Az újságírónak kell kibányásznia az érdekességet
Az oknyomozó erdélyi magyar újságírás egyik úttörőjeként az elmúlt 26 évben Gazda Árpád számos olyan cikket írt, amelyet fiatal zsurnalisztáknak lehetne oktatni. Újságíróklub-sorozatunk vendégével a szakmai kihívásokról, az igényességről, a lapokra nehezedő anyagi és politikai nyomásról, illetve a nyomtatott sajtó kiútkereséséről beszélgettünk.
– A rendszerváltás után lettél újságíró. Mi késztetett fizikusként erre a pályára?
– Az 1989-es változások idején éppen utolsó éves fizikushallgató voltam a temesvári egyetemen, amikor megnyílt a világ. Óriási igény mutatkozott az igaz szóra, de mivel ugyanazok az emberek írták a forradalmi cikkeket, mint korábban a kommunista lapokat, minden szerkesztőségbe új embereket, új arcokat kerestek. Diákkoromban már voltak rövidpróza próbálkozásaim, közvetlenül a rendszerváltás után pedig diáklapokba írogattam. Magyar körökben, Temesváron jól ismertek, és amikor tollforgatáshoz értő embereket kerestek, arra ébredtem, három szerkesztőség is újságírói állást ajánlott. A Temesvári Új Szó, a Temesvári Rádió és a Romániai Magyar Szó közül kellett választanom, végül a bukaresti napilap Temes megyei tudósítójának szerződtem el. Utólag visszagondolva jó döntésnek bizonyult, hiszen országos ismertségre tettem szert. Mai ésszel – amikor lapjaink pár ezres példányszámmal küszködnek – szinte hihetetlennek tűnik, hogy akkoriban a Romániai Magyar Szó 180 ezres példányban jelent meg.
– A háromszéki Kovásznáról kerültél diákként Temesvárra. Nem akartál hazatérni Székelyföldre?
– A temesvári fordulat olyan meghatározó élménye volt életemnek, hogy fel sem merült az elköltözés lehetősége. Az volt az érzésem, ott mindenki ismer, ott több vagyok, mint máshol. Ha 18 év után ma visszatérek, Temesvár főterén még mindig több ismerőssel találkozom, mint Kolozsváron.
– Ez a kapcsolat idővel megszakadt, hiszen egy nagyváradi kitérő után Kolozsvárra kerültél, és mintegy két évtizede itteni szerkesztőségekben dolgozol. Mi távolított el Temesvárról?
– Előbb a Romániai Magyar Szótól váltam meg: a tudósítói állás nem bizonyult túl igényes munkának. Azonban a váltás akkor fogalmazódott meg bennem, amikor egyik publicisztikai írásomat nem közölte a lap. Temesvárról az erdélyi magyar politika mindig is másként látszott. Olyan emberekkel voltam barátságban, mint Tőkés László, Borbély Imre, Bodó Barna vagy Toró T. Tibor, akik az RMDSZ-en belüli radikálisabb vonalhoz tartoztak. Akkoriban dúlt a vita arról, hogy monolit legyen-e az RMDSZ, vagy a szervezeten belül adják meg a lehetőséget a különböző világnézeti csoportok megjelenésének. A bukaresti napilap az RMDSZ-es fősodorhoz igazodott, egy idő után már nem éreztem jól magam a szerkesztőségben. Így kerültem 1994-ben a Nagyváradon kiadott Erdélyi Naplóhoz.
– A korabeli lapszámok tanúsága szerint több oknyomozó riport fűződik a nevedhez. Mit tartasz közülük a legérdekesebbnek?
– Akkoriban folyt a balkáni háború, életben volt az ENSZ által hozott Szerbia elleni üzemanyag-embargó, mégis az egész Bánság üzemanyagot adott el a szomszédba. Erről a jelenségről kezdtem oknyomozó riportokat írni. Az egyik nagyobb lélegzetű tényfeltáró cikket arról írtam, hogy a temesvári petrokémiai kombinát, a Solventul – amelyet csővezeték kötött össze a Belgrád melletti pancsovai testvérüzemmel – hatalmas mennyiségű, 46 ezer tonna üzemanyagot nyomott át illegálisan Szerbiába. Az infót egy forradalmár társamtól kaptam: ő a gyárban dolgozott, és jelezte nekem a furcsa dolgokat. Közben beköszöntött a Constantinescu-éra, és a Solventul-ügyből bűnvádi eljárás, ügyészségi iratcsomó lett. Az ügynek ebben a kezdeti időszakában született meg a romániai sajtóban elsőként ez az oknyomozó riport.
– Hogyan lehetett hozzájutni ügyészségi forrásokhoz?
– Az infókat véletlen szerencse folytán kaptam kézhez. A Solventul üzemnek külön vasúti állomása volt, én pedig a sínek fölött átívelő gyaloghídról fényképeztem a több száz tartálykocsit, amikor két biztonsági őr megragadott és felcipelt az igazgatóhoz. Az volt a szerencsém, hogy a váratlan látogatás az igazgatót is felkészületlenül érte. Fél napig foglalkozott velem, és arról próbált meggyőzni, hogy nem követtek el törvénytelenséget. Igazát bizonyítandó az ügyészségi dokumentációt is elém tette. Ha úgy terveztem volna, biztos nem sikerül bejutni az igazgatóhoz, ehhez képest az ügyészségi irat ráadás volt. Minden információt kijegyzeteltem, és végül megszületett egy átfogó, jól dokumentált tényfeltáró riport.
– Mennyire volt ez a műfaj anyagilag, szakmailag megbecsülve?
– Az erdélyi magyar sajtóban igazából soha, hiszen rengeteg időt és munkát követel, és rendszerint csak az útiköltséget fedezték. Elsősorban a lelkesedés motivált. Másrészt az is segített, hogy újságíróként nem voltak anyagi gondjaim. A kilencvenes évek elején a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségét is tudósítottam Romániából, és ők 50 német márkát fizettek egy tudósításért. Ez pedig bőven elegendő volt az anyagi biztonságérzethez, hogy az embernek ideje és kedve legyen olyan újságírói műfajokkal is foglalkozni, amit szeret. Abban az időben az Erdélyi Napló éppen az ilyen műfajok miatt vált népszerűvé.
– Tényfeltáró cikkeid miatt nem voltak gondjaid?
– Amikor riportot írtam Székelyföld militarizálásáról – a román hadsereg és a csendőrség több új alakulatot hozott létre Hargita és Kovászna megyében, és nagyarányú ingatlanvásárlásba és terjeszkedésbe kezdett –, az akkori főszerkesztő nem merte leközölni. Megrémült a cikkben levő adatoktól, és nem volt benne biztos, hogy ha perre megy a dolog, ki tudunk-e ebből mászni. Két hónapig állt az írásom a szerkesztőségben, míg végül megjelent, de aztán olyan visszhangja lett, hogy a lap testületileg büszke volt rá.
– Nyolc évig dolgoztál a Krónika vezető szerkesztőjeként. Az országos napilap új színt hozott az erdélyi magyar újságírásba. Hogyan emlékszel a kétezres évekbeli időszakra?
– Ez volt életemben az első olyan szerkesztőség, ahol a szakmaiságot, a szakmai mércét minden más erdélyi magyar lapnál magasabbra állították. A lap beindítói olyan igényességet honosítottak meg, ami a romániai magyar sajtóban addig nem létezett. Alapállásból nem elégedhettünk meg azzal az információval, ami bejött, vagy amit az emberek nyilatkoztak. Mindennek utána kellett járni. A kilencvenes évek erdélyi magyar sajtójára az volt a jellemző, hogy Funart és Vadim Tudort szabadon lehetett szidni, de nem nagyon jutott másoknak eszébe, hogy meg is kérdezzék például Gheorghe Funart, Kolozsvár polgármesterét. Döntésünk logikus volt: ha nem tesszük fel a magunk kérdéseit, azokat senki más nem fogja tőle megkérdezni. Újdonságnak számított a reggeli lapértekezlet is, amikor kielemeztük az éppen aktuális lapszámot, így egymástól is rengeteget tanultunk.
– Vállvetve dolgoztál munkatársaiddal, legtöbb lapszámba te is írtál. Nem szeretted a főnöki tisztséget?
– Vezető szerkesztőként mindig elvárásaim voltak a kollégáktól. Amikor valaki azt mondta, hogy az általam kért cikket nem lehet rövid idő alatt elkészíteni, megmutattam, igenis lehet. Magam jártam utána, és írtam meg. Ha hiteles akarsz lenni, így működik. A főnöki státusz számomra azért volt jó, mert az érdekesnek tartott témákat én írhattam meg. Mindig megtartottam magamnak a legizgalmasabb történeteket, de hát sokkal több ötlet született a szerkesztőségben, mint amennyit én elkészíthettem volna, így bőven jutott másoknak is.
– Volt olyan cikked, ami mégsem jelenhetett meg?
– Egyetlen ilyen esetre emlékszem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után az útjaink elváljanak. Ameddig a Krónika mögött az alapító tulajdonos, a budapesti székhelyű Napi Gazdaság állt, ilyesmi fel sem merült. A későbbi tulajdonosváltásokkal azonban az érdekek is megjelentek. Egy emlékezetes történetem van: az akkori miniszterelnök-helyettes, Markó Béla vagyonnyilatkozatával kapcsolatban írtam tényfeltáró cikket. Kiderült, hogy miközben az egész erdélyi magyar könyvkiadás támogatásból él, és a kiadók vezetői szerint Erdélyben verseskönyvből egyedül Kányádi-kötetet lehet nyereségesen kiadni, akkor történt meg, hogy vagyonnyilatkozata szerint Markó Béla 90 ezer lejért – mintegy 30 ezer euróért – adta el öt évre az összes korábbi és későbbi verseinek kiadói jogát egy olyan romániai magyar kiadónak, amelyik addig egyetlen könyvet sem jelentetett meg. A cikk első része megjelent, és amikor Markó tudomást szerzett a folytatásáról, a budapesti tulajdonosok ránk telefonáltak, hogy ne jelenjen meg. Azt mondtam a főszerkesztőnek, hogy ha az RMDSZ elnöke elérheti azt, hogy egy róla szóló tényfeltáró cikk ne jelenjen meg, akkor én azonnal lemondok, és elmegyek a laptól, a tényfeltárást pedig máshol közlöm. Bejelentésemre a tulajdonosok meggondolták magukat, és kompromisszumos megoldásként a cikk nem másnap, hanem egy hét múlva jelent meg.
– Több médiaintézménynél is megfordultál. Nem volt nehéz összeszokott munkaközösségektől megválnod?
– Én soha nem voltam az a hős, aki lehetetlen helyzetben is megpróbálta tartani a frontot. Azt mondtam: ha a kiadó nem tudja biztosítani a jó munka feltételeit, én nem vállalok olyan kiadványt, amire szakmailag nem lehetek büszke. Mindig magam előtt láttam, hogyan kellene kinéznie egy jó lapnak, és ha erre nem volt pénz, akkor kerestem más munkát. Váltáskor mindig tele voltam kételyekkel, mert olyan helyre mentem, ahol magasabb szakmai igények fogadtak. Aztán az új munkahelyemen egy-két év után kezdtem jól érezni magam.
– Jelenleg a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítójaként dolgozol. Izgalmas tényfeltáró cikkek nélkül nem érzed beskatulyázva magad?
– Ez a fajta újságírás valóban nem adja meg a felfedezés élményét. Amit mások elmondanak vagy felfedeznek, azt a hírügynökségi újságíró hír formájában visszaadja. Ilyen szempontból unalmasabb, de abban mégsem az, hogy mindig az események sűrűjében mozog az ember. Gyorsnak kell lenni, és nem könnyű feladat az információözönből kiválasztani azt, ami a legfontosabb. Régebben nem tudtam felmérni, hogy írásaimat hányan olvassák, de most, amit megírok, tíz perc múlva viszontlátom az online mediában, a tévében, vagy hallom a rádióban.
– Amit megír az MTI, az hír, és amit nem, az nem hír...
– Ez nem az MTI bűne. Megértem a kollégákat, akik úgy érzik, így sem tudnak minden munkát elvégezni, és a kész hírügynökségi híreket beemelik a lapba. Egy híres mondás szerint a hír az, amit el akarnak hallgatni. Minden egyéb hirdetés. Ha a szerkesztőségek csak azt az információt közlik, amit tálcán kínálnak nekik – közlemények, sajtóértekezletek, stb. – előbb-utóbb unalmasak lesznek, eltávolodnak a valóságtól. Az elhallgatásra szánt érdekességeket az újságírónak kell kibányásznia.
– Miért veszett ki az oknyomozó újságírás az erdélyi magyar sajtóból?
– Egy-egy igazi riporton legalább egy hetet, de lehet, hogy többet kell dolgozni. A szerkesztőségekben ma már nincs olyan ember, aki egy hétig kimaradhatna az egyéb munkákból, hogy egy témának alaposan utána nézzen. Mindenhol versenyt futnak az idővel. Egy cél létezik: legyen minden este készen a lap. De az már nem kihívás, hogy milyen lap legyen. Vannak nyilván pozitív példák is: az Átlátszó Erdély pályázati forrásokból próbálja megszerezni a pénzt az időigényesebb tényfeltáró munkához. De ebből a műfajból sokkal több kellene a romániai magyar sajtóban. A lapok napi munkájában is helyet kell ennek találni, mert amit én megírok az MTI-ben, az Szatmártól Sepsiszentgyörgyig mindenhol jelen van. Ha egy lap csak azt közli, ami mindenhol olvasható, nem fogják megvenni.
– Vajon meddig fogják megvásárolni az olvasók a nyomtatott lapokat?
– Arra nem látok esélyt, hogy az erdélyi magyar nyomtatott sajtó ki tudja heverni a mai drasztikus példányszámcsökkenést. Nagy a tanácstalanság, hogy a lapok internetes változatába mikor mi kerüljön be. Ott vannak az online versenytársak, ugyanakkor nem lenne szabad lelőni a másnap megjelenő cikket. Erre ma senkinek nincs jó receptje. A mobiltelefonos, táblagépes világunkban előbb-utóbb elfogy az a generáció, amelyik a papírhoz ragaszkodik. A nyomtatott lapok azonban ma mégiscsak egyféle márkának számítanak, és ezt kellene kihasználniuk, hogy hangsúlyosabban előretörjenek az internetes világban.
Gazda Árpád
Kovásznán született 1966-ban. Diákként a Tőkés László akkori temesvári lelkészt körülvevő hívek csoportjába tartozott. Az 1989-es temesvári népfelkelés idején letartóztatták, és rövid időre bebörtönözték. A Temesvári Tudományegyetem fizika szakának elvégzése után a Romániai Magyar Szó temesvári tudósítója, a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségének romániai tudósítója, az Erdélyi Napló hetilap riportere, majd rövid időre főszerkesztője, a Krónika napilap vezető szerkesztője, a Temesvári Rádió szerkesztője, a budapesti Info Rádió és a magyarországi Heti Válasz hetilap munkatársa volt. Kilencéves újságírói tapasztalattal szerzett rádiós újságírói diplomát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1999-ben. Újságírói munkásságát több szakmai díjjal ismerték el. Jelenleg az MTI magyar hírügynökség erdélyi tudósítója. A Mikor kicsi voltam, magyar voltam című riportkötet szerzője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tőkés László a szavazókra bízná a decemberi döntést
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) pénteki kolozsvári választmányi ülésén dönt arról, milyen választási ajánlást tesz szimpatizánsai számára – jelentette ki Tőkés László csütörtökön Nagyváradon.
A szervezet elnöke azonban hozzátette, elképzelhetetlennek tartja, hogy például egy olyan Bihar megyei RMDSZ-es jelöltlistára szavazzon, „amelynek élén korrupt politikusok állnak”. Az EMNT-elnök szerint az RMDSZ jelöltlistái miatt a parlamenti választásokon csökkeni fog a magyarok részvételi aránya, és várhatóan sokan fognak majd román pártokra szavazni, ugyanakkor a döntést szerinte a választók lelkiismeretére kell most bízni.
Nagyváradi sajtótájékoztatóján az európai parlamenti képviselő úgy fogalmazott, szerinte a romániai magyar mikrotársadalmon belül nincs demokrácia, hanem a kommunizmust idéző egypártrendszer alakult ki. Mint mondta, emiatt is irigyli a több párt közül választó románokat, miközben a magyarok egy olyan jelöltlistát kaptak az RMDSZ-től, amelyre szerinte „nem lehet tiszta lelkiismerettel” szavazni. A bihari RMDSZ-es jelöltek mellett Verestóy Attila székelyudvarhelyi szenátort és Biró Zsoltot, a Magyar Polgári Párt (MPP) szövetségi listán megméretkező elnökét emelte ki negatív példaként: szerinte előbbi elárulta az autonómia ügyét, utóbbi pedig nyíltan beismerte, hogy anyagi indíttatásból szeretne bekerülni a parlamentbe.
„Én szavaznék az RMDSZ listájára, amennyiben az erkölcsi megtisztuláson esne át” – tette hozzá Tőkés. Az EMNT elnöke rosszallását fejezte ki amiatt, hogy a Fidesz frakcióvezetője, Kósa Lajos részt vett a szövetség nagyváradi kampánynyitóján, és támogatásáról biztosította az RMDSZ-t, azt pedig csalódottan fogadta, hogy az alakulat „a református egyház tekintélyével próbálja szentesíteni a korrupt jelöltjeit, és kampánycélra használta az ’56-os forradalmi megemlékezést”.
Tőkés ismét megemlítette a hírhedt nagyváradi Ady-központ ügyét, amelyet korábban az Erdélyi Magyar Néppárttal (EMNP) együtt a pénzmosás és a sikkasztás tipikus példájának nevezett. Szerintük ugyanis a beruházásra 2003-ban kapott 1,1 millió eurós magyar állami támogatást az RMDSZ által létrehozott Mecénás Alapítvány eltérítette a Királyhágómelléki Református Egyházkerülettől (KREK), a pénzzel soha nem számolt el, az azóta már lebontott központot pedig elcserélte a 283 ezer euróra becsült Léda-házra. Tőkés most bejelentette, beadványban kérte Semjén Zsolt magyarországi miniszterelnök-helyettest arra, hogy ismét tűzze napirendre az ügy 2010-ben elkezdett, ám lezáratlanul maradt kivizsgálását.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro

