő jegyzi. A temesvári társulat hat színésze (Kiss Attila, Borbély B. Emília, Tar Mónika, Aszalos Géza, Molnár Bence, Mátyás Zsolt Imre) mellett két vendégművész is fellép az előadásban: Balázs Éva, aki nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja és a Művészeti Egyetem tanára, illetve Bicskei István vajdasági származású színész, aki pályája során Szabadkától Párizsig több színházban is dolgozott már.. maszol.ro

Nemzetközi konferenciákon vett részt Borbély László
Borbély László, a román Miniszterelnöki Kabinetiroda államtanácsosa, a Kormány Főtitkársága keretében létrehozott Fenntartható Fejlődési Célokat Összehangoló Főosztály koordinátora a múlt héten Párizsban és Bakuban két nemzetközi konferencián vett részt, az intézmény által kiküldött közlemény szerint. A Párizsban tartott szemináriumon részt vettek különböző európai és az Európai Unió mellett működő, valamint más nemzetközi nemkormányzati szervek, különböző kormányok, illetve a francia és a német kormány képviselői. „A nemkormányzati szervek, intézmények kapcsolata a különböző kormányokkal az Agenda 2030 gyakorlatba ültetésének jegyében” témájú szemináriumon a részvevők konkrét megoldásokat próbáltak felkutatni az Agenda 2030 gyakorlatba ültetése mellett elkötelezett intézmények kapcsolatainak hatékony kiépítéséért a civil társadalommal és a különböző szervezetekkel, annak érdekében, hogy ez utóbbiak aktívan részt vehessenek e folyamatban. Borbély László államtanácsos felszólalásában, egyebek mellett, kifejtette: „Romániában most kezdődött el a fenntartható stratégia újra tárgyalása és már van egy elképzelésünk. Konkrétan: mintegy féléves konzultációs sorozatot tervezünk megszervezni a civiltársadalom különböző szegmentumaival, a nemkormányzati szervek, az egyetemi szféra, a Román Akadémia, az üzleti szféra képviselőivel. A konzultáció-sorozat több regionális és országos találkozóból áll majd”. Mint hozzáfűzte: „A parlament mellett hivatalosan is megalakul az a konzultatív tanács, amely már másfél éve létezik és amely szintén egy helyre tömöríti azokat a szervezeteket, amelyek a civiltársadalom részéről tudnak segíteni a fenntartható fejlődés kérdéseinek a folyamatában”. Bakuban, az azerbajdzsáni parlament kezdeményezésére került sor egy regionális szemináriumra, amelyen parlamenti képviselők vettek részt a környező országokból. A konferencián Borbély Lészló államtanácsos az Interparlamentáris Uniót képviselte, a főtitkár megbízottjaként. Az államtanácsos felszólalásában a parlamenti dimenzió fontosságáról beszélt, hiszen – mint mondta – „a parlamentben születnek azok a döntések, amelyek akár költségvetési szinten, akár különböző stratégiák szintjén hozzájárulnak, ahhoz, hogy az Agenda 2030-at gyakorlatba ültesse Románia és más országok”. Borbély László felhívta a jelenlevő képviselők figyelmét, hogy használják ki a parlamenti lehetőségeket. Mint megjegyezte: „Ilyen értelemben már létezik két eszköz, melyek közül az egyiket már használja az azerbajdzsáni parlament, nevezetesen az Interparlamentáris Unió kérdőívét. A kérdőív az Agenda 2030 gyakorlatba ültetésének az állapotáról kérdezi a parlamenteket. Ugyanakkor az ENSZ Fejlesztési Programja (United Nations Development Programme, UNDP) májusban egy kézikönyvet adott ki, amely nagyon hasznos a parlamenti képviselőknek. Remélem, hogy Románia mindkét anyagot hamarosan lefordítja, annál inkább, hogy egy átiratot is megfogalmaztunk a parlamenti fenntartható bizottság fele, kérve, hogy az albizottságok minél hamarabb tárgyalják meg ezt a két anyagot”. A parlamentek szerepe nagyon fontos és az Interparlamentárius Unió aktív volt az utóbbi években a fenntartható fejlődés szintjén. Románia kiharcolta magának a regionális központ elismerését az Interparlamentáris Unió részéről, fűzte hozzá Borbély László, a román Miniszterelnöki Kabinetiroda államtanácsosa. (közlemény)
Transindex.ro

Búcsú Birtalan Józseftől
Kilencvenéves korában Tiszaújvároson elhunyt Birtalan József zeneszerző, karnagy, tanár, aki gazdag alkotói és eredményekben jelentős pedagógiai munkásságának nagyobb részét Marosvásárhely zeneszerető közössége javára gyümölcsöztette. Kolozsvári tanuló- és útkereső évei után – hiszen ott már a zeneakadémia hallgatója, a zeneiskola tanára és a filharmónia hangszerese volt – fiatal diplomás zenetanárként, 1958-tól Magyarországra távozásáig, 2001-ig városunkban él és dolgozik. Az ötvenes-hatvanas években Marosvásárhelyen a fiatal, szárnyukat bontogató művészeti intézmények: az Állami Székely Népi Együttes, a Filharmónia, a Rádió magyar adása jelentős fiatal zenésztársaságot vonzott városunkba. Így Birtalan Józsefet és feleségét, Juditot is, akik mint a népi együttes karnagyai itt tevékenykedtek nyugdíjazásukig.
Karnagyi tevékenysége mellett fontos szerepe van a Tanárképző Főiskolán zenetanáraink képzésében is. Meg kell említenünk a népi együttes híressé vált gyermekkórusát, melyet ő hozott létre, és melynek itt zenével megfertőződött tagjaiból később több zenetanár, karvezető nevelkedett.
A változások után létrehozza a Vártemplom Cantemus leánykarát, mellyel a kilencvenes években szintén komoly sikereket ér el
itthon, de Párizsban és az anyaországban is. 1993-tól óraadó tanár a Kántortanító-képző Főiskolán. Eredményeiért 1998-ban az EMKE Nagy István-díjjal tünteti ki.
Mint zeneszerző elsősorban kórusműveket írt. Jelentősek a gyermekek számára didaktikai céllal megírt két-három szólamú gyerekdalai, kánonjai, népi játékdalaink feldolgozásai. Szilágysági születésű, falusi környezetben felnövő, a népzenét szerető és ismerő szerző, így fiatal alkotói periódusának legsikeresebb darabjai szellemes népdalfeldolgozásai. Ezek közül minden kórus, legyen az egynemű vagy vegyes kar, talál a maga számára hangulatos, előadható kórusművet, de népdalénekeseink számára is írt népdalokhoz zongora- vagy zenekari kíséretet. Idős korában mint a Vártemplom presbitere és mint az Erdélyi Református Egyházkerület Zenei Tanácsának elnöke, Birtalan József figyelme egyházi zenénk felé fordul. Nem csak Erdélyben, az anyaországban is nagy népszerűségnek örvendenek zsoltárfeldolgozásai, egyházi művei.
Felesége, Judit asszony, aki nemcsak hű társa, hanem legközelebbi munkatársa is volt, az általa alapított vártemplomi Psalmus kórussal mutatja be nagyobb lélegzetű műveit. Számomra, a kórus hajdani énekese számára maradandó élmény volt a Reményik Sándor versére komponált Templom és iskola című mű hazai bemutatója. (A mű először a debreceni Kántus előadásában hangzott el Berkesi Sándor vezényletével.)
Távozásuk után én vettem át a Psalmus vezetését. Két alkalommal énekeltünk Tiszaújvárosban, ahol a Birtalan házaspár által alapított kórusok vendégei voltunk. Megcsodálhattuk új hazájuk dalosainak szeretetét, mellyel körülölelték őket. Örömünkre a Psalmus 25. évfordulós ünnepségén Marosvásárhelyen vendégül láthattuk mindkettőjüket.
Drága Jóska bátyánk, köszönjük a sok szépet, amit tőled kaptunk, pihenj békében!
Kovács András / Népújság (Marosvásárhely)

Filmen örökítette meg a marosvécsi találkozókat Kemény János báró
Családi filmet kevesen forgattak a két világháború között Erdélyben, de Kemény János báró közéjük tartozott: a 17. Filmtettfeszt kolozsvári kiadásán az Erdélyi Helikon íróit láthattuk mozgóképen.
Az erdélyi irodalom mecénása, az Erdélyi Helikon megszervezője, Kemény János báró nemcsak szenvedélyes vadász volt, kedvtelései közé tartozott a fényképezés és a filmkészítés is. Mindez akkor derült ki, amikor Czigány Zoltán filmrendező az 1990-es évek elején kalandos módon bukkant rá Párizsban a 9,5 miliméteres tekercsekre és felhasználta azokat a Kemény János báró filmjei című 1992-es dokumentumfilmjében.
Ezt a filmet láthatta hétvégén a kolozsvári közönség, maguk a tekercsek ugyanis jelenleg a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban található Kemény-hagyatékban várják, hogy sor kerüljön a digitalizálásukra, tudtuk meg a filmvetítés utáni beszélgetésen.
Czigány Zoltán filmrendező megkereste azokat az embereket, akik még emlékezhettek a filmtekercseken látható emberekre, levetítette nekik a felvételeket és rögzítette első reakcióikat. Megszólal többek között Kemény Árpád, Marosi Ildikó, Sütő András, Kiss Jenő, Teleki Gemma, de a Kemény-gyermekeket a marosvécsi kastélyban nevelő egykori cselédlány is.
A felvételeken vadászzsákmánnyal pózoló Kemény János bárót, szaladgáló gyermekeit és a marosvécsi kastély számos híres vendégét láthatjuk: például Bánffy Miklóst, Tamási Áront, Nyírő Józsefet vagy a jóízűen nevető Teleki Károly grófot. A felvételek alatt és között hallható kommentárokból képet alkothatunk a marosvécsi találkozók hangulatáról, megtudjuk például, hogy Dsida Jenő, aki mindig a toronyszobában kapott szállást, itt olvasta fel először Psalmus Hungaricust. De a film nem áll meg az aranykornál, a megszólalók az államosítás utáni hányattatásokra is utalnak, és néhány felvillanó, retinánkba égő felvételen feltűnnek a kastélyban 2014-ig működő Neuropszichiátriai Rehabilitációs Központ szomorú körülmények között élő lakói.
Újabb filmfelvételek kerülhetnek elő
A némafilm-felvételek ismétlődéséből látni, hogy a Párizsban előkerült filmanyag nem túl hosszú. „Ez a jéghegy csúcsa” – mondta a Filmtettfeszt keretében szervezett beszélgetésen Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi magyar kulturális központ vezetője. Mint mondta, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Kemény-hagyaték teljes átfésülését nyáron kezdték el. „Van olyan boríték, ami nem volt kinyitva, illetve még mindig van a mikrofilmtárban olyan felvétel, leginkább vadászatokról, amelyeknek a feldolgozása mai napig nem történt meg” – magyarázta a kutató, aki azt is hozzátette, hogy vannak olyan filmjelenetek, amelyekhez a Dámvad című, Kemény Jánosról szóló dokumentumfilm készítésekor még nem fértek hozzá, annak ellenére, hogy tudtak a létezéséről.
Nagy Kemény Géza, a báró unokája felidézte, hogy a hagyatékot a bukaresti magyar nagykövetség és a MALÉV-járat segítségével juttatták el a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba, mikor a család úgy döntött, hogy áttelepül Magyarországra. Nem volt egyszerű: a hagyatékot MALÉV feliratú táskákban vitték, hogy ne keltsen feltűnést, hiszen a Securitate figyelte minden lépésüket.
Az örökös elárulta, hogy a hagyaték eddigi feldolgozása során a Czigány Zoltán 1992-es filmjében elhangzottakhoz képest számos új információ derült ki, például az, hogy a mészégető munkásként gürcölő írót Petru Groza parancsára helyezték át jobb munkahelyre. Előkerültek ugyanis Petru Groza akkori román miniszterelnök Kemény Jánoshoz magyar nyelven írt, irodalmi értékű levelei, külön érdekesség, hogy az elsőben még elvtársnak, a másodikban már írónak nevezi, a harmadikban pedig már őszinte barátsággal üdvözli. Kemény János válaszai sajnos egyelőre ismeretlenek.
Új megvilágításba került Kemény János színháztörténeti szerepe
A Kemény család három éve kapta vissza a marosvécsi kastélyt, ahol azóta, a helikoni leszármazottak éves találkozóján több kiállítást nyitottak meg, legutóbb nyáron, éppen Kemény Jánosról. Ez egy „alapkiállítás”, amit témák szerint fejlesztenek tovább, most éppen egy színháztörténeti résszel, mondta el Szebeni Zsuzsa.
Mint utalt rá, elképzelhető, hogy Kemény Jánosnak nagyobb szerepe volt a marosvásárhelyi Székely Színház alapításában, mint eddig gondolták, ugyanis előkerült az intézmény részletes költségvetés-tervezete, műsorpolitika-vázlata az író kéziratai között. „A történelmi körülmények nyilván nem tették lehetővé, hogy exponálja magát” – magyarázta a színháztörténész.
A feldolgozás alatt álló hagyaték több kincset tartalmaz még, hívta fel a figyelmet Szebeni Zsuzsa: egy „nagyon komoly” történelmi családregény vázlatát, Bánffy trilógiájának párhuzamát, személyes hangvételű jellemzéseket irodalmi személyiségekről, illetve a helikoni jegyzőkönyvekben olyan meglátásokat az erdélyi színház, mozi, vagy múzeum helyzetéről, amelyeket ma felmerülő kérdések kapcsán is lehetne hasznosítani.
Amellett, hogy minden más erdélyi arisztokratánál többet költött a kultúra támogatására, például megmentette a kolozsvári színházat egy óriási válságtól, Szebeni Zsuzsa abban látja Kemény János jelentőségét, hogy volt diplomáciai érzéke, a sokféle erdélyi értelmiségit együttműködésre bírni. maszol.ro

A küzdelem folytatódik
A nyugati világ kormányai, beleértve a szabadság és demokrácia védelmezőjének magát világszerte kikiáltó Amerikai Egyesült Államokét is, 1956 őszén már kibontakozásának pillanatában elárulták a magyar forradalmat.
A kommunizmussal szembeni ellenállás szükségességének hirdetése, a Szovjetunió elleni nyílt uszítás és a segítségnyújtás nyilvános ígérete után ugyanis magatartásukat jogosan lehet árulásnak nevezni.
Hiszen amint utólag kiderült, nem csak közömbösen szemlélték a piciny ország elkeseredett harcát az őt letiporni szándékozó óriás ellenében, hanem titokban szabad kezet adtak a támadónak.
Tették ezt annak ellenére, hogy a nemzetközi jog idevágó passzusain kívül a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonását a Párizsban 1947. február 10-én megkötött békeszerződés is szavatolta. Ennek 22. cikkelye ugyanis kimondja, hogy a Szovjetunió csak addig állomásoztathat haderőt Magyarországon, amíg a szomszédos Ausztria területéről ki nem vonulnak a megszálló angol, amerikai, francia és szovjet csapatok. Ez pedig 1955 őszén bekövetkezett.
Ugyanakkor a Szovjetunió és Magyarország között 1948. II. 18-án aláírt Barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés, valamint az 1955-ben megkötött varsói szerződés is leszögezte, hogy „egymás függetlenségét, állami szuverenitását tiszteletben tartják, a másik fél belső ügyeibe nem avatkoznak be.” Lett volna tehát amire hivatkozzanak, de nem tették ezt meg. Így kerülhetett sor Európa szívében egy újabb háborúra, alig egy évtizeddel a II. világégés után. A Szovjetunió fegyveres erői ugyanis 1956. november 4. hajnalán lerohanták Magyarországot. A Forgószél fedőnevű hadműveletben 17 hadosztály 60 ezer katonája vett részt. A Magyarország ellen folytatott háború november 11-én, Csepel elestével ért véget.
A szabadságharcba torkollott magyar forradalmat vérbe fojtották tehát, azonban az mégis győzedelmeskedett, mert olyan sebet ütött a kommunista szörny testén, amit az többé nem tudott kiheverni, és 1989-ben bele is pusztult. Ordas eszméi azonban újabb gazdatestekre leltek, és általuk tovább mérgezik az emberiség tudatát és lelkét. Éppen ezért az ellenük 1956 őszén elkezdett küzdelmet, ha más eszközökkel is, de folytatni kell. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Itt az írás, forgassátok...
