Európai bírósághoz fordul Antal Árpád (Nyelvháború Sepsiszentgyörgyön)
A brassói táblabíróság végleges és visszavonhatatlan ítéletében erősítette meg az első fokon hozott döntést, miszerint a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalnak le kell cserélnie az összes olyan táblát, amelyen a magyar nyelvű feliratok szerepelnek a román nyelvű előtt. Antal Árpád polgármester a Háromszéknek elmondta, akkor lepődött volna meg, ha másként dönt a bíróság, s bár az indoklást nem ismeri még, nem hagyhatja annyiban: valószínűleg az Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordul.
A sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt Codrin Munteanu prefektus „a civil szférából kapott észrevételek nyomán” jelentette fel a többnyelvű feliratozási gyakorlata miatt, alapszinten pert nyert, ezt a városháza megfellebbezte, most a brassói táblabíróság kimondta: bármely köztéri táblán, legyen az turisztikai vagy közlekedési eligazító, a közintézményeken, utcanévtáblákon, de még a parkolóautomaták használati utasításán, illetve a parkolócédulákon található szövegeken is a feliratozások sorrendjében elsőként az állam hivatalos nyelvének kell szerepelnie, csak azt követően a magyar, és az elkövetkezőkben is ezt a sorrendet kell betartani bármiféle feliratozás, közérdekű információ megjelenítése esetében.
Antal Árpád megkeresésünkre elmondta, egyértelműen látszik, hogy a román igazságszolgáltatás nem tartja szem előtt a Románia által aláírt, a román kormány által ratifikált nemzetközi egyezményeket, jelen esetben a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartáját. Hozzáfűzte: ügyvédekkel is konzultál, s amennyiben arra lehetőség van, az Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordul ebben az ügyben. A román bíróságokon alkalmazott kettős mérce is tetten érhető, mert például Marosvásárhelyen, ahol kötelező lenne a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése, Dorin Florea polgármesternek haja szála sem görbült amiatt, hogy ezt úgy oldotta meg: Piaţa Trandafirilor tér. Antal Árpád elfogadhatatlannak tartja, hogy a magyar nyelv az Európai Unióban hivatalos nyelv, szülőföldjén viszont nem. Amennyiben a közeljövőben alkotmánymódosításra kerül sor Romániában, ezt a kérdést rendezni kell, alkotmányba foglalni: a magyar regionális hivatalos nyelv – fűzte hozzá.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Novák Csaba Zoltán
PÁRTÉPÍTÉS A Román Kommunista Párt hatalmi szerkezetének kiépítése Maros megyében, 1944-1948
Szinte nulláról kezdték az ország szovjet minta szerint való megszervezését.
A Román Kommunista Párt az 1944. augusztus 23. után kialakult politikai helyzetet arra próbálta felhasználni az első pillanattól kezdve, hogy megszerezze a teljes politikai hatalmat, és hogy az országot egy szovjet mintára megszervezett állammá tegye. A Vörös Hadsereg bevonulása után az addig illegalitásban tevékenykedő kommunisták hozzáfogtak a párt helyi szinten történő megszervezéséhez. A kommunista párt Maros megyei szervezetét teljes mértékben új alapokra kellett helyezni, ugyanis az RKP illegalitásba helyezése folytán a helyi szervezeteket is betiltották, tagjait pedig üldözték a hatóságok. A munkásmozgalmi családból származó B. J. így emlékszik vissza: „a vásárhelyi szervezetet 1922-ben alapították meg. Az alapítók között volt édesapám is. A párt illegalitásba helyezése után az itteni szervezetet is betiltották. A hajdani Kossuth utcában működő munkásház még fennállt egy ideig, mi munkásgyerekek ide jártunk minden vasárnap, aztán a harmincas évek közepén ezt is felszámolták.” A párt a két világháború közötti időszakban nem rendelkezett jól kiépített vidéki szervezetekkel és megfelelő tömegbázissal sem. Vidéken az emberek nem kapcsolódtak be tömegesen a baloldali mozgalomba. Egy 1951-ben készült összeírás a megye 120 vidéki településéből csupán 90 olyan személyt nevez meg, akik 1944. augusztus 23. előtt az RKP szimpatizánsai, vagy illegális tagjai lettek volna. Az ún. illegalista mozgalom jellegzetességeihez tarozik az a tény is, hogy a konkrét akciók szinte teljes mértékben Marosvásárhely területére korlátozódtak.
Vidéki szervezetek elszórtan működtek, általában olyan a megyeközponthoz közel eső falvakban, amelyek lakosságának egy része a városban dolgozott, és nagyon sok esetben valamely karizmatikusabb helyi származású aktivista nevéhez kötődtek.
Csernovics Sámuel, aki nagyon fiatalon került kapcsolatba ezzel a mozgalommal, és aki a későbbi marosvásárhelyi pártiskola előadója lett, így emlékszik vissza: „Az eszmékkel felületesen már gyermekkoromban megismerkedtem. Az utcánkban nagyon sok munkás élt. Ezek közül többen is illegalisták lettek. Komoly mozgalmista volt a Löbl család, Márton és Piri, Gombos Mihály, a Minor család, Nemes Dezső. Ezek mind a mi utcánkban laktak.
Az egyik Minor fiú még a spanyol polgárháborúban is harcolt Franco ellen. Esténként összeültünk az utcánkban és beszélgettünk. Inkább, amolyan tőmondatokban beszéltek, a tudományosság teljes mértékben hiányzott. Jómagam sem ismertem akkor egyetlen ilyen jellegű munkát sem. Ezek az emberek meséltek nekünk a pártról, hogy miért is harcol, milyen célkitűzései vannak. Egyiküknek sem volt tulajdonképpen valamiféle marxista képzettsége.”
A szervezkedés, a kommunista mozgalom felvállalásának komolysága is váltakozott. A magyar közigazgatás visszatérése 1940-ben felszámolta még ezt a szórványosan működő illegalista mozgalmat is. A vásárhelyi illegalisták egy része, pl. Löbl Márton elhagyta a várost, másokat pedig elfogtak és Ákosfalvára szállították.
Az akkor, a pártstatisztikák szerint 338 000 lakossal (46,1% román és 50,8% magyar) rendelkező Maros megyét is megviselte a front átvonulása. A megye területe nagy részének háborús övezetté válása, a front átvonulása utáni zavargások, a súlyos gazdasági helyzet óriási megpróbáltatások elé állították a lakosságot.
A Felső-Maros mentét így mutatja be egy 1944-ből fennmaradt jelentés: „Sáromberke már szinte kihalt, kisszámú nép lakja. Átlag minden tizedik háznak van lakója. Ugyanez vonatkozik Gernyeszegre is. Körtövélyfája már ennél lakottabb. […] Petele pedig teljesen üres. Jelenleg már csak a cigányok járnak be egy-egy rozoga fogattal, hogy elvigyék mindazt, ami a korábbi látogatóknak nem kellett.
Jelenleg Petelén egy pár orosz katona is tartózkodik, akik a szőlőtermés betakarításával foglalatoskodnak. […] A Szászrégenbe vezető úton látni az aknák által megölt falusiak hulláit, amelyeket az asszonyok a helyszínen egész felületesen a földbe ásnak. […] Szászrégen félelmetesen kihalt.” Az 1946 és 1947-ben kicsúcsosodó szárazság csak fokozta az amúgy is válságos gazdasági helyzetet.
A Maros megyei pártszervezés első jelentős, háború utáni lépésére 1944. szeptember 24-28. táján kerülhetett sor és az illegalista mozgalom tagjainak nevéhez fűződött. „Az elvtársak legnagyobb része a Szászrégenben megalakított 503-as munkaszázadhoz volt beosztva, és akik onnan megszöktek, az orosz csapatok szeptember 28-i bevonulása előtt néhány nappal érkeztek haza. A hazajöttek, azonnal megalakították a párt 8 tagból álló Ideiglenes Végrehajtó Bizottságát.” Fontos tényező, hogy erre a lépésre helyi kezdeményezés révén került sor, ugyanis az RKP központi kiküldöttei szeptember végén még nem érkeztek meg a városba. 1944 őszén megalakult a RKP Maros megyei szervezete, amelynek a vezetőségét egy öttagú bizottság jelentette. A bizottság tagjai az eddig illegalitásban levő tagokból került ki, név szerint: Soós József (később polgármester Marosvásárhelyen), Löbl Márton, Szőcs Béla, Nemes Dezső és Lakatos Albert. Ez volt a „fej”.
A „test” megszerzése, kiépítése jelentette ezek után a megyei szervezet egyik legfontosabb feladatát. A párt Maros megyei szervezete egyelőre a Kolozs megyei regionális szervezet hatásköre alá tartozott.
Kezdetben kaotikus állapotok uralkodtak a párt háza táján. „Az elején nem tudták megmondani, hogy ki milyen funkciót tölt be.” Az 1945-ös év folyamán az aktív szervezői munkának köszönhetően megalakultak a párt működését biztosító legfontosabb osztályok, illetve alosztályok, az akkori kifejezéssel élve „reszortok”, amelyek a párt különböző területeken kifejtett tevékenységét szervezték és irányították: propaganda, gazdaság, kultúra stb.
1945-ben első lépésként megalakultak a járási titkárságok, amelyek létrehozták a járási osztályokat is. Az esetek többségében a helybeliek közül kerültek ki a járási vezetők, de ha szükség volt rá, a megyétől is neveztek ki titkárokat. A vidéki szervezetek a megyei központi osztályok hatásköre alá tartoztak, amelyek a megyei Központi Bizottságnak tartoztak felelőséggel, innen kapták a módszertani utasításokat és ide küldték el havi jelentéseiket.
Mint említettem már, a RKP periférikus jelleggel bírt a háború előtt az általunk vizsgált régióban is. Mindez arra kényszerítette az országos vezetőséget és az alapszervezeteket egyaránt, hogy nagyszabású „toborzó” tevékenységbe kezdjenek, megkeressék az utat a megye munkássága, valamint az elég nagyszámú parasztság felé.
A munkásság megszervezése, mozgósítása a szakszervezeteken keresztül történt. A tömegtámogatottság növelését célozta meg a különböző „tömegszervezetek” létrehozása. Ezeknek a szervezeteknek elméletileg a különböző társadalmi csoportok érdekeit kellett képviselniük, gyakorlatilag azonban az RKP szatelitszervezeteivé váltak:
Kommunista Ifjak Szövetsége (KISZ) a fiatalság bevonását célozta meg, a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) a magyar ajkú tömegek mozgósításáért felelt, a Hazafias Szövetség a fasisztaellenességre és a hazafiságra építkezett, az Ekésfront a román parasztság mozgósításáért felelt.
A tömegszervezetek kiépítését vidéken ún. „instruktorok” irányították. Ezeknek állandó jelleggel a tömegek között kellett tartózkodniuk, ők feleltek a különböző propagandisztikus tevékenységekért.
Az RKP alapszervezetei vidéki és városi szinten egyaránt az ún. sejtek voltak.
A sejt, mint alapszervezet arra volt hivatott, hogy megfelelő kommunista propagandát fejtsen ki, minél több tagot vigyen be a pártba, megteremtve így az alapot az RKP helyi szintű kiépítéséhez. Egy sejt megszervezéséhez, működéséhez legalább három ember szükségeltetett. A sejt élén a sejt titkára állt, őt segítették a különböző beosztásban tevékenykedő sejttagok.
Az első adatok, amelyek a párt tagságára vonatkoznak, 1945 nyarától jelennek meg. A városokban, üzemekben, falvakon megalakuló első RKP sejtek beküldték jelentéseiket a tagságuk számának alakulásáról. Az igen aktív agitprop akció eredményeként a megyei RKP egy bizonyos létszámnövekedést könyvelhetett el a párttagok soraiban.
Az RKP Maros megyében 1945 végén 2.852 taggal rendelkezett. A háború előtti időszakhoz viszonyítva ez mindenképp biztató előjel volt. A megye összlakosságát nézve azonban még mindig elenyésző volt a párttagok száma, 0,95%.
Az 1946-os év politikai eseményei, a nemzetközi helyzet alakulása, a baloldali blokk létrehozása, a választások „megnyerése” növelhették valamelyest a vizsgált térségben is az RKP presztízsét, ugyanis a párttagok száma majdnem megháromszorozódott. 1946 végén a pártstatisztikák szerint az RKP-nak Maros megyében 6.593 tagja volt.
A párt minden jelentkezőt szinte feltételek nélkül, tárt karokkal fogadott, csupán azoknak kellett igazoló önéletrajzot írniuk, akik nem voltak munkás- vagy parasztszármazásúak.
Az igazi áttörést az RKP számára az 1947-es és az 1948-as év hozta meg.
A történelmi pártok lefejezése, a király elűzése, majd a teljes politikai hatalom megszerzése új lehetőségeket biztosított az RKP számára. „A járásban a politikai helyzet általunk van irányítva, a rémhíreket párttagjainkon keresztül hamar visszaverjük, mert nem egységesek és az utóbbi időben nagyon kis mértékben nyilvánulnak meg” – jelentik a nyárádszeredai járásból 1947-ben.
Megyénkben is növekedett a párttagok száma, amely 1947 végére elérte a 9.267-et (3,08%). 1948-ban az RKP és a Szociáldemokrata Párt egyesítése az ily módon megszületett Román Munkáspárt tagjainak száma országos szinten egy millió fölé nőtt.
Ez a folyamat az eredményezte, hogy 1948 végére a párttagok száma Maros megyében is 12.474-re (3,81%) emelkedett. Ez már komoly tömegbázist jelentett. Az RKP-nak a megye minden vidékén volt már kiépítve szervezete, amelyek biztosították a tagság számának állandó növekedését.
A marxi és lenini tanítások alapján a kommunista pártoknak, mint „élcsapatoknak” az a feladatuk, hogy megszervezzék a munkásosztályt, amelynek az uralma jelentené a kommunizmus felé vezető út első szakaszát. A kommunista propaganda tehát elsősorban a megye munkásságát célozta meg.
Ezt a célt szolgálták az üzemekben, gyárakban létrehozott sejtek és nem utolsó sorban a szakszervezetek fölötti irányítás megszerzése. A megye, főleg Marosvásárhely munkássága csatlakozott első ízben az RKP-hoz. 1945-ben a párttagok 55%-a volt munkás. Ez az 50% körüli arány fennmaradt egészen 1948-ig.
A munkásszármazású párttagok közel 50%-át minden esetben a marosvásárhelyi munkások adták. A munkások másik hányada azokból a járásokból került ki, amelyek rendelkeztek valamiféle ipari egységgel. Itt elsősorban a Maros menti fafeldolgozó egységeket, pl. Maroshévízt, vagy a városokat, mint pl. Szászrégent kell megemlítenünk.
Ami a Maros megyei RKP etnikai összetételét illeti, a lakosság sajátos etnikai megoszlása miatt az országos átlagtól eltérő számadatokkal találkozunk. A kezdeti időszakban a kisebbségiek – magyarok, zsidók – viszonylag nagy számban képviseltették magukat az RKP soraiban. Az országos viszonylatban kisebbségben, de megyei szinten még többségben levő magyarsága adta 1945-ben és 1946-ban a Maros megyei RKP tagságának több mint 80%-át: 1945-ben 85,49%, 1946-ban 83,02%. Ezek az arányok mindenképp eltérnek a megye etnikai arculatától: 50,8% magyar, 46% román. (az RKP nemzetiségi összetételének alakulásáról lásd Novák korábbi cikkét – szerk. megj.)
Összegzésként elmondhatjuk, hogy 1944. augusztus 23. után, akárcsak az egész országban, Maros megyében is teljesen új alapokra kellett helyezni a Román Kommunista Pártot. A megyei RKP erőteljes központi támogatottsággal és igencsak szívós propagandamunkával hozzálátott tagjai számának növeléséhez ami, mint legitimációs eszköz elengedhetetlen volt a teljes politikai hatalom birtoklásához. Ez a két világháború közötti időszak illegalistáinak és szimpatizánsainak számából kiindulva igencsak nehéz feladatnak tűnt. A Maros megyei RKP útja a néhány tagot számláló, periférikus párttól a több ezer tagot magának mondható tömegpártig mégis viszonylag rövid időszak volt, mindössze négy év.
A sajátos kül- és belpolitikai viszonyok következtében a Maros megyei RKP, amely a két világháború között csupán néhány tucat taggal rendelkezett, 1945 végén már több mint 2000 tagot számlált. 1948 végén a Román Munkáspárt név alatt egyesült RKP és Szociáldemokrata Párt 12.474 tagot mondhatott a magáénak.
Ez egy szokatlanul gyors folyamat, amelyben óriási szerepet játszott a második világháború utáni kül- és belpolitikai helyzet: a fasizmus szörnyűségei, a szovjetek jelenléte, a vasfüggöny megjelenése, a baloldali propaganda hatása stb.
A párt társadalmi összetétele, néhol kisebb eltérésekkel, megfelelt az országos átlagnak. A párt tömegbázisának alapját kezdetben a városi munkásság adta, idővel aztán megnövekedett a parasztság aránya.
Ez a két társadalmi csoport jelentette az RKP tömegbázisának több mint 80%-át. A Maros megyei RKP soraiban is megtaláljuk az értelmiségieket és a hivatalnokokat, számuk fokozatosan növekedett a párt hatalmának kiteljesedésével.
Amint az adatokból is kitűnik, az RKP tagságának jelentős többségét ebből az időszakból a megye magyar ajkú lakossága adta. Az első három évben a megyében a kb. 51%-ot kitevő magyarság és a zsidók túlsúlyban képviseltették magukat. Ezek az adatok megcáfolják azokat az állításokat, miszerint a párt kiépítése helyi szinten egyedül a román államot terhelné.
A pártstatisztikák alakulása az ellenkezőjét bizonyítja. Másrészt ugyancsak alaptalan kizárólag az itt élő kisebbségiek számlájára írni mindezt. A pártstatisztikákban 1947-1948-ban megmutatkozó nagy arányú változások – az arányok 1948-ra viszonylag kiegyensúlyozódtak – már cáfolják ezt. Megyei szinten a magyarság még mindig valamivel nagyobb arányban volt jelen a pártban, de Vásárhely szinten a románokról mondható el ugyanez.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.
2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Transindex.ro

Győzelem, de hol a dicsőség?
Vörösbe borult Románia politikai térképe a tegnapi választások után: a Szociál-Liberális Szövetség elsöprő győzelme nyomán aligha férhet kétség ahhoz, hogy Pontáék alakíthatnak kormányt – bár Traian Băsescu államfőt ismerve bármilyen meglepetésre felkészülhetünk.
Nagyban befolyásolta a tegnapi voksolást a havazás, ennek ellenére – bár az előrejelzésektől elmaradt – a részvételi arány meghaladta a négy évvel ezelőttit. Igaz, ezen sem lehet csodálkozni: az ország lakosságának hatalmas többsége a jobboldalt tette felelőssé a gazdasági válság eredménytelen kezeléséért – a baloldali szövetség pedig féléves kormányzása alatt nem tévedhetett annyit, hogy a választók őket is büntessék.
Bennünket, magyarokat különösebb örömmel nem tölthet el Antonescuék tarolása. Jól tudjuk, zsigereikben magyarellenes politikusok vezetik e baloldali formációt – elég, ha csak felidézzük, az Ungureanu-kabinet bukását egyebek mellett a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozatának tervezett létrehozása okozta, ha pedig a szociáldemokrata prefektus szimbólumaink, nyelvi jogaink elleni ténykedéseit nézzük, mindannyiunk számára világos: kordában tartani esetleg lehet az ilyen megnyilvánulásokat, gyökereiben elfojtani azonban aligha. Még akkor sem, ha Victor Ponta urnazárás után pár perccel közölte: az RMDSZ-t is befogadnák a kormányba. Mi meg csak kapkodtuk fejünket: alig fél órával azelőtt a szövetség aktivistái és vezető politikusai még azzal próbálták mozgósítani a magyarokat, hogy veszélyben az ötszázalékos küszöb – s lám, néhány perc múlva a miniszterelnök-jelölt már arról beszél, hogy tárgyalt a szövetség vezetőivel, a héten egyeztetnek a részletekről. Küszöbön tehát a nagy összeborulás, de hogy mi lesz ebből a mi hasznunk, arról egyelőre hallgatnak a szövetség vezetői.
