Magyaró monográfusa volt
Palkó Attila az egész Felső-Maros mentén ismert szűcsmester fiaként látta meg a napvilágot, de édesapja mellett a gazdálkodás mindennapjaiban, az erdőlésben és a tutajozásban is részt vett. A nagyenyedi kollégium diákja volt, középiskolai tanulmányait a bécsi döntés után Marosvásárhelyen folytatta, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen történelemtanári oklevelet szerzett. A régészetet a hazai szakma legjelesebbjeitől sajátította el. Vajdaszentiványon a Hallstadt-kori lelőhelyeket Kurt Horedt professzorral közösen tárták fel, Kolozsvár mellett, a Bácsi-torokban Nicolae Vlassával találtak a Kőrös-kultúrához tartozó fontos leleteket. Mint a Báthory István Líceum tanára, önálló régészeti táborokat is szervezett diákjai számára a Bácsi-torokban és a középkori Léta vára falai alatt.
Néprajzosként a Felső-Maros vidéke hagyományait gyűjtötte össze és dolgozta fel, a tutajozástól a népdalokig és a varrottasokig. Évtizedekig tartó gyűjtőmunkával elkészítette szülőfaluja, Magyaró történeti és társadalomrajzi monográfiáját. A Magyaróról megjelent könyveinek a szintén odavalósi Zsigmond József volt gyakori társszerzője, zenei, illetve képzőművészeti szakértőként Jagamas János és Portik Irén működött bennük közre.
Palkó Attila tanulmányai, szakcikkei hazai és magyarországi akadémiai kiadványokban jelentek meg, tudománynépszerűsítő írásait pedig számos hazai sajtótermék közölte.
Hálás szülőfaluja számon tartotta és értékelte a munkásságát. A magyarói iskola Palkó Attila két hónap múlva esedékes 90. születésnapja kapcsán készült felvenni a község és a tágabb régió monográfusának a nevét. Sajnos, maga az ünnepelt már nem lehet ott jelen. Kolozsvári és Maros menti tanítványai, tisztelői augusztus 11-én, szombaton kísérik ki őt is a Házsongárdi temetőben nyugvó jeleseink közé.
(KN)
Népújság (Marosvásárhely)

Ismét hazudott a szociálliberális kormány
Egyértelműen látszik, hogy a székelyföldi megyéken kívül a magyarok lényegesen aktívabbak voltak a Traian Basescu államelnök felfüggesztéséről szóló július 29-i népszavazáson, ami teljes mértékben cáfolja a szociálliberális kabinet rágalomhadjáratát a magyarság ellen.
A romániai népszavazás kapcsán a kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL) vezetői azonnal a magyarokat hibáztatták a referendum érvénytelensége kapcsán. A nyilatkozatok közül érdemes kiemelni például Puiu Hasotti művelődési miniszter véleményét, aki szerint a magyarokat a „kléruson” keresztül manipulálták, és megnevezte azokat az egyházakat, melyeken keresztül állítólag cselekedtek.
Kovászna megye liberális-demokrata párti (PDL) elnöke, Dan Manolachescu úgy véli, az USL-s kormányzat „gazdasági bojkottal” fog „bosszút állni” Kovászna és Hargita megyén, vagyis kizárja ezeket a megyéket a költségvetési listáról, ahogy azt „a szocialisták már megtették, amikor kormányon voltak”.
Az utolsók
A nyilatkozatok kapcsán az mno.hu annak járt utána, hogy az erdélyi nagyvárosokban, településeken és megyékben lévő részvétel mennyiben igazolja vissza, hogy a magyarok nagy arányú távolmaradása állt a népszavazás érvénytelensége mögött. Az elemzés során a legfrissebb etnikai statisztikákat is fölhasználtuk, hogy minél teljesebb képet kapjunk.
A legalacsonyabb részvétel a több mint nyolcvanszázalékos magyar többséggel rendelkező Hargita megyében volt, ahol 13,59 százalék ment el szavazni. A megyei települési adatokat böngészve egyértelműen látszik, hogy minél nagyobb egy városban vagy faluban a román népesség aránya, annál magasabb a részvétel és az elnök távozását kívánók aránya. Kovásznában hasonló a képlet, a románság magasabb aránya ott is magasabb részvételt generált. Érdekes jelenség
Maros megyében a magyarság aránya 37,8 százalék volt 2011-ben, míg a júliusi referendumon 35,07 százalék ment el. Marosvásárhelyen, ahol 47-48 százalékos a magyarság aránya, 33,22 százalék szavazott, de mindenképpen hiba lenne azt feltételezni, hogy csupán román nemzetiségűek mentek el szavazni a városban. Marosban is jól látszik az a tendencia, hogy minél nagyobb a magyarok aránya egy településen, annál kisebb a választói kedv.
Szatmár megyében 34,5 százalék a magyarok aránya, míg 29,15 százalék ment el voksolni. Ebben a megyében már láthatunk egy érdekes adatot, ami azt mutatja, hogy a magyarok aktivitása nem valószínű, hogy messze elmaradt a románokétól. Szatmárnémetiben 38 százalékos, a megyeinél magasabb a magyarok aránya, de a részvétel egy százalékkal nagyobb volt a szatmári átlagnál.
A románok sem szavaztak
Bihar megyében 25,2 százalék volt 2011-ben a magyarság aránya, ami csupán 9 százalékkal marad el a szatmáritól, mégis 41,35 százalék ment el szavazni, ami észak-erdélyi szinten a legmagasabb volt. Hasonlóan magas részvételi arány jellemezte Szilágy megyét, ahol 23,2 százalékos a magyarok aránya, mégis 38,53 százalék ment el szavazni. Ennek a két megyének a példáján világosan látszik, hogy a Székelyföldön kívüli magyarság lényegesen aktívabb volt, így nem lehet „egy kalap” alá vonni az egész közösséget, ahogyan azt a szociálliberális politikusok teszik.
Ha megnézzük azon erdélyi nagyvárosok részvételi adatait, ahol a magyarok aránya bőven öt százalék alatt van, akkor teljesen világossá válik, hogy a románság nagyarányú távolmaradása vezetett az érvénytelenséghez. Gyulafehérváron 34,96, Nagyszebenben 40, Vajdahunyadon 43,73, Temesváron 34,82, Besztercén 33,20 és Nagybányán 31,55 százalék voksolt. Ezek az adatok egyértelműen mutatják, hogy az erdélyi románság is igen komoly szerepet játszott abban, hogy Basescu továbbra is elnök maradhat.
Kovács András
MNO

A köztelevízió magyar szerkesztőségei érintik a kollektív elbocsátások?
Várhatóan már az idén kollektív elbocsátások lesznek a közszolgálati televíziónál, az intézkedés azonban kevésbé érinti majd a magyar szerkesztőségeket - jelentette ki ma Nagy Zoltán, a televízió igazgatótanácsának tagja.
Nagy emlékeztetett arra, hogy a mintegy 3400 alkalmazottal működő intézménynek jelenleg körülbelül 140 millió euró adóssága van, hiszen évek óta veszteségesen működik, ezért az igazgatótanács azt a döntést hozta, hogy megszűnteti a televízió két csatornáját, a TVR Info nevű hírcsatornát, valamint a kulturális műsorokat sugárzó TVR Culturalt.
A hírcsatorna augusztus 15-étől azonnali hatállyal beszünteti sugárzását. A kulturális csatorna esetében nem szabtak pontos határidőt, ugyanis előbb ki kell dolgozni a televízió egyik megmaradó fő csatornájának, a TVR2-nek az új műsorrácsát, és tisztázni kell, hogy mely adások kerülnek át a TVR Culturalról a 2-es csatornára, amely az átalakítás során oktatási és kulturális szerepet kap.
A televízió veszteséges működésének oka egyebek között az indokolatlanul felduzzasztott személyzeti struktúra és a televízió számára előnytelenül megkötött különböző kereskedelmi szerződések - mondta Nagy Zoltán.
Az elbocsátásokról még nem született konkrét döntés - hangsúlyozta az igazgatótanácsi tag, aki szerint a két csatorna megszüntetése révén mintegy száz személy munkaviszonya szűnik meg, de ezeknek nagy része csak bedolgozó és nem alkalmazott.
A kollektív elbocsátásra azt követően kerülhet sor, ha a televízió vezetősége újratárgyalja a kollektív munkaszerződést a dolgozók érdekeit védő szakszervezetekkel. A szerződés szerint tíz havi bérnek megfelelő végkielégítést kellene kapniuk az elbocsátandó alkalmazottaknak. Nagy szerint azonban a televízió anyagi helyzete ezt nem teszi lehetővé, egyebek között erről fog szólni a kollektív munkaszerződés újratárgyalása.
A magyar nyelvű műsorok szempontjából kedvező fejlemény - magyarázta Nagy Zoltán -, hogy az eredeti tervekkel ellentétben a területi-regionális stúdiók műsorainak országos sugárzást biztosító TVR3 csatorna nem fog megszűnni. Korábban ugyanis ennek felszámolását is javasolták, de az igazgatótanács ezt nem fogadta el.
Nagy Zoltán szerint a leépítések nem fogják érinteni a magyar szerkesztőségeket, hiszen nem azok duzzasztották fel indokolatlanul személyzeti struktúrájukat. Egy kedvezőtlen intézkedés azonban a magyar szerkesztőségeket is érinti - tette hozzá -, hiszen a betöltetlen állásokat a közeljövőben nem lehet meghirdetni, mivel a televízió vezetősége zárolta a posztokat.
A televízió az 1-es, 2-es és 3-as csatornán kívül a külföldieknek szóló TVR International nevű adót működteti, illetve van öt területi stúdiója Jászvásáron, Krajován, Temesváron Kolozsváron és Marosvásárhelyen.
Temesváron úgynevezett kisebbségi szerkesztőség működik, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Bukarestben pedig magyar szerkesztőségek léteznek.
Szabadság (Kolozsvár)

Az Igazság Napján mutassuk meg, hogy erős nemzetközösség vagyunk!
A Mikó-ügy egyértelműen túlmutat egy iskola visszaállamosításán és egy peren, ugyanakkor az erdélyi magyar közösségnek most kell fel mutatnia erejét, még mielőtt túl messzire gyűrűzik ez az ügy – hangsúlyozta csütörtöki, sepsiszentgyörgyi közös sajtótájékoztatóján Markó Attila államtitkár, Antal Árpád András polgármester, Tamás SÁndor tanácselnök és Porcsalmi Bálint, az 13020-as ügy kampány koordinátora. A csütörtöki nap folyamán Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, pénteken Kolozsváron kerül sor sajtóbeszélgetésre.
A Mikó-ügynek két lehetséges forgatókönyve van, véli Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere. „Buzăuban egy hozzá nem értő, rosszindulatú bíró hibás döntést hozott, most a román hatóságok fogják a fejüket, hogy egy rossz bírói döntés miatt felhördült az egész erdélyi magyarság. Természetesen ebben az esetben is van politikai felelősség, hiszen az elmúlt időszakban Bukarestben felerősödtek a magyarellenes felhangok és ez is hozzájárult a döntés meghozatalához.
A másik lehetséges forgatókönyv szerint politikai megrendelés áll a háttérben, valakik meg akarják félemlíteni az erdélyi magyar közösséget, tesztelnek minket, hogy milyen a válaszreakciónk. Meg kell mutatnunk, hogy az erdélyi magyar közösség immunrendszere egészséges, leküzdi az ilyen vírusokat” – fejtette ki Antal Árpád András, kiemelve, hogy szerinte a jogi eljárások során túl sok szándékosságot lehet felfedezni ahhoz, hogy véletlen legyen a tévedés.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szerint a Mikó-ügy nem pusztán jogi kérdés, hanem hangsúlyos politikai vetülete van.
„Egy láthatatlan erő, hatalom célja, hogy megfékezzék, visszafordítsák az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását. Gondoljunk csak bele, a nagy erdélyi városok központjának épületei az erdélyi magyar történelmi egyházakhoz kerültek vissza, és ez nem mindenkinek tetszik. A jelen esetben nemcsak egy iskoláról van szó, hanem egy olyan folyamat kezdődhet el, amely a magyar közösség ellen fordítható, hiszen majdnem minden településen van visszaszolgáltatott ingatlan. A jogi eljárásban természetesen jogi lépéseket fognak megtenni az érintettek, azonban a politikai jellegű provokációra politikai választ adunk. Az is világos, hogy kiállunk a közösségünkért dolgozó magyar emberekért, szolidaritást vállalunk minden magyar emberrel, aki hasonló helyzetbe kerül” – hangsúlyozta Tamás Sándor. Nehéz érzelemmentesen viszonyulni ehhez az ügyhöz, vallotta be Markó Attila államtitkár, a Mikó-ügy egyik érintettje.
„Nagyon fontos, hogy belelássunk az ügy hátterébe, hiszen ez nem az én személyes ügyem, hanem az egész erdélyi magyar közösség ügye. Felhívnám arra is a figyelmet, hogy a bizottság egy létező törvényt alkalmazott, amikor a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásáról hozott határozatot, és nem a bizottság döntött arról, hogy adja-e vagy ne a Mikót vissza az egyháznak. Nem állja meg a helyét maga az állítás, hogy mi döntöttünk a visszaszolgáltatásról, ezért is értelmetlen vitatni vétkességünket” – mutatott rá az ügy visszásságára Markó Attila. Az államtitkár elmondta, a döntést megfellebbezték, az ügy átkerült a ploieşti táblabíróságra, ahol az első tárgyalás dátumát október 5-re tűzték ki. „Nincs több lépésre lehetőségünk, az eljárás végén jogerős ítélet születik. Ma már nem az igazságszolgáltatási hatóságokban, hanem a közösség erejében bízom” – mondta el Markó Attila.
Porcsalmi Bálint a www.13020.ro honlap célját ismertette, kiemelve, hogy nemcsak online zajlik az aláírásgyűjtés, hanem templomokban, rendezvényeken is lehet csatlakozni a peticióhoz. „Fontos, hogy az emberek pontosan tájékozódjanak, folyamatosan követni tudják a Mikó-ügyet, ne feledjék el, hogy igazságtalanság történt”- hangsúlyozta a kampány célját Porcsalmi Bálint.
A sajtótájékoztatón jelen levők kitértek a szeptember elsején sor kerülő Igazság Napja megmozdulásra is, amelyre egész Erdélyből várnak résztvevőket, a tervek szerint felszólal Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Tőkés László, az EMNT elnöke, az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői, a református, unitárius, evangélikus püspök és a katolikus érsek.
„Egy katalán példára hívnám fel a figyelmet. A madridi parlament hozott egy határozatot, amely kimondta: nem létezik a katalán nemzet. Ekkor egymillió katalán vonult fel azzal a felirattal, hogy mi vagyunk az a nemzet, amely nem létezik. Most nekünk kell megmutatni, hogy mi vagyunk az a nemzet, amely megvédi tagjait, amely nem engedi, hogy vagyonát elkobozzák. Biztos vagyok abban, hogy szeptember elsején délben, az Igazság Napján annyian leszünk Sepsiszentgyörgyön, amennyien magyar ügy kapcsán az elmúlt 15 évben nem gyűltünk össze, mindenkinek itt a helye. Mutassuk meg, hogy nemcsak a lakói vagyunk ennek az országnak, hanem egy erős, összetartó nemzetközösséget alkotunk” – fordult felhívással a magyar közösséghez Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
A Csíkszeredában tartott sajtóbeszélgetésen Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke hangsúlyozta: A Mikó-ügy van annyira fontos, hogy az USL korábbi társelnöke, Crin Antonescu ideiglenes államfő fellépjen ebben az ügyben. Úgy gondolom, hogy Románia államelnöke akkor jár el helyesen, ha nemcsak azoknak az embereknek az ügyében tesz fel kérdéseket, és kéri a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) összehívását, akik például 32-szer szavaztak a referendum ügyében, hanem a magyar közösséget ért, akár precedens értékű, súlyos döntés ügyében is megteszi ugyanezt. Jogegységi döntésre van szükség, hiszen mindeddig az igazságszolgáltatás hasonló esetekben elismerte a tulajdon jogos visszaszolgáltatását, most először döntöttek másként. Ezért úgy gondolom, hogy a CSM egységesítő döntésére van szükség, és kérem az ideiglenes államfőt, hogy javasolja az ügynek a napirendi pontok közé való felvételét, és Victor Ponta ideiglenes igazságügyi minisztert, aki néhány hete itt Csíkszeredában azt nyilatkozta, hogy államalkotó partnernek tekinti a romániai magyarságot, hogy ezt CSM tagként szavazatával tartsa fenn. Hargita Megye Tanácsának sajtóközleménye
Erdély.ma

Iskolakezdésre felveheti a Bernády György nevet
5–3 arányban szavazott a 2-es iskola vezetőtanácsa
A marosvásárhelyi 2-es számú iskola jelenlegi vezetőségének legutóbbi megbeszélésén a tíz tagból nyolc jelent meg.
Dr. Benedek István, akit a helyi hatóság delegált az iskola vezetőtanácsába, elmondta, hogy az igazgató nagyon tiltakozott a Bernády elnevezés ellen, nem értett egyet az erre vonatkozó tanácsi határozattal sem, azt is megpróbálta kontesztálni, hogy a polgármesteri hivatal, illetve a helyi tanács is elküldte a képviselőjét a megbeszélésre. A polgármesteri hivatal részéről Csegzi Sándor vett részt a gyűlésen. Benedek szerint az igazgatónő ez ellen is tiltakozott, végül azonban mégis megtartották az ülést. Mivel az igazgatónő nem volt hajlandó levezetni, az aligazgatót kérték fel erre a feladatra, majd a szavazás 5-3 arányban dőlt el.
Benedek István bevallotta: valósággal sokkolta, hogy a "koalíciós táborba" tartozó személyek tiltakoztak a Bernády György elnevezés ellen. "Végül hosszas vita után 5 igennel és 3 nemmel megszavazták az iskolanévadást" – jelentette ki, hozzátéve, hogy az elkövetkezendőkben a névadó bizottságnak kell rábólintania, majd a tanácsnak kell újabb döntést hoznia, immár az iskola igazgatóságának határozatával "felvértezve". Benedek István számít a névadó bizottság támogatására, és reméli, hogy a szeptemberi tanácsülést követően még az iskolakezdés előtt feltehetik a tanintézményre a Bernády György táblát. "Ez volt az ígéretünk, reméljük, be tudjuk tartani. Nem hiszem, hogy az USL-s kollégáknak kifogása lehetne, hiszen az iskolát létrehozó személyiségről van szó, és meg vagyok győződve, hogy igazi partnerként együttműködve sikerül megszavazni".
Újságírói felvetésre, hogy az USL polgármesterjelöltje volt a legvehemensebb ellenzője a Bernády névnek, és mindenáron Adrian Paunescu nevét szerette volna az iskola homlokzatán látni, azt válaszolta, bizonyára kampányfogásról van szó, amit azóta elfelejtettek. "Elképzelhetetlen egy olyan iskolaépítő marosvásárhelyi polgármesterrel versenyeztetni valakit, aki enyhén szólva vitatott személy Romániában" – jelentette ki végezetül.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

Bolyai Alkotótábor helyett konferencia
A tudomány és a művészet összefonódása volt a célja tíz éven keresztül a Bolyai Alkotótábornak. A tematika maradt idén is, alkotótábor helyett azonban konferencián taglalják a témát neves szakemberek. A tudományos ülésszak csütörtökön kezdődött és szombat estig tart.
Tizenkét évvel ezelőtt az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság marosvásárhelyi fiókja azért kezdeményezte a Bolyai Alkotótábort, hogy legyen egy olyan rendezvény Marosvásárhelyen, amelyen találkozhat a tudomány és a művészet. Tíz éven keresztül minden évben megszervezték a művésztelepet, mindig más-más témakörben, más-más művészeti ágra koncentrálva. Az elmúlt években festők, szobrászok, textilművészek, grafikusok, keramikusok, faragók fordultak meg a marosvásárhelyi Várban. A szervezők azonban úgy döntöttek, számos alkotótábor létezik már Marosvásárhely környékén, így idén egy nemzetközi konferenciát szerveztek a témakörben. Az akadémiai szintű rendezvénynek Csegzi Sándor a házigazdája, mint az elmúlt Bolyai Alkotótáborok mindegyikének, a konferencia fővédnöke pedig a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke, Pálinkás József.
A háromnapos konferenciát az Eötvös Lóránt Tudományegyetem doktori iskolájával közösen szervezték, így igen neves előadók értekeznek a tudományról és a művészetről, a szervezők Kodály után vallják, hogy a tudomány és a művészet közös gyökerekből származik. Éppen ezért a konferencia címe is az lett, hogy A fizika, matematika és művészet találkozása az oktatásban, kutatásban. Külön fizika, matematika és művészet szekció is van a konferencián, amelynek alapvető célja, lehetőséget teremteni a különböző szakterületek oktatóinak, kutatóinak a találkozására, informálódására. A témakörök érdekes kapcsolódása révén a résztvevőknek lehetőségük van nyitni egyik vagy másik terület iránti érdeklődés felébresztésére. A részletes programot bárki megtekintheti a www.emtms.ro/events/konferencia-meghivo/ oldalon.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Erdélyi ügy a Mikó védelme
Meg kell mutatnunk, hogy sokan és erősek vagyunk, nem engedjük, hogy a közösségünk tagjait ártatlanul meghurcolják, a közösségünk vagyonát elkobozzák – jelentette ki csütörtökön, a Mikó-ügy kapcsán tartott sajtótájékoztatón Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere, Tamás SÁndor Kovászna megyei tanácselnök, Markó Attila volt államtitkár, a restitúciós bizottság alapfokon három év börtönbüntetésre ítélt tagja csütörtökön Székelyföld több városában, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen tartottak sajtótájékoztatót, hogy felhívják a figyelmet a Mikó-ügyben hozott bírósági döntés igazságtalanságára.
„A buzăui bíróság ítélete két forgatókönyvvel magyarázható: egy hozzá nem értő vagy rosszindulatú bíró hozott egy hibás döntést, ám ez esetben is tetten érhető a politikai felelősség, vagy politikai megrendelésre született, azzal a céllal, hogy megfélemlítsék az erdélyi magyarságot. A magyarság, a magyar történelmi egyházak, az RMDSZ reakcióképességét tesztelik, meg kell mutatnunk, hogy a közösségünk immunrendszere meg tud birkózni az ilyen vírusokkal” – fogalmazott Antal Árpád. Emlékeztetett, hogy a madridi parlament döntésére, miszerint nem létezik katalán nemzet, egymillió katalán vonult az utcára. „Nekünk is így kell megmutatnunk, hogy nemcsak állampolgárok vagyunk, hanem egy erős közösség” – hangsúlyozta Antal.
Emblematikus intézmény a Mikó-kollégium
Tamás Sándor szerint a visszaállamosítást elrendelő bírósági döntést azzal a céllal hozták, hogy leállítsák a visszaszolgáltatást, hiszen a „láthatatlan erők” megijedtek, amikor rájöttek, hogy az erdélyi nagyvárosokban a főtéri épületeket a magyar közösségnek, a magyar történelmi egyházaknak kell visszaadni.
„A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nemcsak egy iskola, hanem emblematikus intézmény, nemcsak Sepsiszentgyörgy, hanem egész Erdély ügye” – hangsúlyozta a háromszéki politikus, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a Mikó-ügyben hozott vádemelés után teljesen leállt a magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamata.
Markó Attila arról tájékoztatott, hogy a bírósági döntést megfellebbezték, s bár az indoklást még mindig nem kapták meg, október 5-ére kitűzték a Ploieşti-i Táblabíróságon az első tárgyalást. „Ploieşti-en lesz a kálvária befejező része, több fellebbviteli lehetőség nincs, ez a bíróság jogerős döntést hoz” – mondta Markó Attila, aki hangsúlyozta, megrendült a hite a román igazságszolgáltatásban, a közösség erejére van szükség, hogy az igazságot felmutassák.
Porcsalmi Bálint, a www.13020.ro honlap önkéntese elmondta, az on-line petíciót több mint 3500-an írták alá, az aláírásgyűjtést a Kolozsvári Magyar Napokon és a Félsziget Fesztiválon is folytatják. Szeptember 1-jén több mint tízezer erdélyi magyart várnak Sepsiszentgyörgyre, a Székely Mikó Kollégium épülete elé, a 12 órakor kezdődő civil és egyházi megmozduláson részt vesznek a magyar történelmi egyházak püspökei, közülük négyen fel is szólalnak, majd Tőkés László európai parlamenti képviselő és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök mond beszédet.
A sajtótájékoztatón részt vevő politikusok arról is beszámoltak: nem támogatják Toró T. Tibor EMNP-elnök azon felvetését, hogy szeptember 1-jén Sepsiszentgyörgyre kellene összehívni az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) ülését, ugyanis az ügynek nem szabad politikai tartalmat adni. Antal Árpád úgy vélte, az elmúlt 15 évben egyszer sem vonult annyi magyar utcára, mint amennyien megmozdulnak majd a Székely Mikó Kollégium védelmében.
Kormánysegítséget vár Borboly Csaba
A Csíkszeredában tartott sajtóbeszélgetésen Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök arra hívta fel a figyelmet: a Mikó-ügy van annyira fontos, hogy Crin Antonescu ideiglenes államfő is fellépjen az ügyben. „Úgy gondolom, hogy Románia államelnöke akkor jár el helyesen, ha nemcsak azoknak az embereknek az ügyében tesz fel kérdéseket, és kéri a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) összehívását, akik például 32-szer szavaztak a referendumon, hanem a magyar közösséget ért, akár precedens értékű, súlyos döntés ügyében is megteszi ugyanezt” – jelentette ki Borboly Csaba.
Kifejtette, jogegységi döntésre van szükség, hiszen az igazságszolgáltatás hasonló esetekben mindeddig elismerte a tulajdon jogos visszaszolgáltatását, most először döntöttek másként. „Ezért úgy gondolom, hogy a CSM egységesítő döntésére van szükség, és kérem az ideiglenes államfőt, javasolja az ügynek a napirendi pontok közé való felvételét, és Victor Ponta ideiglenes igazságügyi minisztert, aki néhány hete itt Csíkszeredában azt nyilatkozta, hogy államalkotó partnernek tekinti a romániai magyarságot, hogy ezt CSM tagként szavazatával tartsa fenn” – mondta a tanácselnök.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Magyar Kolozsvár
Magyar tömeg hömpölyög a Farkas utcában, sátrak, standok, emberek olvadnak valami megnyugtató egységbe a patinás kolozsvári utcán. A Székelyföld tömbmagyar biztonságában szocializálódott ember számára mindez a normalitás állapota, de magam is tudom, hogy korántsem volt ez mindig így.
Az átalakulást akár a Krónika pályafutásában is mérhetnénk, hiszen az Erdély különböző részeiből összesereglett szerkesztőségi csapat a bőrén tapasztalhatta meg a funari idők utolsó éveiben, mennyire nem volt akkoriban jó hely a kincses város. És azt is, hogy mennyire jó ma.
Az idei, harmadik Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata örvendetesen erősíti tovább ezt a folyamatot. Sokak – és nem csak kolozsváriak – számára ma már piros betűs időszak, a nyárutó kihagyhatatlan programja ez a tömény hét, amikor szanaszét szakadt barátok találkoznak, ifjúkori emlékek jönnek szembe a fák alatt, vagy ólálkodnak bájosan a ló farkánál. A kolozsvári magyarság fokozatosan magára talál, félelmeik bokrai alól bújnak elő a magyarságukat sokáig titokban ápolgató emberek, és jövőre még többen lesznek.
Olyan időkben, amikor többségünk egyre vékonyabb pénztárcával, törékenyebb lélekkel indul a vásárba, döntéseit, szerepvállalását pedig ennek megfelelően jórészt a körülmények alakítják, nem könnyű egyik napról a másikra a közösségi tudat apostolává válni. Ilyenkor más típusú tartalékainkat vagyunk kénytelenek mozgósítani, hogy a tudatosan élő és cselekvő lény mögé szorítsuk a bennünk szűkölő kisembert. A közösséghez való tartozás tudatos megélése ugyanis nem puszta elhatározás kérdése, ám annak elengedhetetlen feltétele.
Sok minden tette próbára az elmúlt évszázadban magyarságunkat, erkölcsi érzékünket, emberi tartásunkat. A közösség törvényeket állító, azokat érvényesítő ereje, tagjainak összefogása azonban feltámasztható. A bátor példa pedig ragadós, Kolozsvár után jövőre talán már Marosvásárhelyen folytatódhat a talpra állás. Mert ha jó együtt lenni ünnepekkor, könnyebb lesz megélni a hétköznapokat is. Lelkünkben a Farkas utca hosszan húzódó emlékével.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

