Autókat kutatnak át a hatóságok a Székelyföldön Nyirő hamvait keresve
Nyirő József hamvait keresve több autót is megállítottak a román hatóságok Székelyföldön csütörtökön – közölte Lukács Csaba, az erdélyi író újratemetéséért felelős kommunikációs vezető. Lukács szerint Korond közelében megállították a Nyirő-újratemetés országgyűlési hivatali megbízottjának Fráter Olivérnek az autóját, és fél órán keresztül vizsgálták civil ruhás rendőrök, akik konkrétan rá is kérdeztek, hogy ő szállítja-e Nyirő József hamvait az újratemetésre. Hozzá hasonlóan Marosvásárhely előtt Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökének gépjárművét is átvizsgálták.
Az Országgyűlés hivatala főszervezőként az előkészítés során különös figyelmet fordít a román és a magyar törvények maradéktalan betartására – nyilatkozta Lukács Csaba.
A székelyudvarhelyi szervezők nevében Szász Jenő, a Székelyudvarhelyért Alapítvány elnöke csütörtökön bejelentette: adottak Nyirő József újratemetésének kegyeleti feltételei és a pünkösd vasárnapra tervezett szertartásra sor fog kerülni.
„Olyan megoldás született, amely nem sérti sem román, sem a magyar jogrendet” – közölte Szász csütörtökön délben tartott sajtótájékoztatóján, de elhárította azokat a kérdéseket, amelyek azt firtatták, milyen módon szállítják Székelyudvarhelyre az emigrációban elhunyt erdélyi író földi maradványait. Mint kifejtette, a román féllel az Országgyűlés Hivatala tartja a kapcsolatot.
Mint ismeretes, a hét elején a román vasúti társaság közölte a szervezőkkel, hogy nem csatolhatják a csíksomlyói búcsúra érkező Boldogasszony-zarándokvonathoz azt a kegyeleti kocsit, amelyen az író hamvait akarták szállítani.
„Nyirő József földi maradványainak kegyeleti gondnokságát a magyar Országgyűlés Hivatala végzi, ennek megfelelően minden technikai kérdésre ők tudnak választ adni, amire legkésőbb vasárnap délelőtt sort is fognak keríteni. De az újratemetés kegyeleti feltételei adottak, és Kövér László házelnök védnökségével és jelenlétében vasárnap sor kerül az újratemetésre” – közölte Szász Jenő, hozzátéve, hogy a gyászszertartást a Duna Televízió élőben közvetíti.
A székelyudvarhelyi szervezőbizottság vezetője azt mondta: vasárnap 10 óra 30 perckor lesz a Papkertnél a kapunyitás, ahol 12 órakor kezdődik a szertartás.
„A fontos az, hogy minden fajta kétséget eloszlassunk, és mindenki, aki azzal számolt, hogy el szeretne jönni Székelyudvarhelyre, az legyen itt, mert Nyirő József újratemetésére sor kerül” – mondta Szász Jenő.
Kövér László: Szét kell választani Nyirő József politikai és írói munkásságát
Marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján Kövér László, az Országgyűlés elnöke célszerűnek tartotta Nyirő József politikai és írói munkásságának a szétválasztását.
Kövér László örvendetesnek és a normalitás jelének tartotta, hogy a román állam is tekintettel volt erre, hiszen – mint megemlítette – több iskola is viseli az író nevét. „Az én könyvespolcomon is ott vannak magyar fordításban Mircea Eliade román filozófus munkái. Én sem dobtam a szemétbe azokat, csak azért, mert a szerző valamikor a Vasgárda tagja volt” – jelentette ki Kövér László, utalván a két világháború közötti Románia antiszemita, náci mozgalmára.
Kövér László hangsúlyozta, a Magyar Polgári Párt (MPP) tiszteletbeli elnökeként érkezett Erdélybe, és akárcsak négy évvel ezelőtt, most is segíteni kívánja a hozzá hasonló értékrendet képviselő erdélyi magyar pártot a választási kampányban. Az európai normalitás jelének tartotta, hogy az azonos értékrendet valló politikusok támogassák egymást a választási kampányban.
Kövér azt is megjegyezte, két másik oka is van az erdélyi látogatásának. Pünkösd szombatján részt vesz a csíksomlyói búcsún, pünkösd vasárnapján pedig Székelyudvarhelyen Nyirő József hamvainak az újratemetésén. Hangsúlyozta, amikor a pünkösdi programot előkészítették, még nem lehetett tudni, hogy ebben az időszakban zajlik a romániai önkormányzati választások kampánya. Akkor az önkormányzati és a parlamenti választásokat is őszre tervezték. „Az lenne a helyes, ha nem is keveredne össze a politikai kampány és a kegyeleti esemény. Én ezt kívánom elősegíteni” – jelentette ki az Országgyűlés elnöke.
Smaranda Enache: választási célzattal „kisajátították” Nyirő újratemetését
Nyirő József újratemetése egy privát, családi esemény, kampánycélzattal történő „kisajátítása” pedig nem öregbíti az író emlékét, annál is inkább, hogy olyan személyről van szó, akinek közéleti tevékenysége a náci korszak Magyarországának szélsőjobb értékeihez kötődik – jelentette ki csütörtöki közleményében Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke, független marosvásárhelyi polgármesterjelölt. Ez a kisajátítás nemkívánatos diplomáciai feszültséget teremtett Románia és Magyarország között – tette hozzá. Krónika (Kolozsvár)

Feltartóztatták Korondon a Nyirő újratemetéséért felelős kommunikációs vezetőt
Feltartóztatták Korondon a Nyirő József újratemetéséért felelős kommunikációs vezetőt, egyelőre nem tudni, miért.
Lukács Csaba, aki úton volt a vasárnapra tervezett újratemetés helyszínére, Székelyudvarhelyre, az MTI-nek csak annyit tudott mondani, hogy rendőrök feltartóztatták. Egyelőre nem tudni, hogy mi az oka a rendőri intézkedésnek. Lukács korábban úgy nyilatkozott, annak ellenére is Nyirő József vasárnapi újratemetésére készülnek, hogy a román kormány parlamenti kapcsolatokért felelős minisztere pénteken azt mondta: Hargita megye prefektusi hivatala kérni fogja a Nyirő József nevére kibocsátott temetkezési engedély semmisségének megállapítását.
Az Agerpres hírügynökség jelentése szerint Mircea Dusa miniszter pénteken este újságíróknak elmondta: személyesen járt Székelyudvarhelyen, hogy áttanulmányozza azokat a dokumentumokat, amelyek alapján a polgármesteri hivatal pénteken kibocsátotta a temetkezési engedélyt Nyirő József nevére.
„Megállapítottam, hogy léteznek olyan elemek, amelyek azt bizonyítják, hogy a temetkezési engedély semmisnek minősül, és még ma (pénteken) este Hargita megye prefektusi hivatala kérni fogja a temetkezési engedély semmisségének megállapítását" – jelentette ki Mircea Dusa, aki korábban Hargita megye prefektusi tisztségét töltötte be.
Lukács Csaba, aki úton van az újratemetés helyszínére, azt mondta: információi szerint egy szám szerepel rosszul a dokumentumban. A szervezők helyesen és a megfelelő adatokkal nyújtották be a kérelmet. A vonatkozó jogi rendelkezés szerint, ha a kérelem beadója helyesen tölti ki a dokumentumokat, de a hivatal hibázik, az nem halasztó hatályú – tette hozzá.
Ilyenkor ezt a hivatalnak kell rendeznie – magyarázta a kommunikációs vezető, hozzátéve, hogy egy jogállamban a hivatal hibája miatt az ügyfél nem szenvedhet kárt. Romániában is munkaszüneti nap van, és az engedélyt a Hargita megyei közigazgatási bíróság semmisítheti meg, azt pedig Lukács elképzelhetetlennek tartja, hogy a bíróság egy nap alatt befogadja a kérelmet, lefolytassa az eljárást és döntést is hozzon.
Az 1953-ban emigrációban elhunyt író madridi sírjának feltárását a magyar Országgyűlés kezdeményezte. Az újratemetést az Országgyűlés Hivatalának közreműködésével a Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke vezette Székelyudvarhelyért Alapítvány szervezi. Nyirő József hamvait szerdán ravatalozták fel a budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. A tervek szerint a temetést vasárnap tartják Székelyudvarhelyen.
hirado.hu. Erdély.ma

Rendőrségre vitték a Nyirő-temetés szervezőjét
Feltartóztatták Korondon román rendőrök Lukács Csabát, a Nyirő József erdélyi író újratemetéséért felelős kommunikációs vezetőt, valamint a vele együtt utazó Kovács Tamást, az MTI fotóriporterét. Miután kiderült, hogy csak egy üres urnát vittek, elengedték őket.
Kovács Tamás elmondta, hogy a marosvásárhelyi repülőtérről taxival utaztak tovább a vasárnapra tervezett újratemetés helyszínére, Székelyudvarhelyre. Korond – a Székelyudvarhelytől mintegy 26 kilométerre északnyugatra fekvő, Hargita megyei falu – előtt magyar idő szerint délután két óra előtt pár perccel állították meg a taxit rendőrök. Ellenőrizték a taxis és a két utas személyazonossági iratait, majd azt kérték, hogy nyissák fel a kocsi csomagtartóját, mert ellenőrizni akarják a csomagokat.
Ezt Lukács Csaba megtagadta, ezért a rendőrök közölték, hogy kábítószer-csempészet gyanúja miatt bekísérik a rendőrségre, és ott megvárják a csomagok átvizsgálásához szükséges hivatalos engedélyt.
A korondi rendőrségen átkutatták Lukács Csaba, a Nyirő József erdélyi író újratemetéséért felelős kommunikációs vezető csomagjait és egy urnát találtak benne, közölte Filip Gheorghe, a Hargita megyei rendőrség szóvivője. A csomagok átkutatására a román főügyész adott engedélyt. A hírt megerősítve Kovács Tamás elmondta, hogy Lukács Csaba kegyeleti okokra hivatkozva nem engedélyezte az urna felnyitását.
Lukács Csaba később közölte, az urna üres, annak utaztatása "egy figyelemfelkeltő gesztus volt." Mint mondta, arra akarta felhívni a figyelmet, hogy nem illik hajtóvadászatot folytatni emberi hamvak után Romániában. Lukács Csaba úgy fogalmazott: "Nyirő Józsefet nem a csomagtartóban kell keresni, hanem az emberek szívében." Öt és fél óra után végül elengedték őket a rendőrségről.
Csak rutinellenőrzések voltak
Filip Gheorghe, a Hargita megyei rendőrség szóvivője azt mondta, a csíksomlyói búcsú miatt a megye több pontján rutinellenőrzéseket végeznek, hogy elejét vegyék mindenféle törvénysértésnek, hogy kiszűrjék az alkoholos befolyásoltság alatt vezető sofőröket, azokat, akik gyanús tárgyakat szállítanak. A szóvivő leszögezte: senkit nem vettek őrizetbe.
Mint ismert, Hargita megye prefektusa korábban közölte, felfüggesztették Nyirő József erdélyi magyar író újratemetési engedélyét, amelyet a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal bocsátott ki. Augusta Cristina Urzica szombaton közölte, hogy a prefektúra megtámadta az engedélyt a közigazgatási bíróságon. A prefektus, azaz a közigazgatási törvényesség ellenőrzésére hivatott kormánymegbízott kijelentette, hogy a prefektúra felfüggesztettnek tekinti az engedélyt, amíg a bíróság nem dönt a dokumentum törvényességéről. A Mediafax hírügynökség értesülései szerint a Hargita megyei törvényszék június 20-ára tűzte ki az első tárgyalást.
A prefektus szerint egy elírás történt, így nem teremthető jogi kapcsolat a kibocsátott engedély és Nyirő halotti bizonyítványa között. A prefektus szerint vélhetően emberi hibáról lehet szó, amelyet a polgármesteri hivatal anyakönyvvezetője követett el. A prefektus szerint nem lenne semmi akadálya az újratemetésnek, ha a polgármesteri hivatal visszavonta volna az engedélyt és helyette újat bocsát ki.
Mircea Dusa parlamenti kapcsolatokért felelős miniszter péntek este közölte: személyesen járt Székelyudvarhelyen, hogy áttanulmányozza azokat a dokumentumokat, amelyek alapján a polgármesteri hivatal kibocsátotta a temetkezési engedélyt Nyirő József nevére. Megállapította, "léteznek olyan elemek, amelyek azt bizonyítják, hogy a temetkezési engedély semmisnek minősül". Jelezte, hogy a Hargita megye prefektusi hivatal még pénteken kéri a temetkezési engedély semmisségének megállapítását.
Dusa kijelentette azt is, nem hiszi, hogy a magyar állam tovább feszíti a húrt Nyirő József újratemetésének ügyében anélkül, hogy a román állam beleegyezésével rendelkezne. A miniszter, aki pártja szászrégeni polgármesterjelöltjének kampányrendezvényén vett részt péntek este és ekkor nyilatkozott újságíróknak, rámutatott, hogy a kampányelemeket ki kell iktatni a probléma megoldásából, és az Európai Unió két tagállamához méltó módon diplomáciai úton kell megoldani a nézeteltéréseket.
Kijelentette azt is, számára világos, hogy Kövér László, az Országgyűlés elnöke kampánykörúton vesz részt Erdélyben azzal a céllal, hogy szavazásra ösztönözze az autonómia híveit. "Én Hargita megyei vagyok, és tudom, hogy valamennyi választási kampányban előkerült egy-egy ilyen bomba, amely arra volt hivatott, hogy lázba hozza, és mozgósítsa a magyar választókat" – tette hozzá Mircea Dusa.
Kövér László a Magyar Polgári Párt politikusainak társaságában csütörtökön és pénteken a párt kampányrendezvényein vett részt Erdélyben, szombaton a csíksomlyói búcsún, vasárnap Nyirő József hamvainak újratemetésén vesz részt.
Az 1953-ban emigrációban elhunyt író madridi sírjának feltárását a magyar Országgyűlés kezdeményezte. Az újratemetést az Országgyűlés Hivatalának közreműködésével a Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke vezette Székelyudvarhelyért Alapítvány szervezi. Nyirő hamvait szerdán ravatalozták fel a budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. A tervek szerint a temetést vasárnap tartják Székelyudvarhelyen.
Az újratemetés szervezői szerint a hamvak időben megérkeznek majd vasárnap, azt nem árulták el, ki és hogyan viszi oda Székelyudvarhelyre Nyirő földi maradványait. Lukács Csaba, a Nyirő József újratemetéséért felelős kommunikációs vezető pénteken azt mondta, biztos abban, hogy Nyirő József hamvai időben megérkeznek a temetés színhelyére. Azt ugyanakkor nem volt hajlandó elmondani, hogy a hamvak jelenleg hol vannak, mert szerinte a román hatóságok részéről zaklatásnak lehetnek kitéve a hamvak őrzői.
Pénteken a székelyudvarhelyi önkormányzat kiadta az anyakönyvi kivonatot, ezzel Lukács szerint minden jogi akadály elhárult a temetés elől. Ugyanakkor Lukács úgy tudja, hogy a dokumentumot kiállító anyakönyvvezetőt behívatták a helyi rendőrségre. Index

Szőcs Géza csempészte a fasiszta író hamvait?
Minden jel szerint sikerrel kijátszotta a román hatóságokat a magyar Országgyűlés Hivatala Nyirő József író elmaradt vasárnapi újratemetésénél; Bayer Zsolt publicista a Magyar Hírlapban vetette fel, hogy az írónak a román hatóságok által keresett hamvait Szőcs Géza kulturális államtitkár rejtegette a Székelyudvarhelyen megtartott "ökumenikus áhitaton".
"Látni fogják, hogy Szőcs nagy táskával megy fel a színpadra, a táskát leteszi az író fényképe alá, majd beszéde végeztével elviszi" - írta Bayer hozzátéve: "az udvarhelyiek tudni vélik, hogy ott volt az író az ünnepségen." A felvételeken Szőcs mellett valóban volt egy nagy táska. Az Index szerint Szőcs nem erősítette meg, de nem is cáfolta, hogy táskájában ott volt az urna a vasárnap elmaradt temetésen.
Mint arról beszámoltunk, az Országgyűlés Hivatala - a Székelyudvarhelyért Alapítvány és a Magyar Polgári Párt (MPP) segítségével - annak ellenére rendezte volna meg a fasiszta író újratemetését; hogy azt a román kormány nem támogatta. A II. világháború idején a nyilas parlament képviselőjeként politizáló, Szálasi Ferenc mellett a végsőkig kitartó Nyirő "nem részesülhet nyilvános tiszteletadásban" - jelezte Victor Ponta román miniszterelnök.
A román hatóságok nem engedték, hogy az író hamvait vonattal vigyék Székelyudvarhelyre, majd az újratemetés kommunikációs vezetőjét is megállították Korondon a hamvakat keresve. Vasárnapra kiderült, hogy az újratemetés az önkormányzat hibás temetkezési igazolása miatt nem megtartható, helyette egy megemlékezést tartottak. Bunta Levente polgármester, aki a közelgő román helyhatósági választásokon az RMDSZ-t erősíti, cáfolta, hogy törvénytelen lett volna az igazolás. Az MPP mellett "kampányoló" Kövér László magyar házelnök ezután "lebarbározta" a román kormányt.
Az LMP még vasárnap sajnálatosnak nevezte, hogy a román hatóságok "megakadályozták" Nyirő újratemetését, de tegnap már ennek ellenkezőjét közölték: szerintük "félő, a nyilas eszméket valló Nyirő írói teljesítményét a kormány arra akarja felhasználni, hogy rehabilitálja ezen nézeteket a magyar nyilvánosságban".
Bakot lőhetnek Kövérék
Egyelőre csak tippelni lehet, hogy a hétvégi magyar-román "államközi hecc" hogyan hat a június 10-i romániai helyhatósági - vagy éppen a novemberi parlamenti - választásokra. A román pártok választási esélyeit valószínűleg nem befolyásolja, ugyanis nem vált román-román vitatémává. A temetés - eredeti célja szerint - a Szász Jenő vezette MPP kampányának központi rendezvénye lett volna, és már a szervezés időszakában folyamatosan Bunta Leventét - és pártját, az RMDSZ-t - tették felelőssé Szászék, állítva róla: nem a "magyar álláspontot" képviseli. Ám az a tény, hogy minden romániai magyar hivatalosság, beleértve az egyházfőket is, elhatárolódott az eseménytől, azt vetíti előre, hogy Kövérék fegyvere saját protezsáltjuk ellen fordulhat. Népszava

