Kikerülik Székelyföldet? (Észak-erdélyi autópálya)
A szállításügyi minisztérium honlapján közzétett interaktív térkép szerint Marosvásárhelynél véget ér az észak-erdélyi autópálya, azaz a kormány által jóváhagyott infrastruktúra-fejlesztési tervben már nem szerepel a Segesváron keresztül Fogarasig vezető szakasz, helyette más nyomvonalat jelöltek meg. A nemrégiben az autópályák és országutak társaságából kivált országos útkezelő társaság illetékesei a hírt közlő Economica.net portálnak megerősítették: az említett szakasz költségei már nem szerepelnek az elkövetkező évek pénzügyi terveiben.
A kiiktatott szakasz helyett a fejlesztési tervben a Torda–Szászsebes szakasz szerepel (A10-es), illetve megmaradt a Nagyszeben–Brassó közötti (a kettőből – összesen több mint 170 kilométert tesznek ki – egyébként eddig egy méter sem épült meg). Ez azt jelenti, hogy aki Kolozsvárról Brassóba akar jutni, annak Torda után Szászsebes irányába kell majd mennie, illetve onnan a dél-erdélyi autópályán Szeben felől közelítheti meg a Cenk alatti várost. 
A társaság azzal indokolta a döntést, hogy az országos közlekedési és szállítási modell ellenőrzése nyomán arra a következtetésre jutottak, a Marosvásárhely–Segesvár–Fogaras–Brassó útvonal a fenntarthatóság szempontjából messze alulmaradna a Torda–Szászsebes szakaszhoz képest, így a kritériumrendszer alapján utóbbi nagyobb pontszámot kapott, tehát bekerülhetett a fejlesztési tervbe. Ugyanők azt is jelezték: a terv kezdeti változataiból is ki volt már iktatva mint beruházás. Az Economica.net felidézte, hogy a Segesvár–Fogaras szakaszra még tavaly meghirdették a közbeszerzési eljárást a megvalósíthatósági tanulmány előkészítésére, de végül ez forráshiány miatt elmaradt. A portál ugyanakkor megjegyzi, hivatalosan még senki nem jelentette ki, hogy végérvényesen lemondanak a Székelyföldet érintő szakasz megépítéséről, vagy csak a jelenlegi fejlesztési tervből maradt ki. Az viszont biztos, hogy amennyiben ez a változat marad, a sofőrök csak jó nagy kerülővel juthatnak majd el Nagyváradról Brassóba (a Kolozs megyei Gyaluig ismét csak a régi autóúton, majd Tordától Szászsebesig és végül a dél-erdélyi autópályán, Nagyszebent érintve). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mondo cane
Dobribán Emil egyéni kiállítása a kolozsvári Művészeti Múzeumban
Dobribán Emil a meglepetések embere. Már egészen fiatalon is az volt, amikor a kilencvenes évek elején mondhatni berobbant Kolozsvárra. S talán nem túlzás azt állítanom, hogy markáns fény- és színbeszédével, olykor performance-ba torkolló sajátos formajátékaival erőteljesen fel is kavarta egy bizonyos réteg jól beidegződött állóvizeit.
A kolozsvári Művészeti Múzeum valamint a minden újra fogékony Korunk Galéria pedig már a legelején teret biztosított a fiatal művésznek, aki 1988-ban végzett a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Victor Ciato, Veress Pál, Paul Sima, Florin Maxa, Mircea Vremir tanítványaként. Szerencséjére  a nyugati határszélre, a legmodernebb művészeti törekvések iránt nyitott Nagyvárad vonzáskörzetébe került, ahol megismerkedhetett a kortárs képzőművészet melegágyának számító Atelier 35művészeti csoport tevékenységével: olyan véleményformáló fiatal művészekkel, mint mások mellett Dan Perjovschi, Újvárossy László, Antik Sándor, Dorel Găină.
NÉMETH JÚLIA Szabadság (Kolozsvár)

Ki menti meg Erdélyt?
Az RMDSZ illetékesei aggódnak, hogy meglesz-e a decemberi parlamenti választáson a bejutáshoz szükséges ötszázalékos támogatottság, ezért nem akarnak semmit a véletlenre bízni, és már a kampány hivatalos kezdete előtt hetekkel belecsaptak a lecsóba.
Így is értelmezhető az, hogy a szövetség Kolozsvárott és Nagyváradon is olyan, román nyelvű óriásplakátokat helyezett ki, amelyen arra biztat: mentsük meg a két várost Bukaresttől, hogy az adóink Erdélyt gazdagítsák, ne Bukarestet.
A szövetség vélhetően aggasztó következtetéseket vont le abból, hogy a júniusi önkormányzati választásokon a magyarlakta megyékben igencsak alacsony volt a részvételi arány, ezért most az eddigieknél jóval hangsúlyosabban kívánja megjeleníteni egyrészt a helyi önrendelkezés, a nyelvi és kulturális jogok fontosságát a magyar közösség számára. Másrészt eleve nagyobb hangsúlyt fektet a román közösség megszólítására, akik körében ugyan az erdélyi identitás halványan létezik, de a korteshadjárat előtti kampányüzenetek kiötlői úgy ítélik meg, hogy a zsebükön keresztül sokkal hatékonyabban szólíthatók meg. (A kampány amúgy a semmiből hirtelen harmadik erővé vált, Mentsétek meg Bukarestet Szövetség néven indult, de immár Mentsétek meg Romániát Szövetség néven országossá dagadt mozgalom nevét idézi, amihez még a magyar nemzetiségű választópolgárok egy része is pozitívan viszonyul.)
Vagyis a jelek szerint az RMDSZ igyekszik bebiztosítani magát, és megkísérli az esetleg kieső magyar szavazatokat románokkal pótolni. A merész és az eddiginél határozottab kampánycélok – a magyar nyelv hivatalossá tétele a Székelyföldön, a hivatalos anyanyelvhasználati küszöb lecsökkentése 20-ról 10 százalékos számarányra –, illetve Bukarest ostorozása már csak azért is könnyebben felvállalható, mert a szövetség éppen ellenzékben van – kormánypozícióból kevésbé hatna hitelesen a bukaresti végrehajtó intézmények pocskondiázása.
Úgy tűnik, az RMDSZ az ellenzéki pozíciót kihasználva próbálja a kampányidőszakban levetkőzni azt a képet, miszerint igazából már csak a retorika szintjén küzd a kisebbségi, közösségi jogokért, valójában azonban teljes mértékben hasonult a bukaresti politikumhoz. A regionális öntudat kampánytémaként való megjátszása a románok körében egyébként éppen egy olyan időszakban történik, amikor az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés századik évfordulója közeledik, amelyet a románok nagy egyesülésként tartanak számon, és amelyben várhatóan az ország egységét hangsúlyozó üzenetek lesznek a meghatározók. Ebben a kontextusban kérdéses, mekkora mértékben lesz képes megszólítani a román szavazókat.
Ugyanakkor a plakátok kapcsán felhorgadt médiaérdeklődés, illetve annak hangvétele – van olyan román sajtóorgánum, amely máris botrányosnak nevezte őket – mindenképpen az RMDSZ malmára hajthatja a vizet. Ha ugyanis elindul a soviniszta hangvételű kamány a szövetség ellen, az ugyan azzal a hatással járhat, hogy románok nem szavaznak rá, viszont az „ostromlott vár” érzését erősítve összerántja, és arra ösztönözheti a magyar közösséget, hogy vegyen részt a választáson, és szavazzon az RMDSZ-re.
Az EMNP kudarcosnak tűnő projektje – már független jelölteket sem indítanak a parlamenti választáson – és az MPP saját függelékévé tételét követően az RMDSZ most jóformán egyedül játszhatja az erdélyi regionális öntudat, illetve a magyar közössségi jogkövetelések zászlóvivőjének szerepét. A kérdés az, mekkora mértékben gondolják hitelesnek a választópolgárok, hogy most éppen a bukaresti politika szerves részévé vált, gyakran kormásnyszerepet is vállaló, és a román fővárosban való jelenlétet elsődleges fontosságúnak tekintő RMDSZ akarja Bukaresttől megmenteni Erdélyt.
Balogh Levente | Krónika (Kolozsvár) 

Az emlékezet szelíd virágai Mihályfalván
Érmihályfalván, az 1958-ban kivégzett Sass Kálmán lelkipásztor utolsó szolgálati helyén az egyházközség, valamint a polgári oldal vasárnap délelőtt emlékezett a forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára. A mintegy hétszáz éves templomban Balázsné Kiss Csilla hirdette az igét.
A lelkipásztor a Zsidókhoz írt levélből vett igével – Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitüket – foglalta keretbe az ’56-os események történelmi jelentőségét, ma is időszerű szellemiségét, üzenetét. A csendes, méltóságteljes ünnepi istentiszteleten Kovács Zoltán főgondnok is megosztotta gondolatait a gyülekezettel, majd felolvasta Kónya Lajos A magyarokhoz című versét. Alkalomhoz illően idén is átadták a 2014-ben alapított Sass Kálmán-díjat, amelyet ezúttal Kecskés Zsigmond presbiter, illetve két példamutató gyülekezeti ifjú, Balázs Máté Dénes és Csűri Enikő vehetett át.
Szeptember közepén Érmihályfalván járt Lezsák Sándor fideszes politikus, a Magyar Országgyűlés alelnöke, így abból az alkalomból került sor a templom falán elhelyezett mártír lelkész emléktáblájának megkoszorúzására is. A templomtoronyban egykoron fel-felcsendülő tárogatómuzsika emlékére ezúttal elénekelték a Krasznahorka büszke vára kezdetű nótát.
Az egykori tiszteletesre való emlékezés után az egybegyűltek az ’56-os templomkerti emlékjelhez vonultak, mely emlékjel 2006-ban, a forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára állíttatott. Itt a hagyományokhoz híven minden esztendőben Török László, az „érmihályfalvi csoport” ma is élő, túlélő tagja emlékezik az eseményekre. Idén azonban Török László Nagyváradon, az 56-os emlékparkban, a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének egykori kiállását és áldozatvállalását megörökítő emlékjelnél koszorúzott. A mihályfalvinál ezúttal az egyházközség, intézmények, politikai alakulatok, köztük az Erdélyi Magyar Néppárt, valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács helyezték el koszorúikat. Végül a Diakóniai Központ falán található Földesi Ilona diakonissza (Veronika testvér) emléktáblájára is felkerültek a kegyelet virágai.
Az Erdélyi Magyar Néppárt helyi szervezetének nevében Pap Sándor elnök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviseletében pedig Csomortányi István és Czeglédi Júlia koszorúzott.
Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szacsvay Imre, az ifjúsági mártír
Hétfő délután halálának 167. évfordulója apropóján a váradi szobránál Szacsvay Imre mártír jegyzőre emlékeztek az RMDSZ, a történelmi egyházak és a róla elnevezett iskola szervezésében.
Az egybegyűlteket Borsi Imre Lóránt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke köszöntötte, majd a Szacsvay Imre Általános Iskola tanulóinak zenés-irodalmi műsora következett, a gyermekeket Vincze Melinda és Kiss Tünde tanárnők készítették fel.
Ünnepi beszédében Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a jövőbe vetett hitünk ifjúsági mártírjának nevezte Szacsvay Imrét. Arra hívta fel a figyelmet: a forradalmaknak általában az a legfőbb ismertető jele, hogy a kirobbanásuk előtt megelőzi ezeket első körben egy szellemi térben zajlott szabadságharc. Minden egyes tömegmegmozdulás, közösségi cselekvés előtt tehát az értelmiség kezdi megfogalmazni az üzeneteit, annak érdekében, hogy valóban változás történjék, és ne visszarendeződés. Megjegyezte azt is: az elmúlt 26 évben létrejöttek azok a magyar intézmények, melynek köszönhetően ma már bátran mondhatjuk, hogy kiteljesedik a magyar tér Nagyváradon és Bihar megyében. Szerinte ugyanakkor noha a magyar nyelven való oktatás térhódítása Romániában, az anyanyelvű oktatás teljes rendszerének nulláról való felépítése sikertörténet, napjainkban már újabb feladatai vannak az RMDSZ-nek: jobb iskolákat kell építeni, jobb képzést kell biztosítani a magyar gyermekeknek. Meglátásában ezt csakis úgy lehet elérni, ha változtatunk az iskolák állapotán és elérésén, javítunk a tanárok jövedelmi viszonyain, és átalakítjuk, versenyképessé tesszük a tananyagot. „Tudjuk tehát, hogy mi a házi feladatunk!”– közölte.
Oktatás
A honatya az RMDSZ parlamenti prioritásainak oktatás fejezetére térve ezután bejelentette: a Szövetség a következő négy hétben minden fórumon, nyilvános felületen ismerteti programját. Elsőként az oktatás forradalmasításának témáját járja körül, majd azokról a konkrét intézkedésekről is beszél, amelyekkel biztosítaná a családok jólétét, a széleskörű anyanyelvhasználatot, valamint az infrastruktúra és vidék fejlesztését. Az erdélyi magyarok számára ugyanis létkérdés, hogy gyermekeink magyarul tanulhassanak, ezzel is erősítve identitásukat. Ugyanakkor pedig az oktatás fejlesztése, a minőségi oktatás megteremtése minden nemzet számára stratégiai kérdés, hiszen csak azok a nemzetek lehetnek hosszú távon versenyképesek, amelyek nagy hangsúlyt helyeznek a versenyképes tudás átadására. Úgy vélte: 2016-ban, Erdélyben már nem elegendő az, hogy a magyar gyermekek magyarul tanulhatnak. Szerinte gondot jelent, hogy a magyar diákok érettségi eredményei sokszor rosszabbak román kortársaikénál. Hozzátette: az anyanyelven szerzett tudás leértékelődhet, ha nem tud megmaradni versenyképesnek, ennek pedig az lehet a komoly következménye, hogy sokan inkább a román nyelvű képzést választják a magyar helyett. Megemlítette a tananyag összetett problémáját is, úgy tartja, hogy a gyermekek túl vannak terhelve, és jóval többet kell tanuljanak annál, mint amennyi az ő életkoruknak megfelel.
Véleménye szerint mindaddig fenntarthatatlan lesz az oktatási rendszer, amíg az nem a gyermekek igényeit helyezi a középpontba. Hangsúlyozta: az RMDSZ nem hagyja, hogy elfajuljon a helyzet, ezért döntöttek úgy, hogy változtatnak, jobb képzést biztosítanának a magyar gyermekeknek. „Jelen pillanatban tehát a legfontosabb, hogy csökkentsük a tananyagot, el kell érnünk azt, hogy a diákok hazaérve már ne a házi feladatok megírásával töltsék el szabadidejüket! Miért is ne? A tananyag és tanterv ésszerű átgondolásával akár el is törölhetjük a házi feladatot! Mi tudást és élményt akarunk magolás helyett” – vázolta a célkitűzéseket.
A felszólalás után és a koszorúzás előtt fellépett Heinczinger Miklós, a Misztrál együttes alapító tagja egy zenés műsorral, melyben megemlékezett Szent Lászlóról, a Boldogasszonyról és az aradi vértanúkról is.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Kultúrák találkozása a szatmárnémeti színpadon
A rendszerváltás óta nem szerveztek Szatmárnémetiben olyan nagyszabású színházi eseményt, mint amilyen a november 4. és 13. közötti, nyolcadik Interetnikai Színházi Fesztivál lesz, a romániai kisebbségi színházak, társulatok seregszemléje, amely szakmai szempontból és a nézők számára is fontos – mondta el a Krónikának Végh Balázs, a Harag György Társulat irodalmi titkára. 
Mint kifejtette, a kétévente szervezett vándorfesztivál produkcióit felváltva a gyergyói kisebbségi kollokviumon és az interetnikai fesztiválon láthatják a nézők. A szemle színházi előadások tükrében villantja fel kultúrák találkozását: a magyar, román, zsidó, német és roma társulatok produkcióit láthatják az érdeklődők.
A Szatmárnémetiben sorra kerülő tíznapos programsorozat a színházi előadásokon kívül több kísérőrendezvényt is felvonultat. Végh Balázs kifejtette, az események a szépen felújított és nemrég átadott színházépületben, a művelődési házban, valamint egy kocsmában is várják a nagyérdeműt. A szatmári színházi műhely alapítása óta immár másodszor foglalta el a városi színház 125 éves, impozáns épületét október elején, a Szamos-parti város egyik ékessége lett a frissen felújított, a legmodernebb technikai eszközökkel felszerelt színház. A fesztivál keretében 21 színtársulat 25 előadással lép fel, ezen kívül koncerteken és szakmai fórumokon is részt vehetnek az érdeklődők.
„Az előző évekhez képest újdonságnak számít, hogy erdélyi magyar független, alternatív színházi műhelyeket, mozgásszínházi műhelyeket is vendégül lát a fesztivál. Az is újdonság, hogy a kolozsvári és marosvásárhelyi dramaturg szakos hallgatók is aktívan részt vesznek az eseményeken: fesztiválnaplót és blogot vezetnek Varga Anikó és Zsigmond Andrea egyetemi tanárok, a Játéktér szekesztőinek vezetésével. A fesztiválnapló olvasható lesz a színház honlapján, a Harag.eu-n" – mondta el az irodalmi titkár.
A szemlén kolozsvári, marosvásárhelyi, temesvári, sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, nagyváradi, kézdivásárhelyi, gyergyószentmiklósi, székelyudvarhelyi társulatok lépnek színpadra, az erdélyi magyar teátrumokon kívül pedig jelen lesz a nagyszebeni német társulat, a bukaresti Giuvlipen Színház, valamint a Bukaresti Állami Zsidó Színház egy-egy előadással. A fesztivál a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásával kezdődik november 4-én, pénteken: Molière, A fösvény című darabját láthatja a közönség Bocsárdi László rendezésében. A seregszemlét a szatmárnémeti Proscenium Alapítvány szervezi, a részletes program elolvasható a fesztivál Facebook-oldalán, valamint a harag.eu honlapon.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

