Marosvásárhelyen ülésezett az SZKT
Vállalni kell a felelősséget!
– Az elmúlt tíz napban sokan megkérdezték, van-e még értelme ilyen körülmények között, mindazok után is, ami Sepsiszentgyörgyön történt, választott tisztségért hajtani, jelölést vállalni, indulni a választásokon? Tudom, ma nem könnyű meggyőző igent mondani. Tudom, hogy nem egyszerű meghozni a döntést. De meg kell hozni. Vállalni kell a felelősséget, és ami ezzel jár: a harcot. Vállalni kell a képviseletet, a közösség ügyét. Annak minden személyes kockázatával. Mert azt vállaltuk, hogy szolgálatot végzünk, a közösség szolgálatában állunk – adta meg a szombati Szövetségi Képviselők Tanácsa ülésének alaphangját Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
– Hosszú érdekképviseleti harcunk, majd közösségünk, településeink fejlődéséért kifejtett munkánk után ma ismét ott tartunk, hogy az RMDSZ legfőbb teendője a közösség védelme, a magyar emberek biztonságának megteremtése – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy az RMDSZ számára továbbra is a magyar érdek és a közösség biztonsága a legfontosabb. A szövetség határozottan kiáll igaza mellett, és világosan, erős hangon állást foglal az igazságtalanság ellen a nehéz időkben is, amikor újabb és újabb eszközöket vetnek be a magyar közösség ellen. Mint mondta, az utóbbi idők gyakran meglepő közéleti vagy társadalmi történései ellenére is vállalniuk kell azt a közösségi munkát, amelyre a szervezet huszonhat évvel ezelőtt is vállalkozott, és amelyet kitartóan végez mindmáig.
Bírósági eszközök a magyarság jogainak csorbítására
Kelemen Hunor szerint az RMDSZ valamennyi felelős politikusának eszközként kell tekintenie a szervezetre, nem úgy, mint egy önmagáért való célra.
– A mi szövetségünk a romániai magyarok szövetsége, erős eszköze a politikai és érdekképviseletnek. Olyan értékes eszköz, amit nem szabad elengedni. Azt kell megmutatnunk, hogy a mostoha körülmények között is tudunk olyan jelölteket állítani, akikben megbízik a közösség, akik hiteles emberek, és a közösség problémáira jó, eredményre vezető választ tudnak adni. Akik a politikát, a közösség képviseletét szolgálatnak tekintik, akiknek van elképzelésük a jövőről.
Felhívta a figyelmet azokra a veszélyekre, elfogadhatatlan helyzetekre, amelyekkel a magyar közösségnek szembesülnie kellett az utóbbi időben, és arra, hogy "ami ellenünk történik, az nem véletlen, hanem tervszerű és folyamatos. Hivatásos feljelentők, buzgón intézkedő hatóságok munkálkodnak azon, hogy megszerzett jogainkból visszavegyenek". Példaként az anyanyelvhasználat korlátozására, a kétnyelvű vagy magyar nyelvű feliratok eltüntetésére vonatkozó bírósági döntéseket, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítását, a Katolikus Státus tulajdona körüli vizsgálódást, a leállított restitúciót említette, illetve azt, hogy Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, legutóbb pedig Sepsiszentgyörgyön  "lefejezték" a város vezetését. – A korrupcióellenes harc ürügyén olyan embereket próbálnak eltávolítani a közösségek éléről, akik igazolták, hogy képesek építkezni, jövőt teremteni. Ha jobban belenézünk a vádiratba, korrupció sehol sem merül fel, de nem tesznek különbséget a közigazgatás során felmerülő tévedés és a korrupció között. Hangsúlyozta: Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét annak ellenére eltiltották a munkájától, hogy a vizsgálatnak már ebben a stádiumában is bizonyította ártatlanságát.
Az elnök szerint bírósági eszközöket használnak a közösség szimbólumainak, nyelvhasználati jogainak visszavonására, és bár van törvény erre, akadályozzák a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztését, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen nem alkalmazzák az oktatási törvényt. Ezzel szemben viszont olyan törvénytervezeteket nyújtanak be egymás után, amelyek egyértelműen magyarellenesek: az anyanyelvhasználatot, a himnuszéneklést vagy az RMDSZ-t tiltanák be, a polgármestereket pedig a román zászló őreivé tennék. – Ezek a próbálkozások lassan olyan helyzetet teremtenek, amelyek miatt a magyar emberek még megmaradt, cseppnyi bizalma is elpárolog az olyan állami intézmények iránt, mint a bíróság vagy ügyészség – jelentette ki, és felhívta a figyelmet, hogy az Európai Bizottság Romániáról szóló országjelentése és az Európai Emberjogi Bíróságon megnyert perek, a több százezer eurós kártérítés kifizetésének kötelezettsége között hatalmas ellentmondás van. Ugyanebben az európai országban pedig megtörténhet az is, hogy az egészségügyben megalázzák a magyar betegeket.
– Az olaszteleki és a nagyváradi kislány esete is azt mutatja, hogy a diszkrimináció, a magyarellenes indulat már nincs tekintettel sem arra, hogy valaki beteg, sem arra, hogy hány éves. Az olaszteleki kislánnyal történteket mindenki ismeri, de kevesebb figyelmet kapott az, amikor Nagyváradon alig egy éve hasonló eset történt – jelentette ki az RMDSZ elnöke, aki szerint ilyen körülmények között igaza van annak, aki mindennek kapcsán azt kérdezi: mi folyik itt?
Kiállni, képviselni, kiharcolni
Kiállni, képviselni, kiharcolni – Kelemen Hunor szerint ez a hármas jelszó kell vezérelje a továbbiakban az RMDSZ munkáját.
– Kiállni a magyarok mellett, nyilvánosságra hozni minden támadást, minden jogsértést. Képviselni ügyeiket minden fórumon a törvényhozástól a nemzetközi szervezetekig. Kiharcolni az igazunkat és visszakapni azt, amit egyszer már megszereztünk, megszerezni azt, amit már régóta meg kellett volna kapnunk – jelentette ki a szövetségi elnök.
A szombati ülésen az SZKT megválasztotta az Állandó Bizottságot, a Szövetségi Szabályzatfelügyelő Bizottságot, a Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottságot, illetve a Szövetségi Ellenőrző Bizottság tagjait. A szövetségi elnök Kovács Péter ügyvezető elnököt kampánykoordinátori, Nagy Zoltán Leventét kampánykoordinátor-helyettesi tisztségbe javasolta, javaslatát a Szövetségi Képviselők Tanácsa elfogadta.
A testület határozatot fogadott el a romániai magyar közösség szociális helyzetének javítását célzó intézkedésekről, elfogadta a szövetség szórványra vonatkozó cselekvési tervét, amelynek gyakorlatba ültetése az ügyvezető elnökség feladatkörébe tartozik.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Közelmúltunk kacagtató tragikuma
Kacagásaink címmel adja közre emlékiratait Gálfalvi György író, szerkesztő. A Holnap Kulturális Egyesület és a Noran Libro közös gondozásában megjelent kötet bemutatója Marosvásárhelyen lesz, március 4-én, pénteken 17 órától a Bernády házban. A kötetet szerkesztő Szűcs László könyvajánlója.
Gálfalvi György több mint négyszáz oldalas műve tíz, különböző időben keletkezett, s különböző műfajú részben foglalkozik a szerző életének és több évtizedes szerkesztői pályájának legfontosabb mozzanataival. Társszerzőként akár a Szekuritáté egykori munkatársai közül is jónéhányan szerepelhetnének, hiszen a könyv végigköveti a hatvanas évektől 1989 decemberéig azokat az ügyeket, amelyeket a szerző megfigyelési dossziájának több ezer oldaláról sikerült rekonstruálni. Ismét szembesülhetünk azzal, hogy a diktatúra milyen erőfeszítéseket tett az ellenségesnek tekintett személyek megfigyelésére, olykor milyen kacagtatóan tragikus okok miatt folytattak alapos nyomozást. Ugyanakkor arról is képet kap az olvasó, hogyan működött egyféle belső szolidaritás, hogyan juthattak ki hírek, hogyan lehetett segíteni, néha az orránál fogva vezetni a titkosszolgálatot.
Részben klasszikus memoár, részben különböző kérdezőknek adott nagyinterjúk, életút beszélgetések alkotják a Kacagásainkat, olykor elkerülhetetlen átfedésekkel, ismétlődésekkel, amelyek viszont éppen az elmondottak, illetve az akkor történtek felidézésének a hitelességét erősítik.
„Nekünk nem szabad elkövetni azt, hogy méltánytalanok legyünk, éppen azért, mert annyi méltánytalanság ért minket.”
A hetvenes-nyolcvanas években az Igaz Szó szerkesztőségében megélt idők tanúsága mellett két, visszatérő, fontos epizódot jelent az 198.9 december 22-ét megelőző és követő napok történéseinek minden részletre kiterjedő tárgyalása, illetve az alig három hónap múltán bekövetkező vásárhelyi fekete napok fontos mozzanatainak, kiváltó okainak az összefoglalása. Rendkívül érdekes, akár a mai időkben is tanulsággal szolgál az a folyamat, ahogy a negyedszázada a politizálás mindennapjaiba csöppenő szerző egy idő múltán tudatosan eltávolodik, visszatér a politikum, számára idegen világától a dolgozószoba, az íróasztal, a lapszerkesztés otthonos közegébe. Szemléletes az adott korszakok helyi fontos szereplői portréjának megkapó őszinteségű megrajzolása is, legyen szó Hajdu Győzőről, Sütő Andrásról, Király Károlyról, Kincses Elődről, Markó Béláról, de akár Nagy Istvánról vagy Balogh Edgárról.
A kor megítélése szempontjából fontos volt az a maga idejében vitatott jóslata, miszerint 1989 után nem lesz igazán más a világ. Persze, ahogy a kötet borítólapján ajánló soraiban a barát, az egykori szerkesztőtárs, Markó Béla fogalmaz, talán lehetett volna, és még mindig lehetne.
Az alábbiakban egy, a hatvanas évekbe visszavezető epizód részleteit olvashatják, az egyetlen olyan esetet, amikor a Szekuritáté és Gálfalvi György találkozása – Kolozsvárott – tettlegességig fajult.
„Amikor 1964 novemberében a kolozsvári Szekuritátén a köpcös fenéken rúgott, nem a visszaütés bátorsága, hanem ösztöne indította el a kezem. Értek már ilyen alattomos támadások a grundon, amikor az utcák közötti focimeccseken kakaskodtunk, s én nem figyeltem a hátam mögé. Most sem figyeltem az ártalmatlannak tűnő köpcösre. Az adott pillanatban egyetlen célszerű riposztot választottam: könyökkel hátraütöttem, telibe találtam a köpcös orrát. Hallottam, hogy felnyögött, de csak a sasorrút láttam, aki két hosszú lépéssel megkerülte az asztalt és villámgyorsan az arcomba vágott. Ugyancsak reflexből visszaütöttem, de második ütésre már nem volt lehetőségem. A szembenálló férfi baromi erős, rutinos verő és verekedő volt, annyi esélyem sem volt vele szemben, mint hópehelynek a lerben. Engem az életben így nem vertek meg. Azt írják, a szakmabeliek értenek ahhoz, ne maradjon nyoma a veréseknek. Rajtam nyoma maradt, bár a sasorrú kétségtelenül vérprofi volt. Az egész jelenet egyébként inkább egy kocsmai verekedésre emlékeztetett. (Kocsmában kétszer verekedtem életemben: egyszer Szőcs Kálmán helyett, egyszer Majtényi Erik védelmében.) Két percig sem tartott az egész, kábán, kiütött bokszolóként roskadtam le, sajgott a szemem környéke, vastagodni kezdett a szám, mintha foghúzás előtt kaptam volna érzéstelenítőt. Amikor valamelyest magamhoz tértem, ketten voltunk a szobában a zömökkel, aki a kanapén ülve zsebkendőjével nyomogatta az orrát. Eszembe sem jutott, hogy számonkérjek tőle valamit; nem jutott eszembe semmi. Visszatért a sasorrú, ismét kifogástalanul elegáns volt. Leült velem szemben a székre, hosszú ideig figyelmesen nézett, mint aki munkája eredményét veszi számba. Egy idő után megszólalt, hibátlan, sőt választékos magyarsággal: – Idefigyeljen, Gyuri! (Gyuri! Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Szekuritátén keresztnevemen szólítottak. Amikor tíz év múlva kézhez vettek, a kihallgatásokon Gálfalvi elvtársnak, nagyritkán Gálfalvi úrnak neveztek, a lehallgatási jegyzőkönyvekben az általuk adott fedőneveken – Kelemen, Gál, Gherasim, Gheorghe – olykor vezetéknevemen emlegettek. Megfigyeltem: a jegyzőkönyvekben Hajdut, Jánosházyt, Nemess Lászlót fedőnevükön kívül sokszor keresztnevükön becézték, Székely Jánost, Markó Bélát és engem soha.) Tehát: – Idefigyeljen, Gyuri! Ami az előbb történt, köztünk marad, de nem felejtjük el. Nem érdekel, hogyan fogja megmagyarázni, mi történt az ábrázatával. Mondja, hogy legurult a Fellegváron vagy a Metró (szépemlékű pincekocsma) lépcsőin, mondja, hogy verekedett a Fásoknál (Karolina-téri táncterem), mondjon akármit. De ha csak egyszer – értsünk szót, csak egyszer – eljár a szája, nem ússza meg ennyivel.
Kábán és bambán hallgattam. Annyi azért átjött a kábaságon, hogy kihallgatóm összefogott beszédet tart és szabadulni akar tőlem. Nem készült nyilatkozat, nem készült jegyzőkönyv, nem kellett semmit aláírnom. Csak a kihallgatás kezdetén felvett személyi adataim tanúskodtak arról az asztalon, hogy ott jártam. És nagy valószínűséggel – későbbi tapasztalataim alapján – a magnóra vett beszélgetés, majd a dulakodás zajai. Bejött egy férfi – azt sem vettem észre, mikor hívták be – a sasorrú néhány szót mondott neki az ajtóban, az intett, hogy menjek vele. Kikísért a mosdóba, ott románul rám szólt, szedjem rendbe magam. Belenéztem a tükörbe: a szemfogam fölött felhasadt a szájam, a szemöldököm vérzett, szemem alja megduzzadt (délutánra sötétkék, másnapra fekete lett). Ittam néhány korty vizet a tenyeremből, megmostam az arcomat – ennyit tehettem a rend érdekében. Kísérőm karonfogva átvezetett egy néptelen folyosón, onnan az udvarra értünk, az autóbejárón léptem ki az egykori Új, akkori Karl Marx, mostani Decebal utcába. Nem akartam ezt az arcomat mutogatni, mellékutcákon lopóztam az állomásig. Sötétedés után érkeztem Marosvásárhelyre.” (...)
*
Gálfalvi György könyvét március 17-én Nagyváradon, majd 18-án a budapesti Örkény István könyvesboltban mutatják be. maszol.ro

MAKOSZ-tanácskozás
Február 27-én, szombaton Nagyváradon szervezte meg a MAKOSZ (Magyar Középiskolások Országos Szövetsége) idei első konzultatív tanácsának ülését, amelyen tíz megyéből 26 képviselő volt jelen. A megnyitón beszédet mondott Horia Onita, az Országos Diáktanács elnöke. Az ülésen sor került a tagszervezetek és az elnökség beszámolójára, amelyet a küldöttek titkos szavazással fogadtak el. Ezután az idén szervezendő rendezvények helyszínéről döntöttek. Ezekről az elnökség rövid ismertetőket terjesztett elő, majd többek között megvitatták a MAKOSZ átalakításáról kidolgozott stratégiát. A tanácsülést Takács Dániel, a MAKOSZ-elnökség egykori tagja Imázs, arculat és vizuális identitás című bemutatója zárta.
A rendezvény társszervezői a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum Diáktanácsa és a Nagyváradi Magyar Diákszövetség voltak.
A MAKOSZ sajtóirodája. Népújság (Marosvásárhely)

