Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. január 10.
Fölösleges jajveszékelés
Az elmúlt napokban igen nagy volt az ajvékolás a balliberális magyar sajtóberkekben, határon innen és túl, annak kapcsán, hogy ideiglenesen megszűnt frissülni az Erdélyi Riport című portál és két külmunkatárstól megvált a Maszol.ro.
A túldimenzionált, hisztérikus, világvége-hangulatot gerjesztő riogatások hátterét Borbély Zsolt Attila írása világította meg portálunkonMeggyengült balliberális hadállások Erdélyben. A józan, kimért és a hőzöngést helyre tevők egyéb reagálások sorából a Rostás Szabolcsét és a Farkas Rékáét érdemes még kiemelni, előbbi a Krónikában jelent megSajtó ideát is van címmel, utóbbi a HáromszékbenPártunk és a sajtócímmel.
Mindhárom cikk olvastán olyan halvány érzés támad a kellően szkeptikus emberben, hogy miközben a balliberálisok a saját médiatáborukat ért „szörnyű justizmordot” lihegik túl, aközben a nemzeti oldalon kész tényként fogadják el sokan, sőt egyesek máris ünneplik, hogy a „nemzetellenes álbaloldal” visszaszorulóban van, de legalábbis egy megérdemelt és kívánatos csapás érte. Holott ez koránt sincs így, véleményem szerint.
A száraz tények: az Erdélyi Riport akkor is egy nagyon szűk körben olvasott hetilap volt, amikor még megjelent nyomtatásban. Amióta pedig csak online olvashatók az itt publikált írások, azóta szinte csak az RMDSZ belköreiben, de ott is inkább csak az MSZP-SZDSZ-es körökhöz láncolódott vagy Bukarestben szocializálódott értelmiségiek és pártkatonák számára volt „kötelező háziolvasmány” Parászka Boróka és társai publicisztikája. Való igaz, a magyarországi balliberális oldal sűrűn hivatkozott a Riportra mint „mértékadó erdélyi fórumra”. Miközben a portál olvasottsága igen alacsony volt.
A Maszolnál pedig egyetlen online-szerkesztő adta be a felmondását, önként, ismeretlen okokból, illetve két külsősnek már nem hosszabbították meg a külmunkatársi szerződését. A szerkesztőség anyagi okokra, az érintettek politikai indokra hivatkoznak, de valószínűleg mindkettő helytálló. Ágoston Hugó és Gál Mária egyszerre volt drága és népszerűtlen, egy idő után nyűggé váltak a kolozsvári szerkesztőség számára.
Az egyik Bukarestből osztotta az észt, a másik Budapestről, az erdélyi magyar valóságtól elrugaszkodva. Ágoston ráadásul a régi kommunista pártpropaganda egyik utolsó mohikánjaként pöffeszkedett a „vezető publicista” pózban, úgy, hogy körbevette magát hasonszőrűekkel. Ezek közül egyesek most vele szolidarizálva sértődtek meg és tűntek el a portál impresszumából (Székedi Ferenc, Cseke Gábor), mások viszont az új „vezető publicista”, Ambrus Attila (aki ezer szállal kötődik az RMDSZ-hez) mellett folytatják azt, amit 1989 előtt és után folytatólagosan követtek el: Bogdán Tibor, Bíró Béla, Zsehránszky István. A magyarországi kapcsolat sem szűnik meg, hiszen az ámokfutó, határon innen és túl vállalhatatlan Gál Mária (Parászka Boróka alteregója) helyett a kacskaringós politikai karriert megfutott Bálint-Pataki József és a népszabadságos Papp Sándor Zsigmond fogja a maszopos-szadeszes diskurzust nyomni.
A lényeg: sem a Maszol pártfüggősége (RMDSZ), sem a tartalma nem fog változni, erre garancia a főszerkesztő személye, aki továbbra is a hűséges pártkatona Cseke Péter Tamás. Talán kevesebbszer fog megjelenni a portálon az „orbánkormány” szitokszóként, meghálálva a decemberi kampányban az RMDSZ-nek nyújtott támogatást.