Sóvidéki hagyományőrzők
Idén július 15. és 22. között immár tizennyolcadszor került sor Felsősófalván a Székelyföldi Nemzetközi Tánctábor megszervezésére. “A Felsősófalván élők nagyon jól tudják, hogy létezik ez a tábor – mondja László Csaba táborszervező –, de a falusi ember napközben nem ér rá, esténként, hét végén azonban a helyi felnőtt érdeklődők is megjelennek, nagyon élénken figyelnek, lehetőségeik szerint segítenek is, és büszkék arra, hogy a Sóvidék táncait, népdalait, hangszeres népi muzsikáját itt és innen próbáljuk áttestálni a most felnövő nemzedékekre. Az évek során megszokták ezt a rendezvénysorozatot. Nagyon jó a község vezetésével kialakult kapcsolatunk is, a parajdi önkormányzat az évek során mindent elkövetett, hogy az infrastruktúra kiépüljön, megfelelő termek állnak a rendelkezésünkre a helyi Művelődési Házban és az iskolában. Gyakorlatilag két udvaron, két kapun belül zajlanak a főfoglalkozások – a tánctanítás és maga az esti táncház a kultúrházban –, az iskola termeiben pedig napközben hangszeres oktatást tartunk, ott zuhanyzási lehetőség van, a közeli kertben pedig a vállalkozóbb lelkületűek sátortábora áll, sokan meg a közelben, a falusi vendéglátók jóvoltából rendelkezésére álló vendégszobákban lakhatnak, pihenhetik ki a táborozás és a tánctanulás fáradalmait. Háromszázhúsz a regisztrált vendégek száma, de nem számítjuk közéjük a az Alsó- és Felsősófalváról, Parajdról bejáró „napköziseket”, akik estére hazamennek, nem számoljuk ide a szomszédos településekről betérőket, de biztos, hogy legalább ötszáz ember minden egyes nap megfordul a rendezvényeinken.”
Te nem is vagy sóvidéki! Hogyan kerültél éppen ide, s miért választottad Felsősófalvát a tábor helyszínéül?
Népdal- és néptáncgyűjtőként kerültem a Sóvidékre. Pálpatakán és Fenyőkúton találtunk leginkább élő hagyományokat, szívem szerint ott szerveztem volna mindent, csak oda elég nehéz feljutni és nincsenek megfelelő épületek. Korond azért nem alkalmas, mert igen városias kinézetű, Parajd pedig jobbára a fürdőből és a sóbányához kapcsolódó gyógyturizmusból él. Itt olyan az épített környezet is, hogy tökéletesen illeszkedik a tábor hangulatához, és gyakorlatilag a főút mellett található.
Van egy visszatérő kemény magja a tábornak vagy időnként kicserélődnek az emberek?
Kétségtelen, hogy van egy ilyen 30-40 fős alapcsapat. Sokan azért jönnek, hogy megtanulják a Sóvidék táncait, ők egy idő után elmaradoznak, de visszaküldik az ismerőseiket, a gyermekeiket. Mi nemcsak a Sóvidékkel foglalkozunk, a Kis-Küküllő-mentét, a Vízmelléket, a Dél-Mezőséget is bevonjuk. A tizennyolc esztendő alatt – például – a szászcsávásiak mindössze háromszor hiányoztak, nélkülük nem is tudjuk elképzelni ezt a tábort. Idén ilyen szívünkhöz közelálló most a nagybúni és a balázstelki anyag is.
Siklód nem került még sorra?
Nem. Viszonylag kevesen tudják, hogy ez a falu is a Sóvidékhez tartozik. A közeli Kőrispatak táncrendjét és népzenéjét viszont már sikerült begyűjtenünk és továbbadnunk.
Az igencsak erős néphagyománnyal rendelkező Szék esetében fordul elő az utóbbi években, hogy a helyi táncokat és a népdalokat, a hangszeres muzsikát Kolozsvárról és Budapestről érkező, visszajáró szakemberek honosítják újra. A Sóvidék esetében ez a jelenség megmutatkozott-e az évek során?
Egy modell, hogy a várost utánozza a falu. A Székelyföldön is elmondható, hogy ez így igaz. Mi azonban helybelieknek érezzük magunkat, nem tartjuk nagyvárosi szakembereknek magunkat. Még olyan szinten működhetünk, hogy állandó a kapcsolatunk az élő adatközlőkkel, akiket meghívunk, s a tábor minden napján találkozhatnak vélük a vendégeink is. Benne élünk a közösségben és úgy gondoljuk, hogy egy egészséges modellt teremtünk. Lelkileg hiteles légkört és jó hangulatot.
Köztudott, hogy Pávai István a budapesti Zeneakadémia tanára is sokat gyűjtött a Sóvidéken. Ő részt vesz-e a munkában?
Volt nálunk korábban, tartott előadást, de ma is adósunk, hiszen még nem rendezte kötetbe illetve hanghordozóra az itt gyűjtött anyagát. Tisztességes tudós ember, aki már nem foglalkozik közvetlenül a népműveléssel. Feltételezem, hogy nem tudott még anyagi forrást szerezni ehhez a kiadványhoz, de bízom abban, hogy egy-két éven belül elhozza majd ezt a kiadványt, hiszen pár hónappal ezelőtt járt Székelykeresztúron és Udvarhelyen, bemutatta a Vikár Béla gyűjtése alapján készült kötetét.
Milyen kategóriák vannak a mostani táborban?
Nagyon sok a fiatal, a gyermek. Általában csoportosan érkeztek egy-egy faluból, egy-egy iskolából. Az erdélyiek és a székelyföldiek túlsúlyban vannak. Ezt jó jelnek tartjuk, hiszen azt jelenti, hogy érdeklődnek a saját értékek iránt. Korábban éppen fordítva volt, magasabb volt a külföldiek aránya. Legalább három jól elkülöníthető generáció van jelen: az általános iskolásoké – ők kezdő oktatásban részesülnek –, a fiatal felnőtteké – középiskolások, illetve egyetemisták, akiknek haladó szintű programot szervezünk, több tánccal –, valamit a felnőtteké. Ugyanígy zajlik a hangszeres gyakorlás is, külön termekben, amelyeket a népi muzsikusok tartanak a különböző felkészültségű és tudású diákoknak illetve a felnőtteknek. Megfigyeltem, hogy az első napokban még különálló tábor-részek működnek, de 3-4 nap alatt összekovácsolódik ez a heterogén társaság és a továbbiakban egy jól meghatározható közösségként kezd funkcionálni, szinte már sajnálják az emberek, hogy a végén haza kell menni. Az a jó, hogy a nagyobbak modellálják a kisebbek hozzáállását, egyik generáció eltanulja a másiktól a viselkedés, a közös szórakozás, a tanulás és a kikapcsolódás módját.
Ha mind csak ötödikes gyermekek lennének, akkor sokkal nehezebb lenne átadni az értékeket, így részben önmagától működik az értékátruházás. Esténként pedig megjelennek a mi példaképeink, a még élő népi előadók, akikkel azokra is visszaemlékszünk, akik már csak az általuk hátrahagyott dallamokban és mozdulatokban lehetnek velünk.
Képes-e a népzene arra, hogy visszahasson a manapság divatos elektronikus zenére? Arra gondolok, hogy lehet-e változtatni a városokból, a városi mintákkal érkező muzsikusok ízlésén?
A haladást majdhogynem lehetetlen megfékezni. És a haladás nem mindig helyes irányú a társadalomban. Az elektronikus eszközökkel előállított zene fogyasztóvá zülleszti az embert, készen ad, készen hoz valamit. Ezt a szennyáradatot csakis akkor lehet megállítani, ha az a közösség, amely – például – részt vesz egy mulatságon, képes ráerőlteti a maga elképzelését a zenekarra. Annak idején a cigányt nem azért fogadták, hogy úgy húzza, ahogy ő akarja, hanem úgy muzsikáljon, ahogy szokás abban a közösségben, hogy idomuljon az ott használatos dalokhoz és a tánchoz. Az igazi hangulatot a közösségnek kell megteremtenie. Sokszor megfigyeltem, hogy egy-egy néptánc-találkozón, amikor a sófalvi táborokban nevelkedett fiatalok kerülnek elénk különböző együttesekben, képesek arra, hogy visszaadják az itt eltanult szépet és jót, s ilyenkor a közönség is ráébredhet arra, hogy mit veszíthet el, ha nem figyel arra a belül lakozó saját hangra és a titkos érzékre, amely nélkül talán nem is tudunk teljes értékű életet élni.
Simó Márton
A Felsősófalván 2012. július 15-22. között zajló XVIII. Székelyföldi Tánctábort a román Kulturális és Nemzeti Örökségvédelmi Minisztérium, a magyarországi Nemzeti Kulturális Alap, a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, Hargita Megye Tanácsa és Parajd Község Polgármesteri Hivatala támogatta.
Szekelyhon.ro

Isten fogta a kezemet
Beszélgetés Józsa Judit kerámiaszobrásszal, a Magyar Kultúra Lovagjával
– Kedves művésznő, köszönöm, hogy elfogadta a levélinterjú lehetőségét, s máris arra kérem, meséljen korondi gyermekéveiről.
– Szívesen, hiszen számomra megtiszteltetés és öröm, akár ilyen formában is, hogy a szülőföldem nem feledkezik meg rólam. A családi tűzhely melegét ma is féltve őrzöm, és az a hamuban sült pogácsa, amellyel édesszüleim, Józsa János korondi fazekasmester és Julianna, az édesanyám tarisznyált fel, soha el nem fogyó erőt, kitartást és szeretetet adó táplálék életem végéig!
Hálát adok a Jóistennek, hogy olyan családba születtem, ahol a keresztény értékrend mellett a népművészeti hagyományok tiszteletét, a különféle művészeti ágak megismerését és különösen a magyar történelemben való jártasságot fontosnak tartották. Tudatosan neveltek és irányítottak így a szüleim, hiszen azt szerették volna, hogy ezekkel az erős székely gyökerekkel olyan biztonsággal tudjak megkapaszkodni az életben – bárhová vet is a sors –, akárcsak a Hargita tetején a sziklák oldalából sudáran felemelkedő örökzöld fenyő.
– Kíváncsiságból, játékból vagy ösztönösen fogott agyaggyúráshoz, formázáshoz gyermekfejjel?
– Korondon a fazekasmesterség apáról fiúra száll, így történt ez a mi családunkban is: a kisebbik bátyám, ifj. Józsa János viszi tovább a családi hagyományt. Édesapánk joggal lehet büszke rá – olyan fazekasmesterré lett, hogy ember-nagyságú padlóvázát is meg tud korongozni. A leánygyermekeknek is megvan a feladatuk, általában az asszonyok – nagymamák, édesanyák, leányok, lányunokák – díszítik a kerámiatárgyak felületét, és az is természetes, hogy részt vesznek minden járulékos munkában. Ennek megfelelően természetes és magától értetődő volt már kisgyermekkoromban, hogy számomra az agyag, a "pala" – ahogy Korondon mondják – ösztönösségből fakadó játékként kéznél lévő eszköznek bizonyult.
– Mi volt első "alkotása", amit ma is ott hordoz a szíve csücskében?
– Minden alkotásomra emlékszem, mindegyik ott van a szívemben, és ma már pontosan számon is tartom, hogy melyik hová, kihez kerül, mert szeretem őket.
A korai alkotások közül szívem csücskében mégis a nagy bajuszú öreg székelyek mellett a keresztfára boruló székely asszonyt őrizgetem, Szeretet a címe.
– Első "tanítója", nem kétséges, édesapja, a nagy hírű Józsa János fazekasmester, de ki "fogta a kezét" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban?
– Első és egyetlen mesterem az édesapám. Mesterségbeli és technikai tudását, kutatási, fejlődési vágyát át tudta adni, és igaz, hogy tőle örököltem a tehetséget, viszont édesanyámtól örököltem mellé egy nagyon fontos dolgot: a szorgalmat. Az az igazság, hogy a világ legnagyobb tehetsége is elvész szorgalom és kitartás nélkül. Volt egy kis kitérő a pályámon, az embereken való segítőkészség és szándék arra késztetett, hogy Székelyudvarhelyen végezzem el az egészségügyi szakközépiskolát, s majd tovább tanulván olyan orvos lehessek, aki valóban segíteni is tud az embereken. Ennek az elhatározásnak az egyik régóta ápolt betegünk halála vetett véget, miután ráébredtem arra, hogy lelkileg nem tudom elviselni és feldolgozni e tényt, következésképpen nem lesz jó orvos belőlem. Ma már tudom, hogy nem véletlenül történt mindez! A Jóisten a legnagyobb rendező: még időben visszatérített a számomra kijelölt útra, amelyről igyekszem azóta is nem letérni… S hogy ki "fogta a kezemet" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban? Hiszek az isteni elrendeltetésben, és tudom, hogy Ő fogta a kezemet. Megéreztem, hogy azt, amit a kerámiaszobrászatban elképzeltem magamban, az anyaországban tudtam kibontakoztatni, és valóban magasabb szintre fejleszteni úgy, hogy ne hozzak szégyent a családomra, a szülőfalumra, Korondra, se a szülőföldemre, Erdélyre és vele együtt a székely népre.
– Miért Budapestet választotta az egyetem elvégzésére, hiszen Kolozsváron és Bukarestben is magas szintű képzőművészeti oktatás van?
– 1994-től kétlaki lettem, azóta élek az anyaországban, Budapesten. A sikeres kiállításaim mellett, úgy éreztem, hogy nem a technikai tudásomat vagy stílusérzékemet kell tovább fejlesztenem, hanem egy belső kényszer és fejlődési vágy kielégítésére a művészeti ismereteimet. A sors rendelte úgy, hogy nem Kolozsváron vagy Bukarestben tanultam, hanem neveltetésemből adódóan esett a választásom a katolikus egyetemre, a budapesti műteremlakásomhoz közeli, Piliscsabán működő Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténeti szakára, amelyet 2002-ben dicsérettel végeztem el.
Az egyetemi évek egyáltalán nem voltak könnyűek – nappali tagozatra jártam, naponta oda-vissza 3 órát ingázva Budapest és Piliscsaba közt –, az éjszakák különféle nyelven – francia, angol, német, olasz – íródott művészettörténeti szakkönyvekből készített recenziók írásával, kiselőadásokra, vizsgákra való készüléssel teltek, a hétvégék maradtak csak a mintázásra. Rengeteget kutattam az Országos Széchényi Könyvtárban, különféle levéltárakban, a Szépművészeti Múzeumban és a könyvtárában, a Magyar Nemzeti Galériában, a Magyar Nemzeti Múzeumban, az Iparművészeti Múzeumban és még sorolhatnám… A sok erőfeszítés és tanulás egyáltalán nem volt hiábavaló. A művészettörténet szak csodálatosan átfogó tudást jelent – az antikvitástól napjainkig.
– A szakmai képzésen túl mit kapott még a Pázmány Péter Katolikus Egyetemtől?
– A katolikus egyetem követelményeinek köszönhetően mélyebb ismeretekre tettem szert az ó- és újszövetségben, a vallásfilozófiában, a görög és arab filozófiában, kozmológiában, antropológiában, az egyházatyák irodalmában, a keresztény egyház társadalmi tanításaiban, tanultam didaktikát, érveléstechnikát, etikát és szociológiát is.
Művész létemre tudóssá képeztem magam: művészettörténész lettem. Művészettörténeti ismereteim és tanulmányaim segítenek a történelmi alkotásaim hiteles megfogalmazásában, nem véletlenül érezhető szobraimon a tanult ikonográfia hatása. Továbbá a különféle történelmi személyek megismerése érdekében megtanultam, hogy mit hol lehet és érdemes kutatni. A magyar társadalomban egyfajta közművelésként a megmintázott személyről vagy témáról a kutatási anyagomat mindenki számára közérthetően megfogalmazva közzéteszem a tárlataimon és az eddig kiadott nyolc könyvemben is, hogy elérhető legyen, megismerhesse és megszerethesse azt minden magyar, határon innen és túl.
– A legnagyobb sikert a Magyar Nagyasszonyok című sorozatával érte el, erre figyelt fel a világ. Honnan jött az ötlet?
– Hosszú ideig érleltem a Magyar Nagyasszonyok megfogalmazásának gondolatát, olyan asszonyokét, akik a magyar történelem alakításában jelentős szerepet játszottak, és akiknek a legtöbbet köszönhet a nemzet. Gyermekkori elképzelésem megvalósulásai e kisplasztikák, ebben később csak megerősítettek a magyar művészettörténetben szerzett ismereteim. Bármilyen hihetetlen, de még egyetlen magyar művész sem dolgozta fel és mutatta be őket tematikus csoportban. Valóban felfigyelt a világ, több mint tízezer ember volt kíváncsi e tárlatomra. Tizenhárom évnyi kutatómunka és anyaggyűjtés után, ma már történelmünk kiemelkedő személyiségű asszonyai közül – három kiállítási anyagban, Emesétől Tóth Ilonáig – eddig összesen 59 csodálatos teremtést mutattam be a nagyközönségnek.
A szobrokat ihlető személyek válogatása természetesen szubjektív. Úgy gondolom, hogy nemzeti történelmünkben, társadalmunk fejlődésében kimagasló szerepet betöltő asszonyok ők, akik eltérő gazdasági, társadalmi, politikai körülmények között, más szellemi közegben és más kulturális környezetben éltek. Kimagasló intelligenciájú, csodálatra méltóan erényes, kitartó, elszánt és példás életvitelű nők, akik nem csupán származásuknál fogva érdemelték ki megbecsülésünket, hanem azáltal, amit és ahogy cselekedtek. E téren is gazdagabbak vagyunk, mint hinnénk, hiszen a teljességre törekedve elmondható, hogy még számos olyan példás nagyasszonyunk van, akiket érdemes a feledés homályából kiemelni. A jövőben szeretném mindannyiukat a Magyar Nagyasszonyok Panteonjában megörökíteni. A Patrona Hungariae, azaz a Magyarok Nagyasszonya, a Boldogságos Szűz – Mária alakja mindhárom kiállítási anyag középpontjában áll, ő a magyar nagyasszonyok királynője.
– Milyen sorozata van még?
– Műveim közül a földfestékes pasztellszínűek a magyar és székely népi életképeket, kihalófélben lévő népi mesterségeket, az archaikusan patinázottak a magyar honfoglalás alakjait, a vezérektől a korabeli mesterségeken át a táltosokig – 1996: Honfoglalás, az Árpád-házi szentek alakjait – 1997: Táltosok és szentek. Árpád népe és házának szentjei – és a magyar irodalom kiemelkedő személyiségeinek múzsáit – 2006: Múzsák kertje – mutatják be.
Egy különleges kiállítási anyagom témája a tenger – 2007: TerrAqua világa – különösen a már halott élőlények meszes vázai, amelyek újra életre kelnek az úgynevezett naturáliaszobrokban. Velük nemcsak egy sajátos magán mitológiát álmodtam agyagba, hanem – a művészettörténészek szerint a világon egyedülállóan – az egyik legrégebbi művészeti ágnak számító kerámiaművészetben sikerült új műfajt teremtenem.
Művészettörténészi ismereteimre alapozva kifejezett célom, hogy olyan témákat dolgozzak fel évente megújuló tárlataimban, amelyekre addig nem vagy csak elvétve került sor a magyar képzőművészetben, különös tekintettel a szobrászat műfajára.
Így állítottam ki 2008-ban a Magyar mesevilág című kiállítás szobrait. Itt a magyar népmesék hőseinek és meseelemeinek az értelmezésével, magyarázataival lebbentettem fel a feledés fátylát a magyar nép ősi világképéről.
A kortárs képzőművészet által ritkán érintett témát dolgoztam fel a Magyar táncok című tárlat alakjainak rendkívül lendületes szobraiban 2009-ben. Térben és időben nagy és változatos kirándulásra hívtam a tárlatlátogatókat, amelynek során a magyarság táncait a Táltostánctól a csángók Árgyeleánka táncán át a kalotaszegi Szerelmes csárdásig tánctörténeti magyarázatokkal láttam el.
– Munkáinak mi az üzenete?
– Nemcsak szívemben él, hanem alkotásaimban is megjelenik szülőföldem, Erdély, de megmintáztam a megszemélyesített Magyarországot is. Nemcsak esztétikai élményt szeretnék nyújtani a szellemi-lelki értékekre fogékony látogatónak, hanem egyúttal történelmet, művelődéstörténetet, asszociációs látást is. Szeretném, ha alkotásaim mondandóját az örömről, bánatról, szépségről, szeretetről, emberségről, magyarságról megértenék és szívükbe zárnák!
– Eddig melyik alkotása jelentette a legnagyobb kihívást, s min dolgozik jelenleg?
– 2011 a család éve volt. Társadalmunk alapja és a magyar örökség örököse a Magyar család, amelyet egyedülálló, különleges kompozícióba álmodtam meg. Talán ez a kompozíció jelentette eddig a legnagyobb kihívást, nem csak a mérete miatt – csaknem életnagyságú –, hanem azért is, mert a kompozíció alapjául szolgáló gyökeres keményfát már sok-sok éve kerestem. E nagyméretű kompozíciót a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia templomának adományoztam, ahol a keresztelőkápolnában fogadja az Úr színe elé hozott gyermekeket, családokat. Jelenleg éppen e templom számára mintázom Szent László királyunk szobrát, amelyet Árpád-házi Szent Erzsébet szobromhoz hasonlóan, a két reneszánsz pasztofóriummal szemben fognak majd elhelyezni az oldalhajók boltívében.
– Hol voltak kiállításai Magyarországon?
– Számos hazai és határon túli kezdeményezéshez nyújtok önzetlen támogatást. Célom az, hogy akár a legszegényebb településeken is bemutatásra kerülhessenek az alkotások; hogy azok, akik egyébként nem tehetnék, de igényük van rá, láthassák és megismerhessék történelmünk kiemelkedő alakjait, vagy csak élvezzék a művészi alkotás gyümölcsét. Ez az a cél, amiért nem válok meg, nem adom el az adott feldolgozott téma kiállítási anyagait. Az évente megújuló kiállításaimat mindig Budapesten mutatom be, de több tucat kiállításom volt kisebb és nagyobb városokban, például: Sárospatakon, Székesfehérváron, Egerben, Esztergomban, Verőcén, Veszprémben, Szombathelyen, Pécsett…
– …és Európában meg a nagyvilágban?
– 2011-ben a Magyar Nagyasszonyok című tárlat válogatott anyagából az Európai Parlament épületében rendeztek szép csoportos kiállítást Brüsszelben. Egyéni kiállításom volt Hollandiában, Kanadában, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában is.
– Ha sikerülne, hová szeretne még eljutni alkotásaival?
– Nagyon szeretném, hogy a sok kiállítási anyagom közül legalább a Magyar Nagyasszonyok eljusson minden olyan, az anyaországtól elszakított magyar területre, a fontosabb településekre, ahol még élnek testvéreink…
Szomorúan mondhatom, hogy igaz az a mondás, hogy a saját hazádban nem lehetsz próféta, nem mintha az szeretnék lenni, de azért mégiscsak szomorú, hogy a szülőföldemre nem hívják meg a kiállításaimat. Eddig egy kivétel akadt: Székelyudvarhely, ahol szerették volna valamely tárlatot megrendezni, de végül a mindkét fél számára megfelelő időpontot nem tudtuk összeegyeztetni. Szülőfalum, Korond szervezésében egy gyűjteményes tárlaton részt vettek a munkáim.
– Milyen kapcsolatot ápol Koronddal és az erdélyi képzőművészeti világgal?
– Korond a szülőfalum, ha hazamegyek, ott elsősorban szüleim gyermeke vagyok, s nem az ismert művész. Kiveszem a részem a család és a ház körüli, vagy a mesterségbeli munkából, bármi legyen is az, és élvezem minden pillanatát, mert boldog vagyok, hogy együtt vagyunk. Édesanyám szoknyája mellől ilyenkor nem szívesen mozdulok, csak a hegyekben tett kirándulások kedvéért csábulok el néha. Az erdélyi képzőművészeti világot figyelemmel kísérem, mert szeretem emberként és művészként, és érdekel mint művészettörténészt. Budapesten csak a médián és az interneten keresztül lehet értesülni bármiről is, ám ha itt rendeznek erdélyi vonatkozású képzőművészeti rendezvényt, akkor azt nem hagyom ki. Különösen szeretem a Vármegye Galériában rendezett erdélyi művészek tárlatait. Több erdélyi művészt is nagyra becsülök, a teljesség igénye nélkül sorolom fel néhányukat: Páll Lajos festőművészt, költőt Korondon, Bocskay Vince szobrászművészt Szovátán, Kusztos Endre grafikust, festőművészt Szovátán, Jakobovits Márta keramikusművészt Nagyváradon, Vinczeffy László festőművészt Sepsiszentgyörgyön, és akit nagyon szeretek – Hunyadi László szobrászművészt Marosvásárhelyen. Gyermekkori emlékek kötnek Benczédi Sándor kolozsvári szobrászművészhez és kamaszkori szeretetteljes emlékek törnek fel, ha a székelyudvarhelyi festőművészre, Maszelka Jánosra gondolok, de sajnos már mindketten az égben kergetik a múzsákat.
– Amikor nem szobrászkodik, mivel tölti szabadidejét?
– Az egészség mellett a szabad idő a legdrágább kincs, és ebből van a legkevesebb. Nincs benne semmi különös, ugyanúgy töltöm a szabadidőmet, mint bárki más, csak talán nagyon megbecsülöm minden percét, mert bármennyire is igaz az, hogy leginkább a műteremben szeretek foglalatoskodni, mégiscsak szükség van arra, hogy néha-néha kimozdulva onnan új impulzusok érhessenek. A szabad időm egy részét óhatatlanul a kedvencként tartott, hiúznak kinéző és olyan méretű Hancúr cica veszi igénybe, aki imádja a virágokat, utálja a fésülgetést és kutyamód őrzi a szobraimat.
– Adja az Isten, hogy mentől többet kelljen őriznie!
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Sóvidék – Hegyalja Turisztikai Egyesület megalakulása
Augusztus végén tartotta az első alakuló közgyűlését a Sóvidék – Hegyalja Turisztikai Egyesület, és már benyújtotta első pályázatát a Sóvidék-Hegyalja helyi akciócsoporthoz (Leader).
Az egyesület már az 5. éve működő Sóvidéki Vendégfogadók Egyesületének és a Hegyaljai települések (Parajd, Korond, Farkaslaka, Fenyéd, Varság, Zetelaka, Máréfalva) turisztikai szervezeteinek összefogásával alakult meg.
Az egyesület fő célja a Sóvidék-Hegyalja településeinek a közös turisztikai tevékenységeinek összehangolása, integrált marketingjének a kialakítása, pályázatok lehívása, közös turisztikai adatbázis kialakítása, korszerű szállásfoglalási rendszer működtetése (TDM) és a települések turisztikai érdekképviselete.
A most beadott pályázat is a fenti célok elérését tűzte ki. A következő beruházások szerepelnek a pályázatban. 1. Turisztikai infóterminálok (touch-screenes infóterminálok) 3 db. 2. Szállásfoglaló rendszer – TDM 3. GIS turisztikai térképrendszer alkalmazás 4. A térség turisztikai tanulmányának (stratégiájának) elkészítése 5. A térség turisztikai kiadványa Az egyesület partnerségben a Csík, Gyergyó, Tusnád környéki turisztikai szervetekkel közösön elkészítette a mobiltelefonokra letölthető „Székelyföldi Virtuális Útlevél” megnevezésű turisztikai alkalmazást, ami kedvezménykártyaként is igénybe vehető. Az androidos programocskát, amely egy többcsatornás értékesítési hálózatot kiszolgáló központi adatbázishoz csatlakozik, már több mint 400 személy töltötte la a www.iranyszekelyfold.info honlapról.
A térség turisztikai szolgáltatói a következő weboldalakon tehetik közzé szolgáltatásaikat: www.sovidekiszallasok.hu és www.kapuinfo.ro. Az első Sóvidék, a második a Hegyalja térségek turisztikai kínálatát mutatja be.
Sóvidék-Hegyalja Turisztikai Egyesület vezetősége
Erdély.ma

