Örvendetes, az erdélyi katolikus lelki irodalom újjászületése. Oláh Dénes új könyve /Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon (119. zsoltár 105). Vasárnapi elmélkedések az A év szentírási szakaszai alapján, Verbum, Kolozsvár 2009) is ezt erősíti meg. Oláh Dénes, a korondi születésű író-lelkipásztor, a kolozsvári Szent Péter-templom médiaapostola nem először ad ki könyvet. /Sebestyén Péter: Szavad fáklya a lábam elé… = Vasárnap (Kolozsvár), márc. 29./

Tófalvi Zoltán 1944. március 24-én született Korondon. A marosvásárhelyi tanárképző főiskola után a kolozsvári tudományegyetemen is szerzett történelem-filozófia tanári képesítést. Éveken át szülőfalujában tanár, majd a Marosvásárhelyi Rádió riportere, később az A Hét, az Erdélyi Napló munkatársa, 2007. augusztusi nyugdíjazásáig az RTV magyar adásának szerkesztője, számos jelentős kötet szerzője. Tófalvi Zoltán riporter, kutató, történész, monográfus, író. Úgy látja, hogy a 45 éven át tartó diktatúra elnyomó gépezetének belső mechanizmusát ismerjük a legkevésbé. A politikai perek tanulmányozása, magyar nyelvre való átültetése, a túlélők visszaemlékezéseivel való „összeszikráztatása” során megdöbbentő esetekkel találkozott. Ilyen például Boros Sándor fogdajelentése Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészről. Boros Sándor Mészáros Gyula ÁVH-s tiszt ötlete alapján – a tervet hivatalosan Nagyváradon egyeztették a Szekuritátéval – vállalkozott arra, hogy megjátssza a szökést és felkeresi Sass Kálmán ismerőseit, és így felderítik „egy nemzetközi kémhálózat” szálait. A Szekuritáté még a román-magyar határon is átszöktette, hogy az ottani „szálakat” is felgöngyölítsék. Boros Sándor állítólag Vajdahunyadon él. Tófalvi megjelent köteteivel a tizenkét kivégzett, a mintegy ezerötszáz bebörtönzött erdélyi magyar rehabilitációjához szeretne hozzájárulni. A „hazaárulási perek” sorozat négy, levéltári dokumentumok alapján összeállított kötetből és egy mélyinterjúkat tartalmazó kiadványból áll. Önálló kötet készül az 1959-ben – tehát 50 éve – megszüntetett és a Babes Egyetemmel egyesített Bolyai Tudományegyetem peréről, amelynek során mintegy harminc tanárt, diákot – köztük Páskándi Gézát, Dávid Gyulát, Varró Jánost, Lakó Elemért, Péterffy Irént, Páll Lajost, Várhegyi Istvánt, Nagy Benedeket, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Vastag Lajost – zártak börtönbe, illetve másokat kirúgtak az egyetemről. Készül a kötet az erdélyi unitárius egyház lefejezéséről, illetve a 77 személy elítélésével végződő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – az EMISZ – peréről, az 59 személy bebörtönzésével járó Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete – a SZVISZ – koncepciós peréről, illetve a tűzhalált halt Moyses Márton és társai peréről. 1956-ban, illetve az azt követő években a román kommunista hatalom az erdélyi magyarságot végérvényesen össze akarta roppantani. Hogy ez nem sikerült, az igen jelentős mértékben a kivégzettek, bebörtönzöttek helytállásán múlott. Tófalvinak van némi szerepe abban, hogy kiskunmajsai kápolna falára odakerültek az erdélyi mártírok nevei, hogy Budapesten a 301-es parcellánál le lehet róni a kegyeletet az erdélyi magyar kivégzettek, meghurcoltak előtt. Azt is sikerült tisztáznia, hogy az 1956-os forradalom leverése utáni magyarországi kivégzettek közül nyolc erdélyi volt. Az első két kivégzett is erdélyi volt: a marosvásárhelyi származású Dudás József és a Széna tér legendás parancsnoka, Szabó bácsi. Őket a fellebbezési jog megtagadása mellett 1957. január 19-én végezték ki. Az erdélyi települések közül 1956 eszméiért Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot: Budapesten két marosvásárhelyi származásút végeztek ki, Romániában pedig három Marosvásárhelyhez ezernyi szállal kötődő értelmiségit: a nyolc nyelven beszélő Orbán Károly földbirtokost, báró Huszár József földbirtokost, és dr. Kónya István-Béla ügyvédet, aki a Református Kollégiumban érettségizett. /Bölöni Domokos: „Akit a földre taposnak... ” Tófalvi Zoltán újabb pászmái. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 4./

Ezer példányban (!) jelent meg a csíkszeredai Székely Károly Iskolaközpont és Alapítvány valamint a Nagybükki Néprajzi Társaság folyóirata, a Kútfő [2009. Tavasz – Tél, V. évfolyam 1–2., (910.) szám]. Néhány közlés a kiadványból: A csíki magyar örményekről ír Beder Tibor, illetve az Ajtony Gábor–Ajtony Zsuzsa szerzőpáros; a csíkszeredai dalegyesület történetét Gergely András taglalja; István Lajos a régi korondi lakodalom leírására vállalkozott; Adorjáni Károly a désfalvi aratókalákáról, Gidó Mária a Felső- Nyárádmente „Szentföldnek” is nevezett tájegységének határkerülési szokását idézte fel. /(bölöni): Gazdagon buzogó Kútfő. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 8./

Korond nagyközség nevétől már elválaszthatatlan a Firtos Művelődési Egylet folyóirata: a Hazanéző, állapította meg Nagy Pál a huszadik évfolyamához érkezett kiadvány idei első, ünnepi számában. Az önmegismerést tűzte ki célul húsz éve a folyóirat – olvasható Ambrus Lajos főszerkesztő vezércikkében. Ebben a számban Varga Géza az írástörténész Szekeres István kötetét (A székely és az ótörök írás jeltörténete) méltatta, az 1920-ban született István Lajos helytörténész Életutam című írásából közölt részletet, Márton Béla a kilencven évet élt Gál Sámuel taplófeldolgozó mesterről készített pályarajzot. Végül Ambrus Lajos a Hazanéző időközben végleg eltávozott munkatársai – Bandi Dezső, Benczédi Sándor, dr. Fazekas István, Ferenczi Géza, dr. vitéz Ferenczi István, dr. Kercsó Attila, Tamási Miklós – névsorához csatolva a lapot felkaroló dr. Kátó László alsóboldogfalvi születésű, világhírű orvosprofesszort búcsúztatta. /Damján B. Sándor: Húszéves a korondi HAZANÉZŐ. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 19./

Tófalvi Zoltán /sz. 1944. márc. 24./ marosvásárhelyi író, történész Korondról származik, behatóan tanulmányozta a fazekasok életét, munkáját. A Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán magyar–történelem szakon szerzett képesítést, majd a Kolozsvári BBTE történelem–filozófia szakán tanult. Később A Hét és az Erdélyi Napló hetilapok és a Román Televízió magyar szerkesztőségének munkatársaként dolgozott. Számos riport- és tanulmánykötete jelent meg. Kutatási területe a korondi népi fazekasság, valamint az 1956-os események és azok következményei. 1982. október 30-án tartották nála az első házkutatást. Az irodalmi alkotásnál is súlyosabb bűnnek számított néprajzzal foglalkozni Tófalvi tanulmányt ír a beszervezés „menetrendjéről”. A kiszemelt ügynöknek saját kezűleg kellett megírnia a beszervezési kötelezvényt, azt utána le is gépelték, amit az ügynöknek szintén alá kellett írnia. A jelentések zömét az információk alapján ugyan a tartótiszt – a „forrás” fedőnevét is feltüntetve – összegezte, de a Szekuritáté gondoskodott arról, hogy a dossziéban a saját kézzel írt jelentések is legyenek. Tófalvi úgy érzi, a kommunista diktatúra ellen lázadók történetének megírása, a periratok közzététele a legsürgősebb feladatok közé tartozik. A román történetíráshoz viszonyítva nagy a lemaradás. Eddig több százezer oldal periratot, az 1956 utáni hazai perekhez kapcsolódó dokumentációt olvasott át, fordított románról magyarra. Ezekből látja, milyen meghatározó, központi személyiség volt Márton Áron püspök. Abszolút tekintélynek számított. Dobai István nemzetközi jogász háromszor járt Márton Áron irodájában, hogy kikérje a tanácsát az általa összeállított ENSZ-memorandumról, annak ellenére, hogy református főgondnok volt. A később kivégzett Szoboszlai Aladár plébános is Márton Áronnak akarta megmutatni a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, a román–magyar konföderációt meghirdető elképzeléseit. Márton Áron a huszadik század egyik legjelentősebb magyarja volt. Tisztán látta az eseményeket, összefüggéseket. Tófalvi tízkötetesre tervezi az 1956-os eseményekhez kapcsolódó sorozatot, és ebből három jelent meg. A következők: a hazaárulási perekről négy kötet szól: az első a Szoboszlai-, a második az érmihályfalvi, a harmadik a Dobai-csoport, a negyedik a Fodor Pál és Csiha Kálmán és három Ferenc-rendi szerzetes pere, és lesz egy ötödik kötet, amelyben a túlélőket szembesíti a dokumentumokkal. Előkészületben van a negyedik és ötödik kötet. Ez lesz az első sorozat. A második sorozatban a Bolyai Tudományegyetem megszüntetéséhez kapcsolódó peranyagot dolgozza fel. Külön kötet tartalmazza majd Moyses Márton és Szokoly Elek, illetve a határon átszökött két fiatal perét. Tófalvi foglalkozik az unitárius egyház lefejezésével és az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének a perével is. A következő kötet a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének pere, 59 diákot, tanárt ítéltek el. Külön kötet foglalkozik majd a kolozsvári teológiai intézetben lezajlott eseményekkel. Lesz egy összefoglaló kötet a székelyföldi, szovátai, gyulakutai szervezkedésekről, amelyek közvetlenül a forradalom napjaiban, illetve utána zajlottak. 2006. december 17-én éjszaka betörtek Tófalvi lakásába. Feltűnő, hogy egy betörőt miért érdekelnek az 1956-os eseményekhez kapcsolódó levéltári dokumentumok? A megmaradt dokumentumokat, több tízezer oldalt szétszórtak a lakásban. Három hónapig tartott, amíg valamennyire rendszerezni tudta. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el. Most már azért beszél minderről, mert nem tartja otthon az anyagait. /Máthé Éva: Requiem a meghurcoltakért. = Krónika (Kolozsvár), máj. 22./

Húszéves a Hazanéző! A korondi folyóirat május 21-én tartotta jubileumi számának bemutatóját Budapesten, az Írószövetségben. Jelzésértékű, hogy az Írószövetség adott helyet a jubileumi eseménynek. Mindenki más-más mértékben járult hozzá a folyóirat sikeréhez. A Hazanéző számait Ambrus Lajos főszerkesztő boronálja össze immáron két évtizede. Írás nyilván mindig akad, hiszen Korond és a Sóvidék szép számmal termett írót, azonban mindezt egységbe szerkeszteni nem kis feladat. A lapbemutatón Ambrus Lajos ízesen korondias, anekdotikus stílusban beszélt a Hazanézőről és a folyóirat mögött álló Firtos Művelődési Egyletről. Majla Sándor a felolvasott versein keresztül mutatkozott be. Az est vendége volt Simó Márton is, aki többször publikált a Hazanézőben. Felolvasta az egyik novelláját, amely azt sugallta, hogy bár szerzője az anyaországban él, gondolatai még mindig az őt emberré érlelő Atyha, Korond és általában Erdély körül járnak. Jelen volt még az esten Tófalvi Zoltán, a folyóirat szerzője, egyben szerkesztőbizottsági tagja. Az est végén a Firtos Művelődési Egylet nevében az elnök és a titkár, Ambrus Lajos és Ambrus Judit emléktárgyakat adtak át Korond testvértelepülései baráti művelődési egyesületeinek: a kiskunfélegyháziaknak, a győrieknek, a százhalombattaiaknak. /Deák-Sárosi László: A Hazanéző jubileumi estje az Írószövetségben. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 30./

A Nyárádmente kulturális központja Nyárádszereda volt és marad még jó ideig, és a Mikházán – példamutató összefogással – fogant „csűrszínházi gondolat” mint a vidék, a kistáj fölemelkedését elősegítő létesítmény van jelen. A felavatott Csűrszínház körüli pezsgés divatot is teremthet, sikk lesz kilátogatni Mikházára. A Forrás Színház Wass Albert-pódiumjátéka, A tánc öröme a Szivárvány Alapítvány előadásában, az Erkel Ferenc Néptáncegyüttes és a Maros Művészegyüttes műsorai megférnek egymással, ugyanúgy a kórusok egyházi és világi repertóriumának legszebb darabjai. Szaporodnak a kiállítások, a korondi Józsa Lajos és fia kerámiái, László Zsuzsa színművésznő üvegre festett munkái, könyvbemutatók, köztük Székely Szabó Zoltán önéletrajzi elemekkel át- meg átszőtt, Tutuka című regény-emlékezése. A Mikházi Napok máris rendelkezik valami sajátos arculattal. Az ötletgazda az Szélyes Ferenc színművész. /Bölöni Domokos: Művelődési mérföldkő. A Csűrszínház áldásos hozadékairól. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 30./

