Nincs kihívója Csűry Istvánnak a Nagyváradi püspökválasztáson
Nincs kihívója az újabb mandátumra pályázó Csűry Istvánnak, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspökének - írta hétfői számában a Bihari Napló napilap.
A püspöki és lelkészi főjegyzői tisztségre a jelenleg is e hivatalokat betöltő Csűry István és Forró László kapott jelölést. A július elején kezdődött egyházmegyei és egyházkerületi tisztújítási folyamat során eddig megújultak az egyházmegyék vezetőségei, és október 21-én tartják az egyházkerületi tisztújító közgyűlést. December 9-én az új egyházkerületi közgyűlés megalakulása után tesznek esküt a KREK újonnan megválasztott tisztségviselői.
Csűry István május elején, egy tanácskozáson jelentette be nyilvánosan, hogy "bárki bármit is mond", ha jelölik, ismét megpályázza a püspöki tisztséget, melyet addig kíván betölteni, amíg el nem éri a nyugdíjkorhatárt.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, a KREK korábbi püspöke júliusban többször is olyan feljegyzéseket hozott nyilvánosságra, amelyek szerinte arra utalnak, hogy Csűry István püspök 1989 előtt együttműködött a kommunista diktatúra politikai rendőrségével, a Securitátéval.
Csűry István püspök a Maszolnak adott interjúban visszautasította, hogy Tőkés László őt besúgónak nevezze. Szerinte az EP-képviselő figyelemelterelés céljából röppentette fel ezeket a vádakat.
maszol.ro

Az Aradi Magyar Napok megnyitója, könyvbemutató
Kettős rendezvény az evangélikus-lutheránus templomban
Vasárnap az Aradi evangélikus-lutheránus templomban 17 órakor kezdődött istentisztelettel, hivatalosan is elindult az Aradi Magyar Napok idei rendezvénysorozata. Ehhez igazodva, nt. Jakab István helybeli lelkipásztor köszöntötte a mintegy 80, különböző vallású hívet, név szerint megemlítve Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, aki Fekete Károly művelődési alelnök társaságában vett részt a szertartáson. Ünnepi igehirdetésében nt. Jakab István lelkipásztor Józsoé könyvének V. fejezete, 13. és 15. verseiből kiindulva – miszerint az Úr seregének a vezére, Józsoét felszólította: oldd le sarudat a lábadról, mert szent hely az, ahol állsz! –, mélyreható elemzést tartott a magyar nyelv szépségeiről, egyedülálló szinonimáiról, majd a Hunor és Magor legendájával kezdve, mintegy negyvenperces előadást tartott a magyar történelemről. Előadásának végkövetkeztetése: az isteni szeretet kiáradása közöttünk, töltse el a magyarok lelkét is az egymás iránti szeretettel, az összetartozás nemes érzésével!
A kor legjobb tradíciója szerint készült
Az igehirdetés után következett könyvbemutatóra felkért Ujj János történelemtanár, helytörténész nem véletlenül bocsátotta előre: ennyi történelem után meg sem mer szólalni, majd kifejtette: mi, a Kárpát-medence délkeleti részén élő magyarok furcsa helyzetben vagyunk, hiszen ha valaki megkér, hogy mutassunk olyan régi egyházi épületeket, amelyek az ezeréves kereszténységünket bizonyítják, nem tudunk ilyeneket felmutatni. Miközben Nyugat-Európában állnak a gyönyörű középkori gótikus épületek, mint a párizsi Notre Dame vagy a kölni dóm, nálunk a XVIII. század előttről szinte semmi nem mAradt, csupán olyan romok, mint a glogováci romtemplom vagy a hasonló világosi rom. A török fennhatóság után elérkezünk a XVIII. század elejére, amikor már gyakorolni szabad a keresztény vallást. A török uralom másfél évszázada alatt ugyanis a történészek szerint, nálunk nem volt keresztényüldözés, csakhogy eltüntették a templomainkat, velük együtt a papságot is, ami felért a keresztényüldözéssel. Csupán a Bánságban 41 templom veszett oda. Az 1699-ben megkötött Karlócai Béke alkalmával készített kimutatás szerint, az egész Arad Vármegyében egyetlen, a máriAradnai kistemplom állott, az is siralmas állapotban. Tehát a XVIII. századtól az egyházra és a papságra hárult az előző 150 év alatt elpusztult egyházi javak újjáépítésének a feladata. A Vörös-templom egyike az újraépített templomainknak. Ujj János elmondta, ha fel kéne sorolni az újraépítéseket, kezdhetné az 1699–1702. között újraépített szerb ortodox templommal, majd folytathatná a két katolikus, illetve a XIX. század közepén a belvárosi református templommal. Vagyis minden magyar felekezetnek volt újraépült temploma, kivéve az evangélikus felekezetet. Róluk viszont tudni kell, hogy amikor a megyében a legtöbben voltak, 13 500 lelket számláltak, de a felét annak is a nagylaki szlovákok adták. A magyar evangélikusok Aradon, illetve a megyében oszlottak meg. Ez a gyönyörű templom viszont maga a csoda, mégpedig azért, mert egy 2000 fős gyülekezet képes volt felépíteni, 1906-ban fejezték be. Nála 2 évvel előbb épült fel a belvárosi minorita templom, csakhogy ahhoz 26 000 hívő tartozott. Az evangélikus-lutheránus templomnak a Szántay Lajos tervei alapján történt felépüléséről Brittich Erzsébet olvasott fel egy részletet Az Aradi evangélikus-lutheránus (Vörös) templom című kötetéből, amelyben sok, helyi érdekességre vonatkozó lábjegyzet található. Egyikben éppen Szántay Lajos életéről ír, aki 1872. február 20-án Aradon született, Zürichben végezte el a műépítészeti egyetemet, majd Aradon nyitott tervezőirodát. Aradon és környékén 77 kivitelezett tervet hajtott végre, de 16 munkája tervben mAradt. Ezenkívül kitűnően hegedült, a Filharmóniai Egyesület, illetve a Zenede elnöke volt. 1919 után a Magyar Párt országos alelnökévé választották, a szocializmus éveiben nagyon ínséges időket élt meg, 1961. március 8-án halt meg Aradon. Az elhangzottakhoz Ujj János helytörténész még hozzáfűzte: amit a templomban látnak, mindaz a kor legjobb tradíciója szerint készült, Frick József építésvezető irányításával, aki a belvárosi római katolikus templom építkezéseit is vezette. Egy olyan sváb ember volt, akit Tabakovicz Emil, de Szántay Lajos is szívesen alkalmazott terveinek a kivitelezésére. A harangok Hőnig Frigyesnek a harangöntő műhelyében készültek. Wegenstein Tibor, a környék legjobb orgonaépítője készítette az elektro-pneumatikus, két manuálos orgonát. A vitráliák a Budapesti Palka Józsefnek a munkáját dicsérik. Mondandójához hozzáfűzött egy vallomást: másfél évtizeddel ezelőtt, egy egyházi vezetőt azzal a javaslattal keresett fel, hogy meg kellene írni Arad templomainak a történetét. Azt a választ kapta, hogy felekezetenként kellene megírni, majd maga utána néz, de máig sem kapott semmiféle választ. Ez idő alatt Nagyváradon Fodor József általános helynök megírta a Szent László-templom, míg Temesváron Szekernyés János a Szent György-székesegyháznak a történetét. A régiónkban a Brittich Erzsébet munkája a harmadik ilyen jellegű mű. Adja Isten, hogy az elkövetkező időszakban kerüljön vállalkozó az Aradi templomok történetének a megírására.
Az elhangzottakhoz Brittich Erzsébet hozzáfűzte: a mostani munka felújítása annak, amit 10 évvel ezelőtt készített a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolájának a Rajz-és Művészet Tanszékére. 2006-ban, részletekben már megjelent a Kisharang egyházi kiadványban. Miután felolvasott egy részletet a vitráliák jóvoltából, a templomban kialakuló csodás fényvilágról, a szerző dedikálta a könyvét.
Nagy kár, hogy a kettős rendezvényt olyan fájdalmasan kevesen tisztelték meg a jelenlétükkel.
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)

Bepillantás a politikai életbe
Székely Ervin Bársonyszék és aszfalt című regényének román nyelvű kiadását mutatták be szeptember 26-án délután Nagyváradon.
Szeptember 26-án, hétfőn délután Székely Ervin Bársonyszék és aszfalt című regényének román nyelvű kiadását mutatták be a váradi ReWine Bárban. A könyv Jilţ şi caldarâm címmel idén júniusban jelent meg Klein József fordításában. A kötetbemutatón a szerző mellett jelen volt a könyv fordítója és Traian Ştef költő és irodalomkritikus, a Familia folyóirat szerkesztője.
Traian Ştef elmondta, hogy a könyv betekintést nyújt a politikai életbe, a mindenkori politikusok korruptságába, hatalomszerzési és -megtartási technikáikba. Mint elhangzott a regény egy képzelt országban, Tranzíciában játszódik, és két karriertörténetet mutat be. Az egyik Porta Sándoré, a diktatúra idején szocializálódott politikusé, aki fokozatosan veszti el a talajt a lába alól, és a bársonyszékből az aszfaltra kerül. A másik pedig Grigore Tăutué, a szorgalmas és tehetséges fiatalemberé, aki a hamar túlteszi magát morális és politikai fenntartásain, s egy gátlástalan, diktatúrát kiépítő politikai erő szolgálatába lép, úgy, hogy közben a hírszerzésnek is dolgozik. Traian Ştef a fordítással kapcsolatban elmondta, hogy nagyon kifejező lett, Klein József vissza tudta adni mindazt a humort, szatírát és szójátékot, ami a magyar nyelvű könyvben érvényesült.
Valós történetek
Székely Ervin kiemelte, hogy fontos lenne, hogy a magyar írók lefordítsák könyveiket román nyelvre is, hogy létrejöhessen egy párbeszéd a román és magyar irodalom között. A továbbiakban ismertette, hogy hogyan vetődött fel a könyv megírásának ötlete. Hozzátette, hogy „nincs túl jó fantáziám, tehát amit a könyvben leírtam, az mind megtörtént, lehet nem pont úgy és nem pont azokkal, de minden történetnek valós az alapja”. Székely Ervin a Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem jogi szakán végzett, volt jogtanácsos, újságíró, majd parlamenti képviselő és államtitkár, jelenleg a Bukaresti Rádió magyar adásának főszerkesztője.
P. Nagy Noémi
erdon.ro

Váradon tanácskoznak a püspökök
Hétfő délután 17 órakor elkezdődött a Romániai Katolikus Püspökök Konferenciájának őszi ülésszaka Nagyváradon. A nyitóülésen részt vett Miguel Maury Buendia, Bukaresti apostoli nuncius is.
Böcskei László megyés püspök házigazda minőségben köszöntötte a jelenlevő püspököket, ismertette velük a három nap programját, majd Ioan Robu Bukaresti metropolita érsek arra hívta a püspököket, hogy a napirenden szereplő témákat tárgyalják meg.
Ferenc pápa kezdeményezésére 2016-ban az Isteni Irgalmasság Évét ünnepli a katolikus egyház, így a püspökök őszi találkozójának programjában is kifejeződik ennek az időnek a rendkívülisége.
Az irgalmasság lelki cselekedeteit gyakorolva a főpásztorok, 18.30 órakor, az első ülés befejeztével, a Nagyváradi székesegyház Szent Kapuján át a kriptába vonultak, hogy ott a jelenlevő hívekkel és egyházmegyés papokkal a nem rég elhunyt Tempfli József püspök sírjánál imádkozzanak az elhunyt főpásztorokért és minden megholtért.
erdon.ro

Élet(ek) a hamis Aranykor előtt
Marosvásárhely után Nagyváradon is bemutatta majdnem tényregényét Kovács Levente színházi rendező, egyetemi oktató. Az És akkor jött az aranykor című könyvet Molnár Judit közíró, tanár segítségével ismerhették meg az érdeklődők. Szűcs László írása.
Az Illyés Gyula könyvesboltban összegyűlt publikum láttán akár azt gondolhattuk volna, színházi tematikájú művel jelentkezett ismét a Marosvásárhelyi rendező, hiszen jópár váradi színművész is megjelent, s a szerző korábbi munkái alapján joggal gondolhattunk volna erre a tematikára. Ám Kovács Levente nem először mesél történeteket a huszadik század derekának korából, Időutazás című 2013-as könyve a hatvanas évekből mesél történeteket.
Érdekes adalékkal szolgált a könyv címére utalva bevezetőként Molnár Judit, aki úgy emlékszik, kezdetben a Ceauşescu korszakot a kibontakozó személyi kultusz jegyében nem Aranykornak, hanem a Fény éveinek próbálták nevezni, de végül a jobb hangzású Epoca de Aur mellett döntöttek a diktátor marketingesei. Csakhogy Kovács Levente kötetében – amint arra a címe is utal – igazából a Ceauşescu uralma előtti korszak, az aranykor előtti világ jelenik meg. Méghozzá egy olyan életérzés, ami Molnár Judit szavaival „jó volt, amikor rossz volt. Hiszen amikor az ember fiatal, mindegy, hogy milyen rendszer van körülötte”. Az elnyomó rezsim hatásaira utalva egy Goethe idézettel is élt: a cenzúra finomítja a stílust.
Kovács Levente arról beszélt, hogy az általa megidézett korszakban, a hatvanas évek elején senki sem úgy indult neki az életnek, hogy ez egy szörnyű kor, tehát nem érdemes semmit sem csinálni. Eszmék, téveszmék voltak, amikben az emberek egy ideig hittek, aztán fokozatosan szeletelődött le minden remény. A szerző arról is beszélt, hogy e majdnem tényregényben a leírtak 95 százaléka valóban megtörtént, ha nem is feltétlenül azokkal, akikre a szerepeket az író kiosztotta. Különböző mellékszálakat is kibont, felbukkan nagypolgári család és prostituált, utóbbi az egyetlen talán, aki saját nevén szerepel. Kovács Levente arról a csodavárásról is beszélt, ami ifjúkora környezetét jellemezte, a letűnt polgári világ utáni nosztalgia sokáig kísérte az életüket.
A könyvbemutatón közreműködő Firtos Edit és ifj. Kovács Levente színművészek több rövid részletet adtak elő a regényes vásárhelyi korrajzból. Hallhattunk arról a korabeli reményről, hogy Gheorghiu Dej halála után sokan azt remélték, hogy Maurer elvtárs követi az első titkári székben, s nem a Kolozsvári egyetemegyesítést brutálisan végrehajtó, kevésbé ismert Nicolae Ceauşescu. Egy másik felolvasott részlet az egyik főhős beszervezési kísérletét idézte fel, melyet jellemző módon egy korábban Erdős névre hallgató, később Codrea elvtárssá átalakult szekus irányított.
erdelyiriport.ro

