Magyar Örökség díjas a Határok nélkül
Szombaton adták át a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében a Magyar Örökség Díjakat. Az erdélyi kitüntetettek nevét és munkásságát szükséges megismernie a hazai közönségnek is.
Mindenekelőtt a díjazottak nagyváradi vonatkozása tölti el megelégedéssel az olvasót. A Határok nélkülcímű közkedvelt rádióműsor és munkaközössége is részesült a kitüntető címben. Dr. Szili Katalin jogász, humánökológus, miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés volt elnöke méltatásában, laudációjában hangsúlyozta, hogy „az alkotó közösség napról-napra tudósít, hírt ad a magyar nemzetrészek életéről, törekvéseiről, összeköt, elhozza hangjukat Magyarország és a világ magyarsága számára. A hiteles tájékoztatásért Budapesten a szerkesztőségben, Lánczi Ágnes és Benkei Ildikó, valamint  Moszkovits János, illetve vendégszerkesztőként ifjabb Tóth György és Bereki Anikó felel, aki a kéthetente készít kulturális tartalmú Határok nélkült. Erdélyben, a Partiumban, és a Bánság romániai részén Oláh-Gál Elvira Csíkszeredáról, Erdei Edit Zsuzsánna Marosvásárhelyről, Szilágyi Szabolcs Kolozsvárról, Ionescu Nikolett Nagyváradról, Pataky Lehel Zsolt Aradról, Lehőcz László pedig Temesvárról jelentkezik. A Délvidéken, Vajdaságban, illetve a Bánság szerbiai részén, Újvidéken: Ternovácz István, Szabadkán: Németh Ernő, Nagybecskereken és Muzslyán: Kónya-Kovács Otília, Kárpátalján, Ungváron: Iváncsik Attila, Felvidéken, Pozsonyban: Haják-Szabó Mária tudósít napról-napra. Magyarországon Miskolcról segíti a felvidéki munkát Mács Ildikó, aki gyakran jár át Kassára, Rimaszombatba és a Gömöri térségbe. Salgótarjánból Tarnóczi László látogat el rendszeresen a Felvidékre, Mátészalkáról Zsoldos Barnabás Szatmárba, a Partiumba, Ungba, Ugocsába, Budapesten pedig Cservenka Judit a diaszpóra és a Kárpát-medence magyarságának hiteles, tapasztalt ismerője és megismertetője. Nélkülük nem szólalhatna meg napról-napra az este fél hétkor kezdődő Határok nélkül.”
Nemzetpolitika naprakészen
A műsor hitelesen tájékoztat a Kárpát-medence és a diszpóra magyarságát érintő politikai, kulturális, oktatási, identitás és társadalomszervezés aktuális kérdéseiről, nem megfeledkezve a történelmi hagyományokról, illetve az egyházak közösségszervező tevékenységének bemutatásáról sem. A legfrissebb hírek mellett a Határok nélkül kiemelt figyelmet fordít a Kárpát-medencei magyar nemzeti közösségek autonómia-törekvéseire és a számbeli kisebbségi léthelyzetből következő jogérvényesítésre és jogvédelemre egyaránt, feltárva a kisebbségekkel kapcsolatos állami politikai és a magyarságot érintő szakpolitikai hátteret is. „Mi tehát a határok nélkül? Nem csak hírforrás, hanem nemzetpolitika naprakészen. Hiszen az összetartozáshoz elengedhetetlen az egymásról való tudás, a magyarság képviseletéhez pedig a tájékozottság és a felkészültség, mivel magyarnak lenni nem csak születés és közjog, de minőség kérdése is, különösen a XXI. század gyorsan változó kihívásai közepette, amikor a tömegtársadalmak által kínált információs és identitásdömpingben az egyének és közösségek boldogulásának egyik legerősebb biztosítéka az önazonosság megőrzése. Ebben jelent tájékozódási pontot a Határok nélkül, melynek Márai Sándor gondolatával gratulálok a Magyar Örökség Díjhoz: „A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes.” – hangsúlyozta a laudátor.
Gratulálunk Ionescu Nikolettnek, városunk közkedvelt rádió és televízió riporterének, aki az itt lakó magyarságunk életének eseményeit hűen tolmácsolja, „felteszi” városunkat a magyarság egyetemes térképére. Mivel nem lehetett jelen a felemelő ünnepségen, ezért a díjat számára a Körös-parti templomban adjuk át Húsvét napján.
Veres-Kovács Attila, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke,
a Magyar Örökség Bíráló Bizottságának tagja. erdon.ro

Csíksomlyói árva csibészek
Fennállásának huszonöt éves évfordulóját ünnepelte a csíksomlyói Csibész Alapítvány. A Gergely István (Tiszti) római katolikus plébános kezdeményezésére az egyházi keretben 1990-ben megszületőárvagyerek-gondozás elsősorban azokat a fiatalokat érintette, akik 18. életévük betöltése után egyik napról a másikra kerültek utcára az állami árvaházakból. A mintegy 800 gyerek és fiatal gondozását felvállaló alapítvány ügyvezető igazgatójával, Kolumbán Imrével jártuk végig a megtett utat.
Kolumbán Imre 1987-ben költözött családjával Csíksomlyóra. Noha más római katolikus gyülekezethez tartozott, még abban az évben megkereste a frissen oda kerülőfiatal plébános, így az elejétől nyomon követhette az árvákkal való foglalkozás rögös útját. A Ceauşescu-rendszerben ez eleve veszélyes ügy volt, hiszen a 380 gyereket ellátó állami árvaház hiába működött az egyházközség területén, pap oda nem léphetett be. Néhány árva fiatal titokban vette fel a kapcsolatot a plébánossal, és ezekből a beszélgetésekből született meg az ügyük iránti életre szóló elköteleződés.
„Szervezetten csak 1989 decembere után lehetett egyházi szervezeti keretben árvákkal foglalkozni. A csíksomlyói kegytemplom szomszédságában, egy elhagyott épületben bukkantunk rá Tisztivel 1990 elején nyolc-kilenc, árvaházból származó fiatalra, aki nyomorúságos körülmények között húzta meg magát ott. Ebből a fertőből hívtuk be őket a plébániára, gyakorlatilag ez volt a kezdet” – emlékezik vissza a két évvel később, 1992-ben hivatalosan bejegyzett Csibész Alapítvány ügyvezetőigazgatója az indulás körülményeire. Hogy hasznossá tegyék magukat, a fiatalok a plébánián Mária- és Jézus-szobrocskákat, kis kereszteket formáztak. Ezzel a foglalatossággal a plébános Olaszországban találkozott, és kiderült, hogy a menedéket és elfoglaltságot keresőfiatalok kaphatóak az ilyen kézműves munkákra. A hírre, hogy néhány fiú meleg ételhez és szálláshoz jutott a katolikus egyháznál, a 18. életévüket betöltőés utcára került árvaházi lányok is bejelentkeztek, így bővült a kör.
Mindez azonban csepp volt a tengerben, hiszen a Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedében lerobbant árvaházi oktatás sem szakmát, sem az életre történőfelkészülés lehetőségét nem adta meg a kiszolgáltatott fiataloknak. 18 éves korukban többségük úgy került ki a nagybetűs életbe, hogy senki nem ajánlott nekik sem szállást, sem munkahelyet. Csapatokba verődve húzták meg magukat az ország különbözőrészein, és sokan bűnözőéletmódot folytatva szerezték be a napi betevőjüket.
A plébániára került magyar és cigány fiatalok elbeszélései megrázó történetek voltak az árvaházakban uralkodó állapotokról: a hatalmas hálószobákban elszállásolt gyerekek között dzsungelszellem uralkodott, a nagyok végtelenségig kihasználták a kisebbeket. A szexuális molesztálásokat és minden egyéb visszaélést a kis létszámú személyzet nem tudta és valószínűleg nem is akarta megakadályozni.
Asztalosok és varrónők
A további lépésekhez anyagi erőforrások kellettek. Kolumbán Imre a gondviselés erejének tudja be az elsőjelentős külföldi támogatók megjelenését. Történt ugyanis, hogy Kelet-Ausztriában, a Magyarországgal szomszédos Õrségben, egy Erdélybe igyekvőkatolikus csapat Tiszti volt osztálytársánál, egy szintén katolikus papnál érdeklődött egy támogatásra igényt tartó gyülekezet felől. Az Erdélyből elszármazott pap később elmesélte, bármennyit is gondolkozott rajta, minden alkalommal Gergely István neve jutott eszébe. Az osztrák csapat első, székelyföldi látogatásának köszönhetően kézi famegmunkáló szerszámokhoz jutottak, másodjára pedig annyi pénzt hoztak, amivel egy modern kombinált asztalos gépet tudtak vásárolni a plébánia garázsában működőasztalosműhely számára. Ekkorra már döntés született arról, hogy a fiatalokkal kezdeni kell valamit, tehát mindenek előtt szakmát adnak a kezükbe. A jogi keretet ehhez a Csibész Alapítvány hivatalos bejegyzése jelentette.
A frissen privatizált Hargita Megyei Építkezési Vállalat élére közben Kolumbán Imrét választották igazgatónak. „Amikor elindultunk, Tiszti még az elején megígértette velem, hogy amennyiben a szociális munkánk teljes embert fog kívánni, átjövök főállásba az alapítványhoz. Ez 1994 májusában meg is történt” – emlékezik vissza a váltás körülményeire az alapítvány ügyvezetőigazgatója. Az igazgatói fizetésénél jóval kevesebb bér sem tudta eltántorítani elhatározásától. „Az alapítvány pénzügyileg soha nem állt úgy, hogy ez anyagi szempontból megérte volna. Én ebben a munkában mást láttam, számomra a lelki elégtétel volt a fontos”.
Új beosztásában Kolumbán Imre indulása mégsem volt felhőtlen, hiszen egy profitorientált nagycégtől átjött vállalati menedzserként olyan terveket szövögetett, amelyek az új körülmények között nem voltak megvalósíthatóak. Néhány hónap múlva megtorpant, míg sikerült magában letisztáznia a pőre valóságot: üzemi szinten termelni nem lehet, itt embereken kell segíteni. „Egy belsőhang rávezetett arra, hogy az én feladatom mindenkiből kihozni azt a maximumot, amit lehet, és az egyre bővülő csapatból közben közösséget kell építeni” – meséli Kolumbán Imre. A harminc fiatalra szaporodott árvaházi közösségnek két műhelyt béreltek: a fiúkat asztalos szakmára képezték, a lányokat varrónőnek. Az egyre terebélyesedő csapat hírére egy idős testvérpár házat adományozott a csibészeknek, így a lányoknak is megoldódott az állandó szálláshelyük.
Német tapasztalatok
Az igazi fordulatot azonban két német újságíró cikke hozta meg számukra. A Süddeutsche Zeitung munkatársait a Székelyudvarhelyen székelő ferences nővérek irányították a csíksomlyói csibészek alapítványához. A német lap karácsonyi számában képes riport jelent meg a Csibész Alapítvány nem mindennapi történetéről, azzal a felhívással, hogy aki teheti, az adományozzon az árvák javára. A cikk sikere mindenkit meglepett: a németországi adományozók részéről akkora összeg gyűlt össze, hogy ebből vásárolták meg az addig bérelt műhelyeket és a fiatalok szálláshelyéül szolgáló csíkszépvízi volt örmény plébániát. A pénz egy részét felajánlották Böjte Csaba akkor induló árvagyerek-programjának támogatására. A németországi hírverésnek később is visszatérőhaszna lett, hiszen egy befolyásos német alapítvánnyal kerültek kapcsolatba, amely német állami forrásból Hargita megye egyik korszerű autószerelő műhelyének csíkszeredai megnyitását finanszírozta. A Munkaügyi Minisztériumtól kapott szakoktatási engedélyek alapján immár nemcsak asztalosokat és varrónőket, hanem autószerelőket is képezhettek. „Az autószerelőműhelyt még akkor építettük, amikor a helyi szervizekben többnyire csak hazai márkájú kocsikat javítottak. Két szakembert sikerült németországi továbbképzésen betanítani, akik hazatérve a frissen induló szakoktatás alapját képezték” – magyarázza vendéglátóm a ma is jó eredménnyel működő szerviz indulásának történetét. A Csibész Alapítvány tulajdonában levő kft. által működtetett szerviz ma is a csíkszeredai autószerelő-képzés egyik alapműhelye.
A jelentős németországi forrásokat magyarországi közalapítványi támogatások egészítették ki a kilencvenes évek derekától beinduló fejlesztéseikben.
Mindenkivel tartják a kapcsolatot
A legnagyobb kihívásnak az árva fiatalok tartós elszállásolása, otthonteremtése bizonyult. Már az elején kiderült, hogy gondozottjaik önerőből nem tudnak sem bérelni, sem hitelre lakást vásárolni. Az elmúlt két évtizedben az alapítvány minden lehetséges forrását elsősorban erre fordították, a kitermelt és megpályázott vagy különbözőadományok formájában érkezett pénzekből összesen 26 épületet vásároltak. A lakások egy részében ma is az egykori gondozottak laknak, lakbért nem kell fizetniük. Legénylakás és kertes ház egyaránt van: noha az eredeti egyezség szerint a lakásban 26 éves korukig lakhatnak a fiatalok, aki mégsem talált magának saját lakást, nem költöztetik ki. Évekre, évtizedekre szóló kapcsolatok alakultak ki az alapítvány és a gondozottak között. Még azok is rendszeresen visszajárnak, akik már rég külföldön élnek vagy ott dolgoznak. Ha másért nem, az éppen lejárt személyazonossági igazolvány kicseréléséért. Sokuk számára ugyanis a csíksomlyói székház az egyetlen erdélyi kapocs, így nem véletlen, hogy az alapítványnál eddig megfordult mintegy 800 személy többségével ma is tartják a kapcsolatot.
„Két fiatalt szeretnék kiemelni ebből a hatalmas csapatból, egy pozitív és egy negatív példát. A Csíkszépvizen felnőtt egyik cigány kislányunk a kolozsvári egyetemen végzett szociális munkás szakon, utána Ausztriában gondozott idős embereket. Munkaadójának annyira megtetszett alapossága és komolysága, hogy saját vállalkozásának beindítását támogatták. Ma Ausztriában prosperáló állásközvetítőcéget működtet időskori gondozói munkát kereső erdélyiek számára, miközben idehaza, Csíkban ikerházat épít családjának, illetve a Nagyváradon canto szakot végzett húga számára. A másik történet egy fiatalemberről szól, aki bűnözőlett. Nagyon sok problémánk volt vele: elhagyva találták egy vonaton, nálunk nőtt fel, itt tanult szakmát, de Erdélyben nem találta a helyét, így kiment Hollandiába. Kábítószercsempészként bukott le Máltán, börtönbüntetésre ítélték. Egyházi vonalon máltai barátaink tartják vele a kapcsolatot” – magyarázza Kolumbán Imre.
Az egykori lakók közül sokan élnek itthon, de van közöttük Svájcban, Angliában és főleg Magyarországon letelepedett fiatal is. A beszélgetésünkre a 25 éves találkozóról érkező Imre friss élményeit is megosztja, hiszen a családapák és családanyák ma már mosolyogva idézik fel csínytevéseiket, amelyek zöméről még nevelőik sem tudtak. Kiderült, igazi csibészek voltak. Kolumbán Imre arra büszke, hogy a fele-fele arányban magyar és cigánygyerekekből kikerülő fiatalok többsége megállja a helyét.
Gyerek–szülő csángóprogramok
A romániai gyerekvédelmi rendszer gyökeres átalakulásával mára a Csibész Alapítvány kezdeti szerepvállalása is átalakult. Épületeik többségét immár a Hargita Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság bérli, ahol kisebb, családias csoportokban különbözőkorú gyerekeket gondoznak, nevelnek. Új tevékenységként nagy létszámú külső-rekecsinyi csángó családok gyerekeinek gondozását, taníttatását, nevelését vállalták fel a szülők beleegyezésével. Húsz csángó gyerekük jár óvodába vagy iskolába Csíkszeredába. Az alapítvány „csángóprogramja” azonban ennél több: német segítséggel megpróbálnak szegénysorban élősokgyerekes csángó családokon segíteni. Asztalos műhelyükben deszkapadlótól bútorig mindent elkészítenek, amivel egy-egy lakást lakhatóbbá, kényelmesebbé tehetnek Csángóföldön. Egy másik program keretében fut a csíkszentmártoni leányanya-otthon: jelenleg négy anyának biztosítanak gyerekével együtt szállást. De Szentmártonban nappali befogadó is működik olyan rendezetlen, nehéz sorsú szegény családok gyerekei számára, ahol a kisdiákok délutáni felügyeletét és tanulását vállalják. Az ide járó 16 gyereket meleg ebéd, lecketanulás, uzsonna és pihenés várja.
A rendszerváltás óta eltelt huszonöt évben a romániai gyerekvédelem, az árvaházi gondozás alapvető átalakulásokon ment át – magyarázta megkeresésünkre Elekes Zoltán, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság vezetője (portrénkon). Az egyik legfontosabb változás a csecsemőellátásban történt. A romániai gyerekvédelem is azokra az amerikai kutatásokra alapoz, amelyek kimutatták, hogy a hároméves koráig intézményes keretek között, árvaházban felnőtt csecsemőkésőbbi életében is helyrehozhatatlan lelki és értelmi sérüléseket szenved. Ez a felismerés vezetett oda, hogy az elmúlt években a vér szerinti szülők által elhagyott csecsemőket nevelőszülő-programban helyezik ki családokhoz. „A nevelőszülők toborzása terén Hargita megyében nincsenek gondok, inkább a területi eloszlás jelent fejtörést, mivel Alcsíkon és Felcsíkon sokkal több a jelentkező, mint Udvarhelyszéken” – magyarázza az igazgató. A területi lefedettség azért fontos, mert az intézmény elsődleges célja az, hogy a nevelőszülőkhöz került gyerekeket hazagondozzák, azaz amelyik vér szerinti szülő erre igényt tart, rendszeresen láthassa gyerekét.
Hasonlóan nagy átalakuláson mentek át a régi, szocialista típusú árvaházak is: a gyerekeket a legtöbb helyen családi típusú otthonokba költöztették megfelelőnevelői, gondozói felügyelet mellett. Csak tavaly 7 új családi házat építtetett a Hargita megyei gyermekvédelem. Az ide beköltözött fiatalok és nevelőik mind arról számoltak be, hogy a kisebb közösségben életük gyökeresen megváltozott.
Nevelőszülők dilemmája
A nevelőszülőkhöz kerülőgyerekek jelentős része ma már jó kezekben van. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a kapcsolat minden esetben felhőtlen. Az igazgató szerint a problémák rendszerint kamaszkorban jelentkeznek. A gyerekek között sok a cigány származású fiatal, ők ebben a korban fedezik fel új identitásukat, és gyakran éppen az iskolában éri őket társaik részéről az első megaláztatás. Amúgy is a legtöbb kamasz a szülőellen fordul, a nevelőszülők egy része pedig nehezen tudja ezt feldolgozni. „Sok nevelőszülő ezeket a helyzeteket jól kezeli, amit az is jelez, hogy a fiatalokat később sem engedik ki a családból, felnőtt korukban is követik lépéseiket. Vannak esetek, amikor a nevelőszülő keres meg bennünket, és kéri, hogy helyezzük el a gyereket, mert úgy érzi, a kezdeti jó kapcsolatuk jóvátehetetlenül megromlott” – magyarázza Elekes Zoltán.
A gyermekvédelmi szakember szülőként is mondja, hogy soha nem szégyen pszichológushoz fordulni, ha a szülő azt érzi, önerőből nem tudja megoldani gyermeknevelési problémáit. A külsősegítség nem garancia a sikerre, de egy külsőszem eleve jobban ráláthat azokra a hiányosságokra, amelyeket egy kapcsolatban élő szülő belülről nem vesz észre.
A családi kötelék az első
A Bodnariu család norvégiai esete kapcsán – amiről lapunk is részletesen beszámolt – a romániai joggyakorlatról kérdezett igazgató úgy fogalmazott, az európai gyermeknevelési szokások igen különbözőek. Romániában a gyereknek a családból való kiemelése egy viszonylag hosszú folyamat. A döntéshozatalnak két fóruma van. Az első és egyszerűbb a megyei gyermekvédelmi bizottság döntése, amelyhez a szülői beleegyezés is szükséges. Amennyiben a szülő nem ért egyet az intézkedéssel, a gyermekvédelmi hatóság javaslata alapján a területileg illetékes bíróság dönthet a gyerek családból történő kiemeléséről. Az eljárás elindításának leggyakoribb okai: a gyerek testi és lelki fejlődését veszélyeztető elhanyagolás, a gyerekkel szemben elkövetett erőszakos cselekedetek, szexuális bűntények és egyéb visszaélések.
Az igazgató hangsúlyozza: a román gyerekvédelmi törvény egyik alapelve, hogy minden gyerek lehetőleg a saját családjában nevelkedjen, ezért minden intézkedés ebbe az irányba mutat. Ha mindenáron szükséges a családból történő kiemelés, ez minden esetben csak ideiglenes lehet, a végsőmegoldás a vér szerinti család vagy a nevelőszülők családja lehet. A romániai gyerekvédelmi rendszerbe, az állami gondozottak hálózatába bekerülő gyerekek túlnyomó többségét tehát nem családokból kiemelt gyerekek jelentik, hanem a vér szerinti szülők által elhagyott csecsemők.
A testi fenyítés ügyében a gyermekvédelmi szakember úgy fogalmaz: a román törvénykezés nem engedélyez testi fenyítést sem az iskolai, sem a családi nevelésben. A romániai gyakorlat szerint azonban kicsi az esélye annak, hogy egy szülői pofon miatt a gyereket kiemeljék a családból. Erre akkor kerülhet sor, ha bebizonyosodik: a gyerek testi és szellemi fejlődését veszélyeztető agresszió áldozata a családban.
Civilek a vártán
Elekes Zoltánt a civil szervezetekkel való együttműködésről is kérdeztük. Az igazgató szerint nem minden esetben felhőtlen ez a kapcsolat, mert az érdekek sem mindig találnak. „Nekünk, intézményként kötelezettségeink, szabályaink vannak, amelyek szerint el kell járnunk, a civil szervezet pedig inkább azt nézi, hogy kin kell segíteni, és ezt hogyan teheti meg minél hamarabb és minél hatékonyabban. Emiatt néha a civil szervezeteknek az az érzése, hogy mi túlbürokratizáljuk a dolgokat” – magyarázza a gyermekvédelmi szakember. A mára átalakult gyerekvédelem számára az a fontos, hogy a szociális téren tevékenykedő civil szervezetek elsősorban nappali központokat és családsegítő szolgáltatásokat tartsanak fenn, erre tudnak támogatást nyújtani.
Hargita megyében egyik legfontosabb partnerük a Csibész Alapítvány. A mintegy két évtizedes kapcsolatukról Kolumbán Imre úgy fogalmazott, az együttműködés felhőtlen.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Várad örök
Festményekkel, szobrokkal, irodalmi szövegekkel és barokk zenével hódoltak Nagyvárad szépségének a Tibor Ernő Galéria (TEG) tagjai annak a csoportos kiállításnak a keretében, amely a Várad örök címet viseli. A szerdai tárlatnyitón Gavrucza Tibor, a galéria vezetője, Ady Endre verssoraival köszöntötte az egybegyűlteket.
A galériavezető beszélt arról a határon átívelő partnerkapcsolatról, amely a jelen kiállítás aktualitását adta, és amelynek keretében április 20-án székesfehérvári képzőművészek is kiállítják majd műveiket a TEG-ben. Mint elhangzott ugyanakkor, a galéria egy prospektus kiadását tervezi, amelyben minden tag bemutatkozhat, ugyanakkor bevezetőjében helyt kap majd egy helytörténeti leírás is Gavrucza Tibor szerkesztésében. Ebből hallhattak rövid ízelítőt a tárlatnyitó résztvevői.
A tárlatnyitón S. Németh Katalin tanárnő Reményik-verseket szavalt, Thurzó Sándor József brácsaművész pedig barokk zeneválogatást adott elő. Az eseményen jelen volt, és rövid húsvéti köszöntőt mondott Huszár István alpolgármester is.
A Kanonok-sori galéria falairól Várad számos nevezetessége visszaköszön a TEG-tagok átértelmezésében. Különböző technikákkal készült festmények, kollázsok, digitális alkotások, porcelán- és üvegtárgyak jelenítik meg a Szent László teret, a Rhédey-kápolnát, a neológ zsinagógát, a várat, a püspöki palota magnóliáit, a Kálvária-dombot, a központi hidat és a megyeszékhely megannyi nevezetességét, amelyek megihlették a művészeket.
Sz. G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Magyar osztályok a művészeti iskolában
Tíz év óta először fordult elő tavaly, hogy nem indult magyar tagozatos ötödik osztály a nagyváradi Művészeti Líceumban. Az idén igyekeznek mindent megtenni, hogy ez ne ismétlődhessen meg.
Amint Huszár István alpolgármester a csütörtöki sajtótájékoztatón elmondta, sajnos az úgynevezett külsős magyar tagozatos ötödik osztályt sem tudták beindítani, hiába próbálták más döntésre bírni a megyei főtanfelügyelőt. A későbbiekben Rácz Eliza, a tanintézet aligazgatója mondta el: tavaly nem jelentkezett elég gyermek ahhoz, hogy elindulhasson a magyar ötödik osztály, amikor pedig el szerették volna érni, hogy legalább a külsős indulhasson el, a főtanfelügyelő arra hivatkozva utasította el őket, hogy ez nem szerepel a beiskolázási tervben.
Osztályok
„Nem számítottunk a tavalyi törésre, úgy gondoltuk, lesz elég magyar gyerek, hogy elindulhasson az ötödik osztály. Idén, hogy ez ne ismétlődhessen meg, szeretnénk, ha minél többen tudomást szereznének az iskola által nyújtott lehetőségekről” – mondta az aligazgató. Minden jel arra mutat, tette hozzá, hogy elindulhat a külső magyar tagozatos hatodik osztály is, tehát azok a szülők, akik tavaly nem tudták ide íratni gyereküket ötödikbe, megtehetik az idén. A gyerekeknek részt kell majd venniük egy tehetségfelmérőn, tudtuk meg.
A következő tanévtől tehát indul egy zene és képzőművészeti magyar osztály, huszonöt hellyel, egy külsős zene osztály, melyen a diákok ingyenes zeneoktatásban részesülnek különböző hangszereken (nagybőgő, cselló, gitár, fuvola, mélyhegedű, kürt, trombita, oboa, ütős hangszerek) s a főhangszer mellett zongora és zeneelmélet oktatásban is részt vesznek.
Felkészítő
Indul továbbá zene szakos, valamint képzőművészeti szakos magyar kilencedik osztály, mindkettő huszonnyolc helyet biztosít. A kilencedik osztályba való tehetségfelmérőre május 23-án és 24-én lehet feliratkozni, a próbák május 25 és 28 között zajlanak. A tehetségpróbától nem kell félni, jegyezte meg az aligazgató, áprilistól ingyenes felkészítőn is részt vehetnek a jelentkezők.
Feliratkozni hétfőtől csütörtökig nyolctól fél ötig lehet, illetve pénteken nyolctól 14 óráig az intézmény titkárságán. Érdeklődni a 0259.411274, illetve a 0359.802306 telefonszámon lehet.
Huszár István elmondta: családapaként ő maga sem gondolta, hogy gyerekei a művészeti iskolába fognak járni. Rohanó világunkban nincs időnk egymásra, s talán nem is vesszük észre, hogy a gyerek jól rajzol, vagy jó hangja van. Az aligazgató pedig hozzátette: a szülők rendszerint „biztos” szakmát akarnak a gyermeknek, de mi az, ami manapság biztos? Ha a gyerek szorgalmas és tehetséges, meg fog tudni élni ebből és sokat számít, hogy azzal foglalkozik, amit szeret…
Nyílt nap Március 30-án, szerdán délután fél öttől iskolai bemutatót szerveznek a tanintézet dísztermében azoknak a diákoknak, illetve szüleiknek, akiket érdekelnek a magyar osztályok. Ennek során megtekinthetik majd a műtermeket, betekintést nyerhetnek az iskola életébe, megismerkedhetnek a szaktanárokkal. Ebben az iskolában szoros kapcsolat alakul ki a tanárok és a diákok között, mivel az oktatás csoportok szerint zajlik, a zeneórákon pedig egy tanár és egy diák vesz részt. Említésre méltó az is, tudtuk meg az aligazgatótól, hogy az érettségin a diákok kilencven százaléka átment. erdon.ro