Leadás helyett magyarázatot adott Csomortányi Váradon
Elment csütörtökön a prefektúra épületében székelő választási irodához, de nem adta le jelöltségét a parlamenti választásokra. Ehelyett a magyar nyelvű sajtótermékeknek adott nyilatkozatot Csomortányi István arról, miért nem indul végül sem ő, sem pártjuk a december 11-i voksoláson.
Lejárt a jelöltségek benyújtásának határideje: október 27-ig lehetett benyújtani ezeket. Mint azt már jeleztük, mégsem indít az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) független jelölteket sem a decemberi parlamenti választásokon, és maga a párt sem indul. Már az október 7-én tartott országos választmányi ülésen eldöntötték, hogy pártként nem indulnak a választásokon. Akkor azonban biztosították annak a lehetőségét a párt megyei szervezetei számára, hogy az országos elnökség egyetértésével független jelölteket támogassanak. Szilágyi Zsolt elmondta: Kovászna megyében Toró T. Tibor országos alelnök, Bihar megyében Csomortányi István megyei elnök, Maros megyében pedig Bereczki Ferenc megyei elnök jogilag „független jelöltségéhez” gyűjtöttek aláírásokat, de az elnökség döntése nyomán egyikük sem indul a választáson. Viszont Csomortányi István azért elment a jelöltségek benyújtásának határidejét jelentő 27-én a prefektúra épületében székelő választási irodához, ahol sajtótájékoztatót tartott a jelöltségéhez szükséges iratok leadása helyett.
Nyilatkozat
Az írásban is közzétett nyilatkozatában a következőket emelte ki: „A bukaresti parlament által a közelmúltban elfogadott új választási törvény alapján egy politikai alakulat két esetben juthat mandátumhoz – vagy megkapja az országosan leadott érvényes szavazatok 5%-át, vagy négy megyében megkapja az érvényes szavazatok20%-át. Ez utóbbi miatt a törvényt RMDSZ-törvény gúnynév alatt emlegetik a szakértők, hiszen e feltételt úgy alkották meg, hogy az RMDSZ számára minden körülmények között biztosítsa a parlamenti bejutást, ám egyidejűleg két magyar párt csupán a magyar szavazókra támaszkodva ne tudja teljesíteni. Statisztikai tény, hogy Hargita (86% magyar), Kovászna (75% magyar), Maros (40% magyar), valamint Szatmár (35% magyar) megyékben a 20%-os feltételt az RMDSZ teljesíti, tehát jelen pillanatban is biztos parlamenti bejutása. Figyelembe véve, az RMDSZ-párt és a román parlamenti szövetségesei által megalkotott választási törvényt, az erdélyi autonomista erők parlamenti képviseletének biztosítására a formailag független jelöltek indításának lehetősége volt kézenfekvő, mely sokkal kedvezőbb feltételek között teszi lehetővé a parlamenti bejutást (Bihar megyében akár megyei 10% körüli eredmény esetén is, ami, tekintve a magyarság 25%-os arányát, korántsem lehetetlen). E helyzet folyományaként ért tehát a megtiszteltetés, hogy magánemberek, a civil szféra képviselői és az Erdélyi Magyar Néppárt önkénteseinek csoportjai független jelöltként való indulásomat kezdeményezték, valamint a jelöltségemhez szükséges mintegy ötezer támogató aláírást néhány nap leforgása alatt összegyűjtötték. Megállapítható, hogy az elmúlt két évtizedben, az 1996-os első magyar kormányzati szerepvállalás óta a bukaresti magyar parlamenti képviselet semmit nem teljesített az 1989-es rendszerváltás fő céljaiból. Annak ellenére, hogy ebből a húsz évből az RMDSZ 14 esztendeig volt kormányon, álom maradt az önálló állami magyar egyetem, egyházaink mai napig nem kapták vissza valamennyi elkobzott tulajdonukat és a hivatalokban, még a magyarok vezette önkormányzatoknál sem biztosított a magyar nyelv egyenjogúsága. Az RMDSZ-uralom negyed százada alatt drámai módon, több mint 400 ezer lélekkel fogyott közösségünk, azaz létszámának egy negyedével.
Miközben városainkban, falvainkban lassan nem marad itthon fiatal, a mostani az ötödik választási kampány, melyben megígérik az észak-erdélyi autópályát, úgy, hogy ezalatt a magyarok lakta területeket messzire elkerülő dél-erdélyi párja lassan, de biztosan teljes hosszában elkészül. Eredmények helyett azonban van a bukaresti mellett most már állandósult és általánossá vált erdélyi magyar korrupció is.
Jómagam csupán 34 esztendős vagyok, és ebből 26-ot az RMDSZ-párt permanens autonómiaharcában éltem le. Utoljára két éve, az államelnöki kampányban ígérte Kelemen elnök úr Székelyföld autonómia-törvénytervezetének parlament elé terjesztését. Ezekben a napokban éppen a regionalizmus tetszetős csomagolásában, Erdély autonómiájának ígéretével indul azok kampánya, akik valójában Bukarestből élnek. Hazug ígéretek, hazug egység, közösségünk biztonság és békesség iránti jogos vágyával visszaélő méltatlan kampány bontakozik ki ismét. Ténykérdés, hogy az RMDSZ-párt túszul ejtette és parlamenti kiesésével zsarolja a teljes erdélyi magyarságot. Az egység hamis jelszava alatt Észtország méretű közösségünket tartja az egypártrendszer belső diktatúrájában. Aki nem áll be a sorba egységbontó és nemzetáruló. Pedig a szomorú valóság az, hogy az RMDSZ, tetszik, vagy sem, régen nem támaszkodhat a teljes magyarság támogatására. Egyre többen látják az ígérgetés mögötti valóságot, így ma már a többsége el sem megy szavazni.”
Biharban
Így folytatta: „Bihar megye esete az erdélyihez képest is terhelt, hiszen az RMDSZ képviselőjelölti listájának első két helyét a közéleti botrányaik és korrupciós ügyeik miatt hírhedté vált Szabó Ödön megyei ügyvezető elnök és Biró Rozália bukott, volt nagyváradi alpolgármester vezetik. Parlamenti tevékenységüket jól ismerheti mindenki. Az elmúlt négy évben megszavazták saját képviselői luxusnyugdíjukat, polgármestereik kiemelt különnyugdíját, szavazataikkal akadályozták a korrupt román szocialista képviselőtársaik mentelmi jogának felfüggesztését és a rezsicsökkentés jegyében megszavazták azt az adótörvénykönyvet, mely miatt sok bihari magyar család ingatlanadója akár két-háromszorosára nőtt. Múltjuk és a felsoroltak miatt tehát jelöltségük semmilyen körülmények között nem tekinthető elfogadhatónak. Jellemző, hogy minden országos ígéret ellenére, Biharban nincsen megújulás, ugyanazokat a kompromittálódott személyeket látjuk a parlamenti jelöltlisták befutó helyein, mint négy éve. Éppen ezért sokszoros felelősség terhe alatt kellett döntést hozni Bihar megyei képviselőjelöltségem kapcsán. Közösségünk kiábrándultsága általános, ahogyan az is egyértelmű, hogy azoknak, akik mentelmi joguk megvédéséért kampányolóknak semmi sem lesz drága, sikerük érdekében minden eszközt bevetnek majd. Meggyőződésem, hogy az Ilyen körülmények között kibontakozó kiélezett és kíméletlen kampány olyan helyrehozhatatlan károkat okozhat, melyek aláássák annak a bihari magyar rendszerváltásnak az esélyeit, melyért a következő négy évben folyamatosan munkálkodnunk kell.
Tudom, hogy sokak dolgoztak azért, hogy az előttünk álló parlamenti választásokon Bihar megyében is legyen meg a választás szabadsága, azonban a bukaresti érdekek szerint megalkotott választási törvény szorításában, a magukat mentők elsöprő anyagi fölényével szemben, a közösségi bizalom és jövőnk iránt érzéketlen erőkkel versenyezve nem vállalhatom független jelöltként való indulásomat. Egyúttal lehetőséget kívánok teremteni arra, hogy e döntésem hozzájáruljon a bihari magyar közélet megtisztulásának elindításához. Ugyanis, amennyiben Szabó Ödön és Biró Rozália visszalépnek képviselőjelöltségüktől és lehetőséget teremtenek a jelöltlista hitelességének látszata érdekében nem befutó helyeken szerepeltetett köztiszteletben álló személyek parlamentbe jutásának, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar Megyei Szervezetének elnökeként a mindent meg fogok tenni az így valóban az összefogás jelképévé előlépő RMDSZ-es jelöltlista sikeréért. Visszalépésükre a következő napokban még van lehetőség.”
„Bihar jobb sorsot érdemel”
Csomortányi István ezzel zárta nyilatkozatát: „Lelkiismeretem tiszta, jövőbe vetett hitem töretlen. Amit tehettem, tehettünk, azt megtettük. A bihari rendszerváltás megvalósításához a tisztesség és kitartás jegyében újabb négy év kemény munka vár ránk, hiszen Bihar jobb sorsot érdemel. Mi bihariak megérdemeljük a valódi jövőt Erdélyben!”
Szeghalmi Örs erdon.ro

Temesvártól Barótig a diktatúra ellen
Hatvan évvel ezelőtt, 1956 októberében fiatalok ezrei igyekeztek szembeszállni Románia-szerte az elnyomó diktatúrával. A megtorlás nem maradt el, és volt, aki sosem tért haza a fogságból. Kolozsváron az Erdélyi Református Múzeumban átfogó kiállítás mutatja be az erdélyiek küzdelmét és szabadságvágyát.
„Forrón szeretett apa, testvér, nép- és tömeggyilkos tetemét, lófark hiányában traktorvégre kötve a Nemzeti elé vonszoltuk, ahol a magyar nép végeláthatatlan sorokban rója le háláját kalapáccsal” – olvasható a kolozsvári Erdélyi Református Múzeum bejárata mellett a Sztálin szobrának ledöntéséről szóló budapesti röpcédula másolatán. A tragikomikus ízelítő megalapozta az Erdélyben egyedinek számító kiállítás megnyitása előtti hangulatot, a nemrég felújított múzeumi termek ugyanis először mutatják be 1956 erdélyi eseményeit történelmi és kortárs művészeti tárlat keretében.
Elődeink vállán állunk
A helytörténeti áttekintést nyújtó kiállítást Benkő Levente, Lönhárt Tamás és Ötvös István történészek hozták el Kolozsvárra az Erdélyi Református Egyházkerület támogatásával.
„Amikor ’56-ra emlékezünk, a mai fiatalok értik, amit mondunk, de nem tudják, miről beszélünk” – mondotta Répás Zsuzsanna a magyar kormány részéről a Magyar Művészeti Akadémia nevében.
A kolozsvári tárlat valóban közelebb hozza a fiatal nemzedékekhez azokat az eseményeket, amelyekért több mint egyszerű hálával tartoznak. A felelevenítés célja nem az, hogy az egykori borzalmak a mai fiatalok számára is traumát okozzanak, hanem annak kiemelése, hogy a jövő korosztályai példamutatást kapva tanulhassanak a múlt hibáiból. Megállni, türelmesen átolvasni, elgondolkodni és megérteni – erre buzdítják a szervezők a hatvan évvel ezelőtti eseményeket át nem élt látogatókat.
Bár Erdélyben fegyveres lázadás nem tört ki, sokakat mégis koholt vádak alapján ítéltek el koncepciós perekben. A történelmi áttekintésen túl a tárlat tehát zömében ártatlan erdélyi magyaroknak állít emléket. „Mindig elődeink vállán állunk, ezt kell megértenie az 1956-ot és a hozzá hasonló eseményeket sokszor figyelmen kívül hagyó fiatalságnak” – mondta Lönhárt Tamás történész.
Az egyház megtörésének forgatókönyvei
Történelmi reprezentativitás, példamutatás, megkésett főhajtás, jeladás a ma emberének – így lehetne összefoglalni néhány szóban a tárlat üzenetét. A háttérben Nagy Imre lelkesítő beszéde hangzik fel, a budapesti eseményekről készült felvételek villognak a kivetítőn, a könyvespolcon egy régi rádió. Mindez figyelmes díszletapróság, hiszen akkoriban mindenki a Szabad Európa frekvenciáját kereste hírek, reménymorzsák után hallgatózva, főként a forradalom mozgatórugóját jelentő Budapesttől több száz kilométerre lakó erdélyi magyarok.
Az érdeklődők szinte tolongva ömlenek át egyik teremből a másikba, hogy szemügyre vegyenek minden rendőrségi portrét, a fiatalok perének papírjait, a nevetséges indokok alapján meghozott ítéleteket – így talán súlyosabb, felfoghatóbb a forradalom és a szervezkedések értéke a jelenkor számára. A látogató pontokba szedve ismerheti meg, hogyan építette fel a Szekuritáté az erdélyi magyar egyházi közösségek, elsősorban a Protestáns Teológiai Intézet megtörésének folyamatát. A pártellenes szervezkedésbe kezdett fiatalok szüleinek küldött levelekben olvashatjuk, hogy a gyermekeiktől való elhatárolódásra szólítják fel őket. Közben tető nélküli, ablaktalan ház fényképét nézegetjük, ahova egy hétgyermekes családot deportáltak.
A termek erdélyi magyar térségek szerint mutatják be a korabeli eseményeket, a Bánságtól a Partiumon át Székelyföldig. Nemcsak a Szoboszlay-pert és a hozzá hasonló közismert eseményeket elevenítik fel, hanem olyan háttérre és gyökerében elfojtott kezdeményezésekre is rávilágítanak, amelyek sokak számára jelentenek újdonságot.
Tapintható hangulat
A múzeum emeleti termében a Magyar Művészeti Akadémia tagjainak a forradalom 60. évfordulójára készített alkotásait tekintheti meg a látogató. A műveket elsősorban a tragikus magyarországi helyszínek eseményei ihlették Budapesttől Miskolcon át Hódmezővásárhelyig. Olyan színhelyek, ahol a fegyvertelen tömegbe lőve a katonaság, az ÁVH ártatlan életeket oltott ki.
A tárlat nemcsak a forradalom, hanem a kommunizmus áldozatainak is igyekszik emléket állítani. Csillag alakú, sebből vérző Krisztus, szinte láthatóan gomolygó lőporfüst, vérvörös, csillag alakú drótkerítés, letépett tapéta, dróthálószerűen sűrű vonalak mögé bújtatott, titkos fegyveres szervezkedés – minden a kommunizmus bezártságérzetét, a forradalom élet-halál szintű súlyosságát, az elhallgattató diktatúra okozta traumákat érzékelteti.
A Partiumban a hadsereget is bevonták
A román kommunista hatalom arra törekedett, hogy elemében elfojtson minden próbálkozást. Emiatt minden enyhe gyanút ébresztő, a pártvezetésre legtöbbször veszélyt nem jelentő tevékenység miatt is ezreket tartóztattak le vagy deportáltak 1956 után is.
A Partiumban sokan törekedtek a kommunizmus által elnyomott, kisemmizett vallási élet megújítására. Visky Ferenc magyarkeceli református lelkész hitéletet újító törekvésekkel foglalkozó szervezetét 1948-ban betiltották, amely ezután mozgalomként élt tovább, s 1956-ban a Szekuritáté látókörébe került. Három csoportban tartóztatták le az egyházi élet aktivistáit: először a Bakó Pál vezette székelyföldi csoportot, majd Visky Ferenc nagyváradi csoportját, végül a Balogh Béla által irányított zilahiak csapata következett. Temesváron, október 30-án a helyi román egyetemisták magyar és szász diákokkal karöltve mintegy 2500-an tartottak nagygyűlést a Műegyetemen, ahol szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal. Egy 12 pontos követelést is összeállítottak, amelyben egyebek mellett kérték a szovjet csapatok kivonását Romániából, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, a parasztságot sújtó beszolgáltatások eltörlését és az egyetemi autonómiát. A diákok a budapestihez hasonló tüntetést és forradalmat akartak kirobbantani, a hadsereg és a titkosrendőrség azonban közbelépett: börtönökbe és gyűjtőtáborokba zárták őket. A végső letartóztatások előtt a Szekuritáté a diákotthonokban is összecsapott néhány egyetemistával.
Székelyföld: mintegy ezer ítélet
Székelyföldön a Fekete Kéz csoport tagjainak – a Gyergyószentmiklóson, Szászrégenben és Marosvásárhelyen tanuló diákoknak – az volt a célja, hogy megakadályozza a magyar iskolák felszámolását, illetve az erőszakos iskolaegyesítéseket. Megpróbáltak nyilvános tiltakozási akciókat szervezni, és röpcédulákat terjeszteni. Emiatt 24 fiatalt ítélt el a Katonai Bíróság: közülük hármat egyévnyi szabadságvesztésre, néhány fiatalt hat esztendőnél több időre, másokat 22 évre, mert 1957–1958. március 15-én megkoszorúzták a Székely Vértanúk emlékművét. A 18 évet kapott Szalay Attila máig tisztázatlan körülmények között a fogságban halt meg.
Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) Brassóból szerveződött, tevékenységük főként a Homoród vidékére és Erdővidékre terjedt ki: tagjai művelődési tevékenységeket szerveztek a fiatalság magyarságtudatának ápolására, és eljuttatták a közösség panaszait az állami szervezetekhez. Tevékenységük miatt 77 személyt tartóztattak le és ítéltek el 3–25 év közötti börtönbüntetésre.
1956 novemberében négy baróti diák indult Magyarországra, hogy a forradalomért harcoló csoportokhoz csatlakozzon, de elfogták őket. A tiltott határátlépés mellett rendszerellenes szervezkedéssel is megvádolták, a nagyváradi kirakatper után legtöbben három évet kaptak, a később, 1960-ban elfogott Moyses Mártont azonban hét év fogságra ítélték.
Kolozsváron is elsősorban az egyetemisták szervezkedtek: az akkor még Bolyai Tudományegyetem nagyrészt bölcsészekből álló csoportja pártpolitika-független oktatást és diákszervezetet követelt, valamint az erdélyi magyarság kulturális életének intézményesítését, amelyért szintén több évnyi börtön járt. De olyan kolozsvári diákokat is elítéltek tíz évre, akik november elsején hagyományosan kivonultak a Házsongárdi temetőbe, hogy a jeles magyar személyiségek sírjainál leróják kegyeletüket. Ez 1956-ban rendszerellenes tevékenységnek minősült. Mindemellett a Protestáns Teológiai Intézet számos tanárát és hallgatóját meghurcolták, amiért kinyilvánították szolidaritásukat a magyarországi forradalom mellett, és állami engedély nélkül terjesztettek verseket, prédikációkat.
A legkegyetlenebb romániai megtorlás a Szoboszlay-per tárgyalását követően történt: 57 letartóztatottból tízet ki is végeztek. Ők egy etnikai feszültségtől mentes román–magyar közös államot, az alapvető emberi jogok visszaállítását és a kommunizmus felszámolását tervezték. Szabadulásuk után a túlélő letartóztatottak nagy részét életük végéig zaklatta a román titkosrendőrség.
Kádár Hanga |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Román soviniszták az RMDSZ mellett
Ezt is megértük: a kolozsvári helyi rendőrség, valamint az ügyeletes bukaresti soviniszták az RMDSZ-nek kampányolnak.
Nem feltétlenül tudatosan persze, de az RMDSZ „Mentsük meg Erdélyt Bukaresttől!" plakátkampánya elleni fellépéssel egyértelműen a magyar szervezet malmára hajtják a vizet. Mint ismeretes, a szövetség Nagyváradon és Kolozsváron állíttatta fel a tőle szokatlanul határozottan regionalista hangvételű plakátokat.
A szokatlanul erős hangvételt fontos kihangsúlyozni, hisz a szövetség mindeddig nem érezte szükségét, hogy ilyen üzeneteket fogalmazzon meg – pláne kampányon kívül –, amihez annak is köze lehet, hogy az elmúlt 26 évben maga is a bukaresti „rendszer" szerves részeként tevékenykedett. Most viszont komolyan fennáll a veszélye, hogy története során először nem éri el a parlamenti bejutáshoz szükséges ötszázalékos küszöböt, és bár ezt valamelyest ellensúlyozhatja azzal, hogy a választási törvénybe bevitte azt a számára kedvező cikkelyt, miszerint az a párt is mandátumokat szerez, amely legalább négy megyében megkapja a leadott voksok 20 százalékát, azért így mégsem ugyanolyan erőt képviselve vehetne részt a bukaresti hatalmi osztozkodásban, mint a küszöb megugrásával.
A plakát üzenetével persze minden jóérzésű és normális ember – nemzetiségtől függetlenül – egyetért, hiszen a szubszidiaritás és a valós önkormányzatiság csakis akkor valósulhat meg, ha az adók nagyobb része helyben marad, és nem nyeli el a bukaresti vízfej. Csakhogy az a tény, hogy az RMDSZ eddig nem érezte szükségét ilyen „radikális" üzenetek megfogalmazásának, csupán most, a parlamenti választások közeledtével, határozottan azt az érzést kelti, hogy egyszerű kampányfogásról van szó, amelynek egyik fő célja a szélsőséges román ellenreakciók kiprovokálása, és ezáltal a magyar közösségben az „ostromlott vár" érzés gerjesztése volt. Hogy az RMDSZ elleni megnyilvánulásokat az egész magyar közösség elleni támadásként lehessen magyarázni, és ezáltal az RMDSZ ismét a magyarok védelmezőjének szerepében tetszelegve kérhesse a voksokat.
A számítás bejött, a román fél „hibátlanul" végzi a feladatát. A kolozsvári helyi rendőrség két napon belül leszedette az óriásreklámokat. Azt még mérlegeljük, hogy a zsigeri magyarellenesség mellett a cinizmus vagy csupán az ostobaság jele, hogy – miközben hivatalosan arra hivatkoztak, hogy kiderült: az érintett reklámfelületeket törvénytelenül állítota fel a reklámcég – a „törvénytelen" felületekről csak az RMDSZ reklámja került le, a másik felén látható reklám nem. Bár lehet, hogy csak a pannó egyik fele volt illegális.
Beindultak a bukaresti média ügyeletes román nemzetvédői is, akik máris Románia feldarabolásának vagy legalábbis föderalizálásának szándékát látják a plakátok üzenetében, és szinte 24 órában uszítanak, hiszen a magyarügy mindig hálás téma. Persze figyelembe véve, hogy a román oktatási rendszer már az óvodától kezdve sovinizmusra és a magyarokkal szembeni zsigeri gyűlöletre szocializálja a románokat, mindezeken nincs miért csodálkozni. A kolozsvári hatóságok is zsigerből cselekszenek: ha esetleg föl is merülhet, hogy a plakátok eltávolításával akár még használhatnak is azok megrendelőinek, mindent felülír a magyar kezdeményezések eltiprására vonatkozó parancs.
Nem a plakátkampányra adott válasz, de időzítésében ugyancsak az RMDSZ-nek kedvez az a tény is, hogy a legionárius eszmék elkötelezettjévé vált egykori diákvezér, Marian Munteanu ultranacionalista pártja a magyar feliratok és jelképek ellen perek tucatjait indító „civil jogvédőt", Dan Tanasát kívánja Kovászna megyében képviselőjelöltként indítani. Most a helyi magyar illetékesek azzal is kampányolhatnak, hogy tőle is „megvédik" a magyarokat. Pedig hát fölmerül a kérdés, hogy miért csak most akarják megvédeni őket, eddig miért hagyták, hogy évekig folytassa hadjáratát minden ellen, ami magyar, ahelyett, hogy az RMDSZ jogi apparátusának igénybevételével kidolgozták volna, hogyan lehet – például uszítás miatt indított perek tucatjaival – örökre elvenni a kedvét attól, hogy a magyarokkal packázzon.
Az RMDSZ tehát az első körből jól jött ki: a román illetékesek kiszámíthatóan, az elvárt módon cselekedtek, a szövetség az áldozat szerepében tetszeleghet. A kérdés az, hogy az „áldozatkampány" meghozza-e szavazatokban mérhető sikert is, azaz képes-e mozgósítani az egyre passzívabb, az RMDSZ kampányígéreteire egyre kevésbé fogékony magyar választópolgárokat.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)

