Történelmi esély vagy kudarcpolitika? (EMNP–RMDSZ-vita az alternatív küszöbről)
Minden erdélyi megyében állít jelöltet az Erdélyi Magyar Néppárt a decemberi parlamenti választásokon – jelentették be az alakulat vezetői tegnap Marosvásárhelyen. Toró T. Tibor pártelnök hangsúlyozta: az alternatív küszöb biztossá teszi, hogy az erdélyi magyarságnak lesz képviselete, így történelmi esély nyílt arra, hogy két magyar párt jusson be a törvényhozásba. Tőkés László, az EMNP védnöke szerint a Néppárt indulásával megteremtődött az erdélyi magyarság számára a választás szabadságának joga. Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke viszont úgy véli: a szövetség versenypártjai eleve kudarcpolitikát folytatnak: a magyar közösség számára ugyanis nem az alternatív küszöb a megoldás. Az Erdélyi Magyar Néppárt Országos Választmányának tegnap Marosvásárhelyen lezajlott alakuló ülése után Toró T. Tibor pártelnök történelmi lehetőségnek nevezte, hogy a parlamenti választásokon két magyar párt is bejusson a parlamentbe az alternatív küszöb folytán. Mivel a magyarság 15 képviselői és 7 szenátori választókerületben többségben él, ezekben szinte biztos, hogy magyar jelölt lesz a győztes. Így az RMDSZ biztosan a parlament tagja lesz, de valós esély mutatkozik, hogy a Néppárt is bejusson. Éppen ezért az EMNP az összes erdélyi megyében (de nem minden választókerületben), valamint a csángó magyarok által lakott Bákó megyei körzetekben és Bukarestben is indít jelölteket. Szerinte az erdélyi magyarság csak nyerne azzal, ha két magyar pártot juttatna a törvényhozásba, mert a két politizálási stílus – az RMDSZ „kamarillapolitikája” és az EMNP „következetes autonómia-elkötelezettsége” – egymást kiegészítené. A Néppárt az MPP-vel való választási együttműködés lehetséges formáiról a polgáriak kongresszusát követően egyeztet. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács azt hangsúlyozta: az RMDSZ nem azonos az erdélyi magyarsággal, a közösség voksa nem az szövetség tulajdona. Leszögezte: egy demokráciában nem lehet elvitatni a polgárok választási jogát. Az EMNP védnöke szerint a választóknak meg kell büntetniük az olyan szenátorokat, mint Frunda György és Markó Béla, akik nem voltak jelen, amikor a román többség leszavazta a székelyföldi autonómiastatútumot, holott negyedórával azelőtt még bent voltak a teremben. „Ilyen szenátorokra nincs szüksége a magyarságnak. És azokra sincs szükségünk, akik csak azért mennek oda, hogy a korrupciós eseteikben a mentelmi jog védje őket, különböző politikai háttéralkuk mentén” – mondta Tőkés László. Gyökeresen eltér az RMDSZ álláspontja az alternatív küszöbről. Borbély László politikai alelnök szerint az RMDSZ-szel versenyző erdélyi magyar pártok csak megzavarják a magyar választókat az alternatív választási küszöb emlegetésével. Az RMDSZ politikai alelnöke arra figyelmeztetett, nem szabadna játszani az olyan fogalmakkal, mint a hat képviselői és három szenátori választókerület megnyerésével teljesíthető alternatív küszöb. A magyarságnak ugyanis nem az az érdeke, hogy elérje az alternatív küszöböt, hanem az, hogy 6–6,5 százalékos képviseletet biztosítson a parlamentben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új templomot szenteltek Nyárádszereda főterén
Vasárnap délután ünnepélyes keretek között és több mint háromórás szertartás közepette immár hivatalosan is birtokba vette új templomát a nyárádszeredai unitárius közösség.
Szűknek bizonyult az új templom vasárnap, hiszen a szertartáson nemcsak a hívek, hanem más felekezetűek is megjelentek, továbbá a Nyárádszeredához és Csíkfalvához tartozó települések lelkészei, hívei és számos meghívott vendég is érkezett, így többen csak az utcáról hallgathatták az istentiszteletet.
Az úrvacsorai ágendában nt. Gyerő Dávid minden megfáradt és megterhelt ifjút, felnőttet és időst az Úr megterített asztalához hívott, mert itt le lehet tenni és fel lehet venni a terhet, keresztet, itt erőt, alkalmasságot lehet nyerni azok hordozására. Elsőként a lelkészek vették magukhoz a szent jegyeket, majd kiszolgáltatták azokat a híveknek is.
Van és itt van Isten!
A templom az a hely, ahol az ég és a föld összeér, ahol a jóság és szeretet kiteljesedik. Az utóbbi két évtizedben sok templom épült, hogy az ember találhasson olyan helyet, ahová nem jutnak el a mindennapok sikolyai, és ahol Istent keresheti, ahol lélekben és igazságban könyöröghet teremtőjéhez. Ez most az az alkalom, amikor a templomot ünnepélyesen átadjuk egy gyülekezetnek, egy város közösségének, az Istent kereső embernek, azzal a a szándékkal, hogy aki ide betér, meg tudja tapasztalni, hogy Isten létezik, és az az ember, aki a padban ülve elcsendesedik, lelkének húrjain megpendüljön az imádság, és megérezze, hogy itt van Isten – mondta prédikációjában ft. Bálint Benczédi Ferenc püspök. Ugyanakkor köszönetet mondott, amiért a más-más településről ideköltözött emberek egy akarattal tudtak hajékot építeni Istennek: hogy vágyukat tett követte, és ki-ki tehetsége, fizikai erje vagy pénzügyi lehetősége szerint támogatta a tervet. Köszönetet mondott az állami hivatalnokoknak is, akik ezt az ügyet felkarolták, és mindenki azon dolgozott, hogy mihamarabb megnyíljon ez a templomajtó, és a kereső ember megtalálja az ő Istenét. “Legyen ez a ház az a hely, ahol nemes gondolatokkal és tiszta lélekkel jövőt építünk családunknak, gyermekeinknek, nemzetünknek” – fejezte be a nyárádszeredaiaknak szóló buzdítását a püspök.
Köszöntések és köszönetek
Az ünnepség keretében többször is énekelt a gyülekezeti kórus és marosvásárhelyi Cantuale énekegyüttes, felolvasták Balázsi László, a magyarországi unitárius egyház püspökének levelét, köszöntőt mondott Nagy Zsigmond köri felügyelő gondok, Hadnagy Judith mérnök, a templom tervezője, Asztalos Klára, az országos nőszövetség elnöke, Mihály Bálint, a jobbágyfalvi társegyházközség gondnoka és Tóth Sándor nyárádszeredai polgármester. Kecskés Csaba, a Marosi Egyházkör esperese szerint az utóbbi időben a városi gyülekezetek sorban kezdtek templomokat építeni, így Erdőszentgyörgy, Marosvásárhely és Szováta után most Nyárádszereda is új hajlékot tudhat magáénak. Mindezért köszönetet mondott a lelkésznek és családjának, a gyülekezetnek és Istennek a bőségért és szeretetért, majd a templom mellett a gyülekezet épülését is kérte. Catherine Cullen lelkésznő a Duxbury Unitárius Univerzalista testvérgyülekezet, míg Greteke DeVries lelkésznő a hollandiai remonstráns egyház üdvözletét hozták, emellett pedig pénzadományt a helyi nőszövetségnek. Szén Sándor, a gyülekezet előző lelkésze a templomépítés ötletének megszületéséről és kiteljesedéséről mesélt, illetve arról, hogy miért a főtéren és nem egy közeli mellékutcában kezdték el az építkezést. A gyülekezet részéről Kocsis József mondott köszönetet a püspöknek és lelkészeknek, a vendégeknek és a híveknek, kiemelve: a születésnap egy család életében fontos pillanat, de a templomépítés egy gyülekezet életében sokkal fontosabb, annál is inkább, hogy egy emberélet alatt csupán egyszer, talán kétszer adatik ilyen alkalom.
A himnuszok eléneklése előtt Sándor Szilárd, a gyülekezet lelkésze mindenkinek köszönetet mondott, majd okleveleket osztott ki többek között a püspöknek, a testvérgyülekezetek képviselőinek, a pénzalapok megszerzésében közbenjáró Markó Béla, Borbély László és Szabó Árpád közméltóságoknak, a templom tervezőjének, az építő cég ügyvezetőjének, továbbá az építkezés elkezdésében nyújtott támogatásért az időközben elhunyt Adorjáni Domokos és Adorjáni Árpád családjainak.
Három évtizedes álom
A nyárádszeredai unitáriusok 1984-ben vásárolták meg a katolikusok volt kápolnáját, addig a szabad ég alatt vagy a református és katolikus templomban imádkoztak.1994-ben felvetődött a gondolat, hogy újjá kellene építeni a gyengülő épületet, de két év múlva már más telek után néznek, mert a meglévő szűkös. 2000-ben a helyi tanácstól területet igényelnek, amit meg is kapnak, a következő évben egy új helyszínt szemelnek ki a főtéren, és ezt is jóváhagyja az önkormányzat. 2002-ben szerződést kötnek a területre, 2003-ban elkészülnek a tervek a hívek és az amerikai testvérgyülekezet támogatásával. 2004 augusztusában leteszik az alapkövet, még ebben az évben el is készül az alapozás és a földalatti rész. 2005-ben adományokat gyűjtenek, 2006-ban elkezdik építeni a falakat, 2008-ban befedik az épületet, megépül a torony. Azóta a vakolás, meszelés, bútorzat beszerzése, fűtés, mosdók és tanácsterem kialakítása volt a feladat. Az első istentiszteletre a tavaly került sor az épületben. Amit nem tudtak a hívek önerőből fizetni, azt adományokból és pályázatokból gyűjtötték össze. A legtöbb támogatás az amerikai testvérgyülekezettől, a hazai kultuszminisztériumtól és a Maros megyei tanácstól érkezett – derült ki Csíki Zsolt gondnok beszámolójából.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

"A két párt indulása mozgósító erővel fog hatni"
Szilágyi Zsolt az EMNP kampányfőnöke
A múlt hét végén az Erdélyi Magyar Néppárt marosvásárhelyi választmánya Szilágyi Zsolt alelnököt bízta meg a decemberben sorra kerülő parlamenti választások kampányának vezetésével. A tanácskozás végén kérdeztük: milyen kampányt kíván folytatni az EMNT?
– Mozgósító kampány kell legyen, ugyanis világos, hogy mindenki nyerhet, de csak akkor, ha elmegyünk szavazni. A választási törvény lehetőséget ad arra, hogy amennyiben hat képviselői és három szenátori körzetben valamely párt vagy pártszövetség első helyen végez, akkor bejut a parlamentbe, ugyanúgy, mintha elérte volna az ötszázalékos küszöböt. Ez a lehetőség ad nekünk reményt arra, hogy mind az eddigi képviselet, az RMDSZ, mind pedig az Erdélyi Magyar Néppárt bejuthasson a parlamentbe, és reméljük, ezáltal még hatékonyabb, még erősebb lehet a magyar parlamenti képviselet. Másrészt, az Erdélyi Magyar Néppárt ki szeretné javítani azokat a hibákat, amelyeket a magyar képviselet az eddigi másfél évtizedben magáénak tudhat. Mi azt gondoljuk, hogy a Székelyföld területi autonómiájának, az erdélyi magyarok autonómiájának, az egyházi javak restitúciójának és a föderalizmus gondolatának sokkal erősebb, markánsabb, jobb arcélű képviselettel kell rendelkeznie, és bízunk abban, hogy az erdélyi magyarok ezt támogatni fogják.
A kérdésre, hogy véleménye szerint mi a garancia arra, hogy az EMNP jobban fog szerepelni a decemberi parlamenti választásokon, mint a nyár eleji önkormányzati választásokon, a politikus azt válaszolta: – Az a garancia, hogy feljövő ágban vagyunk, nulláról indultunk, az első fontos lépést megtehettük a helyhatósági választásokon, meggyőződésem, hogy a parlamenti választásokon még jobban fogunk szerepelni.
Egy másik felvetésre, miszerint minden kampány lényeges eleme a pénz, illetve honnan tervez támogatókat, támogatást szerezni az EMNP, Szilágyi Zsolt azt mondta, legális körülmények között kívánnak támogatáshoz jutni. – Ahhoz, hogy jelölteket állítsunk, a minimálbér ötszörösét kell minden jelölt után befizetni. Máris felkértük a jelöltjeinket, hogy helyi ismerőseiken, támogatóikon keresztül próbáljanak anyagi alapot gyűjteni, ugyanis egy induló párt esetében ez komoly próbatétel. Az anyagi korlát, tehát, úgy tűnik, meg fog akadályozni bennünket abban, hogy minden erdélyi választókerületben jelöltet állítsunk, azonban minden megyében lesz jelöltünk. Nem mondhatjuk azt, hogy tizennégy vagy tizenhét millió lejnek megfelelő összeget kapunk a román költségvetésből, mint ebben az évben az RMDSZ, és nem mondhatjuk azt sem, hogy olyan ügyek lennének köthetők az Erdélyi Magyar Néppárthoz – hála istennek egyébként –, amelyekből esetleg nem teljesen legális támogatások érkeztek volna a párthoz. Tehát igyekszünk tiszta legális körülmények között támogatást szerezni.
Arra összpontosítunk, hogy minden olyan helyen, ahol jelentős számban élnek magyarok, és anyagi eszközeink megengedik, indulhassanak jelöltjeink. Vagyis az autonómiát, a föderalizmust és az euró- transzszilvanizmust támogató magyarokra szavazhassanak az erdélyi magyarok.
A felvetésre, hogy egyes vélemények szerint a szórványmagyarság képviselete kerülhet veszélybe, ha két magyar párt is indul a választásokon, kijelentette: – Éppen a választási törvény által megszabott mandátumkiosztási rendszer garantálja, hogy nem kerül veszélybe a szórványterületek képviselete, ahhoz képest, ahogy négy évvel ezelőtt volt. A 2007- es európai parlamenti választások azt bizonyítják, hogy a verseny mozgósítja, mobilizálja az erdélyi magyarokat. Meggyőződésem, hogy a két párt indulása ugyanilyen mozgósító erővel fog hatni a magyar választókedvre, és legalább olyan nagy lesz a választási részvétel, mint a román választók esetében, ha nem még nagyobb. Ezért kell kampányolnunk és mozgósítanunk.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Szombaton felszentelik a remeteszegi Szent Család-templomot
Szépen ragyogott a napsütésben tegnap a Szent Családról elnevezett, kör alakú katolikus templom, amelyet október 13-án, szombaton szentelnek fel hivatalosan. A szentelést ft.Tamás József püspök végzi. 14-én, vasárnap 9 órától a testvérplébániák papjaival és híveivel hálaadó szentmisét mutatnak be német és magyar nyelven – tájékoztatott Szénégető István B., a remeteszegi Szent Antal-plébánia plébánosa (képünkön).
Az egyházközséget 1995-ben alapították, a remeteszegi, a Marosvásárhely északkeleti részében és az Egyesülés negyedben lakó félezer és a mezőségi szórványban gondozott 350 hívő számára. A kívül- belül különlegesen szép templomot és a mellette épülő közösségi házat a 17 éves egyházközség lelkes hívei álmodták meg, s az engedélyek birtokában 2007 májusában kezdték el az építkezést. A 180 férőhelyes templom tervezője Esztány Győző négygyermekes csíkszeredai tervező- műépítész, műszaki ellenőre az Egyházművészeti Bizottságot vezető Márton Judit, aki három gyermek édesanyja. Az alapozási munkálatokat a PannonBau Kft. végezte, ami nem volt könnyű a magas talajvíz miatt, a falazást és az érdekes tetőszerkezetet a Harbau Kft. végezte, a befejező munkálatokon a Nivo Construct Kft. alkalmazottai még tegnap is szorgoskodtak. Az anyagi forrást a helyi közösség saját alapja képezte ötletes kezdeményezések alapján. Ehhez járultak hozzá a kis összegű, de folyamatos adományok, továbbá Románia s Magyarország kormánya, különböző minisztériumok, Marosvásárhely keresztény felekezetei, a helyi és a megyei tanács, belföldi és külföldi civil és egyházi szervezetek, a testvérplébániák közösségei.
A templom azért kapott a plébániától eltérő nevet, mert a család fontosságát szeretnék hangsúlyozni nemzeti közösségünk jövője szempontjából – hangsúlyozta a plébános. Majd hozzátette, hogy hívei kilenc hétig tartó imával készülnek a templomszentelésre, amelyet szeretnének nemcsak a hívek, hanem az egész város ünnepévé tenni, hisz a felszentelés azt jelenti, hogy a házat Isten tulajdonába adják. Ezért figyeltek a felkészülés során a lelki, szellemi ráhangolódás fontosságára is olyan nagyon.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Cigánygyerekek ferences rendi árvaházban
Pál atya a gondviselésben bízik
Marosvásárhelytől 15 kilométerre, Marossárpatakon működik a Szent Erzsébet Társulás otthona árván maradt gyerekek számára. A környék egyetlen magyar római katolikus árvaháza a szűkös állami támogatás és a munkájukat nehezítő gyerekjogvédelmi törvény ellenére stabil intézménnyé nőtte ki magát.
Takaros falusi porta képét mutatja a marossárpataki gyerekotthon. Az egymás mellett sorakozó épületek rendre készültek el, annak függvényében, hogy mikor mennyi pénzből gazdálkodhatott az árvaházat fenntartó alapítvány. A régi udvarházak stílusának megfelelően az épületegyüttes jókora udvart fog körül, ami a délután folyamán és hétvégeken gyerekzsivajtól hangos. Több mint harminc, zömmel cigány származású gyerek állandó otthona a marossárpataki épületegyüttes, ahol a legfiatalabb négy éves, a legidősebb pedig huszonegy.
Mire Pál atyával megérkezünk, a helyi iskolából kezdenek hazaszállingózni a gyerekek. Kisebb elemista csoport – az oktató irányításával – az udvar mélyén felállított ponyva hűvösében készíti házi feladatát. A frissen érkezők ebédelni mennek, aztán a házirend szerint rájuk is sor kerül. Amint Pál atyát meglátják, körbefogják a gyerekek, mindenik a maga mondandójával. Van, aki a jó jegyet adja tudtára, egy kislány viszont arról panaszkodik, hogy a vallástanárként dolgozó ortodox lelkész hármast adott. Pál atya már szokva van a gyereksereggel, hol örül, hol aggodalmaskodik, vagy éppen az oktatót utasítja, hogy holnap menjen be az iskolába, és ismét szóljon, hogy hiába román nevű Alexandra, ő nem ortodox, hanem római katolikus, így a lelkésznek nincs joga őt osztályozni. Felém fordulva mondja, hogy a néhány román nevű, ám magyarul beszélő gyerekkel folyton baja van a vallásoktatónak: képtelen elfogadni, hogy nem minden román nevű gyerek ortodox…
Ketten egy szobában
Amíg Pál atya magára ölti a ferences rendi szerzetesek ruháját, a kis kápolnában nézelődöm: itt tart heti rendszerességgel misét gyerekeknek és felnőtteknek, és itt kerül sor a gyerekekkel folytatott lelki beszélgetésekre is. Körbejárjuk az épületszárnyak hálószobáit. A kétágyas szobákba olyan gyerekek kerülnek, akik kedvelik egymást. Az egyik ágy mellett lábprotézisszerű járóalkalmatosságot látok. Megtudom, súlyos testi és lelki fogyatékkal élőket nem tudnak fogadni, van azonban néhány kevésbé súlyos eset, aki már jól beilleszkedett a közösségbe. Minden szoba tiszta és rendezett, ám az egyik különösen az. Mint kiderül, a 18 éves Kinga lakik itt, akire nem csak ő, hanem az alkalmazottak is büszkék. Ha a kislány beleegyezik, a lelkész szerint ő lesz az első, akit alkalmazni fognak fizetéssel az árvaházban, hiszen mindent szívesen vállal. Kinga története éppolyan szomorú és fájdalmas, mint az idekerülő legtöbb gyereké. Héderfáján született és nőtt fel három testvérével, mígnem egyik napról a másikra szétesett a család. Gyerekszerető és -nevelő szülő számára talán fel sem fogható a kislány története: szülei otthagyták őket, megszöktek otthonról. A tizenéves kislány hamar megérezte a helyzet súlyosságát, így maga próbált kisebb testvéreiről gondoskodni. Erdei gyümölcsöket szedett, kéregetett, mígnem egy hideg téli estén az arra járó polgármesternek feltűnt, hogy a házban mozgás van, de az ablakok be vannak fagyva. Riadóztatta a marosvásárhelyi gyerekvédelmi igazgatóságot, akik új otthont kerestek a magukra maradt gyerekeknek.
