Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. március 27.
Tiszteletlenséggel vádolja Floreát az alpolgármester
Közleményben ítélte el Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester a napokban nyilvánosságot látott egyes kijelentéseit Peti András alpolgármester. Floreának a magyar közösséget kioktató mondatait tiszteletlenségnek értelmezi az RMDSZ városi elnöke.
A szerkesztőségünkbe eljuttatott dokumentumban a magyar elöljáró kifejti: felmerül benne az a gyanú, hogy Dorin Florea a magyar embert másodrendűnek tartja, és egyoldalúan teszi felelőssé, marasztalja el, és nem egyéneket, hanem az egész magyar közösséget, ami viszont tiszteletlenség.
„A felmerülő kérdések is rendkívül érzékenyek. Annyira, hogy fontos lenne a körültekintő óvatos megközelítés, figyelembe véve a magyar közösség jogos és törvényben rögzített igényeit. Mert szó van itt magyar anyanyelvű oktatásról, nyelvi jogokról, ingatlan visszaszolgáltatásról, történelemről, egyszóval kisebbségi sorban élő magyarokról Romániában. (…) Fejtsük meg a szövegből, hogy Marosvásárhely polgármestere szerint milyen a jó magyar ember. Nyílt beszéd, világos üzenet: az a jó magyar, aki nem kéri az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a törvény által előírt és szavatolt magyar fakultást; nem akar önálló magyar iskolát; nem kéri az államosított magán és egyházi ingatlanokat; nem akar kétnyelvű utcanévtáblákat; nem akar politizálni; nem szeret gyülekezni, elismeri, hogy Székelyföld olyan szegény térség, amelynek nincs jövője; nem támogatja a Vásárhelyi Forgatagot önálló magyar kulturális eseményként; és nem szereti a fákat. Vagyis az a jó magyar ember, aki beéri a polgármester úr nagylelkű gesztusaival: hébe-hóba egy-egy magyar felirattal, a rosszul értelmezett multikulturalitás jegyében egy-egy Impreuna-Együtt típusú rendezvénnyel, néhány magyarországi együttessel a sörnapok keretében” – mutat rá Peti András.
Marosvásárhely alpolgármestere a magyar közösség nevében kikéri magának a polgármesteri megközelítést. „Nem lehet közösségi felelősségként nyakunkba húzni, ha a mindannyiunk által óhajtott harmónia, nem úgy és nem akkor valósul meg, ahogy valaki diktálja. Ez természetes folyamat kellene legyen, ahol mindkét fél (partner), együtt élő közösség, figyelembe veszi és tekintettel van a másik igényeire, óhajaira! És tiszteletben tartja azokat, addig amíg a másik fél jogai nem sérülnek” –fogalmaz a politikus.
Dorin Florea nemrég egyebek mellett kijelentette: a magyar szülőknek oda kellene figyelniük arra, hogy gyermekeikbe ne neveljenek kisebbségi komplexusokat, ne csak azt hajtogassák, hogy ők egy etnikai kisebbség tagjai. Egy, az Erdélyi Naplónak adott interjúban a székelyföldi önrendelkezésekről szólva Florea kifejtette: Marosvásárhelynek nem érdeke „egy etnikailag egyszínű térséghez” való kapcsolódás, mert szerinte ez „csak bizalmatlanságot szülne”. „Nekünk nem a szegények mellé kell leereszkednünk, és egymás vállán sírnunk, hanem a gazdagok mellé kell felzárkóznunk. Hargita és Kovászna megye nem csak kicsi, de sajnos szegény is. Rendkívül sok gonddal küszködnek a gazdasági problémáktól a kedvezőtlen éghajlatig. Maros megye – amelynek elszigetelődését semmilyen érdek nem diktálhatja – sokkal jobban áll, és nemcsak gazdaságilag. Erről nemigen beszélnek, de felénk sokkal emancipáltabbak az emberek, a több nemzetiség kultúrája pedig felbecsülhetetlen plusz értéknek számít. Más kérdés, hogy egy nagyobb térségben, amely az említett megyéket is magába foglalná, működhetne egyféle pozitív etnikai diszkrimináció. Az etnikai határok újra meghúzása viszont 1930 környékére vetné vissza a térséget” – fogalmazott az interjúban a városvezető.
Rédai Attila
Székelyhon.ro
Közleményben ítélte el Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester a napokban nyilvánosságot látott egyes kijelentéseit Peti András alpolgármester. Floreának a magyar közösséget kioktató mondatait tiszteletlenségnek értelmezi az RMDSZ városi elnöke.
A szerkesztőségünkbe eljuttatott dokumentumban a magyar elöljáró kifejti: felmerül benne az a gyanú, hogy Dorin Florea a magyar embert másodrendűnek tartja, és egyoldalúan teszi felelőssé, marasztalja el, és nem egyéneket, hanem az egész magyar közösséget, ami viszont tiszteletlenség.
„A felmerülő kérdések is rendkívül érzékenyek. Annyira, hogy fontos lenne a körültekintő óvatos megközelítés, figyelembe véve a magyar közösség jogos és törvényben rögzített igényeit. Mert szó van itt magyar anyanyelvű oktatásról, nyelvi jogokról, ingatlan visszaszolgáltatásról, történelemről, egyszóval kisebbségi sorban élő magyarokról Romániában. (…) Fejtsük meg a szövegből, hogy Marosvásárhely polgármestere szerint milyen a jó magyar ember. Nyílt beszéd, világos üzenet: az a jó magyar, aki nem kéri az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a törvény által előírt és szavatolt magyar fakultást; nem akar önálló magyar iskolát; nem kéri az államosított magán és egyházi ingatlanokat; nem akar kétnyelvű utcanévtáblákat; nem akar politizálni; nem szeret gyülekezni, elismeri, hogy Székelyföld olyan szegény térség, amelynek nincs jövője; nem támogatja a Vásárhelyi Forgatagot önálló magyar kulturális eseményként; és nem szereti a fákat. Vagyis az a jó magyar ember, aki beéri a polgármester úr nagylelkű gesztusaival: hébe-hóba egy-egy magyar felirattal, a rosszul értelmezett multikulturalitás jegyében egy-egy Impreuna-Együtt típusú rendezvénnyel, néhány magyarországi együttessel a sörnapok keretében” – mutat rá Peti András.
Marosvásárhely alpolgármestere a magyar közösség nevében kikéri magának a polgármesteri megközelítést. „Nem lehet közösségi felelősségként nyakunkba húzni, ha a mindannyiunk által óhajtott harmónia, nem úgy és nem akkor valósul meg, ahogy valaki diktálja. Ez természetes folyamat kellene legyen, ahol mindkét fél (partner), együtt élő közösség, figyelembe veszi és tekintettel van a másik igényeire, óhajaira! És tiszteletben tartja azokat, addig amíg a másik fél jogai nem sérülnek” –fogalmaz a politikus.
Dorin Florea nemrég egyebek mellett kijelentette: a magyar szülőknek oda kellene figyelniük arra, hogy gyermekeikbe ne neveljenek kisebbségi komplexusokat, ne csak azt hajtogassák, hogy ők egy etnikai kisebbség tagjai. Egy, az Erdélyi Naplónak adott interjúban a székelyföldi önrendelkezésekről szólva Florea kifejtette: Marosvásárhelynek nem érdeke „egy etnikailag egyszínű térséghez” való kapcsolódás, mert szerinte ez „csak bizalmatlanságot szülne”. „Nekünk nem a szegények mellé kell leereszkednünk, és egymás vállán sírnunk, hanem a gazdagok mellé kell felzárkóznunk. Hargita és Kovászna megye nem csak kicsi, de sajnos szegény is. Rendkívül sok gonddal küszködnek a gazdasági problémáktól a kedvezőtlen éghajlatig. Maros megye – amelynek elszigetelődését semmilyen érdek nem diktálhatja – sokkal jobban áll, és nemcsak gazdaságilag. Erről nemigen beszélnek, de felénk sokkal emancipáltabbak az emberek, a több nemzetiség kultúrája pedig felbecsülhetetlen plusz értéknek számít. Más kérdés, hogy egy nagyobb térségben, amely az említett megyéket is magába foglalná, működhetne egyféle pozitív etnikai diszkrimináció. Az etnikai határok újra meghúzása viszont 1930 környékére vetné vissza a térséget” – fogalmazott az interjúban a városvezető.
Rédai Attila
Székelyhon.ro
2015. március 27.
Emlékezés egy gyógyszertárra
Megnéztem én is a múltkor a televíziós közvetítést Párizsból, ahogy európai államfők vagy miniszterelnökök, sőt, a világ számos más országának vezetői is kart karba öltve tüntettek a szólásszabadságért, a toleranciáért, és azóta is szinte naponta eszembe jutnak ezek a képek. Próbálom pontosan értelmezni, amit láttam. Látszólag erőt sugallt az a demonstráció, de mintha gyengeséget is ugyanakkor, hiszen tiltakozni nem a hatalmon levők szoktak, hanem azok, akik ellenzékben vannak.
Persze, ebben az esetben inkább a teljes szolidaritást kívánták bizonyítani a szervezők, talán az elrettentés szándékával is, viszont nem megy ki a fejemből, hogy sajnos, képmutatás is volt bőven ebben a tényleg világra szóló összefogásban.
Vagy legfeljebb – megengedem – nem a mai valóságot, hanem csak az elhatározást mutatta, hogy ilyennek szeretnénk a jövőt. Toleráns társadalmat, szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk utódainknak – üzenték a párizsi felvonulók, és ezzel természetesen mindannyian egyetérthetünk.
Ám azzal az önelégültséggel nincs mit kezdenem, hogy sokak szerint máris ilyenek vagyunk, szemben a világ elvetemült részével, és hogy Európában például, vagy akár az Amerikai Egyesült Államokban máris megvalósult volna az ideológiák, vallások, kultúrák, nyelvek, etnikumok békés együttélésének eszméje. Nem csupán Ukrajnára gondolok, mondjuk, hanem saját néhány évtizedes tapasztalatomra, hogy a tolerancia nem istenadta képességünk, hanem megtanulható és elfelejthető.
Tulajdonképpen minden új helyzetben ismét el kell sajátítani. Hogy ma színes bőrű elnöke van Amerikának, és hogy néhány hónapja Romániában is német származású az államfő? Igen, ezek kétségtelenül fontos előjelei lehetnek egy majdani változásnak.
De hozott-e valami újat kisebbségjogi kérdésekben a washingtoni politika Barack Obama megválasztása után? Ígért-e szemléletváltást a többség-kisebbség viszonyában a romániai államelnök Klaus Johannis, aki egyelőre csak annyit mondott ország-világ előtt, hogy nálunk minden rendben van.
A választ minden újságolvasó tudja, de arról a magyar illúzióról, hogy akkor egy ilyen elnökkel az ország élén már Erdélyben is megoldódnak az etnikumközi problémák, érdemes lenne hosszabban értekezni. Most azonban egy látszólag tényleg múlttá vált pillanatot szeretnék fölidézni, mert emlékezni muszáj, éppen egy toleránsabb jövő reményében. 1990. március 16-ról van szó, amikor Marosvásárhelyen az egyik lakótelepi gyógyszertár kirakatüvegére a magyar gyógyszerészek fehér festékkel kiírták – a félköríves román felirat alá, szintén félkörívben –: gyógyszertár.
Marosvásárhelynek akkor majdnem százötvenezer lakosa volt, és ennek valamivel több mint fele magyar. Az általános eufóriával, a román–magyar megbékélés könnyes-romantikus ábrándjával induló újsütetű demokráciában, két és fél hónappal a Ceausescu-diktatúra bukása után, egy ilyen etnikai összetételű városban hiába próbálkoztunk kétnyelvű várostáblákkal, rögtön széttörték vagy lemázolták azokat, és nem volt még sehol – sehol! – egyetlenegy kétnyelvű cégtábla vagy más nyilvános felirat sem Marosvásárhelyen.
Azt gondolhatták a gyógyszerészek, hogy a kórház vagy a gyógyszertár bejáratánál ki-ki levetkőzi előítéleteit, faji, etnikai, netán nyelvi türelmetlenségét, hiszen a beteg embernek nincsen más identitása, mint a betegsége. Nem így történt. Hatalmas román tömeg gyűlt össze a tömbházak között, a tágas útkereszteződésben, és amikor többedmagammal odarohantunk a hírre, csak tisztes távolságból figyeltük a félelmetesen zúgó darázsfészket. Rémisztő volt.
Máig nem tudjuk, kik szervezték ezeket a tiltakozó akciókat. Viszont, ami a legfontosabb: európai emberek tették ezt a huszadik század végén.
Nem évszázadokkal ezelőtt, nem az inkvizíció, nem a boszorkányüldözések korában. Mint ahogy európai emberek okoztak mérhetetlen szenvedést európai embereknek a második világháborúban, európai emberek küldtek ki európai embereket a frontra, vagy deportáltak és pusztítottak el európai milliókat. Majd a kommunizmusban is hányféle rémségről tudtunk, vagy esetleg nem is tudtunk. A marosvásárhelyi gyógyszertári tüntetés után három nappal Budapesten egy román–magyar kerekasztal-beszélgetésen vettem részt.
Március 19-én és 20-án jelentős román értelmiségiek ,mint a költő Mircea Dinescu vagy Smaranda Enache, Gabriel Liiceanu, Marius Tabacu, Alin Teodorescu és romániai magyar vezetők, többek közt Domokos Géza, Kányádi Sándor, Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Béres András meg jómagam is, próbáltunk egyetértésre jutni éppen a nyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás, a magyar egyetem kérdésében. Ráadásul – horribile dictu! – Magyarország fővárosában próbáltuk ezt cselekedni, a külügyminiszter Horn Gyula és államtitkára, Szokai Imre jelenlétében.
Nem volt könnyű, de egy-két kérdésben már-már megegyeztünk, amikor az első nap estéjén jött a hír: Marosvásárhelyen vér folyik, Sütő András is súlyosan megsebesült. Dugába dőlt minden, csomagoltunk sürgősen, és ki ahogy tudott, utaztunk haza. A folytatás már valószínűleg mindkét országban benne van a történelem-könyvekben, bár más-más konklúziókkal, hiszen egyelőre még a történelmet, a régvolt tényeket sem vagyunk képesek egyformán látni.Hallani is vélem egyik-másik kommentárt: igen, a románok.
Nem mi voltunk az agresszorok, mondhatnánk megkönnyebbülten, mint az európai politikusok Párizsban. Így igaz, akkor Marosvásárhelyen tényleg nem mi voltunk. De tetszik, nem tetszik, akik ütöttek, éppen úgy európaiak voltak, mint akik védekeztek.
Vagy beszéljek arról, hogy „mi” magyarok mit gondolunk ma is a cigányokról, akik egyébként ezelőtt huszonöt évvel Marosvásárhelyen mellénk álltak? Hogy egyesek az elmúlt években is milyen szörnyűségeket követtek el velük szemben? Az nem a románok szégyene, hanem a miénk. Vagy egyezzünk meg: általában az európaiaké.
Mint a volt Jugoszlávia etnikai tisztogatásai, az ukrán–orosz konfliktus, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a szélsőjobb pártok félelmetes előretörése, a lappangó fundamentalizmus, a kollektív jogok ostoba, szűk látókörű tagadása. Hinni szeretnék a német vagy francia vezetők toleranciaakaratában, és Európában minden bizonnyal már ma is sokkal jobb élni, mint a világ más részein, de azért nem felejthetem, hogy 1990-ben sem tudott nekünk hathatósan segíteni az akkori Európa, legfeljebb csak „szelíd” kényszereket próbált alkalmazni Romániával szemben, többek közt az integrációs feltételek megállapításakor.
Magunknak kellett megkeresni a megfelelő eszközöket, és később tényleg újrakezdődött más formában a román–magyar párbeszéd, meg is oldottunk számos vitás ügyet, viszont sokszor inkább gyengeségnek éreztem a kart karba öltő európai szolidaritást, nem igazi erőnek.
Néhány éve ismét azzal kell szembenéznünk Erdély-szerte, hogy a már kivívott jogokat próbálják sokan visszavenni tőlünk.
Mindennaposak a zászló-, felirat- és iskolabotrányok. Bár egyelőre úgy tűnik, Budapest nem fog nekünk román–magyar kerekasztalt szervezni, különben sem ez a dolga Magyarországnak, viszont sok másban segíthetne.
Ehhez viszont egy sokkal következetesebb szomszédságpolitikára lenne szükség, és minden bizonnyal el kellene felejteni azt az egészen különös külpolitikai koncepciót, amely elsősorban gazdaságról szól, és másodsorban sem igazán arról, ami minket nyomorít.
Utána talán Angela Merkeléket is meggyőzhetnénk arról, hogy „vigyázó szemüket” Párizsra vetve, reszkírozzanak néha azért ránk is egy-egy pillantást, mert attól, hogy német anyanyelvű elnöke van ma Romániának, nem oldódtak meg automatikusan oktatási és nyelvhasználati problémáink.
Mi több, sok román úgy érezheti, hogy ezzel a választással egyszer s mindenkorra bizonyította toleranciáját. Mint a párizsi tüntetők. Hogy példát is hozzak az ellentmondásra: egy adott pillanatban úgy tűnt, hogy a marosvásárhelyi gyógyszerészti karon az idéntől nem lesznek magyar helyek a felvételin. Ezt a veszélyt talán sikerült elhárítani, de nem kellene huszonöt év mérlegét a gyógyszerészettel kezdeni, és azzal is befejezni. Az intolerancia végül is gyógyítható. Csak ahhoz el kell ismernünk, hogy mi sem vagyunk immúnisak a fertőzésre.
Markó Béla
Népszabadság
Megnéztem én is a múltkor a televíziós közvetítést Párizsból, ahogy európai államfők vagy miniszterelnökök, sőt, a világ számos más országának vezetői is kart karba öltve tüntettek a szólásszabadságért, a toleranciáért, és azóta is szinte naponta eszembe jutnak ezek a képek. Próbálom pontosan értelmezni, amit láttam. Látszólag erőt sugallt az a demonstráció, de mintha gyengeséget is ugyanakkor, hiszen tiltakozni nem a hatalmon levők szoktak, hanem azok, akik ellenzékben vannak.
Persze, ebben az esetben inkább a teljes szolidaritást kívánták bizonyítani a szervezők, talán az elrettentés szándékával is, viszont nem megy ki a fejemből, hogy sajnos, képmutatás is volt bőven ebben a tényleg világra szóló összefogásban.
Vagy legfeljebb – megengedem – nem a mai valóságot, hanem csak az elhatározást mutatta, hogy ilyennek szeretnénk a jövőt. Toleráns társadalmat, szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk utódainknak – üzenték a párizsi felvonulók, és ezzel természetesen mindannyian egyetérthetünk.
Ám azzal az önelégültséggel nincs mit kezdenem, hogy sokak szerint máris ilyenek vagyunk, szemben a világ elvetemült részével, és hogy Európában például, vagy akár az Amerikai Egyesült Államokban máris megvalósult volna az ideológiák, vallások, kultúrák, nyelvek, etnikumok békés együttélésének eszméje. Nem csupán Ukrajnára gondolok, mondjuk, hanem saját néhány évtizedes tapasztalatomra, hogy a tolerancia nem istenadta képességünk, hanem megtanulható és elfelejthető.
Tulajdonképpen minden új helyzetben ismét el kell sajátítani. Hogy ma színes bőrű elnöke van Amerikának, és hogy néhány hónapja Romániában is német származású az államfő? Igen, ezek kétségtelenül fontos előjelei lehetnek egy majdani változásnak.
De hozott-e valami újat kisebbségjogi kérdésekben a washingtoni politika Barack Obama megválasztása után? Ígért-e szemléletváltást a többség-kisebbség viszonyában a romániai államelnök Klaus Johannis, aki egyelőre csak annyit mondott ország-világ előtt, hogy nálunk minden rendben van.
A választ minden újságolvasó tudja, de arról a magyar illúzióról, hogy akkor egy ilyen elnökkel az ország élén már Erdélyben is megoldódnak az etnikumközi problémák, érdemes lenne hosszabban értekezni. Most azonban egy látszólag tényleg múlttá vált pillanatot szeretnék fölidézni, mert emlékezni muszáj, éppen egy toleránsabb jövő reményében. 1990. március 16-ról van szó, amikor Marosvásárhelyen az egyik lakótelepi gyógyszertár kirakatüvegére a magyar gyógyszerészek fehér festékkel kiírták – a félköríves román felirat alá, szintén félkörívben –: gyógyszertár.
Marosvásárhelynek akkor majdnem százötvenezer lakosa volt, és ennek valamivel több mint fele magyar. Az általános eufóriával, a román–magyar megbékélés könnyes-romantikus ábrándjával induló újsütetű demokráciában, két és fél hónappal a Ceausescu-diktatúra bukása után, egy ilyen etnikai összetételű városban hiába próbálkoztunk kétnyelvű várostáblákkal, rögtön széttörték vagy lemázolták azokat, és nem volt még sehol – sehol! – egyetlenegy kétnyelvű cégtábla vagy más nyilvános felirat sem Marosvásárhelyen.
Azt gondolhatták a gyógyszerészek, hogy a kórház vagy a gyógyszertár bejáratánál ki-ki levetkőzi előítéleteit, faji, etnikai, netán nyelvi türelmetlenségét, hiszen a beteg embernek nincsen más identitása, mint a betegsége. Nem így történt. Hatalmas román tömeg gyűlt össze a tömbházak között, a tágas útkereszteződésben, és amikor többedmagammal odarohantunk a hírre, csak tisztes távolságból figyeltük a félelmetesen zúgó darázsfészket. Rémisztő volt.
Máig nem tudjuk, kik szervezték ezeket a tiltakozó akciókat. Viszont, ami a legfontosabb: európai emberek tették ezt a huszadik század végén.
Nem évszázadokkal ezelőtt, nem az inkvizíció, nem a boszorkányüldözések korában. Mint ahogy európai emberek okoztak mérhetetlen szenvedést európai embereknek a második világháborúban, európai emberek küldtek ki európai embereket a frontra, vagy deportáltak és pusztítottak el európai milliókat. Majd a kommunizmusban is hányféle rémségről tudtunk, vagy esetleg nem is tudtunk. A marosvásárhelyi gyógyszertári tüntetés után három nappal Budapesten egy román–magyar kerekasztal-beszélgetésen vettem részt.
Március 19-én és 20-án jelentős román értelmiségiek ,mint a költő Mircea Dinescu vagy Smaranda Enache, Gabriel Liiceanu, Marius Tabacu, Alin Teodorescu és romániai magyar vezetők, többek közt Domokos Géza, Kányádi Sándor, Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Béres András meg jómagam is, próbáltunk egyetértésre jutni éppen a nyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás, a magyar egyetem kérdésében. Ráadásul – horribile dictu! – Magyarország fővárosában próbáltuk ezt cselekedni, a külügyminiszter Horn Gyula és államtitkára, Szokai Imre jelenlétében.
Nem volt könnyű, de egy-két kérdésben már-már megegyeztünk, amikor az első nap estéjén jött a hír: Marosvásárhelyen vér folyik, Sütő András is súlyosan megsebesült. Dugába dőlt minden, csomagoltunk sürgősen, és ki ahogy tudott, utaztunk haza. A folytatás már valószínűleg mindkét országban benne van a történelem-könyvekben, bár más-más konklúziókkal, hiszen egyelőre még a történelmet, a régvolt tényeket sem vagyunk képesek egyformán látni.Hallani is vélem egyik-másik kommentárt: igen, a románok.
Nem mi voltunk az agresszorok, mondhatnánk megkönnyebbülten, mint az európai politikusok Párizsban. Így igaz, akkor Marosvásárhelyen tényleg nem mi voltunk. De tetszik, nem tetszik, akik ütöttek, éppen úgy európaiak voltak, mint akik védekeztek.
Vagy beszéljek arról, hogy „mi” magyarok mit gondolunk ma is a cigányokról, akik egyébként ezelőtt huszonöt évvel Marosvásárhelyen mellénk álltak? Hogy egyesek az elmúlt években is milyen szörnyűségeket követtek el velük szemben? Az nem a románok szégyene, hanem a miénk. Vagy egyezzünk meg: általában az európaiaké.
Mint a volt Jugoszlávia etnikai tisztogatásai, az ukrán–orosz konfliktus, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a szélsőjobb pártok félelmetes előretörése, a lappangó fundamentalizmus, a kollektív jogok ostoba, szűk látókörű tagadása. Hinni szeretnék a német vagy francia vezetők toleranciaakaratában, és Európában minden bizonnyal már ma is sokkal jobb élni, mint a világ más részein, de azért nem felejthetem, hogy 1990-ben sem tudott nekünk hathatósan segíteni az akkori Európa, legfeljebb csak „szelíd” kényszereket próbált alkalmazni Romániával szemben, többek közt az integrációs feltételek megállapításakor.
Magunknak kellett megkeresni a megfelelő eszközöket, és később tényleg újrakezdődött más formában a román–magyar párbeszéd, meg is oldottunk számos vitás ügyet, viszont sokszor inkább gyengeségnek éreztem a kart karba öltő európai szolidaritást, nem igazi erőnek.
Néhány éve ismét azzal kell szembenéznünk Erdély-szerte, hogy a már kivívott jogokat próbálják sokan visszavenni tőlünk.
Mindennaposak a zászló-, felirat- és iskolabotrányok. Bár egyelőre úgy tűnik, Budapest nem fog nekünk román–magyar kerekasztalt szervezni, különben sem ez a dolga Magyarországnak, viszont sok másban segíthetne.
Ehhez viszont egy sokkal következetesebb szomszédságpolitikára lenne szükség, és minden bizonnyal el kellene felejteni azt az egészen különös külpolitikai koncepciót, amely elsősorban gazdaságról szól, és másodsorban sem igazán arról, ami minket nyomorít.
Utána talán Angela Merkeléket is meggyőzhetnénk arról, hogy „vigyázó szemüket” Párizsra vetve, reszkírozzanak néha azért ránk is egy-egy pillantást, mert attól, hogy német anyanyelvű elnöke van ma Romániának, nem oldódtak meg automatikusan oktatási és nyelvhasználati problémáink.
Mi több, sok román úgy érezheti, hogy ezzel a választással egyszer s mindenkorra bizonyította toleranciáját. Mint a párizsi tüntetők. Hogy példát is hozzak az ellentmondásra: egy adott pillanatban úgy tűnt, hogy a marosvásárhelyi gyógyszerészti karon az idéntől nem lesznek magyar helyek a felvételin. Ezt a veszélyt talán sikerült elhárítani, de nem kellene huszonöt év mérlegét a gyógyszerészettel kezdeni, és azzal is befejezni. Az intolerancia végül is gyógyítható. Csak ahhoz el kell ismernünk, hogy mi sem vagyunk immúnisak a fertőzésre.
Markó Béla
Népszabadság
2015. március 28.
Levél Németországból
Nem először szólal meg a Múzsa oldalain Isa Schneider írónő. A honvágy olykor nosztalgiázásra készteti, marosvásárhelyi emlékei mindegyre lírai húrokat pendítenek meg benne. A napokban küldött németországi sorai is ifjúkori szülővárosa féltve őrzött emlékképeit idézik fel. Ezeket tesszük most közzé azzal a jó hírrel, amelyet kísérőlevelében is jelzett: rövidesen erdélyi olvasói számára is elérhetőbbek lesznek a könyvei. Dr. Szálasi Izabella, ahogy itthoni barátai ismerik az orvosnőt, alias Isa Schneider író, költő, festő megegyezett a Bookman Kiadóval, hogy a közeljövőben megjelentetik és nálunk is terjesztik a köteteit. Elsőként Az orvosnők korán halnak című könyve lát napvilágot, majd rendszeresen követik a sokak által kedvelt, sikeres kiadványok, A tizenegyedik parancsolat, a Lángba borult a tenger, az Őrültek a fedélzeten, a Hiúzasszony nem szeret, A különös szerető és a Magyarországon már számos olvasó tetszését elnyert többi mű.
Isa Schneider
Az én Marosvásárhelyem
Gyermekkorom városa, Szüleim bölcsője, koporsója, sírhelye. A református temető. Színek, fények, virágok. Régi, kedves, vidám temető. Oda jártunk tanulni, találkozni, csókolózni.
Én csak úgy nevezem: a Város. Az Egyetlen, az Örök. A sehol meg nem található. Ami nem térhet vissza. Az Út egyirányú… A tőle elvezető utak fél szívekkel vannak kikövezve, melyek másik felét mi hordjuk magunkban, mi, eltávozottak, távozásra ítéltek, elátkozottak… Pedig a Város maga volt a fény, míg a lámpákat ki nem oltatta a Hatalom…
A Városháza figyelmeztető ujjként mutat az égre. Csodálatos szecessziós díszítései befonják az Emlékezetet. Mondják, alapzatába régi székely furfanggal csirkecsontokat helyeztek, mert a pallér nem akarta odaadni feleségét befalazásra…
Valahol ott fekszik az Erdélyi-medence közepén. És ott lebeg az Időben, tőlem úgy plusz-mínusz húsz év távolságra, az érzések és érzékek, érzelmek, illatok, látványok, szerelem, sajnálat, reminiszcenciák között. Valahol az emlékek mohája: a feledés és a fájdalmak alatt. A régi és új, az álom és ébrenlét határán. Talán el is juthatnék oda, ha elalvás előtt rálépnék az egyáltalán nem biztos útra, mely inog, hisz históriából épült… De ha világos volt, ha sötét, ha a nap kelt, vagy alkonyodott, ha tombolt a napfény a Maros vizén, vagy feljött a Hold és ragyogott a parázs, vagy megcsillant a fény a villanydrótokon, melyeken távozás előtt fecskék gyülekeztek, ha sétáltunk alkonyatkor az akkor még fel nem tört Főtéren… Ez mind-mind a Városhoz tartozott, maga volt az élő, lüktető, lélegző Város, körülölelt…
Azóta mitikus és transzcendens változások történtek az Időben.
Ha lehunyom a szemem, látom az utcákat. Madarak ülnek a lombjuk fosztott fákon, csiripelés, zongoramuzsika hallatszik. Valaki gyakorol. Az ágakon keresztül átsüt a leáldozó Nap. Járom az utcákat, melyeken ott ténfereg a Történelem. Az emberek szemében nehéz évtizedek tompa fénye csillan. Sárga házak, rózsaszín házak, rozsdaszín délután, szőke hajnal. Bolyaiak, Köteles Sámuel, Balassi Bálint, Petőfi Sándor, Bem vezérkara, Borsos Tamás, a város főbírája, Bernády György városépítő polgármester. A Tékában ülök, ketten vagyunk kísértetek. A másik gróf Teleki Sámuel, Erdély kancellárja.
A Városháza színes majolikacserepei, a Kultúrpalota hallja, Tükörterme, a harmadik emelet márványkorlátja és műtermei jutnak eszembe.
Egykor hírül adatott: "Az Apolló palota szálájában burgerbál leszen, viasszal leszen kivilágítva, ha sár nem leszen…" S jóval később: "Szombat este az Apollóban elvtársi összejövetelt rendez a Harmadév! Gegő zongorázik!"
A Menzán a pénteki bableves illatát érzem, és randevúm van az Apolló melletti kis cukrászdában. Szívesen elmennék, hiszen barátaim, szerelmeim Emlékei várnak. És a Párhuzamosok, mint tudjuk, Marosvásárhelyen találkoznak…
Népújság (Marosvásárhely)
Nem először szólal meg a Múzsa oldalain Isa Schneider írónő. A honvágy olykor nosztalgiázásra készteti, marosvásárhelyi emlékei mindegyre lírai húrokat pendítenek meg benne. A napokban küldött németországi sorai is ifjúkori szülővárosa féltve őrzött emlékképeit idézik fel. Ezeket tesszük most közzé azzal a jó hírrel, amelyet kísérőlevelében is jelzett: rövidesen erdélyi olvasói számára is elérhetőbbek lesznek a könyvei. Dr. Szálasi Izabella, ahogy itthoni barátai ismerik az orvosnőt, alias Isa Schneider író, költő, festő megegyezett a Bookman Kiadóval, hogy a közeljövőben megjelentetik és nálunk is terjesztik a köteteit. Elsőként Az orvosnők korán halnak című könyve lát napvilágot, majd rendszeresen követik a sokak által kedvelt, sikeres kiadványok, A tizenegyedik parancsolat, a Lángba borult a tenger, az Őrültek a fedélzeten, a Hiúzasszony nem szeret, A különös szerető és a Magyarországon már számos olvasó tetszését elnyert többi mű.
Isa Schneider
Az én Marosvásárhelyem
Gyermekkorom városa, Szüleim bölcsője, koporsója, sírhelye. A református temető. Színek, fények, virágok. Régi, kedves, vidám temető. Oda jártunk tanulni, találkozni, csókolózni.
Én csak úgy nevezem: a Város. Az Egyetlen, az Örök. A sehol meg nem található. Ami nem térhet vissza. Az Út egyirányú… A tőle elvezető utak fél szívekkel vannak kikövezve, melyek másik felét mi hordjuk magunkban, mi, eltávozottak, távozásra ítéltek, elátkozottak… Pedig a Város maga volt a fény, míg a lámpákat ki nem oltatta a Hatalom…
A Városháza figyelmeztető ujjként mutat az égre. Csodálatos szecessziós díszítései befonják az Emlékezetet. Mondják, alapzatába régi székely furfanggal csirkecsontokat helyeztek, mert a pallér nem akarta odaadni feleségét befalazásra…
Valahol ott fekszik az Erdélyi-medence közepén. És ott lebeg az Időben, tőlem úgy plusz-mínusz húsz év távolságra, az érzések és érzékek, érzelmek, illatok, látványok, szerelem, sajnálat, reminiszcenciák között. Valahol az emlékek mohája: a feledés és a fájdalmak alatt. A régi és új, az álom és ébrenlét határán. Talán el is juthatnék oda, ha elalvás előtt rálépnék az egyáltalán nem biztos útra, mely inog, hisz históriából épült… De ha világos volt, ha sötét, ha a nap kelt, vagy alkonyodott, ha tombolt a napfény a Maros vizén, vagy feljött a Hold és ragyogott a parázs, vagy megcsillant a fény a villanydrótokon, melyeken távozás előtt fecskék gyülekeztek, ha sétáltunk alkonyatkor az akkor még fel nem tört Főtéren… Ez mind-mind a Városhoz tartozott, maga volt az élő, lüktető, lélegző Város, körülölelt…
Azóta mitikus és transzcendens változások történtek az Időben.
Ha lehunyom a szemem, látom az utcákat. Madarak ülnek a lombjuk fosztott fákon, csiripelés, zongoramuzsika hallatszik. Valaki gyakorol. Az ágakon keresztül átsüt a leáldozó Nap. Járom az utcákat, melyeken ott ténfereg a Történelem. Az emberek szemében nehéz évtizedek tompa fénye csillan. Sárga házak, rózsaszín házak, rozsdaszín délután, szőke hajnal. Bolyaiak, Köteles Sámuel, Balassi Bálint, Petőfi Sándor, Bem vezérkara, Borsos Tamás, a város főbírája, Bernády György városépítő polgármester. A Tékában ülök, ketten vagyunk kísértetek. A másik gróf Teleki Sámuel, Erdély kancellárja.
A Városháza színes majolikacserepei, a Kultúrpalota hallja, Tükörterme, a harmadik emelet márványkorlátja és műtermei jutnak eszembe.
Egykor hírül adatott: "Az Apolló palota szálájában burgerbál leszen, viasszal leszen kivilágítva, ha sár nem leszen…" S jóval később: "Szombat este az Apollóban elvtársi összejövetelt rendez a Harmadév! Gegő zongorázik!"
A Menzán a pénteki bableves illatát érzem, és randevúm van az Apolló melletti kis cukrászdában. Szívesen elmennék, hiszen barátaim, szerelmeim Emlékei várnak. És a Párhuzamosok, mint tudjuk, Marosvásárhelyen találkoznak…
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 28.
Sorakozó a Barabás Miklós Céh zászlaja alatt
Tudósítás már volt a megnyitóról, most közelítsünk lazábban a BMC marosvásárhelyi tárlatához. Az sem baj, ha hátrább vonul a szakszerűség. Mert előtolakodott a 21-es. Véletlen, hogy ennyien jelentkeztek a Maros megyei csoport második közös kiállításán, de miért ne hinnénk magunk is a bűvös szám erejében, és ruháznánk át a neki tulajdonított sajátosságokból valamennyit a tárlatra is? Nem vagyok jártas a számmisztikában, de azt tudom, hogy úgy tartják, a 21 sikert, szerencsét, felívelő karriert, győzelmet sugall. Mindez persze felmerülhet a kiállítás nézőiben anélkül, hogy megszámolnák, hány festő, szobrász, grafikus, textil- vagy keramikusművész, fotós állította ki munkáit. Mert némi babonával tetézve, vagy annak teljes hiányával is nyilvánvaló, hogy a Barabás Miklós Céh rangjához, legjobb hagyományaihoz illő munkáikkal az alkotók alaposan rászolgáltak a sikerre, a jelek szerint a rendezvény szerencsés csillagzat alatt lépett az évi rendszeresség felfelé ívelő útjára, amit látványként, üzenetként felkínál a közönségnek, az mindenképpen megérdemli a figyelmet, elismerést. A jelenlegi kiállításon az érett művészet, a biztos érték s az ezt nagy igényességgel megteremtő idősebb nemzedék dominál, de a BMC bizonyára megtalálja a módját, hogy a következőkben minden generáció, az egészen fiatalok legjobbjai is bekapcsolódhassanak ezekbe a csoportos megmérettetésekbe. Nyilván így is mindazoknak ajánlható, hogy felkeressék a Bernády Ház kiállítótermeit, akik vonzódnak a széphez, a tárlat ugyanis egyértelműen a klasszikusan értelmezett szépség jegyében fogant. Színesen, sokféleképp, műfaji és stiláris változatossággal, érzelemre, értelemre egyaránt hatva, széles hangulati palettán képviseli mindazt, ami emberi.
Mindenki hű önmagához, a bemutatkozókat nem kötötték ilyen-olyan szempontok, műveikből erőltetés nélkül kirajzolódik ars poeticájuk. Névsorukat alfabetikus sorrendben rögzítette a résztvevői lista, közöljük így e kis rendhagyó tárlatkrónikában is. Bálint Károly plasztikái ezúttal is a női szépség és érzésvilág kishimnuszai. Bálint Zsigmond fotói a hagyományos székely faluvilágot hozzák elénk. Bandi Kati pasztellkrétával és pasztellszínekben rögzítette gyergyói emlékeit. Barabás Éva ragyogó olajkompozíciói idő és tér végtelenjébe ragadnak magukkal. Baróthi Ádám képben, domborműben is elénk tárja élményeit. Bocskay Vince a nagy háborúra, az I. világégés tragikumára emlékeztet Pax Trianonae című ötletes térplasztikájával. Csíky Szabó S. Ágnes Profán metamorfózisa ismét különleges erővel, inventivitással nyűgözi le a szemlélőt. Fekete Zsolt táj és népművészet vonzásában festette meg képeit. Gyarmathy János míves, groteszk kisplasztikái a nagy elődök előtti tisztelgését is kifejezésre juttatják. Haller József újra elámít, mennyire kiapadhatatlanok az ihlet- és energiaforrásai. Hunyadi László Menyecskéje ismételten eszébe juttatja a nézőnek, hogy a szobrász a portrézás utolérhetetlen mestere. Hunyadi Mária szokatlan módon, festménnyel lepi meg híveit. Kákonyi Csilla folytatja festői nagyvállalkozását: emberi színjátékában mindegyre gyarló önmagunkkal szembesít. Legújabb festménye, a Humán törmelék is döbbenetes alkotás. Kolumbán Kántor Árpád Mesebeli lénye ötvösművészetünk egyik valóban kiváló, reprezentatív darabja. Kolumbán Kántor Zita textilinstallációja felbomló, eltűnő múltunkat, bizonytalan jelenünket ötvöző különös Kártyavár. Major Gizella lírai finomságú pasztellálmai mintha éteri zenét sugároznának. Moldován Mária Király-királynője most újra festményen és nem kerámiában kelti életre a mesék birodalmát. Nagy Dalma egyre magabiztosabban győz meg arról, hogy a textilművészek sikerrel képesek versenyre kelni festő kollégáikkal. Pokorny Attila hatalmas printen mutatja be, hogy a land-art is ugyanolyan alkotó szenvedélyre képes hevíteni az alkotóművészt, mint a monumentális szobrászat. Sajgó Ilona pedig azt bizonyítja, hogy a természet éppúgy festmény, mint faliszőnyeg alkotására ösztönözheti a művészt. Sánta Csaba Hét ördöge ötletességről, bronzöntő tudásról egyaránt tanúskodik. Minderről jobb, ha személyesen is meggyőződik, kedves olvasó.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
Tudósítás már volt a megnyitóról, most közelítsünk lazábban a BMC marosvásárhelyi tárlatához. Az sem baj, ha hátrább vonul a szakszerűség. Mert előtolakodott a 21-es. Véletlen, hogy ennyien jelentkeztek a Maros megyei csoport második közös kiállításán, de miért ne hinnénk magunk is a bűvös szám erejében, és ruháznánk át a neki tulajdonított sajátosságokból valamennyit a tárlatra is? Nem vagyok jártas a számmisztikában, de azt tudom, hogy úgy tartják, a 21 sikert, szerencsét, felívelő karriert, győzelmet sugall. Mindez persze felmerülhet a kiállítás nézőiben anélkül, hogy megszámolnák, hány festő, szobrász, grafikus, textil- vagy keramikusművész, fotós állította ki munkáit. Mert némi babonával tetézve, vagy annak teljes hiányával is nyilvánvaló, hogy a Barabás Miklós Céh rangjához, legjobb hagyományaihoz illő munkáikkal az alkotók alaposan rászolgáltak a sikerre, a jelek szerint a rendezvény szerencsés csillagzat alatt lépett az évi rendszeresség felfelé ívelő útjára, amit látványként, üzenetként felkínál a közönségnek, az mindenképpen megérdemli a figyelmet, elismerést. A jelenlegi kiállításon az érett művészet, a biztos érték s az ezt nagy igényességgel megteremtő idősebb nemzedék dominál, de a BMC bizonyára megtalálja a módját, hogy a következőkben minden generáció, az egészen fiatalok legjobbjai is bekapcsolódhassanak ezekbe a csoportos megmérettetésekbe. Nyilván így is mindazoknak ajánlható, hogy felkeressék a Bernády Ház kiállítótermeit, akik vonzódnak a széphez, a tárlat ugyanis egyértelműen a klasszikusan értelmezett szépség jegyében fogant. Színesen, sokféleképp, műfaji és stiláris változatossággal, érzelemre, értelemre egyaránt hatva, széles hangulati palettán képviseli mindazt, ami emberi.