Mintha nem akarna tanulni az RMDSZ saját hibáiból, egyes politikusai a vetélytárs EMNP-t okolják a gyengébb eredményért, mások a zord időjárással magyarázzák az alacsony részvételt, pedig jó lenne tudatosítani: ezúttal rezgett a léc, igen sokan fordítottak hátat annak a fajta politikának, amit az RMDSZ űzött, sokan pártoltak át az új magyar alakulathoz, és sokan fordítottak hátat a politikának, közéletnek. Márpedig főként ezeket kellene elemezniük az érdekvédelmi szervezet vezetőinek, mielőtt sietve birtokukba vennének néhány irodát a Victoria-palotában. Mert ha nem, még egy ilyen győzelem, és nem marad több katonánk…
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Parlamentben az RMDSZ
Az időjárás és a Néppárt megnehezítette az érdekszövetség dolgát
Nehéz választási kampány után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elérte és átlépte az ötszázalékos választási küszöböt. Urnazárás után, az exit poll eredmények tükrében nyilatkoztak a szövetség Maros megyei képviselői.
Az RMDSZ továbbra is megkerülhetetlen politikai tényező a romániai politikai palettán
Dr. Kelemen Atilla: – Ez a sajtótájékoztató természetesen egyelőre az exit pollokról szól, de nagy megelégedéssel konstatáljuk, hogy minden exit poll eredmény szerint az RMDSZ átlépte az 5%-os küszöböt, s ezzel továbbra is megkerülhetetlen politikai tényező a romániai politikai palettán. Elsősorban szeretném Maros megye magyar szavazóinak megköszönni a jelenlétet, hiszen az ő szavazatuk az, amely a Maros megyei RMDSZ tapasztalt politikusgárdáját ez alkalommal is támogatta. Azt hiszem, azt is hangsúlyozni kell, hogy Maros megye magyarsága, az RMDSZ választói nem engedtek a megosztó kísérleteknek, és jelenlétükkel bizonyították, hogy az RMDSZ most is az a politikai erő, amely a magyarság nagy részének bizalmát bírja. A részletes eredményeket valószínű, hogy valamikor késő éjszaka vagy csak holnap reggel fogjuk tudni, de mindenképpen úgy érzem, hogy az RMDSZ Maros megyében elégedett lehet ezzel a jelenléttel és ezzel az eredménnyel is, hiszen a huszonhárom év után az RMDSZ képviselete töretlenül tudja képviselni azokat a célokat, amelyeket valamikor 1989 után a szervezet alapítói maguk elé tűztek.
Az RMDSZ előzménytelenül nehéz körülmények között kampányolt
Markó Béla: – Legelőször is szeretnék köszönetet mondani a Maros megyei magyar választóknak és mindazoknak, akik az RMDSZ-re szavaztak. Azt gondolom, hogy ennek a bizalomnak az alapja az a több mint húszesztendős munka, amelyet az RMDSZ folyamatosan kifejtett a magyar közösség érdekeinek képviseletében és ugyanakkor egész Románia érdekeinek képviseletében. Ismétlem, nekik tartozunk köszönettel. Ugyanakkor én magam, aki egy nehéz kampány után vagyok kollégáimmal együtt, azt is szeretném elmondani, hogy az RMDSZ jelöltjei, a Maros megyei RMDSZ vezetői és mindenki, aki velünk együtt dolgozott ebben a kampányban, rendkívüli erőfeszítést tettünk azért, hogy a választókat mozgósítsuk és felmutassuk ezeknek a választásoknak a tétjét. Az RMDSZ előzménytelenül nehéz körülmények között kampányolt, és a választások is nehéz kihívás elé állították a szövetséget, hiszen ezúttal volt egy olyan versenytársa, egy magyar párt, amely mindent megtett azért, hogy csökkentse az RMDSZ támogatottságát, és íme, amint az exit poll eredmények is mutatják (természetesen meg kell várnunk a végleges eredményeket), ez nem sikerült. Az RMDSZ továbbra is stabil, megbízható szervezete a választóinak, a magyar közösségnek, és mint mondtam, egész Romániának, ezen belül pedig Erdélynek az érdekeit fogja következetesen képviselni a román parlamentben.
Nem sikerült nekik!
Frunda György: – Én is örvendek az eredménynek. Elsősorban azoknak köszönöm meg, akik az RMDSZ-re szavaztak, és megköszönöm a stábnak, akivel együtt dolgoztam, hálás vagyok nekik, mert nélkülük nem tudtuk volna ezt elérni. Remélem, hogy újra elnyerem a szenátori helyet, remélem, hogy kollégáim is, akik Marosvásárhelyen képviselőjelöltek voltak, Lokodi Emőke és Kerekes Károly bejutnak a képviselőházba, úgy néz ki, hogy Marosvásárhelyen a jelenlét ötven százalék alatt van, és remélem, hogy ez nekünk előnyös. Van bennem egy kis káröröm is, nem sikerült nekik! Tudniillik egyértelmű, hogy a Néppártnak az volt a célja, hogy ne jussunk be a parlamentbe. Ez az ötszázalékos küszöb a bejutás öröme mellett azt jelenti, hogy jövőre új stratégiákat kell kidolgozzunk, mert a Néppárt jelenléte arra kötelezi az RMDSZ-t, hogy átgondolja a dolgokat. De erről ezután kell beszéljünk. Egyelőre örvendünk az eredménynek, nehéz munka áll előttünk, remélem, eredményesen tudjuk majd képviselni a magyar közösséget.
"Már tudjuk, hol kell elkezdenünk a munkát"
Lokodi Edit Emőke: – Köszönöm szépen a szavazók bizalmát, nem fogok visszaélni vele. Ez a kampány megmutatta nekünk, hogy hol, milyen módon kell az elkövetkezendőkben változtassunk, javítsunk az RMDSZ stratégiáján. Sokat tanultunk, egységes kampány, jó csapatmunka volt, a csapatok együtt dolgoztak, úgyhogy én azt hiszem, hogy az elkövetkezendőkben azt mondhatjuk, hogy a jövő héten már tudjuk, hol kell elkezdenünk a munkát ahhoz, hogy négy év múlva ne legyenek majd gondjaink a választáson, és egy erősebb csapat méretkezzen meg. Biztos vagyok abban, hogy holnap délben (hétfőn, szerk. megj.) tudjuk majd a végleges eredményt, és akkor majd elkezdhetjük a következő négy év munkáját.
"Remélem, nem fognak csalódni bennünk"
Kerekes Károly: – Én is meg szeretném köszönni azoknak, akik az RMDSZ-re szavaztak, olyan körülmények között, amely összehasonlíthatatlan az előző két évtizedben történtekkel, hiszen most egy versenypárt is megjelent. Ha hihető, amit az exit poll eredmények mutatnak, hogy az RMDSZ elérte az ötszázalékos küszöböt, azt jelenti, hogy a magyar lakosság túlnyomó többsége továbbra is bizalmat szavazott annak a csapatnak, amely eddig is bizonyított, annak a csapatnak, amely tapasztalattal rendelkezik. Remélem, hogy nem fognak csalódni bennünk az elkövetkező négy évben sem.
"Köszönet a Fidesznek…"
Balogh József: – Én is meg szeretném köszönni a választóknak, hogy megértették, hogy az utóbbi huszonhárom évnek ez volt a legnehezebb időszaka. Ezzel a reménnyel köszönném meg a Fidesznek, hogy segítették azt a pártot, amely az RMDSZ-t ki akarta szorítani a parlamentből. Nem volt könnyű egy mezőségi kampányt végigcsinálni, de szót tudtunk érteni azokkal az emberekkel, akikkel ott találkoztunk, román és magyar emberekkel egyaránt. Sikerült feloldani az etnikai szavazást is, és ez hozzájárult ahhoz, hogy az RMDSZ elérje az öt százalékot. Szeretném, ha az elkövetkezőkben a most felálló csapat ugyanolyan konokul védené a magyarságot a parlamentben, ahogy eddig tette.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Báros és a pillangóvadász
E-MIL-díjak a Bulgakovben
A kolozsvári irodalmi élet hangulatát hozták el a marosvásárhelyi Bulgakov kávézóba az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) tizenegyedik díjkiosztó gálaestjének szervezői. A 2002-ben Kossuth-díjjal kitüntetett Méhes György által a díjalapból létrehozott debüt- és nagydíjat első alkalommal adták át Marosvásárhelyen. Az ünnep hangulatát Homonnai Varga András flamencogitáros játéka teremtette meg, majd Farkas Wellmann Endre, László Noémi, Fekete Vince, Orbán János Dénes, Vass Ákos Lajos, Karácsonyi Zsolt és Lövétei Lázár László olvastak fel legfrissebb alkotásaikból Színes tinták címszó alatt, melyet László Noémi, az E-MIL soros elnöke így indokolt meg:
– Amennyien vagyunk, annyi színűek, mégis egy csapatban szeretünk vagy legalábbis szoktunk felolvasni.
A díjazás előtti pillanatokban László Noémi a pályakezdő alkotó kitüntetésének motivációját foglalta össze.
– A Méhes György-debütdíj az idei legígéretesebben induló elsőkötetetes szerzőnek jár. Nem feltétlenül a megjelent könyvre mint soha nem látott, egyszeri, csodálatos alkotásra vonatkozik. A könyv mögött álló emberre figyelünk, és reménykedünk abban, hogy nem hull ki az irodalmi életből.
A Méhes György-debütdíjat a kolozsvári Bulgakovban bárosként dolgozó Vass Ákos Lajos kapta. A kilencvenes években született erdélyi költőnemzedék első verseskötetének alkotójáról Selyem Zsuzsa író, egyetemi tanár szólt az egybegyűltekhez. Laudációjából idézünk: "…Ez az önmagát egyszerre felmagasztaló és lesajnáló szerep, erre tényleg csak egy költő képes, aki fölvette vagy rányomták a költői maszkot, mert a nyárspolgár úgy szereti, ha messziről felismerheti a költőt. (…) Ha netán a Mire kőolaj lesz belőlünk című versig hezitáltam volna, hogy jó versek vannak-e Vass Ákosban, Vass Ákos és a világ, illetve a szavak találkozásában – de nem hezitáltam, mert láttam a szemináriumokon, hogyan bánik a szavakkal, milyen bensőséges viszonyban van velük, ezek azt csinálnak egymással, amit csak akarnak – ez a vers végleg meggyőzött. (…) Ezeknek a verseknek nem tesz rosszat egy Kányádi- vagy Pilinszky-utalás, ezeknek nem kell az ötelemes költőmaszk, mert nem kell félniük semmitől."
A Méhes György-nagydíjat Farkas Wellmann Endrének ítélte oda a Méhes család, illetve az E-MIL választmánya. A kitüntetett méltatója, Szálinger Balázs nem lehetett jelen a gálán, levélként küldött laudációját László Noémi olvasta fel.
"Nem tudom, a laudációk hány százaléka kezdődik a díjazott és a méltató megismerkedésének történetével. Ezek a történetek többnyire nem izgalmasak, a miénk szerencsére izgalmas, sajnos, annyira izgalmas, hogy el sem mesélhetem, de egy fontos részt ki kell emelnem belőle. Farkas Wellmann Endrét a kilencvenes évek végén olyan helyzetben ismertem meg, amikor éppen öngyilkos akart lenni. (…) Fiatalok voltunk, költők csak zárójelben, ennek megfelelően az volt a jelszavunk, hogy »írni nem muszáj, élni viszont muszáj«. Azóta lement vagy másfél évtized, barátom diplomás lett, tanár lett, olyan tanár, akit valószínűleg több generáció is emlegetni fog, és ebben a legkevesebb helye sincs iróniának, hiszen valójában nincs is ennél fontosabb. (…) A barátomnak sosem mondtam, hogy nemegyszer beugranak nekem sorok, rímek, vershelyzetek, és az ilyen foszlányaimnak igen komoly része az ő verseiből való. Ezek a versek hátba támadnak, visszamásznak a kályhakürtőn, ha tetszik egy vers, ha nem, otthagyja lábnyomát az agyamban. Előjön az utcán egy vers, örülök neki, aztán mire hazaérek, rájövök, hogy nem az enyém. A Wellmann-költészet ötletalapú költészet, pillangóvadászat. Vagy elkapja, vagy nem, ha csak a fél szárnya van meg, azzal már nem foglalkozik, vagy sikerül elsőre, vagy nem, nem ül le hozzá könyörögni. Iszonyatosan gőgös költő. (…) Nem szorgalmas költő, de ki a fenének kell egy szorgalmas költő?! A megírt versnél a megtalált vers mindig versebb lesz, amíg áll a világ. Könnyen lehet, hogy legutolsó könyve, a Néró az eddigi legjobb, de hogy az utolsó volna, mint ahogy azt ezerszer elmondja, kétlem. (…) Kíváncsi vagyok, hogy öregszik meg Farkas Wellmann Endre, és mit gondol közben. Tessék elkezdeni. Megfordult a jelszó, most már »írni« muszáj."
A díjazott a kitüntetés fontosságáról beszélt, elmondta, hogy 22 éves írói pályafutása során először részesül ilyen jellegű elismerésben, ugyanakkor külön örül annak, hogy díja annak az alkotónak a nevét viseli, aki gyermekkorát idézi vissza benne.
– A Méhes György-nagydíj szép múltra tekint vissza, és örülök annak, hogy azok sorában lehetek, akik az eddigi és későbbi díjazottak virtuális családját alkotják – mondta a költő, majd Vass Ákos kitüntetése kapcsán megjegyezte, az irodalmi történéseket figyelve úgy gondolja, amit a pályakezdő képvisel, az az új generáció költészete lesz.
nszi
Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhely visszaosztásra vár
Marosvásárhelyen senki nem szerezte meg a leadott szavazatok több mint felét a vasárnapi parlamenti választásokon, így a szenátori és a két képviselői mandátum odaítélése a visszaosztás függvénye.
Marosvásárhelyen a 127.541 szavazatra jogosult személy közül 58.662-en adták le voksukat a szenátorjelöltek valamelyikére, az érvényes szavazatok száma pedig 57.410. Ebből Frunda Györgyre (RMDSZ) 22.888-an (39,86%), Ştefan Someşanra (USL) 19.925-en (34,70%), Marius Emil Paşcanra (ARD) 8611-en (14,99%), Jakab Istvánra (EMNP) 2799-en (4,87%), Ioan Gabriel Gaborra (PPDD) 2004-en (3,49%), Răzvan Laurenţiu Drăguleţre pedig (PRM) 1183-an (2,06%) voksoltak.
Az 1-es számú képviselőkörzetben a 62.046-ból 28.383-an járultak az urnák elé (érvényes szavazatok 27.822): Kerekes Károly (RMDSZ) 12.209 voksot (43,88%), Dan Sîmpălean (USL) 8965 voksot (32,22%), Ioana Roman (ARD) 3322 voksot (11,94%), Portik Vilmos (EMNP) 1569 voksot (5,63%), Doina Ţintoşan (PPDD) 928 voksot (3,33%), Constantin Mărgărit Amza (PRM) pedig 539 voksot (1,93%) gyűjtött.
A 2-es számú képviselőkörzetben 30.279-en voksoltak (szavazásra jogosultak száma: 65.495, érvényes szavazatok száma: 29.530). Florin Buicu (USL) 11.980 voksot (40,56%), Lokodi Edit Emőke (RMDSZ) 10.463 voksot (35,43%), Doru Oprişcan (ARD) 4414 voksot (14,94%), Alexandru Presecan (PPDD) 1254 voksot (4,24%), Boros Zoltán (EMNP) pedig 1084 voksot (3,67%) gyűjtött.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Huszonhét magyar a parlamentben, Frunda György nem jutott be
A szavazatok százszázalékos feldolgozottsága ismeretében az RMDSZ 27 törvényhozói mandátumot szerzett az új parlamentben, néggyel kevesebbet, mint a 2008-as parlamenti választásokon – közölte a Krónikával Kovács Péter főtitkár. A szavazatok visszaosztását követően kiderült, a szövetség kilenc szenátori mandátumot nyert, akárcsak 2008-ban, a képviselőházban pedig 18-at, ami néggyel kevesebb a legutóbbi törvényhozási megmérettetéshez képest. Nem jutott szenátori mandátumhoz Frunda György, az RMDSZ egyik legismertebb politikusa, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének tagja.
Frunda György 23 év után nem tudott újabb szenátori mandátumot szerezni
Frunda 39,86 százalékot szerzett az egyes számú Maros megyei választókerületben, megelőzve a Szociálliberális Unió (USL) színeiben induló kihívóját, Ştefan Someşant (34,7), ám az eredmény nem bizonyult elegendőnek. Ezzel szemben a marosvásárhelyi Kerekes Károly folytathatja képviselői munkáját a szövetség színeiben.
Kolozs megye négy év kihagyás után ismét szenátori mandátumot szerzett László Attila volt kolozsvári alpolgármester révén, míg a kalotaszegi választókerületben induló Máté András továbbra is képviselőként dolgozhat a törvényhozásban.
Temes megye szintén négy év szünet után jutott képviselői mandátumhoz a 29 éves Molnár Zsolt révén, aki a 2-es számú választói kerületben a szavazatok 4,71 százalékát kapta meg. Molnár az RMDSZ legfiatalabb képviselőjeként dolgozhat a következő négy évben.
Szintén tegnap derült ki, hogy Erdei Doloczki István (Szatmár megye), Szabó Ödön (Bihar) és Bónis István (Máramaros) is képviselő mandátumhoz jutott a visszaosztást követően. Az RMDSZ parlamenti csoportját továbbá Végh Sándor (Szilágy megye) és Pataki Csaba (Szatmár) egészíti ki. Arad és Brassó megyének viszont nem lesz parlamenti képviselete.
Amint arról beszámoltunk, tizennyolc RMDSZ-es jelöltnek sikerült abszolút győzelmet szereznie a választókerületében, így „első körben” parlamenti mandátumot nyertek. Cseke Attila (Bihar megye), Antal István, Kelemen Hunor, Korodi Attila, Moldován József (Hargita megye), Fejér László Ödön, Markó Attila, Márton Árpád (Kovászna megye) Borbély László, Kelemen Atilla (Maros megye), Kereskényi Gábor (Szatmár megye) és Seres Dénes (Szilágy megye) képviselői mandátumhoz jutottak a szavazatok legalább felének begyűjtésével.
A választói kerületben aratott győzelemmel Biró Rozália (Bihar megye), Tánczos Barna, Verestóy Attila (Hargita megye), Klárik László, Olosz Gergely (Kovászna megye) és Markó Béla (Maros megye) szenátori székhez jutott. Kovács Péter főtitkár egyébként tegnap úgy nyilatkozott, a végeredmények azt mutatják, az urnákhoz járuló romániai magyarok 88,81 százaléka az RMDSZ-nek szavazott bizalmat.
Hangsúlyozta: az eredmény értékét növeli, hogy ez egyértelműen meghaladja a tavaszi önkormányzati választások során a szövetségre leadott magyar szavazatok arányát. 428 608 magyar választóból 47 955-en (11,19 százalék) pecsételtek az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselőjelöltjeire, a szenátorjelöltek esetében a 447 291 magyar szavazóból 58 764-en (13,14 százalék) támogatták az alakulat jelöltjeit.
Az RMDSZ képviselőjelöltjei 380 653 választó bizalmát nyerték el (88,81), ugyanakkor 388 527-en (86,86) tartották fontosnak, hogy a szövetség szenátorjelöltjei jelenítsék meg érdekeiket a törvényhozás felső házában – tájékoztatott Kovács Péter.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Biztos befutók a Székelyföldön, bizonytalan képviselet Belső-Erdélyben
Elsöprő győzelmet szerzett az RMDSZ a Székelyföldön a vasárnapi parlamenti választásokon, míg az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a legtöbb helyen nem tudta felülmúlni a júniusi helyhatósági választásokon elért eredményt.
Hargita: két szenátor, négy képviselő
Hargita megyében a hét mandátumból hatot szerzett meg a szövetség, a legeredményesebben Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerepelt, aki körzetében a voksok 79,4 százalékát kapta. A végleges adatok szerint Hargita megyében a szenátusi listákon az RMDSZ 83 097 szavazatot kapott a 116 410-ből, az EMNP szenátorjelöltjeire 17 749-en szavaztak. Verestóy Attila a szavazatok 68 százalékával elnyerte a hetedik szenátori mandátumát, Tánczos Barna (első portrénkon) pedig első ízben képviselheti a hargitaiakat a bukaresti felsőházban, miután megszerezte a szavazatok 75 százalékát.
A képviselőházi listákon is az RMDSZ szerzett többséget, a 116 084 szavazatból 82 814-et kapott, az EMNP második helyen végzett 17 069 szavazattal, míg a Szociálliberális Szövetség harmadik lett 10 683 vokssal.