Jövőtől magyar napok Vásárhelyen
A Kolozsvári Magyar Napok sikerén felbuzdulva 2013. augusztusában Vásárhelyi Magyar Napokat szervezne az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete, a marosvásárhelyi Kossuth Lajos Társaság és az Erdélyi Magyar Néppárt helyi szervezete. Erről Jakab István (az EMNT Maros megyei elnöke), Angi Balázs (a Kossuth Lajos Társaság elnöke), Portik Vilmos (az EMNP Maros megyei elnöke) és Kali István (az EMNP marosvásárhelyi elnöke) írt alá szándéknyilatkozatot.
A kezdeményezők elmondták, a Vásárhelyi Magyar Napokon a marosvásárhelyi értékekre helyeznék a hangsúlyt. Mint mondták, terveik szerint a Kolozsvári Magyar Napokat szervező csapattársaik segítségével olyan rendezvényt szeretnének szervezni, amely előbbi testvérrendezvényeként kikapcsolódást, feltöltődést, szórakozást, tanulást és tájékozódást kínál a fiataloktól az idősebbekig mindenkinek, ugyanakkor Marosvásárhely – Kolozsvár együttes fejlődésének közös pontja lehet.
„Úgy véljük, Marosvásárhelyen is eljött a minőségi szórakozás, a valódi ünneplés ideje. Olyan átfogó rendezvényekre van szükség a városban, ahol a kultúra kerül előtérbe, a távoli máshonnanból érkezett bóvliárusok lármája helyett helyi alkotók, művészek, kézművesek és előadók fogják kicsalogatni az embereket a város köztereire. Hiszünk abban, hogy a Vásárhelyi Magyar Napok olyan rendezvény lesz, amely azokat a marosvásárhelyieket is hazacsalogathatja, akiket a világ különböző égtájaira sodort el az élet” – mondják a kezdeményezők. Hozzátették, várják és bátorítják a marosvásárhelyi magyar civil és politikai szervezeteket, egyházakat, vállalkozásokat és magánszemélyeket, hogy csatlakozzanak kezdeményezésükhöz.
vasarhely.ro

Közösséget kovácsolni a kolozsvári magyarokból
Magyar politika a ’89 utáni Kolozsváron – erről a témáról kezdeményezett beszélgetést a Kincses Kolozsvár Egyesület és a Kolozsvár Társaság a magyar napok rendezvénysorozat keretében. A meghirdetett helyszín a Bánffy-palota terasza volt, a beszélgetőtársak pedig Kántor Lajos irodalomkritikus, Kónya-Hamar Sándor volt parlamenti képviselő, Eckstein-Kovács Péter volt szenátor, az RMDSZ polgármesterjelöltje a júniusi helyhatósági választásokon, és Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt régióelnöke. A moderátor szerepére Horváth Andor egyetemi tanárt kérték fel, akire az a nehéz feladat hárult, hogy e kimeríthetetlennek tűnő témában megtalálja azt a „csapást”, azt a kérdéskört, amely mentén a beszélgetés elindulhatott. Hogyan kezdődött ez az új világ? Hol tartunk jelenleg, ami beleszólási, részvételi jogunkat illeti a kolozsvári adminisztrációban? Milyen Kolozsvárt szeretnénk? Hogyan képzeljük el városunk jövőjét? – többek közt ezekre a témákra tértek ki a meghívottak.
„Három igényemet jelentem be. Az első, hogy legyen lakható város, szép, rendezett, biztonságos. Másodsorban: legyen a közösség, a magyar közösség városa is; legyenek közösségi érdekeink, céljaink, mert ez az egyik biztosítéka annak, hogy a városban számunkra is van jövő. A harmadik igényem pedig az, hogy Kolozsvár hallasson magáról!” – adta meg a hangot Horváth Andor. A hozzászólásokból hamarosan egyértelművé vált: az, hogy a kolozsvári magyarság részt vegyen, beleszólhasson a város – városunk – jelenének, jövőjének alakulásába, csakis attól függ, mekkora a súlya a különböző döntéshozó testületekben. És itt nem csak mennyiségi, hanem minőségi mutatókról is szó van.
Kántor Lajos, akit a moderátor arra kért, hogy elevenítse fel a ’89-es decemberi fordulattal kezdődő „új világ” kolozsvári történéseit, mindenekelőtt azt emelte ki: a 90-es évek elején a város magyarságának más, sokkal nagyobb súlya volt a helyi politikában is, mint most. Ez pedig nem csak azzal magyarázható, hogy akkor nagyobb volt a magyarság számaránya, hanem összefüggésben volt Temesvárral, Tőkés László szerepével a 89-es decemberi események alakulásában. Az „új világnak” pozitív kezdete volt a kolozsvári magyarság számára, lásd a három magyar iskola önállósulását 1990 első hónapjaiban – erre Marosvásárhelyen két évtizedre volt szükség. Kolozsvárnak nem csak helyi szinten, hanem az országos magyar politikában is meghatározó szerepe volt, és ezt meg is kell tartania. „Kolozsvár a föl nem adható város, aki Kolozsvárt feladja, az feladja az erdélyi magyar jövőt is” – fogalmazott Kántor.
Kónya-Hamar Sándor mintegy folytatva Kántor Lajos gondolatát, a biztató kezdetet követő kiábrándultságról szólt. A kezdeti lelkesedést lehűtötték a szatmári és marosvásárhelyi események, amelyek következtében úgy nézett ki, hogy Kolozsváron is robbanni fog a helyzet, erre azonban szerencsére nem került sor.
Húsz év alatt félmillió magyarral kevesebb
A rossz emlékű 90-es évek felidézése a Kolozsvári Magyar Napok beszűrődő vidám zsivajának hatására hirtelen nagyon valószerűtlennek tűnt. Ahogy azt Horváth Andor is megfogalmazta: ez talán most azon ritka pillanatok egyike, amikor a történelem mosolyog ránk. Láthatóan a meghívottak is minden igyekezetükkel azon voltak, hogy ez a bizakodó, reménykeltő hangulat a beszélgetés végéig kitartson. (Helyi specialitás, hogy a tősgyökeres kolozsváriak – „kampánycsendben” legalábbis – le tudnak ülni egy asztalhoz, szót tudnak érteni a közös ügyekben – idézem, ha nem is szószerint, Eckstein-Kovács Pétert.) A jövő Kolozsvárjáról, Kolozsvár, és a város magyar lakosságának jövőjéről azonban nem lehet úgy értekezni, hogy eközben ne vegyünk tudomást arról, hogy ennek a közösségnek a számaránya is érezhetően csökken, ennek minden következményével együtt.
Kónya-Hamar Sándor említette: már a 2002-es népszámlálás megdöbbentő eredménnyel járt az erdélyi magyar közösség számára, 2012-ben pedig további fogyást regisztráltunk. Húsz év alatt közel félmillió magyarral van kevesebb Erdélyben, nagyon el kellene gondolkodni, hogy ez minek tulajdonítható. 1992-ben Idén, a nem hivatalos adatok szerint 1 238 000 a magyarok számaránya. „Az minket nem vigasztalhat, hogy az ország összlakossága időközben 4 millióval csökkent, mert azt látjuk, hogy a folyamat feltartóztathatatlan, hiszen az egyetemet végzettek nem kevesebb, mint 65 százaléka azon gondolkodik, hogy külföldön keres sem boldogulást”.
A kolozsvári magyarságnak a helyi döntéshozó testületekben való súlyát mérlegelve Eckstein-Kovács Péter pozitívumként értékelte, hogy az idei helyhatósági választásokat követően mind a megyei, mind a városi tanácsnál a magyarság a mérleg nyelve, az RMDSZ-es önkormányzati képviselőkön múlik a többség kialakulása. Ez valóban erő! – hangoztatta. Véleménye szerint nem csupán az önkormányzatok jelenlegi erőviszonyai közepette értékelődött fel az RMDSZ-frakció, tanácsosaink az évek során szakértelmükkel és komolyságukkal vívták ki a megbecsülést. A számadatok azonban ebben az esetben sem adnak okot túlzó optimizmusra: míg 1992–1996 között például 8 városi tanácsosa volt a szövetségnek, most 4 RMDSZ-es önkormányzati képviselő nyert mandátumot.
Pozitív változás van folyamatban
Kántor Lajos felszólalásából arra lehetett következtetni: bár a demográfiai mutatók nem szólnak a javunkra, a folyamat feltartóztatására nincs bevált recept, az a pozitív változás, ami folyamatban van Kolozsváron, mindenképpen ennek a lemorzsolódásnak az ellenébe hat. „A Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat, amelyet a helyi többség elfogad, tudomásul vesz, az egyik legfőbb bizonyítéka ennek. Hasonló biztató példa a Transzilvánia Nemzetközi Filmfesztivál, a TIFF, ahol immár hagyományos a magyar nap, ezt a szervezők természetesnek tekintik. További példa a Kolozsvári Magyar Színház, amelyet az egyik legsikeresebb romániai társulatként tartanak nyilván, és amely komoly nemzetközi elismerésre tett szert. Az már nem annyira pozitív, hogy a helyi magyar közönség egy része úgy utasítja el a színház műsorra tűzött előadásait, hogy el sem megy megnézni őket – morfondírozott Kántor Lajos, aki szerint az említett pozitív példák hatására enyhül az a nyomasztó kisebbségi tudat, amely az itt élő magyarok hangulatát meghatározta. Kántor úgy vélte: a Kolozsvári Magyar Napok elfogadásában szerepet játszhat az is, hogy azok, akik Kolozsvárt európai kulturális fővárosnak akarják, tudják, hogy van itt egy magyar közösség, amely kulturálisan fel tud mutatni valamit.
Az ötvenezer lélek nem feltétlenül jelent közösséget
Horváth Andor felvetésére, miszerint van-e kolozsvári magyar közösség, Gergely Balázs válaszolt. A Néppárt régióelnöke fenntartásának adott hangot, ami a népszámlálási adatokat illeti. Úgy vélekedett, bár a város magyar lakossága az adatok szerint 50 ezer alá süllyedt, a közösség számaránya több lehet ennél, „csak egy kicsit alulmértek különböző okokból”.
„Ez az ötvenezer lélek nem feltétlenül jelent közösséget. Sőt, meg vagyok győződve, hogy egyre kisebb, egyre inkább szűkül ez a kör. Értelmezésem szerint a közösség része az, aki eljár közösségi rendezvényekre, aki megéli a közösségi létet. Ilyen értelemben Kolozsváron maximum 5–10 ezres magról tudunk beszélni, a többi 30–40 ezer magyart egyre kevesebb szál fűzi ehhez a maghoz, legalábbis erről tanúskodnak a különböző közvéleménykutatások. Úgy vélem, hogy ebből a csoportból kellene újra közösséget kovácsolni. Politikusoknak, civileknek, egyházaknak közös kötelessége, felelőssége, hogy ebben a munkában részt vegyen. Azt gondolom, hogy vannak ehhez eszközeink – vélekedett Gergely Balázs. A júniusi helyhatósági választásokra utalva hozzátette: Kolozsvár szellemiségéhez az lett volna a legillőbb, ha kialakul egy közös csapat, az országos politika azonban áthúzta de a jószándék meg van. Elmondta: azt szeretnék, hogy Néppártként annyira megerősödjenek, hogy az RMDSZ komoly partnerként tekintsen rájuk. Ha létrejön ez a partneri viszony, az mindenképpen a közösség javára fog szolgálni – vélekedett.
Milyen jövő képzelhető el Kolozsváron figyelembe véve a beszélgetés során többször is említett, borús népszámlálási adatokat? Várható a kolozsvári magyarság létszámának további csökkenése, és ha igen, akkor milyen mértékben? Mennyire határozza ez meg, hogy Kolozsvár 20 vagy 50 év múlva is magyar város, magyar érdekeltségű város marad? Mennyire lehet ezt a folyamatot előre látni és befolyásolni? Horváth Andor kérdéseit az utolsó felszólalóhoz, Eckstein-Kovács Péterhez intézte.
„Választási kampány után vagyok, ahol részletesen elmondtam, hogyan képzelem el Kolozsvárt: élhető városnak, zöld városnak, magyar városnak – olyan városnak, ahol a magyarság méltó helyet foglal el a közéletben – és nem utolsósorban fejlődő városnak. Nem vagyok olyan, mint az a háromszéki politikus, aki szerint azért ne jöjjön be az ipar a városba, mert akkor azzal jönnek a románok is. Én nem tudok így gondolkodni, a városnak fejlődnie kell. De azokkal sem tudok egyetérteni, akik Kolozsvárból New Yorkot akarnak, megalopoliszt. Én egy tudásalapú fejlődésű várost képzelek el. Mi kórházainkból és egyetemeinkből élünk, ez adja meg közvetve vagy közvetlenül a város bevételeinek nagy részét. Ezt kell fejleszteni”, magyarázta Eckstein-Kovács Péter.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