Kulturális intézmény születik?
Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész az EMÜK-ről 
Kis híján két éve, pontosabban 2014 májusától működik Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának égisze alatt egy olyan képzőművészeti iroda, mely a tervek szerint idővel Erdélyi Művészeti Központtá kellene hogy kinője magát. Az indulásról, időközben felmerült gondjaikról, megvalósításaikról és terveikről ennek vezetőjével, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel beszélgettünk.
Társalgásunk során a saját pályafutása is szóba került, ugyanis a magát szerényen, de annál nagyobb felelősséggel programvezetőnek mondó képzőművészeti szakember január végén, Nagyváradon Jakobovits Miklós-díjban részesült.    
– Arra kérem, fogalmazza meg, mit takar az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) elnevezés, kik, milyen meggondolásból és miért éppen itt szeretnék létrehozni?
– Az EMŰK létrehozását tulajdonképpen egy régi, még a két világháború közötti időszakban született és az önálló erdélyi magyar képzőművészeti múzeum létrehozását célzó szándék megvalósítása felé tett első nagy gyakorlati lépésnek szánták mindazok, akik mernek nagyot álmodni és cselekszenek annak beteljesülése érdekében. Ennek megtételére viszont a Barabás Miklós Céh elnöki tisztségét is ellátó, és a nemes ötletet mindvégig dédelgető Jakobovits Miklós festőművész folyamatos unszolására, valamint a kivitelezés vállalására egyaránt szükség volt.
A gyakorlati lépések megtételére valós politikai akarat pedig csak Sepsiszentgyörgyön mutatkozott, ahol a polgármester és a megyei tanács elnöke is egyöntetűen támogatta az elképzelést, amely a szakmai kuratórium döntése alapján végül nem múzeum, hanem annál összetettebb tevékenységű erdélyi képzőművészeti központ létesítésére módosult. Ebben az előkészítő folyamatban oroszlánrésze volt Vargha Mihálynak, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának. Az alakulás első fázisában, az EMŰK egy országos merítésű szakértői testület tanácsadói által biztosította garanciával, a múzeum egy részlegeként működött. Később viszont a törvényi adottságok figyelembevételével váltás következett be az alapok lerakásának stratégiájában a már említett képzőművészeti iroda létrehozásával.
Ez ugyanis az Erdélyi Művészeti Központ elnevezésű képzőművészeti program megvalósításának helyt adva készíti elő a későbbi intézménnyé alakulást. E célkitűzés elérését hivatott szolgálni jelenlegi szerteágazó tevékenysége is, melynek elvégzését Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye tanácsa, valamint a Bethlen Gábor Alapítvány támogatja és segíti. Szerepvállalásuk komolyságát pedig a modern kiállítótereket, a művek tárolására alkalmas helyiségeket, valamint a tárlatrendezésre szintén alkalmas tanácskozótermet is magába foglaló székház biztosítása is bizonyítja. 
– Ez hol található?
– A városközpontban álló egykori postahivatal épületében. 
– Milyen szerepet, illetve feladatot szántak az Erdélyi Művészeti Központnak?
– A szerepe mindenképpen az erdélyi magyar képzőművészet valós, kultúrák közti viszonylatban is értékelhető önképének a kialakítása kell hogy legyen, mind a maga, mind tágabb kulturális környezete számára.
Ez viszont az 1920 utáni tárgyi emlékek összegyűjtését, feldolgozását és bemutatását is feltételezi. Kiemelt feladatának tekinti ugyanakkor az erdélyi képzőművészek életművének figyelemmel kísérését és annak jelentős, jellemző darabjainak átmentését a jövő nemzedékei számára, valamint a művészetbarát közönség kiszolgálását és utánpótlásának kinevelését is. Segíteni szeretné továbbá az erdélyi (romániai magyar) művészettörténeti kutatómunkát az eddig lappangó értékek felszínre hozatalával, valamint azzal, hogy megpróbálunk hozzájárulni egyes felmerülő kérdések és stílusbeli összefüggések tisztázásához.
– Meddig terjed a gyűjtési terület, és kik tartoznak közéjük?
– A történelmi Erdély és a Partium, valamint Bukarest vagy bármelyik romániai helység magyar képzőművészete benne foglaltatik és természetesen az erdélyi születésű, de külföldre távozott erdélyi magyar művészek alkotótevékenysége is. Részben pedig a magyar képzőművészekkel közeli baráti és művészi kapcsolatban lévő román, szász vagy más nemzetiségű, esetenként külhoni alkotók jellemzően erdélyi vonatkozású munkássága is.
– A műalkotásokon kívül még gyűjtenek valamit?
– Igen. Vázlatokat, vázlatfüzeteket, munkanaplókat, naplókat, levelezéseket, fotódokumentumokat, filmeket, videókat, hanganyagokat, kéziratokat, cikkeket, valamint az idevágó művészeti vonatkozású könyveket, folyóiratokat, filmeket, riportokat.
– Rendelkeznek-e a gyűjtemény létrehozásához és bővítéséhez szükséges anyagi alappal?
– Sajnos nem, ezért elsősorban a művészek és leszármazottaik adományaira számítunk. Ellentételezésképpen azonban intézményünk vállalja, hogy a gyűjteménybe felajánlott és beválogatott műtárgyakat megfelelően őrzi, gondozza, rendszerezi, lehetőségeihez mérten restaurálja, segíti a szakmai feldolgozásukat, valamint azokat kiállításokon és katalógusokban is bemutatja. 
– Melyek voltak a mögöttünk hagyott esztendő fontosabb megvalósításai?
– Beszereztünk néhány, a gyűjtemény állagának színvonalas raktározását, leltározását, feldolgozását, archiválását és bemutatását megoldó technikai felszerelést. Ugyanakkor folytattuk Az erdélyi magyar képzőművészet a kommunizmus alatt című kiállítás következő, 1975 és 1989 közé eső időszakának a bemutatásához szükséges kutatómunkát. Folyamatosan szerveztük ugyanakkor az erdélyi képzőművészek életművének számbavételét és bemutatását célzó kiállítássorozatot, az így megnyíló tárlatok anyagát pedig katalógusokban is közzétettük.
Kiállítási programjaink összeállításakor azokat az életműveket részesítjük előnyben, amelyek révén az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményét építeni és gyarapítani tudjuk, ahol maga a művész, vagy elhunyta esetén a hagyatékát őrző örökösei alkotásokat ajánlanak fel a központ számára. Mindezt számszerűsítve elmondhatjuk, hogy a 2015-ös évben összesen 12 tárlatot sikerült megnyitnunk, 9 katalógust kiadnunk és a gyűjteményünket 45 műalkotással gyarapítanunk. Fontosnak tartom továbbá a felsorolt eseményeken a nagyszámú közönség részvételének megemlítését, hiszen ezen örvendetes tény a sepsiszentgyörgyiek képzőművészet iránti igényének az erőteljes tükrözésén túl, a helyszínválasztás jogosságát is megerősíti. 
– Idei terveik?
– Továbbhaladni az intézményépítés, számbavétel és gyűjtőmunka terén, valamint 12 kiállítás megszervezése és ugyanennyi katalógus kiadása is a célkitűzéseink közé tartozik.
– Mit jelent az ön számára a Jakobovits Miklós-díj, melyben a Magyar Kultúra Napja alkalmából részesült? 
– Nagyon örültem neki, hiszen ez életem első hivatalos elismerése, ráadásul egy olyan egyéniségről van elnevezve, aki művészként az európai színvonalú igényesség megtestesítője volt, miközben a Barabás Miklós Céh alapítója, alelnöke, majd elnökeként fontos közszolgálatot is vállalt úgy, hogy közben végig kellő távolságot tudott tartani a napi politikától. Művészeti írásai is jelentősek. A képzőművészet erdélyi jellegének kérdését – saját elméleti munkásságom egyik sarokpontját is jelentő problémáját – elsőként ő vetette fel a kommunista diktatúra idején. És nemcsak felvetette, hanem tanulmányokban elemezvén annak sajátosságait, jelentősen hozzájárult az erdélyi magyar képzőművészeti anyanyelvről szóló párbeszéd kialakulásához. Végül pedig, de nem utolsósorban, amint arra már utaltam, az Erdélyi Művészeti Központ megálmodójaként, létrehozásának szorgalmazójaként, és a megvalósítása érdekében alakult kuratórium tagjaként is megőriztem az emlékezetemben. És egy olyan kiváló festőművészként, akivel szoros emberi, valamint ügyszeretetben teljes szakmai kapcsolatban álltam, akire mindig nagy tisztelettel tekintettem, és akinek a szelleme a leendő intézmény már álló falai között lebeg. Éppen ezért a nevét viselő díj nekem való odaítélését nagy megtiszteltetésként éltem meg.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Beolvaszthatják a Sapientiába a Partiumi Keresztény Egyetemet
Megszűnik a Partiumi Keresztény Egyetem, és a Sapentia nagyváradi részlegeként működik tovább, ha vezetői nem dolgoznak ki március 2-ig életképes átszervezési tervet a súlyos pénzügyi gondokkal küszködő intézmény gazdasági talpra állítására. A beolvadás elkerülése érdekében szakok szűnhetnek meg a PKE-n – tudta meg a Maszol.
Portálunk elsőként számolt be tavaly a magyarországi közpénzekből finanszírozott felsőoktatási intézmény anyagi gondjairól. Mint megírtuk, a magyar állami támogatást kezelő Sapientia Alapítvány szeptemberben döntött úgy, hogy körmére néz a PKE-nek. Utóbb a Krónika azt tárta fel, hogy egy belső átvilágítás eredményei szerint az egyetem 3,5 millió lejes adósságot halmozott fel pályázati pénzek hiányos elszámolása és éves túlköltekezései miatt. Ennek következményeként János Szabolcs rektor lemondott, a tisztséget megbízott vezetőként Pálfi József látja el az egy hét múlva esedékes rektorválasztásig.
A Sapientia Alapítvány számára azonban nyilvánvalóvá válhatott, hogy néhány személycsere nem állítja meg túlköltekezést és a hatalmas hiány pótlására sem sikerülhet előteremteni a pénzt. Úgy tudjuk, hogy két hete Kató Béla kutatóriumi elnök Nagyváradra látogatott tárgyalni a PKE vezetőivel, köztük az egyetem elnökével, Tőkés Lászlóval. Útjára elkísérte Brendus Réka kuratóriumi tag, a finanszírozó Bethlen Gábor Alapítvány képviselője is.
Értesüléseink szerint Kató Béla református püspök egy olyan intézményátszervezési terv kidolgozására szólította fel a PKE vezetőit, amivel talpra állítható a súlyos anyagi gondokkal küszködő egyetem. A Sapientia Alapítvány kuratóriumi elnöke határidőt is adott: március 2-át. Ugyanakkor kilátásba helyezte a PKE önállóságának felszámolását is, ha nem születik meg a Kolozsvárról kért terv. Ez azt jelentené, hogy a felsőoktatási intézmény a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem nagyváradi részlegeként működne tovább. A PKE-nek értesüléseink szerint fájdalmas döntéseket kell meghoznia, ha meg akarja őrizni önállóságát: négy szakot is meg kell szüntetnie a költségek csökkentéséért.
Az OTP-nek nem tudnak törleszteni. A Krónika korábbi cikke szerint a Magyarország-Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program (HURO) keretében lebonyolított programok vezettek a legnagyobb mértékben a PKE eladósodáshoz. Az egyetem 14 ilyen programban vett részt, és ezek keretében mintegy 750 ezer eurót hívott le az EU alapjából, az önrész biztosításához azonban mintegy 300 ezer euró banki hitelt kellett felvennie. Mivel a lebonyolított programokat csak késve tudta elszámolni, nem tudta teljesíteni a hitelező bankkal szembeni törlesztési ütemtervet. Így a banki kamatok és a hitel összege folyamatosan növekedett. A Maszol úgy tudja, hogy a PKE az OTP-től vett fel hiteleket, és megpróbálnak tárgyalni az átütemezésükről. Információink szerint a kialakult helyzethez az vezetett, hogy az egyetem nem profi pályázatíró cégek segítségével nyújtott be támogatási igénylést, hanem az oktatók egy része dolgozta ki – nagy összegű tiszteletdíjakért – a pályázatokat.
Sapientia: csak Kató nyilatkozhat
A fejleményekkel kapcsolatban mind a Sapientia Alapítvány, mind a PKE hírzárlatot rendelt el. Azt azonban Brendus Réka a Maszolnak megerősítette: két hete valóban részt vett az egyetem vezetőségével tartott nagyváradi találkozón. Részleteket azonban nem árult el a tanácskozásról. A budapesti nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezető-helyettese arra hivatkozott, hogy egy belső egyezségük szerint a PKE ügyéről csak a kuratóriumi elnök nyilatkozhat. Erre hivatkozott megkeresésünkre Farkas Emőd, a Sapientia Alapítvány irodavezetője, aki úgy fogalmazott: sem cáfolni, sem megerősíteni nem kívánja az értesüléseinket. Kató Béla pedig lapunk munkatársának azt üzente: nem zárkózik el a tájékoztatástól, de ezt csak személyes találkozón, a jövő hét folyamán kívánja megtenni.
PKE: csak Pálfi nyilatkozhat
Annak ellenére, hogy a PKE a magyarországi adófizetők pénzéből működik, Pálfi József megbízott rektor szintén elzárkózott a kérdéseinktől. „Csak annyit tudok megerősíteni, hogy az egyetem válságban van” – jelentette ki a Maszolnak. Nem jártunk nagyobb sikerrel sem Molnár Erzsébet megbízott gazdasági igazgatónál, sem Maior Enikő rektorhelyettesnél. Mindketten azzal rázták le munkatársunkat, hogy nincs felhatalmazásuk nyilatkozni a sajtónak, és a megbízott rektorhoz irányították.
A Partiumi Keresztény Egyetem a Tőkés László korábbi református püspök által 1990-ben alapított Sulyok István Református Főiskola jogutódja. Az 1999-ben alakult, 2008-ban akkreditált intézményt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel Együtt a magyar állam tartja fenn.
 Cseke Péter Tamás. maszol.ro