„Itt az írás, forgassátok...” címmel indított sorozatot a ’89-es hazai változások sajtódokumentumaiból. Kölcsey halhatatlan sorát idézve a Vanitatum vanitas elejéről. Magában a versben azért az is benne van, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga harcát, akármilyen reménytelennek is látszik az előrelépés.
Keresve sem találhattunk volna alkalmasabbat sorozatindítónak Magyari Lajos vezércikkeinél, melyek kivétel nélkül a korabeli induló Háromszék napilap első évfolyamában jelentek meg. Pontos lenyomatai annak a kornak, azoknak az eseményeknek, amelyek idehaza akkor történtek. Kivételes éleslátással, remek ráérzéssel és páratlan nyelvi erővel megfogalmazott írások ezek, nem véletlenül kapta meg értük elsők között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületében megfogalmazott javaslatunkra az EMKE Krenner Miklós-díját 1993-ban. A leendő újságírók képzésébe bekapcsolódva előbb a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban, majd Kolozsvárt a Babeș–Bolyai Tudományegyetem újságíró szakán a magyar írók publicisztikájáról beszélve évekig a műfaj legjobb, legjellemzőbb példájaként idéztük. Ezért is alig érthető, hogy az erdélyi magyar könyvkiadás fő szponzora, a Communitas pályázatán nem sikerült támogatást kapni ezeknek a vezércikkeknek a kiadására. Pedig a szerző egy ciklusban, az érdekképviselet-szándékú szervezet parlamentbe lépésének elején szenátora is volt a Kovászna megyei RMDSZ-nek, nem kis mértékben éppen sajtóbeli szereplésének köszönhetően. Hogy aztán Bukarestben a balkáni politika útvesztőiben nehezebben tájékozódott, aktív politikusként bizonyára kevésbé volt eredményes, az elképzelhető. Másoknak sem sikerült alapvetően megváltoztatni a romániai magyarság helyzetét, közösségi jogaink elismertetésében, életkörülményeink javításában, egyenjogúsításunkban, az egymás mellett élés feltételeinek megteremtésében, elkobzott egyházi és közösségi javainknak visszaszolgáltatásában maradt bőven tennivaló. Magyari Lajos negyedszázados üzenetei ma is túlnyomó többségben érvényesek, időszerűek. Akár napi olvasmányuk, bibliájuk lehetne ez az eseményeket szinte naplószerűen követő vezércikkgyűjtemény politikusainknak, hiszen érdekképviseleti szervünk céljai ma is ugyanazok, lévén alig változtak a körülmények. Az sem lehet kifogás, hogy a szerző egy megyei napilapban írta meg cikkeit, egyáltalán nem vidéki, adott esetben két kézre vívott csatát, egyaránt figyelt a világ, az ország és Háromszék történéseire, a tudatos külső és belső bomlasztókra, a barikád mindkét oldalán ellenünk kíméletlen harcot folytató janicsárokra és a jóhiszemű, de bizalmatlan, a céltalannak látszó küzdelembe belefáradtakra is.
Emlékszünk még a tévében közvetített szemfényvesztő forradalmi szappanoperára, amikor eléggé el nem ítélhető módon a főszereplők – ki tudja, milyen főrendező utasítására (?) – Istennek képzelték magukat, emberéleteket vettek el számolatlanul Temesváron, Bukarestben, Kolozsvárt és még sok helyt az országban egy hatalmi harcban. Hogy aztán utólag az elejtett igazságmorzsákból tudjuk meg: nemzetközileg is jól-rosszul előkészített változássorozatnak voltunk részesei, különböző szintű egyeztetések után. Óhatatlanul is gyanakvóvá válik az ember, s nem is kell föltétlenül összeesküvés-elméletek hívévé szegődnie, ha némi hasonlóságot érez, feltételez, lát az arab tavasznak nevezett dominójáték, az ukrajnai zűrzavar és a tájainkon negyedszázada lezajlott események között. Talán a kelet-európai változások is egy korábbi migrációs hullám elindításáért történtek? Románia népességének, ha igaz, 16 százaléka fogott vándorbotot 1990 óta.
Emlékszünk a bukaresti tévé ostromára is, arra, hogy mit, hogyan, illetve mit nem közvetítettek. Megdöbbentünk és felismerni véltük a temesvári törő-zúzó hangadó csoportok viselkedési formáját. Sajátos hazai technológiának vélhetnők, ha a 2006-os budapesti tévés cirkusz és kapcsolt részei legapróbb részleteiben is nem ugyanazon rendezői utasítások nyomán zajlanak. Még az elmaszatolásuk is kísértetiesen egybecseng. A kijevi zavargásokról is nagyon hasonlóak voltak a képek. Gondolhatjuk, hogy nem a tévéoperatőröket képezték ugyanazok a tömeglélektanban járatos személyek.
Vagy a marosvásárhelyi események 1990 márciusában... Ma már tudjuk: a belügyes csoportok egymás közötti és a hadsereg hatalmi harcának voltak áldozatai a halottak, sebesültek rövid távon, viszont sikerült elmérgesíteni a román–magyar kapcsolatokat s legalább fél évszázadra gyanakvást, bizalmatlanságot kelteni. Azt is tudjuk, hogy a főpróba Szászrégenben cigányellenes volt, ezért sem volt kétséges, miért vették fel ők is a harcot szinte azonnal a félrevezetett, leitatott Görgény-völgyi románokkal szemben.
Arra is emlékszünk, hogy Kolozsvárt is próbálták összeugratni a magyarságot a románsággal. De itt már rég eldőlt a városban az etnikai arány, számarányunk nem érte el a 25 százalékot. Mégis győzködnünk kellett mind az iskolákban, mind a különböző fórumokon és személyes beszélgetésekben kedves román ismerősöket: tán nem néznek annyira ostobának minket, hogy a több mint négyszeres túlerővel szemben bármilyen összetűzésbe hagyjuk magunkat beleprovokálni. Viszont igaz volt, hogy a Monostor gyárbezárás miatt munkanélkülivé vált tömegei még másfél évtizedig mozgósíthatók voltak, tán még ma is sok közöttük vevő a „magyar veszély” fölemlegetésére.Olvassuk hát figyelmesen Magyari Lajos írásait. Nagyon határozottan és világosan fogalmazza meg nemzetiségi közössége elvárásait, figyelmeztet, biztat csüggedőket, jó példák követésére sarkall, és azonnal felszisszen, ha jogsértést tapasztal. Néhány példával is érzékeltetni próbáljuk, az éppen időszerű feladatok megoldására hogyan mozgósít. Az első választások előestéjén megfogalmazza, hogy az erdélyi magyarságra három veszély leselkedik: a közöny, a fásultság és a megfutamodás. És hogyan érvel ez utóbbi ellen?
„A harmadik sátán az előbbi kettő fiókája és szüleménye. A megfutamodás. Hiszem, hogy nem gyávaságból fut senki, merem remélni, hogy ez fajtánk természetével ellenkező. De fut inkább a rajta-rajtunk elhatalmasodó reménytelenség miatt, s ezt ugyancsak belülről növesztjük-tápláljuk magunk. Ezért nehéz küzdeni ellene. De fordítsuk szembe véle az ugyancsak bennünk élő és munkáló dacot és konokságot: senki egy tapodtat se innen, bölcsőhelyünkről, szülőhazánkból nem lehet kiparancsolni minket.”
A tartalomjegyzékben a címek után a megjelenés időpontja is rögzítve. Sokat mondanak ezek a dátumok azért is, mert mutatják, milyen élesen, tisztán fogalmaz meg már idejekorán közelebbi és távlati célokat, figyelmeztet napi eseményekről szólva az iskoláink védelmében, a helyi közigazgatásban a magyar nyelv használatának, arányos képviseletünk érdekében. Ugyanakkor általánosabb veszélyre is odafigyel, például 1990. június 2-án: „el kell mondanom, hogy létezésünk legutóbbi öt hónapjának fergeteges fordulataiból, sajnos, a legjellemzőbbnek és a legtragikusabbnak azt a sok álszent szemforgatást és köpönyegfordítást tartom, ami oda vezet lassan, hogy ez az ország a korábbinál is rosszabb helyzetbe süllyedhet. Az ok kézenfekvő: nem akarunk szembenézni azzal a ténnyel, hogy új, más társadalmat csak új szemlélettel és új szemléletű kulcsemberekkel lehet teremteni.
Aki csak külszínként viseli éppen alkalmas meggyőződését, tegnap még elszánt kommunista, sőt Ceaușescu-lakáj volt, ma demokrata, holnap internacionalista, holnapután ultranacionalista, közben européer, majd »vátrapéer«, a privatizálás és a piacgazdálkodás híve, majd a »népvagyon szentségének« apostola, jobb agytekéjével az önkormányzat híve, a ballal a »szeparatizmus« elleni harc lovagja, egyik szemével Moszkva halványuló csillagán csügg, a másikkal Párizsra, Bonnra, Washingtonra, Tokióra, Stockholmra kacsint, egyik lába belegyökerezett a »kétezer éves rögvalóságba«, a másik a nyugat-európai autósztrádák aszfaltját koptatná – hát ne ígérjen az kibontakozást, gyors előrelépést ez országnak, e megpróbált népnek, mert úgysem ad mást, mint pótszert, ideológiai »nyekezolkávét«, szójával dúsított anyagi jólétet.”
Szeretnők remélni, hogy az olvasók nemcsak Háromszéken, hanem mindenütt, ahol az emberek még szívesen vesznek kezükbe veretes nyelven írott értekező prózát, ahol szűkebb vagy tágabb közösségünk sorsa iránt érdeklődnek, a felfedezés és az újrafelfedezés örömével fogadják az induló sorozat első darabját, Magyari Lajos vezércikkeit a fordulat évéből. „Itt az írás, forgassátok...”
Magyari Lajos: Lélekcserélő idők (Válogatott vezércikkek, 1989–1990), Kolozsvári Művelődés Egyesület, 2017 Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tüntetések országszerte
Az ország több nagyvárosában, illetve több külföldi fővárosban is tüntettek tegnap este az igazságügyi törvényeket módosító tervezetek ellen.
Bukarestben a parlament elé vonultak a résztvevők, mintegy húszezren tiltakoztak a kormánypártok módosító javaslatai ellen. A mozgósítás a Facebook közösségi portálon zajlott.
„A törvénycsomag elfogadása katasztrofális következményekkel járna Romániára és lakosaira nézve. Búcsút mondhatunk a független igazságszolgáltatásnak. Nem vagyunk magunkra az e törvények elleni harcban. A bíráktól és ügyészektől kezdve az Európai Bizottság elnökségéig mindenki a jogszabálytervezetek ellen foglalt állást. Itt az idő, hogy valamennyien tegyünk az ügy érdekében, ne legitimáljuk a korruptaknak az igazságszolgáltatás ellenőrzés alá vonására irányuló kísérletét” – áll a Nem akarunk tolvaj nemzet lenni mottójú felvonulást népszerűsítő Facebook-oldalakon.
Hasonló megmozdulásokat hirdettek vasárnap estére Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Nagyváradra, Temesvárra, Nagyszebenbe, Brassóba, Craiovára, Galacra, Jászvásárra, Focşani-ba, Suceavára, illetve Párizsba, Berlinbe, Rómába és Zürichbe is.
A Nemzeti Liberális Párt, a Mentsétek meg Romániát Szövetség és Dacian Cioloş volt miniszterelnök Románia 100 nevet viselő platformja bejelentette, hogy csatlakozik a tiltakozásokhoz. Háromszék; Erdély.ma

Párizsban „értékelték” a kommunizmus százéves örökségét Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája közleménye
A 2011-ben megalakult Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja (The Platform of European Memory and Conscience), amely prágai székhelyű intézményként európai szinten koordinálja a totalitárius múlt feltárásával foglalkozó nemzeti intézmények tevékenységét, kétnapos konferenciát rendezett a héten Párizsban. Mint talán kevéssé ismert, az intézmény egyik védnöke Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, vezetőségi tagja pedig Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. Mindketten részt vettek a történelmi atmoszférájú Collège des Bernardins-ben, illetve a Napóleon Alapítvány konferenciatermében november 8–9-én megtartott eszmecserén, amely A kommunizmus száz éve – történelem és emlékezet (100 Years of Communism. History and Memory) címet kapta, nem véletlenül, hiszen megrendezésére az oroszországi bolsevik forradalom kirobbanásának centenáriumán került sor.
A konferencia főszervező házigazdája, Stéphane Courtois történészprofesszor, a kommunizmus egyik legismertebb kutatója a franciaországi sajtó és az egyetemek vezető történészei által gyakorolt Lenin-kultuszról tartott bemutatót a konferencián. Mint mondta, a francia hivatalos történelemszemlélet mind a mai napig dicsőítően, elismerően beszél a „Nagy Októberi Szocialista Forradalomról”, a vezető francia hetilapok mind Lenin képével jelentek meg a századik évforduló alkalmából, november 7-én. Az állami televízió Telerama című műsora pedig a bolsevik puccs egyik jelentős hatásának nevezte az általa kiváltott „esztétikai forradalmat”. A kommunizmus bűneinek tudatos elhallgatását a neves történész „hiperamnéziának” nevezte, mely az emlékezet kiirtásához, „memoricídiumhoz” vezet.
Tőkés László A kommunizmus öröksége című panel keretében tartott előadásában a Szentírásban foglalt példázatok és tanítások felidézésével súlyozta a mostani centenárium felemás mivoltát, értékelését, mondván: „A történelem kiemelkedő napjai és eseményei alkalmával az emberek, az emlékezők rendszerint jubilálni, ünnepelni szoktak. Ez esetben azonban semmi okunk az ünneplésre. Éppen ellenkezőleg: gyásznapot kellene tartanunk – egy perces néma főhajtással a bolsevista, kommunista, totalitárius rendszerek ártatlan áldozatai tízmillióinak az emlékére.” Kétezer éves kereszténységünk története a „gonosz birodalma” elleni szüntelen küzdelemről szólt, s ma sincs ez másként. „A volt szovjet tömb országainak többségére a rendszerváltozás óta eltelt közel három évtizedben a ciklikusan ismétlődő kommunista visszarendeződés volt jellemző. Példának okáért Romániában a tavaly decemberi választások is a posztkommunista Szociáldemokrata Pártot juttatták az ország élére. Magyarország is csupán húsz év után, 2010-ben szabadult meg – úgy tűnik, végérvényesen – az utódkommunisták uralmától. Ezen jelenségre nézve jelentette volt ki néhai Václav Havel cseh államelnök, hogy a kommunista diktatúra bukását követően egy új rendszerváltozásra volna szükség a posztkommunizmus megbuktatásához. A megtorpant demokratikus rendszerváltozás, illetve a választásról választásra bukdácsoló, hosszúra nyúló átmenet egyet jelent a kommunizmus átkos örökségének a folytatódásával” – fejtette ki erdélyi EP-képviselőnk, rámutatva: „a román társadalom együtt él saját kommunista múltjával. A volt kommunista uralkodó osztály, ennek részeként pedig Nicolae Ceauşescu hírhedt titkosszolgálata, a Securitate kezdettől fogva oly mértékben mentette át magát, és váltotta politikai hatalomra az ország privatizációjából származó gazdasági erejét, hogy ezáltal szinte leblokkolta vagy legalábbis végletes módon feltartóztatta, lelassította és eltorzította a tényleges és valóságos rendszerváltozás, demokratikus átalakulás folyamatát.” Tőkés László szerint az emiatt fennálló folyamatos válsághelyzetnek a legkirívóbb produktuma pedig az egész országon és államrendszerben eluralkodott korrupció. Végezetül leszögezte: „Szinte mondanom sem kell, hogy a kommunista diktatúra korszakának, a múltban elkövetett bűnöknek a feltárása, a pártnómenklatúra és a politikai rendőrség elszámoltatása, a tettesek számonkérése, valamint az áldozatok iránti igazság- és jóvátétel közel három évtized után is jobbára várat magára, és igen esetleges. Ugyanez állapítható meg a magyar nemzeti közösséggel, valamint az egyházaikkal szemben elkövetett jogfosztások és igazságtalanságok vonatkozásában. De hogyan is várhatnánk el a ’kommunizmus perének’ a lefolytatását, amikor a volt kommunista párt nyomába lépő, új posztkommunista hatalom a diktatúra egykori bűneit a győztesnek kikiáltott romániai forradalom nyomán újakkal tetézte?” A püspök a demokratikus világ és az Európai Közösség támogatását is kérte, mert amíg Románia a saját kommunista múltját nem rendezi, addig a jövője is bizonytalan, és a demokratikus kibontakozásra sincsen módja.