RURBANIZÁCIÓ Amikor a falu elfoglalta a várost. Szocialista életmódváltás Székelyföldön Az 1960-as évektől egyre többen költöztek városokba, munkahely, továbbtanulási lehetőség, kényelmesebb élet reményében. Az eredmény meglehetősen visszás.
Az elszigeteltebb Hargita és Kovászna megyékben az 1960-70-es években bontakozott ki a nagyfokú urbanizáció, amely az addigi hagyományos foglalkoztatási ágakat teljes mértékben átalakította. Ekkor nőtt a legnagyobb arányban az ipari termelés, az alkalmazottak létszáma, a fogyasztás és a reáljövedelem.
Természetesen nemcsak a városok arculatát módosították a rohamos fejlesztések, hanem a lakosság életformáját és életminőségét is, hiszen eddig nem ismert elvárásoknak kellett eleget tenniük. Az eddig többnyire gazdálkodásból élő székelység nagy része először ismerkedett meg az urbanizáció adta előnyökkel és nehézségekkel:
a helyi karrier-lehetőségek változatosságával, a városba költözéssel, az ingázással, a diplomaszerzési lehetőségek kibővülésével, a biztos munkahelyek és a családok gyors életmódváltozásával. A szocialista urbanizáció egyik legjelentősebb következménye a belső migráció és a társadalmi mobilitás volt, amely átalakította a régió hagyományos kultúra- és családi élet-képét. A szocialista országok városainak kialakulása nem egy organikusan lezajló folyamat eredménye volt. A városokba tömegesen vándoroltak be különféle csoportok, melyeket így a központosított hatalom könnyebben tudott ellenőrizni.
A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom eszméje tehát nemcsak a települések formáját változtatta meg, hanem a bennük élő lakosság összetételét és életvitelét is, hiszen egy sokkal dinamikusabb és mindenben aktívan részt vevő embertípust követelt meg.
Székelyföldön az 1968-as területi-közigazgatási átszervezés lehetőséget adott arra, hogy olyan települések is központokká váljanak, amelyek azelőtt semmilyen, vagy nagyon kevés urbanizációs hagyománnyal rendelkeztek. Ezeken a településeken a lakosság létszámának a növelését betelepítésekkel, települések összevonásával próbálták megoldani.
A. Gergely András szociológus erre a folyamatra a következő magyarázattal szolgált: „Az ilyen mértékű gyarapodást és városnövekedést, a kiemelések és összevonások mértéktelen tömegét csakis a központosító, bürokratikus hatalom erősítésének szándéka magyarázhatja, városteremtő ésszerűség nem.”
Mindezeknek köszönhetően egyes települések lélekszáma 20-25 év alatt megtöbbszöröződött, más, főleg félreeső falvak pedig elnéptelenedtek. A statisztikák szerint 1960-1970 között a városokba való bevándorlás 23, 91%-ot, 1970-1977 között pedig 35, 82%-ot mutatott.
Példának Kovászna megye székhelyét, Sepsiszentgyörgyöt említhetjük, amely a következő lakosságszámmal rendelkezett: 1975-ben 32 015 főt regisztráltak, míg 1985-ben 65 868-at. Ez azt jelentette, hogy évente 2 293 fővel gyarapodott az átlagos évi lakosságszám.
A település-összevonások mértéke a hetvenes években olyan nagy volt, hogy a városok a peremterületeiket nem tudták ellátni megfelelő lakásokkal, közművesítéssel, szolgáltatásokkal. Ez jelentősen csökkentette az életminőséget.
Kiindulópontként két olyan mobilitási tényezőről kell beszélnünk, amelyek jelentősen meghatározták a térség életformáját: a városba költözésről és az ingázásról.
A városba költözést választó vidéki lakosság jobb tanulási és megélhetési feltételek megszerzését remélte a városoktól, viszont ezáltal elszakadtak a hagyományos életközösségeiktől, gyökértelenekké váltak.
Az urbanizáció meggyengítette a hagyományos családi és rokonsági kapcsolatokat. Ez abban nyilvánult meg, hogy az egyén életében a korábban domináns elsődleges kapcsolatok (család, szűkebb rokonság) helyét a másodlagos, interperszonális viszonyok veszik át. A városi társadalomban élő egyén
egy időben több csoporthoz is tartozik, a közszférában jelentkező problémákat így egyre nagyobb mértékben az állami intézmények oldják meg. A hatalom tudatosan próbálta alakítani a társadalom és a család belső viszonyát, modernizációs folyamatként határozva meg ezt a tevékenységét. Ennek az egyik jelentős következménye a nők tömeges belépése a munkaerőpiacra, ami megváltoztatta a korábbi klasszikus patriarchális viszonyt.
A domináns családminta a kétkeresős forma lett, ami átengedte a hagyományos funkciók (fogyasztás, termelés, szocializáció) egy részét az állami intézményeknek. Tehát a hagyományos családok tevékenységét a bürokratikus irányítás alatt álló intézmények (vállalatok, üzemek, szövetkezetek, ifjúsági szervezetek) vették át. Ezt szolgálta pl. a vállalati étkezdék (kantinok) szervezésének törvénye is, amely a munkahelyen való étkezést biztosította, háttérbe szorítva a hagyományos családi szokásokat. A szociológiai és antropológiai kutatások azt erősítették meg, hogy a városba költöző fiatalok a családalapítást későbbre halasztották, mint a falun maradó társaik. Ez azzal is magyarázható, hogy a beköltözött ifjúság a munkástelepeken elmagányosodott, idegen környezetben nehézzé vált számukra az ismerkedés, beilleszkedésüket akadályozta a falusi értékítéletük.
Megváltozott az ismerkedési szokások értékrendje is. A megkérdezett dolgozó hölgyek nagy része kedvességet, ügyességet igényelt a jövendőbeli társától, legyen jó a családjához, vagyis ne igyon, ne dohányozzon, ne dolgozzon életveszélyes munkahelyen. Ami az intellektuális szférát illeti, általában az volt a kikötés, hogy a jövendőbeli férjnek ne legyen nagyobb végzettsége.
Megértésről, közös érdeklődési körről alig esett szó. A megkérdezett személyek elutasították a válást, kivéve, ha muszáj, és általában nem értettek egyet a házasság előtti szexuális élettel sem.
A helyi szervek ezért tanácsokkal próbálták ellátni a lakosságot és felhívni a figyelmet arra, hogy a városi civilizáció egy más életformát követel. Ennek ellenére a legtöbb panasz a lakóbizottságoktól a nem megfelelő viselkedésű tömbházlakók magatartására hívta fel a figyelmet.
„A lépcsőházban olyan személyek laknak, akik viselkedésükkel zavarják a többi lakót. L. K. és K. L. lakók viselkedése véleményünk szerint megengedhetetlen, L. K. részegen több alkalommal egész éjszaka zavarta a csendet. Feleségével, fiával verekednek, máskor énekelnek egészen reggelig.
K. L. pedig szinte mindenkivel összeveszett már a lakók közül, veréssel fenyegetett, és volt, akit meg is vert. Mindenkivel veszekszik, alaptalanul jelentgeti a lakókat, s ha valaki ellene szólna, azzal fenyegetőzik, hogy ő mindenkit elintéz, mert neki a milícián és a törvényben is vannak jó emberei, akik neki mindig igazat adnak. Így aztán mindenki fél tőle, és elnézik a durvaságait és minden annyiba marad…”
Egy szélsőséges esetként említhetjük meg a szentegyházi József Attila utca egy részének mostoha körülményeit, ahol ügyvédek, orvosok, tanárok laktak, majd a vasgyár és a pártbizottság közös döntése alapján az üzemben dolgozó romák kerültek a helyükre. A beköltözésüket követő egy-két év alatt tönkretették a lakásokat.
A falakat kiverték, a parkettet felszedték, a fürdőszoba tartozékait eladták. A vidékről beköltözött lakóknak olyan egyszerűnek tűnő dolgokat is meg kellett magyarázni, mint a közterhek rendszeres kifizetése, a lakossági gyűléseken való részvétel vagy az önadó-hozzájárulás.
A lakók egy részének semmiképpen sem lehetett bebizonyítani, hogy a különféle szolgáltatásokat ki kell fizetni, panaszolta egy sepsiszentgyörgyi lakóbizottsági tag. Például a 7-es tömbház D lépcsőházának 30 lakója közül mindössze ötnek nincs hátraléka, az egyhavi 1 100 lejes költséghez viszonyítva a 3 499 lejes elmaradás a lakók hanyagságát bizonyítja.
Elmondása alapján ilyen körülmények között, saját képviseletű szervük sem tudja gyorsan intézni az ügyeket – egyszerűen fizetésképtelenekké válnak a szolgáltatási vállalatokkal szemben, nem beszélve arról – s ez a múlt évben már előfordult – hogy a lakásgazdálkodási vállalat több fűtőanyagot próbált számlázni.
A faluról városra való migrációt ugyanakkor támogatta az állam. A személyek beköltözése leggyakrabban spontánul, egyéni stratégiák révén zajlott le. A betelepülés megvalósulása több feltételt is megkövetelt: információszerzést, tájékozódást, a városon található erőforrások (munkahely, lakás) megszerzését.
A megfelelő intézmények hiánya miatt a már letelepedett rokonok vagy volt szomszédok olyan erőforrássá váltak, amelyek nemcsak a migráció lebonyolítását segítették elő, hanem egyszersmind szocializációs közegként is működtek.
A migrációs folyamatok egyik legfontosabb térségi sajátossága az úgynevezett interregionális migráció, amely során távoli vidékről toborozták a munkaerőt az ipari fejlesztésekhez, s ehhez különféle juttatásokat, engedményeket (letelepedési segélyt, kedvező bérezést stb.) helyeztek kilátásba. Az előző évtizedhez hasonlóan a hetvenes években Erdély-szerte intenzívvé vált a Kárpátokon túli román lakosság betelepítése a többnyire magyar és szász ipari központokba. Ez jelentősen megváltoztatta a lakosság nemzetiségi összetételét.
A román nemzetiségűek arányának megnövekedése két folyamatnak volt köszönhető. Az első a román többségű szomszédos települések lakóinak beáramlása, a második pedig az említett tervszerű betelepítések következménye.
Nem szabad viszont elfelejteni a jelentős kivándorlási tényezőket sem. Tulajdonképpen az történt, hogy az ötvenes évektől tudatosan, törvények segítségével próbálják korlátozni a lakosság mobilitási lehetőségét.
A Székelyföldre betelepülő románokat még azzal is ösztönözték, hogy amennyiben hajlandó volt valamelyik erdélyi városba költözni, munkahelyet és lakást biztosítottak számára, ugyanakkor a diplomásoknak 5-10 havi átlagbérnek megfelelő letelepedési segélyt is adtak, ami 15-30 ezer lejt jelenthetett. Ezzel szemben pedig a magyar értelmiségieket a Kárpátokon kívülre helyezték. Ha nem töltötték ott a szakmai gyakorlatként kitűzött 3-5 évet, elveszíthették diplomájukat.
Az 1977-es népszámlálást figyelembe véve Kovászna és Hargita megyékből 107 ezer személy települt ki (20,4%), míg más közigazgatási egységekből 67 ezer személy települt be (12,8%). Feltehetően a kivándorlók 90 százaléka magyar, a bevándorlók hasonló aránya pedig román, legalábbis ezzel magyarázható, hogy Székelyföldön a tárgyalt 67 év alatt a románság számaránya 202,7%-kal nőtt. Erre a legjobb példa Marosvásárhely, Székelyföld egyetlen kijelölt zárt nagyvárosa, amelynek lakossága a nyolcvanas években meghaladta a 100 ezer főt. Az RKP Maros megyei bizottságának egyik titkos jelentéséből tudhatjuk meg:
„Ahhoz, hogy Marosvásárhely municípiumban a románok száma a következő két évben elérje, vagy éppen meghaladja az összlakosság 50%- át, szükséges elérnünk kb. 7 600 román nemzetiségű személy szocialista egységekben való alkalmazásának jóváhagyását (családonként átlag 3 személyt számítva, ez összesen 22 800 személy), hogy a következő ötéves terv végéig a municípiumban a román nemzetiség az összlakosság 58-60% legyen. Marosvásárhely, 1985. nov. 1.”
A rendelkezések összhangban tudták tartani a városi lakosság számát a lakásépítkezésekkel, tudták irányítani a beköltözéseket és a népesség keveredését. Sok helyen viszont 10-20%-kal is meghaladta az illegális beköltözők száma a bejelentett lakosságét, aminek következtében nagy problémává vált a lakáshiány.
Mindezen nehézségek késztették arra a lakosságot, hogy az ingázást vagy a kétlakiságot válasszák. Az ingázók számára vonatkozóan is megdöbbentő adatok jelentek meg egyes elemzésekben.
A hetvenes években, Kolozs megyében naponta 50 ezer ember járt Kolozsvárra dolgozni vagy tanulni. Csíkszeredában a nyolcvanas évekre ez a szám 25 ezerre tehető. A székelyföldi ingázók számára nem jelentett a korban olyan nagy gondot az állandó utazás, hiszen már hozzászoktak a családok ahhoz, hogy máshol keressék meg a megélhetésükhöz szükséges jövedelmet.
Hargita megyében Székelyudvarhely is hasonló munkaerő felszívó hatással bírt, hiszen 1978-ban 4 354, míg 1979-ben 5 119 ingázót tartottak számon a statisztikák. A naponta bejárók 76%-át a város közvetlen környeztében lévő falvak adták. Ezek az ingázók naponta átlagosan 2 órát utaztak.
A családalapítás után a betelepültek és az ingázók számára is fontossá vált a vidéki szülők szerepe. A háztáji gazdálkodás révén segíteni tudták élelmiszerrel (ennek a legnagyobb szerepe a nyolcvanas években lesz), illetve különböző termékekkel a városi gyermekeiket.
Az unokák számára pedig otthont nyújtottak az iskolai szünidők alatt, így tehermenetesítve az iparban dolgozó szülőket. A szülői ház és a hozzá tartozó ingatlanok megőrzése és művelése biztonságot jelentett arra az esetre, ha nem sikerülne beilleszkedniük a városi társadalomba. Ugyanakkor viszont megjelentek a vidéki településeken is a városi kultúra jelei mind az építkezésben, lakásberendezésben, mind a viselkedésben és öltözködésben. Az ingázás jelentős mértékben tapasztalható a diákok körében is, hiszen a városra járó, jobb oktatási körülményekben bízó iskolások száma évről évre növekedett. Gyakorta megesett, hogy az apa és a fia egyazon vonattal vagy busszal érkezett minden reggel a központi állomásra.
A nyilvánosság előtt megjelentek a városi életnek a negatív és pozitív hatásai is. Az előnyös tényezőkhöz sorolhatók: a közegészségügyi viszonyok jobb megoldása, komfortosabb lakások, meleg víz, távfűtés, elektromos hálózat, korszerű úthálózat, szórakozási, sportolási és tanulási lehetőségek. A hátrányos hatások között a levegőszennyeződést, a zsúfoltságot, a zöldövezet hiányát említhetjük meg.
Az egyik legégetőbb problémát a helységek köztisztaságának, higiénizálásának és szépítésének a megvalósítása jelentette. A lakótelepi sárról, földhalmokról, szemetes utcákról, vízben úszó játszóterekről, gödrökről számol be Koszta István, a Hargita napilap szerkesztője a megyeszékhelyen való látogatásakor.
A városi életforma pedig akaratlanul is magával hozta a civilizált társadalom rákfenéjét, vagyis gyakorivá váltak a deviáns jelenségek, a bűnözés és az alkoholizmus. Cikkek íródtak a rendezetlen családi körülményekről, a gyakori válásról, családon belüli erőszakról, a térségre jellemző nagyfokú öngyilkosságokról. A legtöbb székelyföldi kisváros esetében az urbanizáció következménye az, hogy a „falu elfoglalja a várost”. A városok a megyésítést megelőzően nem rendelkeztek urbánus jelleggel, és így a betelepülők formálták saját ízlésvilágukra az adott települést.
Ennek a szélsőséges eseteként említik a „városok ruralizálódását” vagy „rurbanizálódását”, amely olyan életmódbeli elemeket tulajdonít a betelepülő városlakóknak, amely sajátosságai révén az urbanizálódott életformát is veszélyezteti. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az urbanizáció és a félurbanizáció is azt a célt szolgálta, amit a szocializmus eszméje megkívánt tőle: a falu és a város közötti különbség megszüntetését.
Demeter Csanád
Demeter Csanád 1981-ben született Csíkszeredában. 2004-ben történelem szakos oklevelet szerzett 2004–2005 között mesteri képzésen vett részt, majd 2009-ben doktori fokozatot ért el a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
Jelenleg történelem szakos tanárként dolgozik, valamint óraadó a Sapientia EMTE csíkszeredai karán. Kutatási területe: Székelyföld gazdasági és társadalmi helyzete a szocialista Romániában, sajtó és média történet (propaganda és cenzúra a kommunizmusban).
Transindex.ro

Orvoshiány: a számok és ami mögöttük van
Évek óta beszélünk orvoshiányról nemcsak országos jelenségként, hanem a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház vonatkozásában is: egy nemrég született jelentés szerint a csíkszeredai kórházban 47 százalékos az orvoshiány. Demeter Ferenc, a kórház menedzsere szerint árnyaltabb a helyzet: bár egyes osztályokon valóban súlyos szakemberhiány van, más területeken hiába vennének fel sok orvost, nem tudnák őket megfizetni.
Bár a számok általában egyértelműek, és nehéz velük vitatkozni, előfordul, hogy leegyszerűsítései egy többrétű problémának. Ez lehet a helyzet a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház orvoshiányát illetően is. A Hargita Megyei Közegészségügyi Igazgatóság egy nemrég közzétett jelentése szerint az intézményben az orvosi állások 47 százaléka nincs betöltve. Egy ilyen mértékű szakemberhiány egy intézmény életében már a működésképtelenség határát is jelentheti, ezért kérdeztük meg Demeter Ferenc menedzsert részletesebben is a problémáról.
A menedzser sietett leszögezni, hogy a 47 százalék nem a reális orvoshiány. A kórház ugyanis a szabályok által megengedett maximumot szabta meg a személyzeti struktúra kereteként, így a hiányt mutató arányok is ahhoz viszonyítva jelzik a mínuszt, amennyi orvost maximálisan lehetne alkalmazni. Demeter Ferenc szerint azért szabták meg ezt a legmagasabb személyzeti keretet, hogy tervezni és – ha szükséges – lavírozni tudjanak, egyes területeken ugyanis tényleges és súlyos személyzethiánnyal küzdenek. A menedzser rámutatott, ha annyi szakember jönne a kórházhoz, amennyi ezekhez a maximális keretekhez viszonyítva hiányzik, az totális csődöt is jelentene az intézmény számára, mert nem tudnák kifizetni őket.
Egyharmad a reális orvoshiány
Kérdésünkre, hogy mekkora a jelenlegi reális orvoshiány, Demeter Ferenc azt válaszolta, hogy 10–15 orvossal meg tudnák oldani az égető problémákat. Sürgősen szükség lenne fertőző betegségekkel foglalkozó orvosra, tüdőgyógyászra, intenzív osztályos szakemberre, sürgősségi specialistára, kardiológusra. Középtávon kellene továbbá gyerekgyógyász, idegsebész, gyógyszerész a kórházba. „Jelenleg egyharmados a azakemberhiány” – összegzett Demeter. Elmondta, a felsorolt állások betöltése érdekében felvették a kapcsolatot rezidens orvosokkal, külföldön dolgozókkal és van olyan szakorvos, aki már idén haza fog jönni például Franciaországból, illetve van, aki jövőben települ haza Magyarországról.
Szakasszisztens kellene, a kisegítő személyzet éppen csak elég
A közegészségügyi jelentés szerint a szakasszisztenseknél és a kisegítő személyzet körében is jelentős hiány van. A menedzser szerint a szakasszisztensek körében nincs nagy hiány, húsz-harminc alkalmazottal ott is meg tudnák oldani az égetőbb problémákat. Azonban továbbra is létszámstop van. Most megengedték ugyan, hogy az idén távozottak helyére a kórházak új embereket alkalmazzanak, a menedzser szerint azonban ez nem fog sokat segíteni a kórház helyzetén, néhány szakasszisztens, ápoló, munkás és rezidens orvos szerepel az idén távozottak listáján. Amint a menedzser megemlítette, a szakasszisztensek alkalmazása terén gyakran a képzettség hiánya is gondot okoz.
Demeter Ferenc: Szeretnénk hosszabb távra is tervezni
A kisegítő személyzet esetében már nem túl tágak a keretszámok, esetenként éppen az okoz gondot, hogy szűkre szabták azokat – ismertette Demeter. Példaként felhozta, az alkalmazási szabályok nem veszik figyelembe, hogy egyes kórházak – így a csíkszeredai is – több épületben működnek, és a zöldövezet gondozására, a hó eltakarítására egyetlenegy személyt alkalmazhatnak. „Vannak hasonló esetek máshol is. Ehhez képest nincs nagy hiány, még a tűrhető határán van a személyzeti struktúra” – mondta a menedzser. Mi vezetett az orvoshiány kialakulásához?
Más tényezők mellett Demeter Ferenc szerint az egészségügyi rendszer krónikus alulfinanszírozottsága is hozzájárult az orvoshiány kialakulásához. A kórházvezetők ugyanis a folyamatos pénzhiány miatt nem hazardíroztak orvosok felvételével, mert semmi garancia nem volt rá, hogy amikor befejezik ezek a szakemberek a rezidenciátust, még mindig fogják tudni őket alkalmazni és fizetni. „Elég nehéz tervezni, mert alulfinanszírozott a rendszer, és állandóan sorvasztják az ágyak számát, így a személyzet számát is csökkenteni kell” – mondta Demeter, hozzátéve, létezik olyan szabály is, mely szerint a személyzeti költségek nem haladhatják meg az összköltségek hetven százalékát.
A menedzser úgy véli, bár szeretnének hosszabb távra tervezni, továbbra sincs más megoldás, mint amit az elmúlt években alkalmaztak, gyors döntéseket kell hozni. „Próbálunk tervezni, de nagymértékben függ a tervezés kimenetele attól is, hogy milyen kategóriákban óhajt orvost a Nyugat, amely tízszer annyit fizet, függ attól, hogy van-e Marosvásárhelyen magyar nyelven orvosképzés, függ attól, hogy sikerül-e meggyőzni a képviselőket arról, hogy ne csak maguknak szavazzanak meg fizetéskiegészítést és juttatásokat, hanem az egészségügy is kapjon hat százalékot a nemzeti összjövedelemből” – sorolta.
Nemcsak hiány, többlet is van
Miközben egyes osztályokon évek óta nagy szükség lenne szakemberre, hisz egy ember végzi több feladatát, más területeken, így a rezidenesek terén telítve van a csíkszeredai kórház – tudtuk meg Demeter Ferenctől. „Négy évvel ezelőtt meghirdettek a csíkszeredai kórházban negyven bérezett rezidensi állást, ezeket akkor el is foglalták. Ez nekünk óriási teher” – mondta a menedzser. Mint ismertette, emiatt évekig nem tudtak állásokat meghirdetni, ezen rezidensek pedig nem dolgoznak Csíkszeredában, hanem egyetemi központokban képzik magukat. Ha nagyon nagy a probléma, akkor időnként el-elkérek közülük egy-két személyt, hogy legalább ideiglenesen segítsenek be – mesélte a menedzser. Közölte, ezen rezidensek nagy része nem fog Csíkszeredában dolgozni, közben már elintézték maguknak máshol a munkahelyet, de van néhány olyan is, aki jelezte, idejönne. A menedzser nem is bánja, ha nem választaná mindegyik Csíkszeredát, mert ha a negyven rezidens mind idejönne, nem tudnák őket kifizetni.
A rezidensi állások évek óta fennálló telítettsége az oka annak is Demeter Ferenc szerint, hogy több fiatal, csíkszeredai születésű orvos Székelyudvarhelyen vállalt munkát az utóbbi időben. Ennek okát firtató kérdésünkre a menedzser elmondta, Udvarhelyen nem egyszerre töltötték be az állásokat, hanem fokozatosan, minden évben meghirdettek néhányat, így ott folyamatosan tudtak alkalmazni.
A kórházi beutalást ösztönzi a rendszer
Nemcsak a már felsorolt furcsaságok jellemzik a rendszert, visszásság az is, hogy bár a következő évekre ágycsökkentést tervez az egészségügyi tárca, a finanszírozási rendszer jelen pillanatban azt ösztönzi, hogy minél több beteget kórházi körülmények között lássanak el. „Megértjük az ágycsökkentési tervet, mert mindenki tudja, aki az egészségügyben dolgozik, hogy elég nagy számú beteget, akit jelen pillanatban kórházban látnak el, el lehetne látni járóbeteg-rendelésben is. Ez pedig sokkal alacsonyabb költségekkel jár, mint a kórházi kezelés – nem kell a beteget étkeztetni, mosni utána, takarítani –, de a rendszer most nem ezt fizeti meg jobban” – mutatott rá a menedzser. Hozzátette, jelenleg a kórházak nem a járóbeteg-rendelésen ellátott, hanem a befektetett betegek után kapnak annyi pénzt, hogy abból fenn tudják tartani magukat. Ha a járóbeteg-rendelést fizetnék meg jobban, akkor abból is fenn tudnánk maradni, de jelenleg nem ez a helyzet – ismertette Demeter Ferenc.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

Átadták a Külhoni Magyarságért Díjat
Az idén kilenc határon túli magyar szervezet és személyiség kapta meg a Külhoni Magyarságért Díjat, amelyet Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár adott át az augusztus 20-i állami ünnepen hétfőn, a Parlament Delegációs termében. Erdélyből a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, a Magyar Ifjúsági Tanács és a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség részesült elismerésben.
Semjén Zsolt ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy a díjazottak az egyetemes magyarság megmaradását szolgálják, tevékenységük példaként szolgál. Munkájukat a magyarság mellett az egész emberiség érdekében végzik.
„Nekünk, magyarországi politikusoknak példát adnak magyarságból és megmaradni akarásból” – fogalmazott a miniszterelnök-helyettes. A kormányfő által odaítélt Külhoni Magyarságért Díjat 1995-ben hozták létre a Kisebbségekért Díj tagozataként, a Hazai Kisebbségekért Díj mellett.
A Külhoni Magyarságért Díjat a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják.
A hétfői ünnepségen a horvátországi Csúzán működő Csárdás Ifjúsági Tánccsoport nevében Fica János elnök vette át a kitüntetést azért a szerepért, amelyet a tánccsoport a drávaszögi néptánchagyomány felelevenítése, ápolása és a horvátországi magyarság közösségi életében játszik.
A jelenleg mintegy 2300 árva nevelésével és oktatásával foglalkozó Dévai Szent Ferenc Alapítvány nevében az alapító Böjte Csaba édesanyja, Böjte Julianna vette át az elismerést.
Gulácsy Lajos református püspök, a kárpátaljai magyarság fennmaradása, a református egyházközösség vallási, karitatív és oktatási életének szervezéséért kapta meg a díjat.
A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) kisiskolásoknak szóló folyóirata, az ötezer példányban megjelenő Irka című gyermeklapnak odaítélt díjat Punykó Mária főszerkesztő vette át. Az egyetlen kárpátaljai gyermeklap évente átlagosan öt alkalommal jelenik meg.
Karna Margit délvidéki színművész öt évtizedes munkásságáért kapta meg a díjat. Karna Margit 1988-as nyugdíjba vonulásáig a szabadkai Népszínház meghatározó egyénisége volt, a „szép beszéd királynőjeként” is emlegették.
Az 1868-ban megalakult legrégebbi vajdasági magyar kultúregyesület, a Kúlai Népkör Magyar Művelődési Központ a magyar kultúra, a zene, a tánc és az ének hagyományainak ápolásért részesült a díjban, amelyet az intézmény alelnöke, Valka Károly vett át.
A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) kitüntetését Bozsó Imre Lehel elnök vette át a romániai magyar ifjúsági szervezeteket összefogó ernyőszervezet nevében.
A 22 éve, 1990 januárjában megalakult Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, az erdélyi városban tanuló magyar hallgatók érdekvédelmi szervezete. Célja az önálló magyar orvosképzés elérése is Marosvásárhelyen. A szövetség nevében Hlavathy Katalin elnök vette át a díjat.
Posztumusz kapta meg a Külhoni Magyarságért Díjat Szénássy Zoltán, a 86 éves korában tavaly elhunyt révkomáromi gimnáziumi tanár, helytörténész. Az elismerést ifj. Szénássy Zoltán vette át.
Az ünnepségen részt vett Schmitt Pál volt köztársasági elnök, Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke, Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke. A határon túli magyar politikusok közül Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Berényi József, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja (MKP) elnöke, Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) alelnöke vett részt a díjátadón.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