Ötvenhatosokat tüntetnek ki
Péntek délután 18 órakor, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében az RMDSZ szervezésében Bihar megyében élő ’56-osokat tüntetnek ki. Vetítés is lesz és megtekinthető az MM Pódium műsora.
A csütörtöki beharangozón Borsi Imre Lóránt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke arra hívta fel a figyelmet: az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából az RMDSZ országos és megyei szinten is elindított egy kezdeményezést, hogy méltóképpen emlékezhessünk azokra a hősökre, akik kiálltak a szabadságért, hiszen mint köztudott, a hat évtizeddel ezelőtti eseményekben erdélyi, illetve partiumi személyek is érintve voltak. A hála és a tisztelet jeléül a még élők egy-egy, az aradi Szabadság-szobrot ábrázoló ezüst emlékérmet, valamint oklevelet vehetnek át. Úgy fogalmazott: természetesen tisztában vannak azzal, hogy a szenvedéseikért és meghurcoltatásukért nem tudják kárpótolni őket, de kötelességüknek érzik ezt a gesztust, illetve példaképként szeretnék bemutatni őket a mai fiataloknak.
Nagyváradon az ünnepséget péntek délután 6 órakor tartják a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében, melynek keretében levetítenek egy kisfilmet is, melyben megszólalnak az érintettek. Hat személy fogja átvenni a kitüntetést, akik érintve voltak a váradi perben, ők ugyanis jelenleg is Bihar megyében élnek: Dalos Árpád, Szilágyi József, Oláh János, Petri József, Bodnár Márton és Török László. Rajtuk kívül ugyancsak elítélt volt Újlaki István Csaba, Kerekes Attila, Takács Ferenc, Sárközi Endre, Sotanyi József, Tasi Gyula és Bikfalvi György.
Előadás
A rendezvény emellett az MM Pódium Színház is fellép, a Hulló csillagok című történelmi drámával. Meleg Attila, a társulat vezetője kifejtette: az ’56-os emlékbizottság az év elején pályázatot hirdetett a forradalom 60. évfordulója kapcsán, ugyanis viszonylag kevés irodalmi alkotás készült az akkor történtekről. Több mint ezer pályamű érkezett, melyek közül Petrusák János drámája bekerült az első öt közé. A határon túl is be akarták mutatni, valószínűleg ezért esett a választás az MM Pódiumra. Tizenkilenc szereplője van, olyan gyerekek, fiatalok is, akik a Mini Pódium színjátszó csoportnak a tagjai, illetve a Bihari Naplóban meghirdetett casting nyomán kerültek be a produkcióba Éradonyból és Biharfélegyházáról. A darabban feltűnnek úttörők, fiatal forradalmárok, a Nagy-család drámája révén felnőttek is, és mivel egy amatőr rádiós az egyik főszereplő, a Szabad Európa és a Kossuth Rádió hallgatásával nem csak a budapesti, hanem a magyarországi vidéki, valamint a partiumi és erdélyi események is fókuszba kerülnek. Október 30-án különben Élesden, november 4-én Nagyszalontán, 6-án Monospetriben, 10-én Székelyhídon lépnek még fel, és szóba jöhet még Berettyószéplak és Belényes is.
A sajtótájékoztató második felében az ötvenhatos Török László idézte fel a Szabadságra Vágyó Ifjak szervezete megalakulásának történetét, a korabeli hangulatot, a börtönben töltött időt.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Provinciális az RMDSZ üzenete - Iohannis szerint
Klaus Iohannis román államfő "vidékies", "provinciális" üzenetnek minősítette a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) erdélyi nagyvárosokban felszerelt, nagy visszhangot keltő óriásplakátjait, amelyeken a helyben befizetett adók helyi hasznosítását követeli a magyar érdekképviselet.
Az elnököt az európai alapokért felelős új miniszter, Dragos Cristian Dinu beiktatása után, csütörtökön kérdezték az újságírók, mi a véleménye az RMDSZ választási plakátjairól, de rövid megjegyzésének értelmét Iohannis nem fejtette ki bővebben.
Egy másik újságíró azt firtatta: miért tartotta Iohannis fontosnak kihangsúlyozni, hogy a kidolgozásra váró új országprojektben nem merül fel, hogy az ország áttérjen a föderális berendezkedésre.
"Ez azért fontos, mert időnként felmerülnek különböző felvetések, amelyekben nem feltétlenül föderalizációról beszélnek, hanem regionális autonómiáról vagy másról, és tisztázni akartam: mi nem ezt szeretnénk, én nem ezt szeretném" - magyarázta Iohannis.
Az RMDSZ több erdélyi nagyvárosban felszerelt, Megmentjük Kolozsvárt (Nagyváradot)! Bukaresttől. Az adóink Erdélyt gazdagítsák. Ne a fővárost! feliratú pannóinak fotói a napokban felháborodott, nacionalista kommentárok kíséretében bejárták a román médiát és közösségi portálokat, az üzenetet ugyanis sokan szakadár törekvésként értelmezték.
A kolozsvári helyi rendőrség felszólítására kedden eltávolították az RMDSZ decentralizációt követelő óriásplakátját, azzal az indokkal, hogy nincs rá építkezési engedély.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke a Transindex.ro portálon korábban közölt írásában rámutatott: az RMDSZ decentralizálásról és szubszidiaritásról beszél, amikor követeli, hogy az erdélyiek adói ne Bukarestet gazdagítsák.
"Azt kérjük, amit mindig is kértünk: építsük le a központosított államot, bízzunk meg a helyi és megyei önkormányzatokban, adjunk át minden lehető hatáskört és az ezzel járó forrásokat. A külügyi és védelmi területeken kívül nem indokolt Bukarestben központosítani. Úgy gondoljuk, hogy ami jó Erdélynek, az jó Romániának" - fogalmazott az RMDSZ ügyvezető elnöke. szatmar.ro

A Quadro Galériában mutatták be Vetro Artur szobrászművész „jegyzet-könyvét”
Vetro Artur Jelzések a művészet útvesztőiben (egy szobrász jegyzetei művészetről, művészekről) című könyvét mutatták be csütörtök este a kolozsvári Qaudro Galériában, a szobrász kortársainak festményei között.
A művész özvegye, Vetro Mária idős kora ellenére erős jelenlétével, közvetlenségével megadta a kerekasztal-beszélgetés oldott alaphangulatát. Ő és fia, a könyv szerkesztője, Vetro András osztotta meg emlékeit a könyv elkészültének körülményeiről.
„A művész írásainak alapját azok a magnóra vételezett beszélgetések, gondolatok képezik, amelyeket Vetro rögzített műtermében, pályatársak látogatása alkalmával. Ezeket kísérik azok a műalkotásként is jelentős vázlatok, amelyeket a művész kollégáiról készített. Vetro Arturnak sikerült ,,kicsikarni'' egyfajta alkotói hitvallást Nagy Albert festőművészből, de a kötetben Mohy Sándor sajátos világába is betekintést nyerhetünk, ugyanakkor Nagy Imre munkásságáról, illetve Fülöp Antal Andor képi világáról is értékes részleteket tudhatunk meg. A könyvben Vetro elbúcsúzik pályatársától, Forró Antaltól, visszaemlékezik Gallasz Nándorra, és születésnapjuk alkalmával köszönti Romul Ladeát és Vida Gézát. Vetro Artur feljegyzései továbbá kitérnek Bene József, Medgyessy Ferenc, Constantin Brâncuși, Étienne Hajdu, illetve Szervátiusz Tibor munkásságára is. A kötetben helyet kaptak a szobrász jegyzetei a művészi tudatról, kritikáról, illetve az irodalom és a képzőművészet viszonyáról" - olvasható a könyv ajánlójában.
Vetro András elmondta, hogy gyermekként tanúja volt azoknak a beszélgetéseknek, amit édesapja kolozsvári, Bolyai utcai műtermében művésztársaival folytatott és inkább érezte, mint értette, hogy milyen jelentős pillanatok voltak ezek. Vetro Artur tudatos művész és a kolozsvári művésztársadalom aktív tagja volt, aki nem csak kiváltotta társaiból a művészetre való reflexiót, hanem képes volt lelket önteni azokba, akik épp elkeseredtek vagy alkotói válságban szenvedtek – idézte fel Vetro András. Az édesapja hivatását követő szobrászművész hozzátette, hogy sokat jelentenek neki azok a művészetre vonatkozó „apai intelmek” is, amelyek a hagyatékból nemrég előkerültek. 
Vetro Artur (1919-1992) Temesváron született, 1945-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1949-től 1982-ig Kolozsváron élt, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanára volt és részt vett alkotásaival azokon a megyei tárlatokon, amelyekről a Quadro Galéria szombaton záruló kiállítása szól(Cluj70. Kolozsvári képzőművészet a megyei tárlatok szemszögéből 1968–1972). Köztéri szobrai több romániai városban megtalálhatóak. Megformálta például Ady Endre (1960, Nagyvárad, Ady-múzeum előtti téren), George Coşbuc (1960, Kolozsvár, Sétatér), Bolyai János (a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem udvara) szobrát, a kötet borítóján található Integető nő pedig 1968-ban készült és ma bronzba öntve Sepsiszentgyörgyön látható.
A beszélgetést moderáló Székely-Sebestyén György kiemelte a könyv művészettörténeti jelentőségét: Vetro Artur volt az egyik első, aki Constantin Brâncuși jelentőségét már akkor felismerte, amikor még nem kapták fel és rámutatott az akkoriban uralkodó Brâncuși-értelmezések tévedéseire.
„Vetro Artur az a fajta művész - és ez látszik az írásaiban is, akárcsak a rajzaiban -, aki a lényegre törekszik, jellemez" - mondta a művészettörténész, aki Vetro Artur még kiadatlan naplójegyzeteinek forrásértékét hangsúlyozta. „Naplójegyzeteiben nemcsak a kolozsvári művészeti életről van szó, bár nagyon fontos, hogy hogyan alakult ki a háború utáni művészeti élet. A ’40-es évek második felében a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet megalakulása körül hatalmas izgalom volt, és ez mai napig egy feldolgozatlan történet. Vetro Artur írásai még sokban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezt pontosabban megismerjük, a tágabb kép is láthatóvá válik a megrendelések körül, az, hogy hogyan alakult át az ország a szocializmusnak köszönhetően, amit kezdetben lelkesen fogadott, majd elég hamar belátta, hogy ez intézményi szinten abszolút nem úgy működik, ahogy azt sokan elképzelték."
Zs. E. maszol.ro

Kampány: Kelemen Hunor úgy módosítana alkotmányt, hogy a gyulafehérvári ígéretek is belekerüljenek
Az 1918-as egyesülés centenáriumi évéig, 2018-ig módosítani kell Románia alkotmányát, belefoglalva a gyulafehérvári nyilatkozatban megfogalmazott ígéreteket – nyilatkozta szombaton Nagyváradon Kelemen Hunor RMDSZ-elnök.
Amennyiben a modern román állam erkölcsi és jogalapját az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés képezi, törvényi erővel kell bírniuk azoknak az ígéreteknek is, amelyeket a kisebbségekre vonatkozóan tesz az ott elfogadott nyilatkozat az oktatással, kultúrával, közigazgatással és igazságszolgáltatással kapcsolatban – hangsúlyozta a szövetségi elnök.
Elmondta, alakulatának a következő négy évre szóló vaskos, 70 oldalas programja négy pillérre épül, kitér a romániai magyarság sajátos problémáira, a szociális és gazdasági kérdésekre, a közúti és vasúti infrastruktúra problematikájára, illetve az oktatás kérdéskörére is – számol be az Agerpres hírügynökség.
„A közjó és a magyar közösség szolgálata a legfőbb cél. Nagy elvárásokat támaszt a társadalom, nekünk pedig hiteles válaszokkal, hiteles projektekkel kell előállnunk. Természetesen semmi olyant nem szeretnénk ígérni, ami nem kivitelezhető. Az, hogy jelenleg nagyon rossz a politikai osztály megítélése, a 26 éve be nem tartott ígéretekkel is magyarázható” – tette hozzá Kelemen Hunor.
A szövetségi elnök részt vett az RMDSZ Nőszervezetének Nagyváradon tartott küldöttgyűlésén, amelyen bemutatták az alakulat parlamenti választási listáin befutó helyen szereplő női jelölteket. A Nőszervezet elnöke, Biró Rozália szenátor mellett Ambrus Izabella ügyvéd, a Brassó Megyei Tanács alelnöke, Benkő Erika politológus, Kovászna megyei tanácsos, Csép Éva Andrea kommunikációs szakember, Maros megyei tanácsos és Hegedüs Csilla volt kulturális miniszter kapott még helyet az RMDSZ parlamenti választási listáin.
A nagyváradi küldöttgyűlésen részt vett az Európai Néppárt Nőszervezetének elnöke, Doris Pack is, aki támogatásáról biztosította a szövetség női jelöltjeit. Székelyhon.ro