Egy „románellenes román” falujában (1.)
Évszázadokig sajátos státusú bihari kistáj volt a Báródság. Kalandos sorsú szülötte: Bem hadnagya, török effendi, Garibaldi őrnagya, az olasz királyi hadsereg tábornoka, Pavel Pop de Popa. Az ő pályafutásának, különleges utóéletének járt utána Szilágyi Aladár, a fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter kíséretében.
A régente Középkalota nevet viselő tájegység peremén autózunk Báródbeznyére, a Sebes-Körös folyásával ellentétes irányba. Élesdtől futamatnyira érkezünk a Királyhágóig tartó történelmi vidékre, amelynek első, Árpád-kori magyar megülői, majd 14. századtól kezdve a ritkán lakott élettérbe több hullámban betelepített románok a 19. század közepéig sajátos jogállásnak örvendtek. A kerület határvédő szerepe a 16. század közepén megfordult, az önállósuló Erdélyi Fejedelemséget óvta a törökkel és a Habsburgokkal szemben. Előbb az Erdélybe vezető kereskedelmi és hadiút őrzésére rendelt királyi jobbágyok lakják, majd a sólyomkői vár szolgálatára is besorolt, részben Mátyás király alatt személyileg nemesített, végül Szapolyai Jánossal kezdődően vált kiváltságolt területté: a nemesi kerületté emelt Báródság nyolc falujának lakói a Biharország nyugati végére telepített Hajdúsághoz hasonló önkormányzatisággal, mai fogalommal élve: autonómiával rendelkeztek.
Az Erdélyi Fejedelemség megalakulásakor a Báródság területén újraszervezett nemesi kerület már nem csak a Várad-Kolozsvár országutat őrizte, a báródsági nemesek dolga volt a Királyhágón áthaladó erdélyi fejedelmek és főurak fegyveres kíséretének és szolgálatának ellátása is, a Szalárdi János által emlegetett „igen sűrű erdőrengetegen” keresztül. A Báródságot ekkoriban hivatalosan a Sólyomkőn lakó várkapitány által kormányozták, a gyakorlatban azonban a nemesi kerület közvetlen katonai vezetője a nagybáródi hadnagy volt. A Rákóczi-szabadságharc után (és Sólyomkő felrobbantásával) a kerület katonai jelentősége megszűnt, noha autonóm törvénykezése és gyűlései, valamint kapitányi címe formálisan még sokáig fennmaradtak. Bár a Báródságba már viszonylag korán, a 14. században megkezdődött a románok betelepülése, az etnikai arányok jelentősebb változása csak a török-kor vége felé (szászfenesi csata, Várad eleste eredményeképp) következett be. Fényes Elek monumentális műve, a Magyarország geographiai szótára még közvetlenül az 1848-49 előtti állapotokat tükrözve így ír: „Jelenleg egy állandóbb rend fenntarthatása kedvéért maga a kerület választ magának egy főkapitányt, s ez időben e díszes hivatalt az ismeretes derék hazafi, T. Beöthy Ödön úr viseli, ki részint jobb rend behozására, részint az iskolák felvirágoztatására tetemes áldozatokat teve, s magának örökös hála és érdem-koszorút vívott ki.”
„Töröljük a román hősök galériájából”
Amikor felfedeztem a 48-49-es magyar szabadságharc román honvédtisztjének, Pavel Pop de Popa hadnagynak az alakját, és kiderült, hogy egy rendkívül kalandos élet, látványos katonai karrier rejtezik mögötte, hozzákezdtem a román nyelvű források búvárlásához is. Az első sajtóanyag, ami a kezembe került, a Bihoreanul 2014. október 24-i száma volt. A nem éppen magyarbarátságáról ismert hetilap szalagcímben hozta, hogy „(Anti)Românul lui Kossuth: Sătenii din Beznea elogiază un paşoptist care a luptat împotriva românilor.” Azaz:
„Kossuth antirománja: a beznyei falusiak egy olyan negyvennyolcast magasztalnak, aki a románok ellen harcolt.”
A cikk szerzője azon háborog, hogy a Báródbeznye központjában, 2006-ban felállított hősök emlékművén első, kiemelt helyen szerepel a falu nemzetáruló szülöttének, Pop de Popa tábornoknak a neve.
A riporter kolléga – miután idéz a nyugalmazott generális egyik, a Nagyvárad napilap hasábjain megjelent leveléből, mely az 55. bihari honvédzászlóaljnak, „az öreg Bem kedvelt csapatának” a hőstetteiről szól –, azzal egészíti ki a hadastyán emlékeit, hogy „amit Popa nem írt le: a sorozás az akasztófával való fenyegetettség alatt zajlott, napirenden volt a dezertálás, és a fél esztendő alatt, amíg elfoglalták Erdélyt, az öreg Bem hadai több mint 40 ezer románt gyilkoltak le, és felégettek 300 falut.” A kolumnás cikk szerzője kifejti a magyarok rémtetteit, majd hasonló, bődületes tájékozottsággal vázolja fel a pályáját magyar honvédőrmesterként kezdő, olasz tábornokként befejező „kalandor”, Pavel Pop de Popa karrierjét. Riportja végén az illetékesekhez, a Bihar megyei Kulturális Felügyelőség főnökéhez fordul, s ígéretét veszi, hogy „vizsgálatot indítunk, amennyiben az illető személy gyalázatos tetteket követett el, javasolni fogjuk az Emlékművek Országos Bizottságának, hogy tegyen megfelelő lépéseket. Ha mindez bebizonyosodik, a tábornok nevét töröljük a román hősök galériájából.”
Emiatt, emlékműnézőbe – és ha már ott forgolódunk, faluriport végett is – igyekszünk Péter kollégámmal Báródbeznyére. Mire a Király-erdő karsztos dombvidékére érünk, barátságtalan szél kerekedik, havasesőt vág az arcunkba. A beznyeiek sokkal barátságosabbak az időjárásnál, meglátogatjuk a gazdag néprajzi magángyűjteményt, mely egy helybéli lakos kezdeményezésére született, meg a megye legnagyobb, közel három évszázada emelt ortodox fatemplomát. – Róluk, illetve a falu szülöttének törökországi, olaszhoni kalandjairól riportunk második részében számolunk be. Most, báródsági portyánk megkoronázásaként megszemléljük az inkriminált emlékművet. Az impozáns obeliszk rendíthetetlenül áll, mellette megtépázott nemzeti lobogót csattogtat a nekivadult szél. Az emlékoszlop baloldalán az első, jobboldalán a második világháború hőseinek-áldozatainak nevét megörökítő márványlapok, a homlokzat fekete márvány tábláján pedig a következő, érintetlen, épséges ép felirat: Pavel Popa hadseregtábornok, sz. 1827, Beznye, m. 1895, Genova, Olaszország. Alatta pedig: 1989 decemberi forradalom. Florin Butiri, Crăciuni fia, sz. 1969, Beznye, m. 1989 Bukarest.
Mindenkit, de mindenkit zavarba hozok, amikor – megjátszva a tájékozatlan látogatót – arról faggatom a falubelieket: ki lehetett ez a Popa tábornok, mit tudnak róla? Elsőként a néprajzi gyűjtemény gazdáját kérdezem, mint helytörténeti érdeklődésű férfiút. Bár itt született, de mérnökember lévén nem foglalkozott a kérdéssel – szabadkozik. Javasolja, kérdezzük meg a feleségét, talán ő többet tud. Az asszony szerint „az első világháborúban harcolt a magyarok ellen”, de szemlátomást, nem biztos a dolgában. Hasonló dolgot rebesget az az asszonyság is, akinél a templom kulcsa van. Ő arra esküszik, hogy az 1927-ben született – felmenői révén báródbeznyei gyökerű –, ugyancsak tábornoki rangú szívsebész professzor, Ioan Pop de Popa nagybátyja volna… Az ortodox pópa restelkedve vallja be, hogy semmit sem tud az emlékműre örökített tábornok kilétéről, de fogadkozik, hogy „utánanéz”. A község szintén helybeli születésű alpolgármestere a községháza turisztikai kérdésekkel foglalkozó beosztottjához küld. Az iruló-piruló leányka azzal mentegetőzik, hogy ő csak három hete dolgozik a polgármesteri hivatalnál, de szentül megígéri, hogy „dokumentálódik”, és néhány napon belül megadja a választ…
Minderről egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésem jut eszembe. Oravecz Imre költő mondta, hogy a „történelem ott, lent nem érzékelhető”. A Régi Szajla című versében ezt írta: „az úton libát terelnek, / az árokban füvet szednek, / a kerítésre köcsögöt tesznek, / a kútból vizet mernek, / a kertben kapát éleznek, / az ólban disznót etetnek / és a legnagyobb dologidőben / hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem”.
„A közös haza védelmére”
A Beöthy Ödön által „felvirágoztatott” báróbeznyei román iskola ortodox tanítójának fia, Pavel, tanulmányait a nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban folytatta, 1847-ben iratkozott be a Jogakadémiára. „Egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét – írta egy fél évszázaddal később papírra vetett visszaemlékezésében –, ott, azok között a falak között, az akkori ifjúság soraiban, az azon időbeli nagyváradi társadalom kebelében tanultam a hazát, az összes nemzetiségek édes otthonát ismerhetni.”
Első éves joghallgatóként élte meg 1848 márciusát. Akár a partiumi-bánsági románság jelentős része, a váradi román értelmiség, főleg az egyetemi ifjúság lelkesedéssel fogadta a forradalom kitörését, és nagy várakozással tekintett Európa tavaszának további fejleményeire. Mi több: amellett, hogy kiáltványba foglalták a maguk saját, jogos nemzeti igényeit, elfogadták a Pesten március 15-én közzétett 12 pont követeléseit, köztük – az erdélyi románság unióellenes érzelmeivel szemben – annak utolsó, Magyarország és Erdély egyesülését megfogalmazó pontját is. A magyarországi, partiumi-bánsági román értelmiség 1848 áprilisában érzékelte, hogy erdélyi társaik más úton járnak – ezért intézett a nagyváradi román ifjúság május 21-én egy felhívást erdélyi testvéreihez, melyben kérik nemzettársaikat, hogy legyenek lojálisak a magyarokhoz, mert „testvérekké lettünk kölcsönös szenvedéseink, hazánkért és szabadságunkért kölcsönösen ontott vérünk által.” Amikor 48 őszén kitört a háború, a bihari románok jelentős része a szabadságharc oldalára állt.
„A nagyváradi ifjúság által kiadott jelszó – olvasható Pavel Pop de Popa 1892. novemberében kelt, a Nagyvárad napilap november 23-i számában publikált itáliai levelében – villámként járta be a vidéket, és az eredmény Bihar megyében az lett, hogy a magyar és a román nép versenyezve sietett, a háromszínű lobogó alá, a közös haza védelmére.”
Bem hadnagya
Az Erdélyben is megindult fegyveres harc nyomán 1848. november végére a magyar csapatok kiszorultak Erdélyből, és a Nagybánya–Zsibó–Zilah–Csucsa vonalra vonultak vissza. A haderő újjászervezését Czetz János honvéd őrnagy kezdte meg, majd 1848. december 2-án Kossuth Lajos Bem József vezérőrnagyot nevezte ki az észak-erdélyi magyar csapatok főparancsnokának.
Nagyváradon alakult meg a 27. honvédzászlóalj, amelynek katonái Bem parancsnoksága alatt vettek részt Erdély felszabadításában, majd egyes századaikat az Érchegységet zároló magyar csapatok közé osztottak be. Szintén Nagyváradon alakította meg Hódossy Miklós kormánybiztos Bihar megye részben ugyancsak román kontingenséből az 55. honvédzászlóaljat, amely már december 19-én Csucsa mellett esett át a tűzkeresztségen. Ennek a nemzetőrökből alakult zászlóaljnak lett az önkéntese őrmesteri rangban Pavel Pop, a báródbeznyei tanító fia. A térségben szabályos román-román összecsapás bontakozott ki, mivel a honvédeket a 17. naszódi román határőr gyalogezred 2. zászlóalja, két század bukovinai határvadász, valamint mócföldi népfelkelők támadták. A Fráter Alajos vezette 55. zászlóaljnak sikerült megakadályoznia, hogy az ellenség a Királyhágón áttörve Várad elfoglalására induljon, sőt Czecz őrnagy december 20-i zsibói győzelme után, immár közvetlenül Bem vezérlete alatt akadálytalanul nyomultak keletre, Kolozsvár felszabadítása érdekében. Bona Gábor hadtörténész számításai szerint a honvédseregben megfordult mintegy 200 ezer katonának 40 százalékát nem magyar ajkúak alkották. A 25 000 román nemzetiségű katona az összhaderő 12-13 százalékát alkotta.
A mi román hősünk sok ezer nemzettársával egyetemben csatáról csatára harcolt Bem tábornok nagy sikerű hadjáratában, melynek eredményeként – az orosz cári hadak betöréséig – gyakorlatilag kiszorították Erdélyből az ellenséget.
Ami Pavel Pop hadi cselekedeteit illeti, sajnos nem sokat tudunk róluk. Megérdemelné, hogy egy fiatal történész kinyomozza vitézi tetteit. Az biztos, hogy miután Csucsánál átesett a tűzkeresztségen, végigverekedte a csatatereket. Érdemei elismeréseként Nagyszeben első ostromakor 1849. január 21. kapott hadnagyi rangot. Nagyszeben bevételéért az ötvenötös honvédek mindegyikét kéthavi zsold rendkívüli kiutalásával jutalmazta Bem apó. Azt hősünk parancsnokától, az érseléndi születésű Fráter Alajos visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1849. július 20. csapatával a vöröstoronyi szorosból Havasalföldre szorították, a törökök előtt tette le a fegyvert Sumlán, majd Kutahiában Kossuth testőrcsapatába jelentkezett.
http://erdelyiriport.ro/, 2016. március 5.
Egy „románellenes román” falujában (2.)
A vidéket jól ismerem, nem csak Kolozsvár felé vagy onnan Váradra igyekezve szeltem át számtalanszor a Királyhágó alatti kishazát. Hét esztendeje az alapos helyismerettel rendelkező Ilyés Károly doktor kíséretében jártam be – sokadik etnoszportyám alkalmával – a Réz-hegység Nagybáród fölötti, szerinszerte elterülő, egymástól rikkantásnyira megbúvó szlovák portáit. De a Királyerdő felőli rész alvége, ahol most járunk, ismeretlen volt számomra. Báródbeznyére készültömben napokkal indulásunk előtt kezdem az utazást. Bunyitay nagy történeti munkája mellett, másik „bibliámat”, a soktudományú Fényes Elek Geographiai szótárát felütve böngészem a vonatkozó szócikket. Annyira élvezetes-szemléletes szöveg, hogy reménybeli olvasóim türelmével visszaélve, egy részét idemásolom a riportomba:
„Nagy-Báród oláh falu, Bihar vármegyében, a kolosvári országutban, Váradhoz 7 mfdre, 30 r. kath, 53 n. e. óhitű, 600 g. e. óhitű, 10 ref., 8 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, postahivatallal, uj kerületi házzal. Hetenkint divatozó vásárját a szomszédok élénken látogatják. – E helység fő helye volt a báródsági nemes kerületnek, s a kapitányi széktartás itt szokott tartatni. E nemes kerülethez tartoztak még: Kis-Báród, Cséklye, Nagy-Patak, Korniczel, Beznye, Körös-Topa, és Brátkának egyrésze. Vallásukra nézve nagy részt egyesült, aztán nem egyesült óhitű oláhok. Házaik fából, s főleg Beznyén széljelszórva épültek, többnyire keritések nélkül. A lakosok nagy része a müveletlenség szomoru állapotában fetreng, s majd mindent magok csinálnak, mire szükségök van; mind a mellett istenfélők, s épen nem erkölcstelenek. Sovány és terméketlen földeiket nem elég szorgalommal müvelik; termesztenek tavaszi buzát, tengerit, zabot, burgonyát, és babot. Van sok gyümölcse, különösen sok szilvája, almája, diója, mogyorója. Terjedelmes erdeikben holmi apró barmot is nevelnek. Nevezetesebb hegye a Magura, melly óriási nagyságával felülmulja Körös völgyének minden hegyeit. 1790-ben gyomrában nem megvetendő mennyiségben leltek arany, ezüst, vas, ólom ásványokat; de az iparhiány, s más gátló körülmények elfojták további létüket. Kősziklás hegyeit többnyire bükk, tölgy és cserfákból álló erdőség fedezi, mellyben egy hamuzsir-huta a lakosoknak jó foglalatosságot ad. Vadon terem az erdőkben málna, ribiszke és fekete áfonya. (…) Általában levegője tiszta, vize jó, s vidékének tündér szépsége az erdélybevivő derék országuton járó utazót vidámitja.”
A Példabeszédek Háza
A sűrűn szálazó, majd havas esőbe váltó csapadék nem igazán „vidámít” bennünket, a kátyúkat is kerülgetni kell, így túlfutunk célunkon. Azt is csak akkor vesszük észre, amikor elérjük a Báródbeznye végét, illetve a vele összenőtt Barátka kezdetét jelző helynévtáblákat. Ennyicske terepszemle elegendő ahhoz, hogy megállapítsuk: Fényes Elek bő másfél évszázada nyomdafestéket látott leírásához képest miben változott a falu? „A vidék tündér szépsége” megmaradt, Beznyén viszont csak itt, a felvégen találunk széjjelszórva házakat, már nem fából épültek, nem annyira szegényesek, jó néhány tekintélyes porta jelzi a helybéliek prosperálását. Végül némi maroktelefonos egyeztetés után megpillantjuk a máramarosi faragott kapu alatt reánk várakozó férfiút.
Martin Teodor gépészmérnök Beznye szülötte, akkor telepedett véglegesen haza feleségével és két lányával, amikor visszakapták felmenőik tizenvalahány hektárnyi földjét, erdejét. Előbb gazdálkodni kezdett, állatokat is tartott, majd kisebb vállalkozásba fogott. Beindított egy tejüzemet, sajtot, túrót szállítanak a piacokra. Férjezett lányai családostul Németországba költöztek, évente háromszor-négyszer látogatnak haza, így az erősödő konkurencia, a fokozódó import miatt három alkalmazottnyira zsugorodott tejgyár elegendő hátteret biztosít a megélhetésükhöz. Viszont mielőtt a lányok felcseperedtek volna, egy újabb „vállalkozásba” kezdett, a maga, a gyermekei és mindenki gyönyörűségére, amelyik azóta nemhogy hozná, csak viszi a pénzt. „1991-ben családostul meglátogattuk Kiskohon a Medve-barlangot, akkor fedeztük fel magunk számára Aurel Flutur példátlanul gazdag néprajzi gyűjteményét – idézi nem kis lelkesedéssel a történteket –. Már hazafelé jövet mocorogni kezdett bennem a gondolat: de hiszen a mi csűrünkben, padlásunkon, falusfeleim portáján is még megvan jó néhány berendezési tárgy, szerszám, viselet, egyéb, mi lenne, ha a kiskohi példán felbuzdulva Báródbeznyén is összehoznánk egy hasonló kincsestárat?”
Éppen akkoriban kapták vissza ősi jussukat, a házukkal szemben, az országút túloldalán fekvő terjedelmes telket, lakóházzal, istállóval, csűrrel egyetemben. Teodor – akár megannyi falubelije – ezermester lévén, néhány barátjával nekilátott az épületek felújításának, a jókora terület erdőalji részét meghagyta legelőnek, a dombalji részét pedig lészakerítéssel választotta le, és feleségével, lányaival együtt hozzáfogott a tárgyak gyűjtéséhez. A ház és tartozékai megteltek a tíz év alatt összehordott darabokkal. Teodor a műhelyében restaurálta, konzerválta a paraszti mívesnapok megannyi kellékét, eszközét, a cséphadarótól a kézimalomig, a faesztergától a kisgépekig, a kemencétől a szövőszékig. Az asszonynép a nők, férfiak, gyermekek népi viseletének darabjait, az ágyneműt, a bútorokat újította fel, s így alakult ki egy „módos” meg egy „szegény” ember portája, minden hozzávalóval egyetemben. Teodor elmondása szerint nem igényelt, nem is kapott tanácsot néprajzos szakemberektől. Mindent ő maga tervezett, kivitelezett, működtet. A vendégkönyv bejegyzései szerint nem csak a megyéből, nem csak Romániából, hanem számos országból érkező turisták látogatják a Példabeszédek Házát. Hamarosan kiderül, vendéglátónk „bibliás ember”, nem véletlenül nevezte el így az általa megálmodott gyűjteményt. Ugyanis a helyiségek egy-egy erény: „a szorgalom”, „a szeretet”, „a türelem” stb. nevét viselik; a kiállítás berendezései között, de még a bútorok fiókjaiba rejtett cédulákon is, a Példabeszédek könyve, Bölcs Salamon egy-egy mondása olvasható: „Szeretet és hűség ne hagyjon el soha, kösd a nyakadba, és írd fel a szíved táblájára.” (3:3) „Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn, okosan teszi, aki féken tartja az ajkát.” (10:19) Avagy: „Jobb egy tál főzelék és szeretet hozzá, mint egy kövér ökör gyűlölettel.” (15:17)
Nem, nem áruljuk el házigazdánknak, hogy tiszteletre méltóan gazdag, tájidegen tárgyakat is prezentáló gyűjteménye eléggé eklektikusnak látszik, azt sem, hogy az udvartérben felállított, gyermekeknek szánt kunyhók, egyéb parkbútorok némileg giccsesnek tűnnek… Nem tartok attól, hogy ez a nem túl hízelgő megállapításunk visszajut a fülébe, hiszen bevallja: egy kukkot nem ért magyarul. Viszont ha majd a beznyei beszámolóm megjelenik – mondja – szívesen lapozgatná az Erdélyi Riportot, nézegetné legalább a fotókat benne. Médiaügyekben tájékozatlan barátunkkal nehezen tudom megértetni: sajnos, a mi lapunk már nem olyan „újság”, amelyik nyomdában készül, csupán az interneten lehet rátalálni…
Mihály és Gábor arkangyal temploma
A sikátorban, egy szemlátomást lakatlan, roskatag parasztház mögötti temetőkertben áll Bihar megye legnagyobb és talán legrégibb ortodox fatemploma. Míg odaérünk, a lábbelink átcsatakosodik, a silányan kövezett csapáson felgyűlt tócsákat kerülgetve gázolunk a bokáig érő, nedves fűben. Amíg a kulcsos asszonyra várakozunk, megszemléljük a magas sátorfedelű, zsindellyel fedett tetőt, a karcsú, nyolcszögű toronysisakot. A templomtornácra húzódva gyönyörködünk a kapubéllet négysoros kötéldíszében, a vésett kötéldísz az egész épületet átfonja, a külső falak felületét számos motívum ékesíti. Egy nehezen kisilabizálható felirat bizonyítja, hogy mikor emelték a templomot: + Văleatu 1723 scrisam eu Toader Diac s...eata ţ... din mila lui D[u]mnezău şi cu darul Duh[u]lui Sf[â]ntu + Întăe chitor Caba Gaboru cel bătrănu.
A lóti-futi fehérnép amikor faggatózni kezdenék, sietve kisirül, mondja, hogy olvassuk csak el a templomra vonatkozó tudnivalókat a bejárat mellett kiragasztott román és francia nyelvű papírról, a kulcsot hagyjuk az ajtóban, mert nemsokára egy külföldi turistacsoport érkezik. (Annyit még visszaszól, hogy az általam kérdezett tábornok, Pop de Popa doktor a nagybátyja, valóban az első világháború idején harcolt a magyarok ellen a román hadseregben…) Az ikonosztázion és az oltár kivételével – ahol a keresztre feszítés jelenete látható –, a templom belterében, a mennyezeten csak nyomokban maradtak meg a régi bibliai jelenetek és szentábrázolások. A falakat néhány fatáblára festett ikon mellett kéziszőttes vászonkendők borítják, nem annyira, hogy ne hagyják érvényesülni a népi architektúra szépségeit. A boltozatot tartó koszorú-gerendák kimunkálása, a nagy felületen sorjázó kötélfaragványok, rozetták, geometrikus, növényi motívumok olyan mester törekvéséről árulkodnak, aki nemcsak ismerte-értette a paraszti építő-díszítő művészetet, de szintetizáló képességgel is rendelkezett. A hajdani faragómolnárok a templom minden egyes darabját fejszével faragták, vésővel vésték, a falakat, a fedélszéket, a vastag gerendákat mind-mind faszegek tartják össze. Az egésznek a legnagyobb építészeti erényét talán az arányai képezik!
A temetőkert sírkövein leggyakoribbak a Caba, a Cacuci, a Venter családnevek, azoknak a famíliáknak a nevei, akiknek elei a maguk helyén és rendjén valóban történelmi szerepet játszottak. Az utódok – erről több ízben megbizonyosodtam – mit sem tudnak erről. A Fényes Elek által legnépesebbként számom tartott „Venter törzsök” leszármazottjai közül egyetlen eggyel futottam össze, aki hallott rebesgetni valamit a nagyapjától arról, hogy ők Mátyás király óta magyar nemesek volnának. Valóban, fennmaradt egy 1465-ben kelt, a Venterek báródsági birtokára adott királyi adománylevél, mely: „pro parte fidelium nostrorum nobilium Valachorum”, az uralkodó hűséges oláh nemeseinek biztosítja a jussát. Ha rajtam állna, szívesen megosztanám a derék, de saját históriájukban járatlan báródbeznyeie Venterekkel azt is, hogy – amint azt Fényes Elek közölte – „Venter Mihály, a báródsági katonaság hadnagya, számos válogatott legénynyel 1657-ben II. Rákóczy György fejedelmet Lengyelországba követte, hol katonáinak nagyobb részét elvesztvén, maga is elesett.” Mindezt avégett villantom fel, hogy jelezzem: a beznyeiek valóban vérbeli katonák lehettek, nem is akármilyenek – mint ahogy riportom hőse is az lett, közel két évszázad múltán.
Az effendi, az őrnagy, a tábornok
Most volna szükségem arra az ambíciózus történészre, aki utána járna a török levéltárakban annak, hogy Pavel Pop de Popa – Bem tábornok példáját követve – több száz tiszttársával és honvéd bajtársával együtt hogyan vált „renegáttá”, miként tért át muzulmán hitre, hogyan érdemelte ki az effendi titulust, hogyan törekedtek arra, hogy az oroszok elleni krími háborúban jeleskedjenek, annak a reményében, hogy az egyik ellenséget legyőzve, azok 49-es szövetségese, az osztrákok ellen fordulva küzdhessenek Magyarország szabadságáért és függetlenségéért. Ez a dolog nem jött össze, a törökországi magyar emigráció egy része szétszóródott a nagyvilágban, másik része a közkegyelem ígéretével hazatért, a harmadik pedig meg sem állt Itáliáig.
Ifjú történészünknek az olasz hadtörténeti levéltárakat kellene búvárolnia ahhoz, hogy kiderítse: Pavel Pop de Popa hogyan vett részt a Garibaldi seregéhez csatlakozó Magyar Légió küzdelmeiben. Riporterségem kevés, olykor némileg egymást nem fedő adat birtokában annyit árulhat el hősünkről, hogy az olasz függetlenségi háborúban az őrnagyságig vitte, immár ezredesi rangban részt vett Róma felszabadításában is. Hogy azt követően sem tért haza, hanem az egyesült Itáliát szolgálta, arra nézvést a legfőbb „bizonyíték”, hogy valamikor, nyugállományba vonulása után, megkapta az olasz hadsereg tábornoki rangját. Ezt egy 1898. július 9-én, a piacenzai IV. hadtest parancsnoksága által kibocsátott – immár írógéppel kitöltött! –, „per favore del Maggiore Generale nella Riserva Papp Paolo” azaz Papp Paolo tartalékos vezérőrnagy számára kitöltött tanúsítvány is igazolja. Az érintett lakcíme: Chiavari, Corso Vittorio Emanuele 71. Ez a kisváros a Ligúr tengerparton témánk szempontjából azért is érdekes, mert egyrészt az olasz szabadságharc és az egységes olasz állam létrejöttének három hőse: Nino Bixio, Giuseppe Mazzini és Giuseppe Garibaldi egyaránt chiavari gyökerű családban született, gyakran időztek ott, tehát a mi Pop – vagy ahogy olasz iratokban szerepel: Pap tábornokunk sem került tartalékosként véletlenül éppen Chiavari városába. Az ügynek volt egy romantikusabb szála is: itt vezette oltár elé 1872-ben a szépséges Paolina Mazzucchelli hercegnőt, egy előkelő genovai család sarját. Élete végéig Chiavariban élt, és ott helyezték örök nyugalomra, 1908 decemberében, 81 esztendős korában
A Nagyvárad levelezője
Pavel Pop/Pap de Popa élete végéig nem feledkezett meg szülőföldjéről. Egyrészt a kiegyezés után többször hazalátogatott, Kossuth Lajost gyakran felkereste turini (torinói) száműzetésében, be is számolt erről. Másrészt előfizetője volt és alkalmanként levelezője a Nagyvárad napilapnak. Az újság hasábjain 1892 őszén kipattant, úgynevezett Vulturul-sajtóvitával kapcsolatosan mondta el a véleményét. Történt ugyanis, hogy egy Iustin Ardelean nevű egyetemista, a nagyváradi Jogakadémia hallgatója „egy minden sorában magyarellenes, uszító jellegű élclapot indított”, ami nagy felháborodást keltett a váradi magyarság, de főleg a joghallgatók körében. Az akadémia tanári kara figyelmeztette, megintette, de Ardelean tovább folytatta magyarellenes hadjáratát a Vulturul hasábjain. Tiltakozásul magyar kollégái, „a nagyváradi jogász ifjúság számkivetette kebeléből Ardelean Jusztin joghallgatót, a Vulturul czímű ismeretes román élczlap szerkesztőjét (…), akiről kisült, hogy a Tribuna modorában és nyelvén gyalázza és piszkolja a magyarságot. (…) Kizáratik az önképzőkörből, a magyar jogász ifjúság kiveti őt kebeléből, és vele minden egyleti és magán érintkezést megszakít, stb. stb.” Nos, hősünk ehhez a sajtóvitához szólt hozzá, Chiavariban, november 20-án kelt levelében. Íme, néhány részlete:
„Igen tisztelt Szerkesztő Úr!
Mint Magyarország egykor állampolgára és egy letűnt, nagy kor szemtanúja, örömest emlékezem a múltakra, s mondhatom, hogy később sok szomorú körülmények között azok voltak egyedüli vigasztalásaim. Miután múltam emlékei Magyarországhoz kötnek, minden érdekel, ami e haza határai között történik. Mivel a Nagyvárad f. évi 292. számának hasábjain azt a kirekesztő resultatumot olvastam, (…) eszembe jutott, hogy egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét.” A levél folyatásában feleleveníti 1848 tavaszának forró napjait – a riportom első részében már idézett történéseket, amikor sok román társával csatlakozott a magyar forradalomhoz, majd a magyar szabadságharchoz., és Bem tábornok vezérlete alatt az 55. zászlóalj önkénteseként harcolt. „Remélem – írja a továbbiakban –, hogyha Magyarországra ismét elkövetkezik a hon megvédésének más irányban való nehéz munkája, az eredmény szerencsésebb lesz, mint 1849-ben. Azonban ki kell mondanom, hogy erre a jövendőbeli védelemre a népet nevelni kell, nevelni igazságos és méltányos bánásmóddal, és nem hatalmaskodással, üldözéssel, mert ez a zsarnokság fegyvere. Mint igaz magyarbarát, aki jelenleg egy valóban demokrata társadalomban él, egy olyan államban, amely igazán szabad intézményekkel ajándékozta meg polgárait, innen a távolból, részrehajlatlanul és a valódi szabadság álláspontjáról ítélve meg az otthon történteket, kimondom, hogy a nagyváradi jogász ifjak határozata többet árthat a békés népszellemnek, mint száz Vulturul-féle lap szatirizáló verse. Az olyan üldözések, mint amilyenre a bosszúérzet által elragadtatott nagyváradi ifjak példát nyújtottak, martyrokat csinálnak, akikre pedig nincs szükség, és elkeseredéseket keltenek, ami pedig a haza belső békéjére nézve állandó veszedelem.
Ez az én meggyőződésem.
Papp de Popa Pál,
Ezredes az olasz hadseregben, 1848-49-i honvéd.” http://erdelyiriport.ro/