Ne engedjünk a lelki erőszaknak (Tőkés László a választásokról)
Kemény hangú, elsősorban az RMDSZ-t, de közvetve a Fideszt is bíráló nyilatkozatban fejtette ki a közelgő parlamenti választások magyar vonatkozásaival kapcsolatos véleményét Tőkés László EP-képviselő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke szerint a választás és a szavazás minden választópolgár számára lelkiismereti kérdés, és senki sem kényszeríthető arra, hogy korrupt jelöltekre szavazzon, még a mostani, mesterségesen támasztott körülmények között sem, amikor nincs más opció, csak a szövetségre lehet szavazni.
Kezdésként a volt királyhágó-melléki püspök arra emlékeztet, hogy „mind a brassói munkáslázadás mostani és a temesvári népfelkelés küszöbön álló évfordulója az országos választások közeledtén szembenézésre késztet múltunkkal és jelenünkkel”. A brüsszeli honatya szerint, ahogy hetven évvel ezelőtt, a kommunistabarát Magyar Népi Szövetség idején, manapság a kizárólagos egyeduralomra törő RMDSZ-szel kapcsolatosan merül fel az a gond, hogy nem képviseli hitelesen a magyarságot. Tőkés László szerint a két korszak módszerei sem változtak, hiszen „akkoriban és most is már-már kötelező erővel megmondták, hogy kire kell és szabad szavazni – senki másra!”, és úgy tűnik, magas rangú magyarországi politikai méltóságok is arról győzködik az erdélyi magyarokat, hogy ez így rendben van, és amint a kommunista időkben a párt jelöltjei közül „választhattunk”, most is így kell tennünk. Az anyaországi hátszél kapcsán Tőkés megjegyzi: „netalán elfelejtették, hogy saját választási sikereiket ők is a demokratikus politikai pluralizmusnak köszönhetik? Netalán legjobb meggyőződésük ellenére ők maguk képesek lettek volna-e Gyurcsány Ferencre szavazni?” Tőkés László továbbá megállapítja: az RMDSZ máris győzedelmes kampányhadjáratot folytat, amelyben mind a bukaresti finanszírozás, mind a „Lex UDMR” választási küszöbtörvénye is őket segíti, nemzeti ellenzékükkel pedig már korábban elbántak. A volt püspök ugyanakkor Kósa Lajos, a Fidesz frakcióvezetőjének Nagyváradon elhangzott kijelentéseit (Sikeres RMDSZ nélkül nincs sikeres Románia) is bírálja, kijelentve: „a mai Románia és a romániai rendszerváltozás éppen annyira »sikeres«, mint maga az RMDSZ és az ő egypárti politikája. Más szóval: az RMDSZ pártot – mint gyakori kormánytényezőt – súlyos felelősség terheli a jelenlegi siralmas romániai állapotokért, ezen belül pedig az erdélyi magyarság lesújtó helyzetéért.” A kemény kritika mellett Tőkés László megállapítja: „a mesterségesen kialakított mostani viszonyok között, lévén hogy nincsen más választásunk, mi, magyar választópolgárok kénytelenek leszünk szavazatainkkal az RMDSZ-t támogatni, azokkal a feltételekkel, melyeket a Székely Nemzeti Tanács, majd az Erdélyi Magyar Néppárt támasztott vele szemben, vagyis hogy: jelöltjei híven képviseljék Bukarestben a nemzeti önrendelkezés ügyét, és ne legyenek korruptak”. A volt püspök ugyanakkor rámutat, hogy mindenki számára lelkiismereti kérdés, mely listára szavaz, viszont senkit nem lehet korrupt jelöltekre való voksolásra rávenni, azaz erőszakot tenni a lelkiismeretén. Tőkés László név szerint több olyan jelöltet is felsorol, akik az RMDSZ-listán szerepelnek, és akikkel kapcsolatosan fennáll a korrupció gyanúja, vagy pedig morális kifogásokkal illethetők. Utóbbira példaként Biró Zsoltot, a Magyar Polgári Párt elnökét említi, aki „tisztességtelen anyagi haszonszerzés végett készül a bukaresti törvényhozásba”.
„A tisztességtelen választási propaganda csúcsra járatása helyett a személyi és elvi feltételeit kellene biztosítani annak, hogy kiszolgáltatott és sokszor becsapott magyar testvéreink a közelgő parlamenti választásokon jó lelkiismerettel szavazhassanak” – zárja nyilatkozatát Tőkés László.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kommunizmus szentjobbi áldozatai
„Ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.” A párttitkárokat, a rendszer sötétlelkű janicsárjait egyetlen cél vezérelte: a megfélemlítés, bármilyen eszközzel. A visszaemlékezéseken és leírt forrásokon alapuló összeállításunkat tisztelgésnek szánjuk Szentjobb kommunista időkbeli áldozatainak, egyúttal bátorságot kívánva a ma élőknek, sorsuk alakításához.
„Csak egy kis munka” (1945)
„Malenykaja rabota”, azaz: „csak egy kis munka”. Ezzel a hazugsággal hurcolták el a szovjet katonák a szentjobbi svábokat is. Alexandr Szolzsenyicin szavai kivánkoznak ide: „Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana.” Kálmándi Papp László, a későbbi szentjobbi „tanító bácsi”, Nagykároly és környéke sváb lakosságának elhurcolását írja le a Svábok a paradicsomban című kötetében. Ő maga is, ifjú gimnazistaként, azzal biztatta aggódó szüleit: három hét nem a világ. A beígért három hetes kényszermunka aztán évekre elhúzódott, nem véletlenül jegyzi meg a mű egyik szereplője az első, indulás előtti fogolyszámlálás alkalmával: „Te, ezek nem tudnak számolni!” Szentjobbról 33 német és egy magyar nevű lakost hajtott el 1945. január 5-én a Vörös Hadsereg. László Sándor és Erdélyi Etelka 2004-ben megjelent kismonográfiája szerint a legtöbben majdnem öt évet töltöttek a messzi idegenben. Kilencen azonban nem élték túl az embertelen körülményeket. A település minden évben, Szent István ünnepén emlékezik az elhurcoltakra, akiknek emlékezetét egy 2002. augusztus 20-án felavatott Sváb utcai feszület őrzi, neveik felsorolásával.
Ellenállási mozgalmak (1949)
A legkevesebb adatunk arról a mintegy 15 szentjobbi személyről van, akiket államellenes tevékenység vádjával börtönöztek be. Egyik bajtársuktól, a nagyváradi Kelemen Bélától tudjuk, hogy vele együtt, az Aradról indult, majd Váradon a Körös-völgyi ezredes néven ismert ellenállási mozgalomba szervezték be őket 1949-ben. Utóbbinak a szentjobbi Iván József Nagyváradon élő nagybátyja volt a vezetője, akinek gépgyárát államosították. Céljuk a hatalommal szembeni ellenállás volt, akár fegyveres harc által is. Szentjobbon a Szitkók: József, Gera (Gergely) és László voltak a fő kezdeményezők. Ők szervezték be a környékbeli poklostelkieket is. Mellettük további hat nevet sikerült eddig összegyűjtenünk: Dzsindzsa József, Dzsindzsa László, Nagy Gábor, Ludvig Emil, Matiz Károly, Iván József. A csoportokat rövid időn belül, 1950-ben felszámolták. A szentjobbi sejt tagjait egy érolaszi ház padlásáról vezették el, miután fegyveres ellenállást tanúsítottak. 1951-ben 15 évi börtönbüntetésre ítélték őket. A váradiak közül Kelement államellenes szervezkedés vádjával 20 évre ítélték. Három társukat halálra ítélték és ki is végezték. A szentjobbi Iván Józsefet végig Szamosújváron tartották. Ő is 64-ben, az országos amnesztiával szabadult, de a fogságban annyira legyengült a szervezete, hogy egy évvel később meghalt. Kelemen először Felsőbányára került, ahol bányában dolgoztatták, majd onnan 1951-ben a Duna-deltába vitték. Ott találkozott egyik volt szentjobbi bajtársával, Szitkó Józseffel, aki nem sokkal később tüdőgyulladásban elhunyt. Kelemen visszaemlékezésből az is kiderül, hogy az első 56-tal összefüggésbe hozott elítéltek 60-61-ben jelentek meg a Duna-deltában.
Szintén 1949-ben, a székely származású Takács János szentjobbi plébánost hittanóráról hurcolták el a hatóságok. A felháborodott hívek a Sváb utcán feltartóztatták a szekeret és a papot kimenekítették. Az esetet Csilik József is közli 2011-ben megjelent monográfiájában. A bosszúhadjárat során három asszonyt letartóztattak és két-két éves, Jilavan letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket. A 19 éves Musák László volt az, aki megragadta a papot szállító fogat gyeplőjét. Már másnap éjjel, a tisztelendővel együtt őt is Margittára vitték. A fiatalembert félholtra verték, hamarosan belehalt a sérüléseibe. A papot pedig koholt vádak alapján börtönbüntetésre ítélték.
Kitelepítés (1952)
Csilik Erzsébet kötetbe foglalta családja kálváriáját (Az Isonzótól a Duna-csatornáig. Magánkiadás, Budapest, 2013), így a legtöbb adattal a Kis család hat tagjának 1952-ben történt kitelepítéséről rendelkezünk. Az elfelejtett váradi költő, Katona Mihály Szacsvayról írt megállapítását parafrazálva: egy tollvonásnyi sem volt a bűnük. A család katonai szolgálatát végző tagja (a könyv írójának testvérbátyja) több társával együtt átszökött Jugoszláviába. A kollektív bűnösségben gondolkodó hatalom a család többi tagján állt bosszút: mindannyiukat felpakolták és a baragani Fetestre szállították. A könyv szerzője 6 évesen élte meg mindezt, testvéreivel, szüleivel és 77 éves nagymamájával egyetemben. Egy 800 viskóból kialakított telepre kerültek, ahol első lakhelyük egy sással fedett kis földkunyhó volt, amelyben az előző lakók korábban disznókat tartottak. A család ebben, a kitelepítettek számára kialakított rabfaluban vészelte át a következő éveket. Isteni kegyelem, hogy a szörnyű körülmények ellenére mindannyian életben maradtak. Három évvel később, 1955 őszén térhettek haza, de az osztályellenség bélyege mindvégig, a rendszerváltás bekövetkeztéig rajtuk maradt. Még három évtizeddel később, 1987-ben is megfigyelés alatt tartották őket. Jellemző a helyi párttitkár magatartása, aki e szavakkal igyekezett megfélemlíteni az akkor 15 éves Csilik Erzsébetet: „ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.”
A szentjobbi református egyház parkjában 2016. október 23-án felavatott emlékjel a kommunizmus összes szentjobbi és nem szentjobbi áldozatára emlékeztet, méltó kegyeleti helyszínt biztosítva mindazoknak, akik tisztelegni kívánnak a diktatúra által derékba tört életek előtt. Végül hadd álljon itt Csilik Erzsébet Baragani dal című verse, mely betekintést enged a nagy román pusztaságba internáltak mindennapjaiba.
Fábián Tibor
Csilik Erzsébet: Baragani dal
Nem volt kutunk sem vizünk, Szomjaztunk és éheztünk, Nem volt kapunk kerítésünk, De már nem volt mitől félnünk. Nagyon vigyáztak most ránk Milicisták, katonák. Traktor húzott barázdákat, Így jelölték az utcákat. Itt egyforma gazdag volt Paraszt, tanár és doktor. A nagy Sztálin tanácsára Csajkás rendszert a világra! Hoztak levest hordókba, Nem volt benne csak uborka, Az is igen savanyú, Még a kutyának sem jó. Meg is lett az eredménye: Mindenkinek hasmenése, Tífusz, vérhas, kolera, Szaporodott Buliga. Nem volt orvos, nem volt pap, A menet csendben haladt Ki a birkalegelőre, Könnycsepp hullott a gödörbe. Sűrűn haltak öregek, Fiatalok s gyerekek; A buligai temetőbe’, Sírok számokkal jelölve, Már nem tudni kit takar, Itt ér véget ez a dal.
erdon.ro

Könyvmaraton: Bakó-kötet
Nyolcadik alkalommal várta a könyvbarátokat a múlt a héten a Nagyváradi Könyvmaraton. Ennek keretében a Szigligeti Stúdióban Bakó Endre Irodalmi őrvárosok – írások és írók Debrecentől Nagyváradig című irodalomtörténeti kötetét mutatták be elsőként.
Előbb azonban a marathon szervezői részéről Simon Judit és Szűcs László köszöntötte az érdeklődőket, jelezve, hogy az idei rendezvény újságírócentrikusra sikeredett. Ugyanis számos szerző sajtós is, de a méltatók között is van, aki lapokba ír. Ez amúgy véletlen – az már kevésbé, hogy a köteteket tekintve Vásárhelyközpontúbb is az idei marathon. Az első szerző tehát szintén volt sajtós, mégpedig főszerkesztő, a Magyarországról érkezett Bakó Endre volt. Ő, és a kötetét méltató Molnár Judit elmondta: Debrecen és Nagyvárad bizonyos tekintetekben rokon, de semmiképp nem iker. Sőt, Várad dinamikus, Debrecen statikus volt, a kulturális élet tekintetében is. Bakó Endre szerint Ady Endre kötötte össze a két várost, akár épp azzal, hogy mindkettőt fejlődésre ösztönözte. Mivel Debrecen bezárkózó volt, Várad pedig ugyan nyitottabb, de ezen is volt mit nyitni még. A bemutató aztán lényegében érdekes történelmi és kultúrtörténeti fejtegetésekbe ment át, a szerző irodalomtörténeti perspektívából villantott fel pár tényt és kuriózumot a két város múltjából. Előbb azonban a marathon szervezői részéről Simon Judit és Szűcs László köszöntötte az érdeklődőket, jelezve, hogy az idei rendezvény újságírócentrikusra sikeredett. Ugyanis számos szerző sajtós is, de a méltatók között is van, aki lapokba ír. Ez amúgy véletlen – az már kevésbé, hogy a köteteket tekintve Vásárhelyközpontúbb is az idei marathon. Az első szerzp tehát szintén volt sajtós, mégpedig főszerkesztő, a Magyarországról érkezett Bakó Endre volt. Ő, és a kötetét méltató Molnár Judit elmondta: Debrecen és Nagyvárad bizonyos tekintetekben rokon, de semmiképp nem iker. Sőt, Várad dinamikus, Debrecen statikus volt, a kulturális élet tekintetében is. Bakó Endre szerint Ady Endre kötötte össze a két várost, akár épp azzal, hogy mindkettőt fejlődésre ösztönözte. Mivel Debrecen bezárkózó volt, Várad pedig ugyan nyitottabb, de ezen is volt mit nyitni még. A bemutató aztán lényegében érdekes történelmi és kultúrtörténeti fejtegetésekbe ment át, a szerző irodalomtörténeti perspektívából villantott fel pár tényt és kuriózumot a két város múltjából.
erdon.ro