Állománybővítés a román határrendőrségnél
Jelentős állománybővítést jelentett be a román határrendőrség: a belügyminisztérium határőrizetre szakosodott főfelügyelősége több mint 750 állást hirdetett meg – közölte szerdai számában az Adevarul című Bukaresti lap.
Több mint hatszáz posztra a határrendőrség operatív egységeinél várnak jelentkezőket október negyedikéig: a munkaköri leírás szerint feladatuk az államhatár felügyelete, az illegális bevándorlás megfékezése és a határon átnyúló bűnözés elleni küzdelem lesz. A többi 150 állást a háttérintézményeknél és a tisztikarnál hirdették meg.
A többi belügyi struktúrától (például a rendőrségtől, csendőrségtől, katasztrófavédelemtől, bevándorlási hivataltól, útlevél- igazgatóságtól) függetlenül működő határrendőrségnek öt regionális felügyelősége van, amelyek Románia egy-egy szomszédjával közös határszakasz védelméért felelnek. A határrendőrség alárendeltségében működik a parti őrség is. Románia 3150 kilométer hosszúságú államhatárából valamivel több mint 1000 kilométer szárazföldi és több mint kétezer kilométer vízi (ebből csaknem 200 kilométer tengeri) határ.
A most toborzott határrendőrök közül a legtöbbet (173-at) a migrációs nyomásnak leginkább kitett szerb határra vezénylik, de több mint száz-száz határrendőrrel erősítik a román-ukrán, illetve a román-magyar határszakasz őrizetét is. A román-bolgár határszakasz védelmére 97 új határrendőrt alkalmaznak. A román határrendőrség augusztus óta szinte naponta ad hírt tíz-húsz tagú, ázsiai és afrikai származású határsértő csoportok elfogásáról, legtöbbször a szerb, újabban pedig a bolgár határszakaszon is.
Románia augusztus közepén bejelentette, hogy megerősítette délnyugati határainak védelmét, a határrendészet mellett a csendőrség és a rendőrség egységei is bekapcsolódtak a határvédelembe, és munkájukat éjjel-nappal felderítő helikopter segíti. Szeptember elején a határrendőrség Nagyváradi regionális parancsnoksága is azt közölte, hogy csendőrök segítik munkájukat a román-magyar határszakaszon, a hét elején pedig a határrendőrség máramarosszigeti regionális felügyelősége is bejelentette: az ukrajnai határszakasz védelmét is helikopteres megfigyeléssel és csendőr-járőrökkel erősítették meg.
Népújság (Marosvásárhely)

Virtuóz hegedűhangverseny az összefogásért
Mága Zoltán hegedűművész lépett fel szombaton, a várad-olaszi templomban. Mint elhangzott, a művész ötmillió forinttal támogatja a nagyváradi és erdélyi rászoruló iskolás gyermekeket.
A híres hegedűművész augusztus 21-én indította el Hangok és harangok  elnevezésű jótékonysági koncertsorozatát, melynek utolsó állomása volt a várad-olaszi református templom. A koncertsorozat fővédnöke Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, védnöke pedig Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere és Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek, a nagyváradi hangverseny védnöke pedig Tőkés László európai parlamenti képviselő volt.
Konkrét segítség
A szombati hangverseny házigazdájaként, a zsúfolásig telt várad-olaszi református templomban Török Sándor mutatta be a Prima Primissima-díjas hegedűművészt, továbbá vendégeit – Lukács Gyöngyi operaénekesnőt, Kossuth-díjas érdemes művészt, valamint Alexandru Agache operaénekest, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem professzorát, a Állami Operaház erdélyi születésű baritonját.
A váradi hangversenyen összegyűlt adományokból a resicabányai, illetve a Krassó-Szörény megyei iskolásokat, magyar közösségeket, továbbá az újmoldovai Magyar Kulturális Központ felújítását támogatta. A későbbiekben felszólalt az említett területek támogatásáért létesült egyesület vezetője is, részletezte, miért van szükségük segítségre és egyben köszönetet mondott érte.
Felajánlás
Tőkés László, az esemény védnöke a gyülekezet nevében sok szeretettel üdvözölte a magyarországi vendégeket, akik határon innen és túl hirdetik testvéri együvé tartozásunkat, a „harang szavával és a muzsika hangjával”. Az 56-os nándorfehérvári győzelem megünneplése, a hálaadás harangja mellett ma Trianon gyászharangja is a szívünkben kondul – mondta Tőkés László – a gyászos békediktátum óta a nemzet részeit határok választják el. Most viszont az újbóli egymásra találást ünnepeljük – Mága Zoltán e koncertsorozata során is rámutatott arra, hogy a siker kulcsa az összefogásban és egymás kölcsönös megsegítésében található. A Krisztusi Példát követve adakozzunk a resicabányai gyülekezetért, s legyünk – akárcsak egykor a macedóniai gyülekezet – az örömteli összefogás példája. Mága Zoltán és a Budapesti Primarius Szimfonikus Zenekar tolmácsolásában először a Himnusz csendült fel, majd a hegedűművész elmondta: a koncertsorozat 26. állomása Nagyvárad, s mivel ez egy jótékonysági koncert, ő maga is felajánl ötmillió forintot a nagyváradi és Erdélyben élő rászoruló iskolásoknak.
Állva tapsoltak
Albinioni Adagio, majd Bach Air című művével folytatódott a hangverseny, s a későbbiek során többek között Brahms és Liszt műveket adott elő, de elhangzott  a Schindler listája című film fő betétdala is. Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache tolmácsolásában operaáriák csendültek fel, s a hegedűművész bemutatta, hogy a cimbalmon is virtuóz módon tud játszani. Vadász Károly, a cimbalom nagymestere is fellépett, majd elhangzott a Kossuth Lajos azt üzente című dal is, melynek kapcsán a hegedűművész megjegyezte: ezúttal az üzenet az, hogy menjenek el szavazni. A közönség többször is állva tapsolta meg az előadókat, s Mága ZOltán elmondta, hogy száz darab tiszteletjegyet ajánl fel a helybélieknek.
De a két és fél órás hangverseny még nem ért véget, előadták Vittorio Monti Csárdás  című szerzeményét, a Radetzky-indulót , majd a Székely Himnusszal zárult a program, amelyet követően a közönség sokadjára tapsolta meg állva az előadókat. Végül  mindenki  ajándék CD-t kapott, melyet a hegedűművész kérésre dedikált is.
Százmillió forint
Mint elhangzott, az egy hónapos fesztiválon Magyarország minden megyéjében, Kárpátalján, Erdélyben, a Vajdaságban és a Felvidéken egyaránt felcsendültek zenei kincseink, erősítve a magyar kulturális közösségi tudatot. Mága Zoltán a jótékonysági jellegű koncertekkel nem csak a magyar zenei kultúrát kívánta népszerűsíteni, hanem konkrét segítséget is nyújtott a hangversenyeknek otthont adó településeknek. A koncertsorozaton több mint százmillió forint értékű adomány gyűlt össze, melyből több mint tízezer embernek nyújtott segítséget a művész..
Neumann Andrea Krónika (Kolozsvár)

Olosz Lajosra emlékeztek egy nagyváradi könyvbemutatón
Csanádi János nagyzeréndi magyartanár, népművelő, helytörténész új könyvének bihari bemutatóján megemlékeztek Olosz Lajos költőről is, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakjáról, kinek születése 125. évfordulója augusztusban volt.
A mai Arad megyei Ágyán 1891-ben napvilágot látott Olosz Lajos jogásznak tanult, de már fiatalon elkötelezte magát az irodalommal, noha Kisjenőn letelepedve távol maradt az irodalmi élet fősodrától. A harmincas években „futott be” az erdélyi irodalmi sajtóban, tagja volt a helikoni közösségnek és egyik alapítója az Erdélyi Magyar Írói Rendnek, továbbá jelentős szellemi vezetője a dél-erdélyi magyarságnak. A II. világháború végnapjaiban internálták a román hatóságok, másfél évig munkatáborban sínylődött. Csak a hatvanas évek végén kezdődött meg „irodalmi rehabilitálása”, ám sokak szerint máig nem foglalhatta el méltó helyét a magyar literatúra panteonjában a szimbolista szabad vers erdélyi prominense. Marosvásárhelyen hunyt el 1977-ben, Erdőhegy-Kisjenőn helyezték örök nyugalomra.
A szeptember 30-án a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban megtartott összejövetelen a múltidézés rendjén Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő méltatta Olosz Lajos korabeli kiállását: az ügyvéd-költő lemondott a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoki tisztéről, nem akarván aláírásával asszisztálni az egyházi vagyonok erőszakos államosításához. Az egyházkerület közgyűlése 2001 novemberében post mortem Pro Ecclesia-díjjal tüntette ki, Percek közt virágok címmel pedig válogatott verseit adta ki 2014-ben, éppen Csanádi János szerkesztésében és bevezető tanulmányával. Olosz és Csanádi egyébként együtt alapították a nagyzeréndi irodalmi kört, amely a költő halála után munkássága iránti tiszteletből felvette az Olosz Lajos Irodalmi Kör nevet. A magyartanár azóta is vezeti a kört, amely élen jár a költő emlékének ápolásában. A péntek esti rendezvényen részt vett az irodalmi kör több tagja is, akik Olosz Lajos műveiből olvastak föl.
A 75. életévét idén tavasszal betöltött Csanádi Jánost az aradi Kölcsey Egyesület titkára, Berecz Gábor mutatta be a rendezvény elején, aki egyben a most bemutatott új könyv egyik szerkesztője is. A tekintélyes civil szervezet Fecskés könyvsorozatának 32. kötete egy négyszáz oldalas, gazdagon illusztrált válogatása Csanádi János 1982–2014 közötti, folyóiratokban, almanachokban, évkönyvekben megjelent, változatos témájú és műfajú írásainak. Az Eleinkről szól a fáma című könyvet maga a szerző ismertette egy információgazdag kultúrtörténeti előadás keretében, amely ugyanakkor szakmai hitvallásnak is beillett. A Kiáltanak az őseink című fejezet írásai a nemzetmegtartó anyanyelvről szólnak. A Körös partján nem jó elaludni című második fejezetben a szerző folklórkutatásaiból ízelítőt adó írások kerültek be, míg A Körösköz – mint szellembölcső című harmadik fejezet a Fekete- és Fehér-Körös között született személyiségeket igyekszik megismertetni az olvasóval.
Az egyházkerület korábbi püspöke megosztotta a hallgatósággal néhány, a kiváló pedagógushoz, közösségi emberhez fűződő közös emlékét, az erdőháti-körösközi magyarság összefogása és támogatása érdekében többször is alkalmuk volt együtt cselekedni. Tőkés László jó pásztornak nevezte végül – szentírásbeli párhuzammal – a nemzedékeket oktatott-nevelt Csanádi Jánost: „a juhok hallgatnak annak szavára; és a maga juhait nevökön szólítja” (Jn 10,3). Az önmagát csupán a nemzet napszámosának tartó tanárember generációk igazi „lelki pásztoraként” szolgált évtizedeken át a szülőföldjén, a zeréndi magyarok értékelik is kitartó közösségszolgálatát, szerteágazó munkásságát. A püspök az erdélyi, a partiumi „gyökeres lét” hiteles reprezentánsaként méltatta és állította példaképül Csanádi Jánost, akinek egész élete és pályája azt bizonyítja, hogy a magyar értelmiség tudatos szerepvállalásában továbbra is érdemes bízni. itthon.ma 