Az első körzetben Korodi Attila győzött 73 százalékkal, a volt környezetvédelmi miniszter így második képviselői mandátumát kezdheti el. A legjobb eredményt Hargita megyében Kelemen Hunor érte el, az RMDSZ elnöke a szavazók 79,4 százalékának a bizalmát nyerte el, és ezzel megkezdheti negyedik képviselői mandátumát. Az RMDSZ-es Antal István a voksok 73,8 százalékát kapta, így újabb négy évet tölthet a képviselőházban, amelynek 1992 óta tagja. Moldován József volt távközlési államtitkárnak a polgárok 79,14 százaléka szavazott bizalmat. A többségben románok által lakott képviselői körzetben Mircea Duşa belügyminiszter lett az első a szavazatok 47,47 százalékával, a második helyezett, az RMDSZ-es Mik József 31,2 százalékot szerzett, a körzetben az országos visszaosztás során dől el, ki lesz a képviselő.
Tánczos Barna a Krónikának elmondta, az eredmények azt tükrözik, hogy a székelyföldi emberek megbíznak az RMDSZ-ben, és ez nagy felelősséget ró a szövetség politikusaira, akiknek azokat is képviselniük kell, akik nem a szövetségre szavaztak. „Remélem, lesz bennünk bölcsesség, hogy ne a vitát keressük, hanem mindazt, ami összeköt. A következő négy évben nem megosztjuk, hanem megerősítjük a magyar képviseletet” – mondta Tánczos. Papp Előd, az EMNP szenátorjelöltje szerint a néppártnak Hargita megyében sikerült növelnie a szavazatok számát, jobban szerepelt, mint az önkormányzati választásokon. Bár a 6:3-as alternatív küszöböt nem sikerült teljesíteni, stabilizálódott a párt. „Tisztességesen szerepeltünk, megyünk tovább!” – összegzett Papp Előd.
Orbaiszék elveszett
Háromszéken hat parlamenti mandátumból ötöt szerzett meg az RMDSZ. A Kovászna Megyei Választási Iroda végleges adatai szerint a szövetség megőrizte azokat a mandátumokat, amelyeket az elmúlt négy évben is RMDSZ-es politikusok töltöttek be, az orbaiszéki körzetben azonban nem sikerült győzni. A végleges eredmények szerint a Sepsiszék–Erdővidék szenátori körzetben az RMDSZ-es Klárik László volt megyemenedzser lett az első 21 314 szavazattal, a szavazók 56,6 százalékának a bizalmát szerezte meg és egyben első parlamenti mandátumát.
Vetélytársa, Toró T. Tibor EMNP-elnök 7367 voksot (19,57 százalék) kapott. A Felsőháromszék–Bodzavidék szenátori körzetben Olosz Gergely 19 711 szavazattal, 61,79 százalékkal győzött, az EMNP-s Kovács István 3540 szavazattal a harmadik helyre került, Marius Obreja USL-jelölt mögé. Sepsiszentgyörgyöt Markó Attila (második portrénkon) képviseli a következő négy évben a parlament alsóházában, a volt kisebbségügyi államtitkárnak 11 297-en, azaz a választópolgárok 52,6 százaléka szavazott bizalmat.
A Mikó-ügy másik szereplője, Sánta Imre bikfalvi lelkész 4255 szavazatot (19,82 százalék) kapott. Az Erdővidék–Alsóháromszék körzetben Márton Árpád újrázott 59,8 százalékkal, vagyis 9875 vokssal, ebben a körzetben 3169-en (19,19%) pecsételtek az EMNP-s Derzsi Sámuelre. Felsőháromszékről az RMDSZ színeiben megméretkező Fejér László Ödön vállalkozó (harmadik portrénkon) 13 018 szavazattal (74,5%) veheti át első képviselői mandátumát, a néppártos Johann Taierling 2734 szavazatot (15,65%) szerzett.
A szavazatok újraosztásával dől el, hogy ki képviseli a képviselőházban Orbaiszék–Bodzavidék lakóit a következő négy évben, ebben a körzetben ugyanis egyetlen jelölt sem kapta meg a voksok több mint felét, az RMDSZ-es Thiesz János 41,64 százalékos támogatottságot szerzett, Szakács Zoltán, a néppárt jelöltje mindössze 654 szavazatot kapott,  az újraosztás után dől el, melyik román jelölt jut mandátumhoz. Sánta Imre, az EMNP sepsiszentgyörgyi képviselőjelöltje lapunk kérdésére úgy értékelte, az RMDSZ hitelrombolása elbizonytalanította a választókat, és a néppártnak sem sikerült megfelelően mozgósítania őket.
„Le kell vonni a következtetést, új akciótervet kell kidolgozni!” – mondta Sánta, aki torzításnak és bűnbakkeresésnek minősítette, hogy az RMDSZ a néppártot okolja azért, hogy nem sikerült megszereznie az orbaiszéki mandátumot. Az RMDSZ háromszéki vezetői egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat fogalmaztak meg a választások tárgyában, míg Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester tiszta lappal kezdené újra, Tamás Sándor tanácselnök azt üzeni a néppártnak: „húzzák meg magukat!”
Antal hangsúlyozta, Sepsiszentgyörgyön 400 szavazaton múlott, hogy Markó Attila megszerezte a többséget, ha nem így történik, román képviselő lett volna. Emlékeztetett a választások éjszakáján mondott nyilatkozatára, miszerint „a néppárt megérdemelne két nagy pofont”, hozzátéve: a hangsúly azon volt, hogy családban kell elintézni a nézeteltéréseket, és többet nem szabad olyan helyzetbe hozni az erdélyi magyarokat, hogy két magyar alakulat közül kelljen választaniuk.
Bizonytalanság Marosban
Az RMDSZ elégedett lehet a Maros megyei eredményekkel – jelentette ki az alakulat megyei elnöke, Kelemen Attila, aki viszonylag kényelmesen nyert saját, magyar többségű képviselői választókerületében. Hasonló győzelmet aratott Markó Béla szenátorjelölt és Borbély László képviselőjelölt is, akik a szavazatok 66, illetve 73 százalékkal nyerték a választásokat. Bár a lista élén végeztek, sem a szenátori bársonyszékért versenybe szálló Frunda Györgynek, sem a hetedik képviselői mandátumára pályázó Kerekes Károlynak nem sikerült megszerezniük a leadott voksok több mint felét. A szövetség egyik legtapasztaltabb politikusának számító Frunda György, aki saját elvárásaihoz képest lényegesen gyengébben szerepelt, a támogatók kevesebb mint 40 százalékát tudhatja maga mögött.
„Remélem, hogy elnyerem a szenátori helyet” – bizakodott, majd megvallotta, hogy nagyon örül a magyar jobboldal kudarcának. „Van bennem egy kis káröröm: nem sikerült nekik!” – jelentette ki, hozzáfűzvén, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) egyetlen célja az RMDSZ elgáncsolása volt. Frundához hasonlóan már csak a visszaosztás lutrijában bízhat Kerekes Károly is, akit a szavazók 44 százaléka támogatott. Utóbbi a város magyar többségű körzetében indult, ott, ahol négy évvel ezelőtt Borbély László a szavazatok több mint felét megszerezte. Az RMDSZ vezetői szerint, amennyiben Kerekes nem szerez újabb mandátumot, a felelősség a néppártot terheli, hiszen a két magyar jelölt összesen megszerezte a szavazatok több mint 50 százalékát.
Kerekes Károly ellenjelöltje, Portik Vilmos, aki egyben az EMNP Maros megyei elnöke is, úgy véli, ha nem indult volna a választásokon, az nem azt jelenti, hogy a nemzeti oldal elkötelezett szavazóbázisa az RMDSZ politikusát támogatta volna. Annak ellenére, hogy Marosvásárhelyen a néppárt közel kétszer annyi voksot szerzett, mint a nyári helyhatósági választásokon, Portik szerint át kell értékelni az eredményeket, és alapjaiból kell újraépíteni az EMNP Maros megyei szervezetét. „Az alacsony részvételi arány komoly figyelmeztetés a politikum számára. Kiderült, hogy a néppárt még nem tudja megszólítani megfelelőképpen a magyarokat, az RMDSZ már nem tudja” – következtetett az arányokból az EMNP Maros megyei elnöke. Gyengén szerepelt Lokodi Edit Emőke képviselőjelölt is, aki a 36 százalékos támogatottságával a szociáldemokrata Florin Buicu mögött végzett abban a körzetben, melyet 2008-ban az RMDSZ-ből azóta eltávolított Benedek Imre nyert.
Kolozs: Máté reménykedik
Kolozs megyében az RMDSZ a képviselői listákra leadott szavazatok 12,99 százalékát, az EMNP 1,68 százalékát szerezte meg, a szenátori listák esetében ez az arány 13,20, illetve 1,92 százalék. A töredékszavazatok megyei visszaosztását követően egyelőre Máté András Levente képviselői mandátuma tűnik biztosnak. Az országos visszaosztást követően még egy képviselői vagy szenátori helyet kaphat a szövetség – vázolta a lehetséges forgatókönyveket a megyei elnöke. „Ha nem lett volna széthúzás, jobb lehetett volna az eredmény, a másik pártra adott voks a román pártokra adott szavazatnak bizonyult” – mondta Máté András Levente.
Szász Péter, a néppárt szenátorjelöltje ezzel szemben úgy értékelte: „ahhoz képest, hogy a választók érdeklődése rendkívül alacsony volt, előrelépésnek tekinthető az EMNP eredménye”. Elmondta, az EMNP szenátorjelöltjeire összesen 4096-an, míg képviselőjelöltjeire 3687-en voksoltak a megyében. „A választóinktól kapott bizalom felelősséggel is jár, folytatjuk a megkezdett munkát, tovább építkezünk” – nyilatkozta Szász Péter.
Krónika (Kolozsvár)

Ki tűzte ki a magyar zászlót?
Kerek harminc évvel ezelőtt, 1982. december 12-e hideg, ködös reggelén a régi marosvásárhelyi városházán megjelent a piros-fehér-zöld lobogó. A gyalogosok szinte megmeredve álltak a szemközti járdán, és csodálták jókora büszkeséggel, és legalább ugyanakkora félelemmel a Bernády György néhai polgármester nevéhez fűződő, impozáns szecessziós épület tetején lengedező zászlót. A látvány megdobogtatta a magyarok szívét, de ugyanakkor azt is tudatosította bennük, hogy az egykori városháza tetején látható színek még inkább megvadítják az amúgy is nacionalista-sovén román kommunista hatalmat.
Míg az utcán az emberek összesúgva tekintettek a zászlóra, a pártbizottság székházában a város és a megye korifeusai és a Szekuritáté hatalmasságai őrjöngtek, a lobogó eltávolítását követelve és bűnbakot keresve.
Az Észak-Erdély elvesztése után 38 évvel visszakerülő magyar zászló híre hamarább eljutott Bukarestbe, mint az épületben székelő Nicolae Vereş főtitkár fülébe. A zászlókitűző tréfa, hőstett vagy egyszerű provokáció még aznap délelőtt „elkezdte szedni az áldozatait”. Az ingatlan felújítását végző közüzemek igazgatóját, Szabó Lászlót menesztették tisztségéből, Csath Gábort, a munkálatokat vezető fiatal mérnököt pedig hónapokig zaklatták a hatóságok.
Az állambiztonsági szervek a városháza restaurálásán dolgozó valamennyi munkást vallatni kezdték. A hónapokig tartó lelki terror valamikor a tavasz közeledtével szűnt meg. A Szekuritáté állítólag megtalálta az igazi tetteseket. Kilétükre azonban a mai napig nem derült fény.
„Megfagyott bennem a vér”
„Amikor az egyik segédmunkással a belső udvar állványairól észrevettük, mi leng a nagyterem kupolája fölött, valósággal belém fagyott a vér” – kezdi a harminc évvel ezelőtt történtek felelevenítését Csath Gábor. Az egykori városháza, akkor pártbizottsági székhely főjavítását irányító mérnök most is jól emlékszik, amint egy Sotri nevű barna bőrű segédmunkás nem sokkal a 7 órás kezdés után odament hozzá, és kihívta a belső udvarra.
A reggeli köd és félhomály ellenére pillanatokon belül mindkettőjük számára egyértelművé vált, hogy egy piros-fehér-zöld anyag került a Bernády György által épített szecessziós palota tetejére. „Előre-hátra futkostam a folyósón, és azon törtem a fejem, mit tehetünk. Közben összementem Simion Cotoi-jal, a megyei pártbizottság második vagy harmadik emberével, akinek előadtam, hogy „valamiféle zászlót” láttunk kitéve. Ő már napirenden volt a történtekkel, és azt is tudta, hogy a magyar lobogóról van szó. Kivörösödve, képéből kikelve ordította: „Maga tette fel, mert magyar!”.
Míg Cotoi a munkatelep vezetőjével volt elfoglalva, felettese, Nicolae Vereş első titkár a renoválást végző közüzemek igazgatóját osztotta ki. „Amikor a reggeli órákban Vereş elvtárs magához hívatott, fogalmam sem volt, miért olyan dühös. Naivan még azt hittem, hogy valamiféle csőtörés történt a városban. Miután tudtomra adta a történteket, azt is közölte, hogy aznaptól nem vagyok igazgató” – emlékszik vissza Szabó László. A közüzemek volt vezetője csalódást okozott a pártkorifeusnak, hiszen néhány évvel azelőtt Vereş volt az, aki kinevezte a vállalat élére. „Vereş elvtárs, aki addig kedvelt engem és bízott bennem, valósággal le volt sújtva.
De leginkább az zavarta, hogy bukaresti felettesei előbb szereztek tudomást a zászló kifüggesztéséről, mint ő, aki az épületben székelt. Gondolom, hogy emiatt meg is volt ijedve, hisz az incidens akár a tisztségébe is kerülhetett volna” – meséli Szabó, aki már másnaptól visszament régi munkahelyére, a tervezőintézetbe. Helyére 1990-ig többé nem neveztek ki magyar igazgatót. A süllyesztőbe került Szabóról a Kossuth Rádió 1983-as rádiókabaréjában lehetett hallani. „Kitűzték a magyar zászlót, leváltották Szabó Lászlót!” – szólt az anyaországban is visszhangot kapó incidens kapcsán született poén.
Miközben a pártbizottságnál elszabadultak az indulatok, a szemközti járdán egyre több járókelő állt meg csodát látni. A lobogó kitűzésének híre szinte futótűzként terjedt, főként a vásárhelyi magyarság körében, de csalódnia kellett annak, aki 9 óra után érkezett a helyszínre: a piros-fehér-zöld zászlónak hűlt helye maradt. „Nem volt könnyű levenni a zászlót, kívülről egyenesen kockázatos lett volna feljutni a tetőre. Tény, hogy nem csak bátornak, de ügyesnek is kellett lennie annak, aki valószínűleg a kinti állványokon, majd a villámhárítón végigmászva, a nagyterem kupolája fölé, a Napot ábrázoló díszre kitűzte.
Az egyik ácsommal én belülről próbálkoztam. Felmásztunk a kupolába, elmozdítottunk néhány cserepet, és egy-két darabból összeillesztett, összesen csaknem nyolcméteres, szeggel végződő léc segítségével valahogy letéptük. Egy bizonyos Lăzărescu elvtárs várt lent, aki idenyújtott egy clujanás cipősdobozt, hogy abba tegyük. Beleráztuk az anyagot, mégpedig úgy, hogy egyikünk se hagyja rajta az ujjlenyomatát” – mondja Csath. Ekkor már látható volt, hogy a 90-szer 60 centiméteres zászló házilag készült.
Lelki terror és erősítés Nanótól
Az incidens után a közüzemek úgy folytatták az épületjavítást, hogy a munkálatokat vezető mérnököt naponta hívatták a Szekuritáté Rigó utcai székházába. Kihallgatták a 135 munkást is, de közülük egyik sem vállalta magára a zászlókifüggesztési akciót. Az egyes számú gyanúsított Csath maradt, annál is inkább, mivel kedvenc hobbija az alpinizmus volt, s ez egybevágott a zászlókifüggesztési „technikával”.
„Volt olyan nap, hogy kétszer is felhívattak a Rigó utcába. Amikor az irodákban megszólalt a telefon, a kolleganők már súgták: Gabi, a Szeku! Hosszú évekig tartó várakozás után, egyik napról a másikra otthon is beszerelték a telefont. Több mint két hónapig jártam a koszos, gázolajbűzös, monoton, vasszekrényes irodákat, ahol ugyanazt a szöveget tizenöt-húszszor is leírtam. Ha történetesen elfelejtettem szemüveget vinni, öt perc alatt szereztek egyet. Gyakran előfordult, hogy este, otthonról vitt el az autó. Karácsony estéjén, amikor más a fenyő körül ünnepelt, én a Szeku egyik szobájában írtam a mindennapi adagomat.
Tíz óra is lehetett, amikor bátorkodtam kikopogni az ajtón, hogy már vegyék át a nyilatkozatom és engedjenek haza, családom körébe” – idézi fel a harminc év után is keserűséget okozó emlékeket az akkor 28 éves szakember. Csath most is kapásból fel tudja sorolni vallatói nevét: Ágoston, Hegedüs, Moldovan, Băţagă, Borz. Menesztett főnökét, Szabó Lászlót Gábos és Buzogány vette kezelésbe. Egytől egyig mind ismert, híres-hírhedt szekusok.
Némelyikük még él, a legtöbben meghaltak. Egyikük sem verte a bűnbakoknak kikiáltottakat, még csak kezet sem emeltek rájuk. De Csath elmondása szerint akkora lelki terror alatt tartották őket, amilyent még az ellenségének sem kíván. Két hónap leforgása alatt a fiatal mérnök 74-ről 64 kilóra fogyott. „Most is a fülembe csengenek Ágoston elvtárs szavai, aki egyszer szólalt meg magyarul, és azt mondta: Mi csak végezzük a feladatunkat!” – idézi fel. A feladatvégzés része volt a több mint száz munkás felsorakoztatása is a volt Kazinczy utcai sportpályán, ahol nyomozókutyákkal szagoltatták végig a gyanúsítottakat.
Amint Csath Gábor meséli, a meghurcoltatáson a nagymamájának és a híres francia komikusnak, Fernandelnek köszönhetően tette túl magát. „Nanóm volt a nyugtatóm. Azt mondogatta, hogy ne félj, mert kiderül az igazság. Fernandel meg az egyik vallatáson jutott eszembe. Az egyik filmjében őt is vallatták a nácik, és míg a tisztek szembefújták vele a cigifüstöt, ő a csepegő vízcseppeket számolta, majd kért egy szál szivart. Amikor eszembe jutott ez a jelenet, elmosolyogtam, a szekustisztek pedig megkérdezték, hogy mi lelt? Elmeséltem a képsorokat, mire ők még idegesebbek lettek” – derül fel Csath arca. 
Évekig tartó trauma
A kihallgatások ’83 februárjának derekán hirtelen félbeszakadtak. A Szekuritáté zaklatásának nyomait azonban az elmúlt három évtized sem feledtette el Csath Gáborral. „Volt egy Mamaián vásárolt fehér pólóm, amin piros és zöld mintát fedeztem fel. Rögtön eldugtam, nehogy valaki megtalálja. Azelőtt az egyik kőművesemet azért vonták felelőségre, hogy otthonában a piros szegfűt miért tette fehér vázába!” – indokolja rettegésének okát. Kérdésünkre, hogy van-e magyar zászlója otthon, nemmel válaszol. Aztán hozzáteszi, hogy ő úgy van ezzel az egész piros-fehér-zöld üggyel, mint a kisgyerek a kályhával: miután megégette a kezét, többé akkor sem közelíti a tűzhelyhez, amikor az alá még csak be sem gyújtottak.
„Állítólag a szervezet és az agy gondoskodik a traumák feldolgozásáról. Az én esetemben ez nehezebb volt, mint egy családtag halálának a megemésztése” – mondja az 1990 után sikeres vállalkozóvá vált mérnökember. Pedig a ’82-es incidens után a Szekuritáté többé soha nem zaklatta. „A történtek után egy évre a közüzemek udvarán találkoztam Gábossal, az ismert szekussal. Kérdésemre, hogy kérhetek-e útlevelet a szocialista országok valamelyikébe, annyit mondott, hogy az állambiztonság nem bosszúálló. És tényleg megkaptam az útlevelem” – meséli, immár mosollyal az arcán.