„Fejetlenség” van az erdélyi magyar iskolákban az igazgatói versenyvizsgák után
Nagy a bizonytalanság azokban a magyar és vegyes tannyelvű iskolákban is országszerte, ahol senki sem jelentkezett az iskolavezetői tisztségekre kiírt versenyvizsgára. Olyan nagymúltú magyar intézmények vannak ilyen helyzetben, mint a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Líceum, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium, a nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium. A főtanfelügyelők egybehangzóan állítják: a versenyvizsgát nem év közben kellett volna lebonyolítani, amikor fennáll a veszélye, hogy vezetők nélkül maradnak oktatási intézmények.
Az iskolavezetői tisztségekre kiírt versenyvizsgák jelenleg is zajlanak, jövő héten bírálják el az óvásokat. Hogy ezt követően mi lesz az üresen maradt helyekkel, még nem tudni, a minisztérium december elejére ígért erre vonatkozóan pontos tájékoztatást. Összeállításunkból kiderül, a vizsga feltételeit sokan saját hibájukon kívül sokan nem tudták teljesíteni.
Hargita megye: 62 százalék vizsgázott sikeresen
Hargita megyében közel 62 százalékos arányban vizsgáztak sikeresen az igazgatói valamint aligazgatói állásokra a tanintézményekben. 48 iskolában és óvodában nem teltek be a helyek. "Sajnálatos módon vannak olyan óvodák és iskolák, amelyekben senki nem jelentkezett a korábban meghirdetett igazgatói állásokra" – tájékoztatta a Maszolt Görbe Péter, Hargita megyei főtanfelügyelő.
Összesen 134 igazgatói és 66 aligazgatói helyet hirdettek meg a megyében. A főtanfelügyelő közlése szerint 24 igazgatói és 36 aligazgatói posztra senki sem jelentkezett. Mindössze tíz iskolában alakulhatott ki valós verseny az igazgatói tisztségre azzal, hogy legalább ketten jelentkeztek egy helyre, az aligazgatók esetében 34-en voltak 30 helyre.
A vizsgaeredményekből kiderül, hogy 89 igazgató és 24 aligazgató kapott átmenő jegyet. Azokban az iskolákban, ahol ugyanarra a posztra ketten is jelentkeztek, és mindkettejüknek sikerült a vizsgája, a közeljövőben dől el, hogy ki kapja meg a munkát.
„Országos viszonylatban nem rosszak a Hargita megyei eredmények, ebben köszönettel tartozunk az önkormányzatoknak is, mivel itt, más megyékkel ellentétben, nem kerültük abba a nehéz helyzetbe, hogy a vizsgáztató bizottság nem működhetett, mert a polgármesteri hivatal nem delegált tagot. Tehát minden vizsga a szabályoknak megfelelően zajlott” – ismertette a főtanfelügyelő. A be nem töltött állásokra valószínűleg jövő év tavaszán, március és május között újabb vizsgát hirdetnek meg.
Csíkszeredában jelenleg a Petőfi Sándor Általános Iskolában, a Nagy István Művészeti Líceumban, a Szent Anna Speciális Szakképző Líceumban, valamint két további óvodában nincs betöltve az igazgatói hely. Székelyudvarhelyen ugyanez a helyzet a Marin Preda Elméleti Líceumban, a Móra Ferenc Általános Iskolában, a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban, valamint az Eötvös József Szakközépiskolában. Székelyudvarhelyen két óvodában maradt üresen a meghirdetett poszt.
Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban sem az igazgatói, sem az aligazgatói állást nem foglalták el, a Kós Károly Általános Iskolában az igazgatói állás maradt üresen. Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban nem vizsgáztak sikeresen, és egy óvodában nem jelentkezett senki. Maroshévízen minden iskolában és óvodában beteltek a helyek.
Kolozsváron a Brassai is bajban van
Kolozs megyében 16 igazgatói állást hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben. Összesen 16-an jelentkeztek, 14-nek pedig sikerült a versenyvizsgája - tájékoztatott Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatói tisztségére versenyvizsgázó nem vette sikeresen az akadályokat, a körösfői Kós Károly iskolában pedig a még állásában lévő igazgató nem jelentkezhetett a megmérettetésre, mert nem tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek.
Szintén 16 aligazgatói tisztséget hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű intézményekben, amelyre összesen tízen jelentkeztek. Egyetlen iskolát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot leszámítva, a fennmaradó öt iskolában azért nem versenyvizsgázott senki, mert a jelenlegi vezetők nem tudták teljesíteni a jelentkezési feltételeket - hívta fel a figyelmet Török Zoltán. Az érintett iskolák: a Kolozsvári Református Kollégium, a bánffyhunyadi szakközépiskola, a magyarkapusi iskola, a dési általános iskola és a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája.
A feltételek között szerepelt például, hogy a pályázó tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek; hogy címzetes tanár a közoktatási rendszerben és legalább kettes fokozati vizsgával vagy doktori címmel rendelkezik. A legtöbben amiatt kerültek hátrányba, hogy nem tagjai az oktatásért felelős szakértői testületnek. Török Zoltán tájékoztatása szerint esélyük sem volt, hogy a versenyvizsga előtt az érintettek bekerüljenek a testületbe, hiszen oda legutoljára felvételt júliusban hirdettek, a versenyvizsgáról pedig szeptemberben szereztek tudomást az iskolák.
Az olyan vidéki iskoláknál, mint a körősfői vagy a magyarkapusi, a jelenlegi igazgatóhelyettes azért nem teljesíthette a feltételeket, mert nem címzetes tanár. Címzetes pedagógus csak az lehet, aki az adott iskolában heti 18 szakorát ad, az említett iskolákban viszont gyakorlatilag nem jön ki ennyi óraszám.
A Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes megítélése szerint a minisztériumban nem gondolták át alaposan a versenyvizsgát, annak következményeit, egyelőre ugyanis nem tudni, mi lesz a betöltetlen tisztségekkel maradt iskolákkal. Kérdés az is, mi lesz azokkal az oktatókkal, akik az igazgatót helyettesítik a katedrán. Török Zoltán szerint a versenyvizsgát ráért volna 2017. júniusában megtartani, amikor vakáción vannak a gyermekek.
"Kéréssel fordultunk a minisztériumhoz, azt szeretnénk, hogy azok a kollegák, akik nem jelentkezhettek, és ki voltak nevezve szeptember elsejétől, maradhassanak, ameddig megszervezik újra a versenyvizsgát. Az több mint valószínű, hogy akiknek nem sikerült a megmérettetés, nem maradhatnak tovább, és azok sem, akik jelentkezhettek volna, de nem tették meg. Hogy ezekre a helyekre kik kerülnek, még talány" - magyarázta a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Szatmár megyében Bogdándon van gond
Szatmár megyében összesen 162-en jelentkeztek az iskolavazetői versenyvizsgára, ebből 137-en sikeresen teljesítették az írásbeli szakaszt. Egy személy nem jelent meg. A második szakaszon, ahol már a jelentkezőknek önéletrajzzal, illetve fejlesztési és stratégiai elképzeléseik bemutatásával kellett jelentkezniük, a 137 vizsgázóból 12 személy bukott meg.
A Szatmár megyei vizsgázók összesen 178 tisztséget pályázhattak meg. Gnandt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes a Maszol megkeresésére elmondta, hogy 44 igazgatói és 25 aligazgató tisztség maradt betöltetlenül. Többek között két magyar és egy vegyes tannyelvű iskola is igazgató nélkül maradt, mivel a jelentkező nem vette sikeresen az akadályokat.
Szatmár megyében szintén ugyanazok a nehézségek merültek fel, mint Kolozs megyében: a nehezen talált igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára, mert nem teljesítette a feltételeket. Ilyen például a magyar tannyelvű bogdándi általános iskola helyzete, ahol a jelenlegi vezetőnek nincs kettes fokozati vizsgája. Kérdéses, hogy kit találnak a helyébe - mondta Grand. Tájékoztatása szerint tanfelügyelőségnek kell majd megoldási javaslattal jönniük, amelyet a minisztérium vagy elfogad, vagy nem.
„Minisztériumi jóváhagyással a tanfelügyelőségek meghosszabbíthatnák ezen igazgatóknak a mandátumát, akár az év végéig, akár a következő versenyvizsgáig. Viszont ezzel még várnunk kell decemberig, amikor megkapjuk az útmutatót” - mondta Gnandt Zoltán, aki nehezményezi, hogy konkrétumokról még nem lehet beszélni. Szerinte a helyes megoldás az lenne, ha a tantestületeket kérnék fel, hogy jelöljenek valakit. „Amennyiben kapnánk egy nevet a tantestülettől, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, mivel mindenki tudná, hogy az adott intézmény tanárai is hallgatnak a jelöltre. Ezeket a meglátásokat szeretnénk eljuttatni a minisztériumhoz, amelyeket nagyon remélünk, hogy figyelembe is fognak venni” - mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Biharban a vidéki iskolák vannak gondban
Bihar megyében 180 igazgatói, illetve aligazgatói tisztségére lehetett versenyvizsgázni, 19 iskolában viszont nem voltak jelöltek - tudtuk meg Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettestől. Mint mondta, jó lenne, ha a szakminisztérium mihamarabb kiírná a következő versenyvizsgát. Az újabb versenyvizsga előtt azonban lehetővé kellene tenni az oktatásért felelős szakértői testületbe történő beiratkozást - hangsúlyozta.
Bihar megyében 32 igazgatói és 31 aligazgatói álláshoz kellett egy kisebbségi szervezet ajánlása. Összesen 29 magyar vagy vegyes tanintézetben van már magyar igazgató és/vagy aligazgató, összesen 22 igazgatói és 12 aligazgatói állásra versenyvizsgáztak sikeresen. A három nagyváradi magyar tannyelvű líceumban – Ady Endre Líceum, Szent László Római Katolikus Teológia Líceum és Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium – betöltötték mindkét tisztséget, a Szacsvay Imre Általános Iskolába igazgató van, de nincs aligazgató - tájékoztatott a főtanfelügyelő-helyettes.
A nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban, a művészeti líceumban, a Lucreţia Suciu-iskolában, a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Műszaki Líceumban, a tenkei líceumban, a belényesi Nicolae Popovicu-iskolában, Telegden, Fenesen és Bályokon senki sem jelentkezett az aligazgatói állásra. A nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum igazgatói posztjára nem volt jelentkező, az aligazgatói állást elfoglalták. A margittai Horváth János Elméleti Líceumban van igazgató, de nincs aligazgató, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban egy aligazgatói tisztség maradt betöltetlenül.
A szalacsi, a kereki, a tarcsai, a bogyoszlói, a szőllősi és a diószegi iskolában senki sem jelentkezett az igazgatói versenyvizsgára. Váradon a Dimitrie Cantemir és a Ioan Slavici nevét viselő iskolákban, a 11-es iskolában és az alsólugasi iskolában az aligazgatók, Körtvényesen, Biharon és Köröstárkányban pedig az igazgatók versenyvizsgája nem sikerült. „A legnagyobb gond jelenleg a Zelk Zoltán nevét viselő érmihályfalvi iskolánál van, ahol sem igazgatói, sem aligazgatói állásra nincs senkinek érvényes versenyvizsgája” – zárta a felsorolást Kéry Hajnal.
Arad megyében drámai a helyzet
Az Arad megyei magyar iskolákban nem tolongtak az igazgatói székekért. A megyében 21 oktatási intézményben folyik magyarul (is) a tanítás. Ebből 12 önálló magyar tannyelvű, vagy legalábbis nagyobb létszámú a magyar tagozat – mondta Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Hozzátette, hogy sajnos kevés az olyan iskola, ahol vállalták a versenyvizsgát, az intézmények többségében senki sem pályázott az igazgatói vagy aligazgatói tisztségre.
„Várhatóan februártól, vagyis a második félévtől nevezik ki az új igazgatókat. Azokban az iskolákban, amelyekben a hivatalban lévő igazgató nem pályázott, vagy nem sikerült a versenyvizsgája, szinte biztos, hogy nem hosszabbítható meg a kinevezése, vagyis új személyt kell találnunk. Az viszont nem egyértelmű, hogy máshova kinevezhető-e az illető, vagy csak abba az iskolába nem. Kértük a tanügyminisztériumot, hogy pontosítsa ezt, de még nem kaptunk választ. Egyelőre keressük azokat a pedagógusokat, akik megfelelnek a feltételeknek, és – ami fontos – vállalják is a megbízatást. A tantestületekre bíztuk, hogy tegyenek javaslatokat, ha pedig több személy kerül szóba, szavazzanak róluk” - tájékoztatott Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes néhány példát emelt ki. A majláthfalvi általános iskolában lenne megfelelő személy, aki vállalná is a feladatot, ellenben a simonyifalvi általános iskolában – amelyben a jelenlegi igazgatónak nem sikerült a vizsgája – nem vállalja senki. Arad megye egyetlen magyar iskolaközpontjában, amelyben az óvodától az érettségiig anyanyelven folyik a tanítás, a Csiky Gergely Főgimnázium „vannak nevek”, de Pellegrini Miklós szerint korai lenne nyilvánosságra hozni, kik is azok. Hasonló a helyzet a kisiratosi, nagyzeréndi, erdőhegyi és a kisperegi iskolákban is.
A megyei tanfelügyelőségnek december közepéig kell előkészítenie a kinevezéseket, akkor válnak véglegessé az októberi versenyvizsgák eredményei. Pellegrini Miklós nem tartja szerencsésnek, hogy tanév közben kerül sor az intézményvezetői cserékre.
A vizsgaeredményekből kiderül, hogy 89 igazgató és 24 aligazgató kapott átmenő jegyet. Azokban az iskolákban, ahol ugyanarra a posztra ketten is jelentkeztek, és mindkettejüknek sikerült a vizsgája, a közeljövőben dől el, hogy ki kapja meg a munkát.
„Országos viszonylatban nem rosszak a Hargita megyei eredmények, ebben köszönettel tartozunk az önkormányzatoknak is, mivel itt, más megyékkel ellentétben, nem kerültük abba a nehéz helyzetbe, hogy a vizsgáztató bizottság nem működhetett, mert a polgármesteri hivatal nem delegált tagot. Tehát minden vizsga a szabályoknak megfelelően zajlott” – ismertette a főtanfelügyelő. A be nem töltött állásokra valószínűleg jövő év tavaszán, március és május között újabb vizsgát hirdetnek meg.
Csíkszeredában jelenleg a Petőfi Sándor Általános Iskolában, a Nagy István Művészeti Líceumban, a Szent Anna Speciális Szakképző Líceumban, valamint két további óvodában nincs betöltve az igazgatói hely. Székelyudvarhelyen ugyanez a helyzet a Marin Preda Elméleti Líceumban, a Móra Ferenc Általános Iskolában, a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban, valamint az Eötvös József Szakközépiskolában. Székelyudvarhelyen két óvodában maradt üresen a meghirdetett poszt.
Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban sem az igazgatói, sem az aligazgatói állást nem foglalták el, a Kós Károly Általános Iskolában az igazgatói állás maradt üresen. Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban nem vizsgáztak sikeresen, és egy óvodában nem jelentkezett senki. Maroshévízen minden iskolában és óvodában beteltek a helyek.
Kolozsváron a Brassai is bajban van
Kolozs megyében 16 igazgatói állást hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben. Összesen 16-an jelentkeztek, 14-nek pedig sikerült a versenyvizsgája - tájékoztatott Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatói tisztségére versenyvizsgázó nem vette sikeresen az akadályokat, a körösfői Kós Károly iskolában pedig a még állásában lévő igazgató nem jelentkezhetett a megmérettetésre, mert nem tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek.
Szintén 16 aligazgatói tisztséget hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű intézményekben, amelyre összesen tízen jelentkeztek. Egyetlen iskolát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot leszámítva, a fennmaradó öt iskolában azért nem versenyvizsgázott senki, mert a jelenlegi vezetők nem tudták teljesíteni a jelentkezési feltételeket - hívta fel a figyelmet Török Zoltán. Az érintett iskolák: a Kolozsvári Református Kollégium, a bánffyhunyadi szakközépiskola, a magyarkapusi iskola, a dési általános iskola és a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája.
A feltételek között szerepelt például, hogy a pályázó tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek; hogy címzetes tanár a közoktatási rendszerben és legalább kettes fokozati vizsgával vagy doktori címmel rendelkezik. A legtöbben amiatt kerültek hátrányba, hogy nem tagjai az oktatásért felelős szakértői testületnek. Török Zoltán tájékoztatása szerint esélyük sem volt, hogy a versenyvizsga előtt az érintettek bekerüljenek a testületbe, hiszen oda legutoljára felvételt júliusban hirdettek, a versenyvizsgáról pedig szeptemberben szereztek tudomást az iskolák.
Az olyan vidéki iskoláknál, mint a körősfői vagy a magyarkapusi, a jelenlegi igazgatóhelyettes azért nem teljesíthette a feltételeket, mert nem címzetes tanár. Címzetes pedagógus csak az lehet, aki az adott iskolában heti 18 szakórát ad, az említett iskolákban viszont gyakorlatilag nem jön ki ennyi óraszám.
A Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes megítélése szerint a minisztériumban nem gondolták át alaposan a versenyvizsgát, annak következményeit, egyelőre ugyanis nem tudni, mi lesz a betöltetlen tisztségekkel maradt iskolákkal. Kérdés az is, mi lesz azokkal az oktatókkal, akik az igazgatót helyettesítik a katedrán. Török Zoltán szerint a versenyvizsgát ráért volna 2017. júniusában megtartani, amikor vakáción vannak a gyermekek.
"Kéréssel fordultunk a minisztériumhoz, azt szeretnénk, hogy azok a kollegák, akik nem jelentkezhettek, és ki voltak nevezve szeptember elsejétől, maradhassanak, ameddig megszervezik újra a versenyvizsgát. Az több mint valószínű, hogy akiknek nem sikerült a megmérettetés, nem maradhatnak tovább, és azok sem, akik jelentkezhettek volna, de nem tették meg. Hogy ezekre a helyekre kik kerülnek, még talány" - magyarázta a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Szatmár megyében Bogdándon van gond
Szatmár megyében összesen 162-en jelentkeztek az iskolavazetői versenyvizsgára, ebből 137-en sikeresen teljesítették az írásbeli szakaszt. Egy személy nem jelent meg. A második szakaszon, ahol már a jelentkezőknek önéletrajzzal, illetve fejlesztési és stratégiai elképzeléseik bemutatásával kellett jelentkezniük, a 137 vizsgázóból 12 személy bukott meg.
A Szatmár megyei vizsgázók összesen 178 tisztséget pályázhattak meg. Gnandt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes a Maszol megkeresésére elmondta, hogy 44 igazgatói és 25 aligazgató tisztség maradt betöltetlenül. Többek között két magyar és egy vegyes tannyelvű iskola is igazgató nélkül maradt, mivel a jelentkező nem vette sikeresen az akadályokat.
Szatmár megyében szintén ugyanazok a nehézségek merültek fel, mint Kolozs megyében: a nehezen talált igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára, mert nem teljesítette a feltételeket. Ilyen például a magyar tannyelvű bogdándi általános iskola helyzete, ahol a jelenlegi vezetőnek nincs kettes fokozati vizsgája. Kérdéses, hogy kit találnak a helyébe - mondta Grand. Tájékoztatása szerint tanfelügyelőségnek kell majd megoldási javaslattal jönniük, amelyet a minisztérium vagy elfogad, vagy nem.
„Minisztériumi jóváhagyással a tanfelügyelőségek meghosszabbíthatnák ezen igazgatóknak a mandátumát, akár az év végéig, akár a következő versenyvizsgáig. Viszont ezzel még várnunk kell decemberig, amikor megkapjuk az útmutatót” - mondta Gnandt Zoltán, aki nehezményezi, hogy konkrétumokról még nem lehet beszélni. Szerinte a helyes megoldás az lenne, ha a tantestületeket kérnék fel, hogy jelöljenek valakit. „Amennyiben kapnánk egy nevet a tantestülettől, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, mivel mindenki tudná, hogy az adott intézmény tanárai is hallgatnak a jelöltre. Ezeket a meglátásokat szeretnénk eljuttatni a minisztériumhoz, amelyeket nagyon remélünk, hogy figyelembe is fognak venni” - mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Biharban a vidéki iskolák vannak gondban
Bihar megyében 180 igazgatói, illetve aligazgatói tisztségére lehetett versenyvizsgázni, 19 iskolában viszont nem voltak jelöltek - tudtuk meg Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettestől. Mint mondta, jó lenne, ha a szakminisztérium mihamarabb kiírná a következő versenyvizsgát. Az újabb versenyvizsga előtt azonban lehetővé kellene tenni az oktatásért felelős szakértői testületbe történő beiratkozást - hangsúlyozta.
Bihar megyében 32 igazgatói és 31 aligazgatói álláshoz kellett egy kisebbségi szervezet ajánlása. Összesen 29 magyar vagy vegyes tanintézetben van már magyar igazgató és/vagy aligazgató, összesen 22 igazgatói és 12 aligazgatói állásra versenyvizsgáztak sikeresen. A három nagyváradi magyar tannyelvű líceumban – Ady Endre Líceum, Szent László Római Katolikus Teológia Líceum és Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium – betöltötték mindkét tisztséget, a Szacsvay Imre Általános Iskolába igazgató van, de nincs aligazgató - tájékoztatott a főtanfelügyelő-helyettes.
A nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban, a művészeti líceumban, a Lucreţia Suciu-iskolában, a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Műszaki Líceumban, a tenkei líceumban, a belényesi Nicolae Popovicu-iskolában, Telegden, Fenesen és Bályokon senki sem jelentkezett az aligazgatói állásra. A nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum igazgatói posztjára nem volt jelentkező, az aligazgatói állást elfoglalták. A margittai Horváth János Elméleti Líceumban van igazgató, de nincs aligazgató, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban egy aligazgatói tisztség maradt betöltetlenül.
A szalacsi, a kereki, a tarcsai, a bogyoszlói, a szőllősi és a diószegi iskolában senki sem jelentkezett az igazgatói versenyvizsgára. Váradon a Dimitrie Cantemir és a Ioan Slavici nevét viselő iskolákban, a 11-es iskolában és az alsólugasi iskolában az aligazgatók, Körtvényesen, Biharon és Köröstárkányban pedig az igazgatók versenyvizsgája nem sikerült. „A legnagyobb gond jelenleg a Zelk Zoltán nevét viselő érmihályfalvi iskolánál van, ahol sem igazgatói, sem aligazgatói állásra nincs senkinek érvényes versenyvizsgája” – zárta a felsorolást Kéry Hajnal.
Arad megyében drámai a helyzet
Az Arad megyei magyar iskolákban nem tolongtak az igazgatói székekért. A megyében 21 oktatási intézményben folyik magyarul (is) a tanítás. Ebből 12 önálló magyar tannyelvű, vagy legalábbis nagyobb létszámú a magyar tagozat – mondta Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Hozzátette, hogy sajnos kevés az olyan iskola, ahol vállalták a versenyvizsgát, az intézmények többségében senki sem pályázott az igazgatói vagy aligazgatói tisztségre.
„Várhatóan februártól, vagyis a második félévtől nevezik ki az új igazgatókat. Azokban az iskolákban, amelyekben a hivatalban lévő igazgató nem pályázott, vagy nem sikerült a versenyvizsgája, szinte biztos, hogy nem hosszabbítható meg a kinevezése, vagyis új személyt kell találnunk. Az viszont nem egyértelmű, hogy máshova kinevezhető-e az illető, vagy csak abba az iskolába nem. Kértük a tanügyminisztériumot, hogy pontosítsa ezt, de még nem kaptunk választ. Egyelőre keressük azokat a pedagógusokat, akik megfelelnek a feltételeknek, és – ami fontos – vállalják is a megbízatást. A tantestületekre bíztuk, hogy tegyenek javaslatokat, ha pedig több személy kerül szóba, szavazzanak róluk” - tájékoztatott Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes néhány példát emelt ki. A majláthfalvi általános iskolában lenne megfelelő személy, aki vállalná is a feladatot, ellenben a simonyifalvi általános iskolában – amelyben a jelenlegi igazgatónak nem sikerült a vizsgája – nem vállalja senki. Arad megye egyetlen magyar iskolaközpontjában, amelyben az óvodától az érettségiig anyanyelven folyik a tanítás, a Csiky Gergely Főgimnázium „vannak nevek”, de Pellegrini Miklós szerint korai lenne nyilvánosságra hozni, kik is azok. Hasonló a helyzet a kisiratosi, nagyzeréndi, erdőhegyi és a kisperegi iskolákban is.
A megyei tanfelügyelőségnek december közepéig kell előkészítenie a kinevezéseket, akkor válnak véglegessé az októberi versenyvizsgák eredményei. Pellegrini Miklós nem tartja szerencsésnek, hogy tanév közben kerül sor az intézményvezetői cserékre.
maszol.hu