Szép álmok a jövendőről
Beszélgetés a 75 éves Ráduly János népköltészet- és rovásíráskutatóval, költővel, fordítóval
– Kedves Ráduly János, 2012. október 27- én lesz 75 éves. Hogy érzi magát?
– Az elmúlt 2011-es esztendő végén ilyen elgondolásom született: "De hiszen jövőben töltöm a 75. életévemet. Milyen jó lenne, ha 75 önálló kötettel ünnepelhetném." Akkor a könyveim száma 70 körül volt. A szerencsés véletlenek folytán már befutott a 81. kötetem. Felajzott lelkiállapotomnak háromsoros versben, a Hetvenöt című haikumban adtam hangot. Íme: Hetvenöt évem: / Visszapillantó tükör / Aranykeretben.
– Kiszámítottam, hogy 1975-től, első kötete megjelenésétől a 37 év alatt megjelent 81 kötet több mint kétkötetes átlagtermést jelent évente. Persze, voltak "gazdagabb" és "szegényebb" évek is…
– Úgy van, de ne feledjük: első cikkem a sajtóban 22 éves koromban jelent meg, és már 38 esztendős voltam, amikor az első, Kibédi népballadák című gyűjteményem napvilágot látott. A kötetkésésnek egyszerű a magyarázata: a kibédi balladakincs első bemutatására 1966-ban került sor, ugyanis akkor védtem meg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen Kibéd népballada-költészete című államvizsga- dolgozatomat. Ezt aztán bővítettem, fejlesztettem, tökéletesítettem tovább, hogy végül a bevezető tanulmányomat így kezdhessem: "Ez a balladagyűjtemény (...) a Maros megyei Kibéd (Chibed) élő népballada-költészetének bemutatására vállalkozik..." Könyvem tehát műfajmonográfia volt, első kísérlet egy adott faluközösség balladatudásának a taglalására. Érdekes a "gazdagabb" meg "szegényebb" termésű évekre való utalás: 1981-1984 között nem jelent meg könyvem, 2008-ban viszont 13 önálló kötet "birtokosa" lettem.
– Kérem, szíveskedjék megadni a 81 kötet műfaji besorolását.
– Elsőként a néprajzi/népköltészeti kiadványokat említem, ezek száma 48. Zömében népmese- és mondakötetekről, népi tréfákról van szó, ezek mintegy 1200 népi epikumot tartalmaznak. De vannak népballadákat, találós kérdéseket, népi imákat, szolgavallomásokat tartalmazó könyvek is, valamint három tanulmánykötet. A székely (magyar) rovásírást taglaló művek száma 11. Újabban fölfedezett rovásemlékeket (is) bemutatnak, valamint számos, nyelvtörténetileg is igazolható olvasattal vagy olvasatpontosítással hozakodnak elő. A szépirodalmat 22 kötet képviseli, ebből a verseskönyvek, fordításkötetek száma tizenhárom.
– Mint látjuk, a legtöbb néprajzi kiadvány, de nem elhanyagolandó a verseket, rovásírás-tanulmányokat és fordításokat tartalmazó kötetek száma sem. 1962-ben kezdte népköltészeti gyűjtéseit Kibéden, amiből aligha hiszem, hogy maradt volna még, ami nem került "ceruzavégre". Vagy mégis?...
– Sok anyag van, ami Kibéden nem került "ceruzavégre". A néprajz mint fogalom roppant tág, gyűjtése mai és eljövendő nemzedékek hosszú sorának alapos kutatómunkáját igényli. A magam pászmáján maradva: nem foglalkoztam – például – a gazdag szokásvilággal, a szokásvilág költészetét is csak itt-ott említettem – érintőlegesen. A tárgyi néprajz kérdésköre úgyszólván a figyelmemen kívül maradt. Csak bizonyos szellemi műfajokra "specializáltam" magamat, de ott sem végeztem teljes értékű munkát. A lehetőségeim már behatárolódtak. Ez a tény többirányú érdeklődési köröm/köreim természetes következménye is.
– Hol gyűjtött még Kibéden kívül?
– Elsősorban Hármasfaluban, ahol nevelkedtem, majd Erdőszentgyörgyön, ahol 1955-ben hivatali munkámat megkezdtem. Említésre méltó, hogy Erdőszentgyörgyön állt össze A tulipános láda című személyi mesemonográfiám (1958–1961-es gyűjtés), amely közel ötven esztendős késéssel látott napvilágot. Kibéden és Hármasfalun kívül anyagokat közöltem még Nagykendről, Bözödújfaluból, Székelyvéckéről, Havadról, Havadtőről, Egrestőről, Ravából, Szovátáról stb.
– Ismer-e olyan erdélyi magyar települést, ahol nem jártak még a "parlagtörők", azaz: találni mesét, balladát, lakodalmi búcsúztatót, sirató kesergőt vagy egyebet, ami még nincs lejegyezve?
– Igen, az úgynevezett "fehér foltok" eltüntetésében nagy feladataink vannak. A főutaktól távolabb levő kis települések folklórkincse elevenebb, ezt Bartók és Kodály is hangsúlyozta a XX. század elején. Ma Romániában van magyar néprajzi képzés, az iskola, a pedagógusok egyik szép feladata – a hivatali munka mellett – a gyűjtőmunka megsokszorozása. Az előjelek biztatóak: egyre több cikk, tanulmány, sőt gyűjtemény lát napvilágot a főiskolát/egyetemet végzett pedagógusok tollából. De nyilvánvaló: mint ahogy írónak/költőnek születni kell, jó gyűjtőnek is születni kell. Ők akadályozhatják meg a néphagyomány "sírba-vitelét".
– Amit eddig publikált, abból mi került tankönyvekbe, gyűjteményes válogatásokba, mit oktatnak a néprajzi egyetemen?
– Számos antológia, kalendárium, évkönyv, tankönyv stb. közölte már eddig – a gyermekversek mellett – meséimet, mondáimat, találós kérdéseimet. Íme néhány adalék: 1982-ben jelent meg a Nyitva van az aranykapu. Versek, mesék, játékok óvodásoknak című összeállítás, a munkaközösség irányítója Péterfy Emília volt. Kibédi anyagok is helyet kaptak benne. Megemlítem a Nagyapó mesefája új sorozatának Az égbe nyúló fa című kiadványát (10. kötet, 2003), amelyben az összeállító egyáltalán nem említette a nevemet és gyűjteményeimet, holott a könyvnek vaskos fele kibédi népmese. A kötetcím is kibédi mesecím. Roppant beszédes a következő adalék: Varga Ferencné: 1111 találós kérdés című, több kiadásban megjelent gyűjteménye (1998) 304 kibédi találós kérdést tartalmaz, a forrás pompás megjelölésével.
– Egyébként milyen a kapcsolata a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem néprajzi tanszékével?
– Jók a kapcsolataim a tudományegyetem néprajzi munkaközösségével és más egyetemek megfelelő tanszékeivel. Itt két, munkásságomról szóló dolgozatot említek. Az első: "Van itt mese zsákszámra". Ráduly János és a kibédi népmese hatása. Készítette Jenei- Szenner Emőke-Szende (2008). Babes-Bolyai Tudományegyetem. Kolozsvár-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 118 old.). A második: A Ráduly János gyűjtötte kibédi népmesék az oktató-nevelő munkában. Készítette: Bereczki Erzsébet (2008). Károli Gáspár Református Egyetem, Nagykőrös-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 67 old.).
– Gyűjtéseiből, verseiből bizonyára kazetták és CD-k is készültek...
– Hát igen, íme néhány kazetta: Szép Magdolna. Kibédi népmesék. Előadják Albert Júlia és Katona Éva (1997), Tündérszép Mosolygó Ilona. Kibédi magyar népmesék Katona Éva előadásában. Kibédi népmesék Katona Éva előadásában (2006). Most CD-k következnek: Válogatás Ráduly János népmeséiből (Csobánka, 2010), Kis- Küküllő menti népmesék (Csobánka, 2012). Előadják Bagi Rea és Koncz Hédy. Három megzenésített gyermekversem szerepel az Álomjáró című kiadványban, a zenét szerezte Székely Réka és Orsolya János (2009). Két felnőtteknek szóló versem is található az Üzenet, másként című CD-n, megzenésítette és előadja a budapesti Németh Viktor (2012). Külön kell megemlítenem azt a svéd sztereó lemezt, amelynek anyagában három kibédi népballada is szerepel a pécsi Janus Pannonius Női Kórus előadásában. Conductor: Mátyás Ivasivka (1976). Három kibédi népmese dramatizált változatáról is szólok, a szerzők: Bölöni Domokos, Kolcsár Irén, Jenei-Szenner Emőke- Szende. Ezek nyomtatásban is megjelentek.
– Régebbről tudom, hogy gyakran jönnek látogatói kibédi otthonába; ezek milyen "súlycsoportba" sorolandók?
– Elsősorban a baráti körömhöz tartozó belföldiek/külföldiek "ütik be" magukat hozzám, de lám, 1994-ben a japán Bartók- kutató Susumu Kuroishi látogatott meg, 2007-ben pedig az ugyancsak japán Takashi Yamazaki volt a vendégem. Bartók és Kibéd kapcsolata érdekelte őket. Takashi – Bartók életművének japán népszerűsítéséért – megkapta a magyar Pro Cultura Hungarica díjat. Az idén pedig a mongóliai Ulánbátorból érkeztek egyetemi tanárok, a rovásírás kérdésköre érdekelte őket. Rögtönzött előadásomat több tévékamerával rögzítették, a tolmács dr. Obrusánszky Borbála (Barbi) volt. Megkérdeztem, miért a több tévékamera? "Mert más-más egyetemeken tanítunk, s meg akarjuk őrizni találkozásunk félóráját /óráját" – válaszolták.
– Egy-egy székely rovásírásos emlék felkutatása akár több száz kilométeres út megtételét is megköveteli. Melyik volt a legtávolabbi pont Romániában, ahol ez ügyben megfordult?
– Számomra a legtávolabbi romániai rovásemlék a moldvabányai (Baia) volt, amelyet Tánczos Vilmos egyetemi tanár fedezett föl. 2006. augusztus 18-án magával vitt a helyszínre, ahol "meg- tanulmányoztam" a feliratot. Még aznap haza is hozott Kibédre (hatalmas vállalkozás volt!), így nem kényszerültem arra, hogy magammal vigyem félpatikányi gyógyszereimet. Persze, vonattal, busszal, alkalmikkal más rovásemlékgócokat is megközelítettem, például Székelyzsombort (Nyirő szülőfaluját), Sepsikilyént, Csíksomlyót, Bonyhát. Át a hegyeken sokszor jártam Berekeresztúron, rendszerint gyalog tettem meg a huszonvalahány kilométeres utat.
– Most min dolgozik?
– Pillanatnyilag bibliográfiámat állítom össze, a mintegy kétezer publikációból a néprajz és rovásírás témakörébe vágó közléseimet lajstromozom. Különben is: fel-felváltva mindig több kéziraton dolgoztam, kb. húsz újabb könyvkéziratom van kész, fokozatosan számítógépbe viszem át őket.
– Ha már "túlszárnyalta" a 75 kötetet, gondolt-e arra, hogy 75. születésnapja alkalmával egy többszáz oldalas válogatást tegyen le az olvasó asztalára, amelyben mindegyik Ön által művelt műfaj képviselve legyen?
– Ilyen típusú könyvre nem vágyom, a műfajmonográfiák híve maradok ezután is.
– Mit ajánl a most induló néprajzos(ok)nak?
– Nincs bátorságom az ajánlásokhoz, végül is – ahogy a sláger mondja – "mindenki másképp csinálja".
– Beszéltünk könyvekről, munkáiról, beszéljünk az életéről is. Hol született, s milyen volt a gyermekkora?
– A Hargita megyei Korondon születtem 1937. október 27- én. Édesapám akkor pénzügyi tisztviselő volt, s mint ilyent, minden két, két és fél év elteltével tovább helyezte a hatalom. Apám 35 éves korában meghalt, s Gizella édesanyám visszaköltözött három gyermekével Hármasfaluba (Csokfalvára). Itt végeztem elemi iskolai tanulmányaimat. Akkoriban faluhelyen is nagy volt a szegénység, varrónő édesanyám éjt nappallá téve dolgozott érettünk. Ilyen körülmények között is szép, nagyon szép álmokat dédelgettem a jövendőről.
– Korondon kívül Erdőszentgyörgy és Kibéd is fontos állomás az ön életében. Mit kapott a két helységtől?
– 1955. október 1-jén lettem – frissen érettségizettként – az induló erdőszent- györgyi líceum egyszemélyes "titkársága" (kívül ez volt az ajtóra felírva). Tizennyolc éves voltam akkor, már gyűjtöttem a népköltészetet, és folytattam a még harmadik osztályosként elkezdett versírást. 1957 őszétől bentlakási nevelő (pedagógus) lettem. Épp akkor felvételiztem a mai Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, a levelező tagozatra. Erdő-szentgyörgyön váltam érett legénnyé. Kezdtem közölni a sajtóban, a marosvásárhelyi Vörös Zászló lap hozta első cikkeimet, riportjaimat. Az erdőszentgyörgyi helyi rádióstúdióban egyre gyakrabban jelentkeztem könyvrecenziókkal, Kádár Klári, a szerkesztő épp hármasfalusi volt. 1960-ban, 51 éves korában elhunyt édesanyám, így egyik napról a másikra családfenntartó lettem, két húgom eltartásáról is gondoskodnom kellett. Anyám mondogatta volt: "Fiam, mikor bajba kerülsz, nehézség támad, szorítsd össze a fogaidat, a lelkedet acélosítsad, az Isten megsegít". Úgy cselekedtem, ahogy anyám mondta. 1962-ben, huszonöt évesen kerültem Kibédre, ahol magyartanárként dolgoztam nyugdíjas koromig. A község akkor még elevenen őrizte az évszázados hagyományokat. Csodavilágba csöppentem, már könyvekben kezdtem gondolkodni, döntöttem: fokozatosan megörökítem Kibéd szellemi arculatát. Erőfeszítéseim nem voltak/lettek hiábavalóak, ezt megjelent könyveim zömével igazolom. Különben: Kibéd vezetősége, önkormányzata díszpolgári címet adományozott 2009-ben.
– Gyerekei nem viszik tovább a néprajzkutatást, de mindannyian a tanári pályát választották…
– Úgy igaz: Jutka lányunk magyartanár, Ani lányunk matematikát tanít, Zoltán fiunk történelemtanár, több írása jelent meg a kolozsvári Korunkban.
– Milyen kapcsolatot ápol Koronddal, a Hazanéző folyóirattal és a "hazanéző" írókkal, művészekkel, a korondi táj szerelmeseivel?
– Amikor első írásaim kezdtek megjelenni, a korondi értelmiségiek újólag fölvették velem a kapcsolatot. Neveket mondok: Ambrus Lajos, Páll Lajos, Tófalvi Zoltán, István Lajos. Ez utóbbi azon is ügyködött, hogy kiderítse: melyik házban születtem? A szülőházam ma is áll a városiasodó nagyközség régi központjában, a volt patika épülete mellett, István Mihály bácsi lakik benne. A Hazanéző folyóiratnak indulása pillanatától állandó munkatársa lettem, egyben szerkesztőbizottsági tagsággal is megtiszteltek. Föltétlenül meg kell említenem, hogy a Hazanéző Könyvek sorozatban három könyvem is napvilágot látott: egy kibédi meséket tartalmazó kötet (1993) és két rovásíráskötet (1995, 1998). Aztán 2007 novemberében a Firtos Művelődési Egylet vezetőtanácsa tiszteletbeli tag címet adományozott. Az együttműködés azóta sem lanyhult. Ragaszkodásomat Serlegén című haikuversemben örökítettem meg, íme: Korond álmai / Aranypénzként csengenek / Sorsom serlegén.
– Köztudottan nem vállal nagy utazásokat, előadásokat, elég ritkán hagyja el a kibédi Belszeget. Ha mégis sikerülne, hová szeretne elmenni a nagyvilágban?
– Külföldre először 1990-ben jutottam el, Budapest, Pécs, Bonyhád, Mohács voltak állomáshelyeim. 1991-ben Szegeden részt vettem a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson, ahol előadást is tartottam. A futó évekkel már nem bírom a versenyt, úgyszólván sehová sem utazom. Kolozsváron például jó 25 éve nem jártam. Ha kimerészkedem is a közelebbi városokba, betegen térek haza. Itthoni munkálkodásom teljesen leköt. A legelső kibédi tanítványaim már 63 évesek, tehát ők a legfőbb adatközlőim. Mert ma is gyűjtök népköltészetet.
– Egyik régebbi könyvének ezt a címet adta: Siratóim lesznek az égi madarak. Ezt komolyan gondolta?
– Az elmúlás gondolata már apró gyermekségem idején foglalkoztatott. A siratóim lesznek motívuma azóta kísért. Ezt időskori lírám is tanúsítja. Íme a Fokozatosan című haikum: Most önmagamnak / Leszek – fokozatosan – / Végállomása.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (3.)
Börtönlázadások és túlélő hóhérok
A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján.
Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves természetrajz-biológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a Fekete Kéz aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a Fekete Kéz nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louis-ban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta The Victime című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
Az eredetileg magyar nyelven írt visszaemlékezés alapján pontosan rekonstruálható a szamosújvári börtönlázadás. A lázadás oka: az őrök brutális bánásmódja és a mind elviselhetetlenebbé váló börtönviszonyok. A kiváltó ok az volt, hogy az egyik cellában – ahová száz rabot zsúfoltak be – befalazták a vécét, s helyette csebreket raktak be. Az emberi ürülék elviselhetetlen szaga, a levegőtlenség ingerlékennyé tette az embereket. A fellázadt rabok ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket, és a börtön tízezer foglya artikulátlan üvöltésben tört ki. Tizenegy óra körül megszólalt a börtön szirénája. A rabok túlharsogták a hangját. Olaj volt a tűzre, hogy adott pillanatban az udvaron megjelent Petre Goiciu szekusezredes, hírhedt verőlegény, a börtön parancsnoka. A tízezer rab egyszerre üvöltötte: „Le Goiciuval! Le a gyilkossal!” A börtönparancsnok Kolozsvárról erősítést kért. Állig felfegyverzett belügyi alakulatok körbevették a börtönt, majd megkezdték a leszámolást. A folyosókon gépfegyvereket helyeztek el, majd a teljesen védtelen rabok közé lövettek. A halottak, sebesültek számáról soha nem készült semmilyen nyilvántartás. A géppuskázás után felrántották a cellák ajtaját, akit állva találtak, azt elvitték. (Goiciu Galacról került Erdélybe. Az egykori politikai elítéltek visszaemlékezése szerint a Szamosújvárra érkező transzportokat azzal fogadta: „Borítékban fogtok innen szabadulni: a családotokkal majd közöljük, hogy megdöglöttetek!” Kínzásai nyomán életét vesztette egy Onac nevezetű fiatal móc. A börtönlázadás idején ő adta ki a parancsot, hogy gépfegyverrel lőjenek be a cellákba. Az áldozatok számát soha senki sem összesítette. A túlélők arra viszont emlékeznek, hogy az egyik halottnak Petre Goiciu ezredes személyesen vágta le a lábát, mert a holttest nem fért be az összetákolt deszkakoporsóba. A híres disszidens író, Paul Goma Gherla című kötetében Gheorghiu-Dej kegyeltjeként említi. A galaci vasúti műhelyekben bádogos, semmihez nem értő lakatos, Alexandru Drăghici és Gheorghiu-Dej munkatársa volt. Nekik köszönhetően látványosan ívelt felfelé a Securitate ranglétráján. Kéjjel és nagy élvezettel gyilkolt. Paul Goma szerint a megtestesült hóhér volt. Ágyban és párnák közt, kitüntetések birtokában, nyugdíjasként halt meg. A magyar forradalom idején annyira rettegett, hogy a szamosújvári börtönt övező többsoros szögesdrótot kifelé fordíttatta, nehogy a lakosság megtámadja. A lánya férjhez ment egy börtönőrhöz, aki folytatta apósa szadista módszereit.)
Tudoran, az egyik foglár, mások szerint a börtön alparancsnoka, egy Dés melletti pap fia „vette kezelésbe” az alig 160 centiméter magas Szilágyi Árpádot. Agyba-főbe verte, amikor elájult, a csizmájával belerúgott, s amikor magához tért, 250–300 véresre vert rab feküdt körülötte a cementen. A rabok személyi adatainak felvétele után azzal fenyegették meg őket, hogy Szibériába deportálják. A börtönlázadás után még elviselhetetlenebbé váltak a viszonyok, mindennapossá az ok nélküli verések, a magánzárka.
A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyorstalpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok azt bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsármunkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jó barát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!” P. Ferencz Béla Ervin Ferenc-rendi szerzetes börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Panteonjában helyeznek örök nyugalomra –, és megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsátott neki, majd imádkozott üldözőjéért.
Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem, a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol: az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta – korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. „Sic transit gloria mundi” – az e világi dicsőség mulandó – tartja a latin közmondás.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Páll Lajos festőművész
Pénteken a székelyudvarhelyi kórházban elhunyt Páll Lajos költő, festőművész, a székely-magyar kultúra jeles alakja.
Páll Lajos 1938-ban született Korondon, sokgyermekes fazekascsaládban. Már gyermekkorában felfigyeltek különleges tehetségére, Marosvásárhelyre került az ottani művészeti líceumba, onnan Kolozsvárra, a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémiára. 1958-ban – a magyar forradalmi eseményeket követő megtorlások idején – bebörtönözték. A későbbiekben nem vették vissza ugyan a főiskolára, festőként kényszerült megélni. Sikeres képzőművésszé vált, a művészete rajongói valósággal versengtek sajátos székely világot ábrázoló alkotásaiért. Külön érdekességnek és értéknek számít, hogy képzőművészeti munkássága mellett igen jelentős költői életművet hagyott az utókorra.
A neves művészt hétfőn 13 órától Korondon temetik el a kalondai római katolikus temetőben.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Elhunyt Páll Lajos festőművész 
A neves korondi képzőművész és költő életének 75. évében, november 9-én távozott az élők sorából.  „Vidékünkön az ezeregy íratlan törvény közepette úgy él a költő, mint a galamb a tövis között. Hiszem, hogy a dal szüli énekesét, mégsem ment fel semmi. Sem a csorba falvak, a köves, suvadásos oldalak, a csontként kifehéredett gyökerek, a kora ősztől tavaszig párás szemmel hunyorgó házak, sem az ülő-álló emberek, kinek serétre töltött apró szeme kísért" – fogalmazta meg hitvallását a kortárs erdélyi szellemi és képzőművészeti élet egyik legjelentősebb személyisége, Páll Lajos. A „világ korondi festője" fazekascsalád sarjaként, 1938-ban a híres sóvidéki községben, Korondon látta meg a napvilágot. A képzőművészet iránti érzékenysége, tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott, Trózner József tanár javaslatára tanulmányait Marosvásárhelyen, a képzőművészeti iskolában folytatta. Tizedik osztályos volt, amikor verseit közölte az Igaz Szó folyóirat. A korszak kiemelkedő személyiségei, Sütő András, báró Kemény János vették pártfogásukba az ifjú tehetséget, közeli barátság fűzte a tragikus sorsú költőhöz, Szilágyi Domokoshoz, mentorai, mesterei Nagy Pál és Mohy Sándor festőművészek voltak. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, festészet szakon kezdte el, de nem fejezte be, mert az 1956-os szabadságharccal szimpatizált, ezért 1958-ban bebörtönözték. Kolozsváron, Szamosújváron raboskodott, majd a Duna-deltába vitték kényszermunkára. 1962-ben szabadult.
Korondon élt és dolgozott, itt születtek a szűkebb pátriája és annak tágabbra nyitott környéke ihlette egyéni stílusú, élénk színekben ragyogó, életszeretetet sugárzó festményei és az ezekkel szinte feleselő, sokkal melankolikusabb, borúsabb világlátásról valló költeményei. Első egyéni kiállítása 1965-ben Marosvásárhelyen volt, ezt követően itthon és külföldön is számos tárlaton bemutatkozott, Székelyudvarhelyen is. Alkotásai számos magángyűjteményben és képtárban megtalálhatók, többek közt a Haáz Rezső Múzeum Képtárában, amelynek alapítójával, Maszelka János festőművésszel is jó barátságban volt.
A romániai és magyarországi Írószövetség is tagjai sorába fogadta. Első verseskötetét ( Fényimádók címmel 1970-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadó Forrás sorozatában) akárcsak a következőket (Köves földek, Szárazvillámlás, Partraszállás, Három csűrben, Andromakhé uszályán) saját maga illusztrálta. Munkásságát 1995-ben az Aranka György irodalmi díjjal, 1998-ban Pro Cultura Hungarica díjjal ismerték el. 2002-ben a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, 2011-ben a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díjjal tüntették ki, 2006-ban megkapta az 56-os aranykeresztet. 2011. decemberében vette át a Szervátiusz-díjat.
Páll Lajos festőművész a székelyudvarhelyi kórházban hunyt el november 9-én, pénteken délután. Temetésének időpontja egyelőre nem ismeretes. Távozása nagy veszteség az erdélyi magyar közösségnek, mert nem csupán egy kiváló alkotóművésszel, de egy nagyszerű emberrel is kevesebbek lettünk.
Az uh. ro szerkesztősége tisztelettel és kegyelettel emlékezik rá, családja gyászában osztozik.
„Zöld sehol. A moha itt ezüst, a jég drágakő. Tán szállnom kellene, lassú szárnycsapások nélkül. A hajlaton túl várnak a kertek, Szétszórt hírnökei egy őrült vetkőzésnek. ... És föl kell vennem ezt az inget, Viselni a bizonyosságot, Hogy boldog csillagok nem leszünk." (Téli zuhanás) Lázár Emese uh.ro/kultura
erdély.ma