Kató Béla: nem feltétlen célunk a PKE beolvasztása a Sapientába
Harminc százalékos költséglefaragásról szóló tervet kell elfogadnia a magyar állami támogatásból működő Partiumi Keresztény Egyetemnek április közepéig, ha meg akarja őrizni önállóságát. A magyarországi pénzeket kezelő Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke, Kató Béla a Maszolnak adott interjúban hangsúlyozta: nem feltétlenül céljuk az, hogy a PKE a Sapientia nagyváradi oktatási helyszínévé alakuljon át.
Hogyan és mikor értesült a Sapientia Alapítvány először arról, hogy hiányosságok vannak a PKE gazdálkodásában és pénzügyvitelében?
Elöljáróban elmondanám: a Sapientia Alapítvány hatásköre arra korlátozódik, hogy a magyarországi finanszírozást folyósítja a PKE-nek is. Nekünk az a feladatunk, hogy a rajtunk keresztül történt kifizetéseket a nagyváradi egyetemtől kapott számlák alapján tisztességesen elszámoljuk Budapestnek. Ez teljes mértékben működött is. Akkor fogtunk gyanút, hogy valami nincs rendben a PKE-nél, amikor előlegeket kezdtek felvenni az alapítványtól. Vagyis a tervezett átutalásnál korábban lekértek egy összeget az éppen esedékes pénzrészletből. Ez talán tavaly nyáron történt meg először. Átutaltuk a kért összeget, amit az esedékes átutaláskor visszatartottunk. Nem volt semmi rizikó, az alapítvány teljesen fedezve volt, mert nálunk volt a pénzük. Csakhogy utóbb újabb és újabb előlegeket kértek. Ekkor szereztünk tudomást arról, hogy a PKE-nek van egy bankhitele is, aminek a részleteit törlesztenie kell. Számunkra ez volt az a pillanat, amikor a féket behúztuk. Akkor kezdtük kérdezni, hogy mire van az a bankhitel, mekkora kölcsönről van szó. Kiderült számunkra, hogy a PKE túlköltekezik, és ezt a folyamatot úgy kell megállítani, hogy a költségvetési pénz, amiért mi felelősek vagyunk, legyen rendben. Ezért született a döntés, hogy addig nem utalunk további részleteket támogatásból, amíg meg nem győződünk arról, hogy a pénzt villanyszámla kifizetésére, bérekre költik el.
Ezt a döntést tavaly szeptemberben hozta meg a Sapientia Alapítvány, amikor még nem tűnt akkorának a baj. Mára azonban már kiderült, hogy a PKE önálló működése forog veszélyben, „túlélési terv” készül az intézmény megmentésére. Az alapítvány számára mikor és hogyan derült ki, hogy nagyobbak a gondok, mint sejtették?
Amikor tudomást szereztünk a bankkölcsönről és kamatai nagyságrendjéről, az mondtuk, hogy meg kell nézni, milyen lehetősége van a PKE-nek a folyamat megállítására. Kilátásba helyeztük, hogy nem utaljuk át az esedékes támogatást, ha nem tesznek elénk egy túlélési tervet, amellyel megállítják a túlköltekezést, és csökkentik az adósságaikat. Ezt személyesen közöltem az egyetem vezetőivel februárban Nagyváradon. Közöltem azt is, hogy a PKE három variáns közül választhat a jövőjét illetően, és a döntés felelőssége teljes mértékben az övék. Az első forgatókönyv az volt, hogy az egyetem megszűnik. Ezt a variánst azért senki sem szeretné. A második variáns az, hogy olyan mértékű levágásokat hajtanak végre, amivel beférnek a támogatási keretbe, illetve nem növelik a jelenlegi adósságaikat. A harmadik forgatókönyv szerint a PKE önállósága megszűnik, az intézmény beolvad a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetembe.
Mekkora támogatást kap idén a Sapientia Egyetem és mekkorát a PKE a magyar államtól?
Évi 2 és fél milliárd forinttal támogatja a magyar állam az erdélyi felsőoktatási intézményeket, ennek az összegnek a 30 százalékát adja a PKE-nak.
Hogyan halmozta fel a PKE a 3,5 millió lejes hiányt?
Több tényező is közrejátszott ebben. Az volt a probléma gyökere, hogy tíz fő alatti évfolyamokat indítottak, emellett veszteséges ágazataik voltak, a konviktus, az étkezde, a bentlakás vagy a pályázatok soha nem hozták a tervezett jövedelmet. Tudni kell ugyanis, hogy a költségvetésük a magyar állam által biztosított, fejpénz szerint kiszámított fix összegből és a saját bevételeikből áll. Ők mindig túl rózsaszínesen tervezték be a saját bevételeiket, ami nem jött be, sőt veszteségeik voltak. Ezt tetézte, hogy rosszul pályáztak meg uniós pénzeket, amiket nem tudtak elszámolni, így az összeget vissza kellett fizetni. Ezek fedezésére vették fel a bankkölcsönt.
A PKE március 15-ik kapott határidőt a túlélési terv elkészítésére. Elkészült határidőre ez a terv?
Igen, ezt a kérést teljesítették. A tervet határidőre megkaptuk, csakhogy nem volt elég konkrétum benne. Ezért visszaküldtük, és azt mondtuk, hogy kapnak még egy hónapot egy részletesebb terv kidolgozására. Ebben szerepelniük kell időpontokhoz kötve a konkrét lépéseknek. Például annak, hogy melyek a veszteséges szakok, amelyeket felszámolnak, természetesen úgy, hogy az évfolyamot még végigviszik ezeken a szakokon. Költséglefaragási intézkedéseket várunk tőlük. A mi számításaink szerint mintegy harminc százalékos csökkentésre van szükség arra, hogy beleférjenek ezután a magyar állam által biztosított támogatási keretbe.  
Lát-e esélyt arra, hogy április közepéig megszülessen a 30 százalékos lefaragásokat tartalmazó terv?
Vannak bennem kérdőjelek. A döntéshozók valamennyien érintett személyek: az ők szakjukról, tanári normájukról, állásukról van szó. Úgy is fogalmazhatnék: ahhoz, hogy a beteget megmentsék, amputálni kell egy testrészét. A szenátusnak arról kell döntenie, hogy melyik lábat vágják le, hogy el ne pusztuljon a test. Ha nem képesek meghozni ezt a döntést, akkor jön a harmadik variáns: egyesülnek a Sapientiával, és a Sapientia elrendezi a maga dolgaikat. Ugyanúgy működnek majd tovább, mint Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Csíkszeredában a Sapientia karai. Nem az ördögtől való lenne ez a megoldás. Hangsúlyoznám azonban, hogy az alapítvány és személyesen én sem ragaszkodom mindenáron a két intézmény egyesüléséhez. A döntést ráhagyjuk a nagyváradi egyetem oktatói közösségére. Akkor szűnik meg az önállóságuk, ha nem képesek maguk megoldani ezt a problémát.
Ha ki is dolgozza a költséglefaragási stratégiát a PKE, az adósságait miből fogja kifizetni?
Két dologról beszélünk, az egyik adósság törlesztése, a másik az egyetem hosszú távú fenntarthatósága. Ha úgy döntünk, a Sapientia Alapítvány meghitelezi a PKE-nek azt a pénzt, amivel az adósságait törleszteni tudja. A nagyváradi intézménynek pedig úgy kell működnie, hogy ne mínusza, hanem plusza legyen. Ebből a pluszból visszafizetheti a kölcsönt az alapítványnak. Emellett a PKE értékesíteni is tudja a javai egy részét. A Sapientia Alapítvány építtetett számukra egy új székházat, amely hamarosan elkészül. Ebbe az épületbe a karcsúsított egyetem bele fog férni, tehát nem kell többé bérelniük ingatlanokat.
Hallottam olyan forgatókönyvet, hogy a magyar állam a zsebébe nyúl, kifizeti a PKE adósságait, és megmenti az egyetemet. Ismert, hogy a PKE Alapítók Tanácsának elnöke Tőkés László, aki akár számíthat Orbán Viktor kormányfő segítségére. Van alapjuk ezeknek a híreszteléseknek?
Nincs, erről nem lehet szó. A magyarországi finanszírozó többször egyértelműsítette, hogy a PKE nem számíthat ilyen segítségre Budapestről. Ezt én sem tartanám megoldásnak. Nem is lenne fair, a PKE támadhatóvá válna. Ezek a spekulációk Tőkés László és Orbán Viktor személyes kapcsolatára alapoztak.
Tőkés László szerint már kiderült, hogy a tavaly novemberben lemondásra felszólított volt gazdasági igazgató, Berei Annamária mintegy 56 ezer lejt vett fel „előlegként”, a volt rektor, János Szabolcs körülbelül ennek az összegnek a felét. Elhangzott az is, hogy az érintettekkel szemben nem szeretnének bírósághoz fordulni, ha békés úton rendezni tudják az általuk felvett kinnlevőségeket. Erről ön mit tud?
Itt nem arról van szó, hogy valaki ellopta a pénzt. Nem erről szól a történet. Az egyetem vezetői felelőtlenül költekeztek. És erről a PKE Alapítók Tanácsa is tudott, hiszen a bankkölcsönt nekik is jóvá kellett hagyniuk. A rektor és gazdasági igazgató által felvett előlegek pedig nagyon jól tükrözik az egyetemen uralkodó állapotokat, az egyetemi vezetők hozzáállását. Ezért is jutott oda az intézmény, ahova jutott. Úgy tudom, hogy János Szabolcs és Berei Annamária elmentek külföldre, tanulmányi útra egy autóbusznyi diákkal, és az útra a rektor előleget vett fel, de nem számolta el. Ezt az esetet ismertette Tőkés László. A rektor és az igazgató sem tagadta, hogy adóssága van. Ha nem tudják felmutatni a számlát, akkor kifizetik a saját zsebükből az összeget. De nem ezek az előlegek juttatták válságba a PKE-t. Az egész rendszert hibásan működtették, beleértve minden testületet, akik ezzel kapcsolatban voltak.
Hogyan befolyásolná a Sapientia működését, ha a PKE az Erdélyi Magyar Tudományegyetem egyik részlegeként működnek tovább?
A Sapientia működését sehogy, több munkát adna a rektornak, az egyetemi vezetőknek. A PKE-nél egy az egyben át kell ültetni azt a rendszert, ami a Sapientián működik. Attól kezdve az elszámolások, a mindennapos tevékenységek a központi irodán keresztül történnek.
Nem húzná le a Sapientia színvonalát a PKE színvonala?
Nem, nem húzná le, mert nem engedheti meg a Sapientia, hogy a nagyváradi részlege más kritériumrendszer szerint működjön, mint a többi oktatási helyszín. A Sapientia a világrangsorban évente 500 helyezést szokott előrelépni, és ez egy évek óta tartó folyamat, és ezt nem befolyásolná az, ha egy új helyszínnel bővülne az oktatás az egyetemen. Viszont ne szaladjunk ennyire előre, mert nem feltétlenül célunk az, hogy a PKE a Sapientia részlegévé alakuljon át. Partium elveszítene egy önálló magyar felsőoktatási intézményt, amelynek 25 éve folyik a valamilyen módon való alakítása. Az intézményépítés nagyon szép szándék volt, csak nem figyeltek eléggé oda a szabályozásokra, a minőségre, a rendre. Az intézményépítéshez kell kitartás és szakmaiság is. Ez a PKE-nél történtek tanulsága.
Cseke Péter Tamás. maszol.ro

Miért?
Klasszikus író mondta, nem szívesen ír ismertetőt – még felkérésre sem – tudományos vagy ismeretterjesztő munkáról, mert nem szeretné, ha az olvasó azt gondolná, hogy a recenzens jártasabb a témában, mint a szerző(k). Előrebocsátottam ezt a felmentésemre szánt mondatot mindamellett, hogy nem ismertetőt, hanem csak egy szerény megjegyzést tennék a Székelység története című tankönyvvel és kézikönyvvel kapcsolatban. A második, javított kiadásra gondolok (2015). Ezerkilencszáznyolcvankilenc után történészek, írók, újságírók – idehaza és Magyarországon – igyekeztek fényt deríteni a szovjet típusú diktatúrák gaztetteire is. Könyvek, tanulmányok, újságcikkek számoltak be – egyebek mellett – az egykori történelmi családok leszármazottainak 1949-es kitelepítéséről, vagyonuk teljes elkobzásáról, kényszerlakhelyes és munkatáboros megpróbáltatásairól, megannyi hátrányos megkülönböztetéseiről. Néhány ilyen cím: Beczásy István: Bekerített élet (Nagyvárad, 1995); Gál Mária: D.O. – Kényszerlakhely (Kolozsvár, 1996); Széchenyi Kinga: Megbélyegzettek (Pomáz, 2008); Oláh-Gál Elvira: Beszélgetés altorjai báró Apor Csabával (Csíkszereda, 2009); Jaap Scholten: Báró elvtárs (Budapest, 2014); Csinta Samu: Erdély újranemesítői (Budapest, 2015); Gaal György: A Báró elvtárs margójára (Csíkszereda, 2016). Az egykori székelyföldi történelmi családokban szép számmal voltak – a fentebb említett tankönyv szerint is – az utókor tiszteletére, elismerésére érdemes személyek. Ők az iskola- és templomépítők, az idegen elnyomás elleni harcok vezetői, a tudományos és művelődési élet alakításának részesei. Olyan történelmi figurák, akik népközelben éltek, és akik számára a közösség, a nemzet ügye volt az első. Szóval az ő székelyföldi leszármazottaikkal (is) csúfosan elbánt a sztálinista diktatúra 1949-ben a már említett módon. De erről egy árva szó sem esik a tankönyvben/kézikönyvben az államosításról szóló fejezetben sem (A székelység a létező szocializmus időszakában, 168. oldal). Vajon miért? – kérdezzük értetlenül, ugyanis napjainkban a magyar történészek zöme – szerte a Kárpát-medencében – a sztálinizmus gaztetteinek részletes feltárását, bemutatását is feladatának tekinti. Szükség van erre főként a fiatal(abb) korosztály tájékoztatása végett, hisz nekik is tudniuk kell(ene) felnőtt korukra, hogy a 20. századi Európának a hitlerizmuson kívül volt még egy – szintén pusztító – rákfenéje: a sztálinizmus, azaz: a sztálini gyökerű kommunista diktatúra. Kár volna ettől az információtól elzárni a tanulóifjúságot!
Komoróczy György. hargitanepe.eu