Jogerősen törölték az erdőszentgyörgyi zászlóbírságot
Eltörölte a Maros megyei törvényszék azt az ötezer lejes bírságot, amelyet tavaly a prefektúra szabott ki Erdőszentgyörgy polgármesterére, mert kitűzte a magyar és a székely zászlót az RMDSZ-székháznak otthont adó épületre – számol be Rostás Szabolcs a kronika.ro-n.
A Maros megyei prefektusi hivatal 2015. januárjában rótta ki a büntetést Csibi Attila Zoltánra amiatt, hogy a helyi RMDSZ-elnöki tisztséget is betöltő elöljáró megtagadta a magyar és a székely zászló eltávolítását a kisváros főterén álló épületről. Az egyházi tulajdonban lévő ingatlanban az RMDSZ működteti az irodáját. A prefektúra képviselői azt írták a bírságolási jegyzőkönyvbe, hogy Csibi „Székelyföld és a magyarok zászlajának kitűzésével” megsértette a román zászló használatára vonatkozó kormányhatározatot. A kihágásért a kormányhatározat alapján kiróható legnagyobb összegű bírságot rótták ki.
Az erdőszentgyörgyi polgármestert másodfokon képviselő Menyhárt Gabriella Éva nagyváradi ügyvéd szerdán a Krónikát úgy tájékoztatta, a Maros megyei törvényszék helyt adott a fellebbezésüknek, végleges ítéletében megsemmisítette a prefektusi hivatal jegyzőkönyvét, és eltörölte az ötezer lejes pénzbírságot. Hozzátette, alkotmányellenes kifogást is emeltek az alkalmazandó törvény ellen, valamint semmisségi kifogást a jegyzőkönyv ellen, a törvényszéki indoklást azonban még nem ismerik.
Csibi Attila Zoltán egyébként tavaly a bírságról szóló jegyzőkönyvet a segesvári bíróságon támadta meg, amely viszont alapfokon elutasította a polgármester panaszát, törvényesnek ítélve a prefektúra által kiszabott büntetést. Menyhárt Gabriella Éva szerint nem volt pártatlan és tárgyilagos az első fokon lezajlott tárgyalás és a bírói érvelés, úgy, ahogyan azt az Európai Emberi Jogi Egyezmény 6. cikkelye megkövetelné.
Az erdőszentgyörgyi elöljáró ügyvédje az ügy kapcsán emlékeztet: a románok által lakott magyarországi településeken – mint például Bedő vagy Körösszegapáti – a magyar és a román zászló egymás mellett lobog, anélkül, hogy sértené az ott élő magyarokat vagy hogy etnikai zaklatásnak volnának kitéve az ott élő románok. „Úgy gondolom, ez a követendő példa Románia számára, erkölcsi, emberi és törvényes szempontból egyaránt. A harcot addig kell folytatni itt Erdélyben, amíg az etnikai hadjárat befejeződik az erdélyi magyarok ellen és amíg tiszteletben tartják nemzeti szimbólumainkat” – jelentette ki Menyhárt Gabriella Éva.
Az Erdőszentgyörgy főterén álló épület homlokzatán a székely és a magyar zászló mellett Románia, az Európai Unió és az RMDSZ zászlaja lengedezett egymás mellett. A prefektus felszólítására 2014 nyarán a polgármester egy hónapra levette, és gyászlobogóval helyettesítette a zászlókat, augusztus közepén azonban ismét kitűzte az öt lobogót. A polgármester akkor megjegyezte, korábban öt évig lobogtak ugyanezek a zászlók a főtéri ingatlanon, és senkit nem zavartak. Azzal érvelt, hogy a zászlók magánterületen vannak, hiszen az RMDSZ az egyháztól bérli a székházát – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Bibó Erzsébet, az elfelejtett nagyasszony
A sepsiszentgyörgyi Magyar Állami Tanítóképző Intézet épületét, amelynek akkori igazgatója Zayzonné Stöger Adél volt, 1919-ben elvette a román állam. A tantestület egy része elhagyta az országot, a másik részét a Református Székely Mikó Kollégium fogadta be a tanulókkal együtt. Így történhetett meg, hogy az 1919–20-as tanévtől a fiúgimnázium mellett tanítóképző, polgári fiú- és leányiskola is volt. A fiúgimnázium tagozataként a négyosztályos polgári leányiskola (későbbi leánygimnázium) működött a Magyar Királyi Állami Polgári Leányiskola jogutódjaként.
Ennek a tagozatnak az élére nevezték ki 1924 januárjában Bibó Erzsébetet, aki Jancsó Gábor fiúiskolai igazgatót váltotta fel, mivel a törvények nem engedélyezték, hogy férfi álljon a leányiskola élén. Húsz éven át vezette Böske néni az intézetet, szerzett elismerést a nőnevelés terén. Karöltve Csutak Vilmossal, a Fiúgimnázium rektor-igazgatójával síkra szállt a leányképzés ügyéért. Mivel a felettes tanügyi szervek kifogást emeltek, amiért a fiúk és a lányok egy épületben tanulnak, mindent latba vetett, hogy különálló iskolaépületet teremtsen a lányoktatás számára. A különálló épület létrehozásának gondolatát Csutak Vilmos 1925-ben terjesztette a kollégium tanári nagygyűlése elé, és a városi tanácshoz fordul ennek érdekében.
Kemény szervezőmunka következett: elvi engedélyeztetés Bukarestben, felhívás a megye lakosságához az anyagi támogatás érdekében. Az anyagi fedezet megteremtése után Kós Károly építész jóvoltából elkészült az új iskola épületének terve, és 1927-ben már áll is az Ujjvárossy-kertben az új épület, a kicsi Mikó (a mai Kós Károly szakközépiskola), majd 1935-ben mögötte szintén Kós Károly tervei alapján az internátus. Ezen tetteivel Csutak Vilmos beírta magát a mai Mikes Kelemen Főgimnázium történetébe.
A tanulólétszám növekedésével az új épület már nem volt elegendő, ezért használták a Székely Tanalap (a mai C. Brâncuşi-iskola) épületét, valamint a Kriza János utca sarkán álló, ma is használt kicsi Mikest. Ezek az évek voltak az iskola történetében a vándorlás kezdetei. De semmi sem törhette meg a tantestület és igazgatója fáradságot nem ismerő munkáját. Olyan nagyszerű pedagógusokat jegyezhetünk ebből az időből, mint Zakariás Erzsébet (későbbi igazgató), Seprődi Anna, akik szívvel-lélekkel álltak Bibó Erzsébet mellé nemes hivatásuk teljesítésében.
De ki is volt Bibó Erzsébet, mindenki Böske nénije?
Csombordon született 1885. október 19-én. A család barátosi eredetű. Iskoláit Hódmezővásárhelyen, Nagyváradon az Orsolyák Intézetében végezte, majd Győrben tanítói oklevelet szerzett. Milyen érdekes. Itt Pálmai Lenke tanítványa volt, akinek később utódja lesz. 1907-ben Budapesten magyar nyelv és irodalomból és történelemből tanári oklevelet szerzett. Pályafutását Baróton kezdi meg, majd Segesvár, Rimaszombat, a bácskai Kula következett. 1918 őszén kerül Sepsiszentgyörgyre a polgári leányiskolához, 1924 januárjában nevezik ki az iskola igazgatójának. Új megbízatása kezdetén fő feladatának a lányoktatást szolgáló megfelelő iskolaépület létrehozását tartotta. Ezt sikerült elérni a fent vázolt körülmények között. Igazgatói tevékenysége nem szorítkozott csupán az épületkérdés megoldására.  Mindenki Böske nénije nagyszerű, de szigorú pedagógus volt, élményszerű órákat tartott, ezért is szerették növendékei. Kollégái tisztelték demokratikus vezetési módszereiért. Igényességét, pontosságát és következetes vezetési eljárásait a felsőbb szervek által hátrahagyott jegyzőkönyvek is igazolják. Ő volt, aki kezdeményezte a leányiskola főgimnáziummá való fejlesztését (ami Zakariás Erzsébet igazgatósága alatt vált jogerőssé). A tanárokon kívül nagy hozzáértéssel tanított színdarabokat (fiatal korában a színészet felé is kacsingatott) diákjainak, de a felnőtteknek is. Nevelői tevékenysége mellett mintegy két évtizeden át a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárosa, az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetségének alelnöke.
1971 februárjában bensőséges ünnepségre került sor az akkori 2. számú középiskolában, majd 1995 novemberében a szemerjai templomban. Az 1971-es találkozón még részt vett Böske néni is. Ez volt az utolsó találkozása volt iskolájával. Beszédében hangsúlyozta, hogy ,,tanító ne legyen az, akiben nincs hivatásszerűség, és nem szereti a gyermekeket...”, és hogy belső adottság szükséges a tanítósághoz. Az ünnepség kezdeményezője – úgy, mint az 1995-ös hálaadó ünnepségnek is – Kelemen József, az iskola egykori tanára és igazgatója volt. Kelemen József köszöntőjében (1971) így jellemezte Böske néni: ,,Életét sohasem szennyezte be az öncélúság, a lelkiismeretlenség, a becstelenség, az igazságtalanság, a rosszindulat.” Szemét mindig a közérdeken tartotta, munkaerejét annak szolgálatába állította, erre serkentvén másokat is.
Sokatmondó néhai Szabó József uzoni református lelkipásztor ,,értékelése”: ,,Sokszor elmondta: mindig a boldog családi élet után vágyódtam, nem adatott meg nekem, de nem panaszkodom, családom volt az iskola, gyermekeim a tanítványaim, s örömöm az ifjúság nevelése.” Pályafutásának 40 évéből huszonkilencet töltött az iskola szolgálatában. 1971. május 22-én halt meg. Sírja a szemerjai régi református temetőben található, 1989-ben aligazgatóként kezdeményeztem az akkori líceum építészeti szakosztályai és a Megyei Építészeti Vállalat anyagi támogatásával felújítását. Emléke legyen áldott halálának 45. évfordulóján is!
Jancsó Árpád Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gidófalvi Jancsó Pál emlékezete
Jelentős magyar kultúr- és színháztörténeti esemény zajlik október 7-én 15 órától a kolozsvári Házsongárdi temetőben. Ezen a napon avatjuk fel az első magyar komikus színész, gidófalvi Jancsó Pál elveszettnek hitt, de a Házsongárd Alapítvány szorgos és kitűnő munkájának köszönhetően megtalált síremlékét.
A színészet hőskoráról röviden: Kolozsvárott 1792. november 11-én gyújtották meg a gyertyákat azon az alkalmi színpadon, amelyet Rhédey grófnő kúriájának nagy báltermében állítottak fel az Erdélyi Nemes Jádzó Társaság első előadásán. Ez a nap tekinthető a magyar színészet születési dátumának. A Kótsy Patkó János vezette társulat tagjaként az eseményen részt vett Jancsó Pál – akkori megnevezése szerint – aktor is. 
Jancsó Pál Gidófalván született 1761-ben lófőszékely családból, aminek okán egész életében használta a gidófalvi nemesi előnevet. Az ifjú Jancsó 14 éves korában a nagyenyedi református kollégiumba került, ahol szép tenor hangjával tűnt ki. Hat év múlva megválasztották az iskolai énekkar vezetőjének, és a református gyülekezet kántorának is jelölte. Ezután tiszttartóként dolgozott, de 1792-ben, egy volt iskolatársa meghívására Kolozsvárra ment, ahol megalakult a magyar színház. Ekkor még állandó helye nem volt, így vándorszínházként működött. Sokat utaztak, előadásaikat a tiszántúli területeken tartották, elsősorban Debrecenben és Nagyváradon. Jancsó Pál naptárában feljegyzéseket készített életükről, amely alapján Nagy Lázár megírta Az erdélyi magyar színészet hőskora című első színháztörténeti munkát. Feljegyzéseiből kiderül, a színtársulat 145 darabot tartott műsoron, és csak Debrecenben 1799-ben hét hónap alatt 105 előadást rendezett. Érdekes, hogy a zárkózott és különc Jancsó komikusként vívott ki magának ismertséget és tekintélyt. Amikor a fárasztó vándoréletbe beleunt, több alkalommal nem utazott el a társulattal. Ekkor mindig báró Wesselényi Miklós – aki a színészet nagy pártfogója és támogatója volt – bírta rá a folytatásra, nem utolsósorban fizetésemelés által. A színészet állapotáról 1814-ben így írt Wesselényi az anyjának: „A magyar theátrum meglehetősen áll, Kótsi, a leánya, Láng és Jantsó igen jól játszódnak, de Horváth, aki most őket dirigálja, fösvénykedik, az actorokat rosszul fizeti…”
A főúri mecénások támogatásával és a város hozzájárulásával végül kb. tíz év alatt felépült az állandó magyar színház, amelyben a színtársulat otthonra lelt a kolozsvári Belső-Farkas utcában, már Erdélyi Nemzeti Magyar Theátrum néven. Az 1821-ben átadott állandó színház indulásakor három színész kapott vezetői feladatot; Jancsó Pál lett a színház első főrendezője, Székely József a díszletekért és jelmezekért, míg Pergő Celesztin a könyvtárért, a szövegkönyvekért felelt. Jancsó Pál a főrendezői feladatai mellett a színészek magaviseletére is ügyelt, amelyet szigorúan láthatott el, mivel több színész is panaszt tett ellene. A Magyar Kurir 1822-ben öt számban cikksorozatot írt a színházról, amelyben megdicsérte Jancsót „a helyes beszédért és hozzáalkalmazott arcjátékért”. A színházhoz 1823-ban szerződött Déryné így írt naplójában Jancsó Pálról: „...Nem oly könnyű boldogulni a nagy hírű comicus Jantsó Pál úrral. Ő a vad különcök közé tartozott, akik senkit sem szenvedhetnek, hacsak nem az ő teremtményök, vagy régi közérdek nem köti őket valamely lényhez…” 
Negyvenhárom évi színészkedés után, 1836-ban Kolozsvárott lépett fel utoljára a Csörgő sapka című darabban, amelyben Mandolino, a halász szerepe színészi pályájának egyik páratlan alakítása volt. Tele megilletődéssel, hosszabb beszéddel akart elbúcsúzni a közönségtől, de meghatódottságában csak ennyit tudott mondani: „Jó éjszakát!”
További életét pedáns, zsörtölődő öregúrként élte le egy bérelt lakásban, tisztelői – különösképpen gróf Kemény Samu és báró Wesselényi Farkas – büszkeségének tiszteletben tartása mellett igyekeztek segíteni. 1845. december 2-án, nyolcvanhárom éves korában halt meg Kolozsvárott. Bútorait és könyveit a kolozsvári református egyházra hagyta. Életéről a kor híres irodalomtörténésze, Gyulai Pál emlékezett meg Vázlatok és képek című munkájában.
Jancsó Pál síremlékén a következő felirat található: Jeles színész nyugszik itt / Uttörő volt s élte / Tapsok közt folyt / s habár különcz / s kedélye mogorva volt / A színpadon / bohózatokat vitt / A bus magyart gyakran felderítette. / Csak egyszer / szomorította meg hazáját / midőn el hagyta / színpadi pályáját / a küzdelem teljes / életét bevégezte / Most e szerény kő / sírját had jelölje / emelte azt / Egy öreg tisztelője.
A síremlék már a XX. század harmadik évtizedében is romos állapotban volt, tisztelői aggódtak, hogy elkallódik. Később teljesen eltűnt, mígnem a Házsongárd Alapítvány lelkes munkatársai ráleltek a sérült emlékmű egyes részeire, amelyek alapján és a rendelkezésre álló fényképek segítségével Nagy Benjamin szobrász-restaurátor a hiányzó elemeket pótolva a Jancsó Alapítvány kezdeményezésére és megbízásából helyreállította a síremléket. A nemzeti kulturális örökséghez tartozó síremlék helyreállításához való támogatást köszönjük a Kulturális Államtitkárságnak, a Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárságnak, a Magyar Országgyűlés elnökének és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-nek.
Dr. Jancsó Antal,  
a Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi járhat a fejükben?... (Egy megfigyelt család, 26.)
A diktatúrák legfélelmetesebb ellensége a gondolkodó agy és a néma száj. Fokozottan érvényes ez a kommunistákra, mivel a beszélő szájak csak kedvükre valót mondanak. De mert ingatag az önbizalmuk, és mindenütt összeesküvést sejtő gyanakvásuk határtalan, számukra nincs őszinte párttag és a román néphez hű nemzetiségi, ezért napi feladatuk azokat a közösségeket megfigyelni, ahol ugyanazok az emberek többen és gyakrabban találkoznak.
Árpád öcsém kiterjedt levelezése és személyes kapcsolatai családunk más tagjaihoz hasonlítva jóval gyakoribbak voltak, a rokonokon kívül több férfival és nővel váltott levelet s találkozott erdélyi városokban és Magyarországon. A Securitate számára ez a életforma felettébb gyanúsnak tűnt. Különösen az egykori évfolyam- és osztálytársaival rendezett összejövetelek, leginkább Nagyváradon, ahol Szilágyi István (a közéletben ismert Szilágyi Zsolt édesapja) volt évfolyamtársa élt. Információkat gyűjtenek róla is. Megkeresésükre a nagyváradi szeku írásban közli, hogy Szilágyi István párttag nem szerepel a nyilvántartásukban... A dosszié egy másik dokumentuma szerint Kolozsváron egy informátort kellene ráállítani öcsémre, aki „a testvére nevében” (azaz az enyémben) megkeresné, s adatokat szerezne a fivérek közötti „egyes ellenséges tevékenységek terén” létező kapcsolatról, illetve, hogy Árpád öcsém milyen kapcsolatokat tart fenn külföldi személyekkel. Akik még emlékeznek ezekre a rettegésben és nélkülözésben töltött évekre, tudják, hogy minden társas alkalom egyben a hírszerzés lehetőségét is adta. Nem volt munkahely, rokoni összejövetel, kirándulás vagy érettségi találkozó, ahol ne lett volna egy megbízott ügynök. Ő aztán írásban vagy szóban jelentette a történteket a tartótisztjének. Az már csak az informátor jellemén múlott, hogy az „államellenes” kijelentéseket vagy politikai állásfoglalásokat híven továbbította-e, avagy eltitkolta, és semleges hangú beszámolót írt.
Árpád az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet vegyszer- és laboratóriumieszköz-raktárának volt a vezetője. A takarítónő volt az egyetlen alkalmazott rajta kívül. Hivatalból jött, hogy rávegyék jelentésadásra. De mert „veszélyes mérgek” is voltak a leltárában, az is felmerült a szeku embereiben, hogy ezek is lehetnek különböző „akciók” eszközei. Ezért – mint a mellékelt dokumentumban áll – sikerült megszerezniük a raktárkulcs lenyomatát, ami lehetővé teszi a titkos (ház)kutatást és „T eszközök”, azaz lehallgatókészülékek felszerelését. Ehhez elkészült a raktár helyszínrajza is, ahol a megfigyelt személynek (Árpád öcsém) „egy irodája van (íróasztallal, székekkel és több szekrénnyel)”.  Ami a találkozókat illeti, semmi érdemlegeset nem rögzítettek, és a nőismerőseivel kapcsolatos zsarolások sem vezettek megfélemlítésre, felesége, Ági férje melletti kiállása töretlen maradt.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az aradi vártemplom kálváriája
Átfogó monográfia a ma napig sem látott nyomdafestéket az aradi várról. Ez annál meglepőbb, mivel évek óta időszerű téma hadmentesítése, és „átigazolása” a civil szférába, azaz a város tulajdonába. Mindmáig azonban újabb és újabb akadályok merülnek fel, és így a várva várt esemény is szüntelenül elnapolt, mind távolabbi határidőkhöz kötődik.
A váron belüli, egykori ferences rendi templomról még kevesebb adat áll a rendelkezésünkre. (Ezek a Temesvári Püspökség, az aradi minorita egyház, a megyei múzeum és a levéltár, illetve Ion Dumbrăveanu kutató forrásanyagai. Részleges támpontot nyújt Swante Volkmann, a 18. századi bánsági építkezésekről írt, a Heidelbergi Egyetemen megvédett doktori disszertációja.)
Az „A” besorolású, azaz országos jelentőségű műemlék a késői barokk kor egyik ritka szakrális építménye a régióban.
A templom és a klastrom napjainkban már annyira romos, hogy a lehető leggyorsabban lépni kellene megmentése érdekében. Visszafordíthatatlan megkárosodása, történelmi jelentősége miatt is, pótolhatatlan veszteséget jelentene.
Egész röviden a történetéről.
A ferencesek Szent Józsefről elnevezett aradi vártemploma valamelyest „öregebb” az építményt övező erődítménynél. A hadsereg megbízásából és költségeiből 1775–1781 között épült. Az elkészülés évében, május 2-án szentelte fel Chrestovics Imre püspök.
Számos hasonlóság alapján jogos a feltételezés, hogy ugyanazok a kőművesek és ácsok építették, mint a máriaradnai kegytemplomot. Egy 1782-ben készült térkép csupán az erődítmény templomát („Kirche aus der Festung”) ábrázolja, még a vár nélkül, hiszen ennek az építése csak 1783-ban fejeződött be.
A templom külső méretei: 36x16x22 m. Az ikertornyokkal 35 m magas. (Pont ilyen magas volt az 1751-ben épített és 1902-ben lebontott főutcai minorita templom tornya!) Az 1782-ben festett és J. Cimbalinti névvel jegyzett főoltár mérete 11x8 m, de négy mellékoltár is díszítette a templomot.  
A ferences vártemplom és a vele egybeépült monostor lakóiról, életmódjukról nagyon kevés adatunk van. Tudjuk azt, hogy a monostor melletti veteményes gondozója 1807-ben Baron de Vauguey volt.
A kert részben a ferencesek, részben a várban állandó jelleggel állomásozó katonák ellátására szolgált. A forrásmunkákból kiderül az is, hogyan változott az évek során a kert (veteményes és 315 gyümölcsfa, illetve 4000 szőlőtőke!) gondozóinak névsora. Az viszont egyelőre rejtély, hogy a kertészek a bent lakó szerzetesek sorából kerültek-e ki, vagy külsősként végezték el a munkát. Pontos kimutatás készült egy korabeli térkép szélére írva arról, hogy a jogosultak milyen értékben részesültek a termésből.
Az Arad Megyei Múzeum dokumentumai között található egy olyan levél, amelyben Magyari Alajos szerzetes kimutatást közöl azokról a kegytárgyakról, amelyeket 1849 júliusában, az új várparancsnok, Damjanich János tábornok parancsára, a hadsereg céljaira „beszolgáltattak”.
A rendelkezésemre álló forrásanyag tanulmányozásakor meglepő volt, hogy nem tudtam meg semmi újat a várbeli ferencesek szerepéről a szabadságharc, a hónapokig tartó várostrom alatt, október 6-a környékén, holott az események történelmi és szépirodalmi megjelenítése rendkívül gazdag. Feltételezhetően – de ez pusztán csak spekuláció – e vérzivataros napokban üresen hagyták a monostort, és a városba menekültek. (Az említett időszakból csupán a monostorban tartózkodó egyetlen szerzetes – Eduard Marchot – nevét ismerjük.)
Ezzel magyarázható, hogy Howiger osztrák várparancsnok a városban letelepedett minorita egyház papjait kérte fel arra, hogy az elítélteket lelki gondozásban részesítsék, és a gyászos napon, 1849. október 6-án hajnalban kísérjék el őket utolsó útjukra. Említésre méltó, hogy a 18. században még parázs vita folyt arról, hogy a régi palánkvárban (a mai Teba gyár környéke) szolgáló ferences templom szerzeteseinek meddig terjed ki a hatásköre. Csak az óvárra vagy azon kívül, a városban élő hívőkre is?
A disputa rendezésére bizottság alakult, és felosztották maguk közt a „hatásköröket.” A városban élő római katolikusok lelki gondozásáról a minoriták gondoskodtak.
A vita forrása a régi megerősített palánkvár és temploma lebontásakor végleg megszűnt.
A Világos utáni események, a halálos ítéletek, a várba bebörtönzött sok száz fogoly sorsát megírták a történészek, ismert az irodalomból is.
Annyit azonban tudunk, hogy 1854-ben, a Kossuth-bankók (dollárok) terjesztése miatt letartóztatott minorita szerzetesekkel való szolidaritás jeléül a ferencesek kitűzték a gyászlobogót a vártemplomra. Három minorita a fogságban életét vesztette, hármat 14–18 évi rabságra ítéltek. (A szabadságharc alatt egyébként 11 óaradi minorita szerzetes vállalt fegyveres szolgálatot a nemzetőrségben.)
A ferencesek temploma és a monostor eredeti rendeltetése még a kiegyezés előtti évtizedben eldőlt. 1862-ben az épületegyüttest elhagyta az utolsó négy szerzetes is. De akkoriban már ők is a városban laktak.
Az elhagyott templomot és monostort 15 ezer forintért eladták, és a továbbiakban katonakórházként használták.
A kiegyezés után a várban 1918-ig a magyar hadsereg 33. gyalogezredének néhány alakulata állomásozott. A katonakórház is őket szolgálta.
Az első világháború idején a várban szerbiai és bosnyák internáltak ezreit higiéniai szempontból roppant mostoha körülmények között tartották fogságban. Közülük nagyon sokan a járványos betegségek áldozatai lettek. Ekkoriban a katonakórház már szűkösnek bizonyult a betegek kezelésére.
A háború utolsó időszakában a román hadsereg 93-as gyalogezrede, majd néhány hónapig a „rendfenntartó” céllal az antant által Aradra küldött francia gyarmati légió állomásozott a várban, és „használta” a ferencesek elhagyott templomát és a monostort. Ezt követően a román hadsereg 6-os Hegyivadász Regimentjének székhelye volt a vár.
A ferences vártemplom és a melléképületek sorsát nem is annyira katonakórházzá alakítása, hanem maga a román hadsereg és az ortodox egyház pecsételte meg 1921-ben. Ekkor döntötték el, hogy a ferences templomot átalakítják román ortodox (!) katonai templommá. Az erdélyi templomfestésben jártas Dimitrie Cabadief és egy Busuioc nevezetű belső szobrász segítségével pár év alatt ez meg is történt. Néhány értékes szentképet azonban a helyén hagytak.
A Szent Antalról elnevezett (átkeresztelt?) katonai ortodox templomot 1928. december 6-án szentelték fel.
Az épületegyüttes újabb nagy hanyatlása a világháború után, a szovjet megszállás idején következett be. Ekkorra már teljesen elvesztette kultikus jellegét. Felhasználási skálája egyenesen megdöbbentő: hol hálóhelye a seregnek, hol mosdó, hol katonai sofőriskola, végezetül pedig raktár. Ablakait bedeszkázták, orgonájának nyoma veszett.
Harmadik kálváriája 1989 után kezdődött és napjainkig tart. Azóta ismét a román hadsereg birtokolja. A várudvaron rendezett három szabadtéri előadás, illetve a templom és épületegyüttese állapotát bemutató kiállítás, no meg az évente egyszeri „látogatási nap” idején az aradiak is láthatták (kívülről) a barokk építészet e végletekig lepusztult emlékét.
Láthatták és elgondolkozhattak azon, hogy vajon nekünk miért nem sikerült az, amiről Gyulafehérváron, Nagyváradon már rég múlt időben beszélnek.
Az egykori várbeli ferences templom sorsa, megmaradása attól függ, mikor jön el a „nagy nap”, mikor veheti birtokába Arad városa a térség legnagyobb várát, s benne a történelmileg és építészetileg rendkívül értékes templomot és monostort.
Ha nem lesz már túl késő…
Puskel Péter Nyugati Jelen (Arad)