Érdemes megemlíteni, hogy a fentebb hivatkozott három cikk közül kettőben a szakmai szolidaritás hangja is tetten érhető, mikor is szerzőik az „állásukat vesztett” kollégák iránti együttérzésüket fejezik ki. Hadd oszlassuk el gyorsan az aggodalmakat: csakis némi pluszjövedelemtől esnek el azok, akik nem fognak publikálni innentől a Riport.ron – amely csak ideiglenesen szünetel, mint már jeleztük – és a Maszol.ron. A szóban forgó személyek mind zsíros fizetésekből (pártfunkciókban, állami és önkormányzati állásokban) vagy szép nyugdíjakból tengették eddig is az életüket, nem szorultak rá a két orgánumtól kapott honoráriumokra. Amelyek közpénzekből származtak – ezt már sokan megírták a két médium tulajdonosi háttere kapcsán. Az RMDSZ gondoskodni fog róluk, nem kétség.
Attól sem kell félni (vagy annak sem kell örülni?), hogy nem jut publikálási tér számukra, ha továbbra is formálni akarják a közvéleményt (vagy továbbmanipulálni?). Ne legyünk naivak: a magát balliberális oldalnak nevező politikai bűnszövetség propagandájának útját igen magas szintekről, nemzetközi hátszéllel egyengetik, ráadásul Romániában a többségi hatalom közvetlenül is érdekelt a magyar nemzeti önbecsülést tudatosan roncsoló műhelyek fenntartásában.
R. B. M.
itthon.ma//szerintunk
Az elmúlt napokban igen nagy volt az ajvékolás a balliberális magyar sajtóberkekben, határon innen és túl, annak kapcsán, hogy ideiglenesen megszűnt frissülni az Erdélyi Riport című portál és két külmunkatárstól megvált a Maszol.ro.
A túldimenzionált, hisztérikus, világvége-hangulatot gerjesztő riogatások hátterét Borbély Zsolt Attila írása világította meg portálunkonMeggyengült balliberális hadállások Erdélyben. A józan, kimért és a hőzöngést helyre tevők egyéb reagálások sorából a Rostás Szabolcsét és a Farkas Rékáét érdemes még kiemelni, előbbi a Krónikában jelent megSajtó ideát is van címmel, utóbbi a HáromszékbenPártunk és a sajtócímmel.
Mindhárom cikk olvastán olyan halvány érzés támad a kellően szkeptikus emberben, hogy miközben a balliberálisok a saját médiatáborukat ért „szörnyű justizmordot” lihegik túl, aközben a nemzeti oldalon kész tényként fogadják el sokan, sőt egyesek máris ünneplik, hogy a „nemzetellenes álbaloldal” visszaszorulóban van, de legalábbis egy megérdemelt és kívánatos csapás érte. Holott ez koránt sincs így, véleményem szerint.
A száraz tények: az Erdélyi Riport akkor is egy nagyon szűk körben olvasott hetilap volt, amikor még megjelent nyomtatásban. Amióta pedig csak online olvashatók az itt publikált írások, azóta szinte csak az RMDSZ belköreiben, de ott is inkább csak az MSZP-SZDSZ-es körökhöz láncolódott vagy Bukarestben szocializálódott értelmiségiek és pártkatonák számára volt „kötelező háziolvasmány” Parászka Boróka és társai publicisztikája. Való igaz, a magyarországi balliberális oldal sűrűn hivatkozott a Riportra mint „mértékadó erdélyi fórumra”. Miközben a portál olvasottsága igen alacsony volt.
A Maszolnál pedig egyetlen online-szerkesztő adta be a felmondását, önként, ismeretlen okokból, illetve két külsősnek már nem hosszabbították meg a külmunkatársi szerződését. A szerkesztőség anyagi okokra, az érintettek politikai indokra hivatkoznak, de valószínűleg mindkettő helytálló. Ágoston Hugó és Gál Mária egyszerre volt drága és népszerűtlen, egy idő után nyűggé váltak a kolozsvári szerkesztőség számára.