Partiumi vagy Sapientia?
Még nem született döntés arról, megőrzi-e önállóságát a Partiumi Keresztény Egyetem. A szeptember óta publikus pénzügyi gondok okainak feltárása mellett válságterveken is dolgoznak, bár ma sem tudni pontosan, mi történt, s ki a felelős. Szűcs László vezércikke.
Éppen fél éve, szeptember végén vált sajtónyilvánossá, hogy súlyos anyagi gondokkal küzd a Partiumi Keresztény Egyetem Nagyváradon. Azóta ugyan történtek intézkedések, lezajlott a rektorváltás, elhangzottak nyilatkozatok, a finanszírozó válságtervet rendelt (sőt, azóta újabbat, mert az elsőben kevesellte a konkrétumokat), ám a nyilvánosság a sok beszéd ellenére sem kapott választ több fontos kérdésre. Mire ment el a most hiányzó pénz? Kit, milyen mértékű felelősség terhel a kialakult helyzetért? Hogyan lehetett hosszú időn át eltitkolni a valós helyzetet a fenntartó, illetve a közvélemény elől? (Végül is közpénzek elköltéséről beszélünk még akkor is, ha a magyar adófizetők forintjait Romániában költötték el lej formájában.)
Azt gondolhatnánk, egyszerű képletekről lehet szó: a bevételi oldalon ott az évenként a magyar államtól kapott, 6-700 millió forint támogatás, plusz a saját bevételek, ezek együtt kellene, hogy fedezzék a bérjellegű kiadásokat, rezsiköltségeket, egyebeket. Aligha megoldhatatlan könyvelői feladat pontosan látni, hogy bizonyos időszakonként mínusszal zárnak. Mai ismereteink szerint a hiány úgy 3,5 milliárd lej, ami némi átszámítással nagy vonalakban félévnyi támogatással egyenértékű. Ennek felduzzasztásához azért idő kellett, márpedig a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke, Kató Béla minapi nyilatkozata szerint Kolozsvárott csak a múlt év nyarán – tehát a gondokról szóló első sajtóhírek előtt néhány héttel – kezdtek gyanút fogni, hogy valami nincs rendben. Na ez az, ami különös, hiszen tudomásunk szerint jóval korábban is érkeztek Nagyváradról Kolozsvárra figyelmeztető jelzések.
Október 8-i közleményében Tőkés László már egyenesen a Sapientia Alapítványt hibáztatta azért, mert felügyeleti és ellenőrző szervként nem derített fényt a hiányosságokra. Amiről az Alapítók Tanácsának elnöke akkor sem beszélt: az egyetem legfontosabb döntéshozó testülete milyen szerepet játszott az adósságok gyűjtésében és görgetésében. Hogyan és mi célból vehetett fel a PKE bankkölcsönt az Alapítók Tanácsa tudtával úgy, hogy erről nem konzultáltak a fenntartóval, legalábbis ugyancsak Kató Béla nyilatkozta: a hitelfelvételről is csak múlt év nyarán szerzett tudomást. Aligha segítette a működés hatékonyságát a bonyolult vezetési struktúra. A rektor gyakorlatilag alárendeltje az egyetem elnökének, pontosabban az Alapítók Tanácsa elnökének, Tőkés Lászlónak. De a Rektori Hivatal mellett van Igazgatótanács is, ennek Tolnay István a vezetője, aki egyben az Alapítók Tanácsának alelnöke is. Ugyan a mindenkori királyhágómelléki püspök is tagja az Alapítók Tanácsának, tudomásunk szerint a kerületnek gyakorlatilag semmilyen kapcsolata nincs az egyetemmel.
Személyi felelősség eddig csak a volt rektorral és a korábbi gazdasági igazgatóval szemben fogalmazódott meg, ám a fenti struktúrák ismeretében ezt nehéz komolyan venni.
Kevésbé gazdasági, inkább szakmai kérdés: miért kellett hosszú éveken át fenntartani olyan szakokat, ahol a hallgatók száma tartósan alacsony?
Úgy tűnik, a beruházások sem voltak igazán átgondoltak. Egymástól alig ötven méterre szinte egyszerre készül el ezekben a hetekben az egyetem új épülete és az új református egyházkerületi székház. Ha a karcsúsítás után valóban elfér majd az egyetem az új épületben, akkor, ha jól értem, felszabadul a régi református püspöki palota, miközben napokon belül felavatják az újat.
Keveset beszélnek arról, mi volt az adóssághalmozás elindítója. Úgy 2012 körül készült el az új egyetemi épület terve, amit a magyar állam ki is fizetett, ám a kivitelezés elhúzódott, s a változó követelmények, törvényi környezet miatt újat kellett készíttetni, ám ezt Budapest már nem volt hajlandó kifizetni. Ugyancsak a költségvetés kiadási oldalát terhelték a reprezentatív rendezvények, munkavacsorák, turisztikai tapasztalatcserék borászatokban, stb., utóbiak nem csupán az elnökség tudomásával, hanem a részvételével. Ezek mellett most visszatetsző arra hivatkozni, hogy veszteséges volt a menza.
A bajok tetézése lenne a mosdóvízzel együtt kiönteni a gyereket. Önmagában nem látom tragikusnak azt az elképzelést, hogy a PKE a továbbiakban a Sapientia tagozataként működjön, hasonlóan a csíkszeredaihoz, a marosvásárhelyihez. Ha szakmailag és pénzügyileg erős érvek szólnak e megoldás mellett, miért ne? Általam megkérdezett tanárok sem tekintenék ezt visszalépésnek, károsnak oktatói munkájukra nézve. De ezzel párhuzamosan meg kellene erősíteni azokat a szakokat, amelyek sikeresek, sok hallgatót vonzanak, az ügyetlen pénzügyesekkel és döntéshozókkal szemben valóban öregbítik az első, államilag elismert, önálló magyar romániai felsőoktatási intézmény tekintélyét.
Ha pedig marad az önállóság, – ami a történtek után jó ideig feltehetően csak részleges lesz, hisz a fenntartó alighanem kellő óvatossággal utalgatja majd az apanázst – annak akkor lesz értelme, ha átszervezik a sokszintű döntéshozatalt, már csak azért is, hogy ne lehessen folyton áthárítani a felelősséget az Alapítók Tanácsa, rektor, gazdasági igazgató, Sapientia Alapítvány négyszögében. S talán azon is érdemes elgondolkodni, mi az oka annak, hogy a magát keresztény egyetemként meghatározó felsőoktatási intézmény működtetéséből, felügyeletéből teljesen eltűnt az alapításkor jelen lévő római katolikus egyház.
Éppen fél év van még a következő tanévkezdésig. Ha a hiányok eltűntetésére ez nem is elég, arra talán igen, hogy a Teleki utca környékén októberig olyan állapotok alakuljanak ki, hogy a hallgatók ne kétségek között üljenek be az előadásokra. Függetlenül attól, hogy az univerzitás homlokzatán milyen intézménynév szerepel a táblán. erdelyiriport.ro

Tóth István emlékezete
Tóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével.
Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról.
Kié itt a dér?
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.
Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.
Kié itt a dér?
Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.
Ezek nagy igazságok.
Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés:  „Kié itt a tér?”
Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér?
Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal.
És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki.
És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.
Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.
Kié itt a dér?
Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!
És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!
És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.
Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!
Kié itt a dér?
Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk. De hogy vagyunk?
Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.
Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.
Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér.
És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
(Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.)
Elekes Ferenc
Szólnak a várbeli harangok
„Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.”
Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet.
Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt.
Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított.
Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971),Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987),Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium(2000).
Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus(1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990), Phoebus forrása. A váradi laton nyelvű humanista költészet antológiája (Nagyvárad, 1996).
Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984).
Irodalom Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10.
Összeállította: Bölöni Domokos. eloszekelyfold.wordpress.com

25 éve történt – A múlt tükörcserepei
Az RMDSZ második kongresszusa, Szőcs Géza tiszavirágéletű elnöksége és annak háttere:
Az RMDSZ első, 1990. április 21-22.én Nagyváradon megtartott kongresszusán, hosszan vita és egyeztetés után végül nem volt verseny a két elnökjelölt, Domokos Géza egykori kommunista pártfunkcionárius, az RMDSZ ideiglenes elnöke, valamint Szőcs Géza költő, az Ellenpontok egykori szerkesztője között, hanem funkciómegosztásra került sor, Domokos Géza elnök lett, Szőcs Géza pedig főtitkár. Itt is rögtön leszögezném, hogy bár Domokos Géza a Román Kommunista Párt nómenklatúrájának tagja volt s így a Temesvári kiáltvány nyolcas pontjának hatálya alá esett volna, 1989 előtti tevékenysége elismerést érdemel, ebben vélhető, hogy 1989 utáni politikai ellenfelei is egyetértenek. Sajnos politikai szocializációja nem engedte meg, hogy a megváltozott körülmények között képes legyen adekvát politikát megfogalmazni, ugyanazokat a kijárásos, háttérpaktumos, a vélelmezett román tűrőképességet a magyar érdekeknél és magyar érzékenységnél fontosabbnak tartó hozzáállással nem sokat lehetett elérni.
A kétfejű struktúra nem bizonyult hatékonynak, az 1991-ben megtartott második kongresszuson úgyszólván mindenki egyetértett abban, hogy egyetlen vezető kell a szervezet élén álljon. Mivel a két jelölt – aki történetesen ugyanaz a két jelölt volt, mint egy évvel korában, Szőcs Géza és Domokos Géza – teljes mértékben eltérő politikai gondolkodást, módszertant képviselt, eltérő célokat hirdetett és azokhoz eltérő eszközöket rendelt, hatalmas tétje volt annak, hogy a kongresszus kit emel az elnöki székbe.  Bármennyire is tetszetős a történelmi szükségszerűség elmélete, mely szerint nem az egyének szabják a történelmi események fonalát, hanem a trendek, a megafolyamatok, melyek lényegében individuum-függetlenek, bizony kerülhet porszem a gépezetbe és egyetlen személyi döntés eltérő medert szabhat a történelemnek. Ha 1991 májusában Szőcs Géza elnökségét nem óvják meg, minden bizonnyal másként alakult volna az erdélyi magyar történelem.
De miután kihirdették az eredményt, Szőcs Géza győzelmét, a nemrég elhalálozott Tokay György személyében akadt valaki, aki megóvja az eredményt arra való hivatkozással, hogy hiányzik az urnából pár szavazat. Akkoron nem volt még demokratikus gyakorlata a részvevőknek, s nem akadt senki, aki rávilágított volna arra, hogy az nem ok az óvásra, ha kevesebb szavazat van az urnában, legfeljebb az, hogyha több, mint amennyit szétosztottak. Hiszen, ha az előbbi is ok lenne, bárki megengedhetné magának, hogy ne dobja be a szavazócéduláját az urnába, hanem magánál tartsa, majd, ha nem felel meg neki az eredmény akkor óv. Csalásra csakis az utalhat, ha több szavazatot számlálnak meg a szétosztottnál.
No de akkor ezt nem látták még át a küldöttek, így a szavazást megismételték és hogy, hogy nem, a második szavazási körből Domokos Géza került ki győztesen, pár szavazat többséggel. Egyébként ez volt az a kongresszus, amikor expressis verbis az autonómia egyik válfaja, tételesen a kulturális autonómia célkitűzése bekerült az RMDSZ programba, de olyan hatékonyan sikerült e programpontot képviselni, érvényesíteni a továbbiakban, hogy e ténynek még azok sincsenek tudatában,akik megélték az akkori eseményeket. Éppen ezért volt szükség a Kolozsvári Nyilatkozatra, mely hatalmas médiaérdeklődés mellett tett hitet az belső önrendelkezésen alapuló háromszintű autonómia kivívása mellett, e gesztus épp publicitása miatt volt letagadhatatlan, elsikkaszthatatlan és több éven keresztül meghatározhatta a szervezet politikáját.
A második kongresszusnak fontos döntése volt, hogy egy autonomista többségű elnökséget választott az RMDSZ élére(tagjai Domokos Géza, elnök, Tőkés László, tiszteletbeli elnök, Szőcs Géza és Kolumbán Gábor alelnökök, továbbá Beder Tibor, Béres András, Borbély Imre, Csapó József, Patrubány Miklós, Takács Csaba és Toró T. Tibor) akik több ízben is leszavazták az autonómia-politikát ellenző elnököt. Megtehették, hiszen felhatalmazottságukat éppen úgy a kongresszustól kapták (ellentétben a korábbi elnökséggel vagy a későbbi Ügyvezető elnökséggel), mint az elnök. Nagyrészt nekik köszönhető, az elnökségen belül tevékenykedő autonomista magnak, hogy 1992. október 25.-én az RMDSZ zászlajára tűzte az autonómiát, amit hivatalosan mindmáig nem tagadott meg. Ez jelenthet egy halvány esélyt arra, hogy az erdélyi politikában valaha lesz még autonómia-elvű cselekvési egység. 
Most, amikor a román hatalom szabályos pszichológiai háborút folytat a magyar nemzeti közösség ellen, semmi sem aktuálisabb e létparancsnál.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk

Nagyváradnak nagyon kell Váradszentmárton!
Nagyváradon harmadjára is népszavazást tartanak arról, hogy a város egyesüljön-e Váradszentmárton községgel – írja a Maszol.ro portál.
A népszavazásról szóló határozatot hosszas vita után csütörtöki ülésén hagyta jóvá az önkormányzati képviselőtestület. A határozat szerint a népszavazást június ötödikén, az önkormányzati választásokkal egy időben tartják.
Tavaly már kétszer – májusban és júniusban is – tartottak erről népszavazást. Váradszentmártonon el is fogadták a települések egyesülését, de Nagyváradon egyik népszavazáson sem volt meg az érvényességhez szükséges ötven százalékos részvételi arány.
A csütörtöki önkormányzati ülésen a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselői nem támogatták a határozatot. A nagyváradi magyarság aggódva tekint a népszavazásra, ugyanis a két település egyesülésével Nagyváradon a jelenlegi 24,5 százalékról 22 százalékra csökken a magyarság aránya. Romániában az önkormányzati törvény értelmében azt a kisebbséget illeti meg az anyanyelvhasználat joga egy településen, amelynek a helyi aránya 20 százalék fölött van.
Ilie Bolojan polgármester a csütörtöki önkormányzati ülésen kijelentette: arra számít, hogy a helyhatósági választások miatt ezúttal nagyobb lesz a részvételi arány, és sikerül túllépni az érvényességi küszöböt. Hozzátette: kikérik az Országos Választási Iroda álláspontját arról, hogy egy időben és azonos helyen tarthatják-e a népszavazást az önkormányzati választásokkal.
Ritli László Csongor, az RMDSZ-frakcióvezetője azzal érvelt, hogy Nagyváradnak az egyesülésnél fontosabb problémákat kell megoldania.
MTI
Erdély.ma