Oláh Dénest augusztustól kinevezték a Maros-Küküllői Egyházkerület főesperesévé, a marosvásárhelyi Belvárosi Keresztelő Szent János-templom plébánosává. Új őrhelyére a kolozsvári szentpéteri plébániáról érkezett. Plébánosi tevékenysége mellett a Babes-Bolyai Egyetemen három évig tanította az ószövetségi szentírást, később könyveket adott ki vagy rendezett sajtó alá, rövid ideig főszerkesztője, éveken át rendszeresen közlő munkatársa a Vasárnap című katolikus hetilapnak, a Kolozsvári Rádió 250 adásában hirdette az igét. Szereti a képzőművészetet, a Korunk Galériában szívesen nyitott meg kiállításokat. Hívei nehezen engedték el Kolozsvárról. Oláh Dénes /sz. Korond, 1957/ Gyulafehérváron érettségizet, s ott végezte el a teológiát is. 1983-ban dr. Jakab Antal püspök szentelte pappá, a kolozsvári Szent Mihály-templomban lett segédlelkész. 1987-ben Alsócsernátonba és a környező hat szórványgyülekezetbe került, ahol a Haszmann testvérek által működtetett múzeum és ami körülötte történt, valóságos oázist jelentett számára. 1990-ben, a bányászjárások idején nevezték ki a Zsil völgyébe, meg kellett küzdenie a templomért, hogy ne essen az útépítés áldozatául, ami sikerült is. 1996-ban került Kolozsvárra. Első könyve Erdélyi karácsony címmel 48 pásztorjátékot tartalmaz. Ezt követően a Vasárnapi örömhír című rovatban megjelent cikkeit gyűjtötte össze kötetekben, Csorgóskút valamint Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon című kötetekben. Sajtó alá rendezte Fábián Dénes öregekről szóló írásait és Erdélyi István temesvári piarista szerzetes hagyatékát. Oláh Dénes bevallotta, majd megszakadt a szíve, amikor megtudta Marosvásárhelyre történt kinevezését. Azonban engedelmességet fogadott, ezért elfogadta a kinevezést. Marosvásárhelyen az eddigi ezer hívő helyett kilencezret kapott, két segédlelkésszel és egy kórházi lelkésszel dolgozik, s a kerületben 30 plébániára kell figyelnie. /Bodolai Gyöngyi: „Marosvásárhely szembejött velem” – Interjú Oláh Dénes főesperes-plébánossal. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 8./

Sikeres volt a XXXIII. árcsói kerámiavásár Korondon. Korond község helyi tanácsa és a Firtos Művelődési Egylet szervezésében, a Hargita Megyei Tanács támogatásával, augusztus második szombat-vasárnapján 29 korondi fazekas állította ki legújabb alkotásait. A kiállító mesterek között minden korosztály képviseltette magát. Az egylet kiállítótermében Kádár Dombi Péter csempéit mutatták be, aki XV. századi székelykeresztúri mintákat keltett életre. /Tófalvi Rozália, Korond: Sikeres volt a XXXIII. árcsói vásár. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 25./

Október 9-én ünnepelte huszadik évfordulóját a Korondon szerkesztett Hazanéző művelődési, kulturális és hungarológiai folyóirat. A Sóvidék-központú lap évente kétszer jelenik meg, ingyenes közéleti melléklete, a Tűzhely viszont havi rendszerességgel. A Hazanéző és a Tűzhely a Firtos Művelődési Egylet köré csoportosuló értelmiségieknek, helytörténészeknek, fazekasmestereknek, vállalkozóknak köszönhetően érhette meg a kerek születésnapot, a székelyudvarhelyi Infopress Group támogatásával. A korondi művelődési házban csipketányérjait állította ki Józsa László helybeli keramikus. Munkásságáról Majla Sándor beszélt. Március 21-én Budapesten, az Írószövetség Bajza utcai székházában mutatták be a jubiláló lapot. Az október eleji ünneplésen a közönség kézbe vehette a Hazanéző könyvsorozat huszadik darabját, egy daloskönyvet (Álomjáró – Megzenésített gyermekversek). A korondi születésnapi ünnepségen ott volt a lap csaknem teljes munkatársi közössége. Ambrus Lajos köszöntőjét követően Bölöni Domokos méltatta a folyóiratot. /–dbs–: Két évtized a magyarság szolgálatában. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 12./

Egyhangúlag jóváhagyta a Hargita Megyei Tanács azt a határozattervezetet, amely Hargita és a magyarországi Hajdú-Bihar megye közti együttműködési szerződés aláírására vonatkozik. A szerződést november 20-án Balmazújvárosban írja alá Borboly Csaba, a Hargita és Rácz Róbert, a Hajdú-Bihar megyei önkormányzat elnöke. Az esemény a Hargita a Hajdúságban című rendezvénysorozat része. November 19-én Debrecenben a Székelyföldi Filharmónia vonósnégyese koncertezik, másnap a homoródszentmártoni művésztelep kiállítását nyitják meg Balmazújvárosban. Nádudvaron a korondi és dánfalvi fazekasságot bemutató tárlat nyílik, Nyíradonyban a gyergyószárhegyi művésztelep, Debrecenben a csíkszeredai Free Camp művésztelep kiállítása látható. Debrecenben bemutatják a csíkszeredai Székelyföld irodalmi folyóiratot, Hajdúböszörményben pedig a gyergyóalfalvi művésztelep munkáit. A rendezvénysorozat zárásaként Derecskén és Debrecenben fellép a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. /Kapcsolatba lép Hargita és Hajdú-Bihar. = Krónika (Kolozsvár), nov. 19./

Az író megmutatja magát
Nem vasalt ruhákba bújtatott sziluettjét, hanem azt, ami alatta van. Nem csak lemeztelenítve, ahogyan isten teremtette. Nem, ő felszakítja mellén a bőrt is, feltépi a mellkasát is. "Írni annyi, mint merni" – idézte Ciorant Molnos Ferenc szerdán, a Súrlott Grádics irodalmi körben. – Ilyen merész pillanatok terméke a könyv, ami olykor könnyebben, de legtöbbször nehezen, hosszas vívódásokkal születik. De nem létrejöttének körülményei a fontosak, hanem: hogy mivé lett. Ha nem düledező tákolmány, innen-onnan összegereblyézett anyag, hanem valóban könyv, amely méltán tart igényt e névre, az valami olyasmit mond el, ami nem is egy ember mondanivalója, hanem máshonnan jön. Talán az éterből. Talán isteni sugallat. A szerző csak áteresztő közeg, amely mint lakmuszpapír, ilyen vagy olyan színt öltve jelzést ad róla, és nem több. Mégis a könyv által feltár valamit a belső valójából, amit sajátjának, személyesnek – és ezáltal sebezhetőnek – érez, ami különben védett helyén maradna, nem jönne a veszélyes felszínre.
Bölöni Domokos a korondi gyermekkorról, első (vers)pró-bálkozásairól, a ma is példaképként tisztelt és szeretett Páll Lajosról faggatta a szerzőt. Ráduly János már a szerző előző, A megbékélés csendje címet viselő kötete kapcsán megírta, hogy Molnos Ferenc "birtokolja azokat az eszközöket, amelyek őt sajátos íróvá avatják." A második könyv – Micsoda nyár!, Gyergyószentmiklós, 2009– igazolja a megállapítást, hiszen a szerző itt már "leülepedettebb hangnemben beszél, kitapintható közelségbe kerültek a főbb kontúrok, írói eszközeit magabiztosabban variálja, világa pedig földközelibb lett."
Molnos tisztán látja, hogy "csak az elérhetetlen dolgok maradnak igazán vonzóak... csak az elérhetetlen dolgok fontosak... csak az elérhetetlen dolgok maradnak megejtően gyönyörűek." A látomásszerűség mögött ott vibrál a mindennapok élete, az élettel együtt járó gondjaink. Szociális érzékenységről tanúskodnak az ilyesfajta megnyilatkozások: "a világ – úgy ahogy van – beteg", "ránk törtek a mínuszok" stb. Maradt egyetlen út: a remény. "Eljön egyszer a megbékélés." Gyönyörű utalás első könyvének címére. A nagy feladat: "megtalálni önmagunkat." Napi tűnődések, a természet közelségét tanúsító "szemerkék", majd úti élmények, reflexiók sorjáznak olyan helyszínekről, amelyek a rendszerváltozással váltak elérhetőkké a havasalji ember számára. Végül novellisztikus történetek következnek, köztük a Születésnap című kulcsnovella. Élő személyek a szereplői: a hetvenéves Ráduly János, Cserei Gábor volt hajóskapitány és Fanyar, aki maga a szerző. Az írói tanulság? "Így is lehet élni, hogy egyik bejárja a világot, és mindenhol teljében kapja a kalandot, az élményeket, látnivalókat, az ismeretlent, ami egyszerre vonz és taszít, a másik meg jószerivel ki sem bújik ebből a házból, de ide is eljön a kaland, az élmény, a látnivaló... Mindenhol elér az öröm és a bánat, elér a gond, amire ha te nem bukkansz rá, eljön ő érted és megkeres." Molnos új könyve ezt az alapvető jelentőségű igazságot sugározza, szögezte le Ráduly János.
A kötet három jellemző írását Vass Júlia és Ráduly Judit magyartanárok olvasták fel.
Damján B. Sándor. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Púposnapján, fársáng végin
Szentháromsági remények
Gyermekkora Parajdjáról gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára Barabás László. Már egyetemistakorától érdekelték a népszokások. 1982 óta gyűjti és dokumentálja a szokásokat. Fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzíti az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. 1998-ban jelent meg első gyűjteménye Sóvidéki népszokások címmel, ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynők című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a "nagy könyv": Akiket fog a figura. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök, a házak típusa, a székely kapuk és a székely harisnya elterjedése alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi régió, amely átmenetet képez a felső-székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és a székely régió – így tehát a Mezősámsondtól Korondig, a Magyarótól Nagykendig terjedő széles területen vizsgálódott. Összesen 126 településen gyűjtött, és 915 népszokás hiteles leírását végezte el. Könyvét a dokumentumfilmekkel együtt "hazaviszi" a gyűjtés színhelyeire, és fel-, illetve bemutatja az embereknek. Stílusosan – farsang idején. Afféle csöndes diadalmenet ez, Marosvásárhelytől Kibédig, Mezőpanittól Nyárádszeredáig, Mezőbándtól Parajdig, Alsósófalváig. Idei "állomásai": Szentháromság, Beresztelke, Mezősámsond, Szabéd és Nyárádszereda.
Falukönyv
Török Vilma (1941) Szentháromságon született, 1973-ig magyartanárként működött a helyi iskolában, aztán Sepsiszentgyörgyre került a család, és aztán már csak vendégként járogatott haza. De hű maradt a szülőhelyhez, a maga és diákjai gyűjtését 530 oldalas falukönyvbe foglalva adta ki (Szentháromság tornya, jaj, de messzire látszik, Kolozsvár, 2008). Egykori diákjainak legfiatalabbja is 35 éves, a legidősebb száz volna, ha élne. A könyvben iskolatörténetet is találunk, amely az 1770–1970-es időszakot fogja át. A színes képanyagban találunk a 98. oldalon egy fotót, amelynek hátterében a Tüzes-hegy alatti, még viszonylag tűrhető állapotban lévő Bereczki-kastély látszik, udvarán kisdiákok hancúroznak. A következő oldalon az új iskola. Mára az udvarház bombázás utáni képet mutat, az iskola ellenben szép, tiszta, otthonos. Díszítése ízléses. A kastély nem kell senkinek, hiába keres vevőt rá az önkormányzat. Az iskola nem eladó, csak éppen az elnéptelenedés veszélye fenyegeti. Összevonják diákságát a szomszédos községközpont, Nyárádgálfalva tanulóival. A négy felekezetnyi (katolikus, unitárius, református, ortodox) lakosság száma, főleg az elvándorlás miatt, egyre csökken. Pedig ennél csendesebb helyet találni sem lehet: aszfaltozott az út, gázfűtés van, közel Nyárádszereda és Marosvásárhely is – de egyéb turisztikai csalogatóval nemigen rendelkezik. A fiatalok Tüzes tánccsoportja is oszladozik, a lányok és legények a nagyobb együttesekben ropják a nyárádmentit.
Bölöni Domokos. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Ambrus Lajos hazanéző ösvényei
Ki látta szebbnek / valaha ezt a / sebeit takargató földet? / Topogott-e át érte / véget nem érő / teleket, anélkül, / hogy megfázott volna / mesebeli csizmájában / egyszer is a lába?! // Mérföldet! léphet ezen a tájon / a vágy, / de szemünk anyánktól / örökölt bogara / itt fogadta / napszámosának / a fényt, miből / naponta megmintázhatjuk / önmagunkat. (Szülőfalum) * Ambrus Lajos nevét olvasva az anyaországiak bizonnyal az 1950-ben Gyulán született, Budapesten élő íróra, szerkesztőre gondolnak, az erdélyi olvasók meg talán inkább a Korondon világra jött tanár-költőre, aki a Sóvidék egyik legismertebb közösségszervezője, a Firtos Művelődési Egylet alapítója, 1990-től a Hazanéző folyóirat alapító főszerkesztője, 1993-tól pedig a Hazanéző könyvek sorozatának is a szerkesztője. Korondnak három költő-Lajosa van, nagyjából egyívásúak: Páll Lajos (1938. április 3.), Molnos Lajos (1941. dec. 1.) és Ambrus Lajos (1941. nov. 2.). Közös gyermekkor, együtt töltött iskolai évek és életre szóló barátság köti őket egymáshoz. A sors aztán más-más irányt szabott az életüknek: Páll Lajos nem fejezhette be a festőakadémiát, az ötvenhatos perek egyik vádlottjaként elhurcolták, a Duna- csatornánál, majd Szamosújváron raboskodott. Szabadulása után szülőfalujában bontakozott ki mind festőművészi, mind költői pályája. Molnos Kolozsvárott újságíróskodott, ma is ott él. Ambrus Lajos az iskolával jegyezte el magát, három évtizedet töltött a katedrán, munkássága elválaszthatatlanul a Sóvidékhez, a híres fazekasfaluhoz kapcsolta, foglalkozása a gyermekek, a mesék, mondák, balladák világához vitte közel. Felnőttverseinek ihletője a Júlia szép leány történetének forrásvidéke, a balladás székely élet és táj. Hőse a minden talpalatnyi örömért keményen megküzdő erdélyi ember. Fiatalkori versei a már korábban dobbantó két költőbarát költészetének fénykö-rében fogantak. Első jelentkezése egy novellákat, karcolatokat tartalmazó könyv, versekkel csak 1990 után lépett közönség elé. De hadd sorjázzanak a kötetek: A korondi nézőedény (elbeszélések, karcolatok, Bukarest, 1982), Lopott hold (versek, Székelyudvarhely, 1995), A tündérasszony könnye (mesék, mondák, történetek, Székelyudvarhely, 1996), A kukorékoló róka (mesék, mondák, történetek, Székelyudvarhely, 1998), Játék a tájban (versek, Kolozsvár, 1998), A kolontos legény (mesék, mondák, történetek, Székelyudvarhely, 1999), A kisbíró meg a telegráncs (mesék, mondák, történetek, Kolozsvár, 1999), Az óriás leánykája (mesék, mondák, történetek, Kolozsvár, 2000), A szalmaborjú (mesék, mondák, történetek, Kolozsvár, 2000), Helyismereti olvasókönyv – Korond (Korond, 2001), Ezer telik, ezer nem (mondák, legendák, Csíkszereda, 2002), Boldogok hajóján (versek, Székelyudvarhely, 2003), A griffmadár fia (mesék, mondák, Kolozsvár, 2003), Árpád és Balambon (A Székelyföld mondákban, regékben és legendákban, Marosvásárhely, 2004/2005), Madárnyelven (Versek, Marosvásárhely, 2005), A turul fia (A Székelyföld mondákban, regékben és legendákban, Székelyudvarhely, 2006), Az aranymadár (Mesék, mondák, történetek, Székelyudvarhely, 2006), Korondi fazekasalbum (Csíkszereda, 2007), Csodavárban (Gyermekversek, Budapest, 2008), A királyné napja (A Székelyföld mondákban, regékben és legendákban, Budapest, 2008), Ösvények az égben (Összegyűjtött versek, Csíkszereda, 2009). Huszonegy kötettel a háta mögött ült asztalhoz a Bernády Házban Ambrus Lajos ez év április 7-én, hogy Bölöni Domokos meghívására, a Súrlott Grádics irodalmi kör vendégeként dedikálja összegyűjtött verseit tartalmazó friss könyvét az érdeklődőknek. Az Ösvények az égben egyfajta szintézise mindannak a tapasztalatnak, mondanivalónak, ami a vidéki tanárkodás, kultúraszervezés hosszú évei alatt lírai köntösbe kívánkozott és költői megfogalmazást nyerhetett. Az őt "faggató" Majla Sándor költő ugyancsak korondi, ezért aztán a bennfentes jártasságával kérdezett, gyakran Ambrus helyett válaszolva is egy-egy gyerek- vagy diákkori emlékkel, anekdotával, saját verssel. Ambrus tanár úr, a korondi Firtos Egyesület alapítója, a Hazanéző című folyóirat és a Tűzhely című helyi lap főszerkesztője, hajdanában a bukaresti Jóbarát című gyermeklapnak és az Ifjúmunkás hetilapnak címezte küldeményeit. A cenzúra dacára is lehetett irodalmat művelni azokban az időkben, és vidéken is volt irodalmi élet, ezt példázzák a kétévente tartott sóvidéki író-olvasó találkozók Parajdon és Korondon, vagy a "kacagóbálok", a humoristák április elsejei felolvasó- délutánjai a Firtos alatti falu klubjában. A Hazanéző folyóirat könyvkiadást is vállal, a Hazanéző könyvek sorozat 22 kötetet jelentetett meg ez idáig. Egyik jelentős hely- és honismereti kiadványa a Korondról szóló, amelyet tankönyvként forgatnak a korondi iskolában. * A kötetavató kedves vendége volt Márk Attila brassói muzsikus, aki diákkorában még népzenét játszott a középiskola zenekarában, később autodidakta módon megtanult gitározni, majd basszusgitárosként és szólistaként két diák rockzenekarban is játszott. 1990-től ad elő megzenésített verseket. Első verses dalai vallásos töltetűek voltak. A saját érzésvilágát is tükröző verseket viszi a közönség elé. 1991 óta szinte évente megjelenik egy-egy albuma. Erdélyi magyar költők, a magyar és az egyetemes világlíra jeles képviselői szólalnak meg a Márk Attila hangján. A Hazanéző két évtizedes fennállása alkalmából a folyóiratban megjelent versekből állított össze zenés válogatást, ebből emelte ki Ambrus Lajos négy versét és mutatta be Marosvásárhelyen, de nem egymagában, hanem a társszerzőként hozzá szegődött, szintén gitáron játszó Ferencz Csaba sepsiszentgyörgyi újságíró és fuvolás lánya, az egyetemista Ferencz Anikó társaságában. A hallgatóság nagy tetszéssel fogadta Ambrus Lajos dallá nemesített költeményeit. Mint az összegyűjtött versek könyve jelzi, korántsem zárult le ez az életmű, a kitaposott ösvénynek nem kell föltétlenül Júlia szép leány egébe vezérelnie az alkotót, marad munkája idelent is bőven. * (A Súrlott Grádics legközelebbi meghívottja Ercsey Mária tanárnő, aki egyszerre két kötettel lép az olvasók elé: Ne hagyd magad!, illetve És mégis magyarul éltem című könyveit május 5-én, szerdán 16 órakor mutatják be a Bernády Házban.)
Damján B. Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Egy kilencvenéves örökifjú
Kicsiny, öreg székely házunk / Sötét padlásán jártam, / S a bölcsőt, melyben ringattak, / Egy sarokban megtaláltam. // Mintha újra gyermek lennék, / Ráborulva hajtogattam, / S rég pihenő édes anyám / Bölcsődalát is hallottam. // Első gyermekként ringatott / E bölcsőben édes anyám, / Utánam meg Péter öcsém / Foglalta el ringó tanyám. // Majd a Margit húgomé lett, / Kitől Márta örökölte, / De őt az ég megsajnálta, / S a mennyeknek visszakérte. // Ám a bölcső tovább ringott, / Rozi húgom került belé, / Majd Kálmán öcsém követte, / De az ég őt is elvevé. // Azóta fönn porosodik / Kedves bölcsőm a padláson, / Szeretettel ringatgatom / Szeretett öreg pajtásom. * István Lajos: A bölcső. Korond, 1946. * Néprajzi értékű ez a kedves vers. Huszonhat éves fiatalember írta, művelődésre szomjazó, kultúréhes falusi legény, a vidéki pennás emberek kihalófélben lévő fajtájából való. Aki egy életre eljegyezte magát a helytörténettel, a fogalom legtágabb értelmében, vagyis mindennel, ami vele és körülötte szűkebb pátriájában történt. * Versének lelőhelye a Régi és valódi Lőcsei féle Székely Naptár az 1947-ik, 365 napból álló esztendőre, melynek címlapján még ez is olvasható: Uralkodó bolygó a ' Nap. A vásárok pontos jegyzékével. Kiadja a Székely Naptárak Kiadóvállalata, Tg.- Mures–Marosvásárhely, Eötvös J. utca 7. * István Lajos Korondon született, 1920. október 27-én. Az elemi iskolát Korondon végezte, majd magánvizsgát tett a polgári iskola VI. osztályából. Volt edénygyári munkás, tisztviselő 1960-tól 1980- ig, nyugdíjazásáig kerámiamester a korondi edénygyárban. Írásait a következő folyóiratok közölték: Székely Naptár, Ifjúságunk, Magyar Vetés, Népismereti Dolgozatok, Művelődés, Falvak Dolgozó Népe, Hargita, Hazanéző, Honismeret és a Félegyházi Hírek. Kötetei: Korondi kerámia (Csíkszereda, 1973), Korondi székely hiedelmek és anekdoták (Budapest, 1973) – Hoppál Mihállyal. Munkáit a Lakitelek Alapítvány, a Martin György Alapítvány, a budapesti Néprajzi Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság díjazta. * A kilencvenedik esztendejét taposó nyugdíjas ma is szülőfalujában él. Legújabb könyvének címe: Korond és környéke, kiadja a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megye Tanácsa támogatásával. "A kiadvány múltunk, sajátos életformánk lenyomatának egy szelete – írja P. Buzogány Árpád, a kötet szerkesztője. – Nem csupán a tudomány számára összegyűjthető morzsákról van szó, hanem az élet részeként megismert tudásanyag hasznosságáról, amelyhez társul a szerző, az adatközlők sok- sok személyes élménye is. István Lajos a közössége birtokában lévő hatalmas tudásanyag jelentékeny részét évtizedeken keresztül megörökítette, "papírra tette" akkor, amikor a beszédhang és a mozgókép rögzítésének technikai feltételei nem mindenki számára voltak elérhetők. Azzal a céllal, hogy mások felhasználhassák, okulhassanak belőle. Ezért nevezzük őt Korond krónikásának."
B.D.
Népújság (Marosvásárhely)