Török József és tizenegy társa golgotajárása (Ötvenhat Erdélyben)
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” (Albert Camus: A magyarok vére, 1957. október 23.) „1956. október 23-a az a nap, amely örökké élni fog a szabad emberek és a szabad nemzetek krónikáiban. A bátorság, a lelkiismeret és a diadal napja volt. Nincs még nap a történelem kezdete óta, amely világosabban bizonyította volna az ember szabadságvágyának örök olthatatlanságát, bármily csekély lenne az esély, és bármekkora áldozatot követelnek.” (John F. Kennedy: Nyilatkozat 1960. október 23-án.)
Nem véletlenül idézek két, ma is időszerű vallomást az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc világtörténelmi jelentőségéről. A román kommunista diktatúra és kinyújtott vasökle, a Securitate – a pártpropaganda és szolgalelkűvé tett sajtója minden eszközt felhasználva igyekezett meggátolni, hogy a magyar forradalmat egekbe emelő vallomások eljussanak Románia állampolgáraihoz, kezdettől fogva ellenforradalomnak minősítette a Magyarországon történteket! – a magyar forradalom eszméit a legveszélyesebbnek tartotta, görcsös igyekezettel próbálta megakadályozni, hogy átterjedjenek Romániába, és belső ellenállást váltsanak ki a lakosság, elsősorban a romániai magyarság soraiban. Ennek abszurd drámába illő bizonyítéka, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméivel való teljes azonosulásáért a Török József nevével fémjelzett „galócási csoport” tizenkét tagját 1966. május 14-én ítélték el súlyos börtönévekre. 1966-ban a párt- és kormánypropaganda szerint Romániában nem voltak politikai foglyok, ezért a politikai elítéltek közbűntényes minősítéssel, de azoktól szigorúan elkülönítve töltötték büntetésüket a hírhedt nagyenyedi börtönben. A Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 14-én kihirdetett ítélete szerint Török József csoportja ellen a vád: „rendszerellenes szervezkedés felforgató szervezet létrehozásával”, „kapcsolatba léptek olyan magyar állampolgárokkal, akik részt vettek az 1956-os ellenforradalomban”, és „a tőlük kapott feladatok végrehajtására hozták létre a szervezetüket”. A csoport letartóztatására 1965. november 11-e és december 28-a között került sor. Az elsőrendű vádlottat, Török József Bukarestben tanuló műegyetemi hallgatót és Török István Józsefet 12 év börtönbüntetésre, Csatlós Jenőt és Francz Károlyt 8–8 évre, Zakariás Dezsőt 7 évre, Bajkó Istvánt 6 évre, Gegő Bélát és Kulpinszky Istvánt 5–5 évre, Mózes Károlyt 4 évre, Halász Józsefet, Hompoth Ferencet és Mezey Árpádot 3–3 év börtönbüntetésre ítélték.
Török József 1990 elejétől a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke. Ebben a minőségében – mondjuk ki végre! – a romániai magyar politikai elítéltek közül a legtöbbet tette azért, hogy rab- és sorstársai bátor kiállása, meghurcolása, szenvedése, ragaszkodása a szülőföldhöz örökre bevésődjön a kollektív emlékezetbe. A 2010-ben felavatott, 774 politikai elítélt nevét feltüntető emlékpark, majd a kommunizmus áldozatainak méltó emléket állító emlékház – az erdélyi Terror Háza – Török József legfontosabb műve. Külön érdem: a hely, ahová a romániai magyarok ellen indított politikai perek dokumentumait fogjuk összegyűjteni, a szabadságszerető és azért bármilyen áldozatra képes háromszéki székelyek szeretett városában, Sepsiszentgyörgyön a Plugor Sándor nevét viselő művészeti líceum tőszomszédságában található.
A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió egyik fontos célcsoportját alkották a magyar oktatási intézmények tanárai és diákjai, valamint a magyar nyelvű szak- és tanonciskolák tanulói. A sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága és a Kossuth Kör, a brassói központú, de zömmel háromszéki tagsággal büszkélkedő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a gyergyószárhegyi „Fekete Kéz”, a Puskás Attila és a Kacsó Tibor nevével fémjelzett tanár-diák perekben az összesen 223 erdélyi magyart négy életfogytiglani kényszermunkával és 2600 év börtönbüntetéssel sújtották. 1965-ben és 1966-ban is sor került magyar diákok, illetve fiatal szakmunkások elleni kirakatperekre. Az Erdélyi Ifjúság nevet viselő csoportban és Török József csoportjában összesen 19 személyt ítéltek el 131 év börtönbüntetésre. Az önmagában is különleges per az 1956-os forradalom és szabadságharc egyetemességének egyik erdélyi bizonyítéka: 1964 augusztusában a Gyergyósalamáson 1927-ben háromgyermekes munkáscsaládban született, tanítóképzőt végzett, majd a második világháború után Magyarországon rekedt Török Sándort felkereste testvére, Török István József és másod-unokatestvére, Török József. Két hétig laktak Török Sándornál. „Beszélgetéseik során – olvasható a Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 18./14-es számú ítéletében – megismerték Szőnyi Gyulát is. Török Sándor és Szőnyi Gyula – akiket az 1956-os ellenforradalomban való részvételükért Magyarországon elítéltek –, azt mondták a vádlottaknak (Török István Józsefnek és Török Józsefnek – T. Z.): ők már létrehoztak egy felforgató szervezetet, amelynek valódi célja egy újabb ellenforradalom kirobbantása, és azzal bízták meg őket, hogy amikor visszatérnek a Román Szocialista Köztársaságba, alakítsanak egy hasonló, magyar nemzetiségű, nacionalista-soviniszta érzelmektől vezérelt elemekből álló szervezetet, amelyik a megfelelő időpontban harcot indít a hazánkban meglévő társadalmi rendszer erőszakos megdöntéséért és Erdély Magyarországhoz való csatolásáért.” A gyergyósalamási születésű Török Sándor periratát, elítélésének és a börtönből való szabadulása utáni életének történetét Eörsi László A „Baross Köztársaság”. A VII. kerületi felkelő csoportok című, a budapesti L’Harmattan Könyvkiadónál 2011-ben megjelent kötetében ismertette. Budapest belvárosában a Baross téri csoport állt legtovább ellen a szovjet csapatoknak. Ők voltak Budapest harmadik legnépesebb ellenállócsoportja a legnagyobb kerületben, akik Nickelsburg László műszerész keménykezű vezetésével a forradalom első napjaiban tartották a függetlenségüket, majd betagozódtak az egységes Nemzetőrségbe. A legnagyobb számban a Baross téri csoport vette ostrom alá a Köztársaság téri pártszékházat, és részük volt az ostromot követő leszámolásokban is. November 4-én este, amikor a szovjet csapatok szétlőtték a bázisukat, szétszóródva még öt napon át, 1956. november 9-ig folytatták a harcot az iszonyatos túlerőben lévő szovjet csapatokkal. Sokan közülük a Péterffy Sándor Kórházban a még hetekig tartó politikai ellenállást választották. A kádári retorzió az erzsébetvárosi kerület ellenállóira csapott le a legkegyetlenebb módon: a vérbírák 37 halálos ítéletet hoztak, közülük senki sem kapott kegyelmet, kivégezték őket!
Török Sándor 1956. október 27-én részt vett a Petőfi-szobornál tartott tüntetésen, majd október 30-án csatlakozott az Illés István és Szőnyi Gyula által szervezett Magyar Forradalmi Ifjúsági Párthoz, amely lefoglalta az ÁVH Izabella utca 62. szám alatti épületét. Török Sándor az ifjúsági párt héttagú intézőbizottságának a titkára lett, ő intézte a kapcsolatfelvételt más forradalmi pártokkal és csoportokkal. 1956. november 4-én csatlakozott a Hársfa utcai rendőrkapitányságon lévő csoporthoz. Az Eötvös utcai csoportnál és a Royal Szállóban is tevékenykedett. 1956. november 8–9-én tette le a fegyvert. (Eörsi László: im., 409. oldal.)
Török Sándor Bónis Lászlóval megalakította a Függetlenségi Frontot, amely később Magyar Ifjúsági Függetlenségi Front néven vált ismertté. 1956. november 30-án körlevélben vették fel a kapcsolatot a forradalmi szervezetekkel. Török Sándor röpcédulákat gyártott és sokszorosított. A Kádár János vezette kormány 1956 decemberében rendelettel feloszlatta a forradalmi bizottságokat, Török Sándort 1956. december 17-én letartóztatták. „Azért fogtam fegyvert, mert úgy tudtam, hogy a szovjetek azért jöttek Magyarországra, hogy visszaállítsák a Rákosi-rendszert” – vallotta a kihallgatásakor. Halász Pál bíró tanácsa 1957. október 18-án hat és fél év börtönbüntetéssel sújtotta. 1958. január 27-én a Borbély-tanács jogerőre emelte az első fokon hozott ítéletet. 1962. március 6-án szabadult Török Sándor. 1966. január 11-én ismét letartóztatták összeesküvésre irányuló előkészület és folytatólagosan elkövetett izgatás vádjával. Bimbó István tanácsa ezúttal négyéves börtönbüntetést szabott ki Török Sándorra. 1968. szeptember 10-én Vágó Tibor tanácsa másfél évre enyhítette az ítéletet. Szabadulása után raktárvezető lett a Budapesti Fűtőerőműveknél. 2001-ben hunyt el.
Nem nehéz összefüggést találni Török Sándor második ítélete és a Török József csoportja elleni koncepciós per között. A román és magyar állambiztonsági szervek együttműködtek a belső ellenzék elhallgattatásában, akár fizikai likvidálásában is. A szocialista Románia igazságszolgáltatása szerint: „a legelvetemültebb magyarországi ellenforradalmárok voltak a felbujtóik”. Török István József és Török József 1964. augusztus 15-e és szeptember 1-je között tartózkodott Magyarországon. A román vádhatóság szerint Török Sándor kérkedve ismertette az „ellenforradalom” alatti tevékenységét, s közölte a két „román állampolgárral”, hogy „a politikai elítéltek a szabadulásuk után is összetartanak, fel vannak készülve a rendszerváltoztatásra, amely lehetővé teszi számukra, hogy a hatalom a kezükbe kerüljön. Felszólította az erdélyi rokonokat: hozzanak létre Erdélyben is ilyen illegális szervezetet, készüljenek fel a rendszerváltozásra.” 1964. szeptember 1-jén tértek vissza Romániába. A vádirat szerint az utasításoknak megfelelően „azonnal hozzáfogtak a felforgató szervezet létrehozásához, amelynek célja a Romániában létrejött társadalmi rendszer erőszakos megdöntése, Erdély Magyarországhoz való csatolása”. 1964. szeptember 1-je és 1965 augusztusa között tíz tagot szerveztek be (őket a perben el is ítélték! – T. Z.), sikertelen volt Antal Ferenc és Orosz Lajos beszervezése. Török József a beszervezés során arról is beszélt, hogy a magyarországi „ellenforradalmároktól”, Török Sándortól és Szőnyi Gyulától később fegyvert is kapnak. A vádhatóság meglódult fantáziája szerint: a fegyvereket Magyarországról ejtőernyősök hozzák, akik leereszkedve a Kelemen-havasokba, átadják a csoport tagjainak. Török József terve a vádirat szerint az volt, hogy az akcióba lépés kezdetén megtámadják a milíciaőrsöket, valamint a Securitate és az RMP székházát. Kérte a csoport tagjait, hogy minél több magyar fiatalt szervezzenek be. A hatóságokat azzal próbálta átverni, hogy elsősorban a párt- és IMSZ-tagokat szervezte be, maga is a Román Kommunista Párt tagja volt. Több titkos gyűlést tartottak Csatlós Jenő lakásán. Az egyiken elhatározták, hogy megkeresik a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyvert is. Török József tagsági díj bevezetését és a szervezet működéséhez szükséges pénzügyi alap létrehozását, hűségeskü és írásos kötelezvény megfogalmazását javasolta. Rendszerellenes magatartásuk kialakítása érdekében rongyossá olvasták A budapesti Kossuth rádió ostroma című, titokban behozott „ellenforradalmi kiadványt”. Hasonló támadásokat terveztek a párt- és állami szervek ellen. Olyan „nacionalista és soviniszta” műveket terjesztettek, mint A magyar nép ezeréves története, Magyarország története című kiadvány négy kötete vagy Az erdélyi ezredek a világháborúban és Nagy Imre és bűntársai összeesküvése című könyvek. Török József a katonai szolgálatát teljesítő Csatlós Jenőt is arra biztatta, magyar bajtársai köréből minél több új tagot toborozzon. Török József intenzív levelezést folytatott a Budapesten a Csengeri utca 72. szám alatt lakó nagybátyjával, Török Sándorral, akinek beszámolt a szervezet létrehozásáról, kifejtett tevékenységükről. Bár virágnyelven fogalmazta meg, a tárgyalások során a Securitate által kifogott levelek a legfontosabb bűnjelekké váltak. A büntető törvénykönyv 209. szakasza 1. pontja, valamint az 58. és a 157. szakasz alapján a Bukaresti Katonai Törvényszék Török Józsefet tizenkét év szigorított fegyházbüntetésre és hét év jogvesztésre ítélte. Ugyanakkor a teljes személyi vagyonát elkobozták, ami az 1965. november 13-i házkutatási és elkobzási jegyzőkönyv szerint mindössze két öltönyből, egy nagykabátból és egy pár bakancsból állott. A Securitatét foglalkoztatta a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyver és robbanóanyag kérdése. Ezért a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi különítménye újabb házkutatást tartott Török József szülői házának padlásán. Nem találták meg az elrejtett dinamitot. Erről a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi igazgatósága átiratban számolt be a Kolozs tartományi igazgatóságnak 1967. március 8-án. Török József ekkor a nagyenyedi börtönben raboskodott. A román és a magyar állambiztonsági szervek 1963 utáni szoros együttműködését – amit neves történészek is tagadnak! – bizonyítja: amikor Török Sándort és Szőnyi Gyulát az 1966/3260-as számú perirat alapján újra elítélték, a magyar legfelsőbb bíróság a Budapesti Fővárosi Bíróságot új eljárásra utasította, előírva, hogy Török István József és Török József román állampolgárokat tanúként a Fővárosi Bíróság vagy legalább egy román bíróság hallgassa ki. A Fővárosi Bíróság 1967. augusztus 4-én – a román katonai főügyészség útján – be is idézte őket az 1967. szeptember 25-re kiírt tárgyalásra. Erre a beidézésre érkezett egy román nyelvű válaszlevél a Maros–Magyar Autonóm Tartomány Maroshévíz rajoni igazgatóságától: a tanúként beidézettek a nagyenyedi börtönben vannak („fiind încarcerat de către Penitenciarul Aiud”). Török Sándor és Szőnyi Gyula említett ítéletéből idézek: „Török István és Török József román állampolgár tanúkat a bíróság szabályszerűen idézte, vétívük vissza is érkezett, a tanúk azonban a kitűzött tárgyalásra nem jelentek meg, így személyes meghallgatásukat a bíróság nem tudta foganatosítani. Ezek után a bíróságnak vizsgálnia kellett azt a körülményt, hogy a két román állampolgár tanúnyomozati írásos vallomását melyik vádlott vonatkozásában és milyen mértékben vonhatja értékelési körébe a tényállás megállapításánál.” A levéltári kutatásnak kell kiderítenie: a magyar vagy a román állambiztonsági szervek „súgtak” előbb a másiknak? Az eddigi kutatásokból az valószínűsíthető: a Securitate tájékoztatta előbb a magyarországi állambiztonsági szerveket, abban a reményben, hogy egy nagy, Magyarországra és Romániára kiterjedő magyar irredenta szervezetet lepleznek le, semmisítenek meg. A Török József dossziéjának vezérvonala: a gyárban, a sepsiszentgyörgyiek körében irredenta megnyilvánulásai vannak.
Török József 1944. január 10-én született Gyergyósalamás községben. Gépmunkás volt a galócási faipari kombinátban. 1965 őszén sikeresen felvételizett a bukaresti műegyetem elektrotechnika karára. Itt tartóztatták le 1965. november 11-én. 1974. november 14-én szabadult a nagyenyedi börtönből, rokona, Török István József november 12-én. Török József többé nem folytathatta tanulmányait a bukaresti műegyetemen. Mindketten Sepsiszentgyörgyön találtak menedéket és megélhetést: István a bútorgyárban, József az autóvillamossági vállalatnál dolgozott betanított munkásként, 1975-től szerszámlakatosként. A Securitate Török Józsefet a szabadulása után „Turcul” (Török) fedőnéven követte. A vaskos dossziékból kibomlik Sepsiszentgyörgy és Háromszék legújabb kori történetének ismeretlen fejezete. Az ügynökhálózat kiválóan működött, a célkeresztbe került személyek minden lépését követték, a mai ember számára hihetetlen logisztikát hoztak létre, mozgósítottak. Romániában 1956 nem 1956-tal kezdődött, és nem is végződött 1956-tal. A magyarellenes retorzió „utórezgéseit” máig érezzük, mindennapjaink részévé váltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiadók, könyvek, alkotók találkozása Váradon
A Holnap Kulturális Egyesület és a Várad folyóirat szerkesztősége nyolcadik alkalommal rendezte meg a Könyvmaratont Nagyváradon. A háromnapos eseménysorozat zárónapján, szombaton avatták fel a 2014-ben elhunyt Kinde Annamária költő, műfordító sírkövét a Rulikowski temetőben.
Kinde Annamária emlékezete
Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője beszélt a költőről, Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke pedig újságírói és szerkesztői tevékenységét elevenítette fel, kiemelve, az Ady Endre Sajtókollégiumban több éven át igazgatóként vállalt munkát az újságírói utánpótlás-nevelésben. Kinde Annamária a Várad című irodalmi folyóirat szerkesztője, az Erdélyi Magyar Írók Ligája vezetőségének tagja is volt.
A záróesemény, Tasnády-Sáhy Péter Kettősünnep című darabjának felolvasása előtt kiosztották az első Kinde Annamária-díjakat az Élő Várad csoport öt fiataljának: Bíró Árpád Levente dramaturgnak, Kemenes Henriette, Jock Evelin, Mihók Tamás és Ozsváth Zsuzsa költőnek. Szűcs László elmondta, minden évben kiosztják majd a díjat az arra legérdemesebbnek talált fiatal alkotó(k)n-ak. A könyvmaraton felhozatalának bősége nemhogy nem volt zavaró, de megörvendeztette a legkülönbözőbb irodalmi ízlésűeket, akik kedvükre válogathattak a bemutatott és kiállított könyvek között.
Bemutatták többek közt Bakó Endre irodalomtörténeti érdekességeket felvonultató, Irodalmi őrvárosok című kötetét, Móra László két nemzetközileg ismert labdarúgóedző, Kovács István és Jenei Imre munkáját összefoglaló könyvét, Demény Péter Apamozsár című esszéjét, Tóth Ágnes édesapja második világháborús történeteit felelevenítő, A halál katlanában című könyvét, Péter I. Zoltán újabb, régi váradi képeslapokat „faggató” összeállítását, Lokodi Imre „igaz emberi vízinovelláit”. A közönség meghallgathatta Boka László első világháborús propagandaanyagokról szóló előadását is.
Vándoráruvá válhat a könyv?
A rendezvényen több könyvkiadó is bemutatkozott a közönségnek. Derzsi Ákos, a nagyváradi Europrint kiadó és nyomda vezetője elhozta az elmúlt évben kiadott köteteiket, köztük a 2012-ben elhunyt nagyváradi Jakobovits Miklós képzőművész alkotásaiból összeállított albumot, illetve a kolozsvári színház már eltávozott művészeivel készített interjúkötetet. Előadásában felidézte a könyvnyomtatás hajnalán dívó könyvterjesztési szokást, a vásárról vásárra járó, házalásszerű vándor-könyvkereskedést. Nem volt öncélú a múltidézés, mivel már szinte közhely, hogy a digitális világ térhódításával a papíralapú könyvek olvasótábora egyre csökken. Félő, mondta a kiadóvezető, hogy hamarosan ismét megjelennek a könyveket kínálgató vándorárusok.
A könyvmaratonra minden alkalommal meghívnak egy-egy más városbeli folyóiratot vagy kiadót: idei vendég a marosvásárhelyi Lector Kiadó volt. Gálfalvi Ágnes kiadóvezető elmondta, a Mentor Kiadó örököseként megtartották a profilt, szépirodalmat jelentetnek meg, különös tekintettel a műfordításokra. Gálfalvi Ágnes kiemelte Cristian Teodorescu Medgidia, a hajdani város, illetve Maros Krajak Carpathia című regényét, mondván, fontos, hogy az erdélyi magyar olvasóközönség megismerkedhessen más közösségek életével is. A rendezvény másik két érdekes eseménye újságírói vonatkozású: bemutatták a MÚRE-tábor riportkönyvét, Hol vagytok, temesvári magyarok? címmmel, illetve Szilágyi Aladár szórványkutató országjárásának újabb etnoszriportjait, amelyek a Besztercétől a Bánságig című kötetben láttak napvilágot.
Molnár Judit
Szabadság (Kolozsvár)

A szabadság éve Nagyváradon
Ezzel a címmel rendeztek konferenciát november 19-én Nagyváradon az 1956-os forradalomról és a forradalom hatására a Partiumban és Nagyváradon alakult csoportokról, a kirakatperekről, az ismert és kevésbé ismert elítéltekről.
Az 56-os emlékév keretében a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezte meg a 60. évfordulón az egész napos eseményt, amely este a forradalom és szabadságharc legendás alakjának, Wittner Máriának az előadásával és a közönséggel való találkozójával zárult.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházának Bartók-termében Nagy József Barnának, az MPE elnökének a köszöntésével kezdődött szombaton délelőtt az emlékkonferencia. Megnyitó beszédet Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke mondott, aki elöljáróban tiszteletét kifejezve üdvözölte azt a féltucatnyi egykori elítéltet, akiket a magyar 56-tal való szimpatizálásuk miatt Romániában büntettek meg és üldöztek hosszú éveken át. Párhuzamot vonva kijelentette: míg Magyarországon idegen erők bevetésével verték le hatvan évtizeddel ezelőtt az antikommunista forradalmat, addig Romániában az 1989-es népfölkelést diverziókkal fordították hatalomátmentésre a reformkommunisták, és ami közös: itt is, ott is: bizonyos erők igyekeztek és máig igyekeznek ellopni, meghamisítani, eltorzítani a dicsőséges történelmi eseményeknek még az emlékét is. Mindkét esetben a posztkommunista visszarendeződés történelemhamisító emlékezetpolitikája és visszahúzó öröksége áll a machinációk mögött – fogalmazott Tőkés László, hozzátéve, hogy a szabadságharc a múlt feltárása és az igazságharc formájában folytatódik, hiszen hazugságra nem lehet jövőt építeni.
A püspök kitért arra, hogy Romániában milyen nehézkesen halad a feltárás és számonkérés, huszonhét évvel a temesvári események után is büntetlenül ágálnak a közéletben azok, akik annak idején emberéletek árán változtatták államcsínnyé a diktatúra elleni lázadást. Közhely ugyan, hogy mindig a győztesek írják a történelmet, de nem szabad engedni sem Magyarországon, sem Romániában, hogy saját politikájuknak rendeljék alá a történelmi igazságot ezek a „győztesek”, illetve hogy azok váljanak győztesekké, akik meghamisítják a történelmet. „Folytatnunk kell a szabadságharc részeként az igazságharcunkat. Ilyen értelemben az egész kelet-európai kommunistaellenes történelem nem a lezárt múlt körébe tartozik, hanem nagyon is időszerű politikai kérdés” – állapította meg az erdélyi EP-képviselő, nem rejtve véka alá, hogy Nyugat-Európában erről nagyrészt másként gondolkodnak.
A konferencia további részében M. Kiss Sándor történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese az 1956-os forradalom világtörténelmi jelentőségét és összefüggéseit vázolta, míg Tófalvi Zoltán közíró, az erdélyi és partiumi ’56 kutatója a romániai koncepciós perekről és megtorlásokról beszélt, majd röviden méltatta a kommunista siralomházat megjárt Balaskó Vilmos néhai érolaszi lelkész Élet a föld alatt című memoárját. Ezután Sass Kálmán mártír lelkipásztorról Balázsné Kiss Csilla érmihályfalvi lelkész tartott vetített képes előadást, majd Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke olvasott fel 1956. október 23-án kelt naplójegyzeteiből.
Délután a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének több tagja számolt be egykori lelkesedésükről, szervezkedésükről, aminek aránytalanul súlyos megtorlása mérhetetlen szenvedéseknek tette ki őket. Csak ebben az ügyben 250 letartóztatást eszközölt a rezsim, 58 személyt el is ítéltek, teljesen kívülállókat is, gyakorlatilag az erdélyi magyarság elleni átfogó megfélemlítő hadjáratnak volt rész az, ami a SZVISZ ürügyén történt az akkori fiatalokkal és egyes mentoraikkal. A konferencia a nagyváradi és Bihar megyei elítéltekre, meghurcoltakra való emlékezéssel, hozzászólásokkal, múltidézéssel zárult.
Este az egyházkerületi székház dísztermében találkozhattak az érdeklődők Wittner Mária egykori szabadságharcossal és halálraítélttel, akivel Tófalvi Zoltán készített hangos interjút. Tőkés László EP-képviselő elöljáróban kiemelte, hogy a határok feletti nemzetegyesítés szellemében a SZVISZ-tagok tanúságtétele után egy olyan személyiség visszaemlékezéseire keríthetnek sort, aki a budapesti forradalomban és a védelmi harcokban tevőlegesen is részt vett. „Boldogok vagyunk, hogy túlélték a forradalmat és a megtorlást, hogy ma élő tanúként itt lehetnek és mesélhetnek. Wittner Mária túlélte a halálos ítéletet, a siralomház kétszáz napját, a végül évtizedes börtönbüntetéssé »enyhült« életfogytiglant, és azt a lelkiismereti kötelességet kapta, hogy tanúságot tegyen” – mondotta a püspök, méltatva a vendég töretlen helytállását, amely példamutató erővel folytatódott 1989 után is, megköszönve neki a kortársak és a nyomában járók nevében a hiteles nemzetszolgálatot.
Wittner Mária visszatekintő-emlékező előadásában felidézte a forradalom több körülményét és több harcostársának alakját, nagy hangsúlyt fektetett a helyes emlékezés követelményére, mert e téren még ma is sok a javítanivaló. „A már megholtak nem tudnak védekezni, az ő védelmükben az élők kell felszólaljanak” – mondotta annak kapcsán, hogy manapság is sok egykori forradalmárnak és szabadságharcosnak próbálják meg besározni az emlékét azok, akik most sem a magyar nemzet és Magyarország javát akarják.
tokeslaszlo.eu