A történelmi magyar egyházakkal üzletel Dorin Florea
A történelmi magyar egyházaknak visszaszolgáltatott iskolaépületeket vásárolná vissza az önkormányzat számára Marosvásárhely polgármestere, Dorin Florea. Az elöljáró tegnap úgy nyilatkozott, a városháza hajlandó lenne fizetni a Református Kollégium – a jelenlegi Bolyai Farkas Gimnázium – és az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium (mai Unirea) épületeiért.
Néhány évvel korábban a városvezetés peres úton, ingyen próbálta megkaparintani a két impozáns épületegyüttest. Vásárhely polgármestere akkor perbe fogta az egyházakat és a restitúciós bizottságot. A végleges és megfellebbezhetetlen bírósági ítélet azonban nem változtatta meg a polgármester véleményét; tegnapi sajtótájékoztatóján butaságnak nevezte a visszaszolgáltatási folyamatot. Ugyanakkor hozzáfűzte, „nem természetes, hogy papok iskolaépületeket adminisztráljanak”.
Dorin Florea azzal érvelt, hogy az önkormányzat csak abban az esetben végezhet karbantartási és javítási munkálatokat az említett épületekben, ha azok a saját tulajdonát képezik. Bizonyos felmérések szerint a valamikori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium épületébe 1,5 millió eurós befektetésre lenne szükség, míg a Református Kollégium renoválása és korszerűsítése ennél is többe, mintegy 2–2,5 millióba kerülne. „Nem helyes, hogy a magyar gyermekek penészes falak között tanuljanak” – fejtette ki aggályait a városatya, hozzátéve, hogy személyes tanácsosát, Csegzi Sándort bízta meg az egyházakkal folytatandó tárgyalások lebonyolításával. A volt RMDSZ-es alpolgármester lapunknak elmondta, hogy valóban kapott egy ilyen jellegű felhatalmazást Floreatól, azonban nem most, hanem három évvel ezelőtt.
„Az már nagyon régen volt, amikor valóban felröppent a hír, hogy a gyulafehérvári érsekség áruba bocsátaná az iskolaépületet. Az illetékes kuratórium azonban egyértelműsítette, hogy a nehezen visszaszerzett ingatlan nem eladó. Szerintem a polgármester azzal is segíthetné az említett két iskolát, ha kifizetné a szerződésbe foglalt havi bért” – szögezte le Csegzi. Mint mondotta, tudomása szerint a városháza tetemes összegekkel tartozik a történelmi magyar egyházaknak, amelyeknek az idén alig juttatott valami pénzt. „Az egyházfők betartották ígéretüket, és minden egyes banit, sőt még annál többet is, visszafordítottak az épületek feljavítására” – nyilatkozta Csegzi Sándor.
A polgármester épületszerzési kísérlete a magyar iskolavezetőket, a tanulókat és az öregdiákokat is felháborította. A katolikus gimnázium öregdiákjai már több ízben kérvényezték az érsekségnél, hogy a jelenlegi vegyes tannyelvű Unirea Főgimnázium kisebbik épületében indítsa újra a felekezeti oktatást.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Kapunyitás előtt a Teleki Téka
A megnyitó napján a Koncz-kódex is megtekinthető
Másfél esztendős szépítő álomból ébred a hét végén a marosvásárhelyi Teleki Téka. Az erdélyi művelődéstörténet egyik legjelentősebb fellegvárának számító épület javítási és korszerűsítési munkálatok miatt többször bezárt az elmúlt három évben, tavaly március óta pedig egyáltalán nem látogatható. Mire számíthatunk a megnyitó ünnepségen, és milyen változásokat tapasztalhatnak az elkövetkezőkben a Téka szolgáltatásait igénybe vevők? – kérdeztük Lázok Klárától, az intézmény vezetőjétől.
– Augusztus 25-én, szombaton délelőtt 10 órakor várjuk az érdeklődőket a Téka udvarára, ahol a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia harsonanégyese, illetve a barokk táncokat előadó kolozsvári Passeggio táncegyüttes teremt ünnepi hangulatot. Ezután a három bemutatásra váró tér felé irányítjuk a nagyérdeműt. A felújított tárlatok mellett egy időszakos kiállítással is készültünk, illetve ekkor nyílik meg az egyik földszinti helyiségben – a diófától balra – berendezett interaktív médiasarok, azaz a Téka-mozi, ahol az intézményről szóló kisfilmeket tekinthet meg, illetve az itt elhelyezett számítógépeken a Téka-programokba is bepillanthat a közönség. A napot a Tiberius vonósnégyes este 8 órakor kezdődő udvari koncertje zárja.
– Beszéljünk az időszakos kiállításról.
– A Téka legjeiből válogatást nyújtó Értékek és kuriózumok című tárlatról van szó, melynek kurátora László Kimpián Annamária. Ez a kiállítás egyrészt szakmai, könyvtörténeti szempontból kínál maradandó élményt, látogatói a megnyitó napján a legrégebbi kéziratunkat, a hatodik magyar nyelvemléket, a Marosvásárhelyi Sorokat tartalmazó Koncz-kódexet is megtekinthetik, amelyet csak erre a napra veszünk ki a páncélszekrényből. Ugyanakkor a legértékesebb könyveink mellett a legérdekesebbek is helyet kapnak ezen a kiállításon, így a közönség azt is megtudhatja, hogy melyik a Téka legkisebb, legnagyobb, illetve leghamisabb könyve.
– A megnyitót nyílt napok követik.
– Augusztus 28-tól, jövő keddtől 31-ig, csütörtökig bemutatókat tartunk a Téka új olvasótermében az intézményben zajló munkáról a restaurálástól- konzerválástól a kutatási lehetőségeken, illetve olvasótermi tevékenységeken át a gyerekprogramokig. Az előadások délelőtt 11 órától román, déli 12 órától magyar nyelven hallgathatók meg. Augusztus 31-én délután 5 órakor pedig sor kerül a Bolyai Múzeum megnyitójára. Azért nem vontuk össze ezt az eseményt a szombati ünnepséggel, hogy érzékeltessük az emlékszoba jelentőségét, amely eddig a Téka árnyékában húzódott meg. A Bolyai- emlékszoba kurátora Kovács G. György. A múzeum megnyitója után a Bolyais Világtalálkozóval közös programpontként egy Marosvásárhelyről szóló irodalmi összeállítást, illetve a Kővirág együttes koncertjét hallgathatják meg a Téka udvarára betérők, majd este 9 órától ugyanitt Sebestyén Aba Kocsis István Bolyai Jánosról szóló monodrámáját adja elő.
– Milyen újdonságok várnak a felújított Teleki Téka látogatóira, olvasóira?
– A megyei tanácsnak köszönhetően, illetve a kulturális és a vidékfejlesztési minisztérium támogatásával sikerült teljesen felújítani a műemlék épületet, mind raktárainkat, mind múzeumi tereinket. Az egyik lényeges változás az, hogy új helyiségbe költözött az olvasóterem, illetve mostantól két olvasóterme lesz a könyvtárnak, a megfelelő kutatási lehetőségek biztosítása érdekében külön teremben várjuk a kutatókat és külön teremben a dolgozataikhoz adatot gyűjtő, vizsgára készülő diákokat. Ezeket a helyiségeket az épület legszebb termeiben rendeztük be. A látogatók a kapu alatt elhelyezett érintőképernyőkön betekintést nyerhetnek programjainkba, illetve virtuálisan lapozgathatnak a régi könyveinkben. A legfontosabb újítás a már említett médiaterem. Igyekeztünk az állandó kiállításokat is "feldobni", interaktívabbá tenni, ennek érdekében minden tárlóhoz ismeretterjesztő kártyákat szerkesztettünk, egyelőre magyar és román nyelven, az angol változat jövőre készül el. Ugyanakkor jövő nyártól az egyéni látogatók számára audioguide (szerk. megj: fülhallgatós) tárlatvezető szolgáltatást biztosítunk.
– Bizonyára a gyerekprogramok is folytatódnak.
– Természetesen idén októbertől újra lesznek gyerekfoglalkozások. A kisiskolások számára újra megszervezzük a mesedélelőttöket (ezek szokás szerint minden hónap második szombatján zajlanak), az 5-8. osztályos diákok pedig az általános műveltséget gazdagító Tékagyerek tevékenységeken, illetve a Téka- könyvesműhely nevű gyakorlati foglalkozásokon vehetnek részt (minden hónap harmadik, illetve negyedik szombatján).
– Milyen terveitek vannak még a közeljövőben?
– Nagyon fontosnak tartjuk a Tékában zajló tudományos kutatásokat, szeretnénk ezeket támogatni, jelenleg néhány kutatói ösztöndíj előteremtésén dolgozunk. Ugyanakkor folyamatosan készítjük a könyvtári segédanyagokat, bővítjük állományunk elektronikus katalógusát.
– Gyarapodott-e az állomány az utóbbi időben?
– Az elmúlt évtizedben a Téka Alapítványon keresztül rendszeresen pályáztunk könyvvásárlásra, és sikerült beszereznünk a legfrissebb, társadalomtudománnyal kapcsolatos szakkönyveket.
– Mikor nyitja meg kapuit a Teleki Téka az olvasók előtt?
– A látogatókat augusztus 25-től várjuk, az olvasótermet pedig a nyílt hét után, szeptember 4- én, kedden nyitjuk meg. A nyitvatartási idő nem változott, a múzeumi terek hétfő kivételével mindennap látogathatók, keddtől péntekig 10–18 óra között, szombaton és vasárnap 10 és 13 óra között, az olvasókat keddtől péntekig szintén 10-től 18 óráig, szombaton 10-től 13 óráig fogadjuk.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

„...ezután is jönnek őrültek és őrült helyzetek…”
Húsz éve hunyt el Székely János
Húsz évvel ezelőtt, 1992. augusztus 24-én hunyt el Székely János romániai magyar költő, próza- és drámaíró, többek között a Caligula helytartója című színmű szerzője. Székely János 1929. március 7-én született Tordán. Elemi iskoláit szülővárosában végezte, ezután Marosvásárhelyen kadétiskolába járt. A második világháború végén a frontra vitték, ahol nyugati fogságba került, így csak késéssel, 1948-ban érettségizett a marosvásárhelyi református kollégiumban. Háborús tapasztalatait három évtizednyi érlelés után dolgozta fel A nyugati hadtest című esszéregényében.
1952-ben diplomázott a kolozsvári egyetem filozófia szakán, ezután lektorként dolgozott a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségében. 1956-tól az Igaz Szó versrovatának szerkesztője volt, ahonnan 1989-ben ment nyugdíjba. Kamaszként szobrásznak készült (később fia választotta ezt a hivatást), de nem csak ennek, hanem a diplomaszerzés után a filozófiának is hátat fordított, és inkább a lírához pártolt. Első versei az Utunkban jelentek meg az 1950-es évek elején, 1953-ban látott napvilágot első műfordításkötete, két év múlva pedig első önálló verseskötete, Csillagfényben címmel. A hatvanas évek végén megtört a költészet küldetésébe és jövőjébe vetett bizalma, és miután 1970-ben közzétette válogatott verseit Egy láda anyag címmel, felhagyott a költészettel – 1973-ban már azt írta, „a költészet halott”.
Székely János költői életműve a modern magyar líra „nyugatos” hagyományait követi. Az egyéniség kultuszától vezet a szigorú önvizsgálatig, annak az értelmiségnek a morális kérdéseit veti fel, amely nemzetiségi sorban szerezte történelmi élményeit. 1969-ben regénnyel jelentkezett (Soó Péter bánata), de felhalmozott történelmi tapasztalatait inkább esszékben és drámai művekben fogalmazta meg. Műveit – Protestánsok, Caligula helytartója, Vak Béla király, Dózsa, Mórok – egymás után mutatták be a Gyulai Várszínházban, a fővárosi színházakban és a magyar televízió képernyőjén. Marosvásárhelyen, ahol csaknem negyven évig alkotott, nem játszották ezeket a drámákat, csak közvetlenül a diktatúra bukása előtt vihették színre az Irgalmas hazugság című művét.
Székely erkölcsfilozófiai indíttatású műveiben elvek, ideológiák harcolnak egymással. A tét az emberi szabadság, vagyis az, hogy az egyén miként tudja függetleníteni magát egy rossz hatalom kísértéseitől, és miként szabadulhat nyomása alól. A diktatúra és a kisebbségi lét szorításában történelmi analógiákat keresett és talált, de mindenki ráismerhetett a kor hatalmi szituációira és tipikus emberi, politikai magatartásaira. Székely János saját drámáiról így beszélt: „Valahányszor elegem volt az életből, írtam egy drámát, és kiírtam magamból az öngyilkosságomat”.
Az íróban fel sem merült nehéz sorsú szülőföldjének elhagyása, a hatalommal csak belső erkölcsi parancsra, három évre volt hajlandó kompromisszumot kötni, hogy apja kiszabaduljon a börtönből. Soha nem fogadott el semmilyen kitüntetést, különc volt: nem vett részt irodalmi mozgalmakban és társaságokban, sétapálcával járt az utcán, és abban is kitűnt, hogy az erdélyi magyar irodalomban helytelenített mindennemű formabontást. A siker nem érdekelte, nem azért írta darabjait, hanem, hogy elmondja, amit fontosnak tart, ami hasznos az emberek számára, amitől valamikor valaki jobban megérti a világot.
A húsz éve elhunyt Székely János emlékét feleségével, az 1993-ban meghalt Varró Ilona írónővel együtt örökíti meg a marosvásárhelyi ház falán Magyarországon élő fiuk, Székely Jenő János gránitkőből készült plasztikai domborműve.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély és a KMN
A Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat modellértékűnek tekinthető az egész romániai magyarság számára. A nyolc napig tartó fesztivál megmutatta, hogy a lakossági számarányokat tekintve már-már szórványnak számító Kolozsváron is tud szépet alkotni a magyar közösség, hiszen annak jövője elsősorban nem a mennyiségi, hanem a minőségi mutatóktól függ.
Azok a csoportok fognak, ugyanis mindig fennmaradni, amelyek értékeset alkotnak, és a minőségi munkára fektetik a hangsúlyt. Nem utolsósorban pedig lehetővé teszik a jövő nemzedékek számára az egyetemes a nemzeti és a velünk együtt élő népek kultúrájának megismerését, akárcsak az anyanyelv, az államnyelv és minél több idegennyelv elsajátítása. Az igazán érdekes mindig a tudás marad, még akkor is, ha a rendszerváltás utáni átmeneti időszak ezt alaposan megkérdőjelezte a köztudatban.
A KMN pozitív példája üzeni az egész romániai magyarságnak, hogy kisebbségi helyzetben is lehet élhető életet teremteni, ha létezik összefogás, a közösségi élet iránti fogékonyság, nyitottság. Kreativitás, tenni akarás. A romániai magyarság gazdaságilag nem olyan erős, mint ahogy szeretnénk, de a pénz hiánya is áthidalható, ha működik a közösségi szolidaritás, ami egy kisebbségi közösségnek a legnagyobb kincse. Ez főként azért olyan értékes, mert míg a pénzt elvehetik tőlünk, a szolidaritástól nem foszthat meg külső hatalom, annak léte vagy nem léte kizárólag rajtunk múlik.
Kolozsvár ezzel a rendezvénnyel olyan magaslatokra tört, ahonnan már az 1990-es évek elején lecsúszott, hiszen talán akkor volt utoljára mérce és irányadó a romániai magyar politikában és a társadalmi élet szervezésében. Tény, hogy Kolozsváron olyan romániai magyar szellemi értékhalmaz gyűlt fel, amit veszni, pusztulni hagyni több mint bűn lenne. Erre építeni kell, mozgósítani kell az itt szunnyadó energiákat, hiszen sok a kiaknázatlan lehetőség. Ez utóbbiakra hívta fel a figyelmet a KMN, amely példaértékű egységbe tömörítette és katalizálta helyi közösség energiáit. Ezért sikerült mértékadó rendezvényt teremteni, amelyről más erdélyi városok is példát vehetnek. A magyar napok elindított egy folyamatot, ami a közösségépítés rögös útját jelenti. Ha sikerül ezen az úton eredményesen végighaladni, ha vállalja a közösség az ezzel járó erőfeszítéseket, akkor sikerül megtalálni azt a közösségi, nemzeti és multikulturális létformát, ami a huszonegyedik század elején működőképes lehet Kolozsváron és egész Erdélyben. Ennek a közösségi létnek a hiánya szinte az egész romániai magyarságra kivetíthető, talán Székelyföldre kevésbé érvényes, de a székelyföldi közösségi lét – természetszerűen – nem lehet irányadó Erdély többi részén, mert ott egyszerűen alkalmazhatatlan. Ezért Kolozsváron valami újat kell kikísérletezni. Egy olyan közösségi létformát, amely az arányait tekintve nem jelentős magyar közösségnek markáns arcélet ad a belső-erdélyi régióban, nyitott és összetartó, ugyanakkor hagyományőrző és korszerű. Nem könnyű feladat, de az Európa kulturális fővárosa projektre ráhangolódva, kiváló lehetőségként kínálkozik. Ha élni tudunk vele, akkor Kolozsvár ismét ténylegesen Erdély fővárosa lehet és alkalmazható mintát nyújthat Marosvásárhelynek, Szatmárnémetinek és Nagyváradnak.
Szabadság (Kolozsvár)