Főváros a periférián (Súlyponteltolódások az erdélyi magyar képzőművészetben)
Reális célkitűzés vagy lázálom egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása? Az erdélyi képzőművészet súlypontjainak eltolódásáról, az intézményalapítások aktuális szempontjairól, érintettekről és érinthetetlenekről.
Népes diáksereg vár vasárnap esténként a székelyföldi vasútállomásokon a Budapestre tartó Korona nemzetközi gyorsvonatra. Az egyetemisták, főiskolások nagyobbik része Kolozsvárig utazik, a többiek Nagyváradon kászálódnak le a vonatról a hajnali órákban. Utóbbiak a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszéke diákjai, az ott tanulók és tanítók jelentős hányadát ugyanis Székelyföld „szolgáltatja”. A kérdésfelvetés tehát korántsem művi: miért utazzanak a székelyföldi fiatalok és oktatóik 450 kilométert, miért ne biztosítsanak számukra továbbtanulási lehetőséget a térségben, ahová a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem néhány kihelyezett szaka révén már „betette a lábát” a felsőoktatás? Ezért aztán csak kevesen kezelték kizárólag kampányfogásként, amikor a júniusi önkormányzati választások hajrájában Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy azóta újraválasztott RMDSZ-es polgármestere és Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár, a Magyar Polgári Párt helyi képviselőjelöltje együtt jelentette be egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozásának szándékát. Élet civilek nélkül
Az erdélyi magyar képzőművészet súlypont-áthelyeződésének kezdetei jóval korábbról datálódnak. Jelentős részben Baász Imre grafikus Sepsiszentgyörgyre kerülésével az 1970-es évek végétől egyfajta pezsgés indult a város művészeti életében, amit annak tényszerűsége sem tudott „mérsékelni”, hogy a művészeti felsőoktatási képzés központja hagyományosan Kolozsvár volt. A folyamatot Baásznak a romániai rendszerváltás utáni tragikus halála sem törte meg, Ütő Gusztáv állt a mozgalom élére, aki ma is pontosan idézi Baász Imrének 1991 májusában, a második Médium-kiállítás megnyitóján elhangzott szavait: „Úgy gondolom – bár ezt sokan megkérdőjelezik –, hogy Sepsiszentgyörgy igazi művészeti központtá növi ki magát”. Ennek hatására Ütő tíz éven át szervezte a Szent Anna-tónál az AnnArt cselekményművészeti fesztivált, iskolát teremtve a műfajban. És azóta is tartja: ami még nincs, de lesz, már van.
A művészképzéssel kapcsolatos álmok gyakorlatba ültetésének, a szervezeti keretek megteremtésének legfőbb mozgatója Székely István, az RMDSZ által létrehozott Kulturális Autonómia Tanács elnöke. „A rendszerváltó elit kezdeti elképzelése szerint olyan civil hátterű intézményrendszert kellett volna kiépíteni, amely többnyire leképezi a társadalmat. Ugyanakkor megegyezik a világháború előtti struktúrákkal, és alkalmas arra, hogy a különböző autonómiák kapcsán feladatokat vállaljon át az államtól. Csakhogy hamar kiderült, hogy a civilek állami feladatok átvállalását célzó megerősítésének két alapvető akadálya van: a tömeges jólét, illetve a civil szféra helyzetbe hozásának hiánya” – hangzik Székely látlelete.
A román törvényhozásból gyorsan eltűnt a civil szervezetekből kinőtt elit, helyüket olyan emberek vették át, akik civilekkel nem számoló országot kívántak építeni. Közben az új alkotmány sem osztott lapot a civileknek. Ez vezetett a felismeréshez: az önkormányzatokra kell hagyatkozni, elsősorban ott, ahol közép-, illetve hosszú távon valószínűsíthető a magyar többség a döntéshozásban. Így kerültek előtérbe a székelyföldi önkormányzatok, képzőművészeti szempontból pedig az évtizedekkel ezelőtt elkezdődött pezsgés révén némi helyzeti előnyt élvező Sepsiszentgyörgy, ahol ma több képzőművészeti intézmény is működik. 
Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig
„Hogyan lehet olyan intézményeket építeni, amelyeket közpénzből finanszírozunk, a döntési kompetenciák azonban helyben maradnak? Ez volt az alapkérdés. Uniós és hazai forrásokból lehet ugyan pénzt szerezni a megyei önkormányzatok számára, de az összegek felhasználási területe nem haladhatja meg a megye földrajzi határait” – vázolja a tervezgetés  szempontjait Székely István. E tényszerűség jegyében hozták létre Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központot (EMŰK), amelynek hivatásául az 1945 utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Vezetésével Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt – a Helikon-jelenség megteremtője, a vagyona jelentős részét a művészetek pártolására áldozó báró Kemény János unokáját – bízták meg. A Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK-öt kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el, ma azonban Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának egyik ügyosztályaként, gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat által bérelt, a közeljövőben talán megvásárolandó ingatlan, a posta régi épülete szolgál, Vécsi Nagy szerint azonban amúgy is a produkció a lényeg. Márpedig a produkció igencsak figyelemre méltó: közel négy év alatt immár közel kilencven, 1945 után született műalkotás került az intézmény tulajdonába – egészen pontosan a mellette tevékenykedő egyesület birtokába.  Az EMŰK portfóliója azonban fokozatosan olyan mértéket kezd ölteni, amit teljes egészében már képtelen bemutatni. Így aztán mindenképp ingatlanberuházásnak kell bekövetkeznie, főleg hogy a magyar kormány döntése értelmében az elkövetkező években jelentős összeg áll majd rendelkezésre műtárgyvásárlásra. Ettől a lépéstől elsősorban a hagyományra és felsőoktatási környezetre hivatkozó kolozsváriak „fájdalmának” enyhítését remélik. A generációváltás egyébként is fokozatosan puhítja a kezdeti keserveket, amelyek eleinte abból is táplálkoztak, hogy a közös erdélyi gyűjtemény gondolatának atyja, a néhány éve elhunyt nagyváradi Jakobovits Miklós képzőművész a kilencvenes években egy hatalmas kolozsvári kiállítótér létrehozásában látta a megoldást. Annak ugyan alig akadt vitatója, hogy a kincses város jóval nagyobb integrációs potenciállal rendelkezik, ám mivel a politikai környezet húsz éven át kivitelezhetetlenné tette a tervet, megszületett a konszenzusos döntés: az összerdélyi program tető alá hozására Sepsiszentgyörgyön létesítenek „befizető ablakot”. Egészséges arányok
Az ingázás tényszerű, de nem feltétlenül perdöntő szempontja mellett mindenekelőtt ezek a súlypontáthelyezések látszanak érvelni egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása mellett. Az elképzelés táptalaja ugyanaz, ami az EMŰK létrehozása esetén is. Székely István szerint egy művészeti tanárképző főiskolával kellene kezdeni, ami jó előszobája lehetne a projekt további dimenzionálásának, a művészképzés megteremtésének. Főleg, miután Romániában jelentősen elszaporodtak a művészeti képzést kínáló felsőoktatási intézmények. Közülük földrajzilag a marosvásárhelyi színművészeti egyetem keretében látvány-, díszlet-, jelmeztervezés műfajában elindított, ma már azonban mindent oktató szak a „legszékelyebb”.  Az Erdélyi és Székelyföldi Művészeti Egyetem (ESZME) támogatói azzal érvelnek, hogy a hagyományőrzés, illetve új kulturális értékek teremtésének párhuzamosságát Sepsiszentgyörgyön művelik a legegészségesebb arányban. A minden téren pezsgő művészeti élet mellett az is a háromszéki főváros mellett szól, hogy a lélekszámhoz arányítva második a kultúrára legtöbbet áldozó romániai városok listáján két színház, múzeum, képtárak, kórusok, fotóklubok fenntartásával. Az interetnikusság minden hátrányával küzdő Kolozsvárhoz képest pedig az erőteljes magyar többségű helyi döntéshozatali lehetőség jelentős pluszbiztonságot is kölcsönöz. Ezt az állapotot teljesíthetné ki egy egyetem létrehozása és működtetése, hiszen abban a megállapításban is konszenzusról beszélhetünk, hogy az innováció elsősorban a kultúra, a művészetek irányából érkezik. A magyar közeg vonzása
A hiányzó láncszem pótlása ügyében 2011 májusában kezdődött az egyeztetés Antal Árpád polgármester és Ütő Gusztáv között, tudtuk meg az egyetem ügyének legfőbb „apostolától”. Ütő 2007 óta ingázik a nagyváradi Partium egyetemre, s már kezdettől igyekezett elhinteni a magot, miszerint kellene egy művészeti egyetem Szentgyörgyön. Eleinte nevettek rajta, most már a munkahelye iránti lojalitását hiányolva meglehetősen megfagyott a levegő az egyetem több tanszékén is oktató művész körül.  A tervek a 2012-es tusnádfürdői szabadegyetem alkalmával kezdtek formát ölteni. A Sapientia-egyetem rektora, Dávid László előzetes tanulmányt kért, amely tartalmazná a tanárok nevét, a megalapítás indoklását, az infrastrukturális elképzeléseket. Ez utóbbiban lényeges továbblépésnek tűnik, hogy Sepsiszentgyörgy polgármestere sajtótájékoztatón jelezte az önkormányzat hajlandóságát az 1893-ban épített tüdőkórház műemlék jellegű épületének átadására, amelynek becsült felújítási költsége 1,5 millió euró. 
Az épületegyüttes Ütő Gusztáv szerint rangos és inspiráló otthona lehet az egyetemnek, amelyet a tervek szerint hat szakkal indítanának el. Az ESZME nemcsak a huszadik század nyilvános vonulatait tanítaná. A piaci igények által túldimenzionált grafika mögött mostoha sorsba kényszerített festészet és szobrászat mellett nemzeti-keresztény eszmeiséget hordozó szakokkal is terveznek: néprajzot, népi építészetet, írásművészetet, művészet- és építészettörténetet, építészetet, tájépítészetet. Az indulást négy-öt éven belül tervezik, ez idő alatt a lehetséges oktatók megszerezhetik az egyetemi tanári státushoz szükséges tudományos fokozatokat. A nem közvetlenül nevesíthető, illetve számszerűsíthető célkitűzések között pedig ott szerepel a partiumi, bánsági, dél-erdélyi magyar fiatalok tömény magyar közegbe vonzása, nemzettudati építésük. Ezt a szempontot még senki sem kérdőjelezte meg.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvbemutató: a romániai jezsuiták a 20. században
A történeti változás és az egyházak történelmisége címmel interdiszciplináris egyháztörténeti konferenciát szerveztek Nagyváradon október 27–29. közt.
A szervezők a Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Pécsi Egyháztörténeti Intézet, a Szacsvay Akadémia és az RMDSZ voltak.
A Posticumban csütörtök este tartott nyitóünnepségen a házigazda intézet nevében dr. Nemes István programfelelős köszöntötte az érdeklődőket. Szabó Ödön történész, az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia ötletgazdája elégedettségének adott hangot, hogy immár ötödik éve, jeles szakértők jönnek Váradra megvitatva különböző témákat, kialakítva egy olyan műhelyt, mely aztán mindig letesz valamit a kutatás asztalára, kitermelve érdekes dolgokat.
Életrajzok
Az érdeklődőket ezután Nagy Mihály Zoltán, a bukaresti Román Kulturális Intézet alelnök is üdvözölte, bemutatva egyúttal a meghívottakat, majd ismertette Bánkuti Gábor történész, pécsi egyetemi adjunktus A romániai jezsuiták a 20. században című kötetét. A jezsuiták 1924-ben alapított romániai szerveződése a Szentszék geopolitikai és missziós szándékainak horizontján jött létre, távlatilag a görögkeleti románok áttérését célozva meg. (Erdélyben a jezsuiták 1579-ben jelentek meg először, a katolikus Báthory István fejedelem támogatásával). Mint elhangzott, a téma abból a szempontból is érdekes, hogy egy latin szertartású rend úgy döntött, felvesz a soraiba keleti rítusú személyeket Romániában, s ezáltal egy kicsit úgymond román renddé is vált. Felvetődik tehát az etnikai falakon való áttörés kérdése, miközben arról sem szabad megfeledkezni, hogy a görög katolikusoknak a Rómához fűződő kapcsolata nemzeti identitásmeghatározó tényezőnek is bizonyult (közös latin nyelveredet), illetve a nyugati kultúrkörhöz való kapcsolódás a társadalmi felemelkedés lehetőségét is biztosította. Emellett a görög katolikusok a kommunista rendszer előtt a román identitás megőrzésének egyik záloga voltak Erdélyben, s a 20. század közepén hirtelen azzal kellett szembesülniük, hogy a román ortodoxia első számú ellenségei lettek, s ezáltal még a nemzeti identitásuk is megkérdőjeleződött, melyre mindig oly büszkék voltak.
Az életrajzokat is tartalmazó kiadványban a szerző olyan kérdésekre keresi a választ, mint például: hogyan viszonyultak a római elképzelésekhez a helyi szereplők? Az elvárások és az adottságok miként alakították a jezsuiták romániai közösségét? Az etnikai és felekezeti ellentétek tűzvonalában milyen válaszokat adtak az impériumváltások és politikai fordulatok okozta kihívásokra?
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Könyvbemutató: Feljegyzések Hazámból, „Biharországból”
Péntek este tartották a váradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban Benedek István Feljegyzések Hazámból, „Biharországból”, I. rész, 1907-1944 című könyvének a bemutatóját.
Az érdeklődőket az est házigazdája, Zilahi Bertalan premontrei öregdiák köszöntötte.
Magyari Sára nyelvész, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója hangsúlyozta: nem kritikát fog mondani az aradi Irodalmi Jelen Könyvek-sorozatban megjelent, különben élvezetes és tanulságos kiadványról, hanem inkább ennek hatásáról igyekszik beszélni, mert véleménye szerint az olvasás nem csupán azért hasznos, mert ezáltal információkhoz jutunk, hanem amiatt is, mivel jólesik az ember lelkének, és gondolatébresztő. Megjegyezte: olyan időket élünk, amikor szeretünk emlékeket állítani, mégis megfeledkezünk arról, hogy milyen valójában jónak és igaznak lenni, tényleg egy közösségért és az átlagemberekért cselekedni. Arra hívta fel a figyelmet: a címben egy kérdés is felvetődik (Hát ezt még meddig látjuk itt?), ami arra utal, hogy egy „beszélgetős könyvvel” van dolgunk, hiszen a szerző megszólít bennünket. Olvasmányos és közérthető a szöveg, mert akkoriban az ügyvédek még normálisan tudtak beszélni. Benedek István felidézi a gyermek- és fiatalkorát, az első világháborút, a második világháború kezdeteit, kortörténeti dokumentumszerűen. Előjön, hogy csak emberek vannak, jó szakemberek, nemzeti és vallási hovatartozástól függetlenül, nincsenek jó vagy rossz magyarok, románok, zsidók stb. Szép és lényeges mondatok íródnak le, úgymint: a parancsnokságnak fogalma sincs az első vonalban helyzetéről (ahogy napjainkban sem), és az iskola, illetve a pedagógusok fontos szerepéről is szó esik többek közt (szigorúság, de ugyanakkor előítéletmentesség).
Életút
A szerző életútját Réhon József nyugalmazott tanár ismertette. Hangsúlyozta: Id. Benedek István nem író, hanem végzettsége alapján jogász. Belényesújlakon született 1907-ben, református földműves családból. Szülei Belényesre költöztek, két gyermekük a református iskolában kezdte meg tanulmányait. Az impériumváltás után a helyi román gimnáziumban tanult tovább, ott érettségizett kiváló eredménnyel. Kolozsváron, a Ferdinánd Egyetemen szerzett jogi diplomát. Belényesen nyitotta meg ügyvédi irodáját, a helyi magyar közösség egyik vezetője lett. Megszervezte a Sasok Turista Egyesületet, felpezsdítette a Magyar Kaszinó életét. A bécsi döntés után Nagyváradra repatriált, folytatta praxisát. Behívót kapott, a keleti fronton megsebesült, leszerelték. Később ismét behívták, a háború utolsó heteiben szovjet fogságba került, ahonnan 1948 augusztusában jöhetett csak haza. Nagyszalontán tanított, majd ismét ügyvédként dolgozott, 1989-ben hunyt el. Feljegyzéseit Németországban élő fia rendezte sajtó alá. Két könyv született: az egyik a 2014-ben megjelent Szögesdrót, a másik pedig a most bemutatott.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Egy kitűnő kollégától búcsúzunk! Szántó Sándor (1941–2016) emlékére
Szinte hihetetlennek tűnik, de sajnos igaz: Szántó Sándor, a Bihari Napló szerkesztője, a kitűnő újságíró, a mindig segítőkész, igazi kolléga, pénteken váratlanul elhunyt…
Azt hiszem, az újságíró egyik legnehezebb feladata az, ha valakiről – főleg egy jó barátról – nekrológot kell írnia. Ezzel így vagyok én is. Ebben az esztendőben legalább négy-öt jó barátom hunyt el, akikről nekrológot kellett volna írnom, de erre képtelen voltam. Szántó Sanyival viszont több, mint negyven éve ismertük egymást, jó barátok, később jó kollégák voltunk. Valamikor a 70-es évek elején, egyetemista korunkban minden szombaton a kora reggeli órákban róttuk Bukarest utcáit: két Agerpres újságárus helyen lehetett magyar és francia nyelvű hetilapokat vásárolni, és mi ezt minden héten megtettük. Volt olyan időszak, amikor a heti magyar nyelvű rádió- és tévéújságot minden szombaton, postán küldtük haza családtagjainknak – Bukarestben abban az időben ezt a lapot is meg lehetett vásárolni, Váradon nem.
Egyetemi tanulmányait, újságíró szakon, 1976-ben végezte el, utána mintegy tíz éven át a magyar nyelven megjelenő Munkásélet országos hetilap munkatársaként dolgozott. 1984-től mintegy öt évig, 1990 márciusáig, a Bihar megyei Egészségügyi Igazgatóság munkatársa volt. Ezt követően lett a Bihari Napló munkatársa, előbb riporter, majd rovatvezető beosztásban dolgozott, mondhatni napilapunk egyik nagyon fontos időszakában. Történt mindez 1993-ig, amikor kiadót váltott, és az Erdélyi Napló Kiadóvállalat ügyvezető igazgatója lett, ahol nagyon nehéz körülmények között tevékenykedve, sikerült a napi-, majd hetilapot rendszeresen megjelentetni. Aztán visszatért a Bihari Naplóhoz: azóta a sportrovatnál szerkesztőként dolgozott, de mint nagy tudású, széles látókörű újságíró, szinte állandó jelleggel más témákban is publikált lapunk hasábjain.
Igazi, vérbeli zsurnaliszta volt, és ami nagyon fontos ebben a szakmában, írásai mindig a realitást tükrözték. Bár már idősebb korban volt, ez a munkáján sohasem érződött, hétvégeken egyik eseményről a másikra ment: „olvasóink minden sportvetélkedőről várják a beszámolókat” – mondta többször is. Amikor vasárnaponként a szerkesztőség tagjai a következő lapszámon dolgoztak, a legtöbb esetben ő érkezett elsőként a szerkesztőségbe, hiszen a hétfői BN-ben a sportvilág friss híreinek is meg kellett jelenniük. A munka közben azért a világ, vagy éppen a város dolgait is megtárgyaltuk – de a tegnapi szerkesztőségi munkában ő már nem vett részt…
Szántó Sándor halálával nagy űrt hagyott maga után. Hiányozni fog egy mindig segítőkész kolléga, akinek emlékét a szerkesztőség minden tagja megőrzi.
Nyugodj békében, Sándor, emléked legyen áldott!
Dérer Ferenc erdon.ro