Könyvújdonságok, és Újváros története
A Nagyváradi Könyvmaraton pénteki napján mutatták be Péter I. Zoltán helytörténésznek, lapunk egykori munkatársának legújabb várostörténeti munkáját. Ismertették az új kiadványokat is.
Számos érdekességgel kecsegtette a könyvbarátokat a Nagyváradi Könyvmaraton pénteki napjának programja. A Szigligeti Stúdió Fehér Termében lezajló eseményen pénteken délután elsőként Derzsi Ákos, a váradi Europrint könyvkiadó vezetője mutatta be a kiadó egy éves termését. Derzsi Ákos a vándor könyvkereskedők alakját megidézve egy nagy táskából vette elő a köteteket. Először a Jakobovits Miklós életművét bemutató Képtárgyak című albumot húzta elő a „bőröndjéből”, mely kiadvány a jeles váradi képzőművész rangjához méltó minőségben és kivitelezésben mutatja meg Jakobovits Miklós munkásságát. A kiadó beszélt továbbá többek között Nánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című könyvéről, mely műnek már készül a második kötete szintén az Europrint gondozásában; említést tett Molnár József Károly Szolgálat és megbízatás című kötetéről is. Hozzátette, hogy nagy igény mutatkozott román szerzők részéről is arra, hogy az Europrinttel együtt dolgozzanak, így láttak napvilágot a kiadó román, vagy román–magyar kétnyelű kiadványai is. Végezetül dr. Ballagi Aladárnak a magyar nyomdászat történetéről szóló munkájából idézett egy részt, ezzel is arra hívva fel a figyelmet, hogy a nyomdászat és a könyvkereskedés a huszonegyedik században olyan helyzetbe került, hogy ismét ugyanolyan gondokkal küzd, mint akár a két évszázaddal ezelőtti nyomdászat és könyvkereskedés.
Újváros képekben
A továbbiakban bemutatkozott a könyvmaratonon a marosvásárhelyi Lector kiadó, majd Demény Péter íróval, költővel beszélgetett Demeter Ignác. Ezek után bemutatták Demény Péter-Eperjesi Noémi Sünödi és a trallala, valamint a Hol vagytok, temesvári magyarok című köteteket, és a nap utolsó pontjaként került sor Péter I. Zoltán Régi képeslapok, régi történetek – Újváros című legújabb kötetének bemutatójára. A szerzővel Szűcs László beszélgetett. A jelenlevők megtudhatták, hogy a szóban forgó kötet a korábban megjelent, Olaszit ismertető könyv pandanja, hisz míg az Nagyváradnak a Sebes-Körös jobb partján lévő részét mutatja be, addig ez a bal parton elterülő városrésszel ismerteti meg az olvasót. Ez a kötet is igen gazdag képanyagot tartalmaz, melyek közül sokat ki is vetítettek a könyvbemutató során, és csakúgy, mint magában a könyvben, Péter I. Zoltán ezekhez a képekhez fűzött érdekes kommentárokat, mesélt el anekdotákat, hely-, vagy építészettörténeti érdekességeket. Péter I. Zoltán többek között elmondta, hogy a kiadványban szövegeket idéz Nagy Endrétől, Ady Endrétől, és érdekes történeteket közöl korabeli újságokból. Felidézte többek között a városháza tervezése és építése körül zajló korabeli vitákat, Bihari Sándornak a városháza nagytermében egykor álló festményének sorsát, mely alkotásnak meglehetősen igénytelen mása jelenleg ki van állítva a városháza nagytermében a Bihari Sándor festmény helyén. Péter I. Zoltán beszélt a temetőfelszámolásokról is, megjegyezve többek között azt, hogy az Olaszi temetőt már 1908-ban fel akarták számolni, de elmondta azt is, hogy az egykori hadapródiskola körüli térségben is temető állt egykor, amit szintén felszámoltak, mint ahogy mindegyik, a városban lévő templomok körül lévő temetőkert is erre a sorsra jutott. Mint mondta, a kötetben 1918 jelenti a múltidézés határévét, és csak olyan esetben használt fel a könyvében ennél későbbi felvételt, ha 1918 előtti képet vagy képeslapot nem talált az adott épületről vagy városrészről. Végezetül a terveiről szólva elmondta, hogy készülőfélben van háromkötetes Ady életrajza. A kötetbemutató dedikálással zárult.
Pap István
erdon.ro

Visszaemlékezések a szenvedéssel teli évekre
A nagyváradi 1956-os emlékkonferencián többek között a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének néhány tagja, valamint Wittner Mária, az egyik legismertebb 56-os szabadságharcos osztotta meg emlékeit, tekintett vissza a szenvedéssel teli évekre.
A szabadság éve Nagyváradon címmel megszervezett konferencia második részében a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének (SZVISZ) hat tagja – Domokos Miklós, a szervezet vezetője, valamint Petri József, Oláh János, Bodnár Márton, Török László és Kelemen Béla – osztották meg emlékeiket, kitérve arra, hogyan szervezték be őket a szervezetbe, mi volt a dolguk, mikor és hogyan tartóztatta le őket a román titkosszolgálat, valamint fájdalmas részletességgel ismertették a vallatások, börtönévek, munkatáborok alatt elszenvedett fizikai és lelki kínzásokat, szenvedéseket. Domokos Miklós elmondta, hogy a szervezet a biztonság érzetét nyújtotta nekik. Őt 1960-ban tartóztatták le, hat hónapig verték naponta többször is, magánzárkába zárták, ami olyan kicsi volt, hogy nem lehetett benne leülni, lefeküdni, végül egy öt percig tartó tárgyalás után 22 év börtönre ítélték. „Az ember próbálja kitörölni a rossz emlékeket, de én mindenre emlékezni akarok” – mondta el Domokos Miklós. Petri József öt év börtönt kapott mert elfogadta a forradalom eszméjét. „A mi fiatal szívünkhöz és lelkünkhöz közel állt az ’56-os forradalom eszméje” – fogalmazta meg, majd részletesen mesélt arról, hogy melyik munkatáborokba vitték őket, milyen szenvedéseket álltak ki azért, mert ellene voltak a kommunizmus ideájának, ami összeegyezhetetlen volt és marad az emberi természettel.
Emlékek
Oláh János a vallatásokkal kapcsolatban elmondta, hogy egy ideig tűrt és hallgatott, de egy idő után már próbálta megtudni, hogy mit tud a Securitate, hogy csak azt elárulja el, amit már úgyis tudnak. Bodnár Márton kiemelte, hogy ebben az ügyben 250 letartóztatás volt, de csak 58 személyt ítéltek el. „Ma is kérdés, hogyan választották ki azokat, akiket elítéltek, de az biztos, hogy nem a szervezetben folytatott tevékenység alapján”. Azt is elárulta, hogy egy sajátos morze kódot találtak ki és tanultak meg, hogy tudjanak egymással kommunikálni a börtönben. Török László elmondta, hogy a börtönben TBC-s lett, és a szükséges gyógyszert Kelemen Béla, mindannyiuk „apja” vitte be, ezzel talán az életét mentve meg. Kelemen Béla kiemelte, hogy mindezen borzalmak közepette az Istenbe vetett hit tartotta meg.
Élő tanúként
A konferencia Wittner Mária egykori szabadságharcos előadásával zárult, akivel Tófalvi Zoltán beszélgetett. Tőkés László EP-képviselő kiemelte, hogy a határok feletti nemzetegyesítés szellemében a SZVISZ tagok tanúságtétele után egy olyan személy visszaemlékezéseit is meghallgathatják a jelenlevők, aki a budapesti forradalomban vett részt. „Boldogok vagyunk, hogy túlélték a forradalmat és a megtorlást, hogy ma élő tanúként itt lehetnek és mesélhetnek. Wittner Mária túlélte a siralomház 200 napját, az ítéletet és azt a lelkiismereti kötelességet kapta, hogy tanúságot tegyen” – hangzott el. Wittner Mária mesélt arról, hogy egy katolikus neveltetésben részesült fiatal lány hogyan kapcsolódott be a forradalomba: „nem emberarcú vagy feljavított szocializmust akartunk, hanem szabad Magyarországot, a szabadság szeretete a tizenéves gyerekeket és fiatalokat is megérintette”. Mesélt arról, hogyan zajlottak a forradalmi események, hogyan szereztek fegyvereket, és végül azt, hogyan fogták el, hogyan folyt le a tárgyalás. Előadásában nagy hangsúlyt fektetett a társai emlékére, akik közül sokakat kivégeztek. Kiemelte, hogy a különböző visszaemlékezésekben milyen tévedések vannak egyes személyekre vonatkozóan, amelyeket ki kell javítani. „A már meghalt emberek nem tudnak védekezni, az ő védelmükben az élők kell felszólaljanak”, utalva az 1956-os tevékenységéért kivégzett orvostanhallgatóra, Tóth Ilonára, akinek ügye többször is komoly közéleti vitákat váltott ki. Tóth Ilonáról készült film, szobrot is állítottak neki, Wittner Mária pedig most azért küzd, hogy post mortem megkapja a díszdoktori címet. Wittner Mária végül elszavalta A halálra ítélt lány című versét, és felolvasta azt az imát, amit a börtönben mondtak el minden este a rabok.
P. Nagy Noémi
erdon.ro

Szórványkonferencián vettek részt a szatmári unitáriusok
Az Északnyugat-Erdélyi Unitárius Szórványegyházközség szatmárnémeti gyülekezete képviseletében, Sándor Gyula gondnok, a Gergely házaspár (Ilona és Sándor, nyugalmazott tanárok) és Pálffy Anna-Mária lelkésznő vettek részt a Magyar Unitárius Egyház által szervezett szórványkonferencián, melyre e hónap 18-19-én került sor Déván. A Kolozsvárról küldött meghívó „a szórványegyházközségek és szórványban levő anyaegyházközségek lelkészeit és világi vezetőit" szólította meg. Pálffy Tamás Szabolcs beszámolója.
Folyó év október 18-án keltezett körlevelükben, a Főhatósági Hivatal illetékesei megfogalmazták, hogy „a szórványkonferencia témája a szórványegyházközségek és a nemzeti, illetve vallási szórványban tevékenykedő gyülekezetek helyzetének számbavétele, erőforrásaik és szükségleteik azonosítása, illetve a szolgálat jobb feltételeinek megvalósítására közös cselekvési terv kidolgozása."
A konferencia helyszínére, a dévai Dávid Ferenc zarándok- és szórványközpontba igyekvő szatmárnémeti csapat Szilágysomlyó városban tartott megállót, nem véletlenül. Lakásán keresték meg Szegedi Tünde unitárius szórványgondnokot, átadva az 56-os magyar forradalom és szabadságharc unitárius áldozatainak leszármazottai részére a Főtanács részéről küldött emléklapot.
A Déván találkozó unitárius szórványképviselők palettája színes virágcsokor, melyen a következő települések láthatóak: Szatmárnémeti, Nagybánya, Máramarossziget, Zilah, Szilágysomlyó (Északnyugat-Erdély), Déva, Vajdahunyad, Arad, Temesvár (Délnyugat-Erdély), Fogaras- Bukarest- Szeben (Dél-Erdély), Petrozsény, Lupény, Nagyenyed, Medgyes, Segesvár, Kőhalom-Homoród, Brassó-Óváros, Brassó-Újváros, Nagyvárad és Gyergyószentmiklós.
Helyzetkép jellegű előadások után, 18-án este unitárius lelkészjelölt teológushallgatók zenei szolgálata gazdagította a szórványkonferenciát.
19-én, az egyházközségi küldötteknek tíz perc idő állt rendelkezésre a szórványban élő hívek lelki életének alakulása, a vallási és nemzeti önazonosság-tudat éltetése és erősítése tevékenységek szemléltetésére. A szatmárnémeti helyzetről Gergely Ilona tanárnő beszélt, ezt követte Pálffy Anna-Mária lelkésznő vetítettképes beszámolója (Gyülekezeti nap; Unitárius konfirmáció; Részvétel a Tordai-hasadéki találkozó egyházköri rendezvényen; Együtt őszi hálaadás ünnepén; Férfiak Klubja jellegű, közös sport tevékenység terv).
A dévai unitárius imaház udvarán alig két hete felavatott-, fában megformázott Dávid Ferenc szobrot most tekinthették meg a szatmári küldöttek.
Szombat este, a háromszáztíz kilométeres visszaút (Déva-Szatmárnémeti) során, Sándor Gyula tavirózsához hasonlította a Szatmárnémetiben élő unitáriusok és más felekezetű családtagok helyzetét. „A mi gyülekezetünk tavirózsa életű. Most gazdagon virágzik, köszönhetően az elegendő napsütésnek. Van gyökerünk, rügyeink is vannak. Akárcsak a tavirózsa a tápanyagot, úgy mi is, gyökereinkkel szívjuk magunkba a lelki eledelt. Figyelnünk kell arra, hogy a töveket úgy teleltessük, hogy jövő évben is virágozzon a tavirózsánk."
szatmar.ro

Túlélő klisék, politikai manipuláció (Konferencia a román–magyar együttélésről)
Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely és Brassó után a hétvégén Kolozsváron is megszervezte az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Reconstructio Egyesület az immár hagyományosnak számító román–magyar szakmai konferenciát. A Nemzeti jelképek vs. nemzetbiztonság? Perek, jelentések és civil mozgalmak a román–magyar kapcsolatok tükrében című eseményen neves meghívottak (újságírók, egyetemi tanárok, jogászok és politikusok) beszéltek a román–magyar együttélés lehetőségeiről.
Tőkés László, az EMNT elnöke, fideszes európai parlamenti képviselő köszöntőbeszédében elmondta: a román–magyar viszonyt a reprezentatív román és magyar tényezők párbeszéde útján kell rendezni, nem pedig titkos paktumok által. Kijelentette: számos kényes kérdés vár tisztázásra, ilyen például a marosvásárhelyi fekete március is, melynek kapcsán szorgalmazta a titkosított dokumentumok mihamarabbi közzétételét. Köszöntője végén Tőkés elmondta: olyan román–magyar párbeszédre van szükség, mely túlmutat a pártdialóguson.
A kolozsvári konferenciába Bukarestből az interneten keresztül bekapcsolódó Lucian Mîndruţă televíziós személyiség sajnálattal állapította meg, hogy míg a románok és a magyarok azon vitatkoznak, ki volt hamarabb Erdélyben, a demográfiai helyzet alapján száz év múlva az lehet a vita tárgya, ki volt az utolsó Erdélyben. Mîndruţă hangsúlyozta: mesterségesen keltett gyűlölet van a romániai magyarság és románság között, s a két közösség politikai manipuláció áldozatává vált. Bakk Miklós politológus az erdélyiség kudarcaként beszélt a nagyszebeni szász Klaus Iohannis román államfői mandátumáról. Úgy vélte, Iohannis azt mulasztotta el, hogy a nemzetek közös kormányzásának erdélyi örökségét tegye Románia értékévé.
Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezetének elnöke Erdélyért mozgalmak a virtuális térben címmel tartott előadást. A politikus kijelentette: a transzilvanista mozgalmak nem egy elveszett aranykor rehabilitációjáért dolgoznak, hanem az Erdélyben élő különböző nemzetek együttműködéséért, mely a mai helyzetben megmaradásuk záloga lehet. Fancsali szerint egy erős transzilvanista párt létrejöttéhez hosszan tartó, alulról induló építkezésre van szükség, nem megengedve, hogy ismert korrupt politikusok csatlakozzanak.
Dan Maşca, a Szabad Emberek Pártjának elnöke rámutatott: Romániában általános érdektelenség tapasztalható számos fontos közéleti kérdéssel szemben. „Erdélyt számos különböző közösség összessége alkotja. Ha ezeket a közösségeket sikerül összefognunk, Erdély gazdag, fejlődő régió lehet” – mondta a pártelnök. Maşca hangsúlyozta: ideje lenne az akadémiai diskurzus részévé tenni az Erdélyről és transzilvanizmusról folytatott párbeszédet, valamint konkrét cselekvési tervekre lenne szükség. Szikszai László, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) jogásza folyamatban levő kisebbségvédelmi pereket ismertetett. Az előadó röviden ismertette a mozgalom tevékenységét és célkitűzéseit, majd elmondta: három stratégiai pert is kezdeményeztek (Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Szatmárnémetiben), melyeknek célja a magyar nyelvhasználatra vonatkozó létező jogszabályok betartatása. Szikszai beszámolójából kiderült: a CEMO 2016-ban hét peres eljárást is indított, valamint közel negyven panaszt nyújtottak be az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz. Gabriel Andreescu bukaresti politológus, egyetemi tanár kijelentette: Romániában 27 évvel a rendszerváltozás után is a titkosszolgálatok akadályozzák a román–magyar párbeszédet. Úgy vélte: a kommunista politikai rendőrség által kialakított magyarellenes klisék intézményesen továbbéltek a román titkosszolgálat egykori és mai tagjainak köszönhetően, „és még a székelyföldi terrorkísérletként bemutatott ügy vádiratában is visszaköszönnek”.
Smaranda Enache, a marosvásárhelyi Pro Európa Liga társelnöke sajnálattal állapította meg, hogy Románia az utóbbi években „az etnocentrizmus és az ortodoxizmus” irányába, Magyarország pedig az „illiberális demokrácia” irányába mozdult el, és az államközi párbeszéd teljesen megszűnt. Az emberi jogi harcos úgy vélte: olyan erdélyiségre lenne szükség, amelyik mind a bukaresti etnokráciának, mind a budapesti illiberalizmusnak ellenáll.
A hozzászólások rendjén Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke elmondta: a transzilvanizmus az erdélyi identitás összetettségén alapszik, Erdély jövője pedig az ott élő románokon és magyarokon múlik. „Számunkra a transzilvanizmus a kultúrák együttéléséről szól. Ha ezek a kultúrák eltűnnek, Erdély tűnik el. Közösségeinket intézményeink tartják fenn, ha viszont ezek biztonsága kerül veszélybe, teljes közösségünk kerül veszélybe. Az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőiként ezért támogatjuk az autonómiát” – jelentette ki Szilágyi.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bárki lehet helytörténész
Nagyvárad számos kortárs történésszel és helytörténésszel büszkélkedik, akik nem csupán a Körös-parti város, hanem Bihar megye más településeinek történetében is kutatták azokat a jelentős, érdekes, de sokak számára kevésbé ismert eseményeket, ezek fellelhető emlékeit és megbúvó részleteiket, amelyek az évszázadok alatt a helységeket alakították. Sorozatunk első részében Dukrét Gézával, a jelenleg 116 tagot számláló Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság alapítójával és elnökével beszélgettünk helytörténészi és műemlékvédő pályája kezdeteiről, és a mesterségről vallott nézeteiről.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nyerte el a 2015-ös Rimanóczy-díjat, amit Dukrét Géza elnök vett át. A kezdeményezésére létrejött társaság immár 23 éve végez úttörő munkát a néprajzkutatás és műemlékvédelem területén, legemblematikusabb kiadványuk a Partiumi Füzetek című kiskönyvtár-sorozat, amelynek több mint száz kötete jelent meg.
Dukrét Géza 1942. szeptember 17-én született Nagyváradon, és a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem földrajz-biológia szakán szerzett tanári diplomát 1965-ben. Ezt követően helyezték ki Siter általános iskolájába, ahol megkezdte tanári pályafutását, melyet a nagyváradi 10-es számú Általános Iskolában fejezett be.
Előzőleg mindig felkészült
Kényelmes, értelmiségi és a régiségek iránt rajongó ember ízlését tükröző otthonában minden négyzetcentiméter relikviákkal teli és első pillantásra megszámlálhatatlan kötetet tartó polcok sokaságával van díszítve. Kerámiák, guzsalyok, mángorlók, kőzetgyűjtemény – a belépő azt sem tudja, hol kezdje a váratlanul reáköszönő gyűjtemények keltette csodálkozást. A tanár úr azonban megkönnyíti az elveszett ember dolgát, és a könyvtárszobába vezetve megígéri, hogy „a hivatalos rész” letudása után körbevezet, és mindenről mesél majd egy keveset. Addig is, helyet foglalva egy fotelben, belefog, hogy egy másik történetet beszéljen el.
„1972-ben indult ez a helytörténészi pályafutás, éspedig néprajzzal, mert legelőször is ez keltette fel az érdeklődésem, ezzel kezdtem el foglalkozni. Automatikusan gyűjtöttem, és bár magával a néprajzzal nem tudtam különösebben foglalkozni, mert nem is értettem hozzá, a történelmi rész onnan indult, hogy mint földrajzszakos tanár, a diákjaimat országos körutakra vittem, hat-kilenc napos kirándulásokra, és bejártuk nemcsak Erdélyt, hanem jóformán az egész országot, láttuk például a Fekete-tengert és a moldvai kolostorokat. Mindig úgy indultam el ezekre a felfedező utakra, hogy előzőleg felkészültem minden településnek a helytörténetéből, és röviden ismertettem a gyerekekkel azokat az információkat, amelyeket a meglátogatott műemlékekről össze tudtam gyűjteni. Ebben specializáltam magam, mondhatni, mint egy idegenvezető. 1982-ben tettem le tanári pályafutásom utolsó nagy vizsgáját (azt a bizonyos 1-es fokozatot) és a diplomadolgozatom az iskolai kirándulások szervezéséről és vezetéséről szólt” – így kezdődött egy több évtizedes munka, amely napjainkban is igyekszik lajstromba venni és megóvni a Partium és a Bánság műemlékeit, emlékműveit.
Legnagyobb munkája a Hegyköz története
A helytörténészi mesterség elsajátítása tehát ezeken az alapokon nyugszik. „Első írásom a siteri református műemléktemplomról szólt, amelynek megírásához a kölcsönkért Bunyitay Vince-kötetbe néztem bele, és alapoztam a helyi református pap ismereteire is, valamint építészetileg arra, amit én magam láttam. Az elkészült anyagot bevittem az egyik helyi laphoz, és Szilágyi Aladárnak adtam oda, aki biztatott, hogy folytassam a munkát. Persze, később, amikor tíz-tizenkét év múlva elolvastam ezt az írásomat, borzalmasnak találtam” – és nagyokat kacagva szórakozik saját magán. „Még a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a Kommunista Párt kért fel minden megyei tanácsot, hogy írják meg az adott település helytörténetét” – folytatja a mesélést. – Siter esetében a szomszéd román falu igazgatója vállalkozott a feladatra, és én egyszer bementem a néptanácshoz, és elkértem ezt a munkát. Nagyon sok butaságot találtam benne, például hogy a református templomot a törökök építették, és felháborodásomban elhatároztam, és beszéltem is a néptanács titkárával, hogy megírom én a helytörténetét. Sikerült is összeállítanom egy kis kötetet.”
Kimondottan helytörténeti írásai 1990-től jelentek meg. Mivel a Hegyközben dolgozott, ezért ezen kisrégió falvainak a történetét kezdte el kikutatni a hazai és a debreceni egyházi levéltárakban. Hegyközpályi, Hegyközújlak, Hegyközcsatár, Hegyköztóttelek stb. – minden település rövid történetét sikerült megírnia és leközölnie, így adta magát egy monográfia összeállításának gondolata. 1991-ben hozzálátott a megvalósításhoz, és a kötet napvilágot is látott. Közben természetesen, folyamatosan írt cikkeket várakról, templomokról, településekről, több önálló kötete jelent meg, és társszerzőként is sok helyen fellelhető a neve, de mindmáig ezt tartja a legnagyobb munkájának, amelyet azóta is használ, és használnak mások is, például annak a tavaly novemberben megalakult Hegyközi Kollégiumnak a résztvevői, amelynek tevékenysége idén áprilisban fejeződött be. Az értékfelmérő programban, amelynek Dukrét Géza volt a tudományos vezetője, félszázan – zömében egyetemisták – tevékenykedtek.
Jakó Zsigmond „avatta fel”
„Helytörténettel foglalkozok, de nem tartom magam történésznek. Nem is tarthatom, hiszen ehhez azt kell végezni, feltétlenül kell egy diploma” – térünk át egy másik kérdésre. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy véleménye szerint bárki lehet helytörténész, akit érdekel például saját városa történelme, és kellő alapossággal és lelkiismeretesen hajlandó nekiállni a kutatásnak. „Mindig megköveteltem saját magamtól is, hogy szakforrásokkal dolgozzam, levéltári kutatás nélkül nem lehet komoly anyagot leközölni. Ez alapvető. A néprajznál pedig különösen élvezetes volt egy másfajta forrás igénybe vétele, az elmondott történelem (oral history).”
Soha nem gondolt rá, hogy történelmet is végezzen, a biológiát és a földrajzot szerette, azonban szívügye volt Siter és a Hegyköz, hiszen huszonhárom évet tanított itt, és amelyről őelőtte senki nem írt, olyannyira nem, hogy még a térség körvonalait is neki kellett meghatároznia. Élete legnagyobb munkáját emlegetve, büszkén meséli el, hogy úgymond Jakó Zsigmond avatta őt fel, amikor levélben dicsérte meg Hegyközről írt monográfiáját, mondván, hogy így kell megírni egy kistérség történetét. „Ismertük egymást, és egyszer, mielőtt elmentem volna kutatni, meglátogattam. Mondta, hogy kölcsönözhetek a könyvtárából, megegyeztünk, hogy jövök, de végül sose mentem többet. Minden történész úgy ismerte, hogy ő aztán nem szokott dicsérni senkit, csak kritizálni, szóval nagy megtiszteltetésben részesültem. Mint kistérséghez, globálisan álltam hozzá a témához. Kiindultam a bihari várból, amelynek településtörténete nyomán jött létre a többi település a térségben. Nem egyenként láttam neki ezeknek, hanem nagy összefüggésben vettem a dolgokat. Ezt kevesen csinálják, egyedül Jakó tudta, és ezért is dicsért meg, és persze, gondolom, azért is, mert nem voltam történész. Sok történész mondta később, miután megjelent a munkám, hogy ezzel simán megkapnám a doktorátust.”
1991-ben újraalapította az Erdélyi Kárpát Egyesületet (EKE), és megalapította a Bihari EKÉ-t, amelynek 2006-ig volt a vezetője. Búcsúzásának és az EKE tizenöt éves fennállásának évfordulója alkalmából írta meg A bihari turizmus történetét. Teljes katedrával tanított, és két civil szervezetet is vezetett, ezért munkássága remek ellenpéldával szolgál az elfoglaltság mentségével élők számára: „Mindenre rá lehet érni, ha igazán akarja az ember. Inkább érdektelenségről van szó, mert például a történelem iránt érdeklődők számára a hazafiság sosem elcsépelt. A múlt rendszerben elcsépelték, de azt másképp is értelmezték, mint ma.”
Házi múzeum
A beszélgetés „hivatalos részének” letudásával lassan megtörténik a körbevezetés. A falon függő guzsalyokról (egy rúd, amelyre a fonásnál használt rostcsomót kötik fel) beszél, amelyek közül a legfiatalabb 1942-es, a legidősebb pedig az 1800-as évekből való. Különlegesen értékes darabokról van szó, hiszen szerepel rajtuk faragásuk évszáma (a múzeumokban megtalálható legtöbb darab évszám nélküli), és annak a neve is, aki számára készültek. Mángorlók, vasalófák kaptak helyet mellettük, ezek is mind az 1800-as évek végéről, egytől-egyik datálva. „A cserépedények feléről nem tudom, hogy hol készült. Sok szakember jött el hozzám megnézni őket, de ők sem tudták megállapítani. A legtöbb korondi, aztán magyarhermányi, bánnfyhunyadi, désházai, margittai, etédi, szilágysomlyói, tordai, székelyudvarhelyi, kisbaconyi darabok. Nekem van a legnagyobb révi gyűjteményem – legalább száz darab –, mennyiségben, minőségben és régiségben egyaránt.”
A kincsek sorában végezetül előkerül egy sótartó is, amelyet Benedek Elek lánya ajándékozott neki: „Öcsém Benedek Elek rokonát vette feleségül, Benedek Esztert, eljegyzésük pedig a Benedek kúriában volt megtartva, és Flóra néni, a Benedek Elek lánya volt a házigazda, aki nekem ajándékozta ezt a sótartót, de úgy, hogy előttem szedte ki a sót belőle” – meséli Dukrét Géza.
A néprajzi relikviák szemrevételezését követően a tanár úr szakkönyvtárának néhány címén is átfutunk, és mint mindenki, aki ellátogat hozzá, én is abban a kiváltságban részesülök, hogy felajánlja, nyugodtan kölcsönadja bármelyik kötetét – hozzátéve, hogy „csak kapja vissza”. Élek a lehetőséggel, és kiválasztok egyet. Megígérem, hogy visszaviszem.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezés Micskén
Születésének 100. évfordulója alkalmából Jakó Zsigmond történészre, művelődés- és gazdaságtörténészre emlékeztek nemrégiben fiatalkorának helyszínén, Micskén.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Filozófiai és Történettudományok Osztálya illetve az Erdélyi Múzeum Egyesület Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezésére szervezett rendezvény utolsó állomásaként a Micskén elhelyezett Jakó Zsigmond emléktáblához zarándokolt el egy kisebb csoport, melynek tagjai úgy kívántak tisztelegni a neves professzor emléke előtt, hogy felkeresték gyerek- és fiatalkorának fontos állomásaként szolgált családi házat Micskén. Így érkezett rövid időre a hegyközi helységbe Fodor Pál, a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója, Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) elnöke, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja, Kovács András, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja. E neves csoporthoz csatlakozott továbbá Zsoldos Attila az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója, témacsoport-vezetője, az MTA rendes tagja, Szovák Kornél egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, Fejér Tamás és Pakó László tudományos munkatársak, az EME Kutatóintézetéből. A debreceni egyetem képviseletében Dáné Veronka egyetemi adjunktus tisztelte meg a centenáriumi megemlékezést, míg Nagyváradról Emődi András levéltáros érkezett. A hivatalos tisztelgők mellett a helységhez való kötődés Ariadne-fonalát a professzor lánya, Jakó Klára és családja biztosította, elhozva rokonukat, Baranyi Katalint is, aki szülőfalujának nevezheti Micskét. A jeles megemlékezésen természetesen a helyiek is képviseltették magzukat.
Megemlékezés
A megemlékezésen a Görböc néptánccsoport leánykórusának népdalcsokra után Sipos Gábor röviden ismertette Jakó Zsigmond professzor munkásságát, kitérve történelmi jelentőségű érdemeire. Kosztandi Mihály helyi polgármester ünnepi köszöntőjében üdvözölte a vendégeket, örömét fejezve ki, hogy adódnak ilyen pillanatok, amikor a múltban elszenvedett történések talán feloldozhatóvá vállnak az emlékezések során, az idő múlása remélhetőleg elhozza és rehabilitálja a veszteségeket. További megemlékezés során Jakó Zsigmond emléktáblájánál Fodor Pál, Kovács András, Sipos Gábor, továbbá a polgármesteri hivatal és református egyházközség nevében Kosztandi Mihály és Gavallér Lajos lelkipásztor, a Miskolczy Károly Általános Iskola nevében Hodgyai Edit igazgató, a Görböc néptánccsoport nevében annak leánykórusa helyezte el a megemlékezés koszorúit.
erdon.ro