Megnyílt a felújított Teleki Téka
Tizenhárom évig tartó, több szakaszban végzett restaurálási munkálatok zárultak le a marosvásárhelyi Teleki Tékában. A kétszáztíz esztendős könyvtárban, amely szombaton délelőtt nyitotta meg kapuit, ismét ünnepi hangulat uralkodott. Az egybegyűltek félretették a két évvel ezelőtt bebizonyosodott könyvlopási botrány okozta gondokat, és örömmel ünnepelték a báró Teleki Sámuel Marosvásárhelyre testált hagyatékának otthont adó épület megújulását. A hétvégi esemény ünnep volt a tékaalapító erdélyi kancellár utódai, a munkálatokat finanszírozó megyei önkormányzat, a könyvtár hajdani és jelenlegi munkatársai, de főként az alkalmi és visszatérő olvasók és látogatók számára.
„Ünnep számunkra ez a nap, mert a közönség sorain végignézve bebizonyosodni látom azt, hogy ebben a felfordult világban a Teleki Téka olyan sziget, amelyen a különböző oldalak, különböző felfogások, különböző kultúrák találkozhatnak. És ez az, ami nekem a legfontosabb a Tékában, az a szellemi komfortérzés, hogy itt a könyvekben rejlő tudomány az érték, s ettől kezdődően lehetne ez a szellemi műhely akár Párizsban, Bécsben vagy Heidelbergben is” – hangsúlyozta köszöntőbeszédében a Bolyai téri szellemi műhely fiatal vezetője, Lázok Klára, aki a hősgenerációnak nevezett elődeinek, Deé Anikónak, Zsigmond Irmának, Mesaroş Vivinek, Spielmann Mihálynak és Kelemen Sándornak mondott külön köszönetet. Mint mondta, a modern kor kínálta új eszközöket is felhasználva, a könyvtár jelenlegi csapata az ő munkájukat szeretné folytatni.
„Erről szólnak azok az újítások, amelyekkel megpróbáltuk a látogatókhoz közelebb hozni kiállításainkat, illetve megkönnyíteni olvasóink munkáját. Erről szólnak a multimédiás hordozók, erről szólnak az ismeretterjesztő kis kártyácskák a tárlók mellett, az olvasóterem kibővítése, amellyel lehetőséget szeretnénk adni a diákoknak is, hogy használhassák legfrissebben beszerzett könyveinket anélkül, hogy a kutatók munkáját zavarnák” – fejtette ki Lázok Klára, aki a munkaközösség nevében a Magyar Művészetért Alapítvány Ex Libris Díját vehette át szombaton.
Az elmúlt szálzadok európai könyvkultúrájának egyik leggazdagabb erdélyi gyűjtőhelyének számító Teleki Tékát a Maros Megyei Tanács 3,1 millió lejes ráfordítással tette rendbe. „A munkálatok során az épület olyan volt, mint egy öreg hölgy: újabb és újabb gondjai adódtak” – jegyezte meg az önkormányzat volt elnöke, jelenlegi alelnöke, Lokodi Edit Emőke, aki a szűkös anyagi források ellenére is mindvégig szívügyének tekintette a téka rendbetételét. A hatóságok beruházását a Teleki család által létrehozott alapítványok toldották meg. Annak ellenére, hogy a kommunista diktatúra teljesen kisemmizte, megalázta, és valósággal elüldözte őket, a már öt világrész tizenhárom országában élő Telekiek egy pillanatig sem feledkeztek meg ősük 1802-ben megnyílt könyvtáráról. Amint az ünnepen megjelent Teleki Czakó Juliánna és testvére, Teleki Kálmán is hangsúlyozták, annak ellenére, hogy a család egyes tagjai már nem beszélik a magyar nyelvet, nemcsak hogy magyarnak tartják magukat, de a Teleki-hagyaték és -kultusz gondozásával magyarságukat is ápolják.
Az ünnepségen a kolozsvári Passeggio táncegyüttes barokk táncokat mutatott be a látogatóknak, majd a könyvtár értékes könyveiből és igazi kuriózumokból álló tárlat megnyitójára került sor. Lázok Klára felidézte a téka egykori könyvtárosa, Gulyás Károly szavait, aki valamikor arra biztatta, hogy „kicsi boltosok legyenek ebben a gyönyörű, nagy szellemi ingyenboltban”.
Kétszázezer kötetes tudománytár
Több mint kétszázezer kötetével a Teleki Téka enciklopédikus tudománytár, bibliográfiai ritkaságok őrzője. Törzsanyagát két nagyobb könyvgyűjtemény, a 40 ezer kötetes Teleki Téka és a 80 ezer könyvet számláló Bolyai Könyvtár képezi. Az ún. vegyes gyűjtemény több egykori magángyűjtemény, megszüntetett felekezeti iskola és egy ferences kolostor idekerült töredékkönyvtáraiból áll – ily módon a hagyományos erdélyi könyvtártípusok szinte valamennyi változata jelen van az állományban.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Veszélyesen nő a tüdőbetegek száma
Folyamatosan növekszik a tüdőbetegek száma országos szinten, és ezen belül a Székelyföldön is. A szakemberek szerint egyértelműen kimutatható az összefüggés a megbetegedések és a tömeges dohányzás között.
Gabriela Jimborean, a marosvásárhelyi tüdőgyógyászat vezető főorvosa a napokban arra hívta fel a figyelmet, hogy havonta ötven új tüdőrákos beteget diagnosztizálnak. Elmondta, az elmúlt húsz évben 160 százalékkal növekedett a dohányzás által okozott súlyos tüdő- és légúti megbetegedések gyakorisága.
„A tüdőrák előfordulása vészesen növekszik, nem tudom mire számíthatunk a jövőben, de az biztos, hogy a jelenlegi helyzet a 10–20–30 évvel ezelőtti dohányzási szokások következménye. Annál, aki fiatalkorában cigarettázott, tíz év után megnövekszik a súlyos tüdőbetegségek kockázata” – jelentette ki a főorvos. Gabriela Jimboreanu hangsúlyozta, Romániában a daganatos megbetegedések között a tüdőrák áll az első helyen a férfiaknál, míg a nők esetében a harmadik a mell- és a méhrák után. A nőknél is nagy eséllyel második helyre kerülhet a tüdő megbetegedése, mert a rosszul értelmezett emancipációval a szebbik nem körében is elterjedt a dohányzás, magyarázta. A súlyos tüdőbetegségek száma növekszik, míg például a szívbetegségek előfordulása és mortalitása csökken vagy stagnál, mutatott rá a szakember.
Kimutatható negatív hatás
Hasonló adatokról számolt be Ráduly Enikő sepsiszentgyörgyi tüdőgyógyász, tabakológus is, aki a Krónikának elmondta, míg 2010-ben 80 beteget diagnosztizáltak tüdődaganattal, 2011-ben már 96 beteget támadott meg a kór. 2010-ben ugyanakkor 112 esetben merült fel a tüdőrák gyanúja, tavaly 108 esetet vizsgáltak az orvosok. Elmondta, a 35 és 60 év közötti férfiak esetében a tüdőrák a leggyakoribb daganatos megbetegedés, a nőknél pedig a mellrák után következik. Az orvos arra hívta fel a figyelmet, hogy míg a melldaganat esetében jók a kilátások a gyógyulásra, a tüdődaganatos betegek esetében öt év után tíz betegből már csak egy él. A dohányzás negatív hatása egyértelműen kimutatható, mondta Ráduly Enikő, hiszen a férfi tüdőbetegek 92 százaléka, míg a nőbetegek 80 százaléka dohányos.
A megelőzés a megoldás
A sepsiszentgyörgyi szakorvos szerint a magas elhalálozási ráta azzal is magyarázható, hogy a betegek többsége túl későn fordul orvoshoz. „Elhanyagolják a tüneteket, azt mondják, a dohányosnál természetes a reggeli köhögés, majd az egyre gyakoribb köhögés. Amire eljutnak az orvoshoz, sok esetben annyira előrehaladott állapotban van a betegség, hogy már műteni sem lehet” – magyarázta Ráduly Enikő. A szakember szerint a lehangoló statisztikák és kilátások mellett a betegség a társadalmat is sújtja, hiszen leterheli az egészségügyi rendszert, a sebészeti beavatkozás, a citosztatikumos kezelés is rengeteg pénzforrást felemészt. Ebből kiindulva a legjobb és a leghatékonyabb megoldás a megelőzés lehet. Azokban az országokban, ahol már évtizedekkel ezelőtt felismerték a közvetlen összefüggést a dohányzás és a tüdőbetegségek között, és kitartó dohányellenes politikát folytattak, most érték el, hogy nem növekszik a tüdőbetegek száma, számolt be a tüdőgyógyász. Romániában és ezen belül Háromszéken azonban ez még mindig növekvő tendenciát mutat.
Cigarettastop
A megelőzés mellett a hatóságok a dohányzásról való leszokást is egyre jobban támogatják. Az egészségügyi minisztérium Cigarettastop (Stop fumat) elnevezésű programja a cigarettáról való leszokásban próbál segíteni. Míg világszinten 22 százalék a cigarettáról lemondók aránya, Romániában ez a mutató 40 százalék, hívta fel a figyelmet Gabriela Jimborean. A program keretében Marosvásárhelyen országos szinten az elsők között alakult meg a leszokást segítő központ, ahol jelenleg is négy orvos dolgozik. Az első három hónapban heti ellenőrzésen kell részt venniük a dohányosoknak, majd hat hónap és egy év után kell újabb vizsgálatra jelentkezniük.
Sepsiszentgyörgyön Ráduly Enikő segíti a dohányosokat megszabadulni a veszélyes függőségtől. Jövő hónaptól újra bevezetik, hogy ingyen adják a leszokást segítő gyógyszereket, mondta a szakember. A dohányosnak a vizsgálatot kell kifizetnie, a kéthavi, összesen 600 lej értékű gyógyszeres kezelést ingyen megkapja. A gyógyszer enyhíti az elvonási tüneteket, ugyanakkor – ha a kezelés során a beteg megérti, hogyan működik a függősége, könnyebben megtalálja az eszközöket, melyekkel küzdeni tud ellene. A dohányzás krónikus betegség, gyakoriak a visszaesések, ezért a hosszú távú eredményhez kitartó munkára van szükség, hívta fel a figyelmet Ráduly Enikő. Kifejtette, 15 évnek kell eltelnie a cigarettáról való leszokás után, hogy a súlyos tüdőbetegségek kialakulásának kockázata ugyanakkora legyen, mint a nem dohányzók esetében.
Nem szégyellik a dohányzást
Sepsiszentgyörgyön a szemarjai református egyházközség a Bonus Pastor Alapítvány segítségével három évvel ezelőtt hozta létre a szenvedélybetegek támogató csoportját. Kozma Ferenc, a csoport vezetője lapunknak elmondta, a dohányosok ritkán fordulnak hozzájuk segítségért. A cigarettázás ugyanis nem olyan szenvedélybetegség, amit szégyellnek, ezért kevesen próbálkoznak a leszokással. Az elmúlt években egy-két dohányos fordult a támogató csoporthoz, ám nem értek el hosszú távon eredményt, egy idő után visszaestek. „Mi szívesen segítünk, ám az első lépést nekik kell megtenni, ugyanakkor nagyon kell akarniuk, hogy megszabaduljanak a függőségtől” – szögezte le Kozma Ferenc.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Csaknem 80 ezren voltak a marosvásárhelyi Félsziget fesztiválon
Tavalyhoz képest nőtt a hétfő hajnalban véget ért marosvásárhelyi Félsziget fesztivál nézőszáma, amely elérte a 79 ezret. 2011-ben 73 ezer látogatója volt a három napig tartó rendezvénynek. Bár nem sikerült 80 ezer fölé tornázni ezt a számot, így is hatezerrel többen látogattak a Félszigetre az idén - közölte Camelia Lepedus Sisko, a fesztivál sajtóirodájának munkatársa.
A fesztivált tizedik alkalommal tartották meg, a nézőszám a szervezők szerint az előző évekhez képest olcsóbb jegyárak, a jó idő és a közönség igényeit figyelembe vevő zenei kínálat miatt alakult kedvezően.
A kolozsvári Max Weber Társadalomkutató Központ által a fesztivál helyszínén készített felmérés szerint a Félsziget látogatóinak 60 százaléka visszatérő vendég volt, akárcsak 2011-ben. Bodor László fesztiváligazgató szerint ez a szám azt bizonyítja, hogy a Félsziget nő, erős márkanévnek számít. Hozzátette: stabilizálódott a fesztiválozók életkora is, így többség a 20-28 évesek közül kerül ki, ami éppen az a célcsoport, amelynek szól a fesztivál.
A legtöbb félszigetező egyetemista, többségük az erdélyi Maros, Hargita, Kolozs, Bihar, Kovászna, Brassó megyéből, valamint Bukarestből érkezik. A külföldi vendégek száma 5 százalékra tehető, köztük a Magyarországról, Hollandiából, Németországból és Írországból érkező turisták vannak a legtöbben.
A fesztivál első napján már 17 ezer látogató volt, ami rekordnak számít a fesztivál tízéves történetében, hiszen első nap soha ilyen sokan nem voltak még kíváncsiak a fesztivál fellépőire. Ugyanakkor az idei nézőszám-csúcsot szombaton regisztrálták, amikor 24 ezren voltak a Félszigeten. Ez a magas érdeklődés a szervezők szerint főleg Ákos fellépésének köszönhető.
A résztvevők száma nemcsak a koncerteken növekedett, hanem a sportprogramokon, a civil szervezeteket tömörítő Festival Parkban és a Művésztelepen is.
Az idén mintegy 700 ezer euróból megszervezett Félszigeten hetven koncertet tartottak, többek között fellépett a Dire Straits volt tagjai által alapított és a zenekar nagy slágereit játszó The Straits, Ákos, Tinie Tempah, a Children of Bodom, Netsky, a Dirtyphonics, a New Model Army, a Babylon Circus, a N.O.H.A. és a Rotfront.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Merénylet a kultúra ellen!
Ciprian Dobre megszüntetné a Vatrát és a Látót
A megyei tanács elnöke, Ciprian Dobre, anélkül, hogy konzultált volna az érintettekkel vagy a tanács alelnökeivel, elhatározta, "összevonja" Marosvásárhely két nagynevű kulturális folyóiratát, a Vatrát és a Látót, és a megyei könyvtár egyfajta függelékeként működtetné. Ami magyarán a két lap halálát jelentené. A határozattervezet a megyei tanács holnapi ülésének napirendjén szerepel.
A megyei tanács kultúráért felelős alelnökét, Lokodi Editet, a Látó főszerkesztőjét, Kovács András Ferencet kérdeztük az ügyről. Dan Culcer író, a Vatra alapító tagja írásban küldte el véleményét.
Lokodi Edit Emőke: Több sebből vérző, elfuserált határozatról van szó
– Ciprian Dobre elnök egy olyan tanácsi határozatot készített elő, aminek a célja az lenne, hogy két jogi személyiséggel rendelkező kulturális intézmény, ahol kiadói munka folyt – egyfelől a Vatra kulturális folyóirat szerkesztősége, másfelől a Látó irodalmi folyóirat szerkesztősége – megszűnjön. Ha ez a két szerkesztőség megszűnne, azzal természetesen munkahelyek is megszűnnének. A Vatrának a főszerkesztővel és helyettesével együtt eddig tizenegy alkalmazottja volt, a Látónak ugyancsak főszerkesztővel és a helyettesével együtt tíz. Az elnök úr úgy képzeli, hogy a megyei könyvtár létrehozna egy kiadói szolgálatot, ahol egyetlen főszerkesztői irányítás alatt történne a két kulturális folyóirat kiadása, mert – legalábbis az első fázisban – megtartaná a folyóiratokat, de teljesen átalakítaná a vezetőséget, egy főszerkesztőnek alárendelt két részleggel, öt-öt alkalmazottal – ami teljesen tönkretenné mind a két kulturális lapot, nyilatkozta lapunknak Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács alelnöke.
Az ügy hátterében a rossz nyelvek szerint sok minden húzódik: egyfelől a két jogi személyiséggel rendelkező intézmény által elfoglalt felületek felszabadítása, másfelől pedig teljesen új személyzettel képzeli el, de igazán nem lehet előre látni, mi az elnök igazi szándéka.
– Tény, hogy a legsötétebb kommunista rendszerben sem szüntették meg a Látó (akkori nevén Igaz Szó) magyar irodalmi folyóiratot, amire, amikor Szovátán jártam líceumba, előfizettünk, és olvastuk a magyar írók, költők műveit. Soha senki nem mert hozzányúlni, tette hozzá Lokodi Edit.
Mint kiderült, Ciprian Dobre, anélkül, hogy konzultált volna a két intézmény vezetőségével vagy azzal az alelnökkel, akinek a hatáskörébe adta a kulturális intézmények irányítását, ezzel a határozattal állt elő.
– Mi áll az indoklásban?
– Egyszerűen nem értem, mert nincs gazdasági szempontból megalapozott indoklás arról, hogy mennyit spórolna meg a megyei tanács abban az esetben, ha munkahelyeket szabadítana fel. A leírás szerint úgy néz ki, hogy tíz állás szabadulna fel, az egyik intézményben hat, a másikban öt alkalmazottat hagyna meg. A leírásban mégis az jelenik meg, hogy egy része a posztoknak átmenne a könyvtárba, más részét tanári funkciókká alakítaná a népművészeti iskolánál, amely eddig is csak úgy működött, hogy a megyei tanács hozzájárult a fenntartásához, és a gyerekek fizetnek a tanításért, tehát költségtérítéses az oktatás. Az iskola által kiadott diplomát Maros megyében, esetleg az országban is elismerik, de külföldön nem. Tehát két poszt oda menne át, de arra vonatkozóan, hogy ez pénzértékben mit jelent, semmiféle indoklás nincs. Sőt, adott pillanatban azt írják: ahhoz, hogy a két folyóirat továbbra is megmaradjon, egy nyomdagépet vásárolna a megyei tanács, és mindenféle kiadványát itt nyomtatná ki. Arra nincs semmiféle utalás, hogy mennyibe kerül egy nyomdagép. Amire nincs is szükség az internet világában, az emberek megszokták, hogy ha egy közérdekű információra van szükségük, megtalálják az intézmény honlapján, senki sem fog a megyei tanácshoz szaladgálni, hogy megszerezzen egy tanácsi határozatot.
Az indoklás több sebből vérzik, véleményem szerint egy elfuserált határozatról van szó, amely két nemzetközileg is elismert folyóiratot szüntetne meg. Kulturális szempontból nem lehet őket egy kalap alá seperni: két külön világ, két külön irodalom, két külön tendencia, két külön célközönség. Hogy tegyük egy vezető kezébe a két folyóiratot? Mit akarunk tenni? Egyetlen magyarázatot találok: Dobre célja a teljes lefejezés, tönkretenni a magyar kultúrát. Harcolni fogok, hogy ez a határozat csütörtökön ne szülessen meg. Természetesen az RMDSZ testületileg tiltakozni fog ellene.
Kovács András Ferenc: A legrosszabb ceausescui időket juttatja eszembe
– Az ember abszurd helyzetből abszurd helyzetbe csöppen. De az abszurdum magasiskolája, amikor a mindenkori hatalom szervei, akiknek fogalmuk sincs, hogy egyes, általuk részben finanszírozott vagy fenntartott szépirodalmi szerkesztőségen belül milyen a munka, mi a fontossága ennek az egésznek, beleszólnak a dologba. Ami a határozattervezetet, illetve az indoklást illeti, az egy nagyon gyermeteg, nagyon abszurd és ugyanakkor helyenként nagyon perfid szöveg. Tulajdonképpen annyira antikulturális, és antiintellektuális, hogy még a nagyon helyi tradicionális helyi populizmus jegyeit is magán viseli.
Egyszerűen felháborító az is, hogy megkérdezésünk és minden előzetes egyeztetés nélkül, nemcsak velünk, de akár az írószövetséggel, ilyen, szinte orwelli rémtörténetbe illő meséket találnak ki. Az, hogy a kultúrával nem nagyon foglalkoznak vagy csak így tudnak foglalkozni, eléggé rossz fényt vet a mindenkori hatalom szellemiségének a természetére is. Továbbá arról van szó, hogy ha a jogi státusunkat megnyirbálják, beolvasztanak – mert erről van szó – a megyei könyvtár kebelébe, akkor nyilvánvaló, hogy ezzel megszüntetik az illető lapokat. Tehát annyira ellehetetlenítik, hogy megszűnnek. Nem tudnám megmondani, hogy kik vagy milyen elképzelés állhat mögötte, nem tudom azt sem, hogy a megyei könyvtár igazgatója mit szól ehhez, egyáltalán mennyire implikált ennek a döntésnek a meghozatalában. Annyit azonban kijelenthetek: biztos, hogy a Látó és a Vatra folyóirat végét jelenti. A haláltánc kezdetét vagy a végét. Ráadásul az időzítése, augusztus 23. és 30. között úgy hirtelen, hamarjában, és szeptember 1-jétől már érvénybe lép, nagyon puccsszerű. Kétségtelenül antidemokratikus, alkotmányellenes és végső soron itt nemcsak az író szólásszabadságáról van szó, hanem magáról a szabadságról: újabb támadás a szó szabadsága ellen Romániában, most éppen Marosvásárhelyen. A szólás szabadsága, a szellem szabadsága és az egyén szabadsága ellen. A legrosszabb ceausescui időket juttatja eszembe maga a módszer is. Lehet, hogy nemcsak megyei szinten élnek ezekkel a módszerekkel, úgyhogy nagyon kell vigyázni a demokráciára – mondta Kovács András Ferenc,. a Látó főszerkesztője.
Dan Culcer: A két folyóirat nem két fuzionáló "pelenkagyár"
Racionális átszervezés vagy puccs? Mit akar Ciprian Dobre? Dan Culcer író, a Vatra alapító tagja (1971), az Association des Journalistes Roumains-Ouest elnöke a fenti címmel Elancourtból reagált a hírre. Véleménye szerint a két folyóirat "nem csomagolópapírnak használt cetli, hanem kulturális szimbólum". Culcer mindenekelőtt azt nehezményezi, hogy az úgynevezett indoklást egyetlen mondattal intézi el a "szerző": "a két intézmény tevékenységét felmérő beható elemzés során kiderült, hogy a működtetésük nagyon sokba kerül", de konkrétumokat nem tartalmaz.
A két folyóirat nem két fuzionáló "pelenkagyár", amelynek nincs szüksége két igazgatóra. Itt kulturális értékekről kell beszélni, jelenti ki az író, aki szerint az átszervezés megengedhetetlen, a terv átgondolatlan, a módszer pedig egyenesen elfogadhatatlan. "Dobre elvtárs módszere ördögi, azt hiszi, tehet, amit akar s amit az intelligenciája megenged".
Emlékeztette Dobrét, hogy a régi pártaktivisták használtak hasonló autokrata módszereket, mint amikor létrehozták a Vatrát, s Domokos Gézával együttműködési szerződést kötött, mert csak így állhattak ellen a pártaktivisták támadásainak.
Véleménye szerint most is ez lenne a megoldás, hiszen a két folyóirat ikerpár, amely kölcsönösen segíti s kiegészíti egymást. "Ciprian Dobrénak és a támogatóinak meg kell tanulniuk, hogy az intellektuális szolidaritás etnikumok fölött áll, hiszen a kultúra több figyelmet érdemel, mint amennyire ennek az adminisztratív »különlegességnek« a szerzője képes" – olvasható egyebek mellett Dan Culcer Franciaországban élő író levelében.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

A TVR magyar szerkesztőségeit sem kímélik az elbocsátások
Mintegy harmincszázalékos leépítésről döntött a román közszolgálati televízió igazgatótanácsa, a testület határozata értelmében 980 alkalmazottat bocsátanak el – az intézkedések a magyar szerkesztőségek dolgozóit sem kímélik, bár a kisebbségi stúdióktól várhatóan kevesebb embert menesztenek. Kacsó Sándor, a bukaresti magyar adás főszerkesztője attól tart: a mostani intézkedés csak az első lépés, komolyabb megszorításokra kell számítani. A TVR szakszervezete tegnap japánsztrájkra szólította fel az alkalmazottakat a tervezett leépítések elleni tiltakozásként.
Mintegy harmincszázalékos leépítésről döntött a román közszolgálati televízió igazgatótanácsa, a testület határozata értelmében 980 alkalmazottat bocsátanak el. Claudiu Săftoiu, a Román Televízió (TVR) elnök-vezérigazgatója szerint a mintegy 3320 alkalmazottból 2340 marad. Az igazgatótanácsban a 13 jelen lévő személy közül tízen támogatták a javaslatot.
Az alkalmazottak számának csökkenése mellett megszűnt a TVR Info nevű hírcsatorna és a TVR Cultural nevű, kulturális műsorokat sugárzó adó. A TVR szakszervezete egyébként tegnap japánsztrájkra szólította fel az alkalmazottakat a tervezett leépítések elleni tiltakozásként. Az akció hétfőn, 24 órán át tartana, a szakszervezet képviselői arra kérték az alkalmazottakat, ez idő alatt egyik karjukon viseljenek fehér szalagot, amelyre írják fel a „Tiltakozás” szót.
Nagy Zoltán, az igazgatótanács tagja a Maszol.ro hírportálnak elmondta: a megszorítások a kisebbségi adásokat, így a bukaresti magyar szerkesztőséget is érintik, de az elbocsátások aránya az ő esetükben „távolról sem” lesz 30 százalékos. Hozzátette: elsősorban a meghatározott időre kötött munkaszerződéseket bontják fel, majd egységes tevékenységértékelő kritériumrendszert dolgoznak ki, és ezt alkalmazva döntenek az elbocsátandó személyekről.
Kacsó: nincs magyarellenes intézkedés
Kacsó Sándor, a bukaresti magyar adás főszerkesztője a Krónikának elmondta: a román fővárosban működő három kisebbségi szerkesztőségben – a magyar, a német és az úgynevezett egyéb nemzetiségek szerkesztőségében – jelenleg összesen 74-en dolgoznak. Az átszervezésekkel a három munkaközösséget összevonják, és öszszesen 61 embert tarthatnak meg, akik munkáját egyetlen főosztály irányítja majd. A magyar szerkesztőségben jelenleg 30 ember dolgozik, ami Kacsó szavai szerint soknak tűnhet, ám ebből mindössze 14 a szerkesztő.
„A bukaresti magyar szerkesztőség az idők során kiharcolta magának, hogy saját vágókat, operatőröket – úgynevezett művészeti személyzetet – foglalkoztathasson, ezenkívül pedig két fordító készíti el a műsorokhoz a román feliratot, egy alkalmazott pedig a felvételre rakja rá a román szöveget” – magyarázta Kacsó Sándor.
Hasonló a helyzet egyébként a német szerkesztőségben is, a többi kisebbségi műsornak azonban csak szerkesztői vannak, akik román operatőrökkel, illetve vágókkal dolgoznak. Kacsó elmondta: világosan tudtára adták, hogyha a román szerkesztőségeknél mintegy 30 százalékos leépítésre kerül sor, a magyar szerkesztőségeket sem kímélhetik. Bár három állásuk így is betöltetlen – két nyugalmazott és egy elhunyt kolléga helyére ugyanis a vezetőség a pénzhiányra hivatkozva nem hirdetett versenyvizsgát –, várhatóan mintegy hat további embertől kell megválniuk, ami nagyjából 20 százalékos leépítést jelent.
„Attól tartok, hogy a művészeti személyzetet fogják csökkenteni, remélem azonban, hogy szakmai szempontból vizsgálják meg egy-egy alkalmazott helyzetét, hiszen díjazott műsoraink és munkatársaink is vannak” – mondta Kacsó. A bukaresti szerkesztőség 30 alkalmazottja közül nyolcan úgynevezett terepmunkatársak, Brassóból, Gyergyószentmiklósról, Kolozsvárról, illetve Marosvásárhelyről küldik az anyagaikat, így a bukaresti magyar adás átfogóbb képet tud nyújtani a romániai magyarság helyzetéről.
Kacsó elmondta: hetente mintegy ötórás adásidejük van, az átszervezések miatt megszűnő TVR Culturalon sugárzott félórás adásukat a TVR2-re csoportosítják át, az eddig a TVR2-n sugárzott adásaik pedig a TVR1-en láthatók ezentúl. Mivel a bukaresti stúdió a TVR3-tól már egy ideje nem kap pénzt új műsorok készítésére, itt ismétléseket sugároznak, de mindent összevetve a műsoridejük nem változik. Kacsó egyedül azt sajnálja, hogy ezentúl is a nézettség szempontjából előnytelen időben, délután 5 óra előtt sugározzák műsoraikat.
„Nem érzem azt, hogy a magyar szerkesztőség ellen irányuló lépések készülnének, ha marad a tervezett 20 százalékos leépítés, és elegendő pénzt kapunk a műsorgyártásra, meg tudjuk tölteni a heti ötórás műsoridőt. Attól tartok azonban, hogy a mostani leépítési hullám csak az első lépés lesz, és később még erősebb megszorításokra számíthatunk” – fogalmazott Kacsó Sándor.
Mint mondta, a hozzá eljutott információk szerint a vezetőség megpróbálja szabványosítani a területi stúdiókat, ami azt jelenti, hogy ahol vannak kisebbségi szerkesztőségek is, ott 100, ahol pedig nincsenek, ott 80 főben maximálták az alkalmazottak számát. „A marosvásárhelyi szerkesztőség is 100 helyre lenne jogosult, ez a stúdió azonban még nem nőtte ki magát ennyire, így várhatóan összesen 60 helyet kapnak majd” – mondta Kacsó.
Bizonytalanság Kolozsváron és Marosvásárhelyen
„Úgy vélem, a Kolozsvári Tv-t sem fogja elkerülni a leépítési hullám, reménykedem azonban, hogy a kisebbségi szerkesztőségeket nem fogja érinteni, hiszen az ukrán nyelvű adást szerkesztő kollégát nem lehet magyar szerkesztővel helyettesíteni, és ez fordítva is igaz” – nyilatkozta lapunknak Orbán Katalin, a kolozsvári magyar adás főszerkesztője.
Hozzáfűzte, még nem tudja, hogy milyen mértékben érinti őket a román közszolgálati televízió átszervezése. Mint részletezte, a kisebbségi szerkesztőségben, a német, ukrán, illetve roma kisebbségi műsort készítőket is beleértve, összesen 17-en dolgoznak, közülük négyen végeznek adminisztrációs munkát, a 13 szerkesztő heti 13 óra műsort készít, ebből mintegy 7,5 óra a magyar nyelvű műsorok ideje. A kolozsvári regionális adó hétköznapokon, délutánonként napi egy órát sugároz élőben magyar nyelven, ezen kívül a román közszolgálati tévé 2-es csatornáján szerdánként 14.30-tól sugároznak egyórás, a TVR3-on pedig kedden és csütörtökön 48 perces magyar adást.
A Kolozsvári Tv magyar adását 9-en készítik, négy főmunkatárs, két szerkesztő-bemondó, egy szerkesztő és két riporter. Orbán Katalin szerint jelenleg is kevesen vannak a 7,5 órás műsor legyártásához, senkit sem tudnak nélkülözni. A zsidó, ukrán, roma és német szerkesztőség egy-egy fős, bármelyikük elbocsátása gyakorlatilag az adott kisebbség anyanyelvű műsorának a megszüntetését jelentené.
A TVR marosvásárhelyi munkaközösségében egyelőre szintén csak találgatások folynak; pontos jövőképet senki nem lát. Fekete Hajnal, a magyar adás főszerkesztője is csak annyit mondott lapunknak: egyelőre semmi biztosat nem tud mondani. „Marosvásárhelyre még semmiféle utasítás nem érkezett” – nyilatkozta a főszerkesztő. A vásárhelyi magyar stúdió minden délután egyórás műsorral jelentkezik, amelyet délelőttönként megismételnek.
Annyi bizonyosnak látszik, hogy a leépítési hullám a temesvári „szerkesztőséget” egyáltalán nem fogja érinteni. Laslavic Tímea, a temesvári magyar adás szerkesztője a Krónikának elmondta: egyedül készíti a helyi magyar adást. Hetente 48 perces magyar nyelvű műsort sugároz a TVR3, ennek rövidített, 41 perces változatát az összesen négy megyében (Temes, Arad, Hunyad és Krassó-Szörény) fogható temesvári regionális adó ismétli meg, szintén heti egy alkalommal.
A köztelevízió havi bevétele 6,57 millió euró, míg a havi kiadásai elérik a 10,31 millió eurót. Az átszervezési program értelmében a következőkben a felére csökkentik a kiadásokat, így a mérleg pozitív oldalán megjelenő 1,47 millió eurót az adósságok törlesztésére és beruházásokra fordítják majd. A köztévé a tervek szerint hét év alatt törlesztheti 145 millió euróra rúgó adósságát. Kiss Előd-Gergely, Szucher Ervin, Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Böjte Csaba: higgyétek, jószándék vezet!
A szeretet vonz, a gyűlölet taszít és szegényebbé tesz! Bukarestben a hatalom erős emberei marakodnak, egymásról, rólunk erdélyi magyarokról is meggondolatlanul rosszakat mondanak, a törvényeket önkényesen, kicsinyes, rövidtávú érdekeik alapján változtatják, nem adják meg a jogainkat sőt, újabban elveszik még az iskolánkat is.
Marosvásárhelyen 2012 telén nem akart egyebet az erdélyi magyarság, mint szabadon, szeretettel, kis önállósággal tanulni, képezni a fiataljainkat, hogy ennek az országnak még több és jól képzett orvosa legyen. Sajnos ezt a kérésünket nem hallgatták meg, sőt az ellenzéki politikusok e jogos kérést felhasználva, az ország számára oly szükséges belső békét is képesek voltak felrúgni. Ennek a gyűlölködésnek óriási ára van, naponta esik a fizetőeszköz, a lej az euróhoz képest. Naponta többet adunk az üzemanyagért, a kenyérért, mindenért! Így az élet napról napra nehezebb! A fiatalok elvándorolnak, és a magukra maradó idősek e szép országban lassan koldusbotra jutnak.
Nem volt elég a marosvásárhelyi orvosi egyetem körül kialakult áldatlan állapot, hanem Sepsiszentgyörgyön is ugyancsak a magyar oktatást érte nagyon alattomos támadás! Most fájdalmunkkal, szomorúságunkkal a békeszerető emberekhez fordulunk és tőlük segítséget kérünk! Egyetlen dolgot akarunk: segítsetek békében, szeretetben élni, tanulni, dolgozni itt Románia határain belül! Mi Magyarnak születtünk, és a ti testvéreitek is vagyunk!
Nem értjük, hogy most mikor évről évre az érettségin halomra buknak a diákok, az ország oktatási szakpolitikusai miért nem kérnek bölcsen az egyházaktól, a civil rétegtől segítséget a gyerekek nevelésében, oktatásában? Most ezen a téren minden szorgos kézre, jó szándékra szükség van!! Tiszta szívvel mondjuk, hogy mi segíteni szeretnénk, hogy a dolgok jobban menjenek ebben az országban!! Döbbenetes látni, hogy a legfelső vezetők a sorozatos kudarcokért csak a gyerekeket, szülőket, a becsülettel dolgozó tanárokat okolják, mindenki rossz, csak arra nem mernek gondolni, hogy ők kellene az összefogás, a bizalom, az eredményes munkához oly szükséges nyugalom hordozói legyenek az iskoláinkban, a társadalomban! Az ő bátorító, biztató jelenlétük mind a malter a téglát foghatná egybe a sok jó szándékú emberi kezdeményezést ebben az országban, és tehetné sikeressé a sok sok ember erőfeszítését.
Eljátszom a gondolattal, – amennyiben holnap arra virradna a világ, hogy egymás vállára borulva, sírva bocsánatot kérve fogadják a parlamentben a politikusaink, hogy testvéri szeretettel viszik világunkat becsületes munkával tovább, – mi is történne? Estére hiszem, hogy munka nélkül is gazdagabbak lennénk mindannyian és nem csak lélekben! Azt a nyereséget, amelyik békéből, összefogásból születne egyetlen nap alatt, a közgazdászok estére nagyon konkrét milliárdokban ki tudnák fejezni! Emelkedne az ország fizetőeszközének az árfolyama, csökkenne az adósság, a befektetők magukat és vagyonukat biztonságba érezvén, bátrabban kötnének üzleteket, vállalkozásaikat fejlesztenék, munkahelyek születnének és az ország könnyebben, olcsóbban kapná meg az oly szükséges hiteleket. Sajnos jelenleg csak a marakodás, gyűlölködésből fakadó értékvesztést tudják kiszámítani a közgazdászok. Nagyon szeretnék Bukarestben a parlament mellett egy hatalmas kijelző táblát, mely percről percre mutatná, hogy mennyibe kerül ez az áldatlan marakodás, gyűlölködés, az egyszerű állampolgárok kérlelhetetlen elutasítása!
Tisztelt politikus urak! A jó hangulat, a bizalom, a szeretet gazdagabbá tesz kicsit és nagyot, titeket, bennünket, mindenkit egyaránt! Mi, erdélyi magyarok oly rég bizonyítjuk, hogy itt akarunk maradni a szülőföldünkön! Itt szeretnénk képezni magunkat, hogy becsületes munkával összefogva minden jóakaratú emberrel egy sikeres országot építsünk. Szeretnénk gyermekeinket szépen nevelni, ezt a szép földet tündérkertté tenni, egy olyan országgá, hol kicsinek és nagynak egyaránt öröm minden egyes Isten adta áldott nap!
Ezért, mind minden más erdélyi magyar, ma, szeptember elsején, az Igazság napján, én is imádkozom tiszta szívvel Romániáért, önökért, azért, hogy a szeretet, a bizalom mellett döntsenek és jogtalanul ne vegyék vissza iskoláinkat, ne zárják be azokat az embereket, kik ennek az országnak jóhiszeműleg dolgoztak!!! Istentől bölcsességet kérek az állam vezetői számára, hogy ne lökjék el gyűlölettel, ravasz politikai számítgatásokból a szorgalmas munkás kezet mely segíteni akar e szép országnak a továbbépítésében. Arra kérem a döntéshozókat, hogy ne utálják ki az országból azokat a fiatalokat akik anyanyelvükön tanulni akarnak, hogy mint orvosok, mérnökök vagy egyszerű kézműves emberek alkossanak, dolgozzanak azért, hogy szebb legyen közös hazánk. Anyanyelvünkön, akarunk tanulni, mert a tudás mit anyanyelvünkön megszerezhetünk, teljesebb, és így sikeresebbé, eredményesebbé teheti munkánkat, és ugyanakkor ezt az államot is melynek állampolgárai vagyunk!
Mire várunk? Egy csodálatos jövő van előttünk, ha bizalommal egymás kezét megfogjuk! Kezdjük el egymást tiszta szívvel szeretni!!
Böjte Csaba OFM
www.magnificat.ro
Erdély.ma

