A magyar heraldikus, aki megalkotta Románia címerét
Köpeczi Sebestyén József neve alighanem ismeretlen a nagyközönség számára. Kevesen tudják, hogy az egyik legnagyobb erdélyi címerfestő, képzőművész, család- és művelődéstörténész nevéhez fűződik Románia első világháború utáni címerének megalkotása is. Sas Péter budapesti művelődéstörténész kétkötetes könyvében a heraldikus Köpeczi Sebestyén József életét és életművét átfogó alkotását szerda este mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent Sas Péter A heraldikus. Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága című kétkötetes alkotását mutatták be a szerző jelenlétében szerda este a Bernády Házban. Az esemény „fogadott házigazdája” dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul volt, a kiadványt Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta. „A jó könyvnek még inkább kell a cégér, szűk a vásárlóréteg, ezért nagy hírverésre van szükség ahhoz, hogy minél több emberhez eljuthasson” – fejtette ki a főkonzul.
A Köpeczi Sebestyén József életét és munkásságát bemutató alkotás mélyen erdélyi, ugyanakkor az összmagyarság könyve is, amely mélyen a múltba gyökerezik, ám a mába is beleágyazódik – méltatta a kétkötetes vaskos alkotást Nagy Miklós Kund, aki azt is hozzátette: azon sem csodálkozna, ha a mostanában meghirdetett Szép Magyar Könyv Versenyen e két kötet is megjelenne. „Az alkotással Köpeczi Sebestyén József heraldikus, családtörténész, képzőművész, művelődéstörténész előtt tiszteleg a szerző, aki egy jól felvértezett kutató, író, ezért kellő kitartással és az értékek iránti hűséggel alkotta meg a könyveket” – mondta a tudományos igényességgel, ám olvasmányosan megalkotott, illusztrált kötetekről. 
Legendás személyiség
Az erdélyi heraldikus, Köpeczi Sebestyén József 1878. november 12-én a Beszterce-Naszód megyei Széken született, ifjúkorát Besztercén töltötte, majd 1902-ig festészetet tanult a budapesti Országos Mintarajziskolában. Tanulmányait Bécsben, Münchenben a festészeti főiskolán és Párizsban tökéletesítette. Hazatérése után élt Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban és Budapesten. A monarchia összeomlása idején hadnagyként teljesített szolgálatot a Székely Hadosztályban. Hadifogolyként a brassói fellegvárban együtt raboskodott Márton Áron főhadnaggyal, lelkésszel, ahol sikerült a kivégzést elkerülnie. Az anekdota szerint azért, mert olyan magas volt, hogy nem sikerült felakasztaniuk.
Kiszabadulása után előneve miatt Köpecre száműzték, ahol korábban soha nem járt. Itt élt egyszerű gazdálkodóként húsz éven át. „Legendás személyiségéhez sok anekdota, karikatúra fűződik. Sok felesége volt, jó kedélyű, színes egyéniség volt, bohém életéről, személyiségéről filmet lehetne forgatni” – részletezte Nagy Miklós Kund. 
A bohém heraldikus
Sas Péter budapesti művelődéstörténészt, kutatót már ismerheti a marosvásárhelyi közönség, ugyanis két éve Kós Károly képeskönyv című könyvének bemutatóját is Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota Tükörtermében tartották. Az anyaországi történész időt és fáradtságot nem kímélő munka során kutatta fel az erdélyi heraldikus életművét, akiről úgy tartja: nem volt igazi tudós ember, hanem olyan bohém, aki szerette a bort, az asszonynépet és a jó társaságot, ám a munkáját komolyan vette, a címereken keresztül pedig festőművész lehetett. „Erdélyi kutatásaim origója Kelemen Lajos, marosvásárhelyi születésű levéltáros, történész, aki Gidófalvy István királyi közjegyző családjának házitanítója volt. Legjobb barátja pedig a tőle teljesen különböző habitusú Köpeczi Sebestyén József” – mondta Sas Péter. 
Románia királyi címerének megalkotója
A Székely Hadosztályban szolgált címerfestő fél szemére megvakult, majd több mint két évtizedig a Kovászna megyei Köpecre száműzték, ahol gazdálkodásból tartotta el kétgyermekes családját. Ezért akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy I. Ferdinánd román király az eke szarvától hívta Bukarestbe, Románia államcímerének megtervezésére. A feladatot heraldikailag kifogástalanul teljesítette, Erdély is méltóképpen van rajta ábrázolva. Jutalomképpen 1922. július 6-án egy villásreggeli keretében a sinaiai palotában maga a király részesítette a legfelsőbb elismerésben: Királyi Koronarend Kitüntetést kapott – mesélte a szerző. Az ország mai, 1992-ben elfogadott címerének alapjául is a Köpeczi Sebestyén József által tervezett címer szolgált. 
A gyűjtés volt a legnehezebb
A heraldikus 1942-ben családjával Kolozsvárra költözött. Kelemen Lajos, levéltári főigazgató és jó barátja ajánlására az Egyetemi Könyvtár tisztviselőjeként alkalmazták. „Itt születtek a csodálatos alkotásai, ma is a címertan alapvető munkái ezek” – mondta Sas Péter, aki azt is bevallotta: kutatómunkája során a gyűjtés bizonyult a legnehezebb feladatnak. „A heraldikus kolozsvári felesége nem volt tisztában férje hagyatékának jelentőségével, ezért rengeteg okmány, műalkotás elkallódott” – részletezte a szerző. Köpeczi Sebestyén József számos anyagát beadta a Kolozsvári Állami Levéltárba, 1961-ben próbálta visszaszerezni azokat, ám hiába. A heraldikus levelezéseinek kutatása során jött rá Sas Péter erre, és végül a nyugalmazott kolozsvári levéltáros Kiss András segítségével jutott hozzá az anyagokhoz, amelyek munkája kétharmadát teszik ki. Az első kötet a címerfestő életét, a második pedig a megjelentetett és kéziratban maradt munkáit – rajzait, családok, városok, múzeumok és a székelység címerfestményeit – tartalmazza.
A nemesi családból származó Köpeczi Sebestyén József neve – mint általában a heraldikusoké – a szűk szakmai és családi körön kívül nem túl ismert. Sas Péter hiánypótló, „fehér foltokat kitöltő” kutatómunkájának gyümölcse pontosan ezért bír óriási jelentőséggel. A szerző arra kéri az erdélyieket, hogy amennyiben valakinek a birtokában Köpeczi Sebestyén József által festett címer van, értesítse a Pallas-Akadémia Könyvkiadót, hogy lefényképezhessék, hogy majd a kötet egy bővített kiadásába bekerülhessen.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

Májusra lesz kész a Holnaposok-szoborcsoport
Bár az eredeti határidő január közepe lett volna, valószínűleg csak májusban kerülhet leleplezésre a nagyváradi Holnap Irodalmi Társaság tagjait ábrázoló szoborcsoport. Benyovszky Tünde, a Nagyváradi Ingatlankezelőség aligazgatója megkeresésünkre elmondta: a bürokrácia volt az oka, hogy néhány hónappal csúszott a szerződés aláírása – hosszadalmas papírmunkára és az előírások szigorú betartására volt szükség, hiszen a szoborcsoport közpénzből készül.
„Eredetileg tavaly szeptemberben írtuk meg a közbeszerzési pályázatot, s akkor úgy számoltuk, január 15-e lehet az átadási határidő. A bürokratikus procedúra miatt azonban a kivitelezési szerződést csak december végén sikerült aláírnunk, így a négy hónapos periódus, amit a kivitelezésre szánunk, csak április végén jár le” – magyarázta el lapunknak Benyovszky Tünde.
A tenderre egyébként egyetlen képzőművész jelentkezett, Deák Árpád, akinek köztéri alkotásaival Nagyszalontán, Budapesten, de még Párizsban is találkozhatunk. Tervére öttagú zsűri bólintott rá: Biró Rozália alpolgármester, Jakobovits Márta képzőművész, a képzőművészek egyesületének nagyváradi reprezentánsa, Benyovszky Tünde, illetve a helyi önkormányzati testület két képviselője. A képzőművész a Krónikának elmesélte: feltétlenül szüksége van a négy hónapnyi időre, hiszen a bronzszobor különleges, úgynevezett viaszvesztéses technikával készül. Előbb az alakokat agyagból mintázza meg az alkotó, majd a mintákról viaszból készül levonat, amelyet kerámiával vonnak be, és ebbe öntik ki végül a bronzfigurákat.
A szoborcsoport egyébként maga is rendhagyó lesz: interaktív köztéri alkotásként tervezte meg alkotója. Az irodalmi alakok között ugyanis egy üres szék is lesz a kompozícióban, amelyre bárki leülhet majd, és a váradi irodalmi élet, egyben a magyar irodalom nagyságainak bronzalakjaival – Ady Endrével, Dutka Ákossal, Emőd Tamással és Juhász Gyulával – közös fotót készíthet. A kompozíció az Ady Endre Gimnázium bejáratának közelében áll majd.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Felvonulás a meg nem született gyermekekért
„Tüntetnek ma a fizetésemelésért, tüntetnek a jobb munkakörülményekért, különböző politikai célokért, de a meg nem született gyerekekért senki nem hallatja a hangját. A megfogant, de abortuszra szánt magzatot nem védi sem az anya, sem az orvos, sem a törvény. Holott a következményei sokkal súlyosabbak, mint ahogy gondolnánk” – magyarázta Dan Fodor görögkatolikus lelkész. Romániában 1958–2010 között több mint 21 millió terhességmegszakítást végeztek. Ebben a periódusban alig valamivel több, mint 17 millió gyerek jött a világra. A rendszerváltást követő első hat évben évente tizenötezer abortuszt végeztek, és bár napjainkra ezek az számok csökkentek, még így is ezrek döntenek úgy, hogy megfogant magzatukat nem engedik megszületni. Az abortuszok számának visszaszorítása, a magzatnak az élethez való joga, a család mint a társadalom legkisebb és legjelentősebb formája, az elöregedés, az elmagányosodás, a gyerekvállalás, az örökbefogadás a központi témája annak az életmenetnek, amit a görögkatolikus egyház szervez közösen a római-katolikus egyházzal, illetve számos olyan civil szervezettel, amely a családdal, a család védelmével foglalkozik. Tegnap a szervezők sajtótájékoztatón ismertették azokat az adatokat, amelyek azt sugallták, fel kell kelteni a közvélemény figyelmét és tenni kell valamit a születésért, az élethez való jogokért. A sokkoló statisztikák szerint 1958 és 2008 között több terhességmegállítás volt, mint amennyi az ország lakossága. Tavalyig a rendszerváltás óta 992 ezer eset történt. Romániában egy nő átlagosan három abortuszon esik át élete során. Nyugaton legfennebb egy terhességmegszakítás történik egy nő életében. A meg nem született gyerekekért a felvonulás Marosvásárhelyen szombaton délelőtt a Színháztéren kezdődik 11 órakor, a résztvevők a főteret körbejárva a Művész moziban a Pro Life című film megtekintésével zárják a rendezvényt. A marosvásárhelyi rendezvénnyel egy időben még húsz romániai, illetve a világ más-más nagyvárosaiban, többek közt New Yorkban, Párizsban, Berlinben, Budapesten is tartanak hasonló felvonulást.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

A titokzatos kovásznai asszony (Gocz Elvira mesél)
Gocz Elvirát 2005. szeptemberében avatták Kovászna díszpolgárává. Akkoriban még Párizsban lakott, de már hangoztatta hazaköltözési szándékát.
Szülővárosában csak az idősebbek emlékeztek rá, de hamar híre kelt: dúsgazdag asszony, aki megteheti, hogy szórja a pénzét. Valóban számottevő pénzbeli adományokkal segítette a város főbb intézményeit: a két református, a katolikus, az ortodox egy­házat, az iskolákat, egy óvodát, a Boldog Apor Vilmos Gyermekotthont, a városi, majd a Szívkórházat, és a mentőállomást. Már állt az a monumentális borvízforrás is, melynek megépítését ő finanszírozta. Később elkészült Ignácz Rózsa főtéri mellszobra, ebben is részt vállalt.
– Elvira! Te bolond vagy! – szólította le hazaköltözése után egy gyermekkori ismerőse. – Jobban tetted volna, ha azt a rengeteg pénzt szétosztottad volna Kovászna szegényei közt. Most többre becsülnének! A helyi közvélemény azóta is leragadt a keserű konklúzióban, hogy bezzeg, szegény emberből nem lehet díszpolgár. Telt-múlt az idő, és tavaly februárban véletlenül összetalálkoztunk.
– Szomszéd! – szólított meg a Díszpolgár Asszony. – Ön újságba író ember. Nem jönne át hozzám, hogy beszélgessünk? Már hetvenkét éves vagyok. Szeretném, ha ezt-azt elmesélhetnék az utókor számára. Én át is mentem: felszerelkezve, abban a naiv hitben, hogy könnyű dolgom lesz. Egy év telt el azóta. Elvira asszony eközben oly megrázó őszinteséggel mesélte el életének történetét, hogy ezek után már nem is nevezhetjük őt készülő könyve "főhősének". Legfennebb szenvedő alanyának! Több ízben ő maga teszi fel a kérdést: az, ami vele megtörtént büntetés-e, avagy égi küldetés?
Vajon ki lehet ez a titokzatos asszony? Azt gyanították róla valamikor: szovjet kém, kit a francia fővárosba küldtek, hogy betegápoló nővérként államférfiak, magas rangú katonatisztek, üzletemberek titkaiba férkőzzék. Párizsban – kezdetben – gyanakodva fogadták. Titokban figyelték őt a franciák. De attól is tartania kellett, hogy a sötét lelkű Securitate teszi el láb alól, mint ahogyan azt szökésének idején meg is próbálta a trieszti menekülttáborban. Elvira nem rejtegette, hogy katonai kiképzést kapott a korabeli Szovjetunióban. Megtanult ejtőernyővel célba ugrani, repülőgépet, terepjáró autót, motorbiciklit ve­zetni, fegyverrel bánni, úszni és víz alá rejtőzni visszatartott lélegzettel, sebet fertőtleníteni, törött végtagot rögzíteni, életet menteni és – ha a helyzet úgy követelte volna – akár életet kioltani; kalasnyikovval tüzet nyitni az ellenségre. Elvira asszony nem titkolja: tartalékos hadnagyi rangja van. Önként választotta a háborús nővéri pályát. De ilyen előzmények után ki/mi kényszeríthette őt, hogy nyugatra meneküljön, ráadásul alig hároméves kisfiát is magával cipelve az életveszélyes kalandba! És végül ki ez a titokzatos nő (francia irataiban Elvire Gozin), akit Marilyn Monroe hasonmásaként emlegettek? Aki énekesként kapásból lett első helyezett egy tehetségkutató fesztiválon Monte Carlóban, majd rövidesen egy éven át feküdt a klinikán, kómában, halálközeli állapotban. És nem utolsósorban kinek/minek köszönhette, hogy világhírű személyiségek, mint Windsor hercegnője (a száműzött angol királynő), a volt francia államelnök, Mitterrand családja, Perez de Queillard ENSZ-főtitkár, a Rotschild család, a kuvaiti királyi udvar, Mihály román király, egy spanyol hercegnő, híres színészek, írók, üzletemberek és sokan mások őt választották betegápoló nővérként, testük-lelkük gyógyító mesterévé? A készülő könyvből bemutatunk néhány részletet. Az itthon történtekkel kezdjük, hadd vigasztaljuk meg Kovászna népét: íme, koldusszegény emberből lesz az igazi díszpolgár.
*
Gyermekkori emlékeim közt a legelső – melyre én emlékszem hitelesen és elevenen, tehát nem rokonaimtól vagy ismerőseimtől hallottam – mostohaapám falujához, Bodokhoz fűződik. A parányi község két hatalmas domb közt egy hosszan elnyúló völgyben fekszik Erdély délkeleti sarkában, az Olt folyó útvonalán. Ötéves voltam. A falusiak tetőtől talpig feketében, nagy csoportokban érkeztek hozzánk. Sírtak! 1944-et írtunk. A háború már vége felé járt. Ekkor történt, hogy Bodokon, ahol szénsavas ásványvízforrások is vannak, egy beteg német katona beesett egy kútba. Nem vették idejében észre, az emberek ittak a vízből, és az egész falu tífuszt kapott. Tavasz volt. Szegény anyám, aki második férjénél épp Bodokon élt, elkapta a betegséget. És tulajdonképpen most következik az, amire én oly fájdalmasan emlékszem.
Édesanyám holttestét letették a házban, a hátsó, hűvös szobában. Feketére akkoriban nem futotta, ezért hófehérbe öltöztették, a menyasszonyi ruhájába, melyben még első férjével – apámmal – állt az oltár elé. A tükrön volt a fátyol, amit rátettek, és egy fehér lepedővel letakarták. Akkor este tehát láttam, hogy mindenki talpig gyászban érkezik hozzánk és sír, de én nem értettem pontosan az okát. A halál fogalma valahogy még ismeretlen volt számomra.
Amikor mindenki elment, én nem a három mostohatestvérkém mellé mentem lefeküdni, hanem odalopódzkodtam édesanyám mellé, hozzábújtam és fáradtságomba belealudtam. Eközben kerestek engem! Tűvé tették az udvart, a szomszédokat, a vidéket, de arra senki sem gondolt, hogy bent vagyok a belső szobában. Korán hajnalban felébredtem, és mindenkit felébresztettem. Kiabáltam:
– Hideg van! Tegyenek tüzet! Édesanyám fázik! – így valahogy.
– S hát hol voltál eddig Ellike? (Ez volt a becenevem: Ellinek hívtak.)
Elmondtam, mindenki megrökönyödésére, hogy én édesanyámmal aludtam, de olyan hideg szegény, hogy megfáztam mellette. Mondanom sem kell, hogy ettől a búcsúéjszakától én is lebetegedtem tífuszban. "Fejtífuszt" kaptam (így mondták a falusiak), de viszonylag könnyen kilábaltam, mert gyermek voltam. Édesanyám, szegény, amiatt nem tudta megúszni ezt a betegséget, mert mostohaapámtól épp kisbabát várt, és elvérzett. Huszonöt éves volt, amikor meghalt, én ötévesen maradtam árva.
Anyámat gyakorlatilag csak néhány fekete-fehér fényképről ismerem. Számomra ő a legszebb, de a legelérhetetlenebb asszony a világon. Lefekvés után sokszor imádkozom, hogy jelenjen meg álmomban, de ez életemben eddig csak egyszer sikerült, amikor még tizenkét éves leányka voltam. Már cselédként szolgáltam Sepsiszentgyörgyön a Becze családnál, és egy szabad pillanatomban felszaladtam vonattal Bodokra a sírhoz. Az állomástól a temetőig a mezőn hatalmas virágcsokrot szedtem. Gyönyörű napsütés volt. Elhelyeztem a vadvirágcsokrot, leültem a sírhant mellé, hátammal a fejfához támaszkodtam, és sírtam. Úrrá lehetett rajtam a fáradtság, mert elaludtam. És ekkor – életemben először, de utoljára – álmomban megjelent előttem anyám. Fehér ruhában volt! Talán abban a menyasszonyi öltözékben, melyben a ravatalon feküdt mellettem? Hangjára, vagy arra, hogy szólt volna valamit hozzám, nem emlékszem. Ezek örökre odavesztek. Esteledett, amikor arra riadtam fel, hogy egyedül vagyok a temetőben, és... fázom. Remegtem, a fogaim is kocogtak, mint ötéves koromban, amikor megébredtem, majd leszálltam a ravatalról édesanyám mellől.
Szülőfalum és a fehér kígyók
Kovászna, ahol 1939. szeptember 30-án a világra jöttem – a Cuza Vodă utca 6. szám alatt, apám szülői házában –, ma közismert fürdőhely, akkoriban még nagyközség volt. A patak folyását követve hosszan nyújtózkodott a hegyek alól a mező felé. Felfelé rohamosan szűkül a völgy, Vajnafalvának nevezik ezt a szegeletet, mert rokonságunké, a Vajna család birtoka volt valamikor. (...)
Gocz nagytatámat, aki Vajna leányt vett feleségül, én nem ismerhettem. Idejekorán özvegyen maradt nagymamámtól hallottam, hogy mi történt. Az udvaron volt egy hatalmas, talán több száz éves, odvas diófánk. Nem tudták, vagy nem törődtek azzal, hogy az üregben kígyófészek lapult, és abban – az elbeszélések szerint – fehér kígyók laktak. Nyár volt, rekkenő hőség. Nagyapám megebédelt, és lefeküdt a diófa tövébe, hogy az aratás délelőtti fáradalmát kipihenje. Aludt, amikor egy kígyó megmarta, és ő nem ébredt fel többé, ott halt meg az árnyékban. A diófát azonnal kivágták, de előre petróleummal begyújtották az odvát. Hogy elpusztultak-e a kígyók, vagy idejében szerteszét szaladtak, azt nem tudtuk. Tény, hogy diófánk már régóta nem volt az udvaron, de mi hosszú ideig a kígyóktól való rettegés árnyékában éltünk.
Apám, Gocz Bálint 22–23 éves lehetett, amikor apját eltemette, és mint egyetlen gyermek, ő lett a nagy vagyon törvényes örököse. Ki gondolta volna, hogy nem is annyira a kígyómarás, hanem a szomszédunkban zajongó kocsma állítja kényszerpályára családunk jövőjét?
Kegyelemkenyéren
Amikor az emberek megláttak minket Kovásznán, ujjal mutogattak ránk, és szánalommal vagy épp kárörömmel suttogták:
– Nézd! Ez a rongyos leányka – Elvirának hívják –, a részeges Gocz Bálintnak a gyermeke! Az a télen gumibocskoros, nyáron mezítlábas asszony pedig Bálint anyja, született Vajna Rozália, aki Bécsben szabott ruhákban járt, nemesi "naccsága" volt valamikor. Látjátok, hova jutottak?
Nagyon szégyelltem magam! A korabeli református papnak, Havadtői Sándor tiszteletes úrnak is tudomására jutott a dolog, mert szomszédunk, a román pópa a magyar paptársait is figyelmeztette, hogy baj van. Ekkor hívott le Havadtői tiszteletes, megtartotta a hittanórát, majd annak befejeztével, miközben hazamentek a gyermekek, azt mondta:
– Elvirácska! Te maradj egy keveset! Beszélgessünk! Hol van édesapád?
– Elhagyott, mondtam. Pávára ment egy nőhöz.
– És hozzátok már nem jár?
– Nagyon ritkán! Három hónaponként hoz egy kenyeret, de akkor is elveszi a nagyanyám pénzét, amit Ghiţă Trandabur bácsinál keres gyapjúfonással.
– És valóban nincs, amit ennetek?
– Hát... Van pityókánk! A mezőn szedtük össze. A hullást! Mi pityókalevesre kelünk, köménymaglevesre fekszünk. Én sült vagy főtt pityókát viszek az iskolába. Ez az én uzsonnám. Olteanu pap bácsi szokott kisegíteni minket. De tiszteletes úr! Ne tessék megmondani nagymamámnak, hogy én ezt elárultam, mert ő nagyon szégyelli, ami történt.
– Nem szólok én az égvilágon senkinek, kislányom, de intézkedem majd másféleképpen.
És Havadtői tiszteletes minden második héten küldött egy kenyeret, vagy húst, vagy egy csirkét. Így tengettük az életünket. Amikor konfirmáltam, nem volt, amit magamra vennem. Mátyás Márika (ez volt a leányneve, ma is él Kovásznán), ő a megmondhatója, hogy kölcsön adta a menyasszonyi ruháját, és én abban konfirmáltam. Egyedül álltam a templomban, mert nagyanyám épp kórházban feküdt Sepsiszentgyörgyön. Apámat természetesen nem érdekelte olyasmi, mint holmi... konfirmációs ünnepség. Később saját anyjának a temetéséről sem tartotta fontosnak tudomást szerezni.
A Márika nénitől kölcsön kapott ruha bizony nagy volt rám. Itt-ott felkötöztem! Esetlennek, koldusnak éreztem magam. Még emlékszem, hogy mit énekeltem: "Az úr szent bárányára teszem le hitemet...". Ezt még sikerült befejeznem, de amikor ismét rám került a sor, már mukkanni sem tudtam. Elájultam! Arra eszméltem, hogy cukros vizet öntenek a számba. A jóságos arcú, Kovásznán legendás tekintélyű Gál doktor bácsi hajolt fölém. Azt hihették, hogy aznap még nem ettem, pedig faltam én reggel főtt pityókát, már egyedül is meg tudtam főzni. Nem az volt a baj, hogy éhezési cukorszinten éltem (mondom így, tudományosan, miután életemet egészségügyi nővérként töltöttem), csupán annyi, hogy árvának, szerencsétlennek éreztem magam. Anyám a sírban! Nagymamám kórházban! Apám a kocsmában! Tehát lelkileg omlottam össze, életemben először, mégpedig Isten házában, épp a konfirmáció pillanatában.
(folytatjuk)
Sajtó alá rendezte: Gyila Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Határtalanul!
A határon túlra rekedt magyarok sorsa, és amit ezen az egzisztenciális körön belül kell értenünk: kapcsolata az anyaországgal a rendszerváltozás „uralkodó eszméinek” alighanem az egyik legfontosabbika. Kommunikációs tekintetben, mondhatni az, amely a legszélesebb körökben uralta a nyilvánosságot, sőt talán az egyetlen, amelyet a korábbi államvezetés sem merészelt következetesen és nyíltan negligálni, tiltani, szabotálni – noha bizony érdekében állt volna ez a „proletár nemzetköziségnek” becézett programos és permanens honárulás jegyében. Mondjuk például a romániai „falurombolás” mellett kiállni Kádár és követői sem merészeltek, noha tudva tudták, hogy a határokon átnyúló népi, nemzeti tiltakozó akciók szerveződése (a világvisszhangot is figyelembe véve) aligha erősíti (nem létező) legitimitásukat, sőt leleplezi mindazokat a hazugságokat, amelyeket a vérrel megteremtett kelet-közép-európai „feszültségmentesség” fenntartásában érdekelt bolsevik hatalmi központ kényszerített ránk (érdekes, hogy a „többi érdekelt” ezzel kevéssé törődött).
És ez az állampárti gyakorlat az „antisovinizmussal” és „antinacionalizmussal” mint liberális érvekkel megtámogatva, bizony már az első világháború előttről itt hangoskodott, és folyamatosan jelen van a két háború között a baloldali „értelmiség” Párizsában és a KGB Moszkvájában, a darab ideig szocialista enyhelynek számító Bécsben, majd Berlinben, a polgári demokrácia csodaállamában, Csehszlovákiában, sőt – urambocsá! – még Kolozsvárt is, ha Erdély fővárosán ez alkalommal a Gaál Gábor-i Korunk városát értjük, a szovjet világhódító technológia első nagy lelepleződése alkalmával, a spanyol polgárháborúban (amit még ma is előidejének vall az anarchizmusra hajló európai „polgári” baloldal), de még a Trockijnak otthont adó Mexikóban is.
Hosszú lenne folytatni ezt a gondolatsort, különösen, ha még hozzávesszük mindazt, amit ma már nyugodtan elmondhatunk a Trianon utáni magyar államvezetés kisebbségpolitikájáról, meg ha még mélyebbre nyúlva a históriában, azon a felelőtlen naivitáson, sőt (nemzetvesztő) nemtörődömségen merengünk el, ami a kiegyezés utáni magyar belpolitikát jellemezte a határszéli-nemzetiségi területeken. Ez utóbbi elemet azért érdemes szóba hozni, mert az állam szerepének a fontosságára utal az akkori nemzetállami időkben, s ennek ma is van – kellene, hogy legyen – hangsúlyos jelenléte, amikor a magyar kultúrállam-koncepció minél erőteljesebb érvényesítése kell legyen a nemzetpolitika egyik sarokpontja.
Mit jelent ez? Azt, hogy észlelnünk kell és tudatosítanunk, hogy a rendszerváltoztatás egyik spontán, nemzeti, sőt talán össznépi „ideologikus” mozgatója attól a pillanattól, hogy az első szabadon választott kormány letette az esküt, állami feladattá vált (amely persze nem nélkülözheti továbbra sem a nemzet érzelmi „felhajtó erejét”). És persze ha a mai, hol lehangoló, hol kedélyemelő eseményeket nézzük, eszünkbe jut sok-sok minden a korábbi kormányzatok idejéből, sok ügyetlenkedés és sok erőn felüli vállalás, sok csalódás és sok olyan esemény, amely erősítette-erősíti a határokkal mit sem törődő nemzeti közösséget. A Duna Tv létrehozásától kezdve, hogy egy igazi mérföldkövet idézzünk az Antall-kormány idejéből. De hatalmas politikai szervezőmunka folyt a második nemzeti kormány alatt is 1998 és 2002 között, nem kevés anyagival megerősítve. Aligha ok nélküli, hogy az akkori ifjú miniszterelnök újságból kivágott képét rendre ott találtuk a székelyföldi tisztaszobák saroktékájában. Az „egyéb” kormányzatokról jobb nem beszélni, a főhatalmú emeszpések ugyanúgy szorongtak, mint emeszempés atyáik, ha bármi határon túli dolog szóba került, és ezt az állapotot ügyesen kihasználták liberális szövetségeseik. És sikerült „lenyúlniuk” – megvenniük és manipulálniuk – az utódállamok sajtójának, könyvkiadásának, egyetemi oktatásának stb. nagy részét (és itt egy rendkívül nyomorúságos példatárnak kellene következni), de volt olyan vezető alakjuk is, aki attól sem tartózkodott, hogy másságát is latba vesse az „eszmei” hódítás érdekében.
Mit is látunk ma? Sok szívmelengető tényt és nem kevés bosszantó vagy nyugtalanító esetet. Mondjuk megengedőleg, hogy az állam keresi a maga szerepét ezen a területen is, ahol hozzáállásának korrektsége természetesen kétségbevonhatatlan. Keresi a szerepét a külhoni magyar politikai szerkezettel és szervezetekkel való viszonyban. Mert ez is újdonság. Hogy a külországi magyar pártok politikailag emancipálódva már nemcsak pénzekért kujtorognak át, hanem országukon belül is érvényesíteni akarják érdekeiket. (Nem mondva le persze az „anyaországi” apanázsról akkor sem, ha pillanatnyi érdekükben áll barátságtalanul viselkedni azokkal szemben, akiknél ott a kasszakulcs…) Ezekben a pártközi ügyekben mondhatni folyamatos a magyarországi kormányzat kudarctörténete, noha nehéz elképzelni, hogy miféle viselkedés volna helyénvaló a felvidéki vagy a romániai győztes magyar pártokkal azok után, amik a részükről elhangzottak vagy másként megnyilvánultak. Pedig meg kell teremtődni a modus vivendinek és nem a „kettős identitású” Híd-Most (ahonnan újra a szlovákiai nagypolitika csúcsai mellé emelődött A. Nagy László – emlékszünk boldogult úrfikorára?), vagy a ki tudja már, milyen módon azonosítható, jórészt román miniszterekként funkcionáló RMDSZ vezérkarának jó szándékát kiérdemelni, hanem azokra a magyar százezrekre gondolva, akik rájuk szavaztak. Külpolitikailag kezelendő (tehát állami) feladat mindaz, ami nyílt nemzeti sérelemként nyilvánul meg. A temesvári bebörtönzöttek ügye (nyolc év után!), a marosvásárhelyi és nyitrai egyetem mélyrepülése, a Nyirő-kérdés rendezése és számtalan más.
Az persze rendjén van, hogy külön államtitkársága lett a határon túli nemzetpolitikai kérdések kezelésének (az viszont nem egészen világos, hogy kormányzati besorolása ellenére hol is van az igazi főhatósága…), hogy a Bethlen Gábor Alap talán rendet tud tenni a kiutalások elképesztően kusza gyakorlatában, és – talán – a legszebb, hogy máris több tízezer magyarhoni iskolás utazhatott a határon túlra állampénzen és „tanügyi előírásra”. És mindaz, ami megindult spontán nemzeti kezdeményekként valamikor a hetvenes évek elejétől, az megyeget szépen továbbra is, egyszerre erősítve a lelki és gazdasági kapcsolatokat. Ennek sem érnénk a végére, ha elkezdenénk sorolgatni. Mindenesetre az államnak van mire támaszkodnia, ha olyan problémák adódnak elő, amelyek meghaladják a civil szféra erejét és illetékességét.
Alexa Károly
Magyar Hírlap
Erdély.ma