Élő, éledező hagyomány
Szatmár megye – 12 hagyományőrző tánccsoport mutatkozott be a XX. Bogdándi Nemzetiségi Folklórfesztiválon.
Vasárnap ünnep volt Bogdándon, hiszen huszadik alkalommal szervezték meg anemzetiségi folklorfesztivált, ahol Szatmárról, a Szilágyságból, és Magyarországról érkezett magyar, román, sváb és cigány nemzetiségű néptánccsoportok mutatták be hagyományos táncaikat, dalaikat az eseményre érkezett népes közönségnek. Bogdánd utcáit különböző vidékek szebbnél-szebb viseleteibe öltözött fiatalok töltötték meg. Aki egy kicsit is szemügyre veszi a színpadi fellépésre várakozó vidám, egymással incselkedő lányokat, fiúkat, láthatja, hogy ezek a fiatalok nemcsak a színpadon, közönség előtt őrzik a hagyományokat, számukra a közös táncolás, éneklés közösséget, baráti kört jelent, ahol fiúk, lányok egymással ismerkedhetnek, hiszen a táncháznak régen, és ma is ugyanaz a szerepe, az ismerkedés, udvarlás, leánykérés. Húsz évvel ezelőtt Sipos László bogdándi pedagógus, néprajzkutató indította el a bogdándi néptánctalálkozó hagyományát, mert szükségét látta a térség hagyományos értékei, táncai, dalai bemutatásának, megmentésének. A fellépők zömét a szilágysági, szatmári tánccsoportok tették ki, de érkeztek táncosok Érmihályfalváról, és Magyarországról is. A szilágysági, tövisháti, szatmári mellett mezőségi, kalotaszegi táncokat is bemutattak a színpadon fellépő gyermek és felnőtt táncosok. A korondi csoport 100 éve készült, kenderből szőtt viseletbe öltözve helyi román táncokat, dalokat vitt színpadra, a csanálosiak sváb táncokat, a stánai romák cigány táncaikat mutatták be a közönségnek. A magyarországi Nagyivánról érkezett csapat szatmári, kunsági, és modern néptáncot is előadott, a hajdúsági Kabáról pedig egy nyugdíjas asszonycsoport jött el a rendezvényre, akik kalocsai, és hajdúsági táncaikkal, dalaikkal lepték meg a közönséget.
Egymást tisztelve
„Nemzeti kultúránk hagyományos táncaink, dalaink, mesterségeink nélkül hiányosabb lenne, talán nem is lenne”, mondta el Kelemen Hunor kulturális miniszter a rendezvényt megnyitó beszédében. „Az ilyen események által kötelességünk ápolni, megőrizni értékeinket, átadni a fiatalabb nemzedéknek azt, amit a kommunizmus fél évszázada alatt nem sikerült kiirtani. Az évszázadokig együtt élő népek egymás értékeit gazdagították, egymás iránti kölcsönös tisztelettel, a jövőnek is erre kell épülnie”, hangsúlyozta a miniszter, ígéretet téve arra, hogy jövő évtől a kulturális tárca partnere lesz a rendezvénynek, és anyagilag is támogatni fogja. A rendezvény jelentőségére utal, hogy Szilágyi Mátyás, a Magyarország kolozsvári főkonzulja is jelen volt, aki rávilágított: „Csak akkor tudjuk megbecsülni mások értékeit, ha ismerjük és becsüljük a sajátunkat”.
Pándi Annamária. erdon.ro

Ingyenes internet a Mikó-várban is
Tizenkét új számítógépet kapott a Kájoni János Megyei Könyvtár a Biblionet-program idei fordulójában, így az iskolai év kezdetére sikerült ingyenes internetes hozzáférést biztosítani a könyvtárhasználók számára a Mikó-vár épületében működő dokumentációs részlegen is. Az ősz folyamán a könyvtár történelmi-művészeti részlegén is elérhetővé válik majd az új szolgáltatás.
Már tavaly bekapcsolódott a megyei könyvtár a Biblionet – A világ a könyvtáram nevű országos könyvtárfejlesztési programba, amelynek keretében a lakosság számára ingyenes hozzáférést biztosítanak az internettel ellátott számítógépekhez. A program második fordulójában, 2010-ben is pályázott a megyei könyvtár. Idén a tavalyi 19 könyvtár mellett Hargita megye 14 könyvtára részesült modern számítógépes felszerelésben. Szeptember első napjaiban már mindegyik könyvtárba megérkezett az új számítógépes felszerelés: összesen hatvannégy, webkamerával és fülhallgatókkal felszerelt számítógép a hozzájuk tartozó szoftverekkel, valamint könyvtáranként egy-egy, összesen tizennégy nyomtató, szkenner és videoprojektor.
„Az igények függvényében a dokumentációs részlegen kisebb csoportok számára akár különböző tanfolyamok, képzések lebonyolítása megoldható, kihasználva a technikai berendezéseket. Lehetőség van például vetítésre vagy rendhagyó tanítási órák megtartására, ugyanakkor könyvtári foglalkozásokra is szívesen fogadunk iskolai csoportokat, osztályokat” – tudtuk meg Kelemen Katalintól, a Kájoni János Megyei Könyvtár osztályvezetőjétől.
Számítógépek vidékre is
A Biblionet-program 2010-es fordulójában internetes számítógépekkel ellátott több Hargita megyei település: Gyergyószárhegy, Csíkdánfalva, Zetelaka, Gyergyóújfalu, Korond, Siménfalva, Kápolnásfalu, Gyergyóditró, Gyergyóholló, Madéfalva, Csíkszentkirály, Tusnádfürdő és Etéd. Mindegyik települési könyvtárban igyekeznek megfelelő körülményeket teremteni a használók fogadására, felújításokat végezni, ahol szükséges: a gyergyóújfalvi könyvtárat például új bútorzattal rendezték be, a dánfalvi könyvtárban megoldották a fűtésproblémákat, Etéden pedig frissen meszelt, felújított teremben várják a használókat. A felsorolt könyvtárak munkatársai képzésben részesültek a megyei könyvtárban, amelynek során az információs, technológiai ismeretek fejlesztésére, valamint a Biblionet szolgáltatásainak, működtetésének elsajátítására fektettek hangsúlyt.
* A Biblionet-program célja minél több érdeklődő számára utat nyitni a tudás, az informálódás és az esélyegyenlőség felé, azzal a feltétellel, hogy a helyi önkormányzatok biztosítják az internet-hozzáférést, az internetes közösségi termek kialakítását és biztonságát, a könyvtárosok részvételét és munkájuk megfelelő körülményeit, illetve a program hosszú távú fenntarthatóságát. Az ötéves országos program összértéke 26,9 millió dollár, a Bill & Melinda Gates Alapítvány támogatja.
Kozán István. Hargita Népe (Csíkszereda)