Kisebbségben: Oktatási reform a Balkánon
Dr. Murvai László oktatásügyi szakember látogatott a közelmúltban Nagyváradra, ahol a Szacsvay Imre Általános Iskola pedagógusaival találkozott. A beszélgetés fontosabb kérdésköreit ezúton közöljük.
Nemrég alkalmam adódott arra, hogy a Nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola pedagógusaival találkozzam. Ők kérdeztek, én megpróbáltam legjobb tudásom szerint válaszolni. Jó két órát beszélgettünk. Miután visszatértem Bukarestbe, felötlött bennem a gondolat: mi lenne, ha a beszélgetésünk fontosabb kérdésköreit közzé tenném, hiszen az egyik nagy városunk eredményekben gazdag iskolájának pedagógusai kérdeztek. Az ő problémáik közérdeklődésre is számot tartanak. Másnap ebben a vonatkozásban az iskola igazgatónőjétől, Pásztor Gabriellától megerősítést kaptam. Ő is hozzám hasonlóan gondolkodott, ami bizonyára nem véletlen, hisz őt is a tanítványaim közé sorolom, bár a mindennapok oktatási gyakorlatában, nem az egyetemen tanítottam. Válaszaimat, itt és most, szerkesztett formában adom közre. Íme:
Pásztor Gabriella, magyartanár, igazgató
1. Dr. Murvai László oktatásügyi szakember, aki négy évtizede dolgozik a Tanügyminisztériumban, úgy , hogy a 70-es években, magyartanárként, csak egy kis időre hívták fel a fővárosba….. Mesélj kérlek mi változott azóta az oktatásunk házatáján!
Rögvest olyan kérdés, amelyről könyvet lehetne írni. A válasz már ezért sem lesz könnyű, de azért megpróbálkozom vele. Első feladatom a minisztériumban az volt, hogy a középiskolások számára készítendő magyar nyelv és irodalom tantervek és tankönyvek elkészítésének munkálatait koordináljam. Persze, a feladat megoldására egy esztendő nem volt elég. Röviden így lett belőlem bukaresti lakos. A minisztériumban az évek során voltam szaktanfelügyelő, osztályvezető, vezérigazgató, majd pedig néhai Kötő József, később Pásztor Gabriella államtitkárok tanácsosa. Gondolom, nincs miért külön hangsúlyoznom, hogy az államtitkár Pásztor Gabriella és az Önök igazgató asszonya egy és ugyanaz a személy.
Jelenleg Király András kisebbségi államtitkár tanácsosa vagyok. 2007-ben Maros megyébe költöztem. Kis megszakítással azóta is ingázom Bukarestbe és – több-kevesebb – sikerrel kisebbségi oktatási ügyekben tevékenykedem.
Ami a tanügyben történt változásokat illeti, voltak bőven. Elsőre
az oktatás politechnizálása
ötlik az eszembe. Ennek a feladatnak a megoldására a Bukaresti Politechnikai Egyetem rektorát, Suzana Gâdeát kérték fel, miután az akkori tárcavezető, Paul Niculescu-Mizil, nem volt hajlandó ezt a feladatot teljesíteni. Őt emiatt meg más okokból is, amelyeket most nem részletezek, mellékvágányra állították. Nekem, sok más véleménnyel ellentétben, Paul Niculescu-Mizil minisztériumi tevékenységével kapcsolatban csupa jó tapasztalatom van. Azon kevés miniszter közé sorolhatom, aki nem akart minden áron változtatni a tanügy menetén. Főképp azért nem, hogy ezzel „érdemeket” szerezzen. Kisebbségi hozzáállását illetően pedig csak egy példát mondok. Amikor a minisztériumba jött, az egész akkori vezetőség előtt kijelentette, hogy Hargita és Kovászna megyébe csak olyan minisztériumi kiküldött mehet, aki jól ismeri a magyar nyelvet. Ez az álláspont ma is példa lehetne, mert sajátos demokráciánkban már nem mindig volt jellemző.
A középiskolai oktatás átszervezésére
a legfelső pártvezetés adott Suzana Gâdeá-nak, írd és mondd, három egész hónapot. Vagyis időben behatárolva, júniustól szeptembeig. Nyilvánvaló, hogy a technológiai líceumok fölszerelése testvérek között is legalább pár évet igényelt volna. Azt is fölvetettük az újonnan kinevezett miniszter asszonynak, hogy a tantervek és a tankönyvek elkészítése sem megy máról holnapra. Mindhiába. Mert a Balkánon vagy azonnal belevágnak valamibe, vagy az a valami addig húzódik, amíg elpusztul.
Az „eredmény” nem sokat váratott magára. Szeptember elsejére a romániai elméleti líceumok 50%-a „átalakult” ipari líceummá. Mondanom sem kell, hogy valójában csak az iskolák átkeresztelése valósult meg. A szaktantárgyak oktatására a szaktárcának csak évek múlva sikerült tanterveket és tankönyveket biztosítania. Anyagi felszereltséget pedig ennél is később, ha egyáltalán sikerült. De a „pártfeladatot” a miniszternő teljesítette. Egyébképp az oktatás politechnizálását, bár a Suzana Gâdea égisze alatt, a legfelsőbb pártvezetés irányította. A minisztérumnak kevés beleszólása volt ebbe. Néhány év múltán viszont azt vettük észre, hogy a nem ipari középiskoláink országos líceumi hálózata, mind a román, mind a magyar líceumoké, 15%-ra zsugorodott. Nekünk magyar nyelven például csak két tanítóképző tagozatot sikerült megmentenünk. Az egyiket Székelyudvarhelyen, a másikat pedig Nagyváradon. Nagy hagyománnyal rendelkező elméleti líceumaink alig maradtak. Sorra ipari líceumokká alakultak.
Aztán elkövetkezett a nagy fordulat éve 1989. Sok minden az oktatásban is pozitív irányba mozdult el. Tartalmi és szervezési szempontból egyaránt. Rendre visszaszereztük nagymúltú iskoláinkat. Bukaresti román kollégáimat elég nehezen tudtam meggyőzni arról (ha egyáltalán elhitték ezt nekem), hogy a mi alma mater-jeink négy-öt évszázada nyitották meg kapuikat. Magyar alternatív osztályok alakultak, egyházi iskoláink, elméleti líceumjaink, szakiskoláink újra oktatni kezdtek. Ez utóbbiakkal ugyan volt egy kis gond,
hiszen az 1989 utáni oktatási kormányrendeletek, majd a 84/1995-ös tanügyi törvény azt írták elő, hogy a szaktantárgyakat a magyar iskolákban is románul kell tanítani. Ezeket és az ezekhez hasonló tiltó intézkedéseket aztán állami, politikai és civil szervezeteink nem kis erőfeszítéseinek eredményeként, csak a 36/1997-es Sürgősségi Kormányrendelet tudta helyrehozni. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy 1996 és 2000 között az RMDSZ kormányon volt, ami az ügyintézésben igen megérződött. Ilyenkor a minisztériumban nekünk is súlyunk volt.
Az oktatás fontosabb tartalmi vonatkozásában az alternatív tankönyvek megjelenését említem, amelyeket a kilencvenes évek elején-közepén a Világbank finanszírozott. Ami akkor furcsának tűnt, az az volt, hogy ezek a tankönyvek a régi tantervek követelményrendszerére épültek. Így aztán volt is meg nem is tartalmi reform, de azért valami csak megmozdult ezen a téren. És a könyvek maguk mégis csak újak voltak…
A felsőoktatásban az önálló magyar egyetem újraindítása volt a kitűzött cél. Erről a hatalom hallani sem szeretett, de kompenzálásként a felsőoktatási hálózatunk gyarapítása terén engedményekre volt hajlandó. 1993-tól egyre több magyar nyelven működő csoport, kar, oktatási vonal alakult, és ezáltal a magyarul tanuló egyetemisták száma is növekedett. Az 1/2011-es új tanügyi törvény pedig előírta a multikulturális egyetemek alakulásának/alakításának törvényi kereteit. Az a tény, hogy ez csak részben vált valóra (lásd a marosvásárhelyi orvosi helyzetét, amely a mai napig sem oldódott meg), azt a romániai helyzetet tükrözi, amelyben a törvényes előírások helyett sok esetben kiskapus megoldásokat szorgalmaznak. A törvények alkalmazására készülő metodológiák pedig ahelyett, hogy bezárnák a lehetséges kiskapukat, nem teszik ezt meg. Sőt, sokszor a törvény szelleme ellen irányuló megoldásokat sugallnak. Több ilyen példát említhetnék, de itt és most csak a versenyvizsgák szervezésének ellentmondásos voltára utalok (lásd erről bővebben: Murvai László: Versenyvizsgák és versenyvizsgák. In: Oktatásunk háza táján. Magister Kiadó. Csíkszereda. 2014.67-72.). A tanügyben, akár a közoktatást, akár a felsőoktatást nézzük, „reform” címen az elmúlt 26 esztendő fő jellegzetessége a kapkodás
volt. Ennek bizonyítását, gondolom csak az kérné számon, akinek nem volt az utóbbi 26 esztendőben iskolás gyermeke, rokona vagy ismerőse. Azért néhány szempontot csak tisztelt figyelmükbe ajánlok. 1990 óta 23 tanügyminiszter fényesítette az iroda kilincsét. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy minden kalendarisztikus év meghozta a maga miniszterét. A tevékenység általában azzal kezdődött, hogy kicseréltették a bútorzatot, a tapétát. Azután igyekeztek valamit szorgosan és gyorsan, de főként látványosan lépni, hogy a párt, amely őket oda küldte, „értékelhesse” munkájukat. Azzal általában nem törődtek, hogy az elődjük milyen „reformot” indított el. Az érettségi vizsga megreformálása sokuknak az egyik elsődleges célja volt. Vagyis az „input” helyett az „output”. Miért? Mert másként nem lett volna annyira látványos, meg kiderült volna, hogy valójában az oktatás tartalmával kapcsolatban volna több megoldandó feladat, ami ugye, máról holnapra nem megy. Kevésbé látványos, mint az érettségi „megreformálása”.
Egyetlen alkalommal történt meg, hogy a miniszternek a kormánnyal szemben elvárásai voltak. Pontosítsunk. Hangzatos követelmények, főként a kormány kegyeit kereső televíziók képernyőjén, a tárcavezetők megfogalmazásában sokszor elhangzottak.
Kinevezése előtt a 23 miniszter közül egyedül Mircea Miclea fogalmazta meg azt a feltételt, hogy az ország költségvetéséből a tanügynek a törvényesen járó összeget adják meg. Amikor a költségvetési terv vitája során kiderült, hogy ez nem fog megtörténni, Mircea Miclea számon kérte az ígéretet és beadta lemondását. Pedig tőle az oktatási a rendszer hosszabb távon sokat várhatott volna. A romániai tanügynek építő és nem látszat tevékenységekbe burkolódzó vagy egyenesen romboló egyénisége volt és marad.
De mindez még a múlt.
Vessünk néhány pillantást a jelenre, mert a jövőt ebből sikerül vagy kevésbé sikerül kibontanunk. Miket tapasztalunk ma az oktatás házatáján? Sajnos nem sok pozitívumot sorolhatok, mert a tantervek követelményrendszerét még ma is a legjobb tanulóknak írják. Annak a 15-20%-nak, akik bármit képesek megtanulni. Az, hogy az elsajátított ismeretek szolgálják-e a tanulók testi vagy szellemi fejlődését, fölhasználják-e azokat az életben valaha, az nemigen merül fel. Másodszor pedig még mindig az oktatásban felgyülemlett információ özönt érzékeljük. Ezen változtatni, sajnos, 26 éve egyetlen „reform” vagy minisztercsere sem volt képes. Önök, akik általános iskolában tanítanak, egyet fognak érteni velem abban, hogy már ezen a szinten a tantervekben és a nagyon régen vagy újabban írott vagy újra kiadott tankönyveinkben olyan, többnyire fölösleges információs anyagmennyiség halmozódott fel, amivel a tanulók 50-60%-a nem tud, vagy csak részben tud, mit kezdeni. Innen az 54%-os funkcionális analfabetizmus, amelyet Romániában a PISA felmérések regisztráltak. Hogy ezeket a tanulókat ilyen vagy olyan formában elveszítjük? Nagy hiba lenne úgy tenni, mintha minket, oktató-nevelő szakembereket ez nem érdekelne.
Megbízható forrásokból arról értesülünk, hogy az általános iskola elvégzése után a tanulók 15-20%-a elhagyja az iskola padjait. Hogy ezeknek a gyerekeknek mi lesz a sorsuk? Azt csak találgatni lehet. Jó irányba azonban feltehetően kevesen fejlődnek majd. És még így is marad a középiskolások 40-45%-a, aki csak azért jár iskolába, mert más is jár, mert a szülei ezt jó szemmel nézik. Az órákon unatkozik vagy szorong és azért könyörög önmagában, hogy feleltetés nélkül megússza. Azt is el szeretném mondani Önöknek, hogy mindezért koránt sem ők a hibásak, hanem az az oktatási rendszer, amelyik nem a tanulók érdekeit tekinti elsődleges dolognak.
Tudjuk, hogy a tanügyhöz, mint a háborúhoz, három dolog szükséges.
Pénz, pénz és pénz.
Erről nem szeretnék külön értekezni, mert szorosan nem tartozik a fölvetett kérdéshez. Annyit azonban mégis el szeretnék mondani, hogy szerintem pénz az oktatásra a jövőben sem lesz több, mint eddig. Azt tudjuk, hogy a törvényes előírások szerint a nemzeti jövedelem 6%-a illeti meg a tanügyet. Azt Önök közül már bizonyára kevesebben tudják, hogy eddigelé ennek a százaléknak kb. a felét sikerült a tanügynek megkapnia. Ez pedig még a jelenlegi helyzet konzerválására sem igen elég. És akkor hol marad a fejlesztés? Lehangoló adatok ezek, de naivitás lenne figyelmen kívül hagynunk őket. Ugyanilyen naivitás lenne az igazság elhallgatása is. Persze azt tudnunk kell, hogy sikeres pályázatok révén európai pénzeket is nyerhet az iskola. Erre nem árt odafigyelnünk.
2. Ebben a tantestületben voltak és vannak tankönyvírók, nagyon jó potenciál van az alkotó munkára. Éppen ma derült ki, hogy egy olyan szerzőpáros tankönyve lett sikeres, akik közül Zahu Valéria a mi tanítónénink. Mi a helyzet a tankönyveinkkel?
Kezdjük a pozitívumokkal. Az elemi iskola számára az új tantervek elkészültek. Köztük a magyar gyerekeknek szánt sajátos román tantervek is, amelyek szerint a román nyelvet nem úgy tanítják, mint a román gyerekeknek, hanem a törvényes előírások szerint, mint „nem anyanyelvet”. Tehát az elemi iskolákban sajátos tantervek és tankönyvek alapján tanítják a román nyelvet. Ennek így kell folytatódnia az V-VIII osztályokban, majd pedig a líceumokban is. A tantervek új, kompetenciákra épülő követelmény rendszere biztos alapot jelentett az új tankönyvek kimunkálására. Így az első osztályos magyar gyermekek padjára került két új magyar ábécés könyv Magyar anyanyelvi kommunikáció címen és két sajátos román tankönyv. A másodikos gyerekek számára szintén elkészültek a fent említett tankönyvek.
A III. és IV. osztályok számára az új tantervek mellé az új tankönyvek csak készülőfélben leledzenek. Azt el kell mondanunk, bármennyire fájó is, hogy új matematika és környezetismeret tankönyvek még nincsenek a gyermekeink kezében. Tudomásom szerint a fordítások elkészültek, de a kiadók és a tankönyvekkel foglalkozó intézet közötti pénzügyi huzavona miatt késnek. Nincsenek új, sajátosan magyar gyerekek számára előirányzott Zene és mozgás illetve Vallás oktatására szánt új tankönyveink sem.
Itt egy kis kitérőt engedjenek meg nekem. A tankönyvek kérdése, amint arról már tettem említést, igen szerteágazó valami. Tudományos, didaktikai, meg főleg anyagi vonzatai vannak. Az elemi oktatás számára a tankönyvekkel foglalkozó országos hivatalnak sok esetben azért nem sikerült időben új tankönyveket biztosítania, mert a jogi belemagyarázásokat lehetővé tevő metodológia miatt mindenki mindenkit perelt.
A perek pedig, tudjuk, időigényesek, függetlenül attól, hogy az igazságot kinek ítélik majd. Az iskola pedig, akár létezik a per, akár nem, szeptemberben kezdődik. Mi megtettük, amit emberileg meg lehetett tenni. Javító javaslatokat fogalmaztunk meg, szóban és írásban egyaránt. Ezzel nem a „bizonyítványunkat” magyarázom, bármennyire is úgy tűnik, hanem csak a tényeket szerettem volna közölni Önökkel.
Egy dolgot azonban sehogyan sem sikerült elérnünk. Arról van szó, hogy 2012-ben egy Remus Pricopie nevű miniszter kötelezővé tette az új tankönyveink egészének a románra fordítását. Még a versekét, az énekekét vagy a népdalokét is. Sem 1989 előtt, sem 1989 után eddig erre nem volt példa. Több szinten is elpanaszoltuk többen is az ügyet. Szóban és írásban egyaránt. Király András államtitkár úr ebben az ügyben a miniszterrel többször beszélt. Politikai támogatottságot is igényeltünk. A kérdést azonban mind a mai napig nem sikerült megoldanunk, pedig Pricopie már régen nincs a minisztériumban, és a megoldás is kézenfekvő lenne. Arról van szó, hogy a tankönyveket értékelő bizottságokban minden licitre nevesítünk olyan pedagógusokat, akik mind a magyar nyelvet, mind a románt ismerik és a többi, rájuk háruló feladat megoldása mellett tájékoztatják a kollegáikat a magyarul írott tankönyvek tartalmáról is. Még egyszer mondom, így volt ez 1989 előtt és után, amíg 2012-ben a miniszter be nem keményített. A kérdés azért bonyolult, mert a tanítók, amíg meg nem kapják a tankönyveket, – akarva-akaratlanul – valahogy azok nélkül is boldogulnak. De mi lesz a eljövendő tanévek gimnazistáival?
Ha a tankönyvlicit változatlan marad, vagyis a magyar nyelvű könyvek román fordításától nem tekintenek el, az V. osztálytól elkezdve, nem lesznek új, magyar nyelvű tankönyveink.
Sajnos ebben a hajmeresztő állításban nincs egy piciny kis túlzás sem… Ezt az áldatlan állapotot még tovább fokozza az a tény, hogy az egyik miniszter, nem ismétlem a nevét, ugyancsak 2012-ben előírta azt, hogy a nyomtatott tankönyveknek digitális változata is legyen. Ez, ugye, első látásra igen tetszetősnek tűnik. Azonban a rendelkezés ugyanakkor a többszörösére emelte a kiadók licitre való jelentkezésének a díját. A befektetés, ugye, csak akkor térül meg, ha a liciten a kézirat nyer. A reszkír viszont megvan. Ne értsék félre, nem a technikai haladás ellen érvelek, de jelenleg a digitális tankönyveket éppen a technikai akadályok miatt, talán az iskolások 10%-a használhatja. Akkor érdemes már reszkírozni?
Addig is, amíg az elemisták új tankönyvei elkészülnek, a régieket 50%-ban újranyomták. Tudom, hogy ez kevésbé nyugtatja meg a tanítónőinket, mert a tantervek újak, követelményrendszerük kompetencia központú, más, mint az eddigi tankönyvek, de sajnos, jelenleg ez a helyzet.
3. A mi iskolánkban nagyon sok tevékenység zajlik. Jövő héten néhány ezekből egymásra is tevődik. A helyettesítések fontosságát kell hangsúlyoznunk akkor is, ha ez természetes, ám meg kell előzni bármely hibát, ami fennakadást okozhat. Ez olyan mint a törvénybe, szabályzatba foglaltak alkalmazása: betartjuk a törvényt, avagy kiskapukat keresünk.
Igen. Ezek szerint nemcsak a diákok túlterheltek.
A pedagógusok is. Erről legutóbb a Szabó Ödön képviselő úr tollából olvastam érdekes írást. Tökéletesen egyet lehet vele érteni abban, hogy a pedagógusok a tanítás mellett rengeteg olyan adminisztrációval birkóznak, amely mondjuk 10 évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Országos és helyi felmérés felmérést, értékelés értékelést követ és ebből adódóan töméntelen a kimutatás, a fölösleges adminisztráció. Még ha az eredmények ezáltal javultak volna… Született viszont az illetékesek tollából néhány olyan országos beszámoló, amelynek adatrendszere jobbára formális, kivitele mutatós ugyan, de semmit sem javít a tanügy minőségén.
A helyettesítéseket az embereknek meg kell oldaniok, mert a gyerekek nem maradhatnak felvigyázás nélkül. Fel tudom tételezni, hogy egy helyettesítő, alkalom adtán, mondjuk két osztállyal foglalkozzon. Meg aztán az elmaradt órákat pótolni illik.
Persze én nem szeretnék itt recepteket megfogalmazni. Önök jobban tudják, mint egy külső intézmény képviselője, hogy mit és hogyan kell helyben megoldaniuk. Hogy ez így van, az a tény is bizonyítja, hogy az iskola épülete, a tantermek, az udvar rendezettek, tiszták. A gyermekek bizonyára már ezért is szívesen járnak ide. Az osztálylétszámok viszont talán emiatt nagyok. Sok harmincon felüli osztályt láttam. Ez két dolgot is jelent/jelenthet. Egyrészt azt, hogy a szülők a gyerekeiket szívesen íratják a „Szacsvay”-ba, ami jó dolog. Másrészt viszont harminc vagy ennél több tanulóval dolgozni nem könnyű.
Kecse Gabriella, magyartanár, aligazgató:
A szociológia választható tantárgyból érettségiző diákoknak nincs magyar nyelvű tankönyvük.
Ami a románból fordított és kevés példányszámú tankönyveket illeti, általában az a baj, hogy nagyon sokba kerülnek. Gondolom, a szociológia vonatkozásában, is az a helyzet, hogy a kis példányszám miatt a tankönyvek ára a csillagos égig emelkedne, és a kiadók a mi „vad” kapitalizmusunkban nem vállalják a ráfizetéses munkát. Ezért még el sem ítélhetjük őket.
De azért azt is gondolom, hogy a szociológia tanára bizonyára talál megoldásokat a tanítványai számára. Például egy hozzáférhető szakbibliográfia összeállítását és használatát lehetővé teszi. Tudom, hogy a tankönyv hiánya természetesen többlet munkát igényel mind a tanártól, mind a diáktól. Addig amíg a kérdés megoldódik, jobb híján azt is el lehet képzelni, hogy tankönyv ügyben egy biharkeresztesi vagy debreceni iskola segít.
Részemről annyit ígérhetek, hogy az első adandó alkalommal tudatom a problémát a minisztérium vezetőségével. Hátha találunk elfogadható megoldást.
Alföldy Andrea, tanítónő:
A MESÉK SZÁRNYÁN- XVII. MESEVETÉLKEDŐ idén bekerült a támogatott versenyek közé. Sajnos a verseny napjáig nem küldték el a megszavazott költségvetést.
Az én egypár évtizedes gyakorlatomban arra nem volt példa, hogy egy államilag finanszírozott versenyt a szaktárca pénzügyekkel foglalkozó osztálya ne fizetette volna ki. A pénzt bizonyosan megkapják. Remélem ez alkalommal a szervezőknek lesz annyi hitele, hogy az illetékesek részéről haladékot kapjanak. Különben azt megígérem, hogy megsürgetem a pénzügyek rendezését a minisztérium gazdasági osztályán. Ha megengedi, azt tanácsolom, hogy ha a jövőben szerveznek versenyeket, igyekezzenek a tavaszi vakációra vagy kissé utána időzíteni. Akkor nem fognak ilyenszerű csúszások előfordulni.
Ha már a versenyeknél tartunk, engedjék meg, hogy itt, így „szűk körben”, elmondjam ezekről a saját véleményemet. Megértem, hogy a pedagógusoknak jól fognak azok az írásbeli elismerések, amelyek arról tanúskodnak, hogy tanítványaik eljutottak egy verseny döntőjére és az méginkább, hogy ott díjakat is szereztek. Az még jobb, hogy ezek a díjak egy idő óta már jelentős anyagi juttatásokkal is járnak mind a tanulók, mind felkészítő pedagógusok részére.
Az én problémám csak az, hogy jelenleg a különféle versenyek száma már az év napjainak a számával vetekszik. Úgy hiszem, hogy nem fogják elhinni nekem, de összesen 317 iskolai versenyt számoltam össze. Mindez hiteles forrásból: a Tanügyminisztérium országos és nemzetközi, iskolák számára kiírt olimpiák és versenyek 2015—2016-os kalendáriuma szerint. Azt, hogy ezek közül hányat szerveznek magyar nyelven, már meg sem mertem számolni.
Először is, léteznek a minisztérium által finanszírozott versenyek. Ezekből 66 iskolás olimpiát szerveznek. Az iskolai, megyei, országos és nemzetközi szakaszt már nem is számítottam be a 317 versenybe. Pedig ezek a szakaszok több ezer tanulót foglalkoztatnak. Másrészt, ugyancsak finanszírozott, de már csak országos versenyt 70-et számoltam össze. Szerveznek azután ún. nem finanszírozott versenyeket is. Országos szinten 107-et. Az utolsó kategóriába a nem finanszírozott megyei vagy regionális versenyek tartoznak. A Kalendárium szerint ezekből 74-et lehetett azonosítani. Tegyük fel, hogy a versenyek javarésze nem megy a tanítás rovására, hiszen a tanulók ezek révén gyarapíthatják készségeiket, fejleszthetik adottságaikat, képességeiket. Csak azt nem tudom, hogy a gyerekeknek mikor jut fizikai idejük a tantervek követelmény rendszere szerint tanulni – illetve a pedagógusoknak tanítani?
És végül még egy vonatkozás: tapasztalataim szerint, ezeken a versenyeken az osztálynak mindig ugyanaz a 10-15%-a vesz részt. Akkor miről is beszélünk? Az osztály egy részét a versenyekre készítik, a többiek viszont tanulnak?
Fekete Erika, tanítónő:
Kérdésem az altenatív tanítási módszerrel (Step by step) dolgozó tanítók időszakos képzésére vonatkozik. Lehetséges-e magyar nyelven, magyar képzők előadását hallgatva, részt venni a képzéseken? (Kezdetben kielégítő lenne, bár egy modult elvégezni anyanyelven) Az értékelő füzetekkel kapcsolatban az alternatívában
(Step by step) írásos értékelést biztosítunk a tanulóknak – sajátos, egyéni értékelő füzet alapján-, bekerülhet-e az anyanyelvhez a magyar nyelvű kompetenciaszintek leírása? Az új program szerinti kompetenciaszintek fordítása elkészült és azokat a nagyváradi képzők rendelkezésére bocsájtottuk. Azzal is megelégednénk kezdetben, ha mellékletként szerepelne, egységesen az egész országban, akik step by step tanítási módszerrel dolgoznak.
Az alternativ oktatás
gyakorlatilag 1990 óta került be a romániai oktatási rendszerbe. A leggyorsabban a Waldorf oktatás külföldi hívei léptek. Megalakították a romániai szövetségüket. A részletek tisztázása végett szerződést kötöttek a minisztériummal. Magam is lelkesen támogattam az alternatív oktatási formák bevezetését, és ezeken belül a magyar osztályok elindítását, mert általuk az állami oktatás merev kereteinek a feszegetését véltem fölfedezni.
1990-ben Mihai Șora miniszter urat nem volt nehéz meggyőznünk az alternatív oktatási formák hasznos voltáról, hiszen ő amúgy ízig-vérig européer. Így rövid egy-két év alatt beindult az alternatív osztályok egész sora, köztük a Step by step is. Ez utóbbit azért szerette a tanító és a szülő egyaránt, mert egy osztály számára két tanítót biztosított. Vagyis a gyerekek délelőtt és délután egyaránt tanultak. Ma már bizton mondhatom, hogy nem csalódtam az oktatási alternatívákban.
Sajnálattal hallom, hogy a továbbképzést nem sikerült magyarul is megszervezniök. Pedig ennek törvényes akadálya nincs. Idézem az 1/2011-es Tanügyi Törvény 59/5-ös, erre vonatkozó cikkelyét: (5) „Az alternatív oktatási csoportokban vagy osztályokban tanító pedagógusok számára a megyei tanfelügyelőségek és az Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium elismerik az illető oktatási alternatívát országos szinten fejlesztő szervezetek, egyesületek vagy szövetségek által szervezett felkészítést és továbbképzést.”
Sehol nincs arról szó, hogy a továbbképzést csak románul szervezzék. Márpedig, amit a törvény nem tilt, azt lehet.Vagyis Önnek a Step by step szövetséghez kell fordulnia a magyar nyelvű továbbképzés ügyében. Amennyiben ez valamilyen akadályba ütközik, szívesen segítek.
Reméljük, hamarosan beindul az a továbbképző intézet, amelyet a minisztérium éppen a magyar pedagógusok továbbképzésére szeretne létrehozni. Itt Váradon. Ha a Step szövetséggel tárgyaltak, az új váradi intézetet biztosan meg tudják majd győzni tevékenységük fontosságáról.
Csak érdekességként említem, hogy a kormányhatározat tervezet már a Munkaügyi Minisztériumnál van aláírás végett. Az ő kérelmeiket sikerült megoldanunk. Marad még a pénzügy. Aztán a miniszterelnök jóváhagyása következik, de az, szerintem, formaság. Ezzel feltehetően nagyot lépünk előre a minőségi munka biztosítása terén.
Lassan, de biztosan.
Azért mondom, hogy lassan, mert a továbbképző központ létrehozásához szükséges kormányhatározat-tervezet első változatát még 1997 elején, tehát majd húsz évvel ezelőtt, a Béres András államtitkár úr megbízásából, én írtam. Ezután legalább 16-szor fogalmaztam én vagy valamelyik kollegám azt újra, mert ennyiszer jött Virgil Petrescu után új miniszter. Mindeniknek volt a Központtal kapcsolatos javaslata. Aztán, mire minden aláírást megszereztünk, vagy a kormány bukott meg, vagy a minisztert váltották le. A biztosat pedig azért említettem, mert a többször is átfogalmazott, egyeztetett, stb. Kormányhatározat-tervezet immár a célegyenesbe érkezett. Reméljük, ezúttal semmiféle akadály nem jön közbe. Megalakulhat egy olyan intézet, mint amely 1989 előtt Kolozsváron a magyar iskolák jobbításával foglalkozott. Olyan tudós munkatársai voltak, mint Péterfy Emília, Kuszálik Piroska vagy Balla Sára.
Csorba Krisztián, történelemtanár:
A kisebbségi magyar történelem tanítása nem szerepel a közzétett kerettanterv változatok egyikében sem. Ezután nem taníthatjuk ezt a tantárgyat?
Erről szó sincs, hiszen ahhoz, hogy ezt a tantárgyat kivegyék a tanmenetből, törvénymódosításra lenne szükség. Az új kerettantervet pedig csak miniszteri rendelettel fogják jóváhagyni, ami nem változtathat meg egy kétharmados törvényt. Idézem az 1/2011-es törvény 46/6. cikkelyét: (6) „A közoktatásban az anyanyelvet és az anyanyelvű irodalmat, az adott nemzeti kisebbség történelmét és hagyományait, valamint a zenét az illető nemzeti kisebbség nyelvét és kultúráját jól ismerő szakértői csoport által kidolgozott és törvény szerint jóváhagyott külön tantervek és módszertan alapján kell tanítani.”
Az történt, hogy a kerettanterv két variánsát kidolgozó munkacsoport a sajátos kisebbségi tantárgyakat, köztük a kisebbségek történelmét, a végül elfogadásra kerülő kerettantervhez akarta hozzá illeszteni. Ezért nem szerepeltek a kisebbség történelmét előíró órák a közzétett tervezetek között. Ezzel természetesen sem mi, sem a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, de sok gyakorló pedagógus sem értett egyet. Közösen külön kerettanterv-változatot készítettünk és juttattunk el a munkacsoporthoz, annál is inkább, mert a hatályban lévő curriculumban is létezik a kisebbségi nyelven működő általános iskolai osztályok sajátos kerettanterve. A mi kerettanterv-változatunkban természetesen benne van a kisebbségi történelem, mint tantárgy, mind a VI. mind pedig a VII. osztály számára.
De ha már itt tartunk, engedelmükkel elmondok erről még egy-két dolgot. Amint már mondottam, az általános iskolák számára most készülnek az új kerettantervek. Itt szeretném megköszönni, hogy az Önök tantestülete érdemben hozzászólt azokhoz a kerettanterv változatokhoz, amelyeket a Neveléstudományi Intézet szakemberei a minisztérium honlapján tettek közzé. Az önök javaslatait a többi építő jellegű ötlettel együtt átküldtük a szerzőknek. Remélhetően ezekből is okulnak majd.
Sajnos, amint a sajtóból is értesültek az új, V—VIII. osztály számára készítendő, kompetencia alapozottságú curriculum helyett a neveléstudományi szakemberek által közvitára bocsátott kerettantervek nem többek heti órarendeknél. A curriculumnak első sorban azt kellett volna tartalmaznia, hogy milyen képességeket sajátítottak el a gyerekek az I—IV. osztályban, hogyan lehet arra építeni az V—VIII. osztályban, mire kell megtanítanunk az általános iskolában a tanulókat, hogy ne maradjanak funkcionális analfabéták, hogy az érettségi vizsgát ne csak a jelentkezők 50%-a tegye le sikerrel. Továbbá, olyan heti óraszámokat tártak elénk, amelyek épp annyi órát írnak elő hetente mint eddig. A parlament oktatási szakbizottsága pedig a kerettantervekbe újabb tantárgyakat betonoz be.
De ez még mindig a kisebbik baj. Félő, hogy a különféle tantárgyak új tantervei, akár az érvényben levők, túlterhelik majd a gyerekeket. Jobbára fölös információkkal. Tenni fogják ezt azért, hogy a tantárgyuk fontosságát illetve az azok számára biztosított órakeretet bizonyítsák. A matematika azért fontos, mert, a román, mert… és így tovább. Még, ha igazuk lenne, akkor is ebből egyenesen következik majd az a tény, hogy az az általános iskolás tanuló, aki napi 6-7 (hat-hét) órát eltöltött az iskolában, otthon még tanuljon három-négy órát. Magánórákra járjon. Vagyis a szüleinél többet dolgozzék. Fenntartásainkat szóban is közöltük és írásban is eljuttattuk a szaktárca vezetőségéhez. Sikernek mondható, hogy javaslatunkra a kötelező tantárgyak óraszámának rovására megnövekedett az iskolák számára fenntartott, ú.n. „opcionális” óráknak a száma. Ha szándékukban áll az iskoláknak, ílymódon sajátos profilt alakíthatnak.
Jelenleg ott tartunk, hogy a kerettanterv változatokat, amelyekbe a szerzők állítólag az országból érkezett 18000 javaslatot beépítették, egy ún. validáló bizottsághoz juttatják el. Bizonyára azon a szinten is lesznek majd észrevételek. Remélhetőleg. Mert, példának okáért, az eddigi kerettanterv javaslatok semmibe vették a törvény azon előírását, miszerint az oktatásban már a VI. osztálytól alkalmaznunk kell a transzdiszciplinaritás elvét. És még sorolhatnám a problémákat, de félek, negativistának tartanak majd.
Azt pedig csak halkan kérdezem meg, mert Önök ezen nemigen tudnak segíteni, hogy a tanárképzés berkeiben a transzdiciplinaritás problematikája megtalálta-e az őt megillető teret?
Dr. Murvai László
erdon.ro