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent Szilágy Aladár: A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is. erdelyiriport.ro

Ötvenhat Erdélyben: „A megtorlás, a félelem időszaka következett”
1956. október 23-ával kezdődően az erdélyi magyarok a rádiókészülékeken csüngtek, percről percre követve a magyar forradalom eseményeit. Felnőttek, idősek, kisiskolások és érettségi előtt álló kamaszok lelkesen és reménykedve várták a jó híreket. A kezdeti eufóriát azonban hamar felváltotta az aggodalom, majd a gyász. A forradalmat leverték. De hátha valamit lehetne még tenni. 1956 november negyedikén négy baróti középiskolás diák eldönti, hogy átszöknek a határon, beállnak forradalmárnak és harcolni fognak a szovjetek ellen. A baróti diákok csoportjából ma már csak Józsa Árpád Csaba él. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk harmadik része. /Első rész: maszol.ro, 2016. okt. 16., második: maszol.ro, 2016. okt. 16./
1940-ben születtem, itt Kovászna megyében, Bibarcfalván, még magyar állampolgárként. 1956-ban a baróti középiskolában 10-ik osztályos tanuló voltam. A bentlakásban laktunk, a nevelő, Dénes Csaba este elment rádiót hallgatni, és késő éjszaka, amikor visszajött elmesélte nekünk is, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Büszkék voltunk addig is arra, hogy magyarok vagyunk. A forradalom hírére pedig arról kezdtünk beszélgetni, milyen jó volna, ha mi is ott lennénk Budapesten. Bíró Benjamin, Kovács János, Moyses Márton és én, nap mint nap összedugtuk a fejünket, arról vitatkoztunk, mit is lehetne tenni. A nevelő arról is beszámolt, hogy a budapesti utcákon fiatalok, velünk egyidős fiúk is fegyverrel a kezükben harcolnak. Így teltek a napok november negyedikéig. Dénes Csaba, a nevelő jött ismét a hírrel, hogy a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Bár sejtettük, hogy ez nem jót jelent, arra nem gondoltunk, hogy napok kérdése, és vérbe fojtják a forradalmat. Mi úgy éreztük, hogy éppen most kell tenni valamit, most kell segíteni a bajba jutott forradalmárokon. Ezért eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, nekivágunk a határnak.
Új ruhámban indultam el
Számba vettük, hogy mire van szükségünk, és listát készítettünk a legfontosabb dolgokkal, amelyeket feltétlenül magunkkal kell vinnünk: pénzt, meleg ruhát, élelmet, lehetőleg mézet is vagy cukrot, mert az eláll, és gyorsan energiát ad. Legkevesebb egy hétre készültünk. Megbeszéltük a részleteket, és tanulmányoztuk a térképet. Bíró Benjámint szegény gyerekként 1947-ben, a szárazság idején több hónapra elvitték Érmihályfalva mellé, Körtvélyesre, amely nagyon közel van a határhoz. Az ő emlékeire és a térképre alapozva, amely azt mutatta, hogy a vasútvonal párhuzamos a határral, kidolgoztuk a tervet. Én hazamentem Bibarcfalvára, Kovács János pedig Nagyajtára. Bíró Benjámin nem mehetett haza Csíkszentdomokosra, és szegény Moyses sem Nagyajtára, mert akkor már árva volt, mindkét szülője meghalt, és nagyobbik nővére nevelte az árván maradt kicsiket.
Nagyon nehéz sorban éltek. Én, amikor hazaértem, elkezdtem összeszedegetni, mindazt, amiben megegyeztünk barátaimmal. Először is magyarázatot kellett találnom arra, hogy miért nem jövök haza a következő vasárnap, és pénzt is kellett szereznem. Azt mondtam édesapámnak, hogy valami program lesz, a hétvégén nem engednek el az iskolából, a bentlakásban pedig valamit eltörtem, amit ki kell fizetnem. Édesapám méhészkedett, úgyhogy mézet is pakoltam, meg élelmet és meleg ruhát. Akkor készült el életem első, szabómesternél rendelésre varratott öltönye, szüleim a születésnapomon szerették volna átadni nekem, mivel kiderült azonban, hogy nem leszek idehaza, hogy illő módon megünnepeljük a születésnapomat, édesanyám arra biztatott, vegyem fel az új  ruhát, és úgy menjek vissza az iskolába. Így hát az új öltönyömben vágtam neki a nagy utazásnak. Amikor mindennel készen voltunk, lementünk Ágostonfalvára, vonatjegyet váltottunk és felültünk a vonatra. 1956. november 8-án késő este volt. A vonaton nem mertünk beszélgetni a témáról, legfeljebb ilyesmiket emlegettünk, hogy na, az öreg eddig vár minket…
Két nap és két éjszaka a két határ között
Úgy igyekeztünk viselkedni, mint valami diákok, akik utaznak haza, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Másnap valamikor kora délután érkeztünk meg Nagyváradra, ahol vonatot váltottunk. A szokásosnál több rendőr cirkált az állomáson és környékén. Nem csoda, hisz határ menti városban voltunk, és maximális volt a riadókészültség. Persze, mi csak a saját problémánkra koncentráltunk, hogy próbáljunk észrevétlenek maradni a következő vonat indulásáig. Vagy két órát kellett várnunk az érmihályfalvi személyvonatra, ezalatt kimentünk a városba, hogy ne lézengjünk az állomáson a rendőrök orra előtt. Sötét volt, amikor megérkeztünk Érkörtvélyesre, az állomáson a Bíró ismerőse felől érdeklődtünk. Arról, hogy merre lakik, hogyan juthatunk el hozzá. Persze nem akartuk mi meglátogatni, csak el akartuk kerülni, hogy valakiben gyanút ébresszünk. Ezért, miután útbaigazítottak, el is indultunk a faluba, de a legelső utcán visszafordultunk és visszatértünk a vasúti sínek mellé, mert azt már tudtuk, hogy azok a román–magyar határral párhuzamosan futnak. Aztán nekivágtunk a határnak. Pár óra múlva egy akácerdőbe értünk. Beszédet hallottunk, katonai autók jöttek-mentek, valószínű, hogy egy összekötő út közelébe értünk, és emiatt volt a nagy forgalom. Vagy őrségváltás lehetett a határőröknél, erre is gondoltunk. Mindenesetre mi lélegzetvisszafojtva bujkáltunk a fák között, éreztük, hogy nagyon, de nagyon közel járunk a kitűzött célunkhoz, mármint ahhoz, hogy átjussunk a határon, ugyanakkor kalandos utazásunk legveszélyesebb részéhez érkeztünk, mert egy rossz mozdulat, egy ágreccsenés, és elkapnak minket.
A felhők mögött el-elbújó holdvilág fényénél próbáltunk tájékozódni, tudtuk, hogy a beszéd irányába nem mehetünk, hanem egy nagyobb kerülőt kell tennünk. Igen ám, de a sötétben, teljesen idegen terepen, minden szellőrezdüléstől megijedve, elbújva, könnyű volt irányt téveszteni. Egész éjszaka mentünk, nem jutottunk sehova. Fáradtan és idegesen, tanácstalanul néztünk egymásra. Hogyan tovább? Mi legyen? Jómagam és Bíró Benjámin idősebbek voltunk egy évvel, ezért úgy döntöttünk, hogy mi elöl megyünk, Kovács és Moyses ötven-hatvanméternyi távolságban követnek minket. A tervünk a következő volt: mi leszünk a felderítők, óvatosan haladunk előre, megjelöljük számukra is az utat, ők pedig biztonságos távolságban maradva, a hátrahagyott útjelzésekre figyelve jönnek utánunk. Már jó darabot haladtunk, esteledni kezdett ismét, amikor úgy döntöttünk, hogy leülünk, hátha megérkeznek Moysesék is, és együtt töltjük az éjszakát. Nem jöttek, hiába vártunk rájuk. November 10-én éjszaka Bíró Benjáminnal megindultunk a határ felé. Megvártuk az őrségváltást, és amikor az egyik csapat kivonult az őrhelyről, a másik pedig elindult vissza az őrszobára, mi a hátuk mögött átlopakodtunk a határvonalon. 1956. november 11-én hajnalban léptünk Magyarország földjére.
Hogy mi történt másik két társunkkal, azt csak évek múlva, szabadulásom után tudtam meg. 1961-ben találkoztam Kovácscsal, aki beismerte becsületesen, hogy Moyses mindenképpen tovább akart menni, de ő volt az, aki meggyőzte, hogy forduljanak vissza, mert úgy sincs esélyük átjutni. Az egész éjszakán át tartó bolyongás a sötétben, a veszélyben, a hidegben elbátortalanította, és csak arra tudott gondolni, hogy mindenképp vesztesekként fognak kikerülni ebből a kalandból, mert vagy a román vagy a magyar határőrök fogják megtalálni őket, és a végkimenetel így is, úgy is a börtönbüntetés lesz.
Nyírbéltek, az első állomás
Szerencsénk volt az átkelésnél, mert a hideg miatt, a nyomok megőrzésére felboronált határsávon, a föld teljesen meg volt fagyva, ezért nyugodtan ráléphettünk, nem maradt meg a cipőtalpunk lenyomata, áruló jelek hátrahagyása nélkül sikerült megtenni a legveszélyesebb ötven métert. A legfontosabb az volt, hogy minél gyorsabb iramban távolodjunk a határtól, ne maradjunk a veszélyes zónában, ahol bármikor lefülelhetnek minket. Igyekeztünk megfeszített tempóban haladni, meg sem álltunk, amíg el nem értük az első települést. Nyírbéltek volt. De nem mentünk be a faluba, hanem az erdőben maradtunk. Éhesek voltunk, erőnk fogytán volt, az élelem nagy része azonban Moyseséknél maradt, csak egy darab sós szalonna volt nálunk. Kenyerünk se nem volt, hát megettük a szalonnát magára, és egy jeges tócsa vizéből oltottuk a szomjunkat.
A falu határában birkákat legeltetett egy fiú. Nem tudtuk, hogy mit kérdezzünk tőle, hogy feltűnés nélkül tovább mehessünk, ezért aztán valami olyasmit mondtunk, hogy- Bort akarunk vásárolni, hol lehet jó  bort kapni?  - Vigyázzatok, srácok, nem jó helyen jártok! Meghökkentünk. Tőle tudtuk meg, hogy Magyarországon kijárási tilalom van.  Beóvatoskodtunk a faluba, és egy családtól szállást kértünk. Azt mondtuk, hogy árvák vagyunk, és Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk. Nem kérdeztek tőlünk semmit, nem kíváncsiskodtak, befogadtak, megetettek, és amit tudtak, elmeséltek a magyarországi helyzetről. Az elbeszélésükből kiderült, hogy teljes a káosz. Van ugyan egy új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelyet Kádár János vezet, de igazából, a főváros és a nagyvárosok irányítása a szovjet katonai parancsnokságok, illetve a szovjet járőrök kezében van. Persze, vidéken, sok helyen még működnek a forradalom napjai alatt megválasztott forradalmi bizottságok. Az emberek igazából nem tudnak benyugodni a helyzetbe, csodát várnak és reménykednek. Igaz, hogy november 11-én Kádár János a rádióban a forradalmat levertnek nyilvánította, de,  mesélték házigazdáink,   az a hír járja, hogy Maléter a Bükkben vagy a Bakonyban folytatja a fegyveres harcot. Egyik napról a másikra beavatkozhatnak az ENSZ csapatok is a harcba… Isten óvja Magyarországot.
„Dáváj dokuméntá!”
Másnap reggel az útra is felpakoltak, és bőven elláttak tanáccsal. - Ne térjetek le az útról, mert cirkálnak az oroszok, és ha azt látják, hogy a mezőn bolyongtok, nem az úttesten haladtok szabályszerűen, akkor rátok lőnek, mert azt hiszik, hogy bujkáltok valamiért! Debrecen felé vettük az irányt. Hajdúhadházán jártunk, amikor egy szekeres bácsi fölvett minket. Látta, hogy bandukolunk az út szélén, és megállt mellettünk. – Hova mentek srácok? Mondtuk, hogy Debrecenbe tartunk. Debrecen bejáratánál magyar és orosz nyelvű tábla volt kitéve: Állj, igazolványok ellenőrzése! Igaz volt tehát, amit szállásadóink mondtak, már mindenhol be volt vezetve a szovjet ellenőrzés. A szekérre is felugrott egy pufajkás szovjet katona, szétrugdosta a szénát a kocsi aljából, fegyvereket keresett. – Dáváj dokuméntá, mordult rá a kocsisra. A kocsis elővette igazolványát, és mutogatással magyarázta, hogy mi vele vagyunk. Kiskorúak lévén, tőlünk nem kért személyi igazolványt. A katona bólintott: - Igyti. Mehetnek. Odébb haladva a kocsis hátrafordult, és halkan megjegyezte – Na, srácok, most megszabadultatok, de nem tudom, mi lesz veletek tovább. Az igazság az, hogy a gyomrunk összeszorult, és a lábunk reszketett, amikor a katona felugrott a kocsiba.
A város központjában leszálltunk a szekérről, és próbáltunk tájékozódni, hogy merre menjünk tovább. Bekerültünk egy újabb igazoltatási gyűrűbe, láttuk, hogy nincs mentség, nem tudunk kibújni alóla, hiába lépnénk be egyik boltba vagy másikba, kijövetelkor ugyanott találjuk a rendőröket és az orosz katonákat. Gondoltam magamban, hogy jobb, ha magamtól odamegyek a magyar rendőrhöz. Így is tettem. Egyből odaálltam a rendőr elé, és kihallgatást kértem. Jól megszidott, és bekísért egy őrsre. A rendőrök akkor a szovjetekkel együtt rendfenntartó erőkként, az elnyomó rendszer képviselőiként léptek fel, de higgyék el nekem, hogy nagy részük tisztességes magyar ember volt. Enni adtak, és üldögéltünk, melegedtünk az őrsön. Aznap tüntetés volt Debrecenben. A szovjet tankok kettesével minden útkereszteződést elfoglaltak, lövésre készen állva várták a fejleményeket. Hallottuk a jelentéseket, hogy a tüntetők most hol járnak, mit csinálnak. Az őrs parancsnoka minden rendőrnek ugyanazt az utasítást adta: - Vigyázzatok, ne adjunk az oroszoknak okot a beavatkozásra!
„Szabadkáról jöttünk, árvák vagyunk”
Éjfél felé átkísértek a központi rendőrségre. Egy cellába tettek be minket a fogdába. Csodálkoztunk is, bár nem volt tapasztalatunk az ilyesmiben, tudtuk, hogy ezt nem szokás csinálni. Valószínű, azért tettek így, hogy mi tudjuk megbeszélni, egyeztetni a történeteinket, hogy majd kihallgatáskor ugyanazt mondhassuk el. A nyomozótiszt kérdéseire válaszolva, előadtuk itt is, hogy mi Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk, árva gyermekek vagyunk, de a rendőr félbeszakított azzal, hogy - Kedves emlékeim vannak Szabadkáról, nyaraltam ott a családommal… És elmesélte, hogy néz ki a város, mennyi a kenyérnek kilója, apróságokat mesélt, de éppen olyan dolgokat, amelyek nekünk fontosak voltak a későbbiekben, mert már többet tudtunk mondani az érdeklődőknek a helyről, ahonnan „jöttünk”. Természetesen már az első pillanatban rájött, hogy soha nem jártunk Szabadkán. A tájszólásunkból rögtön tudta, honnan jöttünk. Ez november 13-án volt. Nem engedtek ki minket, ehhez bírósági végzésre volt szükség.
Két-három nap múlva a munkástanács küldöttsége ellenőrzést tartott, hogy a letartóztatott munkásokat kiszabadítsa, tisztázza ottlétüket. Tőlünk is megkérdezték, hogy miért vagyunk ott. Gyorsan elmondtuk nekik a szabadkai történetet. A küldöttek azt ígérték, hogy másnap intézkednek a mi ügyünkben is. Valóban így történt, a munkástanács felelősséget vállalt értünk, és szabadlábra helyeztek. Ők vittek el a munkásotthonba, ahol szállást és kosztot kaptunk, ott találkoztunk néhány fiatallal, akik azt tervezték, hogy Ausztriába szöknek, mert az itteni helyzetnek nem lesz jó vége, mondták. Hívtak minket is, hogy menjünk velük. Persze, hogy nem mentünk. Nekünk nem az volt a célunk, hogy nyugatra disszidáljunk, hanem az, hogy Magyarországon maradjunk, és ha van rá lehetőség, akkor kapcsolódjunk be a forradalmi tevékenységbe. Persze, azt már láttuk, hogy erre nem sok esély van, ennek ellenére, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Én a gördülőcsapágygyárban kaptam munkát, ipari tanoncként tanultam, Bíró pedig a középiskolában folytatta tanulmányait. December elején behívattak a rendőrségre, és adtak egy évre szóló tartózkodási engedélyt. Persze, nem a saját nevünkre szólót, új neveket találtunk ki magunknak még akkor, amikor bekísértek az őrsre. Én Harasztosi Béla voltam, Bíró pedig Nemes Antal.
Örökbe fogadtak, látatlanban
Karácsony előtt megszólalt a bentlakás hangosbemondója: Harasztosi Béla jöjjön fel a nevelőhöz! Szobatársam, Borbély István kísért fel. Őt ott ismertem meg a bentlakásban, nagyon jó viszonyba kerültünk, a szüleinek is megírta, hogy összebarátkozott egy jugoszláviai árva fiúval. Azt kérdi tőlem a nevelő - Kitől kapsz te karácsonykor csomagot? Mondom – Fogalmam sincs, senkim sincs Magyarországon…Borbély a szavamba vágott - A szüleim küldték. Borbély szülei, miután megkapták a fiuk levelét, eldöntötték, hogy nekem is küldenek csomagot. Amit a Borbély csomagjába tettek, az volt az enyémben is, ugyanannyi étel, forint, sütemény, ugyanannyi szaloncukor. És egy nagyon szép levelet is írtak nekem: „Szegény emberek vagyunk, de szeretettel fogadunk a családi körünkbe. Nekünk két gyermekünk van, legyél te a harmadik”… Örökbe fogadtak, látatlanban. Csak harminc év múlva ölelhettük meg egymást. 1986-ban, amikor negyvenhat évesen először kaptam útlevelet, meglátogattam őket: Baranya megyében laktak, Kárász községben.  Nagy volt az öröm első találkozásunkkor. Azóta is tartom a kapcsolatot második családommal.
A karácsonyi ajándékért köszönő levelet írtam befogadó szüleimnek, de az igazi nevemet és azt, hogy honnan jövök, azt nem írhattam meg. Azt nem árulhattam el senkinek. Ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy forradalom már nem lesz. A megtorlás, a félelem azonban kézzelfogható volt. Semmiféleképpen nem mondhattam el az igazat magamról, mert akkor bilincsbe verve toloncoltak volna vissza Romániába. Tudtam, hogy örökre ott kell maradnom, Harasztosi Bélaként kell élnem, szüleimet többé nem láthatom, ezért is örültem annak, hogy, íme, ilyen rövid idő alatt befogadó, szerető emberekre találtam.
Amikor kitört az általános sztrájk, ha jól emlékszem, december ötödikén lehetett, mikor mentem be az üzembe, nem volt nálam az ideiglenes tartózkodási engedélyem, és a rendőrség, aki a belépő munkásokat igazoltatta, letartóztatott. De a munkástanács képviselői értem jöttek, és sikerült kiszabadítaniuk. Akkor volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ha most elengednek, akkor többet nem lesz semmi probléma. Nem így történt.
Szabadság helyett börtön
Március 12-én behívattak a rendőrségre. Mindent tudtak rólam. Nevem, lakcímem, hogy novemberben töltöttem be a 16. életévemet, minden ott volt. Nem volt mit tagadni.
Szűcs ezredes, mert így hívták az útlevélosztály főnökét, annyira rendes volt, hogy fölajánlotta a segítségét. Táviratban megkérdezték édesapámat: beleegyezik-e abba, hogy Magyarországon maradjak? Édesapám visszatáviratozott: beleegyezik, maradhatok. Tudta, ez az egyetlen lehetőség, hogy engem ne zárjanak be. De az állambiztonsági szervek jelezték, hogy nem maradhatok Magyarországon, őrizetbe vesznek és átadnak a román hatóságoknak. Szűcs ezredesnek majdnem az  állásába került a távirata. Még annyit elintézett, hogy szerzett számunkra egy igazolást, amelyben le volt írva, hogy Bíró és én semmilyen úgynevezett ellenforradalmi cselekedetekben nem vettünk részt. Ezért nem kaptunk hét vagy nyolc évet fogházbüntetést, hanem csak hármat.
1957. március 14-én tartóztattak le, és másnap lekísértek a magyar–román határállomásra, Biharkeresztesre. Március tizenötödike volt, nemzeti ünnep. A tiszt megkínált egy pohár borral - Igyatok, srácok, mert odaát nem így fogadnak… Még meg is kellett toljuk az autót, amivel a határon keresztül hoztak, mert nem akart indulni. Irány: a  nagyváradi securitate. Egyedül voltam a cellában. Este tíz órakor  villanyoltás, alvás mindkét kézzel a pokrócon ( mert ha a pokróc alatt tartottad, beléptek, és a tenyeredbe sóztak a gumibottal). Alig aludtunk el, ébresztettek fel,  vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát,  olyan dolgot is elárul, amit nem kellene.  A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a szeku: a baróti rádióhallgatásokat, a tanárokat, akik beszámoltak nekünk a forradalmi eseményekről, egyszóval mindent, ami odahaza az első napokban történt.  Egy adott pillanatban a vallató tiszt rám kérdezett: - És ahol legelőször szállást kaptatok, elmondtátok, hogy Romániából vagytok?  - Nem – válaszoltam. - Ne hazudj,  mi beszéltünk velük, és ők megmondták, hogy kik és hová valók vagytok! Ekkor jöttem rá, hogy hazudik, mert sem mi nem mutatkoztunk be, sem vendéglátóink nem kérdezték nevünket,  ráadásul ott már a szabadkai történetet mondtuk. Attól a pillanattól kezdve öt héten keresztül mindent, de mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, lassanként a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan is kiszednek belőlem valami terhelő vallomást, és azok között a körülmények között lehet, hogy elszólom magam. Két hónapi securitate és kihallgatás után a nagyváradi hadbíróság elé állítottak minket.
A tárgyalásunk 1957. május 17-én volt Nagyváradon. Apám akkor tanító volt, bátyám ötödéves egyetemista, a legjobb az évfolyamáról, nehogy őket is berángassák, azt mondtam: tudatosan tettem mindent, tisztában vagyok tetteim súlyával, de rajtam kívül senkit nem terhel felelősség. Nem akartam, hogy miattam bárki a családból szenvedjen. Engem három évre, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.
Élet és halál között
Nagyváradon voltunk tizenegy hónapig. Felnőttek között. Onnan engem átvittek Szamosújvárra. Egy óriás cellába kerültem, voltunk vagy százhúszan benne. Egy adott pillanatban ügyészségi ellenőrzésre került sor, kiállítottak minket, és amikor megjöttek az ellenőrök, én kiléptem a sorból, megmondtam ki vagyok, hány éves vagyok, és kértem azt, hogy helyezzenek át a kiskorúak börtönébe, mert nem bírom a felnőtteknek kijáró szigorú fogva tartási körülményeket. Este a fegyőrök jól megvertek, hogy ki mertem nyitni a szám,  a taknyos kölyök panaszkodni mer a főnököknek. Néhány nap múlva jött az utasítás, először Kolozsvárra, majd Ocnele Mari-ra vittek. A tizennyolc évet ott töltöttem be. Pedig meg is halhattam volna, mert a rossz étel, és a sok mocsok miatt sárgaságot kaptam, semmiféle gyógyszerrel nem kezeltek, a „diéta” pedig a szokásos börtönkoszt volt. Megmaradtam. Amint nagykorú lettem, már vittek is vissza Szamosújvárra. A börtönszállító vonat három nap és három éjszaka jött velünk, nem tudom hányszor járhattuk körbe az országot, amíg Jilavára, az elosztó börtönbe értünk.
Kaptunk egy darab kenyeret és egy darab sós szalonnát az útra, azt rágtuk, beosztva kis adagokba, amíg megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy azért tartott ilyen sokat az utazás, mert a rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, mindig más szerelvényekhez kapcsolták őket. Jilaváról irányítottak aztán tovább Szamosújvárra. Itt gyógyított ki a sárgaságból, egy Mayer Alexandru nevű orvostanhallgató, akivel együtt töltöttem egy hetet a szigorított zárkában, morzézás miatt. A nem működő fűtéshálózatot ugyanis morzézásra használtuk, nagyon jól tudtam már az ábécét, de elkaptak. Nos, ez a Mayer Alexandru, miután szabadultunk a szigorított zárkából, mivel ő közben a börtönkórházban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy bevigyenek engem is oda, mert látta már a zárkában, hogy súlyos az állapotom. 
A kórházban valóban válságosra fordult a helyzetem, két hónapig szinte önkívületben voltam, se enni, se fölkelni az ágyból nem tudtam.  A börtönkórház egyébként ugyanolyan cella volt, mint minden másik, csakhogy nem száz ágy volt benne, hanem negyven. És megengedték, hogy napközben is feküdve maradjon az a rab, amelyik nem tudott lábra állni. A két hónap alatt, amit ott töltöttem, húszan haltak meg körülöttem. A katonaorvos, aki minket „kezelt”, időnként megállt egyik-másik ágy előtt, és ránézésre döntött, hogy ki kapjon, és ki ne kapjon gyógyszert. Érdekes módon, általában mindig a haldoklók kaptak. Ez volt a kegyetlenség csúcsa, hogy a hónapokig nem kezelt beteg, élete utolsó két-három napjában jutott gyógyszerhez, amikor már amúgy sem segíthetett rajta semmi. Mayer az elhunyt rabok gyógyszeradagját félretette nekem, ezért sokkal rendszeresebben jutottam gyógyszerhez, mint ahogy a katonaorvos engedélyezte. Így menekültem meg a jó Isten és rabtársam segítségével. Szamosújvárról szabadultam 1960. március 17-én
Mind elmentek…
Rabtársaimmal, a volt politikai foglyokkal mindig tartottam a kapcsolatot. Van egy cellatársam, aki most Constanța-n él. Hogy honnan szerzi a magyar feliratú üdvözlőlapokat, nem tudom, de minden húsvétra és minden karácsonyra megjön tőle, az „áldott ünnepeket” kívánó magyar üdvözlet.
 A baróti társaim közül sajnos már csak én vagyok életben. Kovács János, aki nem jött át végül Magyarországra, Brassóban dolgozott, sok évvel ezelőtt elhunyt. Bíró Benjáminnal, nem tudom pontosan, mi történt. Az egyik híresztelés szerint őt a Duna deltába vitték az ítélethirdetés után, és megpróbált elszökni a munkatáborból. Szökés közben lőtték le. A másik híresztelés arról szól, hogy szabadulása után sikerült átszöknie Jugoszláviába. Egyik hírforrás sem ellenőrzött, csak annyit tudok, hogy a nagyváradi törvényszéken láttam őt utoljára. Moyses Márton, a negyedik társunk, kiváló tehetségű diák volt. Imádta a magyar irodalmat, maga is írt verseket. 1960-ban emiatt állították törvényszék elé. A bíró felolvasta egyik költeményét. Vörös és fekete volt a vers címe. A bíró megkérdezte Moysest, miért írta azt a verset. Moyses kimutatott az ablakon - Bíró úr, látja azt a szürke verebet? Az a kis madárka szabad…
Moyses hét évet kapott. A börtönben kínvallatás, kínvallatást követett. Társai felől faggatóztak és ő, hogy ne tudjon vallani senki ellen, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét. Ott helyben, minden érzéstelenítés nélkül visszavarrták a levágott nyelvét. Szabadulása után emberi roncsként került kényszerlakhelyére, Nagyajtára. Mezőgazdasági munkásként dolgozott, remek képességei ellenére, nem kapott semmiféle más munkát. 1970. február 13-án, Brassóban, a kommunista párt székháza előtt leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát. Annak ellenére, hogy sikerült eloltani a tüzet, Moyses halálos égési sebeket szenvedett. Megtagadtak tőle minden orvosi segítséget. Iszonyatos kínok között 1970. május 15-én 29 évesen halt meg.  A még fellelhető írásait megsemmisítette a Securitate.
Ennyit tudok társaimról. Emlékük legyen áldott.
Vig Emese
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.) maszol.ro