Puskel Péter Ezüstfenyő-díjas
Így érdemes dolgozni
„Ki kell emelnünk és példaként kell állítanunk őket közösségünk és főként fiataljaink elé, hisz ezzel irányt is mutatunk, azt mondjuk nekik, hogy így érdemes dolgozni: pontosan, szépen, kitartóan. Haszmann Pál, Puskel Péter, Tófalvi Éva – a múzeumteremtő, a helytörténész-közíró és az élsportoló: közösségünk e három személyisége is példázza, mennyire változatos, régiónként is sokrétű az idei Ezüstfenyő-díjasok palettája.”(Kelemen Hunor előszava az Ezüstfenyő-díjasokról megjelent kiadványból.)
– Mindenekelőtt gratulálok. Aradról te vagy az első újságíró–író, aki megkaptad az Ezüstfenyő díjat. Újságíróként, íróként, olyan publicistaként, aki Arad művelődéstörténetéről sok kötetet írt. Sokan gratuláltak?
– Sokan, meglepően sokan. Először Marosvásárhelyen (a díjátadás helyszínén – szerk.), kiderült, hogy rengeteg ismerősöm van, és nemcsak a sajtósok, hanem rengeteg olyan ember, akiket különböző helyekről ismerek az országban. Aztán gratuláltak e-mailben, a feleségem jóvoltából felkerültem a Facebookra (bár ez ellen sokáig tiltakoztam)... azon aztán majd 200 gratuláció jött.
Ami a kérdésed első felét illeti: lehet, hogy nem is újságíróként vagy íróként gondoltak rám a felterjesztők, hanem olyan közéleti emberként, aki a közért – nem politikusként – a magyar nyelv, az épített örökség, a magyar szellemiség és az erdélyi magyar szellemiség érdekében tesz valamit. Az Ezüstfenyő-díjra az van rányomtatva, hogy A haza visszaszerzéséért jár. Sokat spekuláltam azon, hogy ez mit is takar, s hogy kerülök én ebbe a képbe. Ott aztán megtudtam, hogy a haza visszaszerzése azt jelenti, hogy a magyar nyelvért, a magyar nyelvű intézményeink, szobraink stb. visszaszerzéséért tett valamit a díj kitüntetettje.
– Ha visszanézel erre a lassan ötvenéves tevékenységedre (Puskel Péter kijavít: csak 48 éves, akkor léptem a sajtó hímes, egyszersmind göröngyös mezejére), mit tartanál ebből az életműből a legkiemelkedőbbnek? Egyáltalán tudnál-e valamilyen sorrendet felállítani elfoglaltságaid, könyveid között?
– Ezen még nem volt időm elgondolkodni, talán egyszer megteszem. Kovách Gézától (aki rendetlen ember hírében állt, de a szakmai tevékenységében nagyon is céltudatos és rendszeres volt) megtanultam azt, hogy igyekszem nyilvántartani azt, amivel foglalkoztam. Fel is van általában jegyezve mindaz, ami megjelent, tudományos értekezleten, szimpóziumon elhangzott, legalábbis az utóbbi öt-hat évben.
Elsősorban az aradi, Arad környéki, vagy innen eltávozott, de szívükben Aradon élőkhöz intéztem a mondanivalóm, azt szerettem volna, ha számukra megmaradnak a szellemi értékek, amelyeket az elődök hoztak létre. Nem tudok sorrendet alkotni, de talán az újságírói munkámnál többre becsülöm azt, amit az utóbbi 15-20 évben hoztam létre, mert ezek maradandóbbak. Apám nyomdász volt, nagyapám is. Apám egyszer azt mondta: az újság egy napig él. Ezt gyerekként nagyon megjegyeztem; azt, amit az újságban írtam – a jobbakat, közepeseket meg gyengébbeket is, mert ilyenek is voltak szép számmal –, a jobb írásnak is egy két napig marad emléke. Ami könyvben, nyomtatott formában megjelent, az mondjuk, hosszabb életű.
Itt szeretném elmondani, hogy újságíróként vagy helytörténeti kutatóként az utóbbi időben nagyon sok kellemes visszajelzést kaptam. Régebben is voltak ilyenek, főleg szóban, aztán amikor megjelent a számítógép, azon keresztül is kaptam (persze bírálatot, letolást, kiegészítést is), de hát többségében dicséretet. Két dolgot említenék, ami nemrég történt. Üzent Kölnből, Németországból egy ott élő, Aradon született hölgy, régóta ismerem, 96 éves, és teljesen vak, de szellemileg abszolúte friss. Aki gondozza, felolvassa neki az aradi újságot, és minden könyvemet beszerezte, felolvastatta, s most azt üzente: nem akar addig meghalni, amíg a legújabb könyvemet el nem olvassa. Hát azért ez megható; aztán felhívott egy másik hölgy, akivel amúgy nincs kapcsolatom, s azt mondta: eljuttatja a könyvemet, mert Csorba Ilona néni megkérte rá. Egy másik eset: Budapesten dolgozó lányomnak volt valamilyen csapatépítő tréningje, s annak meghívottja, egy (Aradon született és az itteni középiskolában végzett) híres magyarországi közgazdász a lányomtól megkérdezte: maga az aradi újságíró Puskel Péternek a leánya? Adja át édesapjának: a hálám örökké üldözni fogja. Kiderült: valami ingatlan-visszaszolgáltatási ügyben a Bukaresti Fellebbviteli Bíróságon az ügyvéd bemutatta a könyvemet, amelyben benne volt, lefényképezve, dátummal a per tárgyát képező épület, amelyen már akkor is volt emelet, amikor az ellentábor állítása szerint még nem volt – és a bíróság ennek megfelelően döntött. Mit gondolsz, milyen érzés volt számomra?
– Ez egy embernek, családnak nyilván nagy örömet szerzett, de könyveidet sokan olvassák. Szoktál-e visszajelzéseket kapni egy-egy újonnan megjelent könyvedre?
– Igen, sokat – Németországból, de Amerikából, Kanadából, sőt Ausztráliából is. Budapestről a Salacz-könyvem kapcsán jelentkezett egy szintén Salacz nevű leszármazott, neves orvosprofesszor, nyugalmazott klinikavezető, akinek addig nem volt tudomása arról, hogy Salacz Gyulának Arad megadja a tiszteletet, utcát nevezett el róla (újból, mert régebben is volt), szobrot állított neki. Eljött, és nagy örömét fejezte ki, az ősök dicsőségének jobban örült, mint a maga hírnevének.
– Készítsünk egy kis leltárt: összeszámoltad, hány könyved, tanulmányod, netán újságíróként hány cikked jelent meg?
– A könyvekből 12 vagy 13. A 13. azért kérdőjeles, mert én írtam ugyan, de apró kiegészítéseket írtak hozzá, amiről nekem nem volt tudomásom, azt a sajátomnak tartom, de más is szerepel benne. Kilenc könyvben társszerző vagyok, vagy 7–8–9-be, például monográfiákba egy, két vagy három fejezetet írtam. Most készül a megyei tanács megbízásából Nagyváradon egy nagy, kb. háromezer oldalas monográfia (3 kötetben), annak második számába (amelyben már magyar vonatkozások is vannak) én is nagyobb terjedelmű anyagot írtam az aradi magyar sajtóról, Arad ipari fejlődéséről.
– Cikkeid, tanulmányaid számát számon tartod-e?
– Amikor 35 év után nyugdíjba mentem, egy felületes számítás szerint olyan 11 ezer körüli cikkem számoltam össze. Azóta csak ritkán fordulok elő az újságban, a néhány rovattal, úti jegyzetekkel, egyéb írásokkal nagyon ritkán. Egy idő után, részben Kovách Géza ajánlására – de azért is, mert megkaptam egy magyarországi újságíró 200-300 darabos cikkgyűjteményét – rádöbbentem: valamennyit csak meg kellene őrizni belőlük. Meg is vannak a helytörténeti jellegű cikkeim, azok száma kb. hatszáz.
– Írói munkásságod tulajdonképpen újságíró korodban kezdődött számos, helytörténet-jellegű írással. Talán akkor nem is gondoltál könyvben való megjelentetésükre. 1990 előtt nem nézték szívesen – persze nem az olvasókról van szó –, ha valaki Arad főleg magyar, vagy német múltjával foglalkozott. Ficzay Dénes, az „aradológus” is „kikapott” annak idején ezért.
– Így volt. Egy érdekes történet, amiről neked is tudnod kell: talán 1974-ben indítottam egy szerény, teljesen politikamentes sorozatot Szülővárosunk, Arad címmel, hogy az emberekben felpiszkáljam a lokálpatrióta érzelmeket. Lefényképeztettem egy régi patinás épületet, részletet, írtam alá néhány sort, hogy amolyan szellemi gyakorlatként az olvasók felfigyeljenek rá.  Megjelent talán 30-40 ilyen, amikor egyszer csak behívattak a pártbizottság propaganda osztályára, a főelvtárshoz; üvöltöztek velem, s értésemre adták, hogy kirúghatnak, s még a tanügybe se mehetek vissza. Végül megegyeztünk valahogy, hogy az „új megvalósításokról” is írni fogok, s megúsztam a kirúgást.
– Visszatérve a németországi idős hölgy óhajára: min dolgozol jelenleg?
– Ez nem a dicsekvés helye, de most kényszerhelyzetben vagyok, amit mindig szerettem volna elkerülni. Olyan típus vagyok, hogy ha valamin dolgozom, semmi másra nem tudok figyelni. Elkezdtem valamit, a Bohus-palota kismonográfiáját Palota a Zrínyi utcában címmel. Nem kizárólag, sőt legkevésbé a palotáról szól, hanem az erdélyi palotaépítés-kultuszról, arról, hogy milyen céllal, kik építették stb., szó lesz a Bohus-palotában és környékén működő intézményekről, lenne benne egy kis aradi mozitörténet. Nagyon érdekes emberek lakták, akik a közért dolgoztak – köztük festőművészek. Régi vágyam az „aradikumok” (ezt a szót én kreáltam a hungarikum mintájára) olyan dolgokról, amelyekben Arad országos vagy közép-európai szinten első volt – most negyven körül van a számuk, és nem kis dolgokról van szó.
– Ezek közül te már többről beszámoltál a könyveidben. Ez egy külön könyv lenne?
– A helytörténész „mindenevő”, nem koncentrálhat csak egy témára, korra, mint egy történész. Sok mindent megírtam már, sok mindenben újabb és újabb „felfedezések” jönnek, amelyeket, legalábbis az utóbbi 50-60 évben, én „fedeztem fel”. Én fedeztem fel, például, Jávor Pál szülőházát, én találtam meg születési bizonyítványát stb.
– Hogy kezdődött ez a helytörténeti irányulás számodra?
– Egyszerűen. Ficzay Dénes nekem is tanárom volt, ő ébresztette fel bennem az érdeklődést. Amikor egyetemista lettem, s erre-arra utaztam, mindig mindent összehasonlítottam Araddal, hogy mi jobb, mi rosszabb. Tősgyökeres aradi vagyok egyébként, s gyermekkoromban, ha anyámat elkísértem valahová, feltűnt, hogy mindenkinek köszönt, illetve köszöntek neki. Egyszer azt mondta: fiam, akit én nem ismerek, azt nem is érdemes. Aztán én is nagyon sok embert megismertem, minden nemzetiségűt – magyart, románt, zsidót, szerbet. Elbeszélgettem velük, nagyon sok mindent meg is tudtam tőlük.
– Nem ez az első díjad, kitüntetésed. Melegíti-e egy kicsit a szívedet az Ezüstfenyő?
– Hát… igen. Alapvetően balszerencsés embernek tartom magam, legalábbis hosszú ideig ez volt véleményem. Örülök neki, de nem tartom nagyon nagy jelentőségűnek. Úgy gondolom, az első díj szerencse kérdése, utána már szinte szabályszerűen jönnek a többiek. S mivel úgy hat hét múlva betöltöm a 75. évemet (hál’istennek nem nagyon érzem),  már eszembe jutott, hogy az ilyen kitüntetések úgy az élet vége felé érik az embert… Már régóta mondogatom mindenfele: gondoskodni kell az utánpótlásról, hogy Ujj János meg jómagam is átadhassuk majd lassacskán a stafétabotot. Be is vontak két fiatal történészt, igazán örülök neki.
– Hogyan telik mostanság egy napod?
– Nemigen van olyan nap – kivéve, amikor nem vagyok Aradon –, hogy minimum 3-4 órát ne dolgozzam. A reggeli órákban szoktam, úgy 12-ig, akkor kimegyek a városba, délután négytől megint leülök úgy fél nyolcig. Régebben bementem a könyvtárba, mostanában ritkábban, mert már nemigen találok újdonságot. Ha több napra megyek Budapestre, felkeresem a levéltárat, könyvtárat. Sok időmet elveszi, hogy válaszolok az e-mailekre, nagyon sok felkérést kapok, keresik az ősöket stb. Ezt nagyon nem szeretem, nincs rá időm, bár némelyik kérelmező viszontsegítséget ajánl fel. De én nem szeretek kérni, sokkal szívesebben adok. 
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

„Hatványozott jelentőségű minden tanácsosi hely”
Az RMDSZ megyei szervezete legutóbbi küldöttgyűlésének résztvevői egyhangúan javasolták, hogy a júniusi helyhatósági választásokon Pásztor Sándor legyen a megyei tanácsosi lista vezetője. Erről és egyébről is kérdezzük az RMDSZ-es politikust az interjúnkban.
– Az RMDSZ Bihar megyei szervezete legutóbbi küldöttgyűlésének résztvevői egyhangúan javasolták, hogy a júniusi helyhatósági választásokon Ön legyen a megyei tanácsosi lista vezetője, ami egyszersmind az RMDSZ Bihar megyei tanácselnök-jelöltségét is jelenti. Hogyan értékeli a történteket? – A Megyei Tanács kulcsfontosságú szerepet tölt be a helyi önkormányzatok költségvetésének kialakításában. Bihar megyében 24 települést irányít magyar polgármester, az ő munkájukat erősíteni kell a megyei önkormányzat szintjén. A helyhatósági választás tehát nem csupán annak eldöntéséről szól, hogy kik fogják vezetni a következő négy évben a megyei önkormányzatot, hanem arról is, hogy az RMDSZ színeiben megválasztott elöljárók munkájához szükséges támogatást sikerül-e biztosítani. Csapatommal erre a munkára készültünk a négy évvel ezelőtti helyhatósági választásokon is. Vízügyi államtitkárként is szorosan együttműködtem polgármestereinkkel, hiszen ők ismerik legjobban a településeik gondjait. Fontos számomra, hogy az akkori együttműködés megerősítette a bizalmat és polgármestereink, valamint a küldöttgyűlés résztvevői egyhangúan támogattak. Ez hatalmas felelősséggel jár, és ugyanakkor számomra plusz motivációt is jelent.
Hatékony képviselet
– Négy évvel ezelőtt elnökjelölt volt, most vezeti a megyei tanácsosi listát. Mi a különbség? – Időközben változott a választási törvény és a Megyei Tanács elnökére már nem lehet közvetlenül szavazni. Ezért is hatványozott jelentőséggel bír minden tanácsosi hely. Minden településen, minden magyar szavazat számít! Négy évvel ezelőtt több szavazatot kaptam mint az RMDSZ megyei tanácsosi listája. Akkor is, most is egy jól felkészült csapattal állok a választók elé, hogy minél hatékonyabban képviseljem Bihar megye magyarságának érdekeit. Az elmúlt évek tapasztalatait fogjuk kamatoztatni a kampányban és utána a Megyei Tanácsban. A helyhatósági választásokon dől el, hogy erre milyen jogosítványaink lesznek. Az RMDSZ jelöltjeire leadott minden egyes szavazat, az Értől a Fekete-Körösig, lehetőséget jelent a minél hatékonyabb munkára.
Esélyek
– Hogyan értékeli a mostani választási esélyeket?
– A választások eredménye leginkább a részvételi hajlandóságon múlik. Döntő lesz tehát, hogy a megye magyarsága milyen arányban járul majd az urnák elé. Minden szavazatra szükség van, hiszen csak akkor tudjuk érdekükben szavunkat hatékonyan felemelni ha megkapjuk a bizalmukat. A mi felelősségünk a hiteles jelöltek indítása. A gondjaink közösek, azokat kell előtérbe helyezni, amelyek a választókat valóban érdeklik, és olyan megoldásokat kell ajánlani, amelyek megegyeznek elvárásaikkal. A választóknak is tudniuk kell, hogy csak azoknak van lehetőségük beleszólni a megye sorsába, akik elmennek szavazni. Régi tapasztalat, hogy a szélsőséges megoldásoknak csak akkor van reális esélyük, ha nagyon alacsony a részvétel a választásokon. Ezért a legfontosabbnak a minél szélesebb körű mozgósítást tartom.
– Ezt a mozgósítást milyen eszközökkel kívánja megvalósítani?
– A teljes körű összefogás híve vagyok. A választók sokasága és a jelöltek sokszínűsége teheti teljessé a képet. Amennyiben a választók nagy számban felsorakoznak a jelöltek mögött, az eredmény mindenki számára érezhető lesz. Elengedhetetlenül szükséges, hogy a megyei tanácsosi listán szereplő jelöltek szorosan együttműködjenek a helyi jelöltekkel. Két választás folyik párhuzamosan és egyik sem lehet sikeres a másik nélkül. Vagyis egyszerre szükséges, hogy minél több polgármesterünk és helyi tanácsosunk legyen, és ugyanakkor minél nagyobb számú legyen a frakciónk a Megyei Tanácsban. Az utóbbi akkor tud segíteni, ha vannak magyar helyi vezetők, akik viszont nem sokra mennek a megye támogatása nélkül. Ennek felismerése és minél szélesebb körbe történő eljuttatása lehet a siker egyik kulcsa. Ezért nem mindegy, hogy azokon a településeken, ahol a magyarság tömbben él, milyen arányban vesznek részt a választásokon. Mindenkinek meg kell értenie, hogy nem csak polgármestert választunk, hanem megyei tanácsosokat is. Egyes településeken lehet, hogy a polgármester megválasztása előre lefutott, de ezekben az esetekben is szükség van mindenki szavazatára, hogy minél erősebb megyei tanácsosi frakciónk legyen.
Középpontban
– Ezek szerint kampányának középpontjában a megye tömbben élő magyarsága áll?
– Kiemelten figyelünk rájuk, de nem kizárólag. Hiszen tudnunk kell, hogy a megye magyar lakosságának közel fele nem az Érmelléken él. Különösen fontosnak tartom a Nagyváradon élőket. Nélkülük a megyei választás nem lehet sikeres. Remélem, hogy a nagyváradiak szívéhez vezető útban nagy segítségemre lesz az, hogy közel 4 cikluson át városi tanácsos voltam. Mondhatom, hogy testközelből ismerem a nagyváradiak minden gondját. A megyeszékhelyen működő több intézmény, gondoljunk a kultúrára, gyermekvédelemre vagy akár a repülőtérre, a Megyei Tanács fennhatósága alá tartozik. Mint bármelyik településen, itt is kiemelten fontos a helyi, ebben az esetben városi szintű erős képviselet és mellette a hangsúlyos megyei képviselet. Ami pedig a dél-bihari magyarságot illeti, az ő számukra is a megyei önkormányzat nyújthat anyagi forrásokat, különböző pályázati lehetőségeken keresztül.
– Megválasztása esetén miben kíván változtatni és miben ígér új megközelítést?
– Lendülettel, friss erővel készülök a kampányra és az azt követő időszakra. Az eddigi vezetői tapasztalataim szerint az egyszerű és világos megoldások vezetnek eredményre. Felkészült, jól teljesítő polgármestereink, alpolgármestereink vannak és reményeim szerint megkapják a további bizalmat. A Megyei Tanács szintjén is kialakult egy jól felkészült, nagy munkabírású csapat. De úgy gondolom, hogy a mi csapatunk ennél jóval nagyobb, hiszen szavazatával minden magyar ember hozzájárulhat a sikerekhez, a további fejlődéshez!
Palagáz kitermelés
– Zárásként egy friss hírre kiadott közleményről kérdezem. Elég vehemensen reagált a metropolisz-övezet északi részén kilátásba helyezett palagáz kitermelés hírére.
– Igen, mert nagyon határozottan ellenzem, hogy Bors, Bihar, Hegyközpályi, Hegyközcsatár környékén palagáz kitermelés kezdődjön. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumban államtitkárként szembesültem hasonló helyzetekkel. Az esetek döntő többségében a lakosság ellenzi az ilyen típusú kitermelést. Szakemberként hozzáteszem, jogosan, hiszen rövid távon a kitermelés közelében felbomlik az ökológiai egyensúly, hosszú távon pedig egyszerűen beláthatatlanok a következmények. Hasonló kitermelést nem szabad engedélyezni az érintett települések lakosságának megkérdezése, az illetékes önkormányzatok jóváhagyása nélkül. Sőt, szerintem már a hatástanulmányokban is kötelezővé kell tenni a széles körű helyi konzultációt!
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Válságban van, de nem szűnik meg a PKE
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem pénzügyi válságban van, de nem fog megszűnni, ehelyett az intézmény átszervezésével próbálják meg orvosolni a bajt.
Az elmúlt időszakban több sajtóinformáció került napvilágra arról, hogy komoly pénzügyi válsággal küzd a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE). A válságnak a tényét maga az egyetem vezetősége is elismerte, de konkrétumokról mindeddig nem esett szó. Most megtört a jég: Tőkés László EP-képviselő, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke, valamint Szilágyi Zsolt, ennek a testületnek a tagja tartottak sajtótájékoztatót a témában pénteken. „A fenntarthatóságát veszélyeztető súlyos válságot él át a PKE, ezen próbál változtatni az Alapítók Tanácsa” – szögezte le elöljáróban Tőkés László.
Gondatlanság, hűtlen kezelés
Elhangzott, hogy jelenleg is folyik a vizsgálat annak kiderítésére, hogy az elmúlt évek során miért és hogyan halmozott fel a PKE mintegy 3,5 millió lejes adósságot. Tőkés László kifejtette, hogy az egyetem évente jelentős költségvetési támogatást kap a magyar államtól, ebbe e költségvetésbe bele kell férni, csakhogy az utóbbi években az egyetem ezt a költségvetést általában túllépte, ami már önmagában hiányt generált. Emellett az egyetem olyan kifizetéseket is eszközölt, amiket nem lehet elszámolni, tehát amit nem fizet ki az egyetemnek a támogató. Az anyagi válsághoz járultak hozzá azok az EU-s pályázatok is, amelyeknek többségét a PKE veszteséggel zárta. Ehhez kapcsolódva Szilágyi Zsolt elmondta, hogy ezekhez a jogi szempontból egyébként korrekt módon lebonyolított projektekhez biztosítani kellett az önrészt, amelyekre az egyetem bankkölcsönöket vett fel az OTP Banktól, amiket aztán nem tudott időben törleszteni. Ráadásul voltak olyan projektek, amelyekről csak utólag derült ki, hogy egyes kiadási tételeket formai hiányosságokra hivatkozva nem térít vissza a finanszírozó, ami szintén az egyetem veszteségeit növelte. Mindezek mellett az állami illetékek, sőt a közüzemi díjak befizetésének elmaradása is a veszteségek között szerepel. A pénzügyi szabálytalanságok egy másik szeletét képezte az, amit Tőkés László így fogalmazott meg: „a költségvetési tételek között átjáróház volt” – vagyis a különböző célokra (például Erasmus program) elkülönített költségvetésbe belenyúltak, nem rendeltetésüknek megfelelően költötték el ezeket a pénzeket.
Felelősök keresése
Hogy ez a teljesen szabálytalan gazdasági-pénzügyi állapot éveken át úgymond zavartalanul folytatódhatott, az többek között annak tudható be, mondta Tőkés László, hogy szelektív tájékoztatás történt az egyetem vezetősége részéről az Alapítók Tanácsa felé, emellett nagyok voltak a testületi átfedések. Erre példaként említette az alapítók tanácsának elnöke azt, hogy dr. János Szabolcs leváltott rektor annak a testületnek is a tagja volt, amelyik többek között éppen az ő munkáját volt hivatott ellenőrizni. Tőkés László megjegyezte, hogy noha a vizsgálat jelenleg is tart, és a személyi felelősség pontos kiderítése még várat magára, de dr. János Szabolcs rektor és Berei Annamária gazdasági igazgató felelőssége nyilvánvaló az ügyben. Tőkés László elmondta, hogy Berei Annamária egy alkalommal 56 ezer lej előleget vett fel, míg dr. János Szabolcs rektor ennek az összegnek mintegy a felét vette fel előlegként. Tőkés László hangsúlyozta, hogy a kivizsgálás lezárulta után annak ellenére sem szeretnének világi bírósághoz fordulni, hogy gondatlan pénzügyvitel, valamint hűtlen kezelés alapos gyanúja merült fel, de ehhez arra is szükség van, hogy az érintettek is „segítsenek a szálak kibogozásában. Amennyiben együttműködnek, akkor nem lesz feljelentés”, mondta Tőkés László, hozzátéve, hogy ezzel együtt mindazokkal szemben ragaszkodnak a személyi felelősség megállapításához, akik anyagi kárt okoztak az egyetemnek.
Tervek
A PKE válsága nem olyan természetű, hogy a fiatalok és a szülők elveszítsék bizalmukat az egyetem iránt – hangsúlyozta a tájékoztatón Szilágyi Zsolt, aki leszögezte: biztos, hogy az egyetem megmarad, de belső átalakulásra szorul, amit Tőkés László azzal egészített ki, hogy bár felmerült a PKE egyfajta egyesítése a Sapientiaval, mindazonáltal a PKE önállósága a kívánatos alternatíva. A Sapientia Alapítvány ultimátumszerű felszólítására a PKE kidolgozott egy tervezetet, mely az egyetem pénzügyi talpraállítását célozza. A Kolozsvárra elküldött válságkezelési tervezet tartalmazza többek között azt az elképzelést, hogy az egyetem három karát összevonják két karrá, és a tanszékeket is átszervezik. A leendő karok egyike a társadalomtudományokat és a közgazdaságtudományokat foglalja magába, a másik pedig az irodalomtudományi és a művészeti szakokat öleli majd fel az elképzelés szerint. Bizonyos szakok megszűnnek, azt azonban nem árulták el, hogy melyek, az oktatói állományt is csökkenteni kell, és egyéb átszervezésekre is szükség lesz. Ebben a vonatkozásban példaként említette Tőkés László az utaztatások jelenleg túl nagy költségeit. A leépítések nem előzetes tervszámok alapján történnek, válaszolta arra a kérdésünkre, hogy hány oktatót érint majd a leépítés, majd hozzátette, hogy az egyik elképzelés az, hogy hasonló profilú tantárgyak esetében nem szükséges máshonnan tanárokat Váradra utaztatni, ha helyi tanár is elláthatja azt a feladatot. A nyilatkozók biztosították a közvéleményt arról, hogy az esetleg megszűnő szakok esetében a jelenleg ezeken a szakokon tanulók mindenképpen befejezhetik itt tanulmányaikat és államvizsgázhatnak is. Szilágyi Zsolt kérdésre válaszolva elmondta, hogy az egyetem pénzügyi gazdasági helyzete akár már ebben az évben rendeződhet, amennyiben sikerül gyakorlatba ültetni a válságkezelési tervet, aminek végrehajtása az ebben a hónapban megválasztandó új rektor feladata lesz. A PKE rektori tisztségére egyébként két jelentkező van: dr. Pálfi József, jelenlegi megbízott rektor és Fogarasi István docens.
Pap István. erdon.ro