Édes Erdély, itt vagyunk (Erdélyi bevonulás, 1940)
Ünneplés Kézdivásárhelyen
Új könyvvel jelentkezik a baróti Tortoma Könyvkiadó: a hetven évvel ezelőtti II. Bécsi Döntést követő erdélyi bevonulást eleveníti fel két neves magyarországi hadtörténész, Illésfalvy Péter és Szabó Péter az Erdélyi bevonulás, 1940 című kötetben.
A szerzők nem csak a magyar hadsereg Észak-Erdélybe és Székelyföldre való bevonulását követik nyomon napról napra, hanem annak előzményeit is felvázolják. Feltérképezik a román—magyar viszonyt, annak alakulását a döntést megelőző két évben, nyomon követik a mozgósított magyar haderő felvonulását a román határra, a szörényvári sikertelen tárgyalások utáni lépéseket, a döntést s annak következményeit. Szemléletesen mutatják be Észak-Erdély visszafoglalását korabeli hadi dokumentumok, sajtóhírek és szemtanúk visszaemlékezései alapján. A könyvet igen gazdagon illusztrálták az eseményeket megörökítő fotókkal. Olyannyira, hogy első átlapozásra képeskönyvnek tűnik, ám szakmai megalapozottsága okán tudományos munkát kap az olvasó. Érdekesség, hogy egy-egy városba való bevonulás tárgyalásakor a fejezet különleges illusztrációval kezdődik: egy borítékrészleten a Magyar Királyi Posta által kiadott bélyeget az illető település új bélyegzőjével pecsételték le. Azon a város 1920 előtti címere, az 1940-es évszám, valamint Nagyvárad, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely (s még sorolhatnánk) visszatért felirat olvasható. Mihályi Balázs térképe segíti a könnyebb áttekinthetőséget. Az előszót Szakály Sándor történész, az MTA doktora jegyzi. A könyv kapható a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, megrendelhető a kiadó honlapján: www.tortoma.ro.
Hetven éve történt
Az 1940. augusztus 30-i II. Bécsi Döntés eredményét mind a román, mind a magyar fél csalódottan vette tudomásul: a románok sokallták, a magyarok, élükön gróf Teleki Pál miniszterelnökkel kevesellték, ám a tömegek úgy értékelték, a trianoni igazságtalanság részben jóvátétetett. Az előszóban olvashatjuk, a szerzők olyan könyvet szeretnének az olvasók kezébe adni a magyarság számára oly fontos hetven esztendővel ezelőtti eseményről, amely eligazítja az érdeklődőt a kor viszonyai és történései között, bemutatja az egykori szereplőket. Ezek mellett pedig települések, virággal borított harcjárművek, ujjongó és örömükben könnyező emberek jelennek meg a kötet lapjain. Mert vajon milyen érzés foghatta el vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornokot, a magyar királyi 1. honvéd hadsereg parancsnokát, amikor több mint két évtizede nem látott szülőföldjére vezethette csapatait?
Előre, a Kárpátok gerincéig
Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-án kiadott hadparancsában útnak indítja a Magyar Királyi Honvédséget, vonja ellenőrzése alá a döntésben megítélt területeket: ,,A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti Kárpátok gerincéig!"
S a honvédség elindult. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a 3. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest Máramarossziget előtt várta a határátlépést, melyet szeptember 5-re időzítettek. A megszállás néhány incidenstől eltekintve — Ördögkút, Szilágyipp, Márkaszék, Omboztelke — rendben zajlott. Fegyelemre intették a bevonulás fogadóit is. A Székely Nép szeptember 8-i számában báró Szentkereszty Béla felhívással fordult Háromszék vármegye magyarságához: ,,A székely önérzetből eredő méltóságteljes magatartás megköveteli, hogy őrizzük meg a rendet, a nyugalmat, és tartózkodjunk a kicsinyes, személyi bosszúállástól a román lakossággal szemben is."
Szeptember 5.
A bevonulás első napján Észak-Nyugat Erdély peremét vette birtokba a magyar hadsereg: Halmi, Óvári, Érmihályfalva, Nagykároly, Szatmárnémeti, Máramarossziget került magyar fennhatóság alá. A halmi készülődésről az Esti Kurír tudósítója jelenti: ,,A tegnapi éjszakát a község 5000 lakosa lázas izgalomban és boldog virrasztásban töltötte el. Gyertyavilágnál egész éjszaka névtáblákat festettek a magyarok, hogy reggelre kelve valamennyi román felírás eltűnjék. Diadalkapukat készítettek, kokárdákat varrtak, lobogókat hímeztek. Alig virradott meg, a boldog magyarok máris megindultak a község határába és szívdobogva várták a felszabadító magyar honvédséget."
Szeptember 6.
Második nap Nagyszalonta, Margitta, Nagyvárad, Felsőbánya, Kapnikbánya köszöntötte a honvédeket. Az előző napi szatmárnémeti bevonulás után Horthy Nagyváradra is lóháton érkezett: ,,Egyetlen fejként fordult az embererdő a kishíd irányába, minden szem arra szegeződik, ahonnan a kormányzót várják. Minden csillog és ragyog ebben a tündöklő őszi napsütésben. A zenekar az Erdélyi indulót játssza, és egy pillanat alatt teljes erejében kibontakozik a még soha nem látott meleg, lelkes ünneplés, mert a Sebes-Körös hídján feltűnt Magyarország kormányzója, aki eljött, hogy újra átvegye ezt az ősi magyar várost, amely szívében sohasem volt más, mint magyar. Büszkén táncol a fehér paripa a hátán altengernagyi díszben lovagló kormányzóval, aki mosolygó arccal, meghatottan fogadja a feléje áradó szeretet ezernyi jelét és tisztelgéssel köszöni meg a szűnni nem akaró ünneplést." — tudósít a Magyar Nemzet másnapi számában.
Szeptember 7.
Többek között Nagybánya, Szilágysomlyó, Bogdánd, Naszód, Élesd, Szelistye, Újnémet, Lecsmér került vissza. Igen érdekes, hogyan viszonyultak színtiszta román települések a határmódosításhoz. A Szelistyére érkező katonák biztosak voltak abban, hogy ott nem lesz ünneplés, ám kellemesen csalódtak: ,,A falu szélén két hatalmas fenyőfát pillantunk meg az út szélébe ásva, mint a karácsonyfa, úgy fel voltak díszítve színes papírossal, almával, szalagokkal, apró fafaragásokkal. Ez volt Szelistye diadalkapuja. Körülötte pedig ott várt a lakosság apraja-nagyja, bocskorban, darócban, hímzett vászoningben és kiáltoztak, integettek a honvédek felé... Szelistye népe kijött a falu végére ünnepelni. Pedig a visszavonuló román katonaság, mint ez később kiderült, azzal rémítette őket, hogy mindenkit megölnek a bevonuló magyarok. Nem volt szónoklat — mindössze hat üveg sör volt a faluban, ezt hozták el és így köszöntötték a bevonuló katonákat."
Szeptember 8.
Vezérkari jelentés a nap történéseiről: Csapataink a mai napra kitűzött menetcélokat — általában Királyhágó, Meszes-hegység gerincvonulata, Zsibó, Dés, Bálványosváralja, Sajómagyaros, Beszterce, Sajóvölgy és a Kelemen-hegység gerincvonulata — elérték. A megszállás tervszerűen folyik. Csapatainkat a lakosság lelkesedéssel fogadta.
Szeptember 9.
Csucsa, Bánffyhunyad, Szászrégen, Ördögkút, Szamosújvár, Désháza került többek között magyar kézre. Igen elhíresült, különösen román körökben, az ördögkúti mészárlás. Szemtanú szerint ,,a négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték, mire a határvadász zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes megrohantatta egységeivel a templomot, parókiát, s az ott találtakat felkoncoltatta".
Szeptember 10.
Bonchida, Vasasszentgotthárd, Mezőbánd, Marosvásárhely, Nyárádszereda, Nyárádmagyarós, Mezőpanit, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Parajd, Korond a főbb célpontok. A marosvásárhelyi bevonulásról így ír a Reggeli Újság: ,,Amerre a szem ellátott, mindenütt gyönyörű magyar viseletbe öltözött leányok, férfiak tömege folyta be a főtéri aszfaltot és a házak ablakaiból hatalmas piros-fehér-zöld lobogókat lengetett a szél. Az erkélyeket szőnyegekkel és virágokkal díszítették. Sorban érkeztek a vidéki falusi küldöttségek (...) A mezőmadarasiak koronás zászlóját Bursan Györgyné mentette át a román csendőrség és hatóság árgus szemei elől. Az utóbbi három hónapban dereka köré csavarta és így őrizte meg. (...) Az üdvözléseket vitéz nagybaconi Nagy Vilmos tábornok a következő lendületes szavakkal fogadja: Határtalanul boldog vagyok, hogy mint székely ember, én vezethettem be a magyar hadsereget Erdélybe, melyet a trianoni határ csak elválasztott, de soha el nem szakíthatott."
Szeptember 11.
Kolozsvár, Székelyudvarhely, Csíkszereda kerül vissza. A kolozsvári bevonulásról így ír a Keleti Újság: ,,Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival."
Szeptember 12.
Az Esti Kurír tudósítása a nap eseményeiről: A honvédség ma hajnalban a Csíki-medencében ismét fölkerekedett, és elhagyva Csík vármegyét, birtokába veszi a visszaszerzett erdélyi területek nyolcadik szakaszát. A tegnap birtokba vett Csíkszeredáról és Kányádról indulnak a csapatok, és megszállják a következő nagyobb helyeket: Barót, Nagybacon, Csíkszentgyörgy, Kozmás, Mikóújfalu, Sepsibükszád, Torja.
Szeptember 13. — bevonulás Háromszékre
A bevonulás utolsó napja, befejeződött a hatalomátvétel. Ekkor vonultak be Háromszékre. A jelentősebb települések Bölön, Előpatak, Sepsiszentgyörgy, Uzon, Dálnok, Zágon, Kovászna, Kézdivásárhely, Bereck, valamint az ezeréves határon innen, ma már Bákó megyéhez tartozó Sósmező. (A megyeszékhelyi ünnepségről József Álmos Bevonulás Sepsiszentgyörgyre, 1940 című képes könyvéből tájékozódhatunk részletesebben.) A Székely Újság a kézdivásárhelyi eseményeket idézi: ,,Szeptember 12-én megtisztult a város a román katonáktól, és így egy teljes napon át szabad volt a készülődés. Megindulhatott a nagy sepregetés, elő lehetett venni az eldugott magyar nemzeti lobogókat és leszedni a kertek virágait. Szeptember 13-ára gyönyörű virág és lobogó díszben köszönti a város a falvak zarándokló lakosságát. (...) Déli 12 óra lehet, amikor megérkezik a honvédsereg. Hatalmas gépkocsik. Tankok. Ágyúk. Bámulat és öröm a szemekben. Újra virágeső hull. S a szívekből felszabadult tomboló érzés átfűti az ezrekre menő tömeget. Ünnepi percek. Talán a Magyarok Istene is mosolyogva tekint le a sokat szenvedett népre, melyre szabadulást hoztak a dicső magyar honvédek."
A berecki bevonulásra az akkor tízéves Hankó Ibolya így emlékszik: ,,Szövik, varrják a székely ruhákat, lázban ég mindenki, aki székely. Szeptember 13-án a templom tornyából figyelik a bevonuló hadsereget. Küldöttség megy eléjük a falu végére. A katolikus iskolában szétszedik az osztályokat elválasztó deszkafalakat. A nagyteremben vacsora, kürtős kalács várja a bevonuló gépkocsizó alakulatot. Ilyen örömet csak az érezhet életében, aki ezt megérte. Édesanyám azt mondotta: most haljak meg, ilyen boldog soha nem leszek! (...) Megyünk ünnepelni Sósmezőre, ott van az ezeréves határ."
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