Román nevű gyerek románul beszéljen!
Pál atya nem szívesen beszél a gyerekjogvédelmi központtal történő együttműködésről. A törvény értelmében kötelező kapcsolatban állnak egymással. Ennek lényege, hogy az állam minden gyerek után napi 8 lej 30 bani kosztpénzt fizet, illetve havi 97 lej „gyerek-kihelyezési juttatást”. Ám csak abban az esetben, ha a gyereklétszám belefér a megyei intézmény büdzséjébe. Pál atya negyven gyerekéből csak 33-nak jut támogatás, mert ennyire van pénz. Az állami segély a teljes költségeknek mindössze egyharmadát fedezi, a többit adományokból kell előteremteni. A lelkész szerint a gyerekjogvédelmi törvény a legsötétebb kommunista bürokráciát idézi. Egyik cikkelye kimondja, hogy román nevű gyerek csak román iskolába járhat, más nemzetiségű gyerekekről viszont nem rendelkezik. A Szent Erzsébet Társuláshoz kerülő gyerekek az otthonban magyarul beszélnek, de az alapítvány tiszteletben tartja vallásukat és származásukat. A román nevük miatt kötelezően román osztályba íratott gyerekek – gyengébb nyelvtudásuk miatt – könnyen a pedagógusok célpontjaivá válnak. Az otthonban, családias légkörben nevelkedő cigánygyerekeknek számos hátránnyal kell megküzdeniük. Ők a „megjegyzett” gyerekek, az árvaháziak. Ezt csak „súlyosbítja” cigány származásuk. Ha csintalanok, a tanár a fejükhöz vágja, hogy titeket mire tanít a pap? Az otthon néhány lakója halmozottan hátrányos helyzetbe szorul, amiért román nevű cigánygyerekként magyarul beszél… A gyerekvédelmi igazgatóságnak azonban nagy szüksége van az otthonokat működtető alapítványokra. Amikor bejelentés nyomán egy kiskorú hozzájuk kerül, előbb körbetelefonálják a gyerekotthonokat működtető magánalapítványokat, hogy nem vállalja-e valaki. Csak végső esetben marad állami gondozásban a gyerek. Becslések szerint az alapítványi kihelyezés költségeihez képest az állami gondozás ötször többe kerül.
Cégadományok: Az 1998-ban létrehozott, marosvásárhelyi székhelyű Szent Erzsébet Társulást az erdélyi ferences rend vezetőinek jóváhagyásával alapította Pál atya. A gyerekek fogadására Marosvásárhelyen három családi típusú ház jött létre, Marossárpatakon pedig elkészült az alapítvány épületegyüttese. Összesen 40 gyerek számára vannak kialakítva az otthonok. A 16 alkalmazott bére, illetve a fenntartási költségek nem kis fejfájást okoznak az alapítvány vezetőjének, Bakó Bélának, Ferenc-rendi nevén Pál atyának. Úgy fogalmaz: ezt a gondviselésbe vetett hit nélkül nem lehet vállalni. Gyerekei soha nem éheztek, mindig volt rajtuk rendes ruha, az épületekben van meleg víz, télen pedig fűtés. Intézményüket egy angliai és egy magyarországi alapítvány támogatja, de több vállalkozó is segít. Marosvásárhelyi éttermek a nagyobb rendezvényekről megmaradó ételt ingyenesen áthozzák, cégek gyűjtenek alkalmazottaiktól pénzt, mások ruhát, kenyeret, élelmiszereket adományoznak. Szűkösen, de minden hónapban kijön a számítás, az alkalmazottak bére két hétnél többet soha nem késik. Van olyan kolozsvári cég, melynek alkalmazottjai felváltva utaznak hétvégenként Marossárpatakra, hogy az otthonban, illetve az otthon melletti kis farmon segédkezzenek.
Szent Ferenc nyomdokain
Erdélyben két árvaházi intézmény működik a római katolikus egyház keretében: Déván a Böjte Csaba által alapított Szent Ferenc Alapítvány, Marosvásárhelyen pedig Bakó Béla Szent Erzsébet Társulása. Mindkettőt ferences rendi szerzetesek alapították. Nem véletlen, hogy Böjte Csaba csíkszeredai káplánja Pál atya volt, ő készítette fel a teológiára. Hogy jobban megértsem e „vállalkozás” lelki mozgatórugóit, a marosvásárhelyi alapítvány Ady utcai székhelyén vendéglátóm, Bakó Béla a kezdetekről mesél. Gyerekkorában, a tehetős marossárpataki gazdaportán ismerte meg az adakozás lelkületét. A faluban gazdag családnak számítottak, szüleinek sok földje volt, sok napszámos forgolódott a portán. Szüleitől látta, hogy aki rászorult, annak segítettek. Gyerekként ismerte meg a cigány–magyar együttélés hétköznapjait, hozzájuk is több cigánycsalád bedolgozott. Olyanok is dolgoztak a portán, akiknek a dédapja is a Bakó család munkása volt. „Ha anyámhoz eljött a cigányasszony, mert nem volt mit főznie a gyermekeinek, kihozott a kamrából egy csontot, és kettévágta. Azt mondta: felét főzze meg, a másik felét megfőzzük mi!” Az otthon kapott útravaló végigkísérte a teológián, ahol eldöntötte, amint lehetősége nyílik, beáll a ferences szerzetesek közé. Erre a rendszerváltás után kerülhetett sor. Az egyszerűség, szegénység, tisztaság és engedelmesség jegyeit hirdető egyházi rendben találta meg az elhivatásának leginkább megfelelő életpályát. Marosvásárhelyi lelkészként 1994-ben előbb szegénykonyhát indított, majd 1998-ban árvaházat alapított. Pál atya tisztában van azzal, hogy cigánygyerekekkel nehezebb foglalkozni, de meggyőződése, hogy amit munkatársaival nyújtani tud, az előbb-utóbb hatással lesz az otthon lakóinak mindennapjaira. A gyerekek szakmát tanulnak, az idén pedig már két egyetemista is kikerült a gyerekotthonból. Az intézetben való tartózkodásnak nincs felső korhatára, a fiatalokat azonban előbb-utóbb sikerül útra bocsátani. Munkahelyeket keres számukra, mindenkinek esélyt ad a boldoguláshoz. Az otthonba jórészt Maros megyei településekről kerülnek a „szociálisan árva” gyerekek, akiknek az esetek többségében ugyan élnek a szülei, ám gyerekeiket nem keresik. Igazi apjuk így Pál atya lett, őrá hallgatnak, és őrá néznek fel.
Pál atya
Bakó Béla 1954. július 23-án született Marossárpatakon. Szászrégenben érettségizett, 1975 és 1981 között pedig a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológia Karon tanult. 1981 és ’84 között csíkszeredai káplán, két évig brádi plébános, 1986-1990 között anyai nagyszüleinek falujában, Orotván plébános. 1990-ben kéri felvételét a ferences rendbe, 1991-ben tesz fogadalmat Csíksomlyón. Marosvásárhelyre helyezik az Ady utcai Szent Imre plébániára. Több évig helyi börtönlelkészként is dolgozik. 1994-ben elindítja Marosvásárhely első szegénykonyháját, 1998-tól az általa alapított Szent Erzsébet Társulás elnöke. Tizennégy évet szolgált Marosvásárhelyen. 2005-ben Csíksomlyóra, majd két év múlva Dévára helyezik. Idéntől a kolozsvári Ferenc-rendi templom munkatársa. Kolozsvár, Marosvásárhely és Marossárpatak között ingázik folyamatosan.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kik ülnek a törzsasztalnál? (Vári Attila és Káli Király István Sepsiszentgyörgyön)
Egyre nehezebb működtetni, fenntartani egy erdélyi magyar kiadót, s noha a kiadványok minőségében látszik a fejlődés, és az évente Marosvásárhelyen megtartott nemzetközi könyvvásárt is megrohamozzák kiadók, kereskedők – a forgalom mindinkább csökken, kevesebben vásárolnak, olvasnak könyvet. De ha ez így is van – márpedig így van, mint azt tegnap este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban Káli Király István, a Mentor Kiadó vezetője részletesen ecsetelte –, akkor is megéri.
S hogy mennyire megéri, az kiderült ugyanakkor, ugyanott: jóllehet, Sebestyén Mihály végül nem jutott el a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó közönségtalálkozójára, Káli Király István és Vári Attila a város – Marosvásárhely – ürügyén „történelmi visszatekintőt megkörnyékező” könyvbemutatója után alighanem mindenki kicsit (vissza)vágyott az egykori székely főváros – ma már inkább Székelyföld határvárosa – Súrlott grádics nevű kisvendéglőjébe, annak törzsasztalához. Már csak azért is, mert becsordul oda a történelem, mert az ott ülőknek véleménye van a körülöttük, a térségben, a világban zajló kisebb és nagyobb eseményekről, azt elmondják, megvitatják, s azért is, mert átélnek, túlélnek mindent az első világháborútól napjainkig. Vári Attila Súrlott grádics című elbeszélésfüzérében hiteles helyszínen, hiteltelen szereplőkkel (hatuk életkora összesen 800 év) hitelessé váló történeteket ír meg – mutatott rá Káli Király István, hangsúlyozva: hiába járta meg a világot Vári Attila, úgyis csak azért tette, hogy végérvényesen marosvásárhelyi legyen. Egyszer boldognak érezte magát, aztán valami megváltozott – és ez egy regény keletkezéstörténete is lehet, Bíbor, avagy Hórusz szeme című kötete születéséről vallott így Káli. S mindezek csak foszlányok abból, ami elhangzott, mert a törzsasztalnál – ezúttal a Bod Péter Megyei Könyvtár olvasóterem változott azzá másfél óráig – a törzsvendégek mindig ott vannak, sok mindent átélnek, és mindent túlélnek.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kismagyar fasizmus
A hét eleji magyar–magyar tanácskozások – a diaszpóra tanács és a Máért ülése – nyomán nagyjából egyértelművé vált, hogy a magyarországi Országgyűlési választásokon a határon túli állampolgárok is részt vehetnek, és levélben szavazhatnak.
A téma kapcsán már eddig is sokan tartottak attól, hogy növelheti a határon túliakkal szembeni ellenszenvet, ha úgymond ők döntik el a politikai versenyt, miközben a döntés közvetlen következményeit nem ők viselik. Az utóbbi időben az elhúzódó gazdasági válság miatt, mintha élesedne ez a „kismagyar fasizmus”, amely már nem is lesajnálandó szegény rokont, hanem élősködő ellenséget lát a határon túli magyarokban. Érdemes elolvasni azokat a kommenteket, amelyek azt követően születtek, hogy Orbán Viktor Marosvásárhelyen bejelentette: a magyar kormány négymilliárd forintot szán az erdélyi magyar magánegyetemi hálózat fejlesztésére.
A skála attól, hogy a Fidesz így kenyerezi le az erdélyi magyarokat, akik majd birka módra szavaznak rá, egészen addig terjed, hogy miért kell a határon túli felsőoktatásra ennyit szánni, amikor a magyarországinak 30 milliárdos kivonást kell elszenvednie? (Ami valóban szomorú, hisz kiművelt emberfőkre szükség van, azonban diplomagyárakra nincs – az egy dolog, hogy egyes körök szerint mindenkinek joga van az egyetemi diplomához, az viszont egy másik, hogy esze és tehetsége is van-e hozzá?). Ezen kommentek között bukkant fel az az érv is, hogy a határon túliak miért regisztrálhatnak levélben a választások előtt, ha a magyarországiak nem?
És ez már jogos felvetés, már azon túlmenően, hogy valóban a regisztráció-e a legjobb megoldás a politikai analfabéta, manipulálható voksolók kiszűrésére. Biztosak lehetünk abban, hogy a választásokig fokozódik a hangulatkeltés, és vannak körök, amelyek nem a határon túliak kegyeit keresnék, hanem inkább a kismagyar fasizmust szítva, a magyarországi közvéleményt ellenük hangolva gyűjtenének voksokat. Ha az az elv, hogy csak egyféle állampolgárság létezik, nem lenne jó, ha bárki is arra hivatkozva kampányolhatna, hogy a határon túliakkal szemben diszkriminálják az anyaországiakat.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Kétnyelvűség a felsőoktatásban
Ez volt a címe annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyre a Pro Európa Liga szervezésében tegnap került sor a Continental Szálló Tonitza termében. Meghívott előadó dr. Salat Levente, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára volt, aki a vitafórumon átfogó előadást tartott arról, hogy a világ különböző egyetemein hogyan valósul meg a két- vagy többnyelvűség, európai, észak- és dél-amerikai, indiai és kínai példákat bemutatva.
A rendezvényen jelen voltak a marosvásárhelyi egyetemek képviselői, a politikum, illetve az önkormányzat részéről Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács alelnöke és Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója vett részt. A kerekasztal-beszélgetésen a marosvásárhelyi orvosi egyetem jelenéről, jövőjéről is beszélt Buicu Florin szenátusi kancellár, illetve Ádám Valérián a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület képviseletében.
A tanácskozás végén Smaranda Enache, a PEL társelnöke a Népújság kérdésére elmondta:
– Azt hiszem, hogy nagy jelentősége van ennek a kerekasztalnak. Nyilvánvalóan még nagyobb jelentősége lehetne, ha eljönnének azok a politikai személyiségek is, akiktől függ, és akik sokszor befolyásolják a kétnyelvűség sorsát városunkban, térségünkben és az egyetemi szférában is. Ezt azért mondom, mert sajnálatos módon Marosvásárhely volt az a város, ahol összecsapások voltak azért, mert egy líceum vissza szerette volna kapni a magyar nyelvű jellegét, és megbuktattunk egy kormányt, nem mi, hanem azok, akik orvosi egyetem kérdését nem tudták megfelelő módon adminisztrálni. Ez a mai modern világban eléggé rendhagyó, mert mindenütt a világban az egyetemek arra törekednek, hogy minél több diákot, minél több előadót tudjanak megnyerni, és ehhez az is hozzátartozik, hogy a nyelvi specifikumot is próbálják tiszteletben tartani.
Kolozsvárról egy olyan egyetemi személyiséget hívtunk meg, aki évek óta foglalkozik a világ kisebbségi egyetemeinek struktúrájával, profiljával, és meghívtunk olyan egyetemi vezetőket, politikusokat, a civil társadalom olyan személyiségeit, akiknek beleszólása lehet a mostani helyzetbe.
Tíz évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy ez a kérdés sokkal gyorsabban megoldódik, hogy lesz párbeszéd, hogy megszületnek azok a megoldások, amelyek a kommunista diktatúra hagyományait felszámolják. Ez még mindig nem történik meg, úgyhogy türelmesen kell tovább dolgozni, bár az ember sokszor úgy érzi, fölösleges. De az ilyen kerekasztal is felmutatja, hogy vannak olyan közösségi kérdések, olyan intellektuális kérdések, amelyeket nem oldottunk meg, azért sem, mert elfogadtuk ezekben a kérdésekben a politikum szerepét. Igazi egyetemi autonómia nem jött létre, mert olyan mentalitású emberek vezetik még az egyetemeinket, akik nagyon kötődnek a vertikális diktatúrához hasonló gondolkodásmódhoz, és akik még nem szabadultak fel, nem jöttek rá, hogy egy szabad világban élnek, és hogy egy globális világban olyan embereket kell nekünk itt felkészítenünk, anyanyelven is, akik a világon bárhol megállják a helyüket.
– Ezeken a tanácskozásokon többnyire azok vesznek részt, akik egyetértenek ezekkel az elvekkel, viszont azok a politikusok vagy közéleti személyiségek, akik hatással lehetnének a dolgokra, általában hiányoznak.
– Szinte restellem, hogy sokszor úgy van, hogy elküldjük a meghívókat olyan személyiségeknek, akik az adott témában nyilatkoztak, döntöttek, és valahogy bebetonozták a témát a rossz ötleteikkel, és nincs szerencsénk őket itt látni. Nagyon sokszor úgy történik, hogy ezeken a kerekasztal-beszélgetéseken olyan emberek vesznek részt, akik a változást, a jövőt szeretnék elfogadtatni közösségükben. És nem igazán tudunk hatni a törvényhozókra. Csak azt említeném meg, hogy a mostani megyei tanácselnök volt az, aki a parlamentben egy olyan beszédet tartott az orvosi magyar fakultásának létrehozásáról, amely részben hozzájárult ahhoz, hogy az Ungureanu-kormány megbukjon. Szerettem volna itt látni Salat Leventével dialógusban, és próbálta volna meggyőzni Salat Leventét, hogy miért kell Románia kivétel legyen. Miért nem követhetjük mi is a modern világ gondolkodását? Ezek az emberek vigyáznak arra, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe, és általában nagyon foglaltak, amikor ilyen rendezvényre kerül sor.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Kétnyelvűség – csak elméletben?
A kétnyelvűség gyakorlata a felsőoktatásban címmel szervezett kerekasztal-beszélgetést a Pro Európa Liga (PEL) Marosvásárhelyen a Continental Szállóban csütörtökön. A kormány Etnikumközi Kapcsolatokért Felelős Osztálya által támogatott rendezvényen jelen volt az összes marosvásárhelyi egyetem képviselője. A konferencia célja a kétnyelvűség népszerűsítése volt, ugyanis nem csak a felsőoktatásban, de a legtöbb hivatalos intézményben is ez csupán elméletben létezik.
Románia legtöbb vegyes lakosságú településén a kisebbségi nyelvek használata akadályokba ütközik – világított rá a kétnyelvűség népszerűsítéséért szervezett konferencia lényegére Smaranda Enache, a PEL társelnöke. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar karának létrehozása körül kialakult etnikai feszültségek világítottak rá a kezdeményezés szükségességére, amelynek része volt a csütörtöki konferencia is.
Katalónia, a követendő példa
Salat Levente, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem dékánhelyettese Kisebbségeknek fenntartott egyetemek a világ különböző részein című előadásában európai, észak- és dél-amerikai, kanadai, kínai, ausztráliai, illetve új-zélandi példákkal támasztotta alá, hogy a nagyvilágban számos helyen léteznek és zavartalanul működnek a nemzeti kisebbségek számára fenntartott egyetemek. Talán a legjobb, és földrajzilag is hozzánk a legközelebb álló spanyolországi példával kezdte vetítéssel egybekötött előadását. Katalóniában – Spanyolország északkeleti részén található autonóm közösség – 12 olyan egyetem van, ahol katalán nyelven zajlik az oktatás, ebből nyolc állami, négy magán. Galíciában – Spanyolország másik történelmi régiója – három galíciai nyelvű, Baszkföldön pedig egy baszk nyelvű felsőoktatási intézmény van, három kirendeltséggel – mutatta be a kerekasztal résztvevőinek a spanyolországi kisebbségek helyzetét Salat Levente.
Ahol meg lehetett valósítani
1960-tól az egyetemi oktatás tömegoktatássá vált, ugyanis addig keveseknek adatott meg, hogy egyetemre járhassanak – mondta el a kolozsvári dékánhelyettes, majd olyan európai országokkal folytatta előadását, ahol akárcsak Katalóniában, Galíciában és Baszkföldön, szintén meg lehetett valósítani a kétnyelvű oktatást. Az Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolban található Bolzanónak háromnyelvű egyeteme van, itt német, olasz és angol nyelven zajlik az oktatás. Finnország lakosságának 5,5 százaléka svéd nemzetiségű, itt két állami egyetem is létezik, ahol kizárólag svéd nyelven zajlik az oktatás, négy kétnyelvű felsőoktatási intézménye van, illetve a Helsinki Egyetem egyik karán is svéd nyelven zajlik az oktatás. Földrajzilag távoli példákkal is alátámasztotta mondandóját Salat Levente: az új-zélandi őslakosok, a maorik számára három felsőoktatási intézményt tartanak fenn a parányi kontinensen. Az őslakosok nyelvén wanangának nevezett intézményekben összesen hetvenezer maori egyetemista tanul.