Zavaró ténye(ző)k
Ha valakinek még voltak kételyei afelől, hogy a román balliberális kormánykoalíció a hatályos jogszabályokra, az alkotmányra és a taláros testület határozataira fittyet hányva törekszik árulással megszerzett hatalmának bebetonozására, tamáskodását immár félreteheti.
Noha az Alkotmánybíróság tegnap világosan kimondta, hogy érvényességi küszöb nélkül az alaptörvénybe ütközik a népszavazásról szóló jogszabály, a Ponta-adminisztráció egyszerűen nem hajlandó tudomást venni a döntésről, és úgy készül megszervezni a július 29-ei referendumot, hogy az bármilyen részvételi arány mellett érvényes lesz.
Újfent megalapozottnak bizonyult Brüsszel, Berlin és Párizs bírálata, miszerint Victor Ponta és Crin Antonescu bandája hajszálpontosan kidolgozott, a parlament, az elnöki hivatal és minden egyéb jelentős állami intézmény bedarálását célzó stratégiája a jogállamiság és a demokrácia ellen irányul. És a napnál világosabb az is, a nemzetközi aggodalom fokozódása nem a román és európai néppárti politikusok, valamint a sajtó „ármánykodásának” tudható be, hanem kizárólag annak, hogy Pontáék elszabadult hajóágyúként próbálják kilövöldözni a teljhatalmuk útjába álló intézményeket és paragrafusokat. Apropó sajtó és csúsztatás. Fölöttébb szomorú, hogy a nemrég megszűnt országos magyar laptársunk vezető publicistája hitelt adott annak a durva PSD-s hazugságnak, miszerint a román kormány elleni nemzetközi bírálatözönt a közszolgálati rádió brüsszeli tudósítója indította el a bukaresti alkotmánybírák „küszöbönálló letartóztatását” vizionáló kérdésével. Különösen megdöbbentő az inszinuáció, no meg a szakmai mundér becsülete védelmének, a tények tiszteletének hiánya olyasvalaki részéről, aki történetesen a közrádió igazgatótanácsának tagja hosszú ideje.
De hát a tények egy ideje már senkit sem zavarnak Bukarestben, és ez kezd egyre veszélyesebbé válni a belpolitikában. Márpedig a referendum érvényességével kapcsolatos kötélhúzás azt vetíti előre, hogy július 29-én sem kerül pont a máris rendkívül kiélezett vita végére. Arról nem beszélve, hogy a két tábor még csak ezután viszi utcára az embereit…
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Helytörténet – Ma Loyolai Szent Ignác jezsuita rendalapító emléknapja
390 éve avatták szentté – 10 éves a kolozsvári Manréza Lelkiségi Központ
Több mint fél évezrede, loyolai baszk nemes családban született Inigo Lopez de Loyola, aki háborúban szerzett súlyos sebesüléséből való hosszadalmas felépülése során, harminc esztendősen tért meg. Új szerzetesközösséget alapított, azt Jézus Társasága néven 1540-ben ismerte el hivatalosan a pápa. A jezsuita rendalapító és egyetemszervező 1556. július 31-én halt meg. Halála után néhány évtizeddel boldoggá, majd szentté avatták. A jezsuiták rendje még alapítója életében jelentősen elterjedt. Kolozsváron ma jezsuita lelkiségi központ is működik. A tíz éve alapított Manréza központ annak a városkának a nevét viseli, ahova Loyolai Szent Ignác egykori gyógyulása után visszavonult, kemény vezeklő életet élt, és lelkileg megtisztult.
Ma van Loyolai Szent Ignác, a Jézus Társaság (jezsuiták) megalapítójának ünnepe. Szívéből fakadó, mély életszentségre vallanak a Lelkigyakorlatokban olvasható szavai: „Vedd, Uram és fogadd... mindenemet, Te adtad nekem mindezt; neked, Uram, visszaadom... rendelkezzél mindezzel akaratod szerint! Add nekem szeretetedet és kegyelmedet, mert ez nekem elég.”
Ignác 1491-ben, valószínűleg az esztendő második felében született egy loyolai baszk nemes családban. Érdekes, hogy csak 30 éves korában tért meg, addig, ahogyan önmaga írja: „A világ hiúságainak szolgált.”
1521-ben, Pamplona várának védelmében – amelyet I. Ferenc francia király ostromolt – súlyosan megsebesült, egy ágyúgolyó szétroncsolta a jobb lábát. Gyógyulása kilenc hónapig tartott, megtérése a betegágyán következett be. Nyilvános működése előtt a Monseratthoz közeli Manréza kisvárosba vonult vissza, ahol kemény vezeklő életet élt, és lelkileg megtisztult. Ott kezdte el megírni Lelkigyakorlatos könyvét, amely mindmáig egyik legbensőségesebb ihletője a lelkiségi világirodalomnak.
Inigo Lopez de Loyola előbb Alcalában, majd Salamancában végzett egyetemi tanulmányokat. Társakat gyűjtött maga köré, akikkel lelkigyakorlatot tartott. Az inkvizíció előtt is gyanúba keveredett, börtönbe vetették, tanításának igazolása után azonban szabadlábra helyezték. Bölcseletet tanul Párizsban, folytatja teológiai tanulmányait, s ezzel párhuzamosan betegeket ápol a kórházakban. Pappá szentelése után első szentmiséjét 1538 karácsonyán mutatta be a római Santa Maria Maggiore bazilikában.
A következő esztendőben nagy éhínség ütötte fel a fejét az Örök Városban, és Ignác újra bizonyított: társaival megszervezte a közellátást. III. Pál pápa 1540. szeptember 27-én, Regimini militantis Ecclesiae című okiratával Societas Jezu – Jézus Társasága – néven ismerte el az új szerzetesközösséget. A rend már alapítója életében nagyon gyorsan terjedt, a XVII. században már harminckét tartományban 13 ezer taggal működött. A fáradhatatlan rendalapító és egyetemszervező 1556. július 31-én halt meg. 1609-ben boldoggá, 1622-ben szentté avatták. Loyalai Szent Ignác szerepét joggal tartjuk alapvető fontosságúnak a katolikus megújulás folyamatában.
Célok, eszközök, intrikák
A különféle nagyhatalmi érdekek és politikai intrikák kereszttüzében XIV. Kelemen pápa 1773-ban, úgymond a „béke kedvéért” feloszlatta a jezsuita rendet, amelyet VII. Pius állított vissza 1814-ben. A társaság rosszakarói többek között azt az esetlen vádat eszelték ki, hogy a jezsuiták szerint „a cél szentesíti az eszközöket.” Ez nagyon naiv és hamis fogalmazás. Valójában Loyolai Ignác stílusában mindig a cél volt a fontos, s nem az eszközök. Ezalatt viszont azt értjük, hogy nem a hajlam, a szokás, az emberi szempontok, a kényelem s a világi felfogások számítanak. Még csak az önszeretetnek és nagyravágyásnak azok a magukban jogos szempontjai sem, amelyeket bizonyos fokig az egyházi élet is elismer. A rendnek a lelkek üdvéért és Isten nagyobb dicsőségéért mindent félretenni tudó életvitele tette a Jézus Társaságot naggyá és elismertté.
A társaság napjainkban a legnagyobb létszámú férfi szerzetesrend. 2010 januárjában az összesen 18 266 jezsuita közül 12 887 pap, 2818 a papságra készülő tanuló rendtag, 1589 szerzetes testvér és 972 szerzetes újonc – akik kétéves felkészülésüket töltik a noviciátusban. A jezsuiták közé lépők hosszú (általában 10–12 év) képzési folyamatban vesznek részt, ez magába foglalja a papságra készülők esetében a filozófiai és teológiai tanulmányokat is. Sokan a teológiai licenciátus megszerzése mellett tovább képzik magukat más tudományágakban. Romániában jelenleg huszonegyen – hat nemzet fiai – szolgálják Istent, az Anyaszentegyházat és embertársaikat.
Napjainkban a rend tagjai az öt kontinens 127 országában vannak jelen. Kevesen tudják, hogy a megalapítástól napjainkig több mint ezer jezsuita halt vértanúhalált Japántól Kanadáig, Portugáliától Mexikóig és Ázsiától Afrikáig.
Jezsuiták magyar földön
Magyar földre 1561-ben érkeztek az első jezsuiták. Oláh Miklós esztergomi érsek kérte segítségüket a tridenti zsinat szellemében elindított reformtervének megvalósításához. Szántó István páter kezdeményezésére XIII. Gergely pápa megalapította Rómában a Collegium Hungaricumot.
Az első tizenegy jezsuita 1579. október 20-án érkezett Erdélybe Báthory István fejedelem meghívására, s Kolozsváron telepedtek le, ahol rövidesen megnyitották az első jezsuita iskolát. Ez hamarosan felsőfokú képzéssé alakult át, ami a kolozsvári egyetem kezdetét jelentette. Napjainkban a másként gondolkodók is elismerik a magyar jezsuitáknak a nemzeti nyelv és irodalom, a magyar iskola és tudomány, a művelődés és művészetek terén végzett munkásságának értékét.
Ki merné tagadni Pázmány Péter bíboros zamatos magyar szófűzésének, erőteljes nyelvezetének és eredeti gondolatközlési formáinak az irodalmi magyar nyelv kialakulására gyakorolt döntő hatását? Ki ne ismerné el Szántó István és Vásárhelyi Gergely vitairatainak, Káldi György bibliafordításának, Faludi Ferenc és Baróti Szabó Dávid költészetének irodalomtörténeti jelentőségét? Ki vonhatná kétségbe Berzeviczy Henrik és Szentmártoni Ignác matematikai, Lippai János botanikai, Szegedi János jogtudományi munkásságát, a világhírű Hell Miksa csillagászati eredményeinek és Sajnovics János nyelvtudományi kutatásainak úttörő jelentőségét a magyar és a világtudomány történetében?
A Jézus Társaság alapítója azt akarta, hogy a rendtagok mindig készen legyenek a küldetésre, ahol az Anyaszentegyháznak és a pápának szüksége van rájuk. Ezért a szokásos három szerzetesi fogadalom (szegénység, tisztaság és engedelmesség) mellé egy negyediket is tesznek: a pápának való engedelmességet, hogy rendelkezzen velük, ha valamilyen sajátos szolgálatra választaná ki őket.
Lelki vezetés bárkinek a Manrézában
Kolozsváron tíz éve nyitotta meg kapuit a Manréza Jezsuita Lelkiségi Központ, a Hajnal negyedi Tudor Arghezi utca 2. szám alatt. A lelkigyakorlatok folyamatában tapasztalható meg Isten, akinek akaratát keresve, megtalálva és követve lehet csupán igazi életünk. Ahhoz, hogy ezt elérjük, fontos elsajátítanunk annak a folyamatnak a lépéseit, amelyen keresztül személyesebben megismerhetjük az evangéliumot és Jézus személyét, amelyben felfedezhetjük, hogyan irányítsuk életünket a mai körülmények között, és amely segít gyakorolni magunkat az imában és az önismeretben való életben. Lelkigyakorlatot végezni annyit jelent, mint elkezdeni felfedezni Istent minden emberben és minden dologban, hiszen ez az, ami segít Isten terve szerint használni minden teremtett dolgot.
A megszentelő találkozások helyéről így vall Dr. Ozsváth Judit egyetemi oktató, a Keresztény Szó rovatvezetője: „A Csendet szeretettel örző helyek erőtere megérinti a lelket. Emberi okoskodásainkhoz kijózanító ellentpontként szolgált a Manréza (és a benne élők) áhítatos csendje. A jezsuiták mindent egyben látó, kontemplatív szemléletéért, és az abból forrásozó nyitottságért is hálás lehet minden oda betérő. Szentelő tevékenységük és a másokat is ilyen irányba segítő csendes jelenlétük fel nem becsülhető ajándék a Valóságot darabokra szabdaló, tájékozódásvesztett emberi tudat által kreált illuzió-világban.” Ugyancsak a 10 éves Manréza Lelkiségi Központ által Jezsuiták és az ignáci lelkiség című jubileumi kiadványban olvashatjuk: Amikor elhagyjuk ezt a szent teret egy lelkigyakorlat után, általában azt éljük meg, hogy a jó Isten is ott ballag velünk. Vezet vissza a külső tevékenységek közé, aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy Ő az, aki tevékenykedik bennünk és általunk – írja Takó István egyetemi lelkész. A központ előzetes egyeztetéssel magyarul is szervez lelkigyakorlatokat, lelkinapokat és konferenciákat, hétvégét különböző csoportoknak, valamint sokrétű tevékenységet fiatalok részére.
Közreműködőikkel együtt a kolozsvári jezsuiták július 21. és 25. között megszervezték a Fiatalok Szentignáci Találkozóját melynek keretében megbeszélték a művészetek, a média szerepét életünkben, de sor került közös főzésre és sportolásra is. Július 24-én, délután a Deák Ferenc/Eroilor utcában, este pedig a Cipariu téri görög katolikus templom alagsorában szerveztek lelkesítő táncösszejövetelt.
A jezsuiták helyi közösségének szolgálatán keresztül a kolozsvári Manréza Lelkiségi Központ a szeretet, a párbeszéd, a hit védelme és az igazságosság előmozdításának otthona.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Megnyílt a felújított Teleki Téka
Tizenhárom évig tartó, több szakaszban végzett restaurálási munkálatok zárultak le a marosvásárhelyi Teleki Tékában. A kétszáztíz esztendős könyvtárban, amely szombaton délelőtt nyitotta meg kapuit, ismét ünnepi hangulat uralkodott. Az egybegyűltek félretették a két évvel ezelőtt bebizonyosodott könyvlopási botrány okozta gondokat, és örömmel ünnepelték a báró Teleki Sámuel Marosvásárhelyre testált hagyatékának otthont adó épület megújulását. A hétvégi esemény ünnep volt a tékaalapító erdélyi kancellár utódai, a munkálatokat finanszírozó megyei önkormányzat, a könyvtár hajdani és jelenlegi munkatársai, de főként az alkalmi és visszatérő olvasók és látogatók számára.
„Ünnep számunkra ez a nap, mert a közönség sorain végignézve bebizonyosodni látom azt, hogy ebben a felfordult világban a Teleki Téka olyan sziget, amelyen a különböző oldalak, különböző felfogások, különböző kultúrák találkozhatnak. És ez az, ami nekem a legfontosabb a Tékában, az a szellemi komfortérzés, hogy itt a könyvekben rejlő tudomány az érték, s ettől kezdődően lehetne ez a szellemi műhely akár Párizsban, Bécsben vagy Heidelbergben is” – hangsúlyozta köszöntőbeszédében a Bolyai téri szellemi műhely fiatal vezetője, Lázok Klára, aki a hősgenerációnak nevezett elődeinek, Deé Anikónak, Zsigmond Irmának, Mesaroş Vivinek, Spielmann Mihálynak és Kelemen Sándornak mondott külön köszönetet. Mint mondta, a modern kor kínálta új eszközöket is felhasználva, a könyvtár jelenlegi csapata az ő munkájukat szeretné folytatni.
„Erről szólnak azok az újítások, amelyekkel megpróbáltuk a látogatókhoz közelebb hozni kiállításainkat, illetve megkönnyíteni olvasóink munkáját. Erről szólnak a multimédiás hordozók, erről szólnak az ismeretterjesztő kis kártyácskák a tárlók mellett, az olvasóterem kibővítése, amellyel lehetőséget szeretnénk adni a diákoknak is, hogy használhassák legfrissebben beszerzett könyveinket anélkül, hogy a kutatók munkáját zavarnák” – fejtette ki Lázok Klára, aki a munkaközösség nevében a Magyar Művészetért Alapítvány Ex Libris Díját vehette át szombaton.
Az elmúlt szálzadok európai könyvkultúrájának egyik leggazdagabb erdélyi gyűjtőhelyének számító Teleki Tékát a Maros Megyei Tanács 3,1 millió lejes ráfordítással tette rendbe. „A munkálatok során az épület olyan volt, mint egy öreg hölgy: újabb és újabb gondjai adódtak” – jegyezte meg az önkormányzat volt elnöke, jelenlegi alelnöke, Lokodi Edit Emőke, aki a szűkös anyagi források ellenére is mindvégig szívügyének tekintette a téka rendbetételét. A hatóságok beruházását a Teleki család által létrehozott alapítványok toldották meg. Annak ellenére, hogy a kommunista diktatúra teljesen kisemmizte, megalázta, és valósággal elüldözte őket, a már öt világrész tizenhárom országában élő Telekiek egy pillanatig sem feledkeztek meg ősük 1802-ben megnyílt könyvtáráról. Amint az ünnepen megjelent Teleki Czakó Juliánna és testvére, Teleki Kálmán is hangsúlyozták, annak ellenére, hogy a család egyes tagjai már nem beszélik a magyar nyelvet, nemcsak hogy magyarnak tartják magukat, de a Teleki-hagyaték és -kultusz gondozásával magyarságukat is ápolják.
Az ünnepségen a kolozsvári Passeggio táncegyüttes barokk táncokat mutatott be a látogatóknak, majd a könyvtár értékes könyveiből és igazi kuriózumokból álló tárlat megnyitójára került sor. Lázok Klára felidézte a téka egykori könyvtárosa, Gulyás Károly szavait, aki valamikor arra biztatta, hogy „kicsi boltosok legyenek ebben a gyönyörű, nagy szellemi ingyenboltban”.
Kétszázezer kötetes tudománytár
Több mint kétszázezer kötetével a Teleki Téka enciklopédikus tudománytár, bibliográfiai ritkaságok őrzője. Törzsanyagát két nagyobb könyvgyűjtemény, a 40 ezer kötetes Teleki Téka és a 80 ezer könyvet számláló Bolyai Könyvtár képezi. Az ún. vegyes gyűjtemény több egykori magángyűjtemény, megszüntetett felekezeti iskola és egy ferences kolostor idekerült töredékkönyvtáraiból áll – ily módon a hagyományos erdélyi könyvtártípusok szinte valamennyi változata jelen van az állományban.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Vida Árpád síremléke
Jelenleg csak egy kis bádogtábla jelzi a fiatalon elhunyt nagy tehetségű marosvásárhelyi festőművész végső nyughelyét. Rajta a név, Vida Árpád és születése, halála éve: 1884–1915. De közelében, az egymásra boruló bokrok alatt már két hatalmas hargitai terméskő sejteti, rövidesen más lesz itt minden. Közelebbről szemlélve, az egyik fekvő bazaltba vésve Erdély hagyományos jelképei is feltűnnek, a címer, meg a nap és a hold, rovásírás is természetesen. Lábra állítva, méltó síremlék részeként mindez majd jól láthatóan kidomborodik a kövön, és akkor már a Hunyadi László szobrászművész alkotta bronzplakett, a festő sziklába ágyazott portréja, vele a Kiss Levente szobrászművész tervezte, szintén oda illő bronz felirat is megszólítja, megállítja az arra járókat. Immár valóban lesz hova főhajtásra, kegyeletüket leróni menniük mindazoknak, akik tisztelegni szeretnének Marosvásárhely egyik keveset élt, de néhány esztendő alatt is jelentős életművet létrehozott fia emléke előtt. A megújulás pillanatára váró síremlék Budapesten a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben – korábbi nevén a kerepesi temetőben – az 1848–49-es szabadságharcosok sírjainak szomszédságában, Kossuth Lajos monumentális mauzóleumától nem messze található.
Az avatásra szóló meghívó szerint a sírszentelő ünnepségre 2012. október 5-én 14 órakor kerül sor. Remélhetőleg lesznek olyan vásárhelyiek, illetve Budapestre elszármazottak, akik részt tudnak majd venni a fővárosi eseményen. Nem kis erőfeszítés, hogy a síremlék megvalósulhat. Az egyik kezdeményező, az egész akció mozgatója, Soós Árpád, akinek sikerült több, főként székelyudvarhelyi támogatót, művészetkedvelőt is az ügy mellé állítania, elmondta, hogy Bordi András festőművész régi vágya volt ilyen emlékművel is megtisztelni szomorú sorsú elődjét. Ezt az óhajt igyekezett ő évtizedek teltével valóra váltani.
Vida Árpád 1884. április 4-én született Marosvásárhelyen. Rendkívüli tehetségét Gulyás Károly, a református kollégium nagy tekintélyű rajztanára hamar felismerte, és kellő szakértelemmel pallérozta is. Ő irányította művészi pályára, és szerzett számára jeles pártfogókat, mindenekelőtt dr. Bernády György polgármester és a műgyűjtő Illyés Sándor személyében, akiknek a támogatásával felkerülhetett a fővárosba, Budapestre. Székely Bertalan közbenjárásával bekerült a képzőművészeti főiskolára, képeire hamar felfigyeltek. 1908-ban önarcképét megvásárolta a Szépművészeti Múzeum, 1910-ben díjazták a Műcsarnok plakátpályázatán. Drezdai (1909), velencei (1910), római (1911) nemzetközi tárlatokon szerepelnek festményei. 1911-ben elnyerte az Eszterházy-díjat, ezerkoronás ösztöndíjnak is örülhetett, ami lehetővé tette, hogy álmai városában, Párizsban folytasson tanulmányokat. Rengeteget dolgozott, Budapesten a Kun utcában volt műterme. Ott sokan felkeresték. Itthonról is számos képre kapott felkérést. Egészsége azonban megromlott, Lázár Béla megfogalmazása (Művészet, 1915) szerint „mint az erdélyi talentumok, csupa lelkesség, tűz, komoly célokat kereső nagyratörés volt… Sorsa meg, – a Magyar fa sorsa, Murger ifjú bohémjeinek a végével, – a tüdővésszel.” Rövid élete utolsó szakaszát visszavonultan kellett töltenie. Mecénása, Illyés Sándor lehetővé tette, hogy Davosban, Abbáziában kezeljék, majd a gyulai, a budakeszi szanatóriumban. Sajnos menthetetlen volt. 1915. február 23-án temették a budakeszi sírkertbe. Budapest székesfőváros a kerepesi úti temetőben adományozott díszsírhelyet számára, hamvait oda helyezték át 1917. október 10-én.
95 év telt el azóta. Közben a történelem viharai valamiképpen a festő sírját is elfedték, elfeledtették. Hogy akadtak olyanok, akik ismét rátaláltak, és nemes hozzáállással most lehetővé teszik a síremlék avatását, az a sors egyfajta igazságszolgáltatásának is tekinthető. Jó lenne egy emlékkiadvánnyal, kismonográfiával is tetézni a vásárhelyi szempontból is jelentős eseményt. Remélhetőleg a közeljövőben ez is összejöhet.
Fényképfelvételeink a szeptemberi forró ragyogásban készültek a Nemzeti Sírkertben. Igyekszünk majd a már álló síremlékről is fotókkal beszámolni olvasóinknak.
NAGY MIKLÓS KUND,
Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam: dr. Könyves Tóth Kálmán (1929–2007)
Jelen írás az öt éve elhunyt dr. Könyves Tóth Kálmán matematikus, nyelvész, tankönyvírónak szeretne emléket állítani. Mikor a Népújság olvasóinak hat évvel ezelőtt röviden bemutattam Űrtan elemei kezdőknek című írásomban dr. Könyves Tóth Kálmánt (Népújság, 2006. október 21.), akkor még közöttünk volt, és éppen készült, hogy életében először és sajnos utoljára eljöjjön Erdélybe.
Szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy e nevet több jeles személyiség is viselte. Az ismertetendő matematikus, dr. Könyves Tóth Kálmán unokabátyja is Könyves Tóth Kálmán nevet viselt, református pap volt, ugyancsak jeles író, akinek az apja Könyves Tóth Mihály, a debreceni Nagytemplom papja abban az időben, amikor Kossuth Lajos Debrecenben, éppen a Református Kollégiumban kihirdette a Habsburgok trónfosztását. (A református pap Könyves Tóth Kálmánról a következőképpen emlékezik meg Szinnyei lexikona: „Könyves Tóth Kálmán, ev. ref. lelkész, Tóth Mihály ev. ref. lelkész és Medgyessy Eszter fia; szül. 1837. aug. 31. (szept. 8. kereszteltetett) Debrecenben; tanulmányait nagyrészt szülővárosában végezte. A szabadságharc alatt a szatmári katonai intézetben volt. A világosi fegyverletétel után apja fogságra jutván (anyját már 9 éves korában vesztette el), ő és három testvére a rokonoknál találtak menedéket. Gimnáziumi tanulmányai közben a német, francia s angol nyelvet is elsajátította. 1860-ban elvégezte a teológiát és egy évig Szepes megyében időzött. 1861 őszén az utrechti egyetemre iratkozott be; két évet itten, felet Párisban, felet Londonban töltött. Hazatérte után 1863 őszén kunszentmiklósi lelkész lett, míg 1866. Laczháza, 1883. Debrecen hívta meg papjául, hol 1884-ben a tiszántúli egyházkerület megválasztotta tanácsbírónak.”)
2006-ban a Sapientia Egyetem csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának matematika-informatikai tanszékcsoportja emlékkonferenciát szervezett Bolyai Farkas halálának 150. évfordulójára. Kellemes meglepetést akartam szerezni a résztvevőknek, és ezért meghívtam Budapestről dr. Könyves Tóth Kálmán nyugalmazott matematika-fizika szakos tanárt. Ugyanis olvasmányaimból tudtam, hogy akkor már 50 éve, Szegeden, Bolyai Farkas halálának 100. évfordulóján az akkor fiatal Könyves Tóth Kálmán kőszegi matematikatanár bejelentette, hogy a mai fiatalság számára átdolgozta Bolyai Farkas utolsó magyar nyelvű hattyúdalát, az Űrtan elemi kezdőknek című tankönyvét. Bolyai Farkas utolsó műve a német nyelvű Kurzer Grundriss Eines Versuchs volt. Sajnos Könyves Tóth Kálmán művének kiadása elmaradt. Így meg kellett találnom Könyves Tóth Kálmánt, és szerencsémre a Bencés Öregdiákok Szövetségének honlapján viszonylag hamar rá is leltem. Kiderült, hogy családja ősi erdélyi család, egyik őse még Rákóczi Zsigmond fejedelemtől kapta nemesi oklevelét, de ő maga sohasem járt még Erdélyben. Így aztán meghívtuk, és a 2006 novemberében tartott csíkszeredai konferenciánkra az akkor 78 éves idős tanár el is jött.
Könyves Tóth Kálmán 1929. május 1-jén született Budapesten. A bencések pannonhalmi kétnyelvű (magyar-olasz) gimnáziumában érettségizett 1947-ben. Ugyanott novícius is volt, de végül nem lett szerzetes. A matematika és a nyelvészet mellett nagyon szerette a zenét, és élete során kapcsolata e három tudománnyal mindvégig megmaradt. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem matematika-fizika-ábrázoló geometria szakán végzett, majd 1954-ben Kőszegen kezdett el tanítani. Az akkori Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapokban találkozhatunk is a nevével, szívesen küldött kitűzendő feladatot a lapnak. Kőszegen került kapcsolatba az akkor már idős Visnya Aladárral, tőle kapta Bolyai Farkas: Űrtan elemei kezdőknek könyvecskéje eredeti példányát. Visnya Aladár Fejér Lipót pécsi iskolatársa volt, mindketten Maksay Zsigmondtól tanultak matematikát. Könyves Tóth Kálmán mesélte, hogy úgy tartották, Visnya Aladárból valószínűleg nagyon jó matematikus válhatott volna, 1896-ban még az Eötvös-versenyt is megnyerte. Később azonban a természettudományok felé fordult, botanikus és zoológus lett, ő alapította a kőszegi Jurisich Miklós Múzeumot.
Könyves Tóth Kálmán nagy lelkesedéssel tanított, még zenekart és énekkart is szervezett a gimnázium tanulóiból. Évente nívós hangversenyeket tartottak. Később, Budapestre kerülve, az Egyetemi Számítóközpontban dolgozott, főként az akkor már népes családja jobb ellátása érdekében. Itt írta meg az egyetemi felvételikkel kapcsolatos könyvét, a Szándék és valóságot. Nyelvészekkel közös munkában részt vett a magyar Szóvégszótár szerkesztésében. Matematika tagozatos tanulók részére készített tankönyvekbe írt fejezeteket a geometria axiomatikus felépítésével kapcsolatban, valamint az integrálszámításról.
Csíkszeredában mindenki számára feledhetetlen előadást tartott a fél évszázada Csipkerózsika-álmát alvó munkájáról. Hallgatva őt, az volt az érzésünk, hogy személyében akkor Bolyai Farkas járt ott közöttünk. Előadása végén könyvének kéziratát és a hozzá kapcsolódó anyagokat átadta e cikk írójának, annak reményében, hogy a könyv majd egyszer valamikor meg fog jelenni.
Könyves Tóth Kálmán ugyanekkor magával hozott egy másik könyvet is a konferenciára. Luca Pacioli 1494-ben megjelent nagy matematikai enciklopédiáját, a Summa de Arithmetica, Geometria, Proportioni e Proportionalità (Az aritmetikának, geometriának, mértékeknek és aránylataiknak foglalata) c. kötet 1994-ben megjelent reprint kiadását. Őt kérték fel ugyanis arra, hogy amikor a British Library engedélyt adott a magyarországi hasonmás kiadásra, akkor a kettős könyveléssel kapcsolatos részeket magyar nyelvre lefordítsa. E fordítás meg is jelent egy, a könyvhöz tartozó külön füzetben. Kálmán Szabó Péter Gábor szegedi matematikatörténésznek az értékes kötet egyetlen saját példányát is odaajándékozta. Hosszan elbeszélgettünk, mesélt az életéről, családjáról.
Élmény volt Kálmánnal együtt lenni, nagy ajándék az élettől, hogy megismerhettük.
Sajnos a csíkszeredai kirándulása után, éppen 5 éve, 2007. szeptember 26-án hunyt el Budapesten.
Örömmel írhatom, hogy sikerült teljesíteni Könyves Tóth Kálmán kívánságát, és 2009-ben a szegedi Polygon Kiadó megjelentette Bolyai Farkas Űrtan elemei kezdőknek c. könyvének Könyves Tóth Kálmán általi feldolgozását. Köszönet illet mindenkit, aki melléállt a kiadás ügyének, így dr. Kincses János főszerkesztőt, aki felvállalta a kézirat gondos megjelentetését, dr. Prékopa András és dr. Hatvani László professzorokat, hogy az MTA Matematikai Osztályán támogatásukkal biztosították a kiadás anyagi hátterét, és dr. Szabó Péter Gábor matematikatörténészt, aki lektorálta és a kiadást előkészítette.
Dr. Könyves Tóth Kálmán egyik legértékesebb munkája pe'l FRATE LUCA detto el PACIOLO, az AMA KIS JÁMBOR néven ismert LUKÁCS barát, Toscana SZENTSÍR városkájából, a KISEBB ATYAFIAK RENDJE tagjának, Leonardo da Vinci tanárának és barátjának, a gazdasági könyvelés első alapművének a fordítása.
IRODALOM
Oláh-Gál Róbert – Szabó Péter Gábor: Előhang. In: Könyves Tóth Kálmán: Elemi geometria kezdőknek. Bolyai Farkas Űrtan elemei kezdőknek című könyvének újrafogalmazott, jegyzetekkel ellátott kiadása (A sajtó alá rendezésben közreműködött: Szabó Péter Gábor), Szeged, 2008. Polygon. pp. 1-3.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái: http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/k/k12541.htm
OLÁH-GÁL RÓBERT
Népújság (Marosvásárhely)