Előadás és vélemények a Szent László térről
Hogyan alakult az évszázadok során Nagyváradon a Szent László tér és miként lehetett volna átgondoltabban, harmonikusabban felújítani – erről szólt Péter I. Zoltán helytörténész pénteki előadása.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) által szervezett előadás előtt Dukrét Géza elnök köszöntötte az egybegyűlteket – mint megjegyezte, látszik, hogy a téma sokakat érdekel, hiszen többen jöttek el az előadásra, mint máskor. „Nekünk sokat számít a Szent László tér és nem tetszik, ahogy elbántak vele”, jegyezte meg, majd átadta a szót Péter I. Zoltán helytörténésznek, megyei tanácsosnak, aki történelmi visszatekintéssel kezdte el előadását.
Múlt és jelen
Mint elhangzott, az ezerhétszázas években a hadügyi tanács stratégiai megfontolásból a vártól nyugatra 500 lépés távolságra minden házat lebontatott, s ezt követően csak e határvonaltól nyugatra lehetett építkezni. Így keletkezett a Nagyvásár tér, s ettől nyugata Újváros. „E nevében is új városnak a központi tere a Kispiac – a későbbi Szent László tér – lett.” A tér három, máig meglévő szakrális építménye – a Szent László templom, a Holdas Templom, valamint a görög katolikus Székesegyház – a 18. században épült, ezeken kívül nem is maradt meg semmi a régi épületekből, de ez nem is baj, hiszen legnagyobbrészt jelentéktelen, szalma és zsindelyfedeles faházak voltak. A teret, melyet a vásárosok uralták, az 1787-es árvizet követően kövezték ki macskakövekkel, széleit pedig Körös-kövekkel rakták ki. A mai Sas-palota helyén a Sas-fogadó állt, ezt követően épült a jelenlegi szecessziós épület. A téren zöldségeket, gyümölcsöket, halat árultak, míg a Nagyvásártéren állatokat, fazekakat lehetett kapni, s itt árultak a pákászok és rákászok is.
A rövid történelmi áttekintést követően a helytörténész feltette a kérdést a vár tanácstermében összegyűlteknek: hogyan tetszik nekik az, ahogyan fel lett újítva? Elsőként Farkas László szólalt fel. Elmondta, véleménye szerint azzal nem lenne baj, hogy a tér üres, hiszen „a tér az tér”, de az már gond, hogy a zöldet teljesen kiirtották és olyan cserjékkel telepítették be, melyek nem lesznek olyanok, mint a régiek. Idegenvezetői szempontból jó, hogy látszanak az épületek, de a villamosmegálló az „totál sikertelen”, s leginkább ravatalozóhoz, vagy krematóriumhoz hasonít. Ezenkívül borzasztó trehány munkát végeztek, s az a rengeteg kő pedig borzalmas – fejtette ki. Egy másik felszólaló annak adott hangot, hogy pont a tér közepe éjjelente vaksötét, a világítás nem ér el odáig.
Nem egységes
Péter I. Zoltán elmondta: a központ tervezője nem merte vállalni a modernséget teljesen, hiszen a húszas évek stílusát időző lámpatesteket meghagyta, viszont a modern, „akasztófaszerű” lámpaoszlopok sem megfelelőek. Véleménye szerint vagy teljesen rekonstruálni kellett volna az egykori lámpaoszlopokat, vagy csak korszerű oszlopokat elhelyezni, de nem együtt mindkettőt. „Ha a térnek a központi részén megtartották az húszas évek elején készített oszlopokon nyugvó, úgyszintén neobizánci stílusú kandelábereket, miért nem lehetett felhasználni a szintén ebből a korból származó egykori váradi lámpaoszlopokat és világítótesteket, ahogy az nagyon stílusosan megtörtént a színház előtt. Ha nem is lokálpatriotizmusból, de legalább a stílusegység kedvéért…”- tette fel a kérdést Péter I. Zoltán.
Makai Zoltán villamosmérnök szerint Mihai Viteazul szobra túlságosan uralja a teret, túl fent van, stílusában sem illik a térhez, s valahogy egyensúlyt kellett volna teremteni, mert így zavaró. Egy másik felszólaló arra tért ki: a „ravatalozó” alatt a kék jegyautomata nagyon virító és stílustalan. „Miért volt erre egyáltalán szükség, a tér stílusa a környező épületekkel harmonizált, ezt a pusztaságot nem tudjuk megszokni” – jegyezte meg egy másik hozzászóló.
Stílusok
Arról is szó esett: a műemlék épületeket statikailag is fel kellene újítani, hiába festjük a homlokzatokat, ha mögöttük romlik az épületek állaga. A tér déli részének felújított homlokzatú épületei stílusukban jól illenek egymáshoz, a tér maga, ahogy korábban kinézett, „neobrâncovenesc” stílusú volt és nem illett az épületekhez, mint ahogy a „szocreál” stílusú Mihai Viteazul szobor sem odaillő.
Fehér járólapok
Péter I. Zoltán elmondta, manapság divat visszaállítani a tereket, csakhogy elfelejtjük, hogy annak idején a térnek funkciója volt. A fehér járólapokon meglátszanak az odaköpködött rágógumik, ezeket spaklival kellene eltávolítani. A fehér egyébként bizonytalanság, lebegés érzetét kelti, a sötét megfelelőbb lett volna. A szökőkutak belső lejtése nem jó, azaz máshol gyűl össze a víz bennük, nem a lefolyónál. Viszont ezeket legalább takarítják, jegyezte meg a helytörténész.
Neumann Andrea erdon.ro