„Eltűnt” a magyar nyelv, mert megengedték
A csütörtöki kerekasztal-beszélgetésen az összes marosvásárhelyi egyetem képviselője megjelent, a politikusok közül azonban csak Lokodi Edit Emőke és Csegzi Sándor tett eleget a meghívásnak. Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács alelnöke bevallotta: az elmúlt években a megyei tanács RMDSZ-es frakciója megengedte, hogy kizárólag román nyelven tanácskozzanak a testület tagjai, jóllehet a magyar nemzetiségűeknek jogukban áll anyanyelvükön felszólalni. „Hiba volt, bevallom. Erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy a román kollégák megszokják: kétnyelvű is lehet egy ilyen ülés” – mondta a megyei tanács alelnöke, aki aggasztónak tartja, hogy kezdenek eltűnni a kétnyelvű feliratok a megyei tanács épületében, és a magyar nyelvű leveleket is rossz szemmel nézik egyesek.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

Kiderült, csúsztatott az RMDSZ elnöke

Új pártelnök, régi irány (Bíró Zsolt az MPP élén)
A Szász Jenő emberének tartott Bíró Zsolt vette át az elnöki stafétát, a politikussá vedlett marosvásárhelyi rádiós újságíró lesz az MPP vezetője a következő esztendőkben. A Székelyudvarhelyen megtartott IV. Országos Tanács nem volt feszültségmentes, de azt egyhangúan megfogalmazták a küldöttek, hogy a párt önállóságát nem adják fel, szükségesnek tartják az indulást a parlamenti választásokon, a „nemzeti válogatott” lenne az ideális, ám ez már időszűkében nem jöhet létre, így hajlandóak saját listájukra engedni a „kisebb testvért”, az EMNP-t.
Az MPP első kongresszusa még a gyergyószentmiklósi sportcsarnokban zajlott több mint négyszáz jelenlevővel, most Székelyudvarhelyen elegendő volt a Tamási Áron-iskola díszterme is. Vendégként Kövér László s a csíkszeredai konzul, illetve Izsák Balázs SZNT- és Sebestyén Csaba RMGE-elnök volt jelen.
Mintha az időjárás is Szász Jenőt, az MPP volt elnökét siratta volna, nekikeseredve csordogált az eső, s a kongresszusra összesereglett küldöttek is sokkal inkább hasonlítottak vert hadra, mint győztes választási csatába induló seregre. A hangulaton próbált emelni a párt eddigi történetét bemutató kisfilm, ám unos-untalan ismétlése miatt – az ülés előtt négyszer is láthattuk – inkább nevetségessé vált. Negyvenperces késéssel vonult be Szász Jenő és Kövér László. A jelenlevőket Orbán Árpád ügyvezető elnök üdvözölte, a 119 küldöttből 111 jelent meg a rendkívüli kongresszuson.
Az igaz emberek
Salamon Zoltán, a Hargita megyei szervezet elnöke az összefogás fontosságát emelte ki köszöntőbeszédében, keresni kell a közös utat, de kell a pluralizmus is, minőségi képviseletre van szüksége az erdélyi magyarságnak, olyanra, amelyben megférnek a különböző gondolatok, ezt egy nemzeti minimumra, például az önrendelkezés, az autonómia eszméjére támaszkodva lehetne létrehozni – mondotta. Izsák Balázs arról szólt: bízik benne, hogy nem változik az MPP által eddig követett útvonal, megmaradnak azok a célok, amelyek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hű szövetségesévé tették, és felsorolta közös eredményeiket, a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlések megszervezését, a székely zászló, címer, himnusz használatának meghonosodását. Izsák Balázs szerint nem egységre, hanem közös célokra, közös értékekre van szükség „Adott a zászló, ha mindenki beáll mögé, az egység megvalósul” – hangsúlyozta az SZNT elnöke. Az MPP nagy érdemének nevezte, hogy beállt e mögé a zászló mögé, de helyet hagyott másoknak is, Szász Jenő érdemének, hogy megőrizte a párt függetlenségét. Sebestyén Csaba elsősorban arról szólt, hogy ha a két szervezet egymásra alapozza az építkezését, akkor jelentősebb eredményt érhettek volna el.
Kövér László, az MPP tiszteletbeli elnöke, a Magyar Országgyűlés első embere Luther Márton szavaiból indult ki: igaz ember a hitből él, és e gondolatra építve beszédét bírálta az RMDSZ-t, illetve Tőkés pártját. Az MPP-sek igaz emberek voltak, amikor az egyetlen magyar ügyet képviselték, miközben véleménye szerint az RMDSZ elárulta azt Bukarestben és Budapesten egyaránt. Felidézte, hogy Tőkés László 2007-ben a polgáriak segítségével lett EP-képviselő, „aztán 2009-ben feladta függetlenségét, nektek pedig megüzente, hogy bukott párt vagytok”. Kövér az MPP nagy érdemének nevezte, hogy 2008-ban volt bátorságuk megteremteni a választás szabadságát, és bebizonyítani: a demokrácia nem gyengíti, hanem erősíti az erdélyi magyarságot. A Magyar Országgyűlés elnöke hangsúlyozta, továbbra is vállalja a tiszteletbeli elnöki tisztségét, ha a párt megőrzi politikai alapelveit és szervezeti önállóságát.
Politika és erkölcs
Szász Jenő elnöki leköszönő beszédét eddigi tevékenységük összefoglalójának és vitaindítónak is szánta, de meghatározta a követendő célokat is. A politika és erkölcs szétválaszthatatlan – az MPP-nek a hit mellett az erkölcs megtestesítése is a küldetése – fogalmazott. Tizenöt-húsz évre tekintett vissza, és beszámolójából kikerekedett: önmagát tekinti a romániai magyar ellenzékiség zászlóvivőjének, a polgári gondolkodás meghonosítójának, az igazi, következetes politizálás képviselőjének. Ennek tükrében beszélt az MPP létrehozataláról, arról, hogyan váltak 2008-ban a semmiből 40 százalékos támogatottságot élvező politikai közösségé Székelyföldön. S bár 2012-ben is ugyanazt kínálták, törés állt be, értékrendjük támogatása nem gyarapodott, s ezért kinek-kinek önmagába kell néznie: mit tett, s az elegendő volt-e. Emiatt, és nem az Orbán Viktortól érkezett ajánlat (a Nemzetstratégiai Intézet vezetése – szerk. megj.) döntött a visszavonulás mellett. Focihasonlattal élt: vesztes mérkőzés után az edzőnek, a technikai stábnak kell visszavonulnia. Szász Jenő szerint „a néppárt keze is benne van, hogy ma a jobboldal gyengébb”, de úgy vélte, nekik nem az EMNP-vel kell foglalkozniuk, hanem a polgári pártnak kell jövőt építeniük. Nagy erényüknek nevezte, hogy szervezetük olyan emberekből áll, „akik nem hatalomvágyból, nem pozícióhajhászás miatt, hanem közösségünk szolgálatának ügye miatt” csatlakoztak hozzájuk. Vázolta a jövőépítés lehetőségeit is – szervezeti önállóságát mindenképpen meg kell őriznie a pártnak –, és szólt a decemberi választásokon való indulás különböző lehetőségeiről. „Nem lehet nem figyelmen kívül hagyni a választók akaratát” – mondotta, és ismét szót emelt a Magyarok Szövetsége – a nemzeti válogatott – létrehozataláért. Ha ez nem lehetséges, akkor lehet szó a jobboldali szervezetek együttműködéséről, „programjaink azonosak, lemásolták az MPP-ét” – mondotta, majd felkínálta a néppártnak, hogy „gyengébbként induljanak az MPP színiben”, a polgáriak készek a gesztusokra: testvériesen elosztanák a mandátumokat. Ha ez sem jöhet létre, meg kell találniuk a saját indulás lehetőségét, akár függetlenek támogatásának formájában – mondotta. Szász Jenő vitaindítója után a hozzászólók többsége az MPP önállósága és függetlensége mellett állt ki, de sokan hangsúlyozták azt is: ha már megteremtették a választás szabadságát, ezt tiszteletben kell tartani a párton belül is, illetve ennek tükrében nem engedhetik meg maguknak, hogy ne induljanak a decemberi választásokon. Felmerült az is, hogy nem szabad megismételniük a függetlenek támogatásának hibáját. Volt, aki azért emelt szót, hogy számolják fel az ellentéteket a néppárttal, mert ha folytatják a háborúskodást, mindkét szervezet elvérezhet.
Sajátos belső demokrácia
A vitát követően az országos tanács határozatot fogadott el az MPP önállóságának megőrzéséről, a választásokon való részvétel Szász Jenő által is említett alternatíváiról, majd sor került a tisztújításra a polgári párt sajátos alapszabályzata jegyében. A statútum szerint az eddigi elnök, Szász Jenő javasolta a párt öt alelnökét, ezt erősíti meg a kongresszus, majd az új öttagú elnökség nevezi meg az új elnököt, azt az egyetlen jelöltet, akit szintén az országos tanácsnak kell voksával elfogadnia. Még a teremben ülők sem értették egyértelműen, miért nem szavazhatnak két elnökjelöltre, amikor két név merült fel, és sokan felvetették, hogy nem találják az alapszabályzatban (furcsa mód ez csak románul érhető el) az erre vonatkozó passzust. Így lettek hát alelnökök a volt elnök emberei: Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere, Márton Zoltán, a Maros megyei Makfalva polgármestere, Mosdóczy Vilmos, a Szatmár megyei Kaplony polgármestere, Simon Csaba, a Kolozs megyei szervezet elnöke, valamint Fülöp Csaba kovásznai orvos. Elnöknek javasolták Bíró Zsoltot és Farkas Csabát, de az öt alelnök úgy döntött, csak Bíró Zsoltról szavazhat a kongresszus, így őt választották meg 69 szavazattal 41 nem ellenében. A sors, no meg a helyzet fintora, hogy Bírót nem támogatta saját szervezete, a Maros megyeiek. Az MPP új elnöke székfoglaló beszédében egy „új magyar erkölcsi többség” kialakítását nevezte fő feladatának. Leszögezte: az MPP csakis a szervezeti önállóság megőrzése mellett tud elképzelni bármiféle választási együttműködést. „Fontosak az utak, de fontosabb, hogy hova vezetnek, és még fontosabb azt tudnunk, hogy hova akarunk eljutni. Ha ezt nem tartjuk szem előtt, csak sodródunk vagy bolyongunk” – magyarázta. A párt legfontosabb céljaként Székelyföld területi autonómiájának elérését említette.
A furcsa vezetőségválasztás rányomta hangulatát az országos tanács befejezésére. Bíró Zsolt után Szász Jenő lépett mikrofonhoz, s elmondta, a védnöki testület létrehozataláról szóló határozatot visszavonja – a folyosói pletykákból kiderült, sokan jelezték, nem szavazzák meg –, de véleményüket a jövőben is elmondják, „figyelő szemét a régi elnökség, a négy alapító atya továbbra is rajtuk tartja”. Az eredeti elképzelés szerint a kongresszus egy védnöki testületről szavazott volna, amelynek tagjai az MPP négy alapítója – Szász Jenő, Vajna Imre, Orbán Árpád és Péter Péter –, valamint a párt tiszteletbeli elnöke, Kövér László. A testület a későbbiekben megvétózhatta volna a párt elnökségének az „alapítók szándékával ellenkező határozatait”. Sokat elárul az MPP-n belüli helyzetről, hogy az új elnököt „elfelejtették” értesíteni a helyzetről, így kisebb zavar keletkezett, amikor napirendre akarta tűzni eme utolsó határozat megszavazását. Az MPP negyedik kongresszusa ezzel a zavarral, majd a székely himnusz eléneklésével ért véget. Jelképesnek is tekinthető, hogy a résztvevők a Gondűző vendéglőben zárták ebéddel a sokak által mérföldkőnek nevezett országos tanácsot.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Figyelemfelkeltő akciókkal sürgeti az EMNT és a MIT a visszaszolgáltatást
Restitutio in integrum jelszó alatt indít a romániai tulajdonvisszaszolgáltatásért országos kampányt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT).
A megmozdulásokat több erdélyi városban, a még vissza nem szolgáltatott ingatlanok előtt tartják. Az elkövetkező hetekben táblás felvonulást, matricák és magyar, illetve román nyelvű szórólapok terjesztését, a Restitutio in integrum pecsét járdára való felfestésé, illetve az államosítás körülményeinek nyilvános ismertetését tervezik.
A tervek szerint tíz erdélyi városban szerveznek ilyen akciókat: Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Nagyenyeden, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Nagykárolyban, Máramarosszigeten, Nagyváradon és Kézdivásárhelyen.
A Restitutio in integrum akciósorozathoz a területi EMNT-szervezeteknél lehet csatlakozni, ahol részletes tájékoztatást nyújtanak a pontos helyszínekről és időpontokról. Utóbbit frissítik az EMNT honlapján (www.emnt.org) is.
Erdélyben az államosított ingatlanok visszaigénylésére a 94/2002-es törvény biztosít lehetőséget, ám a jogi buktatók és a közigazgatási szervek helyenkénti akadályoztatása miatt a perek gyakran meghiúsulnak vagy évekig elhúzódnak. A magyar történelmi egyházak és más közösségi javak visszaszolgáltatása Romániában igen lassú folyamat. A Restitutio in integrum célja, hogy előtérbe helyezze a még vissza nem adott ingatlanok sorsát, és a sajtónyilvánosság erejével hasson az illetékes hatóságokra, hogy ezek helyzete mielőbb rendeződjön.
A több állomásos figyelemfelkeltő sorozatot az október 4-én, Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégium elé Sánta Imre lelkész kezdeményezésére szervezett élőlánc, majd az október 6-án, Zilahon, a Wesselényi Kollégium elé meghirdetett demonstráció előzte meg.
Erdély.ma

Az RMDSZ kizárta soraiból Marosvásárhely volt alpolgármesterét
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kizárta soraiból Csegzi Sándort, Marosvásárhely volt alpolgármesterét, a szövetség marosvásárhelyi szervezetének a választmányi elnökét, aki bejelentette, hogy független jelöltként indul a decemberi parlamenti választásokon.
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöksége csütörtökön döntött Csegzi kizárásáról. Megállapította, hogy a volt alpolgármester az RMDSZ jelöltjével szemben indul a választásokon, amivel morális és politikai kárt okoz a szervezetnek, veszélyeztetve a szövetség jelöltjének, Kerekes Károlynak a parlamentbe jutását.
Csegzi Sándor szerdán jelentette be, hogy független képviselőjelöltként indul a decemberi parlamenti választásokon az egyik marosvásárhelyi választókerületben. A Székelyhon portálnak elmondta, lemondott az RMDSZ-ben betöltött tisztségeiről, de a szövetségből nem akar kilépni.
„Az utóbbi időben többször is volt nézeteltérésem az RMDSZ vezetőségével. Úgy éreztem, az évek során felhalmozott tapasztalatokat nem tudom kamatoztatni, nem adnak erre lehetőséget" – mondta nyilatkozatában a volt alpolgármester.
Csegzi abban a marosvásárhelyi választókerületben akar elindulni, amelyiknek a választóit jelenleg Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke képviseli a parlamentben. Az idei jelöltállítás során azonban Borbély László helyet cserélt Kerekes Károllyal, aki jelenleg a magyar többségű Nyárádmente képviselője, így a volt alpolgármester indulása Kerekes választási esélyeit rontja.
Csegzi Sándor három cikluson keresztül volt Marosvásárhely RMDSZ-es alpolgármestere. Azt követően romlott meg a kapcsolata a szövetség vezetőivel, hogy a júniusi önkormányzati választásokon a negyedik mandátumát megszerző Dorin Florea polgármester továbbra is Csegzit foglalkoztatta tanácsadóként. Az egykori alpolgármester tanácsadói minőségében megőrizhette a városházi irodáját, az RMDSZ jelöltjeként megválasztott alpolgármesternek, Józsa Tibornak viszont a városházától több száz méterre egy irodaépületben biztosított irodát a polgármester.
MTI
Magyar Nemzet
Erdély.ma

Az esetleges választási együttműködésről tárgyalt az EMNP és az MPP
Az esetleges választási együttműködésükről tárgyalt csütörtök este Székelyudvarhelyen az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Magyar Polgári Párt (MPP).
Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, a párt tárgyalódelegációjának vezetője az MTI-nek elmondta, hogy a csütörtök esti tárgyalásokat felfüggesztették. Hétfőn Marosvásárhelyen ülnek ismét tárgyalóasztalhoz azzal a reménnyel, hogy akkor már végleges eredményt közölhetnek. „Az álláspontjaink közeledtek; gondolom, hogy közel állunk a megállapodáshoz" – jegyezte meg Papp Előd. Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt szombaton megválasztott elnöke is megerősítette az MTI-nek, hogy közeledtek az álláspontok. „Nem kizárt, hogy megtaláljuk az okos kompromisszumot, és nem egymást kioltva, hanem egymást erősítve veszünk részt a decemberi parlamenti választásokon" – mondta. Romániában december 9-én tartják a parlamenti választásokat, amelyen a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) mellett az EMNP és az MPP is versenybe száll a magyar szavazatokért. MTI
Erdély.ma

EMNT: megmozdulásokkal sürgetik a restitúciót
Figyelemfelkeltő akciókkal akarja sürgetni az egykor államosított romániai ingatlanok visszaszolgáltatását az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). Az EMNT közleménye szerint a „restitutio in integrum” („előbbi állapotba visszahelyezés”) jelszavával elindított országos kampány során több erdélyi városban a még vissza nem szolgáltatott ingatlanok előtt tartanak megmozdulásokat az elkövetkező hetekben. E megmozdulások a táblás felvonulástól a matricák és szórólapok terjesztéséig, valamint a „restitutio in integrum” felirat járdára festéséig és az államosítás körülményeinek nyilvános ismertetéséig terjed.
A tervek szerint Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyenyeden, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Nagykárolyban, Máramarosszigeten, Nagyváradon és Kézdivásárhelyen szerveznek megmozdulásokat.
Az EMNT közleménye szerint a kampány célja, hogy előtérbe helyezze a még vissza nem adott ingatlanok sorsát, és a nyilvánosság erejével hasson az illetékes hatóságokra, hogy ezek helyzete mielőbb rendeződjön.
Romániában az erdélyi magyar egyházak által visszaigényelt mintegy 1700 ingatlan közül mindeddig körülbelül 1100 visszaszolgáltatásáról döntött az illetékes bukaresti bizottság. A Buzăui Törvényszék június 29-én három év szabadságvesztésre ítélte a bizottság három tagját: Marosán Tamást, Markó Attilát és Silviu Climt, mondván: jogtalanul juttatták vissza az Erdélyi Református Egyházkerületnek a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot.
Szabadság (Kolozsvár)

Beszélgetés Varga Károllyal, a dévai Corvin Könyvkiadó vezetőjével
Mentőöv a könyvpiacon: a gasztro-forradalom
Több tucatnyi helybeli, illetve más vidékről meghívott kiadó vett részt a XIII. alkalommal megrendezett Hunyad megyei könyvszalonon. A standokon azonban hiába kerestünk magyar kiadványokat.
Mint kiderült, a megye egyetlen magyar könyvkiadójának a szíves meghívás ellenére nyomós oka volt a távolmaradásra. Ám a kiadó vezetőjével, Varga Károllyal folytatott beszélgetés során az is kiderült, hogy immár a könyvpiacon is a gyomrunk és ízlelőbimbóink diktálják az irányt.