Ma is csak találgatnak
Eltelt harminc év, de a piros-fehér-zöld lobogó kitűzésének kérdése azóta is megválaszolatlan. Szabó László úgy tudja, egy magyarországi turistacsoport tagjai másztak fel az egykori városháza tetejére. Mint mondja, még ’90 márciusában egy idős hölgy azzal állította le a főtéren, hogy a lánya Budapesten járt, taxival utazott, és amikor a gépkocsivezető megtudta, honnan származik, mesélni kezdett. Elmondta, hogy 1982. december 12-én egy magyar turistacsoport tagjaként barátjával, egy másik taxissal Marosvásárhelyen jártak, és a tornyos épülettel szemben lévő Grand Hotelben szálltak meg. Látván, hogy állványok veszik körül a volt városházát, hajnalban felmásztak, és kitűzték a náluk lévő magyar lobogót.
Csath Gábor más változatot ismer. Nem sokkal azután, hogy az állambiztonságiak felhagytak a zaklatásával, a barátok templomának tornya előtt összefutott a közüzemekért felelős szekussal, Hegedüs elvtárssal, aki elújságolta, hogy elkapták a valódi tettest.
„Azt mondta, hogy egy bolyais diák volt, aki eldicsekedte cselekedetét a Tutunban” – idézi fel az akkori rövid tájékoztatást a mérnök. A Tutunt – akkor is, most is – jobbára a magyar nonkonformista fiatalság kedvenc kávézójaként tartották számon. „Ez érdekes, mert én akkoriban azt hallottam, hogy a másik elitiskolából, a Papiuból származó két diák volt a tettes” – szól közbe Szabó László.
A leghitelesebbnek tűnő verzióval egy másik, a Krónika által megkeresett volt szekustiszt szolgál. A neve elhallgatását kérő férfi határozottan állítja, hogy a tettet az Ady negyedből származó magyar fiatalok követték el. „A Deszka bár néven ismert kocsmában született meg az ötlet és a döntés. Ezt maguk a tettesek vallották be. Magyar gyerekek voltak, de tettüknek nem volt nacionalista háttere, inkább virtuskodni szerettek volna. Nem is a magyar zászlót, hanem egy csúnyán összefércelt valamit tűztek ki, ami inkább az olasz lobogóra hasonlított” – mondja. Bár nem ő vizsgálta az ügyet, emlékszik, hogy mivel az elkövetők kiskorúak voltak, nem büntették meg őket, csak a szülők részesültek némi pénzbírságban.
Más néven, de az adysok egykori közkedvelt késdobálója most is létezik. Új tulajdonosa Aliznak keresztelte, de nincs olyan adys vagy Oncsa-telepi lakos, aki ne tudna eligazítani, amikor a Deszka bár felől érdeklődünk. Odabent csak a füst és az alkoholbűz a régi. Az asztaloknál züllött képű, egymásnak káromkodó fiatalok és az oroszpiacon áruló, Pruton túli kereskedők. Nem a magyarkodásról, de még csak nem is a románkodásról folyik a szöveg. Harminc évvel a zászlókitevés után a fő téma mindenik sarokban a könnyű pénzszerzés.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Ember a Bolyai téren
A magyarság érdekében hivatástudattal végzett munkásságáért kapott Julianus- díjat szombaton öt személyiség Csíkszeredában. Ahmet Aygün, a törökországi Rodostó (Tekirdag) polgármestere Beder Tibortól, a díjat adományozó Julianus Alapítvány elnökétől vette át az elismerést. A díjazottat a rodostói II. Rákóczi Ferenc múzeum igazgatója méltatta. Mint mondta, Aygün mandátuma alatt kopjafát, székely kaput emeltek a bujdosó fejedelem és kísérete emlékére, 2007 nyarán pedig szobrot állítottak a török nyomdászat megteremtője, a székelyföldi születésű Ibrahim Müteferrika tiszteletére.  Farkas Árpád József Attila-díjas költő, a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap főszerkesztője, Farkas Ernő marosvásárhelyi nyugalmazott magyartanár, Papp Kincses Emese csíkszeredai író, egyetemi oktató, Papp Lajos pécsi szívsebész részesült még az elismerésben. 
A tizenötödik alkalommal kiosztott Julianus-díjat 1993-ban alapította a csíkszeredai Julianus Alapítvány. Az alapító szándéka szerint olyan személyiségek kapják az elismerést, akik a magyarság megmaradásáért tettek. 
Akikről azt hinnénk, a kisujjunkban vannak, kiderül, hogy alig tudunk érdemben írni. Édesanyánk minden bizonnyal több Nobel-díjat is érdemelne egyszerre, mégsem tudnók pár mondatban összefoglalni elévülhetetlen érdemeit, közöttük azt például, hogy életre hozott. 
Ha működne olyan pimasz grémium, amely a legtisztességesebb embernek járó díjat osztana, volna egy-két befutó tippem. 
Szerencsére a tisztesség nem jutalmazandó kategória.  Vagy ha mégis, ritkán talál a zsűri célszemélyt. 
Ennek a kis fogalmazványnak két tengelye lehet. Az egyik így rázódna a mondatok göcögős útján: Farkas Ernő tanár úrnak köszönhetjük, hogy, a másik pedig emígy: mióta nem Farkas Ernő a magyartanfelügyelő Maros megyében
Zárásképp jöhet aztán egy ilyesfajta trendi összegezés: magyartanárok körében végzett felmérés szerint a tanulók hon- és helyismerete a tízes skálán a helyre tehető. 
Ezt máris hanyagolom. 
Farkas Ernőnek valóban sok mindent köszönhet Maros megye magyarsága. Az a fajta ember, aki nem szövegel, hanem ahol csak teheti, tesz valamit. Amikor lehetetlen volt egy levegőt szívni a város elvtársaival, falura húzódott, mintha büntetné magát, és felfedeztette a magyarsággal Szabédi László névadó faluját a székely Mezőségen. 
Farkas Ernő „hozta divatba" több más irodalmi és történelmi kiránduló- s zarándokhellyel együtt Szabédot, Marosvécset, Nyárádgálfalvát, Bonyhát, Pusztakamarást, Farkaslakát – Erdélyt. Úgynevezett kiránduló népművelő volt, a nép gyakran szaktanárokból állt, akiket tanfelügyelő korában éppúgy kirándultatott, akár a diákjait, hogy rányissa szemüket a hazára. Lefüggönyözött történelmünkre.  (Szomorúan tapasztaljuk, hogy az ún. szabadságban született nemzedék friss diplomásai még annyit sem tudnak saját dolgainkról, mint az "átkos éra" sokat gyalázott, megalázott, gyakran kompromittált, "tyúkszámláló" pedagógusai.) 
És persze, mióta nem Farkas Ernő a magyartanfelügyelő, ritkábban kirándulnak a magyartanárok, kevesebb a magyartanárok szervezte iskolai kirándulás. „Odaátra", testvértelepülésekre még csak-csak elbuszoznak a gyerekekkel – miközben épp a kistáj, a régió marad jobbára terra incognita. „Mert drága minden", és mert „olyan olcsón kirándulást szervezni, mint Farkas Ernő, ma már a mágusok sem tudnának." 
Meg minek is. 
Én magam neki köszönhetem életem egyik legemlékezetesebb napját, amikor a Református Kollégium dísztermében tartott előadásuk után elkísérhettem a Nyárád menti "Szentföldre" – Mikházára, Nyárádremetére – Nagy Gáspár költőt és dr. Görömbei András irodalomtörténész professzort. Nagy Gáspár azóta eltávozott az élők sorából, számomra kegy, hogy szót válthattam vele, és hazafelé még nótázhattunk is.  Farkas Ernőről én csak elfogulatlan elfogultsággal tudok szólni. Ez úgy fordítható magyarra, hogy túl sok barátkozás nélkül volnánk barátok. Például nem tegeződünk. Ahhoz túlságosan tiszteljük egymást, illetve tisztelem Őt. 
Apró emberi „ügyeket" tudok róla, amelyekkel nem akárkit tisztel meg az ember. Csak vadidegennek vagy lelki barátnak mondjuk el legféltettebb titkainkat, mint amilyen az édesanyánk iránti szeretetünk, egy-egy meghatározó gyerekkori emlékünk, lelkünkben bujdokló, csontunkig sajgó, vagy fényben pompázó lét- és hitélményeink. 
De fogalmam sincs, hogy hány éves, és csak akkor érdekelne, ha valami kerek évforduló kapcsán annyit mondhatnék neki magam is, hogy az Isten éltesse. 
Háborgó lélek, az örökös borúlátás és kétkedés mindig morcos embere, aki bizonyára ekként leplezi gyermeki hitét az emberiségben, reményét a világ isteni voltában.
Derűlátó szemét mindig lefödi tenyerével, nehogy azt higgyük: nevet. És ha már ide sétáltam a Tanár úrral a vizek fölött, hadd adjam tovább a nevével kapcsolatban keletkezett kis anekdotát is. 
Marosvásárhely, a Református Kollégium előtti spácium, Bolyaiak tere vagy csak Bolyai tér, az 1990- es évek elején. A két Bolyai szobra előtt magyarországi kirándulócsoport. Diákok és egy-két pedagógus. A vezetőjük dús keblű, vöröses hajú hölgy, roppant agilis, nagyon benne az erdélyi körszékelymagyarban, iscsó ráz és iscsó ráz, mindent (n)agyon-magyaráz. 
Mellette sörtehajú, vésett arcú ember, többet hallgat, mint beszél, mert amint elkezd valamit, a buzgómócsing tanci azonmód rálicitál, minden mondathoz hat lapát. 
Farkas Ernő persze udvariasan magába fojtja a szót. 
Ez itt a dupla szobor, a két Bolyai, apa és fia, mögöttük, hátul, fiam, hátul, és kissé balra, na Edinácska, sikerült neked is betájolnod?, a Brúzlit könnyebb volna, mi?, szóval az a patinás épület a – Keleti Téka. 
Farkas Ernő hallgat. A tanci zavartalanul folytatja.  És akitől mindezt tudjuk, itt áll mellettem, tisztelettel köszöntöm, ő nem más, mint Bolyai Farkas Ernő, a két Bolyai ükunokája! Gyerekek, tapsoljuk meg Ernő bácsit! 
Majdnem biztos, hogy efféle sosem történt meg Marosvásárhelyen. 
Az viszont tiszta sor, hogy Farkas Ernő – az én sors-olvasatomban – ma is ott áll, a Keleti Téka és a Bolyaiak között, úgy is, mint tanítvány és úgy is, mint ük. 
Ezért is tiszteljük. 
Bölöni Domokos 
* Bölöni Domokos laudációját Kovács Júlia tanfelügyelő tolmácsolta a csíkszeredai díjátadási ünnepségen.
Népújság (Marosvásárhely)

A jelenkori misztikus
Kettős könyvbemutató Marosvásárhelyen
Szinte teljesen megtelt a Kultúrpalota kisterme azon a hétfő délutáni könyvbemutatón, amelyen két újonnan lefordított, magyar nyelvterületen magyar nyelven először megjelent kötetet ismertettek, amelyek kiegészítik egymást. Mindkettő David R. Hawkins ismert amerikai pszichiáter, elme- és tudatkutató, jelenkori misztikus munkája: a vaskosabbik címe Isten jelenlétének felfedezése, a zsebkönyvként is hordozható kisebbiknek A megvilágosodás útján címet adta a szerző.
A köteteket Rácz Virág-Lilla, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kara fordító szakának végzett hallgatója fordította le magyar nyelvre, az igen szép számban megjelent közönséget tanárai – dr. Gál Noémi és dr. Sárosi Márdirosz Krisztina, a kötetek lektorai – fogadták, a méltatóval, dr. Benő Attilával, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanárával egyetemben.
– Először az Isten jelenlétének felfedezése című kötetről szólok. A szerző magyar nyelven frissen megjelent könyvében belső utazásra hív, a csend és nyugalom megtapasztalására. A szellemiség útja ez. A nagy dolgok, amelyek megváltoztatták a világot, mindig csendben születtek. Ez a csend hiányzik napjainkból. A kötet másfajta szellemiséget közvetít. Hétköznapjainkat uralja az önző és bizalmatlan egónk, amely a legfőbb akadálya a harmonikus emberi kapcsolatok megtapasztalásának, valódi Énünk tényleges kibontakoztatásának. A legfőbb akadály idebent van: az egó ebben az értelemben az állati ösztönök és reflexek világa, uralma szemben áll mindennel, ami szellemi. Hatástalanításának legjobb módja, ha megmondjuk róla az igazat, hiszen jobb boldogulni, mint nyerni. Az egót nem tudjuk erőszakkal legyőzni, hiszen az egó a szerzésen alapszik, és ez azt jelentené, hogy öngyilkosságra kényszerítjük. Feloldani csak szeretettel lehet. Az egó elengedéséről van szó, amely által megláthatjuk Istent a mindenekben. Az egó a spiritualitás szöges ellentéte, a spiritualitás pedig szubjektív, saját létezésünk felfedezését jelenti. Az egó az akadálya annak, hogy megismerjük saját Énünket, amely nem azonos azzal, amit hiszünk magunkról. Annál sokkal mélyebben van. A másik kulcsszó a Power, amely nemcsak Erőt, hanem Hatalmat is jelent, valamint a Jelenlét. A valódi Erő És Jelenlét megtapasztalásának útja pedig a meditáció, amelyen keresztül tudatosíthatjuk valódi szükségleteinket. Amelyek nélkül csak sietünk és nincsen tudatos, valódi életünk. Azért sietünk, mert túl sokat akarunk, és aki sokat markol, keveset fog. A meditáció célja ez esetben nem eljutni az Üresig, a Semmiig. A keleti tanokhoz hozzátesz valamit a szerző: nem ez a megvilágosodás útja. Az ennél is több: eljutni a feltétel nélküli szeretetig. Ez a megvilágosodás legfelsőbb szintje. Amely nem érdekfüggő, és amely mindenkire egyformán árasztja a szeretetet – nem válogat, számára nem létezik kettősség. Emiatt ajánlom mindenkinek ezt a kötetet, hitbeli és felekezeti hovatartozás nélkül. Ez a meditáció az őszinte, elkötelezett igazságkeresést jelenti, hiszen a "nem tudom" sokkal termékenyebb, mint a "tudom". Az utóbbi soha nem látja meg azt, amit nem tud. A válasz a bennünk lévő Jelenlétből sugárzik felénk, megérinti létünk legmélyét – vallja a szerző, aki egy évet szánt a 91. zsoltár tanulmányozására, és végül megtapasztalta a benne leírtakat. A keresztény misztikusok, kontemplatív szerzetesek nyomában jár, Anthony de Mello szellemi rokona. Megtapasztalta, hogy a végső igazság nem adható át szavakkal, az egész megértése egyfajta szellemi éberséget jelent: meglátni a változásokat, a jeleket, amelyek nekünk szólnak. Az ember tenni akar, de nem ismeri a belső cselekvést, a meditációt. Utóbbi megérti az egó tévelygéseit. Ez a hermeneutikához kapcsolja Hawkinsot: "Bennetek van Isten országa". Ez a könyv egyik mottója. A másik: "Keressétek először Isten országát". Először, mindenekelőtt. Több évezredes út ez, amelyet a szerző újszerűen, saját tapasztalatain keresztül oszt meg az olvasóval. Nem a lineáris, ok-okozati, hétköznapi gondolkodás módja ez, hanem a holisztikus gondolkodásé, amely intuitív, meditatív és az egészet egyszerre látja át.
E kötet párja A megvilágosodás útján című könyv, amely 365 napi elmélkedést tartalmaz, mindennapra jut belőle egypár mondat. Mindkét kötetet először adták ki magyar nyelvterületen, nagyon szép kivitelezésben. Öröm és büszkeség számunkra, hogy megjelentek – hallottuk dr. Benő Attilától.
Dr. Sárosi Márdirosz Krisztina a fordításról szólt a szerző videofelvételeivel, illetve a Kardos Eszter hegedűjátékával egyaránt gazdagított könyvbemutató végén. Mint mondta, a fordítás nagyon jó: egyaránt jellemzi az érzés, a szellemiség, a fordítói alázat. Rácz Virág-Lilla tudta, hogy az eredeti szöveg retextualizációját végzi, mégis sikeresen vált társszerzővé.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Sapi, PKE: ne égessétek a pofánkról a bőrt!
Elszakadt a cérna Magyarországon, utcára vonultak a magyar egyetemisták. Erdélyben, a magyar állam által finanszírozott egyetemeken csend van. Kínos ez, gyerekek.
Napok óta tiltakoznak a magyarországi diákok, kormányhivatalokat foglaltak el, utcára vonultak: nem bírják már az újabb és újabb megszorításokat a hallgatók. Jövőre újra megnegyedelik az államilag finanszírozott helyek számát, alig valamivel több, mint tízezer hallgató tanulhat tovább ilyen támogatással.
(Az elmúlt két évben már megszüntettek 25 ezer államilag finanszírozott helyet, mindenki azt hitte, nem jöhet új megszorítás. És jött.) Ezzel párhuzamosan nőnek a képzésért fizetendő díjak, ez évente több százezer-millió forint kiadást jelenthet a családoknak.
A tervek szerint 2013-ban 23 milliárd forinttal jut kevesebb a magyar felsőoktatásnak, mint egy évvel korábban. Tanszékek esnek szét, tanárok, diákok százai hagyják el az egyetemet, a pályát, az országot.
Az egyetemi lázadást Budapesten
hídfoglalással kezdték, és nem állnak meg itt, hosszú távra terveznek. A tüntetők tiltakoznak a „röghözkötés”, az egyetemi autonómia megsértése, a keretszámok csökkentése ellen. A helyzet tarthatatlan, nemcsak a szülői szervezetek támogatják a diákokat, a magyarországi tüntetőkkel szolidarizál az Európai Diákok Uniója is.
Csak Erdélyben van csend, holott két hazai egyetem, a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem magyar állami támogatásból működik. Az erdélyi diákok helyzete elvileg ugyanolyan, mint a magyarországiaké – és mégsem. Egyrészt ezeket az intézményeket nem a mi adólejeinkből tartják fent. Ajándékba kapjuk ezeket, mint a kimérős cukorkát, kilóra. Megdolgoztunk érte? Nem. Adták, elvettük. (Éghet a pofánk.)
Orbán Viktor idén ősszel itt nem forráskivonást, hanem forráskiegészítést ígért: 4 milliárd forint plusztámogatást. Cserébe az egyetemvezetés egyáltalán nem volt finnyás, nem féltette az egyetemi autonómiát, hálásan lefejedelmezte a bőkezű miniszterelnököt, Bocskai-díjjal tüntette ki. Orbán meg tudja becsülni a helyet, ahol még szívesen várják (egyre kevesebb az ilyen, lehet hogy hamarosan ide költözik): beszédet mondott, viszonthálálkodott.
A Budapesten tüntető diákok is meghívták, egyelőre azonban úgy tűnik, ott nem vállalja a nyilvános szereplést, nem olyan bőbeszédű, mint Marosvásárhelyen. A koronkai kampuszon viszont megeredt a nyelve: a plusztámogatott erdélyi intézményeket Magyarország sikereinek nevezte, további segítséget és odafigyelést ígért.
Az erdélyi hallgatók pedig csak mosolyogtak, és lelkesedtek, senkinek eszébe sem villant egy bátrabb ejnyebejnye, egy merészebb szemöldökráncolás. Pedig – már ha komolyan vesszük, hogy egy a nemzet, hogy az erdélyi felsőoktatás a teljes magyar intézményhálózat része, és nem csak darutoll a magyar kormány kalpagján, hogy van összefüggés, kölcsönös odafigyelés és támogatás – akkor gyerekek, nincs mese.
Akkor lépni kéne, mielőtt végleg lejáratnánk magunkat.
Négy milliárd forint ide vagy oda, fel kell tennünk a kérdést: tényleg kell nekünk ez a sok kis erdélyi egyetem, ahova – szó a ház elejét ne érje – nagyon sok szakon lasszóval kell fogni a diákokat? Tényleg megengedhetjük magunknak a Babeş-Bolyai árnyékában (ahol a teljes magyar nyelvű képzés a román állam pénzén biztosított), hogy megannyi külön, egymásra licitáló, egymást ismétlő kar létezzen?
Nem kéne erre mifelénk kicsit ésszerűsíteni a teljes magyar felsőoktatás érdekében, némi szerénységgel és áldozatvállalással? Csak kell legyen valakiben annyi becsület, hogy azt mondja: nem kell a négymilliárd adomány, ha Magyarországon hatszor ennyit vesznek el az egyetemektől.