A nagyváradi Bibó-emlékkonferenciáról
Bibó István (1911–1979) jogi doktor, egyetemi tanár, majd könyvtáros, államminiszter, 56-os politikai fogoly emlékére szervezett rendezvénysorozatot Nagyváradon és Kolozsváron a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara, a Partiumi Keresztény Egyetem, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) A bonis bona discere – Jótól jót tanulni címmel.
2011 novemberében az ELTE Állam és Jogtudományi Karán Az államtudós és államférfi címmel kétnapos konferenciát tartottak Bibó születésének 100. évfordulója alkalmából. Azóta több helyen és alkalommal is bemutatták a centenáriumra készült kiállítást, az ELTE ÁJK Perjátszóköre Bibóakták című előadását, levetítették a Hanák Gábor történész-rendező által összeállított Bibó-interjúkat, továbbá kerekasztal-beszélgetést szerveztek a tudós gyermekei, Bibó Borbála és Bibó István, illetve Gyarmati György történész, Zsidai Ágnes és más kutatók szereplésével. 2015 novemberében a Sapientia EMTE által szervezett, A magyar tudomány napja Erdélyben című rendezvényen felmerült, hogy a határon túli magyar társegyetemeket is bevonják az emlékezéssorozatba.
Ennek eredményeként 2016. március 21-én megnyitották a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem aulájában a nemzetközileg kimagasló, magyar viszonylatban pedig az egyik legnagyobb demokrata politikai gondolkodó, Bibó István életét és munkásságát bemutató, több pannóból álló tárlatot. Április 1-jén emlékkonferenciát tartottak a PKE dísztermében, amely Tőkés László európai parlamenti képviselőnek, az egyetem Alapítók Tanácsa elnökének üzenetével kezdődött. Mivel ő ekkor a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán vett részt az Országházban, szavait Tolnay István, a Tanács alelnöke tolmácsolta. A Királyhágó-mellék előző püspöke Bibó István példamutató munkásságát és helytállását méltatva idézte föl a magyar ’56 erdélyi vonatkozásait, személyes élményeit is megosztva: „Én magam a »családi folklór« révén szereztem meg első ismereteimet a forradalomról. Első gyermekkori emlékeim közé tartozik, amikor néhai Édesapám a pesti forradalom eseményeinek hallására családunk első rádióját megvásárolta. Maléter Pálék nevével együtt pedig minden bizonnyal drága Édesanyámtól hallottam első ízben Bibó István nevének említését. Amit ők egykor csak suttogva mertek elmondani: a félelemnek ez a hallgatása kísérte végig egész gyermek- és ifjúkorunkat. S mivel nem menekültünk – de nem is menekülhettünk – el, a hatalmi megfélemlítettségnek és az emberi gyávaságnak a pilléreire épülő kommunista, nacionalista diktatúrának ebben a fojtogató légkörében kellett megtalálnunk a módját és a lehetőségét annak, hogy mindennek ellenére, emberi és nemzeti méltóságunkat, hitünket és a reménységet megőrizve, mégiscsak teljes értékű emberi életet éljünk – Reményik Sándor szavával szólva: »ahogy lehet«.” A hallgatás falának leomlása után már prédikációiban idézhette Bibó talán leghíresebb, közszájon forgó mondatát a félelemről: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni” – írta a püspök, arra biztatva mindnyájunkat: legyünk Bibó István követői, azaz „javíthatatlan demokraták”, akik nem hajlandók félni! „Legyünk mindnyájan bátor szívű keresztény demokraták, akiknek legfőbb erkölcsi legitimációs alapja: a népük iránti szeretet. Íme, ezenképpen kerül közös nevezőre egymással a demokrácia és a szeretet, mintegy erkölcspolitikai hitvallás gyanánt. Ekképpen kövessük arra érdemes nagyjainkat és államférfiainkat, és szolgáljuk hűséggel nemzetünket.”
A továbbiakban az ELTE ÁJK Perjátszóköre előadta a Bibó-aktákat, levetítették a Bibó-interjúkat, majd pódiumbeszélgetésre került sor Bibó életművéről, illetve szellemiségéről.
A nagyváradi program után április 2-án délután Kolozsváron, a Sapientia EMTE Tordai úti épületének Aula Magna termében folytatódik a rendezvénysorozat, hasonló tartalommal. Ide kerül át a PKE-ről a vándorkiállítás is.
tokeslaszlo.eu/cikk

Leszázalékolt lelkek (A magyartalanítás módszertana, a nyolcvanas évek romániai diktatúrája, 1.)
A hetvenes évek romániai kisebbségpolitikája, minden, fokról fokra durvuló, magyarellenes diszkriminációja mellett is még csak megágyazott a nyolcvanas évek dermesztő diktatúrájának. Az országos szegénységgel, az egyre növekvő egzisztenciális lehetetlenségekkel is szembe kellett néznie az országnak, a megélhetési nehézségek a nemzetiségeket és a többségi nemzetet egyként sújtották.
Emlékezzünk az Asszonyidő címadó lírai epikájára, a munka után a boltokat bebarangoló asszonyokra: „ide rizs érkezett, beszélik, amoda füstölt csülök, ott tojást osztanak”; s ott a Lencse és banánhéj az ebédszünetben falatozó három munkásemberről. Jegyre osztott olaj, liszt, cukor, csak romlott hallal együtt megvásárolható citrom, kimosatlan olajos üvegben árult sör, bezúzott könyvekből készült vécépapír, státusszimbólummá nemesedő banán, a narancs láttán sírva fakadó gyerekek, a városokban napi egy órára megnyitható meleg vizes csapok, a cserépkályhákba amatőr módon beépített gázvezetékek, meg a felizzított forgáccsal, fűrészporral körberakott, hőerő nélküli gázláng robbanásveszélyes pislákolása, a tömbházak ablakain kimeredő kályhacsövek futurisztikus látványa: a nyolcvanas évek Romániájában a háborús évekre emlékeztető állapotok sem ritkák. Ismerjük Kányádi 1984-es (persze, akkor, ott meg nem jelent, csak az 1989-es Sörény és koponya című, magyarországi kötetben napvilágot látó) Sor(s)-versét: „álom (s)írom a sort üdvösségünkemért / s azzal a már-már boldog reménnyel / szenderülök szentülök le hajnalba / hajlón hátha nekem nekünk / is juthat valamicske belőle de arra / is föl s el vagyok immáron készülve hogy mint / annyiszor annyi minden az üdvösség adagunkon / is kifogy kifogyhat s éppen az orrom előtt / épp amikor rám került (derült) volna a sor(s)”.
Az általános nyomorúságon felül azonban ott van az etnikumra mért büntetés. Szó esett korábban a szászok áruba bocsátásáról, arról a penetráns román hatalmi ötletről – és gyakorlatról –, amely szerint darabra márkáért eladták a szászokat, svábokat az NSZK-nak, kiárusítják a zsidók többségét is. A magyarok legföljebb menekülni tudtak, számukra a nyolcvanas évek az exodus évei: álházasságokkal (lásd Sütő András: Balkáni gerle című drámáját), zöldhatáron, folyót átúszva vagy a hivatalos kitelepülési engedélyek kikérésével, de éveket várva az engedélyre, avagy útlevéllel, turistaként távozva, de vissza már nem térve. Mindenüktől megfosztva, megalázva tízezrek hagyják el ősi szülőföldjüket, tántorog kifelé az embertömeg, „emlékké válik a pentaton dallam”, azóta sok, nyugatra menekült családban már biztosan. A régi, a kisebbség jogait csorbító módszerek (az egyetemek magyar hallgatóinak drasztikus létszámcsökkentése, magyar iskolák, magyar tannyelvű osztályok bezárása, rendezvények betiltása, lapok megszüntetése, cikkek letiltása, emberek gyanúsítgatása, zaklatása, kihallgatások, településről kitiltások stb.) egyre újabbakkal egészülnek ki: emberek halnak meg gyanús körülmények között, személyek és a nemzetiségi közösségek önazonosság-igazolásának forrásadatai is pusztulnak. Például Zilahon 1981-ben a rendőrkapitányság udvarán a város és a régió múltját érintő dokumentumokat (köztük az 1300-as évekből származó okleveleket és más jelentős dokumentumokat) égetnek el, merthogy a magyarság ottlétének jogi, történeti, kulturális bizonyítékait óhajtják a nemzetállami eszme jegyében eltakarítani. Folytatódik, teljesen függetlenül a törvények-rendeletek éppen esedékes megnevezésétől, az ország etnikai átrendezése, már a magyar középiskolásokat is román iskolákba irányítják, helyükre román diákokat iskoláznak be. Ehhez majd törvény is születik, egy idő után már nem is akarják helyi túlkapásnak minősíteni a beiskolázási anomáliákat. Érdemes idézni egy marosvásárhelyi szövegrészletet, egy 1985. november 1-jén keletkezett kimutatást, melyet 1989. decemberi szele söpört ki a hivatalos néptanácsi irattömegből: egy aprócska dokumentum Románia nem létező etnikai átrendezéséről. A kimutatás szerint Marosvásárhely municípium nemzetiségi összetétele, magyar-román viszonylatban, az 1977-es népszámlálás adatai alapján: 35,8 százalék román, 62,4 százalék magyar. 1985. január elsején a helyzet már változott: 42,9 százalék román, 55,9 százalék magyar. És a teendő: „Ahhoz, hogy a románok száma Marosvásárhely municípiumban elérje vagy éppenséggel meghaladja az elkövetkező két évben az összlakosság 50 százalékát, szükséges lenne jóváhagyni 7600 román nemzetiségű személy alkalmazását a szocialista egységekben ebben az időszakban. Ez, családonként átlag három személyt számítva, 22 800 személyt jelentene, így a következő ötéves terv végéig a román nemzetiségű lakosság a municípium lakosságának 58–60 százalékát jelentené”. Ezt a grandiózus tervet csak az időhiány törte ketté.
Az alábbi kronológia, Vincze Gábor dokumentumgyűjteményére támaszkodva ismét, csak töredékesen képes bemutatni, hogy az évek során milyen döbbenetes következetességgel folyt a magyartalanítás Romániában.
1982 februárjától központi utasítás alapján korlátozzák a Magyarországgal való kapcsolattartás lehetőségét. A szerkesztőségek Magyarországra vonatkozó anyagot nem közölhetnek (csak ha direkt utasítást kapnak erre), a tömegtájékoztatásban dolgozók pedig sem hivatalos, sem magánjellegű vagy turisztikai célú látogatásra nem mehetnek Magyarországra. Tovább szigorítják a bukaresti nagykövetség és a kolozsvári főkonzulátus munkatársaival való kapcsolattartást, az utóbbi rendezvényeinek látogatását megtiltják. 1982 áprilisában megjelenik Ion Lăncrănjan: Cuvînt despre Transilvania (Gondolatok Erdélyről) című könyve. A magyarellenes mű felháborodást vált ki az erdélyi magyar és a magyarországi értelmiségből, többen (Szabó Gyula, Méliusz József, Beke György) válaszolnak rá, de a cenzúra egyet sem enged közölni közülük, Sütő „közösségi” levélben tiltakozik, melyet más írók mellett Farkas Árpád is jegyez, hasonló eredménnyel. 1982 szeptemberében napvilágot lát, illetve éppen hogy nem lát napvilágot, csak kézen-közön terjedhet az Ellenpontok című, kis példányszámú szamizdat 8. száma, mely listába szedi a legfontosabb követeléseket. Ezek egyben a magyarságot sújtó legkeményebb megkülönböztetések: az erdélyi magyarságot tekintsék az egységes magyar nemzet részének, és szabadon ápolhassák kapcsolataikat Magyarországgal; biztosítsák a közösség, az összefüggő magyar területek autonómiáját; követelik, mondjuk így: követelnék Erdély etnikai összetétele mesterséges megváltoztatásának leállítását; a magyarság azonosságtudata kialakításának és fejlesztésének lehetővé tételét; minden, magyarok által is lakott vidéken a hivatali és a köznapi használatban egyenrangú legyen a magyar és a román nyelv; a magyar kisebbség a románokkal egyenlő érvényesülési lehetőségekkel bírjon; megőrizhessék a kulturális emlékeiket; a magyar származású csángóság ismét vallhassa magát a magyar nemzet részének (egy zárójeles megjegyzés kívánkozik ide: a csángók, közöttük is leginkább a moldvaiak, valójában katolikusnak, és nem magyarnak vallották-vallják magukat, nemzetiségi önazonosság-tudatuk, identitásérzetük nincs szinkronban a beszélt magyar nyelvvel, lásd erről Tánczos Vilmos néprajztudós kutatásait), s követelik, hogy „pártatlan nemzetközi (de románokat és magyarokat is magába foglaló) bizottság vizsgálhassa meg helyzetünket, és dönthessen minden, sorsunkat érintő vitás kérdésben”. Novemberben, ezt amolyan válaszreakciónak lehet tekinteni, megkezdődnek a házkutatások, letartóztatások, őrizetbe vételek, elsősorban Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön. Az Ellenpontos Szőcs Géza is kihallgattatik, majd szabályszerűen bujdokolni kénytelen.
(folytatjuk)
Társadalmi-történeti háttérrajzok a FARKAS ÁRPÁD-monográfiában
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Délvidéki magyar golgota – vándorkiállítás a Partiumban
A 2014. március 1-én az Országházban megtartott megnyitót követően mostanáig több mint negyven helyszínen fordult meg a Kárpát-medencében a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány jóvoltából a Délvidéki magyar golgota című vándorkiállítás, amelyet a délvidéki magyarirtás 70.évfordulója alkalmából állítottak össze.
Huszonegy tabló mutatja be a tragikus történetet. A rendkívül látványos és olvasmányos, rövid és tartalmas mondatokba összefoglalt szöveganyagot gazdag képanyag egészíti ki. A kiállítás vázát alkotó visszaemlékezések közé beszúrt és kiemelt történelmi tények segítségével mutatják be az 1944-45 évek fordulóján történt tragikus eseményeket.
A kiállítás „Hideg napok” című tablója bemutatja az 1942-ben, háborús körülmények között lezajlott tragikus újvidéki csendőrrazzia előzményeit és valós körülményeit, ezzel a kiállítás létrehozói emléket állítanak a háborús körülmények között lezajlott razzia áldozatainak, és bemutatják a katonai túlkapások valós körülményeit is. Az elhallgatott razzia című tabló pedig az 1944-es újvidéki megtorlás napjai több száz áldozatának és az ott zajlott koncepciós perek mártírjainak is emléket állít.
Külön tablókat szenteltek a német áldozatok sorsának és az egyházi személyek tragédiájának. A koncentrációs táborokba zsúfolt tömegek és az ott elpusztított gyermek áldozatok sorsát megrázó képekkel illusztrálják. Az 1944-45-ös délvidéki események következtében földönfutókká, hontalanná vált százezrek kálváriájának is helyet ad a kiállítás, ahogy nem feledkezik meg az özvegyek és árvák nehéz életének bemutatásáról sem.
Az egységes grafikával rendelkező kiállítás létrehozói a tablók címeivel is az 1944-45-ös délvidéki események lényegi történéseire utalnak. A vörös színnel kiemelt, tömör mondatokká fogalmazott történelmi tények és megállapítások szakszerűen vezetik végig az áldozatokkal és a megrázó kegyetlenséggel elkövetett népirtással szembenézni merő látogatót.
A roll-up rendszerű vándorkiállítás tablóinak alsó részére került, jól megválogatott idézetek fokozzák a kiállítás drámaiságát.
A kiállítás szervezői gondot fordítanak arra, hogy a tárlatnyitókon a téma ismert szakérőinek bevonásával ismereterjesztő előadásokat is tartsanak, hiszen a kiállítás vendégkönyveinek beírásai is bizonyítják a hatalmas érdeklődést történelmünk e rövid, de tragikus fejezetének megismerésére. A máig háborús bűnösként, jelöletlen tömegsírban nyugvó több tízezer halálos áldozatnak, az árváknak és özvegyeknek, a földönfutóvá, hontalanná vált túlélőknek emléket állító kiállítást Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottság tagja jegyzi. A szerkesztés és a grafika Cseresnyésné Kiss Magdolna és Papp Zoltán munkája.
A Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány kiadványaként 2015-ben megjelent, Botlik József történelmi áttekintésével (895-1945) kiegészített magyar, angol és szerb nyelvű kiállítási katalógusok teszik teljessé a vándorkiállítás ismeretterjesztő küldetését.
Legutóbb a temesvári Új Ezredév Református Központban, valamint az aradi Jelen Házban fordult meg a vándortárlat, ahol most is megtekinthető. Innen a Partiumi Magyar Művelődési Céh és Tőkés László EP-képviselő parlamenti irodája közös szervezésében átkerül a Délvidéki magyar golgota 1944-45 Nagyváradra. Április 10-én, vasárnap a nagyvárad-újvárosi református templomban emlékeznek meg a délvidéki áldozatokról, a 10 órakor kezdődő istentisztelet keretében. Igét hirdet Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő, majd Matuska Márton újvidéki újságíró, helytörténeti kutató világítja meg a tragikus események hátterét. 11.30 órakor a Partiumi Keresztény Egyetem emeleti aulájában megnyitják a vándorkiállítást. Beszédet mond Cseresnyésné Kiss Magdolna, a Keskenyúton Alapítvány kuratóriumának elnöke, a tárlat kurátora.
itthon.ma//karpatmedence