In memoriam Páll Lajos
"Csak a perc, csak a perc
nyomorítóan hosszú!"
Egy olyan személyiség elmúlása fölött próbálunk meg gondolatokat megfogalmazni, aki életútjával, művészetével kitörölhetetlen nyomot hagyott az erdélyi, a székelyföldi kulturális örökségünkben. Páll Lajos életteli alkotásain érezni, hogy Erdély, Székelyföld tiszta levegőjébe a megpróbáltatások nyomot hagyó pillanatai is belevegyültek. Megviselt arcok, házak, udvarok, otthonok belsői beszélnek erről a korondi születésű művész színekben gazdag festményein, rajzain, és dallamos verssoraiban. Hangulatos képei, lélekkel teli versei egymástól elválaszthatatlanok, egymást kiegészítik.
Egy korondi fazekascsalád leszármazottja Páll Lajos, aki az átlagosnál élesebb szemű, ügyesebb kezű, érzékenyebb volt. Mást akart, másfele tekintgetett már gyermekkora óta, ezért volt magányos, szótlan, visszahúzódó. Egyszerre kezdett el rajzolni és költeni. Mindez az ötvenes évek elején, indulásának korában elég lett volna a sikerhez, de közbeszólt a történelem. Koholt vádak alapján 1958-ban elítélik. Előbb a szamosújvári börtönbe kerül, onnan pedig a Duna- deltába küldték kényszermunkára. A fogság, a kényszermunka élményeit sugározzák versei, a gyötrelmes képek állandóan visszatérnek. Talán ezért is zárkózott be Páll Lajos szülőföldjébe, önmagába.
"Ha egy kiállításom megnyílik valahol, akkor nagyon rosszul vagyok. Mint amikor tükörbe néz az ember: valahogyan másként kellett volna ezt vagy azt a képet megfestenem. Még a legsikeresebb kiállítások után is így volt ez. Úgy érzem, hogy kiadtam magamat, ettől kezdve túl sokat tudnak rólam. Versben is megírtam ezt: parányok életét próbálnám én élni, de kíváncsiak szeme megaláz. Mindegy. A neheze már eltelt. Már hatvanöt esztendős vagyok, egy évvel öregebb, mint apám, amikor meghalt" – vallott Páll Lajos tíz évvel ezelőtt a Kozma Huba által készített interjúban.
Rangos irodalmi és művészeti díjakat, elismeréseket vett át életpályája során: 1995-ben Aranka György irodalmi díjjal, 1998-ban Pro Cultura Hungarica díjjal, 2002-ben a Magyar Köztársaság Érdemes, 2011-ben a Kiváló Művésze díjjal tüntették ki, 2006-ban az ’56-os aranykeresztet vehette át, 2011 decemberében pedig a Szervátiusz-díjat. Idén májusban a Hargita Megyéért Díjat adományozta számára Hargita Megye Tanácsa, amelyet a Korondon tartott dísztanácsülésen vett át.
Az erdélyi művészet és irodalom öntörvényű alkotójának távozásával az egyetemes magyar kultúrát érte pótolhatatlan veszteség.
Nyugodjék békében!
KELEMEN HUNOR
a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Népújság (Marosvásárhely)

Hangulatjelentések, avagy Fecseg a felszín, hallgat a mély?
Romániában hangulatjelentések 1989. december 21-ig, sőt, azt követően is készültek. A posztkommunista hatalomátmentés és a magyarellenes hisztériakeltés nélkülözhetetlen eszközeivé váltak. Elegendő utalnunk a hírhedt Har—Kov-jelentésre. Sajnos, Romániában még nem jelent meg olyan összefoglaló kötet, mint amilyent Katona Csaba és Rácz Attila szerkesztésében Hangulatjelentések a fővárosból 1988 októberétől 1989 októberéig címmel a napokban vehetett kezébe a magyarországi olvasó.
Háromszék népének 1956. októberi-novemberi valódi hangulatáról a leghitelesebb ,,jelentést” nem a pártapparátus munkatársai, a Szekuritáté készítette, hanem egy erdővidéki, Magyarhermányban született gazdálkodó és élete végéig helyben maradó autodidakta helytörténész, Máthé János (1898—1986). Szülőfalujában végezte az általános iskola kötelező osztályait, majd a székelyudvarhelyi Református Kollégium diákja lett. Négy év után anyagi okok miatt kénytelen félbeszakítani tanulmányait. Az első világháború frontszolgálata után, a ,,román világban” szülőfaluja egyik vezetője. 1940 és 1944 között az Erdélyi Párt helyi szervezetének elnöke. Máthé János kutatásai — akárcsak a Székelyföld különböző településein élő sorstársaié, többek között a korondi István Lajosé — fontos és nélkülözhetetlen részei nemcsak a helytörténetnek, hanem az egyetemes magyar történetírásnak is. Nagyobb lélegzetű művei — Magyarhermány monográfiája, 245 oldal; A régi székelység részvétele az 1848/1849. évi szabadságharcban, 365 oldal — csak 1990 után jelenhettek meg. A Szekuritáté 1953-tól haláláig állandó megfigyelés alatt tartotta, több kéziratát elkobozta. Szerencsére, szerencsénkre a román titkosrendőrség semmit nem tudott a Magyarhermány kronológiája, 1944—1964 című kéziratról, mely 2008-ban László Márton történész gondozásában a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál látott napvilágot. A 319 oldalas kötet Háromszék forradalmi hangulatáról, a magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzésről is az egyik leghitelesebb dokumentum. Máthé János még azt is feljegyezte: a magyar erjedési folyamat és forradalom hatására szüntették meg a kuláklistákat, a kötelező termény-, illetve húsbeszolgáltatást. Úgy írta meg Magyarhermány történelmi kronológiáját, hogy pontosan tudta: ha elkapják, az életével fizet. Azokban a vészterhes években a rendszerről ilyen kemény hangú véleményt nagyon kevesen vetettek papírra. Minden bizonnyal a Háromszék olvasói számára is a reveláció erejével hatna, ha folytatásokban olvashatnák a szülőföldjük történetének két drámai évtizedét bemutató hiteles kronológiát. (A Megyei Tükör már 1969-ben közölt részleteket belőle — szerk. megj.) „A rajoni néptanács 5221/I/956. számú átirata alapján értesítettek, hogy a kuláknévjegyzékből törölve lettünk (1956.) október 23-án. Ezzel lezárult a vörös uralom esztelen emberüldözésének (magyar)hermányi, nyolc évig tartott korszaka.” 1956. november
,,Az október végén kezdődött magyarországi felkelés híre mint becsapódó gránát érte a vörös pártkönyves tagságot és a körülöttük hajlongó salakot. Lélegzet-visszafojtva lesték a rádió minden zörrenését. A bérezelt vezérkar riadót fúvatott, október 28-tól kezdve éjjelenként tíz főből álló őrség kellett kiálljon, hogy amíg a kullancshad a paplan alatt pihen, vigyázzon a népi demokrácia vívmányaira. A magyarországi megmozdulás rendkívüli izgalmat váltott ki a nép körében. Szilárd volt a meggyőződés, hogy a Budapesten elindult lavina fejleményeként a leigázott európai államokban összeomlik a vörös pokol. Éppen, mint az 1940. évi bécsi döntés idején, ezekben a napokban is szünetelt minden munka. Türelmetlenül vártuk az újabb és újabb híradásokat, s az elszenvedett gyötrések néma tűréséből, bár figyelve és fojtott hangon, már feltört a számadásra készülés hangja: Na, tolvajok, most imádkozzatok! Sajnos — a keleti hóhér —, akár egy évszázaddal előbb, most is vérbe fojtotta a szabadulásra törekvő megmozdulást. Letörve, elkeseredve, elcsüggedve hallgattuk a vörös hóhér brutalitásáról szóló híreket. Dermedtség feküdt újra az erdélyi magyarság lelkére.” 1956. december 30-i bejegyzés:
,,A magyarországi robbanás hangjától a bukaresti zsarnokok is megijedtek. Kínos töprengések közben kényszerültek az évek óta ömlő ingyenjavak nagy részéről lemondani. Megszüntették a búza, árpa, zab, kukorica, pityóka, széna, tej kényszerű beszolgáltatását.” (az Előre 1956. december 30-i, 31-i számai) Az RMP Központi Vezetősége által megrendelt napi hangulatjelentések hasonlítottak Máthé János naplóbejegyzéseihez. Az 1956. október 29-i például arról számolt be, hogy Torja községben (Kézdivásárhely rajonban) és Marossárpatakon (Marosvásárhely rajonban) a kollektív gazdaságok és társulások ellen tiltakoztak. Nagyon sok településen a kulákok (bár megszüntették a szégyenteljes listákat — T. Z.) megfenyegették a párttagokat. A Magyar Autonóm Tartomány községeiben, falvaiban és városaiban elterjedt a hír, hogy Marosvásárhelyen is kitört a forradalom. Minden bizonnyal e rémhír is szerepet játszott abban, hogy az egyik leglátványosabb magányos forradalmi tettre 1958. november 8-án éppen Sepsiszentgyörgy főterén került sor: az 1906. január 14-én Sepsiszentgyörgyön született, ,,félig székely, félig szász, vagy tán egészen az” Hubbes Márton, a helyi Kalász szeszgyár tisztviselője a munkahelyéről reggel azzal az indokkal kérezett el, hogy haza akar menni, mert a költözéshez — válófélben volt a feleségétől — el akarja készíteni a csomagját. Miután eltávozását engedélyezték, az egyik munkatársának bejelentette: hazamegy, magához veszi a piros-fehér-zöld zászlót, és végigvonul az éppen heti piacot tartó Sepsiszentgyörgy főterén. Elhatározását valóra is váltotta: a ház padlásáról levette a magyar nemzetiszínű zászlót — amelyet még a horthysta Magyarország idejéből őrzött meg —, s azzal kivonult az utcára, később a sógora meg egy másik polgár megállította, és hazavitték a lakására. Gáll József, Szávuly András és Timár Lajos tanúk kihallgatási jegyzőkönyveiből (a perirat 22., 23., 24. oldala) — mindannyian sepsiszentgyörgyiek — kiderül, hogy valamennyien látták az utcán végigvonulni Hubbes Márton vádlottat vállán a magyar zászlóval. Gáll József még azt is nyilatkozta: megkérdezte Hubbes Mártontól, hová megy, amire azt válaszolta: az irodába, hogy mindenkit megöljön. Demeter Benjámin tanú a kihallgatás során azt nyilatkozta (20—21. oldal): nevezett Hubbes Márton, amikor a munkahelyére ment, azt mondta neki: megy és elveszi a magyar zászlót, amivel kivonul a város főterére. Hubbes Mártont 1956. november 10-én tartóztatták le, a Szekuritáté külön autóval Marosvásárhelyre szállította. Bihari Imre hírhedt és szadista szekusszázados vallatta, aki a büntetőeljárás elindításakor nagy előszeretettel használta a smasszerek szokásos formuláját: ,,Mi, Bihari Emeric százados, a marosvásárhelyi 0421-es számú belügyi katonai alakulatnál a Szekuritáté nyomozója, elemezve a Hubbes Mártonra vonatkozó ügyirat dokumentumait, kijelentjük: a büntető törvénykönyv 327. szakasza 3. bekezdése alapján előírt bűncselekmény elkövetésével vádolható.” A vallatást és a kihallgatást hamar befejezték: a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1956. december 28-i marosvásárhelyi ,,kiszállásán” ítéletet is hozott. Első fokon a Btk. 323. szakasza 1. bekezdése előírásai alapján ,,felforgató tevékenység” vádjával két év börtönbüntetésre ítélték. Hubbes Márton nagyobbik fia, Hubbes Marton Baptisto az azóta elhunyt Hamert Mihály kiváló marosvásárhelyi ügyvédet fogadta fel védőnek. Hamert Mihály fellebbezését elutasították, a Kolozsvári Katonai Törvényszék az 1957. február 21./324-es határozattal az első fokon hozott ítéletet helybenhagyta. Szamosújváron raboskodott, 1958. november 9-én szabadult. Ezt követően négy évet kényszerlakhelyen töltött a Călăraşi megyei Olaru faluban, ahonnan 1966. november 30-án térhetett haza. Egy ideig otthon, majd a kőhalmi Apeminnél dolgozott. 1976. február 7-én hunyt el. A lánya, Molnárné Hubbes Éva, a székelyudvarhelyi dokumentációs könyvtár nyugalmazott igazgatója e sorok írójának az édesapjára vonatkozó minden fontosabb adatot átadott. Ezek és a perirat alapján pontosan rekonstruálható Hubbes Márton életútja, és kiküszöbölhető a mítoszteremtésnek az a legendája — amely egyik, életfogytiglani kényszermunkára ítélt cellatársától származik —, miszerint a börtönben halt meg. Az tény: az ítélet és a kényszerlakhely nem csak Hubbes Márton életét törte derékba, hanem a gyerekei továbbtanulását is megnehezítette. Hubbes Márton — Márton és Paula fia — német nemzetiségű, hét gimnáziumi osztályt végzett sepsiszentgyörgyi lakos volt, a letartóztatásakor három gyerek édesapja, a Kalász nevű szeszgyár könyvelője. ,,Múltja” miatt került a Szekuritáté célkeresztjébe: 1940 és 1944 között tagja volt a Wolksbundnak. A brassói hadbíróság 1941-ben távollétében életfogytiglani kényszermunkára ítélte. Azzal vádolták, hogy a horthysta Magyarország javára kémkedett. Ügyét 1946-ban újratárgyalták, és a vádak alól felmentették. Ennek ellenére a bélyeg egész életén át rajta maradt. Sepsiszentgyörgy két olyan ötvenhatos hőssel büszkélkedhet, aki félig szász származása ellenére magyarnak, székelynek vallotta magát, nemzeti érzését olyan hőfokon fejezte ki, amely követendő példa lehet mindannyiunk számára. Ugyanis az 1970-ben tűzhalált halt, a börtönben a vallatások brutalitása ellen a nyelve levágásával tiltakozó Moyses Márton nagyajtai lakos is 1941-ben Sepsiszentgyörgyön született. A természetes asszimilációnak olyan különös tüneménye az ízig-vérig székellyé lett két férfi hőstette, amelyhez hasonlóakat csak az 1848—1849-es háromszéki önvédelem máig nagy tiszteletben tartott honvédjei követtek el. Az már a történelem keserű fintora, hogy e sorok írójának minden igyekezete ellenére sem Sepsiszentgyörgyön, sem Nagyajtán nem viseli valamelyik utca Hubbes Márton és Moyses Márton nevét. Hátha e megemlékezés rábírja az önkormányzatot, hogy Sepsiszentgyörgy lakói legújabb korunk mártírjainak is legalább egy utcanévvel méltó emléket állítsanak.
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összefogással zöldellhet Erdély
„A szülőföldet egyszer és mindenkorra nem lehet a magunkévá tenni: a szülőföldet ma és holnap, újból és újból vissza kell szerezni, a szülőföld elvehető tőlünk bármely pillanatban, ha nem teszünk, nem dolgozunk, nem küzdünk érte” – fogalmazott a marosvásárhelyi Kultúrpalotában Markó Béla RMDSZ-elnök, az Ezüstfenyődíj hétvégi átadásán.
„A szülőföldet egyszer és mindenkorra nem lehet a magunkévá tenni: a szülőföldet ma és holnap, újból és újból vissza kell szerezni, a szülőföld elvehető tőlünk bármely pillanatban, ha nem teszünk, nem dolgozunk, nem küzdünk érte” – fogalmazott a marosvásárhelyi Kultúrpalotában Markó Béla RMDSZ-elnök, az Ezüstfenyődíj hétvégi átadásán.
A kilencedik alkalommal kiosztott díjjal azok előtt tiszteleg a szövetség, akik kiemelkedő munkát végeztek a „szülőföld visszaszerzése” érdekében. Idén 32 személyt, köztük politikusokat, önkormányzati tisztségviselőket, újságírókat és egyházi személyeket tüntettek ki. Markó Béla ünnepi beszédében hangsúlyozta, a kitüntetettek „mostoha körülmények között is képesek voltak küzdeni és munkálkodni a közösségükért, az erdélyi magyarságért”.
Az ünnepélyes díjátadó után beszédet mondott az Ezüstfenyő díjas Böjte Csaba ferences szerzetes, aki élesen bírálta az erdélyi magyarságot megosztó politikai törekvéseket. „Az erdélyi magyarság jövője az integráláson, a párbeszéden és az összefogáson múlik. Mindig imádkozokm azért, hogy az erdélyi magyar politikában egység és békesség legyen” – mondta Böjte atya.
Az Ezüstfenyő-díj idei kitüntetetteinak listája
Ádámosy Margit Klára tordai RMDSZ-elnök, városi tanácsos, Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, Balázs-Bécsi Attila Kolozs megyei tanácsos, a szamosújvári Téka Alapítvány vezetője, Barabás Imre magyarkakucsi (Bihar megye) RMDSZ-elnök, Becze István, a Csík területi RMDSZ ügyvezető elnöke, Benedekfi Dávid lupényi (Hunyad megye) RMDSZ-elnök, Béres Ildikó Ibolya máramarosszigeti iskolaigazgató, Máramaros megyei tanácsos, Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, Csík területi RMDSZ-elnök, Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója, Draveczky Károly Szatmár megyei tanácsos, Erdős Bálint nagyszintyei (Arad megye) polgármester, Fodor István bodoki (Kovászna megye) polgármester, Fodor József nagyváradi vikárius, Horváth Anna, a kolozsvári Regionális Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója, Illés Ildikó Maros megyei tanfelügyelő, RMDSZ-ügyvezető alelnök, Jakobovits Miklós nagyváradi képzőművész, Józsa Benjámin nagyszebeni nyugalmazott magyar nyelv és irodalom tanár, Katona Mihály korondi polgármester, RMDSZ-elnök, Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter, Kis-Juhász Csaba szilágysámsoni polgármester, RMDSZ-elnök, Kiss Károly élesdi (Bihar megye) nyugalmazott agrármérnök, Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, Krecsák Szöllősi Adalbert nagyenyedi alpolgármester, Lieb József nagybányai esperes, Marina Ida-Magdolna szilágybagosi polgármester, Máthé István bethleni alpolgármester, Pásztor Gabriella államtanácsos, Petres Sándor, a Hargita Megyei Tanács alelnöke, Suba Kálmán, a Nemzeti Állattenyésztési Ügynökség Maros megyei intézményének felügyelője, Terkál Ágnes, az RMDSZ-Közlöny szerkesztője, Tudor Veronka államtanácsos, Varga Attila esztelneki (Kovászna megye) RMDSZ-elnök.
F. I. Új Magyar Szó (Bukarest)