Haszontalan könyv, haszontalan sorozat? (Kőrösi Csoma Sándor szellemiségét sem a Communitas Alapítvány, sem Kovászna megye nem támogatja)
Előttem egy könyv, világoskék csík szeli át fedőlapját, benne a cím: Kőrösi Csoma Sándor – Kultúrák keresztútján. S felette Gy. Szabó Béla ismert grafikája, a nagy magyar, a nagy utazó arca, profilképe ott fent, valahol a Himalája bércei közé beékelve. Jellegzetes cím, tipikus címlapkép.
Kultúrák keresztútján élünk, Kelet és Nyugat kultúrája keresztútján. Itt, ahol e sorokat írom, néhány tíz méterre tőlem kezdenek felszökni a hegyek, láncolatokban, egymás fölé gyűrűzőn, mind fennebb és fennebb, fel, majdnem az égig. Itt a nyugati kereszténység, a nyugati kultúra határa, s kezdődik – ha ortodoxiában gondolkozunk – Kelet. És ott, ama Himalája magas völgyeiben, ahol Kőrösi Csoma Sándor – a nagy előd – alkotott, ott is keresztút volt, kultúrák keresztútja. Ő volt az első, aki a szanszkrit eredetiben elveszett buddhista szentiratokat nyugati emberként olvasta, olvashatta, s az emberi kultúrának, hitéletnek, erkölcsfilozófiának azokat a rendkívül értékes darabjait a világ számára közkinccsé tette. És közkinccsé Tibet nyelvét, addig ismeretlen kultúráját, filozófiáját, tradicionális ismereteinek halmazát. Ott fent, a világ tetején, ott fent, az idő kapujában. A könyv, melyet magam előtt tartok, egy sorozat 18. kötete. Úristen, mi minden van ama 18 kötet mögött. És mi minden bennük!
Elsősorban ennek a 18 kötetnek köszönhető, hogy máig él a nagy előd, a legnagyobb székely, a nagy nyelvész, és a világon nincs nyelvész – ez nem túlzás, hiszen nem olyan látványos szakterület ez –, aki élőbb lenne őnála. Pár éve, ennek a sorozatnak talán a 15. kötetében cikket közöltünk Marczell Pétertől, minden idők egyik leglelkiismeretesebb, legalázatosabb Csoma-kutatójától – sok más, a Csoma-kutatás szempontjából mérföldkőnek tekinthető írása mellett, melyben hírt ad arról, hogy Londonban az egyik világlapban terjedelmes cikk jelent meg szülöttünkről, amelybe „úgymond” egy sor hiba csúszott, ez, ez és ez…. S helyreigazításuk után felteszi Marczell a kérdést, hogy akkor miért is érdemes róla szólni? Azért, mert nagy elődünkről úgy ír a kortárs angol szerző, mint egy szentről, mint egy csodáról, fent látja valahol a tudomány és az emberi nagyság zenitjén, fent, fent a magasban most, a 2000-es években.
Fent látja hát a világ ma is a mi Sándorunkat, nem feledkezett meg róla. S hogy mi is a magasban  láthatjuk, az említett sorozat sokat tett érte. Huszonhárom éve tartjuk évi rendszerességgel a konferenciákat, melyekre összegyűl a tudományos világ e témakör kutatásában érintett tudós társadalma, előadások százai hangzanak, hangzottak el nemcsak Csomáról, de a tudományos műhelyeinkről, a magyar nyelvről, a Kelet-kutatásról, Kelet rejtelmeiről, az Útról, melyen Stein Aurelek és Barátosi Balogh Benedekek, Szentkatolnai Bálint Gáborok jártak, kutattak és „építettek” a magyar identitástudat és népek identitástudata állapotáról, arról, hogy mint lát bennünket a világ. A már idézett Marczell Péter mondta egy alkalommal, amikor genfi otthonában a Csoma-kutatás jelenlegi helyzetéről beszélgettünk: ha ti nem jelentetnétek meg évi rendszerességgel ezeket a köteteket, melyek biztos hátteret jelentettek, s értelmet adtak a munkámnak, én sem szenteltem volna életem húsz esztendejét arra, hogy őt kutassam, hogy megpróbáljam felfedni élete, tevékenysége fehér foltjait.
És nemcsak Csomát állítják elénk ezek a kötetek. Hadd idézzük csak ama legújabbat, a Kertesztutat. A 420 oldalas vaskos könyv négy tömbbe sorolja az írásokat. Csak a tömbcímek: Kőrösi Csoma Sándor nyomában (hét írás, köztük a Csoma egykori zanglai munkahelyének konzerválásán dolgozók ismertetői), Megszólaló múlt (öt írás, köztük Szergej Botalovnak, a cseljabinszki régészprofesszornak, az Orosz Tudományos Akadémia tagjának, osztályvezető professzorának írása az Urálban kiásott, illetve ásatások tárgyát képező magyar temetőről és annak csodálatos leletkincseiről), Találkozások (tizenkét írás, köztük Bárdi Lászlóé Ujguriáról, Csoma végcéljáról, Aradi Éva, Nagy Mari meg Vidák István az indiai, Kacs-félszigeti hunokról), és a negyedik tömb: A magunk keresése hét írással, melyekben többek között „visszaszállhatunk” a múltba, László Gyula nagy régészünk kutatásai felidézéséhez, a csángók mindmáig legnagyobb költőjéhez, Lakatos Demeterhez. Összesen 32 tudós szerző, régészek, sztyeppekutatók, turkológusok, sinológusok, rovásírás-kutatók, mongolisták, tibetológusok, ősvalláskutatók, néprajzosok írásai… Harminckét, magunkat és találkozásainkat kereső tanulmány a kultúrák keresztútjáról. A sorozatban gondolkozva: jó ötszáz – vagy még annál is több – munka, mely élteti, ébren tartja Kőrösi Csoma Sándor emlékét, s melynek szerzői, ha cserélődnek is, de évi rendszerességgel ide zarándokolnak Kovásznára. Ebben a tizennyolcadik kötetben tibeti zarándok is megszólal Csoegyal Tenzin személyében, az első, aki „viszonozta”, amit nagy elődünk az ő népéért tett. És jöttek az évtizedek során Montrealtól Ulánbátorig, Párizstól Budapestig és Kolozsvárig és Cseljabinszkig mindenfelől. Jöttek többnyire saját költségükön, hogy megoszthassák velünk, a magyar kultúrával tudásukat, kutatásaik eredményét. Ennek a sorozatnak még egyetlen kötetét sem támogatta a Communitas Alapítvány, mely a romániai magyar kultúra legfőbb támogatója, úgymond: éltetője. Feltehetőleg azért, mert haszontalan könyvnek, haszontalan sorozatnak tartja. Nincs szükség rá! És erre, a nagy tudósunk halála 170. évfordulóján megjelenő kötetre a megyei támogatásrendszerből sem jutott pénz. Így ama Keresztút 32 írása úgy jelent meg, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület mindmáig nem tudta kiegyenlíteni a nyomdával szembeni adósságát, s úgy tűnik, egyetlen módja lesz ennek, ha a konferenciasorozat és a könyvsorozat fenntartó munkásai az adósságot saját összespórolt pénzükből egyenlítik ki. Ha dolgoztak érte, vele, fizessenek is!
És így kell lennie, mert a Kőrösi Csoma-erkölcs kötelez. Még ma is!
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

December elsejére emlékezve
Mi történt Gyulafehérváron?
Az erdélyi román politikusok politikai propaganda céljából szervezték meg a gyulafehérvári nagygyűlést. Céljuk meggyőzni a világot arról, hogy a románság egyöntetűen kiáll Erdély Romániához csatolása mellett. 1228 küldött, öt román püspök, 129 esperes, a megszálló román hadsereg egységei, valamint nagyszámú ideutaztatott tömeg jelenlétében az ünnepi mise után meghallgatták Vasile Goldişt, aki felolvasta a korábbi éjszaka megszerkesztett határozatot.
Elmondta, hogy 1800 év után a románság ismét visszaállítja Dácia határait, így Erdély, a Bánság ismét Románia része lesz. Olyan apróságról már nem szólt, hogy a követelt területen a románság csupán 43 százalékarányt alkot. Kimondják az „ideiglenes autonómiát”, demokratikus szabadságjogokat ígérnek, azaz „teljes nemzeti szabadságot”. Megígérik, hogy „mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által”.
Bár Románia nem kapta meg a Magyar Alföld nagy részét is, de a neki ajándékozott területen sem alkot túlnyomó többséget. Számarányuk az elcsatolt területeken 53 százalékra emelkedett, azonban Erdély lakosságának közel 47 százalékát alkotó más nyelvű népek véleményére senki nem volt kíváncsi nemcsak Gyulafehérváron, de Párizsban sem! Az Apponyi Albert vezette magyar küldöttség hiába kérte a népszavazást. Nem engedélyezték, mert jól tudták, hogy az erdélyi románok polgári demokráciához szokott része nem adná voksát az elmaradott, félfeudális Romániához való csatlakozásra. Annak ellenére, hogy nemzeti egyenlőséget, arányos képviseletet, anyanyelvű közigazgatást, oktatást ígértek, már ekkor látható volt a kisebbségek sanyarú jövője. Az egyik román politikus, Ştefan Cicio Pop 1918. december elsején kijelentette: tiszteletben fogják tartani a kisebbségi jogokat, még akkor is, ha valaki „piros-fehér-zöld ruhát” hord.
„Nem az én programom”
1918-ban sokan féltették az erdélyi demokráciát és az itt kialakult életminőséget. Nagyon sokan tudták azt is, hogy Erdély Romániához csatolása békétlenséget teremt Erdély népei között. Többen hangot is adtak ennek, hisz mindenki számára érzékelhető volt az a gazdasági pezsgés, az a liberális polgári társadalom, amelyben a háború előtt éltek. Ez még távolról sem volt összehasonlítható az elmaradott gazdasági és politikai fejlettségű romániai viszonyokkal. Azonban a nagy román egység színes fátyla miatt sokan abban a hitben ringatóztak, hogy Erdély fel fogja emelni Romániát. Nem tudhatták, hogy a jogállamiság egy fanarióta szellemiségű országban nem könnyen teremthető meg. Amint megtapasztalhatták, még 93 év után is Románia Európa egyik legszegényebb országa, amely a közösségi jogok elismerése helyett a nemzeti beolvasztás politikáját folytatja. A románokat továbbra is az elképzelt dákoromán történelmi maszlagon nevelik, hogy képtelenek legyenek a másság elismerésére.
Erdélyben a jogállamiság intézményrendszere már korán kiépült. A 17. században a híres török utazó, Evlia Ĉelebi azt írta, hogy az erdélyi románok „mind azt mondják, hogy a »jog és igazság« Erdély országában van”, mert odahaza, Iflak (oláh) tartományban az uraik „szerfölött” erőszakoskodnak. Az Erdélybe betelepülő románság a települések szintjén helyi önkormányzattal rendelkezett. Számukra már a 16. század második felében püspökséget szerveztek, a 17. században román iskolákat alapítanak, ösztönzik a román nyelvű oktatást. Magyarországon a magyar államnyelvet is csak 1880 táján kezdik tantárgyként oktatni, akkor, amikor a románok alig 6 százaléka ismeri az államnyelvet.
Az erdélyi románoknak 1900 táján több ezer iskolájuk működik, több, mint a Kárpátokon túl. Egy gazdaságilag erősödő, fejlődő román nép él Erdélyben, amely 1848 és 1918 között a földbirtokait megtízszerezte. Mindezt akkor, amikor Óromániában a tömegek, köztük a parasztság sorsa katasztrofális. A román hatóságok az 1907-es éhséglázadás idején tankokat, katonaságot küldenek a felkelés leverésére, mintegy 11 000 román parasztot gyilkoltatnak le.
A 20. század elején Romániában a középkori büntetés, a botozás a mindennapi élet része. Ezt az erdélyiek is megismerhették, mert az Erdélybe bemerészkedő román hadsereg első dolga ennek bevezetése. Az új helyzetben, amikor a nagy egyesítés tündéri fátyla mögül egyre jobban előtűnt a zord valóság, egyre több erdélyi román is rájött arra, hogy az erdélyiség érték. 1918 őszén Jászi Oszkár és más magyar vezetők felajánlották Erdély nemzetiségi alapon való átszervezését, olyan kerületek, kantonok rendszerének kialakítását, amely lehetőséget teremt a két-, sőt, háromnyelvűség biztosítására svájci minta alapján. A kantonokban a különböző nemzetiségűek, köztük a románok, helyi területi önkormányzatuk keretében nemcsak kulturális, hanem az összes ügyük rendezésére is jogot kaptak volna. Elmondható: a nagy román egyesülésnek az erdélyi románok is vesztesei. Ennek következménye a mai alacsony életszínvonal is.
Alig vonult be a román hadsereg a védelem nélkül hagyott Erdélybe, már sok román rádöbbent arra, hogy „nem ilyen lovat” akart. Ezek közé tartozott dr. Coriolan Pop, a Nagyváradon élő politikus, a Bihar megyei Román Nemzeti Tanács elnöke. Ő nyilatkozatban tiltakozott a román testvérek által megteremtett feudális demokrácia ellen. Neki már két hónap után elege lett Romániából. 1919. február elején minden tisztségéről lemondott azzal az indoklással, hogy: „a románoknak és magyaroknak jó barátságban, testvérként kell egymás mellett élniük”. Ehelyett egyéb történik „azt látom, hogy… ez nem az én programom” – írja. Ezt elmondhatja minden józan gondolkodású erdélyi, függetlenül attól, milyen nyelven beszél.
Székelyeknél nem ünnep
A románság nemzeti ünnepe az 1918-ban meghonosított erőszakos nemzetpolitika, a szélsőséges nacionalista magyarellenesség, a székelység provokálása, megfélemlítésére való törekvés miatt – jogosan – nem vált a székelyek ünnepévé. Gondoljunk csak arra az ellentmondásra, hogy amíg a gyulafehérvári határozatok alapján a románság a 43 százalékaránya alapján jogot formált Kelet-Magyarország Romániához csatolására, a 76 százalékarányú székelységnek megtagadják azt is, hogy hivatalos okmányokban használhassa Székelyföld nevét, zászlaját pedig üldözik, miközben a Románián belüli belső önrendelkezéséről, a területi autonómiáról még hallani sem akarnak. Némely román politikusnak az a véleménye: nincs olyan román ember, aki e kérdésről hajlandó lenne tárgyalni. Újabban akad felelős beosztású politikus is, aki még polgárháborús feszültség keltésének a lehetőségét is emlegeti, azaz a románok autonómiaellenes tüntetését. Mindezt akkor, amikor a román hatalom lázasan készül arra, hogy régiósítás leple alatt Székelyföld népét kisebbséggé degradálja, beolvassza egy nagyobb tartományba, ahol a döntés kikerül a helyi, a választott képviselet kezéből. Így érthetetlen az elvárásuk, hogy a közösségi jogoktól megfosztott székely magyar e napon velük ünnepeljen. Mindezt akkor, amikor a gyulafehérvári ígéreteket máig nem alkalmazzák. December elseje így vált a székely nép számára a kiszolgáltatottság, a másodrangú állampolgári státus szimbólumává.
Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma

A virtuóz hegedűművész
Ruha István ízig-vérig zenész volt. Számára természetes volt az, hogy a hegedűjét, ahova csak lehetett, magával vitte. Szívesen és jó kedvvel játszott.
A templomban vagy hangversenyteremben, de szűk körben, baráti társaságban is ugyanolyan szenvedéllyel szórakoztatta hallgatóságát. Számára az volt a fontos, hogy örömöt okozzon az embereknek. Szerette azt, ha a társaság vagy a hallgatósága a hallottaktól el volt ragadtatva.
Közvetlen természetének köszönhette, mindenki szerette. Szerette, mert őszinte volt, és ha megkérték, szívesen játszott. Mindig Ő volt a vezéregyéniség. Hiszen a hegedűből a maximumot tudta kihozni. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, állandóan gyakorolt, mert szerinte a gyakorlás, a mű tökéletes tudása az, amely segíti az előadót abban, hogy a zene minél hatékonyabban hasson a közönségre.
Ruha István (Nagykároly, 1931. augusztus 17. – Kolozsvár, 2004. szeptember 28.) romániai magyar hegedűművész, kamarazenész, egyetemi oktató. Pályafutása során volt hangversenymester a Kolozsvári Magyar Operában (1949–1957), első hegedűs (1957–1958) illetve szólista (1958–) a Kolozsvári Filharmóniánál, majd tanár a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián (1963–2003). 1964-ben megalapította a Napoca Vonósnégyest. Tanítványai voltak többek között: Ágoston András, Fátyol Rudolf, ifj. Boros Mátyás, Gátai Tibor, Mirela Capătă. Fiatalkorában szerzett díjak: 1958 – harmadik díj a moszkvai Csajkovszkij-versenyen. 1958 – első díj a bukaresti Enescu-versenyen.1959 – második hely a párizsi Jacques Thibaud – Marguerite Long versenyen. Számos értékes kitűntetést kapott: Érdemes Művész Oklevél (1968), Kultúra Érdemrend (1968), I. Cuza érem (2001), a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díj, ami talán az összes díjak közül a legértékesebb.
A hegedűművészet virtuóza
Mirela Capătă Ruha István tanítványa volt, majd, mint a kolozsvári Filharmónia tagja, húsz évig együtt koncertezett a mesterrel. „Ruha István fenomén, a XX. század hegedűművészetének virtuóza és szimbóluma” című doktori értekezésében a világhírű hegedűművész életét, művészi pályájának alakulását, kibontakozását mutatja be. A disszertáció anyagának nagy részét két könyvbe foglalta össze, és juttatta el a zenekedvelőkhöz, a nagyközönséghez, tisztelegve, emléket állítva a nagy művésznek. Mindkét könyvet, 2012-ben, a Charmides és Eikon kiadó adta ki.
A téma választását a szerző azzal indokolta, hogy szintetizálni akarta a hazai és a nemzetközi hegedűművészet egyik legkiválóbb képviselőjére vonatkozó adatokat. Ruha bűvkörébe kerülve, kötelességének érezte, hogy megörökítse az utókor számára a zseniális művész munkáját.
A Ruha István művészetével kapcsolatos kutatómunka 5 évig tartott. Hatalmas mennyiségű anyagot halmozott fel, melyet kategorizált, rendszerezett. Az adatok feldolgozása alapján igazolódott az, az állítás, hogy Ruha „fenomén”, a romantikus hegedűművészet utolsó képviselője. Bár pályatársai közül sokan meghaltak, még élnek olyan művészek, akikkel együtt koncertezett. A velük készített 40 interjú, a beszélgetések, a kolozsvári Filharmónia és a Gheorghe Dima Zeneakadémia levéltárában található Ruha művészetére vonatkozó anyagok információs forrást jelentettek. Felhasználta a műsorfüzetek, a koncertek plakátjainak , a művész bejegyzéseivel ellátott zenei partitúrák anyagát is, melyeket rendszerezett. Az orális emlékezés anyagát összevetette, ellenőrizte azok hitelességét azáltal, hogy összehasonlította a levéltári anyagokkal, a különböző könyvekben, lexikonokban megtalálható, Ruha művészetére vonatkozó adatokkal. Forrásanyagot jelentett Selmeczi György által készített, Ruha életére vonatkozó film, melynek operatőre Xantusz Gábor volt. Ruha özvegye is rendelkezésére bocsátotta a családi archívumban levő anyagot, a füzetet.
A könyvei abban különböznek a doktori értekezésétől, hogy sokkal olvasmányosabbak, számtalan epizód utal a művész magánéletére, szokásaira. Ezáltal élet közelbe hozza a nagy művészt.
Ruha István a hegedű szolgálatában
„Ştefan Ruha o viaţă în constelaţia viorii” – című, 324 oldalas könyv fedőlapja Baja Francisc munkája. A könyv hátsó lapján Mirela Capătă Ruha monográfiájával kapcsolatos értékelések olvashatók. Valentina Sandu -Dediu így jellemzi a szerző munkáját: „Az a tény, hogy Ruha tanítványa és munkatársa volt, indokolja a tiszteletet, melyet a romantikus nagy művész iránt tanúsított…Ruhának szerencséje volt, hogy olyan elkötelezett tanítványa és munkatársa volt, aki egy kiváló kötetben örökítette meg emlékét”.
A könyv Előszavában Mirela Capătă bemutatja Ruha István személyiségét. Rendkívüli technikával, gazdag repertoárral rendelkezett. Mindig kezében volt a hegedű, a diákétkezdében, a vonaton is. Másnál nem létezik ilyen tökéletes „ember-hegedű” kapcsolat, mint Ruhánál.
A könyv 3 fejezetből és Dokumentumok, könyvészeti anyagból tevődik össze. „Gyökerek. Iskolai tanulmányok” címmel írt első fejezetben megismerhető a gyermek, a fiatal Ruha egyénisége. Az apja korán észrevette zenei hajlamát, zene iránti érdeklődését. Az örökletes tényezők, a művészi- népzenei környezet, a szülők, befolyásolták a gyermek karrierjének alakulását. Megismerhetjük az elemi, illetve gimnáziumi éveit. 1945 év fontos volt a gyermek Ruha István életében. Nagykárolyban tehetségkutató versenyen vett részt, ahol a szakemberek is felfigyeltek rendkívüli adottságaira.
Kolozsváron folytatja zenei tanulmányait. Tanárai voltak Balogh Ferenc, Zsurka Péter, Kouba Paula. Rendkívül nehéz anyagi körülmények között élt. Sokat éhezett. Balogh Ferenc javaslatára felvették a Kolozsvári Magyar Opera zenekarába. Ruha ezekre az évekre így emlékezett: „Olyan szegény voltam, hogy nem engedhettem meg magamnak, hogy hosszú nadrágot vásároljak. Rónai karmester elvitt egy ruhaüzletbe, tetőtől talpig felöltöztetett.” Az operában Antoniu Ciolan karmester csiszolta stílusát, próbálta megszabadítani a népi muzsikusi szokásoktól.
A II. fejezet „Versenyek, győzelmek” címmel a nagy tehetség kibontakozásának szakaszait mutatja be. Szuggesztíven írja le a nemzetközi zenei fesztiválokra való felkészülés bonyolult, sok munkával járó folyamatát. Ugyanakkor érzékelteti a korszak sajátosságait. Az olvasó felteszi a kérdést, miért olyan jelentős a korszak bemutatása. Sztálin halála utáni évekről van szó, melyet Ilja Ehrenburg az „olvadás” éveinek nevezett, megélénkülnek az országok közötti kapcsolatok. 1953-ban részt vett a Bukarestben szervezett Világifjúsági Találkozón, melyen első díjat nyert. Kolozsvárra hazatérve, sok koncertre kapott meghívást. 1958.-ban Moszkvában tartott Csajkovszkij Nemzetközi Hegedűversenyen III. díjat nyerte. A megnyitó beszédet Dmitrij Sosztakovics tartotta. 22 országból 61 versenyző küzdött a trófeáért. Ugyanabban az évben, 1958-ban, tartották Bukarestben a Nemzetközi Enescu Fesztivált, melyen Ruha István első díjat nyert.
A könyv betekintést nyújt Ruha magánéletére is. A felesége Esztergár Jolán Júlia lemond egyetemi tanulmányairól, és a családnak szenteli az életét. Míg ő a mindennapi, világi problémákkal foglalkozik, férje a művészettel, világot járva.
A III. fejezetben a hangversenyző Ruha karrier alakulásáról írt. A Filharmónia levéltári anyaga, a saját dokumentumai alapján összeállította a hegedűművész tevékenységének kronológiáját. A könyvben, 174 oldalon keresztül, az életrajzi adatok kronológiáját, a Függelékben, a művész hazai és külföldi koncertjeinek jegyzékét, fényképeket találhatjuk.
Ruha István hegedűművész és tanár bűvkörében
„ În cercul magic al violonistului şi profesorului Ştefan Ruha” című, 300 oldalas könyvben nyomon követi a művész pályájának alakulását, hogyan jut el az „empirikus iskolától a kulturált zenéig”. A jegyzetekkel, fényképekkel, művészre vonatkozó dokumentumokkal, a koncertek programjával ellátott könyv nemcsak a hegedűművész életére, hanem a kortársaira vonatkozó adatokat is bemutatja.
A könyv Előszavában Mirela Capătă a mestert „fenoménnek” nevezte, melyet a nemzetközi zenei világ kiváló művészeinek, a művészre vonatkozó adatok alapján fogalmazott meg. „Szerencsésnek nevezi magát, hogy egy levegőt szívott a nagy művésszel, megismerhette előadói és tanári, mentori munkáját”.
Az I. fejezetben Ruha Istvánt, mint tanárt mutatja be.
A hallgatók különböző színtű felkészültséggel rendelkeztek. A mester „atyai” módon viselkedett. A családias hangulat ugyanakkor a tiszteletet is jelentett. Gyakran használta a szemléltetés módszerét. Az volt az elve, hogy a hegedülést, akárcsak a karmesteri munkát el kell „lopni”. Kezébe vette a hegedűt, és élőben mutatta meg, hogyan kell technikailag megoldani a feladatot.
A II. fejezetben Ruha hegedűművészeti és előadói sajátosságairól értekezik. Bemutatja pszichológiai portréját. Az édesapja a kiskorú gyermek sajátos képességeire figyelt fel: az abszolút hallás, a ritmus érzék, zenei érzék. Ezek az adottságok kiegészültek más pszichikai képességekkel, mint az intelligencia, a zenei érzékenység, figyelem összpontosító képesség. Rendkívüli zenei memóriával rendelkezett. A szerző elemezte azokat a lelki jellemzőket, melyek a hegedűművész sikerét eredményezték. Szerinte a kivételes memóriának meghatározó szerepe volt a művész munkájában. Soha nem látta, hogy kotta alapján játszott volna, kivételt képezett a kamarazenekari játéka. A fizikai képessége szerencsésen segítette művészi munkájában. A nagy koncentráló képessége, a fegyelmezett gondolkodása is szerepet játszott a hegedülésnél. Az önkontrollja lehetővé tett, hogy túl lépjen a nehéz helyzeteken. Élményt jelentett számára a hegedülés. Ruha sikerének titkát az érzékenységgel párosult intelligenciában, a kivételes memóriában, spontaneitásban, a kreativitásban látja. Rendkívül hamar megtanulta a zenei alkotást. Mindezek a pszichikai jellemzők következetes munkával, önmagában vetett hittel társultak. A szerző érdekes észrevétele, Ruha függetlenül, hogy Tokió, Párizs vagy más világváros koncert termében, vagy Bukarestben, Nagykároly Kultúrházában lépett fel, ugyanolyan szenvedéllyel játszott. Az alapos felkészülés, a nagy teherbíró képessége segítette, hogy bármilyen, még zavaró körülmények között is hegedüljön.
Példázhatnánk: Fiatal házas volt, mikor a Lakáshivatal kiutalt számukra egy lakást, azaz konyhát. Csak a mosdóban hegedülhetett. Vagy, mivel nem voltak megfelelő körülmények a gyakorlás számára, éjszaka az Operában gyakorolt.
A III. fejezet: Dokumentáció. A hegedűművészt ismerő személyekkel való beszélgetéseket, a hazai és külföldi sajtóban megjelent Ruha koncertjére vonatkozó írásokat tartalmazza. A Ruha monográfiában megfogalmazott következtetéseket két nyelven mutatja be. A gazdag életrajzi és könyvészeti anyagból kitűnik a virtuóz hegedűművész zsenialitása.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Párizsi kilátások a Harmadiknak
Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO védnökséget vállalt a Fölszállott a páva műsora felett. A gesztus a magyar hagyományőrzők és a közmédia munkájának méltó elismerése. Az indoklás szerint az UNESCO legfontosabb feladatai közé tartozik, hogy a kommunikációs csatornákon keresztül ráirányítsa a figyelmet a kulturális örökség védelmének fontosságára a fiatalok körében. A Fölszállott a páva éppen ezt a szellemiséget sugározza. Tavaly a magyar táncházmozgalom került az UNESCO szellemi-kulturális öröksége legjobb módszereinek regiszterébe.
A megtisztelő nemzetközi kitüntetést a népzenei tehetségkutató szombati középdöntőjében, élő adásban jelentették be. Ugyanezen adásban lépett fel a középdöntő négy erdélyi résztvevőjének egyike, a Harmadik zenekar, nem is akárhogyan: kategóriáját megnyerve jutott a döntőbe.
A védnökségvállalás eredményeként a Fölszállott a páva győztesei 2013-ban felléphetnek az UNESCO párizsi palotájában rendezendő gálán, amelyet az UNESCO Szellemi kulturális örökségi egyezmény 10. évfordulójának tiszteletére rendeznek.
Szabadság (Kolozsvár)

A románok története – Neagu Djuvara nyomán
Bő harminc esztendővel ezelőtt mondta egyik kedves tanárom, hogy „a történettudomány a nemzetek szemétládája”. Ez még egy olyan korban hangzott el, amikor csak egyfajta, ferde és ellenőrzött történelmet tanítottak nálunk, amelyet alávetettek a dákoromán kontinuitásnak és a marxista dialektikának. A magyar tannyelvű iskolák számára kiadott tankönyvek semmire nem voltak alkalmasak, hiszen ideológiát szajkóztak, s a román iskolákban használt, a „kanonizált” változat szöveghű fordításai voltak. Ha kellőképpen elhivatottnak érezte magát egy-egy pedagógus, ha megfelelő elszántság volt benne, hogy felkeltse a kisebbségi tanítványokban a tiszta tények és a források iránti igényt, akkor – ezt némi kockázattal – akár életre szólóan is megtehette már akkor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, az elsötétített fénykorszakban is.
Bizonyára voltak még ilyen elhivatott tanárok másutt is.
De vajon mi történhetett a többségi berkekben, ahol lehámozva az ideológiai burkolatot, végül is egy tetszetős, romantikus és kereknek látszó áltudomány-féleséget kaptak a felnövekvő generációk? Olyan komfortosított történelmet, amellyel akár élethosszig el lehet lenni, s természetesen akár úgy, hogy a következő generációk is ezt a fertőzött és torz szemléletet viszik tovább.
Történt egy és más azonban a román oktatás berkeiben is, alternatív tankönyvek hatnak és működnek a középiskolákban, az egyetemeken és főiskolákon úgyszólván mindenről szó eshet, s a kinyílott világban lehetőség van arra, hogy európai kontextusban vizsgálják az ifjú értelmiségiek a régebbi és a közelmúlt eseményeit, s ilyenformán kezeljék a forrásokat is.
Neagu Djuvara személye garancia arra, hogy A románok rövid története (Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012. Ford. Horváth Andor. 380 oldal. Ára: 28 RON/2400 HUF) című könyv valóban hiánypótló legyen, és azt a célt szolgálja, amelyért annak idején íródott.
Kiderült, hogy 1989 után is jórészt ugyanazon a bükkfanyelven megszólaló, torz történelmet terjesztették, nehezen indult el az erjedés, s a „hivatalos” álláspontot a tanügy felelősei és az értelmiségiek nem tudták vagy nem voltak képesek kimozdítani a megkövült klisék közül.
A kötet nem a hagyományos módon keletkezett. Nem kell, s nem szabad itt holmi szakállas, hatalmas láb- és végjegyzet-apparátusra gondolni.
A bojári családból származó, diplomáciai tapasztalatokkal rendelkező, hosszú évtizedeket nyugati emigrációban és az európai tudományosság élvonalában eltöltő szerző hangszalagra mondta a románok történetét. Emiatt is rendhagyó, de saját bevallása szerint elsősorban azért járt el így, hogy „teljesen közérthető legyen, s nem csupán a történelem rajongói, hanem azok számára is, akiknek múltunk megismerése némiképp érdektelennek tűnt.” A kézirat szerkesztésekor csak az élő beszéd következetlenségeit és a stiláris buktatókat igyekeztek áthidalni. Ez idáig tizenegy kiadása látott napvilágot 1999 óta a bukaresti Humanitas Kiadónál. A szerző és szerkesztője – Irina Nicolau, aki az etnológia és a szóbeliség történetének szakembere – minden egyes kiadás alkalmával végzett még apróbb módosításokat a könyvön.
„Hazugságra nem lehet egy másik hazugsággal válaszolni – írja Djuvara az előszóban –, az egyedül érvényes válasz a maradéktalan intellektuális tisztesség. Csakis így tudjuk önmagunkat elfogadtatni a nemzetközi tudományos életben, elfoglalni a minket megillető helyet Európában és a nagyvilágban. Megőriztem – pedig némiképp megtévesztő – a „románok története” címet, jóllehet manapság egyre inkább Románia történelméről beszélnek. Először azért, mert hagyománya van, de amiatt is, hogy a románok lakta országot csak az 1859-es egyesülés után nevezték Romániának – akkor pedig alkalmazhatjuk-e a középkorban erre a területre?”
Amikor az érdeklődést felkeltő rövid ismertetőt írunk a műről, tulajdonképpen alig tudjuk megállni, hogy mindjárt ne a teljes kötetet adjuk minden potenciális olvasó kezébe. Több mind két évezredet fog át Djuvara munkája. Nem lehet abból bizonyos részleteket kiragadni, s csak úgy ajánlgatni. Talán a szerző őszinte szavait mellékelve érünk el igazán célt, hiszen külön előszót mellékelt a Koinónia-féle kiadáshoz: „Magyar olvasóimat arra kérem, legyenek meggyőződve arról, hogy e könyv írása közben a legőszintébb óhaj vezetett, hogy annak szelleme legyen a lehető legkevésbé részrehajló és egyben a lehető megértőbb a románokkal együtt vagy a szomszédságukban élő népek iránt.
Most pedig vágjanak bele bátran a románok történetébe – úgy, ahogyan én azt megfejtettem.”
Simó Márton
Neagu Djuvara 1916. augusztus 31-én született Bukarestben a román eredetű bojár családban. A Sorbonne-on történelem szakon végzett (1937), majd ugyanott jogi doktorátust is szerzett (1940). Tartalékos tisztként a keleti fronton harcolt, ahol az Ogyessza környéki hadműveletek során megsebesült.
Katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, így 1943-ban, pályázat útján került a román külügyminisztérium szolgálati állományába. 1944. augusztus 23-án reggelén diplomáciai futárként küldték Stockholmba, ahol külügyi titkárként feladata volt elkezdeni a Románia kiugrását előkészítő tárgyalásokat a szovjetellenes háborúból. Svédországi állomáshelyén 1947-ig maradt, amikor a kommunista hatalomátvétel elleni tiltakozásként az emigránslétet választotta. A párizsi román emigráció militáns tagjaként, íróként, a Szabad Európa Rádió újságírójaként tevékenykedett 1961-ig, amikor Nigerbe hívták nemzetközi jogot és gazdaságtörténetet tanítani a Niameyi Egyetemre. Ez idő alatt folytatta filozófiai tanulmányait a Sorbonne-on, ahol 1972-ben – a jeles szociológus és filozófus Raymond Aron irányításával – doktorált. Mintegy húsz francia nyelvű kötetet publikált a románok történelméről, a szovjetek európai tévedéseiről és a „amerikai hegemóniáról”, amellyel oly hosszú időn át befolyásolták a „demokratikus világ” alakulását. Az 1989-es fordulat után hazatért szülőhazájába, 1991 és 1998 közt a Bukaresti Egyetem óraadó tanára. Számos állami díj kitüntetettje. Egyike a legaktívabb közéleti szereplőknek, és talán a legismertebb és legelismertebb szerző, akit főleg azok a nemzedékek tisztelnek és becsülnek, akik csak az emigrációból való visszatérése után ismerkedhettek meg munkásságával és azzal az európai szellemi kisugárzással, amely a született szellemi arisztokraták sajátja.
Találtunk egy 2011-es Djuvara-interjút a Román Televízió portálján. Megadjuk az elérhetőséget:
interviu-cu-neagu-djuvara-tvr-24-septembrie-2011
Amennyiben lesz rá lehetőségünk, a közeljövőben feliratozzuk a videó-felvételt vagy egyszerűen lefordítjuk a Mirela Nagâț által készített mindössze negyedórás, ám a megszólaló életének minden jelentősebb periódusát érintő beszélgetést, hogy a románul nem tudó olvasóink is értsék.
Az interjú magyar változata itt olvasható.
 