Naptárbemutató
A Szent Mihály Római Katolikus Plébánia rendezésében a Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség dísztermében ünnepélyes keretek között Hantz Lám Irén bemutatta Páll Lajos képeiből szerkesztett naptárt.
Az eseményt felvezető beszédében elmondta: Azt vette észre az emberek szívesebben, nézik a művészi munkát, ha naptár formájában látják. A könyvet, vagy az albumot ritkábban veszik elő. A naptár, funkciójánál fogva, az emberhez közvetlenebb közelségben van.
Ennek következtében történt Páll Lajos képeinek bemutatása naptár formájában, melynek szerkesztője Hantz Lám Irén.
A bemutatón jelen volt: dr. Dankó Szilvia Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzulja, Katona Mihály Korond polgármestere, Tőkés Erika a kiadó részéről.
Páll Lajos Korondon, 1938. április. 3.-án született. Elemi iskoláját szülőfalujában végezte, középiskolái tanulmányait Marosvásárhelyen, a Képzőművészeti Líceumban, 1955-ban érettségizett. ’56-ban felvételizett a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ahol Kádár Tibor és Mohi Sándor, a kor két legjobb oktatója voltak a mesterei.
1956. október 27-én diákülést szerveztek a főiskolán, melyen többek között Páll Lajos is részt vett. De amint az események folytatásaként kiderült, nem éppen véletlenségből, jelen voltak, jól átgondolt meghatározásból, mindazok a beépített emberek, akik a belbiztonság kötelékeihez tartoztak.
A jelenlevő nemesen gondolkodó, a diákság érdekeit szem előtt tartó felszólalók felsorolták azokat az elvárásaikat, melyek szerintük a diákok jogos elvárásai voltak a központi vezetőséggel szembe. Ugyanakkor szolidaritásukat is nyilvánosságra hozták a Magyarországon folyó eseményekkel kapcsolatban. Csak egy példát említve: Szovjet csapatokat vonják ki azokból az országokból, amelyeket megszállva tartanak. De kérésük között az is szerepelt, hogy legyen diáklap.
Majdnem két és fél hónappal később, 1957 januárjában, kezdődött a retorzió. Mindazok, akikben bizonyos fokú vezéregyéniséget tudtak felfedezni a lefolytatott diák-gyűlések alkalmával, a belügyminisztérium célkeresztjébe, kerültek. A főcél egy bizonyos, később megvalósítandó tevékenység előkészítése. „Lefejezvén” az egyetemi diákság valamit is érő egyéniségeit. Megkezdődtek a letartóztatások. Rengeteg jóhiszemű és jó adottságokkal rendelkező egyén került börtönbe.
Ebbe a hullámba került bele Páll Lajos is. Aki megjárván a hazai börtönök nehéz utjait, 1962-ben szabadult.
Nem iratkozhatott vissza az egyetemre. Hazatér Korondra. Hazatérve bizonyosodik be, székely optimizmusa nem szenvedett csorbát, nem tört meg.
Mint festőművész és költő hazai földön teljesedik ki. Színei tökéletesen tükrözik azt a belső hangulatot, ami őt, mint alkotó egyént körbevesz.
Nagy szerencséje volt, meg tudott maradni korondinak az élet bármely helyzetében. Egészséges, alkotó ember magabiztonságával, székelység tudatával mindig élni tudott. Ez a magatartás Korond világához kötötte. Képeinek nagy része azt a tájat ábrázolja, melyben élete eltelt.
A sorsa, köszönhetően azoknak, akik tudták, hogy is kell kezelni bizonyos dolgokat, Páll Lajos aránylag fiatalon, megkapta azt a segítséget, mellyel a nyilvánossághoz tudott szólni.
A 1989-es események neki is nagyvilág kapuit megnyitották. Stuttgartban, Genfben, Magyarországon a Vármegye Galériában kiállíthatott. Később Stockholmban. Sokoldalú művész. Festő, faragó, korongozó és költő egy személyben.
Verseiben hűen, szabatosan tükröződik az a világ, melyben él. Korond hangulatát adják vissza. Írásai kötetben, valamint különböző hazai folyóiratokban is megjelentek.
Kolozsváron nem volt gyűjteményes kiállítása. Úgy tervezte 2013.-ban kiállít Kolozsváron is.
Az est alkalmával Molnos Lajos költő, aki szintén korondi születésű, de több évtizede kolozsvárivá vált, felelevenítette emlékeit, Páll Lajossal kapcsolatban.
Amint bevallotta, sajátmaga gondolkodásában soha nem tagadta meg szülőfaluját. Barátsága Páll Lajossal töretlen. Ennek is volt köszönhető, hogy a gyakorlott közéleti szerepléshez hozzászokott Molnos Lajos, esszéhez hasonló előadásában, ismertette a szépszámú közönséggel, Páll Lajos emberi és művészi értékeit. Azt is elmondta, Páll Lajos hozzá közelálló ember, akivel még akkor is tud szót érteni, ha egymás mellett ülve, órákon keresztül nem is szólnak egy szót sem. Jelezvén a székelység olyan tulajdonságát, mely rájuk jellemző. Alkotásaiban a tájat, az emberek hangulatát tudja visszaadni. Ennek is köszönheti sikerének egyik titkát. Mondhatni ugyanazt festi, de mindig más hangulatot, értelmet fedez fel.
Páll Lajos munkásságából is kitűnik, mondja Molnos, mindenik művész saját világában az úr. Azt alkot, amit akar és úgy, ahogy Ő akarja. Szabad, öntörvényű és egyszerű a Páll Lajos világa, mely versekből, festményekből épül fel. A könyveit saját festményeivel illusztrálta. Saját képei alá verseket írt. Azért ment haza Korondra, mert ott találta meg azokat a lehetőségeket, melyek művészi identitása megteremtését tették lehetővé. Páll Lajos festményei, akvarelljei, tusrajzai az alkotó egyéniség sajátos arculatát fejezik ki, melyeket nem lehet összetéveszteni más alkotókkal.
A Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség dísztermét, ami talán a város egyik legszebb terme, megtöltötte a közönség. Az a közösség, amely szereti, és közelállónak érzi magához a szépet. Sokan nem sejtve, két nap teltével, 48 órával később, bejárja a világot, köszönhetően a világhálónak a hír arról, hogy Páll Lajos, a Székelyudvarhelyi kórházban, visszaadta lelkét teremtőjének.
Gyászol a család, Korond, Erdély, a romániai magyarság, Magyarország, Európának és a világnak az a része, ahol olyan magyar értelmiség él, akinek tudomása van, mit is alkotott, teremtett, és hagyott maga után Páll Lajos.
Hagyatéka túléli Őt. Gyarapítva azon szellemi értéket, mely a teremtő emberre jellemző.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Elhunyt Páll Lajos költő, festőművész
Elhunyt Páll Lajos költő, festőművész, az erdélyi magyar kultúra kiemelkedő alakja. A 74 éves Páll Lajos pénteken Székelyudvarhelyen, kórházban halt meg, temetése hétfőn Korondon, a római katolikus temetőben lesz.
Páll Lajos egy korondi fazekas család gyermekeként a kolozsvári képzőművészeti akadémián kezdte tanulmányait, amelyeket nem tudott befejezni. Az 1956-os magyar forradalmat követően 1958-ban összeesküvés vádjával bebörtönözték. 1962-es szabadulása után Korondon élt és alkotott. Képeinek témája szülőföldjének tája és népe; lírájában a népköltészeti hagyomány avantgárd stilizálással ötvöződik. Versesköteteit saját képeivel illusztrálta.
Életpályája során rangos irodalmi és művészeti díjakat vett át: 1995-ben Aranka György irodalmi díjjal, 1998-ban Pro Cultura Hungarica díjjal, 2002-ben a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díjjal, 2011-ben a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díjjal tüntették ki, 2006-ban az 1956-os aranykeresztet, 2011 decemberében pedig a Szervátiusz-díjat vehette át.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke nekrológjában úgy fogalmazott: „Páll Lajos hangulatos képei, lélekkel teli versei egymástól elválaszthatatlanok, egymást kiegészítik”. Értékelése szerint Páll Lajos életútjával, művészetével kitörölhetetlen nyomot hagyott az erdélyi, a székelyföldi kulturális örökségben.

Krónika (Kolozsvár)

Páll Lajos letette a lantot (1938–2012)
Mély fájdalommal vesszük tudomásul, hogy az ígéret földje helyett kapunk egy temetőkertet. Már aki. És akit és ahol megtűrnek a saját temetőjében.
Páll Lajos költő, festőművész és keramikus 1938 áprilisától eleddig élt és dolgozott 74 évet és törmelék hónapot, heteket. November 9-én meghalt. Hosszasan készült erre a napra, hiszen már gyermekkorától dolgozott azon, hogy majdan bepótolhassa azt a négy börtönévet, amit a román hatóság rásózott (1958–62 között) kimondottan azért, mert magyar volt 1938 óta. Hogy a közbejött 1956, és az erdélyi magyarság talpra állásának megelőzésére tett számos kísérlet kútba hulljon, őt is elvitték, le, föld alá.
Korond és az immár előtte is, utána még inkább híres keramikus Páll-család fia a sok többi gyerek között. Jó tanuló, szobrászkodó volt már gyerekkorában. Jutalomkirándulást kapott Naszódra, ott tudta meg, hogy vannak olyanok is, akik nem tudnak magyarul – vallotta a maga során a maga emlékező soraiban. 1956–58 között Kolozsváron tanul a Képzőművészeti Főiskolán. Onnan vitték el, mint a bűnözőt, mert korondi agyagból volt gyúrva s égetve ottani tüzeken.
Akkor a numerus clausus, a meghatározott tanítható szám így nézett rájuk, ránk, magyarokra: 3 magyar, 7 román.
Hozzátehetjük az 50-es évek szegénységének minden hordalékát ehhez az élethez, hiszen megérte azt is, hogy Korond ősi és híres iparát a föld alá nyomta a hatalom, hogy fölvirágozzék a szocialista mezőgazdaság.
1962 októberében szabadult. Rossz szó. Kiengedték. Úgy ment haza. Számomra akkor jött haza, mert akkor voltam frissen végzett és kezdő tanár Korondon. Osztályfőnöke Ilonka nevű kis húgának, aki akkor 11 éveske. Ő bújt közelembe az üzenettel: Tanár bácsi, hazajött Lajos...
Zárkózott volt, igaz. Sokan mondják. Ám akkor naponta együtt voltunk, egykorúak a meleg októberben, és mondta a verseket, melyeket fejben rögzített a börtönökben. És noha nem kérdeztem, mondta a börtönélet rejtelmeit.
Kiállításokkal, elismerésekkel próbálták feledtetni 1990 után is azt a 4 évet. Azt a románosat, naszódist. 1968 tavaszán is járt látogatóban Sepsiszentgyörgyön, nézte, hogyan próbálunk lapot csinálni. Akkor is mondotta verseit fejből az asztalunknál. De akkor már papírra jegyeztem, és közölte a lap, a Megyei Tükör. Egyikből idézek:
Fazékról bomlik a máz.
Ez hát az életek rendje?
Erőst az álma aláz,
álmot aláz, aki gyenge.
És már mostani, már „egykori” sorai közül is: „Vidékünkön úgy él a költő, akár a galamb a tövis között.”
Festészetét a szülőföld művészi agresszivitása jellemezte. Az Anya féltékenysége.
Hargita megye idén májusban a korondi templomban tartott tanácsülést, ott tisztelték illő módon a festőművészt, a költőt, otthon. Nyugta lesz otthon végre.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó

Szakmai terepet is jelent a szülőföld – beszélgetés Biró A. Zoltán antropológussal
Biró A. Zoltán 1955-ben született Korondon. Középiskolai tanulmányait 1974-ben fejezte be Székelyudvarhelyen, magyar–orosz szakos tanári oklevelet 1978-ban szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Társadalomkutató, a csíkszeredai székhellyel működő KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja vezetője, a Sapientia Egyetem csíkszeredai társadalomtudományi karának dékánja.
– Hosszú ideje Csíkszeredában él ugyan, de a Sóvidék, Korond gyermek- és serdülőkori éveinek színtere. Hogyan emlékszik vissza szülőfalujára?
– A szülőfalu, a szülőföld bizonyára mindenkinek fontos, az én esetemben azonban ennek a kapcsolatnak különös többlete van. Az egyetemi évek alatt a társadalomtudománynak olyan ágazatával ismerkedtem meg – ezt máig is művelem –, amely az emberi tevékenységet a maga közegében, mindennapi környezetében vizsgálja, s így próbálja megérteni a társadalomban élő ember természetét. Ez a tudományág a kulturális antropológia, amely nem csupán távoli, egzotikus helyeken művelhető, hanem a saját társadalomban is.
Nos, amikor megismertem ennek a tudománynak a módszereit, akkor kezdtem megérteni, a helyére tenni mindazt, amit Korondon gyerekként átéltem, megtapasztaltam. Például az, hogy egy fazekascsaládban hogyan, milyen ritmusban, milyen rend szerint dolgoznak, a munkához milyen vélemények, értékek, szabályok kapcsolódnak, hogyan szerveződnek az egyéni, a családi életvezetés mintái, miért és hogyan fontosak a másokkal való kapcsolatok, milyen viszony van munka és beszéd, életesemény és értelmezése között, s még hoszszan sorolhatnám.
Nos, ezek a gyerekkori élmények, tapasztalatok átláthatóvá, értelmezhetővé váltak. Mintha már gyerekkoromban szakmai terepen lettem volna. Később sok szakmai elemzésbe is beépítettem ezeket az ismeretanyagokat, hiszen amit az 1960-as években tapasztalhattam – kollektivizálás és következményei, az életvezetés mai értelemben vett modern mintáinak kialakulása –, ekkor voltak láthatók és tapasztalhatók. Természetesen sok más terepen is megfordultam azóta, a korondi élmények azonban nagyon mély társadalomismereti anyagot kínáltak számomra.
Szokás azt mondani, hogy a szülőfalu útravalót kínál, én igazán elmondhatom, hogy mindmáig használható, gazdag útravalót kaptam. Kommunikációelméleti előadásaimon ma is szívesen elemzek korondi eseményeket, amikor például a munkahelyépítés egyediesítésének modelljével vagy az egyéni identitásépítés humoros eszközökkel való megerősítésével mai kommunikációs helyzeteket lehet megmagyarázni.
– Ilyen környezetben nemcsak eseményekkel találkozik az ember, hanem normákkal, szabályokkal is…
– Nem szükségszerű, hogy az ember átvegye környezete modelljeit, de az én esetemben ez így történt. Gyakorlatomban gyakran visszaköszönnek a korondi környezet munkamodelljei. Az, hogy érdemes másokkal együtt, úgymond egymás keze alá dolgozni, érdemes törekedni arra, hogy az ember ne függjön nagyon másoktól, alapozhasson arra, amit ő maga meg tud csinálni, s ha megvan ez a keret, akkor minden helyzetből, a nehezekből is ki lehet jönni. Ezeket a modelleket gyerekkori környezetemnek köszönhetem.
– A székelyudvarhelyi középiskola elvégzése után következtek a kolozsvári egyetemi évek….
– Tulajdonképpen a középiskolai években indultam el a szakmai pályán, de ezt akkor még aligha ismertem fel. Néhai Széll Lajosnak, egykori magyartanáromnak köszönhetem, hogy megtanultam a szakmai elemzés igényét és ábécéjét. Az akkor elérhető legfrissebb irodalomelméleti, strukturalista szakirodalom alapján tanított verseket elemezni, s a könyveket is a kezembe adta. Akkor éppen ez volt a levegőben, az egyetemen is ez volt az újdonság. Az egyetemen – ahol magyar–orosz szakon tanultam, nem nagyon volt miben válogatni, ha magyar nyelven akart tanulni valaki – mai szemmel nézve elég szabados világ volt.
Nem sokan rajongtak az akkor divatba jött speciális kurzusokért, holott újszerű dolgokat lehetett tanulni kötetlen formában. Nyelvelméletből, szemiotikából újdonságokat lehetett hallani ezeken a nem kötelező foglakozásokon. Ilyen keretben ismerkedtem meg az etnológiai elemzési módszerekkel is, Péntek János tartott ilyen előadásokat, s ekkor írtam az első elemzésem a korondi fazekasság munkafolyamatairól.
– Olyan szakterületen szerzett szakmai tudást, amely – legalábbis a 80-as években – ritkaságszámba ment.
– A kulturális antropológia szemlélete és elemzési módszertana kissé megkésve ért el hozzánk, hiszen a tudományágnak már évszázados múltja volt. Olyan időszakban ismerkedtünk meg ezzel a tudománnyal, amikor maga is a szemléleti és módszertani megújulás szakaszában volt. Az ember társas természetének a megértését kínálta, s ez abban a normatív és ideologikus világban nagyon érdekesnek és értékesnek ígérkezett.  Kolozsváron többedmagammal egy nagyon érdekes és színes egyéniség, Aradi József vonzáskörébe kerültem, aki akkor a Korunk szerkesztője volt.
Legendás könyvtárral rendelkezett, még az egyetem befejezése után is utazótáskával cipeltem tőle – havi gyakorisággal – a szakmai olvasnivalót. Intellektuálisan vonzó, kreatív személyiség volt, ő képviselte azt a modellt, hogy aki akar valamit, azzal foglalkozni, azt önzetlenül támogatni kell, segíteni kell helyzetbe hozni. Ő ismertetett meg az „antropológiai fordulattal”, jó néhányan úgymond a zsebéből nőttünk ki. Ötleteket adott, publikáláshoz segített, ahogyan akkor mondták, a „guru” szerepét vállalta fel.
– Miért éppen Csíkszerdában állt össze a Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport, amely több-kevesebb rendszerességgel ma, 30 év után is végez társadalomkutatást, kutatja a Székelyföld helyzetképét, választ keresve a társadalmi antropológia és civilizáció bonyolult kérdéseire?
– A KAM egyedi történet. 1978–1979 környékén néhányan Csíkszeredába kerültünk azok közül, akik Kolozsváron Aradi József vonzáskörében is együtt voltunk, kapcsolódott hozzánk néhány társadalomtudományi érdeklődésű helyi ember is. 1979 őszén tartottuk az első informális megbeszélést arról, hogy társadalomelemzésekkel fogunk foglalkozni.
Több mint száz olyan hivatalos – irodalmi, etnológiai, tudszoc (tudományos szocializmus) kör 1983-ig – vagy nem hivatalos esti szakmai megbeszélésnek vannak meg a jegyzőkönyvei, amelyek képet adnak akkori szakmai érdeklődésünkről, elemzéseinkről, a több száz kisebb-nagyobb publikáció elkészítéséről, a közös könyvek publikálása körüli bonyodalmakról. Úgy értünk a diktatúra végéhez, hogy tele voltak a fiókok publikálandó anyagokkal. Hivatalosan is bejegyeztettük az intézményt, a többi már sokkal könnyebben követhető történet. Kinyílt a világ, s ha kissé késve is, elindulhatott a tudományos világba való bekapcsolódás.
– Hogyan dolgozik a saját társadalomban az antropológus? Melyek a fontosabb témáik?
– A módszer mindenhol ugyanaz: nagyon közelről, személyes részvétel alapján kell ismereteket szerezni a társadalomról. Megfigyelés, eseményelemzés, mélyinterjú, dokumentumelemzés, társadalomtörténeti vizsgálódás alkotja a módszertant, s természetesen az összevetés a más társadalmi környezetben zajló elemzésekkel. Az antropológust az ember társas természete, az adott társadalom szerveződése és működési módja foglalkoztatja, legyen szó gazdálkodásról, migrációról, interetnikus kapcsolatokról vagy éppen táplálkozásról, szegénységről. Elsősorban a székelyföldi térséggel foglalkoztunk, hiszen ez a félperiférikus vidéki térség sajátos társadalomtörténete és mai térbeli szerveződése alapján is fontos és hasznos elemzési terület. De készítettünk elemzéseket a romániai magyar elitről és intézményrendszerről is. A társadalom működési módjának, folyamatainak ismerete sokféleképpen hasznosítható az oktatástól a fejlesztéspolitikáig.
– Egy témakörnek vagy egy szeletének feldolgozása nyilván nemcsak sok időt, de sok pénzt is igényel.
– A társadalomkutató is azok közé tartozik, akinek sosincs elég pénze, mindig többet szeretne végezni, mint amire forrás van. Az intézet egyesületi formában működik, pályázatokból, szakmai szerződésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Intézetünket a Magyar Tudományos Akadémiának a határon túli tudományossággal foglalkozó bizottsága évek óta fontos szakmai műhelyként tartja számon. Ez és minden más szakmai kapcsolat nagyon fontos a működés szempontjából, hiszen az intézményfenntartás alapelve nem a támogatás, hanem a szakmai együttműködés, a másokkal közösen végzett szakmai program, kutatás, konferenciarészvétel, egyetemi kurzus.
– Jelenlegi munkahelye a Sapientia EMTE csíkszeredai karához köti: az intézmény oktatója, dékánja. Hogyan fér ez össze a kutatással?
– Kötelező, hogy összeférjen, hiszen az egyetemi oktatás és a kutatás ma már együtt jár, sőt kiegészül egy harmadik feladattal, a térségi-társadalmi szerepvállalással. A kutatómunka tovább folyik a KAM keretében, hiszen ez az intézményi bázis jóval az egyetem előtt alakult, sőt mi több, a csíkszeredai Sapientián az alkalmazott társadalomtudományi szakok a KAM szakmai bázisán, tudományos teljesítményeire és kapcsolati tőkéjére alapozva jöhettek létre. Az egyetem nagyon fontos keret a tudománnyal foglalkozóknak, így számomra is, különösen vidéki térségben. Korábbi végzettjeink ma már oktató vagy kutató kollegák. Az egyetem nagy esély a Székelyföldnek: a térségi modernizáció fontos mozgatóereje, nagyon fontos szakmai kapcsolatok és a tudástranszfer fogadóhelye s nem utolsósorban szellemi műhely.
– Min dolgozik jelenleg?
- Mindig többféle feladat van, ahogy mondani szokás: egyik sürgősebb, a másik fontosabb. Ami viszont kiemelten foglalkoztat, éppen a székelyföldi térség példáján: a vidéki, félperiférikus térségek modernizációs felzárkózásának, versenyképessé válásának feltételei, ennek a folyamatnak a támogató és akadályozó tényezői. A vidék, a vidéki élet fokozatosan fölértékelődik, de a járható utak megtalálása sok szakmai kérdést is felvet. Nemcsak a Székelyföldön, hiszen a posztszocialista térségben sok vidéki térség keresi a helyét. Itt lenne az ideje olyan szakmai összegzésnek, amely az eddigi térségi kutatásaink eredményeit egybefoglalja.
Székely Ferenc

Krónika (Kolozsvár)

Kabarészínházat alapítottak Aradon
Erdélyi Broadway névvel kabarészínházat alapított az Aradi Kamaraszínház, amely első, Magyarország, szerellek című produkcióját több erdélyi településen is bemutatja.
Tapasztó Ernő, az aradi színház igazgatója kedden elmondta, hogy a november 28. és december 2. közötti tájolás Székelyföldön zajlik, többnyire olyan településeken, ahol már nagyon régóta nem volt magyar nyelvű színházi előadás, vagy ahová csak ritkán jutnak el magyar társulatok. Az erdélyi kabarészínház tagjai Maroshévizen, Korondon, Kovásznán, Gyergyószentmiklóson és Kézdivásárhelyen lépnek fel, majd december 3-án Aradon tartják a kabarészínház hivatalos ünnepi megnyitóját.
Tapasztó Ernő közlése szerint többnyire olyan ismert magyar humoristákat és kabarészerzőket foglalkoztatnak, akik korábban a Mikroszkóp Színpadon és a Rádiókabaréban is sokat játszottak.
Az alapítás ötlete azt követően merült fel, hogy a nyáron Aradi Tibor és az idei Karinthy-gyűrűs Varga Ferenc József kabarét játszottak Aradon, majd Aradi Tibor a Kamaraszínház VodkaPolka avagy hogyan ettem kutyát című produkciójában is fellépett. „Hosszú időt töltöttünk együtt, és ebben az időszakban merült fel egy erdélyi kabarészínház alapításának az ötlete" - idézte fel Tapasztó, aki emlékeztetett arra, hogy Erdélyben vannak már kabarétársulatok, de a piac csak kismértékben van lefedve.
Az első előadáshoz, a Magyarország, szerellekhez a jeleneteket Aradi Tibor és Varga Ferenc József írták, majd bevonták Nádas Györgyöt és Heller Tamást. A tervek szerint később Lung László Zsolt és Maksa Zoltán is csatlakozik a kabarészínházhoz, amely minél több előadást szeretne bemutatni, és magánszínházként kíván működni.
Az Erdélyi Broadwaynek nincsenek „határai", így minél több helyre szeretnének eljutni. „Bárhol fogunk játszani, ahova hívnak minket, ahol van néző, és ahol meg tudjuk szervezni az előadásokat" - jegyezte meg az igazgató.
Az első előadás új jelenetekből épül fel, amelyeket Magyarországon sem láthatott még a közönség. Inkább közéleti aktualitásokra reflektál a kabaré, de a politikát sem kerülheti meg. „Emellett szó van euróról, rendőrökről, politikusokról, hiszen ez klasszikus, zenés kabaré est" - mondta Tapasztó.
Az MTI kérdésére válaszolva kitért arra is, hogy Székelyföld nem kapcsolódik olyan szorosan a magyarországi médiatérhez, mint Partium, ezért nem tudják, hogyan csapódik le majd a pesti humor Székelyföldön, de a színészek tudnak alkalmazkodni a helyi körülményekhez. A kabaréműfaj egyik sajátossága az állandó változás, a színészek együtt lélegeznek a közönséggel, a jeleneteket pedig át lehet írni egyik napról a másikra a helyi sajátosságoknak megfelelően - húzta alá az igazgató.
Maszol.ro

CNCD: magyarul is fel kell tüntetni a rendőrség megnevezését Kézdivásárhelyen és Korondon
Diszkriminációnak számít, hogy a kézdivásárhelyi rendőrkapitányság és a korondi rendőrőrs megnevezése csak román nyelven van kifüggesztve – döntött az Országos Diszkrimináció-Ellenes Tanács (CNCD). A testület szerint a két településen – ahol a magyarok aránya meghaladja a 90 százalékot –, a helyi közigazgatási törvény előírásainak megfelelően a magyar nyelv használatát is biztosítani kell. A két intézményt, valamint a Kovászna megyei rendőr-főkapitányságot egy magánszemély panaszolta be a diszkrimináció-ellenes hivatalnál, amely a napokban kézbesítette az érintetteknek az október 29-én született határozatát.
A CNCD határozatában megállapította a diszkrimináció tényét, ugyanakkor azt javasolja a kézdivásárhelyi és a korondi rendőrségnek, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket a helyzet orvoslására, a továbbiakban pedig vegyék figyelembe a 215 számú helyi közigazgatási törvény 19. cikkelyének előírásait. Az említett törvénycikkely szerint azokban a területi-közigazgatási egységekben, amelyekben a lakosság több mint 20 százaléka valamely nemzeti kisebbségekhez tartozik, a helyi közigazgatási hatóságoknak, alárendelt közintézményeiknek, valamint a dekoncentrált közszolgálatoknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát is a velük fenntartott kapcsolatokban, az alkotmány, a helyi közigazgatási törvény, valamint a Románia által is aláírt nemzetközi szerződések előírásainak megfelelően.
A panaszos a helyi közigazgatási törvényre hivatkozva beadványában azt írta: a hatályos törvények szerint a rendőrség tevékenysége közszolgáltatásnak tekinthető, a helyi rendőrségek ugyanakkor dekoncentrált intézmények is. Ennek megfelelően kötelességük használni a magyar nyelvet is a magyar lakossággal való kapcsolattartásban, aminek az első lépése az intézménynek magyar nyelvű megnevezésének kifüggesztése is. A panaszos szerint ezt az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala is megerősíti, amely a 2011 október 7-én keltezett és a Kovászna megyei prefektúrához intézett beadványában azt írja: a helyi hatóságok vagy dekoncentrált intézményeknek kötelességük a kisebbségek nyelvén is feltüntetni az adott intézmény megnevezését. A panaszos úgy véli: azzal, hogy a rendőrségen nem létezik kétnyelvű feliratozás, azt üzenik a magyar lakosságnak, hogy ne is próbáljanak anyanyelvükön szólani, mert úgysem veszik figyelembe, ez pedig félelemkeltő hangulatot áraszt.
A kézdivásárhelyi és a korondi rendőrkapitányság nem küldött külön állásfoglalást a CNCD-hez, hanem a megyei rendőrparancsokságra továbbította a testület ez irányú kérését. A Kovászna megyei rendőr-főparancsnokság azonban állásfoglalásában azt írja: a rendőrség nem esik a helyi közigazgatási törvény hatálya alá. Ugyanakkor azt állítja: a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának előírásai semmilyen kötelezettséget nem írnak elő, mindössze általános jellegű javaslatoknak tekinthetőek.
A CNCD-nek a panasszal foglalkozó tanácsának tagjai a helyi közigazgatási törvényre hivatkozva egyöntetűen úgy vélték: a csak a román nyelvű feliratozás diszkriminációnak tekinthető. A döntés szerint mivel Kézdivásárhely lakosságának 90,95, Korondnak pedig 95,4 százaléka magyar anyanyelvű, a magyar felirat hiánya hátrányos megkülönböztetésnek minősül. A testület pénzbírságot nem rótt ki sem a kézdivásárhelyi, sem pedig a korondi rendőrségre.
Krónika (Kolozsvár)

A hely hatalma
Huszonöt, Korondhoz kötődő művésszel, ismert értelmiségivel készített interjút Székely Ferenc, a beszélgetések A megmentett hűség című kötetben jelentek meg a helyi Firtos Művelődési Egylet által kiadott Hazanéző Könyvek sorozatában.
Interjúkötettel gyarapodott a korondi Firtos Művelődési Egylet Hazanéző című folyóirata köré szerveződött alkotóműhely fórumaként elindított Hazanéző Könyvek sorozata. Ambrus Lajos, az egylet elnöke Székely Ferenc Erdőszentgyörgyön élő szerkesztőt, néprajzkutatót kérte fel, hogy gyűjtse össze a Korondról elszármazott alkotókat és közismert értelmiségieket, beszélgessen el velük, és szerkessze kötetbe az interjúkat. Eredetileg az volt az egyesület elnökének az elképzelése, hogy mindenkitől közölnek egy-két saját alkotást – verset, tanulmányt, illetve a képzőművészek esetében reprodukciót – is, de a szerkesztési munka során kiderült, hogy a huszonöt interjú kitölti azt a kétszázhúsz oldalas keretet, amelyet A megmentett hűség címmel megjelent könyvnek szántak.
A megszólaltatottak között akad olyan, aki Korondon született, de a későbbiekben nem élt a községben, sokan azonban máig ide kötődnek, majdnem teljes életük és munkásságuk korondi gyökerű és ihletettségű. A kötet ötletgazdája nagy szerencsének tartja, hogy a tavaly novemberben elhunyt Páll Lajos is benne lehet ebben a kiadványban. A Székely Ferencnek adott interjú egyike a jeles költő, képzőművész legutolsó megszólalásainak. A Kolozsváron élő Király László költő például sóvidéki gyökerei és családi kapcsolatai révén került a huszonöt megszólaltatott közé. Kádár-Dombi Péter pedagógusként dolgozott a községben, de annyira „megfertőződött” a sok helybélinek kenyeret adó palával, hogy jelenleg székelykeresztúri otthonában is agyagszobrokat készít. Benczédi Ilona képzőművész édesapja, Benczédi Sándor révén köthető Korondhoz. A Marosvásárhelyen élő Bölöni Domokos tanárként töltött itt mintegy két évtizedet, Korondon lett íróvá. Van is egy igen megható vallomása, amelyből kiderül, hogy annak idején éppen Páll Lajos hatására választotta Korondot, és az ő hatására vált a sajátos sóvidéki világ érző tollú novellistájává. „Sok ez a huszonöt név. Széles merítés, amely azt jelzi, hogy értékesebbek vagyunk a látszatnál. És még ennél is többen vagyunk” – mondta Ambrus Lajos utalva arra, hogy nem sikerült mindenkit fellelniük és megszólaltatniuk, akit akartak.
Székely Ferenc nemcsak klaszszikus módon készítette az interjúkat, hanem az elektronikus csatornákat is használta. Így könnyebben utána tudott menni a riportalanyoknak, s azok nem tudtak elmenekülni, hiszen a kérdések ott sorakoztak postafiókjukban. Ennek a kitartásnak köszönhető, hogy a kötet körülbelül fél év alatt elkészülhetett. A Firtos Művelődési Egylet öszszegyűjtötte az emberekhez „illő” munkákat is, de az már egy következő könyvbe fog bekerülni. Nemsokára lesz ugyanis egy korondi irodalmi-képzőművészeti antológia is, és készül egy olyan dévédé, amelyen videokamera előtt vallanak magukról a korondi gyökerű alkotók és értelmiségiek.
Simó Márton
Krónika (Kolozsvár),