Honismereti találkozó a váradi várban
Április 2-án, szombaton tartották meg a nagyváradi várban a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) hagyományos Partiumi Honismereti Találkozóját.
A délelőtt tíz órától kezdődő eseményen Dukrét Géza elnök köszöntötte az egybegyűlteket, majd különböző előadások hangzottak el. Nagy Aranka az Ostffyasszonyfán található fogolytáborról és temetőről értekezett, Kovács Rozália előadásának címe Gencsy Pál hadijelentése a szabadságharc idejéből volt. Dr. Vajda Sándor és Bodnár Lajos Gyógyítás a szentírásban címmel tartottak előadást, Pásztai Ottó a Julier család életét és munkásságát mutatta be, Makai Zoltán a Medra családról és a gyantai vízimalom történetéről beszélt, míg Hasas János Rév települést mutatta be.
Közgyűlés
Az előadások után kezdődött a közgyűlés, melynek keretében Dukrét Géza tartotta meg elnöki beszámolóját. Kiemelte, hogy a PBMET székházat kapott a nagyváradi várban, amelyet már el is foglalt a civil szervezet, és megkezdik egy könyvtár kialakítását. A társaság tagjai megbeszélték az idei évi eseménynaptárat is. Áprilisban a PBMET részt vesz a Festum Varadinum rendezvénysorozaton, április 18-án megemlékezik a műemlékvédelem világnapjáról, április 21-én egy székesfehérvári küldöttséget fogadnak, 22-én pedig a száztíz éves nagyváradi villamosközlekedésről emlékeznek meg. A közgyűlésen határozat született a Fényes Elek-díjak odaítéléséről is. A döntés értelmében a PBMET őszi konferenciáján Miskolczi Lajos ( Nagyvárad), Olasz Angéla ( Arad) és Veres Kovács Attila kapják majd meg az említett díjat. A közgyűlést egy rövid várlátogatás követte Mihálka Nándor vezetésével. A résztvevők megtekintették a vár fejedelmi palotájának restaurált részeit és az ásatásokat.
Pap István
erdon.ro

„…nyílt sebe vagyok a szíven szúrt világnak…”
A tavalyi nagy sikerű Ady-est után ismét Nagyváradon lép fel Bogdán Zsolt színművész. Ezúttal Dsida világát hozza közelebb hozzánk a Költészet Napja alkalmából szervezett előadáson.
Hálás feladat egy olyan előadásról beszélni, mint a „…nyílt sebe vagyok a szíven szúrt világnak…” amelyet az őt körülvevő tények, számok a rendkívüli művészestélyek sorába emelik. A Szugyiczky István szerkesztő-rendező által jegyzett előadást a Szatmárnémeti Harag György Társulat és a Kolozsvári Állami Magyar Színház meghatározó személyiségei,Bogdán Zsolt Jászai Mari-díjas Érdemes Művész, Kovács Éva Poór Lili-díjas és Csutak Réka szólaltatja meg. A 2012. április 11-én bemutatott előadásra negyedik éve folyamatos igény van Erdély és Magyarország szerte, ami egy pódiumelőadás esetében feljegyzendő értékmérő.
Gyógyító szavak
Mint a testet mentő orvos, negyedik éve nagy hittel és szeretettel gyógyítanak Dsida Jenő lelket mentő szavaival, aki a szépet és a reményt átleheli a lelkekbe, amikor népvándorlások zúzzák széjjel éppen azokat az értékeket, amik még megmaradtak ebben a szíven szúrt Európában.
Március 10-én Budapesten léptek fel, ezúttal a Vigadóban, rendkívüli volt az érdeklődés, oda akartak gyűlni Dsida köré a nosztalgiázók, a hazagondolók, az Erdély-romantika varázsában élők és a megtisztulni vágyók.
Április 10-én a Költészet Napjának előestéjén éppen a 35-ik előadásukkal köszöntik a verskedvelőket itt Nagyváradon. Az előadás helyszíne a Partiumi Keresztény Egyetem díszterme, kezdés 17 órakor. Jegyek a helyszínen kaphatók. Szervező a Partiumi Magyar Művelődési Céh. Médiatámogató a Bihari Napló.
erdon.ro

A gyermekkönyveket ünnepelték Nagyváradon
Április 2-án, szombaton a Szigligeti Színház és a Diákokért Egyesület szervezésében egész napos programmal ünnepelték a Gyermekkönyvek Nemzetközi Napját a váradi Szigligeti Stúdióban.
Jó ötletnek bizonyult Pető Dalma részéről, hogy április 2-án Nagyváradon is ünnepeljék meg a Gyerekkönyvek Nemzetközi Napját, a szombat déli nyitóünnepség iránt tanúsított élénk érdeklődés is azt támasztotta alá, hogy van rá kereslet. Persze, hogy az álomból valóság legyen, ahhoz az is kellett, hogy a kezdeményezéséhez pozitívan viszonyuljon Perecz Simó Annamária, a Diákokért Egyesület elnöke, Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója és Botházy- Daróczi Réka, a Lilliput Társulat vezetője, akik valamennyien egyetértettek abban, hogy a rendezvénynek kifejezetten váradi jellege legyen, vagyis a meghívottak, illetve a fellépők kötődjenek valamiféleképpen a városhoz.
A megjelenteket Pető Dalma és Huszár István alpolgármester köszöntötték, a színes programkínálat pedig olyan volt, hogy minden egyes eleme valamiféleképpen lekötötte a közönség figyelmét. Ügyesek és talpraesettek voltak például a várad-rogériuszi 11-es számú Általános Iskola kis kórusának tagjai, a Lilliput Társulat pedig két produkcióval is készült: A Négyszögletű Kerek Erdő című előadással, valamint megzenésített versekkel, melyet a Mese Band csapata szervírozott. Ugyanakkor a holtidőben keletkezett űrt kézműves-foglalkozásokkal töltötték ki a szervezők.
Szmirkó regénye
A délután egyik kiemelt pontja a Szmirkó című ifjúsági fantazy-regény bemutatója volt, melynek szerzője, Bökös Borbála életével és tevékenységével azt bizonyítja, hogy Váradon is lehet érvényesülni, nem kell külföldre költözni ahhoz, hogy valaki ismert legyen vagy érvényesüljön. (A regényt ugyanis a Magyar Gyermekirodalmi Intézet által felkért testület a huszonöt legjobb gyermekkönyv közé sorolta 2015-ben). Többek közt elhangzott: az írás is tulajdonképpen egy kemény szakma, megvannak a mesterfogásai és buktatói, de ha valaki tehetséges, akkor annak előbb-utóbb meglesz a jutalma. Bökös Borbála szerint fontos kihasználni a pályázatok nyújtotta lehetőségeket, hiszen ezek díja általában az, hogy az illető kiadó megjelenteti a pályaművet, mely így ezáltal bekerül az országos terjesztésbe.
A Szmirkót amúgy 5-99 éves korosztálynak ajánlja a szerzője, hiszen több olyan konfliktushelyzetet ír benne, melyek a felnőttek számára is tanúsággal szolgálhatnak. Több karakter is szerephez jut az események során: Szmirkó ugyanis egy kisfiú, aki elindul megkeresni ember apját, miközben édesanyja, egy tündér is keresi őt, vagyis a fiát. Közben szimbólumok jelentésén lehet elgondolkozni, és különféle varázslények is szerephez jutnak. Megtudtuk azt is, hogy mivel van rá igény, valószínűleg folytatása is lesz a regénynek, és akár forgatókönyv is készülhet belőle.
Meseíró pályázat
És hogy a program még vonzóbb legyen, korábban meseíró versenyt is hirdettek- 25 pályaművet kaptak-, melynek eredményhirdetése szintén múlt szombaton volt. A zsűrit dr. Pető Csilla tanfelügyelő, a Nagyváradi Egyetem oktatója, dr. Bökös Borbála, a PKE tanára és Derzsi Ákos könyvkiadó-igazgató alkotta, a díjazott és a még kiválasztott alkotások pedig utóbbinak köszönhetően egy illusztrált füzetecske formájában május végén fognak megjelenni.
A Gyermek- és ifjúsági kategóriában dobogós helyen végeztek: I. Boros Brigitta: Elek madara meséje (17 éves, a Mihai Eminescu Főgimnázium diákja), II. Mihoc-Géczi Aletta: Csuda Janó (a Szacsvay Imre Általános Iskola VI. osztályos tanulója), III. Dimény Andor: Rongyos Misi (13 éves, a Szacsvay Imre Általános Iskola növendéke). A felnőtt kategória győztese Fábián Tibor szentjobbi református lelkész lett a községről szóló írásával. Bökös Borbála különdíját a köröstárkányi V. osztályos Oláh Ágota Eszter (A csodaszer), míg a Pető Csilláét a PKE-hallgató Kolumbán Adrienn (A forráscsepp) kapta. Az alkotásoknak kötődniük kellett egy-egy településhez vagy helyi legendához.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Konferencia az erdélyi műemlékvédelemről
Hetedik alkalommal szervezte meg a hétvégén Szovátán a marosvásárhelyi Arcus Egyesület és a Kolozsvári Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány a Műemlékvédelem Erdélyben VII. című konferenciáját, amelyen 48 előadás hangzott el a műemlékvédelem különböző területein dolgozó magyarországi és erdélyi szakemberek, művészettörténészek, építészek, régészek és restaurátorok részéről.
Mihály Ferenc szovátai restaurátor, szervező elmondta, nagy érdeklődés követte az előadásokat, 120-130-an is végighallgattak egy-egy értekezést. Az előadók között magyarországi egyetemek, kutatóműhelyek, intézmények képviseltették magukat, illetve Erdély különböző régióiból, Székelyföldről, Kolozsvárról, Szatmárról, Nagyváradról érkeztek a szakmabeliek, hogy ismertessék az utóbbi két évben végzett kutatásaik eredményét, a műemlékvédelem jelenlegi helyzetéről és jövőjéről beszélgessenek. A kétévente megszervezésre kerülő konferencia célja ugyanis az, hogy lehetőséget nyújtson az elmúlt időszak erdélyi műemlék-helyreállítási programjai, a műemlékekhez és ingó örökségünkhöz kötődő kutatások, valamint a különböző örökségvédelmi projektek bemutatására.
A konferencia első napjának előadásai az erdélyi épített örökség művészettörténeti kutatásainak legújabb eredményeiről számoltak be, szombaton a műemlékekhez kötődő régészeti feltárások, a népi építészet vizsgálatának egyes aspektusai, valamint a konkrét helyreállítások bemutatása került előtérbe, míg a vasárnapi előadások főként a különböző restaurátori kutatásokra, műtárgyak restaurálásaira összpontosítottak. Szó esett az erdélyi unitárius templomok festett asztalosmunkáiról, az erzsébetvárosi örmény nagytemplom gyűjteményének különleges darabjairól, vagy a Hargita megyei 2014-2015-ös falkutatásokról, a Szatmár megyei középkori templomok kutatásairól 2013-2015 között, a középkori váradi székesegyház környezetének kutatásáról és restaurálásáról.
Marosvásárhely műemléki topográfiája 2014–2015. Eredmények és további teendők című előadásában Orbán János, a Maros Megyei Múzeum tudományos kutatója a 2014-2015-ben végzett inventarizációs munka eredményét ismertette. Elmondta, a felmérés 2013-ban kezdődött, eddig a főtér, a Kossuth Lajos-, Arany János-, Baross Gábor- (Horea) és Iskola (Aurel Fimon) utcákban vették leltárba az épületeket, a továbbiakban következik a Kör utca (Cuza Vodă) és annak környéke. Azokból a monografikus jellegű kutatásokból, amelyek nagyobb alapossággal, levéltári részletességgel készültek tanulmánykötetet készülnek kiadni, a szerkesztés már folyamatban van. Ugyancsak Marosvásárhelyhez kötődött Oniga Erika művészettörténész, a Maros megyei múzeum munkatársa előadása is, aki a jelentősebb Kossuth-utcai épületeket kutatta, Imecs-Magdó Eszter, a Babeș- Bolyai Tudományegyetem doktorandusza pedig a marosvásárhelyi gőzfürdő épületét mutatta be a 19. századi városi fürdőépítészet vonatkozásában, illetve az egykori vármegyeházáról, a jelenleg a polgármesteri hivatal épületéről értekezett Karácsony István, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze, Az identitásstílustól a stílusidentitásig. A nemzeti térhódítás építészeti stratégiái Marosvásárhely urbánus környezetében című előadásában.
A következő műemlékvédelmi konferenciára két év múlva kerül sor, ahogy Mihály Ferenc érdeklődésünkre elmondta, mint mindig, most is az a meghatározó kritérium, hogy erdélyi témákkal jelentkezzenek a kutatók. A rendezvény önköltséges, az előadások ingyen hallgathatók, de az utazási-, szállás-, és étkezési költségeket a szervezőknek nem áll módjukban megtéríteni.
Az előző konferenciák programjai a www.monumenta.ro honlapon elérhetők, akit érdekel, hogy miről értekeztek korábban, ott megtalálja.
maszol.ro

Tőkés a magyar–magyar összefogás esélyeiről
A kiéleződött romániai magyarellenesség, valamint a magyar–magyar összefogás esélye volt a sajtóértekezlet témája, amelyet Tőkés László EP-képviselő és Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnöke tartott tegnap Nagyvárad
Szabadság (Kolozsvár) on.
Tőkés László elmondta, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) múlt heti ülésén is foglalkoztak a fokozódó romániai magyarellenességgel, az erdélyi egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának késlekedésével, a romániai magyarság, illetve a Székelyföld autonómiatörekvéseivel. Emlékeztetett, az általa elnökölt Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) egy hónappal ezelőtt levélben fordult a legfelsőbb bírósághoz és ügyészséghez a meghurcolt székelyföldi autonómiabarát elöljárók ügyében, számon kérve a hatósági túlkapásokat, de csak kitérő válaszokat kapott.

