Összefogás az erdélyi muzsikusokért
Mozgalom indult azon idős zenészek megsegítésére, akik betegségük miatt nem tudnak muzsikálni, és gondot jelent számukra a gyógyszerek árának előteremtése, de esetenként még a mindennapi betevő megvásárlása is. A segítségnyújtásra Gyergyószentmiklóson is lehetőség nyílik október 24-én.
Az Erdélyi Táncházzenészek kezdeményezése 2014-re nyúlik vissza. Akkor Gyimesben, az Erdélyi Táncházzenészek Találkozóján fogalmazódott meg, hogy „segíteni kellene azokon az idős zenészeken – valamennyiünk mesterein –, akik elesettségük, betegségük folytán nem tudnak muzsikálást vállalni, eképp az öregeinknek néha a mindennapi kenyér előteremtése is gond”.
2015-ben már készen volt egy brácsaforma kartondoboz, ebbe tehettek tetszőleges pénzadományt a táncházak résztvevői. Az adományokból a rászorultaknak élelmet vásároltak, orvosi ellátásukat támogatták.
„Az idei találkozón eldöntöttük, hogy ez év október utolsó hetében Erdély több városában táncházakat tartunk, és az ebből származó bevételt e szíves célra fordítjuk” – áll az Erdélyi Táncházzenészek közleményében.
Sándor Csaba néptáncoktató szerint nem szabad megfeledkezni azokról a muzsikusokról, akik nélkül sivárabb lenne az erdélyi népzene. Nagy neveket is sorolt: Pikili, az ördöngősfüzesi prímás, a magyarpéterlakai Csiszár Aladár, Csángáló Mezei Ferenc kontrás Szászcsávásról, Moldován István kontrás és Kovács Márton – Puki bőgős Magyarpalatkáról, Duduj Rozália gardonyos Csíkszentdomokosról, Ponci Gyula kontrás Magyarpéterlakáról, Mezei Levente prímás Szászcsávásról, Finánc Zoltán – Vak Zolti bácsi Gyimesközéplokról.
Az öregekért szerveznek táncházat tehát október 21-én Szamosújváron, 24-én Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen, 25-én Kolozsváron, 27-én Székelyudvarhelyen, 28-án Sepsiszentgyörgyön, 29-én Nagyváradon és Désen.
A gyergyószentmiklósi esemény szervezője a Porozó Táncklub partnerségben a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központtal és a gyergyói születésű Molnár Szabolccsal, az Erdélyi Táncházzenészek Találkozójának megálmodójával, vezetőjével. Hétfőn este 7 órára a Szilágyi vendéglőbe várják a népzene- és néptánckedvelőket, muzsikál a Palló, a Cika és a Katorzsa zenekar. A belépődíj tetszőleges, teljes egészében az öreg zenészek javára fordítják.
Balázs Katalin Székelyhon.ro|

Közel egymillió eurót kap adósságrendezésre a Partiumi Keresztény Egyetem
Legtöbb 300 millió forint, azaz közel egymillió euró vissza nem térítendő támogatást hagyott jóvá a Sapientia Alapítvány Kuratóriuma a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem adósságrendezésére, közölte pénteki tanévnyitó-beszédében a most ünnepélyesen is beiktatott új rektor, Pálfi József – számol be Vásárhelyi-Nyemec Réka a krónika.ro-n.
A Krónikához eljuttatott kivonat szerint a testület erről október 7-én döntött, az egyhangúlag megszavazott határozat alapján pedig ezt a keretösszeget a kolozsvári székhelyű alapítvány saját forrásainak a terhére biztosítja majd az egyetem helyzetének „naprakész tisztázását követően”. Hangsúlyozzák, hogy a pénz felhasználása a magyarországi állami támogatást kezelő kuratórium elnökének jóváhagyásával történhet, kizárólag a PKE tartozásainak törlesztése céljából.
Az 1990-ben alapított helyi Sulyok István Református Főiskola jogutódjaként 1999-ben alakult, 2008-ban akkreditált tanintézet, mint ismeretes, mintegy 3,5 millió lejes adósságot halmozott fel a felelőtlen gazdálkodás miatt. Amikor a fenntarthatóságot fenyegető problémák tavaly napvilágot láttak, János Szabolcs és Berei Annamária gazdasági igazgató lemondott tisztségéről, hogy az azóta már a Sapientia felügyelete alá vont – de önállóságát megőrző – felsőoktatási intézetet új vezetőség szervezze át.
Pálfi rámutatott, hogy a tavasszal elfogatott reformok révén elért megtakarítások és az alapítványi támogatás lehetővé teszi a „hosszú távú fejlődés biztosítását és a pénzügyi helyzet konszolidálását”. Jelezte, adósságuk egy részét – köztük a román állam felé felhalmozott tartozást – már törlesztették, a bankhitelek visszafizetését pedig már újraütemezték. „Konkrét adatokat azért nem mondhatok, mert bár a 2015-2016 tanév lezárult, de a számvetések, mérlegek, egyenlegek csak az elkövetkező hetekben készülnek el. Csak akkor tudok konkrét összegeket mondani, miután ez megtörténik, és rákerül a megfelelő pecsét és aláírás” – magyarázta a Krónikának a rektor.
A tanévnyitó alkalmával egyébként az is kiderült, hogy Szabó Simon lett a PKE gazdasági igazgatója, Pálfi pedig azt is elárulta, hogy a Sapientia Alapítvány kuratóriuma további 200 millió forint támogatást folyósít majd számukra az oktatáshoz szükséges ingatlan-beruházásaikhoz – írja a
krónika.ro. Erdély.ma

Kísérletező formák, sokszínű tartalmak (Hivatásos táncegyüttesek találkozója)
A nyitónap hajnalig tartó táncházzal zárult, tegnap reggel mégis megtelt a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér a szakmai kiértékelőn, és a tánctechnikai műhelygyakorlat is sokakat vonzott. Az erdélyi hivatásos táncegyüttesek Sepsiszentgyörgyön tartott találkozója első két napján a sepsiszentgyörgyi, a marosvásárhelyi és a székelyudvarhelyi társulat mutatta be produkcióját, ma a csíkszeredai és a nagyváradi együttes lép színpadra, a rendezvény holnap a hagyományos gálaműsorral ér véget.
Nem verseny, még csak nem is olyan seregszemle, ahol bármilyen tekintetben rangsorolnák az együtteseket, mégis van egy bizonyos véleményező jellege a rendezvénynek, amelyen a szakemberekből álló zsűri értékeli az alkotók és az előadók munkáját,  jobb esetben ez a kettő egybefonódik. A zsűri tagjai – Kocsis Enikő koreográfus, táncpedagógus, Kutszegi Csaba tánckritikus, Makovinyi Tibor táncművész, koreográfus, táncpedagógus, Nagy B. Sándor dramaturg, lapunk munkatársa, Sardar Tagirovsky színházi rendező, Simó Júlia ruhatervező-ruhakészítő és Szép Gyula zenei szakirányító, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója – arra törekszenek, építő kritikával segítsék az alkotókat és előadókat abban, hogy érthetőbb, az üzenetet tisztán megfogalmazó és megvalósító minőségi előadásokat hozzanak létre. Ha paródiát hirdetnek, az legyen patinás, magasztos, ne poénok zavaros egymásutánisága, jelenjenek meg jól felismerhető karakterek, a formai arányok feleljenek meg a szándékban megfogalmazott tartalomnak – foglalható össze a Maros Művészegyüttes  Könczei Árpád rendezte, Most múlik című előadásának véleményezése. A Háromszék Táncegyüttes Mihályi Gábor rendezte Erdély-menyegzőjéről elhangzott: az előadás elérte célját, a szándék szerinti üzenet tiszta, az előadók maguk hordozzák azt, ami Erdély. A női kar kiváló, szuggesztív, a fiúk csapata is összefogott, a díszlet szervesen összefonódott az előadókkal, a produkció erőssége a zene, de a vetítés túlzsúfolttá teszi az előadást, amely amúgy is túl sűrű, néhol a kapcsolódási pontok követhetetlenek – fogalmaztak. Az első két előadásról az E(h)tűd című fesztiválújság is beszámol, a tegnap esti előadás szakmai kiértékelőjére visszatérünk. A szakszerű megállapítások egy része szolgálhat akár általános tanulságul is bárkinek, aki színpadi alkotó, illetve előadó, a hivatásos táncegyüttesek találkozójának rangját az őszintén megfogalmazott kritika is emeli. A látvány pedig, amelyet a társulatok a négy nap alatt nyújtanak, azt jelzi: a néptánc, a magyar táncművészet olyan anyanyelv és kifejezőeszköz, amely legbecsesebb értékeink közé tartozik.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 31. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség napilapja, a Romániai Magyar Szó 1947. szeptember elsején jelentkezett, a Scînteia napilapéhoz hasonló arcéllel. A lapot az RKP KB melletti Magyar Bizottság határozatával alapították, szerepe a magyarság pártközelben tartása volt, és csírájában elfojtani az esetleges elégedetlenségeket. Feltehetően az új hatalomnak rejtett célja volt, hogy Kolozsvár veszítsen az erdélyi magyarság körében betöltött kulturális és politikai súlyából.
A Magyar Szó az évtizedek során többször is nevet változtatott, legismertebb  az 1953−1989 között használt Előre. 1947-ben a lap élére főszerkesztőnek Kacsó Sándor írót hívták, felelős szerkesztőnek pedig a nagyváradi Robotos (Rubinstein) Imrét. Jóhiszeműségükhöz nem fér kétség, hittek abban, hogy eljött végre az a nap, amikor a magyarok egyenlő jogokkal rendelkeznek a románokkal, és vége szakad minden visszaélésnek. 
Kacsót, akit 1940-ben íróként és publicistaként a Romániához tartozó Dél-Erdélyben letiltottak és háborús bűnösnek nyilvánítottak, két évvel azután nevezték ki a Magyar Szóhoz, hogy kiszabadult a zsilvásári gyűjtőtáborból, ahová 1944 augusztusa és 1945 júniusa között internálták. 1947-ben került Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség elnöke is volt, ugyanakkor a Nagy Nemzetgyűlés tagja. Csak 1952-ben  hagyta ott a lapot és költözött Kolozsvárra. Tulajdonképpen mindvégig fenntartásokkal fogadta a kommunista párt ígéreteit, és a nemzetiségi kisebbségek jogainak betartására nemzetközi garanciákat szeretett volna kapni.
Kinevezésekor Kacsónak módjában állt megválasztani a szerkesztőség tagjait és a vidéki tudósítókat. A lap a párt propagandaeszköze lett, olyan érdekek és olyan ideológia szolgálatában, amelyekről korán kiderült, hogy nem felelnek meg a magyarság elvárásainak. A szerkesztőségnek jelentős költségvetési alapot utaltak ki, amely fölött Ana Pauker, a felső pártvezetés tagja rendelkezett, és az alkalmazottak kiváltságosoknak számítottak: nagyon jó fizetést kaptak, hamar jutottak lakáshoz, és az egész országban utazhattak szolgálati célból, riport- vagy interjúkészítésre. A napilapnak megközelítőleg 100 szerkesztője volt, és százezres példányszámban jelent meg. A magyar újságírók és írók fő találkozóhelye a Magyar Népi Szövetség kantinja, később, a Majtényi-korszak után az Írószövetség vendéglője volt. 
Hogy miképp kerülhetett valaki a Magyar Szóhoz vagy más lapokhoz, nincs konkrét adatunk. Későbbi interjúvallomásokból úgy tűnik, sokan a szerkesztők közül csak az általános iskolát végezték el, hadilábon álltak a helyesírással és az általános műveltséggel is, de „egészséges” származásuk volt. Beke György szerint a mintegy száz szerkesztőből csak vagy húsz tudott helyesen írni, a helyesírás követése a gépírónőkre hárult. A lapnál pár személyt alkalmaztak a cikkek stilizálására. Ezért fakadhatott ki nem kis malíciával Robotos Imre az egyik szerkesztőségi gyűlésen, hogy: ,,Elvtársak, szocialista sajtónk odáig fejlődött, hogy van már analfabéta újságírónk is”.
Tóth Mária  író, újságíró (szül. 1933, Aradon) 1951-ben került a laphoz; remekül illusztrálja ezt a kort a 2007-ben A társalkodónő című kötetben megjelent Roszka című elbeszélésében. „Nemcsak a sajtóban működtek félanalfabéták, hanem az állam központi intézeteinél, vagy az 1948-ban államosított üzemeknél is vezető beosztásba kerülhettek egyszerű emberek, lehetőleg szakmunkások. Így egy kolozsvári munkás, Szőcs Pál lehetett egy bukaresti olajgyár igazgatója 1949−1958 között. A magyarországi forradalom után váltották le, amikor a kisebbségi származású vezetőket igyekeztek eltávolítani a felelős beosztásokból.” 
A Magyar Szónál dolgoztak azonban valóban tehetséges újságírók, írók, költők és fordítók is; egyeseknek rossz dossziéjuk ellenére a lap vezetősége lehetőséget nyújtott a gondtalan túlélésre ezekben a zavaros időkben. Rövid ideig, alig egy évig, 1955−1956 körül a lapnál dolgozott dr. Ion Ianoşi (Steinberger János, szül. 1928) is, aki akkoriban tért vissza leningrádi filozófiai tanulmányairól. Hamarosan azonban a Bukaresti Egyetem esztétikatanára lett, számos szakkönyv szerzője. 2001-től a Román Akadémia tiszteletbeli tagja. 
Az első tehetségek közt került a laphoz Bodor Pál (szül. 1930), 1946-tól az RKP tagja, apai ágon temesvári zsidó származású. 1948-ban költözött Bukarestbe. Kikötötték, bármiről írhat, de nem érintheti a magyarság problémáit, ezért az építőipar felé fordult riportjaival. Nem sokáig időzött az újságnál. Mivel román líceumban végzett (nem lévén Temesváron magyar nyelvű fiú-középiskola), azzal szembesült, hogy nem ismeri a magyar tudományos szaknyelvet. Ezért a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait, és csak 1967-ben tért vissza Bukarestbe. Rövidesen a tévé és rádió kisebbségi adásainak igazgatója lett, majd miután leváltották, visszatért az Előréhez.
Egy másik markáns személyiség a zágoni származású, brassói születésű Domokos Géza (1928−2007). Már az ötvenes évektől, még moszkvai diákként, kulturális és politikai beszámolókat küldött a lapnak. (...) Mindenki úgy emlékszik rá, mint aki „tiszta” tudott maradni, annak ellenére, hogy fontos tisztségeket töltött be, legalábbis 1984-ig, amikor kitették a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsából.  Bodor és Domokos egyaránt a professzionalizmus és ugyanakkor a jellemesség példaképei voltak. Sok diplomáciai készséggel, kompromisszumokon keresztül, de bátran védelmezték a magyar kultúrát. Rendkívüli önzetlenségről tettek mindketten tanúbizonyságot, mindig készek voltak segítségére sietni magyar honfitársaiknak, nemcsak szakmai, hanem személyes ügyekben is.  A párt lapjának újságírója volt a temesvári Majtényi (Mann) Erik (1922−1982) is. Militáns antifasisztaként a zsilvásári lágerben is ült, később, német neve miatt Oroszországba deportálták (tulajdonképpen zsidó származású  volt). A munkásosztály ügyének költőjére társai különc és rendkívül bőkezű emberként emlékeztek. Otthona a Kiseleff út közelében nyitva állt bármelyik Bukarestbe utazó magyar író előtt. Nemcsak szállást adott, de pénzt is, előzetesen egy-egy cikkért, amit majd az Előre Napló című rovatában jelentetett meg. Majtényi helyben, a lap kasszájából származó pénzből fizette a 200 lejes honoráriumot.  (Meg kell jegyeznünk, hogy a 60-as években egy havi egyetemista ösztöndíj, amely fedezte a szállást és a teljes ellátást, 300 lej, egy kezdő tanár fizetése 1 150 lej volt.) Majtényi egy vendéglő közelében lakott, ez lett az „irodája”, és akárhányszor megjelent, a zenekar a Rákóczi-indulóval fogadta. Ugyancsak nagyvonalúan adott kölcsön vagy pénzelt vidéki dokumentációs utakat első osztályú vonatjegyekkel és 65 lejes napidíjjal az Irodalmi Alapból. A lapnál dolgozott egy időben a költőzseni Szilágyi Domokos is. Felesége, Hervay Gizella költő, különféle bukaresti magyar lapok munkatársa, 1959−1961 között a magyar iskolában is tanított.    Ehhez a nemzedékhez tartozik Halász Anna is. Nagyváradi zsidó lévén, csodával határos módon menekült meg a náci lágerekből, 1948-ban költözött Bukarestbe. Egy másik, ugyancsak zsidó származású újságíró, Szász János, valamivel később, 1956-ban került Temesvárról Bukarestbe. Riporterként, később a kulturális rovat szerkesztőjeként dolgozott a lapnál, évekig vezető beosztásban, 1968−1977 között titkár volt az Írószövetségnél.
A magyar forradalom nagyon felkavarta a kedélyeket az Előrénél. A lap vezetőségét bosszantotta, hogy az események bemutatásánál kizárólag az Agerpres sajtóközleményeit használhatták. Ez a megszorítás hiteltelenné tette őket, hisz az erdélyi magyarság a Kossuth Rádióból is tájékozódott, s feltűnő volt, hogy az Előre hamis információkat közöl. A lap vezetősége ezért kihallgatást kért Leonte Răutunál, az RKP KB Propaganda és Kulturális Osztályának főnökénél.  1957-ben elbocsátottak mindenkit, aki lázadozni mert, köztük Robotos Imrét is, évekig zaklatták őket, egyeseket kivándorlásra kényszerítettek. Robotost kirúgták a pártból is, és tíz évig nem közölhetett. 1986-ban kivándorolt Magyarországra, ahol megírta emlékiratait, mely 1997-ben jelent meg Nagyváradon Pengeváltás címmel.   
Robotos helyébe egy újságíró-katonatisztet, Szilágyi Dezsőt nevezték ki, aki bár magyar középiskolába járt, jobban tudott románul, mint anyanyelvén – ez a lapnál nagyon sokakat irritált. 1945-től volt párttag. Karrierje kezdetén kirúgták egy szatmári laptól, mert elkövette azt a figyelmetlenséget, hogy a párt főtitkárának beszédét nem a címlapon hozta. Büntetésképpen Bukarestbe küldték a sorkatonaságot letölteni, ahol egy repülős újsághoz került szerkesztőnek. A magyarországi események alatt Budapesten volt sajtókiküldött, feladatát a párt megelégedésére látta el. Jutalma az Előre főszerkesztői széke volt 1957 márciusától. Hű pártkatona maradt, 1965-ben az RKP KB tagja lett, 1980-tól képviselő. Mégis volt bátorsága támogatni a kegyveszett írókat és a volt politikai foglyot, Páskándi Gézát. Az Előre lassacskán azok menedékhelyévé vált, akiket más lapoktól elbocsátottak, vagy beadták lemondásukat, így adott időben az Írószövetség magyar tagjai közül sokan dolgoztak  itt. 1989 decembere Szilágyit még a főszerkesztői székben találta, ekkor lemondani kényszerült. Mint minden lapnál, az Előrénél is volt cenzor. A legismertebb Rozenberg Sándor, aki „egy kolozsvári olvasó” név nélküli álcája mögé bújva jelezte az esetleges eltéréseket a párt vonalától. 1989 után is a szerkesztőség tagja maradt, ahonnan a Zsidó Szövetség egyik alsóbb vezető állásába vonult vissza. Bányai Éva interjúiban egy másik cenzort, Iosif Ardeleanu (Adler Döme) nevűt is emlegetnek. A lapindítás 60. évfordulója alkalmat adott a megemlékezések mellett az elemzésre is. Mindannyian tudjuk, mi állt az Előre mögött, vallotta Cseke Gábor: árulások, kompromisszumok, hazugságok – és a politikai kontextus nem lehet kifogás. Besároztuk egymást és magunkat, és az egyetlen, amit az újság egykori közreműködői tehetnek, hogy némán fejet hajtanak.
A lapindítást behatóbban a sepsiszentgyörgyi származású Szonda Szabolcs publicista, a bukaresti Hungarológiai intézet tanára, jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója elemezte. Tanulmánya része egy 2001-ben elindított, a bukaresti magyar értelmiséget célzó kutatásnak, melyet dr. Molnár Szabolcs koordinált, és a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Alapítványa finanszírozott.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hivatalosan is megnyitották az új tanévet a PKE-n
A Partiumi Keresztény Egyetem 2016–17-es tanévének hivatalos, ünnepélyes megnyitóját október 14-én tartották Nagyváradon
Szomor Abigél frissen kinevezett egyetemi lelkész igehirdetésével kezdődött az esemény, majd Pálfi József rektor köszöntötte a jelenlévőket: az akadémiai szféra képviselőit, az elsőéves hallgatókat, hozzátartozóikat, az egyetemi polgárságot – oktatókat, hallgatókat, alkalmazottakat –, a politikai és gazdasági élet, valamint a sajtó képviselőit. 
Tőkés László püspök, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke igei alapú köszöntőbeszédében az alig elmúlt idők súlyos terheire emlékeztetett, a csauseszkánus diktatúra és posztkommunista nacionalizmus éveire, amikor már-már a felszámolás küszöbére ért az erdélyi-partiumi magyarság. „Mindeddig megsegített bennünket az Úr” (1Sám 7.12) – idézte a Szentírást, nem hallgatva el, hogy a szekularizáció és elanyagiasodás éveiben mily sokan hódoltak a hatalom bálványainak. De a rendszerváltásnak hitt és mondott momentum után sem sikerült mindent helyrehozni. Kisebbségi érdekvédelmünk és közképviseletünk politikai kudarcai közismertek oktatási téren is, hiszen nemhogy a felszámolt állami magyar egyetemet nem tudta visszaküzdeni a különböző román kormányok szekerét gyakran tologató RMDSZ, de még csak teljes körű anyanyelvi közoktatásról és intézményi hálózatról sem beszélhetünk, 26 évnyi parlamenti politizálás után sem. Az erdélyi magyarság alapvető igényeinek kielégítésére sem volt kapható a többségi románság. Ezért is illeti elismerés a magyar államot, amely erejéhez mérten próbálta és próbálja pótolni azt, amit a román állam nem hajlandó megadni magyar nemzetiségű adófizető polgárainak. 
Az európai parlamenti képviselő röviden vázolta az alapítványi hátterű erdélyi magyar felsőoktatás létrejöttének útját s az elért eredményeket, nem hallgatva el, hogy a 2008-ban elsőként akkreditált romániai magyar egyetem, a PKE pár ével ezelőtt válságba került. Egy velejéig korrupt romániai társadalomban, zavaros és kaotikus közállapotok mellett, a törvényi keretek folytonos ingatagsága közepette visszaütött a nagyvonalú, felelőtlen gazdálkodás. Ezért a már időközben beindult egyetemi reformmal egy időben a válságkezelés is megindult, a megújulás és talpra állás reményével. Az alapító elnök méltatta mind a magyar kormányzat, mind a Sapientia Alapítvány, mind a testvérintézmények és önzetlen támogatók segítő hozzáállását. 
Kitért korunk néhány nagy kihívására is, hiszen a ránk szakadt migrációs hullámon túl élesen vetődik fel a helyben maradás kérdése. Egyetemeink nem csupán a tudományosság fellegvárai kell legyenek, hanem közösségmegtartó entitások is. Sem ország- és nemzetépítő nagy elődeinkre nem hozhatunk szégyent, sem a most mellénk álltakra – mondotta Tőkés László. Országos feladat és nemzeti ügy a ki- és elvándorlás megállítása, „nem rúghatjuk ki magunk alól a haza földjét” – fogalmazott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke, így zárva köszöntőbeszédét: „Múltunk ás remélt jövőnk kötelez. Kérjük Istent, és mi magunk is legyünk ’munkatársai’ ebben, hogy féltve szeretett tanintézetünk tovább épüljön és erősödjön, és az itt folyó tanítás és tanulás, hitünk és tudásunk népünk és Anyaszentegyházunk javára megteremjék áldott gyümölcseiket!”
A továbbiakban megtörtént a Partiumi Keresztény Egyetem idén megválasztott új rektorának ünnepélye beiktatása Dávid Lászlónak, a Sapientia EMTE rektorának levezetésében. Pálfi József docens, a teológiai tudományok doktora székfoglaló beszédében hitvalló emelkedettséggel kötelezte el magát az erejéhez mért helytállás mellett. Az ünnepi köszöntések rendjén Szilágyi Péter nemzetpolitikai helyettes államtitkár az egyetemfenntartó magyar állam nevében szólt a gyülekezethez, majd Jávor András, a Debreceni Egyetem általános rektorhelyettese és Nagy Éva, a román tanügyminisztérium képviselője kapott szót. Az elsőéves hallgatók fogadalomtételét követően a történelmi magyar egyházak képviselői adták áldásukat az egyetemre és annak egész közösségére.
Hangulatteremtő momentumokkal a Kovács Gábor vezényelte szegedi Argenteus vegyeskar, illetve a Benedek Árpád irányította nagyváradi Csillagocska néptánccsoport ének- és zenekara szolgált a tanévnyitón, amely a nemzeti imádsággal ért véget – közölte az EP-képviselő sajtóirodája. itthon.ma