Székely Ferenc hűsége
A Pusztakamaráson született, de későbbi életteréhez, a Kis-Küküllő mentéhez példásan ragaszkodó szerző, az erdőszentgyörgyi líceum jelenlegi könyvtárosa már jó pár kötetet letett az olvasó asztalára. Szinte valamennyi a Székelyföld ihlette néprajzi, helytörténeti jellegű munka. Legújabb műve különbözik az előzőektől, A megmentett hűség beszélgetőkönyv, huszonöt érdekes egyéniség arcát, személyiségét, életútját, hitvallását tárja a széles nyilvánosság elé hosszabb-rövidebb interjúk által. A beszélgetésekből az utóbbi időben a Múzsa közönsége is megismerhetett néhányat. Tetszetős a kiadvány, azonnal kézbe venné az ember, hiszen a címlapon a nemrég elhunyt Páll Lajos másokéval összetéveszthetetlen festményének reprodukciója, a hátsó borítón Józsa Judit Erdély című pompás kerámiaszobra látható. Ebből már sokan azt is tudják, hogy Korond főszereplő ebben a könyvben. Székely Ferenc tehát ezúttal is a falu világában találta meg mondandója lényegét, még akkor is, ha a megszólaltatottak jelentős hányada nem ott, hanem városon él. A kötet alcíme, A Hazanéző vonzásában már egyértelművé teszi a dolgokat, hiszen a beszédes nevű folyóirat Korondon született a rendszerváltozás után és vált ismertté, elismertté a szűkebb környéknél jóval tágabb térségben, mondhatni az egész magyar nyelvterületen. Kiadói ambícióit is sikeresen elégíti ki, népes a Hazanéző Könyvek sorozat olvasótábora. Ezt a kiadványt is biztos szívesen szerzik be, és nem fognak csalódni. Mindenkinek bőven van miről szólnia, vallania a kötetben a szülőfalu illetve akár annak is tekinthető befogadó település, Korond és környéke nyújtotta élmények, értékek kapcsán. A helybeli költő, szerkesztő Ambrus Lajostól a névsort záró sepsiszentgyörgyi festőművész, restaurátor Vinczeffy Lászlóig tapintatosan, de kellő alapossággal kivallatott sokoldalú tollforgatók, alkotó, kutató, tudós, szellempallérozó jelesek, tanárok, híres népi mesterek gazdagon meríthettek mindabból, amit Korond valamint a Sóvidék és dolgos népe, megtartó közössége felkínált, és amint az interjúkból is kiderül, ezeket az értékeket hatványozottan kamatoztatva igyekeztek mások javára is hasznosítani ott, ahova sorsuk vetette őket honi földön vagy távolabb a földgolyón. Hűségük szűkebb pátriájukhoz, tágabb közösségükhöz, önmagukhoz és eszméikhez, önként vállalt népszolgálatukhoz mind ritkábbá válik az önzésre, elidegenedésre berendezkedett mai világban. Példájukat ekképpen könyvbe emelve, minderről a szerző is felmutatta a maga kimondatlan hűségnyilatkozatát.
Firtos Művelődési Egylet, Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Korond- Székelyudvarhely, 2012
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely),

Egy ifjú regényíró
A közelmúltban került sor – január 25-én, péntek este – a 80. évében járó, helytörténeti és önéletrajzi jellegű írásairól ismert szerző regényírói bemutatkozására. A találkozót a székelyudvarhelyi Örmény Klubban tartották, ahol Szálasy úr egy 488 oldalas könyvvel lepte meg az érdeklődőket. /Szálasy Ferenc: Anikó – szerelmi dráma, United p.c. kiadó/
Az igen népes, a szebb és jobb polgári időkre emlékeztető közönség – örmény származású magyarok és szimpatizánsok – a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola dísztermében vett részt egy színvonalas műsoron, majd megtudhatta, hogy ez a „szerelmi dráma” a jelennek és a jövőnek, a változó társadalomnak szól. Lőrincz György és Balázs Árpád szellemesen és könnyedén beszéltette a szerzőt, aki alig árult el valamit a könyv cselekményéről, de megígérte, hogy egy regényt és legalább egy helytörténeti jellegű könyvet mindenképp megjelentet a közeljövőben, s a számítógépében, a jegyzetfüzetében és a lelkében még lappanganak más megírandó történetek is.
Ez a rendezvény nem csatlakozott hivatalosan a Magyar Kultúra Napjához, de jellegében, tartalmában méltó volt Kölcsey szellemiségéhez, és értékőrző, értéket teremtő kezdeményezésnek bizonyult. Ritkán történik meg az emberrel, hogy olyan „irodalmi életművet” találjon, amely nem ifjúkorban kezd kibontakozni, hanem a nyugdíjas években.
Szálasy Ferenc esetében ez a “dolog” teljesen szabálytalan és majdhogynem megmagyarázhatatlan is lehetne, ha nem tapasztalhattuk volna a korábbi könyveiben a töretlen mesélőkedvet, a haza- és szülőföldszeretetet. Rövid történeteiben ott rejtőzött az a lendület, amely a nagypróza felé viszi az alkotót. Írt korábban tanulmányt a sóvidéki örmény családokról, megírta gyermek- és ifjúkori emlékeit, amelyek az annyira kedvelt szülőfaluhoz, Korondhoz kötik (Hadi árvából kulákfióka. Firtos Művelődési Egylet, Korond, 2009. Második kiadás 2011.), a későbbiekben pedig sikaszói emlékeit osztotta meg az olvasóival (Tőről metszett székely világ. Firtos Művelődési Egylet, Korond, 2010). Legutóbb azonban regénnyel jelentkezett. Ez a 2012-es év legvégén történt. A januári kötetbemutatón Szálasy töredelmesen bevallotta, hogy helytörténeti és önéletrajzi írásai még vannak a tarsolyban bőven, de egy második regény is készül.
Nem nagy művészet megírni egy könyvet – szokták mondani az okosak –, sőt két könyv mindenkiben „benne van”, hiszen ott az életpálya, amelyre mindenki visszatekinthet, és ezen túl az élet maga az a nyersanyag, amely „kész” regény, ha „megíródik”.
Szálasy Ferenc regényéről nem akarunk e helyen túl sokat beszélni. Igaza van a szerzőnek: jövőnek írott üzenetet tartalmaz, amelyet csak az olvasás során bonthatunk ki belőle. Van a műnek néhány olyan vonatkozása, amelyeket a szövegen és tartalmon túl ugyancsak a szerző erőltetett rá, tördelési és tipográfiai elképzelései is voltak: szellős tördelésű, hogy az idősebbek is olvashassák, s azok a fiatalok is, akik mindenféle képernyőkhöz szoktak, amelyeken kinagyítható a szöveg. Így lett 488 oldalas ez a mű. Kis sorközzel és 9 pontos betűvel csak 244 lenne, de akkor megcsappannának az olvasók.
Az „ifjú regényíró” bevallotta, hogy még a neveken is spórolt, hiszen a főszereplők hosszú kereszt- és vezetékneve akár több oldallal is bővíthette volna. Mint még ma is aktív üzletember a prózában is odafigyel, ott takarékoskodik, ahol lehet. Amit elveszített a tördeléssel – hiszen egy másik szándéka volt, amellyel felülírta a bevett tipográfiai gyakorlatot – azt próbálta visszanyerni a nevekkel.
Székelyhon.ro,

Kétezerötszáz év börtönbüntetés Erdélyben
Tófalvi Zoltán nagysikerű előadása 1956 erdélyi mártírjairól a Budapesti Székely Kör estjén 2013. január 9-én
Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tíz kötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk, az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezerötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett „hazaárulási perek” - csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos, és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750-800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a „hazaárulási perek” túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük – mondta Tófalvi Zoltán történész előadása kezdetén 2013. január 9-én a Budapesti Székely Kör rendezvényén.
Az idén indított Székely Akadémia első rendezvényén, a budapesti Aranytíz Kultúrház épületében megtartott rendkívül érdekes előadásában a történész hangsúlyozta: – A „hazaárulási perek” néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítéletek – a négy „hazaárulási perben” tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhat személyt pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezték az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó, és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31-e között összesen 32.840 személyt tartóztattak le.
Tófalvi Zoltán rámutatott: – A Szekuritáté szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91.333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is. 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24.629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –, 8.910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy a „belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91.333 gyanúsított közül 73.636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25.740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60.000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25.740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai -, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr.
Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei – mondta Tófalvi Zoltán. A 73.636 bíróság elé állított személy közül 25.441 személyt 1 és 10 év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárus, 1568 az egykori történelmi pártok tagjai, 20.983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. 1-25 év közötti börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárus, 503 egykori polgári pártok tagjai, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárus, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárus, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három név szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet Gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján. Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a „Fekete Kéz” nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louisban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta a The Victime – Az áldozat - című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
A „Bolyai” tudományegyetemen a forradalom napjaiban kialakult, a budapesti, szegedi, debreceni egyetemeken számtalan visszaemlékezésből, önálló kötetekből már megismert forrongással teljesen azonos hangulatról a Csíkszeredában élő Nagy Benedek (a Bolyai Tdományegyetem első csoportjának perében öt év börtönbüntetéssel sújtották), Páll Lajos korondi festő-költő (a Bolyai harmadik csoportjában perében hat évre ítélték) és Szilágyi Árpád leveléből értesülhetünk. Ezek a levelek teljes terjedelemben és jegyzetapparátussal Tófalvi Zoltán köteteiben látnak napvilágot.
A történész érdekes összefüggésekre világított rá: – A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyors talpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsár munkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jóbarát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!”
P. Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes a börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Pantheonjában helyeznek örök nyugalomra -, és „megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsájtott neki, majd imádkozott üldözőjéért. Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol – mondta az előadó: – Az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta - korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. A lányuk pedig az a Macskási Izolda képzőművésznő, akinek az 1990-es évek elején Marosvásárhelyen, Korondon is volt kiállítása, és aki a támogatói között tudhatta a Szeged-csanádi római katolikus megyéspüspököt. Amióta sorra jelennek meg az erdélyi „hazaárulási perek”-et bemutató kötetek, és publikálom az apja által szignált ítéleteket, mintha a föld nyelte volna el, kámforrá változott. „Sic transit gloria mundi” – Az evilági dicsőség múlandó – tartja a latin közmondás.
Bár látszólag a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök -, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Szekuritáté a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken – hangsúlyozta az előadó.
Szoboszlai Aladár román-magyar konföderációra vonatkozó tervezete nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”.
1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt „jószomszédi viszony ne sérüljön”– mondta az előadó. Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román-magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román-magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989 decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla-Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. Tófalvi Zoltán köteteiben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak, néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan -, akiknek volt kellő hite és humorérzéke. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról.
Tófalvi Zoltán köteteiben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceuasescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után - amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „gratiere”) - nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel.
A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében több százas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957 szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos „Canossa-járás”-ra is kötelezték.
A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincs pontos adatunk – mondta az előadó. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, akkor kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Szekuritáté részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14,30 és 15,00 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást Tófalvi Zoltán 1990 elején végre elkezdhette, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtön-emlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól. Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű börtön-visszaemlékezések körében. Értékét növeli, hogy 1983-ban, a teljes megvakulása előtt – a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be – négy vaskos füzetbe vetette papírra a börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha véletlenül házkutatást tartanak nála – amire „minden esélye megvolt” -, végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására változtattak életfogytiglani kényszermunkára.
A Szoboszlai-per 57 vádlottja közül 10 személyt 1958. május 30-án a temesvári „Május 1” munkásklub nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 719/1958-as számú határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i, 206/1958-as számú végleges döntésével helyben hagyta – jelentette ki az előadó.
A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország akkori törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű képviselő „bólogató Jánosként” minden előterjesztést gondolkodás nélkül megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket visszautasította. A tíz halálra ítéltet – ahogyan azt Tófalvi Zoltán sorozatának első kötetében a hazai román és magyar történetírásban először publikált kivégzési jegyzőkönyvek bizonyítják – 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították a kivégző osztagnak, majd agyonlőtték őket. A „módszer” nagyon emlékeztet a szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi ellen a Katyn-i erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a különbséggel, hogy a Katyn-i mészárlás áldozatainak földi maradványait részben a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják Románia Központi Büntetés-Végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az illetékes börtönparancsnokságnak, akik a tetemeket eltemették, elkaparták. Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell legyen! Sajnos a húsz éve folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk – hangsúlyozta az est előadója.
A kivégzési jegyzőkönyvek minden kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi, esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallos joga. Ez csak azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött. A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégző helye a szamosújvári börtön volt.
Az 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955 novemberi genfi konferencia hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés következik, hogy Közép és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is – változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény ideológián, a politikai pluralizmuson, a több pártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának, néhány kitételében ma is alkalmazható programját…
Szoboszlai Aladár az 1958. január 31-i kihallgatási jegyzőkönyvben a román-magyar konföderációra vonatkozó tervezetének keletkezéséről is vallott: – Olyan alternatívát dolgozott ki, amely Kossuth Lajostól kezdve számos, felelősen gondolkodó, az „erdélyi kérdés” megoldását az európai stabilitás szempontjából is halaszthatatlan és elodázhatatlan feladatnak tekintő magyar és román értelmiségit foglalkoztatott:… Ha Confederatios alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok s megmaradna olajuk, az aranyuk s nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német.”… Szoboszlai nem megreformálni akart, hanem a rendszert teljesen megváltoztatni. Arra kereste a választ: milyennek kellene lennie a társadalomnak, az államnak, hogy a polgárok számára elfogadható legyen, hogyan lehetne a regnáló politikai hatalmat megdönteni, s végezetül: hogyan lehetne a román-magyar kérdésben mindkét fél számára elfogadható megoldást találni? Mintegy válaszként dolgozta ki a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, illetve a román-magyar konföderáció tervezetét. Bár torzóban maradt, mégis imponáló életmű. Ugyanez elmondható Sass Kálmán két tanulmányáról, az érmihályfalvi református egyházközség Aranykönyvébe diktált bejegyezéseiről. A rájuk bízott nyájért, az általuk irányított közösségért érzett felelősség munkált minden tettükben… Sass Kálmán kivégzése előtt a börtön siralomházában szolgatársával, Balaskó Vilmossal, és a római katolikus dr. Hollós Istvánnal puliszkával és vízzel minden este úrvacsorát vett. Állandóan azt hajtogatta: „Szétlövik az okos fejemet!” Tudatában volt alkotó, szervezői és vezetői képességeinek – mondta Tófalvi Zoltán.
Szoboszlai Aladár és Sass Kálmán emberi nagysága a kivégzés előtt mutatkozott meg igazán. Szoboszlai Aladártól a kivégzés előtt a fegyőr megkérdezte: „Nem félsz? Meg fogsz halni!” Csak annyit válaszolt: „Miért félnék? Mi, papok hirdetjük a mennyeknek országát!”
Sass Kálmánt a rabtársai által készített papucsban vitték a kivégző osztag elé, mert a vallatások során a talpát addig verték, hogy alig tudott járni. Méltósággal halt meg.
Sass Kálmán tűt nyelt, hogy ne tudják vallatni. Kioperálták a torkából. Utána bolondnak tetette magát. Ekkor a kezeit összekötötték a lábaival, egy vasrúdra akasztották, és egy vasrúddal addig verték a talpát, míg elájult.
Ezért nem tudott a vizsgálati fogság teljes ideje alatt talpra állni.
A kihallgatási jegyzőkönyvek mindenikét aláíratták. Abban senki nem kételkedik, hogy az előre megfogalmazott ítélet prekoncepciójának megfelelően minden kihallgatási jegyzőkönyv tele van nem csak valótlan állításokkal, hanem súlyos vádakkal is. Jószántából senki sem állít magáról ilyen megfogalmazásokat: „irredenta, nacionalista, kommunista ellenes neveltetésemnek köszönhetően…”
Tófalvi Zoltán köteteiben – hazai könyvkiadásban először – éppen ezért a magnószalagra, videokazettára rögzített mélyinterjút, vallomást, visszaemlékezést „összeszikráztatja” a levéltári dokumentumokkal, a kihallgatási jegyzőkönyvekkel. Előbb a visszaemlékezést, utána a levéltári dokumentumot közli. Nem a visszaemlékezés igazságtartalmát kérdőjelezi meg, senkit nem akar dehonesztálni, éppen ellenkezőleg: azt a kort próbálja minél hitelesebben bemutatni, amelyben a „hazaárulási kirakatperek”-et megrendezhették, amelyben a szó jogi értelmében ártatlan embereket – hiszen a vélemény megfogalmazása nem bűncselekmény! – halálra ítélhettek, kivégezhettek. Minden demokrácia alaptörvénye: a vélemény szabadsága. Bár a szovjet blokk országai „népi demokráciaként” definiálták önmagukat, valójában a legsötétebb diktatúrát, az állandó félelem és rettegés légkörét vezették be.
Tófalvi Zoltán kötetei közel fél évszázados, jogfosztással teli, az emberi méltóság gyakori lábbal tiprásáról ismert korszak minél hitelesebb keresztmetszete kíván lenni… Tizenkét elítélt esetében a legdrágábbat, az életüket oltották ki, a „szerencsésebbnek” tartott kilencven egykori politikai fogoly pedig több évi börtönbüntetéssel fizetett. Róluk, értük szól Tófalvi Zoltán hiánypótló könyvsorozata.
Frigyesy Ágnes
szekelykor.hu,

Ablak a nagyvilágba
Székely Ferenc könyvbemutatója Szovátán
A Székely Sóvidék világhírű természeti kincseivel egyike a Kárpát-medence legismertebb térségeinek. Egyik világrekordja maga Korond nagyközség, mely nem büszkélkedhet a világ legnagyobb heliotermikus tavával, mint Szováta, a világon egyedülálló gyógyhatású sóbányával, mint Parajd, ennek ellenére neve éppolyan ismertté vált, mint természeti kincsekkel megáldott szomszédai. Ennek az ismertségnek a titkát a korondi székelyben kell keresnünk, ki a Kárpát- medence legszegényebb régiójának számító Székelyföld közepén a térség leggazdagabb települését hozta létre.
Ez a gazdagság nem a községen végighúzódó bazársorral kezdődött. A történelmi forrásokban hunoknak is nevezett avar őseink is a sötét korondi völgyet jelölték ki főemberi szálláshelyül. A középkorban a gazdag korondi kereskedők nehéz vasalt szekereikkel látták el sóval a szász székeket. Miután az osztrák Sóhivatal ellehetetlenítette a sókereskedést, a korondiak malmokat építettek, nem egyet, nem kettőt, hanem közel harmincat, többet, mint a Székelyföld összes városa együttvéve. S mikor a modern hengermalmok üresen hagyták a malmaik garatját, a jég hátán is megélni tudó korondi székely megmutatta, hogy a föld sarából is tud kincseket teremteni.
Ebből a gazdagságból bőven juttattak a kultúra asztalára is. A Firtos Művelődési Egylet, az általa kiadott Hazanéző folyóirat, az örökmozgó Ambrus Lajos főszerkesztővel az élen, maga köré tudta vonzani a Kárpát-medence neves íróit-költőit, tudós kutatóit, a kultúra terén is a térség leggazdagabb településévé téve Korondot.
A Firtos Művelődési Egylet által kiadott Hazanéző Könyvek Sorozatának, a könyvbemutatók számából is következtetve, egyik legsikeresebb kiadványa Székely Ferenc: A megmentett hűség című interjúkötete. A kötetet bemutatták Korondon és a szerző munkahelyén, Erdőszentgyörgyön, majd ezután szinte havi rendszerességgel jöttek az újabb bemutatók. Segesváron a deres hajú közönséghez szokott íróemberek irigykedve nézték a termet zsúfolásig töltő, jórészt fiatalokból álló hallgatóságot. Székelyudvarhelyen a Magyar- Örmény Kulturális Egyesület igazi örmény szakács által készített valódi örmény vacsorával szerzett meglepetést meghívottainak.
Szovátán a múlt héten csütörtök este mutatta be Mester Zoltán, a Bernády Művelődési Egylet elnöke a 25 jeles személyiséget megszólaltató interjúkötetet. Példák százaival bizonyította, milyen jól megválasztott, személyreszabott kérdésekkel sikerült a szerzőnek vallomásra bírnia interjúalanyait a bölcsőhely, a legbelsőbb meghitt alkotói világról.
Székely Ferenc a nagyvilágba nyíló ablaknak nevezte kötetét. Valóban míg a Hazanéző név befele fordulást, a szülőföld felé irányuló képsorokat idéz fel bennünk, kötete ablakot tár a nagyvilág felé, bemutatva a világ száz részébe szóródott Korondhoz, a Székely Sóvidékhez szülőhelyként ragaszkodó vagy a sors szeszélyéből idesodródott és itt gyökeret eresztett, új otthonra lelt személyiségeket.
Szót kaptak a jelen lévő szerzőtársak, az interjúalanyok is, elsőnek a könyvbemutatóra Budapestről ideutazó Deák-Sárosi László költő, író, szerkesztő, a szovátai Molnos Ferenc író, szerkesztő. A legnagyobb, leghosszabb tapsot a 87 éves, de ifjúkori szellemi frissességét megőrző Kusztos Endre festőművész, a székely gótika megalkotója kapta, meghatóan szép lírai vallomásáért. Az irodalmi estnek is beillő könyvbemutatóra a koronát a sorozatot szerkesztő, az életrajzi anyagot megíró Ambrus Lajos költő, író, szerkesztő tette fel, kinek egy mesterhez illő írói bravúrral sikerült a kötethez, a szerzőhöz kötődő helységeket, Korondot és Erdőszentgyörgyöt Szovátával egybekapcsolnia, érettségi vizsgájának derűs, nagy kalandját elmesélve.
Nagyon soknak tűnhet az egyetlen helységhez, Korondhoz kötődő 25 jeles személyiség, viszont azonnal eltörpül ez a szám, ha végiggondoljuk az első kötetből kimaradtak hosszú névsorát. A teljesség minden igénye nélkül, csak példaként kiragadva néhány nevet: az egyik legnagyobb kortárs magyar szobrászművész, Bocskay Vince, Kuti Dénes neves festőművész, Gub Jenő etnobotanikus vagy a néprajzos, technikatörténész Márton Béla nevét említhetnénk.
(Józsa)
Székely Ferenc: A megmentett hűség
Korond – Székelyudvarhely, 2012. Hazanéző Könyvek Sorozat. Szerkesztő: Ambrus Lajos, A szöveget gondozta: P. Buzogány Árpád. Az életrajzi adatokat írta: Ambrus Lajos.
Népújság (Marosvásárhely),