Az írók unalmas emberek
Születésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal
Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011).
Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek.
– Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre...
– A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben…
Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor.
– Ír verset is, prózát is…
– A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát.
Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik.
Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson…
– Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről.
– Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott!
Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost.
– Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is?
– Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni.
Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség.
(Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.")
Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt.
Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is.
Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például?
Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám.
– Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján?
– Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!...
– Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal?
– Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve.
– Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább?
– Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim.
De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az.
Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit.
Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak.
Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem.
Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni.
Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász.
És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!…
Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája.
Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek.
– Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az?
– Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé.
Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.)
– Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet?
– Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást.
Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha…
Ha, ha, ha. Há!
Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk?
Hagyjátok békén őket!
Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

ETV – kétszázezer háztartásban
A legújabb adatok szerint eléri a kétszázezret azoknak a háztartásoknak a száma, amelyekben nézhető az Erdélyi Magyar Televízió (ETV). A legnagyobb önálló, országos szórású magyar közszolgálati televízió az elmúlt időszakban számos kábelszolgáltatóval kötött megállapodást, így azokra az erdélyi településekre is eljut a műsor, ahol a műholdas vétel nem elterjedt.
A legújabb adatok szerint eléri a kétszázezret azoknak a háztartásoknak a száma, amelyekben nézhető az Erdélyi Magyar Televízió (ETV). A legnagyobb önálló, országos szórású magyar közszolgálati televízió az elmúlt időszakban számos kábelszolgáltatóval kötött megállapodást, így azokra az erdélyi településekre is eljut a műsor, ahol a műholdas vétel nem elterjedt.
Az ETV műsorát jelenleg a Székelykeresztúrt és mintegy 16 környező települést lefedő Hargita Line Kft., a Szovátán, Parajdon, Alsó- és Felsősófalván és Korondon működő Digi Communications Kft., a többek között Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Kézdivásárhelyen is szolgáltató Next Gen Kft., a mintegy 40 Maros megyei településen jelen lévő Prodcomserv Veszi Kft., valamint a Küküllő menti magyar településeket kiszolgáló Electro Tangent Kft. is a kínálatába emelte.
Emellett a műsor Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön egyszerű szobaantenna segítségével is fogható. Szepessy Előd, az ETV igazgatója elmondta, a következő időszakban hasonló megállapodásokat kívánnak kötni más kábelszolgáltatókkal is, azonban az esetek többségében az ezeket üzemeltető cégek a lakosság igényei szerint alakítják a programkínálatot, így fontos, hogy ha az előfizetők szeretnék vételezni az ETV műsorait, igényüket jelezzék az Erdélyi Magyar Televízió ügyfélszolgálatán vagy a helyi kábelszolgáltatónál.
„A célunk, hogy mihamarabb minden magyarlakta településen fogható legyen az egyetlen erdélyi magyar televízió” – hangsúlyozta a televízió igazgatója.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Életre szóló irodalom
Bölöni Domokos író szerint borotvaélen táncol az, aki az alkotást a szerkesztői munkával egyezteti össze
Beszélgetőtársunk a marosvásárhelyi Népújság napilap és kulturális melléklete, a Múzsa szerkesztője, írásaiban sokszor említi, hogy volt pedagógus, tanító és tanár, a falu világa pedig egy életre megihlette. Bölöni Domokos bárkivel szívesen beszélget, meghallgatja ismeretlen emberek történeteit, de interneten is nyomoz téma után, figyeli a világ alakulását és az emberek viszonyulását ehhez a világhoz. Írói, újságírói műhelyébe látogattunk el
Mi vonzotta az újságíráshoz, miért váltott szakmát?
– Tulajdonképpen nem váltottam, mert mindig is írni szerettem volna. Nyilván, mint mindenki, én is költő szerettem volna lenni. Verselgettem már gyermekkoromban, a középiskolában is. Dicsőszentmártonban, a középiskolában elég mostoha körülmények közé kerültünk, ugyanis a magyar tagozat egy-egy „felmenő osztályból” állott, és még az érettségi vizsgát sem Dicsőben tettük le, hanem összecsaptak a székelyudvarhelyi „repülő hadosztállyal”, a felnőttekkel, az estisekkel, és Erdőszentgyörgyön kellett érettségiznünk.
Én más tantárgyat az irodalmon kívül nem is szerettem, de ott nem volt alkalmunk irodalmi körön részt venni, így eléggé lemaradtam a nemzedékemtől. Voltam magyar–történelem szakos főiskolai hallgató Marosvásárhelyen, de magyar helyett történelmet tanítottak, Románia ókorát, és a cucuteni-i kultúra sehogy sem ment a fejembe, a sok ócska cserép tudománya, úgyhogy onnan kikoptam. Aztán tanító bácsi lettem Szászcsáváson. Nem egy életre, de elég hosszú időre eljegyeztem magam a tanítással.
Hosszas hányattatás után végül is 1973-ban szereztem tanári diplomát román–magyar szakon, és akkor kerültem Korondra, oda is azért, mert vasúton ez volt legközelebb a szülőfalumhoz. Tizenhét évet kibírtam, mint szegényember a gazdag faluban, családdal, három gyerekkel. Úgy lemaradtam az irodalomtól, a kortársaimtól, hogy csak 1974-ben jelent meg az első novellám az Utunkban, és azért is szinte meglincseltek, mert valaki magára ismert, és a piaci kocsmában a rendőr faggatott, hogy mit is írok én. Megkérdeztem tőle, hogy mi jót szokott magyarul olvasni? Aztán megittunk egy fröccsöt, és abbamaradt a veszekedés.
De miért kellett még tizenhét évet várnia, hogy újságíró legyen?
– Az újságírás más műfaj, de azért itt, Erdélyben a kettő, az újságírás és a szépirodalom némileg jegyben jár egymással. Marosvásárhely zárt város volt, én többször jöttem volna a Népújság elődjéhez, a Vörös Zászlóhoz, amelynek volt egy művelődési oldala, a Figyelő. Oláh Tibor szerkesztette, aztán később Nagy Miklós Kund, és én oda rendszeresen írtam. Írtam az Új Élet képes folyóiratnak, ott Nagy Pál volt a szerkesztő, ők szívesen vették volna, ha újságíróként állandó munkatársuk leszek. Azonkívül írogattam az Előrébe, az Ifjúmunkás magazinmellékletébe, ott a boldog emlékezetű Lázár László, „Lazics” pátyolgatott, biztatott, úgyhogy jöttem volna én szívesen korábban is, de hát nem lehetett.
Csak 1990 márciusában, a marosvásárhelyi események után telefonált rám Nagy Miklós Kund, hogy itt mindenki kilép a szerkesztőségből, nem lenne kedvem belépni? Egy napi gondolkodási időt kértem, megbeszéltem a családommal, másnap azt mondtam neki, akármikor szívesen jövök. Az RMDSZ-t akkor már Korondon is megalakítottuk, annak vezetője voltam, aztán rájöttem, hogy Korondon nem kell védeni az érdekeinket, nem nagyon van szükség ilyesmire, hát nyugodt lelkiismerettel jöttem el.
Tizenhét év alatt rosszat nem követtem el, a legjobb tudomásom szerint. 1990. május 3-tól már a Népújság munkatársa voltam. Szerencsére az egyik távozó újságíró hátrahagyott egy garzont, amit megörököltem, később azt elcseréltem egy háromszobásra, azt aztán sikerült megvennem, mai napig abban élek. Különben nem tudom, hogyan jutottam volna egyről a kettőre, mert ahhoz nagyon értek, hogy szegény ember maradjak.
Bár úgy tűnik, ez a váltás mégsem múlt el nyomtanul, hiszen az elmúlt tizenhét év meg a korábbi tanítóskodás valószínűleg befolyásolták életét és írásait.
– Elkísért engem egész életre szólóan az irodalom: hatodikos koromban tudatosult bennem az irodalom vonzása, amikor a Toldit és a János vitézt olvastam, mindkettőből sokáig tudtam kívülről egész énekeket, hosszú részleteket. Később taníthattam is ezeket. Főleg a magyar költészet, de a regény is, Jókai kiváltképp, aztán Mikszáth váltak kedvenceimmé. Tanítás közben is arra próbáltam figyelni, hogy a gyermekek élvezzék az irodalmat, ne legyen az csupán száraz tananyag, és ezt sikerült elérni.
Bekapcsolódtam a művelődési életbe. Már Csáváson nemcsak tyúkszámláló biztos voltam, „tyúkcenzor”, hanem kórustag is. Bródy Sándor A tanítónőjében ifj. Nagy Istvánt alakítottam. Azok voltak a boldog békeidők! Korondon már az első esztendőben beléptem a műkedvelő színjátszók közé, aztán kórust alakítottunk. Működött az idő tájt a Firtos irodalmi kör, inkább csak a gyermekek részére, azt kibővítettük, és a parajdi kollégákkal közösen életre hívtunk egy kétévente megszervezett irodalmi találkozót a Hargita megyében élő vagy onnan elszármazott, illetve oda kötődő írókkal, költőkkel. Elég sokáig működött, ikertalálkozók voltak, egyik esztendőben Korondon tartottuk, a másik évben Parajdon, amíg be nem tiltották ezt is a 80-as évek elején. Egyben alkalmat adott arra, hogy személyesen is megismerkedjek írókkal.
Meghívtuk, eljött oda Kányádi Sándor, Sütő András, Bajor Andor, akit ma is példaképemnek tekintek, és büszke vagyok, hogy egyik dedikációjában kollégájának nevezett. Ezek a személyes kapcsolatok szinte maguktól kínálták a lehetőséget, hogy az ott megforduló íróknak és szerkesztőknek kéziratot küldjek, és így sok türelemmel „bedolgoztam magam” az írásba, a közlésbe. Persze, nem mindennap közöltem, de legalább havonta, kéthavonta. Aztán Korond arra is módot adott, hogy egy ízben, midőn több időm akadt, írtam egy kisregényt is Dégi Gyurka pontozója címmel, amely az Igaz Szó hasábjain jött folytatásokban, később kiadták.
Ez a mozgás eredményezhette azt is, hogy elsőnek az országban községi folyóiratot indítottunk Hazanéző címmel, ez a mai napig megjelenik. Párját ritkítja, mert hirtelen nem tudok olyan vidéki közösséget, ahol ilyen sokáig működött volna, pedig én ’90 óta ott bábáskodtam majdnem minden közművelődési szerveződés létrejötténél Maros megyében, tehát a Bernády Egyesületnél Szovátán, ott voltam Erdőszentgyörgyön, Szászrégenben, Dicsőszentmártonban a Sipos Domokos Egyesület háza táján. Eljártam mindenüvé, nyomon követtem a munkájukat, ha lehetett, tanácsot adtam, hiszen nekünk már megvolt Korondon a miénk, a Firtos Művelődési Egyesület. Sikerünkhöz, persze, az is hozzájárult, hogy Korond gazdag község, és ott még áldoznak az emberek a kultúrára.
Újságírás és szerkesztés a napi munkája, hogyan sikerült elkerülnie azt, hogy kiégjen?