Tudom, kedves sapientiás, PKE-s diákok, hogy nagyon nehéz helyzetben vagytok. Mert oktatóitokban sincs annyi gerinc, hogy kiálljanak a mundér becsületéért, a magyarországi kollégák mellett, állást foglaljanak a magyar felsőoktatásért, amelynek állítólag, a szép szavak szintjén ők is a részesei és haszonélvezői.
Tudom, hogy nem csak a Sapientia és a PKE házatáján burjánzik az önzés és a gyávaság. Hogy a Babeş-Bolyai hallgatóit sem lehet jó példaként elétek állítani, mert amikor forrongott az idei év elején az ország, akkor pont Kolozsváron kushadtak a BBTE-es diákok.
És biztos vagyok benne, hogy Ti, akiket tanáraitok ahhoz szoktattak, hogy kezetcsókoljatok és hozzádörgölőzzetek a hatalmasakhoz, megköszönjétek szépen, amit kaptok, szóval ti se fogtok most utcára rohanni, hogy felszaggassátok az utcakövet. De legalább érezzétek magatokat Erdélyben kényelmetlenül a magyar állami pénzen jólfűtött kis egyetemi fészkeitekben. Odaát az utcai harcolók fáznak.
Parászka Boróka
Manna.ro

EMNP- számvetés
Részleges siker, részleges kudarc
Túlságosan optimisták voltunk, sehol sem sikerült elérnünk az alternatív küszöböt, ezt részleges kudarcnak könyveljük el. Ugyanakkor országos szinten 59 ezer szavazatot kaptunk, ami részleges sikernek is nevezhető – jelentette ki tegnap sajtótájékoztatón Portik Vilmos, az EMNP, illetve Jakab István, az EMNT megyei elnöke, miután megköszönték minden magyar választópolgárnak, hogy éltek szavazati jogukkal, elmentek választani, különösképpen azoknak, akik a Néppárt jelöltjeit tüntették ki bizalmukkal.
– Az EMNP megyei elnöke szerint Maros megyei viszonylatban a nyári választásokhoz képest kb. 2500 szavazattal növelték választói bázisukat, annak ellenére, hogy a részvétel jóval elmaradt a júniusitól. Ez a megyében 3,67%-ra volt elég, ami valamivel több, mint az összmagyar szavazatok 10%-a. – Ezt a növekedést részleges sikernek tekintjük, hiszen ennél azért némileg több szavazatra számítottunk, de ugyanakkor részleges kudarcnak is minősíthető, mint ahogy az országos viszonylatban elért szavazatszám is csak részleges siker. Olyan szempontból rendkívül fontos, hogy sikerült megugrani az 50 ezres lélektani határt, hiszen kb. 59 ezer szavazatot sikerült összegyűjteni országos viszonylatban, de nem sikerült elérni az alternatív küszöböt – nyilatkozta Portik.
A választók távolmaradásának véleményük szerint a legkevésbé jelentős oka az időjárás, de sokkal fontosabbnak nevezték, hogy az emberek kiábrándultak a politikából, és nem fűznek sok reményt a politikusok ígéreteihez. – Az EMNP még nem tudja megszólítani, még nem tudta elhitetni az emberekkel, hogy képes arra, hogy az autonómiát, az ország föderalizálását kellő hangsúllyal és hatékonyan képviselje a román Országgyűlésben, az RMDSZ pedig, az eredmények figyelembevételével, már nem tud annyi magyar ember számára hihető alternatívát biztosítani, mint ezelőtt négy vagy nyolc évvel – mondta
A 6:3-as alternatív küszöbbel kapcsolatosan kijelentették: arra törekedtek a kampányban, hogy elmondják, az alternatív küszöb gyakorlatilag a parlamenti képviseletet garantálja. Erről volt a legnagyobb vita a kampányban, és ennek is köszönhető az emberek távolmaradása, mert, amint elmondta, a másik oldalon "igyekeztek cáfolni vagy ködösíteni". Véleményük szerint volt elég olyan körzet, ahol megengedhető a magyar–magyar verseny, hiszen az RMDSZ 12 képviselői és hat szenátori kerületben szerzett abszolút többséget. – Ebbe pedig kétszer is belefér a hat-hármas alternatív küszöb, amelyre mi a választási kampányunkat kihegyeztük – jelentette ki Portik Vilmos.
Együttműködésre kell törekedni az elkövetkező években
Jakab István, az EMNT megyei elnöke mindenekelőtt annak a 2.800 marosvásárhelyinek köszönte meg a "bátorságát", akik az EMNP jelöltjeire szavaztak, de azoknak is köszönetet mondott, akik elmentek szavazni, "még ha az elmúlt 22 év politikai kudarcainak a folytatására is adták a voksukat". Mint mondta, a helyhatósági választásokhoz viszonyítva ezerrel több választópolgár szavazott a megújulásra, ennyivel tudták növelni a szavazóbázisukat. – Ez azt is jelenti, hogy egyre többen vannak, akik a politika megújulásában látják a jövőt, és ezt igazolja az is, hogy amint a győztesek pezsgőspohara kiürült, azonnal újabb adóterhekkel kell szembenéznünk, és nekünk kell megfizetnünk a nagypolitika tehetetlenségét.
Jakab István szerint Marosvásárhelyen a magyarságnak még több bátorságra van szüksége, és az együttműködésre kell törekedni az elkövetkező években.
– Nem örülünk Frunda György vereségének, akinek a helyhatósági választások kudarca után komolyan meg kellett volna fontolnia a visszavonulását – válaszolták újságírói kérdésre az EMNP képviselői, akik szerint a Jakab Istvánra leadott szavazatokkal sem érte volna el az ötven százalék plusz egy szavazatot, illetve az sem biztos, hogy az EMNP szavazatai automatikusan az RMDSZ jelöltjére mentek volna.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

„Stabilitási tényezőként tekintenek az RMDSZ-re”
Véli Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára
Négy forgatókönyv körvonalazódik az RMDSZ számára az új kormány megalakulását követően: koalícióra lép az abszolút parlamenti többséget szerzett Szociálliberális Szövetséggel (USL) és miniszteri tárcát kap; a közös kormányban államtitkári szinten lesz képviselve a Romániai Magyar Demokrata Szövetség; parlamenti támogatást biztosít az USL-nek; ellenzékben marad.
„Bármelyik politikai alakulatnak célja hatalomra jutni, döntésközelbe kerülni, hogy érvényesíthesse programját. Az RMDSZ-nek vannak olyan választási ígéretei, amelyeket csak úgy lehet megvalósítani, ha szövetségünk kormányon van”, nyilatkozta lapunknak Kovács Péter főtitkár. „Az RMDSZ ezúttal nem jelenti a mérleg nyelvét, emiatt alkupozíciója is gyengébb. Az USL annak ellenére tett ajánlatot az együttműködésre, hogy matematikailag nincs szüksége az RMDSZ-re a parlamenti többség kialakításában, ami határozottan pozitívumnak tekinthető. Azt jelenti, hogy az RMDSZ-re partnerként tekintenek, stabilitási tényezőnek tartják. Szövetségünk eddig is együttműködésre törekedett a mindenkori román kormánnyal – elutasítva természetesen a szélsőséges pártokat”, magyarázta Kovács.
Egyes elméletek szerint a szociáldemokraták számára az RMDSZ-szel való együttműködés mögött elsősorban más számítások húzódnak meg, például saját pozíciójukat kívánják erősíteni a liberálisokkal szemben. Kovács Péter szerint, ha ez annak az ára, hogy az RMDSZ-nek szava legyen az olyan horderejű kérdésekről szóló döntésben, mint az alkotmánymódosítás, vagy például a régiók átrajzolása, teljesen mellékesnek tűnik minden más.
Tegnap Marosvásárhelyen ülésezett a platformok (PKT), majd a területi elnökök konzultatív tanácsa (TEKT), az est folyamán pedig a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT), napirenden a választási eredmények kiértékelése volt. Szombaton a Szövetségi Képviselők Tanácsán (SZKT) hallgatják meg Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai beszámolóját, illetve az országos kampánystáb kiértékelőjét.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

Hamu alatt a parázs
Tudományos tanácskozással kezdődött kedden a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szokásos év végi ünnepe, az egyetemi napok, amelynek csütörtök esti nyitóünnepségén a hivatalosságok és az intézmény vezetősége mellett részt vett a díszvendég Ecaterina Andronescu oktatásügyi, ifjúsági és sportminiszter, aki a rossz útviszonyok ellenére, késve bár, de eljött erősíteni az egyetem vezetőségét, ahogy a felszólalók megfogalmazták.
Az orvosok a Jóisten segédjei – adta meg az alaphangot a miniszter asszony, ily módon fejezve ki elismerését és tiszteletét a gyógyítók iránt, akik visszaadják a beteg ember reménységét. Ezért nő továbbra is a fiatalok érdeklődése az orvosi szakma iránt, s ezért hisznek abban, hogy sikerrel tudják majd gyakorolni ezt a mesterséget. 67 évvel ezelőtt az egyetem alapítóinak nem volt könnyű dolguk, s ma sem könnyű, mert a finanszírozás távol áll az elvárásoktól, ennek ellenére reménykedni kell – fejezte be mondandóját a bizonytalan vigasszal a közoktatási tárca vezetője.
Az alaphang ellenére az egymás után felszólalók az idei év visszhangos történéseire terelték a szót, és burkoltan, de jól érthetően a magyar oktatókat hibáztatták a történtekért. Ciprian Dobre megyei tanácselnök az egyetemi autonómia győzelmét dicsérte, amit az 1921-es alkotmánnyal vívtak ki a románok, s ez ma a MOGYE-n történő képzés alapját biztosítja. Constantin Copotoiu, a szenátus elnöke egyenesen a Falkland-szigeteket visszahódító Margaret Thatcher angol miniszterelnökhöz hasonlította Ecaterina Andronescut, aki a legnehezebb körülmények között jött el Marosvásárhelyre, s csapott az asztalra azért, hogy erős és egységes maradjon az egyetem.
Beszédében Leonard Azamfirei rektor a politikai beavatkozás okozta aberrációról beszélt, arról a nyomásgyakorlásról, amelynek az volt a célja, hogy a szerkezetének feldarabolására tett kísérlettel felkavarják az egyetemi életet, s ez a szándék az emberi kapcsolatokba is beszüremkedett. A tanulság a rektor szerint az, hogy csereáruvá válhatnak, ha nem őrzik meg az egységet. A mesterségesen keltett konfliktusoknak nincsenek vesztesei és győztesei, mindkét fél veszített, s a következményei és költségei beláthatatlanok – hangsúlyozta Azamfirei professzor, aki a 2012-es év legnagyobb megvalósításának nevezte, hogy egyben maradt az egyetem. Végül a toleranciáról, a kölcsönös tiszteletről szólt, de véleménye szerint az intézmény érdekei túl kell mutassanak a személyes érdekeken.
Mindenki legkönnyebben az anyanyelvén kommunikál, s különösen érvényes ez a beteg, bajba jutott emberre. Ezért kellene természetes legyen, hogy az orvos, az értelmiségi, aki sok éven át tanulja a hivatását, anyanyelvén tudjon szólni a beteghez. Ezt biztosította az 1945-ben Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöztetett magyar nyelvű orvosképzés, ami 1962-ben, 50 évvel ezelőtt vált kétnyelvűvé. Ezért indokolt ma a multikulturális jelleg, amit nem szűkíteni, hanem bővíteni kell, sőt tartalommal megtölteni. A tanügyi törvény ugyanis lehetővé teszi, hogy a román és a magyar nyelvű képzés egyenlő partner legyen. Virágzó egyetemet ugyanis csak a múlt értékeinek tiszteletben tartásával, egymás kölcsönös megbecsülésével és a XX. század technikai és társadalmi kihívásait szem előtt tartva lehet építeni – fogalmazott Szilágyi Tibor tudományos kutatásért felelős rektorhelyettes. Az egyetemről szóló sztereotípiákon túl azt is megfogalmazta, hogy az elmúlt évben B kategóriássá vált egyetem nem a gyógyítás és az oktatás, hanem a tudományos munka mennyisége és minősége miatt csúszott vissza a második vonalba. Ahhoz, hogy visszatérjenek az elsők közé, az egyetemnek jó feltételeket kell biztosítani a kutatásra, annak a felismerésnek a jegyében, hogy nem a kutató van az egyetemért, hanem az intézmény van a kutatóért. A jó szervezés és a hatékony beruházás mellett ehhez a külföldi intézményekkel való együttműködésre van szükség – tette hozzá a rektorhelyettes, az egyetlen személy, aki magyarul is szólt a hallgatósághoz.
A további beszédeket és az egyetemnek szánt diplomák átadását követően kiválósági oklevéllel tüntettek ki nyugalmazott oktatókat, akik közül többen nem voltak jelen. Oklevéllel jutalmazták a rezidensvizsgán legjobb eredményt elértek teljesítményét, az idei évfolyamelsőket, köztük Páll Ágnes Katalint a szülész szakról, Gergely Ákost a sport és Máthé Ritát a gyógyszerész szakról. Dan Dobreanu rektorhelyettes végül felolvasta, hogy a 60 kutatói pályázatból kik a szerzői annak a 14-nek, akiket 5.000 euróval támogat az egyetem terveik megvalósításában.
A hivatalos megnyitót három tanácskozás előzte meg, amelyeken a MOGYE tanárai és diákjai, valamint a különböző romániai egyetemi központokból érkezett és a gyakran visszatérő külföldi vendégelőadók mutatták be tudományos dolgozataikat. A dietetikus szakemberek a kritikus helyzetben levő beteg táplálásáról értekeztek, az I. számú sebészeti klinika napján a hasnyálmirigy képezte a tudományos dolgozatok fő témáját, s a leggazdagabb, két napig tartó tanácskozás a kardiológusoké volt, nemzetközi részvétellel. Pénteken valamennyi szakterületről hangzottak el dolgozatok a több szekcióban tartott üléseken. Az egyetemi napokról nem hiányoztak a művészeti rendezvények sem.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Egy nemzedék három felvonásban
– ez a címe annak az igen érdekes interjúkötetnek, amelyet szerda délután mutattak be az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház új, Nyomda utcai székházának nagytermében. Az igen jó hangulatú, humorban gazdag esten az alaszkai időjárás ellenére is számottevő közönség tette tiszteletét, őket a kötet méltatója, Kovács Levente, a gondozást felvállaló Kriterion Könyvkiadó igazgatója, H. Szabó Gyula és természetesen a szerző, Székely Szabó Zoltán fogadta. Utóbbi Marosvásárhelyen, a színművészeti egyetemen végzett, évekig Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön volt színész, majd a diktatúrában külföldre vándorolt. Bécsben él, az ottani magyar kultúra tevékeny ápolója.
A résztvevőket Kovács Levente üdvözölte, mint mondta, világrekord, hogy ebben a katasztrofális időben, a világvége előtt kilenc nappal, a Gutenberg- galaxis alkonyán ennyien eljöttek. Harminc színészt igen nehéz egy "színpadra" összezsúfolni, Székely Szabó Zoltánnak ez sikerült. H. Szabó Gyula hozzátette: a kötetben fellelhető 29 beszélgetés során 30 színművésszel készített interjút a szerző, három sorozatban. Az első a '70-es évek végén, '80-as évek elején, a második a '90-es évek közepén – itt már pályaelhagyók is vannak –, míg a harmadik 2011-ben készült, ugyanazon interjúalanyokkal. Minden beszélgetés jelen idejű, a kötet rendkívül érdekes, a nagy többség mögött gazdag, hiteles és őszinte életpálya áll. Ami közös bennük: szinte mindegyikük szívesen emlékszik vissza a marosvásárhelyi színművészetin eltöltött évekre.
Kovács Levente elárulta – a kötet kapcsán statisztikát készített, amely szerint a könyv 12-13 év végzősét öleli fel a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig. Ezekben az években 92 hallgató végzett a vásárhelyi színin, közülük harmincan szerepelnek a kötetben. A 92 színművész közül 40 elhagyta az országot, 13-an elhaláloztak. A harmincból heten kerültek tanári pályára, hárman doktoráltak, öten a könyvkiadás közelében is tevékenykednek. 77 százalékuk még mindig pályán van, különböző társulatok tagjai.
– Nem mondhatjuk róluk, hogy elveszett nemzedék. Értékes, jelen lévő generációja a hazai színházi kultúrának. Igen nehéz időkben, nyomorúságos körülmények között végeztek, és ahogy azt közülük Balázs Éva megfogalmazta: az akkor hat színházból álló erdélyi magyar színházi intézményrendszer megőrzését sorsfeladatuknak tekintették. A szegénység és a letiltások sorozata jellemezte életüket, de bátorságukat megőrizték. Szélyes Ferenc például '89-ben adta vissza párttagsági könyvét Szatmáron. Ez igen merész tett volt, ő az interjú során meg sem említi... Számomra különösen fontos, hogy a megszólaltatottak szinte mindegyikével tanár-diák viszonyba kerültem. A könyvet pedig igen fontosnak tartom: részben színháztörténet, de megtalálható benne egy értékelhető és kvantifikálható szociológiai hozadék is, ugyanakkor emberismeretből, pszichológiából is jeleskedik – nagyon sokat tudunk meg belőle a színész természetéről. Székely Szabó Zoltán kérdései szellemesek, célratörőek, a szerző riporterként is megállja a helyét. Groteszk iránti érzéke, fanyar humora sokáig hiányzott a sepsiszentgyörgyi társulatból. A könyvet bárkinek tudom ajánlani, hiszen egy olyan harc szolgálatában áll, amely a művészet örökkévalóságáért folyik, egy olyan művészetért, amelyet folyamatosan eltemetnek, de amelynek a válság az éltetőereje. Bármilyen kultúra romjai alól mindig előtáncolt a színész, és továbbvitte azt. Hiszen aki a múltat megtagadja, annak a jelene sivár, a jövője pedig értéktelen – mondta a méltató, majd a sztorikban, történetekben gazdag est végén a szerző köszönte meg mindenki hozzájárulását, részvételét és árulta el: ő nem elment, hanem nem jött vissza.
– A szabadságban kezdtem el igazán félni a visszajöveteltől. Cserbenhagytam az erdélyi színjátszást, mert – ahogy Faludynak írták a barátai – nem akartam olyan szobába visszajönni, amelynek ajtaján belül nincs kilincs. De '92 óta rendszeresen hívok meg Bécsbe határon túli magyar társulatokat, eddig körülbelül 70 alkalommal. Az Európa Klub vezetőségi tagja vagyok, az itt elhangzó évi 19-20 előadást könyv formában mindig kiadjuk. És most már elárulhatom: a Széllyes Sándor hagyatékát feldolgozó kézirat elkészült, fellelhető benne rigmusainak sorozata, interjúk, beszámolók egyaránt. Remélem, hamarosan Marosvásárhelyen is bemutathatjuk.
K. N. B.
Népújság (Marosvásárhely)

Markó: magyarországi ellenszélben politizálunk - A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) volt elnöke szerint abszurdum annak örvendeni, hogy a magyarországi kormányoldal ezúttal nem szólt bele a választási kampányba, amikor az RMDSZ az utóbbi években magyarországi ellenszélben politizál.
Markó Béla az RMDSZ kisparlamentjének tekintett Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) marosvásárhelyi ülésén határozottan kijelentette: igenis üzengetni kell Budapestre.
"Nemcsak azok tették fel a magyar nemzet sorsára az életüket, akik Budapestről üzengetnek nekünk, hanem mi is feltettük" - érvelt a politikus.
A volt elnök úgy vélte: Magyarországon esélyeket játszanak el azzal, hogy gyöngítik az RMDSZ-t. "Az erdélyi magyarság és a magyar nemzet jövőjét játsszák el azzal, hogy nem ismerik fel: akár szeretik, akár nem, de támogatni kell az RMDSZ-t" - jelentette ki Markó Béla.
Az SZKT ülésének a végén Kelemen Hunor újságíróknak kijelentette, ő maga nem kíván a sajtón keresztül üzengetni Budapestre. Hozzátette azonban, hogy a magyarországi kormányoldal támogatása nélkül nem jöhettek volna létre az RMDSZ ellenzékét képező erdélyi magyar pártok.
A választások eredményeit értékelő testületi ülésen Márton Árpád képviselő utalt a pártok megnevezése nélkül az erdélyi magyar ellenzék magyarországi kapcsolataira. A Kovászna megyei képviselő azt a hadviselési taktikát ajánlotta megfontolásra a testületnek, amely során elvágják az ellenfél csapatainak az utánpótlását.