Mindenki hű önmagához, a bemutatkozókat nem kötötték ilyen-olyan szempontok, műveikből erőltetés nélkül kirajzolódik ars poeticájuk. Névsorukat alfabetikus sorrendben rögzítette a résztvevői lista, közöljük így e kis rendhagyó tárlatkrónikában is. Bálint Károly plasztikái ezúttal is a női szépség és érzésvilág kishimnuszai. Bálint Zsigmond fotói a hagyományos székely faluvilágot hozzák elénk. Bandi Kati pasztellkrétával és pasztellszínekben rögzítette gyergyói emlékeit. Barabás Éva ragyogó olajkompozíciói idő és tér végtelenjébe ragadnak magukkal. Baróthi Ádám képben, domborműben is elénk tárja élményeit. Bocskay Vince a nagy háborúra, az I. világégés tragikumára emlékeztet Pax Trianonae című ötletes térplasztikájával. Csíky Szabó S. Ágnes Profán metamorfózisa ismét különleges erővel, inventivitással nyűgözi le a szemlélőt. Fekete Zsolt táj és népművészet vonzásában festette meg képeit. Gyarmathy János míves, groteszk kisplasztikái a nagy elődök előtti tisztelgését is kifejezésre juttatják. Haller József újra elámít, mennyire kiapadhatatlanok az ihlet- és energiaforrásai. Hunyadi László Menyecskéje ismételten eszébe juttatja a nézőnek, hogy a szobrász a portrézás utolérhetetlen mestere. Hunyadi Mária szokatlan módon, festménnyel lepi meg híveit. Kákonyi Csilla folytatja festői nagyvállalkozását: emberi színjátékában mindegyre gyarló önmagunkkal szembesít. Legújabb festménye, a Humán törmelék is döbbenetes alkotás. Kolumbán Kántor Árpád Mesebeli lénye ötvösművészetünk egyik valóban kiváló, reprezentatív darabja. Kolumbán Kántor Zita textilinstallációja felbomló, eltűnő múltunkat, bizonytalan jelenünket ötvöző különös Kártyavár. Major Gizella lírai finomságú pasztellálmai mintha éteri zenét sugároznának. Moldován Mária Király-királynője most újra festményen és nem kerámiában kelti életre a mesék birodalmát. Nagy Dalma egyre magabiztosabban győz meg arról, hogy a textilművészek sikerrel képesek versenyre kelni festő kollégáikkal. Pokorny Attila hatalmas printen mutatja be, hogy a land-art is ugyanolyan alkotó szenvedélyre képes hevíteni az alkotóművészt, mint a monumentális szobrászat. Sajgó Ilona pedig azt bizonyítja, hogy a természet éppúgy festmény, mint faliszőnyeg alkotására ösztönözheti a művészt. Sánta Csaba Hét ördöge ötletességről, bronzöntő tudásról egyaránt tanúskodik. Minderről jobb, ha személyesen is meggyőződik, kedves olvasó.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 29.
Ötvenedik kétnyelvű utcanévtábla Marosvásárhelyen
A marosvásárhelyi Varga Katalin utcába is felkerült egy valódi kétnyelvű utcanévtábla, amelyet hétvégén szereltek fel a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen civil csoport tagjai.
Ez idén immár az ötvenedik volt, és a csoport tagjai azt ígérik, ezután még aktívabbak lesznek, nagyobb nyomást gyakorolnak a „semmittevésbe burkolózó városvezetésre.”
Demeter Zoltán, a csoport tagja rögtönzött sajtótájékoztatón elmondta, január végétől délutánonként, szabadidejükben járják a város utcáit, és a magánházak postaládáiba kétnyelvű szórólapokat tesznek, amelyekben felajánlják a kétnyelvű utcanévtáblákat. „Több mint kétezer szórólapot helyeztünk el, és büszkén mondhatom, 30-35 utcába kerültek így valóban kétnyelvű utcanévtáblák. Eredményes volt a szórólapozás, hiszen míg a városháza tavaly mindössze négy utcába szereltetett kétnyelvű táblát, addig a csoport önkéntesei, mint már említettem, ennél sokkal többe. A táblák közadakozásból készültek, vannak magánszemélyek, akik támogatják munkánkat, de olyan is volt, aki a tábla felszerelésekor adományozott egy bizonyos összeget” – mondta az önkéntes.
Hozzátette, a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen civil csoportnak nem célja átvenni a városháza feladatait, csak rá szeretne mutatni arra, hogy a marosvásárhelyiek igénylik ezeket a táblákat, és a város magyar önkormányzati képviselői és alpolgármestere semmibe veszi ezt. „A háttértárgyalásokon kiderült: az RMDSZ-es önkormányzati képviselőknek púp a hátán a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésének ügye, ezért nagyobb nyomásgyakorlással szeretnénk elérni, hogy felhasználják a költségvetésben megszavazott összeget, és minden utcába helyezzenek ki valódi kétnyelvű utcanévtáblát” – fogalmazott Demeter Zoltán
A csoport sajtószóvivője, Barabás Miklós elmondta, a városháza közterületekért felelős igazgatójával, Florian Moldovannal is tárgyaltak, akitől megtudták, hogy elkészítette a feladatfüzetet a táblák megrendelésére, de azt elő kellene terjeszteni határozattervezetként, a tanácsosoknak pedig meg kellene szavazni. „Csakhogy Peti András alpolgármester Floreára hivatkozva halogatja ezt, a városvezető pedig állandóan azt hangoztatja, hogy nincs törvényes alapja a táblák kihelyezésének. Azt tapasztaljuk, hogy a táblák kihelyezését bonyolult politikai ügyként kezelik. Az elkövetkező időszakban szeretnénk látványosabbá tenni tevékenységünket, aktívabban hallatni hangunkat, így is nyomást gyakorolva a magyar alpolgármesterre, önkormányzati képviselőkre, s az egész városvezetésre. A tavaly nagy port kavart Bürök-díjat ismét kiosztjuk, kinek másnak, mint Dorin Floreának, aki hazudozásai miatt megérdemli ezt” – mondta Barabás Miklós.
A Szentgyörgyi András tulajdonában levő sarokházra felszerelt táblánál tartott sajtótájékoztató zajára megjelent a háztulajdonos román szomszédja is, aki szerint a kétnyelvű táblákat mindenképp a városháza kellene felszerelje, hogy egységes legyen és „mert ez az ő dolga”.
Aki igényelni szeretne ingyenes kétnyelvű utcanévtáblát, az a 0743-929 249-es telefonszámot hívhatja.
Simon Virág |
Székelyhon.ro
A marosvásárhelyi Varga Katalin utcába is felkerült egy valódi kétnyelvű utcanévtábla, amelyet hétvégén szereltek fel a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen civil csoport tagjai.
Ez idén immár az ötvenedik volt, és a csoport tagjai azt ígérik, ezután még aktívabbak lesznek, nagyobb nyomást gyakorolnak a „semmittevésbe burkolózó városvezetésre.”
Demeter Zoltán, a csoport tagja rögtönzött sajtótájékoztatón elmondta, január végétől délutánonként, szabadidejükben járják a város utcáit, és a magánházak postaládáiba kétnyelvű szórólapokat tesznek, amelyekben felajánlják a kétnyelvű utcanévtáblákat. „Több mint kétezer szórólapot helyeztünk el, és büszkén mondhatom, 30-35 utcába kerültek így valóban kétnyelvű utcanévtáblák. Eredményes volt a szórólapozás, hiszen míg a városháza tavaly mindössze négy utcába szereltetett kétnyelvű táblát, addig a csoport önkéntesei, mint már említettem, ennél sokkal többe. A táblák közadakozásból készültek, vannak magánszemélyek, akik támogatják munkánkat, de olyan is volt, aki a tábla felszerelésekor adományozott egy bizonyos összeget” – mondta az önkéntes.
Hozzátette, a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen civil csoportnak nem célja átvenni a városháza feladatait, csak rá szeretne mutatni arra, hogy a marosvásárhelyiek igénylik ezeket a táblákat, és a város magyar önkormányzati képviselői és alpolgármestere semmibe veszi ezt. „A háttértárgyalásokon kiderült: az RMDSZ-es önkormányzati képviselőknek púp a hátán a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésének ügye, ezért nagyobb nyomásgyakorlással szeretnénk elérni, hogy felhasználják a költségvetésben megszavazott összeget, és minden utcába helyezzenek ki valódi kétnyelvű utcanévtáblát” – fogalmazott Demeter Zoltán
A csoport sajtószóvivője, Barabás Miklós elmondta, a városháza közterületekért felelős igazgatójával, Florian Moldovannal is tárgyaltak, akitől megtudták, hogy elkészítette a feladatfüzetet a táblák megrendelésére, de azt elő kellene terjeszteni határozattervezetként, a tanácsosoknak pedig meg kellene szavazni. „Csakhogy Peti András alpolgármester Floreára hivatkozva halogatja ezt, a városvezető pedig állandóan azt hangoztatja, hogy nincs törvényes alapja a táblák kihelyezésének. Azt tapasztaljuk, hogy a táblák kihelyezését bonyolult politikai ügyként kezelik. Az elkövetkező időszakban szeretnénk látványosabbá tenni tevékenységünket, aktívabban hallatni hangunkat, így is nyomást gyakorolva a magyar alpolgármesterre, önkormányzati képviselőkre, s az egész városvezetésre. A tavaly nagy port kavart Bürök-díjat ismét kiosztjuk, kinek másnak, mint Dorin Floreának, aki hazudozásai miatt megérdemli ezt” – mondta Barabás Miklós.
A Szentgyörgyi András tulajdonában levő sarokházra felszerelt táblánál tartott sajtótájékoztató zajára megjelent a háztulajdonos román szomszédja is, aki szerint a kétnyelvű táblákat mindenképp a városháza kellene felszerelje, hogy egységes legyen és „mert ez az ő dolga”.
Aki igényelni szeretne ingyenes kétnyelvű utcanévtáblát, az a 0743-929 249-es telefonszámot hívhatja.
Simon Virág |
Székelyhon.ro
2015. március 29.
Rossz fordításokra hivatkozik Florea
Peti András a Székelyhonon is megjelent álláspontjára reagált Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere.
Nagy sajnálattal vettem tudomásul az alpolgármester álláspontját, amely semmiben sem különbözik az RMDSZ álláspontjától. Ez a dicsekvés és politikai nyilatkozat a választási kampányokra jellemző, amelyet már megszoktunk nagyon rég” – fogalmaz szerkesztőségünkbe elküldött álláspontjában a városvezető.
„Kedves marosvásárhelyiek, önök nem ilyen emberek. Az RMDSZ vezetői teljesen más kategóriába tartoznak. Tiszteletemről biztosítom a magyarokat, s tudatom velük, hogy az újságírók tévesen fordították szavaimat, és ez vezetett ehhez a sajnálatos félreértéshez. Továbbra is fenntartom és harcolni fogok azért, hogy a román és magyar kapcsolatokat a kölcsönös tisztelet és harmónia jellemezze, s Marosvásárhelyt mindenki szeresse és amelyben otthon érezze magát. Fenntartom azon jogomat, hogy most ne kommentáljam azt, hogy egyesek mit tettek ezért a városért. Nem kommentálom, mert nincs sok mondanivaló ezen a téren” – áll a polgármester közleményében.
Mint ismeretes, Peti András alpolgármester tiszteletlenséggel vádolta Dorin Florea városvezetőt, azért a korábban tett nyilatkozataiért, amelyeket a magyar közösség kioktatásaként is lehetett értelmezni. Egy, az Erdélyi Naplónak adott interjúban továbbá Florea a magyarság számára akár sértőnek tekinthető érvekkel utasította el egy Hargita és Kovászna megyékkel kialakítandó közigazgatási egység ötletét.
Székelyhon.ro
Peti András a Székelyhonon is megjelent álláspontjára reagált Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere.
Nagy sajnálattal vettem tudomásul az alpolgármester álláspontját, amely semmiben sem különbözik az RMDSZ álláspontjától. Ez a dicsekvés és politikai nyilatkozat a választási kampányokra jellemző, amelyet már megszoktunk nagyon rég” – fogalmaz szerkesztőségünkbe elküldött álláspontjában a városvezető.
„Kedves marosvásárhelyiek, önök nem ilyen emberek. Az RMDSZ vezetői teljesen más kategóriába tartoznak. Tiszteletemről biztosítom a magyarokat, s tudatom velük, hogy az újságírók tévesen fordították szavaimat, és ez vezetett ehhez a sajnálatos félreértéshez. Továbbra is fenntartom és harcolni fogok azért, hogy a román és magyar kapcsolatokat a kölcsönös tisztelet és harmónia jellemezze, s Marosvásárhelyt mindenki szeresse és amelyben otthon érezze magát. Fenntartom azon jogomat, hogy most ne kommentáljam azt, hogy egyesek mit tettek ezért a városért. Nem kommentálom, mert nincs sok mondanivaló ezen a téren” – áll a polgármester közleményében.
Mint ismeretes, Peti András alpolgármester tiszteletlenséggel vádolta Dorin Florea városvezetőt, azért a korábban tett nyilatkozataiért, amelyeket a magyar közösség kioktatásaként is lehetett értelmezni. Egy, az Erdélyi Naplónak adott interjúban továbbá Florea a magyarság számára akár sértőnek tekinthető érvekkel utasította el egy Hargita és Kovászna megyékkel kialakítandó közigazgatási egység ötletét.
Székelyhon.ro
2015. március 30.
A rejtélyes katonatisztek és a győztesek (Marosvásárhely fekete márciusáról Sepsiszentgyörgyön)
Három nézőpontból – az író, a történész, az operatőr-dokumentumfilmrendező –, de nagyjából ugyanazok a következtetések hangzottak el pénteken este a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának szervezésében zajló eseményen, amelyen Marosvásárhely fekete márciusát idézték fel.
Három hónappal azt követően, hogy véget ért a legsötétebb aranykor, megbukott a Ceauşescu-diktatúra, újabb gondokkal szembesült a romániai magyarság: a szabadságvágy mellett az indulatok is elszabadultak, az anyanyelvű iskolákért tartott gyertyás-könyves tüntetésre fejszés-baltás randalírozás volt a válasz, a Marosvásárhelyen 1990 márciusában történteknek pedig csak vesztesei vannak – vezette fel a beszélgetést a szervező intézmény vezetője, a házigazda Lakatos Mihály. Az eseményen részleteket vetítettek Miholcsa Gyula Marosvásárhely fekete márciusa című, tizenegy órás dokumentumfilmjéből, Simó Márton székelyudvarhelyi író Bozgor című regénytrilógiájának a témához illő passzusaiból olvasott fel, László Márton történész pedig a Novák Csaba Zoltánnal közösen kiadott, A szabadság terhe című könyvében megjelent kutatásait ismertette. Miholcsa Gyula, a közszolgálati televízió magyar adásának munkatársa a vetítés felvezetőjében leszögezte: amint az a filmből is kiderül, helytelen nemzetiségi, etnikai konfliktusról beszélni a marosvásárhelyi események kapcsán, valójában szervezett támadás történt: Görgény-völgyi parasztokat leitattak, félrevezettek, felbujtottak és bevittek a városba, megmutatták, kiket kell támadni. Azért sem helyes etnikai konfliktusról beszélni, mert azzal a felelősséget a magyarokra és a románokra hárítanánk, és elterelnénk a figyelmet az igazi tettesekről – magyarázta Miholcsa Gyula. László Márton arra világított rá: megvoltak azok a történelmi előzmények, amelyekre hivatkozva fel lehetett korbácsolni az indulatokat, hiszen a román államépítés kizáró jellegű, nem számol más nemzetiségűekkel, így veszélyként élték meg a magyar közösségnek az anyanyelvű iskolahálózat visszaállítására vonatkozó kérelmét. Azt is leszögezte: egybehangzó vélemény, hogy a Securitate volt érdekelt a konfliktus kirobbantásában, március végén járt le ugyanis az a december végi változások során szabott három hónapos türelmi idő, amely alatt még kaptak fizetést a volt titkosszolgálat emberei, valamilyen módon tehát igazolniuk kellett, hogy az új rendszerben is szükség van a hírszerző szolgálatra. A magyar közösség követeléseit szeparatista veszélyként állították be, így igazolták munkájuk fontosságát.
Ezt a mára már egybehangzó véleményt azonban a történésznek bizonyítania kell, s minthogy a szekustisztek nem mondják el az igazságot, alternatív módszerekhez, vallomásokra, korabeli jelentésekre, dokumentumokra kénytelen hagyatkozni. Ezek tanulmányozása során derült ki többek között, hogy a hivatalos jelentésekben, a visszaemlékezésekben minduntalan felbukkannak bizonyos katonatisztek – aligha véletlenül, ugyanis a Securitatét december végén a hadsereg alárendeltségébe, kötelékébe helyezték át. A katonai egyenruha a 90-es évek elején presztízst, védelmet biztosíthatott a szekusoknak, akik egy hiteles intézmény egyenruhájában szervezkedhettek. Mint László Márton sorolta, a Görgény-völgyi parasztok visszaemlékezéseikben is katonatisztekről beszéltek, akik a március 19–20-i események előtt feltűntek falujukban, és jelezték: hamarosan szükség lesz rájuk. Továbbá a védelmi minisztériumnak a parlamenti vizsgálóbizottság számára készített jelentésében is szerepel: március 20-án délben katonatiszteket küldtek a Görgény völgyébe, a dokumentum szerint azért, hogy meggyőzzék az ott élőket, ne menjenek be Marosvásárhelyre. Feltevésüket – miszerint valójában szekusok voltak – megerősítik korábbi esetek is: résztvevők visszaemlékezései szerint bizonyos katonatiszti ruhát viselő egyének a katonai személyzettől eltérő módszereket alkalmazva emeltek ki a tömegből magyarokat, illetve igazoltatták őket.
Miholcsa Gyula azt hangsúlyozta: ha az utcai konfliktusban részt vevő magyarok és románok perspektívájából nézzük a dolgokat, győztesei nem voltak az eseményeknek. A magyarok a cigányok segédletével március 20-án visszaverték a támadókat, de a magyarság mégis vesztesként került ki a fekete márciusból. A halálos áldozatokon és a sérülteken túl sokak számára lelki megrázkódtatást jelentettek a történtek, sok magyar elvándorolt Marosvásárhelyről, nem lett egyhamar önálló Bolyai-iskola, magyar orvosi egyetem máig nincs, az etnikai mérleg átbillent a románok javára, ma ők adják a polgármestert is, hosszú időre megszűnt mindenféle kapcsolat a városban élő magyarok és románok között. Ugyanakkor vannak nyertesei a történteknek, ezek kilétére az események okait firtató különféle forgatókönyvekből lehet következtetni. Győzött például a Securitate, amely Román Hírszerző Szolgálat néven folytatta tevékenységét. Sikerült a hatalmat minden szinten átmenteni – a következőkben ugyanis azért sem lehetett volt szekusokat eltávolítani bizonyos funkciókból, mert mindenki azt kiáltotta: etnikai hovatartozása, románsága miatt váltanák le. Győztek a románok is: a magyarok elvándorlása nyomán munkahelyek ürültek meg, ők kerültek többségbe. Nyertesnek tekinthetők a választásokon taroló pártok, Ion Iliescuék. Továbbá az események Erdély fejlődésének visszaszorításához vezettek: az etnikai konfliktus hírére a nyugati befektetők elkerülték a térséget. Az is a forgatókönyvek egyike, hogy egy olyan időszakban, amikor a térségben országok bomlottak fel (Szovjetunió, Csehszlovákia stb.), az erdélyi románokat így uszították a magyarok ellen, nehogy véletlenül maguk is Erdély leválását kezdeményezzék – sorolta Miholcsa Gyula.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Három nézőpontból – az író, a történész, az operatőr-dokumentumfilmrendező –, de nagyjából ugyanazok a következtetések hangzottak el pénteken este a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának szervezésében zajló eseményen, amelyen Marosvásárhely fekete márciusát idézték fel.
Három hónappal azt követően, hogy véget ért a legsötétebb aranykor, megbukott a Ceauşescu-diktatúra, újabb gondokkal szembesült a romániai magyarság: a szabadságvágy mellett az indulatok is elszabadultak, az anyanyelvű iskolákért tartott gyertyás-könyves tüntetésre fejszés-baltás randalírozás volt a válasz, a Marosvásárhelyen 1990 márciusában történteknek pedig csak vesztesei vannak – vezette fel a beszélgetést a szervező intézmény vezetője, a házigazda Lakatos Mihály. Az eseményen részleteket vetítettek Miholcsa Gyula Marosvásárhely fekete márciusa című, tizenegy órás dokumentumfilmjéből, Simó Márton székelyudvarhelyi író Bozgor című regénytrilógiájának a témához illő passzusaiból olvasott fel, László Márton történész pedig a Novák Csaba Zoltánnal közösen kiadott, A szabadság terhe című könyvében megjelent kutatásait ismertette. Miholcsa Gyula, a közszolgálati televízió magyar adásának munkatársa a vetítés felvezetőjében leszögezte: amint az a filmből is kiderül, helytelen nemzetiségi, etnikai konfliktusról beszélni a marosvásárhelyi események kapcsán, valójában szervezett támadás történt: Görgény-völgyi parasztokat leitattak, félrevezettek, felbujtottak és bevittek a városba, megmutatták, kiket kell támadni. Azért sem helyes etnikai konfliktusról beszélni, mert azzal a felelősséget a magyarokra és a románokra hárítanánk, és elterelnénk a figyelmet az igazi tettesekről – magyarázta Miholcsa Gyula. László Márton arra világított rá: megvoltak azok a történelmi előzmények, amelyekre hivatkozva fel lehetett korbácsolni az indulatokat, hiszen a román államépítés kizáró jellegű, nem számol más nemzetiségűekkel, így veszélyként élték meg a magyar közösségnek az anyanyelvű iskolahálózat visszaállítására vonatkozó kérelmét. Azt is leszögezte: egybehangzó vélemény, hogy a Securitate volt érdekelt a konfliktus kirobbantásában, március végén járt le ugyanis az a december végi változások során szabott három hónapos türelmi idő, amely alatt még kaptak fizetést a volt titkosszolgálat emberei, valamilyen módon tehát igazolniuk kellett, hogy az új rendszerben is szükség van a hírszerző szolgálatra. A magyar közösség követeléseit szeparatista veszélyként állították be, így igazolták munkájuk fontosságát.
Ezt a mára már egybehangzó véleményt azonban a történésznek bizonyítania kell, s minthogy a szekustisztek nem mondják el az igazságot, alternatív módszerekhez, vallomásokra, korabeli jelentésekre, dokumentumokra kénytelen hagyatkozni. Ezek tanulmányozása során derült ki többek között, hogy a hivatalos jelentésekben, a visszaemlékezésekben minduntalan felbukkannak bizonyos katonatisztek – aligha véletlenül, ugyanis a Securitatét december végén a hadsereg alárendeltségébe, kötelékébe helyezték át. A katonai egyenruha a 90-es évek elején presztízst, védelmet biztosíthatott a szekusoknak, akik egy hiteles intézmény egyenruhájában szervezkedhettek. Mint László Márton sorolta, a Görgény-völgyi parasztok visszaemlékezéseikben is katonatisztekről beszéltek, akik a március 19–20-i események előtt feltűntek falujukban, és jelezték: hamarosan szükség lesz rájuk. Továbbá a védelmi minisztériumnak a parlamenti vizsgálóbizottság számára készített jelentésében is szerepel: március 20-án délben katonatiszteket küldtek a Görgény völgyébe, a dokumentum szerint azért, hogy meggyőzzék az ott élőket, ne menjenek be Marosvásárhelyre. Feltevésüket – miszerint valójában szekusok voltak – megerősítik korábbi esetek is: résztvevők visszaemlékezései szerint bizonyos katonatiszti ruhát viselő egyének a katonai személyzettől eltérő módszereket alkalmazva emeltek ki a tömegből magyarokat, illetve igazoltatták őket.
Miholcsa Gyula azt hangsúlyozta: ha az utcai konfliktusban részt vevő magyarok és románok perspektívájából nézzük a dolgokat, győztesei nem voltak az eseményeknek. A magyarok a cigányok segédletével március 20-án visszaverték a támadókat, de a magyarság mégis vesztesként került ki a fekete márciusból. A halálos áldozatokon és a sérülteken túl sokak számára lelki megrázkódtatást jelentettek a történtek, sok magyar elvándorolt Marosvásárhelyről, nem lett egyhamar önálló Bolyai-iskola, magyar orvosi egyetem máig nincs, az etnikai mérleg átbillent a románok javára, ma ők adják a polgármestert is, hosszú időre megszűnt mindenféle kapcsolat a városban élő magyarok és románok között. Ugyanakkor vannak nyertesei a történteknek, ezek kilétére az események okait firtató különféle forgatókönyvekből lehet következtetni. Győzött például a Securitate, amely Román Hírszerző Szolgálat néven folytatta tevékenységét. Sikerült a hatalmat minden szinten átmenteni – a következőkben ugyanis azért sem lehetett volt szekusokat eltávolítani bizonyos funkciókból, mert mindenki azt kiáltotta: etnikai hovatartozása, románsága miatt váltanák le. Győztek a románok is: a magyarok elvándorlása nyomán munkahelyek ürültek meg, ők kerültek többségbe. Nyertesnek tekinthetők a választásokon taroló pártok, Ion Iliescuék. Továbbá az események Erdély fejlődésének visszaszorításához vezettek: az etnikai konfliktus hírére a nyugati befektetők elkerülték a térséget. Az is a forgatókönyvek egyike, hogy egy olyan időszakban, amikor a térségben országok bomlottak fel (Szovjetunió, Csehszlovákia stb.), az erdélyi románokat így uszították a magyarok ellen, nehogy véletlenül maguk is Erdély leválását kezdeményezzék – sorolta Miholcsa Gyula.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 30.
Sánta kutyák nyomában
Felháborodással vegyes megdöbbenéssel néztem végig azt a magyarellenes kampányt, amelyet a márciusi marosvásárhelyi események kapcsán az országos televízióadók sugároztak. Az uszítás, a hazugság minden formáját kimerítették a sípoló hangú bemondónők, gúnyosan vigyorgó riporterek, mindentudó történészek, levitézlett szekusok szájából elhangzott vélemények, amelyeket a gyűlöletre felcsigázott nézők hozzászólásai koronázták meg. Valósággal elállt a lélegzetem attól, hogy 25 évvel a történtek után mennyire aljas módon hamisítják meg mindazt, amit negyedszázaddal ezelőtt Marosvásárhely magyar lakói ellen megszerveztek. Megfélemlítésünk, háttérbe szorításunk volt a cél, és sajnos az maradt ma is.
Újságíróként, aki 1990 januárjától szinte valamennyi helyszínen jelen voltam, elfogadhatatlan hazugságnak érzem, ahogy kényük-kedvük szerint másítják meg az eseményeket. Ahogy 25 évvel ezelőtt is Erdély elszakítására tett kísérletnek minősítették azt az óhajt, hogy a fordulat után igényt tartottunk mindazokra a kisebbségi jogokra, amelyek egy demokratikus államban természetesek kellene legyenek. Így például a felszámolásra ítélt orvosi és gyógyszerészeti egyetem magyar tagozatának a visszaállítása, amit áltatások és hazugságok révénakadályoznak ma is. Nem véletlenül, hisz egyes oktatók, akiknek nem kis szerepük volt abban, hogy az ülősztrájkoló magyar hallgatók megfélemlítésére a Maros-völgyi tudatlan földműveseket Marosvásárhelyre csődítették, továbbra is hangadóknak számítanak. És mit várhatunk azoktól a ma "köztiszteletben" álló orvosoktól, akik egyetemi hallgatóként a Román Diákliga tüntetésén félelmetes beszédekkel uszítottak a magyarok ellen?
Láttam, láttuk, amikor 1990. március19-én délben az első teherautók megérkeztek, s utasaik meg akarták támadni az orvosi egyetemet, ahonnan végül román testvéreik küldték tovább őket a főtérre, ahol a legsötétebb középkorra emlékeztető lincshangulatban verték le a magyar feliratokat. Majd fejszével, botokkal, vasvillával s kampós végű rönkmozgató rudakkal masíroztak Bolyait keresve az RMDSZ székháza felé. Az ostrom idején Radu Ciontea, a Vatra Româneasca alelnöke a Törvényszék utca sarkáról figyelte látható élvezettel az eseményeket. Később elismerte, hogy a Vatra bérelte az autókat, de azok utasait kultúrműsorra hívták. Hát ilyen "előadást" addig nem látott Marosvásárhely! Ma is megfoghatatlan számomra, milyen szer hatására támadt bennük az a vad düh, amellyel törtek, zúztak, gyújtogattak, s nagyon szégyellem, hogy szépen összeverődve mi magyarok a meghökkenéstől bénán néztük végig az indulatok elfajulását. És hiába akarják utólag összemosni a történteket, mert ha nem szervezik meg a 19-i provokációt, Sütő András megcsúfolását, a padláson rekedtek egy részének a bántalmazását, akkor március 20-ra nem kerül sor. A jóvátételt, az igazság kimondását követelő magyar tüntetőket a szemem láttára támadták meg, mintegy vezényszóra a vidékről importált román harcosok. A szervezett akció időzítésébe becsúszott hiba miatt nem lett több áldozta a főtér felől érkező teherautónak, amely a megbolydult menekülő tömegen át az ortodox templom lépcsőjébe csapódott. És ott voltam a kórházban felismerhetetlenre összevert édesapám betegágya mellett (a pagocsaiak ütötték vasbotokkal agyba-főbe), s a vele egy kórteremben elszállásolt hodákiak érdeklődésemre elmondták, hogy a Vatra Româneasca és a Fratia hívta őket a pap, a polgármester közvetítésével, hogy megvédjék a vásárhelyi románokat. Azt is láttam, ahogy az ügyész sorra mindenkit kihallgatott, s nem tudom, hogy mi lett a tanúvallomásokkal, hisz a felbujtóknak, a marosvásárhelyi "kirándulás" szervezőinek a haja szála sem görbült. Végigkövettem a márciusi események után indított pereket is, amelyekben magyarok és cigányok ellen hoztak ítéletet, s a szervezők, akiknek a nevét bizalmas körökben jól ismerték, nem börtönéveket, hanem funkciókat kaptak. Azt tartja a népi bölcsesség, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Mi sajnos még mindig sánta kutyákat hajkurászunk, miközben az utolsó sajtdarabkákat is kihazudják a szánkból.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Felháborodással vegyes megdöbbenéssel néztem végig azt a magyarellenes kampányt, amelyet a márciusi marosvásárhelyi események kapcsán az országos televízióadók sugároztak. Az uszítás, a hazugság minden formáját kimerítették a sípoló hangú bemondónők, gúnyosan vigyorgó riporterek, mindentudó történészek, levitézlett szekusok szájából elhangzott vélemények, amelyeket a gyűlöletre felcsigázott nézők hozzászólásai koronázták meg. Valósággal elállt a lélegzetem attól, hogy 25 évvel a történtek után mennyire aljas módon hamisítják meg mindazt, amit negyedszázaddal ezelőtt Marosvásárhely magyar lakói ellen megszerveztek. Megfélemlítésünk, háttérbe szorításunk volt a cél, és sajnos az maradt ma is.
Újságíróként, aki 1990 januárjától szinte valamennyi helyszínen jelen voltam, elfogadhatatlan hazugságnak érzem, ahogy kényük-kedvük szerint másítják meg az eseményeket. Ahogy 25 évvel ezelőtt is Erdély elszakítására tett kísérletnek minősítették azt az óhajt, hogy a fordulat után igényt tartottunk mindazokra a kisebbségi jogokra, amelyek egy demokratikus államban természetesek kellene legyenek. Így például a felszámolásra ítélt orvosi és gyógyszerészeti egyetem magyar tagozatának a visszaállítása, amit áltatások és hazugságok révénakadályoznak ma is. Nem véletlenül, hisz egyes oktatók, akiknek nem kis szerepük volt abban, hogy az ülősztrájkoló magyar hallgatók megfélemlítésére a Maros-völgyi tudatlan földműveseket Marosvásárhelyre csődítették, továbbra is hangadóknak számítanak. És mit várhatunk azoktól a ma "köztiszteletben" álló orvosoktól, akik egyetemi hallgatóként a Román Diákliga tüntetésén félelmetes beszédekkel uszítottak a magyarok ellen?
Láttam, láttuk, amikor 1990. március19-én délben az első teherautók megérkeztek, s utasaik meg akarták támadni az orvosi egyetemet, ahonnan végül román testvéreik küldték tovább őket a főtérre, ahol a legsötétebb középkorra emlékeztető lincshangulatban verték le a magyar feliratokat. Majd fejszével, botokkal, vasvillával s kampós végű rönkmozgató rudakkal masíroztak Bolyait keresve az RMDSZ székháza felé. Az ostrom idején Radu Ciontea, a Vatra Româneasca alelnöke a Törvényszék utca sarkáról figyelte látható élvezettel az eseményeket. Később elismerte, hogy a Vatra bérelte az autókat, de azok utasait kultúrműsorra hívták. Hát ilyen "előadást" addig nem látott Marosvásárhely! Ma is megfoghatatlan számomra, milyen szer hatására támadt bennük az a vad düh, amellyel törtek, zúztak, gyújtogattak, s nagyon szégyellem, hogy szépen összeverődve mi magyarok a meghökkenéstől bénán néztük végig az indulatok elfajulását. És hiába akarják utólag összemosni a történteket, mert ha nem szervezik meg a 19-i provokációt, Sütő András megcsúfolását, a padláson rekedtek egy részének a bántalmazását, akkor március 20-ra nem kerül sor. A jóvátételt, az igazság kimondását követelő magyar tüntetőket a szemem láttára támadták meg, mintegy vezényszóra a vidékről importált román harcosok. A szervezett akció időzítésébe becsúszott hiba miatt nem lett több áldozta a főtér felől érkező teherautónak, amely a megbolydult menekülő tömegen át az ortodox templom lépcsőjébe csapódott. És ott voltam a kórházban felismerhetetlenre összevert édesapám betegágya mellett (a pagocsaiak ütötték vasbotokkal agyba-főbe), s a vele egy kórteremben elszállásolt hodákiak érdeklődésemre elmondták, hogy a Vatra Româneasca és a Fratia hívta őket a pap, a polgármester közvetítésével, hogy megvédjék a vásárhelyi románokat. Azt is láttam, ahogy az ügyész sorra mindenkit kihallgatott, s nem tudom, hogy mi lett a tanúvallomásokkal, hisz a felbujtóknak, a marosvásárhelyi "kirándulás" szervezőinek a haja szála sem görbült. Végigkövettem a márciusi események után indított pereket is, amelyekben magyarok és cigányok ellen hoztak ítéletet, s a szervezők, akiknek a nevét bizalmas körökben jól ismerték, nem börtönéveket, hanem funkciókat kaptak. Azt tartja a népi bölcsesség, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Mi sajnos még mindig sánta kutyákat hajkurászunk, miközben az utolsó sajtdarabkákat is kihazudják a szánkból.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 30.
Peti András: replika a Dorin Floreával készült interjúban elhangzottakra
Olvasva Dorin Florea polgármester úr interjúját a Krónika március 19-ei kiadásában (Vásárhely: minek a fővárosa?), elsőre az jut eszembe, hogy a nyílt szókimondás tiszteletre méltó, de ez önmagában nem menti fel az üzenetből származó tiszteletlenséget.
Márpedig alaposan átolvasva a polgármester úr nyilatkozatát, önkéntelenül is felmerül bennem az a gyanú, hogy a magyar embert másodrendűnek tartja, és egyoldalúan teszi felelőssé, marasztalja el, és nem egyéneket, hanem az egész magyar közösséget. Márpedig ez tiszteletlenség!
A felmerülő kérdések is rendkívül érzékenyek. Annyira, hogy fontos lenne a körültekintő, óvatos megközelítés, figyelembe véve a magyar közösség jogos és törvényben rögzített igényeit. Mert szó van itt magyar anyanyelvű oktatásról, nyelvi jogokról, ingatlan-visszaszolgáltatásról, történelemről, egyszóval kisebbségi sorban élő magyarokról Romániában.
Az elvi kérdésen túl a békésen együttélő közösségek számára is aggodalomra adhatnak okot a benne rejlő üzenetek. Fejtsük meg a szövegből, hogy Marosvásárhely polgármestere szerint milyen a jó magyar ember.
Nyílt beszéd, világos üzenet: az a jó magyar, aki nem kéri az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a törvény által előírt és szavatolt magyar fakultást, nem akar önálló magyar iskolát, nem kéri az államosított magán és egyházi ingatlanokat, nem akar kétnyelvű utcanévtáblákat, nem akar politizálni, nem szeret gyülekezni, elismeri, hogy a Székelyföld olyan szegény térség aminek nincs jövője, nem támogatja a Vásárhelyi Forgatagot önálló magyar kulturális eseményként, és nem szereti a fákat.
Vagyis az a jó magyar ember, aki beéri a polgármester úr nagylelkű gesztusaival: hébe-hóba egy-egy magyar felirattal, a rosszul értelmezett multikulturalitás jegyében egy-egy Împreună-Együtt típusú rendezvénnyel, néhány magyarországi együttessel a sörnapok keretében.
Mi, a magyar közösség tagjai, kikérjük magunknak, nem lehet közösségi felelősségként nyakunkba húzni, ha a mindannyiunk által óhajtott harmónia nem úgy és nem akkor valósul meg, ahogy valaki diktálja. Ez természetes folyamat kellene legyen, ahol mindkét fél (partner), együtt élő közösség figyelembe veszi és tekintettel van a másik igényeire, óhajaira! És tiszteletben tartja azokat, addig, amíg a másik fél jogai nem sérülnek.
Peti András
A szerző Marosvásárhely alpolgármestere, az RMDSZ városi szervezetének elnöke
Krónika (Kolozsvár)
Olvasva Dorin Florea polgármester úr interjúját a Krónika március 19-ei kiadásában (Vásárhely: minek a fővárosa?), elsőre az jut eszembe, hogy a nyílt szókimondás tiszteletre méltó, de ez önmagában nem menti fel az üzenetből származó tiszteletlenséget.
Márpedig alaposan átolvasva a polgármester úr nyilatkozatát, önkéntelenül is felmerül bennem az a gyanú, hogy a magyar embert másodrendűnek tartja, és egyoldalúan teszi felelőssé, marasztalja el, és nem egyéneket, hanem az egész magyar közösséget. Márpedig ez tiszteletlenség!
A felmerülő kérdések is rendkívül érzékenyek. Annyira, hogy fontos lenne a körültekintő, óvatos megközelítés, figyelembe véve a magyar közösség jogos és törvényben rögzített igényeit. Mert szó van itt magyar anyanyelvű oktatásról, nyelvi jogokról, ingatlan-visszaszolgáltatásról, történelemről, egyszóval kisebbségi sorban élő magyarokról Romániában.
Az elvi kérdésen túl a békésen együttélő közösségek számára is aggodalomra adhatnak okot a benne rejlő üzenetek. Fejtsük meg a szövegből, hogy Marosvásárhely polgármestere szerint milyen a jó magyar ember.
Nyílt beszéd, világos üzenet: az a jó magyar, aki nem kéri az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a törvény által előírt és szavatolt magyar fakultást, nem akar önálló magyar iskolát, nem kéri az államosított magán és egyházi ingatlanokat, nem akar kétnyelvű utcanévtáblákat, nem akar politizálni, nem szeret gyülekezni, elismeri, hogy a Székelyföld olyan szegény térség aminek nincs jövője, nem támogatja a Vásárhelyi Forgatagot önálló magyar kulturális eseményként, és nem szereti a fákat.
Vagyis az a jó magyar ember, aki beéri a polgármester úr nagylelkű gesztusaival: hébe-hóba egy-egy magyar felirattal, a rosszul értelmezett multikulturalitás jegyében egy-egy Împreună-Együtt típusú rendezvénnyel, néhány magyarországi együttessel a sörnapok keretében.
Mi, a magyar közösség tagjai, kikérjük magunknak, nem lehet közösségi felelősségként nyakunkba húzni, ha a mindannyiunk által óhajtott harmónia nem úgy és nem akkor valósul meg, ahogy valaki diktálja. Ez természetes folyamat kellene legyen, ahol mindkét fél (partner), együtt élő közösség figyelembe veszi és tekintettel van a másik igényeire, óhajaira! És tiszteletben tartja azokat, addig, amíg a másik fél jogai nem sérülnek.
Peti András
A szerző Marosvásárhely alpolgármestere, az RMDSZ városi szervezetének elnöke
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 30.
Etnikai vita a vásárhelyi kétnyelvű táblák miatt
A kétnyelvű táblák kihelyezése nem etnikai ügy, hanem törvényes kötelessége a marosvásárhelyi városházának – jelentette ki Szigeti Enikő, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) vezetője, aki arról számolt be, hogy a bíróság alapfokon kimondta: a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal nem diszkriminál akkor, amikor nem helyezi ki a román és magyar nyelven feliratozott utcanévtáblákat.
„Ezt a döntést a legfelsőbb bíróságon meg fogjuk támadni, hiszen azt gondoljuk, hogy a közigazgatási törvény világosan előírja, hol és milyen esetben kell kihelyezni a kétnyelvű táblákat, s ezt a marosvásárhelyi városháza nem tartja be” – szögezte le Szigeti Enikő, aki szerint a városvezetés ezt az ügyet állandóan megpróbálja etnikai síkra terelni, konfliktust gerjesztő magyar ügyként kezelni.
Eközben kétnyelvű utcanévtáblát helyezett ki a marosvásárhelyi Varga Katalin utcába a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen elnevezésű civil csoport.
Ez idén immár az ötvenedik volt, és a csoport tagjai azt ígérik, ezután még aktívabbak lesznek, nagyobb nyomást gyakorolnak a „semmittevésbe burkolózó városvezetésre”. Demeter Zoltán, a civilek képviselője elmondta, január vége óta délutánonként, szabadidejükben járják a város utcáit, és a magánházak postaládáiba kétnyelvű szórólapokat tesznek, amelyekben felajánlják a kétnyelvű utcanévtáblákat.
„Több mint kétezer szórólapot helyeztünk el, és büszkén mondhatom, 30-35 utcába kerültek így valóban kétnyelvű utcanévtáblák. Eredményes volt a szórólapozás, hiszen míg a városháza tavaly mindössze négy utcába szereltetett kétnyelvű táblát, addig a csoport önkéntesei, mint már említettem, ennél sokkal többe. A táblák közadakozásból készültek, vannak magánszemélyek, akik támogatják munkánkat, de olyan is volt, aki a tábla felszerelésekor adományozott egy bizonyos összeget” – mondta az önkéntes.