Az egyik Bukarestből osztotta az észt, a másik Budapestről, az erdélyi magyar valóságtól elrugaszkodva. Ágoston ráadásul a régi kommunista pártpropaganda egyik utolsó mohikánjaként pöffeszkedett a „vezető publicista” pózban, úgy, hogy körbevette magát hasonszőrűekkel. Ezek közül egyesek most vele szolidarizálva sértődtek meg és tűntek el a portál impresszumából (Székedi Ferenc, Cseke Gábor), mások viszont az új „vezető publicista”, Ambrus Attila (aki ezer szállal kötődik az RMDSZ-hez) mellett folytatják azt, amit 1989 előtt és után folytatólagosan követtek el: Bogdán Tibor, Bíró Béla, Zsehránszky István. A magyarországi kapcsolat sem szűnik meg, hiszen az ámokfutó, határon innen és túl vállalhatatlan Gál Mária (Parászka Boróka alteregója) helyett a kacskaringós politikai karriert megfutott Bálint-Pataki József és a népszabadságos Papp Sándor Zsigmond fogja a maszopos-szadeszes diskurzust nyomni.
A lényeg: sem a Maszol pártfüggősége (RMDSZ), sem a tartalma nem fog változni, erre garancia a főszerkesztő személye, aki továbbra is a hűséges pártkatona Cseke Péter Tamás. Talán kevesebbszer fog megjelenni a portálon az „orbánkormány” szitokszóként, meghálálva a decemberi kampányban az RMDSZ-nek nyújtott támogatást.
Érdemes megemlíteni, hogy a fentebb hivatkozott három cikk közül kettőben a szakmai szolidaritás hangja is tetten érhető, mikor is szerzőik az „állásukat vesztett” kollégák iránti együttérzésüket fejezik ki. Hadd oszlassuk el gyorsan az aggodalmakat: csakis némi pluszjövedelemtől esnek el azok, akik nem fognak publikálni innentől a Riport.ron – amely csak ideiglenesen szünetel, mint már jeleztük – és a Maszol.ron. A szóban forgó személyek mind zsíros fizetésekből (pártfunkciókban, állami és önkormányzati állásokban) vagy szép nyugdíjakból tengették eddig is az életüket, nem szorultak rá a két orgánumtól kapott honoráriumokra. Amelyek közpénzekből származtak – ezt már sokan megírták a két médium tulajdonosi háttere kapcsán. Az RMDSZ gondoskodni fog róluk, nem kétség.
Attól sem kell félni (vagy annak sem kell örülni?), hogy nem jut publikálási tér számukra, ha továbbra is formálni akarják a közvéleményt (vagy továbbmanipulálni?). Ne legyünk naivak: a magát balliberális oldalnak nevező politikai bűnszövetség propagandájának útját igen magas szintekről, nemzetközi hátszéllel egyengetik, ráadásul Romániában a többségi hatalom közvetlenül is érdekelt a magyar nemzeti önbecsülést tudatosan roncsoló műhelyek fenntartásában.
R. B. M.
itthon.ma//szerintunk
2017. január 11.
Ingyen fogas már van, tűzifa a Pataréten kevésbé
Beleillik a sokéves képletbe a kutya hideg
A Kolozsváron mért –20 Celsius-fokos, a hegyvidéken ennél is alacsonyabb hőmérsékleti értékek a vírusok kedvező táptalajául szolgálhatnak, de nemcsak az emberi szervezetet, hanem az állatokét is megterheli a szélsőséges időjárás – figyelmeztetnek a szakemberek. És bár Makkai Gergely meteorológus szerint a napokban mért alacsony hőmérséklet beleillik a sokéves időjárási képletbe, az elmúlt évek enyhe telei után a lakosságot felkészületlenül érhette a nagy hideg. Az igazi tél megérkeztével jó lesz néhány alapvető dologra jobban odafigyelni – tanácsolják az orvosok. Másfelől, ilyenkor a rászorulók, hajléktalanok segélyezése is előtérbe kerülhet, amire kitűnő példa a belvárosi unitárius egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet ingyen fogas kezdeményezése, amelybe bárki bekapcsolódhat, ha hányódik szekrényében használaton kívüli meleg ruhadarab. A szervezők számítanak a lakosság szociális érzékenységére.