Scolari püspök és a humanizmus kezdetei
Szombaton halálának 590. évfordulója alkalmából Andrea Scolari váradi püspök és a humanizmus kezdetei Magyarországon címmel szerveztek egyháztörténeti konferenciát a Püspöki Palotában.
A Székesegyház kriptájában megtartott közös imádkozás után a jelenlevők megtekintették az egyházmegye főtemploma oldalsó bejáratának két ajtója közti egyik falába beépített Scolari-síremléket, mellyel kapcsolatban azt tervezi a püspökség, hogy egy méltóbb és biztonságosabb helyre teszi át.
Ezután immár a Püspöki Palota dísztermében Lakatos Balla Attila egyházmegyei referens köszöntötte a megjelenteket. Mielőtt bemutatta volna a rangos meghívottakat, megjegyezte: az egyháztörténeti konferencia sorozat egy újabb mérföldkövéhez érkezett, hiszen ezúttal jó néhány évszázadot visszamennek az időben, és ennek a korszaknak a tanulmányozása bonyolultabb és összetettebb probléma, mint a 18. vagy a 19. századé.
Böcskei László megyés püspök hangsúlyozta: kíváncsian várja az előadásokat, hiszen a 15. századdal inkább csak a szakértők foglalkoznak, az átlagemberek kevésbé, ráadásul kevés forrásanyag áll rendelkezésre. Két Bunyitay-idézetet ajánlott az érdeklődők figyelmébe. Az egyik arról szólt, hogy ideérkezésekor Andrea Scolari püspök meg volt elégedve minden szempontból a püspöki lakkal, vagyis úgy tűnik, hogy otthonra lelt Váradon, a másik pedig arra utalt, hogy fontosnak tartotta a meglévő műalkotások megőrzését, az egyházmegye felvirágoztatását. Úgy fogalmazott a főpásztor: minden fejezet egy tégla az egyházmegye és a város történetében, és erre a kontinuitásra nekünk alapoznunk kell, nem szabad megszakítanunk.
Prajda Katalin, az MTA BTK Történelemtudományi Intézet kutatója Andrea Scolari mecénás tulajdonságáról értekezett. Mint elhangzott, a Scolari-család a 11. századig vezethető vissza Firenze városában, ahol nemességet kapott, de elszegényedett, így a 14. századra elveszítette politikai és társadalmi súlyát. Andrea Scolari születésének pontos dátuma nem ismert, az egyetemet Bolognában végezte. 1407-ben került a zágrábi püspökség élére, majd 1409-ben a pápa áthelyezte Váradra, ahol másfél évtizeden keresztül, 1426-ban bekövetkezett haláláig szolgált. Itt kisebb firenzei közösséget alakított ki, kereskedőket, a medicina és a jog doktorait hozatta ide. Püspöksége idején növelte családi vagyonát, ugyanis egy kanonokkal kereskedelmi társaságot alapított, melynek tevékenységi körébe a textilanyagokkal és a nemesfémmel való kereskedelem tartozott. Az ebből származó, illetve a püspökségi jövedelemből a családtagjait támogatta, valamint fontos kultúraközvetítői szerepet töltött be Firenze és Várad között a kapcsolatai lévén.
Takács Imre, az ELTE BTK Művészettörténeti Intézet igazgatója Scolari András és a magyar főpapok Zsigmond király korabeli művészeti reprezentációjáról tartott expozét, úgy hogy kiemelten szólt Scolari pecsétjéről, püspöki címeréről és a síremlékéről, valamint a várról, az első Székesegyházról és a váradi Szent László-hermáról. (Utóbbi kapcsán később Böcskei László püspök bejelentette: nagyobb összefogás körvonalazódik arra nézve, hogy a 2017-es Szent László-évben a győri herma nem véglegesen ugyan, de hazalátogasson Váradra).
Scolari végrendelete
Mikó Gábor, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport munkatársa Scolari 1426-ban kelt végrendeletéről beszélt, melyből kiderült, hogy a 15. században is erős volt a bürokrácia. Többek közt arra tért ki: a magyar történetírók a 19. században kezdték el a lelőhelyét keresni a végrendeletnek. A firenzei állami levéltárban Vaisz Ignác találta meg nem hitelesített másolatát 1883-ban, de a szövegét nem adta ki. Az első és máig utolsó nyomtatás Balogh Jolánnak köszönhető (1923). A másolás helye és pontos ideje nem ismert. A dokumentum első részében a püspök firenzei személyeknek adományoz, a másik felében pedig a püspökség területén levő egyházi intézményeknek. A végrehajtónak unokatestvérét, Filippo Scolarit nevezte meg. A halála után aztán kalandos utóélete volt a testamentumnak, „köszönhetően” a bürokráciának.
Lővei Pál professzor, az MTA BTK Művészettörténeti Intézet munkatársa Andrea Școlari püspök síremlékének és más váradi, illetve Kárpát-medencei sírkőleleteknek a helyéről értekezett a a középkori magyar síremlék-művészetben, míg Zsupán Edina, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos osztályának a vezetője azt ismertette: milyen szerepet játszott Pier Paolo Vergerio itáliai humanista budai jelenléte abban, hogy Vitéz János váradi püspök lelkes híve legyen ennek az új irányzatnak.
Az Egyház, tudomány, kultúra. Főhajtás püspökeink emléke előtt című gyűjteményes kötetet a két szerkesztő, dr. Fleisz János egyetemi oktató és Fodor József vikárius mutatták be röviden. Az érdekes rendezvényt Böcskei László püspök szavaival zárult, aki az elhangzottakból azt a következtetést vonta le, hogy Várad az évszázadok folyamán az európai művelődés vérkeringésének meghatározó eleme volt, van mire tehát alapoznunk, csak nyitottnak kell mutatkoznunk erre, hiszen csak így tudunk mi is adakozókká válni.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

A gyökerekből táplálkozva keresik a jövőt (Hivatásos táncegyüttesek találkozója)
Mezőségi táncokkal nyitották Sepsiszentgyörgy főterén az erdélyi hivatásos táncegyüttesek a tizenkettedik alkalommal tartott találkozójukat, és szintén mezőségivel zárták a négynapos rendezvényt tegnap este a Tamási Áron Színházban tartott gálaműsoron, amelyre a szervezők meghívták a nyárádszeredai Bekecs Néptáncegyüttest is. A záróestén Kelemen Hunor fővédnök köszöntötte a rendezvényt, majd díjakat is osztottak, amelyek egy része a találkozón bemutatott produkciók alkotóinak, előadóinak szólt, az életműdíjat a kitüntetettek az erdélyi táncművészetben nyújtott több évtizedes munkájukért kapták.
A Háromszék Táncegyüttes Erdély-menyegző és a Maros Művészegyüttes Most múlik című produkciója után (amelyek szakmai értékelését szombati lapszámunkban ismertettük) az Udvarhely Néptáncműhely mutatta be az Orza Călin rendezte Üveghegy ösvénye című táncmisztériumot Kőrösi Csoma Sándor és a hegymászó Erőss Zsolt emlékére. A szakmai kiértékelésen néhány általánosan is hasznosítható megállapítás is elhangzott: egysíkú a mozgásdinamika, az elmondott szövegek segítik a megértést, de a szövegmondás minősége hullámzó, lehet kortárstánc-nyelven előadni, de az legyen míves, ellenpontozás nélkül fennáll a monotónia veszélye.
A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Táncoljatok! című előadásában a táncosok vallanak szóban és táncban a táncról, ezt a szakma képviselői abból a szempontból is értékelték, hogy az együttes tagjai kipróbálhatták alkotói képességüket, több tájegység eredeti táncaiból merítettek, ők készítették a koreográfiákat, amelyeket Gábos Endre rendezőként fűzött egymásutánba, tulajdonképpen ez volt a találkozó egyetlen néptáncműsora. A Nagyvárad Táncegyüttes Rossini zeneművére készített Stabat Mater című táncoratóriuma a néptánctól merőben elütő mozgásrendszerben, a kortárs balett nyelvén közvetítette a szenvedéstörténet mondanivalóját Kun Attila, a Közép-Európa Táncszínház koreográfusa rendezésében, a KET néhány táncművésze közreműködésével. A kiértékelő bizottság tagjai jó kísérletnek tartották, ami ellenben szerintük technikailag itt-ott sántít, ugyanakkor felvetették a kérdést: helye van-e a néptánctól teljesen elütő mozgásnyelvnek a hivatásos táncegyüttesek repertoárjában? Mások szerint az ilyen kilengések, próbálkozások gazdagítják a táncosok mozgáskultúráját. A négynapos találkozót tegnap kerekasztal-beszélgetésen értékelték az öt hivatásos együttes művészeti vezetői, igazgatói, az alkotók és társulatonként néhány táncos részvételével, amelyen kiderült: nincs egyetlen recept, ami alapján úgy lehetne megszervezni a vándorrendezvényt, hogy azzal mindenki elégedett legyen, egyesek szerint a Háromszék Táncegyüttes újítása, hogy kísérőprogramokat is kínált a vendégeknek, nagyon jó ötlet volt, mások úgy vélték, a szakmai beszélgetésektől vonták el az időt a helyi alakulatok produkciói. Többen hangsúlyozták: legnagyobb gond a képzéshiány, kitértek a szakmai kiértékelők hasznosságára, de megválaszolatlan kérdés maradt, hogy meddig lehet elmenni az új formai utak keresésében. Abban ellenben mindannyian egyetértettek: az öt erdélyi hivatásos táncegyüttesnek legfőbb célja, hogy minőségi előadásokat állítsanak színpadra, és évente egyszer találkozzanak, hogy közös dolgaikat megbeszélhessék.
Díjak A Magyar Táncművészek Szövetsége a 12. Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója szakmai bizottsága javaslata alapján adományozta a Kiemelkedő férfi táncos díjat Melles Endrének, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes táncművészének az Erdély-menyegző című előadásban nyújtott táncos-színpadi alakításáért.
A 12. Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója szakmai bizottsága díjai: 
Női tánckari nívódíj: sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes – az Erdély-menyegző című előadásban nyújtott magas szintű művészi jelenlétéért Zenei alkotói díj: Kelemen László és a Heveder zenekar – az Erdély-menyegző című előadás kiemelkedő zenei világának megalkotásáért
Énekes szóló díj: Erőss Judit, sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes – az Erdély-menyegző című előadásban nyújtott kiemelkedő énekesi teljesítményéért
Énekesi díj: Kásler Magda, marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes – a Most múlik című előadásban nyújtott kiemelkedő énekesi teljesítményéért
Hiteles viseleteiért díjban részesült a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes (Táncoljatok! című előadás)
Hagyományőrző alkotói munkáért díjat kapott a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes (Táncoljatok! című előadás)
Képi világáért díjjal jutalmazták a nagyváradi Nagyvárad Táncegyüttest (Stabat Mater című előadás) Bátor művészi vállalásáért díjban részesült az Udvarhely Néptáncműhely (Üveghegy ösvénye című előadás) Életműdíjak – a Romániai Magyar Néptánc Egyesület a 12. Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója alkalmából az erdélyi táncművészetben nyújtott több évtizedes kiemelkedő munkásságáért díjazott négy hivatásos táncost: Domokos Zsuzsanna – marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes, Füzesi Albert – marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes, Tőkés Edit – sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes, Vajda Katalin – sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dobos Imre színész 50 éves pályafutását ünnepelték Váradon
Dobos Imre nagyváradi színművészt köszöntötték a hét végén a Szigligeti Színházban, a művész pályakezdésének ötvenedik évfordulóját egykori és jelenlegi pályatársak ünnepelték. 
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház részéről laudációt mondott Piroska Klára színművésznő, aki László Károly színművész üzenetét is tolmácsolta, majd felelevenítette mindazon szerepeket, amelyekkel huszonkét éven keresztül örvendeztette meg a sepsiszentgyörgyi közönséget Dobos Imre.
A Szigligeti Társulat nevében Hajdu Géza színész mondott köszöntő beszédet, aki kiemelte, alázatával és munkakedvével Dobos Imre példaképe lehet az új színészgenerációnak is. Az est zárásaképpen Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgató átnyújtotta Dobos Imrének a Szigligeti-gyűrűt. „Az idők során a sokszínűség hitvallásommá is vált: egyik nagy elődöm szerint a legfontosabb önmagunk megismerése, a színészi pályának ez az első lépése, s ha ez sikerült, akkor arra már fel lehet bármilyen szerepet építeni. Egyébként azt hiszem, hogy minden színész azt szeretné, hogy minél változatosabb legyen a palettája, hogy mindig más karakterrel azonosuljon, hiszen csak így lehet teljes az alkotói pálya" – mondta korábban a Krónikának adott interjúban a rangidős színművész.
Dobos Imre 1941. március 22-én született Marosvásárhelyen, itt végezte a középiskolát és a Színművészeti Főiskolát. 1966-tól 1988-ig a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház, 1988-tól a nagyváradi színtársulat tagja. A magyar és a világirodalom nagy drámai szerepeinek egész sorát játszotta, a Kisvárdai Fesztiválon kétszer – 1992-ben és 2001-ben – kapott díjat, az 1999-es Rövid Dráma Fesztiválján megkapta a legjobb férfialakítás díját. 2005-ben Nívó-díjat és Kovács György-díjat kapott, 2006-ban pedig Kiválósági Díjjal tüntette ki a nagyváradi önkormányzat. Krónika (Kolozsvár)