Védhatalmi státus és autonómia
Budapesti ülésén újraválasztotta elnöki tisztségébe Tőkés Lászlót a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács. A 12 éve megalakult szervezetről és az immár 26 éve életben tartott nemzeti önrendelkezés alternatívájáról Tőkés Lászlóval beszélgettünk.
– A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács újraválasztott elnökeként hogyan értékeli a KMAT eddigi tevékenységét? A szervezet 12 évvel ezelőtti megalakulásával sikerült-e áttörést hozni az autonómiaküzdelembe?
– A történet igazából az 1998 szeptemberében megtartott alsócsernátoni autonómiafórummal kezdődött, válaszul arra, hogy az RMDSZ látványosan elhajolt a programjában szereplő autonómiapolitikától, hallgatólagosan jegelte az ügyet, és a nemzeti önrendelkezés politikáját felváltotta a kormánypolitika. Mi kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy ne engedjük szőnyeg alá seperni, és valamiképpen éltessük a nemzeti önrendelkezés alternatíváját. Az Alsócsernátonban elkezdődött fórumsorozat más helyszíneken folytatódott, és ennek jegyében született meg 2004-ben Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács. Ekkor már nemcsak a gyászos emlékű RMDSZ-kongresszust kellett ellensúlyozni, hanem a magyarországi kommunista visszarendeződést is. A Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) gyakorlatilag megszűnt, de még nem jött létre a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF), ezért úgy gondoltuk, hogy a MÁÉRT és a magyar autonómiatörekvések vonalát folytatnunk kell. Noha a kezdeményezés jól indult, rendre elfogyott körülöttünk a levegő, a Medgyesi–Gyurcsány-korszak kihúzta a lábunk alól a talajt, így csak nagyon vegyes teljesítményt nyújthattunk. Az autonómiaküzdelem folyamatára nemcsak az RMDSZ, hanem az akkori magyar kormányzat is negatívan hatott.
– Furcsa helyzet állt elő azzal, hogy a Kárpát-medencei magyar közképviseleti szervezetek közül gyakorlatilag az RMDSZ nem aktív tagja az autonómiatanácsnak. Ennyire nem lehetett közös nevezőre jutni?
– Az RMDSZ viszonyulása az autonómiatanácshoz egyféle barométer szerepét tölti be. Vezetői ma tagadják, de a szövetség valamikor tagja volt KMAT-nak. Később ezt úgy magyarázták, hogy csak megfigyelőként vesznek részt a munkánkban, de ma már ezt a státust sem tartják fenn, meghívásainkra nem válaszolnak.
– Egyféle műhelymunkát végeznek az önrendelkezés témakörében. Mennyire működnek együtt más szervezetekkel?
– A Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-korszak lezárultával újult erővel próbáltunk életet lehelni az elalélt autonómiatanácsba, közben azonban visszatért a MÁÉRT és tovább működött a KMKF is, így bizonyos fokig több szervezet is foglalkozik ugyanazokkal a témákkal. A három szervezet között nehéz megtalálni azt a pászmát, amely a mi profilunknak a legmegfelelőbb. Úgy érzem, hosszas útkeresés után idén új lendületet nyert a tanács működése. A 2014-ben elgondolt állapotmegfigyelés – divatos szóval a monitoring – lett a sajátságos pászmánk. Az önrendelkezés ügyét leghatékonyabban egy olyan állapotmegfigyelés révén támaszthatjuk alá, amely egyértelművé teszi, hogy a magyar közösségek számára nincs alternatíva.
– Az autonómiatanács idén felmérte a Kárpát-medencei magyar közösségek helyzetét. A nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy a magyar nemzeti közösségek mindenhol diszkriminált helyzetben vannak. Hogyan tudna a magyarság ebből az ördögi körből kitörni?
– Ahogyan azt a tusnádfürdői táborban korábban megfogalmaztam, és erre idén ráerősítettem, a mindenkori magyar kormány és állam védhatalmi szerepének az érvényesülésére van szükségünk. Könnyű belátni, hogy anyaországi és nemzetközi támogatás nélkül nem vagyunk képesek hatékony munkát végezni. Mi a kezdetektől a Fidesz szövetségesei voltunk. Az autonómiatanács megalakulása óta többször is megtisztelt jelenlétével Orbán Viktor, máskor a KDNP elnöke, Semjén Zsolt vett részt a munkánkban. 2010 óta mindvégig tartottuk a kapcsolatot a nemzetpolitikai államtitkársággal. Az eltelt hat évben ez az együttműködés mégis hullámzó lett. Azt gondolom, hogy mi mindvégig jó szolgálatot tettünk a magyar nemzetpolitikának azzal, hogy ébren tartottuk az autonómiát. Idén ez az együttműködés látványosan javult azzal, hogy Orbán Viktor miniszterelnök megbízottjaként Szili Katalin személyében külön kormányzati tárca foglalkozik a Kárpát-medencei magyarság autonómiájának kérdésével, tehát jelentősen nőtt munkánk kormányzati támogatottsága. A teljes felmérő és szakmai munkába besegít a Kántor Zoltán vezette Nemzetpolitikai Kutatóintézet, illetve Csóti György révén a Kisebbségi Jogvédő Intézet is. Most készülünk intézményesíteni a monitoringrendszerünket, amit az Európai Parlamentből jövet egy rendkívüli fontos fejleménynek tartok. Csak azzal lehet meggyőzni bárkit, ha a tények nyelvén ismertetjük a Kárpát-medencei magyarság valós helyzetét. Ehhez kapcsolódik egy reprezentatív Kárpát-medecei autonómiakonferencia megrendezése is.
– Említette a mindenkori magyar kormány szerepét. A húsz évvel ezelőtt, 1996-ban megkötött román–magyar alapszerződés milyen mértékben vetette vissza az autonómia ügyét?
– A Horn Gyula miniszterelnöksége idején megkötött román–magyar alapszerződés számunkra felért Kádár János gesztusával, amikor a forradalom leverése után, 1958-ban Magyarország kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román hatalom kénye-kedvének. Ezt még a nemzetinek tartott Tabajdi Csaba államtitkár is átérezte, amikor a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) akkori elnökeként fogadott Budapesten. Együtt mentünk át Horn Gyulához. Tisztában voltak vele, hogy mit követtek el: éppen csak hogy meg nem követtek, bocsánatot nem kértek. Tulajdonképpen azért hívattak, hogy egy olyan alapszerződést nyomjanak le a torkunkon, amiről kidolgozása és aláírása előtt nem konzultáltak velünk, tehát kész helyzetet teremtettek. Az akkor már gyengülő pozícióm viszonylatában a Markó Béla vezette RMDSZ – hogy finoman fogalmazzak – beletörődött a helyzetbe.
– Van-e esély arra, hogy az ön által szorgalmazott védhatalmi státus Magyarország és a környező országokban élő magyar közösségek viszonylatában működőképessé váljék?
– A mindenkori magyar kormánynak kötelessége egy támogatási minimumot biztosítania a határon túli magyar közösségek számára. A védhatalmi státus egy történelmi-politikai analógiára alapozott, kimerevített példa, az anyaországi támogatás eszményi változata. Magyarország viszonylatában ez nagy valószínűséggel hosszú ideig még nem valósulhat meg. Ma más viszonyok vannak, mint a háború utáni években Ausztria és Olaszország között. Antall József valamikor leütötte az alaphangot a 15 millió magyarral kapcsolatban, de ennek az erkölcsi töltete a Horn-kormány idején elfogyott. A határok fölötti nemzetegyesítési politikája révén a Fidesz ezt visszahozta a státustörvénnyel, majd az újabb szocialista kormányváltás után a történet ismét takaréklángon égett. Új korszakot jelenthetne ebben az ügyben az immár harmadik Orbán-kormány, de látni kell, hogy olyan nemzetközi események írják felül a magyar–szlovák vagy magyar–román kapcsolatokat, amelyben Magyarországnak ma nincs lehetősége arra, hogy olyan politikát folytasson a környező országok magyar közösségei irányában, mint ahogyan tette azt például Nyugat-Németország Kelet-Németországgal. A szlovák példán látjuk, hogy ma már az autonómia és a kettős állampolgárság ügye sem botránykő.
– Az erdélyi közbeszédben időnként szóba kerül a nemzetközi nyomás lehetősége. Az Európai Parlament képviselőjeként milyen esélyt lát erre?
– Nem használjuk ki a lehetőségeinket. Ha azt veszem figyelembe, hogy az Európa Tanácsban a Kalmár- és a Gros-jelentés kapcsán születtek eredmények, akkor van keresnivalónk az európai intézményekben nemzeti közösségeink jogvédelme terén. Az Európai Néppárt a legutóbbi programjában felvette a hagyományos kisebbségek ügyét. Inkább az a baj, hogy nagyon gyámoltalanok és szkeptikusok vagyunk. Eleve lemondunk ezekről az ügyekről, nem akarjuk zavarni az összhangot a kisebbségi kérdéssel. Túl óvatosak vagyunk: betuszkoljuk magunkat a korrekt politikai beszéd és a politikailag korrekt Európai Parlament korlátai közé. Az egyéni emberi jogok szűk mezsgyéjén igyekszünk megpróbálni a lehetetlent. Ezért is tartom nagy eredménynek, hogy idén egyáltalán egy konferenciát szentelhettünk az autonómia kérdésének az Európai Parlamentben.
– Az Európai Unió polgárainak mintegy tíz százaléka, azaz ötvenmillió ember tartozik az őshonos nemzeti kisebbségekhez. Hogyan történhet meg az, hogy az unió mégsem hajlandó tudomást venni ekkora tömegekről?
– Ennek az álláspontnak a fő oka abban keresendő, hogy az Európai Unió kettős mércével méri a lakosság tíz százalékát kitevő őshonos nemzeti közösségeket és az összlakosság mintegy 5 százalékát jelentő bevándorlókat. A mi ügyünk intézését a tagországok hatáskörébe utalja, miközben ezzel éles ellentétben az unió tagországainak a szuverenitását is képes megcsorbítani annak érdekében, hogy a migráns kisebbség helyzetéről és jövőjéről gondoskodjon. Ebből csak úgy lehetne jól kijönni, ha Orbán Viktor szavaival élve, a segítséget helybe visszük, és nem a bajt hozzuk be a nagyobb közösségbe. Vagyis az őshonos kisebbségek helyzetét otthon kell megoldani, és nem Európába exportálni a bajokat. Ezt kell megértetnünk az Európai Unióval.
– De hogyan lehet megoldani ezt a gondot egy olyan Romániában, amelyiknek egyetlen kormánya sem akar a közösségi jogokról hallani?
– Azt gondolom, hogy ezt meg sem próbáltuk. Kormányra kerülésünk pillanatában, 1996-ban az ennek ágyát megvető neptuni paktum nyomán a román hatalom egy piros és egy zöld lámpát állított fel nekünk. Az utasítás egyértelmű volt: mi csak a zöld lámpa által jelzett úton haladhatunk. Azon az úton, amit a román nacionál-kommunista parancsuralmi rendszer eszköztára alapján dolgoztak ki nekünk. Azóta is ez folytatódik. Ennél még a provokáció is jobb: példa rá a székely zászló esete Klemm amerikai nagykövettel. A baj az, hogy mára egy olyan kontraszelektált politikai osztály alakult ki, amelyik ezt az utat gond nélkül elfogadta, és természetesnek tartja. Legmarkánsabban Victor Ponta volt kormányfő fejtette ki ezzel kapcsolatos véleményét: a román–magyar együttműködésben csak az RMDSZ jöhet számításba. Bukarest a kisebbségi közösségeknek járó pénzösszegekkel tartja őket pórázon, és engedélyezi számukra a mozgásteret. A román hatalom szerint aki nem ezen az úton jár, az szélsőséges, nacionalista, politikailag inkorrekt, szeparatista, autonomista... De hát így tekint ránk az RMDSZ is.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kvótanépszavazás: mérleget vont az EMNT
Erdélyből összesen több mint 55 ezer érvényes levélszavazatt küldtek be az október 2-ai kvótanépszavazásra regisztrált magyar állampolgárok, ezeknek mintegy kétharmadát az Erdélyi Nemzeti Tanács gyűjtötte be és adta le a csíkszeredai és kolozsvári főkonzulátuson – közölte Tiboldi László, az EMNT alelnöke csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatóján. 
Mint részletezte, szám szerint 38 566 levélszavazatot gyűjtött össze az EMNT. Hozzáfűzte: a Nemzeti Választási Iroda által közzétett adatok szerint a világ minden tájáról összesen mintegy 154 ezer levélszavazat érkezett be, a Romániában leadott érvényes szavazatok száma pedig meghaladja az 55 ezret.
Péter Kata, a kvótanépszavazás partiumi és közép-erdélyi lebonyolításáért felelős EMNT-megbízott arról számolt be, hogy a két régióból származó 11 618 levélszavazatot összesen 115 településről gyűjtötték be, míg a Székelyföldön 166 településről vették át a szavazatokat az EMNT és a Néppárt munkatársai és önkéntesei. A demokrácia-központok összesítése szerint Székelyföldön 26 948, Közép-Erdélyben 3 161, a Partiumban 8 457 levélszavazatot gyűjtöttek be. A legtöbb voksot Székelyudvarhelyen adták le (8 552), majd Marosvásárhely (7 517), Sepsiszentgyörgy (4 884), Nagyvárad (4 182) és Szatmárnémeti (2 367) következett.
Tiboldi László elmondta: a határon túli szavazatok mintegy 15 százaléka bizonyult érvénytelennek, de a Magyarországon tudatosan érvénytelenül voksolókkal ellentétben ez az azonosító nyilatkozatok kitöltésekor elkövetett formai hibáknak tudható be. Hozzátette: a korábbi levélszavazás tapasztalatai szerint a legtöbb hiba a szavazó anyja nevének a beírásánál történik. A magyar okmányok ugyanis az anya leánykori nevét kérik, a román közigazgatás viszont a gyerek születésekor bejegyzett nevet tartja számon. Hozzáfűzte: javasolni fogják az NVI-nek, hogy egyszerűsítsék le a külhoni magyarok azonosításához szükséges formanyomtatványt. Példaként a Moldovai Köztársaság-beli román kettős állampolgárokat említette, akiktől lényegesen kevesebb adatott kér a román állam az azonosításukhoz.
Tiboldi László emlékeztetett: az EMNT által működtetett irodahálózat az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) önkénteseivel közösen nyújtott segítséget az erdélyi magyaroknak a népszavazáson való részvételhez. Egyrészt abban segítettek, hogy a szavazók helyesen töltsék ki a levélszavazatot érvényesítő nyilatkozatot, másrészt pedig összegyűjtötték, és elvitték Magyarország kolozsvári és csíkszeredai főkonzulátusára a levélszavazatokat. Újságírói kérdésre ugyanakkor úgy nyilatkozott: a többi civil szervezet munkája kívánnivalót hagyott maga után, ezek ugyanis csak a kommunikációs kampányból vették ki a részüket.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 