Szilágyi Zsolt hozzászólásában az Európai Bizottság részrehajló emlékezetpolitikájáról beszélt: az Unió kormánya „sajnos a nácizmus és a sztálinizmus kutatását támogatja, úgy tűnik, szerintük a kommunizmus Sztálin halála után egy emberi rendszer volt (rendszerré lett)”. Ezt cáfolva emlékeztetett: a nácizmus és a kommunizmus bűneit egy mércével kell megítélnünk. Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja pont azt csinálja, amit az Európai Bizottság nem támogat: megpróbálja feltárni a kommunizmus bűneit is. Az egyetlen stabil támogatója ennek a munkának a jelenlegi magyar kormány – mondotta.
A nemzetközi, nyugati sajtóban kevés visszhangot kapott konferencia első napjának zárásaként Tőkés László felolvasta Ilmi Umerov tatár politikus laudációját, aki az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja idei kitüntetettje. A püspök Göran Lindblad platformelnökkel és Neela Winkelmann platfromigazgatóval együtt adta át a díjat a krími tatár nép medzslisze (tanácsa) elnökhelyettesének, akit politikai okokból üldöznek a félszigetet annektált orosz hatóságok. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája

Az örök Adyt ünneplik: háromnapos megemlékezéssorozat három partiumi helyszínen
Ady Endre születésének 140. évfordulóján háromnapos megemlékezéssorozatot tartanak három helyszínen. A Szatmárnémetiben, Érmindszenten és Nagykárolyban szervezett, csütörtökön kezdődő eseményeken irodalmárok, politikusok, egyházi személyiségek értékelik a költő életművét, jelentőségét.
A 140 éve született Ady Endrére emlékeznek a csütörtökön kezdődő, szombatig tartó, Érmindszenti zarándoklat elnevezésű nagyszabású ünnepségsorozaton, amelyet három helyszínen: Szatmárnémetiben, a költő szülőfalujában, Érmindszenten és Nagykárolyban tartanak. Muzsnay Árpád főszervező, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) főtanácsosa a Krónikának elmondta, az immár 28. alkalommal szervezendő esemény, amely kezdetben lokális jellegű volt, Kárpád-medencei szintűvé vált, hiszen nemcsak Erdélyből és Magyarországról, de Felvidékről, Délvidékről is érkeznek meghívottak.
„Politikusok, irodalmárok, az egyházak képviselői is megemlékeznek a kerek évfordulóról, méltatják a költő életművének jelentőségét. Öröm és megtiszteltetés számunkra, hogy vendégül láthatjuk a résztvevőket, és szeretnénk minél színesebb, minél messzebbre mutató rendevénysorozatot szervezni” – mondta el Muzsnay Árpád.
Emléktábla a költő román fordítójának
Hangsúlyozta, ő maga 1990 óta szorgalmazta és segített megvalósítani a jelentős irodalmi, történelmi személyiségekről való megemlékezéseket, mindezt annak a gondolatnak a jegyében tette, hogy Adyval szólva a „szolganépek Bábelében” az egymás mellett élő nemzetiségek csak együttes törekvéssel építhetnek jövőt. „Számos olyan eseményt szerveztünk, például a Rákóczy Ferenc alakjához kapcsolódóakat, amelyekben részt vett a Szatmár környéki románság is. Szintén ilyen lesz az Ady-megemlékezés, hiszen »a Dunának, Oltnak egy a hangja« költője hitt az együttélő nemzetiségek testvériségében” – mutatott rá a főszervező.
Ennek jegyében csütörtökön Szatmárnémetiben Ady jeles román fordítójának, Gabriel Georgescunak állítanak emléktáblát a volt Vajay – I. C. Duca utca 33. szám alatt. Mint Muzsnay rámutatott, a craiovai származású Georgescu tulajdonképpen nem tudott magyarul, nyersfordításból készítette el Ady verseinek nagyszerű műfordítását: két román nyelvű kötet is megjelent, egyik 1948-ban, a másik 1970-ben. Az emléktábla-avatással is arra szeretnénk ráirányítani a figyelmet, hogy a velünk együtt élő nemzetiségek felfigyeljenek értékeinkre.
Szintén ide kapcsolódik, hogy Pop Felician költő, műfordító, a Szatmárnémeti Megyei Múzeum igazgatója román nyelvű előadást tart Forţa toposului la Ady: De la Eriu la Ocean (A toposz ereje Adynál: Az Értől az Óceánig) címmel. A műfordítónak egyébként szakterülete a románság ábrázolása a magyar irodalomban, ugyanakkor többek közt Markovits Rodion műveit ültette át románra” – fogalmazott Muzsnay Árpád.
Az Ady-féle költőszerep a kortárs kultúrában
A rendezvénysorozat keretében Az örök Ady címmel tartanak irodalmi tanácskozást a Szatmár Megyei Múzeum dísztermében, ahol többek közt Pomogáts Béla és Karádi Zsolt magyarországi, Kozma Dezső, Egyed Emese, Balázs Imre József kolozsvári, Kereskényi Sándor szatmárnémeti irodalomtörténész, Hegyi Katalin budapesti főmuzeológus tart előadást, ugyanitt lesz hallható Pop Felician értekezése is.
A tanácskozáson szó esik többek közt az erdélyi Ady-vitákról, A Gare de l'Esten új értelmezéséről, a költő identitásdiskurzusáról. Balázs Imre József megkeresésünkre elmondta, Az Ady-féle költőszerep a kortárs kultúrában című előadásában a kilencvenes évek kortárs irodalmának, irodalomtörténetének Ady-képét jellemzi, ekkor a költő mondhatni nem állt nyerésre mondjuk Kosztolányi Dezsővel szemben.
„Ady váteszi, prófétai szerepvállalása és egyéniségkultusza anakronisztikusnak tűnt a kilencvenes években, mikor az irodalom társadalmi presztízsvesztéssel szembesült, Kosztolányi viszont nem akart próféta lenni, a nyelvre figyelt. Az előadásomban azt is megpróbálom nyomon követni, hogy alakul az Ady-féle költőszerep kortárs szerzők, Térey János, Kemény István és mások költészetében. Végül pedig „tágítanám kicsit a kört, és a slam poetry és egyéb performatív műfajok szerzői-előadói szerepével vetem egybe az Ady-féle szerepet, és ott már látszani fog, hogy igazából ez mindvégig ott működött a kultúrában, csak inkább a populáris műfajokban volt sikere” – fejtette ki az irodalomtörténész.
Szoborpárt avatnak Nagykárolyban
Muzsnay Árpád kiemelte, értékelendő a nagykárolyiak gesztusa, a városvezetés ugyanis kettős szobrot állíttat a jubileum alkalmából.
Mint korábban beszámoltunk, a háromnapos megemlékezés szombaton délután Nagykárolyban Bíró Lajos mátészalkai szobrászművész Ady Endréről és Bölöniné Marchiș Otiliáról (Itókáról) készült alkotásának leleplezésével ér véget.
A főszervező úgy fogalmazott, ez a szoborpár is a magyar–román kultúra összefonódását szimbolizálja, hiszen a költő szűk baráti köréhez tartozó Marchis Otilia görögkatolikus esperes lánya volt. Az 1880-as évek közepén Nagykárolyban járt iskolába, 1904-ben Párizsba ment, ott ismerkedett meg későbbi férjével, Bölöni Györggyel, aki bevezette a francia főváros irodalmi és képzőművészeti köreibe.
Bölöni révén baráti kapcsolatba került a szintén Párizsban tartózkodó Adyval és Lédával (Brüll Adéllal). Ekkor nevezi el Ady Itókának, az Oti becenév játékos anagrammájából. Ennek az életre szóló barátságnak a történetét Marchis Otilia Ady Párizsban című naplójában örökítette meg. Pénteken a nagykárolyi városháza patinás dísztermében könyvbemutató várja az érdeklődőket: az Ady Párizsban/Szenvedések könyve című kötetet a szerkesztő, Végh Balázs Béla irodalomtörténész ismerteti.
Mindszent nevű települések találkozója
A nagyszabású rendezvénysorozat olyan szempontból is különleges, hogy a Mindszent nevet elő- vagy utótagként viselő Kárpát-medencei települések találkozóját is megtartják a Megyei Múzeum dísztermében – mondta Muzsnay Árpád. Érmindszenten kívül a székelyföldi Csíkmindszent, valamint a Vas megyei Csehmindszent – Mindszenty József bíboros szülőhelye – képviselői is jelen lesznek az eseményen, amelynek díszvendége Szili Katalin jogász, a Magyar Országgyűlés volt elnöke, valamint Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke.
A rendezvénysorozaton részt vevő politikusok közül egyébként egyesek költők is, így ilyen minőségükben is tiszteletüket teszik: Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, valamint Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke. A történelmi egyházak képviselői közül jelen lesz a megemlékezéssorozaton többek közt Schönberger Jenő római katolikus megyéspüspök, Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, valamint Gyerő Dávid, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője. Az Érmindszenti zarándoklat részletes programja az Emke.ro honlapon olvasható. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Székelyek régi magyar prózája?
Évente két alkalommal – pünkösdre és a novemberi Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra – jelennek meg a Hargita Kiadó gondozásában a Székely Könyvtár kissorozatai. A hét végén ismerhetik meg a könyvbarátok a legújabb öt kötetet. A Régi székely írók című kötetet Egyed Emese mutatja be.
Milyenek voltunk? Másképpen szólva: hogy éltek, hogy szóltak az előttünk járók, gondoltak-e ránk? Elképzelték-e szülőföldjük jövendő történetét, lakóit?
Bizonyára álmodtak rólunk.
Álmodtak is, nemcsak harcoltak, megjelentek, gürcöltek, társalogtak. Mertek képzelődni, a tapasztaltakat továbbgondolni. Ezért nehéz megvonni a határt (ezúttal nem is kívánunk ilyen határt vonni) tényirodalom és fantáziapróza között. Értjük-e az előttünk járók szavát? (Szabad-e azt a valaha sűrűn írt, egy tömbbe szorított sokféle mondandót vesszővel, párbeszédjelekkel „lefordítani” a mai olvasónak? Ezennel megpróbáltuk…)
E kötetben csaknem háromszáz év szövegkincséből, a székelyudvarhelyi kódex megírásától (1526) Baróti Szabó Dávid búcsúleveléig (1819) mutatunk fel változatos darabokat, ismerős vagy most felfedezendő olvasmányokat; többnyire részleteket terjedelmesebb művekből.
A próza hosszabb lélegzetű, előre nem sejthető ritmusú mondatok összefüggő sora, a nyelv különleges szerveződése. Idetartozónak véltük a prédikáció és a tanító szándékú szövegek, meg a hagyományosan szépirodalminak számító műfajok – a regény, a novella, az anekdota – mellett a fordulatos levelet, a személyes tapasztalatokat rögzítő vagy a csoport múltját megjelenítő elbeszéléseket is.
Feltárás minden válogatás.
A korszak írástudói környezetükhöz vagy az utókorhoz (a régiek kedvelt latin terminusával szólva a posteritáshoz) fordulva használták a tollat, olvasmányok, események, viselkedésmódok rögzítésére, értelmezésére. Magyarul írtak – csodálkozhatunk az írott nyelv gyakori latin vendégszövegein, de a régiségben ez volt a szokás. Az időben minden nyelv változik, a magyar is; azonos időben is a nyelvhasználatok sokféleségét jelentette és jelenti; maga az írott szöveg csak árnyéka az élő nyelvi kifejezés színeinek, ízeinek…
Rozsnyai Dávid bizarr írása azonban éppen a játékos nyelvkeverés miatt érhetett el a 17. században, és ér el ma is humoros hatást.
Mikes Kelemenből kettőt is ajánl az antológia: a háromszéki főkapitány levelét, a hazáján kívül bujdosótól nemcsak az 1794 óta nyomtatásban is olvasható (törökországi) leveleit, hanem a 20. századig kéziratba „rekedt” fordításai közül is kettőt: Erdélybe hazaküldött misztikus dialógusát (Benoît van Haeften műve alapján) és egy, a korban divatos érzékeny kalandregény magyarítását. Ennek eredetije (Madeleine-Angélique de Gomez Les Journées amusantes, dédiées au roi) 1722-ben jelent meg Párizsban.
Van, ahol a szűkszavú praktikumot az álmélkodás élménye avatja prózává (Kálnoki István kertleírásában), vagy az otthonosság és a kíváncsiság dinamikája (Pekri Polixéna bécsi naplójában) – vagy az események végzetszerűségének gondolata: a történelem mint rémdráma jóvátehetetlensége (Bánffi Dénes megölésének felidézése Cserei Mihály Históriájában).
A prózaszövegeket jellegük szerint csoportosítva egy-egy tömbön belül többnyire időrendben (a szövegek létrejötte rendjében) közöljük; történet-elbeszélést, vallásos szövegeket, értekező prózát, érzékeny históriákat, leveleket, szöveges mókázást.
Ugyanattól a szerzőtől több írást közreadva jelezzük az írói képességek elismerésre méltó sokféleségét. Felismerjük közben, hogy a stílusok divatváltozása (két-három-négyszáz év azért nagy idő) provokációként hat…
Fordításokat is az irodalmi próza körébe vontunk – ezek a munkák a szerzők tudatosságára, a nyelv „munkába vonására”, közvetítő képességeire utalhatnak.
Kedves olvasó! Utalások, jelentések, elhallgatások, sejtetések, felelősség és tréfálkozás jegyében találkoznak itt egymással és olvasójukkal a régi írások. Az írásmódot közelítettük a mai helyesíráshoz, de az egyéni nyelvhasználatot következetesen jelző szövegeken keveset változtattunk (például Kovásznai Sándor szövegén).
Hogy hangoznak e szövegek elmondva? Életre is kelnének a jelentések?
Székelyek voltak-e az itt megszólított szerzők? E papok, katonák, nemesemberek, tollforgató hölgyek, udvari népek… Arra figyeltünk, hol születtek vagy hol éltek huzamosabban szerzőink. Írásos nyelvhasználatuk, esetleges vallomásos szövegeik ritkán szólnak tételesen ilyen identitásról. (Szabó Dávid például Baróton született, Székelyudvarhelyen tanult, s bár élete nagy részét a Székelyföldtől távol élte le, költőtársai székelyként emlegették.)
Erdélyiségről, magyarságról, székelységről – de az emberi élet mindenkori tétjeiről is szólnak ezek az írások: hűségről és pártoskodásról, vallásról, hétköznapokról, pompáról és tragédiákról. A nyelvről magáról is.
Több ilyen antológiát lehetne összeállítani, ez a mostani kedvteremtő kíván lenni történetek ösvényein, az olvasó kíváncsiság idejében… Megfejtésre váró (székely) mondatok, megírandó szerzői életutak, emberi hangok időben-időtlenségben: örömmel ajánlom! Hargita Népe (Csíkszereda)

A Csodásérem egy jel és üzenet
Vasárnap este a nagyváradi Katalin-telepi plébániatemplomban lezárult az a lazarista előadássorozat, amelyben a 400 éves jubileumi év alatt a rend alapítóját, lelkiségét, működését mutatták be.
Az utolsó előadás a Csodáséremről szólt, és Barta Szabolcs CM, magyar tartományfőnök tartotta. Hangsúlyozta: az érem egy jel, egy üzenet, tehát nem csupán egy ékszer, amit mondjuk a nyakláncunkon hordunk, esetleg díszítő elem, hanem mennyei eredetű, azaz nem emberek, a vincés nővérek, vagy a lazaristák találták ki, hozták létre, hanem a Szűzanya, a mi égi édesanyánk ajándékozta nekünk, és az ő anyai szeretetének a szimbóluma. A tanú a Katalin-telep névadója, Labouré Szent Katalin volt, ő az, akinek a Szűzanya megjelent, Párizsban, 1830-ban, amikor még fiatal, újonc nővér volt.
Katalin egy francia faluban, Fain-les-Moutiers-ban született egy eléggé tehetősebb családban, a 11 gyermek közül a 9-ik volt a sorban. Kilenc éves korában elveszítette az édesanyját, egy ideig a nagynénje nevelte, utána viszont visszakerült a szülői házba, és már egészen fiatalon, 11-12 évesen a kishúgával együtt nagyon sok mindent át kellett vennie a háztartásban. Annak idején nem voltak háztartási gépek, tehát kemény fizikai munkát kellett végeznie, így ehhez hamar hozzászokott, egyáltalán nem volt tehát egy ábrándozó típus, mert a körülmények másra kényszerítették. Az édesapja nagyon szerette őt, ezért egyáltalán nem örült annak, amikor Katalin előállt azzal, hogy mivel az egyik testvére nővér, ő is be szeretne lépni a rendbe.