Bod Péter nyomában a dél-erdélyi szórványban
Kálnoki IKE-sek és presbiterek – a helybeli református egyházközség és a Dr. Bedő Albert Környezetvédelmi, Ifjúsági és Közművelődési Egyesület szervezésében – egy napon felkerekedtünk, és elindultunk, hogy utánanézzünk a Dél-Erdélyben élő magyarok sorsváltozásának, és annak, hogy a valamikori erős magyar közösségeket milyen történelmi-politikai forgószelek szórták szét, szívták ki az életnedvét, -kedvét.
Eddig csak hallottunk a szászvárosi református kollégium kényszerű eladásáról, a fogarasi magyarság zsugorodásáról, az őraljaboldogfalvi református templom kulcsát őrző román tanítóról, a magyarigeni magyarság Avram Iancu által vezetett lemészárlásáról. Közelről akartuk érezni a történelem szelét, amelyik Dél-Erdélyben átformálta, szétszórta vagy éppen elpusztította az ott élő magyarokat. Az a kíváncsiság is élt bennünk, hogy vajon milyen erő tartja meg a dél-erdélyi szórványban szolgáló lelkipásztorok, orvosok, értelmiségiek küzdeni akarását, szolgálatkészségét, hűségét? Az erősebb, nagyobb dél-erdélyi magyar közösségek öröméből-küzdelméből is szerettünk volna tanulni. Meg Bod Péter is hívott: „Gyertek, lássátok meg, milyen sorsra jutottunk itt, Hegyalján, tanuljatok ebből, és vigyázzatok a nyelvetekre, iskoláitokra. Becsüljétek meg az értetek küzdőket és úgy ragaszkodjatok Istenhez, mint a szőlővessző a tőkéhez.” Idős Szegedi László, Bod Péter XX. századi utóda Magyarigenben, a kövek és emlékek lelkipásztora is biztatott: „Gyertek, mert itt, a szórványban, a bánat és szomorúság között megerősödhettek az Úr Istenbe vetett reménységben, és abban a hitben is, hogy a borús idők után jó idők is jönnek, a nyomorúság után öröm is fog jönni.” Engedtünk a hívásnak, és felkutattunk huszonöt dél-erdélyi települést: Lorántffy Zsuzsanna, Árva Bethlen Kata és Babits Mihály Fogarasát, az 1848-as vízaknai csaták helyét, az egy utcában négy templomot építő (szász evangélikus, román, magyar, német nyelvű római katolikus, református, görögkeleti), Orth István képzőművész által színezett Szebent, az elrabolt református kollégiumú, gr. Kun Kocsárd és gr. Kuun Géza által dédelgetett Szászvárost, az elrejtőzött Hátszeget, az értéksugárzó magányába húzódó, valamikor a Kendeffyek erejéből élő Őraljaboldogfalvát, a pusztulással, letűnt dicsőséggel, élni akarással keveredő levegőjű Vajdahunyadot, ahol a várban Zsargó János református lelkipásztor kalauzolt hozzáértéssel, az ősi székely rend szerint élő Rákosdot, a dél-erdélyi magyar szórvány lüktetését-értelmét biztosító Dévát, Piskit, ahol az egyetlen református konfirmándus sem tud magyarul, a történelem viharai ellenére mindig újrakezdésre képes, de a természet csapásaiba belefáradt és elnéptelenedett Alvincet, Erdély legyengült szívét, a fejedelmi Gyulafehérvárt, az 1848-as szabadságharcban Avram Iancu seregei által feldúlt és lemészárolt Sárdot, Boroskrakkót, Magyarigent, a Bod Péter szellemét ápoló zarándokhelyet, a felüdítő szórvány-oázist, az összetartó Vajasdot, az árván maradt, Jékely Zoltán által megsiratott Marosszentimrét, a történelem során ötször elpusztított és ötször talpra állt református fellegvárat, Nagyenyedet, a majdnem teljesen magyarlakta, életerőt, hitet sugárzó Magyarlapádot, a Bethlen grófok bölcsőjét, Bethlenszentmiklóst, a vendégszerető, hangulatos óvárosú Medgyest, a marasztaló, többnyelvű, ugyancsak élni akaró szász-székely határvárost, Segesvárt, a Petőfi-zarándokhelyet, Fehéregyházát, a szórvány diákokat átölelő, küzdelmes életű Kőhalmot és Árva Bethlen Kata lelki tusáinak, értékteremtő szolgálatának színhelyét, Olthévizet. Hullámzó érzéssel jártuk végig a tragédiák és újjászületések, a küzdelmek és reménységek színtereit, a dél-erdélyi magyar szórványokat. Szembesültünk az elvakult gyűlölet évszázadokra kiható pusztító erejével, a beolvadás egyre fenyegetőbb jelenlétével. Találkoztunk elnémult, csak az üres templomában és sírköveiben élő gyülekezetekkel, még magyarul imádkozókkal, a magyar szóra felcsillanó könnyes tekintetekkel. Beszélgettünk aggódó idősekkel, reménykedő, tanulni, itthon maradni akaró fiatalokkal. A szálláshelyeinken, Szebenben, Déván, Gyulafehérváron és Segesváron úgy éreztük: egy család vagyunk. Egy nagy család, amelyikben egymásra vagyunk utalva. Erőt, reménységet merítettünk a lelkipásztorok, presbiterek, templomukat javító utolsó őrállók, kétkezi munkások küzdelmeiből, mosolyából, kitartásából. Mi, tömbben élő székelyek, akik mindezt láttuk, megdöbbentünk, mert nem tudtuk elképzelni, hogy a szórvány magyar élet mennyivel jóval nehezebb, mint a miénk. Ott nem azon gondolkodnak a szülők, hogy milyen iskolát válasszanak a gyerekeiknek (az iskolaválasztás nagyon fontos!), hanem azon, hogy egyáltalán iskolát teremtsenek, vagy az egyetlen meglévőt miként tartsák fenn. Rádöbbentünk: még jobban kell ragaszkodnunk a mi Atyánkhoz, édes anyanyelvünkhöz, templomainkhoz, iskoláinkhoz, egymáshoz, minden lelki, nemzeti értékünkhöz. Figyelmeztetést is kaptunk: ha nem vigyázunk, mi is elszórványosodhatunk. Ha nem lesznek önfeláldozó, a nemzetükért küzdő, éles látású, tiszta erkölcsű, családjukat szerető vezetőink, akkor majd Székelyföld is szórványemlékhellyé válhat. Székelyföld etnikai összetétele felborulásának veszélyére Bedő Albert, a magyar erdészet atyja is felfigyelt. A XIX–XX. század fordulóján tömegek szegényedtek el és vándoroltak külföldre, főként Amerikába. A kivándorlás a székelyek körében is nagy méreteket öltött. 1899-ben Marosvásárhelyen megalakul a Székely Egyesület, melynek a Kálnokon nyugvó államtitkár, főerdőmester, Bedő Albert volt az elnöke. Az egyesület a következő célkitűzésekkel indult útnak: 1. tárják fel a bajok társadalmi- gazdasági gyökereit, orvosolják a gondokat, 2. a székelyeket tartsák helyben, 3. az ősi székely szálláshely etnikai jellegét őrizzék meg. Az ötnapos felmérő-tapasztalatszerző kirándulás mély nyomokat hagyott bennünk, kálnokiakban. Kívánjuk, minél több székelyföldi bátorkodjék bebarangolni ezeket a vidékeket. GÖDRI MIKLÓS SZABOLCS kálnoki református lelkipásztor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Még a diktátornak sem sikerült
Pedig biztos megtette volna, csak ő még adott a látszatra, félt a világ szájától, a nyugati közvéleménytől. Ma már az ilyesmi sem számít, egy magát liberálisnak nevező megyei önkormányzati vezető is úgy gondolhatja, nyugodtan felszámolhatja, beolvaszthatja az erdélyi magyarság egyetlen szépirodalmi havi folyóiratát, a Látót. A Vatrát is mellette paritásban, ami nyilván mit sem enyhít az alattomban előkészített merényleten, sőt! Még inkább jelzi, mennyit ér ma a magas kultúra egyes politikusok, tisztségviselők szemében. Persze, a Vatra felszámolása is felháborító, hisz Románia egyik legelismertebb időszaki kiadványa, minket azonban most elsősorban a Látó megsemmisítésének a kísérlete háborít fel. Marosvásárhelyen mindent meg lehet csinálni? Az itteni magyarokat újabb meg újabb jogfosztó, demokráciaellenes intézkedésekkel lehet sújtani? Nem elég a MOGYE-ügy, a Bernády iskola- ügy, Látó-ügyre is szükség van?! Tudjuk, a tanácselnök kijelentette, jó szándék állt a két lap könyvtári degradálása mögött. Az ilyen jó szándékoktól kíméljenek! A Látó nem csak egy lap! Az irodalom is rendkívül fontos, és mindaz, amit szellemiekben közöl. De hatványozott szükségünk van arra a kisugárzásra, amit az irodalmi, művészeti életünk élénkítése, emelkedett szinten tartása érdekében tett, tesz a szerkesztőség. Ennek is köszönhető, hogy az egész Kárpát- medencében, de jóval távolabb is, Európa-szerte és azon is túl, Amerikában is ismerik, becsülik a folyóiratot és munkatársait. Magyarok és nem magyarok. A Látó Irodalmi Színpada tette lehetővé, hogy a kortárs magyar irodalom több mint száz műhelyének kiváló képviselőivel, számos élvonalbeli íróval, költővel, rendkívüli egyéniségekkel személyesen is találkozhatott a vásárhelyi közönség. A lap önállóságának megszüntetésével ennek a szép sorozatnak is vége szakadna. Talán ez is lenne a hirtelen felröppentett átszervezési kísérlet célja? A megyei költségvetés szempontjából elenyésző a megtakarítás, amit a lapok beolvasztásával érnének el, az nem indokolhatja a mindannyiunknak felbecsülhetetlen szellemi veszteséget okozó lépést, amelyre sort akartak keríteni. Az általános kultúraellenesség, amit a politikum jelentős része tanúsít mostanában, az már igen. A közvéleménynek ezt határozottan el kell utasítania, vissza kell szorítania.
Amint a csendben elfogadtatásra szánt tervezet híre elterjedt, meg is lett a kellő reakció, a kezdeményezők próbálkoztak a kérdés napirendre tűzésével, de egyelőre visszakozniuk kellett. Maradjunk éberek! Könnyen lehet, hogy az ügyet csak altatni próbálják. Vagy más tálalásban bukkan elő, amikor már nem is gondolunk rá!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Hídépítés Bukarestben
Beszélgetés Kósa András Lászlóval, a Magyar Kulturális Intézet új vezetőjével
Új igazgatója van a Bukaresti Magyar Kulturális Intézetnek. A korábbi vezetőt, Bretter Zoltánt a 35 éves Kósa András László váltja a román fővárosban működő rangos kulturális létesítmény élén. Az évek óta Budapesten dolgozó szociológus, szerkesztő, közpolitikai szakértő Marosvásárhely szülötte, városunkban sokan ismerik, számos itteni rendezvény szervezője, szereplője volt, a Pro Minoritate című lap főszerkesztője, lapunkban is rendszeresen jelentkező tollforgató. Pályázatával május 21-én nyerte el a tisztséget, szeptemberben foglalja el helyét Bukarestben. Ebből az alkalomból készült vele az interjú.
– Szép és felelősségteljes a megbízatás, de könnyűnek egyáltalán nem mondható. Nehéz időszakban kerülsz Bukarestbe.
– A jelenlegi feszültség, amely a román belpolitikai helyzetből is adódott, reményeink szerint valamennyire a kulturális diplomáciával is oldható. Intézetünk is bizonyíthatja a román elitnek, a román közönségnek, hogy a magyar kultúrát érdemes ismerni, szeretni. Ennek érdekében sok érdekes és izgalmas dolgot tudunk tenni. De tudom, hogy valóban nem lesz könnyű a következő időszak több szempontból sem. A magyar gazdasági helyzet sem rózsás, és az ősz az itteni belpolitikában is mozgalmasnak ígérkezik. De úgy gondolom, hogy ez egy átmeneti periódus lesz, túl a választásokon, függetlenül attól, hogy kik nyernek majd, bizonyára lecsendesednek a dolgok, és a kapcsolatainkban is visszatér a normalitás. Ha a Román Kulturális Intézet körül is tisztázódnak a dolgok, ilyen vonatkozásban is visszaáll a folytonosság, hiszen olyan értelemben is egymásra vagyunk utalva, hogy a bukaresti magyar és a budapesti román kulturális intézet tevékenysége kölcsönösségi szerződésen alapul.
– Amihez azonnal hozzátehetjük, hogy a kultúrára ott sincs és itt sincs elég pénz. De a jelek szerint mindkét intézet igyekezett maximálisan kihasználni a gazdasági nehézségek miatt számukra eléggé korlátozottan biztosított lehetőségeket. Egy új igazgató mindig újító elképzelésekkel, friss lendülettel érkezik. Mi az, ami az említett cél érdekében sajátosan a te projekted szerint kell megvalósuljon?
– Hadd időzzek egy keveset a kérdés első felénél. A magyar kulturális intézetek a XX. század elejétől működnek a nagyvilágban. A román kulturális intézetek az utóbbi két évtizedben létesültek. Az ő eddigi tevékenységükben jól látszik ez a lendület. Budapesten húsz éve van román kulturális intézet, sok érdekes rendezvénnyel hallatnak magukról. Úgy tűnik, hogy a magyar intézetek száz éve bizonyos visszafogottsággal is járt, de mostanság sok helyre került új igazgató, ez remélhetőleg élénkítően hat a munkára. Én is az újonnan kinevezettek egyikeként igyekszem élénkíteni bukaresti jelenlétünket. Három nagy projektet képzelek megvalósíthatónak. Az egyik többek közt a magyar külügyminisztérium támogatására is számíthat, és arra vonatkozik, hogy létre kell hozni egy erdélyi kortárs magyar képtárat, amely a régió XX. századi képzőművészeinek reprezentatív műveit gyűjtené össze, mutatná fel. Ilyen mindeddig nem volt. Ráadásul mostanában a képzőművészeti piac is kezd fellendülni Romániában. Sorra nyílnak újabb galériák, aukciós helyek Bukarestben, Kolozsváron és így tovább. Ez is serkenthetné az elképzelés megvalósítását. A projekthez a jelek szerint a politikai akarat mellett meglehet a gazdasági támogatás is. Kovászna megye, Sepsiszentgyörgy város önkormányzata is felkarolta a képtár létrejöttét. A másik két nagyobb elképzelés Bukaresthez kapcsolódik, pontosabban az intézet székhelyéhez. Ez egy gyönyörű villa, az intézmény nemrég költözött ide, a kormánypalota közelébe. Persze az épület néhány szempontból még tatarozásra vár, viszont lehetőség van arra, hogy a tetőtérben egy modern színházi teret alakítsunk ki. Mobil, mozgatható színpad, változtatható nézőtér biztosíthatja majd korszerű színházi produkciók bemutatását ezen a helyen. Ezt már a központ előző igazgatója elkezdte, tervezeti fázisban van, feltétlenül érdemes valóra váltani. Egy másik követendő irány, amely felé, ha kissé nehézkesen is, de a magyar kulturális intézetek kezdenek elmozdulni, és a világban működő francia intézetek illetve a német Goethe intézetek már sikerre is vittek: nyitás a manapság népszerű kulináris sajátosságokra. Szeretnénk tehát Bukarestben egy kiváló magyar bisztrót működtetni, hiszen a gasztronómia is a kultúra része, mellette pedig a magyar borkultúra is kellő hangsúllyal meg kell jelenjen. Az intézet udvarán létezik egy erre alkalmas melléképület, nyilván az elképzelésünket egyeztetnünk kell a román vagyonkezelővel és az ügyben illetékes román állami intézményekkel. De remélhetőleg nem merül fel különösebb akadály, és megvalósíthatjuk ezt a tervet is.
– Természetes, hogy marosvásárhelyi lokálpatriótaként azt is szeretném hallani, hogy mi, marosvásárhelyiek hogyan húzunk hasznot a most induló bukaresti tevékenységedből. Például a Bernády Háznak eddig is jó kapcsolata volt a Bukaresti Magyar Kulturális Intézettel és még inkább a Sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Koordinációs Központtal. Több színvonalas vásárhelyi kiállítás köszönhető ennek az együttműködésnek. Ez, gondolom, tovább bővülhet.
– Nyilvánvaló, hiszen marosvásárhelyiként én nem is gondolkodhatom másképp. Különben nem csak a Bernády Házzal volt ilyen jó kapcsolata a kulturális intézetnek és a sepsiszentgyörgyi koordinációs központnak, az Alter-Native nemzetközi rövidfilm- fesztivállal is kimutatható a személyes folytonosság, hiszen én is szervezője vagyok a fesztiválnak, természetes, hogy Bukarestben is törekszem majd, hogy gazdagítsuk a filmes programokat. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron is mindig hangsúlyos magyarországi részvételnek örülhettünk, ennek egy részét hol a szentgyörgyi intézet koordinálta, hol a bukaresti intézet finanszírozta valamilyen formában. Ezek tovább fognak működni, és lesznek újabb jellegű kapcsolatok is. Nem túlzottan nagy, átfogó rendezvényekre, tárlatokra gondolok, gyakran hatékonyabbak a kisebb, egyéni bemutatkozási lehetőségek. Jövőre például feltétlenül szeretném Bukarestben vendégül látni Csatlós Levente festőművész barátom kiállítását. Másrészt olyan értékes, nívós műgyűjtemények is vannak Vásárhelyen, többek közt a Bernády Házé is, amelyeket szintén érdemes megismertetnünk a román főváros közönségével. Ilyesmivel is segíthetjük az itteni alkotók népszerűsítését, akár úgy is, hogy intézetünk nem befogadóként, hanem jelentős galériák felé közvetítőként járul hozzá a bukaresti bemutatkozásokhoz. Ugyanakkor sajátos a helyzetünk, mert a bukaresti intézet kifejezetten a román közeg fele nyit, de nem akarnánk csak a fővárosban tevékenykedni. Elképzeléseim szerint ki kell vinnünk vidékre is a rendezvényeinket, például Craiovára színházi eseményeket, kiállításokat Nagyszebenbe, Iasi-ban történészkonferenciákat szervezni és így tovább. A sepsiszentgyörgyi koordinációs központ viszont kimondottan a Székelyföld magyarságát igyekszik gazdagítani tevékenységével. És azt se feledjük el, hogy van egy határozott szándék, a magyar állam költségvetésével is támogatott elképzelés a Kolozsvári Magyar Kulturális Intézet felépítésére, és ha ez elkészül, az is a feladatai körébe tartozik majd, hogy valamilyen formában kisugározzon Vásárhelyre is. Ezt én mindenképpen szorgalmazni fogom.
– Jó munkát, sok sikert mindehhez!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Túl a kásahegyen – beszélgetés Bárdi Nándor történésszel.
„Szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető »ötödik hadoszlopra«. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.” Bárdi Nándor történésszel, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársával Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
– Nemrégiben az MTVA vezérigazgatója körlevélben kérte a munkatársakat, hogy ezentúl a határon túli kifejezés helyett a külhonit használják. Egy kisebbségkutató lát ebben valamiféle minőségi változást?
– Előrebocsátanám, hogy a magyar–magyar viszonynak nevezett tárgykört sűrű retorikai összevisszaság jellemzi. Célképzetek, amelyekről jelenvalóságként beszélnek és elvárásokká válnak; általánosítások; feldolgozatlan élmények, sértettségek és félreértett szerepek tömege bogozódik össze ebbe a tárgyban. Ahhoz, hogy a lényegi kérdésekről beszéljünk, egy kásahegyen kell keresztülverekedni magunkat. Sok publicisztika nem is jut tovább a politikai retorikák termelte képzetek leleplezésén.
A külhoni terminológia bevezetésének szerintem két értelmezési háttere lehetséges. Kövér László és Veress László 2010. június 4-én a Magyar Nemzetben megjelent Mi lesz belőlünk magyarokból? című identitáspolitikai cikke az egységes magyar nemzet mellett érvelt és a balliberális elit félrevezető kategóriájának tekintette a „nemzet szétfejlődését”. Ebben a gondolatkörben a magyar etnokulturális közösség egységes politikai térben értelmeződik. Van egy másik megközelítés is, ami legtisztábban Sólyom László az előbb említett cikk megjelenésének napján, a parlamenti Trianon-emlékülésen elmondott beszédében kristályosodik ki. E szerint a Kárpát-medence az itt élő népek közös hazája. Ez azt jelenti, hogy nem csak Szepesség vagy Brassó képezi a magyar kulturális örökség részét, hanem a román, szlovák stb. történelemhez is hozzátartoznak a budapesti, gyulai, békéscsabai stb. emlékhelyeik. Ebben a szellemben a külhoni megnevezés a határon túlihoz képest annyiban más, hogy például egy nagyváradi nem Budapesthez viszonyítva azonosítja magát. A mindennapi életben persze a romániai magyarok szimplán magyarnak tartják magukat és abban a pillanatban lesz belőlük romániai magyar, ahogy belépnek a magyar(országi) médiatérbe vagy fizikailag átlépik a határt. A Kárpát-medencében jó kétszáz éve párhuzamos nemzetépítések zajlanak, és lényegében a külhoni magyarok 1918-ban ezek közé szorultak. Ezekben önálló intézményi szerkezeteket építettek a két világháború között és 1989 után, az államszocializmusban pedig az adott ország magyarságpolitikáján belül próbált a magyar elit vélt vagy valós közösségi érdekeket kiharcolni. Ugyanekkor mindez egy környező népekkel közösen felépített toposz-rendszerben történik. Leegyszerűsítve: szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető „ötödik hadoszlopra”. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.
– Mik lehetnek ennek a „toposztalanításnak” az eszközei?
– Szaktörténészként jó néhány, a nemzeti kánonokon túlmutató kutatás megvalósítását ajánlhatom, de a kisebbségi magyar önszemlélet szempontjából nem a kutatói vágyakat, hanem a fogalmi tisztázást tartom fontosnak. Alapvetésként ki kell mondani: a külhoni magyarként definiált közösségek lényegében kényszerközösségek, mert nem társadalomtörténeti folyamatok révén, hanem egy politikai döntés következményeként születtek, majd regionális sorsközösségekké váltak. Ez az önértelmező fogalmak első szintje. A második: a külhoni magyarok számára magától értetődő, hogy őshonosak szülőföldjükön, az ottani etnikai viszonyok megváltoztatását életviszonyaik sérelmeként élik meg. A harmadik viszonyítási pont, hogy ezek a magyar közösségek nemzeti kisebbségként definiálták magukat, az intézményesülésen keresztül párhuzamos társadalmat képeznek azon az országon belül, ahol élnek. Azért nem használnám szívesen a kisebbségi társadalom kifejezést, mivel ez egy vízió, a teljes társadalmi intézményrendszerről, a közösség viszont létezik, amelynek megvannak a saját integráló adottságai, élményei. Ezzel szemben a többségi nemzetek jellemzően birodalmi kisebbségként, a Magyar Királyság maradványaként tekintenek a velük élő magyarságra, mivel ezen kisebbségi közösségek kulturális öröksége nem függetleníthető a történelmi Magyarországtól.
– Hogy néz ez ki a „magyar–magyar viszony” felől nézve?
– Vannak, akik Trianont egyfajta traumaközösségként élik meg. Ez identitáspótló, kibeszélő önterápia is lehet. Nem hiszem, hogy minden Nagy-Magyarország matricás autótulajdonos irredenta volna. Sokkal fontosabb az, hogy a Kádár-korszak történelmi és identitáspolitikai amnéziájában a történelmi Magyarországra való emlékezés, a külhoni magyarok iránti figyelem az ellenzékiség érzetét adta, és ennek keretei sokfelé elágazva tovább élnek ma is. Ehhez képest egy másik út az úgynevezett detrianonizálás avagy határtalanítás, melyben az etnokulturális közösségnek egyes részei partnerként ismét együtt működhetnek. Hogy ez megtörténhessen, le kell építeni bizonyos határtermelő különbségeket. Trianont a közvélemény Magyarországon jórészt történeti kérdésként kezeli. Így van ez persze Kézdivásárhelyen is, csakhogy ott ez egyben családok, életpályák sorsát határozta meg. Az ottaniak elődeivel a magyar állam nem tudta fenntartani az állampolgári „szerződést”, mert a magyar politikai osztály két világháborúból is vesztesen hozta ki az országot. Az ennek révén létrejött magyar közösségek a magyarországi viszonyokhoz képest nemzetiesítettebbek, a változó politikai viszonyoknak is kiszolgáltatottabbak, hiszen a nyelvi, kulturális, sorsközösségbeli összetartozás szervezi ezeket. Jelentős különbség mutatkozik a hazafelfogásbanis. A magyarországiak haza fogalma döntően megegyezik az ország jelenlegi területével, míg a külhoniak számára egyszerre jelenti a szülőföldet, illetve egy virtuális magyar kulturális és médiateret, amelyet a sajátjuknak éreznek. A harmadik, legkevesebbet emlegetett különbség abból adódik, hogy a külhoniak döntő többsége kétnyelvű. Ennek kulturális vonzataként jó részük tudatában van annak, hogy a sajátján túl létezik egy „másik igazság” is, akár a szomszéd lakásban vagy a munkatárs fejében. Ehhez képest Magyarország lényegében Trianonnal érte el a reformkori nagy álmot, a homogén nemzetállamot. A magyar politikai elit úgy érzi, értelmiségi felettes énként megmondhatja, hogyan is kell gondolkodni Nyíregyházától Kaposvárig. Ebből következően Magyarországon az uralomra, az egységesítésre, az erdélyi politikában a dominanciára való törekvés volt a meghatározó.
– Mit jelent ez a detrianonizálás avagy határtalanítás a gyakorlatban?
– Ezeket a kifejezéseket eredetileg nyelvészek találták ki, ebből kifolyólag nyelvészeti problémaként fogalmazták meg. Nevezetesen, hogy a külhoni nyelvváltozatokat miként viszonyítsák a magyarországi standardhoz. Végül, megharcolva a nyelvművelőkkel, beemelték őket. Így például a „hajtási” a „jogosítvány” szinonimájává válhatott. Ezzel a határtalanító, integráló gesztussal a nyelvi sík azonnal ki is tágult, mivel azt eredményezte, hogy a külhoni kultúra termékei egyenrangú alkotóelemei lettek az egyetemes magyar kultúrának. A határtalanítás programja számomra pontosan arról szól, hogy mit tudunk kezdeni ezekkel az egyenrangú kulturális örökségekkel.
– A siker azon is múlik, hogy a szomszédos népek mit szólnak, ha mi határtalanításról beszélünk, főleg akkor, ha ők nem számolnak le a birodalmi kisebbség toposszal…
– Nagyon egyszerű, mint ahogy egy román mondás is tartja, nem beszélni, hanem cselekedni kell. Először azt kell tisztáznunk, hogy miért álságos, improduktív vagy hiteltelen a most használt beszédmód, mit csináltunk rosszul. Majd meg lehet keresni a helyzetleírás és az önértékelés új támpontjait. Ma az egyik legnagyobb probléma, hogy a külhoni magyar ügyeket a politikai retorika uralja. Gyakran a kommunikációs akciók önmagukért zajlanak. Az elmúlt húsz év tapasztalata egy hatalmas szakpolitikai deficitre mutat. Nincs meg a megfelelő szakmai és közigazgatási háttér a programok intézményesítéséhez és megvalósításához. Miért nincsenek Magyarországnak és a külhoni magyar közösségeknek a szomszédos országok nyelvén a magyarságról informáló honlapjaik? Miért nincs fent a neten a Madách, a Kriterion és a Fórum fordításirodalma? Médiaképesek-e a magyar külképviseletek munkatársai a szomszédos országok nyelvén? Soroljam?
– Az elmúlt időszak hibáinak feltárásakor milyen premisszák mentén lehetne elindulni?
– Nem egy interjú dolga ezt a kérdést mélységében feltárni. Most csak annyit tehetek, hogy történészként felhívom a figyelmet azokra a félreértett vagy félreérthető nézőpontokra, melyeket egy-két évtized múlva a politikai elemzők visszatekintve fontosnak tarthatnak. Az első ilyen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ügye. A politikai közbeszéd átalakította a történéseket, és ma már a magyarságpolitika következetes és legfontosabb megvalósításaként jeleníti meg a honosítás ügyét, miközben az autonómiatörekvések kudarca, a magyar kisebbségi pártok kormányzati részvétele és a Fidesz-kormány nagy projektjei után a parlamenti pártok igazából csak belesodródtak a kapcsolódó kampány politikai hiszterizáltságába. A 2004. őszi–téli népszavazási kampány nem a külhoni magyarokról szólt, hanem egy pártpolitikai verseny volt, a szomszéd országi magyarság a szavazás után mégis úgy élte meg, hogy lényegében a nemzeti hovatartozásukat kérdőjelezték meg, ennek egyik következményeként nemcsak hogy elfogadottá vált Magyarország és a magyarországiak bírálata („anyások”, „táposok”), hanem egyben politikai legitimációs retorikaként is használták a kisebbségpolitikusok. Egy következő másként értelmezés a kettős állampolgárság és a második Orbán-kormány projektjei körül alakult ki. Magyarországon a kilencvenes években létrejött a többpártrendszer és a kapitalista piacgazdaság intézményrendszere, megvalósult a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás, egy új alkotmányos politikai közösség azonban nem jött létre, sőt a környező országoknál is lassabban halad ez a folyamat. Ez a Kádár-korszak elfojtott emlékezetpolitikai örökségével együtt óriási identitáspolitikai deficitet hozott létre. Ezt próbálja kompenzálni a politikai osztály. A második Orbán-kormány nagy projektjei alapvetően Magyarországnak szólnak. A háttérben ott munkál az új közösségépítés és az a vágy, hogy ne ismétlődhessen meg a 2004-es fiaskó. Mindezt a nemzetesítést, de elsősorban a kettős állampolgárságot a külhoni magyarság mintegy emancipációként élheti meg. Maga a nemzetpolitika kifejezés is, amely a külhoni magyarokat érintő viszonyra (azaz a magyarságpolitikára) vonatkozik, mintegy leszűkíti Magyarország hosszú távú közösségi politikáját a nemzet és az ország határának egybe nem esésére. Ehhez kapcsolható, ahogyan „nemzeti táj”-ként egyre inkább a Székelyföld és a Gyimesek jelenik meg a magyar médiában. A nemzeti összetartozás dala pedig az ünnepi alkalmakon a Szózat helyett egyre inkább a Székely Himnusz lesz. A harmadik álságos adottság, hogy a magyarság- és a kisebbségpolitikai retorika még jelenleg is nagyrészt az úgynevezett veszteség narratívára épül, miközben a külhoni közösségekben komoly változások történtek. Ezt jól példázza, hogy Szlovákiában és Romániában láthatóan megváltozott a magyar népszavazási kampány hangulata. Jöttek a humoristák, a jó nők, a magyarság magától értetődő volta, természetesebb hangvételben próbáltak egy önképet megfogalmazni. Mindeközben a magyarországi, illetve bizonyos részben a külhoni politikai elitek nyelvezete még mindig az állandó félelem fenntartására épül, ahelyett hogy pozitív irányba mutató, konkrét és számon kérhető közösségi célokat fogalmaznának meg. Magyarországon arról sem vesznek tudomást, hogy a kilencvenes években a kisebbségi politikusoknak mind a társadalomképe, mind a pozíciója megváltozott. A kulturális életből építkező politikai elit helyett, a kormánykoalíciós részvételek nyomán, sokkal hangsúlyosabb szerephez jutottak a regionális gazdasági érdekcsoportok, majd az ezredforduló után – az önkormányzati jogosítványok bővülésével – megjelent egy új, önkormányzati elit. A legitimitást a forrásszerzés biztosítja, így az átfogó kisebbségpolitikai programok sem igen valósulnak meg, kiüresednek a politikai üzenetek. Ez, generációváltás által felerősítve, a különböző érdekeket becsatornázni képes politikai integrációs fórumok híján, az egységes politizálás végét jelenti, jóllehet a régi szlogenek még részben fennmaradtak.
– Körbejártunk fontos fogalmakat, beszéltünk a detrianonizálás lehetőségéről illetve szükségességéről illetve a magyar-magyar viszony közelmúltjának elemzéséhez is támpontokat adott a félreértett vagy félreérthető események hátterének rövid vizsgálatával. Lehet a külhoni magyar kisebbségekhez más módon is közelíteni?
– Igen. Ha a kívánsággondolkodáson túl akarunk lépni, akkor az egyes kisebbségi magyar közösségeket, mint társadalmi jelenségeket kell megközelíteni. Az egyik lehetőség a területi elv. Ha felállítjuk az erdélyi települések listáját aszerint, hogy mely településeken él abszolút számban a legtöbb magyar, akkor az első 150 települést számba véve kiderül, hogy a romániai magyarok több mint 80%-a él ezekben a helységekben. Ha csak az első ötvenet nézzük, akkor az is 780 ezer magyarnak ad otthont. Mit látunk így? Ma az erdélyi magyarok 53%-a él magyar többségű közigazgatási egységben. Az is érzékelhetővé válik, hogy pl. Arad, Temesvár magyarsága számban vetekszik több székelyföldi kisvároséval. Ugyanakkor a magyar intézménysűrűség meg sem közelíti azt. A harmadik fontos tanulság, hogy 6 megyében lehet politikailag meghatározó Romániában a magyarság. Hargita, Kovászna mellett Maros, Szatmár illetve Bihar és Szilágy megyékben. A lényeg, hogy az illető 150 település nyelvhasználati, az oktatási, közművelődési viszonyai konkrétan monitorizálhatók és így pontosan meg lehet nevezni a hiányosságokat vagy épp a jó példákat, a jogszabályok érvényesülését. Egy másik megközelítés, ha a kisebbségi „társadalmat” intézményi alrendszerek összességeként fogjuk fel. Azt vizsgálhatjuk, hogy a politikai érdekvédelem, az önkormányzati pozíciók, a vallási élet, a nyilvánosság, az oktatás, a közművelődés, a tudományos élet, az egyesületek milyen intézményi keretek között működnek és, mennyire hatékonyak. Azaz az adott intézményi alrendszer szakmai szabályai ebben mennyire meghatározóak. Egy példa: a határtalanítás érdekes mozzanata lenne a magyarországi iskolákban használatos kompetencia mérés önkéntes kiterjesztése a külhoni iskolákra is. Ez külön költségekkel sem járna, hiszen a tesztek és az azok feldolgozásához szükséges programok jól begyakorolva rendelkezésre állnak. Ezzel nem csak az iskolák és tanáraik teljesítménye lenne követhető, hanem a magyarországi szülőkhöz hasonlóan a külhoniak is megnézhetnék az interneten az adott iskola és akár saját gyerekük eredményeit. Ez tényleg integráció, amely az adott ország oktatási rendszerébe is egy fejlesztési és nem szeparációs elemként jeleníthető meg. Csakhogy mi van, ha az eredmények sokkolják a külhoni magyar közvéleményt, pedagógustársadalmat? Miért nem éri el ez az erdélyi oktatáspolitikusok és megyevezetők ingerküszöbét? De érdemes utánanézni az egyik legintenzívebb romániai magyar rendezvény, a Kolozsvári Magyar Napok gyökereinek, a monostori negyedben szerveződő kismama klub, levelezési lista, az Életfa Alapítvány tevékenységének. A gyerekprogramok révén a több mint tízezres monostor negyedi magyarságot, tavaly a száz tagú cigány zenekarral a környező falvakat és olyan tömegeket is képes volt megszólítani, akiket eddig a magyar közművelődés nem tudott elérni. Ebből következik a kérdés: miért nincs magyar ház (napközi otthonnal) a Monostoron vagy a nagyváradi Rogerius negyedben? A magyar intézmények miért csak a városközpontban léteznek? Mennyiben befolyásolhatja az iskolaválasztást lakótelepen, az a komoly dilemma, hogy miként oldják meg I-IV. osztályba a beszállítást? Ezek persze mind kiragadott példák, de „nemzet kérdései” mit sem érnek a mindennapi problémákra adott válaszok nélkül. Egy közösség csak hasznos intézményekkel tud magához vonzani embereket, ettől lesz életképes.
– Mit tudhatunk arról, hogy melyek a külhoni magyar kisebbségek sorsát leginkább formáló, meghatározó társadalmi folyamatok az utóbbi két évtizedben?
– A négy nagy magyar kisebbségi közösség (szlovákiai-, ukrajnai-, romániai-, szerbiai) esetében hat folyamatot emelhetünk ki. Az első a népességfogyás kérdése, ami egyébként a többségi társadalmakra is jellemző, de a magyar kisebbségi csoportok esetében fokozottan érvényes. Három fontos új tendenciára azonban fel kell hívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy Romániában a magyarság aránya az abszolút számban megjelenő 10 éves 194 ezres fogyás ellenére lényegében nem változott. Másrészt a kisebbségi magyarok népességfogyása 1918 óta folyamatosan kataklizmákkal járt együtt és azt lehet mondani, hogy ez az első olyan évtized, amikor alapvetően a természetes népmozgalom és a migrációs folyamatok voltak a meghatározók. A Barna Gergő, Kiss Tamás számította 6 ezres romániai asszimilációs veszteségnél jóval nagyobb várható Szlovákiában. A harmadik, egyáltalán nem új tapasztalat az, hogy a tömbterületeken jóval kisebb a magyar népességfogyás, mint szórványhelyzetben. (Tehát egy jól működő kisebbségi intézményrendszernek épp az lehetne a feladata a kisebbségi és szórványhelyzetben, hogy összegyűjtse, szocializálja a fiatalokat; a magyar dominanciájú helyeken pedig, hogy felszívja és a társadalmi mobilitást biztosítsa ezek számára is.) A második fontos évtizedes folyamat a reruralizáció: nő azon magyarok száma, akik kistelepülésen élnek, részben a nagyvárosi népességarányok romlása miatt. Romániában például a falvakban lakó magyarok aránya az utóbbi két népszámlálás között 38%-ról 44%-ra nőtt. Legalább ilyen fontos, hogy több nagyobb városban megszűnt a magyar többség, vagy jelentősen csökkent az arányuk, ugyanakkor a magyar intézményesség egyre inkább kisvárosi központokba került. Kolozsvár és Marosvásárhely mellett megerősödött a székelyföldi kisvárosok, különösen Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy intézményi súlya, ugyanekkor a Székelyföld alatt egyre inkább csak Hargita és Kovászna megyét értik. A harmadik lényeges pozíció romlás a kisebbségi magyarok lemaradása az adott ország új középosztályosodási folyamataiból. Ezt jelzi az, hogy a szomszédos országokban a magyarok körében a diplomások aránya még mindig az országos átlag felét éri el. Jelentős a lemaradás a szolgáltató szektorban, különösen a pénzügyi, kereskedelmi szolgáltatások körében. A következő fontos folyamat, a többes kötődéssel bírók – Erdélyben talán kevésbé érzékelhető – számának növekedése. Itt egyrészt a vegyes házasságok növekedéséről és az abból született gyerekek választásairól, másrészt a nem magyar intézményrendszerben szocializálódó, magyar médiát nem használó fiatalok Felvidéken és a Vajdaságban egyre jelentősebb csoportjáról van szó. Félig meddig még most is tabu kérdésnek számít a magyar anyanyelvű romák integrációja. Az Életünk fordulópontjai – Erdély 2006-os vizsgálat szerint 150 ezer magyarul beszélő roma él Erdélyben és közel 90 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Ez a romániai magyarság 6,5%-a. Itt az alapdilemma az: mit lehet kezdeni azzal a helyzettel, ha a magyar szülők a cigány gyerekek miatt nem magyar iskolába viszik a gyerekeket? A székelyföldi I-IV. osztályos roma tanulók statisztikája, integrációja egy külön riportsorozat tárgya kell legyen – az ezt kutatókkal. Az utolsó, de az egyik legfontosabb téma az utóbbi 20 évben az összmagyar média tér létrejötte, amelyben a magyarországi tömegkommunikáció a meghatározó. Ez egy természetes folyamat, jelentős – ma már magától értetődő – eredmény, nagyon fontos következményekkel. Ezek közül a legfontosabb, hogy az 1989 után született külhoni magyar generációk jelentős része döntően magyar(országi) médiafogyasztóként szocializálódik. Részben ez nehezíti meg, különösen a magyar többségű területeken a honország nyelvének elsajátítását. Ugyanakkor szinte teljes hozzáférést biztosít a magyarországi politikai, kulturális információkhoz. Ennek hatását nem lehet túlbecsülni. A „politika Magyarországa” nem a nemzetegyesítő retorikával, a honosítási kampánnyal, hanem elsősorban a napi magyarországi hírfogyasztással terjeszkedik a határokon túl. Azt is megfigyelhetjük, hogy – pontosan ennek a közös médiatérnek a következtében – egy romániai magyar fiatal tulajdonképpen haza érkezik, ha eljön Budapestre. Ez a helyzet természetszerűen fokozza a külhoni magyarok magyarországi emancipációs igényeit. Itt azonban fontos azt is tudatosítani, hogy a külhoni magyar közösségekben nem alakultak ki meghatározó, a regionális vélemények, közszolgálati fórumaként elfogadott orgánumok. Egy-egy szomszédországi úgymond országos fórum hiányában a magyarországi médiát használják értelmiségiek, politikusok avagy teljesen elszigetelt, csak helyi vonatkozású vélemény és hírközlés folyik.
– A külhoni magyar kisebbségeket pár kérdés erejéig megpróbáltuk önmagukban vizsgálni, viszont nem hagyható figyelmen kívül a más szempontból már említett kettős állampolgárság kérdése. Nemrégiben beérkezett a 300 ezredik kérelem is, milyen hatással lesz ez az eddig boncolgatott folyamatokra?
– Nem vagyok jós. A helyzetet elemezni már csak azért is nehéz, mert konkrét vizsgálatok eddig tudtommal csak arra vonatkozóan születtek, hogy akik kettős állampolgárságot szereztek idáig, kire fognak szavazni. Az eddigi kérelmezők durván 60 százaléka Erdélyből származik, 20 százalék a Vajdaságból. Elég valószínű, hogy jelentős részük már huzamosabb ideje Magyarországon él, csak eddig nem sikerült elintéznie az állampolgárságot, és most kihasználja a lehetőséget. Bizonyára vannak olyanok is, akik a magyar útlevél miatt csinálják végig a procedúrát, mert például az amerikai vízumhoz ez nagy segítséget jelent. Jelentős a kérelmező nyugdíjasok száma, akik a gyerekeik után szeretnék megszerezni az állampolgárságot. Az igazi konfliktus a választójog körül van. Ugyanis a sokszor idézett külföldi példák esetében tudtommal valamennyi esetben azzal kapcsolatban az adott ország politikai osztályán belül konszenzus volt. Ez a választójog kiterjesztése esetében a magyarországi pártok között nincs meg, sőt a Jobbik és a Fidesz szavazók jelentős része is elutasítja azt. Ez egy kétélű fegyver: nem hiszem, hogy a baloldal kihagyná a következő választási kampányban azt a ziccert, hogy itt most olyan emberek is szavaznak, akik nem Magyarországon élnek. Ez lehet, hogy több szavazatot visz majd el a Fidesztől és a Jobbiktól, mint amennyit hoz a határokon túlról. Abban pedig biztos vagyok, hogy újabb stigmatizációk épülnek a magyar–magyar viszonyban. Arról már volt szó, hogy a magyar kisebbségi kérdésnek nem az állampolgárság megadása a kezelési módja, ez a külhoni magyarok magyarországi emancipációját biztosíthatja. Nem tudom, hogy a kettős állampolgárságnak milyen közvetlen kihatása lesz a kilencvenes évektől a kisebbségi elit által képviselt párhuzamos társadalomépítésre. Jelenleg nem ez, hanem a szomszédországi politikusi generációváltás, a kormányzati pozíciók elvesztése, a FIDESZ külhoni pártkonfliktusai együttesen hátráltatják ezt a folyamatot.
Erdélyi Riport