A románok története Neagu Djuvara nyomán
Ahogyan Djuvara látja
A Román Televízió által 2011. novemberében sugárzott Neagu Djuvara interjú némiképp rövidített és szerkesztett változata sokat segít a jeles alkotó emberi tulajdonságainak és az általa képviselt intellektuális álláspont megértésében.
„Törökország belépése az Unióba, az európai eszme elvetélését jelentené…”
A mai nap rendkívüli, nagy öröm számunkra, hogy rendhagyó interjút készíthetünk Neagu Giuvara, íróval, történésszel. Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat! Ön a ’40-es években már fiatal diplomataként komoly választás elé került. Amikor 1947-ben a kommunisták átvették a hatalmat, Ön a száműzetést választotta. Franciaországban, majd sokáig Afrikában élt. Csak a rendszerváltozás után, a ’90-es években tért vissza Romániába. Hogyan látja, milyen változások következtek be az akkor viszontlátott és lepusztult országban? Hová jutott el Románia a 2010-es évek elején?
Nagyon nehéz erre válaszolni. Én a véleményemet, a benyomásaimat leírtam már az Amintiri din pribegie (Emlékek a számkivetettségből) című könyvemben. Egyébként nem éreztem erre elég elhivatottságot. Én egy túl diplomatikus alkat vagyok, hiszen túl sokat éltem diplomaták közt. A nagyapám, a nagyapám testvére, aki külügyminiszter is volt, a nagybátyám is.
Ők azt mondogatták, hogy hagyjak fel a diplomáciával, mert ott az igazi feladatokat a politikusoknak adják, s igaziak, a karrierdiplomaták csak a másodrendű szerepeket kapják. Nekem az volt a szerencsém, hogy kedvelt és megbízott bennem az a kis csoport, amely a háborúból való kiugrást, az augusztus 23.-i akciót készítette elő. Úgyhogy az a tény, hogy engem küldtek ki Stockholmba a Szovjetunióval való tárgyalások elkezdésére, tulajdonképpen egy véletlennek számít.
És következett a negyvenéves száműzetés…
Igen. Én erre nem gondoltam. Ha sejtem azt, hogy nem tudok negyvennyolc órán belül visszatérni, akkor én nem megyek oda. Itthon maradt a feleségem és a gyermekem. Ki gondolt akkor arra, hogy az a rövid küldetés, a futárszolgálat tulajdonképpen negyven évet fog tartani?! Gondolt-a vajon valaki arra, hogy negyven éves lesz a szovjet- és vele együtt a kommunista uralom?!
Milyennek látta viszont Romániát 1990-ben?
Napirenden voltam az országban lezajló eseményekkel kapcsolatosan. Csalódtam viszont abban a vonatkozásban, hogy a románok fejet hajtanak majd, s kirázzák a hajukból a tetveket, amelyek a kommunizmus idején telepedtek meg rajtuk a negyvenöt éves kommunizmus idején. És ehhez még hozzá kell számítanom azt az „autentikus demokráciát”, amely utána mintegy 10-15 éven át tartott az Iliescu-rezsim idején. Ez a hosszú időszak teljesen átalakította a román népet.
És mit lát 2011-ben?
Nem rendeződtek a dolgok. Éppen a napokban néztem ezt a „drámát” a televízióban, hogy két ország van Európában, amely nem támogatja, hogy belépjünk a Schengeni-övezetbe, Németország és Franciaország. Egy évvel ezelőtt azt mondta az államelnökünk, Traian Băsescu, hogy ez a két állam tulajdonképpen zsarol minket, hiszen gazdasági érdeke fűződik ahhoz, hogy minket kirekesszen. Néhány héttel később, amikor razziát tartottak a határátkelőkön, kiderült, hogy minden egyes határállomáson korrupt határ-rendészek és vámosok szolgálnak, akik csúszópénz ellenére bárkit és bármit hajlandók ki- és beengedni az országhatárokon. Ez az ország jelen pillanatban egy drámát él át, s ez a dráma legalább ötven esztendeje tart. Nem mi voltunk a becsületesség modellje Európában, de nem voltunk utolsók sem! A román parasztban és a hétköznapi állampolgárban volt némi erkölcsi érzék. A paraszt mégiscsak tartott a pópától, valamelyest hallgatott a tanítóra, nem foglalkozott rendszeresen és életvitelszerűen lopással. A kommunizmus két dologra tanította meg… Először is: mindenüket elvették… Korábban azt hangoztatták, hogy a földművestől a kizsákmányolók vettek el mindent, hiszen az, akinek nem volt birtoka a termény ötven százalékáért dolgozott az uraságnak. A kommunisták azonban nem a termény felét vették el, hanem legalább nyolcvan százalékát. Úgyhogy a parasztnak is lopnia kellett. A lopás volt az egyetlen eszköz a túlélésre, a család fenntartására. Úgy terjedt el ez a szokás, hogy teljesen logikus, teljesen helyénvaló volt a túléléshez. Ez a jelenség nem tűnt el 1989 és 1990 után sem. Sőt, még inkább elterjedt, mint valami ragály, mint a tarlótűz futott szét az egész országra. Nálunk a püspöktől a bocskorosig mindenki lop. És ezt jól tudják a szomszédos és a távolabbi országokban is. Az európai hivatalokban jól ismerik a mindent elárasztó korrupciót, ami nálunk dívik.
Azt tartja Ön, hogy a Schengen-kérdésben az elzárkózást jórészt a bizalmatlanság okozza?
Teljesen. Bár nem mondják ki nyíltan, de valóban bizalmatlanok. A finnek azt mondták, hogy oldjuk meg magunk a cigánykérdést, pedig köztudott, hogy egész Európában problémát jelent a cigány kisebbség helyzete. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik nem tudunk mit kezdeni ezzel az etnikummal! Ez is egy európai ügy lenne. A hollandok nem mondanak semmit, pedig talán ők a legnagyobb befektetők újabban, ami azt jelenti, hogy bizonyos fokig mégiscsak bíznak bennünk, hiszen érdekük, hogy tudjanak itt kereskedni…
Azt nyilatkozták, hogy Romániai teljesíti a Schengeni alapfeltételek technikai részét…
Lehetséges. De ez nem elég! Itt működnie kell az igazságszolgáltatásnak. Látott-e bár egy minisztert, akit elítéltek volna? Vagy, ha nem ítéltek is el, legalább a törvényszék elejébe idézték volna? Húsz év óta nem lehet ilyenről hallani. Abban a pillanatban, amikor találkozunk ilyen esettel, akkor elmondhatjuk, hogy történik valami. Ha, mondjuk, Adrian Năstase volt-miniszterelnököt elítélik és lecsukják, akkor a nyugati fő-tisztségviselők talán felkapják a fejüket, hogy elkezdődtek nálunk a jó irányú átalakítások.
Időközben a korábbi miniszterelnök rács mögé került. Ez közelebb hozhatja Schengent?
Amikor Voinea tábornok – a forradalmi eseményeket vizsgáló ügyészek vezetője – azt mondja, hogy kilométernyi hosszúságú vádiratok vannak a birtokában Ion Iliescu elnök és társai 1989. decemberi tetteire, a Ceușescu-féle terroristákkal való rémhírekre, a népet félrevezető kampányra vonatkozóan – ezek el nem évülő bűnök –, s az ügyekben mégsem történik semmiféle előrelépés, addig bizalmatlanul viseltetnek irántunk a nyugati demokráciák.
Mostanában sokat beszélnek az euro-zóna válságáról, a gazdasági pangásról, de túl ezen, Ön milyennek találja az Európai Unió jövőjét?
Bevallom, hogy én személyesen is nagyon vártam az EU kibővítését. Mindig reményeket tápláltam egy igaz európai parlament iránt, amely igazi és hiteles, s amelynek valódi elnöke is van. Ez azonban nem vált valósággá még mostanra sem. Én köntörfalazás nélkül meg szoktam mondani, s egyáltalán nem rejtem véka alá a véleményemet, a tervezett későbbi bővítéssel kapcsolatban.
Ha Törökországot beveszik ebbe a közösségbe, ha kitolják az Európai Unió határát Iránig, ha Európa lélekszáma 70 millió muzulmánnal gyarapodik – hiszen így is van már 25 millió, akiket az elmúlt évtizedekben integráltunk –, amikor a keresztények már nem igazi keresztények, hiszen húsz százalékuk sem gyakorolja a vallását, nem jár templomba, akkor az európai értékrendnek örökre búcsút inthetünk.
Mi a baj az euróval?
Leginkább a görögök hibásak. Nagyon komolytalanok. Fel is vetették a franciák, hogy jelentsenek államcsődöt, töröljék el az adósságaikat és állítsák vissza a nemzeti valutájukat, a drachmát.
És ez a tartós gazdasági válság nem ingathatja meg Európa teljes szerkezetét is?
Nem. Nem hiszem. Minden fennálló rendszer, ha tetszik, minden birodalom, így például a római is, hány és hány válságot élt át! Hányszor gondolhattak arra a vezetői, hogy összeomlik, s mégis hosszú századokon át virágzott és gyarapodott! Kilábalunk, minden bizonnyal megszabadulhatunk a válságból, ha kissé minden európai nemzet és nemzetiség bölcsebben viselkedik.
Tisztelt Djuvara úr, Ön igen nagyrabecsült és ismert személyiség, főleg a fiatalabb olvasók kedvelik, akiknek körében A románok rövid története című munkája majdhogynem általános mértékben ismert és valóságos bestsellerként terjed és hat. Vélhető, hogy Ön egy űrt tölt be azoknak a generációknak a tudatában, amelyek úgy érzik, hogy őket egy hazug és misztifikált történelemmel vezették félre. Vajon, a románok ismerik-e manapság a saját történelmüket?
Én most súlyos dolgokat mondok. A kommunizmus idején történt hamisítás nagyon súlyos, de a bajok nem akkor kezdődtek. Ha azt a történelmet nézzük, amelyet Nicolae Iorga és más neves történész-elődök írtak, bizony, abban is találunk kozmetikázást. Én ellene vagyok ezeknek a dolgoknak. Én azt szeretném, hogy az általam írt történelem minél inkább megközelítse az igaznak vélt és az igazi valóságot.
Hogyha mérleget készítenénk a történelemi események terén, Ön szerint melyek lennének a legsúlyosabb hibák, amelyekre nem szívesen szoktunk gondolni?
Én nem válaszolok közvetlenül erre a kérdésére. Tudja, mit ajánlok? Vásárolja meg és olvassa el a Răspuns criticilor mei… című könyvemet, amelyben – úgy vélem – bebizonyítottam, hogy Havasalföld első vajdája kun származású. Honfitársaim azonban ezt a tényt a mai napig sem képesek elfogadni.
Mégis, melyek a legsúlyosabb történelmi tévedéseink, amelyekről nem szívesen beszélünk?
Sok ilyen van. Én egyet most felidézek, mert ez is olyan, hogy nem nagyon szeretik emlegetni. Nagy bűnünk, hogy 1913-ban bekebeleztünk két megyét Dobrudzsától délre, ez volt a Cadrilater. Egyáltalán nem lehetünk büszkék arra, hogy a görögök és a szerbek oldalán háborúztunk Bulgária, egy olyan ország ellen, amelyhez évezredes jó viszony köt. Nekünk arra a földre egyáltalán nem volt szükségünk. Amikor Romániához került a terület, a Bulgáriával fenntartott határunk volt a leghosszabb egész Európában.
Azt írja Ön az Amintiri din pribegie című önéletrajzi könyvében, amikor életének legkülönbözőbb szakaszairól vall, hogy még kémügyekbe is belebonyolódott. Az Afrikában eltöltött hosszú idők révén pedig Önt egyfajta egzotikum is körüllengi. Andrei Pleșu szerint, amikor Önről beszélünk, nem helytálló, ha azt mondjuk, hogy Neagu Djuvarával sok minden, hanem minden elképzelhető megesett.
Ez ellen én határozottan tiltakozom! Soha nem kerestem a bajt! Illetve vannak olyan dolgok, amelyeket képtelen voltam visszautasítani. Amikor Afrikába kerültem, eleinte attól féltem, hogy két hónap múltán elmenekülök onnan. Két év és a két évre járó szabadság után azonban – hiszen már majdnem ötvenéves voltam – arra gondoltam, hogy vén vagyok, Európában már nem tudok elhelyezkedni. Kétévente megújítgattam a szerződésemet. Így sikerült 1971-ig ott maradnom állásban.
Mi hiányzott leginkább Európából?
Néhány szobron és képzőművészeti alkotáson, a bűnön és a szenvedésen kívül, majdnem semmi nem látszik a kultúrájukból. Ez egyébként nem csak az afrikaiak hibája! Amikor szabadságra jöttem, azonnal Toszkánába, Dél-Franciaországba utaztam, hogy lássak szép épületeket, igazi falvakat és nagyszerű városokat, emlékműveket és katedrálisokat. Afrikában nem látni az ember keze által létrehozott műveket.
Ha lehet, meséljen arról a kémhistóriáról, amelyben benne volt…
Ez egy tökéletes bukás volt! Nem feledhetjük azonban el azt, hogy 1951-1952-ben, a hidegháború idején mindannyian azt gondoltuk, hogy nyakunkon a harmadik világháború… Az emigráns Román Nemzeti Tanács, a New Yorkban tartózkodó polgári árnyékkormány képviselői kerestek meg azzal az ötlettel, hogy vegyem fel a kapcsolatot a CIA-vel és a francia titkosszolgálattal. Az volt a meggyőződésem, hogy ezzel nagyon nagy jó teszek a hazámnak, de amikor kiderült, hogy a Románia területére ledobott ejtőernyősöket napokon belül elfogta a szeku, akkor nekem óriási bűntudatom támadt.
A mai Romániában alig tudnak valamit a jó ízlésről, az arisztokráciáról, a bojárokról. Ön több román történelmi család sarja, tanulmányozta is felmenői életét…
Igen, sokat foglalkoztam az őseimmel. Mi maradt belőlünk? Annyi, hogy megtanultunk egyfajta viselkedésmintákat és némi erkölcsi tartást. Gyakorlatilag azonban ennek már nincsen semmi értéke. Ne köpjük le a múltunkat, hogy úgy mondjam… Fizikailag is eltűnt nálunk az igazi arisztokrácia. A havasalföldi és a moldvai bojári családokban 1900 óta alig születtek gyermekek…
Ha fizikailag eltűntek, akkor már csak a szellem arisztokráciájáról beszélhetünk?
Adná a Jóisten! Gyakran még ez sem maradt meg nálunk… Tudja, nekem az az érzésem, hogy igen sok személyes titkot elárultam ebben az interjúban, úgyhogy, javaslatom, vessünk itt véget ennek a beszélgetésnek.
Köszönöm a lehetőséget!
Simó Márton fordítása
Székelyhon.ro

Egy szerkesztő énjeiről és az irodalom jövőjéről
Balázs Imre József 1999 óta szerkesztője a Korunknak, 2008 májusától pedig a lap főszerkesztője. Januártól Kovács Kiss Gyöngy veszi át tőle a stafétát. A leköszönő főszerkesztővel a tizenhárom évről, illetve arról a majdnem öt esztendőről beszélgettünk, amelyet az 1926-ban alapított és többször újraindított, illetve újradefiniált lap élén töltött.
– Visszanézve erre a főszerkesztői időszakra – kezdte a beszélgetést Balázs Imre József, aki a múlt év utolsó napjaiban a Zólya Andrea Csilla Irodalmi paródia és parodisztikus beszédmódok az erdélyi magyar irodalomban című, a Komp-Press Kiadónál 2012-ben megjelent monográfiája bemutatása alkalmából tartózkodott Székelyudvarhelyen – el kell mondanom, hogy azt igyekeztünk kipróbálni, hogy még milyen lehetne egy folyóirat, melyek azok a plusz-tartalmak és lehetőségek, amelyek túlmutatnak a nyomtatott lapon. Nagyobb hangsúlyt fektettünk a rendezvényekre. Legalább havi egy-egy alkalommal tartottunk irodalmi esteket és történelmi előadásokat Kolozsváron. Emlékezetes pillanataink voltak, amikor egyik történész-munkatársunkkal százötven-kétszáz olvasója szeretett volna találkozni, hasonlóan emlékezetes volt több jeles írónk számára szervezett est is, amikor kétszáz fő fölötti érdeklődőt számoltunk. Kipróbáltuk az elektronikus lehetőségeket is, nemcsak a folyóirat tartalmát töltöttük fel a honlapunkra, hanem a Korunk.org webhelyet portálként kezdtük üzemeltetni, frissítettük rajta a cikkeket, beszámolókat közöltünk a lapszámok megjelenése közti időszakokban lezajlott eseményekről, hozzászólásokat fogadtunk. A másik újdonság a Korunk Akadémia-képzések megteremtése volt, amelyben Kántor Lajos folyóiratszerkesztői, Horváth Andor műfordítói csoportot hozott létre, én magam kreatív írás műhelyt működtettem. Annyit mondanék erről a korszakról, hogy egyazon időben a mi látványos kísérleteinkkel, igencsak megcsappantak a forrásaink. Mi expanzióban gondolkodtunk, de ez alatt az anyagi lehetőségeink egyre szűkösebbek voltak.
– Ismereteim szerint volt egy magyarországi kísérlet is. A Korunk megvetette ott a lábát, oly módon, hogy rendszeresítette a közönségtalálkozókat a budapesti Bem moziban, ahol könyvstandot is üzemeltetett egy időben. Aztán ott van a Korunk szerkesztőinek és a szerkesztőséghez közelálló képzőművészeknek egy másik több évtizedes projektje is, a Korunk Galéria…
– Kezdjük a Korunk Galériánál, amelyik régebbi történet. 2005-ben a szerkesztőség költözni kényszerült, s ezzel a korábban bejáratott kiállítóhelyünk is megszűnt, hiszen a kiállításokat addig a nagy szerkesztőségi teremben szerveztük. Néhány évig ideiglenes helyszínen léteztünk, az Unitárius Püspökség számunkra felajánlott tanácstermében, de az a hely nem volt hosszabb távon megfelelő, hiszen a legnagyobb jóindulat mellett is csak korlátozottan rendelkezhettünk felette, és nem minden fajta kiállításhoz volt alkalmas tér. Sikerült felújíttatnunk a szerkesztőség mostani épületének alagsori helyiségét, ahol egy mini-galéria, a Korunk Stúdiógaléria jött létre. Két-három éve itt kezdtük újra a kiállítás-szervezést, Szabó András kollégánk végzi ezt a részfeladatot. Természetes, hogy megújulás is járt ezzel, s ma inkább a kísérletező fiatalok terepe a hely… Egy ideig, körülbelül másfél éven át havonta mentünk Budapestre, valóban működött a Korunk Budapesti Porta, ahol mozi, kávézó, könyvstand, vetítőhelyiség állott a rendelkezésünkre, és jó hangulatú közönségtalálkozókat lehetett tartani. Az Új Budapest Filmstúdió lakta azt az épületet, akik támogatták ezt a projektünket, aztán hasonlóan jártak, mint mi Kolozsváron, az önkormányzat eladta az ingatlant, a Ráday utcába költöztek, ahol már nem voltak adottak a körülmények arra, hogy havi rendszerességgel lap- és könyvbemutatót tartsunk.
– Ez idő alatt a Korunk szerkesztői nem feledkeztek meg a hazai közönségről sem, hiszen zajlottak a Korunk-estek. Ugyancsak havi rendszerességgel felbukkant a lap és a Komp-Press valamelyik friss kiadványa a legkülönbözőbb városokban. Elmondható, hogy a székelyföldi városokban változatlan az érdeklődés a Korunk munkája iránt? És mi van a szórványban? Milyen érdeklődés mutatkozik, ha Brassóban, Nagyszebenben, Temesváron vagy Szászrégenben hirdetnek közönségtalálkozót?
– Tudjuk, hogy a lap- és könyvterjesztés legjobb módja a személyes kapcsolattartás. Ma is van értelme annak, hogy hárman-négyen is elutazzunk egy-egy helyszínre. Nagyon jól működik ez a típusú találkozási forma. Az emberekben él az igény, hogy a szerzőink és a szerkesztőink felbukkanjanak a városukban. A törzsközönségünk ott is megvan, ahol kevesebb magyar él. A könyvkiadási rész sikerrel egészíti ki a lapot, azokat is megszólítja, akik a havi folyóiratszámokat nem követik. Úgy időzítünk egy-egy bemutatkozást, hogy vagy a friss lapszám témája, vagy az éppen akkor kiadott kötet valamilyen formában illeszkedjék ahhoz a környékhez, ahová „kiszállunk”. A Komp-Press kiadványai általában kapcsolódnak az érintett vidékhez, onnan való a szerzők egy része, vagy a feldolgozott témák jellege olyan, hogy szélesebb érdeklődésre számíthatunk abban a régióban.
– Hány kötet jelenik meg évente a Komp-Press gondozásában?
– Általában nyolc-tíz könyvünk van.
– Mennyire kapcsolódik a könyvkiadás a laphoz?
– Elég szorosan, hiszen a könyvek szerzői többnyire a folyóiratba is írnak. A könyvek által is ugyanazt azt értelmiségi közönséget célozzuk meg. Nem az eladott példányokon mérjük az értéket. Akár a művészeti könyveket, akár a tanulmány- és esszéköteteket nézzük, akár a színészekkel készült életút-interjúkat, ezek mind hiánypótló kiadványok.
– Körülbelül milyen népes lehet az olvasói tábor?
– A Korunk valamivel ezer példány fölött jelenik meg nyomtatott változatban. Ehhez ma már érdemes hozzágondolni az internetes olvasottságot, hiszen egy hónapos késéssel mindig felkerül a portálunkra a teljes lapszám pdf-változatban. Ez többszöröse a hagyományos olvasótábornak: több ezer olvasót jelent havonta.
– Miért van olyan sok apró betű a Korunkban? Ha a mostani tipográfiát, ha a korábbit nézzük, mindjárt meggyőződhetünk arról, hogy a folyóiratba nagyon sok értékes tartalmat igyekeznek belegyömöszölni a szerkesztők. Nem lehetne ezen változtatni?
– Az arculattervezőnk, Könczey Elemér is havonta ugyanezt mondja, mert ő sem ért egyet ezzel a koncepcióval. Csak egy módon tudnánk rajta változtatni: ha elhagynánk az írások egy részét. A másik változat, hogy terjedelmesebb lapot adjunk ki, de az állandó költség-korlátok miatt ez sem reális alternatíva. Tudni kell azt is, hogy minden hónapban több kiváló minőségű kézirat jön be a laphoz, mint amennyit képesek vagyunk közölni. Nagyon sok az eleve megrendelt kézirat, hiszen tematikus lapszámaink vannak, amelyek tartósabbá, a szoros értelemben vett aktualitáson túlmutatóvá teszik az egyes lapszámokat. Ezeket a szempontokat kell mérlegelnünk a tipográfia alakításakor.
– Mi okozta ezt a kívülről váratlannak látszó szakmai fordulatot, a főszerkesztői feladatkörtől való megválást?
– Nem váratlan, hiszen a 2012-es évben, ahogy a lap impresszumában is szerepelt, kutatói szabadságon voltam, miközben persze továbbra is írtam a lapba. A főszerkesztő-helyettesek és a belső munkatársak irányították a munkát. Volt egy másfél éves ösztöndíjam, amellyel több hónapnyi időt töltöttem külföldön: Párizsban, Budapesten, Firenzében, Canterburyben jártam többek között, ösztöndíjas kutatóként vagy konferenciarésztvevőként. Összehasonlító irodalmi kutatásokkal foglalkozom, a magyar-román-francia irodalmak avantgárd rétegeit vizsgálom. Körvonalazódni kezdett egy olyan anyag, amelyet akár több könyvben tudok majd megírni, több év alatt, s nemzetközi szinten is relevánsnak tűnik. Vagyis előtérbe került az irodalomtörténész-énem. A Korunk szerkesztését én mindig egy másik munkahely mellett végeztem…
– A kolozsvári bölcsészkaron való tanítás mellett. Ez a foglalatosság megmarad?
– Természetesen. Maradok a BBTE magyar irodalom tanszékén. Az egyetem kifejezetten elvárja a kutatómunka folytatását a tanároktól. Az ottani feladatköreim is bővültek egyébként az elmúlt néhány évben, az alap- és a mesteri képzésben egyaránt tanítok, szakdolgozókat, tanári fokozati vizsgákra készülőket irányítok. E változások következménye részben, hogy az a kétfajta munka, amit eddig párhuzamosan végeztem, egyre kevésbé működtethető együtt. A 2012-es esztendőben egyébként jó, fontos lapszámok készültek, a főszerkesztői stafétát tehát teljes bizalommal adom át Kovács Kiss Gyöngynek, és folytatom ugyanakkor az irodalmi és kritikai rovat szerkesztését, ami lényegesen kevesebb adminisztratív feladattal jár.
– Hol tartózkodik, hol él, hogyan alkot a következő én, a Balázs Imre József nevű költő?
– Nem panaszkodom, eléggé életre kelt. Gondolom, a változó élethelyzetek, a kultúra-dús és jórészt ismeretlen környezet inspiratív az irodalom szempontjából. 2012-ben egyébként egy gyermekverskötete is megjelent ennek az énnek, Blanka birodalma címmel, a kolozsvári Koinónia Kiadónál.
– A lap jövője biztosítva van?
– Hasonló mértékben, ahogyan eddig, a közeljövőben is mutatkoznak a források, de ez ugyanakkor egyfajta állandó bizonytalansági állapot is, több évre visszamenőleg. Az a pénzügyi helyzet, amelyben a Korunk van, egyébként jórészt a többi kulturális folyóiratra is jellemző. Én úgy látom, hogy minden kulturális kiadványnak végig kell gondolnia a jövőre vonatkozó stratégiáit.
– Mi lesz a jövő? Hiszen hallani, hogy patinás lapok és folyóiratok függesztik fel a papíralapú megjelenést és mennek át kizárólagosan a világhálóra?
– Átalakulóban az olvasótábor is. Még megvan, él, olvas az az értelmiségi réteg, amelyik ragaszkodik a papírhoz, de hosszú távon elkerülhetetlenül a facebook-nemzedék kerül túlsúlyba, amelyik az elektronikus csatornákat használja. Én személy szerint konzervatív vagyok az olvasási szokásaimat tekintve, de fontosabbnak tartom, hogy az emberek olvassanak, mint azt, hogy a nyomtatott formához ragaszkodjanak…Úgy látom, hogy manapság már megvannak az eszközök ahhoz, hogy az irodalom mint olyan az elektronikus térben is képes legyen működni és hatni. A kultúra, az írott kultúra képes a túlélésre, természetesen, még akkor is, ha nem tudjuk pontosan megjósolni előre a majdani létezési formáit.
Balázs Imre József
József Attila-díjas költő, kritikus, egyetemi+E7 oktató, szerkesztő. Székelyudvarhelyen született, 1976-ban. Matematika–fizika szakon végzett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári BBTE magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikarovatának szerkesztője, 2008–2012 között a lap főszerkesztője. 1996 óta rendszeresen publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. Kolozsváron él, legfrissebb kötetei: Az új közép (tanulmányok, Szeged, 2012), Blanka birodalma (gyermekversek, Kolozsvár, 2012).
Simó Márton
Székelyhon.ro,