Örömmel lenni irgalmasnak
A Nagyváradi Római Katolikus Egyetemi Lelkészség szervezésében múlt szombaton immár negyedik alkalommal szervezték meg a Bihar megyei magyar nyelvű nevelőotthonok találkozóját a PKE-n.
„Aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömmel (Róm 12,21)”- ezzel a mottóval rendezte meg immár negyedik alkalommal múlt szombaton a Partiumi Keresztény Egyetemen a Bihar megyei magyar nyelvű nevelőotthonok találkozóját a Nagyváradi Római Katolikus Egyetemi Lelkészség. Öt településről- Várad, Gálospetri, Székelyhíd, Nagyszalonta és Szentjobb- érkeztek résztvevők, körülbelül 150 vendég, akik közül 130-an voltak gyermekek. A szervező egyetemisták tésztával és ásványvízzel fogadták az érkezőket, akik hamarosan birtokukba vették a dísztermet.
Valószínűleg kevés rendező örül annak, ha a hivatalos program már az elején felborul, ez esetben azonban nemhogy bosszankodtak volna a házigazdák, hanem kifejezetten jó néven vették ezt, hisz végső soron nem a formalitásról, vagy a beszédek tartásáról szólt ez az összejövetel, hanem arról, hogy a megjelentek találkozzanak egymással, jól érezzék magukat, minél jobban megismerjék egymást, ők legyenek a középpontban. Így senki se vette zokon azt, amikor a hangszórókból hallatszó dalok hatására a gyermekek spontán módon táncolni kezdtek, majd Szerafina nővér és egy bohóc irányításával körbeálltak, vidáman mozogtak, ugrabugráltak és vonatoztak a székek közt. Lazán, felszabadultan, és pozitívan értelem vett gátlás mentesen.
Dezsőke
Az egybegyűlteket aztán Pék Sándor várad-újvárosi esperes-plébános köszöntötte hivatalos formában, arra kérve őket, hogy mondjanak közösen egy rövid imát, hiszen együtt imádkozni is jobb. Megható pillanata volt a találkozónak amikor az őt felköszöntő gyerekek felállva énekelték Szántó Ildikó gyermekvédőnek Halász Judit Boldog születésnapot című dalát, majd előkerült a jövőre már 18. születésnapját ünneplő „Dezsőke”, aki az elmúlt években az összejövetel arcává vált, nélküle talán nem is volna érdemes lebonyolítani ezt a találkozót. Ezután egymás után egy-egy műsorral kedveskedtek egymásnak a gyermekotthonokban nevelkedők, szellemi meglepetés gyanánt, ajándékként pedig a Libavonat zenekar zakatolt.
„Mindig szívesen és boldogan készülök erre a rendezvényre, annyira jó itt lenni”- nyilatkozta az Erdély Online-nak Diósi Mária, a váradi Szent Angéla-ház 15 éves lakója.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Oktatás határhelyzetben
Ezzel az áthallásos, többjelentéses címmel rendeztek tudományos konferenciát a Partiumi Keresztény Egyetem Bölcsészettudományi Karának Nevelés- és Kultúratudományi Tanszéke szervezésében március 4-én Nagyváradon.
A rendezvényre erdélyi és magyarországi szakembereket vártak, nemcsak egyetemi oktatókat és kutatókat, hanem gyakorló pedagógusokat is, de a PKE több diákja is ott ült a hallgatóság soraiban. A konferencia nyitóbeszédét Pálfi József megbízott rektor tartotta, átadva az egyetem Alapítók Tanácsa elnökének, Tőkés László EP-képviselőnek az üdvözletét is. Rövid szólt a részvevőkhöz Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes és Magyari Sára adjunktus, a PKE Tanárképző Intézetének vezetője.
Plenáris előadásokat Pusztai Gabriella, a Debreceni Egyetem professzora és Balázs Géza, az ELTE és a PKE professzora tartottak, előbbi Az egyházi intézmények hozzájárulása az oktatási rendszerek teljesítményéhez, utóbbi Az emberi viselkedéskomplexum és a kommunikáció – A humánetológia és a nyelvészet kapcsolata címmel.
A szekcióülések a következő témák mentén zajlottak: Alternatívák az oktatásban, Személyiség és társadalom, A művészeti oktatás jelenkori perspektívái, Nevelésfilozófia, Pedagógusképzés és -továbbképzés, pedagóguskutatások, Kétnyelvűség és nyelvi szocializáció, Oktatás és kisebbségi nyelvhasználat, Szakmódszertani kutatások. Csak néhány érdekesebb témájú előadást emelünk ki a több tucatnyi közül, amelyek a szekcióüléseken hangzottak el: Tanítás az online-offline határán; Digitális történetmesélés „kiterjesztett valóság” (AR) alkalmazások segítségével; Stressz és konfliktuskezelés a bölcsődei szakemberképzésben; Esztétikai nevelés – mi végre?; Reneszánsz lantdarabok a modern gitár pedagógiájában; A fegyelem képe a romániai magyar oktatásban; Az iskolai intézmény humanizáltsága; A tanár személyisége; Perspektíva vagy zsákutca? A romániai zeneoktatás aktuális problémái a közoktatásban; A beszédhang-differenciálás részképessége kétnyelvű alsó tagozatos gyermekeknél; Oktatás kettős kisebbségi létben – nyelvi és hitéleti képzések tekintetében; Ellenállás a változással szemben – Az oktatás „elszenvedőinek” válasza egy hirtelen jött reformra; Szeretem! Nem szeretem! – A kémiatanárok lehetőségei a kémia megszerettetésére; Romániai tankönyvreform – A román nyelv oktatásának új lehetőségei?; Az érmelléki magyar tanulók pályaválasztási aspirációi; Külföldi tanulás határhelyzetben – Partiumi pedagógushallgatók részvétele a nemzetközi hallgatói mobilitásban. http://itthon.ma/civilifi

Kérhető a magyar személyi igazolvány is
Már lehet kérvényezni a magyarországi személyi igazolványt, mindenkinek, aki magyar állampolgár. Nem kell hozzá magyarországi lakcím, csak pár papír. Nézzük, mik, és hol intézhető.
Immár magyarországi személyi igazolványt is kaphatnak azok, akik megkapták a magyar állampolgárságot. Ezt hétfőn Nagyváradon jelentette be Magyarország kolozsvári konzulja,dr. Laky-Takács Péter Attila, aki a szokásos kihelyezett konzuli napra állampolgársági ügyeket intézni jött az itteni Demokrácia Központba. A lényeg, hogy állandó lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárok is igényelhetnek elektronikus személyi igazolványt. Várják az érdeklődő polgárokat a magyarországi települések kormányablakainál, az irat kiváltásához nem kell állandó magyarországi lakcím sem.
Mi és hol?
Az igényléshez valamilyen személyi azonosító igazolvány kell (például útlevél, lehet romániai, vagy magyarországi is), emellett a magyar állampolgárság felvételekor megkapott honosítási okirat és a lakcímkártya. A kiskorúak esetében szükséges a születési anyakönyvi kivonat is. Ezekkel kell jelentkezni az ingyenes személyiért a bármelyik magyarországi kormányablaknál – és ott is lehet majd átvenni az okmányt később. A konzul váradi tájékoztatóján részt vett Zatykó Gyula, az EMNP alelnöke is, aki tudatta: „csak Hajdú-Bihar megyében 20 ilyen hivatal van, például Váradhoz a legközelebbi Keresztesen, de lényegében minden nagyobb településen”.
Kérdéseinkre dr. Laky-Takács Péter Attila konzul elmondta: később – várhatóan pár héten, de legfeljebb fél éven belül – Magyarország külföldi képviseletein is intézik majd ezt is. Következésképpen az is várható, hogy a kihelyezett konzuli napokon Bihar megye nagyobb településein is benyújtható lesz majd az igénylés, a Demokrácia Központokban.Hogy mennyi idő alatt van kész a biometrikus személyi? A konzul válasza szerint ”személyes tapasztalatom, hogy 30 napon belül adták ki, amikor én újíttattam meg az enyémet, de azt hiszem, ennél lényegesen hamarabb is elkészül”. Információink szerint jelenleg 8-9 nap alatt megvan, de ha sokan igénylik, akkor ez kicsit hosszabbodhat.
Magyarországon január 1-jén lépett hatályba a közigazgatási bürokrácia csökkentéséről elfogadott törvénycsomag. A módosítással bevezetett új személyi igazolvány egy sor, most még különálló okmány funkcióját is átveszi. Bár nem vonják ki a forgalomból az TAJ-kártyát és az adóazonosító jelet, ezek adatait az okmányban található chip már képes tárolni – de ezek csak az anyaországban élőket érintik. Ugyanakkor az új típusú magyarországi személyi igazolványban lévő chipek miatt lerövidült az okmány érvényességi ideje, az eddigi 10 év helyett 6 évente kell majd megújítani. A 18 év alattiaknak pedig ezentúl háromévente kell új igazolványt igényelniük. Kérdésünkre válaszolva dr. Laky-Takács Péter Attila azt mondta, ezzel a mostani okmánnyal lényegében teljes lett az anyaországon kívül élő magyar állampolgárok által kapható iratok köre.
Egyéb ügyek
A váradi kihelyezett konzuli napon egyébként folytatódott a magyar állampolgársági igénylések átvétele is a Demokrácia Központban (Fő/ Republicii u. 45. szám; telefon: 0259-220126). Ugyanakkor a konzul jelzete: a már állampolgárságot nyertek közül sokan kaptak választási regisztrációra vonatkozó levelet az elmúlt időszakban, de csak azok küldjék vissza, akik még nem regisztráltak, és akik szeretnének magyarországi voksolásokon részt venni. Nagy József Barna irodavezető megjegyezte, hogy regisztrálni a területi irodáknál is lehet. Másban is segítenek ezek az irodák. Zatykó Gyula ugyanis emlékeztetett: a magyar állampolgársággal is rendelkező hadiárvák 8600 forintos havi támogatást kaphatnak – ezt az ügyintézést is rendezik a területi irodákban. Hozzátette: „persze az összeg nem nagy, de mivel idős személyekről van szó, a legtöbbjüknek sokat jelent ez a 100 lej fölötti összeg is”.
Az ügymenetről
A magyarországi személyi kiváltásához egyelőre csakis valamelyik anyaországbeli kormányablaknál kell jelentkezni, a felsorolt iratokkal. A helyszínen sorszámot húz az igénylő (vagy ezt neten, illetőleg telefonon is előre intézheti). Az ügyintéző a szám alapján hívja az ügyfelet. Adatlapot töltenek ki, pár perc alatt, amit a kérvényező aláír, aztán fényképet készítenek róla és ujjlenyomatot vesznek. Végül az igénylő megkapja egy borítékban az elektronikus személyi igazolványának azonosító kódját. A személyi igazolvány pár napon belül elkészül, és személyesen lehet átvenni. Egyébként tájékozódtunk tegnap a Váradhoz legközelebbi kormányablaknál, azaz Biharkeresztesen. Ott már január óta kaptak is igényléseket, de roham nem volt, tömeges igénylésekre (az állampolgársági ügyek kezdeti intézésétől eltérően) nem volt példa eddig. Egyelőre különösebb fennakadás nélkül, rendben megy az ügyintézés.
Szeghalmi Örs. erdon.ro

Határon túliak is igényelhetnek magyar személyit
A magyar állampolgárságot szerzett határon túli magyarok is igényelhetik a Magyarországon januárban bevezetett elekronikus személyi igazolványt – jelentette be hétfőn Nagyváradon dr. Laky-Takács Péter Attila konzul. Az Erdon.ro hírportál beszámolója szerint Magyarország kolozsvári főkonzulátusának képviselője azt mondta, hogy a honosítottak akkor is megkaphatják az újfajta elektronikus okmányt, ha nincs állandó magyarországi lakhelyük.
A nagyváradi demokrácia-központban, Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke és Nagy József Barna irodavezető társaságában tartott sajtótájékoztatón dr. Laky-Takács Péter Attila elmondta: az elektronikus személyi igazolvány egyelőre csak a magyarországi kormányablakoknál igényelhető, de tervezik, hogy a jövőben a külképviseleteken is megkaphassák az érdeklődők.
Az okmány igénylésekor fel kell mutatni valamilyen személyi azonosító igazolványt, például útlevelet (ez lehet romániai, illetve magyarországi is), valamint a magyar állampolgársági eskütétel után kapott honosítási okiratot és lakcímkártyát. Kiskorúak esetében a születési anyakönyvi kivonatot is mellékelni kell a kérelemhez. Az elektronikus személyi igazolványt ingyen, 8 nap alatt állítják ki a magyar állami hatóságok, de amennyiben sok az igénylő, hosszabb ideig is eltarthat az elkészítése.
Az új típusú, elektronikus személyazonosító igazolványt idén januártól vezették be Magyarországon a közigazgatási bürokrácia csökkentésére vonatkozó törvénycsomag részeként. Az okmányt elektronikus aláírásra is lehet használni, illetve a TAJ-kártya (Társadalombiztosítási Azonosító Jelet igazoló Hatósági Igazolvány) és az adóazonosító igazolvány funkcióit is ellátja. Az új okmányok 94 százalékát chippel látták el, de a 65 év felettiek kérhetik chip nélkül is. Az új okmányok érvényességi ideje a korábbi 10 év helyett 6 év, a 18 év alattiaknál 3 év. Az új okmány illetékmentes, a kiállítási határidő a korábbi 20 napról 8 napra csökkent.
Dr. Laky-Takács Péter Attila az Erdon.ro-nak elmondta, a mostani okmánnyal lényegében teljes lett az anyaországon kívül élő magyar állampolgárok által kapható iratok köre. Az ügyintézésről kifejtette: ez valamelyik anyaországbeli kormányablaknál igényelhető, a helyszínen sorszámot kell kérni (ezt interneten, illetve telefonon is igényelhető), majd az igénylő a helyszínen kitölti az adatlapot, fényképet készítenek róla, illetve ujjlenyomatot vesznek. Végül egy borítékban megkapja az elektronikus személyi igazolvány azonosító kódját. Az okmányt szintén személyesen lehet átvenni. Krónika (Kolozsvár)

Új könyv: Régi képeslapok, régi történetek
Legújabb könyvét, a Régi képeslapok, régi történetek című kötetét dedikálta az érdeklődőknek a szerző, Péter I. Zoltán szerda délután a váradi Illyés Gyula könyvesboltban.
A neves váradi helytörténész, a Bihari Napló egykori munkatársa a dedikáció előtt néhány szóban elmondta a könyv keletkezéstörténetét. Felidézte, hogy annak idején a Mesélő képeslapok című könyve nagyon népszerű volt, hamar elfogyott. E most kiadott kötet annyiban kötődik ahhoz, hogy képeslapok vannak benne, amelyek a hozzájuk kapcsolódó történetekkel és a lapszéli magyarázatokkal együtt megrajzolják a régi Nagyvárad képét és történelmét. A szerző hozzátette, hogy a könyvhöz összegyűjtött anyag nagyon gazdag lett, ezért a kiadó tanácsára kettéválasztották az anyagot, így a most megjelent, Nagyvárad-Olaszit bemutató könyv az első kötet, de hamarosan érkezik a Nagyvárad-Újváros gyűjtőfogalom alatt kiadásra kerülő második kötet is. Péter. I. Zoltán jelezte, hogy a következő kötetben nem csak a történelmi Újvárosról, tehát a Vitéz (ma Decebal) utcától a Nagyvásártér (December 1. tér) nyugati széléig lévő városrészről, hanem az egykori Váraljáról is lesznek képek és történetek, és Velence városrészt is képviselni fogja egy felvétel. A rövid bemutató után Péter I. Zoltán dedikálta kötetét a megjelent érdeklődőknek. Az eseményen jelen volt Králik Lóránt, a könyvesbolt vezetője is. erdon.ro