–Abszolút rajtunk múlt e könyvszalonon való részvétel vagy távolmaradás, hiszen a korábbi évekhez hasonlóan idén is meghívtak a szervezők. Néhányszor ott is voltunk. De sajnos, be kell látnunk, hogy olyan környezetben élünk, ahol egy effajta rendezvényen három nap alatt 8-10 magyar könyvet lehet eladni. Ez valahol megalázó is, meg gazdasági szempontból teljesen nonszensz – magyarázza a dévai Corvin Kiadó vezetője.
–Mi a tapasztalat a székelyföldi és magyarországi könyvvásárokon?
–Vegyes. Attól függ, milyen jellegű a rendezvény, illetve, hogy mibe kerül a részvétel. Manapság számunkra az is sikernek számít, ha a részvételi költségeket ki tudjuk hozni. Mert általában elég borsos árat kell fizeti az effajta rendezvényeken. És a könyvszakma amúgy is mélyrepülésben van. Ennek én kettős okát látom. Egyrészt a mai úgynevezett kultúrát teljes mértékben a vizuális média diktálja. Az emberek zömének bőségesen elég megnézni egy-két-három tévéműsort, s ezzel ki is merül a kultúra iránti igénye. Másrészt a könyvkiadás mélyrepülését idézi elő az is, hogy a könyvek előállítási, illetve terjesztési költsége olyan mértékben emelkedette, hogy egyszerűen lehetetlen manapság olcsó könyvet gyártani. Ha pedig nem olcsó a könyv, akkor nem számít tömegcikknek, és ettől kezdve csak kis példányszámú luxuskiadványokról beszélhetünk. Vannak persze csodaszép kivitelezésű könyvek a piacon, de ezeket multinacionális cégek gyártják, végigfuttatva őket a fél világon. Gyakorlatilag egyetlen szerző munkáját több nyelvre lefordítva adják ki.
–Ilyen körülmények között a Corvin Kiadó milyen címeket mert bevállalni az utóbbi időben?
–Mi mindig is kötődtünk az iskolákhoz, mivel tankönyveink, munkafüzeteink vannak, s odafigyelünk arra, hogy biztosítsuk az erdélyi könyvpiacon a kötelező házi olvasmánynak számító kiadványokat. Ezekre valós igény van és megpróbáljuk elérhető áron kínálni őket. Én mindig is az olcsó könyvkiadás híve voltam. 10-15 lejnél magasabb áron ritkán jelentetünk meg könyvet. Azonban ilyen keretek között, úgy érzem, minden lehetőséget kimerítettünk. Ami kiadható volt klasszikus magyar irodalomból, azt kiadtuk. Vannak persze még vonzó címek, mint például a Pál utcai fiúk, de ezek kiadásánál olyan szerzői jogi bonyodalmakba ütköztünk, hogy egyelőre le kellett mondanunk róla.
–A Corvin kiadó valójában a rejtvénymagazinok által vált ismertté. Az Erdély-szerte ismert jelszó is erre utal: Rejtvényben az élen! Mi a helyzet e kiadványokkal?
–Sajnos, a rejtvénylapok is mélyen az alatt a szint alatt vannak, mint ahol én látni szeretném őket. Itt azzal próbáltunk „élen” maradni, hogy mind több és több kiadvánnyal rukkoltunk elő. Míg valamikor 30-35 ezer példányban jelent meg egy-két rejtvénylapunk, manapság örülök a 6-8 ezres példányoknak. És igyekszünk minél több címmel jelen lenni a piacon. Ezért hetente akár 2-4 lapot is megjelentetünk. Próbálkozunk a magyarországi piaccal is, de ott a kétszáz rejtvénylap mellett kell kitartóan utat törni. Ezért inkább a hagyományos erdélyi piacot tartjuk szem előtt. Itt ismernek, szeretnek minket, s rejtvényben valóban élen járunk. Csak sajnos, egyre kevesebben választják ezt a fajta kikapcsolódást a sokkal könnyebben elérhető más szórakozási lehetőségek mellett.
–Az amúgy általánosságban leáldozó könyvszakma és rejtvényvilág mellett azonban a Corvin kiadónak ismét van egy világraszóló sikersztorija. Ez pedig az Erdélyi Konyha, ami néhány hónap alatt meghódította a hazai és magyarországi piacot. Hogyan született e lap? Kik a munkatársak? És hogyan alakul mostanában a sorsa?
– Ez valóban optimizmusra okot adó történet. Az Erdélyi Konyha idén decemberben lesz hároméves. E lap valahol a piac szülöttje. Ugyanis hosszú évekig próbálkoztunk a Köténykével, Gazdasszonnyal, de az innen-onnan összeollózott ötletekkel nem voltunk annyira autentikusak, ahogyan a piac ezt elvárta volna tőlünk. Úgy 3 évvel ezelőtt eszméltem rá arra, hogy a gasztronómiában igazi forradalom zajlik. És ez világjelenség. Ez a sejtésem beigazolódott. Így nagyjából egy időben indultunk a gasztro-forradalommal. Úgyhogy az erdélyi piacon egyedülállóak vagyunk, Magyarországon pedig a különlegesség kategóriájában jegyeznek. Tény, hogy igyekszünk a havonta megjelenő lapunkat minél több eredeti erdélyi recepttel megtölteni. Nagyon tartalmas és nagyon népszerű lett a lap. És olyan példányszámban nyomtatjuk, amit már én is szeretek. A havi 30 ezer példánynak nagyjából fele Magyarországon, fele Erdélyben talál gazdára. Ami a szerkesztőgárdát illeti, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Erdély majdnem minden gasztrobloggerét sikerült megnyernünk ez ügynek, így Aradtól Brassóig és Vásárhelytől Csíkszeredáig, aki ebben a szakmában él és mozog, az mind megfordult már a szerkesztőink körében. És a kör továbbra is nyitva áll. Továbbra is várunk gasztrobloggereket, hiszen ez ma már túlnőtt a hobbi szintjén, egyfajta szakmának számít. És aki követi a magyarországi gasztronómiai történéseket, az láthatja, hogy komoly sztárok nőtték ki magukat ebben a témában. Az Erdélyi Konyha mellett hasonló témájú könyvekkel arattunk még igazán sikert. Most a hetedik gasztronómiai kötetünk kiadására készülünk, és két-három héten belül kerül piacra a nagysikerű Erdélyi Konyha Kalendárium 2013-as kötete is.
Én azt hiszem: az, hogy a Corvin Kiadónak sikerült megmaradni és folyamatosan fejlődni, immár 24. éve, annak köszönhető, hogy mindig voltak megújulási lehetőségeink. És az Erdélyi Konyha határozottan egy ilyen!
Nyugati Jelen (Arad)

Földes Károly-szórványdíjjal tüntették ki a Népújság szerkesztőjét, Bodolai Gyöngyit
Földes Károly a kalotaszegi Mérában született 1891-ben (meghalt Szatmárnémetiben 1968-ban). Tanítói oklevelet szerzett, az első világháborút követően orosz fogságba került, ahonnan 1921-ben szabadult. Mivel nem tette le a román állami esküt, tanítói hivatását nem gyakorolhatta. 1923-ban ún. lévita lelkészi képesítést nyert, rövid ideig a nyárádmenti Teremiújfaluban szolgált, majd 1927-40 között a mezőségi szórványokban. Ott írta 1934-ben Jajszó a pusztuló szórványokról című kiáltványát, amely első nagy, megrázó híradás volt az apadó magyar szórványokról.
1992 októberében Jenei Tamás petrozsényi református lelkipásztor levélben javasolta és kérte szórványdíj létrehozását és odaítélését olyan lelkipásztoroknak és nem lelkipásztoroknak, akik a végeken teljesítenek szolgálatot, és fölvállalják az apadó magyar református közösségek megtartásáért vívott küzdelmet. Ennek alapján alapították meg és osztották ki először 1993-ban a Czelder Márton- szórványdíjat Bányai Ferenc kérői lelkipásztornak és a Földes Károly-oklevelet Péter Jenő somogyomi gondnoknak. Az alapító Jenei Tamás húszéves visszatekintésében megállapította: "nagy dolog, hogy ez a díj húsz évet megélt, közben egy családdá formálódott ez a közösség. (…) Nincs isten háta mögötti hely, s ezzel a hittel szépen lehet szolgálni a szórványban is".
Távolról és szomszéd falvakból, szórványból és Kolozsvárról érkezett vendégek ültek együtt a helybéliekkel a tele templomban egy hétköznap délelőttön, mert a jubileumi díjkiosztásnak helyet adó Malozsa-völgyi falu, Istvánháza érezte, ünnep ez a találkozás. A Czelder Márton-díjjal kitüntetett Ady István magyarfülpösi lelkipásztor szolgált. Ady István lelkipásztor vezetésével a Mezőség széli Magyarfülpösön egy évtizeddel ezelőtt egy olyan szórványotthont létesítettek és működtetnek ma is, ahol számtalan magyar gyermeknek teremtettek lehetőséget anyanyelven való tanuláshoz, főleg olyan falvakból, ahol már egyáltalán nincs magyar iskola (Görgényszentimre, Unoka, Septér, Komlód).
A nem lelkipásztoroknak alapított Földes Károly- szórványdíjat Bodolai Gyöngyi újságírónak ítélték oda. Húsz év alatt először történik meg, hogy mind a két díjazott Maros megyei. Szórványosodó időben élünk, és az elöregedő vagy apadó falvakban már csak iskola vagy templom marad anyanyelv-kapaszkodónak. Bodolai Gyöngyi a megyei napilap újságírójaként találkozott Kövesdi Kiss Ferenccel, aki a mezőségi magyar szórványok felkeresőjeként útitársnak kérte fel, és az egykori magyar–francia szakos tanárnő "beleszerelmesedett" a sáros, pocsolyás mezőségi világba, járta/járja a kopár dombok mögé rejtőzött, még magyar közösségeket. Szórványokról szóló riportjait a kolozsvári Világhírnév Kiadó Fehér Hollók sorozata jelentette meg az elmúlt évben, és a magyar szórványokról szóló könyv azóta – másfél év alatt – még két kiadást megért, jelezve fontosságát és szükségességét.
Az istvánházi református templomban tartott díjkiosztó ünnepségre meghívták a húsz év alatt szórványmunkájukért kitüntetetteket. Így találkozott egy hétköznap délelőtti ünnepi istentisztelet keretében az istvánházi gyülekezet regáti és kolozsvári, mezőségi és székelyföldi emberekkel, akik valamit tettek és tesznek apadó, szórványosodó magyarságunk érdekében. Húsz év alatt kitüntetett 45 személy közül 11 már nem él.
Az ünnepség végén Vetési László szórványügyi előadó levetítette a húsz díjkiosztáson megörökített képeket. Jó volt látni és felismerni a Mezőség apostolának titulált néhai Herman János nagysármási lelkipásztort (1994-ben díjazták), a marosvásárhelyi Kövesdi Kiss Ferencet (1996-ban kapott Földes Károly-díjat) vagy az egykori görgényszentimrei gondnokot, Szabó Jánost (2001-ben tüntették ki). A 45 kitüntetett között négy nő nevét és arcát láthattuk, köztük a legfiatalabb díjazottat, Bodolai Gyöngyi újságírót.
Ennek a díjnak az átvétele alkalmából gratulálunk neki, és Isten áldását kérjük szórványszolgálata folytatására!
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)

Csegzi Sándor: Nyolc éve a marosvásárhelyi RMDSZ választmányának nem volt olyan jelentős döntése, amit utána felsőbb szinten ne változtattak volna meg!
– Ma mint "jelölt jelölt" tartom ezt a sajtókonferenciát. Azért mondom így, mert addig nem tekinthetem magam jelöltnek, amíg nem dől el a helyzet, – nyilatkozta tegnap Csegzi Sándor, az RMDSZ volt alpolgármestere, aki a médiában megjelent, az RMDSZ- ből való kizárására vonatkozó közleményre reagált.
Elmondta, hogy az elmúlt napokban az RMDSZ városi, illetve megyei vezetésével folytatott tárgyalássorozat végén döntött úgy, hogy függetlenként szeretne indulni a decemberi parlamenti választásokon. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, a választói névjegyzéken szereplő választópolgárok 4 százalékának a támogatására van szükség, ami közel 2.500 aláírást jelent, de, mint mondta, reméli, október végéig legalább háromezer aláírást összegyűjt.– Annak ellenére, hogy nem csináltam titkot belőle, még nem szerettem volna hivatalosan a médiába kivinni, mégis kiszivárgott. Senki ellen nem indul ez a kezdeményezés, hanem a közösségért, és azért jött ez a kezdeményezés részemről, mert az elmúlt 12 év alpolgármesteri tevékenysége egy sor olyan hiányosságot fogalmazott meg bennem, amely az önkormányzat és a legfelsőbb törvényhozás közötti dialógust valamilyen formában másként szeretné megvalósítani.
Véleménye szerint nagy a szakadás Bukarest és a helyi viszonyok között, ez nemcsak az RMDSZ-re igaz, de minden más pártra érvényes. Másfelől azt sem tudja elfogadni, hogy azok, akik ezt a közösséget képviselik, miután a parlamentbe vagy magasabb szintre kerülnek, rögtön "főnökök lesznek", csak "leszólnak", ami a diktatúrára emlékeztet. – Ezt el kell oldani, ebből a típusú viselkedésből sok hátránya származott a városnak, sokkal több megvalósítást is föl tudtunk volna mutatni, ha ez a párbeszéd másként zajlik.
Elismerte mindkét fél hibáját, s úgy gondolta, ezen javítani úgy lehet, ha olyan önkormányzati tapasztalattal rendelkező személyek jutnak be a parlamentbe, akik értékesíteni tudják ezeket a tapasztalatokat akár a szociális kérdések, akár a gazdasági fejlődési lehetőségek megnyitása szempontjából, de akár a kulturális, akár az oktatási kérdésekben még nagyon sok módosításra vagy új törvényre van szükség.
Itt a városi RMDSZ, hol a városi RMDSZ, itt a választmány, hol a választmány?
Az RMDSZ vonatkozásában arról beszélt, hogy nyolc éve a marosvásárhelyi RMDSZ választmányának nem volt olyan jelentős döntése, amit utána felsőbb szinten ne változtattak volna meg.
– A nyáron végigjátszottuk azt, hogy van szervezet, nincs szervezet, van választmány, nincs választmány, amikor kell nekünk, akkor van, amikor nem kell nekünk, akkor nincs. Erről a kizárásról szóló döntésről is az RMDSZ városi elnöke egyféleképpen nyilatkozott, az ügyvezető elnök másként, a médiában az jelent meg, hogy megszületett az RMDSZ-ből való kizárásomról szóló határozat.
A továbbiakban arról beszélt, hogy tárgyalt mind a városi, mind a megyei RMDSZ-szel, hogy szándékában áll függetlenként indulni, ezért lemondott minden tisztségéről. – Nem tudtam nevesíteni a tisztségeket, mert az SZKT-tagságon kívül az sem volt világos, hogy most már van-e választmány vagy nincs. Ha van választmány, akkor az elnöke vagyok. Akkor meg az a probléma, hogy a mostani RMDSZ-jelöltek át kellett volna menjenek a választmányon, ami nem történt meg. Ha pedig nincs választmány, akkor én nem vagyok elnök. Ha meg van választmány és az elnöke vagyok, akkor TKT-tag vagyok, ha nincs választmány, akkor sem elnök, sem TKT-tag nem vagyok, akkor meg nem tudom, miről kell lemondanom. Ami biztos, hogy SZKT-tag vagyok, mert azt egy más fórum választotta meg. Ezek után gondolom, mindenki érti, miért döntöttem így.
"Ez a magyar nem kell?"
Állítása szerint az is jellemző az RMDSZ-ben, hogy négyszemközt egyféleképpen beszélnek, egy fórum előtt pedig egészen másképp, ezért ebben az összevisszaságban úgy gondolta, hogy független jelöltként vállalja a megmérettetést, és reméli, a választók megértik. Végül azt mondta, ’90 óta az RMDSZ tagja, és nem érti, "hogyan lehet egyszerűen kilökni valakit, aki jószántából állt be, aki 12 éven át dolgozott az RMDSZ-ért és a magyar közösségért, most meg egyszerűen azt mondják, ez a magyar nem kell", nem jó magyar, mert mer beszélni, hangja van.
– Én továbbra is magyarnak érzem magam, aki az érdekeinket képviseli, azt mindig támogatni fogom, és én is számítok mindenki támogatására – mondta végül Csegzi Sándor.
Az RMDSZ "árnyal"
Legfrissebb hírek szerint az RMDSZ városi szervezetének elnöksége újabb közleményt adott ki, amelyben "javasolja" Csegzi Sándor kizárását a szövetségből, és erre kéri a Területi Állandó Tanács jóváhagyását.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Ötvenhatáron" túli történetek
Erdélyben a magyarországihoz hasonló súlyú perdömping és likvidálási hullám követte a budapesti forradalom hatására megindult szervezkedést. A csehszlovák államgépezet hatalomtechnikai eszközökkel igyekezett egymás ellen fordítani a magyarokat, a „béketeremtést” segítette a „megelőzés”; 1948-ra már nem viseltek hivatalt a nemzeti érdekeket képviselő felvidéki magyarok. A Vajdaságban sem fogtak fegyvert – akik igen, Budapesten akartak segíteni, de elkéstek. A kárpátaljai szervezkedést azonnal és könyörtelenül felmorzsolta a KGB. Ötvenhat a határon túl.
A lengyel ifjúsággal szolidáris magyar egyetemisták és a velük egyetértő munkások október 23-ai tüntetésének hatására megmozdult a határon túli magyarság (Erdély, Felvidék, Kárpátalja) is. De még korántsem minden szomszédos országban van dokumentálva alaposan az, ahogyan az elszakított nemzetrészek reagáltak a magyarországi eseményekre.
Erdély
A budapesti forradalomra Romániában „mozdultak rá” különösen érzékenyen, méghozzá Bukarestben és Temesváron, illetve Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Jászvásárban. A szervezkedést már írmagjában igyekezett lenyomni a kommunista hatalom, rengeteg diákot tartóztattak le és zártak ki az egyetemekről. A pályafutása is sokaknak már ekkor derékba tört.
A romániai (magyar és román) fiatalsághoz a lengyelekkel vállalt szolidaritás ügye természetesen rádión keresztül jutott el, így kezdtek párbeszédbe az említett városok egyetemeire járó diákok, tisztában lévén azzal, hogy közöttük vannak, akik majd elárulják őket. Október 28-án megkezdte sugárzását „A jövő Romániája – az ellenállás hangja” – erősen román nacionalista hangvételű – rádióadó. Az időzítés mindazonáltal már megkésett, a közben szerveződő temesvári felkeléssel összefüggésbe hozott kétezer diákot csípett meg a rendőrség, és a tétovázás miatt „csak” november 5-re tudták megszervezni a bukaresti tüntetést. Közben pedig ugye Budapestre bejöttek az oroszok.
A bukaresti Egyetem teret a tüntetés napján megszállta a román belügy, a demonstrációt mégis megtartották – a besúgók pedig annak rendje és módja szerint felírták mindenkinek a nevét. November 15-re újabb tüntetést hirdettek meg Bukarestben, addigra azonban már minden hangadót elfogtak. A megtorlás egyik vezéralakja Nicolae Ceausescu volt a Román Munkáspárt KB válságparancsnokságának „munkatársaként”. A letartóztatások 1957 végéig folytak, a „bűnösöket” évekre börtönbe csukták. A romániai eseményeket Hruscsov az oktatási intézményekben tapasztalható egészségtelen megnyilvánulások szóösszetétellel írta le, majd Moszkvából gratulált a Román Munkáspártnak a gyors és eredményes munkáért. A tüntetést a következő évtizedekben agyonhallgatták.
Noha az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló megmozdulásokra, fegyveres összetűzésekre nem került sor, a romániai ötvenhatos eseményeket kiváló ürügynek tartotta arra a Gheorghiu-Dej-gépezet, hogy azonnali hatállyal felszámolja a magyar nyelvű oktatást, mondván, az a „szeparatizmus fészke”. A forradalom eseményeitől egyébként is megijedt Bányai László Bolyai-rektor a kolozsvári bölcsészkar dísztermében kérlelte az ott lévő magyarokat, hogy a közeli halottak napi gyertyagyújtásra ne menjenek ki a sírkertbe, a hír viszont sokakhoz nem jutott el, így a házsongárdi temető magyar Himnuszt éneklő népét végigfotózta a szekuritáte, a szeparatizmus vádja mellé pedig lassan bekúszott az antiszemitizmusé is.