Konferencia Széchenyiről és másokról
Széchenyi 225 címmel emlékkonferencia kerül sorra Nagyváradon, október 18-án délelőtt a Partiumi Keresztény Egyetemen. Az egyik szervezőnek, Balázs Géza nyelvész professzornak tett föl kérdéseket a Présház Hírportál
– Professzor úr, a rendezvény szakrális értékekkel és emelkedetté tétetik, és megjelenítést kap a művészet is. Ez utóbbi azt érzékelteti, hogy Széchenyit a kortárs óriások is nagyra értékelték. Liszt Ferenc: Magyar történelmi arcképek címmel költött dallamokat, magáról a Legnagyobb Magyarról is. Arany János pedig emlékezetes verset írt az Akadémia-alapítóról, miniszterről, későbbi bátor szatíraíróról. Miért fontos, hogy ennek nyelvészeti konferencia adjon hangsúlyt?
– Nyáron már volt egy rendezvényünk, melynek azt a címet adtam: „legnagyobb magyarok”. Erősíteni szeretném az érzést: sok „legnagyobb magyar” van, tehetünk valamit a hazánkért. A Partiumi Keresztény Egyetem Széchenyi 225 című konferenciájának ötlete Pálfi József rektortól származik, én a szakmai szervezést végzem. Nemcsak nyelvészeti konferencia, mert a témák felölelik Széchenyi gazdasági – közlekedés, turizmus –, szűkebben partiumi jelentőségét is. Persze sok aktualitás van. Széchenyi minden kor számára példa, és erőt adó forrás. Nagyvárad közel esik Nagyszalontához, ahol Arany János született – én éppen a Széchenyi emlékezete című verséről fogok beszélni. Nem tudom, hogy Széchenyi és Arany nélkül ma hogyan állnánk a magyar nyelvhez és kultúrához… Két előadást kiemelnék: Pomozi Péterét: Széchenyi: magyar nyelv és nemzeti jövő, és Halász Csilláét: Széchenyi halála (és temetése) a korabeli sajtóban.
– Széchenyi elsősorban a magyar anyanyelv helyzetének megerősítése végett alapította az Akadémiát, noha ez a szándék mára feledésbe merült. A váradi tanácskozás miként teszi világossá, hogy az anyanyelvben ver erős gyökeret, terebélyesedik ki a nemzeti jövő?
– Nem puszta közhely, hogy nyelvében él a nemzet. Persze lehet ezt csavargatni, kerülgetni, kivételeket emlegetni, meg azt hangsúlyozni, ahogy az ma divatos is, hogy a nemzet valójában csak egy „konstrukció”. Én ezt is elfogadom, de ez a „konstrukció” adja életünk keretét. Hiszek abban, hogy a nemzetkoncepciók alapvetően nem haladásellenesek és nem kirekesztők, viszont fontosak az egyén-közösség kiteljesedéséhez. És ehhez kapcsolódik, ennek része, az anyanyelv, melyet mindenki „ajándékba kap”, nem kell érte megküzdenie, és ha odafigyel rá, ha egy kicsit gondoskodik is róla, akkor teljes értékű életre ad lehetőséget.
–  Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Miként fodrozza e folyamat sodrását az Ön előadása, amely a címe alapján egy újító verselemzés lesz: Arany János: Széchenyi emlékezete?
– A Széchenyi emlékezete alkalmi vers, egy gyász-óda. Arany költői eszközökkel jeleníti meg Széchenyi halálán érzett fájdalmát, majd elősorolja Széchenyi érdemeit, érzékelteti már akkor is egyértelműen óriási jelentőségét, és élő, erőt adó példaként állítja a magyarság elé: „Te sem haltál meg, népem nagy halottja!” Arany határtalan fájdalommal gondolt Kazinczyra, igazából nem tudta elsiratni Petőfit, de mindenki várta tőle ezt a Széchenyi-ódát. Megírta, mert hitet akart adni korának és az utókornak. Példa arra, hogy a közösség, a jövő érdekében olykor le kell győznünk magunkat. Persze foglalkozni fogok a vers nyelvi eszközeivel is. itthon.ma

Átadták az Orbán Balázs-díjakat
A Márton Áron-emlékév jegyében, a Székelyföldi Napok rendezvénysorozat részeként tegnap este került sor az Orbán Balázs-díjak átadására a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-plébániatemplomban. A régió egyik legjelentősebb kitüntetésének idei díjazottjai: Márkus András, a sepsiszentgyörgyi Mária Világ Királynője Egyházközség plébánosa, címzetes esperes, Oláh Dénes marosvásárhelyi plébános, főesperes és Nagy Zoltán székelyudvarhelyi hitoktató, a Márton Áron életéről szóló, A Hegy című filmes monográfia készítője.
A Székelyföldi Orbán Balázs-díjat a közös történelmi múlt és kultúra révén összetartozó Hargita, Maros és Kovászna megye önkormányzata 2011 óta adományozza olyan személyeknek, akik kimagasló tevékenységet folytatnak a térség fejlődése érdekében. A díjátadón, melyre a VII. Székelyföld Napok keretében került sor, elsőként Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szólalt fel, majd Borboly Csaba és Péter Ferenc, Hargita, illetve Maros megye önkormányzati elnöke, valamint Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja szólt az egybegyűltekhez, aztán a laudációk felolvasása következett. 
Tamás Sándor köszöntőbeszédében elmondta, örömére szolgál, hogy nemcsak a székelyföldi megyék képviselői vannak jelen a rendezvényen, hanem Kézdivásárhelytől Szatmárig és Nagyváradig több város magyar polgármestere is jelen van, és bár Kolozsvár magyar polgármesterét idén még nem köszönthetik ezen az eseményen, „ami késik, nem múlik”. A tanácselnök elmondta, Székelyföld szerencsés helyzetben van, mert Bod Péter, Dózsa György, Teleki Sámuel, Gábor Áron, Nagy Imre, Márton Áron, Orbán Balázs és mások személyében nagyon sok olyan személyiség alkotott itt, akik lámpásként ma is utat mutatnak nekünk. Borboly Csaba Orbán Balázs-idézetek mentén arról beszélt, hogy az „igaznak, szépnek, jónak és Isteninek” az útján mindenki lehet nemzete apostola, és bár pár nappal ezelőtt elhunyt az Orbán Balázs-díj egyik első kitüntetettje, újabb személyiségek lépnek a nyomába. Péter Ferenc Márton Áron püspököt  idézve kijelentette, hogy meg kell vetnünk itt a lábunkat, munkát kell vállalnunk egymásért, a gyűlölet helyett pedig szeretettel és jóakarattal lehet jövőt építeni. Zsigmond Barna Pál főkonzul az októberi kvótaszavazás, az ötvenhatos hősökre való októberi megemlékezés és a decemberi parlamenti választások fontosságáról beszélt, majd két anekdotát mesélt el, melyek által ő is az összefogás fontosságát hangsúlyozta. A felolvasott laudációkból megismerhettük a díjazottak pályaképét, megtudhattuk, hogy bár egymástól sokban különbözik életútjuk, mindhárman ki tudtak teljesedni a hitben: Oláh Dénes többnyire íróként, rádiósként és a marosvásárhelyi Deus Probidevit tanulmányi ház működtetőjeként tevékenykedett, Nagy Zoltán tanárként és annak az ötórás filmes monográfiának a szerkesztőjeként, melynek elkészítése 23 évet vett igénybe, Márkus András pedig a sepsiszentgyörgyi cigány közösség lelkipásztoraként, aki szinte a teljes életét a cigányok felzárkóztatásának szentelte, fontos szerepet vállalva az őrkői iskola beindításában, működtetésében is. Az est során a díjazottak köszönetet mondtak a rangos elismerésekért, a felszólalások között a Tiberius vonósnégyes zenei intermezzói emelték az ünnepi esemény hangulatát.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvbemutató
Feljegyzések Hazámból, „Biharországból”
Október 24-én, hétfőn 18 órakor BENEDEK ISTVÁN Feljegyzések hazámból, „Biharországból” című könyvének a bemutatójára kerül sor a Jelen Ház kávézójában. A könyvet BEGE MAGDOLNA méltatja. A szerzőt, BENEDEK ISTVÁNT (1907–1989) és a könyv eseményeit magába foglaló időket (1907–1944) Jámbor Gyula és Réhon József vita formájában mutatja be.
BENEDEK ISTVÁN Hát ezt még meddig látjuk itt? - Feljegyzések Hazámból, „Biharországból” I. rész (1907-1944) /Irodalmi Jelen Könyvek, Nagyvárad, 2016/ Nyugati Jelen (Arad)

Bábszínház mindenkinek – startolt a Puck fesztivál
A legkisebbek már a délelőtti órákban birtokba vehették tegnap a Diákművelődési Ház, a Zug.zone, a monostori Dacia mozi vagy akár a Puck Bábszínház nézőterét, a szórakoztatásukról temesvári, nagyváradi, kolozsvári és kisinyovi társulatok gondoskodtak.
Az Árpád/Traian úti Zug.zone-ban például két alkalommal is játszotta a Puck magyar tagozata a Mimorózart című, Palocsay Kisó Kata rendezésében készült előadást, a Puck Bábszínház székhelyén pedig a nagyváradi Regina Maria Színház Arcadia Társulatának Stan Bolovan című produkciója varázsolt mosolyt az arcokra. Az izgalmas pillanatokat a XV. Puck Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiválja kínálta, és teszi ezt egészen péntekig, az említett helyszínek mellett a Georghe Dima Zeneakadémián, a kolozsvári román színházban és a Kolozsvári Magyar Operában egyaránt.
F. Zs. Szabadság (Kolozsvár)

ICOMOS-díjat kapott Dukrét Géza
Nemrég a Műemlékek és Műemlékhelyszínek Nemzetközi Tanácsának Magyar Nemzeti Bizottsága ICOMOS-díjjal ismerte el Dukrét Géza műemlékvédőnek, a PBMET elnökének példamutató tevékenységét.
Méltán lehet büszke erre az elismerésre Dukrét Géza nagyváradi helytörténész, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke, hiszen kevesen kapnak ilyen díjat. Ezt a tényt jól mutatja, hogy idén rajta kívül más fizikai személy nem örülhetett ilyenfajta kitüntetésnek, ugyanis az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága még a Bátaszék kulturális örökségét védő közösséget díjazta a település kulturális örökségi értékeinek megőrző tevékenységéért, valamint Budapest V. kerületének önkormányzatát a Torockó-Énlaka értékmegőrző programjának kezdeményezéséért és folyamatos támogatásáért.
Példamutató
A hivatalos indoklás szerint Dukrét Géza példamutató műemlékgondozásáért, a Partium kulturális örökségének védelme és ismertté tétele érdekében kifejtett életművéért részesült az elismerésben. A díjat tulajdonképpen április 18-án, a Műemlékvédelmi Világnapon kellett volna átvegye, de mivel akkor rá jellemző módon szintén műemlékvédelemmel kapcsolatos elfoglaltsága miatt nem tudta ezt megtenni, ez a közelmúltban történt meg Békés városában, az ott hagyományosan, immár XX. alkalommal megszervezett Békési Népi Építészeti Tanácskozáson, melyen a falusi házakkal, tájházakkal, kúriákkal foglalkoznak, abból kiindulva, hogy mások kevésbé fókuszálnak erre a témára, hiszen a műemlékvédelem inkább a nagyméretű és reprezentatív épületekre, ezek restaurálásának fontosságára koncentrál. Ezzel kapcsolatosak voltak a különféle előadások is. A rendezvény második napján ugyanakkor kirándulást szerveznek, most már évek óta a PBMET-vel közösen a Partiumba. Míg korábban például az Érmellékre vagy Arad környékére mentek, az idén Belényes és vidéke volt a célpont.
„A díjak egyfelől ösztönzőleg hatnak, másrészt pedig, mint ez, egy hosszú munkának az elismerései, annak, hogy több mint 25 esztendeje műemlékvédelemmel foglalkozom, foglalkozunk. Véleményem szerint elsősorban a könyvkiadói tevékenységemnek köszönhetőek, hiszen a kiadott 103 kötet óriási teljesítmény, valamint a pusztuló műemlékek helyzetére figyelmeztető konferenciáinknak is- nyilatkozta az Erdély Online-nak Dukrét Géza.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