A rendkívül hideg időre való tekintettel tegnap a rászorulókat meleg ruhával, kabáttal ellátó ingyen fogas jótékonysági akciót kezdeményezett a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet közössége. – A Nyugaton és magyarországi színházakban is egyre felkapottabb kabátadományozás jó ötletnek tűnt az egyre fagyosabb időjárásra való tekintettel, már csak egy forgalmasabb helyszínt kellett találnunk hozzá – mondta el kérdésünkre Rácz Mária unitárius lelkész. – Természetesen otthon néztem szét legelőször a már használaton kívüli ruhák között, de az egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet ruhaadományai között is akadt néhány használható meleg darab. A kapu előtti részre rögtönöztünk volna valamilyen tartószerkezetet, amely betöltötte volna a ruhafogas szerepét, de rájöttünk, hogy a vaskapu is tökéletesen megfelel a célnak. Így végul oda aggatuk ki, vállfára téve, a meleg ruhadarabokat, amelyek rekordidő alatt gazdára leltek – mesélte. – Reményeink szerint a következő napokban az ingyen fogas önfenntartóvá válik, és minél többen bekapcsolódnak a segélyakcióba. A szekrényekben mindig akad egy-két kinőtt, kihízott kabát, vastagabb pulóver – tette hozzá a lelkész, aki szerint a kezdeményezés illeszkedik az általuk végzett szociális tevékenységbe. Elmondta: a napokban meleg ételosztást is terveznek a hajléktalanoknak az egyházközség tanácstermében.
Szokatlan hideg és mégsem
– Szokatlannak tűnik ez a hideg, de beleillik a sokéves időjárási képletbe. Az utóbbi években enyhébbek voltak a telek, és ez a globális felmelegedésnek tudható be. Ugyanakkor paradox módon az idei hideg is ennek a jelenségnek a következménye. Ezelőtt negyven-ötven évvel hosszú heteken át az évszaknak megfelelő volt az időjárás, most azonban a szélsőségesség a mindennapjaink részévé vált, és az évszakhoz képest más időjárás van. A mediterrán ciklon miatt alacsony légnyomású örvények alakulnak ki, amelyek az órajárással ellentétes irányból érkezve áthaladnak a Balkánon, továbbá Kelet-, Dél-Kelet-Európán. Azaz most keletről érkezett a hideg, és nyugat felé halad. Ez a nagyobb méretű ciklon egész Európát bejárta. Erdélyben a Kárpátok felfogták a viharos széllökéseket. A hét második felében enyhülés várható, de a jövő héten újabb lehűlésre számíthatunk – nyilatkozta lapunknak Makkai Gergely meteorológus.
Nincs már mivel fűteni a pataréti barakkokat
Elképzelni is nehéz, hogyan igyekeznek átvészelni a rendkívüli hideget az embertelen körülmények közt élő pataréti roma családok. A holland származású Looij Lambertus Johannes, a ProRroma Alapítvány vezetője, aki feleségével, Margarettel több, mint húsz éve a kolozsváriak szeméttelepén megélni kényszerülő roma közösség javára szervez különböző segélyakciókat, lapunknak arról beszélt, hogy az ott élők nyomorúságos helyzetét mennyire ellehetetleníti ez a zord időjárás: elsősorban a barakkok fűtése jelent nagyon nagy gondot. Elmondta, alig lehet már összekaparni a napi famennyiséget – ami még előkerül a hó alól, az többnyire nedves, gyakran használhatatlan. – Az éhezés, az élelem hiánya sajnos nem csak „téli gond”, most azonban az ivóvíz is probléma, hiszen minden jéggé fagyott – mondta. Egyre nagyobb veszélyt jelentenek a szeméttelepen kóborló kutyák is, ezek gyerekeket támadnak meg.
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség közleménye szerint tegnap hat Kolozs megyei tanintézetben szünetelt a tanítás. Jósikafalván és a Járaivölgyben teljesen felfüggesztettét az oktatást, a fűtési rendszer meghibásodása miatt pedig az aranyoslónai, a szarvaskendi iskolában, a kolozsvári Mamaruta napközi 2-es részlegében és a kolozskarai általános iskolában részlegesen szünetelt a tanítás.