Gazda Árpád
(MTI)

Keresnie kell az RMDSZ-nek a kormányzati eszközöket
Ponta: miniszteri tárcát is kaphat az RMDSZ
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kisparlamentjének tekintett Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) marosvásárhelyi, szombaton megtartott ülésén elnöki beszámolójában Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke megállapította, hogy a magyar–magyar verseny nem mozgósította az erdélyi magyar választókat, és úgy vélte: az, hogy a szövetség négy parlamenti mandátumot vesztett, az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) tulajdonítható, amely tudatosan megtévesztette a választókat. Kelemen arra is kitért, hogy véleménye szerint az RMDSZ-nek miniszteri szinten kell részt vennie a következő bukaresti kormányban, vagy pedig ellenzékbe kell vonulnia. Ennek kapcsán Victor Ponta miniszterelnök kijelentette: akár miniszteri tárcát is kaphat az RMDSZ. Ezt nem zárta ki Crin Antonescu, a választásokat nyerő USL másik társelnöke sem, aki szerint azonban az RMDSZ-nek előbb meg kell értenie az alkotmány első cikkelyét.
KISS GÁBOR
Szabadság (Kolozsvár)

Idei utolsó ülését tartotta az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa
Marosvásárhelyen, a Nemzeti Színházban tartotta szombaton az év utolsó ülését a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT). Napirenden az önkormányzati főtitkárhelyettes kinevezésének megerősítése, a szövetségi elnök politikai tájékoztatója, majd az ezt követő vita, illetve a kormányzati felelősségvállalásra vonatkozó határozatok elfogadása volt.
Kelemen Hunor szövetségi elnök szerint az elmúlt 23 év két legnehezebb választása zajlott le, a tét pedig mindkét esetben óriási volt.
Az egyik szemünk sír, a másik nevet
– Ez az esztendő ismét megerősített bennünket abban, amit eddig is tudtunk: csak magunkra számíthatunk, és minden magyar ember szavazata szükséges ahhoz, hogy megőrizzük az erős és egységes képviseletet. Ha december 9-ére gondolok, azt mondhatom, hogy az egyik szemünk nevet, a másik pedig sír. Elvesztettünk négy parlamenti mandátumot, olyan kollégákat, akik évtizedekig képviselték a szövetséget a törvényhozásban. Egy esztendő alatt két nehéz választáson vagyunk túl. Sikerült megőriznünk a parlamenti képviseletet, annak ellenére, hogy magyar versenypárt indult ellenünk, két és fél év nehéz kormányzás után voltunk, amikor megszorító intézkedéseket kellett bevezetnünk, amikor a román oldalon felhajtóerőként működött a váltás igénye – mondta az elnök. Véleménye szerint az RMDSZ-nek azonosítania kell az elkövetett hibákat, tévedéseket, és minél előbb korrigálnia kell azokat. Választ kell adni arra, hogy miért nem tudott jobban mozgósítani, miért veszített szavazatokat, hogy levonhassák a következtetést és helyes döntéseket tudjanak hozni. A kiértékelésre egy hónapot adott, arra kérve mindenkit, ne seperjenek semmit szőnyeg alá, hiszen tavasszal kongresszust szerveznek, és addig el kell dönteni, hogyan tehetik rugalmasabbá, hatékonyabbá a szervezetet, amelynek meg kell erősödnie, hogy megőrizhesse az egységet és a hatékony érdekképviseletet.
Az EMNP az első pillanattól félretájékoztatta a magyar embereket
Az Erdélyi Magyar Néppárt parlamenti választásokon való szerepléséről szólva kijelentette: – Az EMNP az első pillanattól félretájékoztatta a magyar embereket, tudták, hogy semmi esélyük bejutni a parlamentbe. Ők azért voltak szomorúak az eredményhirdetést követően, mert mi bejutottunk, átléptük az ötszázalékos küszöböt. Ártani akartak és tudtak, a négy mandátum elvesztése az ő számlájukra is írható. A december 9-i választások ismét bebizonyították, hogy a verseny nem mozgósít, a bizonytalanokat nem hozza vissza, az embereket nem érdekli a politikusok vitázása, egymásnak feszülése.
Hogyan tovább?
Az elnök a továbbiakban kitért arra is, mit kezd az RMDSZ a felduzzasztott parlamentben, milyen formában tudja használni az érdekképviseletet, bővíteni a kisebbségi jogokat, megőrizni az elmúlt 23 év eredményeit, miként tud oda hatni, hogy a régióátszervezés ne sértse az erdélyi magyarok érdekeit, úgy megváltoztatni a választási rendszert, hogy az arányosság elve megmaradjon, hogyan lehet méltányos módon rendezni a visszaszolgáltatások ügyét, vagy hogyan lehet jövőt építeni a szülőföldön.
Fontos politikai gesztusnak nevezte Victor Ponta kormányfőnek a választások éjszakáján elhangzott nyilatkozatát, aki, bár tudta, hogy az USL-nek meglesz az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többsége, tárgyalásokat kezdeményezett az RMDSZ-szel. – Ez annak a felismerése, hogy a nemzeti kisebbségek ügyét nem szabad ideológiai kérdéssé tenni. Ezért értékeltük Victor Ponta nyilatkozatát. A kormányzó szövetség nélkülünk is alakíthat kormányt, vagy akár velünk. Erről kell ma beszélnünk, véleményt mondanunk – mondta, hozzátéve, hogy a területi elnökökkel való konzultációt követően kiderült, az RMDSZ opciója az, hogy ha együttműködésre kerül sor, ez legyen kormányzati. – Nem vagyunk abban a helyzetben, abban a tárgyalási pozícióban, mint négy vagy nyolc esztendeje, nem mi vagyunk a mérleg nyelve. Elvekről beszélünk ebben a pillanatban, ez pedig együttműködés esetén miniszteri tisztségeket jelent. Ha ellenzékbe megyünk, akkor egyetlen ügybe sem szólhatunk bele, nem számítanak a szavazataink. Harmadik opciót nem látok – mutatott rá a szövetségi elnök.
Beszámolt ugyanakkor, hogy Brüsszelben találkozott Wilfried Martensszel, az Európai Néppárt elnökével, akit tájékoztatott az RMDSZ parlamenti választásokon elért eredményeiről, a Szociállibe-rális Szövetséggel folytatott tárgyalásokról, és arról, hogy a Néppárt elnöke támogatásáról biztosította a szövetséget.
Végül kijelentette: Jövő héten döntés születik. Mi most mérlegeljünk, most nézzük meg, mi jobb, mi előnyösebb az RMDSZ-nek és az erdélyi magyaroknak, és adjunk felhatalmazást a formális tárgyalások lefolytatására.
A szövetségi elnök köszönetet mondott azoknak, akik elmentek szavazni december 9-én, és a tulipánra szavaztak. Gratulált a megválasztott jelölteknek, a kampánystáboknak, az RMDSZ megyei szervezeteinek, polgármestereknek, tanácsosoknak az elvégzett munkáért, köszönetet mondott a civil szervezetek, egyházak képviselőinek, akik arra buzdították a magyar embereket, hogy éljenek demokratikus jogukkal, menjenek minél nagyobb számban szavazni.
Az elnök tájékoztatóját követő vita során is a kormányzati részvétel igenlése körvonalazódott (a fontosabb hozzászólásokat holnapi lapszámunkban olvashatják). A testület Illyés Gyulát, Szatmárnémeti volt polgármesterét erősítette meg az önkormányzati főtitkár- helyettesi tisztségben, majd határozatokat fogadott el az RMDSZ kormányzati részvételéről.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Látó nívódíjak 2012
Szombat este ismét megteltek a széksorok a marosvásárhelyi Bernády Ház egymásba nyíló termeiben. A Látó szépirodalmi folyóirat hagyományos év végi díjkiosztó ünnepségét tisztelte meg népes jelenlétével a közönség. 21. alkalommal díjazta a szerkesztőség az év során a lapban megjelent legjobb írásokat, illetve jutalmazta négy kategóriában azok szerzőit a Hunyadi László szobrászművész alkotta Batsányi János-emlékplakettel és pénzösszeggel.
Az esemény jelentőségét a rendezvény házigazdájaként a műsorvezetést is felvállaló Kovács András Ferenc főszerkesztő méltatta. Külön köszöntötte a kitüntetetteket, a Budapest – Debrecen – Kolozsvár – Marosvásárhely térséget képviselő írókat, költőket, a debütdíjas Korpa Tamást, a prózájáért díjazott Király Kinga Júliát, az esszékategória nyertesét, Kántor Lajost és a verseiért jutalmazott Balla Zsófiát. A 2012-ben közreadott 12 lapszám 1200 oldalnyi anyagából választották ki a szerkesztők az általuk legnívósabbnak tartott írásokat, és indoklásukat laudációba tömörítve tárták a jelenlevők elé.
Demény Péter a fiatal debütdíjas "sebezhető érettségét" hangsúlyozta, ami nélkül véleménye szerint nincs költészet. Dicsérte Korpa okos tanulmányait, és a lapjukban közölt egyik verse "epikus apák" szókapcsolatát kiemelve közelítette meg líráját. Majd Korpa Tamás olvasott fel néhányat nívódíjas illetve a Látóban még nem publikált költeményeiből.
Király Kinga Júlia egyszer már részesült Látó nívódíjban, akkor ő volt az, aki debütált. A mostani, második elismerést Apa Szarajevóba ment című regényrészletével érdemelte ki. Laudálója, Vida Gábor kijelentette, számára az a fontos, hogy győzze meg a prózai szöveg. Ezt mindenekelőtt hihető mondatokkal érheti el a szerző. A regénykezdet pedig, amit a Látó idei júliusi számában olvashattunk, így van elmondva. Gondolatai igazáról Király Kinga Júlia felolvasásából győződhetett meg a hallgatóság. A szerző regénye folytatásából mutatott be néhány sokat ígérő, új oldalt.
Díjeső zúdul Kántor Lajosra, hangzott el az esten. Előző nap a Kriterion Koszorút vehette át Csíkszeredában a jeles kolozsvári irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Látó-elismerése kapcsán a laudációt mondó Láng Zsolt az emlékezet fontosságát, az emlékező emberek nélkülözhetetlenségét hangsúlyozta. Mindaz, amit a sokat és folyamatosan dolgozó, fiatalságát humorral, öniróniával is megőrző Kántor létrehozott, felér egy erdélyi irodalmi múzeummal, hallhattuk az értékelésben. A díjazott a Korunk januári számában megjelenő hosszabb esszéjéből, "identitás-olvasataiból" kiemelt részletekkel köszönte meg a vásárhelyi folyóirat által neki ítélt kitüntetést.
Balla Zsófia dicséretét Kovács András Ferenc visszapillantással, személyes élményekkel kezdte. Kolozsvári diákéveire, a 80-as évekre emlékezett, amikor ottani ténykedésüket, szellemi irányultságukat Szilágyi Júlia, Cs. Gyimesi Éva mellett a költő, rádiós Balla Zsófia határozta meg. Nem édeskés nosztalgiázás készteti a múltidézésre, emelte ki a méltató. A díjazott költészetében sem található ilyesmi, példa rá a Kolozsvár című vers, legfennebb "a megbocsátás szimfóniáit" fedezhetjük fel köteteiben. Az 1993-tól Budapesten élő Balla Zsófia nagyon igényes, szigorú költő, aki ritkán és nem egykönnyen ad ki verset a kezéből, mondotta KAF. A díjazott arról beszélt, hogy itteni jelenléte egyféle visszatérés Marosvásárhelyre, hiszen költői pályáját az Igaz Szóban kezdte 1965-ben. A díjátadó összejövetel az ő felolvasásával ért véget. Olyan megrázó verset is választott, amely a világnézetét megváltoztató jugoszláviai háború borzalmai nyomán született, a többség azonban a közelgő karácsony hangulatát idézte meg.
A főszerkesztő azzal búcsúzott a lap barátaitól, hogy remélhetőleg 2013-ban is lesz Látó és Látó nívódíjak is.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Pert nyert Brassai Attila a MOGYE vezetősége ellen
Brassai, aki egyben a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) elnöke is, azok után fordult a Maros megyei törvényszékhez, miután a MOGYE volt rektora, Constantin Copotoiu ez év március 19-én hozott 177-es határozatában írásbeli megrovásban részesítette, mivel véleménye szerint megsértette „az akadémiai közösség lojalitási szabályait”.
Pert nyert Brassai Attila, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) professzora (képünkön) az intézmény vezetősége ellen. Brassai, aki egyben a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) elnöke is, azok után fordult a Maros megyei törvényszékhez, miután a MOGYE volt rektora, Constantin Copotoiu ez év március 19-én hozott 177-es határozatában írásbeli megrovásban részesítette, mivel véleménye szerint megsértette „az akadémiai közösség lojalitási szabályait”.
A magyar orvosprofesszor az Európai Parlament meghívásának eleget téve, Strasbourgban ismertette az egyetemi szenátus román tagjai által jóváhagyott charta, tanügyi törvényt sértő rendelkezéseit. Brassai bemutatta azokat a kifogásokat, amelyeket a Boc-kormány tanügyminisztere, Daniel Funeriu 2011. december 16-i átiratában megfogalmazott, indítványozva a kisebbségi oktatás kiterjesztésére vonatkozó előírásoknak a chartában való rögzítését.
Mint ismeretes, a másik két multikulturálisként meghatározott egyetem, a kolozsvári Babeş–Bolyai és a marosvásárhelyi művészeti minden további nélkül belefoglalta a saját alapszabályába a 2011. évi 1-es tanügyi törvény 135-ik szakaszának a kisebbségi oktatás bővítésére vonatkozó rendelkezéseit. Miután Brassai Attila az európai fórumok elé tárta a MOGYE szenátusának sajátos törvényértelmezését, az egyetem vezetősége megtorló intézkedéseket hozott ellene.
Az öt tárgyalás után megszületett ítélet az első olyan törvényszéki döntésnek számít, amelyben a marosvásárhelyi taláros testületek előtt pervesztes a MOGYE vezetősége. Az egyetem eddig valamennyi etnikai színezetű perét megnyerte, többek között a román kormánnyal szemben is. A megyei törvényszék ezúttal elfogadta az oktató panaszát és érvénytelenítette az ellene szóló fegyelmi határozatot.
A Brassai jogi képviseletét ellátó Kincses Előd ügyvéd véleménye szerint sokat nyomhatott a latban az, hogy az EP Kisebbségi Munkacsoportjának társelnökei, François Alfonsi és Gál Kinga átiratban kifogásolták a marosvásárhelyi egyetem magyar kisebbségellenes gyakorlatát és felhívták a figyelmet az európai értékek tiszteletben tartásának fontosságára.
Kérdésünkre, hogy a nyertes csata után számít-e a háború folytatására, Brassai Attila igennel válaszolt. „Lehet, hogy a törvényszéki ítélet nyomán az új rektor kénytelen eltörölni a megrovást, ám ez még nem ad okot túlságos derűlátásra. Nem igaz, hogy az egyetemen nem változott valamelyest a hangulat, de meggyőződésem szerint a régi reflexek még mindig működnek és a számlák törlesztése folyik” – fejtette ki a Krónikának a BKB elnöke, aki szerint a MOGYE-vezetők
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Paktumpolitika
Csak egy hét telt el a parlamenti választások óta, de az eredmények kiértékeléséről, illetve a kormányra lépésről zajló vita kezd egyre kínosabbá válni az RMDSZ számára. Még jó, hogy az idei törvényhozási megmérettetésen magyar riválisa is akadt a szövetségnek, és rá lehetett kenni, hogy miatta kapta fennállása során a legkevesebb szavazatot az RMDSZ.
Ellenkező esetben a Marosvásárhelyen rendezett SZKT-n a szónokok kénytelenek lettek volna, mondjuk, a zord időjárásra, a választók általános érdektelenségére hivatkozni, netán rá lehetett volna tapintani az alakulat által elkövetett hibákra, tévedésekre is. Vagy a választók tudatos megvezetésére. Például arra, hogy miközben azzal riogatták a választókat: román politikusokat juttat mandátumhoz, aki az EMNP jelöltjeire szavaz, az RMDSZ vezetői titokban megállapodást kötöttek a kormányzó balliberálisokkal a hatalommegosztásról.
Apropó, háttéralkuk. Valahogy az sincs rendjén, hogy a szövetség csúcsvezetői nem hajlandók feltárni a nyilvánosság előtt, milyen feltételek mentén hajlandók kormányra lépni a Victor Ponta és Crin Antonescu vezette USL-lel, amikor korábban azt mondták: kizárólag az erdélyi magyarok érdekeit szem előtt tartva hoznak döntést az ügyben. Ha ugyanis csak a miniszteri bársonyszék megszerzése lenne a kritérium, akkor nem biztos, hogy ezzel megelégszik a magyar közösség, amelyet ellenben sokkal inkább lázba hozná, ha választottjai keményebben ütnék a vasat a magyar nyelv regionális hivatalossá tétele érdekében – mint ahogy az a kampányban ígéretként megfogalmazódott.
Annál is inkább, mivel lám, a román liberálisok máris egyértelművé tették, milyen feltételt szabnak a magyarok kooptálásához. Az RMDSZ kormányra kerülése esetén jó lenne tudni tehát, hogy a szövetség lemondott-e az alkotmány Románia nemzetállamiságát kimondó cikkelyének módosításáról, mint ahogy azt is, hogy milyen indokok alapján marad ellenzékben, ha végül ezt a szerepet választja. Az RMDSZ most akkor követné el a legnagyobb hibát, ha nem magyarázná el a magyar közösségnek stratégiai döntései hátterét, és titkos, ráadásul sok hasznot nem hozó paktumok alapján sorolna be a balliberális kétharmadba.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Az Öllerer-adomány
Öllerer Klára a híres marosvásárhelyi kertészdinasztia leszármazottja 2010. október 19-i magánvégrendeletével jelentős vagyont hagyott a dévai Szent Ferenc Alapítványra. A végrendelkező 2011. március 2-án elhunyt. A kézzel írt végrendelet rendelkezéseit törvényes örököse (néhai testvérének, Öllerer József tévéoperatőrnek leánya, Öllerer Kinga) tiszteletben tartotta. A 2012. július 5-i hagyatéki bizonyítvány alapján az alapítvány olyan nagy értékű ingatlan vagyonnal gyarapodott, amelyik nagyságrendekkel meghalad minden hasonló támogatást. Öllerer Klára végrendelete alapján a Szent Ferenc Alapítvány megszerezte azt a két értékes lakóházat és udvarát, amelyek mellől kisajátították a volt kertészet területét, azért, hogy a Poklos-patak mellé felépítsék a tömbháznegyedet. Ezenkívül tulajdonába került egy marosvásárhelyi tömbházlakás, valamint 24.400 négyzetméter koronkai szántó. Öllerer Klára, aki ilyen módon mintegy kétszázezer euróval támogatta az alapítványt, igazán megérdemli, hogy nemes tettét nyilvánosságra hozzuk. Ismerve az Öllerer család jelentős szerepét a régi Marosvásárhely fejlesztésében üdvös lenne a létrehozandó új otthont Öllerer otthonnak elkeresztelni.
Kincses Előd
Népújság (Marosvásárhely)

Új magyar–magyar képletre van szükség
A Transindex.ro kiadóigazgatója és az Erdély FM projektigazgatója interjúkötetet készített Markó Bélával, felszólalt a Milla tüntetésén. A nagyváradi, ma Kolozsváron és Marosvásárhelyen dolgozó Kelemen Attila Ármin lépten-nyomon megfogalmazza a véleményét a közéleti kérdésekről, kendőzetlenül közli az észrevételeit. Kustán Magyari Attila interjúja.
Nehéz eldönteni, melyik témával indíthatunk, de legyen a Transindex. Nem csupán egy hírportálról van szó, hanem – a maga szerteágazó kínálatával – egy intézményről. Egyetért ebben?
Ha van valaki, aki erre nem tud válaszolni, az én lennék – benne vagyok a közepében. A Transindexszel első vonalban mozgunk, innovatív médiának számítunk, és hogyha az elitet meg kell szólítania valakinek az online vonalon, akkor arra jelenleg mi vagyunk a leginkább képesek. Ez nem azt jelenti, hogy kipipálhatjuk a problémákat, mert rengeteg a dilemmánk. Egy motivált és nagyravágyó csapat működik itt, amelyiknek szembe kell néznie olyan erős, komplex változásokkal, mint amit a közösségi hálók hoztak. Az is dilemma, hogy a következő nemzedéknek mi a véleménye bizonyos dolgokról, a társadalom milyen szegmensét kell megszólítanunk – ma már nem akarunk improvizálni, mint öt-tíz éve, mert más a tét, más a nagyságrend.