500 éves a reformáció
A Romániai Evangélikus – Lutheránus Egyház rövid története és jelene
A 16. század első felében a reformáció szele elérte Erdélyt is. A középkori egyházszervezetet egyre több hitújító mozgalom ostromolta. Kezdetben a szász közösség bizonyult leginkább fogékonynak az új eszmék iránt, később csatlakozott hozzá a vármegyék, illetve a székely székek többnyire magyar ajkú népessége.
A 16. századi erdélyi reformáció útja sajátos út, amelyben nem különíthető el szigorúan egyik vagy másik nagy európai reformátor eszmerendszere, hanem párhuzamosan és együttesen hat Luther, Melanchthon, Zwingli, Kálvin, Bullinger és mások teológiája, mindezt pedig kiváló helyi teológusok – Johannes Honterus, Dévai Bíró Mátyás, Kopácsi István, Melius Juhász Péter, Dávid Ferenc – igazították az erdélyi társadalmi valósághoz. Éppen ezért az 1560-as éveket megelőzően nem is beszélhetünk egyik vagy másik protestáns felekezet szigorúan konfesszionális jelenlétéről, csupán reformátori vagy reformált egyházakról abban az értelemben, hogy a felekezeti határok nem voltak élesen elválaszthatók, karakterük ekkor kezd kialakulni. Bizonyos azonban, hogy már az 1580-as években, Báthory István fejedelemsége alatt az erdélyi szászok a lutheranizmus mellett maradnak, a magyarok többsége ekkor az unitárius (Szentháromság-tagadó) hitet vallotta, kisebb hányaduk a helvét (kálvinista) felekezet mellett tette le voksát. Ez az arány a 17. század folyamán jelentősen változott, a református fejedelmeknek köszönhetően a helvét hitvallás uralkodóvá vált, gyakorlatilag államegyházi státust élvezett a fejedelemségben.
A szász székekben volt néhány jelentős magyar ajkú település is. A középkorban ezek a falvak földrajzi elhelyezkedésük következtében a szász többségű főesperességekhez tartoztak, így a reformáció után is a szász vezetés alatt álló lutheránus esperességek részei lettek. Ezek közül a jelentősebb gyülekezetek: Brassó, Csernátfalu, Türkös, Bácsfalu, Hosszúfalu, Tatrang, Pürkerec, Zajzon, Barcaújfalu, Krizba és Apáca a Barcaságon; Halmágy, Székelyzsombor, Kóbor, Ugra és Tyúkos Kőhalomszéken; Oltszakadát Szebenszékben, illetve Zselyk Beszterceszéken. Ezek a gyülekezetek képezik mai egyházkerületünk alapját. A hitvallási egység eredményeképpen ezek a közösségek a szász evangélikus püspök joghatósága alá tartoztak egészen a 19. századig, lelkészeiket a szászok zsinatán szentelték, fegyelmi székük, házassági törvényszékük közös volt a német ajkú lutheránusokéval. Csupán a Barcaság délkeleti részén fekvő úgynevezett hétfalusi magyar gyülekezetek között érhető tetten némi szervezeti egység.
A 17-18. században ezek a lutheránus karakterű gyülekezetek szoros kapcsolatokat ápolnak a partiumi és felső-magyarországi, szintén magyar ajkú lutheránusokkal és reformátusokkal. A 19. század folyamán elsősorban a nemzeti mozgalmak eredményeképpen egyre több ellentét alakul ki a magyar, illetve szász lutheránus gyülekezetek között. Ezt csak erősíti az, hogy 1848-ban a két etnikum külön táborban harcol; ennek az eredménye lesz, hogy hosszas küzdelem után 1886-ban a barcasági magyar gyülekezetekből megalakul a Brassói Magyar Evangélikus Egyházmegye, amely már nem az Erdélyi Szász, hanem a Tiszai Egyházkerülethez tartozott.
Az 1920-as trianoni békeszerződés új helyzet elé állította a Romániába szakadt magyar evangélikusokat. Az erdélyi egyházak közül talán mi voltunk a legnehezebb helyzetben, hiszen a Romániához csatolt országrészben nem voltak szervezett központi egyházi intézményeink, sem püspökségünk, sem teológiai intézetünk, sőt középfokú iskolai intézményekben sem bővelkedtünk. 1920-ban a Kolozsváron tartott zsinat kimondta az Erdély-Bánáti Evangélikus Egyházkerület megalakulását, de ezt az államhatalom nem hagyta jóvá. Végül több kényszerű próbálkozás után, 1926-ban sikerült elismertetni az új egyházi struktúrát. A megszülető egyházkerület meglehetősen heterogén, ott voltak benne a több évszázados hagyománnyal rendelkező királyföldi falusi eklézsiák, valamint más erdélyi, városi gyülekezetek (Nagybánya, Kolozsvár, Marosvásárhely) mellett a partiumi nagyvárosoknak (Temesvár, Arad, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti) a 19. század folyamán alakult közösségei, valamint több szlovák anyanyelvű gyülekezet. Ez utóbbiak külön egyházmegyét alkottak és alkotnak ma is.
Lelkészképzésünk 1920-tól 1948-ig a kolozsvári református teológián zajlott, ahol az evangélikus szaktárgyakat a két helyi lelkész, dr. Járosi Andor és dr. Kirchknopf Gusztáv tanította. 1948 óta az akkor megalakult Protestáns Teológiai Intézetben református és unitárius hallgatókkal együtt tanulnak egyházunk jövendőbeli lelkipásztorai.
Jelenleg hozzávetőlegesen 27 ezer hívő tartozik egyházunkhoz, 41 gyülekezet és 18 szórványközösség keretében. Erdélyi eredetünk következtében nagyfokú nyitottság jellemzi egyházunkat más egyházak, kultúrák és etnikai népcsoportok felé. Ez abban is megmutatkozik, hogy istentiszteleteinken és gyülekezeti alkalmainkon öt nyelven hirdetjük Istennek igéjét: magyarul, németül, szlovákul, románul és angolul.
Szolgálataink sokszínűek, az istentiszteletek mellett rendszeres alkalmakat tartunk a gyerekeknek és az ifjúságnak (hittanórát, baba-mama klubot, vasárnapi iskolát, konfirmációi oktatást, ifjúsági bibliaórát és istentiszteletet), valamint felnőtteknek szóló különböző alkalmakat (felnőtt-, családi, illetve presbiteri bibliaórát, nőszövetségi alkalmat stb.).
Az ifjúsági munkát az országosan működő EVIKE (Evangélikus Ifjúsági Keresztyén Egyesület) fogja össze, amely az ifjúsági táborokat, a vetélkedőket és az ifjúsági vezetőképzőket szervezi évente több alkalommal. Az egyetemi városokban – Kolozsvár, Brassó – működő CL (Collegium Lutheranicum) egyetemi ifjúsági szervezet, szakkollégium a felsőoktatásban tanuló diákokat és fiatal felnőtteket igyekszik összefogni, a szervezeten belül folyó ifjúsági munka így kifejezetten ezt a korosztályt szólítja meg.
Szeretetszolgálatunkat tekintve jelenleg az elsődleges feladat diakóniai intézményeink újraszervezése; így jött létre a Vocatio Diakóniai Egyesület. A szeretetszolgálatok összehangolt megszervezése egyházunk számára nagy kihívás a jövőben. Kolozsváron és Brassóban működő diakónia irodánk ezt a feladatot igyekszik betölteni azáltal, hogy a különböző gyülekezetekben történő szeretetszolgálat összehangolásán fáradozik.
Mindennemű szolgálatainkat missziói koncepciónk határozza meg, mely szerint igyekszünk a Krisztus iránt való hűség, engedelmesség, hivatás szellemében megfelelni a kor igényeinek és társadalmi elvárásainak, hogy az értékőrzés és megújulás által állandó evangelizációt folytassunk, mélyítsük a hitet, erősítsük a lelkiséget. Tudatosan veszünk részt a keresztyén kultúra művelésében, és vállalunk szerepet a közéletben: a Petrőczy Kata Szidónia Nőegylet, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely és Reményik Sándor Galéria Kolozsváron, a Bartalis János Egyesület Brassóban, valamint az Irgalmas Samaritánus Keresztyén Egyesület Sepsiszentgyörgyön. Szorgalmazzuk a teológia mint tudomány minőségi, korszerű, integrált művelését. Az oktatási célra létrehozott Via Barcensis egyesület célja az evangélikus hitnek, öntudatnak a megerősítése a semper reformanda elv alapján. Kozma Zsolt teológiai professzor ezt mintaszerűen így fogalmazta meg: "Meg kell találni a hagyományőrzés és a semper reformanda közötti utat, meg kell fogalmazni az örök igazságot, és mai üzenetként le kell hozni a valóság talajára, s ebben nincs más kritérium, mint a Szentírás. Ha a teológia megalkuszik az örök igazsággal, Isten-idegenné válik, ha nem a ma emberéhez szól, akkor egyház- és világidegen lesz".
Püspökök
Frint Lajos: 1927–1940
Argay György: 1941–1974
Szedressy Pál: 1975–1991
Mózes Árpád: 1992–2004
Adorjáni Dezső Zoltán: 2004–
(Az oldalt szerkesztette Ötvös József lelkipásztor)
Adorjáni Dezső Zoltán püspök Népújság (Marosvásárhely)

Emlékművet kapott Marossy Anna
Egy márványból faragott hévízi tündérrózsa és háromnyelvű (román, magyar és angol) emléktábla felavatásával rótta le tiszteletét az egy éve elhunyt Marossy Anna nemzetközileg elismert biológus emléke előtt a Sporthorgászok Aqua Crisius Egyesülete a püspökfürdői Pece rezervátumban. A közös tiszteletadásra közel félszázan érkeztek: diákok, idősek, környezetvédők, valamint Marossy Anna ismerősei, sőt egykori tanítványai is.
A Váradtól alig tíz kilométerre lévő püspökfürdői Pece rezervátum helyszínén, mely egykor még a hévízi tündérrózsának (Nymphaea lotus var. thermalis) köszönhetően vált híressé, már csak a kiapadt forrás és a tavacska – mely immár nem termál, hanem esővízzel van teli – emlékeztet a múltra. A pusztulásra ítélt tündérrózsa, valamint az állatritkaságok, mint a piros szárnyú kele (Scardinius Erythrophthalmus var. Racovită), a bordás homorcsa sem található már meg a tó kihűlt vizében.
A kitartó környezetvédőnek fáradhatatlan munkásságáért a tó partján emeltek emlékművet, melyet Dan Daniel belényesi szobrászművész készített el. A jelenlévőket Andrei Togor, az Aqua Crisius projektmenedzsere köszöntötte, kifejtve, hogy az általuk nagyra tisztelt rendkívüli környezetvédő, Marossy Anna biológus emlékművét a Szívünkben őrzött természetvédelmi területek elnevezésű projekt keretében készíttették el. „Ahogy Marossy Anna eltűnt, a termálvíz is eltűnt e rezervátumból” – fogalmazott Togor. A szobrász, akárcsak Marossy Anna, szintén belényesi születésű. Mint elhangzott, tovább kell vinni azt a lángot, amit a biológusnő gyújtott, és harcba kell szállni a kihalófélben lévő növény- és állatvilág megmentéséért.
Az emlékmű leleplezésénél jelen volt Váradszentmárton polgármestere, Cristian Laza is, aki megígérte, hogy mindent megtesz a rezervátum megmentéséért. Utána a jelenlévők közül is felszólaltak páran, felidézték az „örök harcoshoz” fűződő emlékeiket, majd virágokat helyeztek el az emlékműnél.
Sükösd T. Krisztina
Az emlékmű szövege: Ezt az emlékművet Marossy Anna (1931. 03. 02. – 2015. 10. 18.) tiszteletére emeltük fáradhatatlan természetvédelmi munkásságáért. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor
Szerda este a Szent László Líceumban szokásos havi találkozójukat tartották a Premontrei Öregdiákok Egyesületének tagjai. Kovács Károly öregdiáktárs tartott előadást forrásmunkák alapján, Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor címmel.
A megjelenteket Vonház Antal egyesületi titkár üdvözölte, Zilahi Bertalan az októberben születés- vagy népnapjukat ünneplőket köszöntötte, míg Miklós Mihály Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című költeményét olvasta fel. Ezúttal Kovács Károly öregdiáktárs tartott előadást forrásmunkák alapján, Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor címmel.
Többek közt elhangzott: Komádiban született 1807. október 30-án, lelkész családból. Iskoláit a Debreceni Református Kollégiumban végezte, ahol jeles professzorok oktatták. Kisebb kitérők után rendes lelkészi állást nyert Kisszántón, az esperes 1836. március 19-én iktatta be hivatásába. Műveltségével, szerénységével és szolgálatkészségével csakhamar megnyerte környezete tiszteletét, tanult, igazi tiszteletes tudós volt, nem fenyegette az a veszedelem, hogy falun begyepesedik. Figyelemmel kísérte korának egyházi és szépirodalmi munkáit, könyvtárát állandóan gyarapította, nem hiányoztak belőle korának neves íróinak művei. Azonban nemcsak a tudomány és költészet barátjának bizonyult, hanem a természetnek is. Híres pomológus volt, gyümölcskertészete ismert volt az alföldön, e téren elért sikereinek híre eljutott a fővárosba, a Magyar Gazdasági Egyesülethez is.
Szoros barátság
Szoros barátságot táplált Beöthy Ödön alispánnal, a múltszázad első felének reformmozgalmaiban vezető szerepet vitt politikussal. Egyházi körökben is egyre nagyobb megbecsülés vette körül Nagy Istvánt, gyakran hívták lelkészi szolgálatra más egyházközségbe. Munkába állította a bihari egyházmegye is, előbb jegyzőjének, majd tanácsbírájának, 1848-ban esperesnek választják meg. A szabadságharc idején az új alkotmányos, vallásügyi miniszterrel tárgyaló küldöttségben a bihari egyházmegye részéről lelkészi tagnak őt választják.
A szabadságharc kitörésekor hadba vonult. A forradalom bukása után, az osztrák önkényuralom elfogatta, a váradi vár börtönébe zárta, majd halálra ítélte. Az ítéletet később várfogságra változtatják, melyet a váradi várban töltött. Fogságának idején az addig is kedvelt famunkával foglalkozott. Fogolytársai között volt Teleki Blanka grófnő, akit azzal gyanúsítottak, hogy összeköttetésben állott az emigráció tagjaival. 1851-ben szabadult a várfogságból, Esztárba internálták, ahol nevelősködéssel tartotta fenn magát. 1855-ben Biharkeresztes megválasztotta papjának, és a közbizalom ebben az évben visszaültette az esperesi székbe, majd Zilahy József halála után, 1863-ban megválasztották Várad-Olaszi lelkésznek.
Szerényen, csendben építette meg váradi otthonát, a Körös-parti parókiát (ahol jelenleg a volt püspök lakik). Az udvart parkká alakította át, tele gyümölcsfával, rózsabokrokkal, szabad óráiban, még a várfogságban megszokott, kedvelt munkájával foglalkozott, fúrt, faragott, esztergált. Nem nősült meg, de otthona tele volt árva gyerekek kacagásával. A maga körül áldást munkáló lelkipásztort tisztelettel vette körül a váradi társadalom, felekezeti különbség nélkül. Nagy idők tanúját, Beöthy Ödön bizalmasát látták benne, mint a szabadságharc egyik nemes alakjára tekintettek föl reá, akit a kivégzéstől a halálos ítéletet feloldó kegyelem mentett meg.
Templomtorony és iskola
1870-ben lejárt esperesi megbízatása, és annak ellenére, hogy az egyházmegye túlnyomó többsége újból őt választotta, nem vállalta többé az esperességet. 1882 első presbiteri gyűlésén javaslatot tett, hogy az egyházközség második felállásának századik évfordulója alkalmából, 1884-ben, rendezzenek jubileumi ünnepséget, építsék fel az Olaszi templom tornyát és a református iskolákat állítsák vissza. Álmai megvalósultak, de ő már ezeket nem érhette meg, 1883. június 12-én, 76 éves korában hunyt el. Márványsírkövére, amit 1894. június 14-én lepleztek le az olaszi temetőben, az utókor nem volt hálás Nagy Istvánnak, sírja és emlékműve a temetőpusztításnak esett áldozatául.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Ötvenhatos szabadságvágy Erdélyben
Az 1956-os magyarországi forradalom Erdélyben nem vezetett felkeléshez vagy utcai harcokhoz. Az 1962-ig tartó megtorlási hullám keretében viszont több ezer embert hurcoltak meg, de egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy hány halálos ítélet született. A magyar forradalom 60. évfordulóján Erdély-szerte a korabeli eseményekre és az áldozatokra emlékeznek.
Több történész is azon a véleményen van, hogy 1956 őszén Erdélyben azért fulladtak kudarcba a mozgolódások és a forradalmi kezdeményezések, mivel az akkori kommunista hatalom az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tette megszervezésüket. Október 24-25-én Kolozsváron a Szekuritáté feszültséget szított a magyar és a román diákság között, ugyanakkor „a román lakosság körében is sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként történő megbélyegzése” – vélekedik Stefano Bottoni történész. A megmozdulások szerinte egyedül Temesváron csaphattak volna át forradalomba, ám „ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen álló szovjet laktanyába.”
A magyar forradalom első hírei a rádión keresztül jutottak el az erdélyi lakossághoz. Az erdélyi magyarok többsége a Kossuth-rádióból értesült a budapesti történésekről, és az első tiltakozó megmozdulásokra a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán került sor. Október 24-én a Bolyai Egyetem diákjai – Várhegyi István, Koczka György, Kelemen Kálmán, Nagy Benedek és Páskándi Géza – Mátyás király szülőházában szerveztek gyűlést, és egy új diákszervezet programtervezetét fogalmazták meg (Várhegyit később 7, Páskándit 6, Nagy Benedeket 5, Koczkát és Kelement 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották).
Erdély egyik legnagyobb 1956-os koncepciós pergyártásának esett áldozatul Szoboszlay Aladár temesvári római katolikus lelkész. Szoboszlay és társai már 1955-ben elkezdtek szervezkedni egy konföderáció megvalósítására. Szoboszlaynak a Confederatio című művében kifejtett elképzelése szerint egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció jött volna létre. A mozgalom számára egy aradi román ügyvéd, Alexandru Fîntînaru segítségével toboroztak tagokat, és azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egyidőben Romániában is népfelkelést robbantanak ki. A Szekuritáté viszonylag hamar tudomást szerzett az eseményekről, és közel 200 embert – magyarokat, románokat egyaránt – letartóztatott. A szabóból lett hadbíró, Macskássy Pál őrnagy elnökletével került sor a hírhedt Szoboszlay-perre. A vádlottak közül tizenegyet golyó általi halálra, többeket pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. A 11 halálraítéltből tízet 1958. szeptember 1-jén végeztek ki, köztük Szoboszlay Aladárt is.
Az 1956-os forradalom erdélyi történéseinek egyik legelhivatottabb kutatója néhai Gagyi Balla István nyugdíjas kolozsvári történelemtanár volt. Az ő közléseiből is tudjuk, hogy nem csak Kolozsváron és Temesváron szervezkedett 1956 őszén az erdélyi magyarság, és a megtorlások sehol sem maradtak el. Brassóban megalakult az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete: Orbán László társaival együtt gyűjtötte az erdélyi magyarok panaszait, hogy azokat eljuttassa az ENSZ-hez. Ügyükben 77 főt állítottak bíróság elé, míg a csíkszeredai líceum tizenegy tanárát és diákját tiltott iratok terjesztése miatt vontak felelősségre. A galócásiak bűnperében 12 huszonéves fiatalt ítéltek el 5-től 12 évig terjedő börtönre. Gyulakuta hét vádlottjára 7 és 20 év közötti kényszermunkát sózott rá a kommunista bíróság. A forradalom hatására Nagyváradon diákok alapították meg a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Összeesküvés vádjával két tanárt 18 évi, három diákot 25 évi kényszermunkára ítéltek. Szászrégeni diákok ügyét fegyveres szervezkedésnek minősítette a bíróság, és 1960-ban a 24 vádlott súlyos börtönbüntetéseket kapott. Szilágysomlyón öt főt ítéltek el. (Az erdélyi törvényszékek által kihirdetett ítéletekről szóló adatokat Gagyi a Magyar Fórum 1995. októberi számában közölte).
A résztvevő szemével
A magyar forradalom 55. évfordulóján a tavaly elhunyt Koczka György dramaturg, újságíró, az események közvetlen résztvevője temesvári otthonában idézte fel az Erdélyi Naplónak az 56-os eseményeket, és az azt követő megpróbáltatásokat. Az interjú néhány részletét elevenítjük fel: „1956 nyarán volt valami a levegőben: mi szorgalmasan olvastuk a magyarországi lapokat, akkoriban ugyanis minden magyarországi lapot meg lehetett vásárolni Erdélyben, az Élet és Irodalomtól az Élet és Tudományig, úgyhogy pontosan követhettük, mint válik egyre feszültebbé a légkör, mint követelnek egyre több demokráciát és egyre több szabadságot… Mindenütt – értem ezen a környező »népi demokráciákat« – történtek változások, csak nálunk, Romániában nem történt semmi... Mi a Bolyai Egyetemen a változás jeleként értékeltük, hogy meg akarják alakítani a diákszövetséget. Azt hittük, rájöttek odafenn, hogy az Ifjúmunkás Szövetség (a Kommunista Ifjak Szövetségének elődje) sóhivatallá vált, és hogy fel kell pörgetni a diákok szervezeti életét, mégpedig úgy, hogy azt kevésbé határozza meg a steril politikai aktivitás. Ezért alig vártuk a filológia karon október 24-re kiírt diákszövetségi választásokat. Közben október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. A kolozsvári pártvezetés elaludta a dolgot és már nem volt ideje lefújni a filológia kar diákszövetségének a megalakulását. Az alakuló gyűlésre az előző napi budapesti események hatása alatt készültünk. Még nem tudtuk, hogy forradalom az, amiről hallottunk a rádióban. Akkoriban minden erdélyi magyar a budapesti rádiót hallgatta, így mi is innen értesültünk arról, hogy a diákok kivonultak az utcára. Egyetemi reformot követeltek, de nagyon gyorsan szabadságot, függetlenséget és az orosz csapatok kivonását is, amire először sortűz volt a válasz. De a sortüzet nem követte csend. Így aztán október 24-én délután szinte forradalmi volt a hangulat a kolozsvári egyetemen is. Lehet! – mondogattuk egymásnak. A diákszövetség vezetőségébe ezúttal nem úgy folyt a választás, ahogyan megszokhattuk, a jelölteket nem egyeztették az egyetemi pártvezetéssel. Ezt biztató jelnek vettük, ám azt hamar észre kellett vennünk, hogy megpróbálnak sumákolni. Akit a gyűlés levezetésére kiküldtek, feltételként szabta, hogy az egyetemi diáktanács elnöke csak olyan lehet, aki az egyetemi Ifjúmunkás Szövetség vezetőségének a tagja. Így akarták a diákszövetségi tevékenységet az ifjúsági pártszervezet kalapja alá vonni. Mi bíztunk abban, hogy ezt sikerül kijátszanunk, arra gondolva, hogy a diákszövetség amolyan szakszervezet lesz, amelynek minden diák tagja, és amelyet a párt a benne résztvevő párttagokon keresztül befolyásol majd, nem pedig közvetlen módon. Így tanultuk ezt politikai órákon a szakszervezetekről és hittük, hogy ez így is van. Vagy inkább azt reméltük, hogy ez így is lehet. Mint később kiderült, mindez hiú ábrándnak bizonyult.
Nem szabad a kommunista szakszervezet
A per során – amelyben lázítással vádoltak bennünket – vádpontként szerepelt, hogy ki akartuk vonni magunkat a párt irányítása alól. Ami tulajdonképpen igaz is volt. A vizsgálati fogság során kellett megtanulnunk, hogy a kommunizmusban az ember szép lehet, de okos nem. Okos csak a hithű kommunista lehetett, aki vakon követte a pártot. A megválasztott vezetőségnek 16 diák volt a tagja, ez a vezetőség pedig egyetemi reformokat akart. Ezek kidolgozására tizenhatan túl sokan voltunk, és akkor egy hattagú bizottságot neveztek ki, amely kidolgozza a megfelelő javaslatokat nemcsak az egyetemi oktatás reformjára, hanem a diákszövetség statútumára vonatkozóan is: erre a vezetőség megválasztásakor kaptunk mandátumot. A párt kissé elébe vágott a dolgoknak, az alakuló diákszövetségnek nem volt szervezeti szabályzata, ehhez kapcsolódó javaslatok kidolgozására szólítottak fel az alakuló gyűlésen, és mi ezt komolyan vettük. A javaslatokat egyik idősebb kollégánk, a történelem szakos Várhegyi István foglalta írásba és fogalmazta meg, nagy része az ő munkája volt. A többieknél idősebb, tapasztaltabb és hozzáértőbb volt, azon kívül némi nimbusz vette körül, mert 1956-ban vették vissza az egyetemre, amelyről annak előtte eltanácsolták. Felesége, gyermeke volt már. Ő egész szakszerűen fogalmazta meg az elképzeléseket és követeléseket. Nagy szerencsénkre tevékenységünk nem minősült titkos szervezkedésnek, minthogy engedélyezett közgyűlésen választottak meg. De bocsánat akkor sem volt…
Napról napra, óráról órára követtük a budapesti eseményeket. Tizenhárman laktuk a bentlakás egyik hálóját, pénzt gyűjtöttünk, és vettünk egy rádiót, amely éjjel-nappal be volt kapcsolva, és amelyen a Szabad Európát is hallgattuk. Ez a rádiós dolog egy jól megrendezett provokációnak bizonyult…A börtönben sok olyannal találkoztam, akinek egyetlen vétke az volt, hogy a Szabad Európát hallgatta. A Szabad Európából, de a Kossuth Rádióból is értesültünk arról, hogy november negyedikén megindultak a szovjet tankok. A diákszövetségi beadvány kidolgozása és megvitatása mellett azonban sok minden más is történt. Végigéltük a huszadik század legreménytelenebb, de legnagyszerűbb pillanatait, megízleltük a szabadság ízét, elvesztettük a józan ítélőképességünket. Szembeszegültünk a »csehigyulákkal« – így neveztük azokat a tanárainkat, akik megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ellenforradalom zajlik Magyarországon. Veszélyben a szocializmus – mondták nekünk –, de addigra mi már nem aggódtunk a szocializmusért. Ugyanolyan gyors politikai változáson estünk át, mint a kommunista Nagy Imre, az egykori csekista, aki október 23. után magáévá tudta tenni egy demokratikus, polgári Magyarország követeléseit, a szabad választásoktól a többpártrendszerig, a magyar függetlenség ügyét a Varsói Szerződés felbontásától a szovjet csapatok visszarendelésének követeléséig. Ezekről folytak lázas beszélgetések órák és szemináriumok helyett. Halottak Napján kivonultunk a Házsongárdi temetőbe, gyertyákat gyújtottunk az írók sírjainál – azoknál, amelyeknek a gondozását felvállaltuk –, gyászoltuk a budapesti utcákon elesett szabadságharcosokat. Nem tudtuk, hogy rövidesen gyászba borul az egész Magyarország, és bőven lesz sírásra való ok Erdélyországban is…
1956. november 17-én egyik Anna nevű kolléganőnk névnapját ünnepeltük. Hajnal felé, 18-án, mentünk haza az egykori Király utcában levő diákotthonba. Reggel kilenc óra tájban felráztak, hogy keresnek a rendőrségről. Két jól megtermett civil állt a szobánkban: azt mondták, hajnaltájt hazafelé tartva zajongtunk az utcán, emiatt feljelentés érkezett csendháborításért, fáradjunk be a rendőrségre tisztázni a dolgot. A dolgon nem sok tisztázni való volt, holtbiztosan nem zavartuk a késő őszi kolozsvári utca csendjét azon az éjszakán, de olyan időket éltünk, amikor ilyen esetekben nem sokat kérdezősködött az ember. A két tagbaszakadt civilen amúgy is látszott, hogy gyorsabban jár az öklük, mint az eszük. Felöltöztünk, elsétáltunk a nem nagyon messze levő rendőrségre, ahonnan aztán kettőnket, engem és Kelemen Kálmán nevű kollégámat autóba ültettek és elvittek a Szekuritátéra. Ott közölték velünk, hogy letartóztatnak lázításért és azonnal le is vittek az alagsorba, elvették a nadrágszíjunkat, a cipőfűzőnket, az iratainkat és bezártak egy cellába. Másnap elkezdődtek a vallatások.”
1956-os tevékenysége miatt Koczka Györgyöt, a Bolyai Egyetem egykori irodalom szakos hallgatóját, három év börtönre és két év kényszerlakhelyen letöltendő büntetésre ítélte a kommunista hatalom.
A forradalom 60. évfordulójának erdélyi eseményei, rendezvényei
Mintegy 40 programpont szerepel a Magyar Szabadság Éve kolozsvári rendezvényei között, melyekre október 12. és november 21. között kerül sor a Kincses Kolozsvár Egyesület koordinálásával. Többek között a forradalommal összefüggő filmek vetítése, beszélgetések, megemlékezések, konferenciák, előadások, hangversenyek szerepelnek a programok között. A rendezvénysorozat nyitányaként 2016. október 12-én 1956-A szabadságért és függetlenségért címmel tablókiállítás nyílt Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében. Az esemény végén a kiállítás résztvevői gyertyagyújtással és egyperces néma tisztelgéssel emlékeztek az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira, azokra, akiket bebörtönöztek, meghurcoltak, és azokra is, akik elhagyni kényszerültek szülőföldjüket
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 60. évfordulóján, Nagyváradon a Magyar Polgári Egyesület október 21. és október 23. között folyamatos (éjjel-nappal), 56 órán át tartó megemlékezést szervez. A megemlékezés ideje alatt a forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó filmeket vetítenek, eredeti rádiófelvételeket hallgathatnak az érdeklődők, illetve felolvasásokon vehetnek részt. Az 1956-os magyarországi forradalom történéseiről és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetéről készült kiállítás október 21-én, déli 12 órakor nyílik meg. A rendezvény támogatója az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság.
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nagyváradi főhajtás a „kevéssé ismert hősök” előtt
„Az, hogy ma szabadságban, függetlenségben, demokráciában élhetünk, nemzetünk megannyi kevéssé ismert hősének köszönhető” – fogalmazott Áder János magyar köztársasági elnök az 1956-os emlékév megnyitóján.
Hatvan évvel ezelőtt a magyarság síkra szállt szabadságáért, függetlenségéért. A vérbe fojtott forradalom és azt követő megtorlások több ezer magyarországi, partiumi és erdélyi „kevéssé ismert hősére” emlékezünk a jubileumi esztendőben október 23-án, nemzeti ünnepünkön.
Nagyváradon az Állami Filharmóniába várják a polgárokat október 23-án, 18 órától. Ünnepi köszöntőt mond Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Fellép: az Al Fresco Régizene Együttes egy válogatással a Kájoni Kódexből, valamint az Argenteus Vegyeskar Szegedről egy összeállítással Kodály Zoltán, Bartók Béla, Bárdos Lajos, Kocsár Miklós, Gyöngyösi Levente műveiből. Közreműködik Péterfy Lajos színművész és Buzási Patrik.
A rendezvényen megtekinthető az 1956-os forradalom, valamint a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete történetét bemutató kiállítás. A belépés ingyenes – közölte a szervező  Szent László Egyesület. itthon.ma