Fontos a vitaminpótlás és a réteges öltözködés
Fehér Gabriella családorvos a hideg idő okozta egészségügyi veszélyekre figyelmeztetet. – A hirtelen hőmérsékletcsökkenés megterheli a szervezetünket, leginkább az időseket, krónikus betegeket és újszülötteket viseli meg a szélsőséges időjárás, de nincs kedvező hatása az egészséges fiatalokra és gyermekekre sem – sorolta a szakember, aki szerint a hideg ellen megfelelő öltözködéssel, étrenddel ésfolyadékbevitellel védekezhetünk. – Ha mégis ki kell mozdulnunk, akkor mozogjunk a megszokottnál gyorsabban, mert ez fokozza a vérkeringésünket. De fontos a réteges öltözködés és a megfelelő méretű lábbeli is, hiszen a szűk cipő hátráltatja a végtagok és lábujjak mozgását, amely felgyorsítja a kihülés folyamatát. Gyermekek esetében arra is figyeljünk, hogy minél hamarabb lecseréljük az átnedvesedett ruhákat – figyelmeztetett a háziorvos, aki nem ajánlja, hogy kisgyermekeket –15 Celsius-fok alatti hőmérséklet alatt kivigyék a levegőre. – Ha mégis elkerülhetetlen a kinti séta, akkor öltöztessük fel rétegesen, a kisebbek bőrét pedig védjük vastag, zsíros krémmel – tanácsolta a családorvos. Hozzátette: a nagyobb, iskoláskorú gyermekek esetében nem ártalmas az alacsony hőmérséklet, hiszen többet mozognak, viszont a babakocsihoz kötött, mozdulatlan gyermekek estében tanácsosak a fokozottabb óvintézkedések. – Nyáron, magas hőmérséklet idején tartják indokoltnak a folyamatos folyadékpótlást, de ugyanilyen fontos a folyadékbevitel télen is. Természetesen ilyenkor a meleg italok kerülnek előtérbe – mondta Fehér Gabriella, aki szerint az étkezés változatossága is sokat számít ilyenkor. – A téli időszakban szervezetünk sokkal fogékonyabb a betegségekre, ezért is különösen fontos, hogy biztosítsuk számára a napi vitaminszükségletet – hangsúlyozta az orvos.
Szabadság (Kolozsvár)
Beleillik a sokéves képletbe a kutya hideg
A Kolozsváron mért –20 Celsius-fokos, a hegyvidéken ennél is alacsonyabb hőmérsékleti értékek a vírusok kedvező táptalajául szolgálhatnak, de nemcsak az emberi szervezetet, hanem az állatokét is megterheli a szélsőséges időjárás – figyelmeztetnek a szakemberek. És bár Makkai Gergely meteorológus szerint a napokban mért alacsony hőmérséklet beleillik a sokéves időjárási képletbe, az elmúlt évek enyhe telei után a lakosságot felkészületlenül érhette a nagy hideg. Az igazi tél megérkeztével jó lesz néhány alapvető dologra jobban odafigyelni – tanácsolják az orvosok. Másfelől, ilyenkor a rászorulók, hajléktalanok segélyezése is előtérbe kerülhet, amire kitűnő példa a belvárosi unitárius egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet ingyen fogas kezdeményezése, amelybe bárki bekapcsolódhat, ha hányódik szekrényében használaton kívüli meleg ruhadarab. A szervezők számítanak a lakosság szociális érzékenységére.