A csoport sajtószóvivője, Barabás Miklós elmondta, tárgyaltak a városháza közterületekért felelős igazgatójával, Florian Moldovannal, akitől megtudták, hogy elkészítette a feladatfüzetet a táblák megrendelésére, de azt elő kellene terjeszteni határozattervezetként, a tanácsosoknak pedig meg kellene szavazni.
„Csakhogy Peti András alpolgármester Floreára hivatkozva halogatja ezt, a városvezető pedig állandóan azt hangoztatja, hogy nincs törvényes alapja a táblák kihelyezésének. Azt tapasztaljuk, hogy a táblák kihelyezését bonyolult politikai ügyként kezelik” – fogalmazott Barabás.
„Román iskolában nem kell kétnyelvű tábla”
Nem hajlandó kitenni az önkormányzat által készíttetett, az intézmény nevével ellátott kétnyelvű táblát a sepsiszentgyörgyi Constantin Brâncuşi Szakiskola vezetősége. Rodica Pârvan tanácsos, a tanintézet igazgatója a legutóbbi tanácsülésen azt mondta, román iskolában nem indokolt a kétnyelvű felirat kihelyezése, és hibának tartja, hogy a Mihai Viteazul Gimnáziumban kihelyezték az új táblát. Mint mondta, az önkormányzat által készített névtáblán nem szerepel sem a román trikolór, sem az ország címere, így újat készíttetne annak ellenére, hogy a vonatkozó kormányhatározat szerint nem kötelező az említett szimbólumok használata. Sztakics Éva alpolgármester a téma kapcsán megjegyezte, az új névtábla kihelyezésére a tanintézetnek építkezési engedélyt kell kérnie a városházától.
Bíró Blanka, Simon Virág |
Krónika (Kolozsvár)
A kétnyelvű táblák kihelyezése nem etnikai ügy, hanem törvényes kötelessége a marosvásárhelyi városházának – jelentette ki Szigeti Enikő, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) vezetője, aki arról számolt be, hogy a bíróság alapfokon kimondta: a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal nem diszkriminál akkor, amikor nem helyezi ki a román és magyar nyelven feliratozott utcanévtáblákat.
„Ezt a döntést a legfelsőbb bíróságon meg fogjuk támadni, hiszen azt gondoljuk, hogy a közigazgatási törvény világosan előírja, hol és milyen esetben kell kihelyezni a kétnyelvű táblákat, s ezt a marosvásárhelyi városháza nem tartja be” – szögezte le Szigeti Enikő, aki szerint a városvezetés ezt az ügyet állandóan megpróbálja etnikai síkra terelni, konfliktust gerjesztő magyar ügyként kezelni.
Eközben kétnyelvű utcanévtáblát helyezett ki a marosvásárhelyi Varga Katalin utcába a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen elnevezésű civil csoport.
Ez idén immár az ötvenedik volt, és a csoport tagjai azt ígérik, ezután még aktívabbak lesznek, nagyobb nyomást gyakorolnak a „semmittevésbe burkolózó városvezetésre”. Demeter Zoltán, a civilek képviselője elmondta, január vége óta délutánonként, szabadidejükben járják a város utcáit, és a magánházak postaládáiba kétnyelvű szórólapokat tesznek, amelyekben felajánlják a kétnyelvű utcanévtáblákat.
„Több mint kétezer szórólapot helyeztünk el, és büszkén mondhatom, 30-35 utcába kerültek így valóban kétnyelvű utcanévtáblák. Eredményes volt a szórólapozás, hiszen míg a városháza tavaly mindössze négy utcába szereltetett kétnyelvű táblát, addig a csoport önkéntesei, mint már említettem, ennél sokkal többe. A táblák közadakozásból készültek, vannak magánszemélyek, akik támogatják munkánkat, de olyan is volt, aki a tábla felszerelésekor adományozott egy bizonyos összeget” – mondta az önkéntes.
A csoport sajtószóvivője, Barabás Miklós elmondta, tárgyaltak a városháza közterületekért felelős igazgatójával, Florian Moldovannal, akitől megtudták, hogy elkészítette a feladatfüzetet a táblák megrendelésére, de azt elő kellene terjeszteni határozattervezetként, a tanácsosoknak pedig meg kellene szavazni.
„Csakhogy Peti András alpolgármester Floreára hivatkozva halogatja ezt, a városvezető pedig állandóan azt hangoztatja, hogy nincs törvényes alapja a táblák kihelyezésének. Azt tapasztaljuk, hogy a táblák kihelyezését bonyolult politikai ügyként kezelik” – fogalmazott Barabás.
„Román iskolában nem kell kétnyelvű tábla”
Nem hajlandó kitenni az önkormányzat által készíttetett, az intézmény nevével ellátott kétnyelvű táblát a sepsiszentgyörgyi Constantin Brâncuşi Szakiskola vezetősége. Rodica Pârvan tanácsos, a tanintézet igazgatója a legutóbbi tanácsülésen azt mondta, román iskolában nem indokolt a kétnyelvű felirat kihelyezése, és hibának tartja, hogy a Mihai Viteazul Gimnáziumban kihelyezték az új táblát. Mint mondta, az önkormányzat által készített névtáblán nem szerepel sem a román trikolór, sem az ország címere, így újat készíttetne annak ellenére, hogy a vonatkozó kormányhatározat szerint nem kötelező az említett szimbólumok használata. Sztakics Éva alpolgármester a téma kapcsán megjegyezte, az új névtábla kihelyezésére a tanintézetnek építkezési engedélyt kell kérnie a városházától.
Bíró Blanka, Simon Virág |
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 30.
A tudományos közösség építője – Díjazott az Erdélyi Múzeum-Egyesület
Évi közgyűlését tartotta Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében március 28-án, szombaton.
A közgyűlési beszámolókat követően tiszteleti taggá választották Kerekes László mérnök-professzort és Farkas Zoltánt, az EME agrártudományi szakosztályának elnökét, s átadták a fiatal kutatóknak járó Gróf Mikó Imre-díjat és a Gróf Mikó Imre-emlékplakettet.
A díjat, amelyet az EME és a Gróf Mikó Imre Alapítvány ítél oda elismerésként négyévenként, Ősz Sándor Előd levéltáros kapta a Bibliotheca Calviniana Transylvanica című forráskiadvány sajtó alá rendezéséért, az emlékplakettet pedig Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese vehette át az EME folyamatos működéséhez és az erdélyi magyar tudományműveléshez nyújtott támogatása elismeréséül.
A közgyűlésen az EME választmányának egyharmadát megújították, az elnökség viszont nem változott: továbbra is Sipos Gábor elnök és Bitay Enikő főtitkár vezeti az egyesületet. Sipos Gábor megnyitóját követően Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke az MTA elnökének üdvözletét tolmácsolta, és Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács ügyvivő elnöke képviseletében Kerekes Sándor tanácsos üdvözölte az egybegyűlteket.
Kerekes kiemelte az EME tevékenységének jelentőségét, melyet február 22-én a kincses városbeli Operabálon a Kolozsvár jelképe (Emblema de Cluj) kitüntető cím odaítélésével is elismert a megye vezetősége.
„Az erdélyi magyar tudományos élet keretintézménye 2014-ben is a magyar tudományos közösség szolgálatában állt. Eredményesen működtette intézményrészlegeit, így a tudományok művelőinek, illetve pártolóinak egyaránt teret adott könyvtárai, kutatóintézete, kiadója, a hét szakosztálya, valamint a hat fiókegyesülete révén. Ugyanakkor szorgalmazta, segítette a kutatás iránt érdeklődő ifjúsági kutatócsoportok munkáját is” – mutatott rá az egyesület főtitkára.
Az EME a kutatás iránt érdeklődők között igyekszik megtalálni mind a tapasztalt nyugalmazott egyetemi, mind az aktív oktatókat, kutatókat, akik révén a fiatal nemzedék is bevonható a tudományos élet vérkeringésébe. Az EME egyszerre kutatást végez, nevelői, oktatói szerepet is ellát, ugyanakkor közzéteszi és terjeszti a kutatási eredményeket, mindeközben tudományos közösséget épít a különböző szakterületeken – összegezte a főtitkár az egyesület kiértékelőjében.
Az egyesület aktív szerepet tölt be a helyi közösség tudományos életében, együttműködik a társintézményekkel, partnerekkel. Például a Kolozsvári Magyar Napokon könyvstandot működtet, előadásokat és kiállítást szervez. Ugyanez a szerepvállalás jellemzi a fiókegyesületek részvételét a különböző helyszíneken, így Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szilágysomlyón, Zilahon.
„Az elmúlt évben az EME összesen 92 rendezvénynek volt a házigazdája. Kiadványaink mérlege: 31 könyv, 11 folyóirat. Tavaly összesen 22 kutatási programot működtettünk 13 főállású és 30 külső munkatárs részvételével. A közgyűlés elfogadta a 2015-ös év munkatervét, amely ugyanolyan tartalmasnak és színesnek mutatkozik, mint a tavalyi” – mondta el Bitay Enikő.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
Évi közgyűlését tartotta Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében március 28-án, szombaton.
A közgyűlési beszámolókat követően tiszteleti taggá választották Kerekes László mérnök-professzort és Farkas Zoltánt, az EME agrártudományi szakosztályának elnökét, s átadták a fiatal kutatóknak járó Gróf Mikó Imre-díjat és a Gróf Mikó Imre-emlékplakettet.
A díjat, amelyet az EME és a Gróf Mikó Imre Alapítvány ítél oda elismerésként négyévenként, Ősz Sándor Előd levéltáros kapta a Bibliotheca Calviniana Transylvanica című forráskiadvány sajtó alá rendezéséért, az emlékplakettet pedig Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese vehette át az EME folyamatos működéséhez és az erdélyi magyar tudományműveléshez nyújtott támogatása elismeréséül.
A közgyűlésen az EME választmányának egyharmadát megújították, az elnökség viszont nem változott: továbbra is Sipos Gábor elnök és Bitay Enikő főtitkár vezeti az egyesületet. Sipos Gábor megnyitóját követően Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke az MTA elnökének üdvözletét tolmácsolta, és Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács ügyvivő elnöke képviseletében Kerekes Sándor tanácsos üdvözölte az egybegyűlteket.
Kerekes kiemelte az EME tevékenységének jelentőségét, melyet február 22-én a kincses városbeli Operabálon a Kolozsvár jelképe (Emblema de Cluj) kitüntető cím odaítélésével is elismert a megye vezetősége.
„Az erdélyi magyar tudományos élet keretintézménye 2014-ben is a magyar tudományos közösség szolgálatában állt. Eredményesen működtette intézményrészlegeit, így a tudományok művelőinek, illetve pártolóinak egyaránt teret adott könyvtárai, kutatóintézete, kiadója, a hét szakosztálya, valamint a hat fiókegyesülete révén. Ugyanakkor szorgalmazta, segítette a kutatás iránt érdeklődő ifjúsági kutatócsoportok munkáját is” – mutatott rá az egyesület főtitkára.
Az EME a kutatás iránt érdeklődők között igyekszik megtalálni mind a tapasztalt nyugalmazott egyetemi, mind az aktív oktatókat, kutatókat, akik révén a fiatal nemzedék is bevonható a tudományos élet vérkeringésébe. Az EME egyszerre kutatást végez, nevelői, oktatói szerepet is ellát, ugyanakkor közzéteszi és terjeszti a kutatási eredményeket, mindeközben tudományos közösséget épít a különböző szakterületeken – összegezte a főtitkár az egyesület kiértékelőjében.
Az egyesület aktív szerepet tölt be a helyi közösség tudományos életében, együttműködik a társintézményekkel, partnerekkel. Például a Kolozsvári Magyar Napokon könyvstandot működtet, előadásokat és kiállítást szervez. Ugyanez a szerepvállalás jellemzi a fiókegyesületek részvételét a különböző helyszíneken, így Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szilágysomlyón, Zilahon.
„Az elmúlt évben az EME összesen 92 rendezvénynek volt a házigazdája. Kiadványaink mérlege: 31 könyv, 11 folyóirat. Tavaly összesen 22 kutatási programot működtettünk 13 főállású és 30 külső munkatárs részvételével. A közgyűlés elfogadta a 2015-ös év munkatervét, amely ugyanolyan tartalmasnak és színesnek mutatkozik, mint a tavalyi” – mondta el Bitay Enikő.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 30.
Nagyváradi könyvnapok anno
A huszonkét éves elszakadás ellenére Várad emlékét úgy őrizte meg az anyaország, amilyen az valójában volt, a pezsgő kulturális élet városának, falai közt írókkal, költőkkel, tudósokkal, művészekkel. Persze, a távolság megszépíti az emlékeket, de a város a tudatos sorvasztás ellenére is megőrizte a szellemi élet pezsgését és az idelátogatók nem érezték olyan mélynek az elszakadás okozta mély szakadékot, ami az évek során keletkezett. Azonkívül itt volt nekünk az erdélyi magyar irodalom és annak képviselői, akik azon igyekeztek, hogy a magyar szó megmaradjon ezen a tájon.
Illusztris vendégeket várt a város, az irodalom jeleseit ezeken a napokon, a könyvnapok idején. Gulácsy Irén, Ignácz Rózsa, Móricz Zsigmond, Mécs László és Nyírő József vendégeskedett volna a Holnap városában, hogyha csak néhány napra is, de elhozzák az élő magyar irodalom szellemét ide.
A város vezetése és a kereskedők pedig mindent megtettek azért, hogy a hazatérés utáni első könyvnapok sikerrel öregbítsék Várad hírnevét.
Három napon át kínáltatják magukat a magyar szellem termékei, a város szívében álló népi motívumos sátrakban. A helyi könyvkereskedők hetek óta versengenek a jobbnál jobb standokért, a Szent László tér és a Bémer tér kijelölt helyein. Mindenikük pompás sátrat állított, de a legszebbek azok voltak, amiket a sikeres festőművész, Balogh István tervezett.
A tervek szerint kilencvenhét könyv kerül az olvasóközönség elé. Ezek egyike a rég halott, tehetséges Iványi Ödön: A püspök atyafisága című regényének harmadik kiadása, a Szigligeti Társaság gondozásában.
A könyvnapok sikeres rendezéséért egy olyan régi, váradi könyvkereskedő felelt, aki az elmúlt évek alatt, legjobb tudása szerint szolgálta a város magyarságának érdekeit. Könyvkereskedésében és az általa kiépített hálózatban, az elnyomás évei alatt is kapható volt minden olyan magyar nyelvű könyv, amit a román cenzúra beengedett Erdélybe. Ez a könyvkereskedő cég volt az, aki kiépítette a könyvterjesztő hálózatot és megteremtette a lehetőséget a kedvező részletfizetésre, hogy a szegény sorsú irodalomkedvelőkhöz is eljusson a magyar szó, irodalmunk kincsei révén. Igen, kedves olvasók, Vidor Manóról van szó. Arról a Vidor Manóról, aki Herczeg Ferenccel, Bókay Jánossal, Harsányi Zsolttal tart fent baráti kapcsolatot, és akik egyetlen hívó szóra, bármikor lejönnek Váradra felolvasást, dedikálást tartani.
Vidor rendezi hát a könyvnapokat, de nem csak itt, hanem ő felel a visszatért Észak-Erdély más városainak, Kolozsvárnak, Marosvásárhelynek és Szatmárnak sikeres könyvnapi rendezéséért is.
A Vidor Manó könyvkereskedés, a Szigligeti színház előtt állította fel sátrát.
A Bémer tér egy másik sátrában, a Pannónia és a villamosmegálló közötti háromszögben, a Krausz István által vezetett Nemzeti könyvkereskedés állít ki, de az itt kiállított könyvek, a Rákóczi út 11 alatti boltban is kaphatók lesznek.
Az egyik legszebb sátor, a Hegedüs Hírlapiroda sátra a Bémer téren, a Magyar Általános Hitelbank előtt áll. Az övéké volt a legjobb és legsokoldalúbb kölcsönkönyvtár, magyar és német nyelvű könyvekből. Miután a városi könyvtár már nem töltötte be szerepét a magyar olvasóközönség számára, a Hegedüs kölcsönkönyvtár vette át ezt a szerepet, maradéktalanul kiszolgálva az olvasókat a megszállás évei alatt.
A régi, nagyhírű Sonnenfeld féle könyvkereskedést Simon István, egy anyaországból idekerült kereskedő vette át és sátrát “keresztény és hazafias indíttatásból” a Szent László templom mellett állítja fel.
A könyvnapokra aztán az ígért szépírók nem érkeztek meg, az olvasóközönség legnagyobb sajnálatára. Pedig Nagyvárad irodalmi múltja és a közönség ragyogó szeretete megérdemelte volna ezt a gesztust. Kárpótlásként itt volt azonban Gulácsy Irén és Ignácz Rózsa. A két írónő szinte fürdött a népszerűségben és természetesen az ő műveiket vásárolták és dedikáltatták a legtöbben a sátraknál. A közönség hamar elfeledte a “nagyok” látogatásának elmaradását és szeretetével halmozta el a két hölgyet. Hisz mindketten itthon voltak és ezt nem is titkolták…
Gulácsy Irén ellátogatott egykori munkahelyére, a Nagyvárad szerkesztőségébe. Emlékezni a kollégákkal a hősi időkre, a vezércikkekre, a sok fejtörésre, küzdelemre a megaláztatásokra, no és persze a sikerekre.
“Gulácsy olyan Nagyváradnak, mint Jókai Komáromnak, Móra Szegednek, Gárdonyi Egernek”, írja Tabéry a másnapi lapban. Ignácz Rózsa új munkája, a “Született Moduvában” is hatalmas sikert aratott. Ez a pusztulásra ítélt csángó magyarokról szóló munka volt talán a legnépszerűbb könyv a vásáron, Gulácsy munkái után.
A könyvvásár sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy Nagyvárad városa is képviselteti magát a vásáron. Dr. Soós István polgármester, Dalló Gyula kultúr tanácsos és Soós András a városi könyvtár vezetője nagy érdeklődéssel látogattak ki mindhárom napon a vásárra és jelentékeny összegért vásároltak könyveket a városi könyvtár számára. Annak a városi könyvtárnak, amely az elmúlt huszonkét esztendő alatt, nem sok magyar nyelvű könyvet, nem sok magyar író munkáját vásárolta meg.
Sajnos, az eseményt egy sajtópolémia is beárnyékolta. A Magyar Lapok egyik számában, lejárató cikk jelent meg a Sipos és Reich könyvkereskedésről. A cikk kufárkodással vádolja a céget, akiknek a magyar könyv csak haszonszerzés. Az igazi ok az, hogy a cég sátra az Országzászlóval szemben van felállítva és ez a tény igencsak szúrta a cikkíró szemét. A tény az, hogy a sátrak helyét a városi mérnöki hivatal jelölte ki, nem pedig protekciós alapon lettek elosztva. Az Esti lap válaszol a cikkre, így néhány napig van téma a két kispéldányszámú lap hasábjain. Akkor már olyan időket élt városunk és az ország, hogy még egy ilyen nagyszerű eseményt, mint a könyvnapok is be lehetett árnyékolni pár rossz ízű mondattal.
Így teltek az Első Magyar Könyvnapok eseményei városunkban, 1941. júniusának második hetében.
Farkas László, Nagyvárad
(forrás: Nagyvárad c. napilap 1941. júniusi lapszámai)
Reggeli Újság (Nagyvárad)
A huszonkét éves elszakadás ellenére Várad emlékét úgy őrizte meg az anyaország, amilyen az valójában volt, a pezsgő kulturális élet városának, falai közt írókkal, költőkkel, tudósokkal, művészekkel. Persze, a távolság megszépíti az emlékeket, de a város a tudatos sorvasztás ellenére is megőrizte a szellemi élet pezsgését és az idelátogatók nem érezték olyan mélynek az elszakadás okozta mély szakadékot, ami az évek során keletkezett. Azonkívül itt volt nekünk az erdélyi magyar irodalom és annak képviselői, akik azon igyekeztek, hogy a magyar szó megmaradjon ezen a tájon.
Illusztris vendégeket várt a város, az irodalom jeleseit ezeken a napokon, a könyvnapok idején. Gulácsy Irén, Ignácz Rózsa, Móricz Zsigmond, Mécs László és Nyírő József vendégeskedett volna a Holnap városában, hogyha csak néhány napra is, de elhozzák az élő magyar irodalom szellemét ide.
A város vezetése és a kereskedők pedig mindent megtettek azért, hogy a hazatérés utáni első könyvnapok sikerrel öregbítsék Várad hírnevét.
Három napon át kínáltatják magukat a magyar szellem termékei, a város szívében álló népi motívumos sátrakban. A helyi könyvkereskedők hetek óta versengenek a jobbnál jobb standokért, a Szent László tér és a Bémer tér kijelölt helyein. Mindenikük pompás sátrat állított, de a legszebbek azok voltak, amiket a sikeres festőművész, Balogh István tervezett.
A tervek szerint kilencvenhét könyv kerül az olvasóközönség elé. Ezek egyike a rég halott, tehetséges Iványi Ödön: A püspök atyafisága című regényének harmadik kiadása, a Szigligeti Társaság gondozásában.
A könyvnapok sikeres rendezéséért egy olyan régi, váradi könyvkereskedő felelt, aki az elmúlt évek alatt, legjobb tudása szerint szolgálta a város magyarságának érdekeit. Könyvkereskedésében és az általa kiépített hálózatban, az elnyomás évei alatt is kapható volt minden olyan magyar nyelvű könyv, amit a román cenzúra beengedett Erdélybe. Ez a könyvkereskedő cég volt az, aki kiépítette a könyvterjesztő hálózatot és megteremtette a lehetőséget a kedvező részletfizetésre, hogy a szegény sorsú irodalomkedvelőkhöz is eljusson a magyar szó, irodalmunk kincsei révén. Igen, kedves olvasók, Vidor Manóról van szó. Arról a Vidor Manóról, aki Herczeg Ferenccel, Bókay Jánossal, Harsányi Zsolttal tart fent baráti kapcsolatot, és akik egyetlen hívó szóra, bármikor lejönnek Váradra felolvasást, dedikálást tartani.
Vidor rendezi hát a könyvnapokat, de nem csak itt, hanem ő felel a visszatért Észak-Erdély más városainak, Kolozsvárnak, Marosvásárhelynek és Szatmárnak sikeres könyvnapi rendezéséért is.
A Vidor Manó könyvkereskedés, a Szigligeti színház előtt állította fel sátrát.
A Bémer tér egy másik sátrában, a Pannónia és a villamosmegálló közötti háromszögben, a Krausz István által vezetett Nemzeti könyvkereskedés állít ki, de az itt kiállított könyvek, a Rákóczi út 11 alatti boltban is kaphatók lesznek.
Az egyik legszebb sátor, a Hegedüs Hírlapiroda sátra a Bémer téren, a Magyar Általános Hitelbank előtt áll. Az övéké volt a legjobb és legsokoldalúbb kölcsönkönyvtár, magyar és német nyelvű könyvekből. Miután a városi könyvtár már nem töltötte be szerepét a magyar olvasóközönség számára, a Hegedüs kölcsönkönyvtár vette át ezt a szerepet, maradéktalanul kiszolgálva az olvasókat a megszállás évei alatt.
A régi, nagyhírű Sonnenfeld féle könyvkereskedést Simon István, egy anyaországból idekerült kereskedő vette át és sátrát “keresztény és hazafias indíttatásból” a Szent László templom mellett állítja fel.
A könyvnapokra aztán az ígért szépírók nem érkeztek meg, az olvasóközönség legnagyobb sajnálatára. Pedig Nagyvárad irodalmi múltja és a közönség ragyogó szeretete megérdemelte volna ezt a gesztust. Kárpótlásként itt volt azonban Gulácsy Irén és Ignácz Rózsa. A két írónő szinte fürdött a népszerűségben és természetesen az ő műveiket vásárolták és dedikáltatták a legtöbben a sátraknál. A közönség hamar elfeledte a “nagyok” látogatásának elmaradását és szeretetével halmozta el a két hölgyet. Hisz mindketten itthon voltak és ezt nem is titkolták…
Gulácsy Irén ellátogatott egykori munkahelyére, a Nagyvárad szerkesztőségébe. Emlékezni a kollégákkal a hősi időkre, a vezércikkekre, a sok fejtörésre, küzdelemre a megaláztatásokra, no és persze a sikerekre.
“Gulácsy olyan Nagyváradnak, mint Jókai Komáromnak, Móra Szegednek, Gárdonyi Egernek”, írja Tabéry a másnapi lapban. Ignácz Rózsa új munkája, a “Született Moduvában” is hatalmas sikert aratott. Ez a pusztulásra ítélt csángó magyarokról szóló munka volt talán a legnépszerűbb könyv a vásáron, Gulácsy munkái után.
A könyvvásár sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy Nagyvárad városa is képviselteti magát a vásáron. Dr. Soós István polgármester, Dalló Gyula kultúr tanácsos és Soós András a városi könyvtár vezetője nagy érdeklődéssel látogattak ki mindhárom napon a vásárra és jelentékeny összegért vásároltak könyveket a városi könyvtár számára. Annak a városi könyvtárnak, amely az elmúlt huszonkét esztendő alatt, nem sok magyar nyelvű könyvet, nem sok magyar író munkáját vásárolta meg.
Sajnos, az eseményt egy sajtópolémia is beárnyékolta. A Magyar Lapok egyik számában, lejárató cikk jelent meg a Sipos és Reich könyvkereskedésről. A cikk kufárkodással vádolja a céget, akiknek a magyar könyv csak haszonszerzés. Az igazi ok az, hogy a cég sátra az Országzászlóval szemben van felállítva és ez a tény igencsak szúrta a cikkíró szemét. A tény az, hogy a sátrak helyét a városi mérnöki hivatal jelölte ki, nem pedig protekciós alapon lettek elosztva. Az Esti lap válaszol a cikkre, így néhány napig van téma a két kispéldányszámú lap hasábjain. Akkor már olyan időket élt városunk és az ország, hogy még egy ilyen nagyszerű eseményt, mint a könyvnapok is be lehetett árnyékolni pár rossz ízű mondattal.
Így teltek az Első Magyar Könyvnapok eseményei városunkban, 1941. júniusának második hetében.
Farkas László, Nagyvárad
(forrás: Nagyvárad c. napilap 1941. júniusi lapszámai)
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. március 30.
Székelyek al-Idriszi 1154-es térképén
A Kárpátokon túli Székelyföld regisztrálása
1154-ben Muhammad al-Idriszi világtérképet rajzol II. Roger szicíliai királynak, arab nyelven, a művét ma Tabula Rogeriana néven emlegetik. Ebben valahol az Al-Duna és a Dnyeszter között, a Gebel Frido nevű hegy mögött szerepel egy Saklah nevű város. Az alábbiakban ezt a települést próbálom azonosítani, amely, mint látni fogjuk, szoros kapcsolatban áll a székelyekkel.
Al-Idriszi élettörténete maga is megérne egy misét: Mohamed próféta egyenes ági leszármazottja, a Fez városát alapító és uraló Idríszida-dinasztia sarja volt, 1100-ban született. Fiatalon került a korabeli tudományos élet egyik központjába, Córdoba városába, innen indult észak-afrikai és kis-ázsiai utazásokra, melyeket azután is folytatott, hogy a szicíliai király, II. Roger szolgálatába állt.
Kora legjobb térképe
1154-ben neki készítette el a Tabula Rogeriana néven ismert, ezüst mappa mundit (világtérképet), méghozzá két nép: az arabok és a normannok tudását ötvözve. Hogy az arab utazók tapasztalatait felhasználta, érthető; a normann kapcsolat onnan jön, hogy II. Roger király normann (viking) volt, apja, I. Roger 1071-ben foglalta el Szicíliát, a király udvarában meg al-Idriszi a viking utazókat szépen kikérdezgette, az általuk használt térképeket, jegyzeteket felhasználta.
Al-Idriszi könyvben is leírja térképének tudásanyagát, címe A vágyakozónak gyönyörködtetése – A világtájak átszelése. Ennek megmaradt kézirataiban a térképen levő Saklah leírásánál a Saklay és Saklahi formák szerepelnek, más olvasatban Sekläsi és Saklähi.
A Tabula Rogeriánát általában eléggé visszafogottan használják a történészek (annak ellenére, hogy mindenki elismeri, elsőrangú műről van szó), ugyanis nagyon nehéz egy európainak az arab írásból az eredeti hang- és képalakot kikövetkeztetni. Al-Idriszi térképét és könyvét latin betűsre áttevő, illetve németre lefordító Konrad Miller ezt a várost a mai Chișinău környékére teszi (saklähi oder sekläsi, etwa bei Kischenevv). A moldvai Constantin Cihodaru a Saklay, Saklah, Seklasi, Seklahi formát átjavítja Saklav-ra, és innen azt a következtetést vonja le, hogy Suceava városáról lehet szó.
Összelapított Kárpátok
Al-Idriszi térképével (mai szemmel nézve) az a baj, hogy a Föld nagyon össze van lapítva a valós helyzethez képest, így például a Duna és a Dnyeszter nagyon közel kerül egymáshoz, szinte Duna–Dnyeszter közről beszélhetünk. Ennek következménye, hogy a Kárpátok vonulata is összelapul, és Lengyelországtól kezdve a bulgáriai Bidenun alólig (Vidin) egyetlen hosszan tartó csík lesz. Hogy ezt javítsam, a térképet egy kicsit (illetve nagyon) széthúztam, 180 fokkal elfordítottam, és a biztosan megállapítható mai neveket beírtam. Ezek közül a Baluac (Polovec? Palóc?) hegyet kell külön megmagyaráznom: ez a hegylánc a térkép nem látható részén, messze Lengyelországból jön le, ugyanezen a néven, és igazából a mai teljes Kárpátok hegyvonulatot takarja.
Erre a csíkra jön rá merőlegesen, annak közepe táján a Gebel Kark (Kárp, Kárpátok-hegy), aminek a Nyugati-Kárpátoknak kell lennie, amelynek három fő csoportja az Erdélyi-középhegység, a Ruszka-havas és a Bánsági-hegyvidék (ez más, most nem tárgyalandó térképekkel való összevetésből következik). Miller erről csak annyit állapít meg, hogy ez is a Kárpátok.
A Baluac (Kárpátok) hegylánc Vidintől jóval keletre ér véget, és nagy a gyanúm, hogy a mai Székelyföld ennek a hegynek a legvége lenne, teljesen összenyomva, ugyanis a szép kerek Kárpátokból mindössze egy csík lett.
A Frido-hegy
Sekläsi vagy Saklähi városa, amely után kutatunk, a Kárpátok és egy Gebel Frido között van, a Frido-hegyen túl pedig a Fekete-tenger található. Milyen hegy van a Kárpátok és a tenger között, a Duna felett? – kaphatjuk fel meglepetten a fejünket. Nos, erre a megoldást egy későbbi térkép adja meg.
A Codex Latinus Parisinus – 7239 nevű, hadtudományi kéziratban maradt fenn egy 1396 előtt született térkép a mai Románia területéről, amelynek van egy nagy erőssége: magyarázatokat is fűz a képhez (magára a térképre). Ezen szerepel Zorio (Giurgiu), Vicina (pontos meghatározás nélkül) és Monchastro (Dnyeszterfehérvár) felett egy hegy, a következő megjegyzéssel: „Monti picholi versso el danubio ch(e) sse desparte i(n) molte vie” (Kis hegyek a Duna fölött, melyek sokféleképpen választódnak el).
A rajzon e hegyek mellett háromszor is szerepel a Vlachia név. Már többször bemutattam, hogy Havasalföld (Valachia) ebben az időben (14. század) jóval nagyobb volt, magában foglalta Dél-Moldvát és a Budzsákot is. Ezen a részen található a Moldvai-dombság (Dealurile Moldovei), másképp Moldvai-fennsík (Podișul Moldovei). Ez átnyúlik Moldova Köztársaságba is, legmagasabb pontjai elérik az 5-600 métert. Több mint biztos tehát, hogy Idrisi térképén is ugyanez a hegység/dombság szerepel, ez az, amit ő úgy nevez, hogy Gebel Frido. Hogy miért teszik rá a térképre ezt a jelentéktelen dombságot, annak is megvan a magyarázata: merthogy hadi szempontból nagyon is jelentős – ez az egyetlen hely, ahol a mai dél-ukrán sztyeppékről előretörő lovas népeket meg lehet fogni.
Szaklah, székelyek
Saklah, Sekläsi vagy Saklähi városa tehát a Moldvai-fennsíktól nyugatra van, de még jóval a Kárpátok előtt. Moldvában még csak valamennyire is hasonló nevű települést nem ismerünk, a Cihodaru által javasolt megoldás, Suceava egyértelműen zsákutca. Az azonosításhoz érdemes tovább keresgélni a 15–16. századi térképek, elsősorban azok között, amelyekről rossz a véleményük a mai szakembereknek – ugyanis ezeknek a hibája általában az, hogy a régiek nem megfelelő átdolgozását nyújtják.
Sebastian Münster 1540-es, Polonia et Ungaria Nova Tabula nevű térképe elég különös szerkesztmény, ugyanis megvan benne a Kárpátok szép köre, írja is benne, hogy Transilvania, ám Ceculia, azaz Székelyföld e körön (Erdélyen) kívül fekszik, attól északra. Az Olt folyó pedig a körön túli másik hegyből, a mai Suceava vagy Neamț megyék területéről ered, majd kétszer is áttöri a körhegyet. Ha azt nézzük, hogy miért rajzol Münster úgy, ahogy, a térképábrázolások szép fejlődését láthatjuk, méghozzá al-Idriszi alapvető, nagy hatású térképéből kiindulva. Pontokba szedve így néz ki:
– a későbbi térképészek rájönnek, al-Idriszi nagyon összelapította a Földet, és a Duna–Dnyeszter „közén” bizony emiatt sok minden kimaradt, például Erdély
– Münster széthúzza az összelapítást, az al-Idriszi-féle Baluac-hegyvonulat, a Kárpátok jóval fennebb kerül, alája pedig berajzolja Erdély szép körét
– a Baluac-hegyvonulat felvivése miatt jóval fennebb kerül a Kark (Nyugati-Kárpátok) is, amelynek viszont egészen a Dunáig le kellene mennie
– Münster tudja, hogy Havasalföldön és Moldvában semmi hegy nincs a Kárpátok után, így al-Idriszi Frido-hegyét (amely azóta hadi jelentőségét elveszítette, mert minden török kézen van) közelebb húzza a Kárpátokhoz. És miért teszi ezt az utolsó lépést? Azért – és itt fogózzon meg a kedves olvasó –, mert Münster úgy tudja: al-Idriszi Saklah, Sekläsi vagy Saklähi nevű városa a mi Ceculiánkkal, azaz Székelyföldünkkel azonos.
Mielőtt a kedves olvasók azon része, akik azt tartják, a Csíki székely krónika egy nagy marhaság, lecsapná e tanulmányt, hadd emlékeztessek arra, hogy bizony ezen, méltatlanul hamisítványnak kikiáltott, ám kutatásaim szerint egyetlen nem védhető szót sem tartalmazó krónikánk szintén a Kárpátokon túlra, Dacia Alpestris területére (Havasalföld, Dél-Moldva, Budzsák) teszi a székelyeket a 12. századig. Azaz nagyon is meglehet, hogy al-Idriszi a székelyeket tünteti fel a térképén. Münster csetlése-botlása ebben az esetben nem egyéb, mint próbálkozás arra, hogy egyeztesse a 12. századi tudást a 16. századi helyzettel, azzal, hogy bizony a székelyek beköltöztek a Kárpátokon belülre.
Még egy kapcsolatról ejtek szót, amit szinte félek leírni, annyira passzol ahhoz a feltevéshez, hogy al-Idriszi 1154-ben éppen a székelyeket rajzolja be a térképébe. Ismeretes, hogy a székelység „fővárosának”, Marosvásárhelynek az első írásos említései Novum Forum Siculorum (székelyek új vásárhelye) néven történnek. Tudtommal senki fel nem tette a kérdést, hogy 1300-ban mihez képest új a székely főváros. Nos, itt a megoldás: talán éppen al-Idriszi Saklah-jához képest...
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A Kárpátokon túli Székelyföld regisztrálása
1154-ben Muhammad al-Idriszi világtérképet rajzol II. Roger szicíliai királynak, arab nyelven, a művét ma Tabula Rogeriana néven emlegetik. Ebben valahol az Al-Duna és a Dnyeszter között, a Gebel Frido nevű hegy mögött szerepel egy Saklah nevű város. Az alábbiakban ezt a települést próbálom azonosítani, amely, mint látni fogjuk, szoros kapcsolatban áll a székelyekkel.
Al-Idriszi élettörténete maga is megérne egy misét: Mohamed próféta egyenes ági leszármazottja, a Fez városát alapító és uraló Idríszida-dinasztia sarja volt, 1100-ban született. Fiatalon került a korabeli tudományos élet egyik központjába, Córdoba városába, innen indult észak-afrikai és kis-ázsiai utazásokra, melyeket azután is folytatott, hogy a szicíliai király, II. Roger szolgálatába állt.
Kora legjobb térképe
1154-ben neki készítette el a Tabula Rogeriana néven ismert, ezüst mappa mundit (világtérképet), méghozzá két nép: az arabok és a normannok tudását ötvözve. Hogy az arab utazók tapasztalatait felhasználta, érthető; a normann kapcsolat onnan jön, hogy II. Roger király normann (viking) volt, apja, I. Roger 1071-ben foglalta el Szicíliát, a király udvarában meg al-Idriszi a viking utazókat szépen kikérdezgette, az általuk használt térképeket, jegyzeteket felhasználta.
Al-Idriszi könyvben is leírja térképének tudásanyagát, címe A vágyakozónak gyönyörködtetése – A világtájak átszelése. Ennek megmaradt kézirataiban a térképen levő Saklah leírásánál a Saklay és Saklahi formák szerepelnek, más olvasatban Sekläsi és Saklähi.
A Tabula Rogeriánát általában eléggé visszafogottan használják a történészek (annak ellenére, hogy mindenki elismeri, elsőrangú műről van szó), ugyanis nagyon nehéz egy európainak az arab írásból az eredeti hang- és képalakot kikövetkeztetni. Al-Idriszi térképét és könyvét latin betűsre áttevő, illetve németre lefordító Konrad Miller ezt a várost a mai Chișinău környékére teszi (saklähi oder sekläsi, etwa bei Kischenevv). A moldvai Constantin Cihodaru a Saklay, Saklah, Seklasi, Seklahi formát átjavítja Saklav-ra, és innen azt a következtetést vonja le, hogy Suceava városáról lehet szó.
Összelapított Kárpátok
Al-Idriszi térképével (mai szemmel nézve) az a baj, hogy a Föld nagyon össze van lapítva a valós helyzethez képest, így például a Duna és a Dnyeszter nagyon közel kerül egymáshoz, szinte Duna–Dnyeszter közről beszélhetünk. Ennek következménye, hogy a Kárpátok vonulata is összelapul, és Lengyelországtól kezdve a bulgáriai Bidenun alólig (Vidin) egyetlen hosszan tartó csík lesz. Hogy ezt javítsam, a térképet egy kicsit (illetve nagyon) széthúztam, 180 fokkal elfordítottam, és a biztosan megállapítható mai neveket beírtam. Ezek közül a Baluac (Polovec? Palóc?) hegyet kell külön megmagyaráznom: ez a hegylánc a térkép nem látható részén, messze Lengyelországból jön le, ugyanezen a néven, és igazából a mai teljes Kárpátok hegyvonulatot takarja.
Erre a csíkra jön rá merőlegesen, annak közepe táján a Gebel Kark (Kárp, Kárpátok-hegy), aminek a Nyugati-Kárpátoknak kell lennie, amelynek három fő csoportja az Erdélyi-középhegység, a Ruszka-havas és a Bánsági-hegyvidék (ez más, most nem tárgyalandó térképekkel való összevetésből következik). Miller erről csak annyit állapít meg, hogy ez is a Kárpátok.
A Baluac (Kárpátok) hegylánc Vidintől jóval keletre ér véget, és nagy a gyanúm, hogy a mai Székelyföld ennek a hegynek a legvége lenne, teljesen összenyomva, ugyanis a szép kerek Kárpátokból mindössze egy csík lett.
A Frido-hegy
Sekläsi vagy Saklähi városa, amely után kutatunk, a Kárpátok és egy Gebel Frido között van, a Frido-hegyen túl pedig a Fekete-tenger található. Milyen hegy van a Kárpátok és a tenger között, a Duna felett? – kaphatjuk fel meglepetten a fejünket. Nos, erre a megoldást egy későbbi térkép adja meg.
A Codex Latinus Parisinus – 7239 nevű, hadtudományi kéziratban maradt fenn egy 1396 előtt született térkép a mai Románia területéről, amelynek van egy nagy erőssége: magyarázatokat is fűz a képhez (magára a térképre). Ezen szerepel Zorio (Giurgiu), Vicina (pontos meghatározás nélkül) és Monchastro (Dnyeszterfehérvár) felett egy hegy, a következő megjegyzéssel: „Monti picholi versso el danubio ch(e) sse desparte i(n) molte vie” (Kis hegyek a Duna fölött, melyek sokféleképpen választódnak el).
A rajzon e hegyek mellett háromszor is szerepel a Vlachia név. Már többször bemutattam, hogy Havasalföld (Valachia) ebben az időben (14. század) jóval nagyobb volt, magában foglalta Dél-Moldvát és a Budzsákot is. Ezen a részen található a Moldvai-dombság (Dealurile Moldovei), másképp Moldvai-fennsík (Podișul Moldovei). Ez átnyúlik Moldova Köztársaságba is, legmagasabb pontjai elérik az 5-600 métert. Több mint biztos tehát, hogy Idrisi térképén is ugyanez a hegység/dombság szerepel, ez az, amit ő úgy nevez, hogy Gebel Frido. Hogy miért teszik rá a térképre ezt a jelentéktelen dombságot, annak is megvan a magyarázata: merthogy hadi szempontból nagyon is jelentős – ez az egyetlen hely, ahol a mai dél-ukrán sztyeppékről előretörő lovas népeket meg lehet fogni.
Szaklah, székelyek
Saklah, Sekläsi vagy Saklähi városa tehát a Moldvai-fennsíktól nyugatra van, de még jóval a Kárpátok előtt. Moldvában még csak valamennyire is hasonló nevű települést nem ismerünk, a Cihodaru által javasolt megoldás, Suceava egyértelműen zsákutca. Az azonosításhoz érdemes tovább keresgélni a 15–16. századi térképek, elsősorban azok között, amelyekről rossz a véleményük a mai szakembereknek – ugyanis ezeknek a hibája általában az, hogy a régiek nem megfelelő átdolgozását nyújtják.