A holnaposoktól máig: fesztivál Nagyváradon
Április 6–10. között a Szigligeti Színház ismét megszervezi a Holnap Után Fesztivált, amelynek keretében szombaton kerül sor a Hol van az a nyár? című Honthy Hanna-emlékelőadás bemutatójára.
A fesztivál a holnaposok nemzedékétől kiindulva a magyar kultúra történetében kiemelkedő szerepet vállaló, helyi kötődésű művészeket helyezi a középpontba, de túllép a színház keretein: többféle művészeti ág képviselteti magát a programsorozatban.
Czvikker Katalin főigazgató egy korábbi sajtótájékoztatón elmondta, a Holnap Után Fesztivál a legrégebbi a színház saját rendezvényei közül, amelynek negyedik kiadása is követi az előző években kialakult hagyományt. Az alapító koncepcióhoz híven idén is színházi előadásokra, koncertekre és irodalmi beszélgetésekre számíthatnak az érdeklődők, amelyek egy részében Nagyváradhoz kötődő, onnan elszármazott személyiségek is közreműködnek.
Sorbán Attila, a fesztivál főszervezője részletesen ismertette a programot, és kiemelte, az idei fesztivál egyik figyelemreméltó meghívottja Érdi Tamás zongoraművész, aki pénteken lép fel. A koncertet a Szigligeti Színház a tízéves Mária Rádió közreműködésével szervezi meg.
A Nemlaha György által szerkesztett, Hol van az a nyár? című kétrészes zenés játékot a Szigligeti Stúdióban mutatják be. „Az előadás Honthy Hannának állít emléket, annak a primadonnának, aki tizenhat éves korától 1978-ban bekövetkezett halálig ünnepelt sztárja volt az operettszínpadoknak. Elképzelésünk szerint Honthy életének kétarcúságát vinnénk színre: látnánk a zenés mesevilágok koronázatlan királynőjét, valamint azt a nőt, akinek számtalan kompromisszumot kell kötnie azért, hogy hivatását gyakorolhassa” – fogalmazott Schlanger András, a produkció rendezője. A főszereplő, Molnár Júlia hozzátette, az előadás komoly színészi munkát feltételez, hiszen a prózai előadáson kívül zenei és táncos felkészülést is igényel.
A programsorozat szerdán 19 órától Lázár Kati Jászai Mari-estjével kezdődik. Másnap délután irodalomtörténészek, szerkesztők és kiadóvezetők beszélgetnek Kuncz Aladár munkásságáról, majd Nappal hold kél bennem... címmel Turek Miklós versszínházi monodrámáját tekinthetik meg az érdeklődők József Attila életéről és költészetéről.
Szombaton az új produkció bemutatóját megelőzően Nemlaha György újságíróval, szerkesztővel tartanak portrébeszélgetést, vasárnap este pedig Kőrösi Csaba előadásában tekinthetik meg az érdeklődők Az értől az óceánig című verses válogatást. A Holnap Után Fesztivál beszélgetéseire a belépés ingyenes. Az előadásokra, valamint a koncertre jegyek a színház jegypénztárában, valamint online, a Biletmaster.ro oldalon kaphatók.
Krónika (Kolozsvár)

Honismereti találkozó a várban
A nagyváradi vár szolgált helyszínül szombat délelőtt a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) idei első közgyűlésének, melyet számos tartalmas előadás előzött meg, és várlátogatással zárt.
Nagy érdeklődés övezte a szombati eseményt, melyre közel félszázan érkeztek, a Bihar megyeiek mellett jöttek Szatmár és Arad megyéből is tagok, de voltak a magyarországi Nagykerekiből is érdeklődők, egyetlen szék sem maradt üresen. A jelenlévőket Dukrét Géza, az egyesület elnöke köszöntötte, majd hat tartalmas, jól öszszefoglalt előadás következett. Kovács Rozália Gencsy Pál hadijelentése a szabadságharc idejéből címmel tartott előadást, majd Nagy Aranka Fogolytábor és temető Ostffyasszonyfán címmel értekezett, utána Dr. Vajda Sándor és Bodnár Lajos Gyógyítás a szentírásban címmel adott elő. Pásztai Ottó a Julier család életét és munkásságát mutatta be, majd Makai Zoltán A Medra család és a gyantai vízimalom, Hasas János pedig Rév, Románia kulturális települése címmel tartott előadást. Az előadások után a közgyűlés első napirendi pontjaként Dukrét Géza tartott elnöki beszámolót. Összefoglalta eddigi tevékenységüket és hangsúlyozta, hogy egyesületük székházat kapott a nagyváradi várban, melyet már el is foglaltak, és szándékukban áll egy könyvtár kialakítása is. Az elnök a civil szervezet idei terveiről is beszámolt. Ezek között van például A műemlékvédelem világnapja elnevezésű rendezvény, amelyet a Festum Varadinum keretében április 18-án szerveznek meg, április 21-én egy székesfehérvári küldöttséget fogadnak, április 22-én pedig 110 éves a villamosközlekedés Nagyváradon címmel tartanak szerveznek előadást a Lorántffy Zsuzsanna Reformá- tus Egyházi Központban. Július 16-17-én kétnapos kirándulást szerveznek Arad–Világos–Ópálos–Lippa–Solmos–Máriaradna–Arad (és vissza) útvonalon. Szeptember 9-11-én tartják meg a XXII. Partiumi Honismereti Konferenciát Szatmárnémetiben. Ennek fő témái: Száz éve tört ki a Nagy Háború, Pusztuló műemlékeink, Nagy személyiségeink emlékezete. Október 6-i megemlékezések minden megyében. A közgyűlés végén határozat született a Fényes Elek-díjak odaítéléséről. A döntés révén az őszi konferencián a következők kapják meg a díjat: Miskolczi Lajos (Nagyvárad), Olasz Angéla (Arad), Veres Kovács Attila lelkipásztor (tagságon kívüli). A honismereti találkozó és közgyűlés egy rövid várlátogatással zárult: Mihálka Nándor vezetésével megtekintették a fejedelmi palota restaurált részeit és az ásatásokat.
Sükösd T. Krisztina
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Nemzetközi zenei fesztivál Nagyváradon
Június 9 és 12 között négynapos zenei fesztiválon vehetnek részt Bihar megye, sőt akár egész Románia zenekedvelői Nagyváradon. A polgármesteri hivatal kezdeményezésére a jelenleg Németországban élő Alexandru Badea tenorénekes szervezésében, egy intézmények közötti együttműködésnek köszönhetően az európai zenei élet nagyjai érkeznek a megyeszékhely történelmi jelentőségű helyszíneire: a vár épületébe, a római-katolikus püspöki palotába, a Körösvidéki Múzeumba, a Cion neológ zsinagógába és a színházba, hogy gazdag kulturális élményt nyújtsanak a várhatóan nagyszámú érdeklődőnek. A meghívott művészek között szerepel Ioan Holender, az utóbbi harminc-negyven év legnagyobb zenei menedzsere, aki a Bécsi Opera igazgatójaként tevékenykedett tizennyolc éven keresztül, Francois-Henri Houbart, a párizsi La Madeleine katedrális orgonistája és Elisabeth Vidal szoprán.
A koncertsorozat Nagyvárad összes nagy történelmi felekezetét bevonja a közös kulturális programba, remélve, hogy a júniusban első alkalommal megtartott eseményt évről évre újabb fogja követni. A fesztiválra ellátogat továbbá, szintén Badea kapcsolatainak köszönhetően, Pierre Bachelet, a francia művészvilág kiváló szervezője, aki egy tizenöt tagú francia küldöttséggel érkezik majd a városba (üzletemberek, ügyvédek, orvosok).
A koncertekre, melyeket 175 ezer lejből finanszíroz a polgármesteri hivatal, egyelőre nem kaphatóak jegyek, az árakról most egyeztetnek. További információk a fesztivál honlapján, a www.musicopen.ro oldalon találhatók.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Bírság a kétnyelvű táblákért – Villámcsődület Nagyváradon
Román és magyar feliratú utcanévtáblát ragasztottak a nagyváradi polgármesteri hivatal épületének falára csütörtökön az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezete által szervezett villámcsődületen – számol be Váasárhelyi-Nyemec Réka a kronika.ro-n. Az akció rövid idő alatt három rendőrségi jegyzőkönyvet vont maga után.
A városháza homlokzatára Csomortányi István, az EMNP megyei vezetője és Moldován Gellért, a váradi szervezet elnöke helyezte el a két táblát, a ragasztó azonban jóformán még meg sem száradt, amikor a helyszínre érkező rendőrök igazoltatták a „rendbontókat”, és – a háttérben várakozó csendőrök óvó szemei előtt – kiállították a nevükre szóló jegyzőkönyvet. A villámcsődület egyik civil résztvevője, Varga Csaba egyébként azért számíthat pénzbírságra, mert a Szent László (Unirii) utcát jelző, román feliratú tábla időközben leesett, ő pedig visszarakta az épületre.
Csomortányi István lapunknak úgy nyilatkozott: nem lepte meg az eljárás, hiszen már korábban értesítették a hatóságokat a tervezett villámcsődületről, és számítottak arra, hogy az elmúlt időszakban a városban elhelyezett többnyelvű táblákhoz hasonlóan ezek a feliratok is tiszavirág-életűek lesznek. Elmondása szerint mostani akciójuk elsődleges célja a figyelemfelkeltés volt azok után, hogy a nagyváradi önkormányzat elutasította legutóbbi beadványukat.
Ebben példákkal és törvényekkel alátámasztott kérést fogalmaztak meg annak érdekében, hogy a belváros történelmi, műemlékvédelem alá eső övezetében található 190 utca kétnyelvű feliratozása megvalósuljon – ehhez névlistát is csatoltak. Ez kompromisszumos megoldás lett volna, de miután ismét nem jártak sikerrel, betartják tavalyi ígéretüket, és perre viszik az ügyet.
„Iktattuk az előzetes közigazgatási panaszt az önkormányzatnál, ami alapján majd a pert elindíthatjuk” – közölte a Krónikával az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnöke. Csomortányi István elmondása szerint a polgármesteri hivatalnak harminc napon belül kell válaszolnia, a bírósági eljárás ezt követően kezdődhet el – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

A tegnapról a Holnap Után Fesztiválon
A 19-20 század fordulójának Magyarországa és a legnagyobb magyar színésznő életútja rajzolódik ki Lázár Kati szerda este Nagyváradon előadott monodrámájából.
A Kripli Mari cím valójában nem árul el semmit abból az érzelmi gazdagságból, ami a nagyváradi születésű Lázár Kati, Jászai- és Kossuth-díjas színésznő előadásában megjelent. A monodráma anyagát Lázár Kati és Gyalog Eszter állították össze Jászai Mari naplói, levelei, visszaemlékezései, illetve számos más korabeli írás, dokumentum alapján. A szövegek hitelessége önmagában azonban nagyon keveset érne, ha azok nem társultak volna Lázár Kati hiteles előadásmódjával, aki előadásában az öreg Jászai Marit jeleníti meg. A Szigligeti Stúdió fekete termének előadóterében egy szobabelső képe tárul elénk – egy szék, egy asztal, ez utóbbin kisebb tárgyak, valamint egy fogas – ebben az enteriőrben emlékezik vissza Jászai Mari életére és pályájára, valamint a színpadi jelenben éli meg a nála évtizedekkel fiatalabb Plesch Jánoshoz fűződő szerelmét. Így mintegy egymásba fonódik múlt és jelen: a gyerek-, és fiatalkorra, a nagy színpadi dicsőségekre, valamint a megaláztatásokra való visszaemlékezés, és egy időskori szerelem jelenkori története, mely válással, tehát fájdalommal, szenvedéssel ér véget.
Érzelem és történelem
Lázár Kati érzékeny játékának köszönhetően átérezzük az immár idős tragika bizonytalanságát és érzelmi kiszolgáltatottságát egy olyan férfinak, aki csak eszközként használja fel őt saját karrierjének egyengetéséhez, ugyanakkor a 19-20. századforduló Magyaroszágának is hiteles képe rajzolódik ki egy intelligens művésznő szemléletén keresztül. Nem csak színházi, de kulturtörténeti csemege is tehát a Kripli Mari című előadás, amelyben a nagyar történelem és kulturtörténet ismert alakjai idéződnek meg: Szomory Dezső, Reviczky Gyula, Márkus Emília, Paulay Ede, Széll Kálmán, stb. stb. Nagyváradon örömmel konstatáljuk, hogy Jászai Marit kizárólag tehetsége okán hívta a nemzetibe a magyar színháztörténet kiemelkedő alakja, a Váradon méltán kultusz övezte Szigligeti Ede, de Paulay Ede is a pozitív figurák közé tartozik, nem úgy mint a Nemzeti Színház későbbi intendánsai, különösen Keglevich István és Festetics Andor grófok, akiknek ténykedése az úri Magyarország legeslegrosszabb hagyományait eleveníti fel. Lázár Kati monodrámáját a tavalyi A Holnap Után fesztivál keretében kellett volna bemutatni, akkor azonban elmaradt az előadás, szerencse, hogy a fesztivál szervezői pótolták ezt a hiányt. Bizonyíték erre a váradi közönség reakciója, amely felállva tapsolta meg a színésznőt a mintegy másfél órás előadás végén.
Pap István
erdon.ro

Tárlatnyitó lesz az új székházban
Szerda délután sajtótájékoztatót tartottak a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnél. Több téma volt: egy emlékünnep előkészítése, a kórház-ügy, az új székház és egy kiállítás.
Csűry István püspök arról számolt be: a sajtótájékoztatót megelőzően tanácskozásra hívta a kilenc egyházmegye vezetőit, a téma pedig a jövő évi reformáció emlékünnep előkészítése volt. Ennek előzménye, hogy mint ismert, 2009. május 22-én Debrecenben zajlott egy nagy szabású Kárpát-medencei református találkozó, és azóta minden esztendőben különböző helyszíneken, mint az Egység Napjára emlékeznek a kálvinisták erre a dátumra. Ugyanakkor két évvel ezelőtt megalakult a Református Emlékbizottság is, Orbán Viktor miniszterelnök vezetésével, mely testület tagja Balog Zoltán EMMI-miniszter (amúgy református lelkész) is, a határon túli püspökségeket pedig Kató Bélaerdélyi püspök képviseli. 2017-ben lesz ugyanis a reformáció kezdetének 500. évfordulója, és ennek kapcsán a KREK is több programot szervez, melynek csúcspontja Váradon lesz, egy Református Egység Fesztivál nevű rendezvény keretében a várban, 2017. május 20-én, melyet a szervezők reményei szerint „még az unokáink is emlegetni fognak”.
Egy másik témára áttérve az egyházfő arra hívta fel a figyelmet: amióta köztudott, hogy a KREK egy erdélyi magyar kórház építésébe fogna, lehetséges helyszínként több helyszín neve is felmerült a sajtóban, akár székelyföldi is. A helyzet tisztázása végett az ügyben érintett marosvásárhelyi és csíkszeredai szakembereket a KREK e héten péntekre Váradra hívta, a megbeszélésre 10 órától kerül sor a Kálvin utcai régi székhelyen.
Kiállítás
Forró László főjegyző arra hívta fel a figyelmet: mivel április 25-26-án Nagyváradon ülésezik majd a Generális Konvent, egy héttel előrehozták Győri László debreceni, Csokonai-díjas szobrászművész kiállításának a megnyitóját, mely így tulajdonképpen előrendezvénye lesz az új székház felszentelésének, mely a továbbiakban is helyet biztosít majd hasonló kulturális rendezvényeknek is. A tárlatnyitót tehát most vasárnap, április 10-án, 18 órakor tartják, majd ezt követően tíz napon keresztül lehet majd megtekinteni az alkotásokat az új székházban, a látogatási időpontokat a vernisszázson fogják közölni.
Farkas Zsolt közigazgatási előadótanácsos arról beszélt: április 17-én, vasárnap 14.30-15 óra között a várad-újvárosi templomnál lesz a gyülekező, ezt zászlós átvonulásköveti a Sulyok István utca 9. szám alatti új székház udvarára, ahol igét hirdet Csűry István püspök. Az alkalmi beszédek és köszöntések után rövidfilmet vetítenek a KREK 95 éves történelméről, majd az egyházkerület esperesei felszentelik a székházat. Ezután következik a várad-réti Csillagocska Néptáncegyüttes műsora és a KREK kántorkórusának szolgálata. Az ünnepségre meghívták a magyarországi Pótápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkárt, Mile Lajos kolozsvári főkonzult, Huszár István alpolgármestert és Szabó Ödön parlamenti képviselőt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnökét.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Erdélyi magyar kórházak létesítéséről tanácskoztak Nagyváradon
Erdélyi magyar kórházak létrehozásáról tanácskoztak pénteken Nagyváradon a téma erdélyi szakértői, s a terv megvalósításához a magyar kormány segítségét kérik – írja az Erdon.ro nagyváradi hírportál.
Az Erdélyi Magyar Kórházügyi Egyeztető Fórumnak elnevezett testületet Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hívta össze azoknak az erdélyi elképzeléseknek az összehangolására, amelyekhez a kezdeményezők magyar állami segítséget kérnek.
A püspök 2010-ben kezdeményezte, hogy magyar állami támogatással hozzanak létre erdélyi magyar kórházat. Egy ilyen intézmény számára a református egyház meg is vásárolt egy Nagyvárad határában levő 3,5 hektáros telket, és el is készíttette az intézmény megvalósíthatósági tanulmányát.
A pénteki tanácskozásra az egyház képviselői Tar Gyöngyi Hargita megyei tisztifőorvost, Cseke Attila korábbi romániai egészségügyi minisztert, Vass Levente marosvásárhelyi szakpolitikust, és Bradács Alíz margittai kórházigazgatót hívták meg. A tanácskozás záródokumentumában rögzítették, hogy a fórum nyitott minden érintett személy és intézmény számára.
A közlemény leszögezi, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület álláspontja szerint egy filantropikus, szociális gondokat is felvállaló, magyar nyelven működő nagyváradi kórházra van szükség. Tar Gyöngyi tisztifőorvos álláspontját is idézi azonban, aki szerint Csíkszeredában egy egész Székelyföldet lefedő egészségcentrum létrehozására lenne szükség, amely csúcsintézményként szolgálná a székelyföldi magyarok egészségét.
„Céljaink megvalósításában egymást támogatjuk, és erre nézve kérjük a magyar kormány támogatását" – fogalmaz a dokumentum, melyet a szakérők mellett Csűry István püspök és Forró László főjegyző írt alá.
Az Erdon.ro portál szerint Csűry István püspök reményét fejezte ki, hogy miután Magyarország kifizette a Nemzetközi Valutaalaptól felvett hitelét, immár jut pénz az erdélyi kórházprojektre is.
Tar Gyöngyi, Hargita megyei tisztifőorvos azért tartotta indokoltnak a csíkszeredai kórházlétesítést, mert – mint elmondta – a román állam számára nem prioritás a magyarlakta vidékeken lévő intézmények létrehozása, másrészt a székelyföldi lakosok nehezen jutnak el magyarországi kezelésre, a romániai kórházak némelyikében pedig negatív diszkriminációban részesülnek pusztán azért, mert nem beszélnek jól románul.
A nagyváradi kórháztervet 2015 júniusában Zombor Gábor egészségügyért felelős akkori magyar államtitkárnak is bemutatták. A politikus akkor úgy nyilatkozott, hogy a kormány tervei szerint intenzív és sürgősségi osztállyal rendelkező magyar kórház épülhet Erdélyben a romániai magyarok ellátására. MTI
Erdély.ma

Gróf Rhédey Lajos mellszobra Nagyváradon
Még az első Szent László Napok alkalmával merült fel a szervezőkben, amikor a Rhédey-kertben (Parcul Bălcescu) szervezték meg az eseményt, hogy ideje lenne egy méltó emléket állítani annak, aki a Rhédey kertet és vagyona egy részét Nagyváradra hagyta. Zatykó Gyulának, a Szent László Napok főszervezőjének ötlete alapján úgy határoztak, hogy egy mellszobor felállítása lenne a legmegfelelőbb. A szobor engedélyeztetésének, a szükséges anyagi források előteremtésének feladatát a Szent László Egyesület és a Magyar Polgári Egyesület vállalta fel.
Több helyen pályáztak
A kezdeményezők Deák Árpád szobrászművészt kérték fel, hogy tervezze meg a mellszobrot. Az első Szent László Napokra el is készült a mellszobor kicsinyített, gipsz formája, amit a Szent László Napok alatt bárki megtekinthetett, illetve adományaival hozzájárulhatott ahhoz, hogy megvalósuljon a szoborállítás terve. Időközben több helyen is pályáztak a szoborállításra, illetve Emődi Tamás segítségével a szükséges engedélyek beszerzését is elkezdték. A Nemzeti Kulturális Alap az elmúlt év végén döntött úgy, hogy támogatja a szoborállítást. Deák Árpád elkészítette a szobor gipsz formáját, amit egy aradi öntőműhelybe juttattak el. Zatykó Gyula a Szent László Napok főszervezője és Nagy József Barna, a Magyar Polgári Egyesület vezetője a hét elején az aradi öntőműhelyben megtekintették a szobor kiöntésének kezdetét. A szobor május közepére készül el, akkor hozzák el Nagyváradra.
A szobor felállításának kezdeményezői remélik, hogy hamarosan minden engedély meglesz ahhoz, hogy felavathassák Nagyvárad új köztéri szobrát a Rhédey-kertben. A város minden lakosa, a város vezetése ezzel a mellszoborral immár méltó emléket állíthat Nagyvárad egykori bőkezű mecénásának, Gróf Rhédey Lajosnak.
erdon.ro