Autonómiatűz égett Váradon is
Rendőrök követték az autonómiatűz meggyújtóit – pedig utóbbiak magánterületen tartották a nagyváradi akciót. Amellyel az SZNT kezdeményezéséhez csatlakoztak – és amely nem ment zökkenőmentesen.
Amilyen nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívása, olyan nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívását sürgető őrtüzek meggyújtása időnként. Úgyhogy ilyen módon akár jelképnek is vehető, hogy nehezen akart beindulni az autonómia váradi tüze vasárnap este a város fölötti egyik dombon. A dolog keretét az adja, hogy Székelyföld autonómiájáért imádkoznak vasárnap azokban a templomokban, amelyek eleget tesznek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívásának, ugyanakkor idén is előre tudatták, hogy az esti órákban az autonómiakövetelés jeleként őrtüzeket gyújtanak a székelyföldi településeken – meg a hozzájuk csatlakozó más településeken. És idén is a csatlakozók között volt Nagyvárad is.
Háttér
Az SZNT szeptember végén Székelyföld Autonómiájának Napjává nyilvánította október utolsó vasárnapját. Felhívással fordult a nagyvilág keresztény, magyar gyülekezeteihez, hogy az idei autonómianapon templomaikban imádkozzanak a székely szabadságért, Székelyföld autonómiájáért. Izsák Balázs SZNT-elnök felhívásában úgy érvelt: a közös imában kialakuló lelki egység az autonómiaküzdelem folytatásának tartós alapja lehet. Az SZNT ugyanakkor azzal a kéréssel fordult a székelyföldi önkormányzatokhoz, egyházakhoz, civil szervezetekhez, közbirtokosságokhoz, vállalkozásokhoz, hogy október 30-án, helyi idő szerinti 17.30 órakor az általuk meghatározott helyen és módon “lármafák, fáklyák, gyertyák ezreinek fellobbantásával tegyék közösségi élménnyé Székelyföld Autonómiájának Napját”. “Az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy az autonómiáért folytatott küzdelem hosszú lesz, és próbára teszi magának az érintett közösségnek a kitartását, elkötelezettségét. Ezért van szükség arra is, hogy Székelyföld falvaiban és városaiban, de – a szolidaritás jeléül – bárhol a nagyvilágban a közösségek, s minél több közösség tagja belső meggyőződéssel, hittel vegyen részt az autonómiaküzdelemben” – olvasható az Izsák Balázs korábbi felhívásában.
Váradon
A bihari megyeszékhelyen 16.30-kor a vasútállomásnál gyülekezett az a mintegy 15 ember – gyerekek, fiatalok, idősek –, aki vállalta, hogy felsétál a Caisilor utca felől elérhető Felső-Dorongos dűlő tetejére, autonómiát követelni. Már az állomás előtt két rendőr, és egy civilruhás illető figyelte a gyülekezőket, és utóbbiak indulásának idejére már vagy öt rendőr gyűlt a civilben lévő megfigyelő köré. A város fölötti dombra vezető gyalogúton aztán meg is előzte a menetet egy rendőrautó, amely aztán a helyszín közelében leparkolva várta az érkezőket, a kocsiból rendőrök nézték, ahogy a demonstrálók bevonulnak a helyszínre. Ami azonban magánterület – Csomortányi István megyei EMNP-vezető családjáé –, így oda már nem mentek be a rendőrök. A helyszínt időközben Csomortányi előkészítette, a tűz terjedésének megakadályozása céljából levágta a füvet a környéken, felépítette a máglyát, és kis tüzet is gyújtott, amelyről a fáklyákat tudták meggyújtani, amelyekkel aztán belobbantották a máglyát. Csomortányi István köszöntötte a résztvevőket, majd Szilágyi Zsolt, az EMNP országos elnöke rövid beszédben fejtette ki: a székelyek akkor boldogok, ha a magyarok is, és viszont, épp ezért az ő autonómiatörekvéseikkel is szolidarizálni kell. A meghirdetett 17.30 után pár perccel meggyújtották az autonómia tüzét. Amely meggyulladt ugyan, de a máglya egészére nem terjedt át, vélhetően azért, mert a rőzse nedves volt. Így amíg Moldován Gellért Lajos, az EMNP váradi elnöke beszédet tartott, majd a jelenlévők elmondták a Miatyánkot, és elénekelték a Székelyhimnuszt és a Himnuszt, valaki gázolajat hozott, amivel végül sikerült belobbantani a nagy, jelképes tüzet. A demonstrálók a magyar és a székely lobogó, valamint két árpádsávos zászló alatt nézték a sötétben magasba csapó lángokat. A váradi szolidaritási akciót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Partiumi Autonómiatanács kezdeményezte.
Székelyföldön
Eközben külön kiáltványban kérték Székelyföld területi autonómiáját azok a székelyek, akik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívására őrtüzeket gyújtottak vasárnap este a székelyföldi települések környékén levő magaslatokon. A valamennyi őrtűz mellett felolvasott kiáltványban a megmozdulások résztvevői kijelentették: élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását! “Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 149 önkormányzatot magába foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé. Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek és a Székely Nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén” – áll a kiáltványban. A dokumentumban utaltak rá: Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriás-régióba olvassza be, vagy feldarabolja. Azt is megemlítették, hogy a Székelyföld autonómiájára vonatkozó, több alkalommal és több formában kinyilvánított igényt a román állam évek óta figyelmen kívül hagyja, a párbeszédre vonatkozó székelyföldi kezdeményezések rendre válasz nélkül maradnak. Izsák Balázs SZNT-elnök a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőn meggyújtott őrtűz mellett olvasta fel a kiáltványt. Elmondta, azért választotta Tamási Áron szülőfaluját, mert a székely író által vált ismertté a székelység az egész világon. Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere arra biztatta az összegyűlteket, hogy a sors fölötti siránkozás helyett dolgozzanak, használják ki azokat a közösségépítő lehetőségeket, amelyeket a jelenlegi törvények is lehetővé tesznek. A szeles hideg ellenére mintegy kétszázan másztak ki a hegytetőre, mintegy ötvenen lóháton vették körül a tüzet. Az ünnepi beszédek elhangzása után a résztvevők közösen énekeltek a lármafa mellett. Értesülésünk szerint a kiáltványt elküldik a bukaresti kormánynak.
Budapesten is
A székelyföldi településekhez csatlakozva, Székelyföld autonómiájának napja alkalmából őrtüzet gyújtottak vasárnap Budapest XXII. kerületében, Budafok-Tétényben. A budapesti megemlékezésen részt vettek Budafok, Budatétény, Diósd, Érd, Budaörs és Budakeszi civil szervezetei és a helyi székely közösségek is.
Szeghalmi Örs erdon.ro

Fotonok a versben
Fénygyökerek címmel jelentette meg a Pallas-Akadémia Kiadó a nagyváradi költő, Lipcsei Márta válogatott verskötetét. A könyvet csütörtökön délután jó hangulatú beszélgetés keretében mutatták be a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban.
Lipcsei Márta öt könyvéből szerkesztette Kozma Mária a válogatott kötetet, melyben a versek mellett Ködöböcz Gábor irodalomtörténész két esszéje is helyet kapott.
Lipcsei Márta Szűcs Lászlónak, a Várad kulturális és irodalmi folyóirat főszerkesztőjének kérdéseire válaszolva például elárulta, hogy őt az idő és a szubjektív idő kérdése izgatta. Sokaknak szokatlan lehet szóhasználata – foton, fraktál stb. –, de számára fizikatanárként ezen fogalmak használata is természetes. Lipcsei Márta azt is elárulta, előző öt kötetéből – Csillagközi utazás, Vertikális álomterek, Életgyakorlatok, Belső dialógus, Életdicséret – ő válogatta össze a Fénygyökerek anyagát.
A szerző több verset is felolvasott, így a közönség betekintést kapott Lipcsei Márta versvilágába, abba, hogyan önti szonettbe vagy éppen szabad versbe gondolatait életről, szerelemről vagy éppen kisebbségi sorsról.
F. N. L. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Látványos előadással zárult a térség táncművészeinek váradi találkozója
A budapesti Magyar Állami Népi Együttes Megidézett Kárpátalja című nagyszabású előadása zárta a másodízben szervezett Infinite Dance Festival tánc- és összművészeti eseménysorozatot vasárnap Nagyváradon: a látványos záróelőadás keretében csaknem ötven művész, zenész, énekes és táncos lépett színpadra.
Az ötnapos seregszemlén tíz hivatásos táncegyüttes lépett fel, a profi produkciók előtt pedig hét helyi amatőr csoport mutatkozott be a közönségnek. Dimény Levente, a Szigligeti Színházhoz tartozó Nagyvárad Táncegyüttes és a fesztivál művészeti vezetője kiemelte, a rendezvény célja már az első kiadástól kezdődően az volt, hogy találkozási pontot biztosítson a különböző művészeti ágak képviselői számára.
A fesztiválon egyebek mellett koncertek, kiállítások és egy különleges performansz várta a közönséget. A Várad Kulturális Folyóirattal való együttműködés eredményeképpen összművészeti performanszra is sor került a Darvas–La Roche-házban: az Élő Várad mozgalom fiatal szerzői (Jock Evelin, Kemenes Henriette, Ozsváth Zsuzsa és Mihók Tamás) Cristina Breteanu divattervező, Sütő Fanni és Csathó Töhötöm Csongor Károly képzőművész, valamint Andreea Belu és Bogya Bonni táncművész improvizált lendület, mozdulat, tánc témára Dombi Dávid zongorakíséretében.
A sepsiszentgyörgyi M Studio erős nyitása után a budapesti Feledi Project, valamint a Bukaresti Nemzeti Táncközpont lépett fel a Szigligeti Színházban. Október 28-án a Nagyvárad Táncegyüttes, valamint a Közép-Európa Táncszínház produkcióját, a Stabat Mater című táncoratóriumot tűzték műsorra a szervezők, amelyet a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat Monológok című előadása követett. Másnap a térség táncművészeti főiskoláié volt a főszerep: a budapesti Magyar Táncművészeti Főiskola interaktív tánctörténeti előadását követően a váradi Unique Dance Studio vezette fel a főiskolák gáláját, amelyen a Bukaresti Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem, valamint a Magyar Táncművészeti Főiskola diákjai léptek fel.
Az Infinite Dance Festival vasárnapi záróeseményén beszédet mondott Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke, aki további támogatásáról biztosította a színházat, valamint a művészetkedvelő közönséget, Czvikker Katalin, a színház főigazgatója, valamint Dimény Levente a Nagyvárad Táncegyüttes és az IDF művészeti vezetője értékelte a rendezvényt. Az estet a Csillagocska Néptáncegyüttes közel negyvenperces előadása nyitotta, amelyben kicsik és nagyok egyaránt megmutathatták tehetségüket.
Krónika (Kolozsvár)

Kiállítást avattak a Református Egyház váradi jelenlétéről
Hétfő délután a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Levéltára által összeállított állandó kiállítást – A Református Egyház Nagyváradon- nyitották meg a vár- és városi múzeumban.
A Fejedelmi Palota második emeletén megtekinthető kiállítást a Reformáció Emléknapján avatták fel. Az ünneplőket dr. Dumitru Sim, a nagyváradi vár- és városi múzeum igazgatója köszöntötte, majd Emődi András levéltáros beszélt arról, milyen elképzelés mentén állította össze a közgyűjteményt. Arra hívta fel a figyelmet: egy sajátságos tárlatról van szó, ugyanis első perctől kezdve nem készült egy egységes koncepció, melynek alapján az egyházak bemutatják a helyi történelmüket, tehát mindegyik a maga módján prezentálja a rendelkezésre álló anyagokból azt, amit jónak lát.
A reformátusok a hangsúlyt elsősorban a kezdetekre, a 16-17. századra fektették, már csak azért is, mert a református egyháznak ez a korszak ténylegesen a reneszánsza, illetve a csúcspontja a református közösségi életnek Váradon. Nyomdatörténeti momentum van elég sok, rengeteg könyvcímlapot láthatnak az érdeklődők, hiszen Várad Debrecen mellett fontos szerephez jutott a hitvallások soron következő etapjaiban, mind a nyomdai kivitelezést, mind egyáltalán a szellemi hátteret tekintve. A kiállítás egy jelentős része ezért kifejezetten a nyomdákról szól, a Hoffhalter- és a Szenci Kertész Ábrahám-féle tipográfiáról, vizuálisan élvezhetően. Értelemszerűen hiányzik az 1660 és a Türelmi Rendelet között eltelt 120-130 év, hiszen ebben a periódusban Váradon református élet, legalábbis intézményi szinten, ekkor gyakorlatilag nem létezett. Egy másik teremben pedig 1784-től kezdve próbálták kronologikusan bemutatni a leglényegesebb fejlődéstörténeti lépcsőket, amikor egyházközség szerveződött Váradon, és Keresztesi József személyében lelkészt választottak.
Nyilvánvalóan lehetetlen a teljességre törekedni, a kiállítás pedig főleg didaktikus céllal készült, tehát az iskolai csoportoknak hellyel-közel teljes képet nyújt a váradi református közösség múltjáról.
Csoda
Csűry István királyhágómelléki református püspök szerint a tárlat egy ízelőt nyújt azok számára, akik Várad múltjával behatóbban szeretnének foglalkozni. A 78. zsoltár szavait véste a megjelentek emlékezetébe, mely arról szól, hogy a zsoltáros soha nem fogja elfelejteni azt, hogy mindig újból és újból elmondja Isten csodáit, amit az ő népének ajándékoz, s ezek közül kettő igen nagyon fontos: az egyik, hogy Isten tanítja az ő népét, a másik pedig, hogy valóban tételesen mutatja fel a csodákat. Úgy fogalmazott az egyházfő: amikor megnézzük ezt a kiállítást, önmagában is érezzük ezt a csodát, azt, hogy az Úr mivel ajándékozta meg elődeinket és őseinket, akik a maguk áldozatos harcával, Isten egyre jobb megismerésének küzdelmével megalapozták a jelenlegi helyzetet, és ugyanakkor nagyon örülünk annak, hogy ennek birtokosai lehetünk ilyen gyönyörűséges formában. Hozzátette: az is csoda, ahogy a különböző felekezetek megjelennek a maguk kiállításával, hogy közelebb hozzák a néphez az egyházuk életét, múltját és jövendőjét is.
A zürichi és genfi (svájci/helvét), zwingliánus, illetve kálvinista teológiai irányzatok igen korán táptalajra leltek a magyarországi, elsősorban magyar ajkú hitújítók körében. A váradi egyház legelső ismert lelkésze a Wittenbergben tanult Czeglédi György (?-1584) volt, aki vélhetően már 1557-ben váradi papként tevékenykedett, később aktív részese volt az unitáriusokkal vívott nevezetes hitvitáknak, majd 1567-ben a debreceni zsinaton elfogadott és hosszú ideig a református egyház törvénykönyvének számító dokumentum megfogalmazásában volt szerepe.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Magyar vadászkastélyból szocialista szálloda, majd román bakaszállás, mostanra ortodox apácalak
A magaslaki Zichy-kastély története mondhatni tipikus kelet-európai, de még inkább tipikus erdélyi történet. Az elvesztett tündérkert egyik mementója.
„Ez a vadászkastély épült a mi Kegyelmes Urunk Zichi és Vásonkeői Zichy Jenő gróf Ő Nagyméltósága óhajtásából az Úrnak 1891-ik esztendejében a leégett vadászlak helyén. Ezen emléktáblát mély hálából emelte Alföldi Flatt Károly uradalmi tiszttartó.” Ez a felirat volt olvasható azon az egykori emléktáblán, ami a vadászlak nyílászáróival és egyéb díszítményeivel egyetemben eltűnt az elmúlt években, azt sem tudni, hogyan, hová és mikor.
A vadászkastély eklektikus stílusban épült – más források szerint 1894-ben, de inkább az emléktáblán állt dátum a hiteles –, távol minden településtől, egy hegyoldalban. A kastélyt az impériumváltás után nem sokkal, 1928-ban a Zichyek eladták a La Roche és Darvas fakitermelő részvénytársaságnak. 1948-ban államosították a kommunisták. A kastélyban, amely sokáig őrizte eredeti jellegét, 1972-től szocialista vendéglő és szálloda működött. Az 1989-es „gengszterváltást” követően egy ideig katonákat szállásolt el benne a román hadsereg, majd 1996-ban a Váradhegyalján ebül szerzett telkeken frissen megtelepedett Szent Kereszt-kolostor görögkeleti apácái vették birtokukba máig tisztázatlan körülmények között, hogy a kastélyban a felújítást követően úgymond gyermektábort működtessenek. Az értékes homlokzati elemek ekkor tűntek el az épületről, ablakait műanyag keretű, hőszigetelő nyílászárókra cserélték, a műemlékvédelmi törvényt súlyosan megsértve.
A Zichy-vadászkastélynak helyet adó Magaslak az Erdélyi-szigethegység Réz-hegység nevű vonulatában, 707 méterrel a tengerszint felett fekszik. Közigazgatásilag Élesdhez tartozik, a Feketeerdő felé vezető 108H jelű megyei út elején balra kell térni, innen kb. 20 km-re áll a kastély, a románul Poiana Florilor néven ismert hegyoldalban. A műemlék az ortodox egyház tulajdonában van, amely jelenleg a Szent Illés remetéről nevezett kolostort működteti benne, de arról senki sem tud, hogy az egyház jótékony vagy közösségi célra használta volna azóta, amióta rátette a kezét. A nagyváradi anyakolostor házfőnöke a román sajtónak annyit ismert be, hogy az épületben felváltva, rotációs alapon tartózkodnak az odaküldött apácák. Maica Mina (azaz Mina anya), polgári nevén Maria Bădilă azt állította, hogy a Szent Kereszt rendház egy máig érvényes kormányhatározattal jutott 1998-ban a Zichy-kastélyhoz. Abban az időben az erdélyi magyarság érdekvédelmét és közképviseletét ellátó RMDSZ éppen kormányon volt Romániában. Ha az egykori tulajdonosoktól elbitorolt ingatlant nem igényelték vissza az örökösök, akkor az jogszerűen az élesdi önkormányzatot illette volna, de úgy tűnik, a kisváros vezetése – amelyben az RMDSZ szintén részt vesz a rendszerváltás óta – veszni hagyta a kastélyt.
Mintegy mellékesen: a tulajdonjogot gyakorló, fent említett priorisszát idén tavasszal állították bíróság elé adócsalás, pénzmosás és egyéb, bűnszövetkezésben elkövetett tettekért, a per körül nagy a csend. Akárcsak az erdélyi épített örökség egyik gyöngyszeme, a Zichy-kastély körül.
itthon.ma