Sebastian Münster 1540-es, Polonia et Ungaria Nova Tabula nevű térképe elég különös szerkesztmény, ugyanis megvan benne a Kárpátok szép köre, írja is benne, hogy Transilvania, ám Ceculia, azaz Székelyföld e körön (Erdélyen) kívül fekszik, attól északra. Az Olt folyó pedig a körön túli másik hegyből, a mai Suceava vagy Neamț megyék területéről ered, majd kétszer is áttöri a körhegyet. Ha azt nézzük, hogy miért rajzol Münster úgy, ahogy, a térképábrázolások szép fejlődését láthatjuk, méghozzá al-Idriszi alapvető, nagy hatású térképéből kiindulva. Pontokba szedve így néz ki:
– a későbbi térképészek rájönnek, al-Idriszi nagyon összelapította a Földet, és a Duna–Dnyeszter „közén” bizony emiatt sok minden kimaradt, például Erdély
– Münster széthúzza az összelapítást, az al-Idriszi-féle Baluac-hegyvonulat, a Kárpátok jóval fennebb kerül, alája pedig berajzolja Erdély szép körét
– a Baluac-hegyvonulat felvivése miatt jóval fennebb kerül a Kark (Nyugati-Kárpátok) is, amelynek viszont egészen a Dunáig le kellene mennie
– Münster tudja, hogy Havasalföldön és Moldvában semmi hegy nincs a Kárpátok után, így al-Idriszi Frido-hegyét (amely azóta hadi jelentőségét elveszítette, mert minden török kézen van) közelebb húzza a Kárpátokhoz. És miért teszi ezt az utolsó lépést? Azért – és itt fogózzon meg a kedves olvasó –, mert Münster úgy tudja: al-Idriszi Saklah, Sekläsi vagy Saklähi nevű városa a mi Ceculiánkkal, azaz Székelyföldünkkel azonos.
Mielőtt a kedves olvasók azon része, akik azt tartják, a Csíki székely krónika egy nagy marhaság, lecsapná e tanulmányt, hadd emlékeztessek arra, hogy bizony ezen, méltatlanul hamisítványnak kikiáltott, ám kutatásaim szerint egyetlen nem védhető szót sem tartalmazó krónikánk szintén a Kárpátokon túlra, Dacia Alpestris területére (Havasalföld, Dél-Moldva, Budzsák) teszi a székelyeket a 12. századig. Azaz nagyon is meglehet, hogy al-Idriszi a székelyeket tünteti fel a térképén. Münster csetlése-botlása ebben az esetben nem egyéb, mint próbálkozás arra, hogy egyeztesse a 12. századi tudást a 16. századi helyzettel, azzal, hogy bizony a székelyek beköltöztek a Kárpátokon belülre.
Még egy kapcsolatról ejtek szót, amit szinte félek leírni, annyira passzol ahhoz a feltevéshez, hogy al-Idriszi 1154-ben éppen a székelyeket rajzolja be a térképébe. Ismeretes, hogy a székelység „fővárosának”, Marosvásárhelynek az első írásos említései Novum Forum Siculorum (székelyek új vásárhelye) néven történnek. Tudtommal senki fel nem tette a kérdést, hogy 1300-ban mihez képest új a székely főváros. Nos, itt a megoldás: talán éppen al-Idriszi Saklah-jához képest...
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. március 30.
„Politikai önvédelemre” készül az EMNT és az SZNT
Közös autonómiaküzdelemre és „politikai önvédelemre" készül az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) – jelentették be hétfőn közös kolozsvári sajtótájékoztatójukon a két szervezet vezetői.
Tőkés László EMNT-elnök úgy vélte, a két tanács stratégiai szövetsége a romániai magyarság többszintű autonómiája integrált rendszerének a kialakítását szolgálja.
Kijelentette, a politikai önvédelemre azért van szükség, mert az erdélyi magyar közösséget fenyegetik a román állam hatóságai. Példaként említette, hogy a belügyminisztérium stratégiatervezetében közbiztonsági veszélyforrásnak tekinti az etnikai autonómia követelését, és azt, hogy bűnügyi vizsgálat indult Izsák Balázs SZNT-elnök ellen a székely szabadság napján 2014. március 10-én tartott marosvásárhelyi autonómiatüntetés kapcsán.
Tőkés László a sajtótájékoztatón az „önvédelem” kifejezést használta, az MTI kérdésére a sajtótájékoztató után telefonon pontosította, hogy „politikai önvédelemre” utalt.
Izsák Balázs szerint Európában példátlan, hogy egy ország hatóságai bűnügyi jelenségnek tekintsék egy közösség arra irányuló törekvését, hogy törvénytervezetet terjesszen be a román parlament elé.
„A kormány, a belügyminisztérium árt Románia tekintélyének. Tőkés László és jómagam Románia tekintélyét próbáljuk megvédeni. A demokrácia és a demokratikus törekvések rendőri eszközökkel nem állíthatók meg. Ennek a legnagyobb történelmi tanulságát éppen itt Romániában tapasztalhattuk meg, hiszen erről szólt 1989 decembere. A demokrácia elmélyítése, a szabadságjogok kiterjesztése nem tartozik a bűnüldöző szervekre” – jelentette ki az SZNT elnöke.
Hozzátette, maga is a sajtóból értesült arról, hogy bűnügyi vizsgálat folyik ellene a 2014. március 10-ei marosvásárhelyi autonómiapárti demonstráció miatt. Kézdivásárhelyi fiatalokat hallgatott ki a rendőrség az ügy kapcsán, őt magát azonban még nem idézték be a hatóságok. Izsák Balázs kijelentette, nincs félnivalója, az autonómiaküzdelmet nem lehet fenyegetéssel leállítani.
A két vezető bejelentette, június 3-ára összehívják Marosvásárhelyre az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) együttes ülését.
Székelyhon.ro
Közös autonómiaküzdelemre és „politikai önvédelemre" készül az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) – jelentették be hétfőn közös kolozsvári sajtótájékoztatójukon a két szervezet vezetői.
Tőkés László EMNT-elnök úgy vélte, a két tanács stratégiai szövetsége a romániai magyarság többszintű autonómiája integrált rendszerének a kialakítását szolgálja.
Kijelentette, a politikai önvédelemre azért van szükség, mert az erdélyi magyar közösséget fenyegetik a román állam hatóságai. Példaként említette, hogy a belügyminisztérium stratégiatervezetében közbiztonsági veszélyforrásnak tekinti az etnikai autonómia követelését, és azt, hogy bűnügyi vizsgálat indult Izsák Balázs SZNT-elnök ellen a székely szabadság napján 2014. március 10-én tartott marosvásárhelyi autonómiatüntetés kapcsán.
Tőkés László a sajtótájékoztatón az „önvédelem” kifejezést használta, az MTI kérdésére a sajtótájékoztató után telefonon pontosította, hogy „politikai önvédelemre” utalt.
Izsák Balázs szerint Európában példátlan, hogy egy ország hatóságai bűnügyi jelenségnek tekintsék egy közösség arra irányuló törekvését, hogy törvénytervezetet terjesszen be a román parlament elé.
„A kormány, a belügyminisztérium árt Románia tekintélyének. Tőkés László és jómagam Románia tekintélyét próbáljuk megvédeni. A demokrácia és a demokratikus törekvések rendőri eszközökkel nem állíthatók meg. Ennek a legnagyobb történelmi tanulságát éppen itt Romániában tapasztalhattuk meg, hiszen erről szólt 1989 decembere. A demokrácia elmélyítése, a szabadságjogok kiterjesztése nem tartozik a bűnüldöző szervekre” – jelentette ki az SZNT elnöke.
Hozzátette, maga is a sajtóból értesült arról, hogy bűnügyi vizsgálat folyik ellene a 2014. március 10-ei marosvásárhelyi autonómiapárti demonstráció miatt. Kézdivásárhelyi fiatalokat hallgatott ki a rendőrség az ügy kapcsán, őt magát azonban még nem idézték be a hatóságok. Izsák Balázs kijelentette, nincs félnivalója, az autonómiaküzdelmet nem lehet fenyegetéssel leállítani.
A két vezető bejelentette, június 3-ára összehívják Marosvásárhelyre az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) együttes ülését.
Székelyhon.ro
2015. március 30.
Válogatás egy hivatásos versrajongótól
A Kriterion könyvkiadó 101-111-123 vers elnevezésű antológiasorozatának két kötetét mutatták be nemrég Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban. A kötetek anyagát Mirk László magyartanár válogatta és szerkesztette.
Önmagát építő könyvsorozatnak nevezte H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a versantológiájuk láncolatát. A múlt héten bemutatott két kötet közül az egyik Csíksomlyóról szól, 101 vers és ének Csíksomlyóról címmel látott napvilágot ezelőtt négy évvel, épp a pünkösdi búcsú előtt. Akkor elmaradt a bemutatója, így most egyszerre méltatták a tavaly ősszel megjelent 123 vers a családról című kötettel.
„A kötet erről a híres szakrális helyről, többek között a csodatevő kegyszoborról, a pünkösdi zarándoklatról, Kájoni Jánosról, Domokos Pál Péterről szól. A katolikus gimnázium és tanítóképző szellemisége késztetett arra, valamint a hit köteléke miatt éreztem erős késztetést arra, hogy költők, dalszerzők, szövegírók Csíksomlyóról szóló verseit, dalait évszázadokra is visszamenően felkutassam, csokorba kössem és kiadjam. Bevallom, nem volt könnyű dolgom, mert bármennyire nagy és fényes múltja van Csíksomlyónak, mégse írtak róla annyi verset, mint például Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Nagyenyedről, Brassóról. Ezért hosszú búvárkodásomba telt, amíg sikerült 85 versre rátalálnom körültekintő válogatás után” – magyarázta Mirk László. A kötetbe válogatott versek mindenekelőtt a csodatevő segítő Máriáról szólnak, akit mennyei rózsának, liliomszálnak, ég úrnőjének, asszonyok asszonyának neveznek. Aztán olvashatunk többek közt a Salvator-kápolnánál otthonra lelt remetéről, Somlyó nagy szülöttéről, Domokos Pál Péterről, a csángók apostoláról, a híres páter Kájoniról, a csíksomlyói gimnáziumban három évig diákoskodott Gábor Áronról többek. A kötet különlegessége, hogy kottával közöl verseket. A szerkesztő tizenhat Mária-éneket válogatott össze Márk József atya segítségével.
A másik bemutatott kötetben a szerzők sorát az 1859-ben született Benedek Elek indítja, a kötetzáró verset pedig az 1985-ben született csíkszeredai Noszlopi Botond írta. Így tehát 124 év, 68 hazai magyar költő 123 versével ismerkedhet az olvasó, amikor átlapozza a kötetet. A versek megszólítottai között vannak édesapák, édesanyák, gyermekek, nagyszülők, unokák, a család apraja-nagyja. A kötetben mégsem egy illuzórikus családképpel találkozunk, még az érzelmi fűtöttségű versek sem csak erről szólnak, amint az a könyv ajánlásából is kiderül. A versekből kiemelt sorok intarziaszerűen illeszkednek bele az ajánlásba – magyarázta Mirk.
„Nagy gondot okozott nekem, hogy mi legyen az előszóban, mert mindent elmondtak már eddig a családról, én csak sokadszorra mondanám el azt, amit már mindenki tud. Aztán még egyszer átolvastam a verseket, és logikai összefüggést kerestem. És összekötve a versidézeteket állt össze az ajánlás.”
A könyv illusztrációit a kolozsvári Báthory István Elméleti Középiskola diákjai készítették.
Péter Beáta |
Székelyhon.ro
A Kriterion könyvkiadó 101-111-123 vers elnevezésű antológiasorozatának két kötetét mutatták be nemrég Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban. A kötetek anyagát Mirk László magyartanár válogatta és szerkesztette.
Önmagát építő könyvsorozatnak nevezte H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a versantológiájuk láncolatát. A múlt héten bemutatott két kötet közül az egyik Csíksomlyóról szól, 101 vers és ének Csíksomlyóról címmel látott napvilágot ezelőtt négy évvel, épp a pünkösdi búcsú előtt. Akkor elmaradt a bemutatója, így most egyszerre méltatták a tavaly ősszel megjelent 123 vers a családról című kötettel.
„A kötet erről a híres szakrális helyről, többek között a csodatevő kegyszoborról, a pünkösdi zarándoklatról, Kájoni Jánosról, Domokos Pál Péterről szól. A katolikus gimnázium és tanítóképző szellemisége késztetett arra, valamint a hit köteléke miatt éreztem erős késztetést arra, hogy költők, dalszerzők, szövegírók Csíksomlyóról szóló verseit, dalait évszázadokra is visszamenően felkutassam, csokorba kössem és kiadjam. Bevallom, nem volt könnyű dolgom, mert bármennyire nagy és fényes múltja van Csíksomlyónak, mégse írtak róla annyi verset, mint például Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Nagyenyedről, Brassóról. Ezért hosszú búvárkodásomba telt, amíg sikerült 85 versre rátalálnom körültekintő válogatás után” – magyarázta Mirk László. A kötetbe válogatott versek mindenekelőtt a csodatevő segítő Máriáról szólnak, akit mennyei rózsának, liliomszálnak, ég úrnőjének, asszonyok asszonyának neveznek. Aztán olvashatunk többek közt a Salvator-kápolnánál otthonra lelt remetéről, Somlyó nagy szülöttéről, Domokos Pál Péterről, a csángók apostoláról, a híres páter Kájoniról, a csíksomlyói gimnáziumban három évig diákoskodott Gábor Áronról többek. A kötet különlegessége, hogy kottával közöl verseket. A szerkesztő tizenhat Mária-éneket válogatott össze Márk József atya segítségével.
A másik bemutatott kötetben a szerzők sorát az 1859-ben született Benedek Elek indítja, a kötetzáró verset pedig az 1985-ben született csíkszeredai Noszlopi Botond írta. Így tehát 124 év, 68 hazai magyar költő 123 versével ismerkedhet az olvasó, amikor átlapozza a kötetet. A versek megszólítottai között vannak édesapák, édesanyák, gyermekek, nagyszülők, unokák, a család apraja-nagyja. A kötetben mégsem egy illuzórikus családképpel találkozunk, még az érzelmi fűtöttségű versek sem csak erről szólnak, amint az a könyv ajánlásából is kiderül. A versekből kiemelt sorok intarziaszerűen illeszkednek bele az ajánlásba – magyarázta Mirk.
„Nagy gondot okozott nekem, hogy mi legyen az előszóban, mert mindent elmondtak már eddig a családról, én csak sokadszorra mondanám el azt, amit már mindenki tud. Aztán még egyszer átolvastam a verseket, és logikai összefüggést kerestem. És összekötve a versidézeteket állt össze az ajánlás.”
A könyv illusztrációit a kolozsvári Báthory István Elméleti Középiskola diákjai készítették.
Péter Beáta |
Székelyhon.ro
2015. március 31.
Ünnep a csíkszeredai főkonzulátuson
Megyénkből négyen részesültek magyar állami kitüntetésben
A magyar közösségért tevékenykedő öt kiemelkedő erdélyi személyiség vehette át az Áder János, Magyarország köztársasági elnöke által adományozott kitüntetéseket szerdán a csíkszeredai Lázár-házban. Köztük négyen megyénkben élnek és dolgoznak: dr. Gyéresi Árpád, a MOGYE Gyógyszerészeti Karának nyugalmazott professzora, dr. Kincses Előd jogász, Szabó József, a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, Máthé Márta szászrégeni nyugalmazott matematikatanár. Az ötödik kitüntetett a Bélafalván élő Boldizsár Béla, aki a Karitas Humanitárius Megsegítő Alapítvány vezetőjeként a székely határőrző hagyományok ápolásában jeleskedik.
A Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa által szervezett rendezvényen Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntötte a jelenlevőket, majd Szarka Gábor konzul olvasta fel a kitüntetettek méltatását.
Dr. Gyéresi Árpád, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerészeti Karának nyugalmazott tanszékvezető professzora jelentős tudományos életműve, valamint kiemelkedő egyetemi oktatói és kutatói tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át.
A MOGYE Gyógyszerészeti Karának végzettjeként Gyéresi professzor megérte a kar megszüntetését és újraindítását. 1991-ben nagy erővel kezdte el a Gyógyszerészeti Kémiai Tanszék újraszervezését, amelynek tanszékvezetője volt 2011-es nyugdíjazásáig. Széles körű tudományos tevékenységét a gyógyszeranalitika terén végezte, szerződéses kutatások keretében vizsgálati módszereket dolgozott ki gyógyszergyárak, kutatóintézetek számára. Munkásságát szakkönyveiben, tudományos dolgozataiban foglalta össze. Számos romániai, magyarországi és más külföldi tudományos rendezvény résztvevője, meghívottja, előadója volt, a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság tiszteletbeli tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület központi vezetőségének alelnöke, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében működő Gyógyszerésztudományi Szakbizottság elnöke.
Szívügyének tekintette a Gyógyszerészeti Kar történetének megörökítését, aminek cikkekben és három szerkesztett kötetben állított emléket.
Szakmai életútját, munkásságát, a gyógyszerészet története terén kifejtett tevékenységét számos díjjal ismerték el – hangzott el Gyéresi professzor méltatásában.
Dr. Kincses Előd jogász, jogi szakíró, közíró az erdélyi magyar kisebbségi jogok védelméért végzett ügyvédi munkája elismeréseként a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át.
Méltatásában elhangzott, hogy a Bukarestben végzett ügyvéd, aki diákkorában többszörös Balkán- és román bajnok atléta volt, 1989-ben Tőkés Lászlót védte abban a kilakoltatási perben, amely a romániai rendszerváltáshoz vezetett. 1990 januárjától vezető szerepet vállalt Marosvásárhelyen a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa vezetésében. Személyes fellépésével 1990 márciusában megakadályozta, hogy több ezer Hargita és Kovászna megyei székely részt vegyen a marosvásárhelyi eseményekben, mivel úgy tartotta, hogy az akkori hatalom célja a zavargások kiterjesztése. A marosvásárhelyi összecsapások kialakulása előtt felelős vezetőként kérte a város magyar lakosságát, hogy menjen haza, ne válaszoljon a provokációra, a helyzet elfajulását figyelve a román rendfenntartó szervek beavatkozását sürgette, az összecsapás láttán felhívást intézett a magyar lakossághoz, hogy maradjon helyben, egymás megvédése érdekében.
Az eseményeket, azok előzményeit a Marosvásárhely fekete márciusa című könyvben örökítette meg, amelynek a bővített kiadása is elkészült.
Ügyvédként jelenleg is a magyar kisebbségi jogok védelmének legharcosabb képviselője, a MOGYE magyar tagozatát, a Székely Nemzeti Tanács érdekeit látja el több folyamatban lévő perben, s védi Tőkés László érdekeit is a különböző jogsérelmek kapcsán.
Szabó József, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, a Petőfi-múzeum gondnoka a fehéregyházi Petőfi- emlékhely ápolását és a szórványmagyarság kultúrájának megőrzését szolgáló tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült.
A fehéregyházi Szabó József, akinek lakása az emlékhely közelében van, már gyermekkorától a Petőfi iránti tisztelet szellemében nevelkedett. A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület tagjaként korán kitűnt szervezőkészségével, s az egyesület 2001-ben az ő közreműködésével vásárolta meg a ma Petőfi Magyar Házként működő ingatlant. 2005-ben választották meg az egyesület elnökének, s ebben a tisztségben a harmadik mandátumát tölti. A múzeumkertben színvonalas ünnepségeket szervez minden március 15-én és július utolsó vasárnapján a fehéregyházi csata évfordulója alkalmából, s e tevékenységbe a helyi ifjúságot is bevonja.
A Petőfi-emlékhely ápolásának – mint az egyesület legfontosabb célkitűzésének – 2008 óta a helyhatóság alkalmazottjaként mint múzeumi gondnok tesz eleget. Mióta állását s az egyesület elnöki tisztségét betölti, az emlékhely arculata gyökeresen megváltozott. Jelenleg is a Petőfi Magyar Ház külső környezetének a fejlesztésén munkálkodik, s fontos célkitűzése a múzeumkert és a múzeumnak otthont adó épület, valamint az országút mellett található ispán-kúti emlékmű gondozása és ápolása is – méltatták többek között ezekkel a szavakkal tevékenységét.
Máthé Márta, az egykori Szászrégeni Magyar Középiskola nyugalmazott matematikatanára, néptáncoktató részére, az erdélyi magyar ifjúság jövője iránti felelősséggel végzett oktatói-nevelői munkája és sikeres táncpedagógiai tevékenysége elismeréseként a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozták.
A matematika magas színvonalon és szenvedélyesen folyó oktatása meghozta az eredményét. A sóvidéki Atyhán született, tanítói, majd matematika-fizika tanári oklevelet szerzett tanárnő reál beállítottságú értelmiségiek egész sorát nevelte ki Szászrégenben, s a 84. életévét betöltött tanárnő ma sem tud megválni kedvenc tantárgyától és annak oktatásától. Erejéhez mérten érettségire, egyetemre készíti fel egykori tanítványait. Élete során ingyenes magánórákkal segítette az anyagilag nehéz helyzetben levő családok gyermekeit és az árva gyermekeket is.
A matematika tanítása mellett 1961-ben néptánccsoportot alapított, amelynek 50 éves jubileumát is társszervezőként élte meg. Tanítványai ma táncoktatóként viszik tovább a népi kultúra megbecsülését, megtartásának kötelességét – hangzottak el a méltató szavak Máthé tanárnő munkájáról.
Az esemény hangulatát a csíkszeredai Codex zenekar játéka színesítette.
Népújság (Marosvásárhely)
Megyénkből négyen részesültek magyar állami kitüntetésben
A magyar közösségért tevékenykedő öt kiemelkedő erdélyi személyiség vehette át az Áder János, Magyarország köztársasági elnöke által adományozott kitüntetéseket szerdán a csíkszeredai Lázár-házban. Köztük négyen megyénkben élnek és dolgoznak: dr. Gyéresi Árpád, a MOGYE Gyógyszerészeti Karának nyugalmazott professzora, dr. Kincses Előd jogász, Szabó József, a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, Máthé Márta szászrégeni nyugalmazott matematikatanár. Az ötödik kitüntetett a Bélafalván élő Boldizsár Béla, aki a Karitas Humanitárius Megsegítő Alapítvány vezetőjeként a székely határőrző hagyományok ápolásában jeleskedik.
A Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa által szervezett rendezvényen Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntötte a jelenlevőket, majd Szarka Gábor konzul olvasta fel a kitüntetettek méltatását.
Dr. Gyéresi Árpád, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerészeti Karának nyugalmazott tanszékvezető professzora jelentős tudományos életműve, valamint kiemelkedő egyetemi oktatói és kutatói tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át.
A MOGYE Gyógyszerészeti Karának végzettjeként Gyéresi professzor megérte a kar megszüntetését és újraindítását. 1991-ben nagy erővel kezdte el a Gyógyszerészeti Kémiai Tanszék újraszervezését, amelynek tanszékvezetője volt 2011-es nyugdíjazásáig. Széles körű tudományos tevékenységét a gyógyszeranalitika terén végezte, szerződéses kutatások keretében vizsgálati módszereket dolgozott ki gyógyszergyárak, kutatóintézetek számára. Munkásságát szakkönyveiben, tudományos dolgozataiban foglalta össze. Számos romániai, magyarországi és más külföldi tudományos rendezvény résztvevője, meghívottja, előadója volt, a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság tiszteletbeli tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület központi vezetőségének alelnöke, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében működő Gyógyszerésztudományi Szakbizottság elnöke.
Szívügyének tekintette a Gyógyszerészeti Kar történetének megörökítését, aminek cikkekben és három szerkesztett kötetben állított emléket.
Szakmai életútját, munkásságát, a gyógyszerészet története terén kifejtett tevékenységét számos díjjal ismerték el – hangzott el Gyéresi professzor méltatásában.
Dr. Kincses Előd jogász, jogi szakíró, közíró az erdélyi magyar kisebbségi jogok védelméért végzett ügyvédi munkája elismeréseként a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át.
Méltatásában elhangzott, hogy a Bukarestben végzett ügyvéd, aki diákkorában többszörös Balkán- és román bajnok atléta volt, 1989-ben Tőkés Lászlót védte abban a kilakoltatási perben, amely a romániai rendszerváltáshoz vezetett. 1990 januárjától vezető szerepet vállalt Marosvásárhelyen a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa vezetésében. Személyes fellépésével 1990 márciusában megakadályozta, hogy több ezer Hargita és Kovászna megyei székely részt vegyen a marosvásárhelyi eseményekben, mivel úgy tartotta, hogy az akkori hatalom célja a zavargások kiterjesztése. A marosvásárhelyi összecsapások kialakulása előtt felelős vezetőként kérte a város magyar lakosságát, hogy menjen haza, ne válaszoljon a provokációra, a helyzet elfajulását figyelve a román rendfenntartó szervek beavatkozását sürgette, az összecsapás láttán felhívást intézett a magyar lakossághoz, hogy maradjon helyben, egymás megvédése érdekében.
Az eseményeket, azok előzményeit a Marosvásárhely fekete márciusa című könyvben örökítette meg, amelynek a bővített kiadása is elkészült.
Ügyvédként jelenleg is a magyar kisebbségi jogok védelmének legharcosabb képviselője, a MOGYE magyar tagozatát, a Székely Nemzeti Tanács érdekeit látja el több folyamatban lévő perben, s védi Tőkés László érdekeit is a különböző jogsérelmek kapcsán.
Szabó József, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, a Petőfi-múzeum gondnoka a fehéregyházi Petőfi- emlékhely ápolását és a szórványmagyarság kultúrájának megőrzését szolgáló tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült.
A fehéregyházi Szabó József, akinek lakása az emlékhely közelében van, már gyermekkorától a Petőfi iránti tisztelet szellemében nevelkedett. A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület tagjaként korán kitűnt szervezőkészségével, s az egyesület 2001-ben az ő közreműködésével vásárolta meg a ma Petőfi Magyar Házként működő ingatlant. 2005-ben választották meg az egyesület elnökének, s ebben a tisztségben a harmadik mandátumát tölti. A múzeumkertben színvonalas ünnepségeket szervez minden március 15-én és július utolsó vasárnapján a fehéregyházi csata évfordulója alkalmából, s e tevékenységbe a helyi ifjúságot is bevonja.
A Petőfi-emlékhely ápolásának – mint az egyesület legfontosabb célkitűzésének – 2008 óta a helyhatóság alkalmazottjaként mint múzeumi gondnok tesz eleget. Mióta állását s az egyesület elnöki tisztségét betölti, az emlékhely arculata gyökeresen megváltozott. Jelenleg is a Petőfi Magyar Ház külső környezetének a fejlesztésén munkálkodik, s fontos célkitűzése a múzeumkert és a múzeumnak otthont adó épület, valamint az országút mellett található ispán-kúti emlékmű gondozása és ápolása is – méltatták többek között ezekkel a szavakkal tevékenységét.
Máthé Márta, az egykori Szászrégeni Magyar Középiskola nyugalmazott matematikatanára, néptáncoktató részére, az erdélyi magyar ifjúság jövője iránti felelősséggel végzett oktatói-nevelői munkája és sikeres táncpedagógiai tevékenysége elismeréseként a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozták.
A matematika magas színvonalon és szenvedélyesen folyó oktatása meghozta az eredményét. A sóvidéki Atyhán született, tanítói, majd matematika-fizika tanári oklevelet szerzett tanárnő reál beállítottságú értelmiségiek egész sorát nevelte ki Szászrégenben, s a 84. életévét betöltött tanárnő ma sem tud megválni kedvenc tantárgyától és annak oktatásától. Erejéhez mérten érettségire, egyetemre készíti fel egykori tanítványait. Élete során ingyenes magánórákkal segítette az anyagilag nehéz helyzetben levő családok gyermekeit és az árva gyermekeket is.
A matematika tanítása mellett 1961-ben néptánccsoportot alapított, amelynek 50 éves jubileumát is társszervezőként élte meg. Tanítványai ma táncoktatóként viszik tovább a népi kultúra megbecsülését, megtartásának kötelességét – hangzottak el a méltató szavak Máthé tanárnő munkájáról.
Az esemény hangulatát a csíkszeredai Codex zenekar játéka színesítette.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 31.
Peti Andrással replikázik Dorin Florea
Cáfolja Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere RMDSZ-es helyettese állítását, miszerint a Krónikának adott interjúban tett kijelentéseinek tanúsága szerint másodrendűnek tartja az egész magyar közösséget.
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöki tisztségét is betöltő Peti András lapunk hétvégi számának Szempont mellékletében közölt írásában tiszteletlenséggel vádolta meg az elöljárót.
Szerkesztőségünkhöz eljuttatott reagálásában Florea közölte: nagy sajnálattal vette tudomásul az alpolgármester álláspontját, amely szerinte semmiben sem különbözik az RMDSZ álláspontjától.
„Ez a dicsekvés és politikai nyilatkozat a választási kampányokra jellemző, amelyet már megszoktunk nagyon rég. Kedves marosvásárhelyiek, önök nem ilyen emberek. Az RMDSZ vezetői teljesen más kategóriába tartoznak. Tiszteletemről biztosítom a magyarokat, s tudatom velük, hogy az újságírók tévesen fordították szavaimat, és ez vezetett ehhez a sajnálatos félreértéshez” – fogalmaz a városvezető, anélkül, hogy pontosítaná az állítólagos téves fordítást.
Dorin Florea közölte, továbbra is „harcolni fog” azért, hogy a román és magyar kapcsolatokat a kölcsönös tisztelet és harmónia jellemezze, s Marosvásárhelyt mindenki szeresse és otthon érezze magát benne. „Fenntartom azon jogomat, hogy most ne kommentáljam azt, hogy egyesek mit tettek ezért a városért. Nem kommentálom, mert nincs sok mondanivaló ezen a téren” – áll a polgármester közleményében.
Krónika (Kolozsvár)
Cáfolja Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere RMDSZ-es helyettese állítását, miszerint a Krónikának adott interjúban tett kijelentéseinek tanúsága szerint másodrendűnek tartja az egész magyar közösséget.
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöki tisztségét is betöltő Peti András lapunk hétvégi számának Szempont mellékletében közölt írásában tiszteletlenséggel vádolta meg az elöljárót.
Szerkesztőségünkhöz eljuttatott reagálásában Florea közölte: nagy sajnálattal vette tudomásul az alpolgármester álláspontját, amely szerinte semmiben sem különbözik az RMDSZ álláspontjától.
„Ez a dicsekvés és politikai nyilatkozat a választási kampányokra jellemző, amelyet már megszoktunk nagyon rég. Kedves marosvásárhelyiek, önök nem ilyen emberek. Az RMDSZ vezetői teljesen más kategóriába tartoznak. Tiszteletemről biztosítom a magyarokat, s tudatom velük, hogy az újságírók tévesen fordították szavaimat, és ez vezetett ehhez a sajnálatos félreértéshez” – fogalmaz a városvezető, anélkül, hogy pontosítaná az állítólagos téves fordítást.
Dorin Florea közölte, továbbra is „harcolni fog” azért, hogy a román és magyar kapcsolatokat a kölcsönös tisztelet és harmónia jellemezze, s Marosvásárhelyt mindenki szeresse és otthon érezze magát benne. „Fenntartom azon jogomat, hogy most ne kommentáljam azt, hogy egyesek mit tettek ezért a városért. Nem kommentálom, mert nincs sok mondanivaló ezen a téren” – áll a polgármester közleményében.
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 31.
A jövőnek kívántak üzenni a MOGYE oktatói
Hetven facsemetét ültettek el, és egy időkapszulát helyeztek el a földbe kedden délután a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) udvarán.
A rendhagyó akcióval az intézmény vezetősége a hetven évvel ezelőtti eseménynek kívánt emléket állítani, annak a napnak, amikor 1945-ben megalakult az egyetem.
Mivel a vezetőség úgy hirdette meg az akciót, hogy mindenki azt helyez az időkapszulába, amit oda illőnek talál (és ami el is fér), a magyar tagozat képviselői egy dossziét állítottak össze, amelyben helyet kapott az a hetven évvel ezelőtt napvilágot látott Hivatalos Közlöny, amelyben az egyetemlétesítési rendelet olvasható. A jövőnek szánták a 2011. évi 1-es számú tanügyi törvény anyanyelvű felsőoktatásra vonatkozó előírásait, valamint az elmúlt négy év – levelezésben, átiratokban, kérvényekben, újságcikkekben tükröződő – szélmalomharcát. Miközben Leonard Azamfirei rektor a multikulturalizmus fellegváraként emlegette a vásárhelyi egyetemet, a megbékélésre és összefogásra ösztönözve tanárokat és diákokat egyaránt, Peti András alpolgármester háromnyelvű hűtőmágnesét leszámítva, a Szilágyi Tibor volt rektorhelyettes és társai által elhelyezett csomag volt az egyetlen, amely magyar nyelven is hirdeti a jövő nemzedékeknek, hogy 2015-ben a MOGYE-n, ha részben is, de még zajlott anyanyelvű oktatás. A rektorátus részéről az elmúlt hetven év szépített változata került a földbe. Az egyetem vezetősége a 2045-beli mogyésoknak szánta a terjedelmes időkapszulát, amelybe még egy laptopot is csomagolt.
Mint ismeretes, a Mihály király által 1945. május 28-án aláírt 407-es törvényerejű rendelet értelmében június elsejei hatállyal Kolozsvárott magyar tannyelvű Állami Tudományegyetem létesült négy tudományos karral, és felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Annak dacára, hogy a királyi rendelet azt is leszögezte, hogy a klinikákon mind a román, mind a magyar kar részére biztosítani kell a gyakorlati tevékenység lehetőségét, ezt a román fél már kezdettől fogva megszegte. Mivel nem engedték be a magyar kart a kolozsvári klinikákra, a fennmaradás érdekében kénytelenek voltak Marosvásárhelyre költözni, ahol az 1948-as tanügyi reform alapján váltak önálló intézetté. Tizenegy évvel később a két kolozsvári egyetem, a magyar oktatók és diákok tiltakozása ellenére, összeolvadt. Az így keletkezett Babeş–Bolyai Tudományegyetemen fokozatosan megszűntek a magyar csoportok. Pártutasításra, 1962-től Marosvásárhelyen az előadásokat magyarul és románul, a gyakorlati órákat csak románul tartották. A hallgatói részarány fokozatosan a román hallgatók javára billent. A ’80-as évek végére a magyarul tanulók aránya 20 százalék alá süllyedt. 2008-ra ez 50 százalékra emelkedett, de a magyar oktatóké nem haladja meg a 30 százalékot.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
Hetven facsemetét ültettek el, és egy időkapszulát helyeztek el a földbe kedden délután a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) udvarán.
A rendhagyó akcióval az intézmény vezetősége a hetven évvel ezelőtti eseménynek kívánt emléket állítani, annak a napnak, amikor 1945-ben megalakult az egyetem.
Mivel a vezetőség úgy hirdette meg az akciót, hogy mindenki azt helyez az időkapszulába, amit oda illőnek talál (és ami el is fér), a magyar tagozat képviselői egy dossziét állítottak össze, amelyben helyet kapott az a hetven évvel ezelőtt napvilágot látott Hivatalos Közlöny, amelyben az egyetemlétesítési rendelet olvasható. A jövőnek szánták a 2011. évi 1-es számú tanügyi törvény anyanyelvű felsőoktatásra vonatkozó előírásait, valamint az elmúlt négy év – levelezésben, átiratokban, kérvényekben, újságcikkekben tükröződő – szélmalomharcát. Miközben Leonard Azamfirei rektor a multikulturalizmus fellegváraként emlegette a vásárhelyi egyetemet, a megbékélésre és összefogásra ösztönözve tanárokat és diákokat egyaránt, Peti András alpolgármester háromnyelvű hűtőmágnesét leszámítva, a Szilágyi Tibor volt rektorhelyettes és társai által elhelyezett csomag volt az egyetlen, amely magyar nyelven is hirdeti a jövő nemzedékeknek, hogy 2015-ben a MOGYE-n, ha részben is, de még zajlott anyanyelvű oktatás. A rektorátus részéről az elmúlt hetven év szépített változata került a földbe. Az egyetem vezetősége a 2045-beli mogyésoknak szánta a terjedelmes időkapszulát, amelybe még egy laptopot is csomagolt.
Mint ismeretes, a Mihály király által 1945. május 28-án aláírt 407-es törvényerejű rendelet értelmében június elsejei hatállyal Kolozsvárott magyar tannyelvű Állami Tudományegyetem létesült négy tudományos karral, és felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Annak dacára, hogy a királyi rendelet azt is leszögezte, hogy a klinikákon mind a román, mind a magyar kar részére biztosítani kell a gyakorlati tevékenység lehetőségét, ezt a román fél már kezdettől fogva megszegte. Mivel nem engedték be a magyar kart a kolozsvári klinikákra, a fennmaradás érdekében kénytelenek voltak Marosvásárhelyre költözni, ahol az 1948-as tanügyi reform alapján váltak önálló intézetté. Tizenegy évvel később a két kolozsvári egyetem, a magyar oktatók és diákok tiltakozása ellenére, összeolvadt. Az így keletkezett Babeş–Bolyai Tudományegyetemen fokozatosan megszűntek a magyar csoportok. Pártutasításra, 1962-től Marosvásárhelyen az előadásokat magyarul és románul, a gyakorlati órákat csak románul tartották. A hallgatói részarány fokozatosan a román hallgatók javára billent. A ’80-as évek végére a magyarul tanulók aránya 20 százalék alá süllyedt. 2008-ra ez 50 százalékra emelkedett, de a magyar oktatóké nem haladja meg a 30 százalékot.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
2015. március 31.
Hiánypótló kötetet mutattak be az 1989-es forradalom magyar vonatkozásairól
A 1989. december 22-től 1990 májusáig, az első szabad választásokig tartó időszak tizenkét erdélyi város elsősorban magyar vonatkozású történéseit összesítő tanulmánykötetet mutattak be hétfőn Kolozsváron. Az Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989-1990) című tanulmánykötetet Bárdi Nándor, Gidó Attila, Novák Csaba Zoltán szerkesztette a Rendszerváltás Romániában. Kisebbségek részvétele az 1989-es forradalomban és önszerveződési formák program keretében készült kutatás alapján. A 2010-ben kezdődött kutatás nagymértékben a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) keretén belül zajlott.
Horváth István, az NKI vezetője elmondta: az 1989-es eseményeket sokan leírták felülnézetből, dokumentálták, hogy mi történt Bukarestben a nagy pártépületek környékén, hogyan működött az egész forradalom ott, ahol a kamerák jelen voltak. E mellett viszonylag kevés tudomásunk van arról, hogy mi történt azokban az erdélyi városokban, ahol magyarok és általában kisebbségek élnek, és az akkori eseményeket magyar szempontból megélők és alakítók emlékezete nem strukturált, nem rendszerezett. Ebben a kontextusban döntöttek úgy, hogy ezeket a történéseket nemcsak dokumentumok révén, hanem egyéb eszközökkel is rögzítik, azok révén, akik részt vettek, szemtanúk voltak, és rekonstruálni tudják nemcsak az események valamilyen tárgyszerűségét, hanem az azokhoz kapcsolódó akkori jelentéseket, érzelmeket és hangulatokat.
„Az egyik elképzelés, hogy több perspektívából kiindulva interjúkat készítünk, dokumentumelemzés alapján próbáljuk meg rekonstruálni az akkori történéseket. Ez a rekonstruálás, ez a fajta történelmi próbálkozás nem elszigetelt, hisz a Kisebbségkutató Intézet az 1945 utáni kisebbségi történetet, történelmet kutatja különböző módszerekkel, és ilyen szempontból ez egy hosszabb távú, perspektivikusabb kutatási projektnek a része” – magyarázta Horváth. Hozzátette: ebben a kontextusban a kötet mellett egy jelentős archívum is létrejött, amelyik az NKI keretein belül kutatható. Az NKI vezetője szerint az ilyen típusú történetírásnak az előnye és hátránya egyben, hogy az akkori eseményeket megélők beleszólhatnak és elmondhatják, hogy bizonyos történések nem pont így zajlottak, és szerintük hol kellene változtatni.
Gidó Attila, a kötet egyik szerkesztője és az NKI tudományos főtitkára elmondta, hogy a tanulmánykötet román nyelven is megjelent, hisz olyan kutatást igyekeztek elvégezni, amelyik a román történetírásba is beágyazható. A módszertanról szólva a szerkesztő megjegyezte: az összes esettanulmány megadott rendszerben készült, mindenhol strukturált interjúkat, kronológiákat készítettek, dokumentumgyűjtést végeztek, és ez alapján álltak össze az elemző értekezések.
A kutatásban a következő települések kaptak helyet: Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Máramarossziget, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely. Kutatások a kötetből kimaradt településeken - Brassó, Zilah, Nagybánya, Székelykeresztúr - is folytak, viszont különböző okokból kifolyólag ezek a tanulmányok nem készültek el. A kötetet egy előtanulmány nyitja, amely a kutatási előzményeket és a kortárs romániai szakirodalmi kontextust taglalja. Gidó szerint ez azért fontos, mert az 1989-es forradalomról szóló kutatások lényegében elkerülik a magyar témát, a könyv pedig ezt a rést is használja ki. A kutatási eredményeket már csak azért is érdemes románul közzétenni, hogy a román történetírás is valamennyire képben legyen az 1989-es magyar vonatkozású eseményekkel.
A könyvbemutatót Fodor János: Forradalom és rendszerváltás Kolozsváron, és Novák Csaba Zoltán: A rendszerváltás és a romániai magyarság című előadásai zárták.
(tudósítónktól) Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989-1990) Szerkesztők: Bárdi Nándor, Gidó Attila, Novák Csaba Zoltán /Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2014/
Transindex.ro
A 1989. december 22-től 1990 májusáig, az első szabad választásokig tartó időszak tizenkét erdélyi város elsősorban magyar vonatkozású történéseit összesítő tanulmánykötetet mutattak be hétfőn Kolozsváron. Az Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989-1990) című tanulmánykötetet Bárdi Nándor, Gidó Attila, Novák Csaba Zoltán szerkesztette a Rendszerváltás Romániában. Kisebbségek részvétele az 1989-es forradalomban és önszerveződési formák program keretében készült kutatás alapján. A 2010-ben kezdődött kutatás nagymértékben a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) keretén belül zajlott.
Horváth István, az NKI vezetője elmondta: az 1989-es eseményeket sokan leírták felülnézetből, dokumentálták, hogy mi történt Bukarestben a nagy pártépületek környékén, hogyan működött az egész forradalom ott, ahol a kamerák jelen voltak. E mellett viszonylag kevés tudomásunk van arról, hogy mi történt azokban az erdélyi városokban, ahol magyarok és általában kisebbségek élnek, és az akkori eseményeket magyar szempontból megélők és alakítók emlékezete nem strukturált, nem rendszerezett. Ebben a kontextusban döntöttek úgy, hogy ezeket a történéseket nemcsak dokumentumok révén, hanem egyéb eszközökkel is rögzítik, azok révén, akik részt vettek, szemtanúk voltak, és rekonstruálni tudják nemcsak az események valamilyen tárgyszerűségét, hanem az azokhoz kapcsolódó akkori jelentéseket, érzelmeket és hangulatokat.