A két bujdosó székely
Mesébe illő történetet mondok el, mely akár így is kezdődhetne, hogy volt egyszer, hol nem volt…, de amit elmesélek, az volt! Erdőszentgyörgyön volt a második világháború után. Két betelepült család élt Szentgyörgyön. Mindketten Budapestről költöztek a Kis-Küküllő mentére. Az egyik Pethő István orvos és családja, a másik Szabó László molnár és malomtulajdonos családja volt. A történet másik két főszereplője: Szervátiusz Jenő szobrász, és Bözödi Jakab György író. E két erdélyi atyafira nehéz idők jártak. Magyarok voltak és értelmiségiek. Egyik a vésőjével, másik a tollával szolgálta a székelységet. A kettőjük közül a több baja Bözödi Györgynek volt a román sziguráncával. Ő akkor már megjárta a Duna-csatornát, ahol térdig elfagyott a lába nádvágás közben. Szervátiusz Jenőnek a végzetes bűne az államhatalom előtt az volt, hogy Párizsban tanult, ahol nem elfelejtette a nemzetiségét, hanem az megerősödött benne. Munkái ezt követően kőbe, fába faragott székely jellemeket ábrázoltak. Ugyanez került irkalapra a Bözödi György tollából is. Így mindketten szálkák voltak a kommunista rezsim szemében. Bözödi György ismét az államhatalom látószögébe került és a letartóztatási parancs sem késlekedett volna sokat. De szőrén-szálán Bözödi György Bözödről és Szervátiusz Jenő Kolozsvárról eltűnt. Erdőszentgyörgyre bujdostak mindketten. Jól elrejtették őket. Titok fedi azt az időszakot. Szentgyörgyön csak a két család és a református lelkész tudott hollétükről. A Szabó család egy vízparti kis házában, melyről nem tudott a falu, Szervátiuszt bújtatta, a Pethő család Bözödi Györgyöt. Az estéiket sötétedés után együtt töltötték, de a kopók elől igazi menekvés nincs. És akkor láss csodát: amikor kezdték figyeltetni a két családot, végleg eltűnt a két művész. Többé semmilyen hír nem szivárgott ki felőlük, semmilyen nyom nem maradt utánuk. Keresték őket, hasztalan. A Pethő család gyermekei édesapjuktól szigorú parancsot kaptak: tilos volt a padlásra menni! A család a Rhédey-kastély gazdasági épületében lakott, ahol Pethő doktor magánrendelőt és klinikát működtetett. A hosszú épület dupla padlásos volt. A padlásfeljáróval szemben, attól a legtávolabbi ponton elfalaztak két métert, melyet nem lehetett ránézve észrevenni. A 2x3 méteres szobába, melynek ajtaja nem volt, egyszerűen befalazták a két székely értelmiségit. Szervátiusz Jenő, kimászva az egyik mozgó plafonléc alatt, olykor még elment a Küsmöd-patak és a Küküllő mellé az elhagyott kis házba, hisz faragott. Ott tanult meg tűzifából is szobrot készíteni. Bözödi György ellenben hosszú ideig befalazva volt a Pethő család vendége. Ott írt. Csak akkor jött alá, amikor a keresésével felhagyott a hatalmi szerv.
A család gyermekei hallottak valamit Bözödi Gyurka bácsiról, aki eltűnt, de nem érdeklődtek felőle, mert atyai parancs tiltotta ezt. Nem kérdezték, hogy miért viszik a szüleik fel a padlásra a vizet, élelmiszert. Akkor és ott egyik művészünket sem találta meg a sziguránca.
Később a Pethő családot is kitelepítették, és kényszerlakhelyet jelöltek ki számukra. Az épületegyüttesből iskola, bentlakás lett…, és egyszer csak láss csodát: előbukkant a befalazott szoba. Természetesen a gazdag képzeletű nép a szoba rendeltetéséről azonnal legendát szőtt. „Olyan gazdag volt Pethő doktor, hogy ide rejtette el a kincseit! stb.“ És valóban, a Pethő család hatalmas kincset rejtegetett, az egyetemes erdélyiség kincsét, melyet a pénz és rendszerváltás, a rozsda, az infláció nem vihetett el.
A két család gyermekei, akik ma már túl vannak a nyugdíjkorhatáron, megőrizték a titkot, melynek, ha nem hívő lennék, akkor azt mondanám, hogy érdekes véletlenként jutottam birtokába. Erdőszentgyörgytől 3000 kilométerre találkoztam a Pethő család akkoriban még csak 5-6 éves kislányával. Ő, Ildikó, egy magyar ének- és tánckart vezetve skandináviai turnén volt. Az előadásukat, melyből kiütköztek a Kis-Küküllő menti népdalok, lelkesen megtapsoltam. Szép, jó műsort adott a magyarországi művészcsoport. A későbbi beszélgetésünk hazarepített. Haza a tanárnő otthonába, Erdőszentgyörgyre, és az én otthonomba, Magyarkirályfalvára. Így került elő az eset, melyről nem tud az irodalom, nem tud a művészettörténet. Szereplői megőrizték a hétpecsétes titkot. Csodálkozott is a másik hajdani gyermek, mai nyugdíjas budapesti illetőségű lakos, hogy tudok a titkukról, de megerősítette azt. S így, közel hatvan esztendő elteltével e titok többé nem titok, és merjük hinni, hogy a székelynek többé sohasem kell bujdosnia, menekülnie a saját hazájában, melyben befalazva élt valaha Szervátiusz Jenő szobrász és Bözödi Jakab György író. György Horváth László
Népújság (Marosvásárhely),

Egy majdnem elfelejtett erdélyi: Pásint Ödön
1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László „mártírok” – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává.
Pásint 1900-ban Torockószentgyörgyön született, apja akkor épp ott szolgáló unitárius lelkész volt. Tordán, majd Nagyenyeden tanult, 1920-ban Magyarországra repatriált. Középiskolai tanári oklevelet szerzett, két éven át Strasbourgban és Párizsban képezte tovább magát. Hírlapíróként kezdte kenyérkereső életét, de már igen korán, 1926-ban a magyar Miniszterelnökség sajtóosztályához hívták belső szolgálatra. 1934-től Bethlen István és további három miniszterelnök személyi titkára volt, egészen 1939-ig, amikor a miniszterelnökség kebelébe tartozó kisebbségi ügyosztályhoz helyezték át. Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásakor a Fővezérségi Magyar Királyi Kormány tanácsadói-szakértői megbízással rendelte az Erdélybe bevonuló hadsereg mellé.
Életútjának különleges „fejezete” az erdélyi ügyekkel kapcsolatos politikai-adminisztratív munka. A Székelyföldi Villamossági Rt. igazgatótanácsába 1942 végén hívták meg a miniszterelnökség képviselőjeként. Nem csoda azonban, hogy érdemi munkája e testületben viszonylag csenevész volt, hiszen a miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának napi ügyein kívül megbízásai közé tartozott az Erdélyi Külön Szolgálat vezetése, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központ felügyelete, az EMGE és az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek kormányzati istápolása (majd 1945 tavaszától a Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály teljes irányítása, a béke-előkészítő munkák jelentős részének szervezése, valamint a CASBI-rendelet által zárolt romániai magyar javak ügyeit intéző budapesti iroda vezetése).
Pásint, egyre inkább szembefordulva a Nemzeti Munkaterv révén „oroszlánkarmait” kimutató Gömbös jobboldali ideológiájával, később mindinkább Bajcsy-Zsilinszky Endre körének politikai tevékenységét segítette. Fokról fokra felismerte a nemzetiszocializmus terméketlenségét, illetve a hozzá kapcsolódó nagyhatalmi törekvések borzalmait. Az 1940-es évekre – amint özvegye, Bartha Mária megjegyzi – „a miniszterelnökség exponált német-ellenesei között tartották számon.”
1944-ben, a Szálasi-kormány megalakításakor Pásintot azonnal nyugdíjazták. 1945 elején a debreceni ideiglenes magyar nemzeti kormány megalakulásával viszont már ő kapta a feladatot, hogy Budapesten a városi közélet normalizálásának és az újjáépítésnek a szervezeti alapjait megerősítse. Baross u. 28. szám alatti lakásán Pásint összegyűjtötte azokat a miniszterelnökségi és miniszteriális tisztviselőket, akik ellenálltak a nyugatra való távozást elrendelő parancsnak, a szovjet hatóságokkal együttműködve pedig megindította a szervezett élelmiszer-ellátást.
A „debreceni kormány” Budapestre való visszaköltözésétől már miniszteri osztályfőnökként és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagjaként folytatta a Budapest újjáépítését célzó munkát.
1948-ban egészségi állapotára való hivatkozással nyugdíjazását kérte. 1950-ben alaptalan vádak miatt, illetve folyamatos zaklatások hatása alatt ötvenévesen önkezével vetett véget életének.
Nóvé Béla frissen megjelent Pásint-monográfiája – amint címe is jelzi – a nemzetiségi és kisebbségi pozíció elszenvedőinek szervezett támogatását emeli a Pásint-életmű előterébe. A kötet voltaképp az öngyilkosságba hajszolt (?) Pásint amolyan pályakép-rekonstruciója, minthogy a miniszterelnöki/miniszteri tanácsos munkásságát – legalábbis Nóvé szerint – nem dokumentálja kellő bőségű okirat ahhoz, hogy minden felmerülő kérdés megnyugtató válaszra találjon. „E mostani pályakép-rekonstrukciót kettős szándék vezérli” – írja a szerző új könyvéről. Egyrészt, hogy forrásközelből vizsgálja, valóban messze túlterjedt-e Pásint informális hatóköre hivatali beosztásán egy sor kényes, különös diszkréciót igénylő ügyben, másrészt „hogy Pásint kiterjedt kapcsolatai révén egyúttal felidézze a trianoni »elsodort nemzedék« megannyi érdemes alakját – főként a »hivatalos kisebbségmentők« egyéni tragédiákban bővelkedő sorsrepertoárját.” Nóvé Béla Hivatása: kisebbségmentő – Pásint Ödön pályaképe című, a Kriterion Kiadó gondozásában megjelent kötetét február 21-én, csütörtökön délután 6 órakor mutatják be. Köszöntőt mond Magdó János főkonzul, az est házigazdája. A könyvet bemutatja Hunyadi Attila történész. Az eseményen jelen lesz a szerző, Nóvé Béla is. Helyszín: a kolozsvári főkonzulátus rendezvényterme, Főtér 23. szám, a belső udvarban.
Jakabffy Tamás
Szabadság (Kolozsvár),

Thorma-levelek nyomában
Szép könyv, méltó Thormához – mondatja első rápillantásra a kiadvány külleme az olvasóval. Hogy aztán fokról fokra egyre inkább hatalmába kerítse az a sajátos hangulat, amelyet ez a nagy formátumú, képanyaggal gazdagon illusztrált kötet a maga egyes szám első személyes intimitásával áraszt. Hiszen leveleket tartalmaz: Thorma Jánosnak, a nagybányai festőtelep és szabadiskola vezetőjének, javarészt sorstársához, barátjához, a Budapestre távozott Réti Istvánhoz, valamint ismerőseihez írott, közvetlen hangvételű, őszinte megállapításait, emberi, művészi kitárulkozásait.
Ezeket az írásokat gyűjtötte egybe Sümegi György, egészítette ki esetenként a válaszlevelekkel, valamint a kortársak, tanítványok megnyilatkozásaival, és tárja kronológiai sorrendben az olvasó elé. Aki ilyenformán a levélíró szubjektumán keresztül ugyan, de bepillantást nyer egy történelmi-társadalmi átalakulásokkal, világégéssel és határmódosítással tarkított korszak művészeti forrongásaiba. Abba a sajátos légkörbe, amely a nagybányai művésztelepet létrehozta és belengte. A nagyvárosi művészeti központból, Münchenből jött Hollósy mesterrel, majd Thormával az élen Nagybánya mágnesként vonzotta a kor újító szellemű művészeit. De amint azt a Sümegi által idézett Börtsök Samu 1926-ban megállapította: „Egyedül Thorma tartott ki híven Nagybányán, és mestertársai távozása után is a legideálisabb önzetlenséggel fenntartotta a festőiskolát.” „Thorma munkássága a nagy történeti kompozícióktól a nagybányai táj lírai, vallomásos megörökítéséig terjed. Másik életműve, a művészetszervezőé, Nagybánya (szabadiskola, kolónia, a Nagybányai Festők Társasága) vezetőjéé: mindkét hazában, Magyarországon és Erdélyben a képzőművészeti kultúra terjesztéséért, fejlesztéséért és a fiatal képzőművészekért (magyar, román és más nemzetiségűekért is) vállalt szolgálata. (…) A levelezése tükrében ennek a közösséget szolgáló festőnek, vezető Mesternek járhatunk a nyomában” – összegzi a 368 oldalas kötet főszereplőjének, Thorma Jánosnak a munkásságát Sümegi, aki könyvében külön tanulmányban is méltatja az alföldi Kiskunhalas szülöttének, a Münchent és Párizst is megjárt Székely Bertalan-tanítványnak, a leghűségesebb nagybányainak az életművét.
A „magyar Barbizonnak” a szerepét mára már senki sem vitatja, aminthogy vezetőjének, Thorma Jánosnak a tehetsége sem képezheti vita tárgyát. De száz egynéhány évvel ezelőtt mindez korántsem számított evidenciának. 1892-ben dr. Nyári Sándor a Pesti Naplóban imigyen ír: „Thorma János A szenvedők czímű temető képe igazán szánandó objectum a kiállításban. Rajz, festék, kompozitió kritikán aluli, nincsen a képen a tehetségnek legkisebb nyoma sem. (…) A sujet maga is kellemetlen, az ilyen sujet szép megoldásához tehetség kell, a próbálkozás visszataszítóvá tette”. Két évvel később, 1894-ben ugyanezt a festményt, Thorma első nagy képét, a Párizsi Szalon Mention honorable elismeréssel illette.
A magyar főváros később sem mutatkozott túlontúl befogadónak. „A közönség legnagyobb részt kinevet bennünket” – panaszkodik Rétinek egy 1897-ben írott levelében Thorma, megjegyezve, hogy a látogatók csupán egyetlen, giccsbe hajló képet „bámulnak” különleges élvezettel.
A levelek egymásutánja felvillantja a művek keletkezése és fogadtatása körüli hangulatot, a művészek megélhetési gondjait, szólnak a napi betevőért tett kényszerengedményekről, amelyeket gyakorta efféle indulatosan sarkított kifakadások fűszereznek: „a műkereskedők mindig rablók voltak, egyik sem vesz tisztességes művészetet, csak giccset”.
A Thorma-levelek hangvételéből, stílusából írójuk karizmatikus egyéniségére, szakmai igényességére, hivatástudatára, vezetői képességére, becsvágyára, impulzív, lobbanékony természetére, érzékenységére, egyszóval sajátos lelkialkatára is következtetni lehet.
„Thorma volt az első a nagybányaiak közül, akinek nevét múzeum őrzi” – állapítja meg Sümegi. A kiskunhalasi Thorma János Múzeum pedig, a kutatómunka támogatásával és kiállítások rendezésével, tevékeny részt vállal névadója emlékének megőrzésében, tevékenysége népszerűsítésében. A fekete-fehér fotókat és dokumentumokat, valamint színes reprodukciókat tartalmazó, igényes kötet is a Thorma János Múzeum Könyvei sorozat 37. kiadványaként látott napvilágot.
Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig – Thorma János levelezéséből, Thorma János Múzeum, Halasi Múzeum Alapítvány, Kiskunhalas, 2012.
Szabadság (Kolozsvár),

Antal Árpád: Erdélyi kormányt és Székelyföld autonóm fejlesztési régiót
Erdélyi regionális kormány, és Székelyföld, autonóm státusú fejlesztési régió megalakítását tartaná ideálisnak a háromszéki RMDSZ. Antal Árpád, sepsiszentgyörgyi polgármester és Klárik László szenátor által bemutatott, statisztikai adatokra támaszkodó tanulmány arra mutat rá, hogy az ország regionális átszervezésekor a jelenleginél jóval kisebb – 800.000 – 1.500.000 lakosú – és gazdaságilag homogén régiókat kellene kialakítani.
Antal Árpád rámutatott, hogy 2006-ban a parlament elfogadta azt a kerettörvényt, amely megteremti a jogi keretet az ország decentralizálásához, így a dekoncentrált intézményeket át kellene adni a megyei önkormányzatoknak, a prefektúra hatásköreit drasztikusan meg kellene nyirbálni, és a jelenleginél kisebb régiókat kell létrehozni, és a fuldokló túlközpontosított államigazgatás hatásköreit pedig regionális kormányoknak kellene leosztani.
Antal Árpád szerint ez lenne az ideális változat, arra törekednek, hogy ehhez minél közelebb kerüljenek, ám a szakmai viták lehetőségét nehezíti, hogy az RMDSZ-en kívül még egyetlen romániai párt és a kormány sem készített tanulmányt arról, hogy mire alapozzák az ország regionális átszervezés szükségességét.
A szövetség szakemberei által készített elemzések pedig arra mutatnak rá, hogy a jelenlegi régiós felosztásból az ország veszített. Klárik László szerint a jelenlegi nyolc fejlesztési régió létrehozásával, valójában szőnyeg alá seperték a problémákat, azáltal, hogy gazdag és szegény megyéket egy régióba soroltak, valójában elrejtették a fejlődési különbségeket, így egy statisztikai manőverrel Románia homogénnek mutatkozott. Eközben azonban a gazdag megyék fejlődtek, a szegényebbek pedig lemaradtak. Arról kellene meggyőzni a román politikusokat, hogy az RMDSZ régióátszervezési javaslata nem jelent semmiféle veszélyt, az valójában Románia érdekét szolgálja, mondta Klárik László.
Antal Árpád elmondta, hogy sikerült statisztikai adatokat gyűjteniük, amelyek Székelyföld életképességét és gazdasági erejét mutatják. Ez szerint tavaly a megyei pénzügyi igazgatóságok által begyűjtött és a központi költségvetésbe befizetett egy főre eső összegek alapján az ország 29 megyéje az országos átlag alatt teljesít, és 12 megye teljesít a romániai átlag felett. A jól teljesítő megyék közül kilenc erdélyi, és közöttük vannak a székelyföldi megyék is, mutatott rá Antal Árpád. Hozzátette: Kovászna megye 4,4 százalékkal, Hargita megye 10,1 százalékkal és Maros megye 13,4 százalékkal teljesít az országos átlag felett.
A közkasszába való befizetések tekintetében a legrosszabbul teljesítő tíz megye között nincs egy erdélyi sem, ebből világosan kitűnik, hogy Erdély viszi a hátán az országot, és a székely megyék azok közé tartoznak amelyek előre húzzák az országot és nem fékezik azt. „Semmi okunk nincs arra, hogy kisebbségi komplexusunk legyen”, mondta Antal Árpád, aki szerint a statisztika úgy van felépítve, hogy a központosítást erősítse, hiszen a nagyvállalkozások befizetései nem jelennek meg a megyéknél, azok külön statisztikában szerepelnek, és az energetikai, távközlési, pénzügyi ágazat összes befizetése Bukarestbe csapódik le. Ez is hamis képet mutat, ezért tudják azt mondani, hogy Bukarest tartja el Erdélyt is.
A háromszéki RMDSZ által elkészített tanulmány szerint 1995 óta, romlott a helyzet a megyék fejlettsége közti különbségek tekintetében. Például az ugyanabba a fejlesztési régióba tartozó Vrancea és Konstanca megyék bruttó nemzeti terméke (GDP) között 26 százalékról 72 százalékra nőtt a különbség. Temes és Hunyad megyék között pedig 36 százalékról 63 százalékra emelkedett a különbség. A régiók között, és a régiókon belüli megyék között is látszanak különbségek, hogy a gazdagok fejlődtek, a szegényebbek pedig lemaradtak. Antal Árpád szerint az is gondot jelent, hogy a fejlesztési pólusoknak számító városok verseny nélkül kapják meg a felzárkózásra szánt pénzek nagyobbik részét. Például a Központi Fejlesztési Régióban az integrált városfejlesztési programban Szeben, Brassó és Marosvásárhely verseny nélkül megkapta a rendelkezésre álló pénzalap 80 százalékát, és a maradék 20 százalékért versenyeztek a többi városok.
Klárik László, háromszéki RMDSZ szenátor arra is rámutatott, hogy tavaly Románia GDP-jel 134 milliárd euró volt, és a Regionális Fejlesztési Alapból lehívható EU-s támogatások ennek alig 0,6 százalékát jelentették, és csak 0,2 százalékot sikerült lehívnia az országnak. Klárik László szerint több pénzbe fog kerülni a regionális átszervezés mintha száz százalékkal növelnék az uniós pénzek lehívásának hatékonyságát.
Klárik László szerint a jelenlegi régióknak nincs regionális identitásuk, hiszen Párizsban senki nem úgy mutatkozik be, hogy „a 7-es számú központi régióból származok, hanem azt mondja, hogy erdélyi vagy székelyföldi”.
Ugyanakkor sok hamis információ terjed arról is, hogy milyen elvárásai vannak az Európai Uniónak a régiókkal kapcsolatosan, hiszen a régiók közigazgatási hatáskörrel való felruházása nem uniós kötelezettség. Az viszont uniós ajánlás és a régiók kialakításának szabályzatában szerepel, hogy földrajzi és gazdasági kritériumok mellett érvényesülnie kell a történelmi és kulturális kritériumoknak is.
Antal Árpád leszögezte: a gazdasági teljesítőképességről szóló statisztikai adatoktól függetlenül, a mindenkori román kormány figyelembe kell vegye azt is, hogy az országban van hét olyan megye, ahol jelentős számú magyar közösség él, amelynek akaratát nem szabad figyelmen kívül hagyni.
„Az idei év Székelyföld számára meghatározó”, mondta Antal Árpád, aki arra kéri a szórványban, vagy számbeli kisebbségben élő magyar közösségeket, hogy ezúttal legyenek szolidárisak a székelyekkel, mert ez az átszervezés elsősorban róluk szól. Például a besztercei, vagy máramarosi magyar közösség életét nem befolyásolja olyan mértékben, mint a székelységét, hogyha közigazgatási hatáskörök kerülnek olyan régiókhoz, ahol nincsenek számbeli többségben a magyarok. Emiatt ugyanis Székelyföldön nemzetpolitikai szempontból fontos intézmények jövője foroghat kockán. Például a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumról már nem a Kovászna megyei tanács, hanem egy régiós tanács dönt. „Sok évig szolidárisak voltunk a szórványban, számbeli kisebbségben élő magyarokkal szemben, idén azt kérjük, legyenek szolidárisak velünk, a regionális átszervezés a mi jövőnkről szól”, mondta Antal Árpád.
Az elkövetkező időszakban a kevesebb megyét magába foglaló fejlesztési régiókra van szükség – mondta Tamás Sándor csütörtökön Szebenben, a Központi Fejlesztési Régió soros ülésén. A régiótanács-elnök szerint csak így lehet eredményesebben lehívni a fejlesztésre fordítható EU-s pénzforrásokat. „A legideálisabb megoldás az lenne, ha minden megye a szabad társulás elve alapján maga dönthetne, hogy kivel akar egy régióba tartozni, mert természetellenes, hogy például Vrancea megye Konstancával van egy régióban. Ugyanígy működésképtelen, hogy Kovászna mások mellett Fehér megyével alkosson egy egységet, hiszen a két megye között semmi közös kapcsolódási pont nincsen" – fogalmazott.
A Központi Fejlesztési Régió Tanácsának csütörtöki legfontosabb döntése révén a Régió Fejlesztési Ügynökség átveszi a gazdasági minisztériumtól azt a több mint 750 pályázatot, amelyeket kis- és középvállalkozók Európai Uniós pályázatokra nyújtottak be és évek óta feldolgozatlanul állnak Bukarestben. „Ezzel a döntéssel több ezer munkahely létesítése elől gördültek el az akadályok, hiszen a pályázatokat hamarabb fel tudjuk dolgozni regionális szinten, mint a fővárosban" – mondta Tamás Sándor.
Kovács Zsolt
www.slagerradio.ro
Erdély.ma,