Tőkés összefoglalta a Csűrynek tulajdonított jelentéseket
Brosúrát jelentetett meg Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke azokból a jelentésekből, amelyeket állítása szerint Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) újabb mandátumra pályázó püspöke adott egykor a kommunista politikai rendőrségnek.
A nyomtatványt Tőkés László pénteki, nagyváradi sajtótájékoztatóján mutatta be az újságíróknak. Az immár fénymásolatban is tartalmazza azokat a besúgói jelentéseket, amelyek az EP-képviselő szerint „egyértelműen bizonyítják Csűry István, alias Kiss, alias Roșescu, alias Chiș Geza kollaboránsi múltját". A Kiss, Roșescu, illetve Chiș Geza fedőnéven adott jelentéseket lelkészek megfigyelési dossziéiban találta Molnár János szegedi egyháztörténész, aki ezek szerzőjeként Csűry István egykori szalárdi lelkészt azonosította. A jelentések többnyire partiumi református lelkészekről tartalmaznak terhelő információkat.
A közzétett dokumentumok némelyikét kézzel írták. Tőkés László az MTI kérdésére kijelentette: grafológiai vizsgálattal lehet egyértelműen bizonyítani, hogy a jelentéseket Csűry István írta. A brosúra Csűry István 2009-es püspökké választása előtt adott nyilatkozatát is tartalmazza, amelyikben a lelkész kijelentette, hogy nem volt a román titkosszolgálat munkatársa, és amennyiben bármikor kiderülne, hogy nyilatkozata nem fedi a valóságot, „azonnal és készséggel lemond" a jelöltségről vagy az elnyert tisztségről.
Tőkés László a sajtótájékoztatón elmondta: a nyomtatványt az egyházkerület lelkészeinek és világi vezetőinek, valamint több közéleti szereplőnek is eljuttatta. Hozzátette: szükségét látja a közélet megtisztulásának, és szerinte az egyházat a rovott múltú vezetőktől, az RMDSZ pedig a korrupt politikusoktól kell megtisztítani. Arra kérte az RMDSZ vezetőségét, hogy változtassa meg a Bihar megyei képviselő- és szenátorjelöltek listáját, amelyen általa korruptnak vélt politikusok szerepelnek befutó helyeken. Példaként említette, hogy a Fazakas László lelkészt – aki korábban szintén a királyhágómelléki püspöki székre pályázott, és rövid ideig az RMDSZ parlamenti képviselője is volt – lemondatta az RMDSZ, amikor fény derült az ügynökmúltjára, és a lelkész a püspökjelöltségtől is elállt.
Tőkés László már korábban és több rendben is közölt Csűry István állítólagos ügynökmúltjára utaló feljegyzéseket. A Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) 2009-ben olyan iratot állított ki az akkori püspökjelöltről, amely szerint nincs arra vonatkozó adat, hogy Csűry a Szekuritáte ügynöke vagy besúgója lett volna. A KREK püspöke idén júniusban a Krónikának nyilatkozva visszautasította a vádakat, leszögezve: nem volt besúgó. Csűry mellett kiállt az egyházkerület Esperesi Kollégiuma, továbbá az RMDSZ Bihar, Szatmár és Szilágy megyei szervezete is. A nagyváradi székhelyű egyházkerület október 21-én tartja tisztújító közgyűlését, a püspöki tisztségre Csűry István az egyedüli jelölt. kronika.ro

Erdélyi–felvidéki „csúcstalálkozó” volt Nagyváradon
Kettős, kulturális és politikai rendezvény helyszíne volt október 8-án a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1937-ben átadott, 2001-ben felújított nagyváradi palotája, amely jelenleg a Sulyok István Egyházi, Oktatási és Művelődési Központnak, illetve a Partiumi Keresztény Egyetemnek is helyet ad.
A református püspöki palotaként is emlegetett belvárosi épület aulájában előbb Felvidéki polifónia címmel kortárs szlovákiai magyar képzőművészek kiállítását nyitották meg, ezt követően Tőkés László és Csáky Pál európai parlamenti képviselők tartottak közéleti fórumot a Bartók-teremben. 
A tárlatnyitóra érkezetteket Sz. Horváth István, a társszervező Partiumi Magyar Művelődési Céh köszöntötte, majd átadta a szót a szlovákiai magyar nemzeti közösség egyik legismertebb vezetőjének, Csáky Pálnak, aki rövid beszédében fontosnak tartotta kiemelni, hogy a Partiumba elhozott kiállítás megjárta Brüsszelt is, mégpedig azelőtt, hogy Szlovákia átvette volna az Európai Uniós soros elnökségét az év második felére. Ezzel is fel szerették volna hívni Európa figyelmét arra – mondotta a Magyar Közösség Pártjának EP-képviselője –, hogy a Trianonban idegen uralom alá került felvidéki magyarság teljes és pezsgő szellemi életet élve küzd a megmaradásért, valamint hogy államalkotó tényező az EU-tag Szlovákiában. 
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke házigazdaként üdvözölte a közéleti személyiségekből, művészekből, közírókból álló felvidéki küldöttséget, kitérve vázlatosan az erdélyi és felvidéki magyarság közötti történelmi kapcsolatokra és párhuzamokra, méltatva a gyümölcsöket termett egyházi, kulturális és felsőoktatási együttműködést. Miglinczi Éva művészeti író, a kiállítás kurátora személyes hangvételű bevezető után szakmai ismérvek mentén ismertette a 28 alkotóművész munkáiból összeállított tárlatanyagot, majd Kopócs Tibor, a Magyar Alkotóművészek Szlovákiai Egyesületének elnöke mutatta be röviden az alkotói közösséget és köszönte meg a meghívást e történelmi, szakrális térbe, Szent László király városába. Thurzó Sándor József brácsaművész az alkalomhoz illően felvidéki komponista, Lavotta János (1764–1820) műveiből adott elő kettőt az ünnepélyes tárlatnyitón.
Ezt követően a két európai parlamenti képviselő Ügyünk Európában címet kapott fórumára került sor, amelynek moderátora, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke aktuálpolitikai felvetésekre kért reagálásokat Csáky Páltól és Tőkés Lászlótól. A felvidéki EP-képviselő többrendbeli válaszaiból az a konklúzió volt leszűrhető, hogy mind ő maga, mind az egész szlovákiai magyarság többet várt a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltozástól éppúgy, mint az ország NATO- és EU-csatlakozásától. Sőt, többet vártak a többségi nemzettől is, amellyel együtt élni kénytelenek, de önmaguktól is. „Féloldalasra sikerült minden” – mondotta vallomásszerűn a felvidéki politikus, aki ennek okát és magyarázatát több általa írt könyvben is igyekezett felfedni és megadni. 
Tőkés László a maga során egyetértett képviselőtársa megállapításaival, az erdélyi magyarságra nézve is érvényesnek tartva azokat, bár a romániai helyzet e tekintetben is rosszabb. S noha az elszakadt nemzetrészek közötti szolidaritás példás, és az anyaországgal való kapcsolataik is szép fejlődésen mentek át, a nemzetegyesítés politikája pedig áldott gyümölcsöket termett, mégis: elfáradás mutatkozik az autonómiaküzdelemben, politikailag töredezik a magyarság, elhagyja szülőföldjét a könnyedebb boldogulás reményével – mutatott rá erdélyi képviselőnk, amit a felvidéki vendég azzal toldott meg, hogy a Magyarország határain túl élő magyarok közösségi tudatát változatos terhek erodálják: az asszimilációs nyomástól a demográfiai negatívumokon át a mentális tévelygésekig. És akkor most nyakunkon a migránsválság, a globalizáció legújabb kori vadhajtása – utaltak rá mindketten, elismerve: a magyar politikai képviseletnek szinte semmit sem sikerült elérnie az európai porondon, ami az őshonos nemzeti kisebbségek jogait, törekvéseit, igényeit jelenti, még a régebbi idők súlyos sérelmeit sem rendezték a hatalmasok – lásd a Benes-dekrétumokat vagy az elbitorolt vagyonokat. Jelenleg a petíciók és perek rögös és végeláthatatlan útját járják a közösségi képviselők, szószólók, küldöttek – de feladni sosem szabad „ügyünket Európában”. 
E konklúzió mentén hangzott még el, hogy az erdélyi és felvidéki magyar felsőoktatásért folytatott harc közötti hasonlóságok és különbözőségek tanulságosak, ugyanakkor a magyar nemzetpolitikát úgy kellene alakítani oktatási téren is, hogy a támogatások és könnyítések, csereprogramok és kapunyitások a fiatalok szülőföldön-maradását szolgálják, hiszen minden határon túli magyar intézménynek megtartó hatást kell kifejtenie. itthon.ma