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is.
erdelyiriport.ro

„Itt állok, másként nem tehetek”
Szokványosnak tűnő októberi hétvégén hívogattak a harangok az érköbölkúti dombok között megbúvó ősi templomba. A helybeliek és az idelátogatók azonban tudták, hogy az október 29-én, szombaton beharangozott istentisztelet ünnepet rejteget. A magát egyik írásában félig tréfásan, félig komolyan Isten udvari bolondjának tituláló lelkésznek, Luther Mártonnak emlékére állítottak szobrot az érmelléki településen.
Az esemény ötletgazdája a maga is evangélikus Rákóczi Lajos irodalomtanár és helytörténész kezdeményezésére állított egész alakos szobor mindezidáig egyedülálló az erdélyi tájakon. A szobor Luther Márton halálának 470. évfordulója, valamint a közelgő reformációi év tiszteletére állíttatott. Az sem mellékes, hogy a közelgő november 10-e a reformátor születésének évfordulója is. A hívogató harangok szavára érkeztek a hívek Budapestről, Debrecenből, Létavértesről, Álmosdról, Székelyhídról, Szalacsról, Albisról, Szentjobbról, Kolozsvárról, Margittáról, és a helybéliek közül is ott volt mindenki, aki ápolja és őrzi protestáns vallását, és jó keresztyénként folyamatosan részese az itteni hitéletnek. Így hát nem csoda, hogy nagy ünnephez méltóan megtelt az érköbölkúti templom.
A reformátor
Az ünnepség a székelyhídi férfikórus szolgálatával kezdődött, majd a Budapestről érkezett evangélikus lelkész és egyháztörténész, dr. Blázy Árpád hirdetett igét, aki a prédikációjában az etióp kincstárnok megtéréséről szólt, az Apostolok Cselekedetei 8,26–30. alapján. Ezt követően Ledán István érköbölkúti lelkész köszöntötte a megjelenteket és osztotta meg gondolatait a gyülekezettel. Mint mondta, Luther korában nem volt Facebook, de a Wittenbergi templomra kifüggesztett üzenetet igen sokan „like-olták”, és a hullám rekordidő alatt elöntötte Európát. Valóban, Luther és a protestáns mozgalom tanai megváltoztatták nemcsak az egyházat, hanem az egész világot, megalkotva egy olyan nyugati típusú társadalmat, amire ma is építkezünk.
Ezt követően az érköbölkúti iskolások műsora következett. Az alkalomhoz illő színvonalas műsor Hermann Csaba énektanár, Béres Angéla vallástanár és Szabó Anita tanítónő munkáját dicséri, utóbbi szavalatával is megörvendeztette a szépszámú gyülekezetet. Hogy az ökuménia teljes legyen, a Szalacsi Örökzöld Asszonykórus (tagjainak fele katolikus) többek között a régi magyar himnuszt énekelte. Ezt követően Mátyás Attila nagyváradi evangélikus lelkész érdekfeszítő és jól dokumentált előadását hallgathatták Várad és környékének reformációjáról. Az előadás az 1514-es és 1557-es időszakot foglalta magába, amikor is az itteni reformáció lezajlott.
Ezt követően Rákóczi Lajos ötletgazda és főszervező beszélt a szoborállítás fontosságáról. Elmondása szerint minden szoborállítás eszménykép-választás. Mint mondta, mi, magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy pesszimistán nézzük a világot, és legtöbb állított szobrunk mártírhősökről szól. II. Rákóczi Ferenc száműzetésben végezte életét, a ’48-as tábornokokat kivégezték, és az ’56-os forradalmároknak is tragikus a sorsuk. Luther Márton olyan forradalmár, aki ágyban, párnák között végezte, és életében átélhette a tanai győzedelmeskedését. Úgy is mondhatnánk, hogy ő olyan sikeres forradalmár, aki megváltoztatta a világot. Nem karddal harcolt, hanem eszmékkel, érvekkel, és ilyen sikeres forradalmárokra van szükségünk a 21. században is. A szoborra fölkerült „Itt állok, másként nem tehetek.” idézet példaként kell, hogy szolgáljon azoknak, akik a mai kor útvesztőiben eltévelyednek, és kapaszkodó kell legyen azoknak is, akik gyakran csüggedten nézik a mai kor történéseit. „Nem gyűlölködésre van szükségünk, hiszen a »nincs helye közöttünk« megbélyegzéseknek kora ma már lejárt. Luther Mártonnak is helye van végre közöttünk, ezért is állítottunk neki szobrot itt, az Érmelléken” – hangzott el.
Az érköbölkúti vallásórások műsora következett. Ledán Katalin, a közelmúltban idekerült lelkésznő közösségformáló munkája szép példája annak a lutheri örökségnek, hogy a lelkész szellemi és közösségformáló fáklyája annak a településnek, ahova őt szolgálatra rendelték. Az ünnepség további része a templom előtti kertben zajlott, ahol Ledán István református lelkész felolvasta Csűry István református püspök az eseményre küldött püspöki levelét. Rákóczi Lajos Adorján Dezső Zoltán evangélikus püspök a köbölkútiakhoz intézett levelét olvasta fel: „Nagyon örülök és gratulálok e nagyszerű történetíró köbölkúti eseményhez. Külön gratulálok az ötletgazdának, és köszönöm, hogy ezt az ügyet szívén viselte. Hálás vagyok a helybéli gyülekezetnek, hogy Luthernek ily módon is otthont ad. Hiszem, hogy ő itt jó helyen van, valóban otthon van. Isten áldása legyen ezen a közös ünnepen. Erős vár a mi Istenünk!” – fogalmazott az evangélikusok püspöke.
A szobrot az alkotó, Szabó István jelenlétében Mátyás Attila nagyváradi evangélikus lelkész és Rákóczi Lajos tanár, helytörténész leplezte le. Mátyás Attila áldása után Meleg Vilmos színművész tartott a már csípős októberi szélben lélekmelengető és a tőle megszokott színvonalú, erős pátoszú lélekhez szóló előadást. Az ünnepséget a Szalacsi Örökzöld Asszonykórus dalai, valamint a Szózat közös eléneklése zárta.
Az esemény szeretetvendégséggel fejeződött be, amellyel a vendégszerető köbölkúti gyülekezet ajándékozta meg az ünnepségen résztvevőket.
K. B.
Érköbölkút
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Árpád öcsém, a kém (Egy megfigyelt család 30.)
A román politikai rendőrség (Securitate) íratlan törvénye volt: mindenki gyanús, aki él. Mindenki, tekintet nélkül nemi, faji, vallási, nemzetiségi besorolására – ameddig nem sikerült megnyugtatóan tisztáznia a gyanakvás előzményeit és az abból eredő esetleges hatalomellenes tevékenységet. A „tisztázás” folyamata azonban évekig tartott. Árpád öcsém esetében a gyanút sűrű levelezése és hozzám fűződő testvéri kapcsolata táplálta.
Bevált felderítő módszerükkel, a levelezés cenzúrájával, a Securitate S (scrisori – levelek) részlegén jutottak információkhoz. A levelezés nyelve magyar, tehát mindkét nyelvet jól ismerő fordítóra volt szükség, aki mindkét változatot továbbította az „értelmező” tisztnek (öcsém szekus „főfelügyelője” Székely Ferenc alezredes volt). Csak közbevetőleg említem meg, hogy a sepsiszentgyörgyi Sanyikát – egy magas rangú belügyi tiszt rokonát – jól ismertem. Pusztán „régi barátságból” még a barátnőmnek is elárulta címzettjeimet. Meg kell itt jegyeznünk, hogy az akkor érvényes román törvénykönyv a levéltitok megsértéséért büntetést szabott meg!
Nos, öcsém csupán számomra világos megfogalmazásban közölte, hogy átadta a címzettnek a levelemet, de ettől lehetőleg óvjam meg máskor. Ártatlan levél volt (erről már írtam), de a Securitate kettőnk közti titkos államellenes ügyet vélt a sorok között. Hasonló téves értelmezése volt a szervnek egyik levelében előforduló „diplomata” ismeretsége, ami egyszerű szótévesztés volt a diplomás helyett. Mindkét félremagyarázás az 1972. szeptember 15-én kezdődött és 1979-ben is tartó nyomozás okául (ürügyéül) szolgált. „Valószínű, azért utasították vissza (az útlevélkérést – P. A.), mert egy kémszervezet helyi rezidensének tartanak” – mondja öcsém Halmai Zoltán barátjának telefonon, amit lehallgattak.
Baráti kapcsolatai miatt gyakrabban megfordul Nagyváradon és Désen. A szeku kilátásba helyezi nyomon követését (F = filaj), azaz megtudni, hogy kihez, kikhez jár. Mivel húga (Ildikó húgunkról van szó) Budapesten él, úgy vélik: lehetséges, hogy ő tart kapcsolatot Árpád és az ismeretlenek között. Ezért mindkettőjüket Magyarországon élő „megbízható” személlyel kell ellenőrizni. Így kerül sor immár a negyedik testvér, Ildikó húgom ellenőrzésére is. (Figyelmeztet a Securitate, hogy apjukat az egyes szektor – külföldi kémelhárítás – tartja nyilván).
Természetesen Árpádot a hét év alatt (de még azután is) többször kihallgatja Székely alezredes. Aztán az 1979. március 17-ei jelentésben minden (megalapozatlan) gyanú alól mentesítik. Érveik: nincs hozzáférése állami titkokhoz, nem bizonyult be, hogy államellenes tevékenységet folytat, a „diplomata” szó lehetséges, hogy „diplomás”-t jelent, valamint hogy mind ő, mind a felesége igyekszik mérsékelni egyes ismerőseik kifakadásait.
Az „Arpi” titkosított névvel jelölt dossziét a C szektorban (iratraktár) tárolják azzal a megjegyzéssel, hogy az „anyag csekély jelentőségű”.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy magyar munkás a két világháború közötti Bukarestben
,,Újabb magyar népvándorlás indult délnek, át a Kárpátokon a trianoni békekötés után. A háromszorosára növekedett, különösen Erdéllyel igen meggazdagodott Románia fővárosa gyors fejlődésnek indult. A pénzforrással együtt a munkaerő is ide összpontosult, nem csupán önkéntesen. A magyar határ közelébe eső nagyvárosok – Arad, Szatmár, Nagyvárad – gyárait leszerelték, és Bukarestben, Brăilán építették fel újra. Ezekből lett a Malaxa Művek és a brăilai nehézgépgyár. Hivatalosan stratégiai magyarázata volt az áttelepítéseknek, egyben pedig a magyar ipari munkásság szétszórását szolgálta... Ezekből a tömegekből meg a székely cselédlányokból, ácsokból, kőművesekből duzzadt fel majdnem százezresre a bukaresti magyarság létszáma a két világháború között... Előző nemzedékek életre szólóan meghonosodtak az Ókirályságban. Az 1920 után délre vonult magyar csapatok 1940 őszén és a következő évben, a bécsi döntés után majdnem mind visszatértek szülőhelyükre. Útra keltek azok is, akik tíz-tizenöt év alatt jobb egzisztenciát alakítottak ki a román városokban, mint amilyen szülőföldjükön várta őket. A nemzeti szabadság vonzásán túl siettette távozásukat, hogy az uralomra jutott bukaresti kormányzat, Antonescu marsall vezetésével, az ipar, a gazdasági élet magyartalanítását hirdette, külön románosítási minisztériumot állított fel...” – olvasom Beke György Atlantisz harangoz címmel 1993-ban kiadott könyvében.
A trianoni békekötés után Bukarestbe került székelyek egyike édesapám, Ferenczy Lajos volt, aki Lövétén született, és bár Székelykeresztúron tanítóképzőt végzett, a fémiparban kötött ki. Kéziratban maradt önéletrajzából küszködéseiről kapunk pontos képet.
„1924 őszén Szebenből, ahol fémipari gyakornok voltam, Bukarestbe kerültem az STB-hez, a Bukaresti Villamos Részvénytársasághoz. Szép életünk volt, míg együtt laktunk a magyar fiúkkal. A Lizeanu utcában volt egy magyar vendéglő, Kovács nevű, ahol jól lehetett kosztozni, olcsón. Ott volt az én iskolai jó barátom, László Ferenc is. Sokszor zeneszó mellett töltöttük az estéket. Mindketten hegedültünk, de volt egy harmonikás is. Muzsikáltunk, s ilyenkor tele volt a vendéglő. Sőt, egy-egy ingyen vacsora is leesett, ami nagyon jól fogott a zenélés mellett... Csak ideiglenesen vettek fel a gyárba, egyetemre utaló igazolvány alapján. Nagyon nehezen sikerült megszerezni a munkakönyvet. Sok pénzbe került, de megérte!
Nem sajnáltam a kétezer lejt, ami nagy pénz volt, főként nekünk, gyenge órabéreseknek. Szakmai téren ötödik-hatodik lehettem a huszonöt-harminc román ajkú esztergályos közül. A munkabérek nagyon alacsonyak voltak, sajnos, ezen a sztrájk sem segített. Mi, esztergályosok egyszerre adtuk be felmondásunkat, és hagytuk ott az STB-t... Mivel keresett volt a szakma, mind el tudtunk helyezkedni néhány napon belül. A Lemaitre gépgyár szerszámműhelyébe kerültem. Kisebb szerszámokat kellett készíteni, aminek nagyon örültem. A fizetés is jobb volt, lakást is közel kaptam a gyárhoz. Az igazgató munkásember volt, ezért sok mindent megengedett, csak jól menjen a munka, illetve a termelés. E gyártól vonultam be katonának Silistrába mint egyéves önkéntes a 36. gyalogezredhez. Leszerelésem után egy tanévet végig tanítottam (1926–27) az Ilfov megyei Icfrimu községben egy I–IV. osztályos osztatlan iskolában. Az egyik szomszédos községben volt még egy magyar tanító, a nagygalambfalvi Fazakas Dénes...
1927-től sikerült visszakerülnöm Bukarestbe, és elhelyezkednem az akkori Malaxa üzemben. Ez egy nagy gépgyár volt, ahol 4–5 colos csöveket összekötő hüvelyek belsejébe kúpos meneteket kellett esztergálni, ami nehéz, de szép munka volt. Mozdonyokat gyártottunk, modern gépekkel voltunk felszerelve. Hamar barátokra is akadtam két magyar személyében. Egyikük, Kulcsár Lajos biztatására mégis otthagytam, pedig nem akartak elengedni, mert szükségük volt szakmunkásokra. Egy hónap múlva megadták a munkakönyvet, azon frissiben készítették el...
Innen kerültem a Stela nevű szappangyárba, ahol tizenkét évet töltöttem el békességben. Német vezetősége volt, csak egy – német ajkú – román állampolgár vegyészmérnökünk volt. A főmesterek mind németek voltak, útlevéllel tartózkodtak az országban. A segédmesterek voltak románok. Eleinte csak esztergáltam egy műhelyben, de lakatosmunkát is kellett végezni. Volt egy dízelmotor, amely a villanyáramot fejlesztette. Egyszer elromlott, szétszedték, a dugattyúját kellett megesztergálni, de sehol nem vállalták. Bonyolult volt leszabályozni, de presztízskérdést csináltam belőle. Külön erre a célra szerkezetet készítettem, s megoldottam a lehetetlennek tűnő »szakvizsgamunkát«, aminek Stamate román mester örvendett a legjobban. A szappanfőző osztályon Radu Ştefan volt a legjobb barátom. Sajnos valaki elárult, hogy munkástagokat szervezek be a szakszervezetbe. Erre felhívatott dr. Semp vegyészmérnök, s az általa vezetett gyűlés azonnal elbocsátott. Szerencsémre az általuk kitöltött bizonyítványba beírták, hogy 1938-ig náluk dolgoztam mint esztergályos. Már az Assan testvérek szomszédos malmában, a Vegyi és Mechanikai Növényi Olajgyárban voltam, amikor a szakszervezet segítségével bepereltük a Stela gyárat. De mielőtt érdemleges tárgyalásra került volna sor, 1940. szeptember elején családostul el kellett hagynom Romániát a zavaros politikai helyzetnek köszönhetően.” Az 1904-ben született, húszévesen Bukarestbe került, s ott tizenhat évet esztergályos- és lakatosszakmában dolgozó lövétei fiatalember álma nem teljesülhetett, nem lett gépészmérnök belőle. De az ott tanultakat nagyszerűen tudta kamatoztatni – az orosz hadifogságból hazatérve – a volt vlahicai (ma Szentegyháza), Vörös Acél nevű nehézipari szakiskolában, ahol szaktárgyakat tanított 1949 és 1956 között, miután felszámolták az anyanyelvű szakoktatást, és a megmaradt osztályokat beolvasztották a brassói Steagul Roşu vállalat iskolacsoportjába. Később műszaki rajzot tanított és műhelygyakorlatokat tartott szakközépiskolásoknak nyugdíjazásáig.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Öt kultúra találkozása a ma kezdődő IFESZT-en
Szatmárnémeti ad otthont a 8. Interetnikai Színházi Fesztiválnak (IFESZT), amely november 4-e és 13-a között zajlik a Proscenium Alapítvány szervezésében. A fesztivál a romániai kisebbségi színházak, társulatok seregszemléje, korábban többek között Bukarestben, Brassóban, Aradon, Nagyváradon, Csíkszeredában szervezték meg.
– Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a nemrég átadott, frissen felújított színházépületünk adhat otthont Románia egyik legrangosabb színházi eseményének. A színházi szakmának és a nézőknek egyaránt készülünk igazi csemegékkel. Végre alkalmunk nyílik pótolni az utóbbi évadokban sorozatosan elmaradt házifesztiválunk, a Sorompók Nélkül miatt keletkezett űrt – nyilatkozta Bessenyei Gedő István fesztiváligazgató. Az intézményvezető kiemelte, hogy az IFESZT korábbi alkalmaitól eltérően a program összeállításakor fontosnak tartotta, hogy a romániai magyar független (alternatív) társulatok is jelen legyenek a magas presztízsű kőszínházak mellett. Ezek mellett az erdélyi magyar mozgásszínházi műhelyek is fellépnek egy-egy produkcióval.
A fesztivál ideje alatt a kolozsvári és marosvásárhelyi egyetemek színháztudomány szakos, kritikaírásra fogékony hallgatóiból álló csoport Varga Anikó, a Játéktér színházi szemle főszerkesztője, kritikus és Zsigmond Andrea, a folyóirat szerkesztője, kritikus vezetésével fesztiválblogot ír, amely szakmai szempontból követi majd az előadásokat. A legkiválóbb írások pedig a folyóirat hasábjain, illetve a fesztivál médiapartnereinek felületein is olvashatók majd.
Minden fesztiválnapot másnap délelőtt szakmai kerekasztal-beszélgetés során értékelnek ki a meghívott kritikusok, színházi szakírók; a beszélgetéseket Ungvári Zrínyi Ildikó egyetemi tanár és Köllő Kata kritikus vezeti.
A seregszemlén az erdélyi magyar teátrumok mellett jelen lesz a nagyszebeni német társulat, a bukaresti Giuvlipen Színház, valamint a Bukaresti Állami Zsidó Színház egy-egy előadással. Az IFESZT programjában 6 helyszínen 21 színtársulat 25 előadása szerepel, ugyanakkor 3 koncert és 6 kísérőprogram, kiállítások és könyvbemutatók színesítik a kínálatot.
További információk a harag.eu internetes oldalon, valamint a fesztivál közösségi oldalán olvashatók.
Szabadság (Kolozsvár)