„Az egyik elképzelés, hogy több perspektívából kiindulva interjúkat készítünk, dokumentumelemzés alapján próbáljuk meg rekonstruálni az akkori történéseket. Ez a rekonstruálás, ez a fajta történelmi próbálkozás nem elszigetelt, hisz a Kisebbségkutató Intézet az 1945 utáni kisebbségi történetet, történelmet kutatja különböző módszerekkel, és ilyen szempontból ez egy hosszabb távú, perspektivikusabb kutatási projektnek a része” – magyarázta Horváth. Hozzátette: ebben a kontextusban a kötet mellett egy jelentős archívum is létrejött, amelyik az NKI keretein belül kutatható. Az NKI vezetője szerint az ilyen típusú történetírásnak az előnye és hátránya egyben, hogy az akkori eseményeket megélők beleszólhatnak és elmondhatják, hogy bizonyos történések nem pont így zajlottak, és szerintük hol kellene változtatni.
Gidó Attila, a kötet egyik szerkesztője és az NKI tudományos főtitkára elmondta, hogy a tanulmánykötet román nyelven is megjelent, hisz olyan kutatást igyekeztek elvégezni, amelyik a román történetírásba is beágyazható. A módszertanról szólva a szerkesztő megjegyezte: az összes esettanulmány megadott rendszerben készült, mindenhol strukturált interjúkat, kronológiákat készítettek, dokumentumgyűjtést végeztek, és ez alapján álltak össze az elemző értekezések.
A kutatásban a következő települések kaptak helyet: Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Máramarossziget, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely. Kutatások a kötetből kimaradt településeken - Brassó, Zilah, Nagybánya, Székelykeresztúr - is folytak, viszont különböző okokból kifolyólag ezek a tanulmányok nem készültek el. A kötetet egy előtanulmány nyitja, amely a kutatási előzményeket és a kortárs romániai szakirodalmi kontextust taglalja. Gidó szerint ez azért fontos, mert az 1989-es forradalomról szóló kutatások lényegében elkerülik a magyar témát, a könyv pedig ezt a rést is használja ki. A kutatási eredményeket már csak azért is érdemes románul közzétenni, hogy a román történetírás is valamennyire képben legyen az 1989-es magyar vonatkozású eseményekkel.
A könyvbemutatót Fodor János: Forradalom és rendszerváltás Kolozsváron, és Novák Csaba Zoltán: A rendszerváltás és a romániai magyarság című előadásai zárták.
(tudósítónktól) Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989-1990) Szerkesztők: Bárdi Nándor, Gidó Attila, Novák Csaba Zoltán /Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2014/
Transindex.ro
2015. április 1.
Végleges ítélet: örököseihez kerül az árkosi Szentkereszty-kastély
Tizenkét évi pereskedés után örökösei birtokába kerül az árkosi Szentkereszty-kastély, a benne működő kulturális központnak ki kell költöznie, pedig minden lehetőséget megragadott, hogy az ingatlan ne képezhesse visszaszolgáltatás tárgyát, s ne kelljen elhagynia a birtokot: így a korrupcióellenes hatóságnál jelentették fel azokat, akik közreműködtek az örökség odaítélésében.
Báró Szentkereszty Zsigmond és felesége, gróf Haller Anna 1870 körül kastéllyá bővíttette az egykori árkosi udvarházat. Fiuk, id. báró Szentkereszty Béla, Háromszék vármegye főispánja az 1890-es években újabb átépítéseket végeztetett, amely során a kastély elnyerte mai formáját. Az ingatlan öröklés útján ifj. Szentkereszty Béla birtokába került, aki 1944. július 28-án elhunyt. 1945-ben államosították: árvaház, mezőgépészeti iskola, termelőszövetkezet, utóbb agronómusház működött benne. 1982-ben átvette a Román Kommunista Párt, s protokolláris vadászkastélyt alakítottak ki a diktátorházaspárnak. A rendszerváltás után a művelődési minisztérium alárendeltségébe tartozó, 1990-ben létrehozott Árkosi Kulturális Központ (a továbbiakban központ) kapott helyet benne.
Örökösök A kastély utolsó jogos tulajdonosa, ifj. báró Szentkereszty Béla földbirtokos leszármazott nélkül hunyt el. Három nővére közül a legidősebb, Johanna (Janka) pribéri, vuchini és dunaszekcsői gróf Jankovich-Bésán Endréhez, a középső, Marietta Kuno von Kettenburg báróhoz ment feleségül, Erzsébet hajadon maradt. Janka még öccse előtt, 1933-ban elhunyt, örököse fia, az 1908-ban a magyarországi Gicen született Jankovich-Bésán Elemér. (További négy keresztneve volt. Utódainak is számos keresztneve van. A könnyebb azonosítás érdekében riportunkban az elsőre szorítkozunk.) Utóbbinak Christine Hoenning-O’Carroll bárónővel kötött házasságából öt lánya és három fia született. A család a második világháborút követően a Dél-afrikai Köztársaságba költözött. A fiúk közül a legidősebb, Jankovich-Bésán András még Gicen született 1934-ben. Ő az, aki a 2001/10-es törvény alapján kérte a kastély és a birtok visszaszolgáltatását. András és Maria Adelisa Marques Matos Corte-Real házasságából három gyerek született: Jankovich-Bésán András, Elemér és Krisztina. Apjuk halálát követően ők folytatták a pereskedést.
Tulajdonképpen örökös még lenne, de a 10-es törvény alapján csupán Jankovich-Bésán András kérte az ingatlant. Testvérei, illetve leszármazottaik is jogosultak lettek volna, ahogy Szentkereszty Marietta lányának leszármazottai, a Droste von Vischering von Nesselrode-Reichenstein grófok is.
Per hátán per
A pereket vázlatosan írjuk le, közérthetőségre törekszünk, és kihagyjuk a zavaró elemeket. Így például a bírósági eljárásban az elején részt vett az állam képviselőjeként a Kovászna megyei közpénzügyi hivatal, továbbá Sepsikőröspatak község önkormányzata, ugyanis Árkos akkor még oda tartozott, 2004-ben nyerte el önállóságát.
Jankovich-Bésán András kérvényt nyújtott be a központhoz, melyben kérte az ingatlan visszaszolgáltatását. A központ 2002 márciusában ezt elutasította. Az örökös a Kovászna Megyei Törvényszékhez fordult, megtámadta az elutasító határozatot, és nyert. A 2004 júliusában meghozott ítélet kimondta, természetben vissza kell szolgáltatni a kastélyt, kápolnát, istállót és a hozzájuk tartozó 9 hektár területet. Az ítélet ellen óvást nyújtott be a központ.
Az ügy a brassói táblabíróságra került, ott 2005 márciusában ellentétes ítélet született, ezt megfellebbezte az örökös. 2007 júliusában a Legfelső Ítélőtábla és Semmítőszék helyt adott a fellebbezésnek, és újratárgyalásra visszahelyezte az ügyet Brassóba. Ott a táblabíróság 2009 decemberében elutasította a központ óvását.
Ez újabb ítélet ellen fellebbezett a központ. 2012 novemberében a Legfelső Semmítő- és Ítélőszék elutasította a fellebbezést, és helyben hagyta a Kovászna Megyei Törvényszék visszaszolgáltatásra vonatkozó ítéletét. A végzés visszavonhatatlan. A központ mégis két rendkívüli jogorvoslati kérelmet nyújtott be ez ellen, az ítélőtábla mindkettőt visszautasította.
Feljelentés
Ekkor már végleges és visszavonhatatlan volt az ítélet a kastély és a birtok visszaszolgáltatásáról. Ám a központ vezetősége Ioan Sabău-Pop marosvásárhelyi ügyvéd által büntetőjogi feljelentést tett az Országos Korrupcióellenes Ügyészségen. Ebben hamisítás, hamis okirat tudatos felhasználása, hamis nyilatkozat és csalás vádjával kérik mindazok felelősségre vonását, akik elősegítették a Jankovich-Bésán család javára való végzést: azaz ügyvédekét, közjegyzőkét, helyi közigazgatásét, telekkönyvi tisztviselőkét.
A nagyon hosszú keresetben, melyben az örökösöket következetesen állítólagos örökösöknek titulálja az ügyvéd, többek között a következők állnak:
A felsoroltak alapos bűnügyi programot építettek fel. Igen komoly kételyek adódnak az örökösi minőség kérdésében. Aztán hosszasan boncolgatja, a visszaigénylő milyen fokú rokonságban áll a volt tulajdonossal. A „nepot” kifejezés románul egyaránt jelent unokát és unokaöcsöt. A feljelentő tévútra viszi a beadvány olvasóját.
Boncolgatja, Jankovics-Bésán Endre hogyan lehet Szentkereszty Béla unokaöccse, amikor az „anya”, Janka 1933. október 13-án elhunyt, a „szegény Endre” meg 1934. augusztus 2-án született, tehát tizenegy hónappal később. Az ügyvéd hozzáteszi, valószínűleg a nemesi címerrel rendelkező családoknál abban az időben hosszabb volt a terhesség ideje, mint a közönséges halandóknál. Ez a rosszindulatú megjegyzés még logikájában sem áll, ugyanis, mint az ügyvéd is megjegyezte, a „fiú” később született. A másik csúsztatás az, hogy Endre nem Janka fia, mint ahogyan azt erőltetve állítja, hanem unokája. A Janka fia 1908-ban született, az ő fia meg 1934-ben nyugodtan megszülethetett nagyanyja halála után tizenegy hónappal.
A feljelentés hosszasan taglalja a Jankovich-Bésán Endrének kiállított közjegyzői örökösi bizonylatok hamisságát. (Az illetékes bíróságok a visszaigénylőre vonatkozó örökösi bizonyítványok törvényességét jogerősen megállapították.) Aztán arra a következtetésre jut, hogy itt egy teljes, visszaszolgáltatási iratokat gyártó hálózatról van szó. A cél az volt, hogy örökösnek adja ki magát azért, hogy a visszaszolgáltatási folyamatot megjátszva csalással megrövidítse a román államot, melynek tulajdonjoga volt – állítja az ügyvéd, hozzátéve, a valódi örökös Szentkereszty Erzsébet, aki viszont a horthysta Magyarország hadseregébe igazolt, s elhagyta az országot. Éppen ezért, mivel az ellenségnél szolgált, jogosan sajátította ki a román állam a birtokot, állítja az ügyvéd. (Nem tudunk arról, hogy az akkori Magyarország hadseregében nők is harcoltak volna.)
Aztán kifogásolják a birtok telekkönyvezését is. Mindazonáltal megállapítják, hogy a román államot tízmillió eurónyi értékkel károsították meg, és kérik a vétkesek felelősségre vonását. Ezt az ügyet a korrupcióellenes ügyészség a brassói táblabíróságra helyezte. A tábla elutasította a vádakat. Aljas húzás
Annak illusztrálására, hogy milyen fondorlathoz folyamodott a központ által megfogadott ügyvéd, Ioan Sabău-Pop, idézünk a beadványából, mellyel 2014-ben a per Kovászna megyéből való áthelyezését kérte. (Különben Ioan Sabău-Pop a Vatra Românească alelnökeként szerepet játszott az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekben – szerk. megj.) Indoklásában az egykori Har–Kov-jelentéshez hasonló állításokat sorakoztatott fel. Precedensként felhozta, hogy a Kovászna megyei prefektus is áthelyeztette a föld-visszaszolgáltatási pereket. Közli, hogy Kovászna és Hargita megyében közszájon forog: székelyföld (így, kisbetűvel!) nem Románia, s ebből a feltevésből kiindulva ezekben a megyékben a román állam, a román állami hatóságok nem léteznek, így a igazságszolgáltatás sem létezik már. Hozzáteszi, említett térségben puskaporos a hangulat, fennáll a veszély, hogy megismétlődnek a március 20-ai marosvásárhelyi események.
Azt állítja, hogy a megyei törvényszék volt elnökét és más két bírót Tőkés László kivitte Budapestre eligazításra. Ebből érthető, milyen viszonyok uralkodnak ott, egy bíró még ha román, akkor is nehéz helyzetben van. A megyei igazságszolgáltatásban hungarista és nemzetellenes pszichózis uralkodik a sokrétű összefonódások miatt, melyek bumerángként hatnak a visszaszolgáltatási perekben – áll többek között Ioan Sabău-Pop fejtegetésében.
A rágalmazó hallgat arról, hogy a visszaszolgáltatás törvényességét a Bukarestben székelő (nem har–kovi!) Legfelső és Semmítő- és Ítélőszék három döntésében is helybenhagyta.
Az utolsó akadály
Az örökösök bírósági végrehajtóhoz fordultak, a központ ismét az igazságszolgáltatáshoz, megfellebbezte a végrehajtást. A per végéig szóló felfüggesztés után alapfokon a Sepsiszentgyörgyi Bíróság, véglegesen a Kovászna Megyei Törvényszék utasította vissza a keresetet.
Kincses Előd, az örökösök ügyvédje érdeklődésünkre elmondta, a 10-es törvény alapján teljesen törvényesen juttatták vissza a Szentkereszty-kastélyt. (Kincses Előd szintén szerepet játszott az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekben, akkor is a másik oldalon – szerk. megj.) A Kovászna Megyei Törvényszék 2004-ben hozott ítélete óta mindenféle trükkel húzták az eljárást, amelyet csak 2012. november 23-án sikerült véglegesen megnyerni a legfelső ítélőszéknél. Utána perújítást és semmisségi kérelmet is benyújtottak, mindkettőt elvesztették, mert teljesen megalapozatlanok voltak.
Érdeklődésünkre, hogy időközben a német Dorste grófok hogyan kerültek a képbe, az ügyvéd elmondta, az akadékoskodás közepette kitalálták, hogy megkérdezzék a német grófokat, szeretnének-e örökölni. Pont olyan fokú örökösök, mint Jankovich-Bésánék, de a 10-es törvény jogvesztő határidejéig nem nyújtottak be igénylést, tehát nem is jöhettek szóba. Különben is nyilatkoztak arról, hogy nem tartanak igényt az örökségre.
Addig húzták az ügyet, hogy időközben elhunyt Jankovich-Bésán András, s a visszaszolgáltatás a gyerekek javára történt. De le kellett járatni a hagyatéki tárgyalást, mivel a legelső ítélet még az apa javára szólt. Bejegyeztették a tulajdonjogot. Azt is megtámadta a Központ. Az ügyvéd szerint törvénytelenül, hiszen jogalap nélküli használója az ingatlannak. Azzal védekeztek, hogy operatív kezelési joguk van. „Nagyon édes nekik ez a használat, hiszen egy fityinget sem fizetnek” – jegyezte meg. Most ki sem akarnak kiöltözni.
Az új perrendtartás gyorsított eljárást tesz lehetővé, ha valaki a tulajdonos beleegyezése nélkül használ egy ingatlant. Felszólították a központot, hogy harminc nap alatt ürítsék ki a kastélyt, s fizessék ki három évre a lakbért. Válaszra sem méltatták, teszi hozzá Kincses Előd.
Bizonytalanságban A központ igazgatója, Kopacz Attila, aki 2008-ban került az intézmény élére, érdeklődésünkre elmondta, örökölte az ügyet. A brassói ügyvéd visszalépett, újat kerestek. Ioan Sabău-Pop marosvásárhelyi ügyvédet ajánlották Bukarestből, mint olyan szakértőt, aki részt vett a visszaszolgáltatási törvény kidolgozásában. Az ügyvéd végezte a dolgát, a kivizsgálást azért kérte, hogy megbizonyosodjanak, jogos-e a visszaszolgáltatás, mert nagy a felelősség. Az én tisztem a rendezvények szervezése, nem a jogi gondok megoldása – hangsúlyozza Kopacz. Állítja, nem fordult hozzájuk senki bérleti szerződést kötni. Két felszólítást kaptak, hogy ürítsék ki a kastélyt, ellenkező esetben kártérítést számolnak fel.
Egyrészt a végrehajtó kötelezi, hogy hagyják el az ingatlant, de nem teszi fel senki a kérdést: mi lesz az állami vagyonnal? Voltak beruházások, amelyek leltáron szerepelnek, továbbá ott van egy 78 alkotásból álló térplasztika-együttes, amelyet nem lehet elszállítani. Azt sem vették figyelembe, hogy itt művelődési intézmény működik. Hogy mi lesz a jövő, nem tudja Kopacz Attila. Hozzáteszi, a művelődési miniszter asztalán a helyzetjelentés. Ott születik meg a döntés. Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tizenkét évi pereskedés után örökösei birtokába kerül az árkosi Szentkereszty-kastély, a benne működő kulturális központnak ki kell költöznie, pedig minden lehetőséget megragadott, hogy az ingatlan ne képezhesse visszaszolgáltatás tárgyát, s ne kelljen elhagynia a birtokot: így a korrupcióellenes hatóságnál jelentették fel azokat, akik közreműködtek az örökség odaítélésében.
Báró Szentkereszty Zsigmond és felesége, gróf Haller Anna 1870 körül kastéllyá bővíttette az egykori árkosi udvarházat. Fiuk, id. báró Szentkereszty Béla, Háromszék vármegye főispánja az 1890-es években újabb átépítéseket végeztetett, amely során a kastély elnyerte mai formáját. Az ingatlan öröklés útján ifj. Szentkereszty Béla birtokába került, aki 1944. július 28-án elhunyt. 1945-ben államosították: árvaház, mezőgépészeti iskola, termelőszövetkezet, utóbb agronómusház működött benne. 1982-ben átvette a Román Kommunista Párt, s protokolláris vadászkastélyt alakítottak ki a diktátorházaspárnak. A rendszerváltás után a művelődési minisztérium alárendeltségébe tartozó, 1990-ben létrehozott Árkosi Kulturális Központ (a továbbiakban központ) kapott helyet benne.
Örökösök A kastély utolsó jogos tulajdonosa, ifj. báró Szentkereszty Béla földbirtokos leszármazott nélkül hunyt el. Három nővére közül a legidősebb, Johanna (Janka) pribéri, vuchini és dunaszekcsői gróf Jankovich-Bésán Endréhez, a középső, Marietta Kuno von Kettenburg báróhoz ment feleségül, Erzsébet hajadon maradt. Janka még öccse előtt, 1933-ban elhunyt, örököse fia, az 1908-ban a magyarországi Gicen született Jankovich-Bésán Elemér. (További négy keresztneve volt. Utódainak is számos keresztneve van. A könnyebb azonosítás érdekében riportunkban az elsőre szorítkozunk.) Utóbbinak Christine Hoenning-O’Carroll bárónővel kötött házasságából öt lánya és három fia született. A család a második világháborút követően a Dél-afrikai Köztársaságba költözött. A fiúk közül a legidősebb, Jankovich-Bésán András még Gicen született 1934-ben. Ő az, aki a 2001/10-es törvény alapján kérte a kastély és a birtok visszaszolgáltatását. András és Maria Adelisa Marques Matos Corte-Real házasságából három gyerek született: Jankovich-Bésán András, Elemér és Krisztina. Apjuk halálát követően ők folytatták a pereskedést.
Tulajdonképpen örökös még lenne, de a 10-es törvény alapján csupán Jankovich-Bésán András kérte az ingatlant. Testvérei, illetve leszármazottaik is jogosultak lettek volna, ahogy Szentkereszty Marietta lányának leszármazottai, a Droste von Vischering von Nesselrode-Reichenstein grófok is.
Per hátán per
A pereket vázlatosan írjuk le, közérthetőségre törekszünk, és kihagyjuk a zavaró elemeket. Így például a bírósági eljárásban az elején részt vett az állam képviselőjeként a Kovászna megyei közpénzügyi hivatal, továbbá Sepsikőröspatak község önkormányzata, ugyanis Árkos akkor még oda tartozott, 2004-ben nyerte el önállóságát.
Jankovich-Bésán András kérvényt nyújtott be a központhoz, melyben kérte az ingatlan visszaszolgáltatását. A központ 2002 márciusában ezt elutasította. Az örökös a Kovászna Megyei Törvényszékhez fordult, megtámadta az elutasító határozatot, és nyert. A 2004 júliusában meghozott ítélet kimondta, természetben vissza kell szolgáltatni a kastélyt, kápolnát, istállót és a hozzájuk tartozó 9 hektár területet. Az ítélet ellen óvást nyújtott be a központ.
Az ügy a brassói táblabíróságra került, ott 2005 márciusában ellentétes ítélet született, ezt megfellebbezte az örökös. 2007 júliusában a Legfelső Ítélőtábla és Semmítőszék helyt adott a fellebbezésnek, és újratárgyalásra visszahelyezte az ügyet Brassóba. Ott a táblabíróság 2009 decemberében elutasította a központ óvását.
Ez újabb ítélet ellen fellebbezett a központ. 2012 novemberében a Legfelső Semmítő- és Ítélőszék elutasította a fellebbezést, és helyben hagyta a Kovászna Megyei Törvényszék visszaszolgáltatásra vonatkozó ítéletét. A végzés visszavonhatatlan. A központ mégis két rendkívüli jogorvoslati kérelmet nyújtott be ez ellen, az ítélőtábla mindkettőt visszautasította.
Feljelentés
Ekkor már végleges és visszavonhatatlan volt az ítélet a kastély és a birtok visszaszolgáltatásáról. Ám a központ vezetősége Ioan Sabău-Pop marosvásárhelyi ügyvéd által büntetőjogi feljelentést tett az Országos Korrupcióellenes Ügyészségen. Ebben hamisítás, hamis okirat tudatos felhasználása, hamis nyilatkozat és csalás vádjával kérik mindazok felelősségre vonását, akik elősegítették a Jankovich-Bésán család javára való végzést: azaz ügyvédekét, közjegyzőkét, helyi közigazgatásét, telekkönyvi tisztviselőkét.
A nagyon hosszú keresetben, melyben az örökösöket következetesen állítólagos örökösöknek titulálja az ügyvéd, többek között a következők állnak:
A felsoroltak alapos bűnügyi programot építettek fel. Igen komoly kételyek adódnak az örökösi minőség kérdésében. Aztán hosszasan boncolgatja, a visszaigénylő milyen fokú rokonságban áll a volt tulajdonossal. A „nepot” kifejezés románul egyaránt jelent unokát és unokaöcsöt. A feljelentő tévútra viszi a beadvány olvasóját.
Boncolgatja, Jankovics-Bésán Endre hogyan lehet Szentkereszty Béla unokaöccse, amikor az „anya”, Janka 1933. október 13-án elhunyt, a „szegény Endre” meg 1934. augusztus 2-án született, tehát tizenegy hónappal később. Az ügyvéd hozzáteszi, valószínűleg a nemesi címerrel rendelkező családoknál abban az időben hosszabb volt a terhesség ideje, mint a közönséges halandóknál. Ez a rosszindulatú megjegyzés még logikájában sem áll, ugyanis, mint az ügyvéd is megjegyezte, a „fiú” később született. A másik csúsztatás az, hogy Endre nem Janka fia, mint ahogyan azt erőltetve állítja, hanem unokája. A Janka fia 1908-ban született, az ő fia meg 1934-ben nyugodtan megszülethetett nagyanyja halála után tizenegy hónappal.
A feljelentés hosszasan taglalja a Jankovich-Bésán Endrének kiállított közjegyzői örökösi bizonylatok hamisságát. (Az illetékes bíróságok a visszaigénylőre vonatkozó örökösi bizonyítványok törvényességét jogerősen megállapították.) Aztán arra a következtetésre jut, hogy itt egy teljes, visszaszolgáltatási iratokat gyártó hálózatról van szó. A cél az volt, hogy örökösnek adja ki magát azért, hogy a visszaszolgáltatási folyamatot megjátszva csalással megrövidítse a román államot, melynek tulajdonjoga volt – állítja az ügyvéd, hozzátéve, a valódi örökös Szentkereszty Erzsébet, aki viszont a horthysta Magyarország hadseregébe igazolt, s elhagyta az országot. Éppen ezért, mivel az ellenségnél szolgált, jogosan sajátította ki a román állam a birtokot, állítja az ügyvéd. (Nem tudunk arról, hogy az akkori Magyarország hadseregében nők is harcoltak volna.)
Aztán kifogásolják a birtok telekkönyvezését is. Mindazonáltal megállapítják, hogy a román államot tízmillió eurónyi értékkel károsították meg, és kérik a vétkesek felelősségre vonását. Ezt az ügyet a korrupcióellenes ügyészség a brassói táblabíróságra helyezte. A tábla elutasította a vádakat. Aljas húzás
Annak illusztrálására, hogy milyen fondorlathoz folyamodott a központ által megfogadott ügyvéd, Ioan Sabău-Pop, idézünk a beadványából, mellyel 2014-ben a per Kovászna megyéből való áthelyezését kérte. (Különben Ioan Sabău-Pop a Vatra Românească alelnökeként szerepet játszott az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekben – szerk. megj.) Indoklásában az egykori Har–Kov-jelentéshez hasonló állításokat sorakoztatott fel. Precedensként felhozta, hogy a Kovászna megyei prefektus is áthelyeztette a föld-visszaszolgáltatási pereket. Közli, hogy Kovászna és Hargita megyében közszájon forog: székelyföld (így, kisbetűvel!) nem Románia, s ebből a feltevésből kiindulva ezekben a megyékben a román állam, a román állami hatóságok nem léteznek, így a igazságszolgáltatás sem létezik már. Hozzáteszi, említett térségben puskaporos a hangulat, fennáll a veszély, hogy megismétlődnek a március 20-ai marosvásárhelyi események.
Azt állítja, hogy a megyei törvényszék volt elnökét és más két bírót Tőkés László kivitte Budapestre eligazításra. Ebből érthető, milyen viszonyok uralkodnak ott, egy bíró még ha román, akkor is nehéz helyzetben van. A megyei igazságszolgáltatásban hungarista és nemzetellenes pszichózis uralkodik a sokrétű összefonódások miatt, melyek bumerángként hatnak a visszaszolgáltatási perekben – áll többek között Ioan Sabău-Pop fejtegetésében.
A rágalmazó hallgat arról, hogy a visszaszolgáltatás törvényességét a Bukarestben székelő (nem har–kovi!) Legfelső és Semmítő- és Ítélőszék három döntésében is helybenhagyta.
Az utolsó akadály
Az örökösök bírósági végrehajtóhoz fordultak, a központ ismét az igazságszolgáltatáshoz, megfellebbezte a végrehajtást. A per végéig szóló felfüggesztés után alapfokon a Sepsiszentgyörgyi Bíróság, véglegesen a Kovászna Megyei Törvényszék utasította vissza a keresetet.
Kincses Előd, az örökösök ügyvédje érdeklődésünkre elmondta, a 10-es törvény alapján teljesen törvényesen juttatták vissza a Szentkereszty-kastélyt. (Kincses Előd szintén szerepet játszott az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekben, akkor is a másik oldalon – szerk. megj.) A Kovászna Megyei Törvényszék 2004-ben hozott ítélete óta mindenféle trükkel húzták az eljárást, amelyet csak 2012. november 23-án sikerült véglegesen megnyerni a legfelső ítélőszéknél. Utána perújítást és semmisségi kérelmet is benyújtottak, mindkettőt elvesztették, mert teljesen megalapozatlanok voltak.
Érdeklődésünkre, hogy időközben a német Dorste grófok hogyan kerültek a képbe, az ügyvéd elmondta, az akadékoskodás közepette kitalálták, hogy megkérdezzék a német grófokat, szeretnének-e örökölni. Pont olyan fokú örökösök, mint Jankovich-Bésánék, de a 10-es törvény jogvesztő határidejéig nem nyújtottak be igénylést, tehát nem is jöhettek szóba. Különben is nyilatkoztak arról, hogy nem tartanak igényt az örökségre.
Addig húzták az ügyet, hogy időközben elhunyt Jankovich-Bésán András, s a visszaszolgáltatás a gyerekek javára történt. De le kellett járatni a hagyatéki tárgyalást, mivel a legelső ítélet még az apa javára szólt. Bejegyeztették a tulajdonjogot. Azt is megtámadta a Központ. Az ügyvéd szerint törvénytelenül, hiszen jogalap nélküli használója az ingatlannak. Azzal védekeztek, hogy operatív kezelési joguk van. „Nagyon édes nekik ez a használat, hiszen egy fityinget sem fizetnek” – jegyezte meg. Most ki sem akarnak kiöltözni.
Az új perrendtartás gyorsított eljárást tesz lehetővé, ha valaki a tulajdonos beleegyezése nélkül használ egy ingatlant. Felszólították a központot, hogy harminc nap alatt ürítsék ki a kastélyt, s fizessék ki három évre a lakbért. Válaszra sem méltatták, teszi hozzá Kincses Előd.
Bizonytalanságban A központ igazgatója, Kopacz Attila, aki 2008-ban került az intézmény élére, érdeklődésünkre elmondta, örökölte az ügyet. A brassói ügyvéd visszalépett, újat kerestek. Ioan Sabău-Pop marosvásárhelyi ügyvédet ajánlották Bukarestből, mint olyan szakértőt, aki részt vett a visszaszolgáltatási törvény kidolgozásában. Az ügyvéd végezte a dolgát, a kivizsgálást azért kérte, hogy megbizonyosodjanak, jogos-e a visszaszolgáltatás, mert nagy a felelősség. Az én tisztem a rendezvények szervezése, nem a jogi gondok megoldása – hangsúlyozza Kopacz. Állítja, nem fordult hozzájuk senki bérleti szerződést kötni. Két felszólítást kaptak, hogy ürítsék ki a kastélyt, ellenkező esetben kártérítést számolnak fel.
Egyrészt a végrehajtó kötelezi, hogy hagyják el az ingatlant, de nem teszi fel senki a kérdést: mi lesz az állami vagyonnal? Voltak beruházások, amelyek leltáron szerepelnek, továbbá ott van egy 78 alkotásból álló térplasztika-együttes, amelyet nem lehet elszállítani. Azt sem vették figyelembe, hogy itt művelődési intézmény működik. Hogy mi lesz a jövő, nem tudja Kopacz Attila. Hozzáteszi, a művelődési miniszter asztalán a helyzetjelentés. Ott születik meg a döntés. Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 1.
7. Bányászati-Kohászati és Földtani Konferencia Déván
Dicső múlt, beárnyékolt jelen
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság március utolsó napjaiban Déván szervezte meg a 17. Bányászati-Kohászati és Földtani Konferenciát, melyre ezúttal közel kétszáz neves szakember érkezett. – E konferencia egy olyan interdiszciplináris fórum, melyen a szakmabelieknek alkalmuk nyílik bemutatni saját kutatási eredményeiket, ugyanakkor betekintést nyernek a rokonszakmák világába is, alkalom nyílik az ismerkedésre, kapcsolatteremtésre. Ugyanakkor célkitűzésünk, hogy a mai világban eluralkodó angol szaknyelv mellett éltessük az anyanyelvű szakmai kultúrát. Továbbá fontos eleme a rendezvénynek a vándor jelleg. A konferenciát minden esztendőben más helyszínen szervezik, így a résztvevőknek alkalmuk nyílik bejárni Erdély minden olyan területét, mely akár bányászati-kohászati, akár földtani szempontból érdeklődésre tarthat számot – fogalmazott Wanek Ferenc geológus, tudománytörténész, aki kezdeményezője és 1999 óta fő szervezője az évi rendszerességgel megtartott nemzetközi konferenciának.
A rendezvényen idén is mindhárom szakma a legmagasabb szinten képviseltette magát, így a meghívott előadók soraiban jelen voltak a Magyarhoni Földtani Társulat, a Magyar Állami Földtani Intézet, a Miskolci Egyetem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal, valamint a Kolozsvári BBTE, a Brassói és Petrozsényi Egyetemek képviselői. Továbbá számos, szakmában érdekelt hazai, magyarországi és nemzetközi cég is képviseltette magát.
A háromnapos konferencia tulajdonképpen szakmai kirándulással kezdődött. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület (OMBKE) szervezésében Vajdahunyad és Pusztakalán érintésével az Aranynégyszög településeit járták be a bányászatban, kohászatban érdekeltek. Az EMT szervezésében zajló földtani kirándulás résztvevői szintén érintették az Aranynégyszög településeit, illetve megtekintették a megye északi részén fekvő valamennyi érdekesebb geológiai formációt. Természetesen mindkét kirándulás alkalmával a kultúrtörténeti látnivalók sem szorultak háttérbe.
A tudományos előadások sorozata plenáris ülésszakkal indult, melyen az általános érdeklődésre számot tartó témák kerültek bemutatásra. Elsőként a Magyar Tudományos Akadémia és a Miskolci Egyetem Anyagtudományi Kutatócsoportja mutatta be legújabb eredményeit, majd Nagy Lajos, OMBKE-képviselő értekezett a magyar szénbányászat kitörési pontjairól. Szakmabeliek és laikusok egyaránt érdeklődéssel követték Galacz András (ELTE Őslénytani tanszék) előadását az őslénytani kutatások során felbukkanó tudományos csalásokról. A plenáris ülésszakot Szakács Sándor (Sapientia EMTE) előadása zárta, mely a Kárpát-medence legfiatalabb vulkánjának, a Csomádnak az aktivitását taglalta.
A konferencia további része bányászati, kohászati, földtani és tudománytörténeti szekciókra osztva zajlott, számos érdekes kutatási terület eredményeit hozva nyilvánosságra. A tudománytörténeti szekción elhangzó előadások mindegyikének helyi kötődése is volt. Wanek Ferenc professzor Téglás Gábor földtannal kapcsolatos munkásságát mutatta be. – Téglás Gábort elsősorban történészként, régészként tartják számon, annak ellenére, hogy végzettsége szerint geológus volt és jelentős munkásságot fejtett ki e tudományágban is. Elsősorban kutatásaira hivatkozva, ő hívta fel elsőként az erdélyi út- és vasútépítő szakemberek figyelmét arra, hogy az Erdélyi-medence erős domborzata és gyenge geológiai felépítése miatt gyakran kell majd számolni a földcsuszamlásokkal. Továbbá elsőként járta be és térképezte fel az Erdélyi Érchegység barlangjait. De figyelemreméltók őslénytani kutatásai is, melyeknek során, például, a barlangi medve csontvázát morfológiailag sőt morfostatisztikailag is feldolgozta – fogalmazott az előadó.
Udvarhelyi Nándor, miskolci szakember a Rudai 12 Apostol Bányatársulatot mutatta be, mely a XX. század elején Európa egyik leggazdagabb aranylelőhelyén tevékenykedett.
Tóth János a Magyar Olaj- és Gázipari Múzeum képviseletében értekezett, és Born Ignác munkásságáról, illetve az Aranynégyszöggel való kapcsolatáról értekezett. A hivatalosan Kapnikbányán, de sokak szerint Gyulafehérváron született Ignaz von Born neves 18. századi geológus, a világ első nemzetközi tudományos társaságának megalapítója családi öröksége által kötődött Hunyad megyéhez. Édesapjának ugyanis Nagyágon és Csertésen voltak nemesércbányái, melyben a császári család is részvényes volt.
Érdekes vonatkozásokra derült fény Barcsay Ákos erdélyi fejedelem életéből is. Papp Péter, a Magyar Földtani Intézet volt munkatársa Barcsay és Apáczai Csere János kapcsolatának bemutatásával világított rá a szintén Hunyad megyei kötődésű fejedelemnek a tudomány támogatását célzó munkásságára.
A kultúrtörténeti előadások sorát a marosvásárhelyi Rusz Ottilia zárta, aki a boicai születésű Knöpfler Vilmos 19. századi erdélyi szemész-, sebész- és szülészorvos természettudományi munkásságát ismertette.
Az idei konferencia az általános célkitűzésekre való összpontosítás mellett, a szakmán túlmutató kérdésként vetette fel a civil és szakmai szerveződések szerepét abban, hogy a bányászat, kohászat, földtan kikerülhessen a Kelet-Európában az utóbbi 20-25 évében ránehezülő árnyékból.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
Dicső múlt, beárnyékolt jelen
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság március utolsó napjaiban Déván szervezte meg a 17. Bányászati-Kohászati és Földtani Konferenciát, melyre ezúttal közel kétszáz neves szakember érkezett. – E konferencia egy olyan interdiszciplináris fórum, melyen a szakmabelieknek alkalmuk nyílik bemutatni saját kutatási eredményeiket, ugyanakkor betekintést nyernek a rokonszakmák világába is, alkalom nyílik az ismerkedésre, kapcsolatteremtésre. Ugyanakkor célkitűzésünk, hogy a mai világban eluralkodó angol szaknyelv mellett éltessük az anyanyelvű szakmai kultúrát. Továbbá fontos eleme a rendezvénynek a vándor jelleg. A konferenciát minden esztendőben más helyszínen szervezik, így a résztvevőknek alkalmuk nyílik bejárni Erdély minden olyan területét, mely akár bányászati-kohászati, akár földtani szempontból érdeklődésre tarthat számot – fogalmazott Wanek Ferenc geológus, tudománytörténész, aki kezdeményezője és 1999 óta fő szervezője az évi rendszerességgel megtartott nemzetközi konferenciának.
A rendezvényen idén is mindhárom szakma a legmagasabb szinten képviseltette magát, így a meghívott előadók soraiban jelen voltak a Magyarhoni Földtani Társulat, a Magyar Állami Földtani Intézet, a Miskolci Egyetem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal, valamint a Kolozsvári BBTE, a Brassói és Petrozsényi Egyetemek képviselői. Továbbá számos, szakmában érdekelt hazai, magyarországi és nemzetközi cég is képviseltette magát.
A háromnapos konferencia tulajdonképpen szakmai kirándulással kezdődött. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület (OMBKE) szervezésében Vajdahunyad és Pusztakalán érintésével az Aranynégyszög településeit járták be a bányászatban, kohászatban érdekeltek. Az EMT szervezésében zajló földtani kirándulás résztvevői szintén érintették az Aranynégyszög településeit, illetve megtekintették a megye északi részén fekvő valamennyi érdekesebb geológiai formációt. Természetesen mindkét kirándulás alkalmával a kultúrtörténeti látnivalók sem szorultak háttérbe.
A tudományos előadások sorozata plenáris ülésszakkal indult, melyen az általános érdeklődésre számot tartó témák kerültek bemutatásra. Elsőként a Magyar Tudományos Akadémia és a Miskolci Egyetem Anyagtudományi Kutatócsoportja mutatta be legújabb eredményeit, majd Nagy Lajos, OMBKE-képviselő értekezett a magyar szénbányászat kitörési pontjairól. Szakmabeliek és laikusok egyaránt érdeklődéssel követték Galacz András (ELTE Őslénytani tanszék) előadását az őslénytani kutatások során felbukkanó tudományos csalásokról. A plenáris ülésszakot Szakács Sándor (Sapientia EMTE) előadása zárta, mely a Kárpát-medence legfiatalabb vulkánjának, a Csomádnak az aktivitását taglalta.
A konferencia további része bányászati, kohászati, földtani és tudománytörténeti szekciókra osztva zajlott, számos érdekes kutatási terület eredményeit hozva nyilvánosságra. A tudománytörténeti szekción elhangzó előadások mindegyikének helyi kötődése is volt. Wanek Ferenc professzor Téglás Gábor földtannal kapcsolatos munkásságát mutatta be. – Téglás Gábort elsősorban történészként, régészként tartják számon, annak ellenére, hogy végzettsége szerint geológus volt és jelentős munkásságot fejtett ki e tudományágban is. Elsősorban kutatásaira hivatkozva, ő hívta fel elsőként az erdélyi út- és vasútépítő szakemberek figyelmét arra, hogy az Erdélyi-medence erős domborzata és gyenge geológiai felépítése miatt gyakran kell majd számolni a földcsuszamlásokkal. Továbbá elsőként járta be és térképezte fel az Erdélyi Érchegység barlangjait. De figyelemreméltók őslénytani kutatásai is, melyeknek során, például, a barlangi medve csontvázát morfológiailag sőt morfostatisztikailag is feldolgozta – fogalmazott az előadó.
Udvarhelyi Nándor, miskolci szakember a Rudai 12 Apostol Bányatársulatot mutatta be, mely a XX. század elején Európa egyik leggazdagabb aranylelőhelyén tevékenykedett.
Tóth János a Magyar Olaj- és Gázipari Múzeum képviseletében értekezett, és Born Ignác munkásságáról, illetve az Aranynégyszöggel való kapcsolatáról értekezett. A hivatalosan Kapnikbányán, de sokak szerint Gyulafehérváron született Ignaz von Born neves 18. századi geológus, a világ első nemzetközi tudományos társaságának megalapítója családi öröksége által kötődött Hunyad megyéhez. Édesapjának ugyanis Nagyágon és Csertésen voltak nemesércbányái, melyben a császári család is részvényes volt.
Érdekes vonatkozásokra derült fény Barcsay Ákos erdélyi fejedelem életéből is. Papp Péter, a Magyar Földtani Intézet volt munkatársa Barcsay és Apáczai Csere János kapcsolatának bemutatásával világított rá a szintén Hunyad megyei kötődésű fejedelemnek a tudomány támogatását célzó munkásságára.
A kultúrtörténeti előadások sorát a marosvásárhelyi Rusz Ottilia zárta, aki a boicai születésű Knöpfler Vilmos 19. századi erdélyi szemész-, sebész- és szülészorvos természettudományi munkásságát ismertette.
Az idei konferencia az általános célkitűzésekre való összpontosítás mellett, a szakmán túlmutató kérdésként vetette fel a civil és szakmai szerveződések szerepét abban, hogy a bányászat, kohászat, földtan kikerülhessen a Kelet-Európában az utóbbi 20-25 évében ránehezülő árnyékból.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2015. április 1.
Kényszerszünet után jelentkezett Molnár H. Lajos
Szülővárosában, Marosvásárhelyen és Erdély-szerte valamikor rendkívüli népszerűségnek örvendő szerző, Molnár H. Lajos legújabb kötetét mutatták be kedden este a Bernády Házban.
Az Álmaim babái című regényével a több mint negyed évszázada Magyarországon élő szerző csaknem tíz év hallgatást tört meg. Ezúttal is kényszerhallgatásról van szó, akárcsak a nyolcvanas évek Romániájában, csakhogy ezúttal nem a cenzúra, hanem egy kegyetlen szívbetegség tartotta távol a billentyűktől. A nagysikerű Donki Ákos (1981, 1987), Falra hányt esztendő (1983, 1990), Volt egyszer egy udvar (2000, 2001) és más regények és riportkötetek szerzője ismét egy szín-marosvásárhelyi történettel rukkolt elő, amelyben a tősgyökeres városlakók könnyen felismerhetik a helyszíneket, de akár a könyv egy-egy valós szereplőjét is. Merthogy nem mindenik az, és ezt az író már rögtön a regénye címe alá kanyarított két mondatban siet is tisztázni.