Bethlen-szobor: egy másik, és csak jövőre
Kommunikációs hiányosságként értékelte Soós Zoltán a Maros Megyei Múzeum igazgatója, hogy a közvélemény úgy tudta, megvan a felállítandó Bethlen Gábor-szobor, holott a zsűri csak a héten hozta meg végleges döntését. Ennek értelmében valamikor Marosvásárhely főterén Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása áll majd.
A Nagy Miklós Kund művészeti író, Keresztes Géza városrendező műépítész, valamint Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan szobrászművészekből álló zsűri eredetileg két pályaművet választott ki a nyolc közül. Ezek Deák Árpád nagyváradi szobrász Aranykor című szobra és Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása.
Soós Zoltántól megtudtuk, hogy az alkotókat megkérték, finomítsanak munkáikon, készítsék el őket 1,20 méter magasságban és a fejet életnagyságban. Ezután döntött úgy a zsűri, hogy a székelyudvarhelyi szobrász Béke című munkáját érdemes a főtérre felállítani. Tervek szerint a  négy méter magas alkotás a központi parkban áll majd. Soós Zoltán elmondta, hogy az idei költségvetésben van pénz elkülönítve arra, hogy elkezdjék a helyszín kialakítását és leszerződjék a művészt. A szobor kiöntésére versenytárgyalást kell szervezzen a a városháza.
„Ötletgazdaként továbbra is fontosnak tartom, hogy a Bethlen Gábor-szobor mihamarabb álljon Marosvásárhely főterén. Furó Judit városrendezési szakemberrel, tanácsossal a napokban fogunk a városháza illetékeseihez menni kihallgatásra, hogy ellenőrizzük milyen előrelépések történtek a szoborállítás ügyében. Fontos, hogy a jelenlegi tanácsosok szorgalmazzák, hogy a jövő évi költségvetésben is legyen pénz elkülönítve erre a célra” – mondta a Maros Megyei Múzeum igazgatója, aki  úgy értékelte, hogy jövő őszre állhat majd a szobor a főtéren.
Simon Virág Székelyhon.ro|

Nagyváradi főhajtás 1956 hőseinek emléke előtt
A Magyar Polgári Egyesület, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Szent László Egyesület több rendezvénnyel, eseménnyel is tiszteleg a hősök előtt az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából Nagyváradon.
Kiállítás a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetéről
Ma, október 21-én 12 órára kiállítás megnyitójára várják az érdeklődőket a Kálvin János utca 1. szám alá. A kiállításon az 1956-os forradalmat, valamint a forradalom hatására Nagyváradon alakult Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét mutatják be. A kiállítást megnyitja Galambos István történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos kutatója, valamint az egykori Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének néhány tagja. A megnyitón közreműködik Kiss Törék Ildikó színművész és Thurzó Sándor József brácsaművész.
56 órán át ’56-ról
Ma 12 óra és vasárnap 20 óra között folyamatos, éjjel-nappal tartó, 56 órás megemlékezést tartanak a Kálvin János utca 1. szám alatt. Az 56 órán át tartó rendezvényen filmvetítésekkel, felolvasásokkal, zenehallgatással, előadásokkal várják a megemlékezőket. A szervezők külön figyelmet szentelnek az erdélyi ’56-os eseményeknek, így megismerhetik a résztvevők a Szoboszlai-per, a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének és más, az 1956-os magyarországi forradalom hatására Erdélyben alakult szervezetek, mozgalmak, kirakatperek történetét.
Mindezek mellett számos dokumentumfilmet és játékfilmet is levetítenek: az érdeklődők betekintést nyerhetnek többek között a 25 évesen kivégzett forradalmár, Tóth Ilona életébe, a Corvin közben és a Széna téren harcoló forradalmárok történetébe, egy 12 éves gyerek visszaemlékezéseibe, Nagy Imre élettörténetébe, a megtorlások kegyetlenségeibe, a menekültek visszaemlékezéseibe. Részletes program a helyszínen vagy a www.facebook.com/Magyar-Polgári-Egyesület oldalon található. A kiállítás és az 56 órás rendezvény megszervezését az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta. Szervező: Magyar Polgári Egyesület.
Koszorúzás a PKE-n
Október 23-án, vasárnap 17 órakor megkoszorúzzák a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) belső udvarán található emléktáblát. Rövid köszöntőt mond Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. Szervező: Erdélyi Magyar Néppárt.
Gálaest a Filharmóniában
Október 23-án, vasárnap 18 órától ünnepi gálaestet tartanak a Nagyváradi Állami Filharmóniában. Ünnepi köszöntőt mond Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, majd fellép az Al Fresco Régizene Együttes – válogatás a Kájoni Kódexből, valamint az Argenteus Vegyeskar Szegedről – összeállítás Kodály Zoltán, Bartók Béla, Bárdos Lajos, Kocsár Miklós, Gyöngyösi Levente műveiből. Közreműködik Péterfy Lajos színművész és Buzási Patrik. A gálaest megszervezését az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta. A Filharmóniában az érkezés sorrendjén lehet elfoglalni a szabad helyeket. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Erdélyi 1956-os forradalmárokat tüntet ki az RMDSZ
MTI - Az RMDSZ nyolcvan 1956-os erdélyi forradalmárt tüntet ki az elkövetkező napokban - közölte pénteki hírlevelében az RMDSZ.
A forradalom erdélyi résztvevői Szabadság-szobor emlékérmet, és emléklapot vehetnek át az RMDSZ vezetőitől, amelyek a szövetség háláját fejezik ki azért, hogy az erdélyi magyarok biztonsággal tervezhetik jövőjüket szülőföldjükön. 
Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke elmondta: olyanok is megkapják a Szabadság-szobor emlékérmet, akik az erdélyi megmozdulások részesei voltak, de külföldön élnek. "Tiszteletünket, hálánkat szeretnénk kifejezni azon személyek iránt, akik e sorsfordító időben álltak ki a magyarországi események mellett, saját magyarságuk és szabadságuk mellett" - mondta az ügyvezető alelnök.
Hozzátette: "a most elkészült filmek, a kitüntetések vagy akár az évente tartott megemlékezések nem kárpótolják a szabadságharcosok '56 utáni szenvedéseit, de kötelességünk megemlékezni tetteikre, megbecsülni őket, hiszen az ő hozzájárulásuknak is köszönhető, hogy ma biztonságban élhetünk itthon, Erdélyben."
Az RMDSZ megbízásából több - a résztvevők visszaemlékezéseit rögzítő - film is készült olyan településeken, ahol a magyarországi szabadságharccal kapcsolatos szimpátiatüntetésekre, megmozdulásokra került sor.
Az első megemlékezést október 23-án tartják Sepsiszentgyörgyön, a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában. Az ünnepségen 22 embert tüntetnek ki, emellett bemutatják a sorozat első filmjét is. A visszaemlékezés-sorozat további filmjei Csíkszeredában, Temesváron, Kolozsváron, Nagyváradon és Brassóban készültek. Ezeket a helyi ünnepségeken fogják levetíteni. maszol.ro

Újraválasztották tisztségébe Csűry István református püspököt
MTI - Újraválasztották pénteken tisztségébe Csűry Istvánt, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspökét.
A Nagyváradon tartott pénteki egyházkerületi küldöttgyűlés 97 résztvevője közül 84-en szavaztak a püspökre - tájékoztatta az MTI-t Wagner Erik püspöki titkár.
A tisztségre Csűry István volt az egyedüli jelölt, ellenjelöltjei korábban sorra visszaléptek. Az egyházkerületi közgyűlés visszaválasztotta a lelkészi főjegyzői (püspökhelyettesi) tisztségbe Forró Lászlót, a főgondnoki tisztséget pedig Bara Lajos István tanár, a zilahi Református Wesselényi Kollégium igazgatója nyerte el.
Az újraválasztott Csűry István megköszönte a küldöttek bizalmát, és közölte, hogy csak az öt év múlva esedékes nyugdíjazásáig kívánja betölteni a tisztséget, ekkor visszavonul az egyházkerület éléről. maszol.ro

Románia mintademokráciává érik az USA szerint
– Románia modellé válik a régióban a demokráciát és a nyitott kormányzást illetően – jelentette ki pénteken Nagyváradon Hans Klemm, az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövete. A már magyar nyelvű híreket szolgáltató romániai közszolgálati hírügynökség, az Agerpres híradása szerint a nagykövet elsősorban a demokratikus intézmények megerősödését, a korrupcióellenes harcot, a kisebbségi jogok tiszteletben tartását, a vallásszabadságot és a nők társadalmi szerepének erősödését emelte ki.
Klemm szerint az Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének legfontosabb céljai a biztonság, a demokrácia és a jólét megerősítése. A nagykövet nagyon szorosnak nevezte a két ország közötti együttműködést a NATO keretein belül. Klemm véleménye szerint a jólét megteremtéséhez nemcsak a gazdasági forgalom növekedése járulhat hozzá, hanem az akadémiai csereprogramok is, amelyben romániai tanárok és diákok utazhatnak az Egyesült Államokba.
Sosem volt még ilyen jó
Hans Klemm feleségével és egy küldöttséggel együtt érkezett Bihar megyébe, ahol meglátogatta a HUMINT NATO központot, majd – egy könyvcsomag adományozása után – felavatta az amerikai polcot a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtárban. A háromezer dollár értékű, 159 kötetet tartalmazó könyvcsomag betekintést nyújt az amerikai kultúrába és értékrendbe.
A Nagyváradi Egyetem dísztermében Hans Klemm egy előadást tartott a román–amerikai kapcsolatok alakulásáról, amelyek szerinte soha nem voltak jobbak, mint napjainkban. A nagykövet ezt követően válaszolt a tanárok és diákok kérdéseire mno.hu.