Gyermekkorában volt egy álma: egy templomban egy idősebb pap misézett, ő utána elment a betegeket ápolni, és visszafelé találkozott a tisztelendő atyával, aki megszólította és megdicsérte, hogy milyen szép dolog gondoskodni a rászorulókról. Egy kisebb kitérővel – apja Párizsba küldte, hogy dolgozzon az egyik testvére vendéglőjében, hátha meggondolja magát – majdnem 24 éves korában jelentkezett nővérnek abba a Rue du Bac 140 alatti rendházba, mely ma is áll. Meglepődött, amikor meglátta rendalapító Páli Szent Vince szobrát, akkor tudatosult benne, hogy az álmában látott férfi ő volt.
Rendkívüli
A rendházban történt meg az, amire senki sem számított: 1830. július 18-ról 19-re virradó éjszaka, majd november 27-én megjelent a Szűzanya Katalinnak. Az első jelenés azért roppant fontos – magyarázta Barta Szabolcs – mert Mária leült egy karosszékbe, abban helyet foglalt, tehát fizikailag megérintett egy e világi tárgyat. És ha ez még mindig nem lett volna elég, jött a folytatás is: Katalin melléje térdelt, és a kezét a térdére helyezhette, tehát szó szerint, fizikailag megérintette a Szűzanyát. Ez egészen rendkívüli, egyedi a Mária-jelenéseknél, és ez is a feltámadás egyik bizonyítéka, annak, hogy Mária is testestül-lelkestül felvétetett a Mennybe. Az pedig, hogy Katalin fizikailag megérintette őt, azt bizonyítja, hogy Máriának nem csak a lelke van odaát, hanem a megdicsőült teste is.
A második jelenés időpontja 1830. november 27-e volt, amikor a képeken kívül kirajzolódott az az írás is, ami a Csodásérem fohásza lett: „Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekülünk!”, illetve egy minta alapján megfogalmazódott az éremkészítésre vonatkozó kérés a Szűzanya részéről.
A prezentáció utolsó részében a lazarista tartományfőnök az említett rendházban, illetve a kápolnában általa készített fényképeket vetítette le. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Ady 140: a költő nagyváradi éveire emlékeztek a könyvmaratonon
Ady Endre mellszobrának megkoszorúzásával kezdődött, majd az Ady Endre Emlékmúzeumban folytatódott a költő születésének 140. évfordulóján szervezett nagyváradi megemlékezés.
A Nagyváradi Könyvmaraton programjába illeszkedő est első részében Imre Zoltán múzeumigazgató, Péter. I. Zoltán helytörténész és Szűcs László, a Várad irodalmi és kulturális folyóirat főszerkesztője idézte fel Ady nagyváradi éveit, a temesvári és debreceni jogászkodást – édesapja ugyanis szolgabírót szeretett volna nevelni belőle –, a Szabadságnál és a Nagyváradi Naplónál végzett munkát.
Szűcs László hangsúlyozta, hogy az újságíró Ady formálódott ki Váradon, az úgynevezett nagy versei későbbiek. Ady Endre modern nyelvezetével a legjobbak között volt, ugyanakkor ő volt az egyik legszabadabb újságíró, bár három napot börtönben is töltött az Egy kis séta miatt. Szó esett a Párizsban töltött időről, s az is kiderült, hogy interjú készítésére azért nem vállalkozott Ady, mert nem beszélt jól franciául.
Az est második része a verseké volt, ez alkalommal kissé rendhagyó formában, Meleg Vilmos színművész, a Nagyváradi Állami Filharmónia igazgatója szavalta, míg a filharmónia énekkarának tagjai, Ferencz Vilmos és Tasnádi Ferenc Radó Judit zongorakíséretével énekelte Ady megzenésített verseit.
A könyvmaraton keretében csütörtökön könyvújdonságok bemutatása mellett újabb Gyújtópont-találkozás lesz, pénteken Parti Nagy Lajost várják a Törzsasztal mellé, szombaton átadják az idei Kinde Annamária-díjat, vasárnap pedig Demény Péter Vadkanragyogás című kötetét mutatják be. Fried Noémi Lujza / maszol.ro

Lucian Boia: Trianon egyetlen magyarnak sem ok az örömre
A románok és magyarok között a dolgokat valamivel nehezebb lesz megoldani, mint a franciák és a németek között – állítja Lucian Boia történész a News.ro hírügynökségnek adott interjúban.
Közös történelemkönyv kellene
Magda Grădinaru: Lucian Boia úr, újabb könyvet írt, amely a Nagy Egyesülés témáját dolgozza fel. Valójában a könyv nem kimondottan Nagy-Románia alapító aktusáról vagy aktusairól szól, mint inkább arról a tágabban értelmezett történelemről, amelynek ez, ezek részei. Tehát miért született ez a könyv, amely beleillik Nagy-Románia centenáriumába, de inkább centenárium körüli dolgokról beszél?
Lucian Boia: Így hasznosabbnak tartottam. A kontextus kevésbé ismert, és ezért próbáltam közép-európai, kelet-európai, délkelet-európai kontextusba helyezni Nagy-Románia létrehozását, mert a kontinens jelentős részén a Romániát jellemzőkhöz többé-kevésbé hasonlító nemzeti jellegű folyamatok zajlottak. Nemcsak mi hoztunk létre egy nagyobb Romániát, hanem akkor jött létre Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország, a Balkánon is ugyanezek a politikai folyamatok zajlottak. A történelmi folyamat egészéről akartam beszélni, hogy minél jobban megértessem a román kérdéskört is.
– Ennek ellenére, mint mondja, Románia hiányzik az európai történetírási vitából, Románia a többiek szemszögéből nézve szinte egyáltalán nem számít a történelemben. Mit tehetne hozzá Románia az első világháborúról szóló európai narratívához?
– Sok helyen felülvizsgálják az első világháború értelmezését, láthatjuk, mit tettek a franciák, a németek, még egy közös történelemtankönyvet is kiadtak, amely többek között az első világháborúra is kitér. Megnéztem, figyelmesen elolvastam ennek a tankönyvnek a szóban forgó fejezetét, és meglepő, hogy mindkét fél nagyjából ugyanazokat az értelmezéseket adja. Még akkor is lenyűgöző, ha ez egy megegyezés eredménye.
– Lehetségesnek tart egyhamar egy ilyenfajta közös, román–magyar tankönyvet?
– Nem, nem tartom lehetségesnek, de ez azt bizonyítja, hogy a románok és a magyarok között a dolgok valamivel nehezebben megoldhatók, mint a franciák és a németek között. Azt hiszem, ennek van egy másik magyarázata is: természetesen a franciák és a németek is mészárolták egymást néhány háború során, de folyamatosan nagyjából azonos történelmi, kulturális, civilizációs szinten voltak, ilyen szempontból nincsenek frusztrációik, a franciák nem érzik magukat alsóbbrendűbbnek a németeknél, és a németek sem a franciáknál. Márpedig köztünk és a magyarok között bonyolultabb a helyzet, mert a románokat oly sok évszázadig uralták a magyarok, most pedig a magyarok érzik úgy, hogy a románok uralkodnak felettük. Ezek nehezebben gyógyuló frusztrációk, ez az igazság, de nem mondhatjuk a végtelenségig ugyanazokat a dolgokat a múltbéli nemzeti konfrontációkról – számunkra is, a magyarok számára is, de minden európai számára a jövő a kulcskérdés, nem a múlt. A magyaroknak természetesen nem tetszik Trianon, de ez nem jelenti azt, hogy nekünk románokként ne kellene örvendenünk 1918. december 1-jének.
Ki örül, ki emlékezik
– Mégis, ami ezt a Románia és Magyarország közötti kapcsolatot illeti, továbbra is eltérő, antagonisztikus ország-forgatókönyveink vannak. Mi a centenárium megünneplésére készülünk, Magyarország pedig arra, hogy – ahogy írja – megemlékezzen Trianonról.
– Rendben, ők megemlékeznek. Mit akarunk, kötelezzük őket arra, hogy örüljenek Trianonnak? Ez abszurd! Persze hogy nem tetszik nekik Trianon, persze hogy Magyarország nagyon sokat veszített, többet, mint ha megállapodással jutottak volna új határok kijelölésére. Legyőzött ország volt, és így alakult. Azt hiszem, képeseknek kellene lennünk a mi szempontunkból, románként örülni 1918. december 1-jének, de ugyanakkor megértenünk a magyarokat is, mert Trianon nem ok az örömre egyetlen magyarnak sem, akárhol is él. Ezt annyira nehéz megérteni? És újra elmondom, ebből a holtpontból az egyetlen kiút, ha mindkét oldalon, elmondva elképzelésünket a múltról, a jelenre és főleg a jövőre összpontosítanánk, mert a jövő másfajta lesz, mint a múlt volt. Hagyjuk a dákokat, az a lényeg, hogy a románok az utóbbi évszázadban egységes nemzetnek bizonyultak.
– Ön szerint túllépünk a nemzetállamokon?
– Megtörténik majd ez a túllépés is a nemzetállamokon, azt hiszem, és ki is merem mondani: senki sem annyira ostoba, hogy azt képzelje, ha a történelem még több ezer vagy tízezer évig folytatódik, akkor Románia a végtelenségig létezni fog. Vagy Magyarország, Németország, Franciaország. Végső soron a nemzeti jelenség azért megmarad, nem most fog eltűnni. Ennek ellenére a régi nemzeti projekt fölött megjelent az európai projekt, mely másvalami. Majd meglátjuk, hogy mi történik, de még egyszer mondom, fel kell hagynunk ezekkel a XIX. századi, nacionalista, ultranacionalista értelmezésekkel. Ezeknek a maguk idejében megvolt a szerepük. Nálunk az ókori Daciához kötött román nemzet olyan vízió volt, mely sokat számított a román állam egyesítési folyamatában. Vagy az egész Vitéz Mihály körüli mitológia. Úgy hiszem, most már nem igazán használ, ellenkezőleg.
– Azt mondja, hogy az első világháború végén megvalósított nemzeti konstrukciók közül Románia bizonyult a legszilárdabbnak. Egy egész évszázadnyi történelem igazolta egységét. Ebben van egy imázs- és geopolitikai tőke is?
– Azért mondtam, mert ez az igazság, nem azért, hogy kedvére tegyek az ultranacionalistáinknak. Végső soron ez az igaz­ság, és ezért mondom: hagyjuk a dákokat, hagyjuk Vitéz Mihályt is, az a lényeg, hogy az utóbbi évszázadnyi történelem során a románok egységes nemzetnek bizonyultak.
– Hasznosította ezt Románia? Előnyt kovácsolhatott volna a régióban ennek az egységnek az alapján, ami – íme – Csehszlovákiának, Jugoszláviának nem sikerült?
– Ezt nem tudom, mert a nemzeti egység csak az egyik aspektus, az is fontos, hogy mit kezdesz a gazdasággal, a társadalommal, a többiekkel fenntartott kapcsolatokkal, ezek közül nem mindegyik működött jól Nagy-Romániában és a mai napig létező Romániában. A szerbek is, a horvátok is, a bosnyákok is, a montenegróiak is szerbül beszélnek, és akkor gyorsan, talán túlságosan is gyorsan eljutottak ehhez a következtetéshez, hogy a nemzet-népek egyetlen nemzetbe gyűjthetők. Márpedig bebizonyosodott, hogy ez nem működött. Természetesen, egy nemzetet egy közös nyelv is jelentős mértékben összeköt, de sokszor más tényezők is közbeszólnak, amelyek még aktívabbaknak is bizonyulhatnak, mint a beszélt nyelv. Itt szó van a kérdéses közösség történelméről általában, a vallásról, a kulturális, civilizációs alapról. – A nemzet francia meghatározása győzött: a nemzet egy mindennapi népszavazás eredménye?
– Ez egy modernebb meghatározás, mint mondjuk, a német, amely szigorúan az etnikumot hangsúlyozza, és a beszélt nyelven keresztül illusztrálja a valamely nemzethez tartozást. Még egyszer: a nyelv nagyon fontos. A másik eset, mely szintén iskolapélda, Csehszlovákia ügye: az első világháború végén hozták létre szintén a csehek és szlovákok kvázi azonossága alapján, holott a szlovák nyilvánvalóan eltér a csehtől, bár nagyon közeli. Létrehoztak egy államot, melyet sokan egyfajta miniatűr Ausztria–Magyarországnak tartottak, mert Csehszlovákiába bekerültek a szudétanémetek, akik – ez érdekes elem – többen voltak, mint a szlovákok; ezenkívül egy földsávot Magyarországtól vettek el, és így tovább. Nos, Lengyelország koherensebbnek bizonyult, csakhogy Lengyelországot egyszerűen odébb tolták Európa térképén, és sok tekintetben eltér a korábbi, a második világháború előtti Lengyelországtól. Ezek közül Románia volt a legtartósabb, még annak ellenére is, hogy elvesztette Észak-Bukovinát, Besszarábiát, a Cadrilatert. Románia egysége esetében a vallás is számított, sokkal inkább, mint a dákok.
Hagyjuk a dákokat
– Mi volt az a többlet Románia esetében, vagy mit tett jól, hogy sikerült megőriznie ezt az egységet? – A nyelv persze nem elég, de mégiscsak az egység egyik eleme. A román nyelv tényleg olyan, melynek mindig is fokozott egységfoka volt. Számított a vallás. A románok nagy többsége ortodox, persze, egy adott pillanatban a görögkatolikus egyház is megjelent, de az külső aspektusában, azzal, ahogy az emberekhez szól, a katolikus dogma mellett megőriz ezt-azt az ortodoxiából. Ez nagyon sokat segített az erdélyi románoknak, hogy ellenálljanak a magyarosítási kísérleteknek, mert a magyarok és a románok nem tartoztak ugyanahhoz az egyházhoz, és ebben az ügyben az Egyház (Román Ortodox Egyház – a szerk.) is minden bizonnyal számított. Végső soron a román nemzet szilárdnak bizonyult. Ebből a térségből eltűnt Jugoszlávia is, Csehszlovákia is, de Románia megmaradt, és számomra rendkívül nevetségesnek tűnik, hogy egyesek, köztük történészek is a múltban mindenfele egységet látnak: a dák egységes nemzet volt, Vitéz Mihály egységről és újra csak egységről álmodozott, létezett egy középkori nemzet. Ugyanazok a személyek, akik akkora ügyet csinálnak a nem is tudom, hány évszázada létezett, sokkal inkább csak fiktív egységből, most, amikor tényleg egységesek vagyunk és rendelkezünk a román nemzet tudatával, azt állítják, hogy veszélyben vagyunk. Tehát a Boirebisztasz korabeli dákok egységesebbek voltak, mint a mai románok. Ez ostobaság. – Nem szereti a nemzeti eszmének ezt a Daciáig történő visszavetítését.
– Nemcsak visszavetítjük Daciáig, de már nem bízunk a román nemzet, a mostani román állam megmaradásában, és mindenféle szétesési meg veszélyelemeket látunk, másrészről pedig egy fiktív egységet csodálunk. Daciában, természetesen, nem volt egység. Ott volt az az egy évvel ezelőtti felháborodás a chişinăui amerikai nagykövet nyilatkozatai miatt...
– Szintén én készítettem a zűrt okozó interjút.
– Csak az igazat akartam mondani, amit az amerikai nagykövet is mondott: Besszarábiának az utóbbi két évszázadban természetesen más történelme volt, pontosan azokban az évszázadokban, amikor kikristályosodtak a nemzetek, tehát a történelem legjelentősebb évszázadaiban intenzív oroszosítási folyamatnak volt kitéve, ma pedig láthatjuk az eredményét. Ha ugyanolyan történelme lett volna, mint Románia többi részének, akkor Románia határain belül lett volna, és most nem beszélnénk besszarábiai esetről, ez egy másik történelem következménye. A könyvben is leírtam, ezek nem botrányos dolgok, ellenkezőleg, nyilvánvaló tények. Dobrudzsának még kevesebb közös történelme volt Romániával, mint Besszarábiának. 1878-ban Dobrudzsában több muzulmán élt, mint román, voltak még bolgárok is, és így tovább. Egyes román politikusok első reakciójukban nem is akarták Dobrudzsát, mert Dobrudzsát az oroszok kínálták Besszarábia déli részéért cserébe, amelyet a krími háború nyomán adtak vissza Moldvának. Végül elfogadták Dobrudzsát, holott egyesek továbbra sem voltak meggyőzve, akkoriban olyasmiket írtak róla, hogy szerencsétlen vidék, ez egy Oszmán Birodalom szélén fekvő és nagyon elmaradott régió volt, ahol a románok rendkívüli dolgokat hajtottak végre. Nem kell feltétlenül a dák ősökre hivatkoznunk, Dobrudzsában nem is voltak dákok, ott géták éltek. De itt van még ez a keveredés is: a géták és a dákok együtt géta-dákok voltak, tehát íme az egység a maga pompájában, de ezt is a modern történészek találták ki. Erdély elhúzott
– Lehet, hogy balkáni szokás ez a mitologizálás. Például az albánok is ezt a fajta diskurzust használják az ősi illírekről.