Nem látni a migránsügy végét
Restás István közgazdász 2014 nyara óta Münchenben él, a napokban azonban néhány nap erejéig visszatért Nagyváradra. Kihasználva az alkalmat, a menekültek ottani helyzetéről kérdeztük.
Restás István öt évvel ezelőtt került Nagyváradra, ahol a Partiumi Keresztény Egyetemen tanult közgazdaságtant alapszakon, majd európai szociálpolitikából mesterizett. Ennek köszönhetően adódott rá lehetősége az utolsó nyári szünidőben, hogy Münchenben egy német integrációs nyelvtanfolyamot végezzen, és azóta is, vagyis több mint másfél éve, kisebb megszakításokkal (amikor hazalátogat) kint él. A sofőriskolát is ott szeretné elvégezni, illetve ősszel szociál-menedzsmentet hallgatna az egyetemen, hogy aztán néhány év múlva visszatérjen Romániába, és vállalkozást alapítson, de ez még a távoli jövő zenéje.
Elmondása szerint óriási különbség tapasztalható a 2014-es Münchenbe érkezése és a mostani állapotok közt. Mikor kiment, nem állítja ugyan, hogy tárt karokkal fogadták, de sokkal barátságosabbak voltak a németek, mint jelenleg. Persze most is segítőkészek, de azért valahogy másképpen viszonyulnak az emberhez, ami a menekültválságnak tudható be. Lehet látni, hogy rohamosan nő a nem Németországban születettek száma, melyeket korábban két kategóriába osztottak: úgynevezett flüchtlingékre, vagyis a háborús övezetekből érkező üldözött migránsokra és auslanderekre, azaz külföldi bevándorlókra, azonban sajnos napjainkban ezt a kettőt már egy kalap alá veszik az őslakosok. Holott szerinte mentális szempontból óriási a különbség az őhozzá hasonlóan Európából érkező külföldi bevándorlók és az Afrikából vagy Ázsiából jövő menekültek közt, utóbbiak más kultúrával rendelkeznek, és másképp, számunkra furcsának tűnően viselkednek.
Beláthatatlan
A tendencia akkortájt fordulhatott meg, amikor a flüchtlingék száma egyre nőtt, hiszen például egy olyan időszak is volt, hogy naponta 300 ezren is érkeztek Münchenbe, illetve Németország más területeire, így aztán lassan-lassan valahogy elege lett a németek többségének belőlük. A kezdeti szakaszban ugyan még mindenki azon a véleményen volt, hogy segíteni kell nekik, szociálisan érzékenyen közelítették meg a témát, de aztán sokan kezdtek nem egyet érteni Angela Merkel politikájával, mely negatív hozzáállást csak tovább fokoztak a szilveszter éjszakáján Kölnben történtek, és más, verekedésekről, erőszakos magatartásokról szóló hírek. Emellett Münchenben is egyre több, általában 10-15 fős menekültcsoportokat látni, melyeknek a többsége férfi. A bűncselekmények száma is nőtt, és ezt a németek összefüggésbe hozzák a menekültek érkezésével, s arra gondolnak: csak a bajt hozzá ránk, minek befogadni őket? A közhangulat változását jelzi, hogy egyesek azt hangoztatják: csak a diplomával, illetve a felsőfokú végzettséggel rendelkezőket kellene befogadni, ami persze lehetetlen, hiszen diszkriminációhoz vezetne.
Ami pedig a német államot illeti: mindent megtesz annak érdekében, hogy a helyzet javuljon. Például integrációs nyelvkurzusokat indít, vagy havonta ingyenes jegyet biztosít a menekült férfiaknak, mellyel igénybe vehetik a piros lámpás negyedben nyújtott szolgáltatásokat. Egyébként akikkel Restás István együtt járt a tanfolyamra, kedvesek és aranyosak voltak, nem viselkedtek ellenségesen vele. Szerinte sokszor a média is elferdíti a valóságot a szenzációkeltés miatt, mert a migránsok nem mind terroristák, ugyanúgy vannak köztük megbízható és rendes emberek, és mások is, ahogyan az európaiak is sokfélék. Jellemző rájuk, hogy a vallási előírásaikat nagyon szigorúan betartják. Végtelenül boldogok, ha csupán simán megölelik őket, vagy egy-két jó szót szólnak hozzájuk, de ugyanakkor egymás közt is előfordul, hogy nem értenek egyet, vagy csúnyán veszekednek.
És hogy mi lesz a migrációs válság kifutása? Ahogy talán senki a világon, úgy természetesen Restás István se tudja. Úgy fogalmazott: egyelőre nem látja a végét, azonban azt tapasztalja, hogy Németország is egyre inkább hajlik arra az álláspontra, hogy le kell zárni a határokat, mert még a német állam se tud több millió menekültet eltartani.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Felavatták a felújított Szacsvay-szobrot Nagyváradon 
Nagyváradon ünnepélyes keretek között felavatták pénteken Szacsvay Imrének, az 1849-es magyar függetlenségi nyilatkozat megszövegezéséért és aláírásáért kivégzett országgyűlési jegyzőnek a felújított szobrát.
Az 1907-ben közadakozásból állított szobrot, Margó Ede alkotását az RMDSZ Bihar megyei szervezetének kezdeményezésére szintén közadakozásból újították fel – írja az MTI. A mintegy 80 ezer lejes költséghez a magyar köztársasági elnöki hivatal is hozzájárult, az összeg nagyobb részét azonban mintegy 600 nagyváradi támogató adta össze.
Az avatóünnepségen mondott beszédében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a Szacsvay Imre által megtestesített „alázat, kötelességtudat, a közösség felemelkedésért való magabiztos feladatteljesítés nem vált ódivatúvá". „A csodálatra méltó értékmentésre ma is csak a bátrak képesek. A közösség azzal tudja a hősiességet mutatni, hogy szolidaritást tanúsít, és a legnehezebb pillanatokban is az összefogás mellett dönt a széthúzás helyett" – fogalmazott az elnök. Hozzátette: a 21. század kihívásai mind megválaszolhatóak, „ha tudjuk, hogy a nemzethez, a hazához hűnek lenni nem bűn, hogy nyelvet, kultúrát megőrizni kötelessége minden magyar embernek”.
Gróh János Gáspár, a köztársasági elnöki hivatal társadalmi kapcsolatokért felelős igazgatója szerint nem volt bűn az a tollvonás, amellyel Szacsvay aláírta a függetlenségi nyilatkozatot, és benne a Habsburg-ház trónfosztását. A nemzet szenvedélyes szabadságvágyát fejezte ugyanis ki. „Szacsvay Imre azt vallotta: e népért éltem, és e hazában akarok meghalni. Ezt az üzenetet kell élővé tenni nekünk minden nap. Ha ő meghalt, mi éljünk a hazáért!" – fogalmazott az elnöki hivatal igazgatója. A nagyváradi magyarság hagyományosan az Országgyűlés jegyzőjének egész alakos szobránál gyülekezik március 15-én, a nemzeti ünnepen. Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke elmondta, hogy hamarosan közpénzből újítják fel a szobor környezetét. MTI. Erdély.ma

Dámák diadala a Fársángban
Csokonai Vitéz Mihály 1799-ben kelt "furcsa vitézi versezete", azaz a Dorottya ihlette László Csaba koreográfust, hogy a témát hazahozza Székelykeresztúrra, s olyan köntösbe öltöztesse, amely hozzánk illendő. Nem tett egyebet, csak ötvözte Csokonai Vitéz nyelvezetét és humorát az udvarhelyszéki farsangi szokásokkal, az itteni népi tánccal és muzsikával.
Korábban, a Nagyvárad Táncegyüttesnél volt már emlékezetes találkozása Csokonai művével, de ez alkalommal igyekezett a koreográfus mindent egybegyűjteni, ami egy ilyen "poema chorea-heroico-comicum" színreviteléhez kell. Úgyhogy behívta az előadásba a helyi Kispipacsok és Forgórózsák ifjúsági tánccsoportok javát, igénybe vette a Székelykeresztúri Polgári Fúvószenekar közreműködését és "felfogadta" a sepsiszentgyörgyi Heveder együttest, majd a jól átgondolt mozgásterv mellett (László Zsolt társ-koreográfus segítségével), Kincses Olga jelmez és színpadtervével, a László Anna által kiválasztott táncok, népviseleti ruhaelemek és népdalok segítségével "honosította" és színpadra állította ezt a munkát. Mindennek tetejébe még Márdirosz Ágnest, a Csíki Játékszín művésznőjét is megszólította Dorottya szerepével.
Udvarhelyszéken ma is élő farsangi, lakodalmi szokások, szerepjátékok bukkannak fel a nagyjából hetvenperces produkcióban, de ugyanakkor a kétszáz évvel ezelőtt, dunántúli folklórelemek is jelen vannak, hiszen Csokonai a Dorottya megírásához Somogy megyében látott alkalmas mintákat. A népdalok, a táncrend elemei azonban több székelyföldi és erdélyi kistáj sajátosságait hordozván, kilépnek a Nagyküküllő Keresztúr-fiúszék, a Nyikó-mente miliőjéból és egy általánosabb, már-már összmagyar jelleget képviselve - amelyek nem mentesek a román és a mezőségi "beütésektől" sem -, úgymond "univerzálissá" nagyítják és másutt is értelmezhetővé, érvényessé teszik a Székely Dorottyát. 
Nagy kár, hogy kevés lehetőség van a további előadásokra, hiszen a Nagyváradon dolgozó, de életvitelszerűen Rugonfalván és Székelykeresztúron élő László Csaba csíkszerdai és sepsiszentgyörgyi közreműködőket választott, akik egyéb elfoglaltságaik mellett csak igen nehezen, ritkán tudnak időt szakítani e produkcióhoz. Pedig megérdemelné a nagyobb publicitást, a hosszabb életet, még akkor is, ha idén nagyon rövidre sikeredett a farsang. A darabnak egy rövidített változatát Alsósófalván láthatták a szerencsések, majd teljes egészében egyszer Székelykeresztúron, s most ez a péntek délutáni előadás csak egy szerencsés ráadás volt, amelyet sikerült tető alá hozniuk a szervezőknek.
A székelykeresztúri Pipacsok Néptáncegyüttes előadásai nem műkedvelő előadások. Nem intézményes keretek közt születnek ugyan, nincsen állandó és főállású társulat hozzá, de azért professzionálisan mindig kiemelkednek. Az az érzés támad az emberben, hogy milyen jó lenne, ha létezne egy gyűjtő-együttes Székelyföldön vagy Erdélyben, amely segítené az ilyen produkciók létrejöttét és közreműködne abban, hogy minél hosszabb ideig - egy évadon át -, minél szélesebb körben játszhassák el a hasonló darabokat. Talán egyszer. A Székely Dorottyáról videófelvétel készült. Hátha valamelyik televízió majd műsorára tűzi. Ha nem, akkor ki-ki hazaviheti a dvd-t, s családi körben nézheti. Ez is több a semminél.
Simó Márton. eloszekelyfold.com

Kínos közjáték Nagyváradon: Áder nem érkezett meg…
Két bőrt is igyekeznek a bihari RMDSZ-esek lehúzni a felújított műemlék újraavatásával, amelyet választási kampányrendezvénnyé változtattak a következő rafinált indoklással: „Március 11-án átadjuk, március 15-én pedig birtokba vesszük Szacsvay Imre szobrát.” 
A hosszadalmas, kínos mellékzöngékkel kísért szoborfelújítás a beharangozott határidőre nem készült ugyan el, de végül mégiscsak átadták a köznek a nevezetes emlékművet pénteken. A helyi sajtóban azonban úgy hirdették meg az ceremóniát, hogy azon az RMDSZ vezetői mellett ott lesz Áder János magyar köztársasági elnök – aki a jelenlévők nagy csalódására nem jelent meg az ünnepségen. Csak az elnöki hivatal egy kisebb rangú képviselője, aki röviden szólt a megjelentekhez. 
A szervezők azzal mentegették magukat, hogy eleve nem volt szó Áder jelenlétéről, hiszen a sajtóban csak annyit tettek közzé (idézzük a hivatalos meghívót): „17.50 – dr. Áder János, Magyarország köztársasági elnökének ünnepi köszöntője”. Értsen belőle mindenki azt, amit akar vagy tud. Nos, a váradiak egy része úgy értette – beleértve az iskolákból kivezényelt diákokat és tanárokat –, hogy maga az államfő érkezik a városba és mond beszédet a Körös-parti emlékműnél. Ezért is vett részt az RMDSZ aktivistái mellett több száz érdeklődő az eseményen. Akiknek végül be kellett érniük Kelemen Hunorral, az RMDSZ szövetségi elnökével, aki a már jól ismert paneleket hangoztató beszédében a pártja körüli összefogást szorgalmazta. Ez is furcsán hatott, amikor ezekben a napokban éppen arról szólnak a hírek, hogy az RMDSZ csak önmagával hajlandó összefogni. itthon.ma/erdelyorszag

Forradalom utca 48. az Erdélyi Magyar Televízióban!
Forradalom utca 48. címszó alatt idén negyedik alkalommal szervezi meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ügyvezető elnöksége és az Erdélyi Magyar Televízió az erdélyi magyar középiskolák történelmi vetélkedőjét.
Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is öt csapat méri össze az 1848–49-es forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos tudását, de a diákoknak kreativitásról, színészi adottságokról is tanúbizonyságot kell tenniük a vetélkedő öt fordulója alatt. A részt vevő csapatok ez alkalommal is meghívásos alapon érkeznek a megmérettetésre: Nagyenyedről a Bethlen Gábor Kollégium, Nagyváradról az Ady Endre Elméleti Líceum, Kolozsvárról a Báthory István Elméleti Líceum, Székelykeresztúrról a Berde Mózes Unitárius Gimnázium, Sepsiszentgyörgyről a tavalyi nyertes csapat, a Mikes Kelemen Főgimnázium képviselteti magát a rangos eseményen.
A zsűri tagjai ez alkalommal a forradalom és szabadságharc ismert és elismert szaktekintélyei: a zsűri elnöke dr. Egyed Ákos akadémikus, Deák Árpád nyugalmazott történelemtanár, dr. Tamási Zsolt-József, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója és Keserű Sándor, a baróti Baróti Szabó Dávid Líceum történelemtanára.
A színvonalas, izgalmas, fordulatos vetélkedőt az Erdélyi Magyar Televízió március 15-én, kedden este 8 órától tűzte műsorára. Népújság (Marosvásárhely)

Világhírű női tudósokról és Sándorffi Józsefről
A váradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének tagjai a múlt hét csütörtök este szokásos havi találkozójukat a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumban. Két előadás hangzott el.
A megjelenteket Pásztai Ottó egyesületi elnök üdvözölte (kiemelten a hölgyeket a közelmúltbeli nőnap miatt), majd Zilahi Bertalan az ebben hónapban a név- vagy születésnapjukat ünneplőket köszöntötte, Szebeni Lajos pedig egy-egy Mécs László- és T. Szabó Edit-költeményt olvasott fel. Ezt követően Barabás György A természettudományok világhírű női címmel tartott előadást. Többek közt arra hívta fel a figyelmet: a hozzáértők véleménye alapján a 21. század a molekuláris biológia és a nők évszázada lesz. Míg Semmelweis megjelenése előtt a nők életük 70-80 százalékát a gyermekeik nevelésére fordították, jelenleg ez már már csak 5-7 százalék, mivel a családonkénti gyermeklétszám 11-ről 1,3-ra zuhant, tehát szerinte a nőknek nem maradt fizikai idejük a természettudományos kutatásokra. Ugyanakkor Czeizel Endre is megállapította, hogy a nők elsődleges feladata a fajfenntartás, tehát biológiailag a női nem a fontosabb. Gyermekeiknek nem csak a génjeiket, hanem minden megszerzett tudásukat is átadták, és optimális családi körülményeket nyújtottak kivételes adottságaik biztosítására.
A továbbiakban a nyugalmazott tanár arról is beszélt: a Nobel-díjak 100 éves története során 719 díjat osztottak ki, és 29 nő részesült ebben az elismerésben. Az irodalmi és béke Nobel-díjak között a legnagyobb a nők részesedése, de itt is csak 10 százalék. Ugyanakkor 2008-ban a Princeton University Press által közzétett matematikai kézikönyv megnevezte az utóbbi 400 év legnagyobbnak tartott matematikusait, és ezen a listán két nő, a német Emmy Nöther és az orosz Szofia Vasziljevna Kovalevszkaja szerepel. Ezután tevékenységük rövid ismertetésével a legfontosabb női tudósokat sorolta fel az előadó, kezdve a 4. századtól máig, Románia egyik világhíres kortárs női tudósával, a geofizikus dr. Mioara Mandea professzor asszonnyal zárva a sort.
Sokoldalúság
A rendezvény második felében Kovács Károly Dr. Sándorffi József életéről és tevékenységéről értekezett. Egyebek mellett elhangzott róla: 1765-ben született Hegyközújlakon, egy nyolcgyermekes családban, mely később Jákóhódosra költözött. Bár szűkös volt a költségvetés, a legjobb iskoláiba járt Váradon és Debrecenben. Noha eminens volt a költészetben, a bölcsészet tanulmányok elvégzése után a bécsi orvosi egyetemre került, ahol kapcsolatba került a magyar testőrírókkal is. Megmentette a csődtől a Magyar Hírmondót, és munkatársa lett az Új Bécsi Magyar Múzsának. Levelezett Csokonaival, és hazafiként amellett érvelt, hogy nemzetének kincse legyen a nyelv. Emellett szaklapíróként és orvosként is jeleskedett az osztrák fővárosban, például statisztikai kimutatásaival, és a himlővel kapcsolatos kutatásaival. 1804-ben Váradra hívták, hogy legyen Bihar vármegye főorvosa, illetve ő irányította az 1806-ban megnyílt közkórházat. Sokoldalúságát jellemzi, hogy 1805-ben táblabírónak nevezték ki, református presbiter is volt, és 1815-től 1824-ben bekövetkezett halálig mecénásként vezette, támogatta a színházi életet.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Várad katolikus múltját népszerűsítik
Nagy sikert ért el a Nagyváradra érkező turisták körében a római katolikus püspökség 2013-ban megalakult vallásturisztikai irodája. A város katolikus látnivalóit népszerűsítő intézményről és a jövőbeli tervekről annak vezetőjével, Erdei Anitával beszélgettünk.
– 2013-ban alakult a vallásturisztikai iroda. Míg korábban csupán a városba látogató egy-két turistacsoport volt kíváncsi a katolikus látnivalókra, tavaly már szinte minden csoport megtekintette ezeket. Hogyan sikerült két szezon alatt elérniük ezt a látványos fejlődést?
– A lehető legegyszerűbben: megszólításos módszerrel. Az irodából, ami a Kanonok sornak éppen a közepén van, figyeltük, amikor érkeztek a buszok, megkérdeztük, benne van-e a programjukban a templom-, illetve a kincstárlátogatás, idegenvezetést ajánlottunk és nem is kaptunk elutasító válaszokat. Emellett természetesen élünk az internet kínálta lehetőségekkel: megkeressük az utazási irodák weboldalait, megnézzük, melyiknél szerepel nagyváradi úti cél, vagy esetleg csak átutazási városnézés, válaszolunk nekik, ajánljuk a mi lehetőségeinket és a gyorsan létrejött kapcsolatot aztán igyekszünk megtartani és továbbfejleszteni.
– Hogyan reagálnak a turisták, ha az előzetes útitervtől eltérő programot ajánlanak nekik?
– Aki egy kicsit is érzékeny a kultúrára, vagyis körülbelül 90 százalékuk nemhogy zokon venné, de kifejezetten örül a lehetőségnek, hogy megnézheti a csodálatos építményt. Sőt aránylag elég sokan vannak olyanok, akik előbb csoportos kirándulás alkalmával jöttek hozzánk és vagy még azon a nyáron, vagy a következő évben elhozzák a családjukat, barátaikat is. Évente 6-7000 olyan látogatónk van, aki a kincstárat is felkeresi, 10 000 körüli azok száma, akik csak a templomot.
– Általában honnan érkeznek az érdeklődők?
– Magyarországról, a Felvidékről, szóval mindenekelőtt magyar vidékekről. Vannak olyanok is, akik régebben származtak el Váradról, ők, ha jönnek, leginkább arról kérdeznek, rendeződött-e már/ végérvényesen a tulajdonjoga a palotának.
– És rendeződött? Ha jól tudom, a múzeum még mindig bérli a termeket.
– Lassú folyamat, úgy mondanám, hogy költözőben van a múzeum. Hosszú távú terveink közé tartozik, hogy majd a püspöki palota kétharmadát látogatóközponttá alakítsuk, egyharmadában pedig lennének az irodák, illetve a püspöki lakosztály.
– Hosszú távú tervet említett, rövid távon vannak-e újítási elképzeléseik?
– Természetesen, mindenekelőtt szeretnénk Nagyvárad többi katolikus templomát is bevonni a tájékoztatási hálózatba, mégpedig úgy, hogy bent a templomban legyenek információs panelek, jól látható helyen, és úgy megszerkesztve, hogy a lényeg legyen bennük, ne ijessze el az embereket a betűrengeteg. A bazilikában pedig szeretnénk, ha a kincstárat még többen látogatnák, hisz igazán van bőven látnivaló, az egyházmegyéhez kötődő 18., 19., 20. századi ötvöstárgyak, textíliák, festmények, szobrok.
– Az egyházmegye Váradon kívüli plébániáiról mennyire jönnek látogatók?
– Idén van az irgalmasság éve, amikor minden hónap első csütörtökén jönnek zarándokok az egyházmegye más-más körzetéből. A Szent László-zarándoknapon is jönnek hozzánk, és az évek óta Várad püspökeiről megemlékező egyházmegyei konferenciára is eljönnek még olyanok is, akik egyébként nem templomjárók. És ha az említett hosszú távú tervünk is megvalósul, remélhetőleg még több vallásturisztikai eredményről számolhatunk be.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Károly Irenaeusra emlékeztek
Szombat délelőtt a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság és a BINCISZ szervezésében dr. Károly József Irenaeus tudósra, O.Praem. szerzetesre emlékeztek a premontrei széktemplomban, melyen részt vett Balogh Péter Piusz rendfőnök és Huszár István alpolgármester is.
A szentmisét Fejes Rudolf Anzelm prépost-prelátus, apát mutatta be, aki szentbeszédében azt emelte ki: dr. Károly József Irenaeus tulajdonképpen emblematikus alakja lehetne a Ferenc pápa által meghirdetett Isteni Irgalmasság Rendkívüli Szentévének, például azáltal, hogy elsősorban papként Isten nevében végezte a jó cselekedeteit, alázattal. Fontosnak tartotta ugyanakkor a fizikai kísérletek szemléltetését, és az ifjú tehetségek felfedezését is, vonzotta a titok, melyet a természet törvényeiben az Úr elrejtett.
Szobor Olasziban
Dr. habil. Fleisz János egyetemi tanár, BINCISZ-elnök az életéről és munkásságáról beszélt úgy, hogy az éppen aktuális évfordulókra fókuszált. Arra hívta fel a figyelmet, hogy 120 éve kezdte üzemeltetni Váradon a röntgen-laboratóriumát,, illetve 1916-ban indította el híres fizikaversenyét, melyen az évek folyamán világhírű tudósok is feltűntek. Elhangzott az is, hogy legkésőbb 2019-ig szeretnék elérni azt, hogy a tudós szerzetesről utca legyen elnevezve Váradon, érdemérmet alapítsanak a tiszteletére, valamint szobor őrizze emlékét az egykori olaszi temetőben.
A jelenlevők megkoszorúzták a templom falába beépített sírkövet, majd a Premontrei Öregdiákok Egyesületének kezdeményezésére átvonultak a Mihai Eminescu Főgimnáziumba, ahol az emléktábla megkoszorúzása előtt Pásztai Ottó elnök mondott beszédet.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Március 15. – Nemzeti ünnep Nagyváradon: a csoda nemzete a magyar
Március 15-én, délután három órai kezdettel tartotta megemlékező ünnepségét a nagyváradi Szacsvay Imre szobornál az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács.
Az egybegyűlteket Török Sándor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) megyei elnöke köszöntötte, többek között hangsúlyozva azt, hogy a mai generáció forradalmisága a korábbi korok emberétől eltérően a szavazati jogban rejlik. „El kell menni szavazni, ez a mi forradalmiságunk” – fogalmazott a felszólaló. Ezt követően Csulák Péter konzul olvasta fel Orbán Viktornak, Magyarország miniszterelnökének az idei március 15-re megfogalmazott üzenetét, majd Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei elnöke szólt az egybegyűltekhez. 
Beszédének visszatérő gondolata volt az, hogy a magyar a csoda nemzete, hiszen Rákóczi idejében nyolc évre kiűzték a magyarok a Habsburgokat Magyarországról, 1848-ban több mint egy évig képes volt küzdeni a magyar nemzet a „gyilkos” túlerő ellen. 
„A csoda nemzete vagyunk, mely a nemzetgyilkosság világos szándékával ránk kényszerített trianoni országcsonkítás, az elszenvedett szabadrablás 1919-es esztendeje után pénz, erőforrások és szövetségesek nélkül újra talpra tudott állni és ki tudta küzdeni az 1938-as és 1940-es békés nemzetegyesítéseket. A csoda nemzete vagyunk, mely a vesztes második háború és az államosítás teljes nyomorának terhe alatt is felemelte fejét és 1956-ban képes volt kimondani: elég volt! (…) A csoda nemzete vagyunk, mely válaszképpen a román nacionálkommunizmus pusztító évtizedeire Tőkés Lászlót adta e hazának, a temesvári csodát adta annak az országnak, mely mai napig nyelvünk, kultúránk, népünk nélkül látná magát gazdagabbnak”.
Helyzetkép Ezt követően az elmúlt huszonhat év értékelését végezte el a felszólaló, meglehetősen sötét képet festve a romániai közállapotokról, és különösen a magyarság helyzetéről. Mint elmondta „Negyed század alatt elvesztettük népünk egy negyedét! Az ország azon régiójában élünk, ahol a legtöbben, a legtöbbet dolgoznak, a legtöbb adót fizetik be, és a legkevesebbet kapjuk vissza belőle bukaresti gyarmattartóinktól. Mert bizony ki kell mondani: ahogyan Trianon óta mindig, Bukarestből ma is gyarmatként, meghódított országként és népként tekintenek ránk. A szabadság nagy céljai közül továbbra sem teljesült az önálló állami magyar egyetem igénye (…). 
Az elkobzott vagyonokat mai napig nem kaptuk teljesen vissza, amit vissza adtak, az sem végleges. Hivatalainkban a magyar nyelvet még azok sem használják, akiket közösségünk választott oda. És hol állunk ma attól, hogy a kisebbségi közösségi önrendelkezés legmagasabb szervezeti formáját, a területi autonómiánkat végre vissza adják? (…) Ma a szekuritáté erősebb és magabiztosabb, mint valaha, és Bukarestben a célok is változatlanok: az egynemzetiségű, egynyelvű, egyvallású Nagy-Románia megteremtése. (…) Ma is van félnivalójuk azoknak, akik ki merik mondani az igazat, vagy a hatalmasokéhoz képest más véleményt mernek megfogalmazni. Ma is pártterror van, azzal a különbséggel, hogy a hivatalokkal szemben ezt sikerült magyar nyelvűvé tenni.”
Egységben az erő
A következő felszólaló Zatykó Gyula, az EMNP alelnöke volt, aki többek között így fogalmazott: „Ha meg akarunk maradni magyarnak, itt Erdélyben, akkor az erdélyi magyar közösségünk új lehetőségeket kell keressen, hiszen az eddigi, a bukaresti, opportunista, üzleti alapon szerveződő módszereken nevelkedett politikum bebizonyította, hogy zsákutcába vezeti a közösséget. (…) Nem lehet jogokat kérni azok által, akik érintve vannak korrupciós vagy összeférhetetlenségi ügyekben, azok által, akik saját érdekeiket előbbre tartva azokkal folytattak átláthatatlan üzleti ügyeket, akik neve olyan rosszul cseng a román közéletben. Talán sohasem volt ekkora szükség képviseletünk megtisztulására és a megtisztulás után az egységre, hiszen csak így tudunk erőt felmutatni.”
Ünnepi műsor és koszorúzás
Az ünnepségen Fábián Enikő színművésznő szavalt és énekelt, továbbá a Nagyváradi Asszonykórus és a Váradi Dalnokok is énekeltek, végezetül a koszorúzás következett. Koszorút helyeztek el többek között Szacsvay Imre szobránál az Erdélyi Magyar Néppárt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári Párt, a Partiumi Keresztény Egyetem képviselői, valamint Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere is,
Pap István
erdon.ro. Erdély.ma