Ballagási ünnepségek Udvarhelyszéken
Idén jóval meghaladja az ezret a ballagók száma Udvarhelyszéken. Székelyudvarhely nyolc középiskolájában 827 ballagó diák van, Udvarhelyszék további öt középiskolájában még 328 végzős diákot csengetnek ki.
Székelykeresztúr három középiskolájában 2013-ban összesen 159 diák búcsúzik az alma matertől, továbbá Szentegyházán 77, Korondon 66, Zetelakán pedig 26 végzős közép- és szakiskolás diák van.
Udvarhely környéki iskolák végzősei
Keresztúron legkorábban az Orbán Balázs Gimnázium 48 diákja búcsúzik el iskolájától, kicsengetési ünnepségük május 25-én, szombaton 10 órától lesz az iskolaudvaron. Csütörtökön, azaz május 30-án 9 órától a Berde Mózes Unitárius Gimnázium 51 végzősének ballagási ünnepsége az unitárius templomban kezdődik, 10 órától pedig az iskola belső udvarán folytatódik. A Zeyk Domokos Iskolaközpontban idén több mint 60 diáknak szól utoljára az iskolacsengő, őket is az intézmény udvarán búcsúztatják. Alábbi táblázatunkban az udvarhelyszéki középiskolák kicsengetési ünnepségeinek kezdési időpontjait olvashatják.
Intézmény Dátum (nap) Óra
Orbán Balázs Gimnázium (Székelykeresztúr) május 25. (szombat) 10
Benedek Elek Pedagógiai Líceum május 29. (szerda) 10
Eötvös József Szakközépiskola május 29. (szerda) 10
Marin Preda Elméleti Líceum május 29. (szerda) 10
Berde Mózes Unitárius Gimnázium (Székelykeresztúr) május 30. (csütörtök) 9
Bányai János Műszaki Kollégium május 31. (péntek) 10
Gábor Áron Szakközépiskola (Szentegyháza) május 31. (péntek) 11
Korondi Szakközépiskola (Korond) május 31. (péntek) 10
Kós Károly Iskolaközpont május 31. (péntek) 9
P. Boros Fortunát Líceum (Zetalaka) május 31. (péntek) 10
Tamási Áron Gimnázium május 31. (péntek) 10
Zeyk Domokos Iskolaközpont (Székelykeresztúr) május 31. (péntek) 10
Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium június 1. (szombat) 10
Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola június 1. (szombat) 11
Simon Eszter
szekelyhon.ro

Népszámlálás: a hargitaiak 85 százaléka magyar
A 2011-es népszámlálás és lakásösszeírás hivatalos adatai szerint Hargita megye lakossága 310 867 fő volt a cenzus időszakában. A magyarság számaránya 85,21 százalék, a románságé pedig 12,96%.
Hargita megyében 310 ezren laknak, 42,6 százalékuk városon
Bemutatták pénteken a 2011-es népszámlálás hivatalos Hargita megyei adatait. Mint kiderült, a két évvel ezelőtt közölt részeredményekkel ellentétben nem 304 765-en laknak a megyében, hanem 6102 személlyel többen. Abos Maria Elena, a Hargita Megyei Statisztikai Hivatal vezetője szerint abból adódik a különbség, hogy az Európai Unió által előírt módszer alapján zajlott a tavalyelőtti összeírás, így nemcsak a számlálóbiztosok által összegyűjtött adatokra támaszkodtak, hanem egyéb, hivatalos regiszterekben összesített adatokat is felhasználtak. Az alább közölt adatok véglegesnek – és hivatalosnak – tekinthetők, és a 2011. október 20-ai helyzetet tükrözik.
Legnépesebb települések
A népszámlálás időszakában Hargita megye lakossága 310 867 főt számlált, közülük 157 295 (50,6 százalék) volt nő. A 2002-es népszámláláshoz képest a megye lakossága 15 355-tel csökkent. A legnépesebb települések: Csíkszereda (38 966 fő), Székelyudvarhely (34 257), Gyergyószentmiklós (18 377). A községek tekintetében a legtöbben Parajdon (6502), Gyergyóremetén (6165), Korondon (6135), Csíkszentdomokoson (6110), a legkevesebben pedig Székelyderzsen (1036) és Kányádon (1193) laknak. A hargitaiak 42,6 százalék városokban él.
Öregedő lakosság
Korcsoportonkénti eloszlás szerint a megye lakosságának 17,07 százaléka 0-14 év közötti, 12,24 százaléka 15-24 éves, 55,28 százaléka 25 és 64 év közötti, 15,41 százaléka pedig betöltötte 65. életévét. A teljes lakosság 1,24 százaléka 85 évnél idősebb. Összehasonlítva a rendszerváltozást követő első, 1992-es összeírás adataival, kitűnik, hogy drasztikusan öregszik a lakosság: 1992-ben a lakosság 37,4%-a volt 24-55 év között, 2001-ben pedig már 42,5%-a. A 75. életévüket betöltők számaránya a következőképpen alakult: 1992-ben 4,36%, 2011-ben pedig 6,42%.
Nemzetiség, anyanyelv, vallás
Mivel a 2011-es összeíráson a nemzetiségről, a felekezeti hovatartozásról és az anyanyelvről nem volt kötelező nyilatkozni, ezért csak azok adatait összesítették, akik válaszoltak az összeírók által feltett három kérdésre.
A nemzetiségi kérdésre 302 435-en válaszoltak, közülük 85,21% magyarnak (257 707), 12,96% románnak (39 196), 1,76% (5326) pedig cigánynak vallotta magát. A 2002-es cenzushoz képest növekedett a roma lakosság aránya (1,18%-ról 1,76%-ra), csökkent viszont a románok számaránya (14,06%-ról 12,96%-ra).
Az anyanyelvre vonatkozó kérdésre 302 448-an válaszoltak, közülük 86,43%-a magyar, 13,15%-a román anyanyelvűnek vallotta magát. A felekezeti hovatartozásról szóló kérdésre 302 144-en válaszoltak: 66,41% római katolikus, 12,71% református, 6,96% unitárius, 12,47 %ortodox, 0,57% Jehova tanúja, 0,27% baptista, 0,19% pünkösdista.
Oktatási szint, külföldön tartózkodás
Hargita megyében 3228 személy írástudatlan. A teljes lakosság 43,94 százaláka alapfokú képzésben részesült, 46,45 százalékának középszintű képesítése van, 9,61 százaléka pedig egyetemet végzett.
3445 olyan személyről tudnak, aki a népszámlálás időpontjában legalább egy esztendeje külföldön tartózkodott.
Kozán István
Székelyhon.ro

Csökkenő közösségek a Székelyföldön és Partiumban
A Székelyföldön és a Partiumban egyaránt csökkent a magyarság száma a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint.
Kizárja a csalás lehetőségét a végleges népszámlálási adatok kapcsán Lőrinczi Ferenc, a Kovászna megyei statisztikai hivatal munkatársa, aki szerint a személyi számok használata ezt nem teszi lehetővé. Mint arról beszámoltunk, a csütörtökön bemutatott, végleges népszámlálási eredményeket számos szakember megkérdőjelezte, úgy vélve, gyanúra ad okot az a tény, hogy a februári részleges adatokhoz képest 1,1 millióval nőtt a lakosság száma, meghaladva a 20 milliós lélektani határt.
Lőrinczi Ferenc a Krónikának elmondta, a 2011 októberi népszámlálási adatokat kiegészítették, az otthon talált és nyilvántartásba vett személyek számához hozzáadták azokat, akikre úgy bukkantak rá, hogy a lakossági nyilvántartó passzív adatbázisát összevetették a pénzügy, az egészségügy, a nyugdíjpénztár és a munkaügy aktív adatbázisaival. A személyi számok alapján országos szinten közel 1,2 millióval nőtt ily módon a lakosság száma, magyarázta az illetékes. Lőrinczi Ferenc arra is rámutatott, hogy a nemzetiségek százalékarányát nem a végleges, már kiegészített adatból számolják, csak azokat veszik figyelembe, akik a számlálóbiztosnak nyilatkoztak nemzetiségükről.
A végleges adatok szerint Kovászna megyében a lakosság 73,7 százaléka magyar nemzetiségűnek vallotta magát, 22,1 százalék a román és 4,1 a roma nemzetiségűek aránya. Illés Andrea, a megyei statisztikai hivatal igazgatója elmondta, a 2002-es cenzus adataihoz viszonyítva 0,1 százalékkal csökkent a magyarok, valamint 1,2 százalékkal a románok aránya, viszont másfélszeresére nőtt a romáké. Ezek 75,3 százaléka magyar ajkú, míg 24,6 százalék azt vallotta, román az anyanyelve, mindössze 0,3 százalékuk beszéli a romani nyelvet.
Kevesebb városlakó Háromszéken
A két népszámlálás között 5,5 százalékkal, 12 270 személlyel csökkent a megye lakossága. Kovászna megye a 2011 októberi népszámlálás idején 210 177 stabil lakossal rendelkezett, a lakosság 50,8 százaléka nő, közölték pénteken a megyei statisztikai hivatal munkatársai. Továbbra is Kovászna az ország legkisebb megyéje, a térség legnagyobb városa Sepsiszentgyörgy 56 006 lakossal, Kézdivásárhely 18 491, Kovászna 10 114, Barót 8672, míg Bodzaforduló 7528 lakossal rendelkezik.
A községek közül Zágon a legnagyobb 5282 lakossal, a legkisebb Dálnok, ahol 957-en laknak. Illés Andrea arra hívta fel a figyelmet, hogy a két népszámlálás között megfordult a városon és falvakon lakók aránya, 2002-ben a háromszékiek 49,7 százaléka lakott vidéken, 2011-ben már 52 százalékuk élt falun. A népességfogyás leginkább városon érhető tetten, a romák által lakott falvakban, valamint a városokhoz közeli településeken nőtt a lakosság száma, így például növekedés észlelhető Előpatakon, Árkoson, Bölönben, Hídvégen és Illyefalván is.
A cenzus során az is kiderült, hogy elöregedőben a megye lakossága: több mint felét a 25 és 64 év közöttiek teszik ki, a kiskorúak (0–14 év közöttiek) aránya 17,5 százalék, a fiataloké (15–24 év) 12 százalék. A népszámlálás adatai szerint a háromszékiek 46,2 százaléka házas, de szinte ugyanekkora (41%) azok száma, akik soha nem éltek házasságban, több mint tízezren élnek élettársi kapcsolatban.
Több a roma Hargita megyében
Nőtt a lakosság száma Hargita megyében a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint, a magyarság számaránya 85,21, a románságé 12,96 százalék. Abos Maria Elena, a Hargita megyei statisztikai hivatal vezetője pénteken elmondta, a népszámlálás időszakában a megye lakossága 310 867 főt számlált, közülük 157 295 (50,6%) volt nő. A 2002-es cenzushoz képest a megye lakossága 15 355-tel csökkent.
A legnépesebb települések: Csíkszereda (38 966 fő), Székelyudvarhely (34 257), Gyergyószentmiklós (18 377). A községek közül a legtöbben Parajdon (6502), Gyergyóremetén (6165), Korondon (6135), Csíkszentdomokoson (6110), a legkevesebben Székelyderzsen (1036) és Kányádon (1193) laknak. A hargitaiak 42,6 százaléka városon él. Korcsoportonkénti eloszlás szerint a megye lakosságának 17,07 százaléka 0–14 év közötti, 12,24 százaléka 15–24 éves, 55,28 százaléka 25 és 64 év közötti, 15,41 százaléka pedig betöltötte 65. életévét.
A nemzetiségre vonatkozó kérdésre 302 435-en válaszoltak, közülük 85,21 százalék magyarnak (257 707), 12,96 százalék románnak (39 196), 1,76 százalék (5326) cigánynak vallotta magát. A 2002-es cenzushoz képest növekedett a roma lakosság aránya (1,18%-ról 1,76%-ra), csökkent viszont a románok számaránya (14,06%-ról 12,96%-ra). Az anyanyelvre vonatkozó kérdésre 302 448-an válaszoltak, közülük 86,43 százalék magyar, 13,15 román anyanyelvűnek vallotta magát.
Magyar térvesztés Maros megyében
A statisztikai adatok szerint 1990 után Maros megye lakossága népszámlálásonként 30–30 ezerrel csökkent. Míg az 1992-es cenzus alkalmával 610 ezren lakták a megyét, 2002-ben már csak 580 ezren éltek a térségben, 2011-re ez a szám 550 ezerre apadt. A megyében nemcsak a magyarság száma, de az aránya is csökkent a 2002-es népszámlálás adataihoz képest. Míg egy évtizeddel korábban a lakosság 39,3 százaléka vallotta magát magyarnak, jelenleg mindössze 38,1 százaléka mondta magát annak.
Hasonló helyzetben van a térség románsága is, amely 53,3 százalékról 52,6 százalékra apadt. Míg a valamikor jelentős szász és zsidó lakossággal rendelkező megyében már csak 1478-an (0,3 százalék) jelölték meg nemzetiségükként a németet és 86-on zsidót, a cigányság közel 47 ezerre gyarapodott, ami arányaiban is szinte két százalékkal több a 2002-ben regisztrált adatokhoz képest. A roma lakosság aránya a két népszámlálás között 7 százalékról 8,9-re nőtt, ezzel Maros megye országos első helyre került.
A magyarság térvesztése a megye összes városában tetten érhető. A 134 ezer lakóval rendelkező Marosvásárhelyen már csak 57 532 magyar (42,8 százalék) él a korábbi 70 108-hoz (46,7 százalék) képest. Szászrégenben 28,8 százalékról 24,8-ra, Segesváron 18,4-ről 16,5-re, Dicsőszentmártonban 17,7-ről 14,3-ra, Marosludason 25,2-ről 23,2-re csökkent a magyarok száma.
A statisztikai hivatal adatai szerint a 2002-ben még a megye legmagyarabb városának számító Szovátán is 90,1-ről 87,6-ra apadt a magyar közösség. Hasonló a tendencia Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön is, ahol 84 százalékról 80,1-re, illetve 75,5 százalékról 73-ra csökkent a magyarság aránya. A megye legnagyobb községei továbbra is a Marosvásárhellyel összenőtt, vegyes lakosságú Marosszentgyörgy (9304) és Marosszentkirály, melyek létszámuk alapján a 2000 után várossá avanzsált Nyárádtőt (6945), Nagysármást (6942), Nyárádszeredát (5554) és Erdőszentgyörgyöt (5166) is megelőzik.
A magyarság számának csökkenését kommentálva Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök a Krónikának úgy vélekedett, hogy ennek kettős magyarázata lehet. Egyrészt a cenzus alatt, a szövetség megyei irodájába érkező számos panasz arra a következtetésre juttatta az RMDSZ-t, hogy nagyon sok magyart nem vettek nyilvántartásba. Brassai tudomása szerint elsősorban olyan személyekről van szó, akik más városban vagy külföldön folytatják tanulmányaikat. Másrészt a roma lakosság jelentős növekedése is hozzájárul a magyarság számarányainak csökkenéséhez.
Az elnök szerint az sem mellékes, hogy az adatok véglegesítése előtt a hatóságok csaknem egymillióval felduzzasztották az ország lakosságát. Kérdésünkre, hogy a 2000-es választáson elveszített marosvásárhelyi polgármesteri szék még visszanyerhető-e a 42,8 százalékos aránnyal, Brassai határozott igennel válaszolt. „Ha egységes politikai közösségként tekintünk a vásárhelyi magyarságra, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy 2016-ban visszanyerjük a várost" – adott hangot derűlátásának az RMDSZ megyei elnöke.
Több a magyar Szatmár megyében
Közel 23 ezerrel csökkent Szatmár megye lakossága is az elmúlt tíz év során. A magyarok és a románok részaránya picit csökkent, a romáké emelkedett. A 2011-es népszámlálás végleges eredményei szerint a megyében 188 200 román, 112 600 magyar, 17 400 roma és 5 ezer német él. A románság aránya a tíz évvel korábbi népszámlálás eredményeit alapul véve 58,8 százalékról 57,9-re, a magyarságé 35,2 százalékról 34,7-re esett vissza, míg a romáké 3,7 százalékról 5,4-re emelkedett.
Ezzel párhuzamosan megnőtt a magyar anyanyelvűek aránya – a korábbi 39,1 százalék helyett most a megye lakosságának 40 százaléka nyilatkozta, hogy magyar az anyanyelve. A román ajkúak körében viszont csökkenés érhető tetten, arányuk tíz év alatt 59,4 százalékról 55,4-re esett. A városon élők 45,6 százalékot tesznek ki. A 24 éven aluliak aránya megközelítőleg 30, a 65 éven felülieké 14,3 százalék.
Nagyobb léptékben mérve a hivatalos adatok szerint a megye lakossága 1992 óta folyamatosan csökken, akkor több mint 400 ezer főt számláltak össze, tíz évvel később pedig 367 ezerre tették a létszámot. A mérések alapján elmondható, hogy jelenleg a népsűrűség megközelítőleg az 1956-os szinten van. A tavaly közzétett előzetes adatok körülbelül 329 ezres létszámot vetítettek elő, a végleges eredmények szerint viszont ennél 15 ezerrel vannak többen a szatmáriak, azaz 344 360-an lakják a megyét.
Szatmárnémetiben 35 441-en vallották magukat magyarnak, ami a 102 411 fős összlakosság 34,6 százaléka, Nagykárolyban a 21 112 lakosból 10 950 személy, azaz 51,8 százalék nyilatkozta azt, hogy magyar nemzetiségű. Tasnádon ez az arány 34,7 százalékos (8 631 fő az összlakosság), Sárközújlakon pedig 59,5 százalék (6 773-an lakják a kisvárost). A megyében a statisztika szerint az etnikai és a vallási hovatartozásáról közel 20 000 ember nem nyilatkozott, ezek túlnyomó többsége a megyeszékhelyen él – Szatmárnémetibe közel 18 800-ra tehető azok száma, akik nem diktálták be ezeket az adatokat.
Növekvő arányok Biharban
Arányaiban ugyan nőtt a magyar lakosság a románhoz képest Bihar megyében, de a száma csökkent a 2002-es adatokhoz viszonyítva: miközben több mint egy évtizeddel ezelőtt még 155 828 főt számláltak, addig a legutóbbi népszámláláson csupán 138 213-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Azonban a román nemzetiségűek 404 468 főről 366 245 főre történt visszaesésével kiegyenlítődtek az arányok.
„Nagyon fontos, hogy arányaiban sikerült megállítani a csökkenést" – jelezte lapunknak Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke, aki ezt részben azzal magyarázza, hogy az elmúlt évtized második felében erőteljesebben megindult a románok migrációja, miközben Magyarország gazdasági ereje csökkent, így kevésbé vonzotta át a helyi magyarságot. Az aránynövekedést azzal is indokolja, hogy az elmúlt évtized kisebbségi szempontból sokkal nyugodtabb, konfliktusmentesebb volt, mint az azt megelőző, javult a romániai magyarság helyzete. „Reméljük, most, hogy megállt a százalékos fogyás, vissza is lehet azt fordítani" – mondta a képviselő, aki a gyerekvállalás ösztönzésében és támogatásában látja a megoldást. Példaként a Németországból származó családtípusú adózási modellt említette.
A magyarság csökkenése leginkább Nagyváradon érzékelhető, ahol 45 305 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ez kétszázalékos visszaesést jelent a 2002-ben jegyzett 27 százalékhoz képest. Szabó Ödön szerint ez részben a vegyes-házasságokkal és az erőteljesebb migrációval magyarázható, de az is közrejátszhatott benne, hogy az elmúlt évtizedben a megyeszékhelyről többen vidékre költöztek. Nagyszalontán 2002-ben 10 335 magyart számláltak, most 9868-an vannak, Érmihályfalván 8757-ről 7971-re apadt a számuk. Bihar megyében a magyarság többsége még mindig városon él, miközben a megye lakosságának zöme vidéken lakik.
Tízezres hiány Kolozsváron
A végleges népszámlálási adatok szerint Kolozs megyében összesen 103 591 magyar él, 18 710-el kevesebben a 2002-es összeírás hivatalos adataihoz képest, a magukat magyar anyanyelvűnek vallók száma ennél is kisebb: 102 928. Kolozsváron a leglátványosabb a magyar népesség fogyása, a tíz évvel ezelőtt regisztrált 60 281 fős közösség 10 716 fővel lett kisebb. A megye magyarságának drámai csökkenését jól mutatja az is, hogy 1941-ben 208 ezer magyart tartottak nyilván, de még 1992-ben is 146 ezernél több magyart számoltak össze.
A megye összlakossága is csökkent: 2011-ben 691 106 főt számláltak össze, míg 2002-ben 702 755 személy lakta Kolozs megyét. A magyarok túlnyomó többsége városon él, szám szerint 64 763-an, ebből 49 565 Kolozsváron, 1479 Aranyosgyéresen, 3781 Désen. Szamosújváron 3435, Tordán 3905, míg Bánffyhunyadon 2598 magyart számoltak. A végleges népszámlálási adatok szerint a községek közül Egeresen, Kisbácsban, Szászfenesen, Tordaszentlászlón és Széken van kétezernél több lelket számláló magyar közösség.
Krónika (Kolozsvár)