56: az erdélyi meghurcoltak nem érzik a teljes szabadságot
A Krónika által megkérdezett erdélyi meghurcoltak elmondták: nem így képzelték el a szabadságot, és ma már nem látják megvalósíthatónak az akkori szolidaritást. 
1956-ban abban reménykedtek, hogy a szabadság azt jelenti majd, hogy a nemzeti kisebbségek jogai is csorbítatlanul érvényesülnek – jelentette ki Jancsó Csaba, aki 1956-ban megalapította társaival a Székely Ifjak Társaságát. 1957-ben megkoszorúzták a sepsiszentgyörgyi 1848-as emlékművet, hogy a szabadság eszméjét ébren tartsák, de egy évvel később már nem kerülhetett sor a koszorúzásra, mert letartóztatták őket – az akkor 16 éves Jancsó Csaba tíz év börtönbüntetést kapott. Úgy látja, ma már nincs meg az a fajta szolidaritás, bajtársiasság, ami akkor, hiszen túl anyagiassá vált a világ, „mindenki szalad a maga dolgai után". A fiataloknak azt tanácsolja, bárhol élnek a nagyvilágban, a magyarságukat, az identitásukat ne adják fel, mert „az többet ér minden pénznél".
Ma sem érzi a teljes szabadságot
Azt gondolnánk, aki megjárta a börtönt, másként értékeli a szabadságot, jelentette ki lapunknak Puskás Attila. A Sepsiszentgyörgyön élő biológust 1959-ben Csíkdánfalván tartóztatták le, „a társadalmi rend elleni felforgató tevékenység", valamint „tiltott írások terjesztése" miatt. Ez utóbbi egy '56-os verse volt; húsz év kényszermunkára ítélték, öt év után általános közkegyelem révén szabadult. Megkeresésünkre elmondta, az sem volt már szabadság, amikor kiszabadult a börtönből, de most, a rendszerváltás után sem érzi a teljes szabadságot. „Nem lehet szabadságról beszélni addig, míg az embernek tartania kell attól, hogy mit mond, vagy mit ír le. Mert ugyan most nem zárják börtönbe, de mellőzik" – fogalmazott.
A felelősségvállalás fontosságát hangsúlyozva elmondta: a múlt ismerete, az azzal való szembenézés elengedhetetlen a társadalmi szerepvállaláshoz. Meglátása szerint nemcsak Magyarország, hanem a szovjet blokk államai számára is sorsfordító volt az 1956-os forradalom. „A magyar nemzet sajátossága, hogy nemcsak a saját, de a szomszédos népek védelmében, szabadságáért is ontotta vérét az évszázadok során" – emlékeztetett.
„Nem jöttek rá, ki csinálta"
„Csalódtam, nem így képzeltem el az egészet" – jelentette ki lapunknak Bikfalvi György '56-os erdélyi elítélt, amikor a 60 évvel ezelőtt kitört magyarországi forradalom következményeiről kérdeztük. Úgy vélte, ma már nem képzelhető el olyan szolidaritás, mint 1956-ban. „Nem olyanok az emberek. Annak idején kiraktak az utcára egy üres dobozt, hogy pénzt gyűjtsenek a rászorulóknak, szeretném látni, hogy ma meg tudják-e ezt csinálni. Elvinnék a dobozt, meg az illetőt is" – jelentett ki Bikfalvi György, aki az '56-os forradalom kitörésekor 13 éves volt. Később csatlakozott a Nagyváradon megalakított Szabadságra Vágyó Fiatalok Szövetségéhez – mely egyike volt az '56-os forradalommal szolidarizáló csoportnak –, 17 éves korában letartóztatták, és 13 év kényszermunkára ítélték. „Azt üzenem a ma emberének: tekintsen vissza a múltra, vegyen példát, és tanuljon meg igazi, őszinte, gerinces embernek lenni. Emellett legyen felkészülve arra, hogy soha, semmilyen körülmények között ne fogadja el a diktatúra semmilyen formáját" – jelentette ki a Krónikának. A Tasnádon élő '56-os elítélt úgy fogalmazott, csak relatíve képzelte el ilyennek a szabadságot, mint ahogyan most élünk. „Úgy képzelem, egy egészséges demokráciában van 4-5 párt, és természetesen ellenzéknek is lennie kell. De nem azért, hogy mindent elkövessen annak érdekében, hogy ő legyen hatalmon. Az ellenzék arra való, hogy árgus szemekkel figyelje a mindenkori kormány munkáját, rámutasson a hibáira, és ha a kormány nem képes arra, hogy kijavítsa azokat, akkor lépjen fel, és vegye át a helyét. De ahogy én látom, ma nem érdekel senkit a közös cél, a közös érdek, csak az, hogy az ő pártja legyen hatalmon" – fogalmazott.
Arra a kérdésre, hogy szerinte mi történt volna, ha nincs a forradalom, úgy vélte, azt még a politológusok sem tudnák megmondani. „Rákosi úgyis megbukott volna, mert az a helyzet tarthatatlan volt. Magyarország meg talán még itt sem tartana" – vélte. Elmondta, amikor a rádió bemondta, hogy Pesten forradalom van, még jóformán fel sem tudta fogni, hiszen 13 éves gyerek volt. „Sokat olvastam akkor, és az 1848-as forradalomhoz hasonlítottam – egy 13 éves gyerek gondolatairól beszélek. Rohantam végig az utcán, tele torokból üvöltöttem, hogy Pesten forradalom van" – emlékezett vissza. Hozzáfűzte, akkoriban azt látta, „az elvtársak, a mocskos kommunisták" ütötték-verték az embereket, megalázták őket, hogy adják be földjeiket a „kollektívbe", burzsujnak, kuláknak nevezték őket.
„Aki nem élt akkor, és ezt nem élte meg, el sem tudja képzelni. Azt láttam gyermekként, hogy a sok néni, bácsi sír, mert megverik, elviszik a búzáját. Nem tudtam felfogni, hogy miért nem hagynak békén sok tisztességes, becsületes embert" – mesélte. Akkoriban sokat nem tudott tenni, de később, mikor kapcsolatba került a nagyváradi szabadságra vágyók szervezetével, röpcédulákat ragasztott. „Így írtam: takarodjanak ki a ruszkik az országból! Ne bántsák az embereket! Csirizzel ragasztottam a röpcédulákat, amelyeket nyomtatott betűkkel, kézzel írtam. Nem is gondolták, hogy egy gyerek írta. Fényképezett ott a sok hülye szekus, nagy volt a felhajtás. De nem jöttek rá, ki csinálta" – elevenítette fel emlékeit Bikfalvi György.
„Ez nem az én világom”
Az érmihályfalvi Török László szerint nagyon nehéz a mai fiataloknak elmondani, mi is történt 1956-ban. Török, aki szintén a nagyváradi Premontrei Gimnázium (akkori nevén 4. számú líceum) internátusában alakult Szabadságra Vágyó Fiatalok Szövetségének tagja volt, kifejtette: azt a hangulatot, amely az 50-es éveket jellemezte, úgysem lehet elmondani, talán 1989-ben volt még hasonló. E nélkül a hangulat nélkül pedig nem lehet elmondani a mai fiataloknak, mi is történt akkor. „Majd kiforogja nekik az idő" – jelentette ki.
Kérdésünkre, hogy mit üzen a ma emberének, kijelentette: „nem értem a mai világot, annyira más világ, mint a miénk volt." A mai világot szerinte nem a szabadság, hanem a szabadosság jellemzi. „Mi úgy nőttünk fel, hogy volt egy értékrend, rend a világban, ami most van, az káosz. Az abszolút liberálisoknak nem is kell rend, az ő nézeteik szerint mindent szabad: mindenkit szidhatok, mindenkit gyanúsíthatok. Ez nem az én világom. Ideje, hogy kimenjek ebből a világból, mert már nem tartozom ide, a fiatalok úgyis mindig megoldják valahogy" – fogalmazott. Szerinte olyan szolidaritás, mint amilyen az '56-os forradalmat jellemezte ma csak akkor elképzelhető, ha pénzről van szó.
„Nem hiszem, hogy a pénzen kívül ma bármi is komolyabban megmozgatna tömegeket" – vélte. Ahogy elmondása szerint az tsem hiszi, hogy az ´56-os forradalom nélkül előrébb tartana Magyarország. „Végül is a forradalom elindított valamit, összehozta a népet, de hagyott maga után rengeteg megoldatlan problémát. Nyögjük azóta is. Valaki azt mondta: a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön" – értékelt Török László. Emlékeztetett, 12 éves volt, amikor kitört a forradalom. „Azt láttuk, hogy irtó rossz helyen vagyunk. Ekkor történtek a padlásleseprések, a kulákproblémák. Ezt suttogták a szüleink, meg az ismerőseink. Abban a világban éltünk, amelyben örök félelem van" – emlékezett.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely
kronika.ro
Erdély.ma

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 32. (részletek)
Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok ismét a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot, amelyet 1947 után hozott létre a Magyar Népi Szövetség.
A tanügyminisztérium és a tanfelügyelőségek ellenőrzések sorozatát folytatták le az erdélyi magyar iskoláknál; nincs információnk a bukaresti líceummal kapcsolatban ebből a korszakból. Csak azt tudni, hogy 1957-ben a tanügyminisztériumban egy nemzetiségi osztály alakult, igazgatónak a kommunista Bányai (Baumgarten) Lászlót (1907−1981) nevezték ki. Bányai tanulmányait Budapesten és Franciaországban végezte, a Magyar Népi Szövetség vezetőségének tagja volt, majd a kolozsvári Bolyai Egyetem rektori tisztét töltötte be 1952−1956 között. A magyarok nem nézték jó szemmel, úgy tűnik, több neves, baloldali beállítottságú magyar értelmiségi került börtönbe a feljelentései alapján. A bukaresti magyar követség egyik jelentése szerint „a magyarság árulója, és kezét vér szennyezi.” (Lucian Nastasă: Studiu introductiv, 51. old.)
A tanügyi ellenőrzések során Bányait azzal vádolták, hogy reakciós, nacionalista, soviniszta jellegű tanterveket és tankönyveket hagyott jóvá. Habár akkor már nyugdíjas volt, feleségét, a Pedagógiatudományok Intézetének volt aligazgatóját azzal vádolták, hogy ellenséges érzelmű tankönyvírókat is alkalmazott. Bányait 1959-ben elbocsátották állásából, minisztériumi osztályát felszámolták, és azután a történelmet és földrajzot csak román nyelven tanították. Bányai azonban továbbra is fontos állásokba került: a Bukaresti Történelemtudományi Intézet aligazgatója, a Ştefan Gheorghiu Akadémia alelnöke és 1970-től a Román Akadémia levelező tagja lett. A nyomozás kiterjedt a Didaktikai és Pedagógiai Kiadóra, ugyanakkor a Tanügyi Újságra is. Gáll Margit főszerkesztő elveszítette állását, több tankönyvszerző ellen büntetőeljárás indult, egyiküket, Gazda Ferencet 15 év börtönre ítélték, a többiek – Fejér Miklós, Jócsák János és Nagy Jenő – kisebb büntetéseket kaptak.
Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi (főleg a magyar tannyelvű) iskolákat egyesítették román iskolákkal, így a legtöbb kisebbségi iskolát román iskolák alegységévé fokozták le. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott. Amikor 1959-ben az egyesítés eldöntötté vált, a nyelvész-költő Szabédi László, az egyetem tanára, valamint két tanárkollégája tiltakozásképp öngyilkos lett. 
1960-ban elkezdődött a Magyar Autonóm Tartomány átszervezése: az új tartomány területét úgy szabták, hogy a magyarság részaránya 10 százalékkal csökkenjen. Az 1952-ben kialakított kirakattartomány a magyarok elégedetlenségének csitítására, másrészt pedig a Magyar Népi Szövetség közelgő felszámolását álcázó paravánként jött létre, egyúttal a többi erdélyi régió magyar intézményeinek gyengítését is szolgálta.
A személynevek elrománosítása olyan adminisztratív intézkedés volt, amely változó formában gyakorlatilag mindmáig megmaradt.
A hatalom azonban nem érte be ezekkel a lépésekkel. Ekkor történt a leglényegesebb változás a Román Kommunista Párt bel- és külpolitikai orientációjában. A párt vonala eltávolodott az internacionalista ideológiától, és nemcsak a román nemzeti értékek helyreállítására, hanem a magyar kollektív emlékezet kitörlésére is készült. Egyik napról a másikra eltűntek a magyar utcanevek, település-, intézmény-,  vállalatnevek, eltűntek a kétnyelvű táblák a Magyar Autonóm Tartományban és az erdélyi városokból. Rendelkezéseket hoztak a magyar nyelv használatának korlátozására a különféle intézményekben.
Néhány újságíró, akiket a Securitate megfigyelés alatt tartott, jó érzékkel elhagyta Erdélyt még a magyar forradalom bukása előtt. Hogy nyoma vesszen, és mert letartóztatás fenyegette őt is a rendszer bírálata miatt, Szász János 1956-ban Kolozsvárról Bukarestbe költözött. Itt az író Mihai Beniuc, az Írószövetség elnöke – máskülönben jó pártkatona – vette pártfogásába. Beniuc jól ismerte a magyar nyelvet, akár több neves román költő, irodalomkritikus és zenész, mint Eugen Jebeleanu, George Zbârcea, Nicolae Balotă stb.
* A Romániai Írószövetség fontos szerepet játszott a magyar írók életében, valóságos védőernyőként működött, ugyanakkor anyagi előnyökhöz is juttatta őket. A szövetség 1949-ben alakult a Román Írók Szövetsége és a Romániai Magyar Írószövetség egyesüléséből. Első alelnöke Gaál Gábor volt, az 1919-es magyarországi proletárforradalom résztvevője; vezetőségi tag lett Kós Károly, további magyar alelnökei Méliusz József és Domokos Géza. Sok újságíró és riporter lett írószövetségi tag, mert ha nem is jelent meg saját kötetük, de fordításaik igen. 1980-ban az Írószövetségnek 1296 tagja volt, ebből 147 magyar. 
Az Írószövetség által nyújtott egyik nagy kedvezmény a szövetség programjaihoz kapcsolódó külföldi utak lehetősége volt, a mozgásszabadság korlátozásának korában ez privilégiumnak számított. Külföldi utakhoz Bukarestből könnyebben hozzá lehetett férni, mint vidékről. Az éves kulturális csereprogramok keretében hat-hat író jogosult külföldi utazásra. Minden úthoz vízum kellett a belügyminisztériumhoz tartozó útlevélosztályon őrzött útlevelekbe. A „banálisabb” külföldi utakat – a szocialista országokba, például Csehszlovákiába vagy Lengyelországba –, akik már voltak, lehetőség szerint kihagyták, és inkább a nyugati országokat választották.
Az Írószövetség tagjai sikeresebb könyveik után díjakban és támogatásokban is részesültek; a kisebbségek számára az évente kiosztandó díjakat egy szakmai kisebbségi bizottság határozta meg, a román kollégák beleszólása nélkül. A szövetségnek még bizonyos „luxuscikkek”, például nyomdapapír, nyugati gyógyszerek vagy üdülőjegyek beszerzése is módjában állt; tagjai előnyös kölcsönökre és nyugdíjra is jogosultak voltak.
Habár az Írószövetségben is eléggé ingatagok voltak és elsősorban személyes szimpátiákon alapultak a magyarok kapcsolatai a román vagy a német írókkal, akadtak nehéz pillanatok, amikor megvédték egymást. Egy ilyen pillanat volt a Corneliu Vadim Tudor elleni összefogás: minden külső nyomás ellenére sem választották meg a szövetség tagjává. A magyar írókat több ízben is megvédték román társaik a szélsőséges nacionalista támadásokkal szemben. Emlékezetes marad Alexandru Paleologu bátor fellépése Kós Károly védelmében az Írószövetség egyik választógyűlésén. Paleologu kijelentette, hogy nem ismeri Kós Károlyt, nem olvasott tőle vagy róla egy sort sem, de ha a magyar írók pártfogolják őt, „disznóság lenne kizárni Románia kulturális életéből”. Paleologu gesztusa annál is inkább értékelendő, mert politikai okokból ült börtönben. De hasonló gesztussal kelt Domokos Géza védelmére Nicolae Manolescu. Egy olyan pillanatban, amikor a Kriterion Kiadónál éppen egy RKP KB által küldött brigád tartott ellenőrzést, Manolescu látogatóba érkezett, elkért néhány magyar nyelvű könyvet, és a România Literară hetilapban egy rendkívül kedvező kritikában méltatta a kiadó tevékenységét.  Fordulópontot jelentett az Írószövetség életében 1981-ben az új elnök megválasztása. Ekkor a kolozsvári magyar írók azt nyilatkozták, hogy D. R. Popescut fogják támogatni, mivel felesége magyar. Nem ismerjük a bukaresti magyar írók álláspontját. Csak azt tudni, megválasztása nem volt jó döntés, egy áldatlan évtizedet töltött az Írószövetség élén, a tagok elégedetlensége csak fokozódott. Ezalatt egyre nőtt a közlési tiltások, de az emigrálók száma is.
Paradox módon a kommunizmus alatt több magyar író és költő élt a fővárosban, mint Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben. Bukarestben sajnos mégsem kristályosodott ki magyar irodalmi élet, nem akadt olyan egyéniség, aki legalább irodalmi kávéházba tudta volna tömöríteni őket. Méliusz József próbálkozásai sem jártak sikerrel.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1956 – Erdélyi forradalmárokat tüntet ki az RMDSZ
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nyolcvan 1956-os erdélyi forradalmárt tüntet ki az elkövetkező napokban – közölte pénteki hírlevelében az RMDSZ.
A forradalom erdélyi résztvevői Szabadság-szobor emlékérmet, és emléklapot vehetnek át az RMDSZ vezetőitől, amelyek a szövetség háláját fejezik ki azért, hogy az erdélyi magyarok biztonsággal tervezhetik jövőjüket szülőföldjükön.
Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke elmondta: olyanok is megkapják a Szabadság-szobor emlékérmet, akik az erdélyi megmozdulások részesei voltak, de külföldön élnek.
“Tiszteletünket, hálánkat szeretnénk kifejezni azon személyek iránt, akik e sorsfordító időben álltak ki a magyarországi események mellett, saját magyarságuk és szabadságuk mellett” – mondta az ügyvezető alelnök. Hozzátette: “a most elkészült filmek, a kitüntetések vagy akár az évente tartott megemlékezések nem kárpótolják a szabadságharcosok ’56 utáni szenvedéseit, de kötelességünk megemlékezni tetteikre, megbecsülni őket, hiszen az ő hozzájárulásuknak is köszönhető, hogy ma biztonságban élhetünk itthon, Erdélyben.”
Az RMDSZ megbízásából több – a résztvevők visszaemlékezéseit rögzítő – film is készült olyan településeken, ahol a magyarországi szabadságharccal kapcsolatos szimpátiatüntetésekre, megmozdulásokra került sor.
Az első megemlékezést október 23-án tartják Sepsiszentgyörgyön, a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában. Az ünnepségen 22 embert tüntetnek ki, emellett bemutatják a sorozat első filmjét is. A visszaemlékezés-sorozat további filmjei Csíkszeredában, Temesváron, Kolozsváron, Nagyváradon és Brassóban készültek. Ezeket a helyi ünnepségeken fogják levetíteni.
maszol.ro,