Mennyire kihívás fennmaradni, akár egy ismert portálnak is, mint a Transindex?
Ez egy kicsi és nehéz piac, mert nem homogén sem fogyasztási, sem kulturális értelemben. Rengeteg a „zaj” is ezen a piacon, magyarországi szolgáltatók és olyan klónok mellett kell működnünk, akik szemmel tartják a mi mozgásunkat, s megpróbálják a maguk hasznára fordítani. Néhány éve már nem is bíztam az internetben, mert azt gondoltam, ami érdekes számomra, azt már kipróbáltuk, de az utóbbi időben úgy látom, sok az új lehetőség.
Az Erdély FM néhány hónapja új műsorráccsal jelentkezett. Miért érezték a változás szükségét?
Folyamatosan korrigálunk, él, mozog a műsorrácsunk, ezért ennek a változásnak nincs különösebb jelentősége. Az Erdély FM története úgy néz ki az én szempontomból, hogy a kuratórium felkért a megalapítására, arra, hogy vigyünk homokot a sivatagba, Marosvásárhelyen ugyanis működik egy nagy hallgatottságú kereskedelmi rádió, és ott a marosvásárhelyi közszolgálati is. Egy harmadik, egyikre sem hajazó rádiót lőttünk be, tízszázalékosra terveztük, amit meg is haladtunk. Sok jelzés jutott el hozzánk, s azt szűrtük le, hogy a többnyire kedvelt zenei kínálatot még bátrabbá tegyük, hogy amikor egyszer ránk kapcsolnak, már ne jöjjenek le rólunk. Most ebből hozzuk ki a maximumot, egy még komplexebb, szabadságszagúbb zenei kínálatot nyújtunk.
Tanulhat az Erdély FM szerkesztősége a közszolgálati rádióktól?
Szerintem mi azt tanulhatjuk tőlük, hogy milyennek nem szabad lennünk.
Az október 23-i, magyarországi Milla tüntetésen egyedüli erdélyi felszólalóként jelent meg Bajnai Gordon, Kónya Péter, Juhász Péter, Tamás Gáspár Miklós társaságában. Miért vállalta a meghívást?
Abban az értelmezési keretben, ami uralja a romániai magyar vagy magyarországi nyilvánosságot, nem tudom elmondani érthetően és szabatosan a motivációimat. Ebben a keretben politikai-gazdasági érdekcsoportok mentén rabolnak túszokat, száműznek embereket. Sokat dilemmáztam a felszólalásomon, mert nem lehetett jó döntést hozni: ha elmegyek közéjük, akkor hiába mondom el kétszer a beszédemben, hogy csak magamat képviselem, mert lesz egy olyan aurája a szereplésnek, mintha a romániai magyarság nevében beszélnék. Ha pedig visszautasítom a szervezők felkérését, akkor a könnyebb megoldást választom, ahogy sok magyarországi teszi, amikor nem jön el a meghívásainkra. Azt láttam, hogy annyira heterogén a megjelenő csoport, hogy egy olyan erdélyi liberális is, amilyen én vagyok, elfér. Új kezdetet hirdetnek, én is azt szeretnék, így lesz, ami lesz: megjelenhetek.
Erdélyi politikusok, gondolkodók tucatjai mondhattak volna beszédet ezen a tüntetésen, mégsem került erre sor. Miért?
Nem tudom, hogy egyáltalán hívtak-e másokat innen, de azt fontos elmondanom, hogy amikor néhány nap gondolkodási időt kértem, több emberrel is beszélgettem a dilemmámról. Az akadémiai kör azt tanácsolta, mondjak nemet, mert beállok a célkeresztbe; aki üzletember vagy pragmatikus civil volt, az inkább azt mondta, ott kell lennem, szimbolikusan támogatni kell egy új kezdetet.
A beszédében elhangzott a felhívás az új magyar–magyar kezdetre. Mit ért ezen?
A határon átívelő kapcsolatok esetén teljesen új modellre van szükség: borzasztóan nevetséges sztereotípiák működnek, szánalmas színvonalon. A budapestiek nagy részének fogalma sincs arról például, hogy milyen jó kávét iszunk mi Kolozsváron, ez egyrészt őket minősíti, mert bemerevedtek a viszonyok, de mi is túlságosan gyakran mondtuk azt, hogy szükségünk van anyagi támogatásra, ami méltán rettenti el őket. Nem ismerjük egymást, ráadásul privatizálva van a téma, öt-tíz ember a téma lebutításából és kisajátításából él.
Milyen modellre volna szükség?
Ki kellene venni a politikum kezéből a témát, szakmai, civil szintekre hozni, többet találkozni, több közös „bűnt” elkövetni, de amíg a magyarországi mainstream média úgy mutat be minket, ahogy, addig problémák lesznek. Nem szívesen jönnek közénk, mert a szemükben széplelkek vagyunk, pedig ez nem is igaz – szerencsére. A termék már nem az, mint ami a címkén van.
A modernizáció elkötelezett hívének tartják. Hogyan lehet az erdélyi magyar társadalmat ebbe az irányba terelni?
Csapdában vagyunk, mert azt feltételezzük, hogy egy embernek nem lehet többes identitása, szép harmóniában. Ifjonti lelkesedésnek tudom be, hogy azt hittem, a modernizáció megoldás lehet, pedig nem az, ha nem szerves, és valamilyen módon, legalább részben, nem a sajátosságainkból indul ki. Az a fajta intolerancia, ami tíz éve engem is jellemzett a tradíciókkal szemben, butaság volt: azt hittük, hogy a meccset akkor nyerjük meg, ha beengedjük a nyertes képleteket, de közben rájöttünk, hogy így elvesztünk egyebet, a kultúránkról szóló alap metaforáinkat. A nemzeti identitás színes megélése és a különböző vívmányok iránti nyitottság nem ellentétes dolog.
A Markó Bélával készült interjúkötet kolozsvári bemutatóján is felmerült az értelmiségi réteg és a politikum viszonya. Hogyan látja, a két fél közti kapcsolatnak milyennek kell lennie?
Érdemes megjegyezni, hogy a politikát úgyis politikusok kell csinálják, ez egy olyan terület, amihez speciális képesség és tudás kell – egy pompás klasszika-filológus valószínűleg az első körben elbukna. Az értelmiségiek köre, ami nehezen behatárolható csoport, olyan viszonyképletben gondolkodik, amelyik szerint ők ugyan rendben vannak, a politika viszont nem. Ez a gondolkodásmód azért téves, mert a politika annyira oké, amennyire mi kényszerítjük. Hogyha nem foglalunk állást a közéleti kérdésekben, és nem lihegünk a politikusok fülébe – akik egyébként sokkal érzékenyebbek a megjegyzésekre, mint hinnénk –, akkor ne várjuk el, hogy meghallgassanak minket. A politikumnak nem igazán érdekes, hogy gyakran konzultáljon velünk, érvényt kell szereznünk szempontjainknak.
Milyen visszajelzéseket kapott a könyvről?
Sejtettem, hogy az lesz az interpretáció, miszerint egy értelmiségi fogta magát, és készített egy omázs-kötetet egy befolyásos politikusnak. Ez simán belefér, a legfontosabb számomra, hogy szabadnak érezzem magam intellektuálisan. A visszajelzések alapján azt érzem, hogy ez egy fontos kötet lett, erre felfigyelnek, ezt olvassák – Markó is ezeket a tapasztalatokat osztotta meg velem.
gy kolozsvári előadásában arról beszélt, hogy a romániai magyar politikusok miként használták fel a Facebookot a parlamenti választási kampányban. Milyen következtetéseket vont le?
Elsősorban azt, hogy nem értik a Facebook lényegét. Pedig ennek utána lehet olvasni… Azt szeretném, ha többé politikusok nem zavarnának a szabadidőmben, nem akarok több, a nemzethalálról szóló szónoklatot olvasni a közösségi hálón. Nem akarom egy posztban ugyanannak a politikusnak a fejét látni nyolcszor. És nem akarom, hogy félelemkeltésre használják a privát médiámat, a Facebook hírfolyamomat. Ez nem fair.
Viszont pragmatikus.
Inkább azt mondanám, hogy manipulatív. Nem tudom, hogy egyáltalán működnek-e ezek a trükkök. Általában a játszmázás, a zsarolás hatásos tud lenni szülő-gyerek, férj-feleség kapcsolatban, így valószínűleg politikus és szavazó között is.
Ami a két magyar párt viszonyát illeti a kampányban, azt hogyan értékeli?
Deklarált stratégia volt, hogy az RMDSZ nem reagál a Néppártra, de ezt végül nem tudták tartani, pedig nem tett jót nekik. A Néppárt érdekes képződmény számomra: létezik egy olyan szakadék benne, amit szerintem ők házon belül is tematizálnak. Vannak a jól szituált, húszas-harmincas, urbánus srácok, akik nem kaptak esélyt a romániai magyar társadalomtól, de megcsinálták magukat. Õk az EMNP-hez csapódtak, s ha nem is tapasztaltak ahhoz, hogy politikusok legyenek, egy szűk holdudvar számára hitelesek. A másik, párton belüli rész Tőkés és köre, akik gyakorlatilag bármilyen demagógiára hajlandók, ők a Fidesz cinikus politikai franchise-a. Egy fiatalítás nagy dobást jelentene a Néppárt számára, persze ez a párt mesterséges lélegeztetőn él, a konnektor vége pedig Magyarországon van.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Frunda: Sokaknak szálka voltam a szemében
Pengeváltás Frunda György és Markó Béla között
A Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén Frunda György, aki a december 9-i választásokon nem jutott be a parlamentbe, hevesen bírálta az RMDSZ-t és a kormányzati részvételt, illetve a koalícióban hozott rossz döntéseket nevezte meg fő oknak azért, hogy az RMDSZ kevesebb szavazatot kapott, mint négy évvel korábban.
– Az utolsó két évben, amikor kormánykoalícióban voltunk, többször hoztunk rossz döntést. Koalícióra léptünk egyezség nélkül, s ennek megvolt a politikai megfontolása. Nem kötöttünk semmiféle egyezséget, s utána a többségi koalíciós párt megszüntetett több mint százezer munkahelyet, 25%- kal vágta le a fizetéseket, 15%-kal a nyugdíjakat, s, miután az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a törvényt, megemelte az áfát – mondta. Az RMDSZ pedig végig ott volt, bár ő többször szorgalmazta a kormányból való kilépést. – Sajnos, sokaknak szálka voltam a szemében, mert nem álltam be a sorba, különvéleményem volt. 2010 derekán, amikor a nyugdíjprobléma volt, ha kilépett volna a kormányból az RMDSZ, sokkal jobban állna, mint most. Az a felirat, amely szerint az RMDSZ-nek erős képviselete van a parlamentben, nem igaz, mint ahogy az alkotmány nemzetállamról szóló kitétele sem igaz. A legkisebb politikai alakulat vagyunk a parlamentben, a legkisebb számú képviselővel és szenátorral 1990- től erre. Ezeket a dolgokat el kell mondani, mert ha nem mondjuk el, és nem találunk orvoslást rá, nemhogy nem jutunk be négy év múlva a parlamentbe, de két év múlva nem lesz európai parlamenti képviselőnk.
Felrótta azt is, hogy rossz a választási törvény, és amikor elfogadták, az RMDSZ akkor is kormányban volt, mint ahogy akkor is, amikor meghúzták a kerületek határait. – Kérdem én, például Maros megyében miért kellett az RMDSZ-nek egy olyan kerület a Nyárád- és Küküllő mentén, ahol a lakosság 85%-a magyar? És Marosvásárhelyhez miért nem csatoltuk oda Ákosfalvát, hogy nagyobb esélyünk legyen? Lehet, hogy a Nyárád- és a Küküllő mentén nem 80 százalékban jutottak volna be a kollégáim, de sokkal több esély lett volna, hogy Vásárhelyről is bejusson, lett volna két szenátorunk, négy képviselőnk. Ezek mind a mi hibáink, ne áltassuk magunkat: képviseletünk van, de nem erős, jelentette ki Frunda György, majd azt kérte: "érjék el, hogy az RMDSZ- nek továbbra is legyen egy küldötte Strasbourgban". Véleménye szerint csakis kormánykoalícióban képzelhető el az RMDSZ jövője, mert ha ellenzékben marad, semmit sem tud tenni a magyar közösségért.
A továbbiakban arról beszélt, hogy bár az RMDSZ akkor is kormányon volt, nem sikerült elfogadtatni a kisebbségi törvényt, véleménye szerint az oktatási törvény sem igazán jó, nyereség, hogy a történelmet és földrajzot anyanyelvükön tanulhatják a magyar gyerekek, de a törvényben vannak alkotmányos problémák. Az élet iróniájának nevezte, hogy éppen a tanügyi törvénybe bukott bele a kormány. – Ha nem nézünk szembe saját hibáinkkal, bajban leszünk, és mi erősítjük a Néppártot, mondta végül Frunda György.
Markó: Nem lehet hányaveti módon szájba vágni a dolgokat
Az érintettség okán replikázott Markó Béla, mivel Frunda György a kormányzati szerepvállalást bírálva utalt arra az időszakra, "amikor a legfőbb felelősséget én képviseltem, például a 2010-es fizetéslevágások meg nyugdíjcsökkenések idején". Kijelentette, az RMDSZ nem kötött semmiféle külön egyezséget és nem valósított semmi jelentős dolgot a kormányban. Enyhén szólva furcsának nevezte Frundának az oktatási törvényről megfogalmazott véleményét. A jelenleg Romániában érvényben levő törvényről az anyanyelvi oktatásra vonatkozó rendelkezésekkel kapcsolatosan azt mondani, hogy nem jók, enyhén szólva furcsa. Az elmúlt huszonvalahány esztendő történetének egyik, ha nem a legfontosabb törvénye. Ne tessék szájba vágni se a történelem- és földrajzoktatást, mert azokat a magyarokat és magyar gyermekeket tetszik szájba vágni, akiknek igenis a bőrén ég az, hogy a történelmet és földrajzot magyarul tanulják-e, a bőrén ég az, hogy a román nyelvet ugyanúgy tanulják-e, mint a román gyerekek vagy más módon, hogy elfogadható a kisebb létszámú osztály a magyarság esetében, mint a románság esetében. Ez fontos dolog. Nem lehet így hányaveti módon szájba csapni a dolgokat. Igenis, annak a kormánykoalíciónak a legfontosabb eredménye az oktatási törvény volt. Hogy milyen jó volt, az is bizonyítja, hogy ebbe buktunk bele. Sok fenntartásom volt a koalíciós partnerekkel szemben, amely le akarta építeni a parlamenti demokráciát és átépíteni elnöki köztársasággá, de ezt az oktatási törvényt együtt csináltuk, és ezt is el kell mondani, replikázott Markó Béla.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Szabó Lajos újrafelfedezése1
Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész három legsikerültebb drámáját (Viharlámpás, Mentség, Hűség) tartalmazza az a kötet, amely a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem gondozásában jelent meg Szabó Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából. A bevezetőt, jegyzeteket, gazdag bibliográfiát és Szabó Lajosról készült portréfotókat tartalmazó kötet szerkesztője Lázok János. Mai összeállításunkban a kötet előszavából közlünk részleteket, köszönettel tartozunk Lázok János színháztörténésznek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.
Szabó Lajos indulását döntően a kolozsvári egyetemi évek, majd egy ezt követő budapesti színházvezetői-rendezői utóképzés (1939–1941) határozta meg. Ez utóbbi alapján lett 1941 nyarán az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatósági és művészeti titkára. A színház mellett 1941–1944 között egy államilag finanszírozott színitanoda is megkezdte működését Kolozsváron. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos színház- és drámatörténetet tanított itt 1941 decemberétől 1944 júniusáig. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint Szabó Lajosnak ez a rendkívül kockázatos kiállása később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását.
1946–1954 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés oktatója, majd az 1950-ben Kolozsváron létrehozott főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója lett. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző főiskola rektora 1976 júniusában történt leváltásáig, illetve tanszékvezető tanára nyugdíjazásáig (1977. július 1.).
A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
SZABÓ LAJOS: Viharlámpás
(részlet az 1943 őszén bemutatott dráma utolsó felvonásából)
Kenderes, Pista, Berta
PISTA: (kívül) Nincs a temetőn, itthon lesz! Igazi jó ember. Nekem kitűnő barátom. De a szegény nép bajával is törődik. Menjünk csak bé!
BERTA: Nem ismerem a járást.
PISTA: (belép) Akkor utánam! Ismerem én a házak táját. (észreveszi Kenderest.) Adjon Isten, ami nincs!
KENDERES: (egykedvűen) Adjon Isten.
PISTA: Most szél volna a legjobb.
KENDERES: A levél után jöttél? Nincs meg!
PISTA: Elérkezik holnap is.
BERTA: (előlép, elegáns, fővárosi külsejű) Jóestét, Kenderes úr!
KENDERES: (megfordul, tájékozatlan)
PISTA: Nem ismeri? Berta! Berde Berta. Kicsi Mózsinak az anyja! Most jött Bukarestből, hogy gyertyát gyújtson a Mózsi sírján.
BERTA: Nem ismer? Én jól emlékszem magára. Még leányka voltam, de emlékszem: mindig itthon töltötte a nyarat. Igaz, rég nem láttam. Az utóbbi időben ritkán járt haza. Csak most tudtam meg, hogy maga írta azokat a szigorú leveleket. Azért is jöttem, hogy megköszönjem őket.
KENDERES: Nem érdemelnek köszönetet, nem voltak elég szigorúak.
BERTA: Bizony, eléggé megszidott bennük.
KENDERES: És mégis csak a halottak napja hozta haza, hogy néhány gyertyával megbékítse lelkiismeretét?
PISTA: (kalapját ölébe tartja, tele gyertyákkal, kivesz egyet belőle, s mutatja) De szép gyertyát hozott. Ilyen nem volt a temetőn. Kár, hogy a többi elégett. Azért volna ilyenkor legjobb a szél. Hogy nem tudja valaki felakasztani magát, hogy fújjon a szél, s oltaná ki mind a gyertyákat. Mennyit szedhetnék össze! De így is gyűjtöttem télire. Lesz, amivel világítsak magamnak.
KENDERES: Az ég úgyis megvonta tőled.
PISTA: Mégis én világítok az egész falunak. Csak az én viharlámpáim s a csillagok égnek reggelig.
KENDERES: (Bertához) Későn jött. Hiába hívtuk.
BERTA: Nem jöhettem. Nem engedtek ki a szerződésből.
KENDERES: Bár szerződés sem tilthatja, hogy anyai szívéből egy darabocska szeretetet gyermekének juttasson. Fiacskája valószínű akkor is lehunyta volna a szemét, de mosolyogva aludt volna el. S ez a mosoly kellett volna mindnyájunk szomorúságának, de nem született meg.
BERTA: Nem jöhettem. Szerződésünk szigorú. Be kell tartani. Főnököm félti a lokál jó hírnevét. Kenderes úr tudja, hol dolgozom. Megért. Sokan vagyunk ezen a pályán is. Nem könnyű kereset. Sajnálom a fiam, de hát mit csináljak?…
PISTA: Kicsi gyermek, kicsi bú!
BERTA: (cigarettát vesz elő, rágyújt) Parancsol? Egyiptomi!
KENDERES: Köszönöm, elhagytam.
PISTA: Én füstölök.
BERTA: (megkínálja)
PISTA: (szívja) Ez igen! Príma. Még a vége is arany!
BERTA: Szeretném meghálálni Kenderes úr szívességét. Gyönyörű ezüsttárca maradt zálogban nálam, ha elkísér… magának adom.
KENDERES: Ne haragudjék, késő az idő. Várom anyámat a temetőről.
PISTA: Helyettesítem én, Kenderes úr! Én vagyok az adjutánsa!
BERTA: (Kendereshez) Elítél…
KENDERES: Az én őseim a földet túrták. Nincs bennem bírói vér. Nem ítélkezhetem. Én is bűnhődöm, de most alázattal hordom büntetésemet.
BERTA: Ki tartja számon a mi vétkünket?
KENDERES: Jaj nekünk tékozlóknak, ha megtérünk, sincs, ki megbocsájtson.
BERTA: Mi lehet a maga bűne?