Aki már a Sapientia indulásánál ott volt – interjú Dávid László rektorral
Szinte napra pontosan 10 éve választotta rektorrá a Sapientia Alapítvány Kuratóriuma Dávid Lászlót. A négy helyszínen is működő felsőoktatási intézmény vezetőjével készített interjúnk során kiderült, milyen nehézségekkel küszködött a kezdetekkor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, és milyen fejlődéseken ment keresztül az elmúlt években. Az intézményvezető  jövőbeli terveiről is szót ejtett.
– Kinevezésekor két fő célt fogalmazott meg, ezek közül az egyik az intézményi akkreditáció megszerzése volt, amit időközben sikerült is elérni. Gondoljon vissza erre a folyamatra, milyen nehézségekbe ütköztek romániai magyar magánegyetemként, ismerték-e egyáltalán a Sapientiát?
– Nem azt mondom, hogy példa nélküli, mert számos más magánegyetem is elérte ezt rajtunk kívül, de példa nélküli az, hogy egy ekkora egyetem, amelyben az oktatás több mint fele műszaki szakokon történik, megszerezte az egyetemi akkreditációt. Ezen szakok akkreditációja különleges, mert meg kell nézni, hogy hány magánegyetem mert vállalni műszaki oktatást: olyan infrastruktúra és olyan egzakt feltételek kellenek, amelyeket azért nem vállalnak be, mert nem jó üzlet. Ezért is örülök, mert nemcsak létrehoztuk az infrastruktúrát, hanem egy nagyon jó minőségű oktatást valósítottunk meg műszaki területen és máshol is. A Sapientiáról többet-kevesebbet mindenki tudott már az elején, mivel mi tudatosan építettünk kapcsolatokat állami nagy egyetemekkel. Az akkreditáció előtt a hallgatóinknak állami egyetemeken kellett államvizsgázniuk, ezért az volt a feltételünk, hogy elismert egyetemekre vigyük őket, például Bukarestbe, Brassóba és Kolozsvárra. Olyan helyekre mentünk, ahol megismerve azt, hogy hogyan tanít a Sapientia, tisztán láthatták, hogy ahogy és amit tanít az egyetem, az minőségi.
– Mi volt az akkreditáció terén az első lépés?
– Először elnyertük a szakok akkreditációját, ezt követően pedig 2010-ben az ARACIS (Román Felsőfokú Oktatás Minőségét Biztosító Ügynökség) megszavazta az egyetem intézményi akkreditációját, amit csak 2012 derekán szavazott meg a parlament, és iktatta be a Sapientia egyetemet mint akkreditált felsőoktatási intézményt. Az már csak hab a tortán, hogy kiépítettük a mesterképzőket is, az intézményi akkreditációt követően megszereztük 11 mesterképző szak akkreditációját, jelenleg 31 alapképzési és 11 mesterszakkal működik az egyetem. Az idén immár lejárt a 2010-től számított 5 év, ezért újra felmérték az egyetemünket, és megkaptuk az intézményi akkreditációt. Nagyon sok szakunk kiváló minősítéssel ment keresztül a folyamaton, és sok rangos egyetem olyan partnerként fogadja el a Sapientiát, amely felbátorít arra, hogy azt mondjam, jó úton haladunk.
– Az akkreditáció megszerzése mellett a másik fő célkitűzése az egyetem anyagi helyzetének stabilizálása volt. A Sapientia megalakulásakor a magyar állam vállalta a teljes körű finanszírozást, ez azóta is így van, vagy időközben más forrásokra is szükség lett?
– Annak idején, a megválasztásom pillanatában az egyetem finanszírozása enyhén szólva is kétséges volt. A köztudatban az van, hogy 2 milliárd forintot fordít évente a magyar állam az egyetem finanszírozására. Ezt hadd tisztázzuk le: ez az összeg a kezdetek kezdetén sem volt ennyi, hanem durván 1,7-1,8 milliárd forint, ez pedig nem csak a Sapientiára vonatkozott, hanem a Nagyváradon működő Partiumi Keresztény Egyetemre is. Volt olyan időszak, amikor az egyetem támogatása 1 milliárd forint alatti volt, és 20-25 százalék önrészt kértek. Az utóbbi években a támogatás minden esetben valahol 80-90 százalék között van, és az önrész a fennmaradó rész. Időközben számos pluszfeladatot vállaltunk erre a költségvetésre, nyelvi központokat és tanárképzőt indítottunk, mert hiánycikknek számítottak a térségben a magyar anyanyelvű tanárok. Ezt mind úgy vállaltuk, hogy erre külön finanszírozást nem kértünk. Azt még kiemelném, hogy a kezdetek nehézségeit magunk mögött hagyva azzal találtuk szemben magunkat, hogy maga a finanszírozó olyan feltételeket szabott, hogy mennyi önrészt kell behoznia az egyetemnek. A gond nem az volt, hogy ezt előteremtsük, hanem az, hogy az önrészt leszámolták a működési költségből. Ők úgy számították, hogy az önrész a működési költségre vonatkozik, és azt mindenki tudja, hogy ha megpályázunk egy kutatási tervet, akkor azt a kutatást el kell végezni, annak költségei vannak, és az oktatásra nem lehet kutatási pályázatból pénzt átfordítani. Pedig ők úgy számolták, hogy az oktatásból forgassuk be azokat a pénzeket, pontosabban a tanári fizetéseket. Ezt utólag sikerült helyrehozni, ma úgy látom, hogy egy kiszámítható pályán van az egyetem, és olyan fejlesztéseket tudhatunk magunk mögött, amelyek teljes egészében megalapozzák a jó működést. Kolozsváron befejeztük a kar új épületét, Csíkszeredában részlegesen elvégeztük az egyetemi épület külső felújítását. Egy vagyont költöttünk a fűtésre, és megoldottuk a szigeteléseket.  Marosvásárhelyen pedig felépítettünk egy diákkollégiumot, egy részét átadtuk, a másik felének építése még zajlik. Ugyanakkor folyamatban van egy innovációs kutatási ház felépítése, amely megteremti a kapcsolatot az egyetem és a régió ipara között. Többször elmondtam már, hogy akkor leszek elégedett, ha az egyetem választ tud adni azokra a kihívásokra, amelyek ma Székelyföldön vannak, és egy olyan lehetőséget ad a fiataloknak, hogy itthon tudják megteremteni a jövőjüket.
– Mint ismeretes, hamarosan lejár a mandátuma. Milyen formában hagyja az egyetemet, és mit gondol, melyek a következő 10 év nagy kihívásai?
– Egy teljesen tiszta, átlátható működésű egyetemet tudok felmutatni, ennek értelmében a mandátumom végén nagyon könnyen meg lehet fogalmazni a következő célokat is. Nem azzal kell majd bajlódni, hogy egyes hibákat hogyan lehet kijavítani, hanem azon kell gondolkodni, hogy merre fejlődjünk tovább. Az egyértelmű, hogy jelenleg az egyik legnagyobb cél a doktori iskola kiépítése, erre vonatkozóan már megtettük az első lépéseket, és a megfelelő feltételek meg vannak teremtve. A jövő további kihívásait az elkezdett finanszírozások befejezése és az oktatás gyakorlati részének hangsúlyozása jelenti. Nagy eredménynek tekintem továbbá a Sapientia egyetem negyedik helyszínének elindítását is. Agrármérnöki képzést ez idáig magyar nyelven senkinek sem sikerült indítania, pedig voltak próbálkozások. Mi kiépítettünk egy olyan feltételrendszert, és egy olyan tanári kart rendeltünk mellé, amivel megszereztük a működési engedélyt, és immár másodéveseink tanulnak Sepsiszentgyörgyön. Amikor átvettem a Sapientiát, még azok a kérdések is felmerültek, hogy mennyire lesz egységes az egyetem, mennyire fogadja el egyik helyszín a másikat, és egyik legnagyobb eredményemnek azt tartom, hogy a Sapientia egységesen gondolkodott, egységesen tudtunk stratégiát kidolgozni, és a döntéseinket, bár roppant nagy erőfeszítéssel, de nem a többség hozta meg, hanem mindig konszenzusra jutottunk.
– Hogyan emlékszik vissza az elmúlt tíz évre? Mekkora kihívást jelentett a különböző helyszínek összetartása?
– Az életem nagy kihívása és nagy feladata volt, úgy érzem, hogy valahogy mindannyian készülünk egy ilyen feladatra, és bár nem tudatosan, de erre a feladatra én is készültem azzal, hogy viszonylag fiatalon egyetemi pályát választottam, és ott voltam a kezdeteknél. Nemcsak az egyetem rektoraként, hanem a Sapientia indításánál is jelen voltam, ugyanis hozzám fűződik a marosvásárhelyi villamosmérnöki szakok indítása. Nagy kihívást fog jelenteni a jövőre nézve az, hogy azok az oktatók, akikkel elindítottuk az egyetemet, koruknál fogva elérték a nyugdíjas korhatárt, így egyértelműen fiatalítani kell. Ez a folyamat elindult, saját magunknak kell kinevelnünk a jövő oktatóit, hosszú távon a fiataljaink egyetemi körben tartása egy nagyon fontos dolog lesz. Úgy érzem, hogy olyan eredményeket értünk el, amit nem kell szégyellnünk, bár be kell vallanom, hogy ez az időszak sok lemondást igényelt.
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve? Nem lesz furcsa, hogy tíz év után életmódot kell váltania?
– A mandátumom ha le is jár, a munkám nem fejeződik be, továbbra is segíteni fogom az egyetemet. Meg kell említenem, hogy a mandátumom első részében teljes egészében egy nem akkreditált egyetem vezetője voltam, így ez a román törvények értelmében megbízott rektori beosztásnak felelt meg. Ez azt jelenti, hogy hivatalosan csak egy mandátumom járt le. Azt a felkérést kaptam, gondoljam meg, hogy tudok-e még egy mandátumot vállalni, most ezt részletesen át kell gondolnom. Mindenképpen szeretnék fiatalítani, oly szinten, hogy az egyetem fiatal oktatóinak kezébe tudjam átadni a stafétabotot, az eddigi viszonylag idősebb vezetést pedig egy sokkal fiatalosabb, dinamikusabb vezetésre formálnám át.
Iszlai Katalin Székelyhon.ro,

Szalárdi honvédsorsok levelekben
Valós emberi sorsokba enged betekintést Nagy Béla „Isten elhozza az időt” című dokumentumgyűjteményének III. kötete, melyet péntek este mutattak be a Lorántffy Zsuzsanna Központban.
A rendhagyó bemutató során Meleg Vilmos és Molnár Júlia színművészek olvasták fel a legújabb kötet főszereplőinek néhány levelét. Egyikük Kőrösi Ferenc honvéd, akinek fia, Imre el is jött a bemutatóra. De, amint a későbbiek során kiderült, más honvéd-leszármazottak is jelen voltak, egyikük a bemutató során könnyes szemmel számolt be arról, hogy hetven év után tudta meg, édesapja hol van eltemetve.
„Gazdagabbak lettünk”
Amint Szabó Ödön parlamenti képviselő elmondta, nagyon örült, amikor két évvel ezelőtt Nagy Béla felkereste a szalárdi honvédlevelek első kötetének anyagával, ugyanis második világháborús helyzetjelentéseket ismertek ugyan, de így megszerkesztve, magyarázatokkal ellátva és a társadalmi beágyazottságra is rámutatva ezt megelőzően nem vehetett még kézbe az olvasó. Mint megjegyezte, ő maga történészként a XIX. századdal foglalkozik, de erre a periódusra vonatkozóan jóval kevesebb az anyag – nem mintha nem léteznének megélt történetek, de az emberek iskolázottsága más volt, s megfelelő postahálózat sem állt rendelkezésükre. Érdekes összehasonlítani az első és a második világháborús  katonaleveleket is. Bár a megélt történelmi pillanat, a közeli halál tudata mindkét periódusban megjelenik, azonban minőségi különbségek vannak a nyelvezet tekintetében, még akkor is, ha sok második világháborús honvéd esetében e levelek voltak az első értelmiségi megnyilvánulások, mondta Szabó Ödön.
A három kötet egyazon település más-más társadalmi rétege szemszögéből mutatja be a kis közösséget, s túl azon, hogy e levelekben az egykori honvédek nagyon is emberi vonásai is megmutatkoznak, a könyvek nem csupán a levelek száraz ismertetései, hanem magyarázatai, értelmezései is, amelyek által sokkal gazdagabbak lettünk, fogalmazott Szabó Ödön.
Hét levélcsomag
A könyvbemutató második része során Péter I. Zoltán helytörténész beszélgetett a kötetek szerkesztőjével. A beszélgetés során Nagy Béla elmondta: az első két kötet a tordai csata 70. évfordulója jegyében jelent meg, a harmadik pedig ahhoz kapcsolódik, hogy hetvenkét évvel ezelőtt, október 8-án rendelték el a visszavonulást, s ezzel tulajdonképpen véget ért a tordai csata.
A három kötet hét levélcsomagot tartalmaz, s mind a hét érintett Tordán küzdött. Ez nem véletlen, hiszen szalárdiak lévén kivétel nélkül a nagyváradi 25. gyalogezred kötelékében harcoltak, s a tordai csata első pillanatától bevetette őket a német-magyar hadvezetés. A hét honvéd közül négy hősi halált halt a tordai mezőn, három pedig hazajött, egyikük közben hadifogoly is volt. A kötet szerkesztője megjegyezte: bár legtöbbünk tudatában a tordai ütközet veszteségként él, valójában a magyar királyi honvédségnek az egyik legsikeresebb hadművelete volt. Szűkebb családjában négyen vettek részt aktívan a háborúban, nagybátyja sebet is kapott, s a mellette lévő katonát megölte ugyanaz a lövedék, mondta el a három kötet szerkesztője.
Az első, kilencven levélből álló csomagot 1974-ben kapta meg, amikor riportot készíteni ment Szalárdra. A leveleket lemásolta és visszavitte tulajdonosuknak, aki azóta meghalt, a leveleknek pedig nyomuk veszett, csak a másolatok maradtak meg. A második köteg levélre 1980-ban bukkant rá. Évtizedek teltek el, de hitt benne, hogy mindez nem lehet csupán véletlen. Évekkel később gyerekkori ismerőse, hozott három levélcsomagot, s az előző kettőből, valamint ezekből született meg az első két kötet. A harmadik kötet anyagát később kapta meg, az egyik köteget pont a szalárdi könyvbemutatón ajánlották fel. A legújabb kötet főszereplői Kőrösi Ferenc honvéd, aki hazatért a háborúból és Bulz György, akiről kiderül, hogy elkéredzkedett, hogy otthon lehessen, amikor felesége szül, de hamarabb vissza kellett fordulnia a frontra, s gyermekét már sosem láthatta.
A levelekben vörös fonálként húzódik a fiatal apa aggódása családjáért, egy adott pillanatban népköltészetbe megy át. Hihetetlenül érzelemdúsak és egy adott pillanatban finom erotika is megjelenik bennük.
Amint a kötet szerkesztője megfogalmazta: egyféle sorsszerűséget érez abban, ahogyan e három kötet anyaga „megtalálta őt és összeállt”, a nélkül, hogy rokoni szál fűzné magukhoz a levelek íróihoz. „Tudtam, hogy ezekkel nekem, mint abból a faluból rég elszármazott értelmiségi embernek, kezdenem kell valamit. Kezdtem valamit, és ez lett belőle. (…) Úgy érzem, a szülőfalum iránti kötelességemet megtettem” – fogalmazott Nagy Béla, majd köszönetet mondott a Kőrösi és a Bulz családnak a közzétett levelekért, továbbá Voiticsek Ilona és Voiticsek Árpád nyomdászoknak, akik a Litera Print nyomdában „e gyönyörű munkát létrehozták”. Amint Péter I. Zoltán elmondta, köszönet illeti a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakcióját, az RMDSZ Bihar megyei szervezetét, s Szabó Ödön parlamenti képviselőt is a támogatásért.
Neumann Andrea
Isten elhozza az időt. Honvédlevelek Szalárdra I-III. /Varadinum Script Kiadó, Nagyvárad, 2014, 2016./ A Honvédség Nagyváradi 25. Gyalogezrede kötelékében szolgáló szalárdi katonák leveleiből (összegyűjtötte: Nagy Béla) erdon.ro