– Igen, persze, természetesen mindenfelé hasonlóan történik. A magyaroknál is: miért, a magyarok csak az Urál felől érkező törzseket jelentik? Természetesen magyarosítottak az egész térségben. Ez történik minden nemzetben, nem akarom, hogy nagy ügyet csináljunk belőle, a történésznek végső soron az igazság keresése a kötelessége. Természetesen nem tudjuk, hogy mi lesz néhány évtized múlva Besszarábiával, de Romániával sem. Természetesen lehetséges, hogy egyszer majd visszatér Romániához, de jelenleg valami más, mint Románia. És hogy még jobban megbotránkoztassam a nacionalistákat, a könyvben röviden azt is leírtam, hogy Moldva és Havasalföld mégiscsak két ország, amelyek földrajzilag is, nyelvileg is, kulturálisan is közel álltak, de nem voltak azonosak, egy kicsit eltérő történelmük volt. A moldvaiak mindig is moldvaiaknak nevezték magukat.
– A mi esetünkben nem a föderalizálásról van szó. De megemlíti, hogy Bukarest – Párizs mintájára – túl sokat vont magához: van a főváros és a többi, a vidék.
– Nincs semmilyen elkülönülési veszély, de nem lehet tudni, hogy mi történik néhány nemzedék múlva, ha a dolgok így, egyenlőtlenül folytatódnak. Jelenleg van egy dinamikus Erdély – nem az egész, mert Székelyföld nincs benne ebben a dinamikában –, és van egy sokkal gyengébb dinamikánk Moldvában. Néha-néha látom, hogy a moldvaiak tüntetnek az autópályák miatt, és természetes lenne, ha létezne egy Moldvát Erdéllyel egyesítő autópálya, és Munténiával is különben. Nem egészséges ez az egyenlőtlen fejlődés. – Mi hiányzik belőlünk, hogy megváltoztassuk a képzelet és a valóság közötti viszonyt, amikor erről a nemzeti egységről beszélünk?
– Az egység mindig képzelt. Ha azt kérdezi, hogy mi a nemzet meghatározása, mikor tekinthető nemzetnek egy közösség, a válaszom a következő: egy közösség akkor nemzet, amikor nemzetnek tekinti magát. Körkörös magyarázat, de számomra ez tűnik az egyetlen helyesnek. Visszatérve Jugoszlávia esetéhez: nemzetnek kellett volna lennie? Talán igen, de nem akartak az lenni. Ha nem terveztek nemzet lenni, akkor nem nemzet. A románok azért képviselnek nemzetet, mert nemzet akarnak lenni.
– Hogyan nézett volna ki Románia, ha – ahogy ön is említi – 1918-ban népszavazást tartottak volna Erdélyben?
– Az eredmény persze elvileg ugyanez lett volna, hiszen a románok abszolút többségben voltak Erdélyben. Itt van egy „ha”. Persze, az lett volna ideális, ha népszavazást tartanak, de nem csak Erdélyben, másrészt: nem tudom, hogy akkoriban mennyire lett volna hiteles a népszavazás, mert a háború éppen csak véget ért, a kérdéses területeket különféle hadseregek tartották megszállás alatt. Ahhoz, hogy egy népszavazás igazán vitathatatlan legyen, azt nyugodt, rendezett, törvényes körülmények között kell tartani. Márpedig egyértelmű, hogy rögtön a háború után ezek a feltételek nem nagyon voltak adottak. Szerencséjük volt a románoknak
– A köztudatban, de nemcsak ott, Bessza­rábia és Erdély között különbség volt, Erdély javára. Főleg, hogy a románok nem számítottak annyira jó háborús végeredményre.
– Egyesek számítottak rá. Mária királyné a végsőkig azt állította, hogy megnyerjük a háborút, vagyis a szövetségesek megnyerik a háborút, és velük együtt mi is, de ő angol volt, és hajthatatlanul hitt Anglia győzelmében. A románok, ha külön nézzük őket, az első világháborúban elvesztették a háborút, nem megnyerték. A szövetségesek szerencsére igen, és ezért mondta Carp, hogy a románoknak akkora szerencséjük van, hogy politikusokra már nincs is szükségük. A románok Erdélyért és Bukovináért léptek be a háborúba, és megkapták Erdélyt, Bukovinát, de Besszarábiát is – ami nem szerepelt az eredeti tervben –, mert az oroszok oldalán léptünk be a háborúba.
– Eleve Erdély mellett döntve és tudva, hogy ezáltal lemondunk Besszarábiáról.
– Igen, bár egyesek, az úgynevezett németbarátok arra hívták fel – helyesen – a figyelmet, hogy Besszarábiát román identitásában nagyobb veszély fenyegeti, mint Erdélyt. Erdélyben a magyaroknak voltak magyarosítási kísérleteik, amelyek nem igazán arattak sikert a románoknál, de Ausztria–Magyarország még ennek ellenére is jogállam volt, míg Oroszország autokrácia volt, Besszarábiában az oroszosítás ténylegesen megtörtént, és a románokra nézve sokkal kellemetlenebb következményei voltak, mint az erdélyi magyarosítás. A román köztudatban Erdély sokkal jobb helyzetben volt, mint Besszarábia, fontos szerepet játszott a modern román nemzet kialakulásának folyamatában, miközben Besszarábiának ebben semmilyen szerepe sem volt, mert orosz urai légmentesen elzárták. A köztudatban, de nem csak ott, létezett egy különbség, Erdély javára.
– A két világháború alatt, míg Besszarábia hozzá tartozott, helyrehozta Románia ezt a – mondjuk úgy – hibáját, hogy az első világháborús döntésével feladta? – Nem nagyon. A besszarábiaiak nem nagyon voltak elégedettek azzal, ahogy a románok bántak velük, ezt pedig később felhasználta a szovjet propaganda, és egyesek ma is felhasználják.
– Miről van szó a centenárium kapcsán? Nekem úgy tűnik, az a helyes, ha innen, a jelenből tekintünk vissza a nulladik pillanat felé, és hogy voltaképpen az elmúlt száz év történetéről van szó.
– Azt hiszem, hogy legalább a megelőző száz évről is beszélnünk kell, de nagyon odafigyelve, hogy ne fordítsuk a feje tetejére a dolgokat, túl messze menve a középkorba vagy az ókorba, ott is egységet látva, ahol nincs. Meg kell néznünk, hogy mi volt a múltban, mert az nem hirtelen, 1918-ban történt meg, nem ébredtek a románok hirtelen arra, hogy „megcsináljuk Nagy-Romániát”, de sokat számított a háború végeredménye is. Arról is beszélnünk kell, hogy mit jelentett a háború, sok magyarázat verseng a történelemben. Természetesen az azóta eltelt évszázadról is beszélnünk kell, mert ez az évszázad próbára tette, hogy amit 1918-ban létrehoztak, az igazán szilárd vagy sem.
Szégyenletes az Akadémia állásfoglalása
– Megemlít még egy kis aspektust Romániával kapcsolatban: bár iszonyatosan sok kisebbségit veszített, és már talán csak egy ilyen, mondjuk úgy, múzeumi multikulturalizmusa maradt, mégis, más országokkal szemben megőrzött valamennyit a kisebbségek által képviselt tőkéből.
– Igen, persze hogy gazdagabb és változatosabb kisebbségi állományunk van, mint Lengyelországnak, Csehországnak. De Románia a történelem során történt számos habozás, irányváltás miatt nem örvend tökéletes hitelességnek. Tény, hogy Romániának még nem sikerült érvényesülnie az európai köztudatban. Ha megnézzük a történelemkönyveket, az európai történelmi összefoglalókat, a románok szinte teljesen hiányoznak. Norman Davies jelentős brit történész Európára vonatkozó művében például szó sem esik III. (Nagy) Istvánról (Ştefan cel Mare), sem Vitéz Mihályról, sem a román fejedelemségekről. Románia szinte nem is létezik.
– Mi az oka, hogy nem létezik?
– Nehezen tudom megmagyarázni, de ha magyarázatot keresnénk, akkor azt szintén a románoknál kell tennünk. Lehet, hogy a románok által létrehozott történelem nem volt elég hiteles. Nem a tényleges történelemre, a bemutatott történelemre utalok. Egy olyan ország, mely ma nagyon jelen van a világban, a történetírás szintjén is nagyon jelen lesz. A többi nyugati típusú, katolikus ország is jobban kötődött a Nyugathoz, itt Csehországra, Szlovákiára, de még Magyarországra is utaltam.
– Bukarestben is volt egy felhívás az egységre a Román Akadémia vagy legalábbis egy része felől.
– Ez az egységre szólító felhívás kimondottan szégyenletes. Oda jut az Akadémia, hogy intellektuális intoleranciáról prédikál, sőt, büntetést követel azok ellen, akik nem a megfelelő kifejezésekkel illetik a román nemzeti identitást.
– Az utóbbi évben sokat használták a tüntetéseken a nemzeti jelképeket: a himnuszt, a zászlót. Ez egy – mondjuk úgy – reszemantizálási folyamat volt az ezeket a jelképeket kisajátító kommunizmus után?
– Azt hiszem, hogy ezek olyan identitásjelölő jelképek, melyek nagyon is természetesek és szükségesek egy közösségben.
– Rendben, de ha a történészek egy jelennek megfelelő szempontból alakítják a múltat, akkor kiknek felelnek meg ezek a felbukkanó nacionalista tézisek?
– Azt hiszem, hogy ezek az emberek a ceauşiszta korszakban tanulták a történelmet, és alaposan megtanulták. A román térségnek ez a hibátlan, Boirebisztasztól napjainkig tartó egysége egy ceauşiszta hülyeség.
– Végül is mit kell ünnepelni a centenárium alkalmából?
– Azt kell ünnepelni, hogy Nagy-Románia létrehozása után száz évvel Románia egy történelem által igazolt ország. Másrészről ez után a nemzeti siker után ne képzeljük, hogy nincs már semmi teendőnk a nemzeti tirádákon kívül. Végül is a dolgok inkább attól függnek, ami a szélesebben vett európai keretek között történik, és nem annyira a specifikusan román történelmünktől. Iszonyodva gondolok arra, mi történt volna, ha nem lennénk Európában, hogyan nézne ki Románia. Egyeseket frusztrál, sért, hogy a nyugati nagykövetek túlságosan nyíltan beavatkoznak a román ügyekbe, de ha nem avatkoznának be, akkor ki lennénk téve csodálatos politikai osztályunk kényének-kedvének. Köszönöm, nem, inkább a nyugatiakat választom! Amúgy nincs semmilyen olyan veszély, hogy széteshet Románia. Ezt hangoztatják manapság egyesek, de az a gyanúm, hogy más céljuk van.
– Micsoda?
– Valószínűleg van valamilyen politikai projektjük, és megpróbálják ilyenfajta nacionalizmussal vonzani az embereket, nem létező vagy legalábbis a mai Romániában nem sürgető veszélyeket hangoztatva. Én békén hagynám a nacionalistákat, normális, ha létezik egy nacionalista irányvonal is, de ők is hagyják békén a történelmet: „Hagyjátok csak őseinket krónikák porán pihenni: / Mert a nagy múltból bizonnyal gúnyosan tekintenek ki. / Miért nem jössz te, Ţepeş vajda, hogy kemény markodba fogva / Két csoportra oszd e hordát: őrültekre és gazokra?” (Mihai Eminescu: Harmadik levél, Franyó Zoltán fordítása – a szerk.) Magda Grădinaru / News.ro; Főtér.ro; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csomakőrösi lustra
Nem fejedelemség korabeli, hanem a kőrösi Csomák és a hozzájuk kapcsolódó családok mai lustrájáról van szó, a lehető legteljesebbről, amely az elmúlt négy esztendő munkájával állt össze, és amelyben benne foglaltatnak a ma élők, a család sokadik ági leszármazottjai is. Szerzője helybeli, a faluhoz kötődő és a családokat jól ismerő Debreczi Pálné Szász Irénke. Mondhatnánk, gyökeret hajtott Csomakőrösön a családkutatás, más szóval genealógia.
Megszületett az ezernyi személyt magában foglaló családtörténeti gyűjtemény. Féltucatnyi példányban sokszorosították, de nem nyomdai módszerrel, hanem a szerző saját keze írásának fotokópiája formájában. Ritkán történik meg, hogy egy asszonyt fertőzzön meg a családkutatás türelmet és kitartást követelő szenvedélye. Debreczi Irénkét felette érdekli szülőfalujának népességfejlődése, de az is, hogy Csomakőröshöz több jeles személyiség kötődik, s származásukat meg akarta örökíteni. Kőrösi Csoma Sándornak nem voltak utódai, de testvéreinek (Julisnak, Krisztinának és Gábornak) igen, s így a Csoma-tulajdonságokat ők vitték tovább. Sajnos, a helybeli Csoma nevet viselők 1910 táján kihaltak, az adatokat tehát menteni kellett a faluhoz szorosan kötődők miatt is. A lustrában benne kellett lennie, bár nem pont itt ringatták bölcsőjét, a Csoma-életregény szerzőjének, Debreczy Sándor (1907–1978) egyetemi tanárnak és másoknak. Szinte hihetetlen, de itt született a nagy román festő, Nicolae Grigorescu édesanyja, aki csomakőrösi székely-magyar asszony volt!
– 1997-ben egy alkalommal Grigorescu Párizsban élő negyedízigleni leszármazottjai személyesen érdeklődtek itt, Csomakőrösön elődeik után. De nem csak ők kutatták felmenőiket az elmúlt évek alatt. Munkámban segítségemre volt dr. Nagy Lajos nyugalmazott rétyi családorvos, mondhatom, Csoma-kutató, a Csoma-családfa összeállítója, akinek apai felmenője csomakőrösi volt, s kiderült, hogy még atyafiságban is vagyunk. Most igyekszem nyilvántartásba venni az idegenbe szakad csomakőrösi családok ma élő leszármazottait is, s az eredményeket hamarosan egy pótkötetben szeretném megírni – mesélte Debreczi Irénke.
Romantika, mítoszkeltés vagy tévedések özöne?
Sajnos, a megújult Csoma-emlékkiállításon nem kapható a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület ez évi, közel 600 oldalas 23. kiadványa, a Gyökereink kötet. Pedig számunkra nagyon fontos, hiszen ebben olvashatjuk dr. Nagy Lajos tanulmányát, amelyben a szerző – kimondottan jóakarattal – közzéteszi azokat a Csomával kapcsolatos írásokban és tanulmányokban megjelent zavaró és sokszor érthetetlen módon nyomdafesték alá került hibákat, amelyeket tizenhárom Csoma-kutató – köztük történészek is – elkövetett az eltelt évek során. A szerzőt arra kértük, foglalja össze olvasóink számára szóban forgó megállapításait. – A legnagyobb bajnak azt tartom, hogy a kutatók nem vagy csak felületesen tanulmányozták a kőrösi anyakönyveket, a tudós életének fehér foltjait fikcióval töltötték ki, megzavarva ezzel az olvasó történeti tudását és érzékét. Duka Tivadar tévedett, amikor Csoma Sándor anyjának nem Gecse Krisztinát, hanem Gocz Ilonát jelölte meg, amit aztán a korabeli irodalom átvett. De Orbán Balázs is tévedett, amikor a keresztelési dátumot felcserélte a születésire. A családból származó Gecse Albert pap figyelt fel erre, és hívta fel az életrajzot író Debreczy Sándor tanár figyelmét, aki a Kőrösi Csoma Sándor csodálatos élete című könyvében ugyan kijavította ezt, de behozott más képtelenségeket, így például, hogy Sándor tanítója a nála csak egy évvel korábban született Kónya Sámuel volt. De leír ilyen mondatot is: „1799 őszének egyik verőfényes reggelén két ünneplőbe öltözött gyalogos hagyja el Kónya Sámuel búcsúszavai után a kőrösi fonnyadó határt”. Mintha olyan könnyű lenne ünneplőben elsétálni a több száz kilométerre fekvő Enyedre. Persze ezt a gyaloglást leírta már, mint szép legendát Csoma Sándor egykori osztálytársa, Ujvárosy is. A tévedések iskolapéldájaként Szilágyi Ferenc több kiadást megért Így élt Csoma Sándor című könyvének egy mondatát idézzük: „A falu különben picike volt, itt a Kőröscserje-hegy alatt, a Kőröspatak mentén, alig kétszáz lélek lakta. Akkoriban a Kőröspataknak csak az egyik oldalán sorjáztak a házak, s a helység legmagasabb pontján állt a zsindelyes tornyú fehér templom.” (11. old.) E mondatban öt állítás téves: Kőröscserje-hegy nincs, van Cserebérc. Kőröspatak így leírva egy Olt menti, nagy háromszéki falu neve, helyesen Körösi-patak vagy Kőrös pataka írandó. A falu lakossága sem 200 lélek volt. Éppen ekkortájt, az első hivatalos népszámláláson (1784–87) 400 lakost írtak össze (1910-ben 700-at). A patak mindkét oldala már abban az időben is be volt építve. Sok a fantáziálás, más szerzőknél nem találtam ilyen adatokat. Szilágyi szerint Csoma András a bibliába jegyzi be fia születését. Lelkes híve Bernard Le Calloc’h-kal együtt annak a Kádár László felállította elméletnek, hogy az anyakönyvbe beírt Sándor nem azonos a tudóssal, aki később született, csak a katonaság kijátszása miatt írták hamarabb be az anyakönyvbe. Az ugyancsak több kiadást megért Korda Sándor Nagy út című regényes életrajzban annyi a zavart keltő fikció, hogy fel sem tudjuk sorolni. Kőrösi Csoma Sándor olyan nagyot alkotott, hogy nincs szüksége sem legendákra, sem mítoszokra. A tévedések elkerülése végett ajánlanám csak a legújabb kutatási eredmények használatát – fejezte be dr. Nagy Lajos.