Kitüntetés a ma hőseinek: két személy és egy szervezet kapott Ezüst Tulipán Díjat
Kedden késő délután a Szakszervezetek Művelődési Házában adta át idei díjait a Szatmári RMDSZ. Idén is közösségépítés, oktatás-nevelés valamint ifjúság és sport témakörben adtak át díjat. Az eseményt a szatmárnémeti magyar középiskolák által összeállított műsorok tették ünnepibbé.
A nemzeti ünnep alkalmából a Szatmári RMDSZ minden évben átadja díjait. Kilenc esztendeje minden évben három díjazottat tüntetnek ki az idéntől Ezüst Tulipán díjnak elnevezett elismeréssel. Ez történt idén is a Szakszervezetek Művelődési Házában megtartott rendezvényen, melynek keretében középiskolások produkcióit láthattuk és rendhagyó történelmi előadást hallhattunk a forradalmi események kapcsán.
Elsőként Pataki Csaba, a Szatmár Megyei RMDSZ elnöke köszöntötte a jelenlevőket. „Március 15-én önkéntelenül is visszatekintünk a múltunkra. Felidézzük az iskolában tanultakat, a nagyszüleinktől s azok őseitől a családjainkban megmaradt történeteket, hőstetteket emlegetünk, amelyeket kiemelkedő személyiségek vittek véghez. Egyetlen egy dolog közös bennük: a bátorságuk. Nekünk is meg kell ezt találnunk magunkban. Mert a magyar bátor nemzet. Több mint ezer év vihara sem tudja ezt kitörölni belőlünk. Pedig próbálkoznak. Minden évszázadnak megvan az az egy vagy több történése, amelynek tudatalatti célja az volt, hogy megtörjön minket: az akaratunkat, az erőnket, a bátorságunkat.” Pataki szerint a magyarság vezetőit egyre gyakrabban érik tervszerű támadások napjainkban és egy egész rendszer dolgozik azon, hogy a kiharcolt jogainkból visszavegyenek.
Dr. Hermann Róbert történész, a Hadtörténeti Intézet kutatója, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történéseinek kitűnő ismerője rendkívül izgalmas és humoros előadásban idézte fel a forradalom első évfordulját. Cáfolta a Petőfivel kapcsolatos Oroszországba való menekülésről szóló elméleteket, szóba kerültek váltóhamisítók, huszárok, akik folyton leestek a lóról, de eredményes hadmozdulatok is. Sőt, az is kiderült, hogy az osztrákok is ünnepeltek 1849. március 15-én: az alkotmányuk napját.
"Március 15-én a forradalom hőseire emlékezünk, de nem szabad megfeledkeznünk a mai napok hőseiről sem" - vezette fel az Ezüst Tulipán díjak átadását Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, a Szatmárnémeti RMDSZ elnöke. Most is közösségépítés, oktatás-nevelés és sport-ifjúság témakörökben adtak ki díjat.
A közösségépítés kategória 2016-os díjazottja: Gönczy Gábor, a Szatmárnémeti Véndiákszövetség elnöke.
Szatmárnémetiben született 1960. június 30-án. A szatmári Magyar Líceumban érettségizik, ezt követően a Temesvári Műszaki Egyetemen szerez gépészmérnöki diplomát. Dolgozott az IPSUIC-ban (későbbi Saturn), majd 2003-tól részlegvezető egy szatmári vállalatnál. 1991-ben alapító tagja, 2004-től elnöke a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Véndiákszövetségnek, amely 1992-ben alakult és összefogja az összes diákot, aki Szatmáron tanult. A szövetség céljai közé tartozik a kapcsolatteremtés a szatmári iskolák között, az iskolai hagyományok megőrzése, kulturális rendezvények, kiállítások, könyvbemutatók szervezése, az iskolák és rászoruló diákok támogatása, iskolával kapcsolatos könyvek és kiadványok szerkesztése / kiadása és nem utolsó sorban az évenként megrendezésre kerülő Véndiáktalalkozók megszervezése, amelyeken általában 1500-2000 véndiák vesz részt. 2002-től tagja a Szatmárnémeti Székesegyház kórusának, 2008-tól  a Szatmárnémeti Székesegyház Egyháztanácsának, 2009-ben a Szent György Lovagrend lovagjává avatták, 2015-től a Szatmári priorátus priorja. Több évig volt a Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatótanácsának tagja.
Gönczy Gábor igazi szatmári polgár: iskolatörténeti és a régi Szatmárral kapcsolatos dokumentumokat gyűjt és több helytörténeti, családtörténeti előadást tartott és írást közölt a helyi médiában.
Az oktatás-művelődés kategória 2016-os díjazottja: Szilágyi Éva, a Református Gimnázium igazgatónője
1956-ban született Szatmárnémetiben. A középiskola elvégzése után 1981-ben a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen szerzett diplomát, a Bölcsészettudományi Kar magyar-francia szakán. Ezt követően előbb  Nagyváradon, majd Szatmárnémetiben tanított. 1991-től az újrainduló Szatmárnémeti Református Gimnázium tanára, aligazgatója majd 1995-től  igazgatója és magyartanára.
Az eltelt húsz év alatt  az intézmény  diákságának létszáma megtízszereződött, s mára óvodája, elemi és gimnáziumi tagozata, három párhuzamos osztállyal működő líceumi tagozata és kétéves posztlíceális szakosztálya van. Megerősödött  az iskola  ösztöndíjrendszere és  hivatalosan bejegyzett ECL és ECDL központtá vált. Szilágyi Éva a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kurátora, kuratóriumi titkára, s két évtizede a Láncos Egyházközség presbitere.
A több mint három évtizedes magyartanári tevékenysége során sok szakmai elégtételben volt része, de leginkább arra büszke, hogy tizenkét magyartanár, harmincnyolc lelkész  tanítványa volt, ezen felül sok-sok tanító, óvónő, színész, újságíró és közéleti személyiség, akik hivatásuk, munkájuk révén közösségünket szolgálják. Tanári, igazgatói és közemberi tevékenységéért  a Magyarországi Református Egyház Zsinata Makkai Sándor-díjjal tüntette ki, megkapta a Szent-Györgyi Albert-díjat (iskolaszervezés, közösségépítés), a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Pro Ecclesia-díját, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség pedig életmű díjával, az Ezüstgyopár-díjjal tüntette ki.
Az ifjúság és sport kategória 2016-os díjazottja: a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés
A MIK 1999-ben alakult, 16 éve töretlenül igyekszik összetartani a szatmári magyar ifjúságot. A szervezet jelenleg közel 150 bejegyzett taggal rendelkezik, amelyből 50 aktív tag rendszeresen részt vállal a rendezvények szervezésében és lebonyolításában. A Magyar Ifjúsági Kezdeményezés nevéhez  olyan immár hagyománnyal bíró események fűződnek mint a Partiumi Focikupa, a Szatmári Ifjúsági Napok, a Nemzetközi Ifjúsági Sportnapok, a Hazafias Versek Versmondó Versenye és az ingyenes német nyelvtanfolyamok, társszervezőként pedig a kezdetektől részt vesz a Partiumi Magyar Napok, a Családi hétvége és a Március 15-i ünnepség  megszervezésében.
Mivel a fiatalok folyamatosan változó igényeinek nem könnyű megfelelni, a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés az ifjúsági élet valamennyi szinterén igyekszik jelen lenni. A kezdetben csupán a magyar ifjúság összefogására és kultúrális rendezvényekre öszpontosító szervezet napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt fektet a diákok problémáinak feltérképezésére és lehetőségek szerinti segítségnyújtásra, továbbtanulási és ösztöndíj lehetőségek népszerűsítésére is, és teszi  mindezt természetesen a hagyományok megőrzésére ösztönözve a fiatalokat.
A MIK jelenlegi vezetői és tagjai eltökéltek abban, hogy továbbra is támogassák a fiatalok aktív társadalmi szerepvállalását, a fiatalokkal a fiatalokért az itthonmaradást népszerűsítve, hogy „A jövő veled ugyanitt" ne váljon tartalom nélküli szlogenné. „Köszönet az eddigi elnököknek: Bartha (Popomájer) Helgának, Kovács Jácintnak, Veres Norbertnak és Muresán Istvánnak" - mondta a díjat átadó Kereskényi Gábor. Az elismerést Muresan István jelenlegi MIK-elnök vette át.
A díjátadást a szatmári magyar középiskolák diákjainak előadása tette színesebbé. A Hám János diákjai énekeltek és táncoltak, a kölcseysek az  „A kőszívű ember fiai” című regény néhány részletét vitték színre, a refisek pedig az iskola gyermekkórusának és a Lelkészek Kórusának közös fellépésével emelték az est fényét. szatmar.ro

A hősökre emlékeztek
Idén a nagyváradi evangélikus templomban tartották meg a hagyományos március 15-i ökumenikus imát, melyen meglehetősen kevés érdeklődő vett részt, pedig megfontolandó gondolatok hangzottak el történelmi egyházak képviselőitől.
Elsőként a házigazda, Mátyás Attila evangélikus lelkész köszöntötte az egybegyűlteket, ő zárszóként az önrendelkezés fontosságára hívta fel a figyelmet, és arra, hogy mindennek Isten az alapja, nélküle nincs erkölcsi hit és megmaradás.
Dénes István református generális direktor János evangéliumát idézte, mely szerint az igazság szabaddá tesz, és arra intett: Nagyváradon és Biharban most a múltba kell néznünk ahhoz, hogy legyen jövőnk, legyen béke, szabadság, egyetértés és testvériség, ehhez azonban Jézus Krisztus jelenti az alapot.
Molnár Imola unitárius lelkész szerint sokan összekeverik ma az önfeláldozást az áldozathozatallal, holott „A valódi áldozat szárnyat adni a szabadságnak”. Függetlenül attól, mi volt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc végkimenetele, győzelem volt minden pillanat, amíg ész, erő, szent akarat és sziklaszilárd hit adott szárnyat a szabadságnak. Az ökumenikus imát Thurzó Sándor József brácsajátéka, Meleg Vilmos színművész Petőfi-összeállítása, illetve Kiss Huba és Benczédi Hunor Szózat-előadása gazdagította.
Mindenkire szükség van
Szacsvay Imre szobránál először Claudiu Pop Bihar megyei kormánybiztos tolmácsolta Dacian Cioloş román miniszterelnök, majd Csulak Péter, a Kolozsvári Főkonzulátus konzulja olvasta fel Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét. Az üzenetek elhangzását a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola diákjainak ünnepi műsora követte.
„Ez a hely a mi hazafias kegyeletünknek a temploma, ide fogunk zarándokolni, itt fogunk kitartást tanulni, itt fogunk erőt meríteni a kései megpróbáltatásokra.” – idézte Szokoly Tamásnak, Nagyvárad akkori országgyűlési képviselőjének 1907. március 15-én, Szacsvay Imre szobrának felavatásakor elhangzott szavait Huszár István váradi alpolgármester, polgármesterjelölt, aki arra is kitért: mi örökül kaptuk a szabadságot, ami számunkra kötelesség a család és a szülőföld felé. Ma is küzdeni kell a ’48-as, az ’56-os, majd az 1989-es célok eléréséért, a közösségen belüli összefogást keresve, mivel mindenki tudására, erejére és hitére szükség lesz a következőkben, mondta az alpolgármester, aki végül Móricz Zsigmondot idézte: „Mindig a jövőnek kell dolgozni, nem a hirtelen zsebre vágható, pillanatnyi sikernek. Gyermekeinket itthon kell tartanunk, ha pedig messze keresik boldogulásukat, haza kell őket hívnunk” – eddig is e szerint az elv szerint végezte munkáját, és ha bizalmat szavaznak neki, a jövőben is ezt teszi, zárta beszédét Huszár István, majd a Bihardiószegi Református Egyházközség ifjúsági kórusának műsora következett.
Hitet és erőt az emlékezésből
Pásztor Sándor, a Körösök Vízügyi Igazgatóságának műszaki igazgatója, az RMDSZ megyei tanácsi listájának vezetője is köszöntötte az ünneplőket. Pásztor Sándor az 1848-as megújulásról is beszélt: „Egy olyan megújulás kezdődött, amelyik az egész Európa gondolatiságát megváltoztatta és egy olyan szellemiség terjedt el, amely az összetartozást, a szabadságot és az összefogást hirdette.” „Vállalni kell magyarságunkat, önmagunkat, egymás és a közösség előtt, de megtanít arra is, hogy az emlékezés átfogó ereje lehetővé teszi azt, hogy 15 millióan együtt emlékezzünk hőseinkre. Megtanít arra is, hogy az emlékezésből igazi hitet és erőt lehet meríteni, és ezek mentén valós értékekkel élhetjük mindennapjainkat.” – mondta Pásztor Sándor az emlékezés erejéről szólva, majd Széchenyi Istvánt idézte: „Egy országban, melyben oly csekély a közösségi szellem, mint a mienkben, ahol mindenki csak magával törődik, és a közre nem gondol, véleményem szerint valamilyen egyesítés kezdete haszonnal jár. Mert több embernek olyan vállalkozás is könnyű, mely a magányosnak egyszerűen lehetetlen.”
Ma már nem a forradalom tetteivel kell küzdenünk, hanem politikai téren, és ehhez szükség van az összefogásra, mondta Pásztor Sándor, aki zárszóként Soós Istvánt, Nagyvárad egykori polgármesterét idézte, annak a szobor visszaállításakor elhangzott mondatait: „Midőn Nagyvárad város közönsége nevében újból átadom a kegyeletnek és tiszteletnek Szacsvay Imre szobrát, teszem ezt abban a reményben, hogy ez a szobor most már örökké és véglegesen megtartja helyét, és Nagyvárad magyarsága elég erős lesz, hogy ezt a szobrot és vele együtt a magyar érdekeket bármikor, bárkivel szemben megvédelmezze.”
A cserkészek közös fogadalomtétele és Szacsvay Imre szobrának megkoszorúzása után az ünneplők a bihardiószegi és a szentjobbi huszárok vezetésével fáklyásmeneten vonultak Petőfi Sándor szobráig, amelyet szintén megkoszorúztak. Az ünnep a Szigligeti Színház Lilliput Társulatának A helység kalapácsa című előadásával zárult.
Fried Noémi Lujza. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Partiumi Keresztény Egyetem: egy hónap az átszervezésre
Április közepéig kell kidolgoznia a válságban lévő nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemnek (PKE) a következő tanévre vonatkozó átszerezési tervét – derült ki a csütörtökön Nagyváradon tartott sajtótájékoztatón.
Pálfi József, a felsőoktatási intézmény új rektora és Fodor Attila szenátusi elnök elmondta, ez volt a kérése a magyarországi kormánytámogatást kezelő kolozsvári Sapientia Alapítványnak.
A korábban beharangozott tanszékösszevonásokról és a kevésbé népszerű szakok megszűnéséről még nincsenek konkrétumok, de az illetékesek garantálják: a chartamódosítást is igénylő reformok nem mennek majd a minőség rovására, a jelenlegi és leendő hallgatóik érdekeit tartják majd szem előtt.
Pálfi József szerint ha elképzelésüket az alapítvány elfogadja, akkor nem kerül majd szóba a PKE beolvasztása a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetembe.
Hozzátette, a beiskolázási tervről a minisztériumot is értesíteniük kell, hogy kormányhatározatban hagyja majd jóvá azt, de mivel a januári terveken utólag is lehet módosítani, nem késtek el az átszervezéssel.
A felelőtlen gazdálkodás miatt mintegy 3,5 millió lejes adósságot felhalmozó egyetem múlt héten megválasztott rektora amúgy kihívásnak tekinti az előttük álló feladatot. Bevallása szerint Fodor Attilával együtt látnak „fantáziát” a helyzetben.
„A válság nem a vég, hanem egy fordulópont, és építkezéshez vezet” – vallja a lelkész, aki szerint most önvizsgálatot tartanak és „termővé metszik” a tanintézetet. Kinevezése legtöbb 30 napon belül, minisztériumi rendelettel válik majd hivatalossá, de mint mondta, ahogyan János Szabolcs lemondása óta megbízott vezetőként végezte a teendőket, úgy a folytatásban is biztosítva lesz az ügyintézés. A gazdasági igazgatói állásra pályázatot hirdettek, a jelentkezéseket a későbbiekben egy szakbizottság bírálja majd el. Addig Molnár Erzsébet közgazdász látja el a tisztséggel járó feladatokat. Pálfi különben úgy érzi, a PKE-nek eddig sem pénzügyi, hanem „morális” problémái voltak, és ha ettől megtisztítják, ismét egyenesbe kerülnek.
A PKE felelőtlen és szabálytalan pénzügyvitelének feltárása okán János Szabolcs rektor, Horváth Gizella rektorhelyettes, Berei Annamária gazdasági igazgató és Balogh Brigitta tudományos titkár lemondott tisztségéről, a Sapientia Alapítvány pedig már tavaly felügyelete alá vonta a tanintézet gazdasági tevékenységének ellenőrzését. A belső vizsgálat továbbra is zajlik.
Vásárhelyi-Nyemec Réka. Székelyhon.ro