Szőcs Petra Csoszogj úgy című rövidfilmje nyerte el az erdélyi Filmgalopp fődíját
Szőcs Petra Csoszogj úgy című alkotása nyerte el a  Filmgalopp erdélyi rövidfilmes verseny fődíját – közölték a szervezők vasárnap.
A vasárnap ért véget a 16. Filmtettfeszt erdélyi magyar filmszemle, amelynek keretében második alkalommal rendezték meg a Filmgalopp rövidfilmes versenyt. A fődíjas Csoszogj úgy című kisfilmben egy anya felbérel egy színészt elhunyt férje helyettesítésére, hogy megvigasztalja gyászoló lányukat. A 14 perces alkotás egymillió forintos pénzjutalmat kapott, amelyet idén is a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Médiatanácsa ajánlott fel.
A szakmai zsűri tagjai Osváth Gábor producer, Hegedűs Bálint forgatókönyvíró, valamint Kárpáti György filmesztéta voltak.
A versenyprogram közönségdíját Püsök Botond Kendeffy című rövidfilmjének ítélték oda a nézők. A 12 perces, történelmi ihletésű, kosztümös film 1833-ban, Erdélyben játszódik. Főszereplője egy szegény származású fiú, aki gróf Kendeffy Ádám támogatásával ösztöndíjat nyer az első magyar viadalintézetbe. A Filmgalopp közönségdíjasa 1000 lej pénzjutalomban részesült a Nobila Casa felajánlása révén.
A rövidfilmes versenymezőnyben idén hét kisjátékfilmet és egy animációs filmet vetítettek. Az alkotásokat a fesztivál valamennyi helyszínén bemutatták. A szekció filmjeire a fesztivál 11 városában – Kolozsváron, Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Nagyszebenben, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Besztercén, Zilahon és Szatmárnémetiben – szavazhatott a közönség. Aradon jövő héten láthatják a produkciókat a nézők.
A szervezők hangsúlyozták, hogy az erdélyi magyar filmek versenyével a helyi, fiatal tehetségeket szeretnék alkotásra ösztönözni.
(MTI) erdon.ro

Kiska a kötelező migránskvótákról
Az Európai Unió kötelező migránskvótákról szóló javaslata egy szerencsétlen elképzelés volt, amelyet politikai szempontból halottnak lehet tekinteni – jelentette ki Andrej Kiska szlovák elnök tegnap Bukarestben, ahol Klaus Iohannis államfővel találkozott. Európának ugyanakkor erkölcsi kötelessége, hogy ne tagadja meg a segítséget azoktól, akik a halál elől menekülnek, és szükség van az európai szolidaritásra is: önkéntes alapon kell segíteni a migrációs válságnak leginkább kitett uniós tagállamokat – tette hozzá.
Klaus Iohannis az uniós határvédelem megerősítését sürgette, és úgy vélte: Európának a közös megoldás keresésére kell összpontosítania, véget kell vetnie az uniót megosztó politikáknak. Románia bebizonyította, hogy képes megvédeni az unió külső határait – hangoztatta, az ország schengeni tagsága mellett érvelve. 
A szlovák államfő kétnapos látogatása alkalmából aláírták a két kulturális minisztérium 2020-ig szóló együttműködési programját. Andrej Kiska román háborús veteránokat tüntetett ki, megemlékezve a román hadsereg véráldozatáról, amely a második világháború idején hozzájárult Szlovákia felszabadításához. Ma Nagyváradot és Nagylakot is felkeresi, ahol a szlovák kisebbség vezetőivel találkozik. Romániában a 2011-es népszámláláskor csaknem 14 ezer lakos vallotta magát szlováknak, közülük több mint tízezren Bihar és Arad megyében laknak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mártír hídvédőkre emlékeztek
Szerda délután a Premontrei Öregdiákok Egyesületének és a Bihar Megyei RMDSZ közös szervezésében koszorúzásra kerül sor a Szent László plébánia templom falán elhelyezett emléktáblánál.
Az egybegyűlteket Borsi Imre Lóránt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke köszöntötte, kérve őket a Himnusz eléneklésére.
Vonház Antal, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének titkára arra hívta fel a figyelmet: a második világháború öldöklésének vége felé jártunk. A szovjet hadsereg Románia átállása után szinte akadálytalanul jutott el a Maros vonalán az Alföldre. Belényes érintésével igen hamar a Félixfürdőhöz értek. Várad szinte teljesen be volt kerítve, hiszen Berettyóújfalu, Bors, Biharpüspöki már az ő birtokukba került. Hasonlóképpen a Nagyvárad-Szatmárnémeti országút egy részét, valamint a vasútvonalat is ellenőrizhették. A menekülők számára egyedül a Bihari-hágó volt még nyitva úgy-ahogy, Székelyhíd, Érmihályfalva fele lehetett Debrecenbe eljutni.
A visszavonuló német egységek Nagyvárad összes hídját aláaknázták. Boér Péter tanár, a Szent László-templom kántora tartalékos tisztként, mint idős népfelkelő, 11 társával együtt- akik mind váradiak, illetve Bihar megyeiek voltak- a központi híd őrzésével voltak megbízva. 1944. október 12-én a visszavonuló német egységek aláaknázták Nagyvárad összes hídját. Miután az átkelő felrobbantására vonatkozó parancsot nem hajtották végre, illetve meg akarták azt akadályozni, a német mindannyiukat legépfegyverezték a híd Bémer téri oldalán, majd felrobbantották teljesen értelmetlenül a hidat, hiszen a többin már bejutottak az oroszok a városba. A halottak két napig temetetlenül feküdtek a Körös-parton, majd Várad jóérzésű polgárai földet hantoltak rájuk. Csak decemberben exhumálták őket és helyezték el a temetőbe.
„A sors fintora, hogy évtizedekig nem volt szabad beszélni róluk. Az emlékezet véges. Ma már csak kevesen vagyunk a történelmi tanúságtételre. Éppen ezért a Premontrei Öregdiákok Egyesülete felvállalta a kezdeményezést, felkérve a római katolikus és a református püspökségeket, a civil szervezeteket, illetve Várad polgárait egy emléktábla állítására. 2001-ben siker koronázta kezdeményezésünket, s azóta minden év október 12-én kegyelettel adózhatunk mártírjaink emlékének, megkoszorúzva a Szent László falában elhelyezett emléktáblájukat”- fogalmazott Vonház Antal titkár.
A tizenkét mártír
Az ünnepségen közreműködött még Meleg Vilmos színművész, a Szigligeti Társulat tagja, és a Szózat elhangzása előtt Pék Sándor római katolikus esperes-plébános mondott áldást.
Íme a tizenkét mártír névsora: Bereczky Sándor kőművesmester, Béres Sándor nyomdászmester, Boér Péter tanár, kántor, hadnagy, Gurzó Imre szakmunkás, Huszár István szakaszvezető, Hant Elek asztalosmester, Katona József ácsmester, Krammer Ferencz asztalos, Nagy Gyula telekkönyvvezető, Seres János révi földműves, őrvezető, Simonovits János üzemlakatos és id. Szíki Gyula jákóhodosi földműves.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Egy öntörvényű médiamunkás vallomásai
Ahogyan kedvenc színésze vagy írója van az embernek, a médiafogyasztó közösségeknek kedvenc újságírói is vannak. Szakmatársakról mégis ritkán írunk. Most induló sorozatunkban ezúttal őket keressük meg. A Sajtóklub vendégei ismert újságírók, akik a mikrofon másik felén állva vallanak munkájukról. A portréinterjúkban az embert is igyekszünk közelképbe hozni. A sort nem véletlenül a Nagyváradon élő Dénes László nyitja, hiszen az Erdélyi Napló egykori főszerkesztőjeként fontos szerepet vállalt a polgári hetilap arculatának kialakításában.
– A huszonöt éves Erdélyi Napló kapcsán hogyan emlékszel arra az időszakra, amikor megbíztak a főszerkesztői teendőkkel? Mennyire számított újdonságnak a kilencvenes évek második felében a fejléc alá kerülő „polgári hetilap” jelző?
– 1997 őszén nekem már jobbára csak a mesterséges lélegeztetés feladata maradt mint szakmai kihívás az Erdélyi Napló élén, elődeim egyre-másra lemondtak a főszerkesztői posztról, a sorozatos megszorítások és leépítések megtizedelték a szerkesztői-tudósítói gárdát. Valójában azért esett rám a választás, mert az évtized elején már voltam pár évig főszerkesztő-helyettese a lapnak. De ha már felkértek, akkor ennyi újítást rögtön meg is engedtek nekem: a sok „független”, „demokratikus”, „közéleti” stb., a pártállami örökséget ilyen önminősítésekkel álcázni kívánó romániai magyar lap között legyen egy nemzeti-polgári orientációját nyíltan vállaló kiadvány is. Erdélyi, magyar és polgári. Egyesek gunyorosan kérdezgették, „mitől polgári” egy lap, és mit is jelent ez, de hosszú eszmetörténeti és politológiai fejtegetések helyett csak annyit mondtam – és mondok ma is –, hogy aki akarta, értette. Amúgy nem az Erdélyi Napló volt az első polgári hetilap azokban az években, hanem az Orient Express – ha még emlékszik rá valaki –, ami 1992–1996 között jelent meg Bukarestben, Szőcs Géza és Román Győző pátyolgatásával.
– Az erdélyi magyar újságírás egyik markáns ellenzéki tollforgatójaként tartanak számon, aki az Erdélyi Napló, majd a Reggeli Újság főszerkesztőjeként is folyamatosan hadakozott a romániai magyar, illetve a román hatalommal. Hogyan látod, az elmúlt 25 évben ez a „szerepkör” mennyire lógott ki a romániai magyar sajtóból?
– Annyiban helyesbítenélek, hogy meggyőződésem szerint a sajtónak és az újságírónak nem feladata a hatalom ellen küzdeni, azt megdönteni. Ez ugyanis a politikai ellenzék dolga. A média, amely elsősorban tájékoztat, közvetít, csak másodsorban ellenőriz, szembesít, számon kér, leleplez, kritizál – házőrző kutyaként csahol, ha veszélyben a demokrácia, szólásszabadság, az alapvető emberi jogok bármelyike. Ezt kellene tennie. Erre vállalkoztam és törekedtem magam is, s ha az én újságírói, szerkesztői, divatos fogalommal közvélemény-formálói munkám ellenzéki hadakozásnak tűnt, akkor azt hihetné bárki, hogy én a mindenkori hatalommal szemben álló mindenkori ellenzék zsoldjában álltam. Ami nem igaz. Rosszul fizetett, öntörvényű médiamunkás voltam egy negyedszázadon át, nincs sem házam, sem jó autóm, sem bankbetétem. Viszont a hatalom zsoldjában állt kollégák mind vitték valamire, egyeseknek politikai vagy diplomáciai karrier, másoknak jómód, hangzatos tisztségek és díjak hulltak az ölükbe, majd több évi „szolgálat” után a legtöbben elhagyták a pályát, most már csak oktatják vagy irányítják a tájba simulást.
– Milyen mértékben pártosodott a hazai magyar sajtó? Mennyire tekinthető szabadnak?
– Mivel én már közvetlenül nem vagyok érintett, hanem csak olvasom, nézem, hallgatom, figyelem, ellátom háttéranyagokkal és információkkal – ez hivatali kötelességem is immár három éve –, akár elfogulatlanul is válaszolhatok. Csak kétféle médiatermék létezik ma Romániában magyar nyelven: RMDSZ-es és ami nem teljesen az. Az utóbbi kb. egytizede az előbbinek. Ha valaki felszisszen – mint tette azt pár éve egy Kolozsvárról „kimenekült” pesti balliberális bértollnok –, hogy hát az RMDSZ-nek nincsenek is saját sajtóorgánumai, akkor sietek emlékeztetni: a szervezet mindent ellenőriz, s rajta keresztül a titkosszolgálatok, illetve hát maga a román állam. A romániai magyar közösségbe strukturálisan beépült és azt szinte minden szinten domináló szervezet közvetlen vagy közvetett finanszírozással uralja a médiaprérit, illetve még azokban a médiaműhelyekben is döntés-, sőt cenzúrahelyzetben vannak az emberei, amelyek jogilag külföldi, magyarországi vagy román tulajdonban vannak. No már most egy politikai kontroll alatt lévő sajtóról aligha lehet elmondani, hogy szabad. Illetve hát annyira szabad, amennyire szabad neki eltérni az ellenőrzést gyakorló párt (főhatalom) politikájától.
– Sokan úgy vélik, a nyomtatott lapok napjai meg vannak számlálva. Abból kiindulva, hogy a könyvet már jóval korábban temették, akár rémhírnek is tekinthetjük ezt?
– Igen, a nyomtatott lapok napjai és lapjai meg vannak számlálva. Egyszerűen azért, mert elfogynak a nyomtatványokat vásárló olvasók. A nyomtatott könyvek mennyisége is drasztikus csökkenésen ment át, és a folyamat még tart, sőt fel fog gyorsulni annak a generációnak a fogyasztóvá válásával, amelyik már nem a papíralapú társadalomban nőtt fel. Hovatovább majd annak is örülni kell, ha egyáltalán olvasni fognak az emberek – legalább képernyőn –, nem csak nézni-hallgatni-bambulni.
– Mennyire tudja átvenni az elektronikus média – rádió, televízió és internetes sajtó – a mai nyomtatott lapok szerepét, helyét?
– Erre van egy rövid és egy hosszú válaszom, de hagyjuk az elmélkedést. Tehát: teljesen át tudja és át fogja venni.
– Az elmúlt 25 év távlatából mire emlékszel szívesen, és mi az, amit leginkább elfelejtenél?
– Jaj, hát hirtelen nehéz kiragadni két példát, esetet, folyamatot. De szívesen emlékszem a diktatúra bukását követő lázas médiaidőkre, a szólás- és sajtószabadság kivirágzására, az erdélyi magyar sajtó szinte egészének és az erdélyi magyar olvasók elsöprő többségének egy húron pendülésére, hogy úgy mondjam. Elfelejteném viszont azokat a kényszerhelyzeteket, amelyekbe a politikai-gazdasági folyamatok vittek bele akkor, amikor „főnökként” döntenem kellett, vagy döntéseket kellett jóváhagynom és végrehajtanom. Bár előbb-utóbb felálltam és elmentem, amikor már a „kellett” túl sok volt.
– Tapasztalataid szerint megváltozott-e az emberek elvárása a sajtóval, az újságírással szemben?
– Nem akarnék megbántani senkit, de úgy érzem, hogy a szakmánkkal és művelőivel szemben mintha már semmiféle komolyabb elvárást nem támasztanának az emberek. És erről egy másik interjúban vagy akár egy sajtóvitában hosszabban is érdemes lenne foglalkozni. A „miért hagytuk, hogy így legyen” kérdés mentén. De hadd jegyezzem meg rögtön: oly mértékű az igénytelenség a médiafogyasztók körében, hogy a legnagyobb részük megfogalmazni sem képes, melyek is az elvárásai a sajtóval szemben.
– Ma Tőkés László EP-képviselő sajtósa vagy. Mennyire mozogsz otthonosan ebben a szerepkörben?
– A sajtófőnöki vagy szóvivői státus – akár nagyobb, akár kisebb intézménynél – inkább hivatalnoki, mint újságírói. Másrészt nem is volt benne gyakorlatom, hát tanulgatom-tanulgatom… Ez még egy szerkesztőségnél is szűkebb terep, itt sem műfaji, sem tematikai sokszínűségről nem beszélhetünk, itt lehet ugyan véleményed, de nem azt kell megírnod. Gyakran viszket a tenyerem, mégsem írhatok újságcikkeket, véleményanyagokat, kommentárokat, szinte semmit a magyar sajtóba.
– Miért nem?
– Mert azonnal megkapnám, hogy amit írok, azt a főnököm mondta tollba. Hogy az nem az én véleményem, hanem a Tőkés Lászlóé. Manapság ilyen világot élünk, és ilyen a sajtónk ázsiója. Nincs kedvem folyvást bizonygatni, hogy bár több száz, ha nem épp ezer cikket írtam és közöltem az évek során, sosem fogta senki a kezemet, amikor írtam és aláírtam.
– Milyen Dénes László civilben, amikor éppen nem ír vagy nem sajtóértekezletet készít elő?
– Hát épp a minap vágta egy kedves ismerősöm a fejemhez, hogy egy kicsit megkeseredett, megfáradt és kibírhatatlan… De komolyra fordítva: amikor éppen nem dolgozom, akkor csak úgy nosztalgiázom órákon át. Vagy azon morfondírozom, hogy miért hagytam kiszikkadni az egykor ígéretesen csordogáló költői vénámat. Vagy hogy miért nem mentem el fiatalon szerencsét próbálni a nagyvilágba. Vagy ha már nem mentem el – mert komolyan sosem terveztem ezt –, akkor miért nem lettem például „oktató, / nem ily töltőtoll koptató / szegény / legény”. Civilben gyakran azon is sokat mélázom, miközben a szabadidőm is olvasással telik, hogy mennyire igaza volt Karinthynak már száz évvel ezelőtt is. „Új Bábelt élünk, a fogalmak pokoli zűrzavarát. Gyalázatos hazugok megrontották a szavak becsületét.”
– Ajánlanád ezt a szakmát ma induló fiatal tollforgatóknak? Mennyire lehet erre manapság erdélyi egzisztenciát építeni?
– Az újságírásra? Semennyire. Szerintem aki mégis erre a pályára téved, az ma már csak úgy boldogul, ha naponta súlyos kompromisszumokat köt. Előbb-utóbb azzal szembesül, hogy már nem tehetséget, kreativitást és nívós szellemi teljesítményt várnak el tőle – mert azt úgysem lennének hajlandók tisztességesen megfizetni a médiatulajdonosok –, hanem alázatos kulimunkát, mennyiségi termelést és propagandázást, no és „termékértékesítést”. Nem olyan nagy az erdélyi magyar médiapréri, hogy ne jelenthetném ki: ismerem szinte az összes jó tollforgatót, tévést, rádióst, hiszen kollégák voltunk-vagyunk, nagy részük igyekszik tisztességes szakmai munkát végezni, de sajnos rossz ügyeket is szolgálnak jó páran, általam rossznak vélt ügyeket és ártalmas szándékokat. Akár pénzért teszik, akár meggyőződésből, miattuk is szégyenkezem. A fiatalokért azért aggódom, mert rendre azoknak a befolyása alá kerülnek, azoktól kezdenek el függeni szakmailag és anyagilag, akik az újságírásban, a sajtóban többnyire csak a politikai manipuláció és a szavazatszerzés eszközét látják. Csalódtam is sokukban, hiszen sok fiatalabb kollégával dolgoztam együtt az évek során, mert sem a folyamatos tanulást, sem a szakmai alázatot, sem a tisztes távolságtartást nem tartották-tartják sokra. Túl könnyen dőltek-dőlnek be, amikor jöttment pénzes senkik elhúzták-húzzák az orruk előtt a mézesmadzagot.
Dénes László
A Bihar megyei Tenkén született 1959-ben. 1976 óta publikál verseket. Nagyváradon érettségizett. 1982−1985 között segédmunkás volt különböző iparvállalatoknál. 1985−1990 között a nagyváradi színháznál közönségszervezőként dolgozott. 1990-ben újságíróképzőt végzett. 1990−től 1991-ig a Bihari Napló szerkesztője, 1991−1994 között az Erdélyi Napló szerkesztője, majd helyettes főszerkesztője. 1995−1997 között ismét a Bihari Napló rovatvezetője. 1997−2004 között az Erdélyi Napló főszerkesztője. 2004-től a Reggeli Újság alapító-főszerkesztője, 2012 márciusától az Udvarhelyi Híradó Kft. tartalomért és arculatért felelős aligazgatója. 2013 júliusától a nagyváradi Szent László Egyesület sajtóreferense, 2014 júliusától Tőkés László európai parlamenti képviselő sajtótanácsosa. 
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 