Könyvbemutató, emléktábla, új múzeumi tárlat tette emlékezetessé Csomakőrösön a reformáció alkalmával tartott ünnepi istentiszteletet – tájékoztatott tiszteletes Bende Tamás helybeli lelkipásztor. Ez alkalommal Debrecziné bemutatta családtörténeti munkáját, amelynek egy példányával megajándékozta a református egyházközséget. Szintén ő állította össze a faluban született és ott szolgáló lelkészek névsorát, amelyet márvány emléktáblán örökítettek meg a templomban. A Kőrösi Csoma Sándor-emléktáblák mellett helyezték el a dr. Nagy Lajos által készített Csoma-családfát is.
– Megújult a kőrösi templom régi, 1810-ben készült díszített úrasztala – mutatta a lelkész. – Restaurálását Mihály Ferenc műhelyében végezték, feltárták és restaurálták a régi karzatelőkék egy virágdíszes kazettáját is. Félszáz gyümölcsfát ültettünk a templom és az imaház kertjébe, az imaházban ünnepi közebédre főztek a kalákázó csomakőrösi asszonyaink. Sikerült bekeríteni a temetőt, bejáratához Gelencén készült székely kaput állíttattunk A tőlünk bérelt egyházközségi területen játszóteret épített a városvezetés a helybeli gyerekek számára. Fiataljainkkal Szegedre, a Szilágyságba és Máramarosba szerveztünk kirándulást a nyáron – részletezte Bende Tamás. Ez év tavaszán új kiállítás nyílt a Csoma korára emlékeztető, hagyományos beosztású, középereszes székely házban, amely az orbaiszéki katonarendi család lakáskultúráját mutatja be. A kiállítást a Pro Museum Egyesület égisze alatt rendezte Kinda István és Pozsony Ferenc. Ilyen lehetett az a korabeli (XVIII–XIX. század fordulóján) élettér, amelyet Csoma Sándor gyermekként otthonának nevezett. A kiállítás törzsanyaga a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum helytörténeti és néprajzi gyűjteményéből származik, amelyet a csomakőrösiek adományaikkal gyarapítottak. A tárlat létrehozását a Bethlen Gábor Alap támogatta, szakmai és logisztikai segítséget nyújtott Kovászna Megye Tanácsa, az általa fenntartott intézmények és a helybeli református egyházközség. A tárlatról Kinda István néprajzkutató készített filmet, amelyet a nagy reformátorok életével együtt vetített a reformációi istentiszteleten.
Nem könnyű eleget tenni a mindennapok kihívásainak
A városi alárendeltségű település ügyes-bajos dolgait jártuk körül Gyerő József polgármesterrel és Jeszenovics Károly alpolgármesterrel, akik elmondták, hogy bár a fürdőváros övezetében van Csomakőrös, koránt sincs befejezve a település infrastruktúrája. Működik a Goscom szolgáltató rendszerére rákötött csomakőrösi ivóvízhálózat, távlatilag kivinnék a fővezetéket a település központi részétől a távolabb fekvő roma telepig.
Az önkormányzat megújíttatta a csatornarendszer megvalósíthatósági tanulmányát, és a vidékfejlesztési programnál pályáznak e célra. Részben sikerült a település utcahálózatát is rendbe tenni: útgyaluval egyengették, javítottak a vízelvezető sáncok állapotán, a mindennapi apróbb bajok rendezésével Dancs András falugondnokot bízták meg. Dr. Dali Loránd állatorvos a helybeli állattartó gazdák egyesületének egyáltalán nem felhőtlen életéről beszélt, keresik a megoldásokat, amelyek emberi életvitelt biztosíthatnak a mindennapi eledelt megtermelők számára. Bekopogtattunk a csomakőrösi forgácskalap-készítő Ferencz Sándorhoz is. Ez a régi időkből visszatérő mesterség nemcsak a hagyomány megőrzését, hanem anyagi segítséget is jelent a család számára. Eddig csak a szűk környéken mutatkoztak be portékáikkal, de az új esztendőben engedélyt váltanak ki, és ellátogatnak a távolabbi vidékeken rendezett fesztiválokra, kiállításokra, falunapokra és búcsús vásárokra is. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gróf Bánffy Miklós, a sikeres külügyminiszter
Egy erdélyi arisztokrata a magyar külügyek élén – Bánffy Miklós címmel tartott előadást erdélyi körútja sepsiszentgyörgyi állomásán dr. Vizi László Tamás történész. A székesfehérvári Kodolányi János Főiskola rektorhelyettese az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vendégeként turnézott. Témajavaslatai közül a háromszékiek ezt választották. Mottóul egy Bánffy-idézetet jelölt meg az előadó: „...feladatunk az, hogy a nemzet külpolitikai horizontját emeljük”.
Vetített képes előadásában Vizi László Tamás a külügyminiszterre összpontosított, hisz ez az oldala a kevésbé ismert – mondotta. Vázolta a történelmi hátteret, Trianont és előzményeit, érintőlegesen szólt losonci gróf Bánffy Miklós sokoldalúságáról, és beágyazta külügyminiszteri tevékenységét a bethleni gróf Bethlen István vezette kormány politikájába. Bánffy Miklós 1873. december 30-án született Kolozsváron 60 ezer holdas birtok örököseként. Jogi tanulmányait Budapesten végezte. 1901-től szabadelvű országgyűlési képviselő, 1906–1910 között Kolozs vármegye főispánja, 1912–1918 között a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa, kormánybiztosként az utolsó magyar király, IV. Károly 1916-os koronázási ünnepségének főszervezője. 1918. december 31-én a Székely Nemzeti Tanács megbízottjaként nyugati körútra indult – Bécs, Berlin, Koppenhága, Hága. Céljának tekintette a nyugati közvélemény felvilágosítását a magyarországi helyzetről, ugyanis a nyugati sajtóban csak negatív cikkek jelentek meg Magyarországról. Útja csekély sikerrel járt. 1920 elején Bánffy Angliában tárgyalt, ugyanis január 15-én átnyújtották Apponyi Albertnek, Magyarország képviselőjének a trianoni békeszerződés-tervezetet. A párizsi tárgyalásokon érezhető volt, hogy Lloyd George brit miniszterelnök fogékony a magyarkérdésre, a nemzetiségi arányok szerinti felosztásra, ezért Bánffy informális tárgyalásokat folytatott Londonban. 1920 őszén felmerült, hogy londoni nagykövetté nevezik ki. Végül nem nagykövet, hanem külügyminiszter lett a Trianon utáni, szintén egy erdélyi arisztokrata, gróf Bethlen István által vezetett kormányban.
Külpolitikai célok
Bethlen István a nemzetgyűlésben (parlamentben) 1921. április 19-én tartott miniszterelnöki bemutatkozó beszédében meghatározta a külpolitikai célokat és megnevezte a külügyminiszter feladatkörét. „Magyarországnak bele kell helyezkednie abba a helyzetbe, amelyet a reánk kényszerített trianoni béke alkotott. Magyarország a legutóbbi időkben olyan tanúságát adta belső erejének, higgadtságának és hazafias egységének, hogy mindenki előtt kétségtelen az, hogy az az erő és az a higgadtság lényeges biztosítéka a békének Európa keletén. Elleneink minden rágalmaival szemben bizonyság ez és cáfolat.”
A kormány nyugalommal és önérzettel tekint a jövőbe. A béke végrehajtását az adott szó erejénél fogva kötelességének tartja, de a béke, amely a győzők abszolút kényszerével jött létre, nemcsak kötelességeket ró reánk, hanem számunkra is tartalmaz jogokat – hangsúlyozta a miniszterelnök. Reményét fejezte ki, hogy e jogok érvényesítésében a szerződők ugyanazt a lelkiismeretességet fogják tanúsítani, amellyel Magyarország lép e kérdések elé. „Abban a feltételezésben, hogy szomszédaink azoknak a rendkívüli előnyöknek élvezetében, amelyeket nekik a béke biztosít nem fognak megfeledkezni azokról a kötelességekről sem, amelyeket velünk szemben szerződésileg vállaltak. Itt eleve hangsúlyoznom kell, hogy egy pillanatra sem feledhetjük el azt a belső szellemi és kulturális kapcsot, amely minket más uralom alá került véreinkkel elválaszthatatlanul összefűz. Ez álláspontunk annál kétségtelenebb, minthogy éppen a béke a nemzetiségi elv széles hangoztatásából keletkezett. A természet adta gazdasági és kereskedelmi szükségességek megjelölik azt az utat, amely a legközelebbi szomszédainkkal való viszonyaink rendezéséhez szükséges” – hangoztatta a kormányfő. Bethlen István kijelentette, egy irányultsága lehet csak külügyi politikánknak, amelyet rendíthetetlenül követni akarunk: orientációnk egyedül magyar lehet. Emlékeztetett, hogy megszűnt a királyi hatalom, valamint Magyarországnak az osztrák tartományokkal elválaszthatatlan és együttes birtoklása, ami az 1867. évi kiegyezés hozadéka volt. Ezek következményeit a békekötés után fogja levonni a kormány, mivel a béke a nagyhatalmak ratifikációja után válik érvényessé, tehát addig az időpontig nem is volt lehető, hogy a kormány ezzel a kérdéssel foglalkozzék.
A külügyi tárca felelőse
Bánffy Miklós, a „mindenkivel egy nyelven tudó” külügyminiszter 1921. április 14. és 1922. december 19. között töltötte be a tisztséget.
A politikus úgy vélte, a diplomáciai eljárás nem rejtélyes boszorkánykonyha, nem különbözik semmiben a borjúvásártól, az eladó magas árat kér, a vevő alacsonyat kínál, az eladó dicséri a borjút, a vevő pedig ócsárolja. Bánffy megjelölte a magyar külpolitika prioritásait: a győztes hatalmakkal, az utódállamokkal és a Nemzetek Szövetségével való viszony javítása. Ennek érdekében Bánffy szerint mérsékelt, türelmes és kíméletes külpolitikát kell folytatni, „őszinte jóakarattal és minden hátsó gondolat nélkül”.
Elutasította az irredenta hangoskodást. Mérsékelt, higgadt politikáját számos bírálat érte. Bánffy külügyminiszteri ars poeticája így fogalmazható meg: „Aki felelős állásban van, az felelős a békéért és a békés fejlődésért, mert csak úgy fejlődhetünk, ha a reálpolitika és a rajongás a nemzet szolgálatára összefognak és egyetértenek”. Ha csak a rajongók és a kalandorok vezetnék a nemzetet, akkor ez meg nem érdemelt megalázáshoz és pusztuláshoz vezetne, jelentette ki. A románok történelmi lehetőséget szalasztottak el a magyar–román viszony konszolidálására, ugyanis 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után felszabadítóként ünnepelte volna őket az ország, ha nem kezdenek fosztogatni és nem lekezelőek a lakossággal. Ez a lélektani pillanat azonban elmúlt. „Pedig a lélektani erők döntik el a nemzetek külpolitikáját, az anyagi érdek eltörpül mellette” – vélte.
Bánffy szerint a cseh elnökkel, Masarykkal lehetett egyezkedni, és ekkoriban Felvidéken volt a legkevesebb probléma, mert Masaryk a kisebbségvédelmi törvények szellemét is be kívánta tartani. A revízió kérdésében azt vallotta, ha barátságos viszonyt akarunk valamelyik szomszéddal, ez másként el nem képzelhető, mint úgy, hogy irányában a „nem, nem, soha” álláspontjáról le kell mondani. Ezzel kapcsolatban viszont tudta, hogy a magyar gondolkodás nem ítéli meg ezt az álláspontot pozitívan, hanem jogfeladással fogja vádolni.
Meggyűlt a baja a régi vágású, dualista gyökerű adminisztrációval. Ez egy lenéző, birodalmi diplomácia, ami Bánffy szerint már a dualista monarchia idején is káros volt, mert nem barátságot épített, nem békülni akart például a balkáni nemzetekkel, hanem elidegenítette őket. De akkor legalább még volt birodalmi alapja, míg egy kis közép-európai országként már nevetséges is és minden alap nélküli, ha fennhéjázunk és packázunk a szerbekkel és más környező országokkal, mondotta.
Sopron és környéke
Vizi László Tamás vázolta a Bánffy Miklós külügyminisztersége idején történt külpolitikai eseményeket. 1921-ben június 10–23-a között csehszlovák–magyar tárgyalásokat folytattak Bruckban és Marienbadban. Magyarországot Teleki Pál és Bánffy Miklós, Csehszlovákiát Edvard Beneš képviselte. Előtérben gazdasági kérdések álltak. Augusztus 8-án aláírták Rigában a szovjet–magyar fogolycserére vonatkozó egyezményt. Augusztus 20-áról 21-ére virradó éjjel a magyar csapatok bevonultak a szerb megszállás alatt levő Újszegedre, augusztus 22-én Baranyába, Pécsre. 1921. augusztus végén Prónay Pál és Héjjas Iván különítményei bevonultak a trianoni békeszerződésben Ausztriához csatolt nyugat-magyarországi területekre. Augusztus 29-én az Amerikai Egyesült Államok különbékét kötött Magyarországgal. 1921. szeptember 3-án Magyarország és Bulgária kereskedelmi megállapodást kötött. Szeptember 24-én Apponyi Albert, a magyar kormány főmegbízottja a Népszövetségben kérte, hogy a közgyűlés halassza el a döntést Magyarország felvétele ügyében a következő ülésszakig, Nyugat-Magyarország Ausztriához csatolása végrehajtása körül támadt viszály miatt. Szeptember 26-én Bánffy Miklós Edvard Benešsel tárgyalt Brünnben. Beneš közvetítőként lépett fel Magyarország és Ausztria közt, támogatta Magyarország igényét Sopronra és környékére. Október 11–13-a között olasz közvetítéssel osztrák–magyar tárgyalások zajlottak Velencében. A magyar küldöttséget Bethlen István miniszterelnök és Bánffy Miklós külügyminiszter vezette. Megegyeztek abban, hogy Sopron és környékének hovatartozásáról népszavazás döntsön. December 14–16-a között népszavazást tartottak Sopron és környékén. 24 072 szavazatból 15 343 a Magyarországhoz, 8227 az Ausztriához való tartozást támogatta, 502 érvénytelen volt.