„A valóságban is létező személyek csak a keretet adták a történet elmeséléséhez, mondataik és cselekedeteik a képzelet szüleményei” – szögezi le Molnár. Hogy a valamikor díjazott, ünnepelt, majd indexre helyezett szerzőnek, óvodás korától mindmáig, valóban tizenegy szerelme volt vagy sem, teljesen mellékes, hisz mindenikről azt állítja, hogy szívesen leélte volna vele az életét, „ha másképp alakul…”. Molnár H. Lajos bizonyos Katának dedikálja a könyvét. Ő valós személy; a szerző harmadik felesége.
Az Álmaim babáit három pályatárs mutatta be: Bakó Zoltán és Bögözi Attila, akik a szerző kollégái és cimborái voltak, valamint Szucher Ervin. „A könyvbe felületesen belelapozó olvasó akár azt is hiheti, hogy önéletrajzi indíttatású regény Molnár H. Lajos műve. Hiszen főhőse – bármennyire más irányba csábítana is a címe – nem más, mint a szerző maga. Az életét végigkísérő lányok-asszonyok, múló és múlhatatlan vagy visszatérő szerelmek, szeretők meg házaspárok pedig pusztán ürügyet szolgáltatnak arra, hogy az író világgá kiabálja boldogságát, boldogtalanságát, meg hogy kíméletlen ítéletet mondjon maga felett” – avatta be a hallgatóságot Molnár „álmaiba” Bögözi Attila. Bakó Zoltán arról beszélt, hogy Molnár H. Lajos munkájában a nyolcvanas évek eleje elevenedett meg, egészen pontosan az 1983-as esztendő, amikor megjelent az a másik esztendő, a falrahányt, amiért aztán az írót a kommunista hatalom letiltotta.
„Lajos akkor már a negyedik köteténél tartott, s egy kis szakmai irigységgel szemléltük a sikerét. Könnyű neki, mondogattuk, merthogy egy hetilapnál az ember egy-két nap alatt lezavarja a heti penzumot, aztán napszámban hányhatja falra az esztendőket” – nosztalgiázott a pályatárs. Bakó szerint tulajdonképpen egy városelvonási szindróma látleletei, diagnózisa bukkan ki a sorok közül. A szerző régen otthagyta szülővárosát, minden velejárójával, épületeivel, utcáival, embereivel együtt, s ez okozza a mostani akut hiányérzetet benne. „Mert ilyen a vásárhelyi ember, s ilyen Molnár H. Lajos is: nem tud, mert nem akar elszakadni a helyektől, emberektől, történetektől, egy életérzéstől, amit nemes egyszerűséggel Vásárhelynek nevezünk” – jellemezte az írót újságíró barátja.
Szucher Ervin azzal ajánlotta az olvasónak a csaknem ötszáz oldalas önéletrajzi ihletettségű történetet, hogy az időnként fel-fel bukkanó bánatot, elkeseredést, haragot mindig lekörözi az iróniába és főként öniróniába átcsapó humor. A fiatal kolléga azt kérdezte a – sajnos csak a technika segítségével, a falra kivetítve jelen lévő – szerzőtől, hogy miért ábrázolja a főszereplőt, azaz magát hol félénk, hol túlzottan pofátlan fiatalembernek, hol esetlennek, hol szerencsétlennek, olyannak, aki egyfolytában vedeli az alkoholt és nincs szerencséje a nőkhöz? „Mert nagyjából ilyen volt az életem” – érkezett a Skype-on megadott válasz.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Szülővárosában, Marosvásárhelyen és Erdély-szerte valamikor rendkívüli népszerűségnek örvendő szerző, Molnár H. Lajos legújabb kötetét mutatták be kedden este a Bernády Házban.
Az Álmaim babái című regényével a több mint negyed évszázada Magyarországon élő szerző csaknem tíz év hallgatást tört meg. Ezúttal is kényszerhallgatásról van szó, akárcsak a nyolcvanas évek Romániájában, csakhogy ezúttal nem a cenzúra, hanem egy kegyetlen szívbetegség tartotta távol a billentyűktől. A nagysikerű Donki Ákos (1981, 1987), Falra hányt esztendő (1983, 1990), Volt egyszer egy udvar (2000, 2001) és más regények és riportkötetek szerzője ismét egy szín-marosvásárhelyi történettel rukkolt elő, amelyben a tősgyökeres városlakók könnyen felismerhetik a helyszíneket, de akár a könyv egy-egy valós szereplőjét is. Merthogy nem mindenik az, és ezt az író már rögtön a regénye címe alá kanyarított két mondatban siet is tisztázni.
„A valóságban is létező személyek csak a keretet adták a történet elmeséléséhez, mondataik és cselekedeteik a képzelet szüleményei” – szögezi le Molnár. Hogy a valamikor díjazott, ünnepelt, majd indexre helyezett szerzőnek, óvodás korától mindmáig, valóban tizenegy szerelme volt vagy sem, teljesen mellékes, hisz mindenikről azt állítja, hogy szívesen leélte volna vele az életét, „ha másképp alakul…”. Molnár H. Lajos bizonyos Katának dedikálja a könyvét. Ő valós személy; a szerző harmadik felesége.
Az Álmaim babáit három pályatárs mutatta be: Bakó Zoltán és Bögözi Attila, akik a szerző kollégái és cimborái voltak, valamint Szucher Ervin. „A könyvbe felületesen belelapozó olvasó akár azt is hiheti, hogy önéletrajzi indíttatású regény Molnár H. Lajos műve. Hiszen főhőse – bármennyire más irányba csábítana is a címe – nem más, mint a szerző maga. Az életét végigkísérő lányok-asszonyok, múló és múlhatatlan vagy visszatérő szerelmek, szeretők meg házaspárok pedig pusztán ürügyet szolgáltatnak arra, hogy az író világgá kiabálja boldogságát, boldogtalanságát, meg hogy kíméletlen ítéletet mondjon maga felett” – avatta be a hallgatóságot Molnár „álmaiba” Bögözi Attila. Bakó Zoltán arról beszélt, hogy Molnár H. Lajos munkájában a nyolcvanas évek eleje elevenedett meg, egészen pontosan az 1983-as esztendő, amikor megjelent az a másik esztendő, a falrahányt, amiért aztán az írót a kommunista hatalom letiltotta.
„Lajos akkor már a negyedik köteténél tartott, s egy kis szakmai irigységgel szemléltük a sikerét. Könnyű neki, mondogattuk, merthogy egy hetilapnál az ember egy-két nap alatt lezavarja a heti penzumot, aztán napszámban hányhatja falra az esztendőket” – nosztalgiázott a pályatárs. Bakó szerint tulajdonképpen egy városelvonási szindróma látleletei, diagnózisa bukkan ki a sorok közül. A szerző régen otthagyta szülővárosát, minden velejárójával, épületeivel, utcáival, embereivel együtt, s ez okozza a mostani akut hiányérzetet benne. „Mert ilyen a vásárhelyi ember, s ilyen Molnár H. Lajos is: nem tud, mert nem akar elszakadni a helyektől, emberektől, történetektől, egy életérzéstől, amit nemes egyszerűséggel Vásárhelynek nevezünk” – jellemezte az írót újságíró barátja.
Szucher Ervin azzal ajánlotta az olvasónak a csaknem ötszáz oldalas önéletrajzi ihletettségű történetet, hogy az időnként fel-fel bukkanó bánatot, elkeseredést, haragot mindig lekörözi az iróniába és főként öniróniába átcsapó humor. A fiatal kolléga azt kérdezte a – sajnos csak a technika segítségével, a falra kivetítve jelen lévő – szerzőtől, hogy miért ábrázolja a főszereplőt, azaz magát hol félénk, hol túlzottan pofátlan fiatalembernek, hol esetlennek, hol szerencsétlennek, olyannak, aki egyfolytában vedeli az alkoholt és nincs szerencséje a nőkhöz? „Mert nagyjából ilyen volt az életem” – érkezett a Skype-on megadott válasz.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. április 1.
világhálón, megszűnt a nyomtatott változat/
„Megölte Marosvásárhelyt a fekete március”
Huszonöt évvel ezelőtt véres összecsapásba torkollott a román-magyar konfliktus Marosvásárhelyen. KÁLI KIRÁLY ISTVÁN az RMDSZ szervezési alelnökeként résztvevője volt a fekete március eseményeinek. Cseke Péter Tamás kérdéseire válaszolva idézte fel a történteket.
Ott volt Sütő András környezetében, amikor huszonöt évvel ezelőtt, 1990. március 19-én súlyosan megsebesítették az írót Marosvásárhelyen. Mesélne az akkori hangulatról, a fekete március előzményeiről?
Már 1990 januárjában teljesen egyértelmű volt a régi elitnek az a szándéka, hogy visszahódítsa hatalmát. Ez nem marosvásárhelyi jellegzetesség volt, hanem országos jelenség. Ám Marosvásárhelyen különösen hangsúlyossá vált amiatt, hogy a városban a rendszerváltás előtti hatalmi elit tagjainak zöme román volt. A fekete március huszonötödik évfordulóján rendezett kerekasztal beszélgetésen is elmondtam: Marosvásárhelyen kulcsszó volt akkoriban a bizalom. A magyar közösség a több évtizedes diktatúrát követően, amikor fokozatosan elvesztette a jogait, hitelt adott a rendszerváltás utáni új elitnek. Nem volt honnan tudnia, hogy az új hatalom a Securitate újraszerveződése volt. Ez az új elit január elején pontokba szedve meghirdette azokat az új elveket, amelyek többé-kevésbé alapját képezhették volna Románia demokratikus átalakításának. Volt ezek között egy olyan pont is, hogy a kisebbségeknek biztosítják a jogait. Mivel a magyarság évtizedeken keresztül folyamatosan vesztett a jogaiból, egy tömegpszichózis alapján hitelt adott annak, hogy ezek a jogok a következő időszakban visszaszerezhetőek. Amikor rádöbbent, hogy nem így történik, akkor tiltakozott.
Melyek voltak az első jelei annak, hogy az új hatalom nem tartja be a kisebbségi jogokra vonatkozó ígéreteit?
Óriási volt például az ellenkezés a Bolyai Farkasról elnevezett iskola magyar líceummá változtatásának és az orvosi egyetemen újra elindítandó magyar oktatás ügyében. Ennek a szembeszegülésnek volt természetes következménye a februári könyves, gyertyás tüntetés Marosvásárhelyen. Ez a demonstráció mindenképpen a békés szándékot fejezte ki, ugyanakkor bebizonyította, hogy nem csak egy-két ember kéri a jogait, hanem egy komoly tömeg. Akkor Romániában egyértelműen katonai diktatúra volt. Ezt senki nem vonja kétségbe, hiszen Marosvásárhelyen is egy ezredes volt a város vezetője, a megye vezetője pedig egy altábornagy. Szomorúnak tartom, hogy a román közösség megnyilvánulásait néhány román vezető katonai egyenruhában hitelesítette. Ez egyértelművé tette a román lakosok számára, hogy a magyarok elleni fellépésük természetes, hiszen az „Armata e cu noi!” (A hadsereg velünk van) szlogen érvényes volt hónapokkal a diktatúra decemberi megdöntése után is. Márpedig a román hadseregnél és titkosszolgálatnál nacionalistább intézmény abban az időszakban nem létezett. Ezt a marosvásárhelyi magyar közösség nap mint nap tapasztalta, és próbált ellene tenni, de egy adott pillanatban rájött, hogy tehetetlen ezzel a folyamattal szemben. Egyetlen megoldása volt: elkerülni azt, hogy ütközőfelületet adjon bármilyen konfliktusnak. Nem is nagyon volt alkalom erre. Az egyetlen alkalom az volt, hogy március 16-án egy Tudor-negyedbeli patikára magyarul is felkerült az, hogy gyógyszertár. Természetesen az első konfrontáció abban a negyedben történt, amelyet 90 százalékban a behozott románok lakták. Akkor már világos volt, hogy mi történik, meg is írtunk másnap egy levelet a konfliktushelyzetről a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (CPUN) vezetőségének, a megyeinek is és az országosnak is. Március 17-én délelőtt a brit nagykövetség beszélgetést szervezett, meghallgatta mindkét felet, tehát Európa gyakorlatilag tudott arról, hogy valami lappang Marosvásárhelyen.
Reagált a CPUN vezetősége a levelükre?
A brit nagykövetség által szervezett beszélgetésen jelen volt Király Károly is, aki akkor a CPUN alelnökeként az ország második emberének számított. Könyörögtünk neki, hogy ne menjen el Marosvásárhelyről. Király azt mondta, hogy Bukarestből többet tehet értünk, és elment.
A marosvásárhelyi értelmiségi elit egy része egyébként akkor nem is volt a városban, mert akkor tartották Budapesten a román-magyar értelmiségi találkozót.
Azzal szembesültünk 19-én délelőtt, amikor az orvosis magyar egyetemisták ülősztrájkjának támogatásaként a bolyais diákok szolidaritásból szintén ülősztrájkot tartottak a Vártemplomban, hogy elkezdődött a randalírozás. A román diákliga felvonulást tartott, de még előtte, 17-én délelőtt összetörték a főtéren az összes magyar feliratot, még a színházét is. Március 19-én délelőtt a szülők elkísérték a gyerekeket a Vártemplomba, és mivel a román diákliga tüntetése ott vonult el, az volt a feladatunk, és ezt magamra vállaltam, hogy az embereket a várfalon belülre tereljük. Akkor már azt is tudtuk, hogy a Maros felső völgyének falvaiból románokat hozattak a városba. Időközben Marosvásárhelyre érkezett egy kéttagú parlamenti vizsgálóbizottság is, Nicolae S. Dumitru és Verestóy Attila, ők a magyar oktatásról tárgyaltak az orvosi egyetemen. A Maros völgyéből hozatott románok végigvonultak a városon, és ennek hírére a magyar emberek is gyülekezni kezdtek az RMDSZ-székház előtt. Mi éppen Sütő Andrásnál voltunk akkor egy megbeszélésen. Onnan átmentünk az egykori Új Élet szerkesztőségébe, és amikor tudomásunkra jutott, hogy több száz fősre duzzadt a tömeg az RMDSZ székháza előtt, odasiettünk. Az volt a számításunk, hogy Sütő András szól a tömeghez, eloszlatja az embereket, hogy ne legyen nagyobb baj. Erre végül nem volt szükség, a tömeg nagy része eloszlott, ám a székház előtt maradt mintegy 120 magyar ember, akiket végül a hirtelen megjelenő román betolakodók beszorítottak az épületbe. Közben egy Mihai Moldovan nevű rendőr alezredes, aki Szovátán is szolgált, és ismerte a magyarságot, háromszor is fordult egy rendőrségi furgonnal, és a jármű aljába fektetve elmenekített a székházból a hátsó kapun embereket. Összesen 27 embert tudott így kimenteni, néhányan átmásztak a kerítésen, a többiek beszorultunk az épületbe. Ezután kezdődött a székház ostroma. Védekeztünk, ahogy tudtunk, de óriási volt a túlerő, hatszáz, csáklyával, fejszével felszerelkezett ember ostromolta a székházat, és egy adott pillanatban betörték a kaput. Elindultak fel az emeletre, lépésről lépésre haladtak előre. A többiek felmenekültek a padlása, hárman maradtunk lent: Demeter András, Szepessy László és jómagam. Demeter András akkor másodéves színis hallgató volt. Közben folyton telefonáltunk, hol Király Károlynak Bukarestbe, hol a rendőrség parancsnokának, Gambrea ezredesnek, hol Cojocaru vezérőrnagynak, a katonai helyőrség parancsnokának. Senki nem hallgatott meg minket. Király Károly azt mondta, beszéljünk Gambreával, a rendőrparancsnok azt mondta, összesen 25 embere van, akikkel nem tud mit kezdeni a védelmünkben. Cojocarut nem is értük el, a szolgálatos tiszt azt mondta, hogy nem találja. Így magunkra voltunk utalva. Amikor a Nemzeti Liberális Párt irodáin keresztül a támadók betörtek az emeletre, csak Demeter András lélekjelenlétén múlott, hogy nem lincseltek meg bennünket. András egy szőnyegleszorító rudat dárdaként elhajítva mellbe találta az egyik támadónkat, akik hirtelen emiatt megtorpant, és ahogy megállt, a többiek átbuktak rajta. Így egérutat nyertünk, és fel tudtunk menekülni a padlásra. Nehéz elmondani, mit éltünk át azokban az órákban. A padlást ránk akarták gyújtani. Hallottuk, hogy közeleg egy tűzoltókocsi, és azt hittük, hogy a tetőt akarják megbontani, így akarnak ránk törni.
Mi tett eközben a városvezetés?
Ioan Judea ezredes, a marosvásárhelyi CPUN vezetője győzködte Sütő Andrást, hogy jöjjünk le a padlásról. Sütő végül hitelt adott a katonai becsületszavának, és többedmagával (hat fiatalemberrel és egy idősebb hölggyel) lement. Mi többiek fent maradtunk, és nem tudtuk, hogy odalent mi történik, nem látszott semmi, már esteledett. Én végül egyedül lementem, hogy megnézzem, mi van velük. Jól megvertek, de kijutottam az előcsarnokba, és láttam, hogy ott tartják fogva Sütő Andrásékat. Visszamentem az emeletre, és számon kértem Judeán a történteket.
Hirtelen odafutott egy kiskatona azzal, hogy „vai de mine, au dat în ei, până s-au miscat”. Vagyis addig ütötték őket, amíg mozogtak. Ekkor történt az, hogy a románok megtámadták azt a teherautót, amelyet Sütő András elszállítására rendeltek oda, és agyba-főbe verték az írót és társait.
A teherautót nem őrizték katonák?
Dehogy, a katonák azért voltak odarendelve, hogy teret adjanak egy ilyen pogromnak, Sütő András megverésének. Volt egy Târă nevű őrnagy, akinek fontos szerepe volt ebben, ő egyenruhában azt kiáltozta, hogy „Daţi în bătrînu’!” (Az öreget üssétek!). Végül én visszamenten a padlásra a többiekhez, akik azt kérdezték, jöjjenek-e le. Azt mondtam nekik: ha akartok, gyertek, de ha nem, inkább ne gyertek. Egy idősebb marosvásárhelyi rendőr magához hívott, mert ismert, és azt mondta: „ne menjen le, mert ezek megölik”. Végül két román, trikolóros karszalagú „forradalmi ifjú” menekített ki a székházból. Az egyikük azt mondta: „itt van egy csomag cigaretta, gyere vele, és mikor leérünk, tegyed magad, hogy megkínálsz egy cigarettával”. Az úton hazafele az egyik utca sarkán találkoztam egy magyar tömeggel, azért mentek a központba, hogy megbosszulják a történteket. Visszafordítottam őket. A Kövesdombon laktam, amíg hazaértem, még három ilyen nagyobb csoporttal találkoztam, köztünk egy olyan nyolcvanas létszámú, suhancokból álló társasággal is. Este a lakásomra feljött Nicolae S. Dumitru, meggyőződni arról, hogy tényleg jól megvertek.
Mi történt március 20-án?
Huszadikán már korán reggel hallottuk, hogy a magyarok nagyon fel vannak háborodva, a gyárakból a városközpontba akartak vonulni. Megpróbáltuk ezt megakadályozni, de nem lehetett már visszatartani a tömeget. Így azt tekintettük feladatunknak, hogy egyben tartsuk az embereket és a lehető legbékésebb legyen a tüntetésük. Az a 20-30 ezer ember, aki ott volt akkor a főtéren, példát is adott a méltóságról. Volt a román demokrata ifjúsági szervezetnek egy vezetője, aki adott pillanatban azt mondta az erkélyről a Grand Hotel előtt gyülekező románoknak, példát vehetnének a magyarokról, ahogyan békésen a jogaikért tüntetnek. Közben próbáltuk felmérni a tömeg hangulatát, autókkal jártuk a környéket. Tudtuk, hogy Kincses Előd, akit azelőtt való nap lemondattak, visszajön Székelyudvarhelyről és szólni akar az emberekhez, mert a közösség várja. Írtunk neki egy szöveget, mert tudtuk, hogy mit kellene mondania a balhé elkerülése érdekében. Kincses végül egy egészen más szöveget mondott. Amikor összegyűlt annyi román ember, hogy már erőt éreztek magukban, rárontottak a magyar tömegre. A magyarság eleinte visszavonult, aztán felocsúdott, szégyenből is felszedte a padokat, és ellentámadásba lendült. Ez abba a fejleménybe váltott át, amelyet legjobban egy marosvásárhelyi orvos, Kisgyörgy Árpád idegsebész jellemzett: „sok fafejű embert láttam életemben, de ennyi zöld fafejűt még nem”. Ami azt jelentette, hogy a legtöbb román sérültnek a padokból feltépett zöld falécekkel volt beverve a feje. Mi folyton próbáltuk megállítani azokat a magyarokat, akik meg akarták bosszulni a történteket. Huszadikán éjjel folyamatosan telefonáltunk Székelyudvarhelyre, Székelykeresztúrra, Gyergyószentmiklósra, hogy leállítsuk ezeket az embereket. Még az a hír is járta, hogy három, bányászokkal teli szerelvény várakozik Székelykocsárdon, hogy Marosvásárhelyre jöjjön.
Több forgatókönyv is van arról, hogy mi történt valójában azokban a napokban a városban. Ön szerint mi a magyarázata ezeknek az eseményeknek?
Egyértelmű, hogy egy tudatos, előre eltervezett pogrom-kísérlet volt. Nem biztos, hogy ez kizárólag a román titkosszolgálat és a levitézlett kommunista elit ügyködése volt. Európának akkor nem volt semmilyen ellenőrző eszköze az esetleges kelet-európai etnikai konfliktusok kezelésére. Marosvásárhely jellegzetessége akadályozta meg azt, hogy akkor nem volt még véresebb a konfliktus a románok és a magyarok között. A történtek ugyanis még lélektani hadjárattal is párosultak. A vásárhelyi román elit olyan rémhíreket terjesztett, miszerint a magyaroknál esetleg lehetnek fegyverek, amelyeket Budapestről szállítottak nekik. Ha egyetlen lövés valahol eldördült volna, függetlenül attól, hogy melyik oldalról, abból komoly polgárháború lett volna. Szerencsére ez nem történt meg, mert egyik oldalon sem volt fegyver. Pontosabban: az egyik oldalon volt, és ott arra számítottak, hogy bevethetik, ha a másik oldalon eldördül egy fegyver. Most is azt mondom, a gondviselés keze józanságra intett minket, akkori vezetőket, meg tudtunk előzni egy szörnyű katasztrófát.
Sokan mondják, hogy a huszonöt évvel ezelőtti események nagyon rányomták a bélyegüket Marosvásárhelyre. Ezt hogyan látja?
Marosvásárhely halott város. Marosvásárhelyen nincs munkahely, nincs vásárlóerő, a város a múltjából él, ahogy tud. Marosvásárhelyre rányomtak egy bélyeget, kabátlopási ügybe keveredett.
Tudja a történetet: X-nek ellopták a télikabátját, de utána már senki nem emlékezett arra, hogy pontosan mi történt, csak arra, hogy X-nek köze volt valamilyen télikabát-lopáshoz.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
„Megölte Marosvásárhelyt a fekete március”
Huszonöt évvel ezelőtt véres összecsapásba torkollott a román-magyar konfliktus Marosvásárhelyen. KÁLI KIRÁLY ISTVÁN az RMDSZ szervezési alelnökeként résztvevője volt a fekete március eseményeinek. Cseke Péter Tamás kérdéseire válaszolva idézte fel a történteket.
Ott volt Sütő András környezetében, amikor huszonöt évvel ezelőtt, 1990. március 19-én súlyosan megsebesítették az írót Marosvásárhelyen. Mesélne az akkori hangulatról, a fekete március előzményeiről?
Már 1990 januárjában teljesen egyértelmű volt a régi elitnek az a szándéka, hogy visszahódítsa hatalmát. Ez nem marosvásárhelyi jellegzetesség volt, hanem országos jelenség. Ám Marosvásárhelyen különösen hangsúlyossá vált amiatt, hogy a városban a rendszerváltás előtti hatalmi elit tagjainak zöme román volt. A fekete március huszonötödik évfordulóján rendezett kerekasztal beszélgetésen is elmondtam: Marosvásárhelyen kulcsszó volt akkoriban a bizalom. A magyar közösség a több évtizedes diktatúrát követően, amikor fokozatosan elvesztette a jogait, hitelt adott a rendszerváltás utáni új elitnek. Nem volt honnan tudnia, hogy az új hatalom a Securitate újraszerveződése volt. Ez az új elit január elején pontokba szedve meghirdette azokat az új elveket, amelyek többé-kevésbé alapját képezhették volna Románia demokratikus átalakításának. Volt ezek között egy olyan pont is, hogy a kisebbségeknek biztosítják a jogait. Mivel a magyarság évtizedeken keresztül folyamatosan vesztett a jogaiból, egy tömegpszichózis alapján hitelt adott annak, hogy ezek a jogok a következő időszakban visszaszerezhetőek. Amikor rádöbbent, hogy nem így történik, akkor tiltakozott.
Melyek voltak az első jelei annak, hogy az új hatalom nem tartja be a kisebbségi jogokra vonatkozó ígéreteit?
Óriási volt például az ellenkezés a Bolyai Farkasról elnevezett iskola magyar líceummá változtatásának és az orvosi egyetemen újra elindítandó magyar oktatás ügyében. Ennek a szembeszegülésnek volt természetes következménye a februári könyves, gyertyás tüntetés Marosvásárhelyen. Ez a demonstráció mindenképpen a békés szándékot fejezte ki, ugyanakkor bebizonyította, hogy nem csak egy-két ember kéri a jogait, hanem egy komoly tömeg. Akkor Romániában egyértelműen katonai diktatúra volt. Ezt senki nem vonja kétségbe, hiszen Marosvásárhelyen is egy ezredes volt a város vezetője, a megye vezetője pedig egy altábornagy. Szomorúnak tartom, hogy a román közösség megnyilvánulásait néhány román vezető katonai egyenruhában hitelesítette. Ez egyértelművé tette a román lakosok számára, hogy a magyarok elleni fellépésük természetes, hiszen az „Armata e cu noi!” (A hadsereg velünk van) szlogen érvényes volt hónapokkal a diktatúra decemberi megdöntése után is. Márpedig a román hadseregnél és titkosszolgálatnál nacionalistább intézmény abban az időszakban nem létezett. Ezt a marosvásárhelyi magyar közösség nap mint nap tapasztalta, és próbált ellene tenni, de egy adott pillanatban rájött, hogy tehetetlen ezzel a folyamattal szemben. Egyetlen megoldása volt: elkerülni azt, hogy ütközőfelületet adjon bármilyen konfliktusnak. Nem is nagyon volt alkalom erre. Az egyetlen alkalom az volt, hogy március 16-án egy Tudor-negyedbeli patikára magyarul is felkerült az, hogy gyógyszertár. Természetesen az első konfrontáció abban a negyedben történt, amelyet 90 százalékban a behozott románok lakták. Akkor már világos volt, hogy mi történik, meg is írtunk másnap egy levelet a konfliktushelyzetről a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (CPUN) vezetőségének, a megyeinek is és az országosnak is. Március 17-én délelőtt a brit nagykövetség beszélgetést szervezett, meghallgatta mindkét felet, tehát Európa gyakorlatilag tudott arról, hogy valami lappang Marosvásárhelyen.
Reagált a CPUN vezetősége a levelükre?
A brit nagykövetség által szervezett beszélgetésen jelen volt Király Károly is, aki akkor a CPUN alelnökeként az ország második emberének számított. Könyörögtünk neki, hogy ne menjen el Marosvásárhelyről. Király azt mondta, hogy Bukarestből többet tehet értünk, és elment.
A marosvásárhelyi értelmiségi elit egy része egyébként akkor nem is volt a városban, mert akkor tartották Budapesten a román-magyar értelmiségi találkozót.
Azzal szembesültünk 19-én délelőtt, amikor az orvosis magyar egyetemisták ülősztrájkjának támogatásaként a bolyais diákok szolidaritásból szintén ülősztrájkot tartottak a Vártemplomban, hogy elkezdődött a randalírozás. A román diákliga felvonulást tartott, de még előtte, 17-én délelőtt összetörték a főtéren az összes magyar feliratot, még a színházét is. Március 19-én délelőtt a szülők elkísérték a gyerekeket a Vártemplomba, és mivel a román diákliga tüntetése ott vonult el, az volt a feladatunk, és ezt magamra vállaltam, hogy az embereket a várfalon belülre tereljük. Akkor már azt is tudtuk, hogy a Maros felső völgyének falvaiból románokat hozattak a városba. Időközben Marosvásárhelyre érkezett egy kéttagú parlamenti vizsgálóbizottság is, Nicolae S. Dumitru és Verestóy Attila, ők a magyar oktatásról tárgyaltak az orvosi egyetemen. A Maros völgyéből hozatott románok végigvonultak a városon, és ennek hírére a magyar emberek is gyülekezni kezdtek az RMDSZ-székház előtt. Mi éppen Sütő Andrásnál voltunk akkor egy megbeszélésen. Onnan átmentünk az egykori Új Élet szerkesztőségébe, és amikor tudomásunkra jutott, hogy több száz fősre duzzadt a tömeg az RMDSZ székháza előtt, odasiettünk. Az volt a számításunk, hogy Sütő András szól a tömeghez, eloszlatja az embereket, hogy ne legyen nagyobb baj. Erre végül nem volt szükség, a tömeg nagy része eloszlott, ám a székház előtt maradt mintegy 120 magyar ember, akiket végül a hirtelen megjelenő román betolakodók beszorítottak az épületbe. Közben egy Mihai Moldovan nevű rendőr alezredes, aki Szovátán is szolgált, és ismerte a magyarságot, háromszor is fordult egy rendőrségi furgonnal, és a jármű aljába fektetve elmenekített a székházból a hátsó kapun embereket. Összesen 27 embert tudott így kimenteni, néhányan átmásztak a kerítésen, a többiek beszorultunk az épületbe. Ezután kezdődött a székház ostroma. Védekeztünk, ahogy tudtunk, de óriási volt a túlerő, hatszáz, csáklyával, fejszével felszerelkezett ember ostromolta a székházat, és egy adott pillanatban betörték a kaput. Elindultak fel az emeletre, lépésről lépésre haladtak előre. A többiek felmenekültek a padlása, hárman maradtunk lent: Demeter András, Szepessy László és jómagam. Demeter András akkor másodéves színis hallgató volt. Közben folyton telefonáltunk, hol Király Károlynak Bukarestbe, hol a rendőrség parancsnokának, Gambrea ezredesnek, hol Cojocaru vezérőrnagynak, a katonai helyőrség parancsnokának. Senki nem hallgatott meg minket. Király Károly azt mondta, beszéljünk Gambreával, a rendőrparancsnok azt mondta, összesen 25 embere van, akikkel nem tud mit kezdeni a védelmünkben. Cojocarut nem is értük el, a szolgálatos tiszt azt mondta, hogy nem találja. Így magunkra voltunk utalva. Amikor a Nemzeti Liberális Párt irodáin keresztül a támadók betörtek az emeletre, csak Demeter András lélekjelenlétén múlott, hogy nem lincseltek meg bennünket. András egy szőnyegleszorító rudat dárdaként elhajítva mellbe találta az egyik támadónkat, akik hirtelen emiatt megtorpant, és ahogy megállt, a többiek átbuktak rajta. Így egérutat nyertünk, és fel tudtunk menekülni a padlásra. Nehéz elmondani, mit éltünk át azokban az órákban. A padlást ránk akarták gyújtani. Hallottuk, hogy közeleg egy tűzoltókocsi, és azt hittük, hogy a tetőt akarják megbontani, így akarnak ránk törni.
Mi tett eközben a városvezetés?
Ioan Judea ezredes, a marosvásárhelyi CPUN vezetője győzködte Sütő Andrást, hogy jöjjünk le a padlásról. Sütő végül hitelt adott a katonai becsületszavának, és többedmagával (hat fiatalemberrel és egy idősebb hölggyel) lement. Mi többiek fent maradtunk, és nem tudtuk, hogy odalent mi történik, nem látszott semmi, már esteledett. Én végül egyedül lementem, hogy megnézzem, mi van velük. Jól megvertek, de kijutottam az előcsarnokba, és láttam, hogy ott tartják fogva Sütő Andrásékat. Visszamentem az emeletre, és számon kértem Judeán a történteket.
Hirtelen odafutott egy kiskatona azzal, hogy „vai de mine, au dat în ei, până s-au miscat”. Vagyis addig ütötték őket, amíg mozogtak. Ekkor történt az, hogy a románok megtámadták azt a teherautót, amelyet Sütő András elszállítására rendeltek oda, és agyba-főbe verték az írót és társait.
A teherautót nem őrizték katonák?
Dehogy, a katonák azért voltak odarendelve, hogy teret adjanak egy ilyen pogromnak, Sütő András megverésének. Volt egy Târă nevű őrnagy, akinek fontos szerepe volt ebben, ő egyenruhában azt kiáltozta, hogy „Daţi în bătrînu’!” (Az öreget üssétek!). Végül én visszamenten a padlásra a többiekhez, akik azt kérdezték, jöjjenek-e le. Azt mondtam nekik: ha akartok, gyertek, de ha nem, inkább ne gyertek. Egy idősebb marosvásárhelyi rendőr magához hívott, mert ismert, és azt mondta: „ne menjen le, mert ezek megölik”. Végül két román, trikolóros karszalagú „forradalmi ifjú” menekített ki a székházból. Az egyikük azt mondta: „itt van egy csomag cigaretta, gyere vele, és mikor leérünk, tegyed magad, hogy megkínálsz egy cigarettával”. Az úton hazafele az egyik utca sarkán találkoztam egy magyar tömeggel, azért mentek a központba, hogy megbosszulják a történteket. Visszafordítottam őket. A Kövesdombon laktam, amíg hazaértem, még három ilyen nagyobb csoporttal találkoztam, köztünk egy olyan nyolcvanas létszámú, suhancokból álló társasággal is. Este a lakásomra feljött Nicolae S. Dumitru, meggyőződni arról, hogy tényleg jól megvertek.
Mi történt március 20-án?
Huszadikán már korán reggel hallottuk, hogy a magyarok nagyon fel vannak háborodva, a gyárakból a városközpontba akartak vonulni. Megpróbáltuk ezt megakadályozni, de nem lehetett már visszatartani a tömeget. Így azt tekintettük feladatunknak, hogy egyben tartsuk az embereket és a lehető legbékésebb legyen a tüntetésük. Az a 20-30 ezer ember, aki ott volt akkor a főtéren, példát is adott a méltóságról. Volt a román demokrata ifjúsági szervezetnek egy vezetője, aki adott pillanatban azt mondta az erkélyről a Grand Hotel előtt gyülekező románoknak, példát vehetnének a magyarokról, ahogyan békésen a jogaikért tüntetnek. Közben próbáltuk felmérni a tömeg hangulatát, autókkal jártuk a környéket. Tudtuk, hogy Kincses Előd, akit azelőtt való nap lemondattak, visszajön Székelyudvarhelyről és szólni akar az emberekhez, mert a közösség várja. Írtunk neki egy szöveget, mert tudtuk, hogy mit kellene mondania a balhé elkerülése érdekében. Kincses végül egy egészen más szöveget mondott. Amikor összegyűlt annyi román ember, hogy már erőt éreztek magukban, rárontottak a magyar tömegre. A magyarság eleinte visszavonult, aztán felocsúdott, szégyenből is felszedte a padokat, és ellentámadásba lendült. Ez abba a fejleménybe váltott át, amelyet legjobban egy marosvásárhelyi orvos, Kisgyörgy Árpád idegsebész jellemzett: „sok fafejű embert láttam életemben, de ennyi zöld fafejűt még nem”. Ami azt jelentette, hogy a legtöbb román sérültnek a padokból feltépett zöld falécekkel volt beverve a feje. Mi folyton próbáltuk megállítani azokat a magyarokat, akik meg akarták bosszulni a történteket. Huszadikán éjjel folyamatosan telefonáltunk Székelyudvarhelyre, Székelykeresztúrra, Gyergyószentmiklósra, hogy leállítsuk ezeket az embereket. Még az a hír is járta, hogy három, bányászokkal teli szerelvény várakozik Székelykocsárdon, hogy Marosvásárhelyre jöjjön.
Több forgatókönyv is van arról, hogy mi történt valójában azokban a napokban a városban. Ön szerint mi a magyarázata ezeknek az eseményeknek?
Egyértelmű, hogy egy tudatos, előre eltervezett pogrom-kísérlet volt. Nem biztos, hogy ez kizárólag a román titkosszolgálat és a levitézlett kommunista elit ügyködése volt. Európának akkor nem volt semmilyen ellenőrző eszköze az esetleges kelet-európai etnikai konfliktusok kezelésére. Marosvásárhely jellegzetessége akadályozta meg azt, hogy akkor nem volt még véresebb a konfliktus a románok és a magyarok között. A történtek ugyanis még lélektani hadjárattal is párosultak. A vásárhelyi román elit olyan rémhíreket terjesztett, miszerint a magyaroknál esetleg lehetnek fegyverek, amelyeket Budapestről szállítottak nekik. Ha egyetlen lövés valahol eldördült volna, függetlenül attól, hogy melyik oldalról, abból komoly polgárháború lett volna. Szerencsére ez nem történt meg, mert egyik oldalon sem volt fegyver. Pontosabban: az egyik oldalon volt, és ott arra számítottak, hogy bevethetik, ha a másik oldalon eldördül egy fegyver. Most is azt mondom, a gondviselés keze józanságra intett minket, akkori vezetőket, meg tudtunk előzni egy szörnyű katasztrófát.
Sokan mondják, hogy a huszonöt évvel ezelőtti események nagyon rányomták a bélyegüket Marosvásárhelyre. Ezt hogyan látja?
Marosvásárhely halott város. Marosvásárhelyen nincs munkahely, nincs vásárlóerő, a város a múltjából él, ahogy tud. Marosvásárhelyre rányomtak egy bélyeget, kabátlopási ügybe keveredett.
Tudja a történetet: X-nek ellopták a télikabátját, de utána már senki nem emlékezett arra, hogy pontosan mi történt, csak arra, hogy X-nek köze volt valamilyen télikabát-lopáshoz.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2015. április 2.
A megtisztító, felemelő ünnep
Miben rejlik a gyülekezet, az egyházi közösségek megtartó erejének titka? A volt kolozsvári, immár hat éve marosvásárhelyi plébános és egyházi publicista, Oláh Dénes a hit rejtelmeiben igazít el. Húsvétváró beszélgetésen jártunk a 33 éve szolgáló római katolikus főesperesnél.
– A marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Egyházközség plébániája, udvara, épületei, étkezdéje hétezer lelket számláló nagy gyülekezet főhadiszállása. A csendes falusi vagy külvárosi parókiák, plébániák meghittségéhez szokott ember csodálkozva nézi a nyüzsgést, az egymást követő szentmiséket, lelkigyakorlatokat, az egyházi és világi foglalkozások sokaságát. Szereti ezt a nagyvárosi munkát?
– A lelkem mélyén mindig falusi pap akartam lenni, ezért erre csak 3 évet kaphattam az eddig eltöltött 33 évnyi szolgálatból. A városi pasztoráció kicsit másabb. A városi ember sokkal több külső hatásnak van kitéve, több odafigyelést igényel. Sok faluban még működnek a megtartó közösségek, akármit szervezünk, odahozza az embereket. A városnak nagy a szétszedő ereje. Csúnya szóval fogalmazva, a városi embereknek jó meleget kell készíteni ahhoz, hogy egybetartozzanak. Nehezebb eljutni a szívükhöz, de igen hálás közösség. Ha egy tízemeletes lépcsőház negyven családjából csak öt-hat gyakorolja a hitét, az elenyésző arány. Ezért számukra az egyházi közösség a megtartó erő. Ha a városi ember felfedezi, hogy a gyülekezet olyan közösség, ahova örömmel járhat, nagyon jó egyházközség alakul ki.
– Minden azon múlik, hogy a gyülekezetnek közösségépítő, jó lelkésze legyen?
– A mai világ jellegzetessége, hogy a közösségek léte jórészt a karizmatikus emberektől függ. Ha a lelkész képes megszólítani őket, a szó jó értelmében be tud bújni a bőrük alá, beengedik őt a szívükbe és a lelkükbe. Egyszer azt mondtam: a harmadik évezred plébániáját a plébános és baráti köreként képzelem el. Minden aktív hívemnek a barátommá kell válnia. Aki nem lesz a barátom, azt nem tudom megszólítani. Látni kellene vasárnaponként, amikor a szentmiséről kilépő emberekből körök alakulnak az udvaron. Mindenik azt szereti, ha odalépek hozzájuk. Az emberek nemcsak azt várják el, hogy gyerekeikkel foglalkozzam, és meglátogassam az öregjeiket, hanem álljak szóba velük, megkérdezzem, hogy vannak.
– Jórészt városi gyülekezetekben szolgált. Mindenhol egyformán várták a húsvét ünnepét?
– Van egy rádióműsorom, ahol ünnepek előtt elmondom: az ünnep nem úgy kezdődik, hogy reggel felkelek, és megnézem a naptárban, hogy ma húsvét van. Ha ezt akkor reggel vesszük észre, már nem ünnep. Minden ünnep olyan mélységű, és annyit ér, amennyit rákészülünk. Ezért van karácsonyi előkészületre az adventi négy hét, húsvét előtt a hat hét keresztút. Katolikus hitünk szerint ennek a csúcsa egy jól végzett szent gyónás, amikor a lelkünkben végzünk nagytakarítást. Bűnbánatom csak akkor teljes, ha néven is nevezem a bűnt, amit elkövettem.
– Templomaink rendszerint a nagy ünnepeken telnek meg. Aki ünnepek alatt sem jut el szentmisére vagy istentiszteletre, átérezheti-e húsvét üzenetét?
– A házhoz szállított üdvösség mítoszát el kell felejtenünk. Egy tévés vagy rádiós istentisztelet azokon segít, akik valamilyen okból akadályoztatva vannak. Ha viszont az ember veszi magának a fáradtságot, és ünneplőbe öltözve eljön, az ünnep kisugárzó erejéből, az isteni kegyelemből ő is részesül. A közösségi erő a hit megéléséhez abban az emberben is elindíthat metamorfózist, aki ritkábban jut el templomba. A közösségben átélt kegyelem legszebb példája egy jól megkomponált zarándokút. Többször vezettem zarándoklatot Medzsugorjéba. Elmagyaráztam híveimnek, hogy nem szenzációt látni megyünk, hanem a szenzáció bennünk fog végbe menni. Szinte repültünk hazafele: a hat nap hitben feltöltődött és összekovácsolt csapatot hozott össze, ami a kegyelem legszebb átélésének példájaként rögzült bennünk. Erre a kegyelemre vágyunk húsvét ünnepén is.