Nem lehet az igazságért féligazságokkal harcolni!
SZNT-vélemény arról, ami Sepsiszentgyörgyön nem hangzott el
– Úgy gondolom, hogy a megoldás a Mikó Kollégium és a közösségi ingatlanok ügyében az autonómia. A megoldás az, hogy törvényes, demokratikusan megválasztott saját intézmények döntsenek a mi ügyeinkben. Ez fog megoldást hozni, nem pedig a kulisszák mögötti megegyezések, amelyek magukban hordozzák újra és újra az elhallgatásokat, a féligazságokat. Nem lehet az igazságért féligazságokkal harcolni! Aki csak félig mondja ki az igazságot, az hazudik – nyilatkozta tegnap sajtótájékoztatón Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
Ezért néhány olyan, általa fontosnak nevezett dolgot mondott el, ami nem hangzott el szombaton Sepsiszentgyörgyön, és azt megelőzően sem.
– A teljes igazsághoz hozzátartozik, jelentette ki, hogy a visszaszolgáltatás alapja Romániának nemzetközi vállalása. Amikor az országot fölvették az Európa Tanácsba, akkor a 176. számú ET- véleményezés feltételként szabta az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását. A véleményezés 8-as pontja kimondja: különös tekintettel az egyházi iskolákra, lehetővé téve, hogy a felekezeti iskolákban a nemzeti kisebbségekhez tartozó gyermekek az anyanyelvükön tanulhassanak. Erről nem volt szó szombaton, sem azt megelőzően. A hallgatás okát Markó Béla kijelentésében találta meg, aki pár évvel ezelőtt úgy fogalmazott: "Nem panaszolhatjuk be az Európa Tanácsnál azt a kormányt, amelynek mi is tagjai vagyunk".
– A másik, amit elhallgattak, az, hogy Albert Álmos, Sepsiszentgyörgy akkori polgármestere, jelenleg RMDSZ- szenátor és Olosz Gergely, akkoriban az Ingatlankezelő Vállalat vezetője, jelenleg parlamenti képviselő, a 112-es törvény alapján 4 millió lejért eladta azt a bizonyos elállamosított tanári lakást, amely visszaszolgáltatási folyamat alatt volt, azoknak a bérlőknek, akik utóbb feljelentették az egyházat.
Emlékeztetett, hogy Marosvásárhelyen Fodor Imre minden egyes alkalommal megtagadta az egyházak által visszaigényelt, visszaszolgáltatás alatt álló ingatlanoknak az eladását a 112-es törvény alapján. Szerinte ezért "felejtették el" Fodor Imrét, akinek 75. születésnapjára senki sem emlékezett, miközben a két előbb említett politikus a román parlamentben ülhet.
Véleménye szerint azt is igyekeznek elfelejteni, hogy hasonló dolog már volt: a zilahi Wesselényi Református Kollégiumnak is megtörtént a visszaállamosítása Seres Dénes szenátor kezdeményezésére. Az egyetlen, aki kiállt az iskola védelmében, az Tőkés László volt, akit ezért váltottak le s szüntették meg a tiszteletbeli elnöki tisztségét. Az Igazság napján erről sem beszélt senki, maga Tőkés László sem, mondta az SZNT elnöke. – Úgy gondolom, a megoldás a Mikó Kollégium és a közösségi ingatlanok ügyében az autonómia. A megoldás az, hogy törvényes, saját, demokratikusan megválasztott intézmények döntsenek a mi ügyeinkben. Ez fog megoldást hozni, nem pedig a kulisszák mögötti megegyezések, amelyek magukban hordozzák újra és újra az elhallgatásokat, a féligazságokat. Nem lehet az igazságért féligazságokkal harcolni! Aki csak félig mondja ki az igazságot, az hazudik, vonta le a következtetést Izsák Balázs.
Bíró Zsolt, a Marosszéki Székely Tanács elnöke elmondta, az SZNT Marosszékről hét autóbusszal volt jelen Sepsiszentgyörgyön az igazság napján, de minden egyes székely székből jelen voltak az SZNT küldöttei, úgyhogy 800-1000 ember is összegyűlt a Székely Nemzeti Tanács sepsiszentgyörgyi székháza előtt, és onnan szervezetten vonultak be a tüntetés helyszínére egy Autonómiát Székelyföldnek! feliratú óriásbannerrel.
– Fontosnak tartottuk, hogy ezen az eseményen is felemeljük szavunkat az autonómiáért, hiszen az autonómia lehet az egyedüli megnyugtató megoldás a Mikó- ügyhöz hasonló, a magyar közösséget érintő problémák megoldására, jelentette ki Bíró Zsolt. Véleménye szerint, "a szereposztásból" egyértelmű volt, hogy az RMDSZ kampányrendezvénynek szánta az igazság napját, ezért történhetett meg, hogy Sánta Imrét is csak a tömeg követelésére hívták fel a színpadra.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