Szabadságvágyók sorsközössége
Az erdélyi ’56-os eseményekről, a magyar forradalmárokkal sorsközösséget vállaló itteni fiatalok bátorságáról, a szabadságharc leverését követő megtorlásokról beszélt interjúnkban Benkő Levente történész.
– Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek – jelentette ki nemrég Tófalvi Zoltán történész, az erdélyi események egyik kutatója. Szerinted külön lehet, illetve kellene választani a forradalom és megtorlás magyarországi és itteni vonatkozásait?
– Nem kell különválasztani, ’56 valóban egységes. Mindenki számára egységes jelentőségű volt, ami Magyarországon történt: a forradalmat kirobbantó egyetemisták közé lőttek, ez elsöpörte Rákosiék klikkjét, a forradalom pedig győzött – november 4-éig, amikor a szovjetek megindították az ellentámadást. Magyarországon fegyveres összecsapások voltak, a határon túl nem, de ott is mindenki szolidarizált a forradalommal. Erdélyben egyetlen puskalövés sem dördült el, csak majd a kivégzőcellákban a Szekuritáté megtorlásaként. 
Nemcsak a magyarok, de a lengyelek, románok közül is nagyon sokan a szabadságvágy hullámhosszára hangolódtak, a világ szeme pedig Magyarországon volt, tehát ebből a megközelítésből is egységes ’56. Az erdélyi események egészén belül viszont természetesen vannak tényezők, amelyek árnyalják a képet.
Az egységességről szólva: Temesváron például október 30-án a magyar forradalommal szolidarizáló, 2000 fős diákgyűlést tartottak, a résztvevők 95 százaléka román volt. Ahogy nagyon sok magyar emberben, úgy a lengyelekben, románokban is megmozdult a szabadságvágy vagy egyfajta öntisztulási szándék. Ugyanúgy kijelentették, hogy Romániában nincs mit keresniük a megszálló szovjet csapatoknak.
– Erdélyben összesen több mint 20 ezer, többnyire fiatal embert tartóztattak le, mintegy tízezer ítélet is született, voltak, akiket halálbüntetéssel sújtottak. Összesen hány erdélyi halálos áldozata volt a megtorlásoknak?
– Tizenkét embert ítéltek halálra, közülük tízet a Szoboszlay Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben. Szoboszlayék összeesküvése a kommunista diktatúra megdöntésére irányult, ha kell, erőszakkal. Aztán volt az érmihályfalvi Sass Kálmán-féle csoport, közülük kettőt végeztek ki. De nemcsak ennyi az áldozatok száma, hiszen hozzájuk adódnak még olyan esetek, mint például a szamosújvári börtönben elhunyt sepsiszentgyörgyi fiatalemberé, Szalai Attiláé, akit egyes visszaemlékezések szerint a vallatások során agyonvertek. És persze számításba kell venni azokat a haláleseteket, amelyek a román Gulág különféle kényszermunkatáboraiban következtek be súlyos járványos betegségek, tífusz, vérhas, leptospirózis, az embertelen körülmények miatt. A leptospirózis több mint száz éve nem volt jelen Romániában, a Duna-deltában mégis felütötte a fejét az 50-es években, és nagyon sokan megbetegedtek.
– Mint mondtad, „szeletekre” lehet bontani, árnyalni lehet az erdélyi eseményeket. Ez mit jelent pontosabban?
– Ahhoz, hogy ezt megértsük, picit korábbra, egészen az események gyökereihez kell visszamenni az időben. ’56 februárjában a Szovjetunió kommunista pártjának huszadik kongresszusán, Moszkvában elhangzott a pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov szájából a híres-hírhedt titkos jelentés, amelyben elítélte a korábbi sztálinizmus egyes bűneit, magát Sztálint is. Bár a jelentés titkos volt, a jelen lévő lengyel delegációnak köszönhetően kiszivárgott, a lengyelek eljuttatták Nyugatra, lefordították franciára, angolra, és amerikai lapokban is megjelent, hogy a kommunizmus nem az, mint amit eddig róla gondoltak. A hruscsovi jelentés hatására a szovjet megszállás alatt lévő államokban pedig elindult a kommunizmus egyfajta erjedése, oldódása.
– Ez pártvonalon is érvényes volt?
– Pártvonalon is meghirdették, hogy le kell számolni a múlt egyes hibáival, de persze azért ez nem volt ennyire egyértelmű. Például találtam jegyzőkönyvet a kolozsvári levéltárban, ami arról szól, hogy ’56 kora őszén a vasút-igazgatóságnál, a párt alapszervezetének gyűlésén megkérdezik az emberek: hogyan lehetne leszámolni a személyi kultusszal, ha három évvel Sztálin halála után még ott lóg a képe a falon? Erre az volt a válasz:„nem kaptunk fentről utasítást, hogy le lehet venni”. De az erjedés azért elindult itt is.
Mint tudjuk, Magyarországon pezsgő viták alakultak ki, például a Petőfi-körös viták, a Szabad Nép cikkei hatására pedig a társadalomban is elindult az oldódás: az emberek érezték, itt az alkalom, tenni kell valamit. De azt nem hiszem, hogy bárki is fegyveres felkelésre gondolt, hiszen a forradalom úgy indult, hogy az egyetemisták, a budapestiek, majd a fraternizáló katonák a lengyelországi reformtörekvésekkel szimpatizáló, százezres nagyságrendű, békés, fegyvertelen tüntetést tartottak. Ha megnézzük a korabeli felvételeket, látszik, hogy nyakkendős, ünnepélyesen öltözött emberek vonulnak, szó sincs csőcselékről, amiről napokon keresztül harsogott a budapesti rádió, de a romániai vagy szlovákiai sajtó is.
– Visszatérve az előbb említett, ’56 októberét megelőző „enyhülésre”: ez a jelenség mennyire volt érzékelhető Erdélyben?
– Ha megfigyeljük a korabeli romániai magyar sajtót – körülbelül ’56 februárjától, a huszadik pártkongresszustól a forradalomig –, határozottan észrevehető egy másféle hang, mint amilyen korábban jellemezte. A sztálinista, dogmatikus, agyoncenzúrázott újságokban olyan cikkek jelennek meg, amilyenek korábban nem láthattak volna napvilágot. Például szorgalmazzák, hogy Nagyszalontán végre fel kellene újítani az Arany János-emlékmúzeumot, mert az a magyar kultúra kincse. Vagy lehet olvasni arról, hogy Szejkefürdőn rendbe kellene hozni Orbán Balázs sírját, amelyet a háború óta eltelt 12 év alatt felvert a gyom. Korábban meg sem lehetett említeni a magyar kultúra olyan nagyjait, mint például Orbán Balázs, aki a kommunista mentalitásban dekadens, „romlott” elemnek számított. Aztán ’56 nyarán diákok, tanárok, szülők rendbetehették a sírt, új fejfát faragtattak, a régit elhelyezték a múzeumban.
A diskurzusba tehát most már belefértek ezek az elemek is. Nyilván a pártapparátus működött, de a Gheorghiu Dej-i vaskalapos bolsevik vezetés is érezte, hogy most kissé másabb szelek fújnak. Hagyták, hogy a magyar kultúráról szó essék, de persze figyelték az egész társadalom mozgását. Sok levéltári forrást átböngésztem ebből az időszakból, és kiderül, az emberek ambivalens módon reagáltak: voltak persze, akik a régi nótát fújták, és olyanok is, akik változást szerettek volna. És ez a légkör is segített abban, hogy a forradalom kitörésének hatására különféle csoportosulások jöjjenek létre.
– Az október 23-ai események híre gyorsan elterjedt Erdélyben is. Hogyan, mikor alakultak meg ezek a csoportok?
– Abban, hogy a hír gyorsan terjedt, nagy szerepe volt a rádiónak. Azt hiszem, magyar nyelvterületen soha annyian nem hallgatták a rádiót, mint a forradalom napjaiban, legfeljebb csak az 1954-es világbajnokság alatt, amikor a Puskás fémjelezte Aranycsapat játszott. A forradalom idején az egész nemzet a rádión csüngött, sőt ahogy az egykori temesvári román diákok elmondták, ők is a budapesti rádiót hallgatták, a magyar kollégák fordították nekik.
A lényeg, hogy a társadalom megszerezte az információkat a budapesti történésekről. Középiskolások egész serege szervezkedett: Sepsiszentgyörgyön a székely mikós diákok szövetsége, Brassóban az EMISZ-esek (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége), Váradon is szövetkeztek az ifjak, tehát világos: megmozdult az emberekben valami. Ezek a fiatalok meg akarták váltani a világot. Csakhogy jön november 4-e, a szovjet tankok elözönlik Budapestet, vérbe fojtják a forradalmat. A tizenévesek pedig azt mondják: nem sikerült megváltanunk a világot, de megmarad bennünk a tudat és a szándék, hogy tenni kéne valamit. Így történt például, hogy az EMISZ Brassóban pont a megtorlás napján alakult meg.
– Míg a diákok, fiatalok a forradalom mellé álltak, ez nem mondható el egyértelműen az erdélyi magyar értelmiségről, ennek kapcsán előadást is tartottál nemrég A forradalom értelmiségi árulói címmel. Ők valóban nem értettek egyet a forradalom törekvéseivel, vagy féltek a megtorlástól?
– Tényleg érzékelhető az ellentmondás: amikor elindult a szovjet támadás, a diákok még szervezkedtek, a Magyar Autonóm Tartományban élő írók pedig a forradalmat pocskondiázó közleményt fogadtak el. Megjelentették az Előrében, a Vörös Zászlóban (a marosvásárhelyi Népújság elődjében), az Utunkban, a román sajtóban is. Számos magyar író aláírta az elítélő szöveget. Hogy miért? Mert a kommunizmusban szocializálódtak, a ’46 utáni népi demokráciában bontakoztak ki szerzőkként, közírókként, közvélemény-formáló emberekként, főként a tehetségüknek köszönhetően.
Gondoljunk bele: az, aki a kommunizmus első tíz évében értelmiségiként pozícióhoz jut, könyvei jelennek meg, jól él, és bár a játékszabályok és keretek nagyon szűkek, de elismertséget is szerez, az fél mindezt elveszíteni. A képet árnyalja a forradalom előtt, szeptember utolsó napjaiban a Maros és Kolozs tartományi magyar írók, szerkesztők részvételével tartott kolozsvári gyűlés. A jegyzőkönyvből kiderült, kik képviselik a sztálinista vonalat: például Papp Ferenc, Hajdu Zoltán, Hajdu Győző, aztán volt egy mérsékeltebb középvonal és egy markánsabb, „ellenzékibb” véleményeket megfogalmazó irány is – ide tartozott Székely János, Bodor Pál, Kányádi Sándor. Ők olyan témákat vetettek fel, amik nyilvánosan nem foroghattak közszájon: megemlítették a kollektivizálás túlkapásait, az alkotás szabadságának korlátozását irodalomban, képzőművészetben stb. Viszont mikor a november 4-ei támadás megtörtént, az értelmiségiek hirtelen összezártak, és sokan felsorakoztak a párt mellé: elítélték a magyar forradalmat.
– Vajon amiatt, mert körvonalazódhatott előttük, hogy megtorlásra számíthatnak, ha másként tesznek?
– Nem tudom, ki milyen megtorlásra gondolt, de éles szavakkal illetik a forradalmat különféle megszólalásokban. És azt is tudni kell, hogy a korabeli értelmiségi elit – nemcsak a magyar, hanem a román is – nem tudta tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a kommunista pártvezetést, mint ahogy Magyarországon történt, vagyis nem tudott alkupozícióba kerülni. Valószínűleg az lehet emögött, hogy amíg a párt kályhájánál melegedhettek, bizonyos mértékig védettségük volt, jó jövedelmük, és nem akarták feszíteni a húrt. Magatartásukkal viszont egyfajta morális válságról tettek tanúbizonyságot.
Számomra érthető, de furcsa is egyben, hogy míg munkásemberek, lelkészek, ügyvédek, iskolások, temesvári és kolozsvári egyetemi hallgatók világosan látták, hogy itt valamit tenni kéne, és egyértelmű volt számukra, miként reagáljanak őszintén a Magyarországon történtekre, addig az értelmiségiek, az írók passzívak maradtak. Olyan is akadt közülük, aki ezt úgy indokolta: nem jutott el hozzá információ arról, hogy milyen a légkör, mi készülődhet Pesten. De hát ez maszatolás, hiszen a magyarországi irodalmi lapok, a Szabad Nép olvashatók voltak a Bolyai-egyetemen, az egyetemisták kézről kézre adták. Tehát nem létezik, hogy az értelmiségnek ne lett volna tudomása arról, hogy oldottabb lett a hangulat.
– A diákok, egyetemisták ezzel szemben a forradalom mellé álltak, elkezdtek szervezkedni...
– Pont a szovjet támadás napján alakult meg Brassóban az EMISZ: csak azért is, dacból. A fiatalok alapszabályzatot írtak: szembementek a kommunista ifjúsági szövetség alapszabályaival. Miközben ezekben az szerepelt, hogy tilos templomba járni, ők az új szabályzatba belefoglalták: az EMISZ-tagnak kötelező templomba járni. Szinte még gyermekekről van szó, akárcsak például a baróti fiatalok, Moyses Márton, Józsa Árpád Csaba, Bíró Benjámin, Kovács János esetében. (1970-ben Brassóban a pártszékház előtt Moyses Márton önkéntes halálba menekült, felgyújtotta magát, tragédiájának gyökerei az 1956-os magyarországi forradalomig nyúlnak vissza – szerk. megj.) A fiúk közül ketten 15, ketten 16 évesek, november 8-án, négy nappal a szovjet támadások után útnak indultak vonattal, át akartak szökni a határon, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak. És míg a társadalomban a magyar forradalom iránti együttérzés érvényesül, addig egyre másra jelennek meg az eseményeket pocskondiázó nyilatkozatok az értelmiségi elit részéről.
– Elmondható, hogy generációk szerint is megoszlott, kik miként viszonyultak Erdélyben a forradalomhoz?
– Egyrészt generációs kérdés, másrészt pedig mentalitásbeli. Feltettem a kérdést volt elítélteknek, akiket szinte még gyermekfejjel zártak börtönbe: amikor egyértelmű volt már, hogy vérbe fogják fojtani a szabadságharcot, a világ pedig nem törődött Magyarországgal, ti miért vállaltátok, hogy szembe úsztok az árral, nekivágtok a határnak? Vagy Sepsiszentgyörgyön 1957–58-ban miért koszorúztatok titokban március 15-én, amikor tudtátok, hogy tilos? Azt válaszolták, őszinte érzelmek munkáltak bennük, aminek nem tudtak és nem is akartak ellenállni.
– Kibővítetted először közel két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott, Volt egyszer egy ’56 című dokumentumriport-kötetedet, amely most ismét megjelenik. Sikerült újabb visszaemlékezőket is megszólaltatni?
– Az eredeti kötet úgy született, hogy 1996-ban, a forradalom 40. évfordulóján erdélyi volt elítéltek és meghurcoltak, bajtársak ötvenfős csoportjával végigjártuk meghurcoltatásuk, kálváriájuk néhány stációját. Brassó, Sepsiszentgyörgy után Marosvásárhely következett, meglátogattuk az egykori Szekuritátét, azt a törvényszéki épületet, ahol elítélték őket, aztán a szamosújvári, a jilavai börtönt, majd behajóztunk a Duna-deltába, a peripravai volt kényszermunkatábor helyére, a brăilai Nagyszigetre, ahol felkerestük egy másik kényszermunkatábor helyszínét. Útközben állandóan beszélgettünk, sok interjút készítettem, ebből az anyagból született a dokumentumriport-kötet, ami 1998-ban jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Lap- és Könyvkiadó gondozásában.
Most úgy éreztem, hogy húsz év elteltével érdemes a könyvet kibővítve újra kiadni. Megszólaltattam olyanokat is, akik nem voltak ott azon a kiránduláson, de úgy éreztem, muszáj az ő emlékeiket is rögzíteni valamilyen formában, mert történetük kerekebbé és érthetőbbé teszi, ami az erdélyi ’56-osokkal történt. A sepsiszengyörgyi SZIT-esekről (Székely Ifjak Társasága) és a titkos koszorúzásról például nem lehet beszélni anélkül, hogy meg ne szólaljon a kulcsember, Bordás Attila, akire koszorúzás közben csaptak le a szekusok 1958. március 14-én este a helyszínen, a ’48-as emlékműnél, és agyba-főbe verték. A könyv 1996-os megírásakor és most is arra törekedtem, hogy olyan emberek emlékeit rögzítsem, akik nagy valószínűséggel soha nem írták le ezeket, és nem is fogják leírni. Tehát hogy Bartókot idézzem: ne menjenek el tele bőrönddel, hanem hagyjanak itt néhány morzsát abból, amit átéltek.
– Összesen hány még ma is élő erdélyi magyar ’56-os elítéltről van tudomásod?
– Sajnos egyre fogy a számuk. Szeptember elején Sepsiszentgyörgyön konferenciát tartottunk a jubileum alkalmából, akkor 50–60-an voltak jelen. Háromszéken huszonvalahányan, Hargita megyében szintén, Marosvásárhelyen hatan-heten, Nagyvárad környékén pedig összesen 8-9-en élnek. És akadnak olyanok is köztük, akik soha nem mesélték el az emlékeiket, sose mentek el semmilyen találkozóra. Feltételezem, hogy a trauma tartja vissza őket, amit azóta sem tudnak feldolgozni. Volt olyan jó ismerősöm, falumbéli, baróti, akivel közeli viszonyban álltunk, messzemenően tiszteltük egymást, de soha egy szót nem tudtam kiszedni belőle: magnóval és anélkül sem.
A könyvben összesen huszonvalahányan szólalnak meg, elsősorban azok, akik a kiránduláson részt vettek. A dokumentumriport-kötet tulajdonképpen idő- és térbeli utazás: helyszínről helyszínre utazunk, meglátjuk a börtönt, a peripravai kényszermunkatábor romjait, az egykori elítéltek pedig emlékeznek. Elmesélik, hogy állati sorban tartották őket, még rendes barakkjuk sem volt, sárból-nádból eszkabáltak lakóhelyet nekik. Két-három évet töltöttek ott, földmunkát, nádvágást végeztettek velük, térdig érő vízben vágták a nádat februárban. Személyenként napi két és fél köbméter földet kellett kiásni, feltalicskázni a Duna-menti töltés tetejére, és aki nem teljesítette a normáját, azt este nagyon megverték. Ünnepi ebédnek az számított, amikor egy zöldparadicsom úszkált valami meleg lében, ennél is ünnepibbnek számított, amikor két zöld paradicsomot kaptak. A ’60-as években aztán megjelentek a kollektívből kiszuperált lovak, ezeket vágták le. Mesélik az elítéltek, hogy mikor megláttak egy lovat rossz állapotban, már tudták, hogy a három-négy napig egy kis darabka húst is kapnak.
– Hogyan lehet összegezni hat évtized távlatából a forradalom jelentőségét? Miként értékelheti a ma embere az akkor történeteket?
– A forradalom az a pillanat volt, ami Kelet-Európa szabadságvágyó nemzeteit egy akolba terelte. Más kérdés, hogy a román szeku vagy más titkosrendőrségek hogyan próbáltak éket verni közéjük, és megakadályozni az eszmék további kibontakozását. Mindenesetre meg kell emelnünk a kalapunkat azoknak a cselekedetei előtt, akik többé-kevésbé nyíltan vállalták a sorsközösséget a magyar és a mindenkori szabadságvágyókkal. A sepsiszentgyörgyi Puskás Attila volt elítéltnek van erről egy találó mondata. Ő egyébként húsz évet kapott, amiből mintegy hatot letöltött; a romániai politikai foglyok nyugati nyomásra 1964-ben szabadultak.
Puskás úgy fogalmazott: „nem bántam meg, amit tettem, amit vállaltam, de különösebben nem is vagyok büszke rá. Hiszen miért kell büszkének lennünk a jó cselekedeteinkre? Nem tettünk semmi egyebet, mint hogy ott és akkor magyar emberként, de elsősorban emberként szembefordultunk egy embertelen diktatúrával.” Zárásként még azt mondanám, hogy a kommunista diktatúra példát akart statuálni a megtorlásokkal, ezrek meghurcolásával, hogy megfélemlítse az embereket. Erre én azt mondom: köszönöm az ötvenhatosok példamutatását.
Benkő Levente Benkő Levente történész, újságíró 1961. június 13-án született Nagyajtán, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű köpeci bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék, 2003–2009 között a Krónika napilap munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
Kiss Judit kronika.ro | 