– Borotvaélen táncol az, aki erre adja a fejét. Igyekeztem magamnak a kulturális pászmát kihasítani a napilapszerkesztésből és írásból, ami nekem a leginkább megfelel, művelődési eseményekre jártam, főleg hétvégeken. Igaz, hogy ez időt rabló, mert az ember hétvégén megírna egy novellát, de nem bántam meg, rengeteg élményanyag gyűlt így össze, és most a legfőbb gondom az, miképpen bánhatnék ezzel az anyaggal, hogy tudjam ezt úgy beszerkeszteni valamilyen irodalminak nevezett szövegbe, hogy az túlmutasson önmagán és az olvasóknak is mondjon valamit. Nem okozott különösebb gondot a lapszerkesztés.
Talán az elején, a ’90-es években, amikor a lelkesedés erősebb volt, és az ember mindenbe belevágott, mindenhez hozzáfogott, mindent megírt... Politizáltam, glosszákat írtam, a tévé, a rádió is érdekelt, a táncmozgalom, aztán bizonyos fokig ezek letisztultak. A lapnál is tisztáztuk a munkaköröket, és most elég jó státusom van. Csak el nem kiabáljam, ugyanis Nagy Miklós Kund mellett a Múzsa szerkesztésébe segítek be, azonkívül kulturális, de bármilyen témát érinthetek, nem korlátoznak: kicsi dolgokat, például egy-egy tárcát, tévéjegyzetet vagy riportot is írok.
Persze, az effélével az ember eléggé elaprózza magát. Azon kívül a család: három gyermeket neveltünk föl, mindhárom itt él Marosvásárhelyen, már három unokám is van. Én úgy is tudok írni, ha közben bejárok, úgy alakítottam ki a bioritmusomat is, hogy hajnalok hajnalán kipattan a szemem, és egészen hét óráig a számítógép előtt ülök, ha épp nem írok, akkor témákat gyűjtök.
– Ma már az internetről sok mindent lehet összeszedni. Olyan helyeken fordulok meg a városban, ahol beszélgetni tudok egyszerű emberekkel is, rengeteg történet ragad rám, és akkor még ott van a gyermekkorom, a fiatalságom élményanyaga, a falusi élet, amit, ha megszorulok, bármikor felidézhetek.
Vajon a mai falu egy mai fiatal számára ugyanilyen bőséges élményforrást jelenthet?
– Másfajta élményt és talán ihletet jelenthet és jelent is. Olvasok egészen jó írásokat fiataloktól a mai faluról, természetesen más szemmel látják, és a hozzáállásuk is sokkal kritikusabb, ami nekem nagyon tetszik. Legyünk őszinték: mit írnak meg az írók? Nosztalgiáznak és hajlamosak elfelejteni azt, ami csöppet sem volt jó azokban az években. Engem is megkísért néha ez a fajta nosztalgiázás.
Tudom, a falu elnéptelenedik, mert nincs munka, nincs munkaeszköz és már az sincs, aki dolgozzék. Elöregedtek mindenütt a falvak, katasztrófa előtt áll az erdélyi falu. Ezt íróként meg lehet jeleníteni, újságíróként el lehet kiabálni, de nem sokat segít. Olyanok vásárolják fel mindenhol a földeket, akiknek pénzük van, és ha a föld azé, aki megműveli, akkor bizony a mi embereink kiszorulnak, és a falunak annyi...
Leveleket gyűjt, bárkiét, régieket-maiakat átvesz, elolvas, íróként hasznosítja, gondolom...
– Szülőfalumban és a feleségem falujában is szerencsém volt néhány ilyen köteghez hozzájutni, el akarták hajítani, mondták, hogy papír, újságpapír kellene nekik. Behoztak néhány levelet a 1900-as évektől errefele, akkor íródtak, amikor a kivándorlási láz Amerikába űzött sok embert, és meglepetéssel olvastam olyan dolgokat, amelyek az ember képzeletét felgyújtják. Egyfajta írói kukkolás ez. Sok régi levelem van otthon. Ami érdekes, azt kiragadom, amit fel tudok használni, azt elteszem.
Mondta, hogy a modern kor technikáját is alkalmazza, például az internetet.
– Minket nem tanított meg senki az internethasználatra. A laptól tanfolyamra küldték a fiatalokat, tőlük kellett ellopnunk, mi, öregebbek, hogy mint kell csinálni, leírtam a műveletet és kénytelen voltam megtanulni. Ha adatokat kell keresni vagy gyűjteni, elfeledett íróktól, a művelődés jelentős alakjairól – ehhez kitűnő eszköz. A Nyugat például fent van a világhálón, csemegézek belőle!
Az olvasóitól vannak visszajelzései?
– Meghallgatom a szempontjaikat, ha megállítanak az utcán. Amikor íráshoz látok, a közönséget is érzem. Nagyjából sejtem, hogy kiknek írok. Enélkül nem is menne.
Bölöni Domokos (1946, Dánya, Maros megye)
Író, újságíró, szerkesztő. Dicsőszentmártonban érettségizett, majd román–magyar szakos tanári képesítéssel Korondon tanított 1973–1990 között. 1990-től Marosvásárhelyen él, a Népújság napilap újságírója, a lap Múzsa című kulturális mellékletének szerkesztője, a Súrlott Grádics irodalmi kör vezetője, az azonos nevű internetes portál szerkesztője.
1980-tól tíznél több kötete jelent meg, legutóbbi munkái: Elindult a hagymalé (2009, Marosvásárhely), Micsobur reinkarnációja (2010, Marosvásárhely), Küküllőmadár (2011, Székelyudvarhely), utóbbinak több darabját a Színkép közölte.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Aggódnak a külhoni magyarság sorsáért
Határtalanul címmel a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium kétnapos szimpóziumot szervezett a hétvégén Budapesten egyebek mellett a nemzet iránti alkotmányos felelősségről, a határon túli magyar közösségeket érő kihívásokról.
Üdvözlő levelében a szimpózium fővédnöke, Semjén Zsolt magyar nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes arra emlékeztetett, hogy a Magyar Országgyűlés alaptörvényben rögzítette: a magyar állam felelősséget visel a határon túli magyarság sorsáért.
Az asszimiláció „szolgálatában”
Kántor Zoltán, a budapesti közigazgatási tárca nemzetpolitikai tanácsadója az MTI-nek nyilatkozva kiemelte: a határon túli magyar területeken – miként Magyarországon is – csökken a népesség. Ennek okát egyebek között az asszimilációban jelölte meg. Az utóbbi esetben a fő problémát a vegyes házasságok jelentik, amelyek aránya Erdélyben 17-18 százalék, a Felvidéken és a Vajdaságban 20 százalék feletti.
Az ilyen házasságban születendő gyermekek 70-80 százalékát a szülők többségi iskolákba küldik. Ám a homogén magyar családban született gyermekek között sem ritka, hogy többségi iskolába kerülnek, mert a szülők azt gondolják, így majd jobban tudnak érvényesülni. A tanácsadó szerint annak érdekében, hogy magyar iskolába írassák a gyermekeket, fontos ezeknek az intézményeknek a minőségét javítani, és minden lehetséges eszközzel ösztönözni a családokat, hogy ide járassák gyermekeiket.
Trianon utáni teljesítmény
A felvidéki magyarság gondjairól Berényi József, a Magyar Koalíció Pártja (MKP) elnöke azt a kérdést feszegette, hogy jó-e magyarnak lenni Szlovákiában. A húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest változtak a megmaradás feltételei, változott a településstruktúra, változott Magyarország megítélése, a többségi nemzethez való tartozás feltételrendszere, s mindez lazította a magyar nemzethez való tartozás kötelékeit. Hangsúlyozta: a szlovák demokratákkal való együttműködés nem oldja meg a gondokat.
A délvidéki közösség nevében Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke pozitívabb hangnemet ütött meg: „A délvidéki magyarság szempontjából nem bukástörténet az elmúlt időszak” – kezdte felszólalását. Indoklásában kifejtette: 91 év elszakítottság, számos nyíltan diszkriminációs időszak után, a népirtás elemeit is magában foglaló üldöztetés időszakait követően mintegy 270 ezer magyar él ezen a területen, míg az elszakítás pillanatában 420 ezres volt ez a közösség.
„Óriási nemzeti teljesítmény, hogy ennyien maradtunk azokon a területeken, ahol a magyarság Trianon előtt többségben élt. Kiemelte: a Vajdaságban ma többen járnak négyéves középiskolába, mint 10-15 éve.
„A délvidéki magyar közösség kiharcolta, hogy Szerbia elismerje kollektív alkotmányos jogait” – emelte ki. Emlékeztetett, hogy a kedvezményes honosítás eredményeket hozott a délvidéki magyarság önazonosság-tudatának erősítése szempontjából, s nehezményezte, hogy nincs összmagyar vonatkozású, a megmaradást célzó stratégiai tervezés és gondolkodás.
Magyarként élni Romániában
Hasonló hangnemben beszélt az erdélyi magyarság képviseletében Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára. „Szeretném eloszlatni azokat a tévhiteket, miszerint Korondon a bácsik felveszik a székely viseletet, kimennek, kaszálnak egész nap, és este megbeszélik, hogy a székelység porlik, mint a szikla. S Érmelléken a menyecskék a szőlőben nem énekelgetnek népdalokat és nem beszélik meg, hogy a trianoni sebeket hogyan is lehetne begyógyítani...
Az erdélyi magyarságlét nem arról szól, hogy szomorkodunk, milyen nehéz a sorsunk. Nem ez a jellemző a romániai magyar közösségre. Viszont mindannyian szeretnénk gazdaságilag jobban élni, és magyarként szeretnénk élni Romániában” – hangsúlyozta.
A szavazati jog megadásával kapcsolatosan elmondta, ez természetes következménye az állampolgárság megadásának. Hangsúlyozta: az RMDSZ jogosnak tartja, hogy ne legyen kétféle állampolgárság, ugyanakkor figyelembe kell venni a magyar társadalom toleranciaszintjét is. „Az RMDSZ 4-5 évvel ezelőtt felhívta Budapest figyelmét, hogy a Magyar Polgári Párt nevű politikai befektetés hibás, mostanra ezt ennek kezdeményezői is belátják. Most egy hasonló befektetésnek vagyunk tanúi, amely hasonlóképpen nem szolgálja a romániai magyar közösség érdekeit” – figyelmeztetett a főtitkár. Véleménye szerint egy sikeres EMNP azt tudja elérni, hogy a magyar emberek bukaresti képviselet nélkül maradnak.
A kárpátaljaiak nevében Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke úgy látja: tarthatatlan az az álláspont, hogy a helyzet nem teljesen kilátástalan. „Hogyan lehet nem teljesen kilátástalannak nevezni a helyzetet, amikor a magyar etnikumú biomassza nagy része szerb pártra szavaz?” – tette fel a kérdést Korhecz Tamásnak, aki a legutóbbi választások adatait ismertetve bizonyította ennek ellenkezőjét.
„A nemzet túlélése mindenütt azon múlik, hogy milyen erőt tud felvonultatni. Az oligarchikus tömegdemokráciák korszakát éljük. A katonai erő a legfontosabb, utána jön a pénz, amelyen meg lehet vásárolni a szavazatokat. Ahol nincs szavazat, nincs erő sem. Aki a saját szavazatát nem a nemzet túlélésére használja fel, az nemzeti szempontból nem létezik” – hangsúlyozta Kovács Miklós, aki szerint a még megszervezhető magyarokat egységbe kell szervezni a túlélés érdekében.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Apró kincsek Erdély legmélyéről 
A magyar kormány Határtalanul! pályázatán nyert iskolánk erdélyi utat, a 7. évfolyam számára. Ártándon léptük át a határt, és két irodalmi helyet látogattunk meg: Érsemjént és Érmindszentet. Itt csatlakozott hozzánk idegenvezetőnk, aki Kolozsvárt mutatta be ezután, és végig velünk-mellettünk maradt. Késő este érkeztünk szálláshelyünkre, Vármezőre.
A második napot Ákosfalván töltöttük, a helyi általános iskolában. A diákok együtt töltötték a délelőttöt, rendhagyó történelemórára invitáltak bennünket, közös sportprogramon vehettünk részt. Nehezen váltak el egymástól az erdélyi és a magyar diákok, a meleg vendégszeretet fogva tartott mindenkit. Fehéregyházán és Segesváron is feladatokat oldottak meg a hetedikesek, az útinaplókat folyamatosan vezették.
A harmadik napon Kőrispatakra látogattunk, Farkaslakán megemlékeztünk Tamási Áronról, Korondon fazekas-bemutatóra várták a kispesti csapatot, majd Szováta következett. A Medve-tó sokak számára a legnagyobb élményt jelentette. Az utolsó nap is gazdag programot kínált: Mikháza, Csíkfalva, Marosvásárhely és Nagyvárad. Este gördült be az iskola elé buszunk.
Más szemléletű és érzelmű diákok tértek haza a 2000 km-es út után: ízelítőt kaptak a határon túli magyarok történelméről, mindennapjairól. Az értékelőórán a power point bemutatók is bizonyították: sokat tanultak a gyerekek az út során. Gondoltunk az ittmaradókra is: ákosfalvi illatos kenyeret és zsenge kibédi hagymát hoztunk el Erdély legmélyéről, a Nyárád mentéről. A négynapos felfedező túra résztvevő diákjai 10 000 Ft önrésszel vehettek részt a Nyárád menti kiránduláson, október 21-24-én. A többit a pályázati összeg biztosította.
Röhrig Éva 
Bolyai János Általános Iskola igazgatója
MTI
Erdély.ma