A viseletnek varázsereje van (12. erdélyi hivatásos táncegyüttesek találkozója)
Sepsiszentgyörgy főterén még soha annyian nem táncoltak mezőségi legényest és párost, mint tegnap kora délután, s tán a néptáncnak sem volt még olyan ünnepe Háromszék szívében, amit úgy harangoztak volna be, hogy öt napon keresztül a város különböző pontjain a kabátok alól meglepetésszerűen előkerültek a hangszerek, váratlanul előléptek a táncosok, és röpke bemutatóval hirdették: Sepsiszentgyörgy a házigazdája az erdélyi hivatásos táncegyüttesek tizenkettedik alkalommal megszervezett vándortalálkozójának. A vasárnapig tartó rendezvény tegnap az említett villámcsődülettel, viselet- és jelmezkiállítással, valamint két előadással rajtolt.
Az öt hivatásos együttes mellé helyi amatőr néptánccsoportokból is csatlakoztak a rövid utcai fellépés idejére, a kőszínpad pedig szűkösnek bizonyult a sok zenész számára. A találkozót Deák Gyula, a házigazda Háromszék Táncegyüttes igazgatója nyitotta meg a Tamási Áron Színház előcsarnokában berendezett viseletkiállítás színpompás környezetében, hangsúlyozva a rendezvény újdonságát: kísérőprogramokkal kedveskednek a vendégegyütteseknek, amelyeken helyi művészi alakulatok mutatkoznak be.
„Ismerek más nyelveket is, de ezen beszélek a legfolyékonyabban” – vallja a szamosújvári Székely Melinda viseletkészítő, aki úgy tartja, a színek, a minták kanyarulatai, a szabásvonalak ott folydogálnak a vére lüktetésében. A kiállítás egy másik alkotója szerint „a szépen elkészített ruhának, viseletnek varázsereje van”. A nagyváradi Miklós-Papp Zsuzsanna – aki párjával, Miklós Jánossal készít egyedi tervezésű ruhákat – indulására emlékeztetett: „Kiskoromban még nem tudtam, mire lesz jó, hogy nyitott szemmel és nyitott szívvel iszom kultúránk forráscseppjeit, és mire anya lettem, eljött életemnek az a szakasza is, amikor a sok szép kézimunkának, gyönyörűen kidolgozott viseletdaraboknak, hímzéseknek és nagymamámtól, édesanyámtól örökölt tudásnak, tehetségnek ki lehetett, ki kellett bontakoznia.” Az alsóboldogfalvi Mátéfi Zita az első székely ruhát szükségmegoldásból varrta saját magának – ismertette Prezsmer Boglárka, a találkozó programjainak moderátora. Zita jelenleg is csak eredeti, természetes és minőségi anyagokból dolgozik, a díszítéseket, hímzéseket is ő készíti, a csipkét az édesanyja horgolja. Ruháit Japántól Amerikáig ismerik. A Nagyvárad Táncegyüttes munkatársa, Cristina Breteanu egy alkotással vett részt a kiállításon, a Furik Rita tervezte ruhadarabokat Simó Júlia készítette.
Az előadások sorozatát a Háromszék Táncegyüttes nyitotta a Mihályi Gábor rendezte Erdély-menyegző folklórszínházi produkcióval, este a hatvanéves születésnapját ünneplő Maros Művészegyüttes mutatta be a Most múlik című táncjátékot Könczei Árpád rendezésében. A nyitónap táncházzal és folkkocsmával zárult.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kövér és Szász a váradi református püspökségre látogatott
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) elnökségénél tett látogatást csütörtökön Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke és Szász Jenő, a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke.
A KREK tájékoztatási szolgálatának pénteki közleménye szerint nagyváradi látogatásuk során a vendégek az egyház lelki és anyagi élete, a partiumi magyar református emberek helyzete iránt érdeklődtek. Csűry István püspök köszönetet mondott a segítségért, amelyet az anyaország részéről kapott az egyházkerület több nagyszabású terv megvalósításához, mint például a nagyváradi egyházkerületi székház megépítése, a sződemeteri Kölcsey-központ, vagy a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium szakműhelyeinek a kialakítása.
A közlemény szerint a püspök tájékoztatást nyújtott a szórványhelyzetről, az egyház közéleti felelősségvállalásáról, és beszámolt folyamatban lévő nagyszabású tervekről és munkálatokról, mint a járóbeteg-rendelő megépítése, az erdődi Drágffy Gáspár Egyháztörténeti Központ jövő évre tervezett megnyitása, vagy a reformáció ötszázadik évfordulóján a nagyváradi várban megrendezésre kerülő Egység Fesztivál. A megbeszélés után Kövér László és Szász Jenő munkavacsora keretében találkozott az egyházkerület esperesi karával.
A látogatásnak annak ismeretében is jelentősége van, hogy Tőkés László európai parlamenti képviselő, korábbi királyhágómelléki püspök a román kommunista titkosszolgálattal való együttműködéssel vádolja utódját. Korábban az is feltűnést keltett, hogy Soltész Miklós, a magyar kormány egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára idén júliusban látogatást tett a KREK-nél, majd a Csűry Istvánnal közösen rendezett sajtótájékoztatón támogatásáról biztosította a református egyházat és annak vezetőjét. Egyébként az egyházkerület október 21-én tartja tisztújító közgyűlését, a püspöki tisztségre Csűry István az egyedüli jelölt. Krónika (Kolozsvár)

56 órán át 56-ról
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 60. évfordulóján a Magyar Polgári Egyesület október 21-én, pénteken 12 órától október 23-án 20 óráig folyamatos (éjjel–nappal), 56 órán át tartó megemlékezést szervez Nagyváradon a Kálvin János (Jean Calvin) utca 1. szám alatt. A megemlékezésen a forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó filmeket vetítenek, eredeti rádiófelvételeket hallgatnak, felolvasást tartanak.
Az 1956-os magyarországi forradalom történéseiről és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetéről készült kiállítást október 21-én 12 órakor nyitják meg.
A részletes programról (filmvetítések, felolvasások időpontjai) érdeklődhetnek a megemlékezés helyszínén vagy a Magyar Polgári Egyesület internetes oldalán: www.facebook.com/Magyar-Polgári-Egyesület. A szervezők kérnek mindenkit, hogy menjen el a rendezvényre egy film megtekintésére vagy egy rövid felolvasás idejére, hogy részese legyen az évfordulónak, hogy méltó módon emlékezhessünk elődeinkre, hőseinkre.
A rendezvény támogatója az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Főhajtás a kevésbé ismert hősök emléke előtt
„Az, hogy ma szabadságban, függetlenségben, demokráciában élhetünk, nemzetünk megannyi kevéssé ismert hősének köszönhető” – fogalmazott Áder János köztársasági elnök az 1956-os Emlékév megnyitóján. Hatvan évvel ezelőtt a magyarság síkra szállt szabadságáért, függetlenségéért.
A vérbe fojtott forradalomra és azt követő megtorlásokra visszatekintve több ezer – magyarországi, partiumi és erdélyi – kevésbé ismert hősre emlékeznek Váradon is a jubileumi esztendőben, október 23-án, a magyarság nemzeti ünnepén. Ez alkalomból jövő vasárnap a Nagyváradi Állami Filharmóniában 18 órától fellép: az Al Fresco Régizene Együttes (válogatás a Kájoni Kódexből), valamint az Argenteus Vegyeskar Szegedről (összeállítás Kodály Zoltán, Bartók Béla, Bárdos Lajos, Kocsár Miklós, Gyöngyösi Levente műveiből). Közreműködik Péterfy Lajos színművész és Buzási Patrik.
A rendezvényen megtekinthető az 1956-os forradalom, valamint a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak történetét bemutató kiállítás. A belépés ingyenes.
A Szent László Egyesület Reggeli Újság (Nagyvárad)

Egyháztörténeti konferencia a püspöki palotában
A reneszánsz Itália fellegvárának tekintett Firenze még soha akkora hatást nem gyakorolt a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye életére, mint Andrea Scolari püspök idején (1409–1426), aki befolyásos üzleti kapcsolatokkal rendelkező firenzeiként maga is kiterjedt mecénási munkát végzett a Zsigmond-kori Magyarországon.
Ennek a gazdag váradi reneszánsz tárgyi és szellemi örökségnek ered nyomába az egyházmegye történetét feldolgozó konferencia-sorozat idei nagyváradi ülésszaka: Andrea Scolari váradi püspök és a humanizmus kezdetei Magyarországon címmel. A téma legkiválóbb magyarországi kutatói osztják meg eredményeiket a hallgatósággal a római katolikus püspöki palota dísztermében október 15-én, szombaton 9.30 órai kezdettel. Takács Imre, az ELTE-BTK Művészettörténeti Intézetének igazgatója Scolari András és a magyar főpapok Zsigmond-kori művészeti reprezentációjáról tart előadást, Lővei Pál az MTA-BTK Művészettörténeti Intézetének tudományos tanácsadója Scolari nagyváradi sírköve és más váradi sírkőtöredékek helyét vizsgálja a középkori Magyarországon. Zsupán Edina, az OSZK osztályvezetője beszél Pier Paolo Vergerio itáliai humanista magyarországi jelenlétéről. Prajda Katalin, az MTA-BTK Történeti Intézetének munkatársa Scolari mecénási tevékenységét, Mikó Gábor a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tagja pedig a püspök végrendeletét vizsgálja előadásában.
A konferenciát szombaton 9 órakor közös imádság nyitja a székesegyházban, a váradi püspökök sírjánál, és az Egyház, tudomány, kultúra – főhajtás püspökeink emléke előtt című könyv bemutatója zárja. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Bemutatnák a Váradhoz kötődő személyiségeket
Legalább negyedévente szeretnének bemutatni Nagyváradon született vagy egykor Váradon tevékenykedő személyiségeket – mondta Kecse Gabriella RDMSZ-es önkormányzati képviselő –, például Kabos Endre olimpiai bajnok vívót, Wágner Nándor szobrászművészt, az itt tanárkodó Juhász Gyulát vagy éppen Mottl Román grafikust. Az önkormányzati képviselő arról is beszámolt, hogy a szeptemberi Olvaslak verseny három győztesével október 4-én a budapesti Gyermekparlament ülésén vettek részt, az utat a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat ajánlotta fel.
Az októberi 6-i, aradi vértanúkról szóló, illetve a 12-i, a hídvédőkről megemlékező rendezvények kapcsán Kecse Gabriella elmondta: 6-án jó volt látni, hogy a zuhogó eső ellenére is van olyan közösség, amelyik összegyűlt emlékezni, 12-én pedig jó érzés volt együtt énekelni a Szent László templom előtt a Himnuszt és a Szózatot.
Készülnek a december 11-i parlamenti választásokra is. „Van elegendő önkéntes, de fontos tudatosítanunk, hogy ezt követően két és fél évig nem lesznek választások Romániában, ezért az eredmény létfontosságú lehet” – hangsúlyozta Kecse Gabriella.
A váradi tanácsban jól látszik, hogy milyen a kétharmados önkényuralom, ennek ellenére a frakció tagjai beadványokkal, illetve hozzászólásaikkal teszik, ami módjukban áll. Reggeli Újság (Nagyvárad)

„Mindig új élet lesz a vérből”
A magyar irodalom megrázóan szép szövegein keresztül emlékeztek meg az ’56-os forradalom hőseiről és áldozatairól szerdán a Magyar Örökség-díjas nagyváradi Kiss Stúdió Színházban. A fellépő színművészek, Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos a résztvevők visszaemlékezései, korabeli sajtóbeszámolók, periratok, illetve az ’56-os események által ihletett versek és prózai művek révén idézték fel a szovjet erők által vérbefojtott magyar forradalom jelentős mozzanatait a békés tömegtüntetéstől a Magyar Rádió ostromán és Sztálin budapesti szobrának ledöntésén át egészen a Kossuth-téri mészárlásig, a szovjet invázióig, majd az azt követő koncepciós perekig és a tömeges kivándorlásokig.
A színművészek ugyanakkor találó érzékenységgel kiemeltek egy-egy egyéni sorsot, tragédiát is, felelevenítve néhány halálra ítélt szabadságharcos háttértörténetét, valamint az utolsó szó jogán elmondott szavaikat. Az előadáson felvételről felcsengett az idén nyáron elvesztett Varga Vilmos hangja is, aki Márai Sándor Mennyből az angyal című versének sorait zengve hirdette: „Mindig új élet lesz a vérből”. A megindító előadást Vörösmarty Szózata zárta Meleg Vilmos szavalatában.
Sz. G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)