Megannyi igaztalan vádaskodás és perek sokasága után 1959-ben szűnt meg az önálló kolozsvári Bolyai egyetem, ami ellen Csendes Zoltán prorektor öngyilkossággal tiltakozott, csakúgy mint Szabédi László költő – válogatás nélkül tettek földönfutóvá még marxista filozófiát tanító magyar nemzetiségű tanárokat is. A budapesti forradalom elfojtása után megkezdődött a magyar értelmiség szisztematikus likvidálása, az úgynevezett Szoboszlay-perben 11 halálos ítéletből 10-et végre is hajtottak (1000 ember meghurcolása, 77 bíróság elé állítása után); az érmihályfalvi csoport perében elítélt 31 értelmiségi közül kettővel végeztek. Hogy a börtönökben és a kínzások következtében pontosan hány magyar vesztette életét, nem fogjuk megtudni, és a zsilavai (romániai) gulágokon meghaltak száma is ismeretlen.
Jó néhányan a jobb élet reményében a magyar határon próbáltak szerencsét, de a szökevényeket már vagy a készülődéskor elkapták, vagy a magyar hatóságok toloncolták vissza, utóbbi esetben pedig „bónusz” börtönbüntetés is járt.
Kádár János 1958 februárjában hivatalos úton járt a „baráti” Romániában, ahol küldöttsége (köztük Apró Antal kormányalelnök és Kállai Gyula államminiszter) azt konstatálta: „Eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.”
Felvidék A csehszlovák állampártvezetés nyugtalankodva figyelte a lengyelországi és budapesti fejleményeket '56 őszén. A magyar lakosság körében mind népszerűbbé váló médiafogyasztásra reagálva az ország területén betiltották a Szabad Népet (október 19.), október 24-én pedig azonnal összeült a pozsonyi és prágai pártvezetés. 28-ára a teljes csehszlovák hadsereget „megelőző jelleggel” üzembe állították, közben iszonyatos propaganda indult a lakosság „tájékoztatására”. Nyomásgyakorlásként kvázi „feleskették” a felvidéki magyar sajtót és közéletet a csehszlovák kommunista pártra, és a forradalom idején elmenekült magyarországi kommunista politikusokat nagy számban állítottak a felvidéki magyarok „megtartásának” ügyére.
Létrehozták „a csehszlovákiai magyar KISZ”-t (CSISZ) is, nehogy az egyetemeken ordas eszmék terjedjenek, ám ezek nem működtek túl hatékonyan. A forradalom egyik legközvetlenebb – paradox – következménye az volt, hogy megerősödött a felvidéki sajtó, igaz ugyan, hogy a magyarországi lapok hozzáférhetősége szinte a nullára csökkent. Az államvezetés – hasonlóan a románhoz – folyamatosan riogatta a lakosságot a magyar revíziós törekvésekkel, az egyházat pedig arra használta fel, hogy csillapítsa a hangulatot a társadalomban.
Hogy miért nem okozott nagyobb vihart a felvidéki magyarság körében a forradalom? Az ötvenes években a sajtón kívül minden más kapcsolattartási lehetőség – elsősorban az utazás – megnehezült. Több tanulmány és beszámoló szól arról, hogy a felvidéki utcák a forradalom napjaiban kiürültek, mindenki a rádiókra tapadt, s ez kihatott a munkában töltött időre is. A szimpátiát a fegyverropogás hangja viszont félelemre változtatta, és csakhamar elnémultak az 1948-as lakosságcsere és jogfosztás, valamint a határkérdés revíziójáról szóló társalgások. Tüntetéseket egyáltalán nem szerveztek, a szimpátia kifejezésére a magyar Himnusz éneklését, gyászszalag kitűzését tartották alkalmasnak inkább.
A hatalom viszont nem elégedett meg azzal, hogy béke van: a Magyarországra beavatkozási céllal toborzott önkéntescsapatok élére nemritkán magyarokat állítottak, s az „expanzió” részévé tették csehszlovákiai magyar kommunista kiadványok magyarországi terjesztését is. A forradalom leverése után Csehszlovákia viszont nem verte el közvetlenül és nyíltan a port a magyarokon, de a felvidéki magyarság anyaországtól való elszigeteléséhez szélsebesen hozzálátott. Mivel a magyar vezetőket 1945 és 1948 között már kicserélték a nómenklatúra embereire, a felvidéki magyarság „engedelmes tömegnek” bizonyult. (Forrás: Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Szerk.: Simon Attila.)
Kárpátalja
A Szovjetunió természetesen mindent megtett azért, hogy eltitkolja a budapesti forradalmat a kárpátaljai magyarok elől; mivel azonban ez lehetetlen volt, kontroll alatt tartották a tartalmat, különösen ügyelve a szóhasználatra („ellenforradalom”). Sok írást lényegtelen felületeken helyeztek el vagy egyszerűen a hivatalos kommunista lapból (Pravda) kellett átvenni. A kárpátaljai lakosság azonban megérezte, hogy többet kell tennie a tájékozódásnál. Politikai csoportosulások szerveződtek Mezőszakonyban, Nagyszőlősön, Beregszászon, Ungváron és Gálocson is. Tagjaik csakhamar a KGB kezére kerültek, számukra hosszú börtönévek vártak – akik táborokba kerültek és onnan hazatértek, folyamatos megfigyelés alatt voltak.
Sokakat kizártak a felsőoktatásból, a volt „politikai foglyok” pedig általában munkát sem kaptak. A KGB-s hajsza áldozata lett Gálocsi Endre református lelkész is. Kárpátalján sem voltak fegyveres harcok; a tettre készebbek megpróbáltak átszökni a határon, hogy Budapesten segíthessenek. Viktor Juscsenko ukrán elnökként 2007-ben átadott egy háromezer nevet tartalmazó listát, akik Szovjet-Ukrajna börtöneibe kerültek a magyar forradalom után. (Forrás: Az 1956-os (...) kárpátaljai vonatkozásai. Szerző: Váradi Natália.)
Vajdaság
1956. október 22-én fejezte be jugoszláviai látogatását a magyar kormányküldöttség. Az újvidéki Magyar Szó – vélhetőleg azért, mert a hatalom nem sejtette, mi történik majd Budapesten 23-án – 25-éig nem közölt magyarországi híreket, aztán egyben közölt mindent, legvégül azt is, hogy Magyarország szovjet „segítséget kért”. Október 28-án közli a Nagy Imre-kormány megalakulását, 30-án pedig címlapon hozza Tito Kádárt és Nagyot támogató levelét. Jól értesült hírforrásként Gerő Ernőnek tulajdonítja a szovjet csapatok behívását. Magának a forradalomnak az eseménysora a Szabad Európán keresztül jutott el a Vajdaságba is.
Egy zombori tanú elbeszélései alapján a városban azonnal elkezdődött a szervezkedés, Refle László, a helyi Kaszinó elnöke, valamint Kolarity Gábor fiatalokat toborzott a pesti srácok megsegítésére. Mire végeztek a toborzással, már sajnos vérbe is fúlt Budapest, Zombor pedig a Magyarországot déli irányba elhagyó magyarok tízezrei közül mintegy négyezret fogadott be. Jugoszlávia vezetése a magyarokat igyekezett az ország belsejében elhelyezni, hogy még véletlenül se érintkezhessenek magyarokkal, illetve rokonaikkal. Mai szemmel nevetséges, hogy Zomborban szinte csak a forradalomról beszéltek a magyarok, a Zombori Újság viszont csak november 23-án szentelt egy írást az eseményeknek a hivatalos jugoszláv álláspontot tükrözve. (Forrás: Fókusz.info.)
Bucsy Levente
MNO

Kis erdélyi magyar komédia!
Csoda lett volna, ha tegnap valamiféle egyezségre jut az EMNP és az MPP, hisz a napok óta csurranó-cseppenő információkból már kiderülni látszott, a polgári pártosoknak eszük ágában sincs tárgyalóasztalhoz ülni, csak hajtogatják a nemzeti minimum mentén kötendő összefogás szükségességét, de mint az ázott macskát, úgy vágták ki soraikból azt az egyetlen embert, ki az összefogás szükségességéről mert nyilatkozni a sajtónak.
Pedig jó ideje a könnyű népszerűség és közérthetőség kedvéért a focinyelven ismételgeti Szász Jenő, majd utódja, Bíró Zsolt, hogy a hazai parlamenti választásokon „erdélyi magyar válogatottat” kell indítani, azaz a legjobbaknál is jobbakat. Majd bejelentették, ők majd a független jelölteket támogatják. Nem lenne igazán kimagasló személyiség soraikban? Múlt héten azért mégis kicsit tárgyalgattak, igaz, sokra nem juthattak, csak bejelentették: néhány nap múlva ismét találkoznak. Közben a válogatott edzője lelépett, s távirányított csapata tegnap már annyi fáradságot sem vett, hogy megjelenjék Marosvásárhelyen. Megüzenték, hogy „okafogyottá” vált az újabb egyeztetés, és sajnálattal vették tudomásul, hogy az „EMNP a függetlenséget garantáló garanciák esetén is mereven elzárkózik az MPP színeiben való indulás gondolatától, és csak az önálló indulást tartja elfogadhatónak”. Mi több, hirtelen arra is ráébredtek: „három politikai párt versengése veszélybe sodorja a magyar parlamenti jelenlétet”, és kijelentették: „az MPP a magyar közélet minőségi és erkölcsi korrekciójának rendeli alá politikai cselekvését.” Közhely. Ráadásul a közlemény nagyfokú nyelvi szegénységről árulkodik, s nem leplezi, hogy az MPP, akár edzője, sikeresebb csapathoz csatlakozna.
Toró T. Tibor látván, hogy hoppon maradt, gyorsan, ki tudja hányadszor már, újabb egyeztetést ajánl, s ez alkalommal már nemcsak az MPP-vel, hanem az RMDSZ-szel is tárgyalna, mert mint írja: „lennie kell egy minimumnak, amiből már nem szabad engedniük a bukaresti parlamentbe készülő erdélyi politikusoknak, induljanak bármelyik magyar párt jele alatt”. Elindult a nyilatkozatháború. Papp Előd, a Néppárt alelnöke szerint a polgáriak „nemzeti válogatottját” „bundázó sztárjátékosai” miatt utasítják vissza, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára ugyancsak idegesen hárította a nemzeti minimumra hívó egyeztetést: az RMDSZ úgymond maximalista, minimumról tehát nem tárgyal.
Így folyik mifelénk a szép kis erdélyi magyar komédia.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szalay Attila mártíromsága
A Szalay Attilára vonatkozó dokumentumok szerint a textilgyári lakatos ellen 1958. április 12-én indította el a nyomozást Fábián Márton marosvásárhelyi szekus főhadnagy. A vád: ,,...a magyarországi ellenforradalmi események idején Szabó Lajossal közösen kommentálták a külföldi rádióadók híreit, felnagyították a Magyar N. K. ellenséges elemeinek tevékenységét, ellenségesen nyilvánultak meg a népi demokratikus rendszerrel szemben.
A beszélgetéseket követően Szalay Attila gyanúsított megegyezett Szabó Lajossal, hogy utóbbi létrehoz egy ellenforradalmi szervezetet, amelynek tagjai nacionalista, sovén érzelmű elemek. Szalay Attila megfogadta, hogy személyesen támogatja a szervezet felforgató tevékenységét, és mindvégig megfelelő tanácsokat ad ellenforradalmi működésük során.” Szalay Attila és társai perében a kilenc fiatal: Szalay Attila, Szabó Lajos, Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Gyertyánosi Gábor, Jancsó Sándor, Molnár Béla és Sándor Csaba. A vádirat szerint Szalay Attila vezetésével egy nacionalista csoport létrehozta a Székely Ifjak Társasága nevű ellenforradalmi szervezetet. Az 1956-os, kapcsolódó politikai perek azonos klisék szerint zajlottak. Igyekeztek háromnál több személyt letartóztatni, vád alá helyezni, hogy rájuk süthessék a „szervezet” bélyegét. A vádirat sejteti, milyen brutális, szadista módszerekkel próbáltak vallomást kicsikarni a letartóztatottakból. A vádlott-társak kihallgatásainak jegyzőkönyvei alapján állították össze a vádiratot, a vádlott-társak voltak a tanúk. A bírói testület tagjai, az egykori börtönőrök, akik halálra kínozták Szalay Attilát, még élhetnek. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József drámája is bizonyítja, hogy 1965-ben, 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat azért, mert tíz évvel korábban együtt éreztek magyarországi sorstársaikkal.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem bánom ’56-ot: a nemzetemért vállaltam, amit tettem”. Szántó János meghurcoltatása az 1956-os forradalom melletti kiállása miatt

Az RMDSZ-ből kizárt Csegzi Sándor azt nehezményezi, hogy nem hallgatták meg – interjú
"Annak dacára, hogy a hétvégén állítólag kitettek az RMDSZ-ből, én ezt a szervezetet tisztelem. Ugyanakkor úgy érzem, hogy az eredményeihez – legalábbis, ami Marosvásárhelyt illeti – én is hozzájárultam. Persze ezért soha nem vártam se dicséretet, se elismerést; annyit szerettem volna, ha az én véleményemet is meghallgatják."
– Amikor a képviselő-jelölési szándékát a napokban nyilvánosságra hozta, azt mondta, idejét érezte kilépni abból a háttérből, amelybe az RMDSZ csúcsvezetői kényszerítették. Ön több polgármester-választás alkalmával is visszalépett olyasvalakik kedvéért, akik többre tartották magukat, aztán mégis csatát veszítettek. Miért kellett ennyi időnek eltelnie ahhoz, hogy végre erre a lépésre szánja el magát?
– Erre a kérdésre még magamnak sem tudtam válaszolni. Én lojális ember vagyok: embertársaimhoz is, szervezethez is – amennyiben az én értékrendszeremet képviseli. Annak dacára, hogy a hétvégén állítólag kitettek az RMDSZ-ből, én ezt a szervezetet tisztelem. Ugyanakkor úgy érzem, hogy az eredményeihez – legalábbis, ami Marosvásárhelyt illeti – én is hozzájárultam. Persze ezért soha nem vártam se dicséretet, se elismerést; annyit szerettem volna, ha az én véleményemet is meghallgatják. Sajnos az utóbbi néhány évben egy afféle nagyfiú–kisfiú viszony alakult ki a szervezeten belül, ahol én választmányi elnökként és alpolgármesterként is csupán az öcsike lehettem. Ha nem tudunk egyenlő partnerként asztalhoz ülni, és a közösséget érintő kérdésekben dönteni, akkor nekem ott semmi keresnivalóm. Elismerem: ezt a döntést jóval korábban meg kellett volna hoznom.
– Éppen erre vonatkozott a kérdés: miért csak most lépett?
– Egyszerűen azért, mert tiszteltem a szövetségen belüli hierarchiákat. De elvártam volna, hogy magára valamit is adó szervezetként az RMDSZ legalább a saját szabályait tartsa be. Éppen ezért úgy érzem, ha jelölésem eredményeként a szervezet a jövőben komolyabban fogja venni a szabályzatát, akkor már nyugodtan állíthatom, hogy részemről megérte ezt a lépést megtenni.
– De hát a választásokon nem ezért szoktak indulni az emberek, hanem azért, hogy jussanak be a parlamentbe…
– Ezért lettem független. Persze, hogy be szeretnék kerülni a parlamentbe, ez nem vitás. Mindent, amit kaptam, a közösségtől kaptam; ezért természetszerűen tudásomat, tapasztalatomat csakis a közösség érdekében értékesíteném. Éppen ezért polgárközpontúnak képzelem el parlamenti képviselői tevékenységemet. Ezzel szemben azt látom az összes romániai politikai pártban, hogy a párbeszéd a helyi és a felső szint között már rég megszakadt, óriási szakadás van a tagság és a csúcsvezetők között, a fentiek az egymás közötti harcokra pazarolják az energiájukat, miközben csatározásuk nagyjából arról szól, ki hol és milyen hatalmi pozíciót foglaljon el. Megítélésemben ezt a helyzetet csakis úgy lehetne megreformálni, ahogyan Magyarországon, ahol a döntéshozásba az utóbbi időben egyre több olyan ember került, akinek köze volt a helyi szinten felmerülő gondokhoz. Ez a recept Marosvásárhely összes anyaországi testvérvárosában bevált: az ottani polgármesterek országházi képviselők is egyben. Ebből nem csak az általuk képviselt közösségek, hanem általában az önkormányzatok, és így az állampolgárok nyernek.
– Matematikusként viszont nem nehéz kiszámítania: egy olyan körzetben, ahol a választók szűk 50 százaléka magyar és az RMDSZ-t Kerekes Károly képviseli, önnek rendkívül nehéz lesz megszereznie a szavazatok fele plusz egy arányát.
– Érdekes az, hogy amikor négyszemközt vagyunk – akár egy pártvezetővel, akár egy utcafelelőssel –, az emberek teljesen másként nyilvánulnak meg. Amint más is bekapcsolódik a beszélgetésbe, olyan feszültség és olyan visszakozás jelenik meg, ami csakis félelemérzetből fakadhat. Úgy hiszem, a bizonytalanság és a félelemkeltés táplálja a görcsösséget. Ezt a félelemérzetet függetlenként fel lehet oldani. Remélem, meg tudom majd osztani a polgárokkal ezt a szabadságérzetet, ami a függetlenedésemből adódik.
–Térjünk vissza a kérdésre meg a minimális esélyekre.
– Azt kell megértetnem a választópolgárokkal, hogy ha csak egy fecske is létezik, amely megpróbál tavaszt csinálni, az egy szabad és független fecske. Az Európai Parlamentben jelenleg harminc függetlenként bejutott képviselő van. Ez azt jelenti, hogy ennek van már előzménye és jövője.
– De hát itt a román parlamentről van szó, ahova a huszonkét év alatt – többnyire a választási rendszernek köszönhetően – egyetlen független jelölt sem jutott be.
– Ez így igaz. De miért ne tenne csodát a marosvásárhelyi polgár, akinek most itt az esélye, hogy elsőként bejuttasson egy függetlent. Egy követendő példa lenne, amely egy civil szerveződés kinövéséhez vezethetne. Ez pedig bármelyik pártnál is erősebb lehetne.
– Hogy lehet valaki úgy politikus, hogy közben hisz a csodákban?
– Én a földön járok és csakis a konstruktív csodákban hiszek. Ha az ember nem álmodik, akkor a céljait sem tudja kellőképpen megfogalmazni. Azt érzékelem, hogy az emberek megcsömörlöttek az állandó politikai hercehurcától, és éppen ezért szükségük van egy szabadon gondolkodó és cselekvő független képviselőre.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Hatalmas beruházásokra készülnek az erdélyi magyar egyetemek
Hatalmas beruházásokra készülnek a magyar állam által finanszírozott erdélyi és partiumi magyar egyetemek abból a 4 milliárd forintból, amelyet az anyaország kormánya biztosít 2014 végéig számukra. Amint arról lapunkban korábban beszámoltunk, Orbán Viktor miniszterelnök október 3-ai marosvásárhelyi látogatása alkalmából az erdélyi felsőoktatás fejlesztését szolgáló elvi megállapodást írtak alá a magyar kormány és a Sapientia Alapítvány, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem képviselői.
Jól haladnak. Még idén tető alá kerülhet a 2013 őszén megnyíló kolozsvári Sapientia-székház
Az összegből 850 millió forint jut a PKE-nek a sok éve anyagi erőforrások miatt halogatott székházépítésre, a többiből a Sapientia folytatja a kolozsvári építkezést, míg Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is új beruházásokat tervez.
Sapientia: a legjobbkor jött
A magyar kormány döntése a lehető legjobbkor jött a Sapientiának. Mint Dávid László rektortól megtudtuk, az október eleji egyezségnek megfelelően az Orbán-kabinet két részletben juttatja el a 4 milliárd forintos támogatást. Az első rész 2013-ban érkezik, s a kolozsvári, illetve a csíkszeredai kiadásokat fedezi. Mint ismeretes, a kincses városban a Sapientia már hozzá is látott a kolozsvári kar Tordai úti székhelyének építéséhez.