Honismereti tábort szerveztek Gyergyószárhegyen
Hargita Megye Tanácsa és a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ szervezésében, az Összetartozunk szórványprogram keretében július 4–11. között ötödik alkalommal szervezték meg a „Múlt, jelen, jövő…” honismereti és közösségfejlesztő tábort, melyen hajdúsági, Beszterce környéki és gyergyói-medencei V–VIII. osztályos diákok vettek részt. A program fő célja az volt, hogy az anyaországi, a tömbmagyarságban és a szórványban élő fiatalok találkozzanak, megismerjék egymás múltját és jelenét, hogy közösen építhessék a magyarság jövőjét.
A közösen eltöltött egy hét alatt megismerkedtek Székelyföld történelmével, nevezetességeivel és betekintést nyertek a helyi népi hagyományokba is. A Szárhegyen elszállásolt gyerekek meglátogatták a Lázár-kastélyt, a ferences rendi kolostort, valamint a Szármány-hegyi kápolnát, Gyergyóditróban megtekintették a Jézus szíve templomot és a Katalin-kápolnát, majd Gyergyóalfaluban a templommal és a csíksomlyói búcsú történetével ismerkedhettek meg. Csíkszeredában is jártak, a Mikó-várban, majd Csíksomlyón a kegytemplom és a Nyeregben zajló Ezer Székely Leány Napja kivételes hangulatát élhették át, és megnézték a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes előadásában a János vitéz című darabot, hazafelé pedig megálltak a madéfalvi veszedelem emlékére állított műemléknél.
A tábor programjában szerepelt még hagyományőrző nap kötélveréssel, kézműves-tevékenységgel, az Ethnographia Gyergyóiensis Alapítvány közreműködésével, és a gyergyószentmiklósi barantás fiúk bemutatták és gyakoroltatták a fiatalokkal az ostorozás, botforgatás, botbirkózás és íjazás alapjait. A Gyergyói Dancurás Hegyimentők vezetésével megmászták a Kis-Cohárdot, sétáltak a Békás-szorosban, majd egy kis csónakázásra is sor került a Gyilkos-tavon. Ellátogattak a Sóvidékre és Udvarhelyszékre is, Korondon egy fazekasműhelyben betekintést nyertek a híres fazekasok munkájába. Farkaslakán Tamási Áron síremlékénél és szülőházánál, Szejkefürdőn pedig Orbán Balázs sírjánál jártak. Gyergyószentmiklóson a Tarisznyás Márton Múzeum kiállításait nézték meg, valamint az örmény katolikus templomot és a Ethnographia Gyergyoiensis Egyesület népművészeti alkotóházát. Mindemellett a Súgó-barlangot is meglátogatták.
A reggeli tornák, a közös túrák, fagylaltozások, esti csapatjátékok és a sok közös nevetés által nagyon erős kapocs alakult ki a gyerekek és kísérőik között, amit mi sem bizonyít jobban, mint a hazaérkezésük után létrejött „Csingiling ország” nevű facebookos csoport, ahol a későbbiekben is tovább erősödhetnek a táborban született barátságok.

Székely Vágta – a megtalált kincs
Az élmény egyedi, megismételhetetlen és egy életre megmarad. Van valami különleges vonzása, szakrális kisugárzása a helynek, ahonnan belátható a hegykoszorúval körülzárt Háromszéki-medence. A hegy központi részén a "székely Stonehenge" áll a kőoltárral és a föléje boruló, jurtára emlékeztető faépítménnyel, amely modern lármafára emlékeztet. A magasból virágot formázó térplasztikát a háromszékiek világtalálkozójára építették ki, akkor állították a főoltárhoz vezető kilenc székely kaput, s a háromszéki települések nevét és írásos említésének évét tartalmazó kőoszlopokat. Az Óriáspince- tetőn összegyűlő fegyelmezett, vidám tömeg pedig az összetartozás olyan élményét nyújtja, amitől többnek, jobbnak, erősebbnek érzi magát az ember, s biztos abban, hogy a szűkebb és tágabb szülőföldje a legszebb hely ezen a golyóbison.
A többi ráadás, holott maga a verseny a lényeg, a székely virtus felélesztése, szép lovak és jó lovasok csatája. Huszárok felvonulása, csatajelenete a Székely Virtus Hagyományőrző Együttes előadásában, díjugrató verseny és bemutató a csíkszeredai Genovéva Lovarda jóvoltából, hírességek fogathajtó vetélkedője, lovasíjász bemutató a Kassai Lovasíjász Iskola révén, lovastánc, világzenei koncert és táncshow öt együttes, a Honvéd Táncszínház, Háromszék Táncegyüttes, M Stúdió előadásában a Szilaj Hagyományőrző Egyesület és a Shagya Lovasklub közreműködésével, Bársony Bálint zenekarának és Korzenszky Klára népdalénekesnek a zenéjére, Zsuráfszky Zoltán, a Honvéd Táncszínház művészeti vezetőjének a koreográfiája alapján. Magyar indulókkal nyitott a rétyi Ifjúsági Fúvózenekar Kováts András vezényletével, hallhattunk huszárnótákat, s fellépett a mosonmagyaróvári Gazdász Néptánc-együttes. Vasárnap este a döntőt követően az Óriáspince-tetőt megtöltő hatalmas tömeg tapsolta meg a Nox-slágerekkel és a Tini Dance Center tagjaival színpadra lépő Péter Szabó Szilviát.
A sok színes műsorszám között az elő- és a középfutamok az idénre tökéletesített 400 méter hosszú és 100 méter széles pályán zajlottak, amelyet szalmabálák vettek körül, hogy a versenyzők nehogy kisodródjanak. És valóban csak egy lovas esett le a lováról, az esélyesnek tartott Csíkszentkirályi André Mónika pedig hősiesen megülte szőrén is a tavalyi győztes Herceget, miután lecsúszott a ló hátáról a nyereg. S bár a 30 versenyző között mindössze két ifjú hölgy volt, a 19 éves csíkszeredai Márton Gréta megnyerte a döntő futamot a 11 éves angol félvér Orszon hátán, s a 18 éves csíkszentkirályi André Mónika is továbbjutott a budapesti Nemzeti Vágtára. A férfiakat a kézdivásárhelyi Bódi Albert képviseli a 9 éves arab telivérrel, Imánnal, s bár nem tudott részt venni a döntőben az ötéves angol pej, Alkony lábsérülése miatt, a verseny reménysége, a rendező Sepsiszentgyörgyöt képviselő Bagoly Szabolcs is összemérheti tudását szeptemberben a legjobb magyar lovasokkal.
Megkapó látvány volt a zászlós bevonulás, s igazán sajnálhatjuk, hogy Marosszéket mindössze egy lovas képviselte, ugyanakkor gratulálunk Sáromberkének, hogy mégsem maradtunk szégyenben.
A Nyeregbe, székely! jelszóval meghirdetett 2013-as vágtán sátrak egész sora bizonyította az erdélyi magyar ember leleményességét, kézügyességét. Lovas felszerelések (nyereg, ostor), fafaragások, festett bútorok, csontszobrászat, magyaros ruhák, különböző anyagokból készült ékszerek, kézimunkák, szőttesek, mézeskalács, fából esztergált gyermekjátékok, szalmából font dísztárgyak, korondi fazekasmunkák, az adott vidékre jellemző gasztronómiai termékek, házi befőttek, vadhúsból készült felvágottak stb. alkottak olyan gazdag népművészeti és kézműves- vásárt, hogy szinte lehetetlen volt mindenre odafigyelni. Nem volt könnyű dolga a zsűrinek sem, amely Borboly Csaba, Hargita Megyei Tanácselnök vezetésével a legszebben kiállító települést díjazta. A művészet kedvelői megtekinthették az Incitato nemzetközi alkotótáborban festett képeket, s szabadtéri kiállítás várta az I. Székelyföldi Fotóbiennále anyagával az érdeklődőket.
A gyermekeknek gazdag programot szerveztek: lovagi és ritmusjátékok, mondókák, valamint népi gyermekjátékok, kézműves-foglalkozások, bohóctréfák, zsonglőrmutatványok, vásári bábjáték és sok egyéb ötletes játék várta a legkisebbeket a Kovászna Megyei Művelődési Központ szervezésében. Lehetett pónin lovagolni, póni vontatta kisszekéren utazni, s a felnőttek is lovagolhattak. Éhesen sem maradt senki, hisz a flekkentől, a parázson sütött túrós puliszkáig számtalan vendéglátó sátor kínálatából válogathatott mindenki, aki megéhezett.
Bár a megnyitón még kövér fellegek úsztak a Óriáspince-tető fölött, délutánra kiderült az idő, s a idei vágta kellemes, varázslatos hangulatban telt. A Nemzeti s benne a Székely Vágta eszméjéről Székely Tibor vágtafőkapitány szólt, aki a nemzeti összetartozás és az egymás mellett élő népek kölcsönös tiszteletének a fontosságát említette. A Székely Vágta nemcsak a lovakról és a győzelemről, Székelyföldről is szól, s fontos nemzetpolitikai intézményként erőt és energiát ad a hétköznapok küzdelmeiben – érthetünk egyet Antal Árpáddal, Sepsiszentgyörgy polgármesterével, aki Sztakics Éva alpolgármester asszonnyal együtt sokat tett az idei vágta sikeréért. A Nemzeti Vágta pedig, amelynek elődöntőjét jövőre a Vajdaságban is megszervezik, nemcsak a földrajzi, a történelmi Magyarországot is összefogja – hangzott el az elnök üzenete. S immár elmondhatjuk, hogy a csíksomlyói búcsú, s az Ezer székely lány találkozója mellett a maksai Óriáspince-tetőn zajló Székely Vágta rövid idő alatt felsorakozott az ezres tömegeket vonzó erdélyi népünnepélyek sorába.
A monda szerint a hegy neve onnan származik, hogy az ott élő óriások a hegy gyomrába rejtették kincsük egy részét, amikor menekülniük kellett. A kincset nem kell többet keresni, hiszen a Székely Vágta szervezőinek sikerült felszínre hozni azt.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Felvidéki vendégek Várad-Őssiben
A révkomáromi gyülekezet közel ötven tagja volt a vendége a Nagyvárad-Őssi Református Egyházközségnek. Július 28-án közös istentiszteleten vettek részt.
Fazekas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspökének vezetésével a komáromi gyülekezet tagjai egy erdélyi kirándulás keretében tértek be a Várad-Őssigyülekezethez. A látogatás részeként a felvidékiek részt vettek a vasárnapi istentiszteleten is, melyen Csűry István a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hirdette Isten igéjét a 85. Zsoltárból választott igerészek alapján. Prédikációjában kifejtette, hogy az emberek hajlamosak háttérbe szorítani Istent és az Ő tanításait, de mindenkinek el kell jutnia addig a pontig, mikor rájön, hogy az Úr és irányítása nélkül nem boldogulhatunk. „A 85. Zsoltár megrajzolja a reményteljes jövendőt, hogy Isten mellettünk áll és segítségünkre siet”- hirdette Csűry István, majd hozzátette, hogy az ember hajlamos panaszkodni és szemrehányást tenni Istennek egyes problémák, nehézségek miatt, viszont tudnunk kell, hogy az embernek is változtatnia kell, anélkül nem számíthat gyökeres változásokra. „Meg kell hallani Isten szavát, Ő szerinte kell élnünk, és mindig követnünk, hogy ne térjünk vissza az átkos állapotba, amelyből Isten segítségével sikerült megszabadulni” – tette hozzá végezetül a püspök.
Gyülekezeti hét
Az igehirdetést követően Fazekas László püspök ismertette a komáromi gyülekezet útját és célját. Mint elmondta, a gyülekezeti hét keretében a gyülekezeti tagok, szülők, nagyszülők, gyerekek elindultak egy kirándulásra, melynek célja, hogy hídszerűen kapcsolatot létesítsenek Erdély és Felvidék között. A gyülekezeti hét központi gondolata az Istennel való kapcsolat megerősítése, valamint közösség- és családépítés. A kirándulások délelőtti előadásokkal és beszélgetésekkel teltek, a délutánok során pedig meglátogatták többek között Parajdot, Szovátát, Korondot, a Medve tavat. A kirándulás keretében betértek a Várad-Őssi gyülekezethez is, ahol tárt karokkal fogadták a felvidéki testvéreket. Az istentiszteletet követően közös bográcsgulyás főzésre került sor.
Nagy Noémi

Összesítették a Borbolynak gyűjtött aláírásokat
Udvarhelyszéken több mint 15 ezer ember írta alá azt a petíciót, melyet annak érdekében kezdeményeztek, hogy a hivatásából felfüggesztett Borboly Csaba újból betölthesse a megyei önkormányzat elnöki funkcióját.
Több Hargita megyei településen aláírásgyűjtést szerveztek Borboly Csabáért, akit a korrupcióellenes ügyészség vizsgálata nyomán felfüggesztettek tanácselnöki tisztségéből. Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere kezdeményezte az akciót, mellyel jelezni szeretnék a tanácselnöknek, hogy visszavárják. „Mivel egy választott tisztségviselőről van szó, akinek ügyében nincs ítélet, nem tartjuk méltányosnak, hogy akadályozzák feladatának ellátásában, mert őt a nép választotta meg” – közölte korábban Szentes Csaba.
Udvarhelyszéken több településen is megszervezték az aláírásgyűjtést, összesen 16 357 személy támogatta az indítványt. Legtöbben Székelyudvarhelyen írták alá az ívet, de ezernél több személy támogatta a kezdeményezést Székelykeresztúron, Szentegyházán, Parajdon, Zetelakán, illetve Korondon is – tudtuk meg Bíró Barna Botondtól, az RMDSZ udvarhelyszéki területi szervezetének ügyvezető elnökétől.
Ezeket az aláírásokat elküldik a megyei szervezetnek, ahonnan majd eljuttatják Borboly Csabának. „Szolidarizálunk Borboly Csabával, megpróbáljuk így kifejezni nemtetszésünket az ügyészség eljárása ellen. Három hónapja húzzák az ügyet. Így próbálják kizökkenteni munkájából a megyei tanács elnökét. Úgy gondoljuk, ez egy irányított magyarellenes tevékenység. Láthattuk, hogy az elmúlt héten is mit leműveltek a csíkszeredai polgármesterrel is. Elég szomorú, hogy ilyen nyomást próbálnak gyakorolni a magyar köztisztviselőkre” – mondta még el Bíró Barna Botond. Információink szerint a Gyergyói-medencében több mint hatezer aláírást gyűjtöttek össze, Csíkszeredában pedig csak pénteken összesítenek.
Székelyhon.ro

Unitárius ifjúsági konferencia a sokféleségről
A magyar unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) 2013. augusztus 23-25. között a Jobbágyfalva (Marosszék) melletti Tündér Ilona völgyében szervezte meg a XXXVII. Unitárius Ifjúsági Konferenciát.
A rendezvényen az ODFIE helyi egyleteinek képviseletében, illetve a központi szervező csapat tagjaiként 150 fiatal vett részt. A konferencia a következő programrészekből állt: istentiszteletek, áhítatok, előadások, valamint szórakoztató programrészek. A konferencia záró mozzanataként kopjafára helyezett emléktáblát avattak.
Az 1929–1939 között, majd az 1991 óta évente megszervezett unitárius ifjúsági konferenciák elsősorban egy-egy megadott téma feldolgozását célozzák, többnyire olyan területekről, amelyek az ifjúság életében fontos szereppel bírnak. Az idei rendezvény a körülöttünk rejlő sokféleséget kívánta előtérbe helyezni.
A rendezvény megnyitóján Molnár Imola nagyváradi segédlelkész tartott ifjúsági istentiszteletet, ezt követte Rácz Norbert kolozsvári lelkésznek, az ODFIE korábbi elnökének előadása Változó ifjúság, változó vallás? címmel. Fóris-Ferenczi Rita De anyu! című kötetének zenés könyvbemutatója után az első napot a kolozsvári Whisperblast együttes koncertje zárta.
A szombati előadások párhuzamosan zajlottak és szünet után megismétlődtek, hogy a fiataloknak lehetőségük legyen több tevékenységen is részt venni. Gergely Edó (Kolozsvár) relaxációs gyakorlatokat tanított, Pál Tünde (Árkos) pszichológus a párkapcsolatokról tartott előadást, Ravasz Gergő (Korond) a fazekas mesterséget mutatta be, Soós Lehel (Brassó) pedig az íjászatot. Tófalvi Tamás székelyudvarhelyi ifjúsági lelkész a fiatalos vallásosságról beszélt.
A szombat délutáni egylettörténeti vetélkedőn öt csapat mérte össze tudását, majd rövid szünet után újra négy program közül lehetett választani. Székely Kinga Réka homoródszentpéteri lelkész vezetett imára hívta a résztvevőket, Mátyás Zita (Szőkefalva) kézműves tevékenységeket irányított. Mindeközben az érdeklődő fiatalok Palkó Zalán Koppány (Székelykeresztúr) és Gergely Noémi (Székelyudvarhely) vezetésével egyletezhettek és ifjúsági énekeket tanulhattak. Negyedik választható tevékenységként Élő könyvtárat szerveztek, ami lehetővé tette, hogy a konferenciázó ifjak különböző meghívottakkal kötetlenül beszélgessenek a szakterületük sajátosságairól és személyes tapasztalataikról. Az Élő könyvtár meghívottjai voltak Rácz Norbert és Tófalvi Tamás lelkészek, Kecskés Béla (Székelyudvarhely) orvos, Tollas Vanda (Marosvásárhely) bábszínész és Szabó László (Kolozsvár).
A vasárnap délelőtti záróistentiszteletet Székely Kinga Réka, a Magyar Unitárius Egyház hitéleti és missziói előadótanácsosa tartotta. Ezt követően a templom melletti kopjafán ünnepélyesen elhelyezték a konferencia emléktábláját. Délután került sor Az Év Egylete című vetélkedő döntőjére, amelyen az egyletes fiatalok kreativitását és tudását tették próbára. Az összetett műfajú verseny első díját a székelykeresztúri egylet nyerte el, a másodikat a korondi ifjak, a harmadikat pedig a homoródszentpáli egyletesek. Este az eredményhirdetés és az oklevelek kiosztása után a Szomszédnéni Produkciós Iroda lépett fel. A rendezvényt lampion-eregetéssel zárták.
Maszol.ro