Jogvédő lakossági fórum
Március 13-án Nagyváradon kezdődött és március 19-én ér véget az az emberi jogvédő körút, melyet a Morvai Krisztina független európai parlamenti képviselő, Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat Gábor Áron-díjas ügyvezetője és a Nemzeti Jogvédő Szolgálat jogászai, szakértői, médiamunkatársai alkotta küldöttség tett Erdélyben, illetve a Székelyföldön. Szerda este Kézdivásárhelyen jártak. 
Útjuk célja a székely-magyar közösség önrendelkezési küzdelmét, illetve egyéni és közösségi jogai érvényesülését gátló körülmények felderítése, a magyarellenes román hatósági intézkedések kivizsgálása és a jogokért való kiállás erősítése volt. A misszió végén széles körben terjesztendő emberi jogi jelentést és tényfeltáró dokumentumfilmet mutatnak be. Két helyszínen – Marosvásárhelyen és Kézdivásárhelyen – nyilvános lakossági fórumot, illetve több erdélyi településen zártkörű szakmai megbeszélést tartottak jogvédőkkel, jogsértettekkel és autonomistákkal. A román titkosszolgálat és a központi román média is figyelemmel kísérte a körutat. Bogdan Diaconu parlamenti képviselő, a szélsőségesen magyarellenes Egyesült Románia Párt elnöke egyenesen azt kérte a hatóságoktól, hogy Morvai Krisztinát ne engedjék be az országba. Szerda este a Vigadó színháztermében megtartott közel három és fél órás lakossági fórumon mintegy százötvenen vettek részt. A találkozó kezdetén a szervezők hat olyan videofelvételt vetítettek le, amelyeken Morvai Krisztina szólalt fel az Európai Parlamentben a székelység autonómiatörekvései és a „kézdivásárhelyi terroristák” ügyében. „Ceauşescu meghalt, a kommunizmus összeomlott Romániában, de a megfélemlítettség, a kiszolgáltatottság és jogfosztás megmaradt, ezért nekünk, a csonka Magyarországon élőknek kötelességünk feltárni a határon túli testvéreinket ért jogsértéseket” – jelentette ki Morvai Krisztina, aki meglepetésének adott hangot annak kapcsán, hogy tapasztalata szerint több erdélyi nagyvárosban az ott élő magyarok nem élnek a törvény biztosította nyelvi jogainkkal. Gaudi-Nagy Tamás a több európai államban jól működő autonómiaformákra hívta fel a hallgatóság figyelmét, amitől az illető állam sokszínűbb és gazdagabb lett. „A székelységnek joga van szabadon használni nemzeti szimbólumait és anyanyelvét, és ahhoz is joga van, hogy saját sorsáról döntsön” – hangsúlyozta. A Jobbik listáin a korábbi ciklusban országgyűlési képviselői mandátumhoz jutott Gaudi-Nagy Tamás azzal a javaslattal állt elő, hogy Kézdivásárhelyen is alakítsanak magyar jogászokból álló jogvédő segélyszolgálatot.
A jogászokkal együtt látogatott szülővárosába a jelenleg Los Angelesben élő, emigrációs kérdésekre szakosodott Jánossy Mária ügyvéd is. Arról beszélt, hogy az amerikai városban számos nemzetiség él együtt, mindenik szabadon használhatja zászlaját, az állami hivatalokban is szabadon használhatják anyanyelvüket, és ettől az Amerikai Egyesült Államok nem omlott össze.
Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke székely zászlóval, Tóth Bálint, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szóvivője pedig Székelyföld térképével ajándékozta meg a két jogvédőt. A lakossági fórum második felében Morvai Krisztina és Gaudi-Nagy Tamás a hallgatóság kérdéseire válaszolt, majd a jelenlevők közösen elénekelték a magyar és a székely himnuszt.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Állami múzeumokat a terrornak
Romániában nem létezik olyan állami múzeum, amely a kommunizmus áldozatainak állít emléket. Viszont sokak szerint kellene. Nem is egy, hanem annyi, ahány nagyobb bv-intézet volt.
Már nem az első ilyen volt: tavaly és tavalyelőtt is megtartotta a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló és a Román Disszidensek Elmékét Ápoló Intézet (IICCMER) azt a nemzetközi konferenciát, amelyen a kommunizmus rémtetteit bemutató romániai múzeumok létrehozását sürgetik, ugyanakkor a korszakot tanulmányozó szakemberek egyeztetnek. Az idei konferencia Nagyváradon volt, pénteken, a várban. A megbeszélések zárt körűek voltak, előadásokat hallgattak meg a témakörről, esettanulmányokat vizsgáltak, ugyanakkor mesterkurzusokon részt vevő egyetemistákat is bevontak a tevékenységekbe.
Az IICCMER a közvélekedéssel ellentétben nem civil szervezet, hanem kormányzati: 2005-ben hozták létre, és a miniszterelnök, valamint a kormány alárendeltségében tevékenykedik. Az általuk szervezett váradi konferencián Radu Preda, a szervezet elnöke elmondta: ”Intézetünk egyik fő célja, hogy múzeumot hozzon létre a kommunizmus bűneinek és áldozatainak, Bukarestben. Ugyanakkor az ország többi fontosabb városában is kellenek emlékhelyek. Most próbálunk egyfajta informális hálózatot létrehozni, azokból, akik benne lennének ebben.” Hozzátette: az összes olyan büntetés-végrehajtó intézet esetében felmerül, hogy ilyen múzeumokat hozzanak létre, ahol politikai foglyokat is őriztek – márpedig sok ilyen volt.
Huszár István váradi alpolgármester és más hivatalosságok köszöntője után láttak hozzá az említett hálózatépítés váradi részéhez. Ötletadók egyébként bőven lesznek, még külföldről is: a megbeszéléseken ugyanis részt vett a nyugati mintára kialakított budapesti Terror Háza múzeum képviselője is.
Romániában még mindig hiányosság tapasztalható a kommunizmussal való elszámolás terén, és a vonatkozó múzeumok léte is megoldatlan. Tavaly ugyan például Temesváron megnyílt A Kommunista Fogyasztó Múzeuma, de az jellegében más. Ovidiu Mihăiță, annak a múzeumnak alétrehozója akkor el is mondta, hogy a múzeumnak nincs politikai vagy ideológiai jellege, pusztán azzal a céllal hozták létre, hogy segítsen visszahozni a feledésből a kommunista kor tárgyait, hangulatát.
Nem új ötlet
Egy egészen más kezdeményezés, de annak is már egy éve, hogy törvénytervezetet terjesztett be a PNL a kommunizmus múzeumának létrehozásáról. A múzeum a bukaresti parlament épületében kapna helyet. A kezdeményezők szerint a múzeum a kommunizmus borzalmait mutatná be, és ezáltal emléket állítanak a korszak áldozatainak. Romániában nem létezik olyan állami múzeum, amely a kommunizmus áldozatainak állít emléket. Máramarosszigeten létezik egy ilyen intézmény, amely civil kezdeményezésre jött létre. A tervezet szerint azért éppen a parlament épületében kapna méltó helyet a múzeum, mert a Pentagon után a világ második legnagyobb építményének számító monstrumot “Európa egyik legkegyetlenebb diktátorának” számító Ceaușescu álmodta meg. A betonkolosszus emberéletek, valamint egy egész nemzet áldozatvállalása árán épült meg – érveltek a kezdeményezők. Romániában nem új keletű egy ilyen múzeum alapításának a gondolata. Már Traian Băsescu volt államfő is javasolta 2006-ban, amikor egy történészek által készített jelentés alapján elítélte a kommunizmust. Az ő két elnöki mandátuma alatt azonban nem valósult meg, ezért tavalyelőtt decemberben Temesváron az 1989-es rendszerváltozás negyed évszázados évfordulója alkalmából  is szorgalmazta az alapítást. A jelenlegi államfő állásfoglalása azt követően született meg, hogy tavaly a parlament elutasított egy erről szóló törvénytervezetet, miután a Ponta-kormány nem támogatta az ötletet.
Szeghalmi Örs. erdon.ro

Emberként alkotni embereknek
„A magyar színjátszásban nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy megtaláld az igazgyöngyöt, a románban már a felszín alatt csillog valami, csak nem biztos, hogy a gyöngy. De ilyen az élet is: ha Bukarestben leszállsz a vonatról, azt látod, hogy egy páran verekednek, vagy a peron közelében éppen szül egy cigánylány” – születésnapi beszélgetés Kincses Elemér marosvásárhelyi rendezővel.
– Örül-e annak vagy zavaró tényezőnek tekinti, hogy a Wikipédia önről írott szövegének már a második mondata így hangzik: Kincses Előd öccse.
– Egyáltalán nem zavar, büszke vagyok rá.
– Hetvenévesen miként látná magát a színpadon, ha fiatal korában nem vált, és színész marad?
– Talán egy jó közepes színész lettem volna. Persze fiatal kezdőként még zseninek hittem magam, de a Kolozsváron eltöltött esztendők kijózanítottak; a sétatéri színházban belülről és alulról ismertem meg a pályát. Nagyon sok pincért és kocsislegényt játszottam, ezen kívül egy-két, legfeljebb három jelentősebb szerepet kaptam. Nagyon sokszor ültem oldalt, a soromra várva… de hiába. Akkor többre hivatottnak éreztem magam, de ha ennyi idő után őszintén magamba nézek, meg kell vallanom, hogy gátlásos voltam és túl sokat gondolkodtam. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy elkezdtem a mondatot, és közben az járt a fejemben, hogy be tudom-e fejezni.
Mindig be voltam tojva, amikor fel kellett mennem a színpadra, s akkor voltam boldog, amikor kijöttem. Az igazi tehetségeknél ez pont fordítva van; egy hús-vér színész fürdik a szerepében, a színpadon érzi igazán jól magát.
– Elképzelhető, hogy nem a színpadon érte volna meg ezt a kerek hetven évet?
– Nem lehet tudni… Tény, hogy Isten nagyon fiatalon a kezembe adta a tollat, lehet, hogy valahol szerkesztő lennék vagy író, esetleg horgász… A legszívesebben viszont erdőőr vagy vadászmester lettem volna, habár manapság már annyi az orvvadász, hogy egy csomót le kellene lőnöm. A lényeg az, hogy ha már nem lehettem volna rendező, olyan életet szerettem volna élni, amely sokkal közelebb hoz a természethez.
– Nagyon régóta kiderült, hogy remekül ír – regényt is, drámát is. Nem bánja, hogy talán az időhiány miatt, kevesebbet tudott foglalkozni ezzel a típusú alkotómunkával, mint amennyit szeretett volna?
– Nem feltétlenül időhiányról van szó. Úgy érzem, hogy megfért bennem a két alkotói munka, az írás és a rendezés. Van olyan időszak, amikor a színházi próbán egyszer csak azon veszem észre magam, hogy gondolatban a regényemmel vagy a színdarabom valamelyik jelenetével foglalkozom, illetve az íróasztal mellett a színházi gondokon, éppenséggel a második jelenet végén töprengek. Persze ezeket a gondolatokat el szoktam hessegetni, mert amikor az ember ír, akkor írjon, amikor meg rendez, akkor rendezzen.
– Amikor most, hetvenévesen vonalat húz…
– Ne mind emlegesse azt a hetvenet!
– Átfogalmazva, amikor az ember tizennyolc évnyi fiatalságot és ötvenkét esztendőnyi tapasztalatot hordoz magával, miként képzeli el a jövőjét: több rendezéssel vagy több írással?
– Nagyon furcsa kérdés, ezen még nem is gondolkodtam… A tavaly nagyszerű évadom volt, öt meghívással, többek között a budapesti Nemzeti Színházba, ehhez képest az idei kétségbeejtően alakult, mindössze két meghívással. Ez olyan, mint amikor állnak a nénik a Rákóczi téren és vagy viszi őket a bácsi, vagy nem. Minden a bácsi ízlésétől függ. Nem mindig egyezik a meghívók ízlése az enyémmel, s mivel a színházban a meghívó az úr, nekem, rendezőnek, vállalnom kell annak az ódiumát, hogy az vagyok, aki vagyok, azt vallom a világról, amit vallok, és olyan színházat csinálok, amilyent csinálok. Azaz emberit – emberi módon, embereknek. Mindenkinek szuverén joga eldönteni, hogy szüksége van rám Budapesten, Bécsben, Szabadkán vagy Székelyudvarhelyen, vagy nincs. Mert ez nem tőlem függ.
– Ezek szerint nem nőtte bele magát abba a divatkorszakba, amelyben a rendező maga az atyaúristen, aki mindent magának rendel alá, színházat, közönséget, színészt…
– Soha nem nőttem bele és nem is fogok. Azzal áldott meg a sors, hogy olyan nagy rendezők mögött ülhettem, mint Harag György, Liviu Ciulei vagy Major Tamás. Teljesen különböző emberek, de azon túl, hogy a szakma óriásainak számítanak, van még egy közös vonásuk: egyikük sem akart uralkodni a színészek fölött. Harag a legnagyobb színészeket is valami elképesztő szelídséggel irányította; Ciulei baráti hangnemben suttogta a zseniális instrukcióit. És micsoda humora volt!
Emlékszem, egyszer, amikor Ion Caramitrunak, Gina Patrichinak és Toma Caragiunak magyarázott valamit, viccesen felkiáltott, hogy „ilyenekkel kell próbálnom, holott nekem színészekre volna szükségem”. Harag és Ciulei lelki rokonok, gyermeteg emberek voltak, akik imádták a játékot. Aki ismerte, tudja, milyen nagy élvezettel és tudással römizett meg pókerezett Harag György; annál jobban már csak a színházcsináláshoz értett.
– Pályafutása során nemcsak a szakma kiválóságai mellett dolgozhatott, de megadatott az is, hogy az erdélyi magyar színjátszáson kívül gyakran belekóstoljon az anyaországi, a határon túli magyar és a román teátrumba. Mi az, ami a leginkább megkülönbözteti, illetve összeköti ezeket?
– A teljes másság köti őket össze. Hogy csak egy példát említsek a próbafolyamatból: ha egy elsőéves magyar színis lánytól azt kéred, puszilja meg a partnerét, visszakérdez: „tanár úr, ugye nem a száját?”. Ha ugyanezt kéred egy román diáklánytól, továbbviszi a gondolatot: „tanár úr, nem fektethetem le?”. Félreértés ne essék, ez nem értékítélet, ilyenek vagyunk, és ez különböztet meg a színpadon is. A magyar színjátszásban nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy megtaláld az igazgyöngyöt, a románban már a felszín alatt csillog valami, csak nem biztos, hogy a gyöngy. De ilyen az élet is: ha Bukarestben leszállsz a vonatról, azt látod, hogy egy páran verekednek, vagy a peron közelében éppen szül egy cigánylány. Budapesten nyúzott embereket találsz, akik futnak a pénzük után. Románia, a maga balkáni légkörével színjátszó ország.
Nézzük csak a temetéseket, milyen egy székelyföldi és milyen egy olténiai. Nem minősíteni akarom egyiket vagy másikat, csak hangsúlyozni, mekkora különbség van a kettő között. Míg a székelyek levett kalappal könnyeznek, az ország déli részén a temetés valóságos színház, ahol a szereplők partitúrákat adnak elő. Hogy melyik az igazabb? Ez hatalmas kérdés, amelyre nehéz választ adni.
– Azért az utóbbi egy-két évtized csak hozott némi átfedést…
– Nagyon sokat. Azt még nem tudtam magamban eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, de talán inkább jó.
– Kanyarodjunk vissza az íráshoz: mekkora szerepet játszik a tollforgatásban az, hogy megrögzött horgász? Már csak azért is érdekelne, mert a halászok aztán tudnak mesélni!
– Tudok én a halászat nélkül is nagyokat hazudni, de a halászat mégiscsak jól fog, hisz amíg a vízparton ülök és a nagy fogásra várok, a csöndben és az egyedüllétben van időm gondolkodni. A horgászat egy kicsit hasonlít is az írásra, hisz egymagamban kell boldogulnom. Ülök az asztalnál, és ha azt akarom, a papíron London elevenedik meg, ha akarom, Nyíregyháza vagy éppenséggel a mennyország. Egyébként a rossz rendező is azt hiszi, hogy egyedül van, holott emberekkel építi vagy építheti fel az új világot.
– Nemcsak nagy horgász, nagy futballszurkoló is. Minek örül jobban: egy nagy halnak vagy egy nagy gólnak?
– Attól függ, ki fogja vagy ki rúgja! A legutóbbi halászélményem totálbalsiker volt; barátommal, Koós Gyurival, a Marosvásárhelyről elszármazott állatorvossal halásztunk a Tisza-tónál, amikor akkora harcsát akasztottam, hogy egyszerűen kettétörött a botom. Gyorsan felhívtuk a környék legjobb horgászát, hogy ilyen esetben mi a teendő. Kérdezte, hányas damilom van, 35-ös, mondtam, na jó, akkor várj egy negyedórát, és vágd el – érkezett a válasz. Reménytelen helyzetbe kerültem, pedig akkora feje volt a harcsának, mint az enyém. És ez nem horgászmese!
– Közvetlenül a ’89-es rendszerváltás után korszakot alkothatott volna a marosvásárhelyi színház, pontosabban annak magyar tagozata élén. De mintha egy idő után kicsúszott volna a keze közül, majd kicsúsztatták önt, közvetlen utódai pedig lecsúsztatták a színházat.
– Talán még korai ezt így megítélni, viszont tény, hogy nem igazán voltam én jó színházigazgató. Nem szerettem sem ordítani, sem koldulni. Az más kérdés, hogy Victor Ioan Frunzát én hoztam először Vásárhelyre, az erdélyi társulatok közül mi jutottunk ki először a POSZT-ra, a neves pécsi fesztiválra, és mi nyertük meg a Kisvárdai Fesztivált. A színház meg nem csúszott ki a kezemből, hanem szép csendben kicsúsztatták. Ennek esztétikai okai voltak, és nemcsak. Sajnos. És ezzel visszatértünk oda, hogy mi a nevem, és kinek vagyok az öccse.
Kincses Elemér
1946. március 9-én született Marosvásárhelyen. Előbb szülővárosában színészi diplomát, majd Bukarestben rendezői oklevelet szerzett. Pár évig Kolozsváron játszott, majd felhagyott a színészi pályával; Kolozsváron kezdett rendezni, de 1975-től a marosvásárhelyi színház rendezője volt, majd művészeti igazgatójaként dolgozott nyugdíjazásáig. Kezdetben modern hangvételű, tragikus drámákat, a hagyományt és az újító törekvéseket ötvöző színpadi műveket rendezett. Ezeket a tapasztalatait a ’70-es években klasszikus művek megszólaltatásában kamatoztatta. A ’80-as évektől drámaíróként is bemutatkozott, több saját művet állított színpadra Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen. Pályafutása során számos társulatnál megfordult, közönségsikert aratott és több rangos díjat begyűjtött. Munkáját 1996-ban Pro Cultura Hungarica Emlékplakettel jutalmazták. Már színipályája kezdetén elkötelezte magát az írásművészetnek is. Első írását az Utunk közölte (1967), Mondjátok, nem félünk című darabjával (1970) pedig már kiforrott drámaíróként jelentkezett.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Védőbeszéd a kommunizmus áldozataiért
A nagyváradi vár multifunkcionális termében március18 és 20 között, a Romániai Kommunista Rendszer Bűntetteit Kutató Intézet (IICCMER) szervezésében zajlott a Védőbeszéd Románia kommunista múzeumaiért címet viselő szakmai műhely. Az eseményen részt vett Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere, Cornel Popa, a Bihar Megyei Tanács elnöke, Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatója, Lucian Silaghi, a Bihar Megyei Kulturális, Hagyományőrző és -népszerűsítő Központ vezetője, Florica Cherecheş, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) képviselője, valamint Gabriel Moisa, a Nagyváradi Egyetem professzora.
A műhelyet Radu Preda, az IICCMER elnöke nyitotta meg, aki beszédében gratulált Nagyvárad polgármesteri hivatalának azért, hogy kezdeményezőként lépett fel Románia e szenvedésekkel, zavarodottsággal és manipulációval teli történelmi korszakának a feltárásáért. „Az intézet célja az, hogy Bukarestben és az ország más városaiban is létrejöjjenek a kommunizmus bűntetteit bemutató múzeumok, amelyeket az áldozatok életével kell megtölteni (…) Tisztázni kell, hogy kiket tekintünk háborús bűnösöknek vagy éppen a nemzet hőseinek.” – mondta Preda.
Huszár István beszédében megköszönte az intézetnek, amiért Nagyváradot választotta a találkozó színhelyéül, amely 2015 decemberében nyitotta meg, az IICCMER támogatásával, az Elnyomás és Ellenállás Múzeuma Bihar Megyében nevet viselő, Romániában, e témában, elsőként felállított múzeum ajtóit.
Szamos Mariann. Reggeli Újság (Nagyvárad)