Az ambícióm hajt
Beszélgetés Sebestyén Aba színész- rendezővel
– Budapesten járva, lépten-nyomon a Thália Színház egyik új sikere, az Amerikai bölény plakátjaival lehet találkozni. A színházi élet két kiemelkedő egyénisége, a filmekből is jól ismert Csányi Sándor és Szervét Tibor vonja magára a járókelők figyelmét. Az előadást, amelyre jó előre elkapkodták a jegyeket, a marosvásárhelyi Sebestyén Aba rendezte. Felötlött bennem, hogy vajon nem örültél volna-e jobban, ha nem a rendezői feladatot kapod, hanem egyik főszereplőként lehetnél jelen a produkcióban, illetve a plakátokon?
– Igen, reális dilemmáról beszélsz, egy jó szerep megkísértheti a színész- rendezőt. De egyre jobban szeretem azt a nézőpontot, amit a rendezői perspektíva kínál. Hála istennek színészként is eléggé becsületesen elláttak feladattal, főleg a pályám kezdetén. De a Yorick Stúdió által azért mindig megteremtettem magamnak a színészi kihívásokat is. Tényleg szép színészi feladatokat tudhatok magam mögött, kiváló rendezőkkel dolgoztam, akiktől sokat tanultam. A rendezésben pedig a színészi tapasztalatom rengeteget segít. Az a különleges dolog is megadatik ilyenkor a színész-rendezőnek, hogy az összes szerepet a magáénak érzi egy kicsit. Mindenki valahogy belőle szólal meg.
– Ha nincs a Yorick, vajon nem lett volna számodra a rendezés sem?
– A Yorickot valójában ezért is hoztam létre. Annak idején, 2004-ben úgy éreztem, egy kicsi pangás következett be a pályámon, noha akkor is szép szerepeim voltak, például a dr. Beck a Boldogtalanokból, mellyel UNITER-díjra is voltam jelölve, vagy a Liliomfi. De mindig volt egyfajta szakmai elégedetlenség bennem, és a rendezés is mindig érdekelt. Egy olyan szakmai műhely létrehozása is izgatott, amely végül is a Yorick Stúdióban öltött testet. Az évek során ez sok rendezői lehetőséget teremtett, és úgy érzem, a szakmai fejlődésemet is elősegítette.
– A Yorick nyilván különleges szerepet játszik az életedben, több mint egy évtizede működik. Igaz, egy ideje, mióta a vár felújítása zajlik, a szokásos játéktereteket, a bástyát elveszítettétek.
– Nagyon remélem, hogy ebben az évben visszatérünk, ha máshova nem, a Mészárosok bástyájába. De talán van esélyünk egy tágasabb, színházi szempontból több lehetőséget kínáló térre.
– A kettős szakmai identitásnál maradva, nyugodtan mondhatjuk, hogy mindkét vonatkozásban rád talált a siker. Színészként, rendezőként is kaptál díjakat. Nem csak vásárhelyi teljesítményeiddel szereztél elismerést. Több társulatnál dolgoztál, Szatmárnémetiben, Debrecenben, Nagyváradon, mindenhol gazdagodhattál valamivel, de a szakmai kiteljesedés szempontjából Marosvásárhely a legmeghatározóbb számodra.
– Tizennégy éve szerződtem Marosvásárhelyre Béres András hívására, talán éppen te kerestél meg először színházon kívüli feladattal egy Bolyai-ünnepségre szánt szöveg kapcsán, és lám, utóbb a Bolyai-monodrámából, A térből milyen hosszú életű előadás lett, a mai napig játszom. Valóban sok jó dolog ért itt, ide sorolhatom a pedagógiai tevékenységemet is, azt, hogy színész tanárként is dolgozom. Ez is szorosan hozzátartozik a színészi és főleg a rendezői fejlődésemhez. Nagyon fontos, hogy pedagógiailag jól tudjunk megközelíteni egy-egy színészt, hiszen mindenki más-más szálból van szőve, és mindenkinek más-más kulccsal kell megnyitni a lelkét. Színészmesterséget tanítottam több mint tíz évig, harmadik éve rendezést is oktatok. Az idei tanévtől rendező évfolyamot vezetek.
– Jobban vonzódsz bizonyos műfajokhoz, szerepekhez, vagy azt tartod jobbnak, ha minél változatosabb feladatokkal bíznak meg?
– Bármilyen a feladat, azt meg kell jól oldani. A színészi munkában egy-egy karakter személyessé formálása talán a legnagyobb kihívás, úgy, hogy az egyszeri és megismételhetetlen legyen, olyan, amilyennek csak én tudom megteremteni. Ez a folyamat pedig abszolút feltárulkozással jár, ami által az ember igencsak sebezhetővé válik. Ez a szépsége és a nehézsége is ennek a mesterségnek. Mernünk kell feltárulkozni, mernünk kell sebezhetővé válni. Meggyőződésem, hogy csak így válhat valami személyessé, csak így tud egy érzés, egy gondolat, egy emberi sors, egy történet igazán eljutni a néző lelkéhez. Rendezőként is talán ez a legnagyobb kihívás számomra: oly módon megnyitni a színészeket, a rendezői koncepción belül eljutni a feltárulkozás olyan szintjére, hogy azok emberi hangon, igazi emberi érzéseket, igazi emberi gondolatokat közvetítsenek.
– Szóba hoztad Bolyai János megformálását. Elég sok drámai szereppel találkoztál az eltelt két évtizedben. Vígjátékokban is érdekes figurákat kelthettél életre. Több zenés darabban játszottál. A minap újra telt házzal ment a vásárhelyi Csárdáskirálynő. A nézőnek az a benyomása, hogy külön élvezet számodra, ha énekesi, zenei tudásodat is felmutathatod. Ez nyilván olyan adottság, amit művelni kell, nem elég csak azzal élni, amit a születésed során kaptál.
– Tényleg szeretem a zenés műfajt is. Engem arra tanítottak a szüleim, hogyha az embernek a Jóisten adott valamit, azzal gazdálkodjon jól. Ez nem kis felelősség.
A drámai és komikus szerepekben is nagyon jól érzem magam, és valóban különleges élvezettel veszek részt zenés előadásokban. Tizenkét évvel ezelőtt dolgoztam először Incze G. Katalinnal, a Kolozsvári Állami Magyar Operában ugrottam be egy bonviván szerepbe. A Mágnás Miskában énekeltem, mindössze két nagyzenekari próbával. Hihetetlen kihívás volt. Folytatása is lett volna, de a tanítás, a színészet és a Yorick alapítása túlságosan lefoglalt. A felkészülés azonban nem maradt annyiban, énekórákra jártam, a mozgást is folyamatosan karban kell tartani, hiszen, akárcsak a hang, a test is fő kifejezési eszköz a színész számára.
– Olykor nem érzed úgy, hogy túlvállalod magad?
– De, mostanában, hogy sokat is utazom, kezdem érezni, hogy egy kicsit be kéne húzni a kéziféket. Igaz viszont, hogy az utóbbi időben egyre több rendezői kihívás ér. Szabadkán rendeztem tavaly ilyenkor, utána Magyarországon a Bartók Kamaraszínházban, Dunaújvárosban dolgoztam egy izgalmas anyagon, most jött ez a felkérés a budapesti Tháliában, és jövő ilyenkor ennek is lesz folytatása. Úgy néz ki, hogy többek közt Szombathy Gyulával és a csodálatos Molnár Piroskával fogok dolgozni. Közben az elmúlt időszakban színészként a Szeretik a banánt, elvtársak? című produkciót játszottam a budapesti Játékszínben, több országban, több fesztiválon, sőt Amerikában is megfordultam vele.
– Az külön erőpróba, amikor egyedül kell teljesítened.
– Hatalmas kihívás az egyéni előadás, napokkal a fellépés előtt kell elkezdenem a felkészülést. Büszkén mondhatom, hogy jelenleg három egyéni előadásom van műsoron: a Dózsa, a Bolyai-előadásom, amit a magyar kultúra napján játszottam utoljára Budapesten a Klebelsberg Kunó Kulturális Központban és a Szeretik a banánt, elvtársak? Emellett teljes odaadással tanítok, és még nem beszéltem a családomról, ami hihetetlen gyönyörűséggel és elégtétellel tölt el.
– Hát, nem akármi négy kislány édesapjaként helytállni!
– Csodálatos, amikor mély játékba tudok merülni velük. Igazi megnyugvás.
– Hány évesek?
– Réka kilencéves, Janka hét, Eliza és Abigél mindjárt háromévesek. Most kezdenek igazán beszélni.
– Képzeld el, amikor majd sorban előállnak, hogy színészek szeretnének lenni.
– Nem fogom tiltani őket ettől, de bátorítani sem. Mindenkinek meg kell találnia a saját maga útját.
– Te megtaláltad a magadét.
– Igen. És gyönyörű pálya. A világ egyik legszerencsésebb embere vagyok, hogy azzal foglalkozhatom, amit igazán szeretek. Rengeteg gyötrelemmel és nagyon sok szépséggel jár.
– Szép és bizonyára gyötrelmes egy társulat létrehozása is, és még inkább az lehet az éltetése. A Yorickra gondolok. Kellett ez neked?
– Az ambícióm hajtott. Ha ezelőtt tíz évvel tudtam volna, hogy mennyi munkával, nehézséggel jár egy ilyen szakmai műhely felépítése, karbantartása, lehet, hogy nem vágtam volna bele. Egy idő teltével gyötörtek is a kétségek, hogy minek kellett ez nekem, miért csinálom, de aztán lassan kezdtek jönni az eredmények, és újabb lendületet kaptam. Beletanultunk a pályázatírásba, beletanultunk az egésznek a menedzselésébe, és aztán sikerült egypár mérföldkőnek számító előadást létrehozni. Például a Stop the Tempót vagy a 20/20-at Gianina Carbunariuval, ami többféle szempontból is tényleg történelmet írt. Utána jöttek a Bányavirág és a Bányavakság előadások, melyek igazán megkoronázták a Yorick 10 éves működését. Igen, ezért érdemes volt dolgozni.
– A hazai kortárs dráma népszerűsítésében igen figyelemreméltó eredményeket tudtok felmutatni. Fontos ősbemutatóitok voltak.
– A kezdeti tapogatózó lépések után körvonalazódott az igazi identitásunk. Tisztázódott, hogy mit szeretnénk, milyen irányba akarunk menni. Az elején annyit éreztem, hogy valamit csinálnunk kell, fejlesztenünk kell önmagunkat, kísérletezni, dolgozni rengeteget, és megőrizni a nyitottságunkat. Ráadásul fontos szempont volt az is, hogy hol, kiknek csinálunk színházat. A mi esetünkben Marosvásárhelyen, egy etnikai szempontból is, politikailag is, kulturálisan is többszörösen megosztott városban. Ebből kiindulva azt gondolom, hogy úgy van esélyünk harmonikus együttélésre, ha egymás kultúráját megismerjük. Ezért indítottam el a Kultúraközipárbeszéd a kortárs dráma tükrében című színházi projektet, amely az idén immár a nyolcadik kiadását éli meg, és nagyon jó a szakmai visszhangja. Nyitottan és jól fogadja a román és a magyar közönség is.
– Úgy képzelem, hogy egy klasszikus vagy más fajta, de már bejáratott színmű talán kevesebb fejtörést okoz a rendezőnek, mint egy új, még nem játszott kortárs dráma. Az előbbi előadását is el lehet rontani, de a mű értékei már elfogadottak, a produkció nem érvényteleníti azokat. Nagyobb teher egy ismeretlen, sosem játszott drámai alkotás színre vitele, komolyabb a megszólaltatók felelőssége. Egy bukás ez esetben károsabb következményekkel hat vissza a szerzőre, a darabra, részben a társulatra is. Mégis több ősbemutatót vállaltatok föl.
– Mondták is nekem többször, hogy "bátor" vagyok stb., stb. Lehet, hogy így van, nem tudom... én ezért nem tartom magam különösen bátornak, de azt megtapasztaltam, hogy mindig izgalmasabb a nehezebb utat választani, mert a komfortzónánk elhagyása nélkül nemhogy a siker, de még egy jó bukás sem érintene meg. Valóban nagy kihívás egy kezdő szerző szövegét bemutatni, de úgy érzem, talán mégsem jár nagyobb kihívással vagy kockázattal, mint egy klasszikus szöveg eredeti, kortárs értelmezése, színrevitele. Én szeretek együtt dolgozni a szerzővel, s ha már nem adatott meg Molière-rel vagy Shakespeare-rel együtt színházat csinálni, szívesen művelem Székely Csabával vagy Szabó Róbert Csabával. Legutóbb a Hentesek kapcsán kértem Szabó Róbert Csabát, hogy jöjjön be minél gyakrabban, szóljon hozzá. Lássa, hogyan kel életre a szövege, hátha kedve szottyan újabb jó drámát írni. A szerző is sokat tanulhat egy ilyen próbafolyamatból. Székely Csaba például a Bányavirág próbafolyamata alatt ritkábban nézett be, de amikor a Bányavakságot rendeztem, határozottan kértem, hogy jöjjön gyakrabban a próbákra, és működjünk együtt. Ő is élvezte a próbákat.
– Ez már egy bejáratott munkapáros. A David Mamet-darab, az Amerikai bölény magyar változatát is ő fordította a Thália Színház számára.
– Érdekes, hogy Csabát már korábban felkérték az Amerikai bölény fordítására, engem csak később kerestek meg. Eredetileg más rendezőre számítottak. Az a változat valamiért nem jött össze. Én tudtam, hogy Székely Csaba lefordította a darabot, de csak annyi. Pár hónap teltével hívott Csányi Sándor, a Thália Színház művészeti igazgatója, akivel már régebben beszéltünk egy közös munka lehetőségéről, jelezte, itt az alkalom. Örömmel vállaltam.
– Filmről nem beszéltünk. A filmszereplés igazán ritka alkalom az erdélyi színészek számára.
– Sajnos minket, erdélyieket elkerülnek a filmek. Persze, vannak ellenpéldák is. Most, hogy huzamosabb ideig Budapesten voltam, tapasztalhattam, mennyivel több lehetőség van castingokra járni, ahol a filmrendezők jobban megismerhetik a színészeket, inkább ki tudják próbálni őket. Mi ilyen szempontból el vagyunk szigetelődve. Eddig néhány filmszerepben kipróbálhattam magam – sokat is tanultam ezen munkák kapcsán –, de komolyabb, igazi nagyfilmes feladat még nem talált rám.
– A színészek számára tényleg nem túl előnyös a provincia. Erdély messze van a nagy filmes központoktól. Rendezőként nagyobb a lehetőség a mozgásra. Gyökeret eresztettél Marosvásárhelyen?
– Megszerettem ezt a várost. Soha nem is akartam Erdélyből elmenni. Szó se róla. Elindítottam egy olyan családi és szakmai életet, amit egyáltalán nem szeretnék itt hagyni. Nem adnám fel az egyetemi oktató munkámat, a Yorickot sem természetesen, szeretem a színházat is, és remélem, hogy előbb-utóbb a Tompa Miklós Társulatban is megtalálnak újra szép szerepek. Úgy érzem, itt van dolgom, a gyerekeknek itt van helyük. És itt van mit dolgozni, hogy élhetőbbé, szebbé tegyük Marosvásárhelyt.
– Erőt, időt és sok-sok ötletet kívánok hozzá!
– Köszönöm szépen.
Népújság (Marosvásárhely)

Tegnap zárult A Holnap Után
Kőrösi Csaba és Módri Györgyi előadóestjével zárult vasárnap este a nagyváradi A Holnap Után Fesztivál a Szigligeti Stúdióban.
A színművészi pályáját Nagyváradon kezdő, de hosszú évtizedek óta Veszprémben tevékenykedő Kőrösi Csaba színész lépett fel Módri Györgyi kíséretében a nagyváradi A Holnap Után Fesztivál vasárnapi zárónapján a Szigligeti Stúdióban. Az előadók verses-zenés összeállítással érkeztek Váradra, amelyben klasszikus magyar versek – Sem rokona, sem boldog őse, A Dunánál, Gyermekké tettél, Semmiért egészen – mellett kevésbé ismert szövegek és dalok is elhangzottak. A modoros, acsarkodó hanghordozással és mimikával előadott, meglehetősen eklektikus műsorról ennél többet nehéz is lenne elmondani, ha az előadás vége felé, a zongorán kísérő hölgy egészen váratlanul be nem jelentette volna, hogy nem jó a zongora, nem tud rajta játszani, mert nagyon búg. Néhány másodpercnyi kínos csend következett, majd Kőrösi Csaba lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, belekezdett a következő dalba, ezzel megmentette a fölöslegesen kreált kínos helyzetet, ugyanis a közönség nem érzékelt semmit abból, hogy a zongorának bármi baja lett volna.
Furcsaságok
Ha a mintegy egy órás előadás befejeztével mindenki szépen hazament volna, talán jobban jártunk volna, de Hajdu Géza színművész kiállt a színpadra, és bejelentette, hogy lesz egy beszélgetés Kőrösi Csabával, hozzátéve, hogy nem muszáj senkinek ott maradni. Az egész beszélgetés olyan volt, mint ez a felvezetés; mintha senki nem készítette volna elő ezt a műsorrészt: Hajdu Géza nem tudta, mit kérdezzen, Kőrösi Csaba nem tudta, miket mondjon, de néhány információt azért így is meg lehetett tudni az életútjáról. Talán emiatt a furcsa közjáték miatt gondolhatta úgy Kőrösi Csaba, hogy egy vidám operett blokkot ad elő partnerével, melyhez színpadra invitálta Molnár Júlia nagyváradi színművésznőt is, hogy ezzel oldja fel a furcsa hangulatot. A vasárnap esti előadás kicsiben leképezte magát az idei A Holnap Után Fesztivált is, hiszen érdekes momentumokat is tartalmazó, de zavaróan esetleges műsorösszeállítású és szervezésű programsorozaton vagyunk túl. Ennél azért többre lesz szükség a jövőben ahhoz, hogy a jó alapkoncepcióból kibontakozó, potenciállal bíró A Holnap Után Fesztivál megérdemelje a fesztivál elnevezést.
Pap István
erdon.ro

Több pénzt a magyar rendezvényekre!
Enyhén szólva kevesli az EMNP, hogy a 25%-nyi váradi magyarság egyes szervezeteinek főbb rendezvényeire összesen csak 34.500 lejt adott a városháza, magyar vezetéssel.
Több ügyben is bírálta a váradi városvezetést legutóbbi sajtótájékoztatóján Zatykó Gyula,az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke és Moldován Gellért Lajos, a Néppárt nagyváradi szervezetének elnöke. Mint mondták, elfogadhatatlannak tartják, hogy Biharpüspöki főútjának, a Matei Corvinnak a lakói tovább szenvednek a nehézgépjármű-forgalomtól, miközben elkerülőút építése helyett máshova teszi a pénzt a város. Zatykó Gyula szerint „mi már régebben jeleztük, hogy ki kellene onnan vezetni a nehézforgalmat, 2014-ben nyomvonalat is javasoltunk, aztán tüntetéseket szerveztünk, majd tárgyaltunk. Az egész elkerülőút 10 millió euró alatti összegből kijönne. Végül a tervet felvették a 2014-2020 közötti városfejlesztési stratégiába – csakhogy addig tovább repedeznek a lakosok házai, zajlik a forgalom keltette szennyezés és hat a stressz is.” Közben azonban a Bolojan-adminisztráció 20 millió eurós pályázatból újabb utat akar építeni Váradtól Félixfürdőig – pedig ilyen már van, és nem is túlzsúfolt. Az indoklásuk az: a szentmártoniakat zavarja a mostani úton zajló nagy forgalom. Zatykó Gyula kérdése pedig: „a püspökieket meg nem zavarja talán az ottani?” Ezért az EMNP azt javasolja a városházának, változtasson a prioritásokon, megcserélve a kettőt.
Kevés…
Más változtatást is kérnek. Március 31-i határozatával ugyanis a városháza 1,2 millió lejt osztott szét kulturális rendezvények támogatására, de magyarokéra keveset. A Magyar Kultúra Napja (januári esemény) például 4500 lejt kapott, a Varadinum (április) 25.000 lejt, a Szent László Napok (június) pedig csak 5000 lejt. Ez összesen is csak 34.500, ami azEMNP szerint nagyon kevés. „A mi adóinkból is van ez az 1,2 milliós keret is. Amiből csak 2,8 százaléknyit adtak a fenti rendezvényekre. Pedig a magyarság aránya 25%” – kifogásolta Zatykó Gyula. Azt kérik, a jövőben a magyar rendezvényekre a magyar lakosság arányát alapul véve adjanak támogatást. Hozzátette: „Én személyesen is ezt fogom képviselni, ha a június 5-i önkormányzati választáson bejutok a tanácsba. Viszont érdekes, hogy már most is a vezetésben van magyar alpolgármester. És épp annak a bizottságnak a tagja, amely elfogadta a jelzett csekély összegeket…”
Képeslapokat várnak
Moldován Gellért Lajos a tájékoztatón elmondta: régi váradi képeslapokból, más dokumentumokból tárlatot nyitnak május 5-én a PKE-n. A pontos órát később jelölik ki, viszont azt már most tudják, hogy várnak még anyagot. Így bárki, akinek van ilyesmije, beviheti az EMNP váradi székházába, a Fő utca 45 szám alá. De ha kéri, az EMNP-sek ki is mennek érte – ehhez Moldován Gellért Lajost lehet felhíni, a 0741-614982 számon. Másolatok is beküldhetők, de csakis nagy felbontásban, jó minőségben, azemnt.nagyvarad@gmail.com mail címre. A megkapott képeslapokat, más kordokumentumokat a szervezők lemásoltatják és kinagyíttatják, így az eredetit szinte azonnal vissza is kapja mindenki. Moldován Gellért Lajos hangsúlyozta: „ezt nem kampányrendezvénynek szánjuk”. Szerinte ennek bizonyítéka az, hogy a kampány hivatalos indulása előtti napon lesz a megnyitó.
Szeghalmi Örs
erdon.ro