PISTA: Az, hogy jó ember.
KENDERES: Elbitangoltam! Mint maga, mint Pista! Maga a Bulandra-bárba. Pista a háborúba, én a világosság után mentem önként. És erről az útról nincs visszatérés. Magát egy kicsi sír köti csupán ehhez a faluhoz. Ha most elmegy, hazatér-e még valaha? Pista se jött haza. A legendáshírű vitézből csak egy őrült dobos jár a faluban, akiről a gyermekek is azt mondják, hogy bolond. Az én bűnöm se kisebb. Elszakadtam gyökereimtől, s elgyengülten hullottam haza parlag életünkbe. Így találkozunk most, megtérő, de megbocsájtásra nem váró tékozlók, halottak napján.
A debütáló drámaíró: Viharlámpás, 1943
Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját. A korabeli kritikai fogadtatás szinte egyhangúan visszaigazolta e művek értékét, játszhatóságát, ám e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó. Születésének centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak.
Szabó Lajos első, bemutatkozó színpadi műve a két világháború közötti erdélyi magyar kisebbségi lét tapasztalatainak művészi összegezése, s e törekvésében e dráma joggal tekinthető egy számba nem vett „hozzászólásnak” a Makkai Sándor nyílt levele kapcsán kibontakozott 1937-es „Nem lehet”-vitához. A dráma és az előadás kritikai fogadtatásában Nagy Elek írása hangsúlyozza leginkább a debütáló drámaíró művének ezt a vonatkozását. A szerző (későbbi írói nevén Méhes György) egy történelmi korszak összegezésének merész szándékát méltatja a Viharlámpásban, nem titkolva e vállalkozás alkotói kockázatát, (túl)hangsúlyozva az ebből adódó dramaturgiai hibákat: „túlságosan erősek még a benyomások, túlságosan élénkek a színek ahhoz, hogy az íróban meglehessen az alkotáshoz szükséges tisztánlátás, nyugalom és mértéktartás. Szabó Lajos arra vállalkozott, hogy a kisebbségi életformát és az erdélyi román–magyar viszonyt mutassa be színpadi alkotás tükrében. Nem csodálkozhatunk, hogy ezekkel a majdnem lebírhatatlanul nehéz feladatokkal nem tudott megbirkózni […] a dráma nem tud az utolsó felvonásban kiteljesedni és megoldásban feloldódni, mert a viharlámpás-szimbólum nincsen eléggé kidolgozva ahhoz, hogy a közönséget meggyőzze, s ellensúlyozza az ellenfél diadalát” (Nagy Elek, Termés, 1943, őszi kötet, 145–146.)
A végjáték értelmezése azonban véleményem szerint ennél jóval árnyaltabb megközelítést igényel, ugyanis – amint azt már jeleztem – csak az expozíció babatemető játékával együtt, a cselekményt intonáló és lezáró keretjátékként elemezhető teljes komplexitásában. A babái sorsa fölött istenítéletet játszó Mihályka itt, a dráma utolsó jelenetében a házi tűzhely parazsával akar tüzet gyújtani babái sírjánál, mert halottak napi világítást akar játszani, a felnőttek módján. A nyitó jelenetben a főszereplő csupán szemlélője a morbid játéknak, itt azonban – a gyermeket a tűz bajhozó fenyegetésétől megvédve, mintegy összegezve saját életének tanulságait – fényadó és fényhozó áldásának titkát bízza rá s a következő nemzedékre:
„KENDERES: Pusztít a tűz. Meggyúlhat a ház, az egész falu, s te is beleéghetsz babáid miatt. (Eltapossa a ledobott tüzet.) Tűz! Világosság! Hogy meg kell bűnhődni értetek! […] Azért te ne félj, Mihályka! Hagyd el a játéktemetődet! Cserében neked hagyom a fiatal gyümölcsöst. De aztán tanulj! Fogadj szót a tanító néninek! Tanulj! Tanuljatok sokan, nagyon sokan, gyújtsatok viharlámpásokat, hozzatok világosságot sötét falvainknak. Én elbuktam, de nektek győznetek kell!” (I. felv. 9. jelenet)
A „viharlámpás” oxymoron olyan kiemelt – a címbe és a dráma utolsó sorába is kiugratott – képi metafora, amelynek jelentése kulcs a mű egészének értelmezéséhez. E címadó metaforában a debütáló drámaíró érzékeny realitásérzéke működik, amikor az intézményesített kulturális elnyomás elemi erejű túlsúlyával arányaiban – és esélyeiben – teljesen hitelesen állítja szembe a kisebbségi védekezést, s annak egyetlen eszközét: az önművelés, a tanulás létparancsát és az ebből mindig megújulni képes reményt. (Vö. Reményik Sándor közismert versének gondolatmenetével, amelyet sajnálatosan elfed és elkoptat a felelőtlen agyonidézés: „Ha minden jussunkból kivettetünk: / Egy Iskola lesz egész életünk, / S mindenki mindenkinek tanítója.”)
Nagy Elek fentebb jelzett értetlensége nem elszigetelt jelensége a dráma kritikai fogadtatásának. Néhány kritikus például a valósághűséget kéri számon azokon a jeleneteken, amelyekben a rendező (aki különben a szerzővel azonos), expresszionista megoldásokkal vagy jelképes tartalmakkal stilizálja a szereplők karakterét vagy viszonyrendszerét: „szinte hihetetlen, hogy a népi származású író ilyen beállítást adjon annak a népnek, amelyből származik ugyan, de amelyet ezek szerint nem ismerhet” – kommentálja az Esti Hírlap kritikusa a viharjelenet expresszionista megoldásait (1943. nov. 11.), és hasonló értetlenség tapasztalható a bibliai példázatok és alakok jelképvilágát idéző jelenetek kapcsán is. A bukaresti bártáncosnőben, aki csak halottak napján tud hazatérni otthon hagyott gyermeke sírjához, kis műveltséggel és némi beleérzéssel talán felfedezhető lett volna a megesett asszony és a jézusi megbocsájtás története. Ez talán azért is fontos lett volna, mivel a szerző nem véletlenül teremt analógiát a táncosnő és a főszereplő helyzete között, búcsúzásuk végszavaiban.
Szabó Lajos tragikumfelfogásának lényegéhez, a túlhajtott erény Kemény Zsigmond-i kérdésköréhez értünk ezzel a dialógussal, mely szerint a népi származású értelmiségi vétlen vétke éppen kiváló (KI-VÁLÓ) volta, mely értelemszerű kiszakadást jelent az otthonos paraszti világból. A visszatérő saját meghasonlott lelkiismeretének terhét viseli az eltékozolt otthontudatért, amelynek csupán illúzióját adhatja vissza a gyertyavilágos emlékezés.
A személyes sors kudarcának ezt a nyomott hangulatát paradox módon a halál előérzetétől diktált hagyakozás oldja fel: a főhős családi örökségét, fiatal gyümölcsösét nem a betelt temető bővítésére – tehát nem a halál térfoglalásának céljára akarja felajánlani, hanem kisiskolások továbbtanulásának a költségeire. A személyes sors tragikumán túltekintő rezignált optimizmusban – az én olvasatom szerint – egyfajta válaszkísérlet érzékelhető Makkai Sándor nyílt levelének legsúlyosabb kitételére, amely egybecseng Molter Károly kevésbé ismert, nagyjából ebben az időszakban megfogalmazott paradox aforizmájával: „Nem lehet, természetesen, de ahogy lehet, folytatjuk életünket” .
*
A dráma szövegének rekonstruálása a Kolozsvári Állami Magyar Színház dokumentációs könyvtárában őrzött egyetlen rendezői példány alapján történt. A 94 oldalas fűzött kiadvány jelzete 3739/1943., második oldalán ceruzabeírással az olvasópróba napja: [1943] október 9., az első oldal jobb felső sarkában a bemutató napja, szintén ceruzával: 1943. november 10.
A Viharlámpás rendezői példányának külön értéke, hogy a drámát a szerző állította színre, tehát a szövegkönyv Szabó Lajos szöveghúzásait és rendezői utasításait tartalmazza. A húzások esetén külön jelzés nélkül érvényesítettem a szerzői szöveget felülíró rendezői módosításokat. Nem jeleztem a nyilvánvaló elírások és gépelési hibák javítását sem. A mai magyar helyesírás szabályai szerint írtam át azokat a szavakat, amelyeket a mű keletkezése idején ettől eltérő helyesírással írtak.
A kötetünkben megjelenő dráma a Viharlámpás első kiadása – szövegét az 1943-as színrevitel rendezői példánya alapján véglegesítettem; ez tehát az eredeti szerzői változathoz képest származtatott, módosított szöveg.
Lázok János
1 Lázok János: Szabó Lajos újrafelfedezése (részlet az előszóból). In: Szabó Lajos: Hűség. Három dráma. Vál., szerk., előszó , jegyz. L. J. UArtPress, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója, 2012, pp. 7–54.,
2 Salat-Zakariás Erzsébetnek ezúton mondok köszönetet önzetlen segítségéért.
Szabadság (Kolozsvár)

Kisebbségi törvény a kormányprogramban
Az alkotmánymódosítás és a közigazgatási átszervezés mellett a fiskális fegyelem és a fenntartható fejlődés közötti egyensúly megteremtését tekinti egyik fő célkitűzésének a tegnap beiktatott, második Ponta-kabinet.
A parlament elé terjesztett, a 2013–2016-os időszakra szóló kormányprogram átlagosan 3 százalékos GDP-növekedéssel számol a négy évben, ezen belül 2013-ra 2 százalékos növekedést tervez. A költségvetési hiányt a jelenlegi 2,2 százalékról 1,4-re akarja leszorítani a ciklus végéig, miközben az ország adósságterhei a GDP 34 százalékáról 32 százalékra csökkennének. A Ponta-kabinet egyik fő feladatának tekinti az uniós támogatások felhasználási arányának növelését: a jelenlegi 10 százalékról 50–80 százalékra szeretné feltornászni a teljesítményét. A tervek között szerepel, hogy a 2010-ben 24 százalékra emelt áfakulcsot 19 százalékra, a mezőgazdasági termelőkét (és nem a kereskedőkét) pedig 9 százalékra csökkentik, oly módon, hogy a különbözet a termelőknél maradjon fejlesztésre. A kisvállalkozásokat évi 65 ezer eurós forgalomig (a jelenlegi plafon 35 ezer euró) nem köteleznék áfafizetésre. A 16 százalékos általános jövedelemadót megtartanák, de az alacsonyabb kereseteknél az adókulcsot 12, illetve 8 százalékra csökkentenék, és 5 százalékkal faragnák le a munkáltató által fizetendő tb-járulékok (jelenleg 28 százalék körüli) szintjét. Az infrastruktúra-fejlesztési beruházások között két olyan, a hegyeket átszelő autópálya építése élvez elsőbbséget (Brassó–Comarnic és Nagyszeben–Râmnicu Vâlcea), amely Erdélyt köti össze az ország déli részével. A kormány tervei között szerepel a dél-erdélyi (Arad–Déva–Nagyszeben) és az észak-erdélyi (Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó) autópálya befejezése, az Erdélyt Moldvával összekötő Marosvásárhely–Jászvásár autópálya építésének elindítása. A bányaipar fejlesztésére is kiemelten figyelnek. A nemzeti kisebbségekre vonatkozó fejezetben kimondják, hogy a Ponta-kormány fel kíván lépni az etnikai megkülönböztetés ellen, és biztosítani kívánja az etnikai identitás szabad kinyilvánítását és fejlesztését. A kabinet bővíteni kívánja a kisebbségvédelem jogi kereteit, és ennek első lépése a kisebbségi kerettörvény elfogadása lesz. A kisebbségek anyanyelvű oktatása terén a kormány – a nemzeti kisebbségek képviselőivel konzultálva – további szabályozással egészítené ki az oktatási kerettörvényt, az ország közigazgatási átszervezésénél pedig figyelembe veszi a különböző térségek kulturális hagyományait.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Oltyán László íróra, újságíróra emlékeztek Marosvásárhelyen
Oltyán László marosvásárhelyi író és újságíró újabb posztumusz kötetét mutatták be a szerző szülővárosában, Marosvásárhelyen.
Önkéntes száműzetés. Az 55 évesen elhunyt szerző 1988-ban a sajtóból is visszavonult
A Kriterion kiadásában megjelent, Pihenés a hegyen című regény 1979-ben íródott, ennek ellenére H. Szabó Gyula, a kiadó vezetője úgy vélekedett a Bernády-házban szervezett könyvbemutatón, hogy Oltyán műve most is éppen olyan kortársnak számít, mint bő három évtizeddel ezelőtt.
Arra a kérdésre, hogy miért nem jelenhetett meg eddig az 1990-ben, mindössze 55 esztendősen elhunyt szerző műve, a regény előszavában Tófalvi Zoltán adja meg a választ. Szerinte a cenzúra túlfűtött szigorát jól ismerő szerző tudatában volt annak, hogy regényét a fióknak írja.
Oltyán László az egyetlen olyan erdélyi újságíró volt, aki nemcsak egyes, a hatalommal szembemenő kisemberről írt regényei közlését nem erőltette, de amikor negyed évszázados pályafutás úgy érezte, hogy se tolla, se gyomra nincs a kor követelményeihez, 1988-ban a sajtóból is visszavonult. Nem egy kényelmesebb vagy jobban fizetett állásba, hanem kétkezi munkásnak az egyik gyár sötét, hideg szerszámlakatos-műhelyébe, ahol egyesek által megbecsült, mások által megalázott inasként kezdte újra az életét. Ennek dacára szabad embernek érezte magát.
„Kikerült a Vörös Zászló szerkesztőségéből, de emberileg nem tört meg. Mindez azt bizonyította, hogy erősebb volt, mint a hatalom” – jellemezte néhai pályatársát Gáspár Sándor rádiós újságíró. Oltyán László abban a naiv tévhitben ringatta magát, hogy mások is követik a példáját, s ha tömegesen tiltakoznak a diktatúra ellen, akkor annak érdemi következményei lesznek
Ehhez képest a ’89-es fordulat után csak a nevét hiányoló és aláírásgyűjtésbe fogó olvasók követelésére került vissza az akkor már Népújság nevet viselő, megyei napilaphoz, ahol nagyon keveset dolgozhatott a ’90 őszén bekövetkezett haláláig. „Meggyőződésem, hogy Oltyán László ma sem találná a helyét, ha valamelyik politikai szekértábor tologatásán dolgozó újságnál ténykedne” – vélekedett a Krónika munkatársa, Szucher Ervin.
Krónika (Kolozsvár)

Konferencia a főnemesség küldetéséről
Az erdélyi főnemesség küldetéséről és felelősségéről tartott konferenciát Besztercén az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) Erdélyi Köre. Az EPMSZ-t jó negyven évvel ezelőtt alakították meg Nyugat- Európába menekült magyar értelmiségiek. Főleg az 1956-os forradalom utáni megtorlás elől menekülve, Svájcban és Németországban élő magyarok szervezték meg az első találkozókat, és indították el 1971-ben az Akadémiai Napok elnevezésű sorozatot, amelyeket azóta is minden évben megszerveznek. E közel fél évszázadnyi idő alatt számtalan marosvásárhelyi meghívottja volt az EPMSZ-nek (Sütő András, Illyés Kinga, Lohinszky Loránd). Először Nyugat-Európában tartották találkozóikat, majd a kelet-európai változások után egyre gyakrabban a Kárpát-medence országaiban. Kezdeti tapogatózások után tradícióvá vált az Akadémiai Napok egyhetes időtartama, és legtöbbször a mennybemenetel ünnepének hetére szervezik. Így volt ez 2012-ben is, amikor Félixfürdőn tartották májusban az Akadémiai Napokat; harmadszor Romániában, Szováta (1993) és Illyefalva (2001) után.
1999-ben szándéknyilatkozatban fogalmazódott meg az EPMSZ Erdélyi Körének megalakítása. Néhány évre rá hivatalosan is megalakult az Erdélyi Kör, amely évente kétszer – tavasszal és ősszel – Erdély és a Partium különböző városaiban tartja háromnapos konferenciáját. Így került sor 2012 októberében a besztercei találkozóra, melynek témája az erdélyi főnemesség nemzete iránti felelőssége volt.
A Besztercén tartott konferencia első napján – pénteken délután – Haller Béla tanár, a Castellum elnöke tartott átfogó, színvonalas előadást az erdélyi magyar arisztokrácia fél évszázados megpróbáltatásáról és helytállásáról. Hallgatóként azzal az élménnyel követtem az előadást, mint mikor Bánffy Miklós erdélyi trilógiáját olvastam: a körön belül élők tiszta kitárulkozása volt egy érdeklődő világ felé. Kálmán Attila történelemtanár vetítéses előadásában azoknak az erdélyi főnemesi mecénásoknak nevei és alakjai jelentek meg, akik a Marosvásárhelyi Református Kollégiumot hosszú időn keresztül önzetlenül támogatták adományaikkal.
A konferencia második napjára, szombatra hagyományosan beiktatott kirándulás Erdély egyik alig-alig ismert, gyönyörű templomokat és egykori fényűző palotákat őrző régióját – Észak-Mezőség és a Szamos mente – mutatta meg a résztvevőknek. A Londonból, Zürichből és Budapestről érkezett vendégekkel együtt a mintegy huszonöt fős csoport kirándulása a harinai román kori templomtól indulva a válaszúti Kallós Zoltán Múzeumnál ért véget.
Bodolai Gyöngyi

Népújság (Marosvásárhely)

EMNP: nehéz, de eredményes évet zártunk
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) nehéz, de eredményes évet zár: alig egy év alatt sikerült megvetnie a lábát az erdélyi magyar politikai életben – tájékoztat a párt sajtóirodája közleményében.
Szilágyi Zsolt és Zatykó Gyula néppárti alelnökök, valamint Csomortányi István partiumi szervezési igazgató a Nagyváradon megtartott évértékelő sajtótájékoztatón eredményesnek nevezte a 2012-es évet. Emlékeztettek arra, hogy még egy év sem telt el a néppárt első Országos Küldöttgyűlése óta, ehhez képest már két választáson is bizonyítottak. Komoly eredményként könyvelhető el, hogy a helyhatósági és a parlamenti választások közötti hónapok alatt, dacára az alacsony részvételnek a néppárt közel megkétszerezte támogatottságát, továbbá az is, hogy néhány nagyobb városban – Marosvásárhely, Nagyvárad, és Nagykároly – megközelítették az öt százalékos küszöbértéket. Van tehát mire építkezniük – vonták le a következtetést. Szóba került az is, hogy két, rendkívül mocskos kampányt járt le ebben az évben. A néppártiak ezzel szemben a konstruktív együttműködés fontosságát hangsúlyozták.
2013 az építkezés éve lesz, ugyanis országszerte számos községből érkeztek megkeresések néppárti szervezetek alakítására. Célkitűzésük tehát új területi szervezeteket alapítani, és megerősíteni a már meglévőket.
Szomorú tény, hogy 600 ezerre tehető azoknak az erdélyi magyaroknak a száma, akik nem mentek el szavazni, vagy román pártokra szavaztak. A néppárt továbbra is feladatának tekinti a távolmaradók megszólítását, ugyanakkor fontosnak tartja az erdélyi magyar politikum hitelének visszaszerzését. Arra fognak törekedni az elkövetkezőkben is, hogy alakuljon ki párbeszéd az erdélyi magyar pártok között, és valósuljon meg a teljes körű nemzeti együttműködés az erős érdekképviseletért.
Hozzák nyilvánosságra az RMDSZ-USL paktumot!
Új egységre van szükség – akár az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum keretében –, amelyben minden párt és szervezet saját értékrendjének megőrzése mellett politizálhatna – hangsúlyozták a néppárti politikusok. Szerintük ahhoz, hogy az összefogás megvalósulhasson, és elkezdődhessen a közös munka, elengedhetetlen az, hogy az RMDSZ hozza nyilvánosságra, milyen szándéknyilatkozatot kötött az újra hatalomra kerülő Szociálliberális Unióval (USL). Fontos, hogy az erdélyi magyar társadalom tisztán lássa a paktumot az összes titkos záradékával együtt. Mindemellett Zatykóék az MPP választási szerepét is bírálták: a néppártiakkal azonos értékrendet valló polgári tömörülés régi-új vezetősége miatt félő, hogy előbb-utóbb az anyaországi Magyar Demokrata Fórum sorsára fog jutni a ma már szatelit-pártnak nevezhető MPP.
Szabadság (Kolozsvár)