Rovásírásunk első említése
Rovásírás-kutatásunkban általános meglátás, hogy a Kárpát-medencei magyarságnak ezt az írásfajtáját először Kézai Simon említette a 13. század végén írt latin nyelvű gesztájában. Íme három vélemény:
”Kézai Simon mester az első író, ki (…) a székelyeknél még a kereszténység fölvétele után is gyakorlatban volt külön írásról értesít minket” (Fischer Károly Antal, 1889).
”A székelyek írására vonatkozó első adatot Kézai Simonnak a 13. század nyolcvanas éveiben írott krónikájában találjuk” (Vékony Gábor, 1987).
Nyilván, az adatot magam is átvettem, s idéztem Kézai Simon 1282–83 táján írt megfogalmazását: a székelyek “…a blakokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják.” (Nemzeti kincsünk: a rovásírás. Székelyudvarhely, 1998).
Most módosítunk az állásponton, ugyanis olyan “adalék” került elő, amelyet nem hagyhat fígyelmen kívül a további kutatás. Jámbor Márk szép cikket írt Hitvilágunk kiirtása címmel, amely a budapesti Karpatia folyóiratban jelent meg (VII. évf. 2. 2007. február). Ezt írta: “1245-ben, Almás várában, Erdélyben folytatták le a Csele fia Kosán mágus elleni eljárást, amelynek leírásában szó van pogányul írott pálcikákról, melyekről a vádlott a gyógyfüvek neveit és a betegségek démonjai elleni imádságokat olvasta le.”
A megfogalmazás annyira pontos, hogy föl sem merülhet a “pálcák” összetévesztésének lehetősége a pásztorok számadóbotjával. Kimondottan betűhasználatról van szó, növényneveket és imádságokat rögzített a mágus. S tette mindezt Kézai Simon előtt közel negyven esztendővel.
Hasonló megmódolású “eszköz” a későbbiekben is előfordul. Sándor Klára: A bolognai rovásemlék (Szeged, 1991) című könyvében részletesen taglalta azt a gyergyói eredetű rovásbotot, amely 15. század végi naptári ünnepeket, bibliai neveket és ábécét tartalmazott.
Nagyon is témakörünkbe vág Bél Mátyás: De vetere litteratura Hunno-Scythica című könyve, amely Lipcsében jelent meg 1718-ban. Egyik adaléka egy Túróc megyei juhászról szól, akinek gyenge volt a memóriája, s a Miatyánkot “…ismeretlen betűkkel belemetszette egy botba, de még így sem tudta emlékezetből elmondani, ha nem volt kéznél a dikája, amiről úgy olvasott, mintha az ima írásba lett volna foglalva.”
Nos, 1245-től 1718-ig 473 esztendő telt el, s a rovásírás még ragyogóan funkcionált a Székelyföldön kívül is. Tehát rovásírásunk összmagyar voltát nem lehet kétségbe vonni. Bél Mátyás tevékenységéről magam külön tanulmányban számoltam be (In. Rovásíró őseink. Korond, 1995. 118-127).
Cikkünkhöz – szemléltetésképpen – Erdély legkorábbi feliratának, a torjai emléknek a rajzát mellékeljük (11. századi). Olvasata: KáSZO(N) vagy KáSZON (á ugratva).
Ráduly János
Népújság (Marosvásárhely)

Előrelépés történt a székely szimbólumok elfogadtatása terén
Három Hargita megyei település címerét hagyta jóvá a kormány 2012/243-as határozatában: Korond, Csíkkozmás és Csíkszentgyörgy községét. Mindez előrelépést jelent, hiszen több mint tíz éve várnak jóváhagyásra Hargita megyei címerek. Az említett települések címerét még 2009-ben terjesztették fel a Román Akadémia Országos Heraldikai Bizottságának kolozsvári körzeti irodájához, amely 2011-ben, Hargita Megye Tanácsa sorozatos utánajárására, továbbította Bukarestbe, az Országos Heraldikai Bizottsághoz jóváhagyásra. Az Akadémia a fentiek mellett előzetes engedélyezéssel hagyta jóvá Csíkszentkirály, Kányád és Kászonaltíz címerét, de módosításokat kért.
Hargita Megye Tanácsa tavaly novemberben újabb kilenc Hargita megyei település címerét küldte jóváhagyásra a kolozsvári heraldikai irodához, a helységek a következők: Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Bélbor, Kápolnás, Gyimesközéplok, Salamás, Csíkszentdomokos, Csíkszentmárton.
Amint azt Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke nyilatkozta, számtalanszor sürgették már a Hargita megyei települések címerének elbírálását, ám sokáig nem történt előrelépés; az intézmény a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium segítségét is kérte, aminek nyomán az ügy kimozdult a holtpontról. A tanácselnök szerint újabb előrelépés történt a székely szimbólumok elfogadtatása terén e három címer jóváhagyásával. Erdély.ma

Kiss László a gyökerei után kutat
Borossebesről minden egy kötetben
Kiss László budapesti nyugdíjas aktív korában műszerészként dolgozott, de régóta vonzalmat érzett a magyar kultúra erdélyi maradványainak a felkutatására, ezért szabad idejében 33 éven keresztül székelyföldi témákkal, néprajzzal, kerámiával foglalkozott.
Talán nincs még egy magyarországi ember, aki 33-szor járt volna Korondon, lassan azonban megért benne a felismerés, hogy ez már lerágott csont, szinte minden írástudó feldolgozta ezeket a témákat, ő itt nem tud labdába rúgni. A továbbiakban figyelme a borossebesi gyökerekre irányult, amit nagyban megkönnyített a tény, hogy 1961-ben a birtokába került a nagyapja által az első világháborúban, a harctérről írt leveleiből 50 darab. Ezeket áttanulmányozta, különös gondot fordítva a Borossebesre vonatkozó megjegyzésekre, leírásokra. Felmenői ugyanis mindig Borossebesen éltek, de a nagyapja az első világháborút követően Magyarországra távozott. A családnak ez az ága azóta ott él. Magának, amióta nyugdíjba vonult, kerül ideje régi, dédelgetett álmával, a borossebesi gyökerek felkutatásával foglalkozni. Eddig hatszor járt Borossebesen, ahol kutatómunkát folytatott, a szerzett ismereteket feldolgozta, megírta, de a világhálón, könyvekből, lexikonokból is megpróbált borossebesi adatokhoz jutni, amelyeket a forrás megjelölésével szintén felhasznált.
Legutóbb, május elején járt Borossebesen, ahol egyik rokonának a padlásán talált még egy tucatra valót a nagyapja által az első világháborúban írt levelek közül. Megkeresett idős embereket is, akiket a városka történetével kapcsolatos, a helybeli magyar kultúra emlékei felől faggatott. Mindehhez újabb adatokkal szolgálhat az a közelmúltban talált, 1823-ból származó, a borossebesi Plésu hegyközség viasz-pecsétnyomója, amit lefotózott, részletesen leírt. Mivel Borossebes címerében szerepel a szőlő, ugyanez az 5 centiméter átmérőjű, sárgarézből készült pecsétnyomón is fellelhető. A borossebesi városháza stukkóján is megtalálták az egykori szőlőmotívumokat. Ugyancsak szőlővel díszített a helybeli református egyházközség úrasztala is, ami a menyházai márványbányából származó alapanyagból készült. Az eddig fellelt 3 címeren, de azon a virágvázán is, amit Kiss Jenő készített 1941-ben fellelhető a szőlőtőke-ábrázolás. Eddig 4-5 szőlőábrázolást sikerült fellelni, de reménykedik, hogy még több is előkerül. Borossebes történetével kapcsolatban sikerült kiderítenie, hogy a millenniumi emlékművet az impériumváltás utáni hatalom első világháborús, román emlékművé alakíttatta át. A helybeli idősekkel folytatott beszélgetéseinek, kutatásainak az eredményeit megírta, egy kiadványban tette közzé a különféle történészek által írt, Borossebesre vonatkozó, a forrás megjelölésével leközölt anyagokkal együtt. A 3 saját írásai a címertörténettel, a millenniumi emlékmű átalakításával, illetve a Kiss Jenő által sárgarézből készített virágvázával foglalkozik. A leánya közreműködésével 3 példányban kiadott Képek és szemelvények Borossebes város múltjából című kötetben 15 olyan írás si szerepel, amelyeket az Internetről, lexikonokból, könyvekből, CD lemezekről átvett, Borossebessel kapcsolatban megjelent írásokat tartalmaz, a forrás megjelölésével, múzeális értékű fotókkal kiegészítve. Borossebes történetében ez az első olyan kiadvány, ami kizárólag a település történetével foglalkozik. Legutóbbi, borossebesi látogatása alkalmával belecsöppent egy 50 éves házassági évforduló ünnepségébe, ahol magyar és román lakosok ünnepeltek egy idős házaspárt. Köztük volt Gheorghe Fejes polgármester is, akinek nem csak megmutatta, de a kiadott 3 példány közül egyiket neki is ajándékozta. A polgármesterrel folytatott beszélgetés során kiderült, hogy a város valamilyen évfordulójára készülődve, egy román nyelvű monográfiafélének a kiadását tervezik. Igen ám, csakhogy a kötethez nincsenek forrásaik, tekintve, hogy a város minden híressége magyar eredetre utal. Nem véletlenül, hiszen a monarchia idején készített utolsó, hitelesnek tartott 1910. népszámlálás alkalmával a lakosságnak hozzávetőleg a fele magyar volt, a gyermekek létszáma 0-14 év között 400-400 volt, tehát a helybeli magyarság rendelkezett jövő-perspektívával. Manapság a helybeli református egyházközségben 3 gyermek él, a katolikus helyzetet nem ismeri, de az sem lehet rózsásabb. A legújabb gyűjtőútján sikerült olyan térképeket beszereznie, amelyeken a magyar nyelvű utcanevek is szerepelnek, további két térképet kapott ajándékba, amelyeket kinagyít, elemez. A városbeli idősekkel megpróbálta az utcaneveket azonosítani, de nehezen ment, mivel az elmúlt évszázad során többször is változtak e nevek. Megpróbálja Borossebes település-szerkezetét megírni, pontosítani, ami könnyebben mehet a régi térkép segítségével. A helybeli Zaránd Múzeumot eddig csak az internetről ismerte, most személyesen is volt alkalma megtekinteni: a kiállítás magyar anyaga csupán 8 fajansztányérból áll, nagyon jó minőségű alkotások. Amint a kiállító terembe lépünk, az ajtó mellett jobbról Avram Iancu, valamint a mostani polgármester olajjal készült portréja díszeleg, ami a régebbi időkre emlékeztet. A tervezett kiadványban a maga által gyűjtött témák feldolgozása mellett, szeretné leközölni mindazt, amit mások nagyon jól megírtak, csakhogy az átlagember számára ezek nem elérhetőek. Éppen ezért, a forrás megjelölésével, ezek az írások is szerepelni fognak benne, hogy aki Bosossebesről tudni szeretne minden eddig feltárt érdekességet, egyetlen kötetben jusson hozzá.
Borossebesen – a legutóbbi adatgyűjtés 3 napig tartott – Kiss László sok ismerettel gazdagodott. Idő és lehetőség lett volna a további ténykedésre, de ennek a fáradtság vetett véget. A felkelő nap sugarai vagy a Piliskén vagy a temető mohos sírkövei között találták. Egész napos programja lótás-futásból, a még meglévő adatközlők felkereséséből, a régi családi iratok, fotók, a bibliák fedelének belső oldalára írt családtörténeti, születési és halálozási bejegyzések fotózásából állt. Közben rájött: ezt a tevékenységet sokkal előbb kellett volna elkezdenie, mivel az idősebb adatközlők létszáma alaposan leapadt, a hozzá hasonló korúak nem sokat tudnak a születésük előtt 10-20 évvel lezajlott eseményekről.
Sajnos, a viaszpecsétnyomóról készített felvétele nem lett elég éles, noha ez jó téma lett volna a címertörténeti írás kiegészítéséhez. Majd legközelebb ügyesebb lesz.
Az új ismeretek birtokában az előző írásokat kijavítja, kiegészíti, mert más dolog helytörténettel a helyszínen foglalkozni, mint 300 kilométer távolságból. Szert tett régi térképre és eredeti képeslapokra, amelyekkel korhűen lehet illusztrálni az írásokat – mondta el legutóbbi, Borossebesen tett látogatásáról hazautazva Kiss László, aki még nem tudja, milyen pénzből fogja kinyomtatni a kibővített kötetet, de talán számos borossebesi, környékbeli, vagy onnan elszármazott magyarnak is fontos lehet közelebbről megismerni a gyökereit, nemzeti kultúránk veszendőben lévő helybeli értékeit átmenteni a jövő nemzedék számára.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)