– Hogyan tapasztalja: az emberek a karácsony vagy a húsvét üzenetét képesek jobban befogadni?
– A karácsony kicsit az érzelem, a húsvét a hit ünnepe. A kicsi Jézuskával be lehet kopogni az emberek szívén. Karácsony a megajándékozott emberiség ünnepe, hiszen Isten a fiát küldte nekünk. Viszont mekkora dolog az, hogy Jézus az utolsó vacsorán odaadja a kenyeret és a bort: ez az én testem, ez az én vérem, vegyétek és egyétek. Majd nagypénteken végighordozza keresztjét, és megfeszíttetik. Ünnepe annak van, akiben tudatosul: Jézus érte halt meg. Feltámadása után összesen 10-11 alkalommal jelenik meg övéinek, nemcsak együtt esznek és isznak, hanem a feltámadottól parancsot is kapnak: hirdessétek az evangéliumot, kereszteljétek meg az embereket. Én veletek maradok. Ők ezt nemcsak, hogy elhitték, hanem elindultak, és életüket adták érte. Kétezer éve ez az egyház hite. Pál apostol azt mondja: ha Krisztus nem támadt volna föl, akkor hiába való volna a mi hitünk. A hit adja a létalapját mindannak, amit teszünk. Ezért a hitünk központja a húsvét. A húsvétban nyer értelmet küzdelmünk, szenvedésünk és lemondásunk.
– Mennyire nehéz ma istenfélő keresztény embernek lenni és megmaradni?
– A hitük szerint élők soha nem voltak túlsúlyban a társadalomban. Ez a réteg mindig egy kisebbség volt, de vallom, hogy építő kisebbség. Az embereket rengeteg információ éri, amit viszont a lelkész képvisel, az csak egy a sok közül. Létezik egy közhangulat. Egy buzgó család gyereke, aki rendszeresen eljár hittanórára, a heti 168 órából velem tölt kettőt. Utána egy csomó helyen egészen mást tapasztal. Nagyon karizmatikus papnak kell lennie annak, aki ellensúlyozni tudja benne a többi kihívást. Elevenen él bennem annak a kolozsvári kisfiúnak a története, akit egyszer megkértem vallásórán, hívja el szüleit is a templomba. Azt üzenték a gyerektől, hogy hülye vagyok. Keresztény emberként csak erős hittel lehet megállni a világ kihívásai előtt. Kik a hangadók a munkahelyeken, a világi közösségekben? Legtöbbször olyanok, akik semmit nem képviselnek, csak rombolnak. A hittel élő ember inkább szerényen meghúzódik. Gyakorta gúnynak, csípős megjegyzéseknek van kitéve, mégis kitart hite mellett. A hívő sok közönyös ember között él. Veress László nyugdíjas paptestvérem megfogalmazása jut eszembe: a közöny a bűnön túli állapot. Akinek ez beférkőzik a lelkébe, olyan lesz, mint a kiégett tetőcserép. Pedig Isten azt akarja, hogy már itt, a földön boldogok legyünk, csak nem tudjuk, hogyan kell boldoggá válni, tartalmas életet élni.
– Mi történik, ha valaki csalódik saját papjában, és emiatt fordít hátat gyülekezetének?
– Ne feledjük, hogy a pap is ember, neki is meg kell vívnia a saját harcát. Meggyőződésem, hogy a lelkipásztorok nemcsak a templomban, hanem az utcán is szeretnének lelkipásztorok maradni, mert csak így van hitele annak, amit mondunk. A papi hivatás nem nyolcórás munka: ő mindig pap, és soha nem magánember. Van egy teóriám: az Ószövetség végén maga a mindenható Isten is belátta, hogy a felhőkből nem lehet szót érteni az emberrel, ezért Fiában, Jézusban vált emberré. Nagyon fontos tehát a személyes kapcsolat. Ha a magatartásomban, az életvitelemben, a szolgálatomban a hívem meglátja azt a többletet, hogy én valakinek a nevében beszélek, és cselekszem, akkor ez sok embert meg fog érinteni. Amikor tavaly a csíksomlyói búcsúra készültem, tudtam, hogy beszédemmel tömegeket nem fogok megszólítani, de embereket igen.
– Európában egyre kevesebben vállalják a papi hivatást, egyre kevesebben járnak templomba is. Az egyház új evangelizációról beszél. Mivel lehet elmélyíteni a hit kérdését?
– Jézus 12 embert választott ki, az egyház megalakulásakor 120-an lehettek, az első pünkösdkor háromezren keresztelkedtek meg. Amikor Pál apostol Kis-Ázsiában megalakította saját sejtjeit, mindössze néhány embere akadt a hatalmas pogány tengerben. Ehhez képest a ma élő sok százmillió hívő egy hatalmas keresztény tömeget képez világszerte. Szükség van az evangelizációra. A gyerekekkel, fiatalokkal intenzíven foglalkozunk. Táborokat szervezünk, nagyon komolyan vesszük a bérmálásra történő felkészülést. Én optimista vagyok. Fiatal koromban egyszer egy ünnep előtt azon búslakodtam, hogy szülőfalumban, Korondon kevesen járnak a templomba. Az idős plébános erre azt mondta: ha 1911-ben, amikor a mai templom épült, mindenki járt volna Isten házába, kétszer ekkorát kellett volna építeni. És igaza lett: a háromezer lélekből nagy ünnepeken legalább ezerötszáz mindig eljön, és zsúfolásig megtöltik a templomot.
– Tud-e igazán felszabadultan ünnepelni a ma embere?
– Sajnos nem! A legnagyobb ünneprontó a televízió, mert mindig eléje kívánkozunk. Ha igazából ünnepelni akarunk, vissza kell térnünk eleink szokásaihoz. Az egyházi ünnepekhez kapcsolódó népszokásainknak megvan a helyük, a szépségük, a varázsuk. Nem hiába mondjuk, hogy hagyományaiban él a nemzet. Az ünnepnek van egy komoly teológiai tartalma, töltete, amit kiegészít a játék. Mert ünnepelni kell! A templomi szentmise, istentisztelet után jön az ünnepi ebéd, és utána következnek az ünnepi játékok. Az ember homo ludens, az Úristennek öröme telik a játszó emberben. A mogorva, mindenben kritikus, hibát kereső ember képtelen felszabadulni. Játszani csak a könnyed ember képes, aki megtisztult, túljutott feszültségein, a metamorfózison. Erre való az ünnep, amely megtisztít, felemel, kiemel a gondokból.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Miben rejlik a gyülekezet, az egyházi közösségek megtartó erejének titka? A volt kolozsvári, immár hat éve marosvásárhelyi plébános és egyházi publicista, Oláh Dénes a hit rejtelmeiben igazít el. Húsvétváró beszélgetésen jártunk a 33 éve szolgáló római katolikus főesperesnél.
– A marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Egyházközség plébániája, udvara, épületei, étkezdéje hétezer lelket számláló nagy gyülekezet főhadiszállása. A csendes falusi vagy külvárosi parókiák, plébániák meghittségéhez szokott ember csodálkozva nézi a nyüzsgést, az egymást követő szentmiséket, lelkigyakorlatokat, az egyházi és világi foglalkozások sokaságát. Szereti ezt a nagyvárosi munkát?
– A lelkem mélyén mindig falusi pap akartam lenni, ezért erre csak 3 évet kaphattam az eddig eltöltött 33 évnyi szolgálatból. A városi pasztoráció kicsit másabb. A városi ember sokkal több külső hatásnak van kitéve, több odafigyelést igényel. Sok faluban még működnek a megtartó közösségek, akármit szervezünk, odahozza az embereket. A városnak nagy a szétszedő ereje. Csúnya szóval fogalmazva, a városi embereknek jó meleget kell készíteni ahhoz, hogy egybetartozzanak. Nehezebb eljutni a szívükhöz, de igen hálás közösség. Ha egy tízemeletes lépcsőház negyven családjából csak öt-hat gyakorolja a hitét, az elenyésző arány. Ezért számukra az egyházi közösség a megtartó erő. Ha a városi ember felfedezi, hogy a gyülekezet olyan közösség, ahova örömmel járhat, nagyon jó egyházközség alakul ki.
– Minden azon múlik, hogy a gyülekezetnek közösségépítő, jó lelkésze legyen?
– A mai világ jellegzetessége, hogy a közösségek léte jórészt a karizmatikus emberektől függ. Ha a lelkész képes megszólítani őket, a szó jó értelmében be tud bújni a bőrük alá, beengedik őt a szívükbe és a lelkükbe. Egyszer azt mondtam: a harmadik évezred plébániáját a plébános és baráti köreként képzelem el. Minden aktív hívemnek a barátommá kell válnia. Aki nem lesz a barátom, azt nem tudom megszólítani. Látni kellene vasárnaponként, amikor a szentmiséről kilépő emberekből körök alakulnak az udvaron. Mindenik azt szereti, ha odalépek hozzájuk. Az emberek nemcsak azt várják el, hogy gyerekeikkel foglalkozzam, és meglátogassam az öregjeiket, hanem álljak szóba velük, megkérdezzem, hogy vannak.
– Jórészt városi gyülekezetekben szolgált. Mindenhol egyformán várták a húsvét ünnepét?
– Van egy rádióműsorom, ahol ünnepek előtt elmondom: az ünnep nem úgy kezdődik, hogy reggel felkelek, és megnézem a naptárban, hogy ma húsvét van. Ha ezt akkor reggel vesszük észre, már nem ünnep. Minden ünnep olyan mélységű, és annyit ér, amennyit rákészülünk. Ezért van karácsonyi előkészületre az adventi négy hét, húsvét előtt a hat hét keresztút. Katolikus hitünk szerint ennek a csúcsa egy jól végzett szent gyónás, amikor a lelkünkben végzünk nagytakarítást. Bűnbánatom csak akkor teljes, ha néven is nevezem a bűnt, amit elkövettem.
– Templomaink rendszerint a nagy ünnepeken telnek meg. Aki ünnepek alatt sem jut el szentmisére vagy istentiszteletre, átérezheti-e húsvét üzenetét?
– A házhoz szállított üdvösség mítoszát el kell felejtenünk. Egy tévés vagy rádiós istentisztelet azokon segít, akik valamilyen okból akadályoztatva vannak. Ha viszont az ember veszi magának a fáradtságot, és ünneplőbe öltözve eljön, az ünnep kisugárzó erejéből, az isteni kegyelemből ő is részesül. A közösségi erő a hit megéléséhez abban az emberben is elindíthat metamorfózist, aki ritkábban jut el templomba. A közösségben átélt kegyelem legszebb példája egy jól megkomponált zarándokút. Többször vezettem zarándoklatot Medzsugorjéba. Elmagyaráztam híveimnek, hogy nem szenzációt látni megyünk, hanem a szenzáció bennünk fog végbe menni. Szinte repültünk hazafele: a hat nap hitben feltöltődött és összekovácsolt csapatot hozott össze, ami a kegyelem legszebb átélésének példájaként rögzült bennünk. Erre a kegyelemre vágyunk húsvét ünnepén is.
– Hogyan tapasztalja: az emberek a karácsony vagy a húsvét üzenetét képesek jobban befogadni?
– A karácsony kicsit az érzelem, a húsvét a hit ünnepe. A kicsi Jézuskával be lehet kopogni az emberek szívén. Karácsony a megajándékozott emberiség ünnepe, hiszen Isten a fiát küldte nekünk. Viszont mekkora dolog az, hogy Jézus az utolsó vacsorán odaadja a kenyeret és a bort: ez az én testem, ez az én vérem, vegyétek és egyétek. Majd nagypénteken végighordozza keresztjét, és megfeszíttetik. Ünnepe annak van, akiben tudatosul: Jézus érte halt meg. Feltámadása után összesen 10-11 alkalommal jelenik meg övéinek, nemcsak együtt esznek és isznak, hanem a feltámadottól parancsot is kapnak: hirdessétek az evangéliumot, kereszteljétek meg az embereket. Én veletek maradok. Ők ezt nemcsak, hogy elhitték, hanem elindultak, és életüket adták érte. Kétezer éve ez az egyház hite. Pál apostol azt mondja: ha Krisztus nem támadt volna föl, akkor hiába való volna a mi hitünk. A hit adja a létalapját mindannak, amit teszünk. Ezért a hitünk központja a húsvét. A húsvétban nyer értelmet küzdelmünk, szenvedésünk és lemondásunk.
– Mennyire nehéz ma istenfélő keresztény embernek lenni és megmaradni?
– A hitük szerint élők soha nem voltak túlsúlyban a társadalomban. Ez a réteg mindig egy kisebbség volt, de vallom, hogy építő kisebbség. Az embereket rengeteg információ éri, amit viszont a lelkész képvisel, az csak egy a sok közül. Létezik egy közhangulat. Egy buzgó család gyereke, aki rendszeresen eljár hittanórára, a heti 168 órából velem tölt kettőt. Utána egy csomó helyen egészen mást tapasztal. Nagyon karizmatikus papnak kell lennie annak, aki ellensúlyozni tudja benne a többi kihívást. Elevenen él bennem annak a kolozsvári kisfiúnak a története, akit egyszer megkértem vallásórán, hívja el szüleit is a templomba. Azt üzenték a gyerektől, hogy hülye vagyok. Keresztény emberként csak erős hittel lehet megállni a világ kihívásai előtt. Kik a hangadók a munkahelyeken, a világi közösségekben? Legtöbbször olyanok, akik semmit nem képviselnek, csak rombolnak. A hittel élő ember inkább szerényen meghúzódik. Gyakorta gúnynak, csípős megjegyzéseknek van kitéve, mégis kitart hite mellett. A hívő sok közönyös ember között él. Veress László nyugdíjas paptestvérem megfogalmazása jut eszembe: a közöny a bűnön túli állapot. Akinek ez beférkőzik a lelkébe, olyan lesz, mint a kiégett tetőcserép. Pedig Isten azt akarja, hogy már itt, a földön boldogok legyünk, csak nem tudjuk, hogyan kell boldoggá válni, tartalmas életet élni.
– Mi történik, ha valaki csalódik saját papjában, és emiatt fordít hátat gyülekezetének?
– Ne feledjük, hogy a pap is ember, neki is meg kell vívnia a saját harcát. Meggyőződésem, hogy a lelkipásztorok nemcsak a templomban, hanem az utcán is szeretnének lelkipásztorok maradni, mert csak így van hitele annak, amit mondunk. A papi hivatás nem nyolcórás munka: ő mindig pap, és soha nem magánember. Van egy teóriám: az Ószövetség végén maga a mindenható Isten is belátta, hogy a felhőkből nem lehet szót érteni az emberrel, ezért Fiában, Jézusban vált emberré. Nagyon fontos tehát a személyes kapcsolat. Ha a magatartásomban, az életvitelemben, a szolgálatomban a hívem meglátja azt a többletet, hogy én valakinek a nevében beszélek, és cselekszem, akkor ez sok embert meg fog érinteni. Amikor tavaly a csíksomlyói búcsúra készültem, tudtam, hogy beszédemmel tömegeket nem fogok megszólítani, de embereket igen.
– Európában egyre kevesebben vállalják a papi hivatást, egyre kevesebben járnak templomba is. Az egyház új evangelizációról beszél. Mivel lehet elmélyíteni a hit kérdését?
– Jézus 12 embert választott ki, az egyház megalakulásakor 120-an lehettek, az első pünkösdkor háromezren keresztelkedtek meg. Amikor Pál apostol Kis-Ázsiában megalakította saját sejtjeit, mindössze néhány embere akadt a hatalmas pogány tengerben. Ehhez képest a ma élő sok százmillió hívő egy hatalmas keresztény tömeget képez világszerte. Szükség van az evangelizációra. A gyerekekkel, fiatalokkal intenzíven foglalkozunk. Táborokat szervezünk, nagyon komolyan vesszük a bérmálásra történő felkészülést. Én optimista vagyok. Fiatal koromban egyszer egy ünnep előtt azon búslakodtam, hogy szülőfalumban, Korondon kevesen járnak a templomba. Az idős plébános erre azt mondta: ha 1911-ben, amikor a mai templom épült, mindenki járt volna Isten házába, kétszer ekkorát kellett volna építeni. És igaza lett: a háromezer lélekből nagy ünnepeken legalább ezerötszáz mindig eljön, és zsúfolásig megtöltik a templomot.
– Tud-e igazán felszabadultan ünnepelni a ma embere?
– Sajnos nem! A legnagyobb ünneprontó a televízió, mert mindig eléje kívánkozunk. Ha igazából ünnepelni akarunk, vissza kell térnünk eleink szokásaihoz. Az egyházi ünnepekhez kapcsolódó népszokásainknak megvan a helyük, a szépségük, a varázsuk. Nem hiába mondjuk, hogy hagyományaiban él a nemzet. Az ünnepnek van egy komoly teológiai tartalma, töltete, amit kiegészít a játék. Mert ünnepelni kell! A templomi szentmise, istentisztelet után jön az ünnepi ebéd, és utána következnek az ünnepi játékok. Az ember homo ludens, az Úristennek öröme telik a játszó emberben. A mogorva, mindenben kritikus, hibát kereső ember képtelen felszabadulni. Játszani csak a könnyed ember képes, aki megtisztult, túljutott feszültségein, a metamorfózison. Erre való az ünnep, amely megtisztít, felemel, kiemel a gondokból.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. április 3.
Jogos kérésre határozott ígéret
Az RMDSZ főtitkára találkozóra hívja az 1990. március 19-én székházpadlásra szorultakat
Az 1990. március 19-én az RMDSZ padlására menekültek egy csoportja – Lukács Árpád, Simon Éva, Szatmári Lajos –keresett meg a szerkesztőségben, akik azt nehezményezték, hogy az RMDSZ, illetve a Bernády Alapítvány általszervezett március 20-i megemlékezésre nem hívták meg őket.
Egy évvel korábban Lukács Árpád, akinek 1990. március 19-én a kezét törték el a hodáki támadók, hasonló panasszal fordult hozzánk, mert, mint mondta, az RMDSZ elnöki hivatala, a korábbi évekkel ellentétben, évek óta nem emlékezik meg róluk. Holott "megérdemelnék az áldozatok és az a 79 személy, aki Sütő Andrással együtt felmenekült a padlásra március 19-én, hiszen nem névtelenek, az RMDSZ nyilvántartotta őket, tudja az elérhetőségüket".
A Népújság megkeresésére az RMDSZ főtitkára, Kovács Péter akkor azt mondta, hogy a szövetség szolidaritási alapjából átnyújtották az (időközben megnövelt) összegeket, és személyesen adták át azoknak, akiket március 19. után bebörtönöztek, illetve az áldozatok hozzátartozóinak. A kérdésre, hogy miért nem szerveznek találkozót a nevezettekkel, a főtitkár azt válaszolta, hogy az utóbbi idő tapasztalata az volt, hogy erre már nincs igény.
Írásos igény, eredmény nélkül
Lukács Árpád ezért tavaly novemberben, a saját és sorstársai nevében írásban fogalmazta meg, hogy igényt tartanak egy ilyen találkozóra. A levelet Lukács Árpád, Simon Éva, Szatmári Lajos és Márkus Ferenc írta alá. Ennek ellenére a vásárhelyi szervezők nem tartották fontosnak egy találkozót beiktatni a március 20-i rendezvénysorozatba.
– Azért fordultunk a Népújsághoz, mert magyarázatot szeretnénk kapni, miért nem történt meg, annak ellenére, hogy írásban kértük. Az RMDSZ nem érdekképviselet, ha kérésre sem teszi meg, amit kellene – mondta Lukács Árpád, aki szerint nem kellene hagyni feledésbe merülni ezeket az eseményeket.
Tegnapi megkeresésünkre Kovács Péter megígérte, hogy a húsvéti ünnepek, illetve az azt követő RMDSZ-kongresszus utáni hétre megszervez egy ilyen találkozót és beszélgetést Marosvásárhelyen, amelyre az egykori padlásra menekültek mellett meghívják a márciusi eseményekben közvetlenül érintett vásárhelyi politikusokat is.
Kovács Péter kijelentette: – Fontosnak tartom és kötelességemnek érzem egy ilyen találkozó megszervezését, nemcsak az RMDSZ főtitkáraként, hanem marosvásárhelyiként is, aki 1990 márciusában a városban voltam, és átéltem az eseményeket.
Ugyanakkor hozzátette, a főtitkárhelyettesek a jövő héten viszik haza az adományokat a márciusi események áldozatai hozzátartozóinak és azoknak, akiket ártatlanul bebörtönöztek a márciusi események után.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Az RMDSZ főtitkára találkozóra hívja az 1990. március 19-én székházpadlásra szorultakat
Az 1990. március 19-én az RMDSZ padlására menekültek egy csoportja – Lukács Árpád, Simon Éva, Szatmári Lajos –keresett meg a szerkesztőségben, akik azt nehezményezték, hogy az RMDSZ, illetve a Bernády Alapítvány általszervezett március 20-i megemlékezésre nem hívták meg őket.
Egy évvel korábban Lukács Árpád, akinek 1990. március 19-én a kezét törték el a hodáki támadók, hasonló panasszal fordult hozzánk, mert, mint mondta, az RMDSZ elnöki hivatala, a korábbi évekkel ellentétben, évek óta nem emlékezik meg róluk. Holott "megérdemelnék az áldozatok és az a 79 személy, aki Sütő Andrással együtt felmenekült a padlásra március 19-én, hiszen nem névtelenek, az RMDSZ nyilvántartotta őket, tudja az elérhetőségüket".
A Népújság megkeresésére az RMDSZ főtitkára, Kovács Péter akkor azt mondta, hogy a szövetség szolidaritási alapjából átnyújtották az (időközben megnövelt) összegeket, és személyesen adták át azoknak, akiket március 19. után bebörtönöztek, illetve az áldozatok hozzátartozóinak. A kérdésre, hogy miért nem szerveznek találkozót a nevezettekkel, a főtitkár azt válaszolta, hogy az utóbbi idő tapasztalata az volt, hogy erre már nincs igény.
Írásos igény, eredmény nélkül
Lukács Árpád ezért tavaly novemberben, a saját és sorstársai nevében írásban fogalmazta meg, hogy igényt tartanak egy ilyen találkozóra. A levelet Lukács Árpád, Simon Éva, Szatmári Lajos és Márkus Ferenc írta alá. Ennek ellenére a vásárhelyi szervezők nem tartották fontosnak egy találkozót beiktatni a március 20-i rendezvénysorozatba.
– Azért fordultunk a Népújsághoz, mert magyarázatot szeretnénk kapni, miért nem történt meg, annak ellenére, hogy írásban kértük. Az RMDSZ nem érdekképviselet, ha kérésre sem teszi meg, amit kellene – mondta Lukács Árpád, aki szerint nem kellene hagyni feledésbe merülni ezeket az eseményeket.
Tegnapi megkeresésünkre Kovács Péter megígérte, hogy a húsvéti ünnepek, illetve az azt követő RMDSZ-kongresszus utáni hétre megszervez egy ilyen találkozót és beszélgetést Marosvásárhelyen, amelyre az egykori padlásra menekültek mellett meghívják a márciusi eseményekben közvetlenül érintett vásárhelyi politikusokat is.
Kovács Péter kijelentette: – Fontosnak tartom és kötelességemnek érzem egy ilyen találkozó megszervezését, nemcsak az RMDSZ főtitkáraként, hanem marosvásárhelyiként is, aki 1990 márciusában a városban voltam, és átéltem az eseményeket.
Ugyanakkor hozzátette, a főtitkárhelyettesek a jövő héten viszik haza az adományokat a márciusi események áldozatai hozzátartozóinak és azoknak, akiket ártatlanul bebörtönöztek a márciusi események után.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. április 3.
Kolozsváron startol az erdélyi Páva-turné
Erdély három városában találkozhatnak és mulathatnak az érdeklődők jövő héten a népszerű népzenei és néptáncos tehetségkutató, a Fölszállott a páva versenyzőivel: az MTVA és a Hagyományok Háza vetélkedőjének tavalyi és tavalyelőtti évadában megismert művészek április 9-én Kolozsváron, 10-én Marosvásárhelyen, 11-én pedig Sepsiszentgyörgyön lépnek színpadra.
A fél 8-kor kezdődő koncerteket 10 órától táncház követi. A közönséget tizenegy egyéni és csoportos előadó szórakoztatja majd, köztük a turné három szervezője, a kolozsvári Tokos zenekar, a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes és a sepsiszentgyörgyi Szilak legénytánckar. A rendezvénysorozattal az erdélyi közönség figyelmét és támogatását köszönik meg – hangsúlyozta a tegnapi sajtótájékoztatón Vajas Albert, a Tokos zenekar tagja.
Szabadság (Kolozsvár)
Erdély három városában találkozhatnak és mulathatnak az érdeklődők jövő héten a népszerű népzenei és néptáncos tehetségkutató, a Fölszállott a páva versenyzőivel: az MTVA és a Hagyományok Háza vetélkedőjének tavalyi és tavalyelőtti évadában megismert művészek április 9-én Kolozsváron, 10-én Marosvásárhelyen, 11-én pedig Sepsiszentgyörgyön lépnek színpadra.
A fél 8-kor kezdődő koncerteket 10 órától táncház követi. A közönséget tizenegy egyéni és csoportos előadó szórakoztatja majd, köztük a turné három szervezője, a kolozsvári Tokos zenekar, a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes és a sepsiszentgyörgyi Szilak legénytánckar. A rendezvénysorozattal az erdélyi közönség figyelmét és támogatását köszönik meg – hangsúlyozta a tegnapi sajtótájékoztatón Vajas Albert, a Tokos zenekar tagja.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. április 4.
Élesben kísérleteznek rajtunk (Korzó Klub)
A himnuszperként elhíresült törvényszéki eljárás fejleményeiről, a tegnap (pénteken) megszületett alapfokú ítélet hátteréről, lehetséges következményeiről, a 2016-os helyhatósági választásokra készülő magyar pártok összefogásáról, illetve az adóhatóság ellenőreinek erőteljes fellépését lehetővé tevő jogi környezetről, annak eredetéről és következményeiről szólt a csütörtöki Korzó Klub, amelyben Farkas Réka (Háromszék), Kiss Edit (Sepsi Rádió) és Erdély András (Székely Hírmondó) fejtette ki véleményét. A beszélgetést Grubisics Levente moderálta.
Himnuszper mint precedens
Grubisics Levente: Ötezer lejes büntetést rótt ki Marius Popica, Kovászna megye volt prefektusa az MPP-re, mert a tavalyi sepsiszentgyörgyi trianoni megemlékezésen az egybegyűltek elénekelték a magyar himnuszt. A prefektus egy 2001-ben elfogadott kormányrendeletre hivatkozott, amely szerint idegen ország himnuszát csak az ország hivatalosságának látogatásakor lehet énekelni Románia területén. Az MPP megtámadta a jegyzőkönyvet, a sepsiszentgyörgyi bíróságon hétfőn zajlott újabb tárgyalás végén a bíró közölte, alapfokon pénteken ítéletet hirdetnek. Hogy történhetett, hogy eljutottunk ide, és ilyesmiért kell pereskednünk? Hisz nincs precedens az országban arra, hogy valakit megbüntettek volna, mert nyilvánosan himnuszt énekelt.
Farkas Réka: Ahogy a világ civilizáltabb részében sincs erre példa, önmagában annyira nevetséges az ügy. Ma, amikor bárki azt énekel, amit akar, nagyon abszurd, hogy megbüntetnek egy uniós országban azért, mert egy himnuszt, ráadásul egy másik uniós ország himnuszát énekli. Egy külföldi nem is értheti ennek a pernek a lényegét. Ha tovább boncolgatjuk, jól tudjuk, az egyén az állam himnuszát vagy a nemzeti himnuszát tekinti sajátjának – ez nem ugyanaz. A mai világban nem kirívó eset, számtalan országban élnek bevándorlók, akik saját himnuszukat tartják előbbrevalónak az állam himnuszánál. Nyilvánvaló, hogy ez tulajdonképpen bosszúhadjárat a november 29-ei tiltakozó megmozdulásért, hiszen – mint a tárgyaláson kiderült – a prefektúra még augusztusban számon kérte a polgármesteri hivataltól, hogy ki szervezte a tüntetést, de decemberig esze ágában sem volt senkit megbüntetni. Kiss Edit: Szerintem a himnuszper csak hab a tortán. Ahelyett, hogy arról számolnánk be, miként bővítik a kisebbségi jogokat, sajnos, azok csorbításáról kell beszélnünk. A magyar nyelvű oktatás, a szimbólumhasználat, az anyanyelvhasználat... és sorolhatnánk, nagyon hosszú a lista, ugyanakkor évek óta nem beszélhetünk olyan intézkedésről, amely közösségünk javát szolgálná. Per hátán per, s ez most a csúcs, hogy egy nemzeti himnusz, egyházi ima nem énekelhető el a téren. Szomorú, hogy néha meg is engedjük, hogy velünk így viselkedjenek.
Erdély András: Engem az zavar, hogy a tárgyaláson rég nem arról beszélnek, hogy a himnuszt szabad-e énekelni vagy nem, hanem hogy megbírságolják-e vagy sem az MPP-t. A formai hibákat keressük, s már rég megállapíttatott, hogy nem lehet a himnuszt énekelni. Nem azt próbálja az MPP ügyvédje bebizonyítani, hogy ez diszkriminatív, hogy ezért nem szabadna kiróni bírságot. Nem mintha a büntetés ténye nem lenne zavaró, de a büntetés tényének eltörlése még nem oldotta meg a probléma lényegét: ez precedenst teremt arra, hogy bárkit bármikor meg lehet büntetni azért, mert a magyar himnuszt elénekli...
K. E.: Vitatkoznék Andrással, az ügyvédnő az államok közötti kölcsönösségi elvvel érvelt...
E. A.: …amit simán lesepert a prefektúra ügyvédje...
F. R.: Nagyon komoly törvényértelmezési gond van itt is, mint sok esetben, és a bíró meglátásától függ az ítélet. Ahogy én értettem, ez a jogszabály, amelyre a prefektúra hivatkozik, módosított egy korábbi törvényt, kivettek egy „csak” szócskát, s ez azt jelenti, hogy lehet énekelni. Perek dőltek el azon, hogy nálunk nem az az elv érvényesül, hogy amit nem tilt a törvény, azt szabad, hanem csak azt szabad, amit a törvény tételesen leír. Andrásnak igaza van, a tárgyalás messze nem az alapelvről szólt. És az sem tiszta számomra, hogy ez a jogszabály hogyan jut el az alkotmánybírósághoz, az MPP miként kívánja eljuttatni oda...
K. E.: Az ítélet megszületik, de nagyon fontos az indoklás, hogy melyik részt utasítják el. Ha helyt is adnak a fellebbezésnek, nem biztos, hogy a magyar közösség számára kedvező lesz az ítélet.
E. A.: Márton Árpád azt nyilatkozta, amikor énekeltük decemberben a himnuszt, hogy van egy olyan előírás is, amely azt mondja ki, hogy a romániai magyar kisebbségek szabadon használhatják nemzeti szimbólumaikat saját rendezvényeiken. Nem értettem, hogy miért nem érvelt ezzel az ügyvéd... Összefogás, verseny
Grubisics: Marosvásárhelyen nagy dolgok történnek vagy a március 10-ei események hatására, vagy azért, mert 15 éve nincs magyar polgármester. Érdekes a helyzet, megtörtént egy kiegyezés, írásba foglalták: május 31-én megtartják a polgármesterjelölt előválasztását. Bárki beléphet ebbe a versenybe, 1500 szavazó vagy egy civil szervezet ajánlása kell. Fontos, hogy mindez egy évvel a tényleges kampány előtt történik, van idő a közös jelölt népszerűsítésére. Másfelől Floreával is foglalkozni kezdett a korrupcióellenes ügyészség, s az sem biztos, hogy indul a helyhatósági választásokon. F. R.: Ez az utolsó lehetőség, hogy magyar polgármestere legyen Marosvásárhelynek. Az elmúlt három választáson mindent megpróbáltak, de semmi nem jött be, ha nincs összefogás, esély sincs visszaszerezni a polgármesteri széket. Ha ez most valamin elcsúszik, szerintem örökre elbúcsúzhatunk attól, hogy Marosvásárhelynek magyar polgármestere legyen. Van azonban egy másik vetület: ebben a döntésben nagy szerepe volt annak is, hogy a RMDSZ-es nagy öregek háttérbe vonultak, a rossz szellem eltűnt, meggyőződésem, hogy mostanáig ők akadályozták, hogy megállapodás szülessék. Lehet ebben a kis pártoknak is hibája, de elsősorban mindig a nagyon múlik. Fontos lenne, hogy sokan vegyenek példát Marosvásárhelytől...
Grubisics: Ez akkor lehet biztos siker, ha a választási törvény módosul, s egyfordulós lesz....
K. E.: …kétfordulóson is van esély, ha olyan jelölttel állnak elő, aki a román közösség egy részét is meg tudja győzni. Emlékezzünk vissza, a kilencvenes években is így választották a jelölteket, igaz, akkor az RMDSZ-en belül. Rendkívül fontos lenne, hogy szórványban is odafigyeljenek erre, akár a polgármester esetében, akár a tanácsban, hiszen így sok helyen meg lehetne szerezni legalább egy alpolgármesteri széket. Kell a politikai pluralizmus, ahol többségben vagyunk, de kisebbségben az összefogás az elsődleges.
F. R.: Ha a dolog valóban jól működik, sikeres lesz, hosszabb távon megalapozhatja a pártok közötti országos együttműködést is az őszi parlamenti választásokra.
K. E.: Nehéz elérni az öt- vagy a háromszázalékos küszöböt, összefogás jó jel lehet, példa volt erre a korábbi EP-választás, és nagyon jó az is, hogy nemrég Strasbourgban is sikerült közös hangot megütni... E. A.: Túl optimisták vagytok, mert például Strasbourgban ismét bebizonyosodott, hogy a román lobbi sokkal jobban működik, mint a magyar. Az érdekképviselet évtizedeken keresztül elhanyagolta a külpolitikát, és ez most abban nyilvánult meg, hogy a tizenegy felszólalóból kettő szólt érdekünkben, kilenc pedig ellenünk. Erről szól a politika, a román küldöttség arra fektetett hangsúlyt, hogy lobbizzon.
Marosvásárhelyen rendkívül polarizált a helyzet, attól tartok, a kétfordulós választással gond lesz, mert a románság többségben van...
F. R.: Többismeretlenes egyenlet ez, sok mindenen bukhat, de némi bizakodásra is okot ad. Minden a mozgósításon múlik...
Rárontani a kisvállalkozókra
Grubisics: Ne a számok szempontjából közelítsük meg, inkább azt nézzük, milyen az ellenőrzési hullám hatása. Hallottuk a hírt, hogy a kormányfő máris módosítaná a rendelkezést, ami alapján most keményen büntetnek. Másrészt nincs az a cég, ahol ne kapnának valami hibát. Az ellenőrzési hullám végül is az egész országon átsepert.
F. R.: Ez a kormányrendeletekkel való kormányzás nagy buktatója. Ezt annak idején a Boc-kormány vezette be, Pontáék tökéletesítették. Kitaláltak a pénzügyminisztériumban egy jogszabályt, nem volt hatástanulmány, semmi, ami az élet realitásaihoz igazította volna, s amikor elkezdték alkalmazni, kiderült, hogy nem működik, visszaélésekre ad lehetőséget. Döbbenetesek az adatok, hogy mennyire indokolt az adócsalás visszaszorítása: 2013-ra a GDP 16,2 százalékát érte el, amikor a tanügyre 3,5 százalékot fordítunk, az egészségügyre nem egészen hármat. Fel lehet mérni, mekkora összegről van szó. Hogyha ennek kétharmada befolyna, egy csomó gond, amivel ma szembesülünk, megoldódna. De nem ezek a kisvállalkozók hozzák össze a 16 százalékot. Én itthon nem találkoztam azzal, hogy ne adnának számlát. Tévedés történhet, de nem olyan mértékű, hogy összeomoljon a költségvetés, s azért még mindig ezek a kisvállalkozások viszik a hátukon a gazdaságot, fizetik az adót, munkát adnak. Nem pont ezen a rétegen kellene elverni a port.
K. E.: A Ponta-kormányzás az elmúlt időszakban mindent élesben tesztelt. Megszületett egy kormányrendelet, letesztelte, de soha nem a kormányfő, mindig egy miniszter vagy államtitkár állt elő a javaslattal. Jött egy hónap múlva Ponta, mondta, hogy tévedett a miniszter, s aztán módosítottak. A másik dolog pedig az ellenőrök túlbuzgósága...
E. A.: Ezer bajom van ezzel a dologgal. Egyrészt adót kell fizetni az utolsó baniig mindenre, a civilizált országok így működnek. Ha ezt a módszert bevezették volna 90-ben, ma lenne mindenre pénz. Aztán: az a miniszter hozta a rendeletet, akit utólag elvittek, hogy sikkasztott. Olyan, mint amikor Ponta, aki lemásolta a doktori disszertációját, kiáll és azt mondja, ne puskázzanak az érettségin a diákok. Harmadrészt: megint nem ott kutakodnak, ahol kell. Vannak Bukarest-széli nagybani lerakatok, ahol nem ismerik a számlát. Ott lopják milliárdszámra az áfát. Oda nemigen mernek menni, ott ukrán legényekkel védik magukat. A konstancai kikötőben vagonszámra haladnak át a cuccok, oda sem mennek az ellenőrök, a kicsikhez jönnek. És sok esetben még azt sem mondhatod, hogy nincs igazuk, ha büntetnek. Továbbá a borravalót minden civilizált országban meg kell adózni, Amerikában kihozzák a számlát, ráírod, hogy mennyi borravalót adsz. Az is fontos, hogy az ellenőrök mit érnek el azzal, hogy bírságolnak. Helyes útra térítsék, és befizesse az adót a vállalkozó, vagy azt, hogy tönkretegyék. Mert egy 10–15 ezer lejes büntetésbe egy kis cég belebukik. Nem beszélve arról, ha bezárják. A cél az legyen, lehetőséget teremteni a kisvállalkozónak, hogy tényleg kifizesse az adót... Gond az is, hogy hány RMDSZ-es politikus adta vérét, hogy az ellenőrzések ezt szolgálják. Ők, köszönik szépen, állami pénzből jól elvannak. Úgy kellene szabályozni, hogy ne tegyük tönkre azt a kicsi középréteget, amely még vállalkozik, mert nélkülük éhen hal ez az ország, velünk együtt.
Lejegyezte: Ferencz Csaba
(Elhangzott április 2-án, csütörtökön 17 órától a Sepsi Rádióban, ismétlés vasárnap 11 órától)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A himnuszperként elhíresült törvényszéki eljárás fejleményeiről, a tegnap (pénteken) megszületett alapfokú ítélet hátteréről, lehetséges következményeiről, a 2016-os helyhatósági választásokra készülő magyar pártok összefogásáról, illetve az adóhatóság ellenőreinek erőteljes fellépését lehetővé tevő jogi környezetről, annak eredetéről és következményeiről szólt a csütörtöki Korzó Klub, amelyben Farkas Réka (Háromszék), Kiss Edit (Sepsi Rádió) és Erdély András (Székely Hírmondó) fejtette ki véleményét. A beszélgetést Grubisics Levente moderálta.
Himnuszper mint precedens
Grubisics Levente: Ötezer lejes büntetést rótt ki Marius Popica, Kovászna megye volt prefektusa az MPP-re, mert a tavalyi sepsiszentgyörgyi trianoni megemlékezésen az egybegyűltek elénekelték a magyar himnuszt. A prefektus egy 2001-ben elfogadott kormányrendeletre hivatkozott, amely szerint idegen ország himnuszát csak az ország hivatalosságának látogatásakor lehet énekelni Románia területén. Az MPP megtámadta a jegyzőkönyvet, a sepsiszentgyörgyi bíróságon hétfőn zajlott újabb tárgyalás végén a bíró közölte, alapfokon pénteken ítéletet hirdetnek. Hogy történhetett, hogy eljutottunk ide, és ilyesmiért kell pereskednünk? Hisz nincs precedens az országban arra, hogy valakit megbüntettek volna, mert nyilvánosan himnuszt énekelt.
Farkas Réka: Ahogy a világ civilizáltabb részében sincs erre példa, önmagában annyira nevetséges az ügy. Ma, amikor bárki azt énekel, amit akar, nagyon abszurd, hogy megbüntetnek egy uniós országban azért, mert egy himnuszt, ráadásul egy másik uniós ország himnuszát énekli. Egy külföldi nem is értheti ennek a pernek a lényegét. Ha tovább boncolgatjuk, jól tudjuk, az egyén az állam himnuszát vagy a nemzeti himnuszát tekinti sajátjának – ez nem ugyanaz. A mai világban nem kirívó eset, számtalan országban élnek bevándorlók, akik saját himnuszukat tartják előbbrevalónak az állam himnuszánál. Nyilvánvaló, hogy ez tulajdonképpen bosszúhadjárat a november 29-ei tiltakozó megmozdulásért, hiszen – mint a tárgyaláson kiderült – a prefektúra még augusztusban számon kérte a polgármesteri hivataltól, hogy ki szervezte a tüntetést, de decemberig esze ágában sem volt senkit megbüntetni. Kiss Edit: Szerintem a himnuszper csak hab a tortán. Ahelyett, hogy arról számolnánk be, miként bővítik a kisebbségi jogokat, sajnos, azok csorbításáról kell beszélnünk. A magyar nyelvű oktatás, a szimbólumhasználat, az anyanyelvhasználat... és sorolhatnánk, nagyon hosszú a lista, ugyanakkor évek óta nem beszélhetünk olyan intézkedésről, amely közösségünk javát szolgálná. Per hátán per, s ez most a csúcs, hogy egy nemzeti himnusz, egyházi ima nem énekelhető el a téren. Szomorú, hogy néha meg is engedjük, hogy velünk így viselkedjenek.
Erdély András: Engem az zavar, hogy a tárgyaláson rég nem arról beszélnek, hogy a himnuszt szabad-e énekelni vagy nem, hanem hogy megbírságolják-e vagy sem az MPP-t. A formai hibákat keressük, s már rég megállapíttatott, hogy nem lehet a himnuszt énekelni. Nem azt próbálja az MPP ügyvédje bebizonyítani, hogy ez diszkriminatív, hogy ezért nem szabadna kiróni bírságot. Nem mintha a büntetés ténye nem lenne zavaró, de a büntetés tényének eltörlése még nem oldotta meg a probléma lényegét: ez precedenst teremt arra, hogy bárkit bármikor meg lehet büntetni azért, mert a magyar himnuszt elénekli...