Lezajlott a 14. Csillagocska Néptánctalálkozó
Október 21–23. között immár tizennegyedik alkalommal szervezték meg a Csillagocska Gyermek és Ifjúsági Néptánctalálkozót, melynek a Csillagocska Alapítvány székhelye és a PKE adott otthont.
Az elmúlt hétvégén Nagyváradon nagy szerepet kapott a néptánc, a népdal és a néphagyományok, hiszen 14. alkalommal rendezte meg a Csillagocska Alapítvány a Csillagocska Gyermek és Ifjúsági Néptánctalálkozót. A három napos rendezvényen a résztvevők népi kézműves mesterségeket (nemezelés, gyöngyfűzés, bőrdíszművesség, mézeskalácssütés, bútorfestés, fonás, agyagozás) próbálhattak ki és számos más, a népi kultúrából vett kisipari mesterséget sajátíthattak el. A résztvevők továbbá összemérhették tudásukat népdalismeret és hajfonási technika terén, amelyet szakemberek értékeltek.
Gálaműsor és táncház
A néptánctalálkozó kiemelkedő gálaműsorát október 22-én délután tartották meg, melyen minden meghívott csoport lehetőséget kapott arra, hogy bemutassa saját tájegységének tánc- és énekhagyományát egy rövid produkció keretében. A műsort a Csillagocska Néptáncegyüttes műsora nyitotta meg. A sárréti táncokból összeállított produkcióban a Csillagocska Néptáncegyüttes minden csoportja részt vett, az óvódásoktól kezdve az egyetemistákig, így több mint 100 gyermek és fiatal táncolt együtt a színpadon. A megjelenteket dr. Pálfi József, a Csillagocska Alapítvány elnöke köszöntötte. Beszédében külön köszöntötte Brendus Rékát, a magyar Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezető-helyettesét, megköszönve a magyar kormány támogatását. Brendus Réka beszédében kifejtette, hogy Erdély és a Kárpát-medence néptánccsoportjai tizennegyedik alkalommal találkoznak, hogy együtt éljék meg mindazt, ami a magyar néptánc és népzene szeretetében rejlik. Hozzátette, hogy „köszönettel tartozunk az elindítóknak, akik hittek abban, hogy ez a közösséget formáló rendezvény élni fog”. A továbbiakban a rendezvény, valamint a néptánc és a népzene ápolásának fontosságáról beszélt. „A mi néptáncunk a mi értékünk, egyszerre nyújt élményt és benne tükröződik a magyar ember lelkisége, élete és a világhoz való viszonyulása” – mondta el. Brendus Réka Kodály Zoltán gondolataival zárta beszédét: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának” – örömmel tapasztaljuk, hogy ti ezt a gondolatot magatokénak érzitek – tette hozzá.
Műsor
A gálaműsor során fellépett a hajdúszoboszlói Szabó László Alapfokú Művészeti Iskola Csergető csoportja, a bihardiószegi Szömörce Néptáncegyüttes, a borsi Galagonya Néptáncegyüttes, a debreceni Főnix Néptáncegyüttes Csicsergő csoportja, a micskei Görböc Néptáncegyüttes, a létavértesi Villongó Néptáncegyüttes Cserebingó csoportja és a székelykeresztúri Vadrózsák Néptáncegyüttes. Az élő zenét a Csillagocska Zenekar, valamint a Soroglya zenekar biztosította a fellépők számára. A gálaműsort követően egy fergeteges táncház zárta a napot.
P. Nagy Noémi erdon.ro

Etnikum- és felekezetközi összefogás a melegházasság betiltásáért
Nagyváradon és Szatmárnémetiben is felvonulást rendeztek a hétvégén a hagyományos családmodell támogatása, a melegházasság alkotmányos betiltása érdekében. Egyre többen támadják Klaus Johannis államfőt a témában.
Újfent kiújult a társadalmi vita a melegházasság esetleges betiltásáról, amelynek kapcsán ritkán tapasztalható etnikum- és felekezetközi összefogás érhető tetten Romániában. A nyilatkozatháborút az váltotta ki, hogy a Romániai Evangéliumi Szövetség elnöki tisztségét betöltő Viorel Iuga baptista lelkész színvallásra szólította Klaus Johannis államfőt, miszerint foglaljon állást a kereszténység mellett, és támogassa azt az alkotmánymódosító javaslatot, amely kimondja, hogy házasságot csak egy férfi és egy nő köthet egymással. Iuga ultimátumot szabva leszögezte: ha az elnök nem nyilvánítja ki egyértelműn és határozottan, hogy „a család és a normalitás pártján áll", akkor a hagyományos családmodell támogatói kezdeményezni fogják a leváltását.
Bár nem állt szándékában állást foglalni a kérdésben, Johannis reakciója olajat jelentett a tűzre. Az elnök ugyanis az ultimátumszerű felszólításokkal együtt elítélte a vallási fanatizmust is, és felhívta a figyelmet Románia lakosságának etnikai és felekezeti sokszínűségére (megjegyezve, hogy szászként és evangélikusként maga is egy etnikai és vallási kisebbség tagja), amely szerinte a másik elfogadására int.
Ebből sokan azt a következtetést vonták le, hogy Johannis nem támogatja a Koalíció a családért elnevezésű csoportnak a bukaresti taláros testület normakontrollján sikeresen átesett, hárommillió polgár által támogatott alkotmánymódosító kezdeményezését, amely követeli: az alaptörvény egy férfi és egy nő önkéntes elhatározásával létrehozott házasságaként határozza meg a családot, amelyet a jelenlegi alkotmány házastársakként említ. Johannis a hétvégén úgy pontosított, hogy nem vádolt egyetlen felekezetet sem, hanem a család meghatározásával kapcsolatos esetleges alkotmánymódosítást érintő lehetséges veszélyekre hívta fel a figyelmet. Úgy vélte, teljesen törvényes az ügyben javasolt alkotmánymódosító kezdeményezés, amelyet azonban szerinte egyesek „más irányba tereltek".
Közben kisebbfajta erődemonstrációként a hagyományos családmodell támogatói szombaton az ország számos nagyvárosában rendeztek felvonulást, kiállva a keresztény értékek, illetve a melegházasság betiltása mellett. Nagyváradon például több ezren vettek részt a megmozduláson, az ortodox egyház vezetőin kívül pedig felszólaltak a baptista, valamint a római katolikus egyház képviselői is. Böcskei László nagyváradi római katolikus megyéspüspök beszédében leszögezte: „a bennünk lakozó igazságokról" – mint például az anya mosolya és meleg ölelése, a biztonságot nyújtó apai kar, valamint a gyermek – nem lehet alkudozni.
A szatmárnémeti esemény főszónokaként a júniusi helyhatósági választáson megválasztott Kereskényi Gábor polgármester elmondta: Románia polgárainak etnikai hovatartozásuktól függetlenül kötelességük megvédeni a keresztény értékeket. „Az, hogy most itt vagyunk, nem azt jelenti, hogy nem vagyunk toleránsak, nem azt jelenti, hogy nem vagyunk keresztények, de látják önök is, hogy mi történik. Mások jönnek a nyakunkra, és nekünk kötelességünk megvédeni a keresztény értékeket, és itt, etnikumtól függetlenül, a szatmári őslakosok, valamennyien keresztények vagyunk" – idézte az Agerpres az RMDSZ-es elöljárót. Krónika (Kolozsvár)

„Én mindenhol otthon akarok lenni”
Pénteken este a délvidéki költő, író, szerkesztő, műkritikus, Tolnai Ottó volt a Törzsasztal rendezvénysorozat vendége a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban.
A délvidéki magyarság egyik legjelentősebb költőjével, írójával, Tolnai Ottóvaltalálkozhattak a váradiak az Illyés Gyula Könyvesboltban pénteken este megszervezettTörzsasztal esten. A házigazda Kőrössi P. Józseffel folytatott beszélgetés elején elhangzott, hogy a Magyarkanizsán született költő, író 1960-ban került Újvidékre egyetemre, 1964-ben alapító munkatársa volt a Symposion nevű mellékletnek, amelyet később Új Symposion néven folyóirattá alakítottak át. Ez a kiadvány a délvidéki magyar kulturális, irodalmi élet legfontosabb fórumává vált.
Tolnai Ottó nosztalgikusan beszélt az egykori Jugoszláviáról, mint bevallotta, rá nagy hatással volt Belgrád és a tenger, és valamivel később le is szögezte: „Én egy jugoszláviai magyar író vagyok. Ez nem politikai, hanem esztétikai kérdés számomra”. Elmondta, hogy egyrészt a Jugoszlávia és Magyarország közötti vasfüggöny, másrészt az Adria fordította érdeklődését Jugoszlávia és a Balkán térsége felé. Ahogy ő maga fogalmazott: „hátam a vasfüggönynek támasztva, a másik oldalon a végtelen, az úr”. A beszélgetés során megjegyezte, hogy: „Nagy hiba volt ezt a szép, nagy országot széttördelni, hiszen a kis országokat is ugyanúgy meg kell csinálni”, ami megítélése szerint nehezen, vagy egyáltalán nem sikerült, hiszen például a jugoszláv utódállamokban szétlopták a gyárakat, – tette hozzá.
Szürreális Románia
A kommunista időszakban tett romániai látogatásáról is mulatságos és tanulságos élménybeszámolót tartott Tolnai Ottó, aki fiatal korától fogékony volt a képzőművészet iránt, így, amikor egy jugoszláviai íródelegáció tagjaként elutazott Bukarestbe, meg is lepte a vendéglátóit akkor, amikor arra a kérdésre, hogy hova szeretne utazni az országban ahelyett, hogy Erdélyt mondta volna, amire minden bizonnyal számítottak, azt válaszolta, hogy Tîrgu Jiuba akar eljutni. A vendéglátók becsületére legyen mondva, az utazást megszervezték neki, de amit útközben látott, azok azóta is kitörölhetetlen emlékként élnek benne, amelyeket meg is osztott hallgatóságával: a Tîrgu Jiu felé haladó vonaton az emberek a sárban feküdtek, a craiovai szállodában a folyosón, a szobában minden égő ki volt lopva, és a szekrényajtó is ráesett, amikor kinyitotta. Elmesélte, hogy a Brâncuşi-szoborcsoport is elhanyagoltan állt Tîrgu Jiuban, amikor pedig azt kérdezte a helybeliektől, hogy hol talál egy művészettörténészt, akitől információkat kaphatna a Brâncuşi-művekről, kiderült, hogy a művészettörténész a krumpliföldeken szedi a krumplit…
Helynevek: a hely
Tolnai Ottó beszélt irodalom iránti vonzódásáról is, amelyet fiatalkorában kalandként értelmezett, majd viccesen megjegyezte: „Azt hittem, hogy a család már megírta a Tolnai Nagylexikont, így nekem már csak fodrozni kell”. A költő számára az irodalom elégítette ki egzotikum iránti vágyát, melyet a valóságban az Adriára és a Balkánra vetített ki. Tolnai Ottó kiemelte azt, hogy költészete tele van topográfiával, mert, mint elárulta, „minden semmi kis hely hatalmasra nő bennem”. A költő utazásai számos formában nyomot hagynak a verseiben, de ezekre az utazásokra nem csak irodalmi élményanyag gyűjtése érdekében van szüksége, hanem mert „a többség kitalálta, hogy a kisebbségnek mindig védenie kell valamit, de én nem vagyok kisebbségi költő, én mindenhol otthon akarok lenni. Állandóan cikázok, hogy ne kapjanak el, és hogy ne kelljen felvállalni a kisebbségi bezártságot” – vallotta Tolnai Ottó. A költő elárulta azt is, hogy hajlamos bizonyos helyszíneknek egyfajta mitologizálására, az ő megfogalmazásában körülbelül így zajlik le: „valahova leszúrok egy gombostűt, és attól kezdve számomra az a világ közepe”, így például a világ közepének tekintette Tîrgu Jiut, A végtelen oszlop helyszínét, vagy az újvidéki Virág utcát, de jelenlegi lakhelye, Palics is centrális térré kezdett válni számára.
Rizóma
A földrajzi helyek centrális térré válásának mintegy ellentételezéséképpen „költészetemből kiveszem a centrális fogalmakat – Isten, Haza – és behelyettesítem jelentéktelennek tűnő, formátlan formákkal, mint például azzal, hogy karfiol, vagy rizóma” – mondta meg Tolnai Ottó, aki hozzátette azonban, hogy érdekes módon a minden irányban kiszámíthatatlan rizóma időközben az európai filozófia központi fogalmává vált. Tolnai Ottó olyan érzékletesen beszélt tapasztalatairól, élményeiről, hogy Kőrössi P. József meg is jegyezte róla a beszélgetés során, hogy olyan érzékenységgel figyel meg apróságokat, amelyek mellett komoly művészek is el szoktak menni, sőt, Tolnai Ottó élménybeszámolói, emlékfelidézései nyomán szinte versek keletkeztek, hívta fel a figyelmet a házigazda. A mintegy két órás, hangulatos beszélgetés szokás szerint dedikálással zárult.
Pap István erdon.ro