A közös kulturális örökség ápolása
A várbeli rendezvények üzenete
Az idén is – folytatva az előző évi kezdeményezést – a marosvásárhelyi várban március 15-e alkalmával az EMNT és az RMDSZ olyan rendezvényeket szervezett, amelyeknek célja az volt, hogy politikamentesen idézze fel az 1848-1849-es forradalom hangulatát. A régészeti történeti múzeum (volt katonai sorozó épülete) tanácstermében érdekes – Marosvásárhelyhez kötődő – történelmi részletekről meséltek, a kávézóban pedig a huszárokról, a kokárdáról hallhattak előadást az érdeklődők, volt magyarruha- bemutató, bajuszverseny, s végül népdalest. A rendezvények visszhangjáról Soós Zoltánt, a Maros Megyei Múzeum vezetőjét kérdeztük.
– Jó volt látni, hogy március 15-én a Múzeum kávézóba és az emeleti tanácsterembe nagyon sok gyerek, fiatal jött el, akikhez talán sokkal közelebb került így mindaz, amit az 1848-as forradalom jelent az összmagyarságnak. Üzenet is volt: lehet közösen politikamentesen is ünnepelni.
– Valóban az volt a megyei múzeum szándéka, hogy az idei ünnepség ne csak a Postarétre, vagy azokra a már megszokott kinti helyszínekre szorítkozzon, ahol beszédek hangzanak el és koszorúznak az elöljárók, lehetőséget akartunk biztosítani az érdeklődőknek, hogy kötetlenebb formában kapcsolódjanak be a rendezvényekbe. Ezért támogattuk az EMNT tavalyi kezdeményezését, ami igen népszerűnek bizonyult: felidézték a budapesti Pilvax kávézó hangulatát. Emellett az idén hangsúlyozottabban volt jelen az RMDSZ is. Az emeleti teremben fotókiállítás nyílt, ott is készíthettek az óvodások, kisdiákok kokárdát, csákót, az 1848-as eseményekhez kötődő témákat rajzolhattak a kisebbek, és este Marosvásárhely legavatottabb történészei (László Lóránt, Spielmann Mihály, Tamási Zsolt, Novák Zoltán moderátorként) új megközelítésben mesélték el az 1848- 1849-es forradalom legfontosabb mozzanatait. Ezután pedig a filmklub keretében néhány markáns, 1848-at taglaló filmet (Hídember, Szegénylegények) láthattak az érdeklődők, és az est fénypontja a közös táncház, éneklés volt, ami jó példa arra, hogy a nemzeti ünnepen közösen is tudunk ünnepelni.
– A Maros Megyei Múzeumnak nem ez az első olyan kezdeményezése, amely élővé teszi a múltat, több kulturális rendezvény partnere is az intézmény. Világszerte a nagy múzeumok ma már olyan interaktív módszerrel szerveznek kiállításokat, amellyel valóban – a kor vizuális igényeinek megfelelően – vonzóbbá teszik a rendezvényeket. Talán erről is szólt a március 15-i várbeli program?
– Az idén több olyan művelődési együttműködésnek volt partnere a múzeum, ha nem mással, a helyszín biztosításával, mint a felolvasó-maraton, filmmaraton a magyar kultúra napján. A szervezéskor derült fény arra, hogy vannak olyan kulturális és médiaszervezetek, amelyek fel tudják vállalni színvonalas rendezvény szervezését, lebonyolítását. Ezért is a múzeum továbbra is nyitott az ilyen civil kezdeményezések irányában. Hasonló, interaktív módon szervezzük meg a már hagyományos saját rendezvényeinket, mint a Múzeumok éjszakája, továbbá az idén 100 éves Kultúrpalota születésnapi ünnepségét. Nemsokára megnyílik a Leonardo-kiállítás, és őszire lesz fotótörténeti tárlat is. Nyilvánvalóan azt is kezdeményezzük, hogy hasonló román kulturális rendezvények is helyet kapjanak a várban, hiszen nyitottak vagyunk minden kultúra felé. Ebben partner a Nemzeti Színház L. Rebreanu társulata, a 74 színház stb. Azt szeretnénk, hogy a vár a magyar és román kultúra tégelye legyen.
– Mindezek beindulása attól is függ, hogy mikor lesz újra működőképes a vár, mikor fejezik be a felújítási munkálatokat.
– Sajnos, pénzhiány miatt leálltak a munkálatok, holott alig 60%-ban készültek el vele. Hasonló helyzetben vannak a régészeti feltárások, állagmegőrző munkálatok is. Jelenleg az infrastruktúra kiépítésénél tartanak, folyamatosan távolítják el a töltésréteget. Az viszont jó hír, hogy a várostörténet szempontjából értékes régészeti leletanyagra bukkantunk, ezekről később számolunk majd be. Fontos része az újjáépítésnek az északi fal renoválása, hiszen itt volt a régi kapu, ugyanakkor érdekes építészeti feladat lesz a turisztikai információs központ megépítése, ami egyaránt kihívás a közönségnek és a kivitelezőknek, ugyanis egy olyan új struktúra lesz, amely nem illik ugyan a várba, de – a párizsi Louvre-ban látható üvegpiramishoz hasonlóan – lehet, hogy egyedi arculata miatt vonzó lesz. A kapu és a szabók bástyája közé építünk egy amfiteátrumot – amelynek pincéjébe téglaégető kemencét illesztünk be –, ez előadótér újabb helyszíne lehet majd a várbeli rendezvényeknek, igaz, azzal a feltétellel, hogy itt többet nem rendeznek Marosvásárhelyi Napokat, borfesztivált és más nagyobb jellegű megmozdulást, amivel tönkretehetnék a restaurálás után kialakított létesítményeket. Mi is szeretnénk, ha minél előbb folytatódnának a munkálatok, hiszen igény van arra, hogy ezt a helyszínt a korábban említett célokra használják a marosvásárhelyiek.
– A múzeum a megyei tanács hatáskörében van, míg a vár a polgármesteri hivatal irányítása alatt áll. Ismerve a két intézmény közötti politikai konfliktust, mi a garancia, hogy valóban az ön által említett kulturális központ fog működni a várban?
– Sajnos, a konfliktus a tavalyi helyhatósági választásokat követően sem oldódott fel. Ezért szándékomban áll marosvásárhelyi tanácsosként egy olyan különálló igazgatóság létrehozását kezdeményezni, amely kizárólag a várat igazgatja és nemcsak adminisztrációval, hanem elsősorban kultúrme-nedzseléssel foglalkozik. A várban minden közösség meg kell találja a helyét olyan színvonalas színházi, képzőművészeti, fotóművészeti, zenei rendezvényeken, amelyek tükrözik a valódi erdélyi szellemiséget, és a jövőre mutatnak. Van már egy jó csapat, amely képes ezt megszervezni, és sikerként könyvelhetjük el, hogy a múzeumban szervezett március 15-i rendezvények is ezt bizonyították.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely),

Csoma-napok rangos konferenciával
A kulturális kínálat tekintetében a megszokottat hozza a ma kezdődő Kőrösi Csoma Sándor-napok programja, de a tudományos konferencia vonatkozásában az idei rendezvény az eddigi legtekintélyesebb – mondta el érdeklődésünkre Gazda József szervező, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület vezetője.
Az idei, 24. konferencia témája is hozzájárult az előadók táborának több mint negyven főre való duzzadásához: Mi a magyar? – erről a kérdésről értekeznek a több kontinensről érkező szaktekintélyek. Japánból, Finnországból is érkeznek előadók, Párizsból, Torontóból küldött tanulmányokat is felolvasnak, bemutatják a Kőrösi Csoma Sándor – lelki élet, vallásosság című, átfogó kötetet.
A gazdag kínálat mellett árnyékos oldala is van az idei Csoma-napoknak. „Ilyen még soha nem volt, holnap kezdődik a rendezvény, s ma még nem tudjuk, miből fedezzük a kiadásokat” – mondta el tegnap délután Gazda József.
A Kovászna legszínvonalasabb kulturális eseményének számító rendezvény költségvetése harmincezer lej körüli, eddig még egy lej sem folyt be a szervezésre, mivel a letett pályázataikat még nem bírálták el, és azt sem tudják, pozitív lesz-e a pályázatkiírók döntése. „Menekülni nem lehet, a könyvet kinyomtatták, már kötik, a vendégek is érkeznek, így az anyagi bizonytalanság óriási terhet jelent” – mondta el a szervező.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Szösszenet az eltántorgókért
Időről időre feljajdul a magyarság még Erdélyben maradt része, hogy fogyunk. A legutóbbi statisztikai adatok szerint több százezren „tántorogtak” el közülünk, hogy idegenben keressék a betevő falatot. Hisszük-e vagy sem, amit a hivatalos számok mondanak, a magunk dolga, annyi azonban bizonyos, hogy olyan városok, mint Arad, Temesvár, Déva, Nagyszeben, de olyan tájrészek is, mint Krassó-Szörény, a Zsil-völgye, Máramaros lassan „kiürülnek” a magyaroktól.
De más vidékeken is megritkultunk, olyan nagyvárosban például, mint Kolozsvár, már messze húsz százalék alatti az arányunk. Nemrég még azzal nyugtatgatták magukat az erdélyi magyar vezérek, hogy ha szám szerint csökkenésben is vagyunk, hányadában nem. Hát most már ez sem áll, hiszen jobban zsugorodik létszámunk, mint a többségieké.
Munkahely hiányában mennek az emberek más világrészekre. Székelyföldről is. Kanadában találkoztam olyan székely családdal, amelyből mind a hat gyerek az amerikai tájakon munkálkodik, csak az öregek maradtak idehaza, amíg ki nem vitték őket a temetőbe. De akik Romániában maradnak, azok közül is sokan nem a szülőföldön keresnek megélhetést. Csak fel kell csapni a bukaresti telefonkönyvet, hogy meggyőződjünk erről, bár már a második nemzedék Öcsi helyett Luci lesz, s a Nagyból Naghiu, a Labancból Lobonţ, a Kurucz Curuţiu, sőt találkoztam egy árva magyar szót nem tudó Alexandru Petőfivel is. Ez az a beolvadás, amely ellen nehéz harcolni, hiszen a szívnek, érdeknek nemigen lehet parancsolni.
Persze, ha az emberek előtt lenne egy optimista jövőkép, akkor csökkenteni lehetne az elmenetelt, a beolvadást, és növelni a most nagyon alacsony gyerekvállalási kedvet. Sajnos, semmi jóra nem számíthat az erdélyi magyar polgár. Sőt, az anyaország felől is hideg szelek fújdogálnak: lemondtunk rólatok – mondja több odaáti politikus.
Sokáig berzenkedtem Kós Károly Kiáltó szójának ama tétele ellen, hogy „a régi Magyarország nincsen többé! Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi.” Belátom, igaza volt, hiszen mindegyre hallanom kell, hogy Magyarország már nem is akar a régi lenni.
Román Győző
Székely Hírmondó.
Erdély.ma.

Török Gáspár: Marosvásárhely fotótörténete
Tudták-e azt, hogy a Marosvásárhelyen tevékenykedő Bolyai János még Daguerre, a fénnyel írt képrögzítés technikájának feltalálója előtt rájött arra, hogyan lehet elméletben a camera obscura képet fixírozni? S hallottak-e arról, hogy a Székelyföldet bejáró Orbán Balázs Párizsban Victor Hugo fiától tanult meg fényképezni? Ilyen és ehhez hasonló érdekes adatokat közöl a múlt kedden délután a Bernády Házban bemutatott kötet.
Török Gáspárt a marosvásárhelyieknek nem kell különösebben bemutatni, hiszen több évtizedes fotós tevékenységével – a Marosvásárhelyi Fotóklub oszlopos tagjaként – a kiállításokon való szereplésével méltán öregbítette a város hírnevét. Ezúttal fotótörténeti kutatóként, íróként mutatkozott be, a különböző alkalmakra íródott – marosvásárhelyi, romániai és erdélyi vonatkozású – dokumentációt foglalt össze egy kis könyvecskébe úttörő munkaként, hiszen ilyen jellegű kötet még nem látott napvilágot. Anyagiak hiánya miatt kevés a kötet illusztrációja, de lehet, hogy ez elvonta volna a figyelmet, azonban azok, akik eljöttek a bemutatóra – a szerzőnek köszönhetően, saját gyűjteményéből – eredeti daguerrotípiát, kalotípiát láthattak, ugyanakkor igazi kuriózumként azt a papírcsíkot is "megtapinthatták", amely a fotógyár elődjének számító Horváth testvérek műhelyében készült.
Mindaz, ami a könyvben van, alátámasztja, hogy Marosvásárhely valóban a fotográfia városa, és ennek a hobbinak, szakmának, művészeti ágnak olyan szálai indultak el innen a székely fővárosból, amelyek a fotográfia hőskorszakában behálózták Európát, s ennek ékes példázata az a marosvásárhelyi Szabó Iván, aki részt vett az 1848-as forradalomban, majd kardját Skóciában fényképezőgépre cserélte le, és így vált híressé.
A kötetet nemcsak azoknak érdemes elolvasni, akik a fotográfia iránt érdeklődnek – s van most belőlük elég –, hanem a lokálpatriótáknak is, hiszen érdekes kultúrtörténeti epizódok rajzolódnak ki a sorokból. A könyvnek több szempontból is jelzésértéke van. Egyrészt, mert számos olyan fotográfus nevét tartalmazza – köztük XIX. században tevékenykedő úttörő nőkét –, akikről a szerző is azt állítja, külön tanulmányt érdemelnének.
A kötet külön érdekessége és erről máshol eddig nem olvashattak az érdeklődők, hogy a szerző könyvbe foglalta a marosvásárhelyi fotópapírgyártás történetét, amely a Horváth testvérek kísérleteitől, egy garázsban felállított műhelyből indult, és a japán licenccel felépített, több évtizedig működő Azomures gyár bezárásával ért véget.
S ha már a jelentős fotós elődökről van szó, nem maradhatott ki a kötetből Marx József, mindenki Jóska bácsija, a Marosvásárhelyi Fotóklub alapítója. A szerző igen érdekes beszélgetést közöl vele, amiből sok érdekes kuriózumra is fény derül. Ugyancsak ebben a kötetben lát napvilágot először – alaposan dokumentálva – a Marosvásárhelyi Fotóklub hat évtizedes története is.
Jelzésértékű a kötet azért is, mert alátámasztja azt a több évtizedes kezdeményezést, törekvést, hogy létesüljön Erdélyben egy önálló fotográfiai múzeum. A kötetben szereplő fotósok neveiből ítélve van tehát, amit kutatni, és meggyőződésem, hogy több – a kötetben is szereplő fotográfusok által készített – fénykép még megtalálható magángyűjtőknél vagy a témához kevésbé értő régiségkereskedőknél. Félő, hogy a hozzá nem értés miatt ezek az értékek elvesztődnek. Ezért kellene összefogjunk annak érdekében, hogy önálló intézményként létrejöjjön a fotográfiai múzeum Erdélyben, vagy ha ez még túl merész elképzelés, a Maros Megyei Múzeum hozzon létre fotótörténeti szakosztályt.
A Török Gáspár által írt kötet is bizonyítja: Marosvásárhely is jelentősen hozzájárult az egyetemes és ezen belül a romániai, erdélyi fotográfia történetéhez, s van amit még kutatni e szakterületen is.
A könyvet Vajda György újságíró, valamint dr. Pál Antal Sándor ny. levéltáros, akadémikus ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
(erdélyi)
Török Gáspár: Marosvásárhely a fotográfia városa
Népújság (Marosvásárhely)

Hogyan rabolják ki Erdélyt a nemzeti egység szellemében
Constantin Niţă miniszter éppen ezt teszi: miközben a legnagyobb modernitással viszi előre a haza jólétét, aközben porba döngöli és szétveri az egyetlen ágazatot, amelybe még beleszólása van: az energiaügyet.
Igen, tudom: ez egy olyan ágazat, amely sok éber és okos srác zsebét megtömte. De ők legalább ezt az „okosságot" megjelenítő pártok akaratából, szívesen tették.
A Romgaz és a Transgaz – vagy ezek menedzsmentjének – Bukarestbe való költöztetése a „regionalizálás" lázas előkészületeire utalnak: mindent a fővárosba költöztetünk, a felelősséget decentralizáljuk és a forrásokat központosítjuk: amolyan „tietek a munka, mienk a pénz" felállás. És mindez akkor zajlik, amikor nekünk azt mondják, hogy válság van és csak így lehet egységes a nemzet – de a háttérben ugyanazt a nemzetet kirabolják, éljen az Medgyesen, Tecuci-on, vagy Máramarosszigeten.
Az első, a erdélyi földgázlelőhely felfedezése óta, amit a Maros megyei Kissármáson találtak 1909-ben, a fővárosok minden elsőbbséget elvitattak: de sem a királyi Budapest, sem Bukarest (a kommunizmust is beleértve) nem merte elvenni Erdélytől a korona gyöngyét. Ez, Nita szerint talán a hálaadás gesztusa, hogy az itteni emberek egykor tisztességet kaptak, akkoriban, amikor a fiatal Jászvásár mellett élő gyakornok Brassót választotta lakhelyül.
Vajon milyen lenne, ha az összes német vállalatnak egyszer csak kötelezővé válna a székhelyét Berlinbe költöztetni? A franciáknak meg Párizsba, és az olaszoknak meg Rómába? Ahelyett, hogy terveket rajzolgat a térképen, a miniszterelvtárs elgondolkozhatna azon, hogy miért nem érik el soha az 1976-os szintet, amikor a földgázkitermelés 29,8 milliárd köbméter volt – ma nyolcszor kevesebbet termelnek ki, „hála" a minisztériumok papírmunkájának. Gondolkozzon el azon is, hogy Medgyesen az ágazat legjobb munkásai és specialistái vannak és a Bukarestben összezsúfolódott bürokrácia nem megoldás.
De itt a politikai játszmák uralkodnak. Miután Szebent és Brassót szembeállította egymással, a miniszterelvtárs most ugyanezt tenné Erdély és Bukarest esetében is. Elvették az ásványvizeinket, a rezet, az aranyat, az ezüstöt, az autópályákat – mindenről a miniszterek döntenek: ott adják el darabról darabra Romániát, nem Medgyesen Tecuci-on vagy Máramarosszigeten.
Nagy hiba, amit Nita csinál: nincs elképzelése, úgy látszik nem érti, mik a románok prioritásai, és talán ezért látja Romániát Bukarest csatlósának: és a harmonikus fejlesztés helyett egy olyan adminisztratív-pénzügyi függőségben tart, amiről sem a régebbi Budapesti vezetés, sem a kommunisták nem is álmodtak.
Hogy érthetőbb legyen, itt egy Moldvai példa: Onesti városa a RAFO adókból élt, a település GDP-jének majdnem 80 százalékát a RAFO adta, de a vállalatot tönkretették és ezzel a várost is. Ez vár Medgyesre is, ahol a Romgaz és a Transgaz adóiból 65 százalékot kapnak vissza fejlesztésekre. Kétlem, hogy Nita értené. Ahogy tudom, már szemet vetett az egyik bukaresti székhelyre is, ami a Hristo Botev utcában van. Szerveztek egy állásbörzét is, ahol azt mondták a munkakeresőknek, hogy egy németországi képzésen kell részt venniük, ahonnan majd a fővárosba mennek dolgozni. Csakhogy a kényelmes miniszteri fotelekből, nem látszik az, hogy mit jelentene, ha egy teljes város, vagy teljes Erdély az utcára vonulna.
Az az ötezer medgyesi, aki két hete tüntetett, még ezreket tud maga köré gyűjteni, hogy megvédjék Erdély erőforrásait. És itt meg is állok, jó lenne mindenkinek elképzelni, milyen pénzügyi önrendelkezésünk lehet, amikor az indítógombok mindig a minisztereknél vannak.
Nita elvtárstól csak annyit kérek: képzelje el, hogy az a gomb egy pánikgomb.
Sabin Gherman
citynews.ro M&L
Erdély.ma

Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után 4.
Az erdélyi magyarság sorskérdései megoldásának alfája és omegája a külpolitika. Az elmúlt száz évben, tetszik ez vagy sem, Erdély és az erdélyiek sorsáról mindig mások döntöttek: Trianonban a nagyhatalmak, Trianon után Bukarest, Bécsben a német-olasz döntőbíróság (nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy e döntést mind megszületése előtt, mind azután a román fél elfogadta, az tehát nem diktátum, hanem kifogástalan nemzetközi döntőbíráskodás volt), 1944/45-ben a román majd a szovjet hadvezetés, Párizsban ismét a nagyhatalmak, majd megint csak Bukarest. Bukarest pedig ragaszkodik státuszához, olyannyira, hogy még az elvi lehetőségét is meg akarja szüntetni annak, hogy az erdélyiek maguk dönthessenek sorsukról, mi más oka lett volna, hogy külön szabályozás született a regionális pártok ellehetetlenítéséről.
A bukaresti politikát pedig Trianon óta a homogén nemzetállam megteremtésének igyekezete vezérli, s tesz is ezért minden történelmi korszakban olyan eszközökkel, amelyek az adott helyzetben bevethetőek. Statárium, népirtás, etnikai diszkrimináció, pszichológiai hadviselés, erőszakos ortodox terjeszkedés, jogi példastatuálás etnikai konfliktusok esetén (milyen kemény üzenete van annak hogy a román titkosrendőrség által szervezett marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélték csak el!), ideológiai hadviselés (dákoromán elmélet, a román történelem túlhősiesítése, a magyar teljesítmények elhallgatása) mind bevetésre került az elmúlt évszázadban. Ilyen helyzetben aligha remélhető, hogy a sovinizmus mákonyával átitatott román hatalom meggyőzhető arról józan érvekkel, hogy a magyarság eltüntetése helyett közjogi kompetenciákat adjon e közösségnek, hogy maga döntsön saját problémáiról.
Az RMDSZ vezetői előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a nemzetközi s ezen belül az európai fórumok nem mutatnak nagy érzékenységet irányunkban. E helyzetet viszont épp ők alakították ki azzal, hogy nem fordítottak kellő energiát arra, hogy az erdélyi magyarságot érő többszintű diszkrimináció tényét s a helyzet megoldásának autonomista modelljét megfelelőképpen népszerűsítsék. Sőt. És itt érkeztünk el tulajdonképpeni témánkhoz. A sokat emlegetett Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt visszájára fordítani. 1993-ban Románia bizonyítási kényszer alatt volt az Európa Tanácsi felvétel előtt emberi jogi s azon belül kisebbségpolitikai szempontból. Józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy ebben a helyzetben a magyar érdek az lett volna, hogy minden lehetséges nemzetközi fórumon, de leginkább az Európa Tanács irányában egymás mellett mutassuk be jogsérelmeinket s azok hosszú távú orvoslási lehetőségét, az Európa több részén is kiválóan működő többszintű autonómia modellje által. Ennek elvi lehetősége már megvolt, hiszen az RMDSZ élén fél éve már nem a végsőkig autonómia-ellenes Domokos Géza állt, hanem a magát mindmáig autonomistának valló Markó Béla, az autonómia célkitűzését illetően pedig konszenzus volt a politikum, a civil szféra, az egyházak s a sajtó berkeiben.
Mi történik ehelyett? Az RMDSZ három élvonalbeli politikusa, Frunda György szenátor, Tokay György képviselőházi frakcióvezető és Borbély László képviselőházi frakcióvezetőhelyettes szövetségi mandátum nélkül részt vesz a Project On Ethnic Relations (PER) által szervezett, a román hatalommal való 1993. június 15-és 16-án Neptunfürdőn zajló tárgyaláson. A három élvonalbeli RMDSZ-es politikus az autonómiaprogram képviselete helyett néhány, sorsunkon alapvetően nem javító engedmény ígéretének fejében alkalmat ad arra, hogy a román hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen. Az eseményről tudósító David Binder 1993. július 20-án egy pontatlanságoktól hemzsegő az erdélyi magyarság irányában igazságtalan s a román hatalom kisebbség-barátságát kiemelő cikket jelentetett meg. Nem rójuk fel Frundáéknak David Binder minden ferdítését, de annál inkább azt, hogy lehetőséget adtak a nyílt, magyarellenes és korrupt, kriptokommunista román hatalomnak arra, hogy magyarbarát színben tetszelegjen a Nyugat előtt, az ET felvételt közvetlenül megelőzően. Márpedig tagadhatatlan, hogy a román hatalom kozmetikázását célzó propaganda-cikkek születtek meg a neptuni tárgyalóknak köszönhetően. Már a címek is beszédesek: „Románok és magyarok valamelyest erősítik az egymás közti bizalmat” (szóban forgó NYT cikk), „Románia bővíti a magyar kisebbségi jogokat” (International Herald Tribune, 1993. július 21.)
A neptuni tárgyalásról az első híradás Erdélyben „Csend vagy béke” címmel jelent meg egy interjú formájában, melynek keretében Gyarmath János, a Romániai Magyar Szó főszerkesztője kérdezte a magyar részvevőket a neptuni tárgyalásról. A szövegből kiderül, hogy Neptunban a tárgyalássorozatnak immár negyedik fordulójára került sor. Az RMDSZ hivatalos fórumainak háta mögött „magánemberként” tárgyalók hangsúlyozzák, a pragmatikus szemlélet életképességét, a „kiegyensúlyozott reálpolitika” fontosságát.
Az autonómia célkitűzését komolyan vevő nemzeti tábor oldaláról elsőként a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) szólalt meg 1993. augusztus 7-én egy hivatalos nyilatkozat formájában. A Toró T. Tibor által elnöki minőségben szignált dokumentum kérdések formájában világít rá a Neptun-gate lényegére, melyekből a keret szorításában csak szemezgetni tudunk: „hasznos-e politikailag és erkölcsileg egyaránt tárgyalni akár magánszemélyként is egy szándékaiban és tetteiben bizonyítottan az általunk vallott értékek és érdekek körétől olyan távol álló, politikailag és erkölcsileg válságban levő hatalom legkorruptabbnak tartott képviselőjével?” „kihez lojális inkább az a vezérpolitikus, aki ilyen fontos és már két éve zajló tárgyalásról nem tájékoztatja szervezetének legmagasabb szintű döntéshozó szerveit se?” A MISZSZ nyilatkozat azt is megemlíti többek között, hogy a tárgyalók igen alacsonyra engedték a mércét s ezzel veszélyeztették alapvető célkitűzéseink megvalósulását.
Egy nappal később lát napvilágot a Romániai Magyar Szóban Tőkés László „A Hatalom uszályában” című írása, mely az ügyet pontos hivatkozásokkal és idézetekkel, a lehető legdokumentáltabban elemzi. Azt is megtudjuk Tőkés László írásából, hogy a tiszteletbeli elnök már 1993. április 12.-én, majd 1993. május 30.-án magyarázatot kért a tárgyalás korábbi fordulójáról beszámoló Washinton Post cikk kapcsán az illetékesektől, akik a megkeresést figyelmen kívül hagyták. Tőkés László nagyívű írását a Washington Post újságírójának egy gondolatával zárja, mely szerint „ha minden az egyezmény szerint történik, akkor ezek a lépesek példaként szolgálhatnak majd más keleteurópai kormányoknak is” „Íme Románia, mint példa!” – fűzi hozzá Tőkés László, majd így folytatja: „Iliescu elnök is mindegyre azt hajtogatja, hogy Románia példásan megoldotta a kisebbségi kérdést, annál jobban, mint Európa akármelyik országa. Ezek után van-e még egyáltalán szükség az RMDSZ-re és autonómiára?” Húsz esztendővel ezelőtt a legrosszabb álmunkban sem gondoltunk arra, hogy három évvel később a kormányzati szerepvállalással az egész RMDSZ-t neptuni pályára állítják s hogy a szervezet aktív partner lesz abban, hogy Romániát 1999-re már több meghatározó politikus Bill Clintonnal az élen példaként emlegesse, miközben az erdélyi magyarságot érő jogfosztó, asszimilációs politika zavartalanul folytatódik, immár az RMDSZ által hitelesítve.
A rendszerváltás után Erdélyben a Neptun-ügyig nem volt példa arra, hogy bármilyen közösségi sorskérdés mentén a nézetellentét szabályos sajtóviharrá emelkedjen. A Neptun-gate kapcsán kialakult polémiában rész vett az eddig említetteken kívül a szövetségi elnök, az ügyvezető elnökség, az SZKT frakciók, újságírók, közírók, a közélet iránt érdeklődő írók és tudósok, a középgárda nem kevés tagja, de még az „egyszerű” újságolvasók százai is. Nem meglepő, hogy az írások szépen kirajzolták az 1990 óta egymással szemben álló két tábor eszmei-ideológiai és stratégiai arculatát.
Markó Béla és Takács Csaba ekkor még az autonomista oldalt látszanak erősíteni. Hallgassuk csak a Szövetség elnökét: „a neptuni találkozót a közvélemény előtt az különbözteti meg más rendezvényektől, hogy itt a résztvevők nyilatkozatai szerint a kormány és az elnöki hivatal képviselői nem hivatalosan ugyan, de ígéretet tettek bizonyos problémák megoldására, és ezek az ígéretek máris a jelenlegi román hatalom melletti pozitív propagandát szolgálják külföldön (kiemelés tőlem, BZSA), például a New York Times-ban megjelent, kiszámíthatóan nagy hatású újságcikkben, amely egyébként számos, véletlennek aligha nevezhető tényhamisítást is tartalmaz.” („Markó Béla közleménye az RMDSZ tisztségviselők figyelmébe ajánlva”, megjelent az RMDSZ Közlöny 1993/6-os számában.)
De érdemes Takács Csabát is idézni: „Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségéhez a MISZSZ frakció, Tőkés László tiszteletbeli elnök, valamint az EMK által intézett kérdéseket jogosaknak tekintjük, szövetségünk helyzetéért és egységéért való aggódás jelének érezzük.
Az Ügyvezető Elnökség a szóban forgó megbeszélések folytatására megbízatást senkinek nem adott, az ezeken való részvételt olyan politikai hibának könyveli el, amely valószínűleg lehetővé tette, hogy a hatalom a jelenlegi politikai helyzetben elkerülje a szövetségünk legitim képviseletével való tárgyalásokat, ily módon kibúvót találva az átfogó rendezések kényszere alól.
Az Ügyvezető Elnökség az RMSZ-ből és a New York Times-ból értesült a neptuni találkozóról. A New York-i tudósítás nyomán szövetségünket súlyos külpolitikai presztízs-veszteség érte, a vád cáfolatát – az ügy fontosságára való tekintettel – a fent említett újsághoz eljuttattuk. (…)
Érthetetlen, hogy a neptuni találkozón résztvevő 3 politikus sem az átfogó rendezés szükségességét, sem az eredmények kisajátításának veszélyeit nem érzékelte. (1993. augusztus 12., megjelent az RMDSZ közlöny 1993/6-os számában)
A Neptun ügyet végül az Szövetségi Képviselők Tanácsa zárta le hosszú vita után egy határozott hangú nyilatkozattal: „az amerikai PER által szervezett és támogatott (…) megbeszéléseken az RMDSZ három közismert politikusa (…) mandátum nélkül, személyre szóló meghívás alapján vettek részt és tárgyaltak a hatalom képviselőivel, ami következményeivel jelentős politikai károkat okozott a szervezetnek. (…)
A PER-folyamat lehetőséget teremtett a hatalomnak arra, hogy belső RMDSZ-irányzatok preferálásával kísérletet tegyen szervezetünk megosztására. Olyan politizálási stílus állandósulásának veszélye jelent meg az RMDSZ-ben, amely eltekint a legitim képviselet szabályaitól, a belső döntéshozói illetékességektől.”
Az SZKT állásfoglalása nem akadályozta meg a két parlamenti frakciót abban, hogy a neptuni tárgyalókat továbbra is fontos tisztségekkel ruházzák fel s az érintettek politikai vonalvezetésében sem okozott változást. (Sőt, Frunda György nem kevesebbet engedett meg magának 1996-os elnökválasztási kampányában, mint azt, hogy szemrebbenés nélkül kijelentse: az 1995-ös, nagy sajtóérdeklődés mellett zajló, az RMDSZ minden irányzatát felvonultató, legitim szövetségi tárgyalódelegáció által lefolytatott Atlantai tanácskozás „legitimálta” Neptunt. Akkor még Markó Béla nagyon helyesen leszögezte, hogy „Atlanta nem legitimálta, hanem korrigálta Neptunt”).
Barométerértéke viszont volt: azt igazolta, hogy a többség egyelőre elfogadja az autonómiaprogramot s elutasítja az attól való stratégiai eltérést. Ez így is maradt az RMDSZ következő, 1995. május 26 és 28. között megrendezett IV. kolozsvári kongresszusáig, amit az is jelez, hogy a Szövetség következő, Nagy Benedek Tőkés László elleni minősíthetetlen támadása által indukált belső viharát is az SZKT megnyugtató módon, az etikátlanul eljáró képviselő kizárásával oldotta meg.
De erről már a következő, s egyben záró részben fogunk szólni.
Borbély Zsolt Attila
(folytatjuk)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Újjáéledt a diákszínjátszó fesztivál
Hároméves szünet után, a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceumban szervezték meg az Országos Diákszínjátszó Fesztivált. Tíz előadást mutattak be a háromnapos rendezvény során.
A XVIII. alkalommal zajló fesztiválnak most első alkalommal adott otthont az Ady Endre líceum. Mint megtudtuk, a szervezésben Sarkadi Viktória, Demeter Emőke és Kozma Éva tanárok vállaltak nagy szerepet és a szülőbizottság is közreműködött.
Fontos a diákszínjátszás
Kirkósa Enikő magyartanár köszöntötte az egybegyűlteket péntek délután, a középiskola dísztermében, bemutatva egyúttal a zsűritagokat: Nagy András László magyarországi színházi rendezőt, a magyar Szín-Játékos Szövetség elnökét, Szőke Kavinszky Andrást, a Lilliput Társulat igazgatóját, Dimény Levente színművészt, a Nagyvárad Táncegyüttes vezetőjét, Holczman Ilonát, a székelyhídi Petőfi Sándor iskola tanárát, valamint Gáspárik Attila színművészt. Az ünnepélyes megnyitón részt vett Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő helyettes is. „Magyar Birmingham, Szent László városa, Vitéz László püspök rezidenciája, a Holnaposok városa, a Pece parti Párizs” – sorolta Nagyvárad különböző megnevezéseit a későbbiekben Tóth Márta, az Ady Endre iskola igazgatója. Szólt Nagyváradnak a történelem során betöltött fontos szerepéről, s megemlítette azokat a nagyszerű embereket is, akik itt dolgoztak: Ady Endrét, Juhász Gyulát, Krúdy Gyulát.
Az Ady Endre líceum több mint 240 éves múltjáról is említést tett, majd elmondta: jómaga is sokszor fellépett mint diákszínész, sokat tanult a diákszínjátszásból és úgy gondolja, hogy az oktatásban első helyre kellene helyezni a diákszínjátszást. Ilyen elgondolásból vállalta fel a líceum az országos fesztivál újjáélesztését három év szünet után, s egyúttal azért is, mert azAdy Endre líceum színjátszó csoportja az elmúlt időszak során nagyon jó eredményeket ért el. A játék által a diákok megtanulnak egymásra figyelni, nő az empátiakészségük, könnyebben tudják elfogadni és megérteni embertársaikat. „Azt kívánom, hogy tartalmas legyen az ittlétetek és nagyon sok kedves emlékkel és új baráttal térjetek haza” – mondta Tóth Márta.
Robbanásszerű fejlődés
Nagy András László a magyar Szín-Játékos Szövetségről szólt. Az általuk szervezett fesztiválokkal kapcsolatban elmondta: számukra nem léteznek határok, cserébe pedig azt várják a határon túli meghívottaktól, hogy mondjanak le a külföldi vendég státuszáról, legyenek ugyanolyan, teljes jogú résztvevők, mint a magyarországiak. Megemlítette: a magyarországi diákszínjátszás robbanásszerű fejlődésnek indult, a mennyiség átcsapott minőségbe, a drámapedagógia elfogadott pedagógiai módszerré vált és a színjátszás, illetve a színházelmélet érettségi tantárgyként is választható. „Lássuk, hol tart mindez nálatok” – mondta végül.
A zene hangjai
Dimény Levente felszólalása során elmondta: mielőtt a színművészeti főiskolára felvételizett volna, tervezte, hogy diákszínjátszó csoportba iratkozik, de ez nem valósult meg. „Ti egy lépéssel bátrabbak vagytok, mint én” – tette hozzá, kihangsúlyozva: rajongója az olyan tanároknak, akik fontosnak tartják a diákszínjátszást. A későbbiek során a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium Vitéz Lelkek társulata mutatta be A zene hangjai című musicalt. A diákok nagyon jól adták vissza a mű kedvesen megható jeleneteit, a legnagyobbrészt diákokból álló közönség nagy tapssal jutalmazta a fellépőket. A következő napok során brassói, kovásznai, székelyudvarhelyi, szilágykrasznai, kézdivásárhelyi, szászrégeni, székelykeresztúri, szilágycsehi és nagyváradi diákszínjátszó csoportok léptek fel.
Neumann Andrea
erdon.ro

A Goma-dosszié
Nobel-díjra javasolta Paul Goma román írót a moldáviai írószövetség, ami után Románia (mostoha) testvér-országának hatóságai megadták a moldáv állampolgárságot is a Párizsban élő román írónak, aki, hírek szerint a nyár folyamán visszatér szülőföldjére, Besszarábiába.
E hírben nem az a kérdés, hogy a második világháború utáni román irodalom e kétségtelenül egyik legkiemelkedőbb alakja, akit sokan a román Szolzsenyicinként emlegetnek, valóban felemelkedett-e a világirodalmi élet legmagasabb csúcsaira – amit kétségbe lehet vonni, latin álmodozásnak is lehet nevezni.
Hanem az, hogy a Romániából annak idején kiutasított, Franciaországban politikai menekültként élő román disszidens, antikommunista és emberjogi harcos visszakapta-e már román állampolgárságát, s hogy miért nem Romániába tér vissza a hazájából elűzött román író, miért kellemetlen, nem kívánatos értelmiség ma is, több mint huszonkét évvel a rendszerváltás után Bukarestben?
Az Írószövetség nagy késéssel, tavaly visszaadta neki ugyan tagsági jogát, a Băsescu-féle kommunizmus bűneit kivizsgáló bizottságba viszont hiába hívták meg, nyolc nap elég volt ahhoz, hogy kidobják onnan.
Vajon nem dől-e meg előbb-utóbb az a tétel, mely szerint Romániának nem voltak kiemelkedő disszidensei, nem csak azért hangsúlyozzák-e ezt, hogy Ceauşescu egykori udvari költői, a ma is fénypompában fürdőző vadimtudorok, s azok, akik a rendszerváltás utáni második és harmadik gárda kiszolgálóivá váltak, tovább élvezhessék privilégiumaikat?
Gomáról a fiatalok többsége nem is hallott, iskolában nem tanítják műveit, de a történelemórákon sem tesznek említést róla.
Nagyszebenben, X-es diák korában hurcolta meg először a Securitate, 1956 novemberében, miután az orosz csapatok rátörtek a magyar forradalomra, Goma visszaadta IMSZ-tagsági könyvecskéjét, ami után ismét verőlegények keze közé került.
A fő botrány azonban azután tört ki, miután regényét egy nyugatnémet kiadó adta ki, s miután a Szabad Európa felolvasta rendszerellenes nyílt levelét, s az is kiderült 1977-ben, hogy nyílt levelében a csehszlovák Charta 77 aláíróinak a következőket írta:
„Ti, akárcsak a lengyelek, a keletnémetek, a magyarok, a bulgárok, orosz megszállás alatt éltek; mi románok, román megszállás alatt élünk, ami végső soron még fájdalmasabb, még hatékonyabb, mint az idegen megszállás…
Mindenütt a kard uralkodik: nálatok az orosz, nálunk a romázn kard. Itt az ideje, hogy egyiket is, másikat is visszadugják a hüvelyébe.”
Ezután már a jilavai és szamosújvári börtön, majd a baragáni kényszerlakhely következett, de az írónak akkor már olyan nagy nemzetközi hírneve volt, hogy az Amnesty International is közbelépett érte, börtönbe már nem merték vetni, hát kiutasították az országból.
Párizsban is folytatta antikommunista és emberjogi harcát, ám közben a hazátlan, megkeseredett író egyre jobban belecsúszott az amerikaellenesség, antiszemitizmus és szélsőnacionalizmus lejtőjébe, ami után kétszeresen is kétséges, hogy a Nobel-bizottság egyáltalán szóba áll-e a moldáv írókkal, s hogy a kisinyovi hatóságoknak egyáltalán kell-e egy ilyen kellemetlen ember, akit különben az írók a moldáviai kommunizmus bűneit tanulmányozó intézet létrehozásával szeretnének megbízni.
Kilin Sándor
Nyugati Jelen (Arad)

Tervek a Magyar Kulturális Központnál
Könyvbemutatók, előadások és bornapok lesznek a következő fél év rendezvényei között, melyet a Magyar Kulturális Központ munkatársai szerveznek Sepsiszentgyörgyön.
Lakatos Mihály, a Magyar Kulturális Központ igazgatója sajtóértekezleten számolt be kedden délben a központ jövőbeli terveiről, és ismertette a meghívottak munkásságát is. Több könyvbemutató, előadás, közönségtalálkozó is szerepel a terveik között, elsőként pedig a hétvégi előadást emelte ki az igazgató. A péntek délutáni Észak-Korea – magyar szemmel című előadáson az érdeklődők számos különös dolgot tudhatnak meg arról, hogy mi történik a „vasfüggöny” mögött Észak-Koreában.
Az MKK rendezvénysorozatai vasárnap folytatódnak a Székely Nemzeti Múzeumban, ahol 18 órától kerül bemutatásra Gróf Nádasdy Borbála könyvtrilógiája, aki a Nádasdy család leszármazottja és táncosnő, ünnepelt filmszínésznő majd író lett. Az írónő, aki Párizsban telepedett meg, mindig ragaszkodott a magyarságához, és mai napig úgy tölti mindennapjait, hogy fél évet Franciaországban, fél évet pedig hazájában, Magyarországon él. A könyvbemutatókat követően május 21-én a Kortárs irodalmi folyóirat munkatársai mutatkoznak be Sepsiszentgyörgyön, Ambrus Lajos főszerkesztő és Pécsi Györgyi versrovatvezető rendhagyó irodalomórát is tartanak a középiskolásoknak.
Júniusban két rendezvénnyel jelentkezik az MKK, elsőként a Hitel – a negyedszázados folyóirat elmúlt évtizedeit ismerhetik meg az érdeklődők Papp Endre főszerkesztő és Falusi Márton szerkesztő által. Erre június 12-én kerül sor, valószínű, hogy a központon kívüli helyszínen, mivel fontos lenne kivinni az eseményeket más helyszínekre is – mondta Lakatos Mihály. Szintén júniusban kerül bemutatásra Az ember tragédiája is, a vetítést követően pedig közönségtalálkozót szerveznek Jankovics Marcellal, a Tamási Áron Színház új stúdiótermében. Az idei év egyik legfontosabb eseménye a Tokaj Napok Székelyföldön elnevezésű rendezvény lesz, melyet október közepére terveztek, és amelynek keretében színházi előadással, fotókiállítással, könyvbemutatókkal és természetesen jó borokkal várják majd az érdeklődőket.
A kulturális központ tervei azonban nemcsak idénre szólnak – mondta az igazgató –, hiszen a jövő évi elképzelések is megszülettek már. „Jövőre lesz a holokauszt 70. évfordulója, melyre emlékkonferenciát tervezünk. Olyan jeles, az erdélyi magyar irodalom jelentős alakjait idézzük fel mint Karácsony Benő vagy Ligeti Ernő tragikus élettörténete. Bizonyára ismerik az emberek ezeknek a nagyszerű íróknak a sorsát, de azt talán kevesen tudják, hogy amikor Ligeti Ernőt és családját lelőtték a nyilasok, egy arrajáró katona megmentette a fia életét, aki jelenleg Kanadában él” – mesélte Lakatos Mihály.
Bús Ildikó
szekelyhon.ro

„Boldog vagy, mert hittél”
A csíksomlyói zarándoklatok titka
Idén, a csíksomylói Mária-búcsú programja szerint péntek délutántól fogadták a vonattokkal, autóbuszokkal, személyautókkal vagy gyalogosan érkező keresztaljákat, 19 órától a kegytemplomban szentmisét celebráltak szentbeszéddel, majd ugyanott éjszakai virrasztást tartottak. Szombaton 5.30 órától a négyszögű udvarban 10-12 szerzetes, illetve pap közreműködésével folyamatos gyóntatás és áldoztatás zajlott. Eközben a kegytemplomban óránként celebráltak szentmisét, de egész nap véget nem ért a sor a csodatevő Szűzanya szobrához, hogy a zarándokok által hozott, beteg hozzátartozók bizonyos ruhaneműit a székely népviseletbe öltözött két csinos lány a magasban lévő szobor talapzatához érintve, azok gyógyító hatásúvá válhassanak. A keresztalják reggeltől folyamatosan vonultak, lobogókkal, feszülettel, helységnév-táblákkal az élen a nyeregbe, ahol elfoglalták a rendezők által nekik kijelölt helyeket. A székely népviseletbe öltözött fiatalok által övezett, a főpapságból álló kordon 10.30 órakor a kolostor bejárata elől indult a Hármashalom Oltárhoz a 12.30 órakor kezdődött ünnepélyes szentmisére. A programvezető hangosbemondón folyamatosan üdvözölte a nyeregbe érkező keresztaljákat, akik közül csak néhány érdekesebbet említünk meg: Erzsébet és Ibolya nevű hívek 420 kilométerről gyalog érkeztek a helyszínre; Budapestről 25-en, szintén gyalog zarándokoltak a templombúcsúra; a Boldogasszony zarándokvonattal 800-an; Bukarestből 100-an, Argentínából 10-en, Párizsból 18-an, a Délvidékről 43-an, Gátaljáról 10-en, Arad-Ségából 72-en érkeztek egy-egy kereszt nyomában.
A kordonban megérkezett a búcsú egyetlen meghívottja, ünnepi szónoka, nm. és ft. dr. Ternyák Csaba egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia alelnöke; nm. és ft. dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek; ft. Tamás József püspök; dr. Orbán Szabolcs ferences atya, az Erdélyi Ferences Rendtartomány főnöke számos pap és egyházi méltóság társaságában. A világiak közül megkülönböztetett tisztelettel köszöntötték Áder János magyar köztársasági elnököt és feleségét, Anita asszonyt; dr. Semlyén Zsolt miniszterelnök-helyettest; Harrack Péter frakcióvezetőt és a Keresztény-Demokrata Néppárt frakcióját, továbbá Csikszereda város polgármesterét és alpolgármesterét, minden zarándokot. Az Erdélyi Ferences Rendtartomány nevében előbb dr. Orbán Szabolcs tartományfőnök, majd nm. és ft. dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek köszöntötte a több százezer résztvevőt a „Boldog vagy, mert hittél” idézetből kiindulva. Mert a csíksomlyói Szűzanya hazavárja gyermekeit. Mi zarándokok minden évben eljövünk, immár 246. alkalommal, mert ott a hazánk, ahol édesanyánk van. Hálát adunk a múltért, anyai áldását kérjük a jövőnkre.
Szentbeszédében nm. és ft. dr. Ternyák Ferenc egri érsek ugyancsak a „Boldog vagy, mert hittél” idézetből merített ihletet. Mert e tengernyi nép azért érkezett, hogy Erzsébettel együtt, mi is boldognak hirdessük Szűz Máriát, akit már őseink himnuszában is Boldogasszonynak nevezünk. A hit zarándokútján nem csak hívők, hanem hit-keresők is járnak szép számmal, noha a hitet nem lehet megtalálni, az Isten ajándéka, ezért a hit kapuja minden ember előtt nyitva áll, mindenki meghívást kap a belépésre. A hit manapság sem a gyakorló hívek kiváltsága, ezért tegyük plébániáinkat tanúságtevő, befogadókká, hogy minden igaz keresztény lelki otthonává váljanak, hiszen mindnyájan a boldogságos Szűz Mária gyermekei vagyunk. Mária nem csak a múltban, de most is mellettünk áll, aki előbb megismerte a Szentlelket, mint maguk az apostolok, jobban ismerte Jézust, mint a tanítványok, többet tud a hitről és a boldogságról bárki másnál. Érdemes hát hallgatnunk rá, nem véletlenül nevezi ősi himnuszunk Boldogasszonynak, a Szentlélek mátkájának, aki az első pünkösd napján jelen volt az apostolok között. Mária abban találta meg boldogságát, hogy hitt Istennek, megtette, amit kért tőle. „Boldog vagy, mert hittél”. A Szentlélek szavai arról tanúskodnak, hogy a hit és a boldogság összetartoznak. Milyen szép az, amikor két áldott állapotban lévő asszony találkozik. Bárcsak Magyarországon, a Székelyföldön és a Kárpát-medencében is nagyon sokszor találkozna két vagy több áldott állapotban lévő asszony. A hitben arra van a legnagyobb szükségünk, hogy amint óráinkat is hozzáigazítsuk a pontos időhöz, úgy hitünket is igazítsuk egyházunk hitéhez – összegezte mondanivalóját az egri érsek. A szentmise végén a lengyelországi cestokovói perjel tört magyarsággal, de szívbemarkolóan szép beszédet mondott a lengyel–magyar barátságról, miközben visszavitte a szerecsen madonna képének a másolatát, illetve magával vitte a csíksomlyói Mária-szobor másolatát.
A felemelő szertartás végén több százezer ember mennydörögte el nemzeti imánkat és a székely himnuszt, ami sehol a világon nem hangozhat szebben, mint ekkora kórus ajkáról, a Szentlélektől áthatva. Talán ez a csíksomlyói zarándoklatoknak a titka.
Balta János
Népújság (Marosvásárhely)