A munkáltok jól haladnak, így a rektor szerint megvan minden remény arra, hogy az épületre legtöbb másfél hónapon belül tető kerül. Így a tervek szerint az avatóra 2013 őszén kerülne sor. Szintén jövőre szeretnék befejezni a csíkszeredai épület bővítését és szigetelését is. Utóbbi rendkívül fontos feladatnak bizonyul, hiszen – mint Dávid László rektor is emlékeztetett – a jellegzetes csíki hidegekben a gázszámla a régi típusú nyílászárók és a vékony falak miatt akár a hétszerese is lehet a marosvásárhelyinek. Ugyanakkor megtudtuk, hogy az eredeti tervhez képest a csíkszeredai kar kénytelen lemondani a tetőtér beépítéséről, ugyanis az épület struktúrája ezt csak jelentős módosítások árán tette volna lehetővé.
A szakemberek inkább egy új, mintegy ezer négyzetméteres épületszárny felhúzása mellett döntöttek. Marosvásárhelyen is már két éve várnak az építési munkálatok rajtjával. Itt egy 240 helyes kollégiumot és egy étkezdét terveznek építeni. Az új létesítmények alapkövét – mint arról korábban beszámoltunk – első romániai hivatalos látogatása alkalmával, még 2010. október 19-én tette le Schmitt Pál volt államfő. Pénzhiány miatt azonban a szimbolikus gesztuson túl egyetlen kapavágásra sem került sor.
Most viszont úgy tűnik, hogy jövő tavasszal munkagépekkel népesül be a kijelölt telek, s az elképzelések szerint 2013 végére az épület befedve, pirosban állna, hogy a tél folyamán a belső munkálatokat lehessen végezni.
„Az újabb beruházások nagyot lendítenek a Sapientián, amely mára az erdélyi magyar felsőoktatás megkerülhetetlen intézményévé nőtte ki magát” – összegzett lapunknak Dávid László rektor.
Várad: licit még az idén
Elegendő a régóta tervezett, ötszintes székház megépítésére a magyar kormánytól kapott támogatás – jelentette ki János-Szatmári Szabolcs, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem rektora, aki szintén azt vallja, hogy a két felsőoktatási intézmény tervezett új épületei nélkülözhetetlenek a további működésükhöz. Mint ismeretes, a váradi magánegyetem már évek óta dédelgeti egy új főépület tervét, ám erre mindeddig anyagi források híján nem volt lehetőségük.
A mostani támogatásból nagyjából 850 millió forint jut Váradra. Az ötszintes épület tervei egyébként már 2006-ban elkészültek, az alapkövet pedig már egy évvel azelőtt letették. A tervek átalakításán jelenleg dolgoznak, a rektor elmondása szerint ugyanis az egyetem azóta sokat fejlődött és változott, olyan új szakokkal bővült, amelyeknek különböző a helyigényük.
A rektor elmondása szerint a beruházás megvalósulását követően néhány tanterem a továbbiakban is megmarad a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában, amelynek beépített tetőtere egyébként az egyetem tulajdonát képezi. A jelenleg a kollégiumnak, az adminisztrációnak, a könyvtárnak és az étkezdének helyet adó szemközti ingatlanból azonban átköltöznek majd az új székházba, számos kollégiumi szobát felszabadítva ezáltal, aminek köszönhetően nagyjából harminccal több hallgató kaphat majd helyet a PKE Arany János Kollégiumában.
A rektor azt mondja, a tervezett épület arra is jó lesz, hogy a hallgatók végre optimális órarend szerint járhassanak egyetemre. A helyszűke miatt ugyanis jelenleg gyakori, hogy az órák reggeltől estig tartanak, vagy nem megfelelő térben kénytelenek megtartani azokat.
Az új székház az eredeti terveknek megfelelően az egyetem tulajdonában lévő telken épülhet meg, az egyházkerület székháza mögött. Az egyik szinten a tanszéki irodák kapnak majd helyet, amelyek jelenleg szűkös termekben, néhol összevonva működnek az épületekben. János-Szatmári Szabolcs azt ígéri, a kivitelezésről szóló versenytárgyalást még idén ősszel lebonyolítják, hogy a megállapodás által előírt 2014 végi határidőre az épület készen legyen. Nagy Orsolya, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Kolozsvári Nyilatkozat: a húszéves autonómiaadósság
Miután az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának ülésén 1992. október 25-én elfogadták a Nyilatkozat a nemzeti kérdésről című dokumentumot, a szövetség képviselői és szenátorai ünnepélyes keretek között a Szent Mihály-templomban esküdtek fel a Kolozsvári Nyilatkozatra. Az erdélyi magyar autonómiatörekvések motorjaként elfogadott dokumentumra napjainkban ki-ki a maga módján emlékezik. A nyilatkozat megalkotói már nincsenek az RMDSZ soraiban, a szövetség politikusai szerint ugyanakkor minden a tervek szerint alakult.
Borbély Imre, a nyilatkozat kezdeményezője
A Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása, valamint az azt követő eskü a Szent Mihály-templomban az eszmék, elvek, politikai értékek és célkitűzések síkján zajló másfél éves belső küzdelem eredménye volt, eredettörténete a Marosvásárhelyen tartott második RMDSZ-kongresszusig nyúlik vissza. E kongresszuson kiosztott tanulmányomban és felszólalásomban politikai célként az autonómia legmagasabb szintjét, a belga modellnek megfelelő társnemzeti státuszt neveztem meg, s ennek meghatározása – az erdélyi magyarság „politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa” – bekerült a programba, majd a Kolozsvári Nyilatkozatba is. A társnemzeti gondolat sikere minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a kongresszus politikai-ideológiai kérdésekkel megbízott elnökségi tagnak választott. Az a körülmény, hogy az akkor létrejött testület, az Országos Elnökség valamennyi tagját a kongresszus választotta közvetlenül, és ennek megfelelően a következő kongresszusig eltávolíthatatlan volt, kulcsfontosságúnak bizonyult a továbbiakban. Az elnökség egyfajta mikroparlamentként működött, melyben az autonómiaellenes elnök, Domokos Géza csak primus inter pares volt, így válhatott a testület az autonómia gondolatát kihordó politikai műhellyé.
Az elnökségi testület soraiban két jövőkép ütközött: a többségi hatalomtól alkalmi kegyeket várók, kisebbségpolitikai eredményeként a másodrangúság állandósulását szorgalmazók szemlélete állt szemben az emberi jogok, valamint a népek önrendelkezési jogának elvi alapján álló nemzeti emancipáció jövőképével. A szembenállás már az első elnökségi gyűlésen megmutatkozott, amikor az autonómia tervének megtárgyalását indítványoztam. Domokos Géza felszisszent: „Arról szó sem lehet soha, éppen ezzel vádolnak minket a románok!” Szőcs Géza, Kolumbán Gábor, Patrubány Miklós és Toró T. Tibor mellém álltak, az ellentábort Domokos Géza, Tokay György és Béres András képviselte. A többi elnökségi tag – Tőkés László, Csapó József, Beder Tibor, Takács Csaba – hozzáállása akkor még nem volt egyértelmű. Többórás ügyrendi vita után elfogadtuk az elvi polémia jogosultságát, de azt elnapoltuk. Barátaimmal, szövetségeseimmel sikerült minden elnökségi gyűlésen – majd a két parlamenti frakcióval bővített vezetőtestületi tanácskozásokon is – napirenden tartanunk az ügyet. Több interjúban és újságcikkben, valamint a Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén kiosztott és bemutatott Keresztény és Nemzeti-Liberális Egységkeret című tanulmánnyal igyekeztem közös, minden érintett számára elfogadható elvi alapot létrehozni az autonómiaelvű önépítkezés megvalósítására. Az autonómiát pártoló tábor egyre nőtt. A harc a kolozsvári KOT-gyűlésen dőlt el, ahol meghatározó szerepe volt Tőkés Lászlónak. Az 1992-es jelöltállítás során a Verestóy Attila, Domokos Géza, illetve Takács Csaba nevével fémjelezhető klikk által levezényelt Hargita megyei listahamisítás kapcsán megbizonyosodhatott a kollaboránsok gátlástalanságáról, s így a két tábor közötti kiegyensúlyozó szerepének tarthatatlanságáról. Ezt felismerve Tőkés László teljes mellszélességgel állt ki az autonómia célkitűzését első ízben megfogalmazó nyilatkozat elfogadása mellett.
A vita során – amikor a „mérsékeltek” tábora Nagy Benedektől Domokos Gézán át Tokay Györgyig igyekezett hisztérikus hangulatot kelteni, az autonomisták pedig módszeresen zúzták szét az ellenérveket – sikerült eljutni oda, hogy a nyilatkozat valamennyi ellenzője nemzetárulónak érezze magát. A KOT bővített ülése egyetlen tartózkodástól eltekintve egyöntetűen elfogadta a nyilatkozatot. Két hónappal később, a brassói kongresszuson a szövetség az – erdélyi magyarság katasztere alapján általános, titkos és közvetlen választások útján létrehozott – erdélyi magyar parlament megteremtését foglalta programjába, az RMDSZ belső felépítését pedig a nemzeti önkormányzat elve mentén szabták át. Az autonómia tervének belső fejlődését Markó Béla másodszori elnökké választása gátolta meg: a kongresszus úgy adott Markónak újabb mandátumot 1995-ben Kolozsváron, hogy a pártvezér nem teljesítette az autonomista önépítkezés azon feladatait, amelyek nem ütköznek a román jogi szabályozásba, s amelyeknek a kongresszus által megszabott határideje a választás pillanatában már több hónapja lejárt.
Bodó Barna, a nyilatkozat megszövegezője
Az alakuló romániai magyar politikai szféra számára 1992 a nagy megrázkódtatások éve volt. Az aradi KOT-gyűlésen világossá vált, hogy a Domokos Géza fémjelezte régi vezetőség ellenében az autonómia nyílt követelői teret nyertek, s ez a folyamat az akkori Brassai Sámuel Gimnázium dísztermében tartott kolozsvári küldöttgyűlésig vezetett. Ez utóbbi esemény a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásával vált történelmi jelentőségűvé.
A kolozsvári küldöttgyűlésen két RMDSZ-tömörülés feszült egymásnak. A Domokos Géza mögött felsorakozók álláspontját legegyértelműbben talán Tokay György képviselő fogalmazta meg, amikor a román alkotmány füzetecskéjét a pulpitushoz csapkodva azt hangoztatta: ha – akár egy nyilatkozatban is – nyíltan autonómiát követelünk, az olyan reakciókat válthat ki a többségi nemzetből, melyeknek következtében akár vér is folyhat. A Szőcs Géza mellé tömörülő autonomisták álláspontja egyértelmű volt: világosan meg kell fogalmazni, mi az, amit a magyarság érdekében nem csak elvárunk, de követelünk. Ez az autonómia. Létezett egy harmadik pólus is: az RMDSZ kezdeti éveiben Tőkés László volt az a személyiség, aki fel tudta oldani a feszültségeket, gyakran egymást tagadó álláspontokat békített össze. Ő is az autonómia pártján állt, ám a két tábor tusakodásába közvetlen módon nem avatkozott be.
Amikor a KOT késő este úgy határozott, hogy lesz nyilatkozat, a három meghatározó személyiség egy-egy személyt jelölt a nyilatkozatot megszövegezendő bizottságba. Domokos Géza jelöltje Tokay György volt, Szőcs Gézáé Borbély Imre, Tőkés László pedig engem kért fel. Másnap reggelre szöveget kellett előterjeszteni, ezért abban állapodtunk meg, hogy a gyűlés végeztével találkozunk, és azonnal nekifogunk a munkának. Borbély Imrével kettesben vonultunk félre egy osztályterembe, Tokay György nem jött el nyilatkozatot írni. Imrével átbeszéltük az elvi kérdéseket – melyek a lényeges elemek, milyen hivatkozásokra van szükség, milyen hosszú legyen, miként fogalmazzunk –, s mivel Tokay még mindig nem érkezett meg, nélküle kezdtük el a szövegezést. Az első két vagy három bekezdést közösen írtuk meg, utána Borbély megkérdezte, tudom-e folytatni, mert nincs értelme ketten szövegezni azt, amiben lényegében egyetértünk. A szövegezést egyedül fejeztem be valamikor éjfél után.
Kora reggel juttattuk el a szövegjavaslatot Tőkés Lászlónak, Domokos Gézának és Szőcs Gézának. Emlékezetem szerint szinte javítás nélkül fogadták el a szöveget. Tokay György egy élesebb félmondat kihúzását kérte, amit Tőkés Lászlóval való egyeztetés nyomán elfogadtunk. Ekkor jött számomra a meglepetés. Még a nyilatkozat elfogadása előtt valaki a sajtó elé állt a tervezettel: nem más, mint Tokay György, aki a szövegező bizottság tagjaként nyilatkozott. Ugyan vitathatatlanul tagja volt a bizottságnak, de a mai napig nem tudom elfogadni, hogy a szöveget épp ő terjesztette a sajtó elé, aki semmivel sem járult hozzá a megírásához. Két évtized elteltével talán már nem illő a nyilatkozat jelentőségéről értekeznem. A tízéves évfordulón értékelő-helyzetfelmérő tanácskozás keretében már kifejtettem véleményemet a helyzetről és a nyilatkozatról, mint politikai tettről. Most elérkezettnek láttam az időt, hogy arról is szóljak, ami kimaradt a nyilatkozat megszületését tárgyaló krónikákból, hiszen ez is fontos része annak, amit erdélyi magyar politikának nevezünk.
Tokay György, a nyilatkozat ellenzője
Téves a feltételezés, hogy húsz évvel ezelőtt nem értettem egyet a Kolozsvári Nyilatkozat mondandójával, üzenetével. Aki ismer, jól tudja: hűséges pártkatona voltam, az RMDSZ-testületek közös döntéseit mindig támogattam. Nem a nyilatkozat üzenetével volt gondom, azt a tényt kifogásoltam, hogy szinte minden elnökségi ülés után nyilatkozatokat fogadtunk el, miközben az aktív politizálás híveként én a cselekvés útját szerettem volna járni. Az autonómiatörekvések megítélésében véleményem egyezik az RMDSZ álláspontjával. Az RMDSZ rendszerváltást követő megalakulása óta a szövetség képviselői, szenátorai és egyéb tisztségviselői mindig az autonómia elkötelezettjei voltak. Azért dolgoztak, hogy mindennapjainkban megélhessük az autonómiatörekvések tucatnyi részeredményét. Az autonómia építése hosszú folyamat, amely apró eredményekből áll össze. Székelyföld területi autonómiáját leszámítva minden területen jelentős előrelépéseket értünk el – elsősorban az oktatás és az anyanyelvhasználat terén.
Hogy miért nem sikerült előrelépni Székelyföld autonómiájának ügyében? Egyszerű: csak akkor lesz áttörés, amikor a román politikusok, illetve a többségi román társadalom elfogadja ennek fontosságát és szükségszerűségét. Az RMDSZ a parlamentáris demokrácia eszközeivel harcol az erdélyi magyarság jogainak érvényesítéséért. Amit a román parlamentben és szenátusban elérhettünk az utóbbi két évtizedben, el is értük. Az eredményeket nem tartom csekélynek, sok területen látványos az áttörés. Nem az RMDSZ-politika vereségét érdemes keresni abban, hogy a rendelkezésre álló igen rövid idő alatt Székelyföld területi autonómiájának ügyében nem jártunk sikerrel. Ez hosszú út, sok munkát és kitartást igényel. Meggyőződésem, hogy az RMDSZ-politikusokban megvan a kellő elszántság és tisztánlátás ahhoz, hogy kitűzött céljaikat sikerre vigyék. Kelemen Hunor: a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében
Kelemen Hunor szerint az RMDSZ-t ma is kötelezi a húsz évvel ezelőtt elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat szelleme. A szövetségi elnök úgy véli, hogy a nyilatkozatba foglalt célok jó része megvalósult, a szövetség áttörést ért el a kisebbségi érdekek alkotmányos és jogi kereteinek megteremtésében, és sikerült jelentősen visszaszorítania az elvándorlás mértékét. Az RMDSZ a romániai magyar közösségekkel karöltve „sikerekben gazdag és nehézségekkel teli” utat tett meg, melyet folytatni kell. Az önálló erdélyi politizálás kialakítása, a legnagyobb európai jobboldali pártszövetséghez való tartozás, az önkormányzati, parlamenti és kormányzati szintű felelősségvállalás egyetlen céllal történik: a Kolozsvári Nyilatkozatban megfogalmazott belső önrendelkezés, az autonómia elérése céljával – fogalmaz Kelemen, aki szerint a szövetség parlamenti képviselői és szenátorai számára mindenkor kötelező érvényű a Kolozsvári Nyilatkozat szellemiségének és betűjének képviselete.
Toró T. Tibor: a megalkotókat kilökte magából az RMDSZ
Akkori egyetlen politikai érdekvédelmi ernyőszervezetünk, az RMDSZ belső fórumain húsz esztendővel ezelőtt hihetetlen intenzitással folyt a vita az útkeresésről. Sokszor személyeskedésbe torkolló, alapjában véve azonban termékeny elvi vita zajlott a szövetség stratégiai céljairól, saját szervezeti megújulásáról, a belső demokráciáról, a román politikumhoz való viszonyáról, illetve minden aktuálpolitikai kérdésről.
1992 őszén már elillant a gyors román–magyar megbékélés illúziója, az erdélyi magyarság pedig a békés eszközökkel vívott, ám tartós nemzeti szabadságharcra készült berendezkedni. Ehhez kereste az akkori politikai-közéleti elit a legalkalmasabb stratégiát és szervezeti keretet. A belső törésvonalak már világosan kirajzolódtak, bár még mindenki egységes szervezetben tervezte a jövőt. Az egyik oldalon a kisebbségi-nyelvi jogokban gondolkodó, román politikumba beépülni készülő „mérsékelt” tábor állt, a másik oldalon pedig az önrendelkezési jog, a társnemzeti státus, a párhuzamos erdélyi magyar társadalom fogalmaiban gondolkodó „radikálisok” sorakoztak fel. A „mérsékelt” és „radikális” címkéket a korabeli román politikai sajtó nyilvánvalóan nyelvpolitikai megfontolásokból használta, ám e kifejezések – sajnálatos módon – átkerültek a magyar közbeszédbe is. A tisztújítás előtt álló szövetségben 1992 októberében a „Gézák háborúja” dúlt. A visszavonulni készülő Domokos Géza hívei a trónkövetelő politikai alelnök, Szőcs Géza lejáratásával voltak elfoglalva, akinek személye körül a „radikális” oldal képviselői sorakoztak fel. Közben nem figyeltek eléggé a Tőkés László tiszteletbeli elnök körül gyűrűző csapatra, akik stratégiai áttörést készítettek elő. Elképzelésük az volt, hogy bárki is legyen később a szövetség elnöke, olyan programdokumentumra van szükség, amely meghatározza az erdélyi magyar politika irányelveit. Így született meg a Kolozsvári Nyilatkozat a nemzeti kérdésről, benne a mindmáig egyetlen működőképesnek tartott politikai jövőkép, cél és eszköz: a belső önrendelkezés elvén alapuló közösségi autonómiák közjogi rendszere.
A Küldöttek Országos Tanácsa, a KOT, a mai SZKT jogelődje 1992. október 25-i ülésén a Tőkés-tábor – soraikban a MISZSZ fiatal politikuscsapatával – kiütéses győzelmet aratott, hiszen ellenszavazat nélkül tudta elfogadtatni a mindmáig referenciaként számon tartott manifesztumot. A folytatás azonban nem alakult ilyen jól. Az 1993 januárjában tartott vízválasztó brassói kongresszuson a két tábor még ki tudott egyezni: a Domokos Géza által kiszemelt utód, Markó Béla támogatása fejében az autonomisták elérték, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat szelleme és betűje határozza meg a háromszintű autonómiát is magába foglaló programot, illetve a közösségi önkormányzati modell alapján végrehajtott szervezeti reformot. Cserébe viszont lemondtak Tőkés László jelöléséről – ő maga jelentette be, hogy csupán tiszteletbeli elnök kíván maradni –, így a szerkezetében, illetve hosszú távú céljait tekintve egyaránt megújult szövetség vezetése a „mérsékeltek” kezébe került.