K. E.: Vitatkoznék Andrással, az ügyvédnő az államok közötti kölcsönösségi elvvel érvelt...
E. A.: …amit simán lesepert a prefektúra ügyvédje...
F. R.: Nagyon komoly törvényértelmezési gond van itt is, mint sok esetben, és a bíró meglátásától függ az ítélet. Ahogy én értettem, ez a jogszabály, amelyre a prefektúra hivatkozik, módosított egy korábbi törvényt, kivettek egy „csak” szócskát, s ez azt jelenti, hogy lehet énekelni. Perek dőltek el azon, hogy nálunk nem az az elv érvényesül, hogy amit nem tilt a törvény, azt szabad, hanem csak azt szabad, amit a törvény tételesen leír. Andrásnak igaza van, a tárgyalás messze nem az alapelvről szólt. És az sem tiszta számomra, hogy ez a jogszabály hogyan jut el az alkotmánybírósághoz, az MPP miként kívánja eljuttatni oda...
K. E.: Az ítélet megszületik, de nagyon fontos az indoklás, hogy melyik részt utasítják el. Ha helyt is adnak a fellebbezésnek, nem biztos, hogy a magyar közösség számára kedvező lesz az ítélet.
E. A.: Márton Árpád azt nyilatkozta, amikor énekeltük decemberben a himnuszt, hogy van egy olyan előírás is, amely azt mondja ki, hogy a romániai magyar kisebbségek szabadon használhatják nemzeti szimbólumaikat saját rendezvényeiken. Nem értettem, hogy miért nem érvelt ezzel az ügyvéd... Összefogás, verseny
Grubisics: Marosvásárhelyen nagy dolgok történnek vagy a március 10-ei események hatására, vagy azért, mert 15 éve nincs magyar polgármester. Érdekes a helyzet, megtörtént egy kiegyezés, írásba foglalták: május 31-én megtartják a polgármesterjelölt előválasztását. Bárki beléphet ebbe a versenybe, 1500 szavazó vagy egy civil szervezet ajánlása kell. Fontos, hogy mindez egy évvel a tényleges kampány előtt történik, van idő a közös jelölt népszerűsítésére. Másfelől Floreával is foglalkozni kezdett a korrupcióellenes ügyészség, s az sem biztos, hogy indul a helyhatósági választásokon. F. R.: Ez az utolsó lehetőség, hogy magyar polgármestere legyen Marosvásárhelynek. Az elmúlt három választáson mindent megpróbáltak, de semmi nem jött be, ha nincs összefogás, esély sincs visszaszerezni a polgármesteri széket. Ha ez most valamin elcsúszik, szerintem örökre elbúcsúzhatunk attól, hogy Marosvásárhelynek magyar polgármestere legyen. Van azonban egy másik vetület: ebben a döntésben nagy szerepe volt annak is, hogy a RMDSZ-es nagy öregek háttérbe vonultak, a rossz szellem eltűnt, meggyőződésem, hogy mostanáig ők akadályozták, hogy megállapodás szülessék. Lehet ebben a kis pártoknak is hibája, de elsősorban mindig a nagyon múlik. Fontos lenne, hogy sokan vegyenek példát Marosvásárhelytől...
Grubisics: Ez akkor lehet biztos siker, ha a választási törvény módosul, s egyfordulós lesz....
K. E.: …kétfordulóson is van esély, ha olyan jelölttel állnak elő, aki a román közösség egy részét is meg tudja győzni. Emlékezzünk vissza, a kilencvenes években is így választották a jelölteket, igaz, akkor az RMDSZ-en belül. Rendkívül fontos lenne, hogy szórványban is odafigyeljenek erre, akár a polgármester esetében, akár a tanácsban, hiszen így sok helyen meg lehetne szerezni legalább egy alpolgármesteri széket. Kell a politikai pluralizmus, ahol többségben vagyunk, de kisebbségben az összefogás az elsődleges.
F. R.: Ha a dolog valóban jól működik, sikeres lesz, hosszabb távon megalapozhatja a pártok közötti országos együttműködést is az őszi parlamenti választásokra.
K. E.: Nehéz elérni az öt- vagy a háromszázalékos küszöböt, összefogás jó jel lehet, példa volt erre a korábbi EP-választás, és nagyon jó az is, hogy nemrég Strasbourgban is sikerült közös hangot megütni... E. A.: Túl optimisták vagytok, mert például Strasbourgban ismét bebizonyosodott, hogy a román lobbi sokkal jobban működik, mint a magyar. Az érdekképviselet évtizedeken keresztül elhanyagolta a külpolitikát, és ez most abban nyilvánult meg, hogy a tizenegy felszólalóból kettő szólt érdekünkben, kilenc pedig ellenünk. Erről szól a politika, a román küldöttség arra fektetett hangsúlyt, hogy lobbizzon.
Marosvásárhelyen rendkívül polarizált a helyzet, attól tartok, a kétfordulós választással gond lesz, mert a románság többségben van...
F. R.: Többismeretlenes egyenlet ez, sok mindenen bukhat, de némi bizakodásra is okot ad. Minden a mozgósításon múlik...
Rárontani a kisvállalkozókra
Grubisics: Ne a számok szempontjából közelítsük meg, inkább azt nézzük, milyen az ellenőrzési hullám hatása. Hallottuk a hírt, hogy a kormányfő máris módosítaná a rendelkezést, ami alapján most keményen büntetnek. Másrészt nincs az a cég, ahol ne kapnának valami hibát. Az ellenőrzési hullám végül is az egész országon átsepert.
F. R.: Ez a kormányrendeletekkel való kormányzás nagy buktatója. Ezt annak idején a Boc-kormány vezette be, Pontáék tökéletesítették. Kitaláltak a pénzügyminisztériumban egy jogszabályt, nem volt hatástanulmány, semmi, ami az élet realitásaihoz igazította volna, s amikor elkezdték alkalmazni, kiderült, hogy nem működik, visszaélésekre ad lehetőséget. Döbbenetesek az adatok, hogy mennyire indokolt az adócsalás visszaszorítása: 2013-ra a GDP 16,2 százalékát érte el, amikor a tanügyre 3,5 százalékot fordítunk, az egészségügyre nem egészen hármat. Fel lehet mérni, mekkora összegről van szó. Hogyha ennek kétharmada befolyna, egy csomó gond, amivel ma szembesülünk, megoldódna. De nem ezek a kisvállalkozók hozzák össze a 16 százalékot. Én itthon nem találkoztam azzal, hogy ne adnának számlát. Tévedés történhet, de nem olyan mértékű, hogy összeomoljon a költségvetés, s azért még mindig ezek a kisvállalkozások viszik a hátukon a gazdaságot, fizetik az adót, munkát adnak. Nem pont ezen a rétegen kellene elverni a port.
K. E.: A Ponta-kormányzás az elmúlt időszakban mindent élesben tesztelt. Megszületett egy kormányrendelet, letesztelte, de soha nem a kormányfő, mindig egy miniszter vagy államtitkár állt elő a javaslattal. Jött egy hónap múlva Ponta, mondta, hogy tévedett a miniszter, s aztán módosítottak. A másik dolog pedig az ellenőrök túlbuzgósága...
E. A.: Ezer bajom van ezzel a dologgal. Egyrészt adót kell fizetni az utolsó baniig mindenre, a civilizált országok így működnek. Ha ezt a módszert bevezették volna 90-ben, ma lenne mindenre pénz. Aztán: az a miniszter hozta a rendeletet, akit utólag elvittek, hogy sikkasztott. Olyan, mint amikor Ponta, aki lemásolta a doktori disszertációját, kiáll és azt mondja, ne puskázzanak az érettségin a diákok. Harmadrészt: megint nem ott kutakodnak, ahol kell. Vannak Bukarest-széli nagybani lerakatok, ahol nem ismerik a számlát. Ott lopják milliárdszámra az áfát. Oda nemigen mernek menni, ott ukrán legényekkel védik magukat. A konstancai kikötőben vagonszámra haladnak át a cuccok, oda sem mennek az ellenőrök, a kicsikhez jönnek. És sok esetben még azt sem mondhatod, hogy nincs igazuk, ha büntetnek. Továbbá a borravalót minden civilizált országban meg kell adózni, Amerikában kihozzák a számlát, ráírod, hogy mennyi borravalót adsz. Az is fontos, hogy az ellenőrök mit érnek el azzal, hogy bírságolnak. Helyes útra térítsék, és befizesse az adót a vállalkozó, vagy azt, hogy tönkretegyék. Mert egy 10–15 ezer lejes büntetésbe egy kis cég belebukik. Nem beszélve arról, ha bezárják. A cél az legyen, lehetőséget teremteni a kisvállalkozónak, hogy tényleg kifizesse az adót... Gond az is, hogy hány RMDSZ-es politikus adta vérét, hogy az ellenőrzések ezt szolgálják. Ők, köszönik szépen, állami pénzből jól elvannak. Úgy kellene szabályozni, hogy ne tegyük tönkre azt a kicsi középréteget, amely még vállalkozik, mert nélkülük éhen hal ez az ország, velünk együtt.
Lejegyezte: Ferencz Csaba
(Elhangzott április 2-án, csütörtökön 17 órától a Sepsi Rádióban, ismétlés vasárnap 11 órától)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 4.
Marosvásárhely márciusa (1.)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett. (Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt.
Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a Közoktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt.
A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.”
Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom!
Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek!
Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett.
Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.
Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme!
Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni.
Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” ( Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal)
Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett. (Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt.
Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a Közoktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt.
A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.”
Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom!
Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek!
Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett.
Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.
Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme!
Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni.
Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” ( Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal)
Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 4.
Sors és jelkép
Fejezetek az erdélyi magyar képzőművészet történetéből 1920–1990
A magyarországi kulturális élet nagy összművészeti eseménye, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik kiemelkedő rendezvényeként április 24-én a Magyar Nemzeti Galériában megnyílik az erdélyi magyar képzőművészetnek szentelt Sors és jelkép elnevezésű kiállítás. A tárlat páratlan a maga nemében. Erdély művészete ekkora figyelemnek még sosem örvendhetett, minden eddiginél nagyobb merítésű, átfogóbb, sajátos szempontú válogatást visznek közönség elé. A kiállítás több mint félszáz magyarországi, romániai, németországi köz- és magángyűjtemény kollekcióiból kölcsönzött munkákat. Minderről a tárlat kurátorával, Szücs György művészettörténésszel, a budapesti Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató- helyettesével beszélgettünk.
– Célegyenesben a kiállítás szervezése, előkészítése. Időben eléggé nagy és bonyolult korszakot fog át, több szempontból sem lehetett könnyű összehozni ezt a gazdag anyagot.
– Nem, de éppen mert ilyen nagy korszakot áttekintő kiállítás még nem volt, fel kellett vállalnunk a kihívást. Az I. világháború és az 1989-1990-es fordulat közötti időszakot legalább két markáns korszakra lehet tagolni: az egyik a két világháború közötti periódus, amelynek az elején egy más állam kereteibe került magyar közösségnek kellett számot vetnie azzal, hogyan tovább. A második nagy korszak talán kevésbé 945-höz kötődik, inkább a 40-es évek végéhez, a szocialista korszak eljöveteléhez. Számolnunk kell azzal is, hogy az észak-erdélyi karéj pár évig Magyarországhoz tartozott, tehát volt egy rövid reintegráció, amikor ismét új gondolkodási mód alakulhatott ki. Kicsit tágnak tűnik ez a történelmi és művészeti szempontból is összetett, ellentmondásokban bővelkedő intervallum, más elképzeléseket is átgondoltunk, de végül úgy döntöttünk, hogy ezt a nagyon széles merítést csináljuk meg, hiszen a későbbiekben kisebb-nagyobb kiállítások fogják majd ezt kiegészíteni. Számos galériával vagyunk kapcsolatban, és megbeszéltük, hogy az április 24-én nyíló kiállítás nyitva tartása alatt szatellitkiállításokat rendeznek, a weblapon egymásra tudunk hivatkozni, és a hálózat egy kicsit gazdagítja ezt az egyébként is nagy kiállítást.
– Egy ilyen aránylag nagy korszakot egyszerűbb úgy átfogni, hogy elsősorban a művészi csoportosulásokra összpontosítanak a rendezők? Milyen fő elv érvényesült a tárlat koncepciójának a kidolgozásában?
– Gondoltunk arra, hogy centrumok hálózatával próbáljuk ezt az időszakot leírni. Beszélhetünk Nagybánya megújulásáról egyfelől, aztán arról, hogy Nagyváradtól Kolozsvár veszi át a stafétát a 20-as években a Korunk folyóirat és más hasonló dolgok miatt, miközben Nagyváradon is folytatódik egy nagyon komoly művészeti élet. Marosvásárhely az ’50-es évek után válik meghatározóvá, nem utolsósorban a művészeti líceumból kiáramló, illetve odatelepedő művészek, Nagy Pál, Balázs Imre, Zsigmond Attila és számos jeles társuk révén. Kolozsváron grafikai iskoláról szoktunk beszélni Banner Zoltán nyomán, és valóban, a ’60–70-es években az ottani képzőművészeti főiskola hatásaként is robbanásszerűen tör fel Cseh Gusztáv, Árkossy István és a többiek csapata. Így is össze lehetett volna rakni az anyagot, de mégis azt gondoltuk, hogy az erdélyi magyar művészet fogalmát úgy szerencsésebb letapogatni, ha olyan tematikus egységeket állítunk össze, amelyeken belül a kérdésfelvetés a tematikus tartalmakra vonatkozik. Ilyen például a tájfestészet és a tájban munkálkodó ember. Ez kissé sztereotip módon társul az erdélyi művészethez. Próbáljuk végigkövetni a Nagybányáról kiinduló, illetve az azzal párhuzamos szálakat, mint amilyen Nagy István művészete, és folytatjuk Szolnay Sándorral, a marosvásárhelyiekkel, egészen a ’80-as évekig. Igyekszünk felmutatni, hogy a táj mint gondolat, mint kifejezési lehetőség, mint hordozó hogyan változik az évtizedek során. Akárcsak egy életművön belül is milyen változások lehetnek. Pittner Olivér például a 30-as évek legelején, amikor Dél-Amerikából hazaköltöznek, konstruktív, kristályszerű alakzatokat fest, viszont Marosvásárhelyen már organikus, furcsa, szürreális hatású gyökereket. Tehát egy-egy mikrokörnyezetet is érdemes megvilágítani. A marosvásárhelyi vizsgálódások irányai ekképpen felsokasodnak. Az absztrakt irányába elnyúló sajátos mikrokörnyezetet ismerünk például Albert Lászlónál, Nagy Pálnál, szóval ilyen értelemben ott más a közeg. Ezeket végiggondolva, egyazon kiállítási térben látható az a mozgás, ami a tájfestészetet mint problematikát hordozza. Hasonló módon nézzük meg a húszas évek avantgárdját, a húszas-harmincas évek klasszicista törekvéseit, Szolnay Sándort, Jándi Dávidot Nagybányán, Fekete József szobrászt, akivel kicsit az art deco irányába megyünk el. Lesz szociális piktúra, ahol a társadalomkritika is megjelenik, mondjuk Leon Alexnél, szóba jöhet Gy. Szabó Béla Liber Miserorum metszetkönyve, tehát az ábrázolásból korábban kiszorult harmadik világ, vagy a "negyedik rend" művészete, ahogy Dési Huber István fogalmazott, de ugyanakkor belép az utópia is, hiszen Mattis Teutsch János, akit avantgárdistaként ismerünk már a 10-es években, és egyrészt Bukaresthez, másrészt Németországhoz, harmadrészt a Kassák körhöz is kapcsolódott, ekkor már nagy konstruktív freskótervekkel, utópikus megnyilvánulásokkal jelentkezik.
– Többnyire lezárt életművek kerültek szóba. Ma élő alkotók művei lesznek-e a kiállításon?
– Természetesen. Az volt az elv, amit különben nem túlzottan szigorúan tartottunk be, hogy lehetőség szerint legyen néhány olyan 90 utáni mű, akár áttelepedett, akár otthon maradt alkotóktól, amely éppen a kilencvenes váltásra reflektál. Az áttelepedett művészeknél is az otthon készült alkotásokra koncentráltunk, hogy abban a kultúrkörben, az ottani kiállítási szisztémában, szellemi közegben született alkotások beszélgessenek egymással. És ahogy közeledünk a kilencvenes év határáig, sokan képviselik a '84 körülre nagyjából eljött MAMŰ Társaságot. Krizbai Alex, Nagy Árpád Pika, Elekes Károly és társaik több Vásárhelyt készült munkája lesz látható a kiállításon. Sajnálatos módon a '91-ben meghalt Baász Imrének azok a dokumentumai már nem kerülnek be, amelyek a Szent Anna-tavi performance fesztivál indításánál vagy a 90-91 körüli szervezéseiben születtek. Viszont a Kalevala időszakában készültek és a későbbi megújító grafikák, a rácsos, hálós szimbolizmus művei szerepelnek.
– Az előkészítő munka egy egész nagy csapatot vett igénybe?
– A koncepció kidolgozásában erős kontrollokkal próbáltuk megvalósítani az elképzelésünket. Ebben az Erdélyben működő, az ottani művészetet nagyon jól értő művészettörténészeket is megkérdeztem, különböző generációkat. Például Murádin Jenőt, Vécsi Nagy Zoltánt vagy Székely Sebestyént. Mindenik egy kicsit másképpen látja a művészettörténetet. Itt kolléganőm, Boros Judit volt az, akivel megbeszéltem és teszteltük a tárlat kidolgozását. A végső döntés az enyém maradt, de mindenképpen szerettem volna, hogy azok a vélemények legalább elhangozzanak, amelyekkel Budapestről nézve esetleg nem számolok. Nem mondom, hogy ez egy konszenzusos kiállítás. Szerintem vitára késztető, akár a beválogatott, illetve kimaradt művészek szempontjából, akár koncepciójában, akár belső arányok, megközelítés tekintetében. De talán ez is lenne a feladata, hiszen az előbb említett új kiállításokat serkentheti, és új szempontrendszereket is érvényesíthet.
– A nagyközönséget elsősorban a kiállítás érdekli, de természetesen mint minden ilyen jelentős rendezvénynél, lesz kísérőanyag is. Egy nagy, átfogó katalógus is készül. Az sem kis munka.
– Dokumentáljuk a kiállítást. De valójában a katalógus lesz maradandó. Nem a tárlat leképezése egy az egyben. Bár a kiállítás szerkezetét a műtárgylista előtt föl fogjuk tüntetni, hogy kiderüljön, milyen struktúrában mutattuk be az alfabetikus sorrendben közreadott anyagot, ez inkább egy problémafelvető, tanulmányi katalógus. Azt kértem a szerzőktől, hogy egy-egy problémát, korszakot modellszerűen villantsanak fel, és a jelenségeket próbálják reflektíven nézni. Az idősebb nemzedékből például Gazda József és Banner Zoltán személyes emlékeket is be tudott keverni a szövegébe, ami már forrásértékű. Olyanokat például, hogy egy-egy kovásznai tárlat vagy egy-egy marosvásárhelyi lapszám milyen kompromisszumok árán jöhetett létre. A katalógusba így személyes fotók is be tudnak kerülni. Ettől talán életszerűbbé válik, közelebb hozza a mai nézőhöz ezt a több szakaszra oszló korszakot.
– Végül egy személyesebb jellegű kérdés. Hetek óta ezzel kelsz, ezzel fekszel, annak idején a Nemzeti Galériában rendezett nagybányai kiállítás hozott számodra sok szakmai elismerést. Ettől is ilyesmit remélsz? Bár azt is említetted, vitát is szülhet a rendezvény.
– Nagybánya egy más kérdés volt. Csorba Géza akkori főigazgató-helyettessel társrendezőként csináltuk azt a kiállítást, de mivel a kutatásokat én tovább folytattam, és számtalan kiállítás, kiadvány, megnyitószöveg, cikk született ebben a témában, az valahogy rajtam ragadt, és indulásként nagyot lendített rajtam. Ez a kiállítás talán szerencsés időben egy olyan összegzés lehet, ahol én már semmiféle szakmai vagy más elismerésre nem számítok. Ettől én nem változom, viszont az biztos, hogy maga a Nagybánya-kutatás mindig egy erdélyi kutatással is együtt járt. Most lehetőség nyílik arra, hogy egy nagyobb összefüggésrendszerbe helyezzem a nagybányai megújulási szakaszokat, illetve folyamatokat, és olyan rendszerbe tudom fogni a párhuzamos, egyéni élményeimet, művészekkel való barátságot, kiállítások megnyitását, műteremláto-gatásokat, ami által az erdélyi kultúra, illetve művészettörténet folyamatos átélése, kutatása a magam számára is történeti összefüggésbe kerülhet. Leírva, végiggondolva én magam is tágabb és mélyebb rálátást kapok erre a nagyon hosszú XX. századi korszakra.
– Túl az érzelmeken, vannak olyan vélemények, hogy az erdélyi művészetet némiképp a provinciával azonosítják. A kiállítás, illetve a kiadvány ezt mennyiben tükrözi vagy cáfolja?
– Nyilván a nézőpont budapesti. Mint mondtam, a kiállításba és a katalógusba bevontam az erdélyi művészettörténészeket is, de a munkatársainkkal próbáltunk egy olyan kiállítást összerakni, amivel azt szeretném bizonyítani, hogy minden évtizedben, minden korszakban, minden generációban volt néhány olyan művész, aki minimum a magyarországi kiemelkedő művészekkel párhuzamosan azonos minőséget hozott létre, és alkalmanként akár európai nívón is tudott szerepelni. Ilyenformán a megszokott átlagművészetet nem akartam bemutatni. Nem akartam, mert félrevezető lenne kiállítani az ’50-es évekbeli, szocreálnak nevezett propagandaművészetet, vagy a későbbiekben modernizmussal egy kicsit felfejlesztett, szintén szocialista realista nézőpontot, hanem azt próbáltuk elérni, hogy a budapesti vagy a külföldi látogató meghökkenve úgy érezze, itt most egy nagyon összeállt, nagyon magas és erős művészet alakult ki. Természetesen számos olyan műtárgy lesz, amely az építéssel, a szociális munkával kapcsolatos, vagy egy-egy tartományi tárlaton üdvözölt tematikájú mű, de mai szemmel sem bántó kompromisszum. Nagy Albertnél például, aki az erdélyi művészetben sokakra hatott, az építés soha nem kimondott szocreál, nála a munkásábrázolásnak mindig részben ironikus, részben drámai megjelenése van, ahogy Derkovits Gyulánál is elmondható ez. Vagy van például Ferenczi Noéminek egy Rőzsehordója, amit ugyancsak kiraktunk, hiszen ő a ’20-as években dolgozott, élt Erdélyben. Ziffer Sándorral állított ki. Ferenczi Noémi munkaábrázolása se az a fajta propaganda vagy kultuszművészet, amit nem szeretünk. Summázva azt gondolom, hogy reményeink szerint ez mind a budapesti, mind a nemzetközi tájékozatlanabb közönséget meghökkentő, érdekes, minden szekcióban valamiféle élményt, izgalmat nyújtó tárlat lesz. Nem névsorolvasás, és nem egy olyan mechanikus tárlat, hogy összeírjuk a 300 legjelentősebbnek tartott művészt és évtizedenként mindenkitől kirakunk egy művet. Bizonyára egy olyan kiállítást is meg lehetne nézni, de úgy éreztük, hogy ez akkor semmiről nem szólna. Így viszont, hogy egy szerkezetet, egy olvasatot, fejezeteket adunk ennek a ’70 évnek, talán a nézők fejezetenként egy-egy dologra, problematikára jobban koncentrálni tudnak, és a későbbiekben talán más erdélyi művészeket is látva, igazítani, illeszteni tudják ennek a képzeletbeli utazásnak az egyes állomásaihoz.
– A budapesti idegenforgalmi csúcs idején is nyitva lesz a kiállítás?
– Április 24-től augusztus végéig tart nyitva, pont a nagy turistaszezonban. Talán Erdélyből is sokan, esetleg éppen csoportosan is megtekinthetik. Már az elején felmerült az is, hogy milyen jó lenne ezt a kiállítást vagy valamelyik változatát Erdélyben is valamilyen módon bemutatni, de helyproblémákba ütköztünk, mert ez több mint 400 művet tartalmazó kiállítás, még akkor is, ha Cseh Gusztáv Hatvan főember című alkotása hatvan kisgrafikát jelent, vagy Nagy Imrének néhány portrésorozata akár egy húszas tétel lenne. Ekkora kiállítási tér Erdélyben sajnos nincs. Viszont a redukció is véges, hiszen ha az anyagot felére, harmadára csökkentjük, akkor már nem erről a kiállításról beszélünk. Egyébként az erdélyi anyagot sem látta senki így egybegyűjtve, az önmagában is érdekes lehetne még Erdélyben is. De legalább ennyire izgalmas lehetne a Magyarországról összegyűjtött, vagy csak a Nemzeti Galériában megtalálható jó művek gyűjteménye is. Mindezekre mi nyitottak vagyunk. Lelkesedésben nincs hiány, eddig bármelyik városban voltunk Erdélyben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, mindenhol azt mondták a szervezésbe bekapcsolódók, hogy mennyire jó lenne ezt itt is bemutatni!
– Ezt magunk is megerősíthetjük. Legyen nagy siker a kiállítás!
– Mi is ugyanezt szeretnők.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
Fejezetek az erdélyi magyar képzőművészet történetéből 1920–1990
A magyarországi kulturális élet nagy összművészeti eseménye, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik kiemelkedő rendezvényeként április 24-én a Magyar Nemzeti Galériában megnyílik az erdélyi magyar képzőművészetnek szentelt Sors és jelkép elnevezésű kiállítás. A tárlat páratlan a maga nemében. Erdély művészete ekkora figyelemnek még sosem örvendhetett, minden eddiginél nagyobb merítésű, átfogóbb, sajátos szempontú válogatást visznek közönség elé. A kiállítás több mint félszáz magyarországi, romániai, németországi köz- és magángyűjtemény kollekcióiból kölcsönzött munkákat. Minderről a tárlat kurátorával, Szücs György művészettörténésszel, a budapesti Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató- helyettesével beszélgettünk.
– Célegyenesben a kiállítás szervezése, előkészítése. Időben eléggé nagy és bonyolult korszakot fog át, több szempontból sem lehetett könnyű összehozni ezt a gazdag anyagot.
– Nem, de éppen mert ilyen nagy korszakot áttekintő kiállítás még nem volt, fel kellett vállalnunk a kihívást. Az I. világháború és az 1989-1990-es fordulat közötti időszakot legalább két markáns korszakra lehet tagolni: az egyik a két világháború közötti periódus, amelynek az elején egy más állam kereteibe került magyar közösségnek kellett számot vetnie azzal, hogyan tovább. A második nagy korszak talán kevésbé 945-höz kötődik, inkább a 40-es évek végéhez, a szocialista korszak eljöveteléhez. Számolnunk kell azzal is, hogy az észak-erdélyi karéj pár évig Magyarországhoz tartozott, tehát volt egy rövid reintegráció, amikor ismét új gondolkodási mód alakulhatott ki. Kicsit tágnak tűnik ez a történelmi és művészeti szempontból is összetett, ellentmondásokban bővelkedő intervallum, más elképzeléseket is átgondoltunk, de végül úgy döntöttünk, hogy ezt a nagyon széles merítést csináljuk meg, hiszen a későbbiekben kisebb-nagyobb kiállítások fogják majd ezt kiegészíteni. Számos galériával vagyunk kapcsolatban, és megbeszéltük, hogy az április 24-én nyíló kiállítás nyitva tartása alatt szatellitkiállításokat rendeznek, a weblapon egymásra tudunk hivatkozni, és a hálózat egy kicsit gazdagítja ezt az egyébként is nagy kiállítást.
– Egy ilyen aránylag nagy korszakot egyszerűbb úgy átfogni, hogy elsősorban a művészi csoportosulásokra összpontosítanak a rendezők? Milyen fő elv érvényesült a tárlat koncepciójának a kidolgozásában?
– Gondoltunk arra, hogy centrumok hálózatával próbáljuk ezt az időszakot leírni. Beszélhetünk Nagybánya megújulásáról egyfelől, aztán arról, hogy Nagyváradtól Kolozsvár veszi át a stafétát a 20-as években a Korunk folyóirat és más hasonló dolgok miatt, miközben Nagyváradon is folytatódik egy nagyon komoly művészeti élet. Marosvásárhely az ’50-es évek után válik meghatározóvá, nem utolsósorban a művészeti líceumból kiáramló, illetve odatelepedő művészek, Nagy Pál, Balázs Imre, Zsigmond Attila és számos jeles társuk révén. Kolozsváron grafikai iskoláról szoktunk beszélni Banner Zoltán nyomán, és valóban, a ’60–70-es években az ottani képzőművészeti főiskola hatásaként is robbanásszerűen tör fel Cseh Gusztáv, Árkossy István és a többiek csapata. Így is össze lehetett volna rakni az anyagot, de mégis azt gondoltuk, hogy az erdélyi magyar művészet fogalmát úgy szerencsésebb letapogatni, ha olyan tematikus egységeket állítunk össze, amelyeken belül a kérdésfelvetés a tematikus tartalmakra vonatkozik. Ilyen például a tájfestészet és a tájban munkálkodó ember. Ez kissé sztereotip módon társul az erdélyi művészethez. Próbáljuk végigkövetni a Nagybányáról kiinduló, illetve az azzal párhuzamos szálakat, mint amilyen Nagy István művészete, és folytatjuk Szolnay Sándorral, a marosvásárhelyiekkel, egészen a ’80-as évekig. Igyekszünk felmutatni, hogy a táj mint gondolat, mint kifejezési lehetőség, mint hordozó hogyan változik az évtizedek során. Akárcsak egy életművön belül is milyen változások lehetnek. Pittner Olivér például a 30-as évek legelején, amikor Dél-Amerikából hazaköltöznek, konstruktív, kristályszerű alakzatokat fest, viszont Marosvásárhelyen már organikus, furcsa, szürreális hatású gyökereket. Tehát egy-egy mikrokörnyezetet is érdemes megvilágítani. A marosvásárhelyi vizsgálódások irányai ekképpen felsokasodnak. Az absztrakt irányába elnyúló sajátos mikrokörnyezetet ismerünk például Albert Lászlónál, Nagy Pálnál, szóval ilyen értelemben ott más a közeg. Ezeket végiggondolva, egyazon kiállítási térben látható az a mozgás, ami a tájfestészetet mint problematikát hordozza. Hasonló módon nézzük meg a húszas évek avantgárdját, a húszas-harmincas évek klasszicista törekvéseit, Szolnay Sándort, Jándi Dávidot Nagybányán, Fekete József szobrászt, akivel kicsit az art deco irányába megyünk el. Lesz szociális piktúra, ahol a társadalomkritika is megjelenik, mondjuk Leon Alexnél, szóba jöhet Gy. Szabó Béla Liber Miserorum metszetkönyve, tehát az ábrázolásból korábban kiszorult harmadik világ, vagy a "negyedik rend" művészete, ahogy Dési Huber István fogalmazott, de ugyanakkor belép az utópia is, hiszen Mattis Teutsch János, akit avantgárdistaként ismerünk már a 10-es években, és egyrészt Bukaresthez, másrészt Németországhoz, harmadrészt a Kassák körhöz is kapcsolódott, ekkor már nagy konstruktív freskótervekkel, utópikus megnyilvánulásokkal jelentkezik.
– Többnyire lezárt életművek kerültek szóba. Ma élő alkotók művei lesznek-e a kiállításon?
– Természetesen. Az volt az elv, amit különben nem túlzottan szigorúan tartottunk be, hogy lehetőség szerint legyen néhány olyan 90 utáni mű, akár áttelepedett, akár otthon maradt alkotóktól, amely éppen a kilencvenes váltásra reflektál. Az áttelepedett művészeknél is az otthon készült alkotásokra koncentráltunk, hogy abban a kultúrkörben, az ottani kiállítási szisztémában, szellemi közegben született alkotások beszélgessenek egymással. És ahogy közeledünk a kilencvenes év határáig, sokan képviselik a '84 körülre nagyjából eljött MAMŰ Társaságot. Krizbai Alex, Nagy Árpád Pika, Elekes Károly és társaik több Vásárhelyt készült munkája lesz látható a kiállításon. Sajnálatos módon a '91-ben meghalt Baász Imrének azok a dokumentumai már nem kerülnek be, amelyek a Szent Anna-tavi performance fesztivál indításánál vagy a 90-91 körüli szervezéseiben születtek. Viszont a Kalevala időszakában készültek és a későbbi megújító grafikák, a rácsos, hálós szimbolizmus művei szerepelnek.
– Az előkészítő munka egy egész nagy csapatot vett igénybe?
– A koncepció kidolgozásában erős kontrollokkal próbáltuk megvalósítani az elképzelésünket. Ebben az Erdélyben működő, az ottani művészetet nagyon jól értő művészettörténészeket is megkérdeztem, különböző generációkat. Például Murádin Jenőt, Vécsi Nagy Zoltánt vagy Székely Sebestyént. Mindenik egy kicsit másképpen látja a művészettörténetet. Itt kolléganőm, Boros Judit volt az, akivel megbeszéltem és teszteltük a tárlat kidolgozását. A végső döntés az enyém maradt, de mindenképpen szerettem volna, hogy azok a vélemények legalább elhangozzanak, amelyekkel Budapestről nézve esetleg nem számolok. Nem mondom, hogy ez egy konszenzusos kiállítás. Szerintem vitára késztető, akár a beválogatott, illetve kimaradt művészek szempontjából, akár koncepciójában, akár belső arányok, megközelítés tekintetében. De talán ez is lenne a feladata, hiszen az előbb említett új kiállításokat serkentheti, és új szempontrendszereket is érvényesíthet.
– A nagyközönséget elsősorban a kiállítás érdekli, de természetesen mint minden ilyen jelentős rendezvénynél, lesz kísérőanyag is. Egy nagy, átfogó katalógus is készül. Az sem kis munka.
– Dokumentáljuk a kiállítást. De valójában a katalógus lesz maradandó. Nem a tárlat leképezése egy az egyben. Bár a kiállítás szerkezetét a műtárgylista előtt föl fogjuk tüntetni, hogy kiderüljön, milyen struktúrában mutattuk be az alfabetikus sorrendben közreadott anyagot, ez inkább egy problémafelvető, tanulmányi katalógus. Azt kértem a szerzőktől, hogy egy-egy problémát, korszakot modellszerűen villantsanak fel, és a jelenségeket próbálják reflektíven nézni. Az idősebb nemzedékből például Gazda József és Banner Zoltán személyes emlékeket is be tudott keverni a szövegébe, ami már forrásértékű. Olyanokat például, hogy egy-egy kovásznai tárlat vagy egy-egy marosvásárhelyi lapszám milyen kompromisszumok árán jöhetett létre. A katalógusba így személyes fotók is be tudnak kerülni. Ettől talán életszerűbbé válik, közelebb hozza a mai nézőhöz ezt a több szakaszra oszló korszakot.
– Végül egy személyesebb jellegű kérdés. Hetek óta ezzel kelsz, ezzel fekszel, annak idején a Nemzeti Galériában rendezett nagybányai kiállítás hozott számodra sok szakmai elismerést. Ettől is ilyesmit remélsz? Bár azt is említetted, vitát is szülhet a rendezvény.
– Nagybánya egy más kérdés volt. Csorba Géza akkori főigazgató-helyettessel társrendezőként csináltuk azt a kiállítást, de mivel a kutatásokat én tovább folytattam, és számtalan kiállítás, kiadvány, megnyitószöveg, cikk született ebben a témában, az valahogy rajtam ragadt, és indulásként nagyot lendített rajtam. Ez a kiállítás talán szerencsés időben egy olyan összegzés lehet, ahol én már semmiféle szakmai vagy más elismerésre nem számítok. Ettől én nem változom, viszont az biztos, hogy maga a Nagybánya-kutatás mindig egy erdélyi kutatással is együtt járt. Most lehetőség nyílik arra, hogy egy nagyobb összefüggésrendszerbe helyezzem a nagybányai megújulási szakaszokat, illetve folyamatokat, és olyan rendszerbe tudom fogni a párhuzamos, egyéni élményeimet, művészekkel való barátságot, kiállítások megnyitását, műteremláto-gatásokat, ami által az erdélyi kultúra, illetve művészettörténet folyamatos átélése, kutatása a magam számára is történeti összefüggésbe kerülhet. Leírva, végiggondolva én magam is tágabb és mélyebb rálátást kapok erre a nagyon hosszú XX. századi korszakra.
– Túl az érzelmeken, vannak olyan vélemények, hogy az erdélyi művészetet némiképp a provinciával azonosítják. A kiállítás, illetve a kiadvány ezt mennyiben tükrözi vagy cáfolja?
– Nyilván a nézőpont budapesti. Mint mondtam, a kiállításba és a katalógusba bevontam az erdélyi művészettörténészeket is, de a munkatársainkkal próbáltunk egy olyan kiállítást összerakni, amivel azt szeretném bizonyítani, hogy minden évtizedben, minden korszakban, minden generációban volt néhány olyan művész, aki minimum a magyarországi kiemelkedő művészekkel párhuzamosan azonos minőséget hozott létre, és alkalmanként akár európai nívón is tudott szerepelni. Ilyenformán a megszokott átlagművészetet nem akartam bemutatni. Nem akartam, mert félrevezető lenne kiállítani az ’50-es évekbeli, szocreálnak nevezett propagandaművészetet, vagy a későbbiekben modernizmussal egy kicsit felfejlesztett, szintén szocialista realista nézőpontot, hanem azt próbáltuk elérni, hogy a budapesti vagy a külföldi látogató meghökkenve úgy érezze, itt most egy nagyon összeállt, nagyon magas és erős művészet alakult ki. Természetesen számos olyan műtárgy lesz, amely az építéssel, a szociális munkával kapcsolatos, vagy egy-egy tartományi tárlaton üdvözölt tematikájú mű, de mai szemmel sem bántó kompromisszum. Nagy Albertnél például, aki az erdélyi művészetben sokakra hatott, az építés soha nem kimondott szocreál, nála a munkásábrázolásnak mindig részben ironikus, részben drámai megjelenése van, ahogy Derkovits Gyulánál is elmondható ez. Vagy van például Ferenczi Noéminek egy Rőzsehordója, amit ugyancsak kiraktunk, hiszen ő a ’20-as években dolgozott, élt Erdélyben. Ziffer Sándorral állított ki. Ferenczi Noémi munkaábrázolása se az a fajta propaganda vagy kultuszművészet, amit nem szeretünk. Summázva azt gondolom, hogy reményeink szerint ez mind a budapesti, mind a nemzetközi tájékozatlanabb közönséget meghökkentő, érdekes, minden szekcióban valamiféle élményt, izgalmat nyújtó tárlat lesz. Nem névsorolvasás, és nem egy olyan mechanikus tárlat, hogy összeírjuk a 300 legjelentősebbnek tartott művészt és évtizedenként mindenkitől kirakunk egy művet. Bizonyára egy olyan kiállítást is meg lehetne nézni, de úgy éreztük, hogy ez akkor semmiről nem szólna. Így viszont, hogy egy szerkezetet, egy olvasatot, fejezeteket adunk ennek a ’70 évnek, talán a nézők fejezetenként egy-egy dologra, problematikára jobban koncentrálni tudnak, és a későbbiekben talán más erdélyi művészeket is látva, igazítani, illeszteni tudják ennek a képzeletbeli utazásnak az egyes állomásaihoz.
– A budapesti idegenforgalmi csúcs idején is nyitva lesz a kiállítás?
– Április 24-től augusztus végéig tart nyitva, pont a nagy turistaszezonban. Talán Erdélyből is sokan, esetleg éppen csoportosan is megtekinthetik. Már az elején felmerült az is, hogy milyen jó lenne ezt a kiállítást vagy valamelyik változatát Erdélyben is valamilyen módon bemutatni, de helyproblémákba ütköztünk, mert ez több mint 400 művet tartalmazó kiállítás, még akkor is, ha Cseh Gusztáv Hatvan főember című alkotása hatvan kisgrafikát jelent, vagy Nagy Imrének néhány portrésorozata akár egy húszas tétel lenne. Ekkora kiállítási tér Erdélyben sajnos nincs. Viszont a redukció is véges, hiszen ha az anyagot felére, harmadára csökkentjük, akkor már nem erről a kiállításról beszélünk. Egyébként az erdélyi anyagot sem látta senki így egybegyűjtve, az önmagában is érdekes lehetne még Erdélyben is. De legalább ennyire izgalmas lehetne a Magyarországról összegyűjtött, vagy csak a Nemzeti Galériában megtalálható jó művek gyűjteménye is. Mindezekre mi nyitottak vagyunk. Lelkesedésben nincs hiány, eddig bármelyik városban voltunk Erdélyben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, mindenhol azt mondták a szervezésbe bekapcsolódók, hogy mennyire jó lenne ezt itt is bemutatni!
– Ezt magunk is megerősíthetjük. Legyen nagy siker a kiállítás!
– Mi is ugyanezt szeretnők.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. április 4.
Tizenkét tanulmány az erdélyi magyarok önszerveződéséről
Az országot mai napig érintő és meghatározó politikai és társadalmi eseménye az 1989-es rendszerváltás volt.
Sokszor azonban azt érezni, hogy 25 (idén már 26) év távlatából sem látunk tisztábban, és még mindig nem tisztázódtak a történések. Ebben próbál segíteni a március 30-án Kolozsváron is bemutatott Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) című kötet, amelyet Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán szerkesztettek. A cím már elárulja, hogy ezek a tanulmányok, amelyek 12 város – Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Máramarossziget, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely – történésein keresztül próbálják magyarázni az 1989. december vége és 1990 májusa között történteket, főként a magyarok körében végbement változásokra, eseményekre koncentrálnak. A kutatóprogram viszont 16 település szempontjából vizsgálta az adott időszakot, de Brassó, Nagybánya, Székelykeresztúr és Zilah városáról készült anyagok bizonyos okokból kifolyólag nem jelentek meg.
ÚJVÁRI DOROTTYA
Szabadság (Kolozsvár)
Az országot mai napig érintő és meghatározó politikai és társadalmi eseménye az 1989-es rendszerváltás volt.
Sokszor azonban azt érezni, hogy 25 (idén már 26) év távlatából sem látunk tisztábban, és még mindig nem tisztázódtak a történések. Ebben próbál segíteni a március 30-án Kolozsváron is bemutatott Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) című kötet, amelyet Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán szerkesztettek. A cím már elárulja, hogy ezek a tanulmányok, amelyek 12 város – Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Máramarossziget, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely – történésein keresztül próbálják magyarázni az 1989. december vége és 1990 májusa között történteket, főként a magyarok körében végbement változásokra, eseményekre koncentrálnak. A kutatóprogram viszont 16 település szempontjából vizsgálta az adott időszakot, de Brassó, Nagybánya, Székelykeresztúr és Zilah városáról készült anyagok bizonyos okokból kifolyólag nem jelentek meg.
ÚJVÁRI DOROTTYA
Szabadság (Kolozsvár)