Az október 20–24-e közötti napokat 2. királypuccsként tartják számon: akkor zajlott IV. Károly második visszatérési kísérlete. Október 23-án az antanthatalmak tiltakoztak Károly visszatérése ellen, Csehszlovákia és Jugoszlávia részleges mozgósítást rendelt el. December 16-án Ausztria és Csehszlovákia ötéves szerződést kötött. Kötelezték magukat a saint-germaini és a trianoni békeszerződés határozatainak maradéktalan végrehajtására. 1922. február 8-án Magyarország és Ausztria kereskedelmi egyezményt kötött. Augusztus 31-én Csehszlovákia és Jugoszlávia kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött egy esetleges magyar támadás elhárítására. Szeptember 18-án Magyarországot felvették a Népszövetségbe. Október 19-én Magyarország és Észtország kereskedelmi szerződést kötött. November 22-én Magyarország és Csehszlovákia kereskedelmi szerződést kötött. 1922. szeptember 9-én a török hadsereg elfoglalta Szmirnát. Bekövetkezett Lloyd George brit miniszterelnök bukása. Októberben Mussolini hatalomra jutott Olaszországban. Repedezni kezdett a Párizs környéki békék rendszere, háttérbe szorult a teljesítési politika. Bánffy ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy ha barátságos viszonyt akarunk valamelyik szomszéddal, irányában a „nem, nem soha” álláspontjáról le kell mondani. Felfogását éles bírálatok érték. 1922. december 19-én benyújtotta lemondását.
Epilógus
A számbavétel után nagyot ugorva Bánffy igen beszédes megnyilvánulásával zárta előadását Vizi László Tamás történész. A II. bécsi döntést követő napon, 1940. szeptember 1-jén Bánffy Miklós a kisebbségi sorsból megszabaduló honfitársaihoz írt kiáltványában megfogalmazta: „Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély. Csak így maradhatunk méltók Erdély földjéhez.” Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés László-Herbert Márk történésszel – Kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz
I. Mihály román király lemondatásának kerek, 70. évfordulója közeledik, alig pár nappal a volt uralkodó halála és temetése után. Halála kapcsán a hazai közvélemény figyelmének középpontjába került az elmúlt évszázad román történelmének egyik legérdekesebb alakja. Az uralkodó lemondatásának körülményeiről, nemzetközi visszhangjáról kérdeztük László-Herbert Márk történészt.
László-Herbert Márk Kolozsvárott született 1975-ben. A budapesti Külkereskedelmi Főiskola Szakdiplomácia szakán szerzett közgazdász oklevelet, majd az ankarai Bilkent Egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen ért el mesteri fokozatot nemzetközi kapcsolatokból illetve közép-európai történelemből. Nemrég a Torontói Egyetemen szerzett doktori címet történettudományból. Jelenleg a budapesti Vera and Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum munkatársa.
– Mennyire volt törvényszerű Mihály lemondatása, lévén, hogy a II. világháború után az ország a szovjet érdekszférába került, és már másfél éve a Petru Groza által vezetett kabinet kormányozta az országot?
– Az, hogy Mihály királynak – így vagy úgy – mennie kell, várható volt, de a hogyan, a miként, az utolsó pillanatig bizonytalan maradt. Grozáék lépésről lépésre lehetetlenítették el politikai ellenfeleiket, ugyanakkor tesztelték a nyugati nagyhatalmak ingerküszöbét is. Miután a parasztpárti vezetők elleni kirakatperben 1947. november 11-én meghozták az ítéletet, kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz. Mihály király a Maniu-ítélet másnapján Londonba utazott Erzsébet hercegnő, a későbbi II. Erzsébet királynő esküvőjére, a kommunista vezetés pedig abban bízhatott, hogy onnan nem fog visszatérni. Ám a király pár nappal karácsony előtt visszatért Bukarestbe, a hatalom lépéskényszerbe került, és amint tehette, lépett is. Mihály király 1947. december 30-i lemondatása a kommunisták számára egy bizonytalan, átmeneti időszaknak a végét és a konszolidáció megkezdésének lehetőségét jelentette.
– Mennyire volt előrelátható Mihály trónfosztása? Figyelmeztették-e erre a lehetőségre a szövetséges országok – amelyek némelyikében rokon királyi családok uralkodtak?
– 1947 őszén a király is, az anyakirálynő is tudta, hogy a Monarchiának hamarosan vége. Tudták ezt a nyugati nagyhatalmak Bukarestben akkreditált diplomatái is. Már október végén, nem sokkal VI. György király meghívólevelének megérkezése után a bukaresti amerikai és brit követek arról folytattak eszmecserét, hogy mi minden történhetne – ideértve a trónfosztást is – Bukarestben, ha Mihály elfogadná a londoni meghívást. Ezért a brit követ arra figyelmeztette Mihályt és édesanyját, hogy jól fontolják meg az utazást, mert lehet, hogy nem engedik majd meg nekik, hogy visszatérjenek. Pár nappal később az amerikai követ már azt táviratozta Washingtonba, hogy a király nagyon el szeretne utazni Londonba, de elképzelhetőnek tartja, hogy nem térhet majd vissza a trónjára. Mihály tehát felkészült arra, hogy távollétében megfoszthatják a tróntól. A király tervezett londoni utazása a brit külügyminisztériumban kisebb zavart is okozott: miután Londonban teljesen kilátástalannak látták a román uralkodó helyzetét, a Foreign Office-ban attól tartottak, hogy Londonban Mihály esetleg maga akarna lemondani a trónról, amivel a brit kormányt hozta volna kínos helyzetbe az éppen Londonban zajló külügyminiszteri konferencia idején. A britek tanácsa ezért az volt, hogy – ha már elfogadta György király meghívását – közvetlenül az esküvő után, de mindenképpen a külügyminiszterek londoni tanácskozása előtt utazzon vissza Bukarestbe. Ez azért is fontos, üzenték Londonból Mihálynak, mert egy esetleges bukaresti puccsnak kisebb volt az esélye Molotov Londonba érkezése előtt, mint utána. Röviden összefoglalva: több figyelmeztetést is kapott Mihály a nyugati kormányoktól, a román királyi udvar folyamatosan kapcsolatban volt a bukaresti szövetséges követségekkel.
– Kapott-e Mihály Londonban arra vonatkozó jelzéseket, hogy ne térjen vissza az országba, mert lemondatására készülnek?
– Több szerző is megírta, hogy az Egyesült Királyságban élő rokonság arra biztatta a királyt, ne térjen vissza Romániába, de én erre legfeljebb csak utalásokat találtam az általam kutatott dokumentumokban. A diplomáciai levelezésből inkább az derül ki, hogy hivatalos személyek Mihályt Londonban semmilyen módon nem kívánták befolyásolni annak eldöntésében, hogy térjen-e vissza Romániába vagy sem. Magyarán: a brit és az amerikai diplomácia semmiképpen sem akarta vállalni a felelősséget Mihály döntésének esetleges következményeiért. A táviratokból kiderül, hogy Mihály többször is találkozott a londoni amerikai nagykövettel, akitől támogatást, tanácsot kért. A nagykövet minden alkalommal elmondta, hogy megérti Mihály király dilemmáját, de semmiféle tanáccsal nem kíván, és nem tud szolgálni. Nagyjából ugyanezt mondta neki Bevin brit külügyminiszter is. Mihály meglehetősen csalódottan hagyta el Londont, de hazafelé útba ejtette Svájcot, ahol további három hetet töltött a frissen eljegyzett Anna dán hercegnővel. Svájcból is megpróbált tanácsot kérni az amerikaiaktól arra vonatkozóan, hogy térjen-e vissza Romániába, vagy sem, de Marshall amerikai külügyminiszter válasza egyértelmű volt: annak eldöntése, hogy Mihály visszatérjen-e Romániába avagy sem, kizárólag Mihály dolga.
– Nem Mihály volt az első román király, aki – kényszerítve vagy jószántából – lemondott a trónról: apja, II. Károly kétszer mondott le fia javára. Volt-e szó róla, hogy a szovjet érdekszférában tartva az országot, Mihályt lemondatják és az Estorilban tartózkodó Károlyt hozzák vissza a trónra? Mi lett volna ebben a ráció?
– Igen, szóba került II. Károly exkirály visszatérése Romániába, de nem mindegy, milyen kontextusban. Mihály király édesapja Elena Lupescuval előbb Mexikóban, majd Brazíliában telepedett le. Nyilván nem érezték ott jól magukat – Elena Lupescunak egy dokumentum tanúsága szerint a szubtrópusi klímából lett elege –, így megpróbáltak visszatérni Európába. Franciaország vagy Portugália került szóba mint lehetséges úti cél, ám a nyugati Szövetségesek minden áron a nyugati féltekén tartották volna őket, legalábbis minél távolabb Bukaresttől és a nyugat-európai román diaszpórától. De Károly hajthatatlan volt, mindenképpen Európában akart letelepedni, és miután a francia kormány gyakorlatilag megtiltotta nekik, hogy oda betegyék a lábukat, útjuk Portugáliában véget ért. Károly és Lupescu 1947. október 5-én érkeztek meg Lisszabonba. A hírre beindult a párizsi és a nyugat-európai románság körében a találgatás, hogy Károly valójában Bukarestbe igyekszik-e, hogy ismét megfossza a fiát a tróntól. Az általam kutatott diplomáciai levelezés szerint olyan véleményeket is lehetett hallani, hogy Károlyt vélhetően a szovjetek akarják visszahozni Bukarestbe, de nem is királyként, hanem egy új köztársaság elnökeként! Ez abszurdum. Meggyőződésem, hogy II. Károlynak esze ágában nem volt köztársasági elnökként visszatérni Romániába, de abban is kételkedem, hogy akár régi-új királyként hozták volna vissza a szovjetek Károlyt, hiszen ők éppen a monarchia felszámolásán dolgoztak. Mindenesetre Lisszabonban Károlyék Mihály távolléte alatt végig rendőri megfigyelés alatt álltak, esetleges hazatérésüket megakadályozandó.
– Summa summarum: kijelenthető, hogy a szövetségesek prédául hagyták az országot és királyát a szovjet Oroszországnak? Mint ahogy egy évvel korábban az ugyancsak rokona II. Szimeon bolgár cár és 1945-ben unokatestvére, II. Péter jugoszláv király is kénytelen volt lemondani a trónról...
– Summázva ez így kijelenthető, de árnyalja az állítást, hogy 1946 nyarán-őszén – tehát jóval Péter 1945-ös trónfosztása után és nagyjából Szimeon 1946 szeptemberi menesztése idején – az amerikaiak még megpróbáltak beavatkozni Romániában. 1946 derekán az Egyesült Államok ugyanis még kulcsszerepet szántak Romániának Törökország és a Boszporusz „megmentésében”, több titkosszolgálati akciót hajtottak végre, szovjetellenes mozgósításba kezdtek, és földalatti hadsereget terveztek felállítani. Ezek az akciók viszont meghiúsultak, egy évvel később pedig, 1947 novemberében, a Maniu-per után az amerikaiak menthetetlennek ítélték meg a helyzetet, és ezért decemberben már meg sem kíséreltek beavatkozni a hazai történésekbe.
– Voltak-e diplomáciai kísérletek arra, hogy az 1947. december 30-i lemondást „visszafordítsák”?
– Nem tudok ilyenekről, de a nyugati nagyhatalmak hozzáállásából ítélve nem is állhatott érdekükben ilyesmi. Mihály király lemondatását tudomásul vették, a korabeli diplomáciai levelezés tanúsága szerint nem terveztek bármiféle módon beavatkozni a szovjetek és a román kommunisták december végi bukaresti machinációiba.
– Végezetül személyes kérdés: honnan az érdeklődés egy kolozsvári – magyar és szász családból származó – történész részéről a román király lemondatásának témája iránt?
– A király lemondatásával kapcsolatos dokumentumokra egy véletlen folytán bukkantam az amerikai Nemzeti Levéltárban, az ott látottakon felbuzdulva kutattam tovább Londonban és Párizsban. Tehát előbb „fedeztem fel” a dokumentumokat, és csak utána alakult ki bennem egy mélyebb érdeklődés a téma iránt.
– És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében című könyve előbb magyarul jelent meg 2008-ban a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, majd román nyelven látott napvilágot 2010-ben Abdicarea regelui Mihai. Documente diplomatice inedite címen. Hogyan fogadta a román történész szakma, a közönség a kötetet? Milyen visszhangja volt?
– A magyar nyelvű kötetnek viszonylag halk visszhangja volt, de ez érthető, hiszen ez nem egy magyar téma, márpedig a romániai magyar olvasó – sajnos – csak ritkán vesz a kezébe román történelmi témájú könyvet. A román nyelvű kötetből viszont tudtommal jóval több kelt el, több helyen méltatták, többször hivatkoztak rá, különböző történettudományi írásoktól kezdve a Memorialul Durerii dokumentumsorozaton át internetes újságokig, blogokig. Ezekben a napokban – Mihály király lemondatásának 70. évfordulója táján – mintha újból megnőtt volna az érdeklődés iránta, ami számomra nagy öröm. A magyar és a szász kisebbséghez tartozóként a románokhoz szólni a huszadik század egyik legfontosabb romániai történelmi eseményével kapcsolatban nagy megtiszteltetés számomra.
– Volt-e alkalma a királlyal vagy a királyi ház más tagjával beszélni, levelet váltani kötete megírását megelőzően vagy azt követően?
– Nem találkoztam a királlyal vagy a királyi ház más tagjaival, de a 2008-as magyar és a 2010-es román kiadásból is küldtem egyet-egyet a királynak, amit a király titkára Mihály nevében szép, fejléces papíron meg is köszönt. Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Kényszerből tett kisebbségbarát gesztusok
Sok legenda él Mihály királynak az uralkodása idején a magyarság irányába tett gesztusairól. Erről beszélgettünk Nagy Mihály Zoltán nagyváradi történésszel és levéltárossal.
– 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak?
– Ion Antonescu hatalomra jutása szorosan összefüggött a II. bécsi döntéssel: a román politikai elit, a katonaság és a társadalom nem nyugodott bele a területveszteségbe. A román hadsereg forrongott a revánsvágytól, hiszen egyetlen puskalövés nélkül kellett feladnia Erdélynek azon részét, ahol korábban egy esetleges magyar támadás feltartóztatására hadászatilag komoly erődrendszert épített ki. A román történelmi pártok bebizonyították, képtelenek biztosítani az ország területi épségét. Antonescu e tömeghangulatot használta ki jó politikai érzékkel. Támogatást a hadseregtől remélt, hiszen a legfelsőbb tisztikar elismert tagja volt, és úgy vélte, a legionárius mozgalom kellő politikai támogatásával biztosítani tudja az államszervezet zavartalan működését, és megóvja Romániát az újabb területi veszteségektől. A fiatal trónörökös személye e krízishelyzetben felértékelődött: I. Mihály király édesapja, II. Károly korábban többször is bebizonyította alkalmatlanságát. Így a fiatal király trónra lépése legitimizálta az új hatalmat. E sorsfordító időkben I. Mihály király volt az igazodási pont, a román nemzeti egység és az összetartozás megtestesítője.
– 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak?
– Az 1944. augusztus 23-i átállás levezénylőjeként Mihály király történelmet írt, az oroszoknak tett hatalmas gesztus ellenére az orosz hadsereg megszállta az országot, és százezernyi román katonát deportált Szibériába. Az orosz megtorlásnak hány dél-erdélyi magyar férfi esett áldozatul?
– Az augusztus 23-i román átállás hírét teljesen háttérbe szorították a francia fővaros, Párizs felszabadításáról tudósító nemzetközi sajtóorgánumok, holott a bukaresti események katonapolitikai szempontból sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak. A király és a hadsereg gyors helyzetfelismerő képessége és döntései nemcsak Románia nemzetközi megítélését változtatta meg, hanem hadászatilag lerövidítette a Vörös Hadsereg dél- és közép-kelet-európai előrenyomulását. Ennek ellenére a román területre lépő Vörös Hadsereg nem szövetségesként tekintett a román hadseregre, hanem a szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény időpontjáig 150–200 ezer román hadifoglyot ejtett. A kutatás jelenlegi szakaszában nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok arról, hogy a román hadseregben szolgálatot teljesítő magyar nemzetiségű katonák közül ekkor hányan estek orosz hadifogságba. A Szovjetunióba deportált román hadifoglyok névsorában csak az állampolgárságot tüntették fel, a nemzetiségi hovatartozásra csak névelemzés alapján következtethetünk. A korszakban sokkal nagyobb visszhangot kapott az észak-erdélyi magyar hadköteles férfiak, a katonaszökevények, valamint a magyar polgári lakosságot érintő 1944 őszi tömeges deportálások.
– Mennyire mondható el, hogy az 1945 márciusától kezdődő kommunista kormányzás alatt Mihály királynak alig maradt valós hatásköre az ország irányításában?