Szórványkonferencia a dévai Dávid Ferenc központban
Jó unitáriusnak lenni a szórványban!
Szatmárnémetitől Nagyszebenig és Nagyváradtól Brassóig Erdély minden csücskéből, sőt Bukarestből is képviseltették magukat a helyi unitárius közösségek a dévai Dávid Ferenc zarándok- és szórványközpontban megtartott egyházszintű szórványkonferencián.
A Magyar Unitárius Egyházban a szórványkérdést illetően jelentős szemléletváltás történt az utóbbi időben. Az egyházi vezetőség felismerte: a szórványok megfelelő gondozása, a végvárak megerősítése kulcskérdése a megmaradásnak. A dévai konferencián elhangzó megállapítás, miszerint „egy felér a százzal” – azaz az elszórtan élő egy-két unitárius hívőre is éppúgy oda kell figyelni, mint a százlelkes gyülekezetekre – tulajdonképpen vezérfonala lett az egyházon belül kiépülő szórványstratégiának.
– A Magyar Unitárius Egyházban három vidékre: a délnyugat-erdélyi, az észak-erdélyi és a dél-erdélyi szórványegyházközségünkre szűkítettük hosszú időkig a szórvány fogalmát. Szolgálataink során azonban szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a szórványban lévő, amúgy anyaegyházközségnek minősülő közösségek (pl. Lupény, Petrozsény, stb.) is hasonló gondokkal küzdenek: nyelvi, nemzeti identitásvesztés, jelentős fizikai távolságok stb. Ezért fontosnak tartottam, tartottuk a szórványgyülekezet fogalmának az átértékelését és egy olyan stratégia kidolgozását, mely valamennyi ilyen helyzetben lévő közösségnek, az itt szolgáló lelkipásztoroknak reális támaszt nyújt az embertől emberig történő kapcsolatrendszer kialakításában. A népszámlálási adatok és az egyházi nyilvántartás adatainak találkozása arra enged következtetni, hogy egyházunk nagyon pontos és naprakész adattárral rendelkezik, pontosan tudjuk, hol hány unitárius lélek él. Ez azt jelzi, hogy a szolgálat létezik, működik, de az egyháznak ezt meg kell erősítenie olyan infrastrukturális és anyagi háttérrel, ami lehetővé teszi a tényleges lelkipásztori szolgálatot. Gondolok itt kommunikációs eszközök és autók biztosítására, illetve akár szállásbiztosításra is, hogy a szórványban tevékenykedő lelkészeknek ne csak a havi egy-két igehirdetésre legyen lehetőségük egy-egy távolabb eső közösségben, hanem a beteg- és családlátogatás is beleférjen a kiszállásba – fogalmazott a konferenciát megnyitó előadásában Bálint Róbert Zoltán, a Magyar Unitárius Egyház szórványért felelős előadó-tanácsosa. Vitaindító felszólalásában konkrét adatokkal illusztrálta az egyházközségek kialakulásának történelmi, társadalmi vonatkozásait, azokat a folyamatokat, melyek ezt befolyásolták, illetve melyek ma is alakítják az egyházközségek életét, jövőjét. Ezek tükrében került sor a konferencia másnapján a körvonalazódó szórványstratégia konkrétumainak megvitatására.
A szórványbeli szolgálat sajátos problémáira világított rá előadásában Koppándi-Benczédi Zoltán, a délnyugat-erdélyi szórványegyházközség lelkésze, aki immár 16 esztendeje szolgál e térségben. Egyéni tapasztalatait megosztva mondta: sajnos, a szórványba érkező lelkészeket senki nem készíti fel előzetesen legalább a jellegzetes problémákra, illetve ezek kezelésére. – Egyénileg kell kitaposnunk az ösvényt, sokszor magunkra maradva, olyan körülmények között, hogy a szomszéd (egyházközségi vonatkozásban) száz kilométerekkel odébb van. E helyzetből adódóan elsősorban a jókora fizikai távolságokkal szembesülünk, ami az emberközti kapcsolatok megteremtéséhez szinte állandó úton levést feltételez. Jelentős probléma továbbá a nyelvi, nemzeti dilemma. Hiszen mi a Magyar Unitárius Egyház szolgálatában végezzük a mindennapi lelkipásztori feladatainkat. De mi a teendő a vegyes házasságok, illetve a különböző szertartások esetén, amikor a jelenlévőknek csak kis százaléka érti a magyar nyelvet?! Ragaszkodjunk egyházunk, nemzetünk nyelvéhez, süket fülekre találva, vagy váltsunk nyelvet, feladva ezáltal identitásunknak egy vetületét?! Ezek olyan kérdések, mellyel minden szórványban tevékenykedő lelkipásztor szembesül, és melyekre közösen kell megtaláljuk a megoldást – fogalmazott Koppándi Benczédi Zoltán lelkipásztor, aki a rendezvény házigazdájaként örömmel nyugtázta, hogy az éves rendszerességgel megtartott Dávid Ferenc emlékzarándoklat mellett a dévai zarándok- és szórványközpont immár országos szintű konferenciának is méltó helyet tudott biztosítani.
A szórványegyházközségek, illetve az ezekben szolgáló lelkipásztorok helyzetének általános bemutatását követően a konferencián sor került valamennyi jelen lévő egyházközség bemutatkozására. A technika modern eszközeit felhasználva alakult ki a körkép: Brassó, Kőhalom, Fogaras, Nagyszeben, Nagybánya, Zilah, Szatmárnémeti, Temesvár, Déva, Lupény, Petrozsény és Bukarest helyzetéről. – Bár Brassó és Fogaras jelentős lélekszámú anyaegyházközségnek számít, a szórványra jellemző gondok itt is fellelhetők. A konferenciára való meghívásukban pedig az is közrejátszott, hogy szeretnénk felhívni az erős anyaegyházak figyelmét arra, hogy felkarolják a környékükön lévő apró gyülekezeteket – fogalmazott Koppándi-Benczédi Zoltán.
A konkrét helyzetek számbavételét követően a már kidolgozás és részben megvalósítás alatt álló szórványstratégia újabb elemeit vitatták meg a jelenlévők. – Egyházi szinten szeretnénk támogatni a szórványegyházközségek megerősödését szolgáló rendezvényeket. Éves vonatkozásban négy ilyen rendezvényre gondolunk, melyek kulturális és identitáserősítési céllal kerülnének megvalósításra. Kettő helyi szintű kezdeményezésként, egy a tömb–szórvány találkozására biztosítana alkalmat, egy pedig akár konferencia jelleget öltve a teljes szórványt érintő kérdések megvitatására nyújt majd lehetőséget – fogalmazott Bálint Róbert egyháztanácsos.
A helyi kezdeményezésű programok szintjén sok nagyszerű példa és ötlet hangzott el. – Mi itt, a délnyugat-erdélyi szórványban két ilyen rendezvényt ajánlottunk társaink figyelmébe. Az egyik az idén immár harmadízben megrendezésre kerülő ökumenikus jellegű Adventi Találkozások, melyen a helyi magyarság egy kulturális eseményen, illetve az azt követő, kézműves foglalkozással egybekapcsolt kötetlen együttléten vehet részt az adventi időszakban hétről hétre. A másik kezdeményezés a tavaly Temesváron megtartott Unitárius Nap, melyre meghívtuk a város elöljáróit, közéleti személyiségeket, testvérfelekezeteket és természetesen unitárius híveinket, illetve a velünk szimpatizálókat. Idén december harmadikán szeretnénk újra megrendezni a tavaly nagy sikernek örvendő Temesvári Unitárius Napot. Ezeket a rendezvényeket ajánlottuk a jelenlévők figyelmébe és a magunk során mi is sokféle nagyszerű ötlettel gazdagodtunk – fogalmazott Koppándi-Benczédi Zoltán lelkipásztor, hangsúlyozva, hogy mindannak, amit a Magyar Unitárius Egyház szórványstratégiájába foglal, be kell illeszkednie a helyi, régiós, erdélyi és össznemzeti megmaradást célzó stratégiába.
A rendezvénynek lélekemelő momentuma volt a konferencia első napját záró zenés istentisztelet, melyre a résztvevők mellett hivatalos volt a dévai magyar közösség is. Molnár Imola 26 esztendős nagyváradi lelkész megindító őszinteséggel beszélt a más nyelvű és vallású közösségek tengerében élő parányi unitárius gyülekezetben megélt tapasztalatáról. És ebből fakadóan meggyőződéssel állította: jó unitáriusnak lenni a szórványban! Jó egy olyan közösséghez tartozni, melyben az ember otthon érezheti magát, önmaga lehet, segítségre számíthat és számítanak rá. Sajátos megvilágításba helyezve a magvető példázatát, úgy fogalmazott: a szórványban, nyelvi, vallási elszigeteltségben élő emberek hasonlatosak az útszélre, kövek közé, tövisek közé esett búzamagokhoz. Ezek közül a könyörtelen környezet sokat elpusztít. De amelyek megmaradnak, szárba szökkennek, kalászt növesztenek, azoknak megerősödő gyökereik áttörik a felszínt, és az Isten igéje által táplált anyaföldbe kapaszkodva részévé lesznek a nagy búzatáblának. Elszórják magvaikat, ezek szárba szökkenve új kalászt növesztenek, és ha gyökereikkel elég mélyen kapaszkodnak a tápláló földbe, életet jelentő kis búzatáblákká lehetnek a kietlen vidéken. És zöldellő kalászaikkal hangos kiáltásként jelzik: itt vagyunk, élünk és élni akarunk! A szívhez szóló prédikáció üzenetét a kolozsvári Lángol ifjúsági csoport tagjai egyházi énekekkel és közismert, találó szövegű slágerekkel erősítették meg. Az különleges istentisztelet végén, a lelkésznő arra kérte a jelenlévőket, hogy az asztalra kihelyezett tiszta vizű tálba dobják be a lelküket éppen marcangoló fájdalmat, gondot, bajt jelképező apró kavicsokat, és helyezzék mellé az Isten felé irányuló hála szimbólumaként kikészített rózsaszirmokat, a különböző formában megtapasztalt gondviselésért. Emlékeztetőül pedig mindenki magával vihetett egy marék búzát, hogy gyermekeivel, unokáival elültesse és erőt merítsen az apró mag élniakarásából.
A lelket mélyen megmozgató istentisztelet nagymértékben hozzájárult a konferencia pozitív hangulatához, végkicsengéséhez: jó szórványban unitáriusnak lenni! Szükségünk van egymásra és közös erővel akarunk itt tovább élni, a mélyen gyökerező, zöldellő búzatábla részként!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Emléktáblát állítanak egy emlékkonferencia keretében Jakó Zsigmondnak
A Partiumi Keresztény Egyetem által szervezett Jakó Zsigmond-emlékkonferenciára a neves professzor születésének 100. évfordulója alkalmából kerül sor november 24-én Nagyváradon.
A Széchenyi-díjas romániai magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál a Berettyó menti Biharfélegyházán született 1916. szeptember 2-án, Kolozsváron hunyt 2008. október 26-án. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és ‑közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
A Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében kezdődik 14 órakor a csütörtöki emlékkonferencia, amelynek keretében sor kerül a Jakó Zsigmond-emléktábla leleplezésére (Deák Árpád alkotása) az egyetemi székház belső udvarában.
Íme a részletes program:
14.00 A Jakó Zsigmond-terem felavatása (földszint, E15-ös terem)
Köszöntő: Pálfi József rektor
14.15 Jakó Zsigmond életrajza – Sipos Gábor történész
14.30 Megemlékezés Jakó Zsigmondról – Kupán Árpád helytörténész
14.45 Andrejszki Judit énekel
15.00 A partiumi Jakó-emléktáblákról – Dukrét Géza helytörténész
15.10 Gyulai Sándor hajdúböszörményi iskolaigazgató köszöntő levelét Hermán M. János ismerteti
15.20 Jakó Zsigmond és Micske – Gavallér Lajos lelkipásztor
15.30 Jakó Zsigmond és Hegyközkovácsi – Forró László lelkipásztor
15.40 Jakó Zsigmond és Biharfélegyháza – Szabó Zsolt lelkipásztor és Tiponuț Mónika iskolaigazgató
16.15 A Jakó Zsigmond emléktábla bemutatása és leleplezése
16.30 Meleg Vilmos szavalata
16.50 A Testimonio litterarum. Tanulmányok Jakó Zsigmond tiszteletére (Kolozsvár, 2016) című emlékkötet bemutatója – Sipos Gábor
17.00 Filmbemutató: Invokáció – Gulyás László és Árva László Jakó Zsigmond életéről készített filmje
itthon.ma

„Nagyon sok a tehetséges fiatal kritikus. Nem is tudom, miből élnek”