E kompromisszum végzetes tévedésnek bizonyult. Azóta ugyanis bebizonyosodott, hogy bármely demokratikus szerkezet önmaga karikatúrájába fordítható – ez történt az egykor erdélyi magyar miniparlamentként működő Szövetségi Képviselők Tanácsával –, és bármely nemes program (például autonómiaprogramunk) üres demagógiává fajulhat, ha nem a közösség ügyét hivatott szolgálni, hanem obskúrus pártérdekeket. A Kolozsvári Nyilatkozat megalkotóit rég kilökte soraiból a parlamenti képviselet monopóliumát máig birtokló szövetség: húsz évvel a dokumentum megjelenése után az autonómiastatútumok törvénytervezeteinek kimunkálói közül senki sincs a román parlamentben. Nem csoda hát, hogy amikor az napirendre kerül, az ott ülők a magyarság nevében gyáván hallgatnak, vagy taktikusan távoznak. Frunda György: megkérdőjelezhetetlen területi autonómia
A Kolozsvári Nyilatkozat szellemében 1992-ben tett eskü számomra ma is aktuális, akár az orvosnak a hippokratészi eskü vagy jogászesküm, miszerint mindig segítek a rászorultakon. A nyilatkozat nem csak az én pályámat kísérte végig, hanem számos kollégámét is. Húsz év alatt az RMDSZ sok autonómiaépítő törvényt fogadtatott el a román parlamentben, kezdve az anyanyelvhasználatra vonatkozóktól a tanügyi jogszabályokig, de az egyházi és közbirtokossági javak visszaszolgáltatásának ügyét is jelentősen előremozdította. Az autonómia olyan folyamat, amelyet csak kitartó munkával lehet szolgálni. Naivitás azt feltételezni, hogy az autonómiát ki lehet kiáltani, vagy rövid időn belül el lehet fogadtatni. Ahhoz, hogy az autonómiát építeni tudjuk, ott kell lennünk a bukaresti parlamentben.
Vitába szállnék azzal a nézettel, miszerint nem sikerült kiharcolnunk a területi autonómiát. A területi autonómia tudniillik arról szól, hogy az önkormányzatok dönthetnek a saját hatáskörükbe tartozó kérdésekben, amelyek mindennapi életünket befolyásolják. Azokban a térségekben, ahol a magyarok többségben vannak, önkormányzataink révén megkérdőjelezhetetlen területi autonómiát élvezünk. Nem értünk el eredményeket e jogkörök törvénybe foglalása terén, ám a kisebbségi törvényben tételesen szerepel a kulturális és a területi autonómia. Ezt Románia parlamentje még nem fogadta el, de ne feledjük, a román törvényhozásban csak hét százalékos arányban vagyunk jelen! Ennek ellenére a gyakorlatban már élhetünk a területi autonómia előnyeivel, az önkormányzati testületek ülésein magyarul beszélhetünk. De a területi autonómia vetületeként tekintendő az is, hogy visszakaptuk tulajdonjogainkat: erdők, házak, iskolák, kórházak kerültek vissza jogos tulajdonosaikhoz.
Ahhoz, hogy a területi autonómia jogi kereteit is szabályozó kisebbségi törvény megszülessen, az RMDSZ-nek mindenekelőtt a parlamentbe, és ha lehetséges, kormánypozícióba kell kerülnie. Kisebbségi jogokat akkor sikerült elfogadtatnunk, amikor kormánykoalícióban voltunk, vagy a parlamentből támogattunk egy kormányt. Az RMDSZ számára a hatalom nem cél, hanem eszköz. Fontos a külföldi lobbi is. Az általam javasolt európai emberjogi mellékletben – amelyet az Európa Tanács közgyűlése elfogadott – a kontinens hagyományaira, illetve modellértékű megvalósításaira alapozva tételesen szerepel a kulturális és a területi autonómia. Ha ezt az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága is elfogadja, kötelező jogi eszközzé válik. Fontos tehát, hogy kollégáink, Winkler Gyula és Sógor Csaba továbbra is ott legyenek az unió intézményeiben, hiszen ők sokat tettek közös ügyeink érdekében.
Nyilatkozat a nemzeti kérdésről
„Igényeljük a romániai magyarság önkormányzatát, amelyhez való jogunkat az erdélyi románságnak saját elhatározásában született Gyulafehérvári Határozataira alapítjuk.” Tamási Áron: Hitvallás, Vásárhelyi Találkozó, 1937. október
„...Az új román állam megalakításának alapelveiként, a Nemzetgyűlés kinyilvánítja a következőket: 1. A teljes nemzeti szabadság az összes együttélő népek számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által, saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában.
2. Egyenlő jogosultságot és teljes felekezeti szabadságot az ország összes felekezeteinek.” (III. 1-2)
Gyulafehérvár, 1918. december 1.
Románia politikai életének egyik legsúlyosabb megoldásra váró politikai-társadalmi problémája a nemzeti kérdés. Keserves tapasztalataink, a tragikus események arról győztek meg bennünket, a romániai magyarságot és annak legitim képviselőjét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, hogy mind a mai napig sem a politikai akarat, sem a politikai gyakorlat nem kínál elfogadható megoldást számunkra. Vállalva nemzeti entitásunkat nem akarunk sem elszakadni, sem elvándorolni, szülőföldünket otthonunknak valljuk. De a román nemzetbe beolvadni sem akarunk. A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa. Épp olyan felelősséggel tartozunk jövőjéért, mint bármely más állampolgár, s mikor látnunk kell a magyarság körében eluralkodó kiábrándultságot, az ennek okán jelentkező elvándorlást, kötelességünk cselekedni.
Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára is kiút ebből a válságból. Az etnikai, vallási közösségek autonómiája Erdély múltjának szerves része, idéznénk a szász közösségek közel nyolcszáz éves önkormányzati gyakorlatát, és ugyanez fogalmazódott meg az 1918-as Gyulafehérvári Kiáltványban.
Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja. A belső önrendelkezési elv ugyanakkor egyetemlegesen is előre mutat, hiszen számos, már létrejött vagy most alakuló közösségi önkormányzat utal arra: Európa működő demokráciáiban ez a gyakorlat sikeres. A romániai magyarság közösségként való betagolódása a hazai társadalomba része az ország európai közösségekbe való integrációjának.
Tudatában vagyunk annak, hogy a nemzetiségi kérdés az emberjogi vonatkozásokon túlmenően új dimenziókat nyert, és ma már az európai biztonság és stabilitás fontos tényezője. Meggyőződésünk, hogy a közösségek önkormányzata hozzájárul a jogállam és a civil társadalmi struktúrák megerősödéséhez és ugyanakkor szerves része a demokratizálódás folyamatának. A nemzeti kérdés megoldása általános érdek, számítunk az ország demokratikus erőinek a közreműködésére abban a fáradságos munkában, amely megteremti e megoldás alkotmányos és jogi kereteit. Kolozsvár, 1992. október 25.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem lehetnek kétnyelvű utcanévtáblák Marosvásárhelyen
A Marosvásárhelyi önkormányzati testület elutasította a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által beterjesztett határozattervezetet, amelyben az utcanevek kétnyelvű kiírását kezdeményezték. A csütörtöki önkormányzati döntésről több erdélyi magyar napilap is beszámolt pénteken. A Krónika beszámolója szerint a határozattervezet annak ellenére nem kapta meg a szükséges szavazatszámot, hogy a marosvásárhelyi városi tanácsban az RMDSZ és a Szociál-Liberális Szövetség (USL) többséget alkot.
„Nem kétnyelvű utcanévtáblákra van szükség Marosvásárhelyen, hanem turisztikai célokat szolgáló, többnyelvű információs táblákra. Romániában a hivatalos nyelv a román, és román nyelvű utcanévtáblák már vannak" – idézte a Krónika Ionela Ciotlaust, az RMDSZ szövetségese által jelölt alpolgármestert. Peti András, az RMDSZ önkormányzati képviselője emlékeztette a testületet, az Európai Nyelvek Chartája – amelyet az ország parlamentje törvénnyel fogadott el – nemcsak megengedi, hanem elő is írja a kétnyelvű feliratozást.
A Népújság Maros megyei napilap arra emlékeztetett, hogy 2008-ban az önkormányzati testület már egyhangúlag elfogadott egy hasonló tervezetet, az akkori határozatot azonban soha nem hajtották végre. A lap beszámolója szerint a kétnyelvű feliratok ellenzői azzal vádolták az RMDSZ-t, hogy a decemberi parlamenti választások előtt politikai tőkére akart szert tenni, ezért terjesztette be a határozati javaslatot.
MTI
Erdély.ma

Magyarországon kivégzett erdélyi ötvenhatosok (1.)
Ennek a tanulmánynak bevallott célja: a magyar forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján tudatosítani a közvéleménnyel, de a történészszakmával is, hogy 1956-ban az erdélyi magyarság nemcsak idehaza, hanem Magyarországon is óriási véráldozatot hozott.
Nem sokkal azután, hogy a szovjet tankok segítségével hatalomra került, Kádár János első „ténykedései” közé tartozott a forradalom és szabadságharc még szabadlábon lévő, az országban maradt vezetőinek azonnali letartóztatása és gyorsított eljárással történő kivégzése. Közéjük tartozott a Marosvásárhelyen 1912-ben született Dudás József, a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke – aki 1956. október 30-án Függetlenség, 1956. október 31-én Magyar Függetlenség címen önálló lapot adott ki, és aki a legradikálisabb forradalmárok közé tartozott, nem ismerte el a Nagy Imre-kormányt –, valamint Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka. A szovjetek által hozott, letartóztatásra ítéltek névsorában is az ő nevük szerepelt az elsők között!
A tanulmány megírására az is ösztönzött, hogy a budapesti, Andrássy úti, nagy látogatottságnak örvendő, imponálóan berendezett, nemzetközi összehasonlításban is magasan jegyzett Terror Házában az 1956-os kivégzettek névsorából sajnálatosan hiányoznak az erdélyi, romániai magyar mártírok nevei. Az október 20-án Sepsiszentgyörgyön felavatott, Kovács Kázmér építész által tervezett, belső számvetésre késztető emlékpark 774 elítélt nevét tartalmazó kőtábláiról viszont hiányoznak a Magyarországon kivégzett erdélyi származású ötvenhatos forradalmárok!
Az építészeti, művészeti alkotásként is számottevő emlékmű újszerűsége abban áll, hogy a kivégzettek, bebörtönzöttek neve önmagában is sokkolja a nézőt. Akik látták az 1958-ban kivégzett Nagy Imre mártír miniszterelnök és társai 1989. június 18-ai budapesti újratemetését, azok hasonló élménynyel távoznak a sepsiszentgyörgyi 1956-os emlékparkból is. (Az újratemetésen a nevek puszta felsorolása úgy hatott, mintha egetverő robajjal többtonnányi földet szórtak volna az emberi csontokat tartalmazó koporsókra. A jelenlévők tízezrei, a tévéközvetítést néző milliók közül senki nem akadt, akinek a hátán ne futott volna végig a hideg veríték: a kivégzések, a szadista megtorlások szörnyűsége alig tizenkét évvel a második világháború borzalmai után Európa szívében, a nagyvilág szeme láttára megtörténhetett.)
A 774 magyar, román és német bebörtönzött, meghurcolt, kivégzett neve is azt sugallja: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc olyan történelmi nóvum volt az emberiség históriájában, amelynek hatására tízezrek szervezkedtek, hogy megdöntsék, vagy legalább elviselhetővé tegyék a hatalom birtokosai által a legjobbnak kikiáltott „létező szocializmust”. E sorok írója az erdélyi, romániai ’56 kutatójaként reméli, hogy a tanulmány hozzájárul annak tudatosításához: csak egyetemes magyar ötvenhatról beszélhetünk, a megemlékezések rendjén Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, bárhol a világban csak akkor leszünk méltóak a kivégzettek véráldozatához, ha egyenlő súllyal említjük valamennyiük nevét, egyetlen áldozatról sem feledkezve meg.
Román és magyar elvtársak
A száz éve született Dudás József 1944 őszén erdélyi magyarként, illegális kommunistaként tagja volt a Moszkvába küldött első nem hivatalos fegyverszüneti küldöttségnek, visszatértekor súlyosan megsebesült, 1944. október 10-étől az antifasiszta Magyar Nemzeti Felszabadító Mozgalomban (közismertebb nevén: Magyar Frontban) tevékenykedett, 1956 októberében–novemberében a magyar forradalom egyik legvitatottabb személyisége. Budapesti kivégzésének az ad különleges aktualitást, úgymond „történelmi hátszelet”, hogy a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) bukaresti levéltárában általam nemrég megtalált levéltári dokumentumok alapján az is valószínűsíthető: az említett szovjet „névsor” összeállításában, majd a kivégzésében a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt bosszúja éppen úgy közrejátszott, mint a Rákosi Mátyás vezette Magyar Dolgozók Pártjának, valamint az 1949. október 15-én kivégzett Rajk László (Székelyudvarhely, 1909. március 8. – Budapest, 1949. október 15.) korábbi belügy- és külügyminiszter véres leszámolása. Dudás József túlságosan sokat tudott az RKP, a Kommunisták Magyarországi Pártja belső, úgynevezett piszkos ügyeiről.
A legfelsőbb román pártvezetés 1932 és 1936 közötti romániai magatartásáért, a román titkosrendőrséggel, a Sziguráncával való együttműködéséért kérte Dudás József budapesti letartóztatását. Rákosiék kapva kaptak a „román elvtársak” felkérésén, mert Dudás József tudott a Donáth György-féle „összeesküvésről”, kapcsolatban állt Demény Pállal, Weiszhausz Aladárral, akiket trockistáknak minősítettek. Ugyanakkor Dudást azzal is vádolták, hogy a budapesti amerikai konzulátus tisztviselőivel kétszer is tárgyalt. Ez utóbbit a bukaresti vallatása során be is ismerte! Rajk Lászlóval szemben elkövette azt a meggondolatlan lépést, hogy a budapesti közművek egyik nyilvános gyűlésén – ahol mérnökként dolgozott – félreérthetetlenül Rajk Endrére, a magyar belügyminiszter testvérére célzott, aki a Szálasi-kormány kormánybiztosa volt és most az NSZK-ban szabadon sétál, miközben másokat kivégeztek, elítéltek!
A Rajk-perben – a vádiratot Rákosi Mátyás állította össze, Sztálin hagyta jóvá – ez a vádpont külön fejezetként szerepelt. Rajk Endre 1899-ben született Székelyudvarhelyen, és 1960-ban „ágyban, párnák közt” halt meg az NSZK-ban. A trianoni békeszerződés kettészakította a tizenegy gyermekes családot. Rajk Endre a Hangya Szövetkezet egyik magyarországi vezetője lett. 1924-ben hazalátogatott Székelyudvarhelyre, és az édesapjuk – aki Reichről Rajkra magyarosította a nevét – halála után Lászlót Budapestre vitte, fizette az iskoláztatása, egyetemi tanulmányai költségeit. Rajk Endre a hungarista mozgalom elkötelezett híve lett, Szálasi Ferenc holdudvarába került, az 1944. október 15-ei nyilas puccs után készletgazdálkodási kormánybiztossá nevezték ki.
A két testvér, Endre és László 1935-ben több heves vita után 1945-ig megszakította egymással a kapcsolatot. Rajk Lászlót – aki részt vett a spanyol polgárháborúban, az 1944. október 10-én létrejött Magyar Front egyik vezetője, az ellenállási mozgalom egyik fő szervezője és vezetője volt – a nyilasok ki akarták végezni, ezért Sopronkőhidára, majd Németországba hurcolták, de a bátyja, a nyilas kormánybiztos, amikor a számon kérő szék nevű nyilas bíróság elé állították, 1945. március 23-án, teljes díszegyenruhában jelent meg tanúskodni az öccse mellett. Így Rajk László megmenekült az akasztástól. Bajcsy-Zsilinszky Endrét viszont kivégezték.
A második világháború után a háborús főbűnösökre szakosodott amerikai katonai egység őrizetbe vette Rajk Endre nyilas kormánybiztost. Két éven át a salzburgi internáló tábor foglya volt. Miközben fogolytársainak döntő többsége a különböző népbíróságok elé került, Rajk Endre megúszta a felelősségre vonást minden bizonnyal az 1946. március 20-án belügyminiszterré kinevezett öccse, Rajk László közreműködésének is köszönhetően. Rajk László belügyminiszterként a „fasiszta és reakciós csoportok” üldözése ürügyén létrehozta az ÁVO-t, mintegy 1500 vallásos, nemzeti és demokratikus szellemű intézményt tiltott be, illetve oszlatott fel.
Az ő nevéhez kapcsolódnak az első magyarországi koncepciós perek. A szóbeszéd szerint 1956. október 6-ai budapesti újratemetésén az egyik közeli munkatársa meg is jegyezte: „milyen szívesen közénk lövetne most”. 1948. augusztus 5-étől 1949. május 20-áig külügyminiszter is volt, Kossuth-érdemrenddel is kitüntették.
A magyar kommunisták körében rendkívül népszerű volt, ez váltotta ki Rákosi Mátyás és köre féltékenységét. Magas rangú KGB-tisztek közreműködésével, Sztálin jóváhagyásával a kémkedést, az „imperialisták bérencével”, Titoval való együttműködést a koncepciós per folyamán, utólag konstruálták. Rajk Lászlót a Horthy-korszak titkosrendőrségével, Dudást a román Sziguráncával való együttműködéssel vádolták.
A CNSAS-nál fellelt levéltári dokumentumok alapján elsősorban azt tisztázom, ami az életének romániai szakaszát illetően a magyarországi tanulmányokban, 1956-os kötetekben – a hiteles források hiányában – nemcsak hézagos, zavaros, hanem ellentmondásos is. A most megtalált dokumentumok azért is különleges jelentőségűek, mert bepillantást nyújtanak az illegális Román Kommunista Párton belüli kíméletlen hatalmi harcokba, a mozgalom fertőjébe, és ahol – a szocialista történetírás állításaival ellentétben – igen gyakori volt a titkosrendőrséggel való együttműködés.
Titkosrendőrök, komisszárok, kvesztorok
Dudás József 1912. szeptember 22-én született Marosvásárhelyen, József és Kovács Róza fia, foglalkozása mérnök, lakhelye Budapest, Tompa utca, 15. szám. Bernát Andor révén 1932-ben került kapcsolatba a kommunista és ifjúsági mozgalommal. 1932-ben tagja lett a KISZ-nek. Brassóban a helyi KISZ-bizottság tagja Bernát Andorral, egy Imre fedőnevű fiatalemberrel, Hegedüs nyomdásszal, Karácsony Máriával, aki később a felesége is volt.
A brassói Schill-gyárban Dudás szervezte be a fiatalokat, közös frontot alakítottak a Szociáldemokrata Párttal és a szász munkásszervezettel. 1932. december 26-án Brassóban utcai tüntetést szerveztek. Először 1932 októbere végén, november elején tartóztatták le. Ion Munteanu komisszár hallgatta ki. Információkat kértek a KISZ-ről, azt ígérték, szabadon engedik. A román kommunista titkosszolgálat rendkívüli gyorsasággal megtalálta, és írásbeli vallomásra bírta mindazokat a titkosrendőröket, komiszszárokat, kvesztorokat, akikkel Dudás romániai életútja során kapcsolatban állt vagy állhatott. Állításuk szerint Dudás már az első letartóztatásakor vállalkozott az ügynöki szerepre. Megígérte, hogy az RKP szervezeteiről is jelent. Előlegként ezer lejt kapott.