Új kezdés, új garnitúrával
Az ajándékba kapott egy hét haladék után szeptember 17-én kezdődik az oktatás. Mivel a tanfelügyelőségnek 93-mal kellett csökkentenie a pedagógusok számát, ez már kezdéskor több konfliktushoz vezetett, óvodai csoportokat, osztályokat kellett összevonni, ami kiváltotta a szülők ellenérzését. Eközben vannak olyan vidéki katedrák, amelyeket talán holnap sikerül betölteni. A hírek szerint az iskolabuszokból is hiány mutatkozik. A legnagyobb vihart mégis az kavarta, hogy szeptember elsejétől sok tanfelügyelőt és iskolaigazgatót menesztettek és újakat neveztek ki helyettük. A megyei oktatásügy helyzetéről Somesan Stefan főtanfelügyelőt kérdeztük az elmúlt héten.
– Lecserélték a tanfelügyelők jelentős részét, új főtanfelügyelő-helyettese is van az intézménynek. Milyen szempontok alapján döntöttek a kinevezésekről?
– Ahogy ezelőtt négy évvel a hozzáértés alapján nevezték ki a tanfelügyelőket, úgy jártunk el most is. Véleményem szerint a megyében dolgozó pedagógusok között minden szakterületen van 10-15 olyan személy, akik betölthetik ezeket a tisztségeket. Hozzá kell tennem, hogy a megyei tanfelügyelőségen jelenleg hat szakfelügyelő van, akik versenyvizsga alapján kerültek a testületbe, ők maradtak, és csak az ideiglenesen kinevezett felügyelők helyett hoztunk be újakat. Mivel szeptember 3- án a tanszemélyzet számára megkezdődik az iskolai év, s az ideiglenes kinevezéssel dolgozóknak augusztus 31-én lejár a mandátumuk, fontosnak tartottuk, hogy felmentsük őket, hogy visszatérhessenek a katedrájukra, ezért választottuk ezt az időszakot.
– Ellenzéki vezető politikusok azt állítják, hogy pártszempontok alapján döntöttek az új szakfelügyelőkről, illetve a baráti körből kerültek ki egyesek.
– Én nem rendelkezem a politikai hovatartozást tartalmazó önéletrajzokkal sem a tanfelügyelőnek kinevezettek, sem az igazgatók, sem a tanárok esetében. Azt mindenki tudja, hogy a tanfelügyelőség vezető tisztségei politikai tisztségek, a többi nem az.
Személy szerint a szociál-demokrata párt alapító tagjai közé tartozom, s természetes, hogy engem pártszempontok alapján neveztek ki. Rata Nadia főtanfelügyelő-helyettest a liberális párt javasolta, Illés Ildikó, a másik helyettesem, az RMDSZ-t képviseli. Mivel Szatmáron születtem, nekem nincsenek rokonaim a megyében, s a gyermekeim sem dolgoznak a tanügyben, ezért nem tartom magam érintettnek.
– Egyes vélemények szerint olyan iskolaigazgatókat is menesztettek, akik nagyon komolyan, mindenki megelégedésére végezték a dolgukat, ezért csodálkoznak, hogy leváltották őket. Szükség volt-e arra, hogy megszakítsanak olyan folyamatokat, amelyek jól működtek?
– Minden iskolaigazgató nagyon jó minősítést kapott az elmúlt tanév végén, de ez nem jelenti azt, hogy egy életre igazgatók kell legyenek, akkor is, ha lejárt az ideiglenes kinevezésük. Négy évvel ezelőtt, amikor a most távozó igazgatókat megbízták, sem volt mindenki elégedett, de idővel megszokták. Az Egyesülés középiskola igazgatónőjét például még én neveztem ki, két mandátum során vezette az iskolát, most eljött a változás ideje. Egy vezető állásban levő személyt két mandátumra kellene megválasztani, mert elfárad és rutinszerűen végzi a munkáját.
– A résztvevők szerint az idei évkezdő igazgatói ülés nem volt jó hangulatú összejövetel, sokan erődemonstrációnak érezték.
– Én nem tartom annak. Három napirendi pontja volt. Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes a tanintézményekben végzett helyszíni ellenőrzésekről számolt be. Biztosan voltak olyan megállapítások, amelyek nem tetszettek a kollégáknak, de ezek a helyszínen tapasztalt valós tényeken alapultak, nem én találtam ki, sőt előzetesen nem is olvastam a jelentést, mert megbízom a kolléganőmben.
Beszédemben a problémákat vettem számba. Megkértem a kollégákat, hogy az iskolai évnyitóra, amit reggel 9 órától kell tartani, kötelező módon hívják meg az iskola vezetőtanácsának külső tagjait, a polgármestereket és alpolgármestereket, Marosvásárhelyen én fogom elküldeni a meghívókat a hivatalosságoknak. Azt javasoltam a kollégáknak, hogy kössenek partnerségi szerződést a szülőkkel, ami nagyon hasznos az igazgatóknak. Ebben a szerződésben le lehet szögezni egy sor dolgot: mit nyújt az iskola és azt is, hogy a szülők hangsúlyosabban vegyenek részt az iskolai fegyelem megőrzésében, a jelenlét és a tanulók megfelelő öltözékének a biztosításában. Hangsúlyoztam, hogy a virtuális katalógust minden középiskolában vezetni kell. A marosvásárhelyi Művészeti Líceumból a leváltott igazgató idején, érettségi előtt egy héttel elloptak egy XII.-es osztálynaplót. Rendkívül nehéz volt az adatokat, a tanulók jegyeit rekonstruálni. Ha akkor főtanfelügyelő lettem volna, 24 órán belül leváltom az iskola vezetőjét, ehelyett az ellene indított kivizsgálást eltussolták.
Arra kértem a kollégákat, hogy tartsanak érdekes, tanulságos osztályfőnöki órákat a jelenlegi semmitmondó üresjáratok helyett, amelyeken esetleg egyes tanárok csak az igazolatlan hiányzásokat veszik számba, s a saját dolgukkal vannak elfoglalva.
Felhívtam a figyelmet, hogy a tanügyi intézmények homlokzati táblája hogyan kell kinézzen – mondja a főtanfelügyelő, s mutatja a mintát is, ami csak román nyelvű.
– Magyar változat nincs? – érdeklődöm.
– Elkészül az is – válaszolja Somesan Stefan.
– A 2-es iskola mikor veszi fel dr. Bernády György nevét? – kérdezem, ha már a homlokzati táblákról van szó. Főtanfelügyelőként beleegyezik-e az elnevezésbe?
– Nem tehetem, hogy ne egyezzek bele, a törvény ugyanis arra kötelez, hogy a helyi tanács határozatát végrehajtsam.
Felhívtam a figyelmet, hogy a zászló, az ország címere minden osztályban ki kell legyen téve, ami megrongálódott, azt fel kell frissíteni.
Arra biztattam az iskolaigazgatókat, hogy jó kapcsolatot építsenek ki a sajtóval, szeretném, ha az eredményeinkről többet olvashatnék, amire nyitottnak érzem a sajtót. Miért mindig a rossz dolgokkal hívják fel magukra a figyelmet egy-egy iskolában, amikor annyi megvalósításról lehetne beszámolni?
A jövőben jó együttműködést kell fenntartani a helyi közigazgatással, különösen vidéken. Nem tudom elfogadni, hogy a polgármester és az iskolaigazgató rossz viszonyban legyen, veszekedjenek egymással. Tudomásul kell vennünk, hogy a polgármestert a közösség választja, az igazgatót kinevezzük. Hozzászólásában az ülésen jelen levő prefektus is ezt hangsúlyozta.
Tájékoztattam a résztvevőket, hogy Marosvásárhely polgármestere minden évben azzal fenyeget, többet nem finanszírozza a bentlakásokban lévő vidéki gyermekeket. Fratean Alexandru prefektus leszögezte: a helyi költségvetés nemcsak a helyi adókból és illetékekből épül fel, hanem a központi költségvetésből is.
Felhívtam a figyelmet az igazgatók és a tanfelügyelőség közötti hatékonyabb kapcsolattartásra. Mivel a minisztérium a közegészségügyi engedélyeket kérte, amit feltettünk a tanfelügyelőség honlapjára, elmondtam, hogy amelyik igazgató nem tartja be a határidőt, ne várja, hogy az év végén jó minősítést kapjon, s nem tapsoljuk meg az igazgatói versenyvizsgán sem. Ez volt az egyetlen helyzet, amikor fenyegetőbb hangnemet ütöttem meg. Arra kértem őket, hogy bármely kellemetlen eseményt, természeti csapást személyesen közöljenek velem, ne a sajtóból tudjam meg. Azt is közöltem, hogy az iskolai ellenőrzések más típusúak lesznek. Nem kommandós, terrorista stílusban fogunk az iskolákba menni, sokkal inkább a tanácsadáson, a segítségnyújtáson lesz a hangsúly. Ha pedig valaki a tanfelügyelőség vezetőségéhez, esetleg a kormányhivatalhoz fordul, mert helyben nem tudják megoldani a problémáját, ez rossz pontot jelent az iskolaigazgatóknak, akiknek kötelessége korrekt módon helyben megoldást találni a felmerülő gondokra.
– Feltételezem, hogy van már összképük az iskolák felkészültségéről az idei tanévre.
– 870-ből 70 tanintézmény esetében van még folyamatban a közegészségügyi működési engedély kibocsátása. A hiányosságok olyan természetűek, amelyek nem zavarják az oktatási folyamatot, de az európai előírásoknak valóban nem tesznek eleget. Nincs vezetékes víz, kanalizálás, kerítés, nincsenek járdák, de ezek nem olyan súlyos hiányosságok, amelyek miatt be kellene zárni egy iskolát.
– Vannak a megyében félig felépített iskolák, mint a bogácsi például, vagy ahol a felújítás elakadt. Nyílik-e az idén lehetőség arra, hogy folytatni tudják az építkezést?
– Bogácson, Bátoson, Görgényszentimrén, ahol a volt tulajdonosnak visszaszolgáltatott épületben működnek az iskolák, valóban rossz a helyzet, de a költségvetés-kiegészítéskor reményeink szerint jut majd pénz, hogy folytatni tudjuk, ami félbemaradt.
– Úgy hallottuk, hogy iskolabuszokra is szükség lenne.
– Figyelmeztettem az igazgatókat, nem szeretnék többé a sajtóban arról olvasni, hogy az iskolabusszal a mezőről kukoricát hordanak, vagy a választási kampányra használják fel, s a polgármester képmásával járja a falut, amiről bizonyítékaink vannak.
Azt is elmondtam, hogy három iskola van a megyében, Csatófalva, Backamadaras és Nyárádgálfalva, ahol nem telepítették fel a programot ahhoz, hogy a videokonferenciákon részt vehessenek. Ezt látják a minisztériumból, és minden alkalommal megbírálnak. Ezért mondtam, hogy ne pályázzanak a tisztségre, ha nem oldják meg ezt a helyzetet.
– Elő vannak-e kellőképpen készülve az iskolák a nulladik osztályok fogadására?
– A szociál-liberális szövetség véleménye szerint ezeknek az osztályoknak az óvodákban lenne a helyük, de mivel a törvény ezt írja elő, tiszteletben kell tartanunk. Hetente szerveznek videokonferenciát erről a témáról, s a megyében 260 osztály indul, és 277 pedagógust készítünk fel európai támogatással folyó projekt keretében. A bútorzat 75 százalékban megérkezett, a cégek két napon belül megkapják a pénzt.
– Mikor szerveznek versenyvizsgát a tanfelügyelők, a tanfelügyelőségek vezetői és az iskolaigazgatók számára?
– Még nem ismerjük az időpontot, nem hivatalos információk szerint a tanfelügyelői állásokra még ebben az évben, az iskolaigazgatói tisztségekre 2013 kezdetén lehet versenyvizsgát tartani, mivel a szaktárca korábbi vezetősége nem dolgozta ki az új törvény erre vonatkozó alkalmazási útmutatóját, ami hosszas folyamatot jelent. Feltétel, hogy a vezető tisztségre pályázó személyeknek menedzsment- szakértői képesítésük kell legyen. Most fejeződött be a harmadik képzési szakasz és valószínűleg fogunk még szervezni, mert szükségünk van szakértőkre és a számuk sokkal nagyobb kellene legyen, mit ahányan a vezető állásokra pályáznak.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Elejét venni egy precedensnek
A rendszerváltás hajnala óta nem látott egységben állt ki múlt szombaton a négy erdélyi magyar történelmi egyház, a civil szféra, a civilben politizáló „szürkezóna”, valamint a politikum a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyében, azaz a buzãui bíróság által meghozott, minden jogállami normát lábbal tipró döntés ellen. Szükség is volt az egységes és kemény fellépésre, hiszen az első fokú ítélet veszélyes precedenst hozott létre, s ha e döntést másodfokon nem korrigálják, akkor – minden túlzás nélkül – megszűntnek lehet nyilvánítani a jogállamot és a demokráciát Romániában.
Nem mintha ezek hibátlanul működtek volna az elmúlt huszonkét évben. Hiszen volt itt marosvásárhelyi pogrom, ami után nem a pogrom szervezőit, hanem a baltákkal, kaszákkal támadó, feltüzelt görgényhodákiak ellen védekező magyarokat és cigányokat ítélték el; az oroszhegyi, zetelaki és kézdivásárhelyi – egyértelműen forradalmi jellegű – rendőrlincselés etnikai dimenzióba való betagolása, illetve bírósági üggyé alakítása az általános amnesztia dacára ugyancsak nem a jogállamot és a feszültségmentes román–magyar egymás mellett élést segítette. Illetve folytathatnánk a részleteiben mindmáig nem tisztázott bányászjárásokkal, de akár a december 22-e utáni forradalmi színjáték szervezőinek az elmaradt felelősségre vonásával vagy a magyar gyermekek táskájában magyarországi tankönyvek után vizslató hadjáratokkal, valamint a szabadidejükben magyarul tanuló csángók zaklatásával. Eddig azonban olyasmi nem történhetett meg, hogy a jog alapján eljáró, az adott ügyben semmiféle hibát el nem követő, jogilag kifogástalan döntést hozó állami bizottság tagjait többéves letöltendő börtönbüntetésre ítéljék, az ingatlant pedig visszajuttassák az államnak, a Trianon óta eltelt 92 esztendő alatt többszörösen kifosztott, megalázott és megtiport református egyházat pedig gigantikus kártérítésre kötelezzék egy olyan ügyben, melyben az egyháznak mindvégig a szenvedő alany szerepe jutott. Ez éppen olyan világbotrány a jogbiztonság, illetve az emberi jogok sérülése szempontjából, mint az azeri baltás gyilkos elnöki kegyelemben való részesítése, talán annyi különbséggel, hogy esetünk egyelőre nem éri el Obama elnök ingerküszöbéit. De talán besegít ebbe Ponta miniszterelnök, aki a Legfőbb Ügyészséget küldi a tüntetőkre. Nem véletlenül nevezte a buzãui bírósági döntést Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke „titkosszolgálati irányítással politikai megrendelésre született ítéletnek”. Magát magyarnak valló ember ebben az ügyben csak egyet tehet: kiáll az igazságosság alapértékei mellett az „etnokratikus” állami önkénnyel szemben. Jellemző, hogy a kérdésben még Gyurcsányék sem fogták a kisantant pártját. Azért is fontos az egységes magyar fellépés, mert az utóbbi években az RMDSZ által is megtámogatott hivatalos román propaganda állításaival szemben az erdélyi magyarság sorsának alakulása korántsem modellértékű, az egyházi javak visszaszolgáltatásának – gyakran sikertörténetként aposztrofált – ügye pedig egyáltalán nem rendezett: jogtalanul elorzott ingatlanok százai vannak még állami tulajdonban, s a buzãui bíróság döntése – jogorvoslás hiányában – a visszaszolgáltatási folyamatot nemhogy lassítaná, de lényegében be is fagyasztaná. Hiszen – amint azt több szónok is hangsúlyozta a szombati tüntetésen – hol találunk ezek után olyan állami hivatalnokot, aki – jóllehet a törvény betűjének eleget téve – a börtönt kockáztatná, hogy a magyar egyházak javára döntsön? Aligha lehet tagadni azt az összefüggést, mely a buzãui justizmord és Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester legújabb ötlete között mutatkozik, miszerint a református egyháztól megvásárolná a két visszaszolgáltatott jelentős értékű ingatlant, a magyar tannyelvű Bolyai Farkas Gimnázium, illetve az Unirea vegyes tannyelvű gimnázium épületeit. Amint azt Tőkés László elmondta, ha sikert akarunk elérni, nem elég az új magyar egység megteremtése, az igazság napja után sem ácsoroghatunk ölbe tett kézzel, fel kell lépnünk a többi elkobzott és még vissza nem szolgáltatott ingatlan ügyében, tüntetnünk kell Nagyváradon, Kolozsváron és Marosvásárhelyen is! Fel kell lassan fognia a 85 százalékos támogatottságú érdekképviselet vezetőinek is, hogy nem a román áldemokrácia imázsának ápolása a feladata az erdélyi magyar politikumnak, hanem éppen fordítva: a minél nagyobb fokú külpolitikai nyomásgyakorlás. Nem a nyugati hatalmak megnyugtatása, hanem az erdélyi kérdés nemzetközi szintre emelése. Nem a valóságot leplező mosolypolitika, hanem a kőkemény kiállás minden szinten jogsérelmeink ügyében.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)