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
Politikai jellegű megtorló intézkedések – nagygyűlések, hálanyilatkozatok
(Folytatás november 18-i lapszámunkból)
A román párt és a karhatalmi szervek, a diktatúra legexponáltabb haszonélvezői olyan veszélyforrásnak tekintették a magyarországi eseményeket, amely a „népi demokratikus” rendszer bukását eredményezheti. Ezért gyors ellenintézkedéseket hoztak országszerte. A forradalom kirobbanásának idején Gheorghe Gheorghiu-Dej Jugoszláviában tartózkodott. Így 1956. október 28-ig Romániában a biztonsági intézkedéseket a Politikai Bizottság foganatosította. Október 24-én, a Politikai Bizottság rendkívüli ülésén – amint már említettük – eldöntötték, hogy teljes hírzárlatot léptetnek életbe a szomszéd országot illetően, lezárják a határt és kerülnek minden olyan intézkedést, ami ingerelhetné a magyar vagy a német lakosságot. Ugyanakkor teljhatalmú megbízottakat küldtek ki a határ menti, vegyes lakosságú és a politikailag „érzékenyebbnek” tartott tartományokba: Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, Miron Constantinescut 1 Kolozsvárra. Másokat, főként magyar származásúakat Nagyváradra, Nagybányára és Temesvárra. Október 26-án a Politikai Bizottság újabb operatív ülésén kidolgoztak egy 22 pontos akciótervet. Az akciótervben többek között előírták a munkahelyi gyűlések összehívását és a magyarországi események „feldolgozását”, azonnali intézkedések foganatosítását a lakosság jobb élelmiszer-ellátása érdekében, valamint a katonai védelem megerősítését a nyugati határon. A Gheorghiu-Dej hazatérése után végzett elemzésen a Román Munkáspárt vezetősége a helyzetet válságosnak ítélte, és különleges intézkedéseket hozott. Október 30-án este egy vezérkari csoportot állítottak fel Emil Bodnăraş2 vezetésével (kisegítői Alexandru Drăghici 3 , Nicolae Ceauşescu és Leontin Sălăjan4 ), azzal a feladattal: „tegyenek meg minden szükséges lépést, hogy biztosítsák a legnagyobb rendet a Román Népköztársaság területén”. A parancsnokság számos intézkedést hozott, pl. a felsőoktatási intézmények működésének felfüggesztése, a hadsereg készültségbe helyezése, fegyveres munkásalakulatok felállítása, az Előre és az Utunk magyar nyelvű újságok szerkesztőségének „megfelelő” aktivistákkal való feltöltése. A székelyföldi helyi pártszervek és a központ között a kapcsolatot az október 25-én Marosvásárhelyre érkezett fiatal, ambiciózus és ügyesen taktikázó Fazekas János tartotta, aki 1956-ban nemcsak a Központi Bizottság egyik titkára, hanem a Magyar Autonóm Tartomány informális „patrónusa” és a magyar „ügyek” intézője volt Bukarestben. Megérkezése pillanatától az érintettek tudomására hozta, hogy a magyar autonóm tartományi párt- és állami szervek állásfoglalása a magyar forradalommal kapcsolatosan csak egy lehet, az, amelyet Bukarest magáévá tesz. Fazekas meggyőző munkája során azt hangoztatta, hogy ha az itteni magyarok nem helyezkednek szembe a magyarországi eseményekkel, és nem ítélik el azokat, a bukaresti hatalom a fennálló kulturális és nyelvhasználati jogok csorbításával büntetheti meg őket. Fazekas, a kapott utasításoknak megfelelően, november első napjaiban számos nagygyűlést tartatott, amelyeknek egyedüli célja a Román Munkáspárt politikájának felvállalása és a magyarországi események elítélése volt. E célból a párt káderei sorra látogatták a tartomány gyárait, üzemeit, azzal a feladattal, hogy meggyőzzék az embereket a Magyarországon zajló ellenforradalomról és annak rémtetteiről. És szinte futószalagon születtek a különböző nyilatkozatok, a magyar „ellenforradalmat” elítélő nyílt levelek. Az első rendkívül nagyméretű akciót Marosvásárhely legrangosabb vállalatában, a szinte kizárólag magyar munkaerőt foglalkoztató Simó Géza Bútorgyárban november 2-án, pénteken délután tartották. A gyűlés forgatókönyvét a helyi alapszervezet párttitkára már napokkal azelőtt kidolgozta. Az ülésen többnyire kényszerűségből huszonhét munkás és mester „jelentkezett” felszólalásra, akik közül, az idő szűke miatt, a forradalmat elítélően felszólalt 17, akiket előzetesen felkészítettek és megfenyegettek, nehogy visszautasítsák a „felkérést”. A gyűlés végén felolvasták a „Magyarország munkásosztálya és egész magyar dolgozó népe! Harcos együttérzéssel állunk mellétek a népi hatalom megvédéséért vívott harcotokban” című kiáltványt, amelyben elítélték az „ellenforradalmat” és biztosították a címzetteket a romániai munkások támogatásáról a „népi hatalom védelmében folytatott harcban”, amelyet másnap a tartományi lapban is leközöltek5 . A rendkívül durva hangnemű nyílt levél Papp Ferenc és Hajdu Zoltán fogalmazványa, és az alábbi mondatokkal kezdődik: „Mi, a marosvásárhelyi Simó Géza bútorgyár magyar és román kommunistái és párton kívüli dolgozói napok óta mélységes megrendüléssel és felháborodással hallgatjuk a rádióban azokat a közleményeket, amelyek gyászhírként közlik a világgal a Magyar Népköztársaság dolgozó népére sújtó keserves csapásokat, az ellenforradalmi bandák gyilkos terrorcselekményeit. Abban az országban, amelyben a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a néphez hű értelmiség 12 esztendő óta hősi munkával fáradozik új világának, új életének felépítésén, feltámadtak az ellenforradalom nyugatról pénzelt sötét erői, és most Budapest utcáin a magyar dolgozók vére piroslik, azoknak a vére is, akik már az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságért is hősiesen vállalták a harcot”. Befejezése pedig így hangzik: „Mély meggyőződésünk, hogy a magyar munkásosztály, a magyar dolgozó nép, amely nemegyszer legyőzte a reakció sötét bandáit, most is elég erős lesz ahhoz, hogy harcokban edzett pártja vezetésével szétzúzza és megsemmisítse a hazai és külföldi reakció egyesült erőit”6 . A nyilatkozat szövege után az újság közölt hat hozzászólást is, valamint egy összegzést, amely kinyilvánította, hogy „a gyár munkássága félreérthetetlenül leszögezte: tiszta szívéből gyűlöli azokat, akik Magyarországot ismét horthysta fehérterror, földesúri és egyházi nagybirtok megtiprott, koldus országává akarják változtatni stb”. A kiáltvány rövidített szövegét „határozat” címen elküldték Gheorghe Gheorghiu Dejnek, a párt főtitkárának és az Előrének. 1956. november 3-án, szombat délután a bőr- és kesztyűgyár udvarán tartottak nagygyűlést, majd az Orvostudományi és Gyógyszerészti Intézetben, a Ciocanul – Kalapács Kisipari Termelőszövetkezetnél, a vasutasoknál és más egységeknél. A nagyobb egységek felhívásait, állásfoglalását, a bőr és kesztyűgyárét, az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetét (42 tanár nevével), a kisipari tsz és a vasutasok nyilatkozatait is leközölték a helyi sajtóban. Ezekben durva, elítélő hangnemben elítélték a magyar „ellenforradalmat”, és kifejezték „hűségüket” a párt és a rendszer iránt, és szolidaritásukat Magyarország dolgozó népével. 7 A Magyar Autonóm Tartományban nem maradt ki a „népgyűlési akcióból” egyetlen jelentősebb vállalat, intézmény sem. A marosvásárhelyihez hasonló nagygyűléseket tartottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és máshol is. A nagygyűlések után pártvonalon kezdetét vette egy széles körű, kisebb egységek szintjére is kiterjedő propagandatevékenység, amelyet a pártapparátus sorainak a rendezésével kezdtek. Hiszen, amint már említettük, a pártaktivisták közül is sokan „nem helyes” magatartást tanúsítottak az MNK-beli eseményekkel kapcsolatosan. A tartományi pártbizottság bürójának 1956. november 16-i ülésén pl. azt is elhatározták, hogy bekapcsolják a tanügyi kádereket a párt és az IMSZ-körök és kurzusok tevékenységébe, és hogy felvilágosító gyűléseket tartanak a Maros-völgyi faipari munkások körében is, feldolgozva egy magyarországi eseményekkel kapcsolatos tézist. De még a sportolókra is gondjuk volt, hogy a Magyarországról hazatért sportolókkal tartsanak egy külön gyűlést, segítsék őket az ottani események „helyes” megítélésében, és nyilatkozattételre késztessék őket, amelyekből a sajtóban is közöljenek. 8
1 Constantinescu, Miron (1917-1974) értelmiségi kommunista politikus. 1944-től a Scânteia (Scînteia) főszerkesztője, 1946–1961 között a Román Munkáspárt Központi Bizottságának, 1948–1957 között a párt Politikai Bizottságának tagja. 1949–1955 között az Állami Tervbizottság elnöke, 1956–1957-ben oktatási és művelődési miniszter, majd egyetemi tanár.
2 Bodnăraş, Emil (1904–1976) kommunista politikus. 1948–1976 között az RMP Politikai Bizottságának tagja, 1950–1955 között honvédelmi miniszter, 1954-1965 között miniszterelnök-helyettes.
3 Drăghici, Alexandru (1913–1993) kommunista politikus. 1945-től az RKP KB póttagja, 1948-tól rendes tagja, 1954-től a Politikai Bizottság tagja, 1950 decemberétől belügyminiszter-helyettes, 1953–1957 között a Belügyminisztériumhoz tartozó Állambiztonsági Hatóság vezetője, 1957– 1965 között belügyminiszter. 1965-1989 között visszavonultan élt. 1992-ben Magyarországra menekült, ott is hunyt el.
4 Sălăjan, Leontin (Szilágyi Levente, 1913–1966) román kommunista politikus. 1945-1948 között az RKP Szatmár tartományi első titkára, 1948-1949-ben egészségügyiminiszter-helyettes, 1949-1950-ben építésügyi miniszter, 1950-1955 között honvédelmi miniszter-helyettes, 1955-1966 között honvédelmi miniszter.
5 Közölve a Vörös Zászló 1956. november 3-i számában. A nyilatkozat címe alatt pedig a következő szöveg: „A Simó Géza bútorgyár munkássága megbélyegzi a magyarországi ellenforradalomi akciót”. Az újságcikk szerint „tizenhét egyszerű ember – mert hát mind a huszonhétnek idő nem jutott – öntötte szavakba mindazt, ami a magyarországi események hallatára szívében, agyában megfogalmazódott”.
6 Uo.
7 Lásd a Vörös Zászló 1956. november 4-5-i számait. (Közölve a bútorgyári nyilatkozattal együtt: PÁL-ANTAL 2006, 217-258.) A Petőfi Sándor bőr- és kesztyűgyár dolgozóinak felhívása „Bízunk abban, hogy a magyar munkásosztály lesújt ellenségeire és győzelemre viszi a szocializmus felépítésének nagy ügyét” címmel jelent meg az újságban az írók és irodalmi intézményekben dolgozók nyilatkozatával együtt. November 5-én megjelent az újságban „A marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet bővített tudományos tanácsának nyilatkozata” külön cím nélkül. Következett november 6-án a Ciocanul–Kalapács Kisipari Tsz nyilatkozata „Dolgozóink harcos szolidaritásukat fejezik ki Magyarország népének a munkás-paraszt hatalom megvalósításáért vívott küzdelmével” címmel.
8 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 145/1956. sz. ügyiratcsomó, 306.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Az EMNP az RMDSZ-esek visszalépését kéri
Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének elnöke azért tartotta fontosnak tegnapi, a parlamenti választásokról szóló sajtótájékoztatóját, mert úgy véli, dacára annak, hogy a néppárt Bihar megyei szervezete – szabad pályát engedve az RMDSZ-nek – nem állított jelölteket, azt tapasztalják, hogy ennek ellenére az elmúlt 26 év „leghazugabb” választási kampánya zajlik. Emiatt kötelességének érzi szót emelni a kampányban elhangzó hazugságokra.
„Azt mondják, hogy az a szegény ember, aki már ígérni sem tud. Jelen esetben nem beszélhetünk szegénységről, mert ígéretek minden mennyiségben zúdulnak a választó polgárokra” – fogalmazott Csomortányi, hozzátéve, hogy amikor bejelentette, hogy független jelöltként sem indul a parlamenti választásokon, akkor azzal a feltétellel lépett vissza, hogy a számos korrupciós ügybe keveredett, lejáratott és jól ismert RMDSZ-es jelöltek – itt Biró Rozália, Szabó Ödön és Cseke Attila került szóba – lépjenek vissza jelöltségüktől, mert akkor a néppárt is támogatja majd az RMDSZ jelöltlistáján az utánuk következőket. Ha nem lépnek vissza, akkor fennáll a lehetősége, hogy ne vállalják majd mandátumuk átvételét, és akkor valójában az utánuk következők szerezhetnek mandátumot. Éppen ezért Csomortányi szeretné, hogy Biró Rozália, Szabó Ödön és Cseke Attila nyilatkozzanak arról, hogy nem vállalnak mandátumot, és akkor az utánuk következők jelöltségét támogatni fogja a Néppárt.
Az RMDSZ kampányígéretei közül néhány „ordas hazugságot” emelt ki Csomortányi. „Ugyanazt a lejárt lemezt próbálják velünk meghallgattatni, mint például az észak-erdélyi autópálya befejezését, a rezsicsökkentés kérdését és a magyar oktatást érintő problémák megoldását” – sorolta. A rezsicsökkentést illetően elmondta, hogy sikerült 19 százalékról 9-re csökkenteni az ivóvíz áfáját, ám ez tipikus példája a „nesze semmi, fogd meg jól” politikai kampányblöfföknek, ugyanis ez a valóságban havonta egy személyre számítva 1 lej csökkentést jelent. Az oktatást érintő problémát illetően kifejtette, hogy Romániában mai napig nincs az állam által fenntartott magyar egyetem.
Csomortányi ugyanakkor arra szólítja fel azokat az RMDSZ-es politikusokat, akik a parlamenti választásokon befutó helyen szerepelnek – Biró Rozáliát, Szabó Ödönt és Cseke Attilát –, hogy fejezzék be a templomokban és az iskolákban való kampányolást. Az RMDSZ színeiben induló politikusok „korrupciós ügyeit” is megemlítette, mint például a nagyváradi szeméttelep megépítésének ügyét, az Ady-központ ügyét. Csomortányi számításai szerint utóbbival egyenként mintegy egymillió euróval károsították meg a Bihar megyei magyarságot.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Tisztelgés Jakó Zsigmond előtt a váradi PKE-n
A jeles történész, levéltáros születésének 100. évfordulóján emlékkonferenciát szerveztek a tegnapi nap folyamán Jakó Zsigmond tiszteletére Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE). A rendezvény kora délutáni megnyitásakor a PKE székhelyén felavatták a Jakó Zsigmond termet. A terem ajtajára kifüggesztett névtábla leleplezése és az avatószalag átvágása előtt dr. Pálfi József, a PKE rektora az egybegyűlteknek többek között elmondta: „fontosnak tartottuk, hogy úgy kezdődjön ez a konferencia, hogy egyik termünket is elnevezzük Jakó Zsigmondról. Számunkra igen megtisztelő, hogy ezáltal is beépül egy kicsit a Partiumi Keresztény Egyetembe Jakó Zsigmond”. A továbbiakban kifejtette, hogy az egyetem a Partium egyik legfontosabb oktatási, kulturális, tudományos és művelődési központja, és ez valamiképpen kötelezi is a PKE-t arra, hogy a jeles tudósról, Partium szülöttéről megemlékezzen. „Fontosnak tartottuk, hogy egy olyan termet elnevezzünk róla, ahol naponta több száz hallgató megfordul. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb mindegyik hallgató felteszi magának a kérdést, hogy ki az a Jakó Zsigmond? Mert lássuk be, az újabb és újabb generációk nem mind találkoznak a jeles emberekkel, viszont amikor felmerül a kérdés, ki az a Jakó Zsigmond, talán egyik-másik hallgató utána fog nézni, és megtalálja kérdésére a választ” – fogalmazott a rektor, aki beszédének végén felkérte Szilágyi Ferencet, az egyetem Alapítók Tanácsának a tagját, hogy leplezze le a névtáblát, majd átvágták a terem bejáratánál kifeszített avatószalagot. Ezt követően Hermán M. János virágcsokrot nyújtott át Jakó Zsigmond lányának, dr. Jakó Klárának, majd következett maga a konferencia.
Pap István
Bihari Napló (Nagyvárad)

Komédiás sors perzselő dobogón
Minden színház történetét komédiások írják sorsukkal. A titkokkal teli sorsok sokaságával. És mégis a földkerekség egyik legkiszolgáltatottabb embere a színész, aki a repülés pillanatában senki máséhoz nem hasonlítható szabadságot érez, majd hatalmasat bukik, aztán a semmiből remekművet teremt, amelyet soha meg nem tapinthat, mert tiszavirág-életű alkotása a teremtés pillanatában szétpattan, és örökre eltűnik az időben. De akit a Teremtő komédiás szolgálatra hívott, újra és újra elindul sorsteremtő játékra, perzselő dobogóra.
Az ünnepelt is ezt tette... Hosszú éveken keresztül írta a sepsiszentgyörgyi társulat küzdelmesen szép történetét az ő küzdelmesen szép komédiás sorsával. Embert próbáló állandó szolgálatban. Művészi és emberi kihívásokkal naponta szembenézve. Minden kimondott szóért megküzdve, minden tettéért felelősséget vállalva. Gazdag poggyásszal és tiszta lelkiismerettel szerződött át a közönség által megbecsült és szeretett nagyváradi pályatársainkhoz, akiknek ezúton köszönjük, hogy értékeihez méltón becsülik az Embert, a Művészt, a vérbeli komédiást. Dobos Imrét. Azt az embert, aki azoknak az elődöknek a nyomán haladva szolgál, akik számára a hivatás iránti alázat, a kimondott szó tisztasága, a pályatársak iránti nyitottság, a hátország (műszak, adminisztráció) megkülönböztetett tisztelete, a nézőtérre érkezők iránti felelősség le nem tehető terhe jelentette életük értelmét és a hivatás teljesítésének aranyfedezetét. Dobos Imre méltó utódja Senkálszky Endrének, Balogh Évának, Földes Lászlónak...
Pályáján nálunk indult és szolgálta társulatunkat, közönségünket húsz éven keresztül. Rábukkantam pályatársamnak, Székely Szabó Zoltánnak egyik könyvére, amelyben Balázs Éváról beszél, aki rendezők akaratából ötször „kelt egybe” Dobos Imrével, de minden alkalommal nem őt látta, hanem Balgát, Bakarasznyit, Stanleyz Podzsekálnyikovot, Gedeont. „Szeretek vele dolgozni”, nyilatkozza Éva, miközben Imre Éváról így beszél: „ideális játszótárs, aki valóban közös műhelynek tekinti a színpadot”.
Dobos Imre sokunk számára fontos társ volt a közös játékban. Oláh Tibor gyakori rendezői kontárkodásaimról egyszer azt írta: László Károly rendezőként való foglalkoztatása hol jó dobás, hol melléfogás. Imrének köszönhetően – őt gyakran szereposztva – rendszerint a mérleg a jó dobás irányába mozdult.
Amikor Tündöklő Jeromosként hordók tetején ágáltam, és megjelent előttem Gyula asztalos (Dobos Imre) meg a társa, Bella varrónő (Fülöp Klára), a két egymásba kapaszkodó kisember groteszkségében is szép volt, torokszorítóan esendő.
Kettősük színjátszásunk gyöngyszeme volt, akárcsak a Balga–Ilma (Dobos Imre–Balázs Éva) páros, a Székely Színház nagy előadásaira emlékeztetett.
Amikor a Parancsra tettem főügyészeként a kihallgatásra beidézett egykori hadifogoly szemébe néztem, tekintetében a kétségbeesés, a szégyen, a megalázott, megnyomorított ember vallomása született meg, szavak nélkül, elemi erővel. Ez a pillanat mai napig él bennem. Szerény írásom elején úgy fogalmaztam, hogy tiszavirág-életű a színész „teremtménye”, de a fent idézett példák is mutatják, vannak ritka pillanatok is. A kegyelmi állapot pillanatai, amikor gyötrelmes, makacs, kitartó keresgélés után kiszakad a színész sorsából egy megszülető új ember sorsa. És ha teljesen azonosul vele, akkor születik – sejtem – az a gesztus, az a hangszín, az a tekintet, amely évtizedek múltán újjászületik egy ismeretlen néző vagy egy ismert játszótárs gesztusában, hangjában... Persze, ehhez a komédiásnak úgy kell állnia a színházban menedéket kereső, ott érintésre, szóra váró embertársai elé, ahogy Cibi tette estéről estére a perzselő dobogón.
Elhangzott Nagyváradon Dobos Imre (Cibi) 75. születésnapján és színészi pályájának 50. évfordulóján.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tollba mondott történetek ’56-ról (Barót)
Benkő Levente Volt egyszer egy ’56 című átdolgozott és kibővített riportkötetét mutatták be az Erdővidéki Közművelődési Napok keretében csütörtök este. Az Erdővidék Múzeumában nemcsak a szülőföldjén oly népszerű újságíró-történész barátai és rokonai voltak jelen, de két „államellenes bűncselekmények” miatt elítélt is: Aczél Ferenc és Oláh János.
Hogy jobban megértsük azt a kort, hogy embertelensége, groteszksége kézzelfoghatóbb legyen, Benkő Levente messziről indította a történetet. Szólt a világháborút követő kommunista hatalommegszerzésről, a csatlós államokban kinevelt diktátorocskákról, az államosításról, kitelepítésekről, Sztálin haláláról, az 1953-as keletnémet lázadásról, az 1956-os poznani munkásfelkelésről és az 1956. október 23-át megelőző helyzetről, az azt követő eseményekről is. Mint mondotta, az anyaországban történtek hamar átgyűrűztek a határon – a temesvári diáklázadás a magyar fiatalokkal való együttérzés kiváló példája volt –, majd a forradalom leverését követően – mindannak ellenére, hogy itt egyetlen puskadörej sem hallatszott – megkezdődtek a leszámolások. A romániai megtorlás mind a letartóztatottak, mind az elítéltek számában megegyezett a magyarországival – tették mindezt azért, mert tudták, megtehetik, illetve, mert a magyar közösség megroppantásának lehetőségét látták benne. Brassótól Nagyváradig és Erdővidéktől Temesvárig ezrével tartóztattak le tizen- és huszonéveseket csak azért, mert verset mertek írni, emlékművet mertek koszorúzni, volt bátorságuk emlékezni az 1848–49-es hősökre, ki merték mondani: fontos számukra a magyar kultúra, ragaszkodnak hagyományainkhoz és szellemi értékeinkhez. Nemcsak letartóztatták őket, de többjüket halálra is ítélték – ebből sokat végre is hajtottak, másokat súlyos börtönévekre ítéltek. Ezen kegyetlen kor túlélői már idős emberként 1996. szeptember 8–11. között Marosvásárhelyről indulva vonattal, autóbusszal, folyami utasszállító hajóval utazva és gyalog járták végig meghurcolásaik helyszíneit: a marosvásárhelyi volt Securitate székházát, a Maros Megyei Törvényszéket, a helyi, a szamosújvári, valamint a jilavai börtönt, a Duna-deltában a peripravai, a Brăilai Nagyszigeten pedig a luciu-giurgeni-i valamikori kényszermunkatelepeket. Benkő Levente könyve az ezen a „kiránduláson” elhangzottakból született. Mint a szerző mondotta, sokszor keresetlen szavakkal idézték fel egy-egy bíró, kegyetlen kihallgató vagy rosszindulatú börtönőr alakját, de számos, életüket végigkísérő, megható, emberi történetet is megörökíthetett. „Ezt a könyvet nem én írtam, hanem nekem mesélték el. Azokat az embereket szólaltattam meg, akikről tudtam, visszaemlékezéseiket nem írják meg, pedig meg kellene, mert életük példa volt. Köszönöm nekik e példát” – mondotta. Szavai hatására az Erdővidék Múzeumában összegyűltek megtapsolták az EMISZ-perben elítélt Aczél Ferencet és Oláh Jánost, majd a vallomásaikat is tartalmazó kötetet közösen dedikálták.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Imakönyv szülőknek, gyerekeknek
Rendhagyó könyvbemutató zajlott hétfőn délelőtt Nagyváradon a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban: a gyerekek a bemutató végén tudták meg, hogy rajzaik könyvben jelentek meg.
Amint Vinczéné Pálfi Judit egyházkerületi missziói előadótanácsos a bemutató előtt elmondta, 2009-ben jelent szerkesztésében a Nők Imádságos Könyve, melyet nagy lelkesedéssel fogadott az egyházkerület nőszövetsége. Egyúttal megfogalmazódott, hogy szükség van folytatásra, éspedig egy gyermekeknek szóló imádságos könyvre. „Háromgyermekes anyaként én is rádöbbentem, hogy nem csak meséskönyvre van szükség, hanem imádságokra is” – jegyezte meg.
Összetartó erő
Ennek nyomán született meg az általa, valamint Szűcs Éva, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tanügyi előadótanácsosa által szerkesztett, imádkozó szülőknek, nagyszülőknek, de egyúttal gyerekeknek is szóló könyv, s ez misszióként is értelmezhető, hálaadásként azért, amit Istentől kapunk, ahogy a Thessalonikabeliekhez írt levélben is áll: „Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok” – mondta Vinczéné Pálfi Judit.
Mint megtudtuk, a könyv szerzői részben maguk a gyerekek, akiknek rajzai képezik az illusztrációkat, ezenkívül a kötet különböző, közszájon forgó, ismert és kevésbé ismert imádságokat tartalmaz. Az elgondolás az, mondta Szűcs Éva, hogy a kisebb gyerekekkel jól el lehet beszélgetni a képekről, s az anyuka, az apuka, vagy a nagyszülő felolvashat nekik egy-egy imádságot. Így a családon belüli kommunikációt segíti, s nem is akárhogyan, hiszen a közös ima igazi összetartó erő.
Meglepetés
Mint megtudtuk, az egyházkerület, valamint külföldi támogatók jóvoltából az egyházkerülethez tartozó tíz református óvodájába is eljuttatnak belőle, minden gyerek kap majd karácsonyra egy példányt.
A tegnapi ünnepségre azokat a kisiskolás diákokat, valamint szüleiket hívták meg, akiknek a rajzai megjelentek a könyvben. Szűcs Éva köszöntötte az egybegyűlteket, s beszélgetett a gyerekekkel arról, hogy kinek mit jelent az ima, mikor és milyen szavakkal szoktak imádkozni. A felnőttek a gyerekekkel együtt imádkoztak, többek között azokért a szeretteikért, akiknek szerintük a legnagyobb szükségük volt az imára, s Szakács Zoltán iskolalelkész vezetésével dallamba foglalt imák is elhangzottak. Végül a tanügyi előadótanácsos elmondta nekik, hogy rajzaik könyvben jelentek meg és mindegyik gyerek kapott egy példányt.
A Hozsánna! Című könyvet Szűcs Éva és Vinczéné Pálfi Judit szerkesztették, a rajzokat a gimnázium kisiskolásai készítették. A grafikai szerkesztést Szomor Attila végezte. A könyv a nagyváradi Europrint nyomdában készült, s az egyházkerület iratterjesztésén keresztül lehet hozzá jutni, de a gyülekezeteken keresztül is, ára 25 lej.
Neumann Andrea
erdon.ro