Dudás 1933-ban átment Temesvárra, onnan visszajött Brassóba, majd Papp Ilona és Mogyorós Sándor Kolozsvárra hívta, hogy a tartományi KISZ-nél dolgozzon. 1933 áprilisától 1933 szeptemberéig instruktor volt Kolozsváron, megszervezte a helyi KISZ-t. Kiadták a Studentul Revoluţionar és az Ifjúmunkás lapokat. A KISZ felső vezetése részéről Mogyorós Sándorral, a kommunista párt részéről Szenkovits Sándorral tartotta a kapcsolatot. Ion Munteanu komisszárról a Szekuritáté azt is kiderítette, hogy egyben ügynök is volt, aki Dudást ötször-hatszor a lakásán is felkereste, legtöbbször az utcán találkoztak.
A Román Központi Büntetés-végrehajtási Parancsnokság 1954. május 11-ei átiratából kiderül, hogy Dudás Józsefet 1948-tól Budapesten, 1951-től 1954-ig a jilavai börtönben tartották fogva és vallatták. Dudás a jilavai börtönben 1951. május 30-án részben beismerte az ellene felhozott vádakat: „A találkozó során nem mondtam pontos információkat, próbáltam semmit mondani vagy hamis információkat közölni. 1933-ban még átadtam neki (Munteanu komisszárnak – T. Z.) egy brosúrát és egy kiáltványt, de a tartalmukra nem emlékszem.
A párt kiadványai voltak. 1933 áprilisától próbáltam meggyőzni őt (Munteanut – T. Z.), hogy nincs megfelelő kapcsolatom a párt és a KISZ-vezetőségével, hogy csak a Munkás-Paraszt Blokk körül ügyködöm, a KISZ-szel csupán felszínes viszonyban vagyok. Munteanu mindig azzal vádolt, hogy nem vagyok őszinte.” Dudást Marosvásárhelyen is letartóztatták, de a brassói Sziguránca igazolta, hogy ügynökük, és ezért szabadon engedték. 1933 szeptemberétől Dudás újra Temesváron tevékenykedik, Szenkovits Sándor és Mogyorós Sándor küldte oda, hogy Encsel Mór, valamint a párt és a KISZ helyi vezetőinek letartóztatása után újraszervezze a KISZ-t. Novemberben megérkezett az RKP KB részéről Wurmbrandt, akit Dudás ideges emberként jellemzett, s aki szerinte nem tudott helytállni. A további kutatásnak kell tisztáznia, hogy ugyanarról a Wurmbrandtról van-e szó, aki a román kommunista börtönökben megszervezte a föld alatti egyházat, s akinek szabadon bocsátásáért Nyugaton gyűjtéseket szerveztek, tízezer dollárt fizettek érte! Kiszabadulása és Nyugatra való menekülése után könyvek sorában elsőként számolt be a román kommunista börtönökben, megsemmisítő munkatáborokban uralkodó iszonyatos állapotokról, megtorlásokról, gyilkosságokról.
Dudás József 1933 decemberében Temesváron az ipari üzemekben általános sztrájkot szervezett, amelyik 1934. január 15-éig tartott. Temesváron 1934. február 16-án letartóztatták. Marius Râmneanu rendőrfőnök és Ovidiu Gritta kvesztor nyolc napon át vallatta. Dudás tagadta, hogy egy illegális szervezet tagja. Gritta azt mondta: ha részletes beismerő vallomást tesz, nem állítják hadbíróság elé. Dudás nem vallott sem az aradi, sem a resicai, lupényi, petrozsényi, vajdahunyadi, zsombolyai, lippai, pécskai pártkapcsolatairól. Öt napon át láncokban tartották.
A hadbíróság börtönében éhségsztrájkba kezdett, amely kilenc napon át tartott. Ezzel csomagot, újságokat kapott, engedélyt a beszélőre. A hadbíróság előtt Wurmbrandtot elítélte azokért a kijelentésekért, amelyeket a párt és a Szovjetunió ellen tett, nem árulónak, hanem provokátornak nevezte. Dudás beismerte, hogy kommunista, a gazdasági világválság a kapitalizmus ellentmondásai miatt kezdődött, szociális forradalomra van szükség.
Méltatta a Szovjetunió fejlődését, majd arról beszélt, hogy Romániában földreformra van szükség, Erdélyben „a kisebbségeket minden jog nélkül kizsákmányolják”. A tárgyalás harminc napig tartott. Szembesítették Wurmbrandttal, aki a tárgyalás során is „fenntartotta a párttal kapcsolatos hazugságait”. „Nem hagytam Wurmbrandtot, lelepleztem mint a Sziguránca ügynökét” – vallotta Dudás József, aki a fő tárgyaláson nyolc órán át beszélt. Dudást nyolc év börtönbüntetésre ítélte a temesvári hadbíróság, és akkora pénzbüntetésre, amely egy évvel ért fel.
A craiovai börtönben raboskodott, Ana Pauker pere idején döntötte el, hogy nem teljesíti a Marius Râmneanunak és Ovidiu Grittának Temesváron megfogalmazott korábbi ígéretét, miszerint leleplezi a legfelsőbb kommunista pártvezetést: „A börtönben Ana Pauker felajánlotta, hogy megkereszteli a fiamat.” Büntetését öt évre csökkentették. Doftanán együtt raboskodott Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel, a későbbi román pártvezetés prominens tagjaival. Bár jó kapcsolatban állt Ana Paukerrel, a per kapcsán a párt is elítélte, kizárták, de Doftanán együtt maradhatott az ott raboskodó kommunistákkal. Mogyorós Sándor tartotta vele a kapcsolatot.
1937 végén a legfelső pártvezetés megparancsolta, hogy Dudás hagyja el az illegalisták celláját, költözzön át a köztörvényesek közé, és győzze meg őket a kommunista párt fontosságáról. Gheorghiu Dej tanácsára a börtönben alabástrom műhelyt hozott létre, majd lefizette Săvinescu börtönigazgatót, erre Gheorghiu Dej korrupcióval vádolta a doftanai börtön parancsnokát. Gheorghiu Dej megígérte, hogy figyelembe veszik Dudás meggyőző munkáját a köztörvényesek körében, hogy a börtönévek alatt kitartott a kommunisták közössége mellett. Dudás József 1939-ben szabadult a doftanai börtönből. Vallomása pontosan jelzi: mennyi szenny, mocsok tapadt az „illegális kommunista mozgalomhoz”, a pillanatnyi hatalmi harcok „állásától” függött ki maradhatott a kommunista párt tagja, kit zártak ki.
Dudás József olyan sokat tudott minderről, hogy már-már törvényszerű volt az időközben hatalomra került román pártvezetés azon törekvése, hogy őt fizikailag is megsemmisítsék. A börtönben ismerte meg későbbi élettársát, a szatmárnémeti Pancea Máriát, aki a férje után viselte a Pancea vezetéknevet. (Dudás József egyetlen unokája, Szakács-Pancea Margit jelenleg Magyarországon él, gyakran váltunk e-maileket.)
Az ellenzék likvidálásának janicsármunkája
A második bécsi döntés után (1940. augusztus 30.) Dudás József Sepsiszentgyörgyön telepedett le. 1951. május 30-ai vallomása szerint azért telepedett át az akkori Magyarországra, hogy folytathassa műegyetemi tanulmányait, Romániában nem érezte biztonságban magát. 1940-ben és 1941-ben technikus a Magyar Acélműveknél, 1941-ben és 1942-ben a Szalay-gyárnál technikai tisztviselő, 1942 és 1946 szeptembere között mérnök a Magyar Fogaskerék gyárnál. 1945 elején főmérnöknek, 1945 júniusában gyárigazgatónak nevezték ki. 1944 októberétől a Magyar Front tagja, majd belépett a Nemzeti Frontba, az általa alakított szervezettel részt vett „Magyarország felszabadításában”.
1946-ban szabadságérdemrenddel tüntették ki, Budapest képviselőjeként beválasztották az Országgyűlésbe. Végül nem került be az Országgyűlésbe, pótképviselő lett. A magyar kommunista hatóságok 1946-ban azért vallatták, mert Horthy Miklós kormányzó megbízásából tagja volt a Moszkvába küldött első fegyverszüneti küldöttségnek, a Szovjetunióval szemben nem volt elvszerű a magatartása. A román kommunista hatóságok az 1932 és 1939 közötti romániai „viselt dolgai” miatt kerestették a magyar titkosrendőrséggel.
Az 1948. évi letartóztatás különös fintora, hogy Dudás Józsefet állandóan összetévesztették az ugyancsak marosvásárhelyi, szintén illegalista Szabados Lajossal, akit az ÁVH 1951 áprilisában tartóztatott le, majd adott át a román hatóságoknak. (Külön tanulmány témája: bármilyen volt a viszony Magyarország és Románia között, bármilyen ellentétek feszültek a két ország között, a kommunista titkosrendőrségek olyan „harmóniában” végezték a belső ellenzék likvidálásának janicsármunkáját, amire a történelemben alig van példa! Szadista kéjjel adták egymásnak a kegyvesztett egykori kommunistákat, a regnáló hatalommal szemben bármilyen bírálatot megfogalmazó ellenzékieket!
A Dudás-dokumentumok tanulmányozása során döbbentem rá: 1982. október 30-án axiómaszerű igazságot fogalmazott meg a nálam házkutatást vezető szekus tiszt. Szó szerint ezt mondta: nehogy olyan ábrándokat kergessen, hogy átszökik a román–magyar határon! „Magyar kollégáink és barátaink ugyanúgy járnak majd el, mint mi!”) Dudás Józsefet – miután átadták a román kommunista titkosrendőrségnek, a Szekuritáténak – azzal vádolta az ügyészség, hogy 1932 nyarától 1933 áprilisáig jelentett, és ezért összesen 5000 lejt kapott. (A mai pénzügyi ismereteink alapján csak akkor mérhetjük fel ennek az összegnek a nagyságát, ha megjegyezzük: az említett időszakban egy kiló hús ára egy lej volt!)
Dudást a román titkosrendőrség 1954-ben visszaadta Magyarországnak. A magyarországi és a romániai börtönökben végigjárt kálváriastációktól nyílegyenes út vezetett a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány 1956. október végi létrehozásáig, a Dudás-csoport radikalizálódásáig, majd a forradalom vérbe fojtása után a tőrbe csalásához, kivégzéséhez. Dudás József a Magyarországon kivégzett nyolc erdélyi származású egyike. Illő, hogy a magyar forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján megemlékezzünk róluk is.
A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója tiszteletére Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori politikai elítélt szerkesztésében megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet – e sorok írója is egyik munkatársa a kiadványnak – 1200 elítélt életútjának személyi adatait, periratának, ítéletének, börtönből való szabadulásának legfontosabb ismertetőit közli. Ezzel végérvényesen megdőlt minden olyan lekicsinylő, elbagatellizáló állítás létjogosultsága, miszerint 1956-ban Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, a történelmi Máramarosban – néhány szervezkedési kísérletet leszámítva – valójában nem volt semmi.
Az említett régiókban valóban nem dörögtek a fegyverek, az utcákon nem dübörögtek a tankok, azonban az erdélyi magyarság – Illyés Gyulával szólva – már 1956. október 23-án este meghallotta „a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. A kommunista diktatúrát kiszolgálókat leszámítva szinte egy emberként álltak a forradalom eszméi mellé. Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét – ha késéssel is – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia.
Arról, hogy az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyarság Budapesten, Magyarország nagyvárosaiban és vidéken milyen mértékű és mekkora véráldozatot hozott, a mindennapi közbeszédben, a tanulmányokban eddig teljesen megfeledkeztek: az anyaországban élő, különböző okokból ott rekedt „határon túliak” közül (a kifejezés megalázó jellegét éppen egy ilyen megemlékezés kapcsán szeretném hangsúlyozni) hányan fizettek az életükkel azért, mert számukra valóban szent volt a forradalom és szabadságharc.
Eörsi László történész, az 1956-os intézet munkatársa 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel Szentpétery Tibornak Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotóinak a „társaságában”, a Rubicon Könyvek sorozatban betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok névsorát. A marosvásárhelyi Dudás József és a Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka perében 1957. január 19-én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották végre a halálos ítéletet.
Az is közismert, hogy a Corvin közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyar örmény származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban.
Az író, építész Kós Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és szabadságharc napjait, élete „legnagyobb és legmegrázóbb élményének” nevezte az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakot. Ötvenhatos naplójegyzeteit a Korunk 2005. decemberi száma közölte. A magyar fővárosban a forradalmi események fül- és szemtanúja, Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas költő külön ciklust szentelt a forradalmi harcoknak. Ébresztő a forradalom első reggelén című költeménye egyetlen forradalmi antológiából sem hiányozhat:
„Köd van és statárium. A kivégzőosztag
tán el se látna az elítéltig.
Egy nemzet tüdőgyulladása fő a ködben.
S egy tüdőlövés, ha köhögni mersz, már a gőztől.”
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Belföldi hírek
Egynyelvűség Marosvásárhelyen
Nem szavazta meg a marosvásárhelyi tanács a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezéséről szóló határozattervezetet. Habár az RMDSZ–SZLSZ koalíciónak többsége van a testületben, csak egyetlen román tanácstag szavazott igennel, három nemmel, a többiek tartózkodtak. Ionela Ciotlăuş alpolgármester szerint nem két, hanem többnyelvű táblákra van szükség, turisztikai célokból.
Toró nem hátrál
Tévedés az a feltételezés, hogy az EMNP indulása a parlamenti választásokon a szórványvidékeken a román pártoknak kedvez – állítja az ENMP elnöke nyílt levélben, amelyben Winkler Gyula EP-képviselőnek, az RMDSZ szórványfrakció-elnökének válaszolt. Winkler Gyula nyílt levélben kérte fel Toró T. Tibort, hogy az EMNP ne indítson saját jelölteket azokban a megyékben, ahol a magyarság aránya tíz százaléknál alacsonyabb.
Magyar alprefektus
Koss Gabriellát, a szászrégeni polgármesteri hivatal volt jegyzőjét nevezték ki Maros megye új alprefektusának, miután Manuel Butiulcă lemondott, mert képviselői mandátumért indul a parlamenti választásokon.
Vasúti bűnbanda
Kommandósokkal állíttatta elő az ügyészség tegnap az állami vasúttársaság több mint nyolcvan ellenőrét és igazgatóját, akiket azzal gyanúsítanak, hogy szervezett bűnözői csoportot alkotva osztoztak a menetjegy nélkül utazóktól elfogadott csúszópénzeken. A gyanúsítottakat kisbuszokkal szállították kihallgatásra Kolozsvárról, Craiováról és a bukaresti közlekedési minisztériumból a brassói ügyészségre. Az intézmény szóvivője szerint csaknem egy éve nyomoznak az ügyben, a társaság több mint kétszáz alkalmazottja ellen folyik vizsgálat, hivatalos becslések szerint ugyanis az utasok 30 százaléka utazik menetjegy nélkül, s ez évente 100–150 millió lejes veszteséget okoz.
Hazazsuppolták, de nem maradnak
Százhetvenkilenc Franciaországból hazatelepített roma nemzetiségű román állampolgár érkezett tegnap a temesvári repülőtérre. A romák elmondták: vissza fognak menni, csak az ünnepekre jöttek. A charterjáratot, amellyel utaztak, a francia hatóságok bocsátották rendelkezésre. A kitoloncolt felnőttek egyenként 300 eurót kaptak a hazatérésért, a gyerekek pedig 100–100 eurót. A repülőtérről a csoportot a temesvári közszállítási vállalat által rendelkezésre bocsátott buszokkal az északi pályaudvarra szállították rendőri és csendőri kísérettel. Onnan a romák visszatérnek lakhelyeikre, többségük Kolozs és Bihar megyei.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kötet a Régi Városházáról
Elkezdődtek az idei Bernády Napok
Csütörtök délután két, egymást követő nívós rendezvénnyel vette kezdetét az idei Bernády Napok rendezvénysorozat. A Marosvásárhely szép hagyományává vált őszi eseményt a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezi, az irodalmi esteket, vetélkedőket, koncerteket és a Bernády-emlékplakett évenkénti kiosztásának ünnepségét is magába foglaló program csütörtök délután könyvbemutatóval, majd tárlatnyitóval vette kezdetét, az alábbiakban az előzőről számolunk be.
A Bernády Ház földszinti termeiben házigazdaként Nagy Miklós Kund, valamint a Bernády Alapítvány elnöke, Borbély László fogadta a megjelenteket. Borbély László a könyv szeretetéről beszélt, arról a szeretetről, amelyet nem vehet el tőlünk senki.
– A kezemben tartom a Bernády Alapítvány és a Maros Megyei Múzeum közös gondozásában megjelent Marosvásárhely – Régi Városháza című kötetet. Régi Városháza, régi vásárhelyi hangulat, mondhatnánk, de sokat lehetne mesélni az új, helyi hangulatról is. Valószínűleg sok mindent vissza kell hozni abból, amit Bernády György megálmodott, de előre is kell nézni. Nagy kérdőjel, hogy most fel tudnánk-e építeni másfél év alatt egy olyan épületet, mint a Cifra Palota. Bernády egy új várost épített, a szóban forgó kiadványt olvasni pedig sokunknak élményt jelent majd.
Nagy Miklós Kund mint a kötet szerkesztője szólt. – A kötet úgy jelenhetett meg ilyen szép kivitelezésben, hogy társultunk a Maros Megyei Múzeummal. A Bernády Ház minden évben könyvekben is gondolkodik, nagyon fontos a számunkra, hogy az egykori polgármester hagyatékát megőrizzük, továbbadjuk. Mindeközben újabb és újabb szakmai és művészgenerációk nőnek fel, őket is igyekszünk bevonni ebbe a munkába. Fontos számunkra a színvonalas, tartalmas kiadványok megjelentetése és a város román lakosságának megszólítása is, hogy hozzájuk is eljuttassuk Bernády György szellemiségét. Ezért is kétnyelvű ez a kötet. A régi Városházáról Keresztes Gyula írt bevezetőt, a szerzők között pedig Oniga Erikát, a Maros Megyei Múzeum fiatal művészettörténészét is üdvözölhetjük, akivel kapcsolatosan szerzőavatást is ünnepelünk. Ő átfogó tanulmánnyal jelentkezett. A kötetet Plájás István fotói illusztrálják – mondta Nagy Miklós Kund, majd Keresztes Gyula szólt a közönséghez.
– Diákkoromban még találkozhattam olyanokkal, akik személyesen dolgoztak a Városháza épületén, bútorain. Amit lehetett, mindent lejegyeztem és máig gyakran használom ezeket a jegyzeteket. Szomorú emlék, hogy '54 és '58 között láttam, ahogyan széttörik a Városháza előcsarnokában elhelyezett rózsaszín márványtáblát. Kürti István akkori alpolgármester törette szét, hiába kértem, hogy ne tegye. A maradványait elszállították és valószínűleg megsemmisítették.
Oniga Erika a kötetről szólt. – Ez a könyv a 2008-as kötet második kiadása. Mára nem csak az építészek és a művészettörténészek, hanem a városlakók és a városvezetés is elismeri, hogy a Bernády idejében épített épületek képviselik Marosvásárhely kiemelkedő építészeti hagyatékát. Jelen kiadvány közelebb szeretné vinni az olvasót ezen reprezentatív épületek egyikéhez, amit ezáltal még jobban szerethetünk. A 2008-as kötethez képest az idei könyv sok dologgal kiegészült, bővebb a fényképanyag és újdonság a két nyelven – magyarul és románul – megjelent szöveg is.
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója hozzátette: nagyon fontos, hogy mindkét közösség a magáénak érezze a város műemlékeit – pontosan kell mindenkit informálni, a kommunikáció a legfontosabb. – Nagyon jó volt együtt dolgozni a Bernády Alapítvány alkalmazottaival. Eddig egy fontos aspektus hiányzott, a művészettörténész véleménye, de ezt most pótoltuk. Az utóbbi öt-tíz évben nagyon sok új dolog előkerült, ezért is volt fontos a második kiadás megjelentetése, én pedig köszönöm Lokodi Editnek, hogy tanácselnöki mandátuma alatt nyugodtan és eredményesen tudtunk dolgozni – hallottuk Soós Zoltántól az idei Bernády Napok nyitóünnepségén, könyvbemutatóján.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)