– Előre kell bocsátani azt a tényt, hogy az 1945. március 6-i kormányátalakítás, a baloldali pártok előretörése Moszkva kőkemény politikai és katonai nyomásgyakorlására ment végbe. A Bukarestben és környékén állomásozó orosz csapatok számának látványos felduzzasztása és orosz részről Erdély kérdésének lebegtetése kényszerhelyzetbe sodorta I. Mihály királyt: a nyugati hadszíntérre kivont román csapatok támogatásának hiányában értelmetlennek mutatkozott bármiféle román fegyveres ellenállás, de legfőképpen Erdély elvesztésének rémhíre racionális döntés meghozatalára serkentette. Ugyanakkor a fiatal király biztosítékot kapott arra vonatkozólag, hogy továbbra is megőrizheti alkotmányos jogköreit. A törvények csak az ő ellenjegyzése esetében emelkedhettek jogerőre, s abban bízott, hogy az angolszász nagyhatalmak és szövetségeseik minden eszközzel támogatni fogják az alkotmányos berendezkedés fenntartását, a monarchia fennállását és a román demokratikus jogállamiság működését. Ebben azonban a fiatal királynak csalódnia kellett. Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy 1945 augusztusától négy hónapon keresztül nem volt hajlandó ellenjegyezni a kormány rendelkezéseit. Ellenben az 1946 őszi román parlamenti választásokat megnyerő, pontosabban meghamisító kommunista párt előretörése már előrevetítette a monarchia megszűnését.
– Hogyan jellemezhető az erdélyi magyarság sorsa az 1944 őszétől az 1947 decemberéig terjedő királyi időszakban?
– Figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy az 1945. márciusi kormányváltás után a baloldali pártok fokozatosan átvették az irányítást az összes központi közigazgatási intézményben, és az élet minden területén megkezdődtek a kivizsgálások, azaz a tisztogatások. Ez a taktika nem volt romániai jelenség, a kommunista pártok hasonlóképpen vették át az államigazgatás és a társadalom feletti ellenőrzést a Vörös Hadsereg uralta térségben. Annak ellenére, hogy az alkotmányos monarchia 1947 végéig fennmaradt, a király hatalmi jogkörei folyamatosan csorbultak. Egyértelmű, hogy az erdélyi magyarságot érintő jogkiterjesztő vagy -jogkorlátozó intézkedések nem a király kisebbségpolitikai elképzeléseit tükrözték, hanem elsősorban a lenini-sztálini nemzetiségi politika elveit részben követő vagy azt csak hangoztató Romániai Kommunista Párt érdekei érvényesültek.
– Tehát elsősorban kommunista érdeknek tudható be a Kisebbségi Statútum és a magyar egyetem újraindítása?
– Külön történet, és némileg kuriózumnak tekinthető a Kisebbségi Statútum és a Bolyai Egyetem ügye. A román hatalomátvétel után alkalmazott intézkedések eltértek a kisebbségi sorba került magyar nemzetrészekkel szemben a térségben alkalmazott politikai joggyakorlattól. Délvidéken a baloldali Tito vezette partizánok ekkor kezdték meg a magyarság megfélemlítését, a sokszor leírhatatlan brutalitást sem nélkülöző csoportos kivégzéseket, míg Felvidéken az egész magyarságra kiterjesztették a kollektív bűnösség elvét. Kárpátalján a Vörös Hadsereg vezényletével elkezdődött a magyarság tömeges deportálása. Romániában az 1944 őszén felállt tábornokok vezette kormányok és az Észak-Erdélyben berendezkedő román katonai és polgári hatóságok úgyszintén elkezdték a hadköteles magyar férfi lakosság deportálását. Ugyanakkor a román katonaság és a paramilitáris egységek – a Maniu-gardáknak titulát csapatok – számtalan településen atrocitást, kegyetlenkedést követtek el. Ezek méreteiben azonban nem hasonlíthatók össze a térség egyéb országaiban alkalmazott nemzetiségi politikai gyakorlattal. De nemcsak ebben volt egyedi a romániai helyzet, hanem abban is, hogy a moszkvai vezetésnek más érdekei voltak Romániával. A szovjet elképzelések szerint a kommunista pártnak már 1944 szeptemberében át kellett volna vennie a hatalmat Romániában, amit a király és a katonaság gyors helyzetfelismerő képessége megakadályozott. Éppen ezért a Kreml új taktikához folyamadott: az erdélyi kérdés „lebegtetésével” befolyásolta a román belpolitikai eseményeket. Arról van szó, hogy 1944. november 12-én a román katonai és polgári hatóságoknak el kellett hagyniuk Észak-Erdélyt, a területen szovjet katonai közigazgatást vezettek be. Ez azt jelentette, hogy a román átállás fejében remélt nyereményjegy beváltását Moszkva felfüggesztette. Ez józanítólag hatott a királyra és környezetére: érzékelnie kellett, hogy a kisebbségellenes politika nem folytatható, a magyarsággal szemben más politikát kell alkalmazni. Ezt a felismerést tükrözi az 1945. február elején megjelent Kisebbségi Statútum is. Vagyis a törvénycsomag reálpolitikai döntés eredménye volt, a magyarság irányába kényszerből meghozott gesztus, semmi több.
A Bolyai Egyetem létrejötte már a kommunista hatalomátvételhez köthető, hiszen az 1945 május végén megjelent törvényt a Petru Groza vezette kormány dolgozta ki. Elmondhatjuk, hogy a korszakban ez a döntés is egyedinek tekinthető, de a látszólag szovjet magyarbarát nemzetiségi politika mellett figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy 1944 őszén a kolozsvári egyetem vezetősége nemet mondott a kiürítési parancsra, helyben maradt, és az 1945 márciusától Észak-Erdélybe visszatérő román hatóságok egy működő magyar egyetemmel találták szembe magukat. A törvény szépséghibája az, hogy nem ismerte el a magyar egyetem jogfolytonosságát (valójában egy új magyar egyetemet hoztak létre) és az épületek elosztása, illetve az orvosi kar Marosvásárhelyre való költöztetése súlyosan sértették a magyar érdekeket.
– Az 1948 januárjában Nyugat-Európába távozó királynak az országból történő kiutasításával a kommunista rendszer teljes hatalomátvételt hajtott végre. Mi maradt a király után?
– Az 1947 decemberében megjelent törvény felszámolta a fiatal, mintegy 70 éves múlttal rendelkező román alkotmányos monarchia intézményét, és vele együtt véget vetett az akkor még csak 26 éves I. Mihály király uralkodásának is. Az adott bel- és külpolitikai helyzetben I. Mihály döntése – vagyis az, hogy trónjáról lemond, és a száműzetést választja – reálpolitikainak tekinthető. A sors iróniája az, hogy az ő személyéhez köthető vagy éppen a személyes döntésének köszönhető Románia területi szuverenitásának deklarálása, a román nemzeti és politikai egység megteremtése és védelmezése, és 1948-ban éppen neki kellett elhagynia ezt az országot.
– Sokan eljátszanak a gondolattal, hogy a rendszerváltás után Mihály király trónra való visszatérésével ma sokkal jobb helyzetben lenne az ország. Vajon mennyire reális ez az elképzelés?
– Történészként nehéz e kérdésre válaszolni. Azonban éppen a tanulmányaim és kutatásaim során szerzett ismereteknek köszönhetően kockáztatnám meg azt, hogy az alkotmányos monarchia visszaállítása nagyobb belpolitikai stabilitást hozott volna Romániának. 1990 után szemtanúi lehettünk az önjelölt politikusok, valamint a történelmi múltat és a hagyományokat nélkülöző pártok „regnálásának”, amely viszonyok közepette minden politikai szereplő a hatalom megragadásával és annak megtartásával volt elfoglalva, mindeközben az ország állampolgárai csak kárvallottjai voltak ennek a folyamatnak. E helyzetben hasznos lett volna az alkotmányos monarchia bevezetése, mert a király személyében egy, a politikai csatározások és érdekek felett álló személy garantálhatta volna a nemzeti egységet és az állami intézmények jogszerű működését. De mindez I. Mihály király halálával a múlt ködébe veszett. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Megragadta, a jövőnek is átadta a 19. századi Kolozsvárt
Veress Ferenc, a feltaláló, aki világszínvonalon „rajzolt a fénnyel”
Néha megpihen, néha átsiklik rajtuk tekintetünk, de a Kolozsvárról alkotott személyes, belső képünket mindenképpen befolyásolják azok a 19. század második felében és a századfordulón készült, a kincses várost ábrázoló fotók, amelyek manapság ott láthatók kávézók, galériák falain, kirakatok üvegein, felújítás alatt álló épületeket fedő burkolatokon. Jelentős részüket egy kolozsvári polgár, Veress Ferenc fényképezte, aki életének javarészét a „fénnyel való rajzolás” művészetének szentelte. Az új megismerésének lázától hajtva tanult, dolgozott, kutatott, hogy továbbfejlessze a valóság fényképi megörökítésének lehetőségeit. Fotói révén a mai mindennapokban is szembeötlenek az egykori Kolozsvár részletei, felmérhetjük a köztereken, épületeken történt változásokat. Neki köszönhető az is, hogy arcot, alakot köthetünk olyan személyiségek neveihez, akik a mi jelenünket is meghatározó módon alakították.
Veress Ferenc (1832–1916) munkával, kutatással töltött életútja kétségkívül tanúsítja azt, hogy mennyire meghatározhatják egy formálódó szellemű fiatal érdeklődési körét bizonyos benyomások, történések, a sokszor kiszámíthatatlan, váratlan módon szövődő emberi kapcsolatok. Autodidakta módon lett mestere művészetének, kutatója a fotokémiai eljárásoknak, és hangzatos címek és diplomák nélkül is világszínvonalú eredményeket ért el, mivel lelkesedése rendkívüli akaraterővel és munkamorállal társult.
Mindemellett, ha életének fontosabb állomásait végigkövetjük, újra beigazolódik az a tény, hogy a kutatáshoz és fejlesztéshez komoly anyagi források szükségesek, és hogy a nyitott szellemű, értékközpontú mecénások nagymértékben meghatározzák a fejlődést. Megfelelő keretek híján a kutatómunka lendülete mókuskerék-körforgásban rekedhet meg, mérföldkőnek számító megvalósítások érdemtelenül elsikkadnak.
Ilyenképpen történhetett meg az, hogy bár a heliochrómiának, az első direkt színes eljárásnak a továbbfejlesztésében Veress Ferenc érte el a legszámottevőbb eredményeket a 19. században, kísérleteit nem tudta hasznos időben folytatni, mert nem voltak meg hozzá az anyagi keretei
Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban 1500 üveglemezt őriznek munkáiból, ezeket digitalizálták, és a 8. Kolozsvári Magyar Napok alkalmából megnyitott időszakos tárlaton legalább háromszáz felvételt ki is állítottak. Kolozsvárról készített felvételeinek néhány érdekesebb tartalmi elemét emeljük ki a továbbiakban, előtérbe helyezve a fényképész-feltaláló úttörő megvalósításait, továbbá Mitu Melinda muzeológusnak, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum munkatársának jóvoltából Veress Ferenc digitalizált kolozsvári felvételeiből jó néhányat közzé is teszünk összeállításunkban. Mitu Melindától megtudtuk, például a Rhédey-palota földszintjén működő kávéházban is a múzeum üveglemezeiről készült digitális felvételek láthatók.
Ahogyan az elhivatottság születik
Veress Ferenc 1832. szeptember elsején született Kolozsváron. Apját fiatalon elvesztette, ezt követően családja elég szűkös anyagi körülmények között élt. Tanulóéveiről ellentmondásos adatok vannak; az bizonyos, hogy aranyműves tanoncnak szegődött Budai Károly nagyenyedi műhelyébe. Első fényképezőgépét 18 éves korában, 1850-ben édesanyjától kapta ajándékba, és attól kezdve el is jegyezte magát a „fénnyel való rajzolás” művészetével.
Budai Károly műhelyében olyan egyéniségekkel ismerkedett meg, akik maguk is érdeklődtek a fotózás legújabb vívmányai iránt, mondhatni, hogy az erdélyi fényképezés úttörői voltak; köztük volt például Zeyk Miklós, aki az 1840-es évek elején az elsők között tanulmányozta Erdélyben a daguerrotípiát. A fotózáshoz akkoriban még hozzátartozott a képek előhívási eljárásainak, a megfelelő kémiai folyamatoknak, az anyagok tulajdonságainak alapos ismerete is. Mivel magyar nyelvű fényképészeti szakirodalom nemigen volt, Veress Ferenc autodidakta módon idegen nyelveket, mindenekelőtt franciát tanult, hogy a szakma publikációit elolvashassa.
Nagyenyeden kötött barátságot a fiatalon elhunyt Kornis Zsigmonddal (1824 k.–1854) is, aki maga is kedvteléssel fényképezett, és anyagi lehetőségei révén fedezni is tudta kettejük vizsgálódásait. A jód-bróm-ezüst eljárással kísérleteztek, és kevéssel Kornis halála előtt már közel álltak a szárazemulziós módszer kidolgozásához, amelyet végül az angol Richard Leach Maddoxnak csak két évtized múlva, 1871-ben sikerült megoldania. A zselatinos szárazlemez használata a nedves kollódiumos eljárást váltotta fel; technikája abban állt, hogy a finomított enyvet (zselatint) kálium-bromiddal és ezüst-nitráttal keverték, amellyel brómezüst zselatinos emulzió jött létre. Ez üveglapra öntve megszáradt és fényérzékenysége folytán alkalmassá vált kép rögzítésre. Nagy előnye volt az, a – nedves kollódiumos eljárással ellentétben – nem kellett azonnal felhasználni, később is érzékeny maradt a felület.
Feltehetőleg Apor Károly közvetítésével került kapcsolatba Veress Ferenc a reformkor vezéregyéniségével, az Erdélyi Múzeum-Egyletet alapító Mikó Imrével, akinek Bécsben vásárolt fényképezőgépével 1855-re elkészítette első albumát, amelyben számos erdélyi, köztük sok kolozsvári lakhellyel is rendelkező személyiséget megörökített. 1853 őszén nyitotta meg Kolozsvár és Erdély első fényképészeti műtermét; Mikóval való barátságának köszönhetően egyre nagyobb számban érkeztek a főúri megrendelők. Az emberek fokozódó érdeklődésétől buzdítva lelkesen fényképezett, forrásértékű portrékat készített az erdélyi országgyűlések, bálok alkalmából a városban összegyűlt notabilitásokról és családtagjaikról, de a társadalomnak más rétegeiből is voltak kliensei. 1855-ben kiadott albumának jövedelméből és Mikó Imre támogatásával ebben az évben eljutott Münchenbe és Párizsba.
A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa, Lengyel Beatrix a Veress Ferenc fotókerámiáival kapcsolatos tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy a kolozsvári fényképész már 1856-ban elkészítette első, jó minőségű életnagyságú fényképnagyítását. 1858-ban nősült, az ismert kolozsvári nyomdatulajdonos leányát, Stein Jozefát vette feleségül. 1858 végéről ismertek első, vizitkártya nagyságú felvételei, 1859 végén közölte első cikkét a fényképezésről. 1859-ben – már száraz eljárással – fotósorozatot készített Kolozsvárról. A Kolozsvár képekben 1859 címmel közzétett albumában a város tereit, utcáit, épületeit fotózta. Kolozsvár különböző részleteinek fényképezésével a későbbiekben sem hagyott fel, megörökített lebontásra ítélt bástyákat, kapukat is. Az ő munkáinak köszönhető, hogy a 19. század végi Kolozsvárt illetően a kortársak elbeszéléseihez, építészeti leírásokhoz konkrét képi emlékeket, forrásértékű felvételeket is társíthatunk.
Veress Ferenc idejekorán felismerte a fényképnek, mint dokumentumnak az értékét, már 1862-ben közzétette ezzel kapcsolatos gondolatait. Nagyon fontosnak tartotta az építészeti emlékek, természeti kincsek, kiemelkedő személyiségek megörökítését. 1861-ben új, műteremmel bővített házat építtetett a Sétatér utcában, amelyet 1868-ban emeletessé bővíttetett. 1865-ben megválasztották az Erdélyi Múzeum hivatásos fényképészének. „Vendégszerető, pezsgő szellemiségű házában, műtermében gyakran fordultak meg nevezetes személyiségek” – írja Lengyel Beatrix.
Szakirodalmi források szerint Veress Ferenc már 1866-tól próbálkozott színes fénykép előállításával. 1867-ben tett párizsi utazása alkalmával megismerkedett Niepce de Saint Victorral (1804–1870), aki sokat foglalkozott a jelenséggel, amelynek során a vegyületek közvetlenül változtak el az eltérő színű fénysugarak hatására. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)