Kövér László erdélyi kampánykörútjáról: úgy érzem, nem jöttem hiába
Három napos erdélyi körúton vett részt Kövér László, a magyarországi Országgyűlés elnöke, aki az RMDSZ-MPP összefogás támogatására buzdította az erdélyi magyarokat a december 11-i parlamenti választásokon. Az MPP tiszteletbeli elnöke kedden Kolozsvárra érkezett és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök társaságában tartott sajtótájékoztatót. A Transindex kérdésére elmondta, annak ellenére, hogy hétfőn, székelyudvarhelyi látogatásakor számos kritika érte amiatt, hogy a korábban markáns RMDSZ-ellenessége dacára is kiáll a szövetség és az MPP választási szövetsége mellett, úgy érzi, hogy nem jött hiába.
Elmondta, úgy érzi, a kritikák ellenére is kifejezetten örülnek a látogatásnak. Sőt, a tegnap Székelyudvarhelyen tartott kétórás fórumon olyan személyek fogalmaztak meg kritikákat, akikkel baráti a viszonya. Szerinte meg tudtak egyezni abban, hogy a másik álláspontjának megértése segíti a párbeszédet, ami az első lépés az együttműködés majd az összefogás felé. Kövér László szerint bár Székelyudvarhely egy speciális hely Erdélyben, mert ott az önkormányzati választásokkor egy EMNP-MPP helyi koalíció alakult, számukra is fontossággal kell bírnia az erős magyar parlamenti képviseletnek, hiszen ez az érdekérvényesítés szempontjából pártszínezet nélkül mindenkinek egyformán érdeke. A keddi kolozsvári sajtótájékoztatón megköszönte Kelemen Hunornak, hogy sor kerülhetett erre a három napos látogatásra. Elmondta, az elmúlt hetekben is találkoztak egymással, azonban az RMDSZ székházában tett látogatása szimbolikus jelentőséggel bír. Kövér a háromnapos erdélyi körútja alkalmából eddig Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába, Székelyudvarhelyre és Kolozsvárra látogatott, Nagyvárad és Szatmárnémeti lesz a következő két állomása. Elmondta, az eddigi találkozók során a magyarokat a választásokon való részvételre ösztökélte, mert szerinte minden választás fontos, hiszen legalább négy évre eldönti az ország sorsát. Hozzátette: ez a választás kiemelten fontos a romániai magyarok számára, hiszen a jogaik megvédése, vagy jogaik kiterjesztése érdekében minél nagyobb létszámú parlamenti képviseletre van szükség. Elmondta, a Fidesz támogatása mellett az MPP tiszteletbeli elnökeként is támogatja ezt az együttműködést. "A magyarországi politikusok is reménykedve figyelik a decemberi választásokat, és abban reménykednek, hogy a nem túl jó kétoldali kapcsolatokban is változás állhat be. Ebben számítanak a bukaresti magyar képviselet tagjaira is" - mondta. Kelemen arról beszélt, hogy 2014 fordulópont volt az erdélyi magyar-magyar összefogás tekintetében, mert az MPP-vel akkor elkezdődött tárgyalások most, 2016-ban az együttműködést tudták eredményezni, ami szerinte egy helyes döntés. "Az összefogás erkölcsi kötelességünk, biztosítani tudjuk az arányos képviseletet a közjó, közérdek szolgálatában. A magyarországi "hátszél" is fontos, most minden adott az erős képviselet biztosításához. A sajátos, magyar közösségi kérdések mellett az RMDSZ programja a össztársadalmi – szociális, gazdasági – kérdésekre is jó válaszokat tud adni" - mondta az RMDSZ elnöke, aki abban reménykedik, hogy a Fidesszel és a KDNP-vel pár éve megerősített együttműködés folytatódik, hiszen az érdek közös. (tudósítónktól)
Transindex.ro

Új könyv a váradi magyar utcanevekről
Várad lelke címmel mutatták be november 30-án, szerdán Nagy József Barna Nagyvárad történelmi magyar utcaneveivel foglalkozó könyvének második, bővített kiadását az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nagyváradi székházában. A Magyar Polgári Egyesület gondozásában megjelent és a Bethlen Gábor Alap által támogatott kötetet ezúttal is kiegészíti a Csomortányi István által készített térkép, amely a nagyváradi utcanevek 1942-es állapotát mutatja be.
A könyvbemutató keretében Nagy József Barna ismertette a kötet kialakulásának történetét az Erdélyi Magyar Ifjak által készített 2006-os, rövid kiadványtól a 2009-ben megjelent első kiadású könyvön át a jelen kötetig. Mint hangsúlyozta, az ifjúsági szervezet keretében tevékenykedő, majd onnan kinőtt generáció az elmúlt évek során sokat tett annak érdekében, hogy a történelmi magyar utcanevek ügyére ne csak a lakosság, hanem az önkormányzat is odafigyeljen. Tették ezt aláírásgyűjtések és utcanévtábla-kihelyezések formájában.
A kötet az 1859–2009-es intervallum magyar utcaneveivel foglalkozik. Mint a szerzők elmondták, ez idő alatt volt olyan utca, amelyiknek négy, öt vagy akár tíz névváltozata is volt – ezekkel külön fejezetekben foglalkoznak. Mint hozzátették, a kötetet elsősorban fiataloknak szánták, ezért juttatnak majd belőle az iskolákba és tantárgyversenyeken is felajánlanák jutalom gyanánt.
Az utcanevek valóban a város lelkét jelentik, hiszen emlékeztetnek a múltra – hangsúlyozta Nagy József Barna, aki rámutatott, hogy jelenleg semmi sem állít emléket a város olyan kiemelkedő történelmi személyiségeinek, mint például Sztaroveszky Imre, aki saját birtokát hagyta a városra, hogy ott gyerekkórház épülhessen, amely a róla elnevezett (mai Magheru) utcán állt vagy Rhédey Lajos, aki szintén gazdag adománnyal gyarapította a várost.
Az emlékápolás végett a szerzők egy rövid függelékben meg is emlékeznek a történelmi utcanevek névadóiról, a táblázatok és a nyers adatok közé pedig becsempészték több váradi költő verseit.
A könyvbemutató utolsó részében Csomortányi István társszerző arra mutatott rá, hogy Várad erdélyi szinten éllovas a nyelvjogi küzdelemben, és Marosvásárhely mellett a második olyan város, ahol gyakorlati „utcanévharc” folyik. Beszédében több olyan nemzetközi és országos egyezményre is felhívta a figyelmet, amelyek jogalapul szolgálhatnak a történelmi magyar utcanevek jelenkori kihelyezéséhez, mint például a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló 1995-ös strasbourgi keretegyezmény, a román–magyar alapszerződés, a Regionális és Kisebbségi Nyelvek 2001-es Európai Chartája vagy a közérdekű információk kétnyelvűségére vonatkozó közigazgatási törvény.
Sz. G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A Bethlen Gábor-szoborpályázat nyertese
A marosvásárhelyi Bethlen Gábor-szobor kezdeményezői immár hivatalosan is bejelentették, hogy a pályaműveket elbíráló szakmai szoborbizottság döntése alapján Harmath István terve kerül kivitelezésre. A város főterére tervezett egész alakos alkotás gipszmodelljét a fejedelem reális méretűre nagyított portréjával együtt a Maros Megyei Múzeum székhelyén fotóztuk az októberi zsűrizés idején. Azóta az emlékmű kivitelezése már folyamatban lehet a művész bajai műtermé- ben, hiszen az a cél, hogy Bethlen Gábor bronz szobormása mihamarabb ott álljon Marosvásárhely központjában. Az alkotóról a helybeliek keveset tudnak, olvasóink bizonyára szí- vesen fogadnak róla néhány fontosabb adatot. Harmath István Székelyudvarhelyen született 1974-ben. Jelenleg magyarországi testvérvárosunkban, Baján él, tanár és az ottani művészélet egyik legaktívabb tagja. Rendkívül termékeny, sikeres szobrászművész, számos köztéri szoborpályázatot megnyert. Alig múlt negyvenéves, de máris elmondhatja magáról, hogy számos magyarországi és erdélyi emlékmű és térplasztika megvalósítója. Sepsiszentgyörgyön a Szent György-kompozíció, Nagyváradon Boldog Bogdánffy Szilárd, illetve Pázmány Péter szobra, Baján Wass Albert, Zsuffa István, II. János Pál pápa, Mészáros Lázár mellszobra, dr. Belon Gellért emléktáblája, Budapesten a Lobogás című jelképes emlékmű és mindmáig legnépszerűbb munkája, a gróf Tisza Istvánról készített egész alakos szobormás mutatja fel alkotói erényeit, tehetségét, tudását. Jelenleg nemcsak a vásárhelyi pályázat nyertese, Sepsiszentgyörgyön is újabb köztéri mű megalkotása vár rá. Az 1848-as forradalmi kormánybiztos, Berde Mózsa szobrát az ő megmintázásában tervezik felavatni 2017. március 15-én. Remélhetőleg Marosvásárhely sem marad le Bethlen Gábor szobrának olyantájt várható felavatásával. (nk) Népújság (Marosvásárhely)

Húszezer lejt gyűjtött a Kincses Kolozsvár Egyesület a magyarlapádi szórványkollégiumnak
A Magyar Szabadság Éve Kolozsváron jubileumi rendezvénysorozat hat hete alatt a Kincses Kolozsvár Egyesület és partnerszervezetei összesen 20 ezer 191 lejt, mintegy 1.4 millió forintnyi adományt gyűjtöttek a Magyarlapádi Szórványkollégium javára - közölte a Kincses Kolozsvár Egyesület. Az adakozási akció elsősorban Kolozsváron zajlott, de Bogányi Gergely Kossuth-díjas zongoraművész októberi koncertkörútjának, illetve Wittner Mária 1956-os szabadságharcos novemberi előadókörútjának köszönhetően más erdélyi városokra – Székelyudvarhelyre, Csíkszeredára, Nagyváradra és Marosvásárhelyre – is kiterjedt. A gyűjtésből befolyt összeget a programsorozatot koordináló Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs elnök, Szabó Lilla ügyvezető igazgató és Csigi Levente gazdasági igazgató november 29-én adta át a Magyarlapádi Szórványkollégium képviseletében Sipos Ferencnek, az Ethnika Kulturális Alapítvány elnökének, Borbándi András református lelkipásztornak és Bánffy Farkasnak. Az október 12. és november 21. között zajló, összesen 38 programot felölelő rendezvénysorozaton több mint háromezer látogató vett részt Kolozsváron. Bogányi Gergely erdélyi hangversenykörútján minden helyszínen teltházas koncertet tartott, de Wittner Mária előadókörútját is jelentős éredeklődés követte Erdély-szerte. A Kincses Kolozsvár Egyesület köszönetet mond minden nagylelkű adakozónak, és azoknak a kolozsvári és erdélyi partnerszervezeteknek, akik felvállalták a jó ügy képviseletét, ezáltal is hozzájárulva az erősen szórványosodó Küküllő-menti falvakból származó magyar gyerekek anyanyelvi oktatásához. A Magyarlapádi Szórványkollégium nemcsak oktatási központként, hanem az ott tanuló diákok magyar identitásának őrzőjeként is fontos szerepet játszik - áll a közleményben. A programsorozatot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta. (hírszerk.)
Transindex.ro

Hol vagytok, temesvári magyarok?
Hatalmas érdeklődést váltott ki a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) legújabb riportkötetének temesvári bemutatója, amely Hol vagytok, temesvári magyarok? címmel jelent meg a nagyváradi Europrint Kiadónál. A közel kéttucatnyi hazai és vajdasági újságíró riportjaiból összeállt több mint 450 oldalas kötetet Rácz Éva MÚRE-elnök és Szűcs László, a kötet szerkesztője mutatta be a temesvári közönségnek az Új Ezredév Központban, a beszélgetést Bartha Csaba rádiós szerkesztő moderálta.
A szombat esti könyvbemutató résztvevőit Gazda István házigazda lelkipásztor köszöntötte, majd Rácz Éva beszélt a MÚRE legújabb riportkötet sorozatáról, amely 2014-ben indult az Időutazás Farnastól Zsobokig című, kalotaszegi témájú kötettel. 2015-ben jelent meg a besztercei szórványról szóló Nem magyarul magyarok című kötet és idén született meg a harmadik, eddig legterjedelmesebb Hol vagytok, temesvári magyarok? című riportkötet, amely a MÚRE újságíróknak a nagyvárosi szórványban szerzett tapasztalatait foglalja kötetbe. A terjedelmes könyv a 2016. július 8–10. között megszervezett temesvári MÚRE-riporttábor hozadéka, az ötletgazda nem más, mint a színházi bemutatókról, fesztiválokról elmaradhatatlan Simon Judit nagyváradi újságíró, aki a nagyvárosi környezetben van igazán elemében, akkor is, ha egy szórványközösségről kell írni.
Mi van a kötetben? Erről Szűcs László szerkesztő számolt be az olvasóknak, aki szerint a Brassóból, Nagyváradról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, a Székelyföldről és a Vajdaságból érkezett újságíróknak az volt az első temesvári benyomása, hogy külföldön járnak. Az írott és az elektronikus sajtó jeles képviselői felosztották egymás közt a „vadászterületeket”: a város múltja, történelme, egyházak, kultúra, művészetek, oktatás, helyi személyiségek, intézményemberek vagy a hétköznapok hősei (pincér, nyugdíjas, szállodai dolgozó, önkéntes stb.). Az újságírók nyomába eredtek a multikulturalizmus, a bánsági soknyelvűség mítoszának és mai valóságának, felkutatták a székely gyökerekkel rendelkező temesváriakat, de szó esik a kötetben a művészeti élet sajátos helyi fejlődéséről, az anyanyelv oktatásának és színháznak, a kulturális intézményeknek a kulcsszerepéről a szórványban. A temesvári magyarságról szóló különleges kötet szerzői: Ambrus Attila és Ambrus Melinda (Brassói Lapok), Antal Erika (maszol.ro), Bakó Zoltán (Vásárhelyi Hírlap), Bodolai Gyöngyi (Népújság), Bögözi Attila (Erdélyi Riport), Deák Gyöngyi (Kolozsvári Rádió), Farkas-Ráduly Melánia (Nőileg Magazin), Gáspár Sándor (Marosvásárhelyi Rádió), Kemenes Henriette nagyváradi költő, kulturális újságíró, Kovács Péter és Prózsa Lilla-Zsuzsanna egyetemi hallgatók (BBTE), Maksay Magdolna (Kolozsvári Rádió), Martinek Imre (Hét Nap, Vajdaság), Rácz Éva (Kolozsvári Rádió), Sarány István (Hargita Népe), Simon Judit (Erdélyi Riport), Szekeres Attila (Háromszék), Szucher Ervin (Krónika) és Tóth Lívia (Hét Nap, Vajdaság).
A riportkötet címét provokálónak, figyelemfelkeltőnek szánta a kötet szerkesztője, de ugyanakkor azt a realitást is tükrözi, hogy a temesvári utcán csak elvétve hall magyar szót az ember, és csak előzetes tájékozódás, hosszas előkészítés nyomán találtak riportalanyaikra a messzi földről érkezett újságírók. „A teljesség igénye nélkül, de a hitelesség igényével igyekszik ez a könyv megmutatni legalább néhány vonását e város arcának, Temesvár sokarcúságának” – mondja a kötet előszavában Szűcs László. A kötetbe becsúszott néhány apró pontatlanság, ami nem meglepő, viszont megbocsátható, hiszen a riporttábor résztvevői közül sokan először jártak életükben Temesváron. A színes és fekete fehér fotókkal illusztrált Hol vagytok, temesvári magyarok? című kötet 25 lejbe kerül, és bárkinek ajánlom, akit érdekel a temesvári magyar közösség múltja és jelene, épített öröksége, intézményei, örömei és bánatai, mindennapos küzdelmei.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Mikulásjárás a Szent Ferenc Alapítványnál
Az erdőhegyi iskolában műsorral várták
December elsején megérkezett a Mikulás az Erdőhegyi Iskolába, magyarországi magánszemélyek adományaival. Hosszú út volt mögötte, Esztergomból és Budapestről indult, azért érkezett, hogy átadja ajándékcsomagjait azon diákjainknak, akik a Dévai Szent Ferenc Alapítvány napközijében töltik délutánjaikat. Iskolánk volt az első megálló, innen Nagyzerindre, Simonyifalvára, Nagyváradra ment tovább a Mikulás lelkes segítői kíséretében.
 A gyerekek Bálint Mária nevelőnő segítségével már hetek óta készültek, verseket és énekeket tanulva, hogy méltón fogadhassák idén is a Mikulást. Erre az alkalomra szépen feldíszítették a tantermet is, ahová a Mikulást várták. Ágyáról idén is három tanuló érkezett Koncsek Éva nevelőnő kíséretében. A Mikulásnak rajzokat is készítettek, amelyeket szeretettel adtak át. Az előadás összefoglalóját, Mikulást köszöntő verseket és énekeket megtekinthetik a YouTube-on, Sime Sorin tanár úr összeállításában.
A sikeres műsor után, a gyerekek megkapták ajándékaikat és elfogyasztották a Bálint Mária nevelőnő által készített süteményeket és teát. Az idén tizenharmadik útjára induló Mikulás-csapatnak jó utat kívánunk, hogy sikeresen célhoz érjenek ajándékaink és szeretettel visszavárjuk őket jövőre is! 
Sime Judit Nyugati Jelen (Arad)