A rendkívül hideg időre való tekintettel tegnap a rászorulókat meleg ruhával, kabáttal ellátó ingyen fogas jótékonysági akciót kezdeményezett a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet közössége. – A Nyugaton és magyarországi színházakban is egyre felkapottabb kabátadományozás jó ötletnek tűnt az egyre fagyosabb időjárásra való tekintettel, már csak egy forgalmasabb helyszínt kellett találnunk hozzá – mondta el kérdésünkre Rácz Mária unitárius lelkész. – Természetesen otthon néztem szét legelőször a már használaton kívüli ruhák között, de az egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet ruhaadományai között is akadt néhány használható meleg darab. A kapu előtti részre rögtönöztünk volna valamilyen tartószerkezetet, amely betöltötte volna a ruhafogas szerepét, de rájöttünk, hogy a vaskapu is tökéletesen megfelel a célnak. Így végul oda aggatuk ki, vállfára téve, a meleg ruhadarabokat, amelyek rekordidő alatt gazdára leltek – mesélte. – Reményeink szerint a következő napokban az ingyen fogas önfenntartóvá válik, és minél többen bekapcsolódnak a segélyakcióba. A szekrényekben mindig akad egy-két kinőtt, kihízott kabát, vastagabb pulóver – tette hozzá a lelkész, aki szerint a kezdeményezés illeszkedik az általuk végzett szociális tevékenységbe. Elmondta: a napokban meleg ételosztást is terveznek a hajléktalanoknak az egyházközség tanácstermében.
Szokatlan hideg és mégsem
– Szokatlannak tűnik ez a hideg, de beleillik a sokéves időjárási képletbe. Az utóbbi években enyhébbek voltak a telek, és ez a globális felmelegedésnek tudható be. Ugyanakkor paradox módon az idei hideg is ennek a jelenségnek a következménye. Ezelőtt negyven-ötven évvel hosszú heteken át az évszaknak megfelelő volt az időjárás, most azonban a szélsőségesség a mindennapjaink részévé vált, és az évszakhoz képest más időjárás van. A mediterrán ciklon miatt alacsony légnyomású örvények alakulnak ki, amelyek az órajárással ellentétes irányból érkezve áthaladnak a Balkánon, továbbá Kelet-, Dél-Kelet-Európán. Azaz most keletről érkezett a hideg, és nyugat felé halad. Ez a nagyobb méretű ciklon egész Európát bejárta. Erdélyben a Kárpátok felfogták a viharos széllökéseket. A hét második felében enyhülés várható, de a jövő héten újabb lehűlésre számíthatunk – nyilatkozta lapunknak Makkai Gergely meteorológus.
Nincs már mivel fűteni a pataréti barakkokat
Elképzelni is nehéz, hogyan igyekeznek átvészelni a rendkívüli hideget az embertelen körülmények közt élő pataréti roma családok. A holland származású Looij Lambertus Johannes, a ProRroma Alapítvány vezetője, aki feleségével, Margarettel több, mint húsz éve a kolozsváriak szeméttelepén megélni kényszerülő roma közösség javára szervez különböző segélyakciókat, lapunknak arról beszélt, hogy az ott élők nyomorúságos helyzetét mennyire ellehetetleníti ez a zord időjárás: elsősorban a barakkok fűtése jelent nagyon nagy gondot. Elmondta, alig lehet már összekaparni a napi famennyiséget – ami még előkerül a hó alól, az többnyire nedves, gyakran használhatatlan. – Az éhezés, az élelem hiánya sajnos nem csak „téli gond”, most azonban az ivóvíz is probléma, hiszen minden jéggé fagyott – mondta. Egyre nagyobb veszélyt jelentenek a szeméttelepen kóborló kutyák is, ezek gyerekeket támadnak meg.
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség közleménye szerint tegnap hat Kolozs megyei tanintézetben szünetelt a tanítás. Jósikafalván és a Járaivölgyben teljesen felfüggesztettét az oktatást, a fűtési rendszer meghibásodása miatt pedig az aranyoslónai, a szarvaskendi iskolában, a kolozsvári Mamaruta napközi 2-es részlegében és a kolozskarai általános iskolában részlegesen szünetelt a tanítás.
Fontos a vitaminpótlás és a réteges öltözködés
Fehér Gabriella családorvos a hideg idő okozta egészségügyi veszélyekre figyelmeztetet. – A hirtelen hőmérsékletcsökkenés megterheli a szervezetünket, leginkább az időseket, krónikus betegeket és újszülötteket viseli meg a szélsőséges időjárás, de nincs kedvező hatása az egészséges fiatalokra és gyermekekre sem – sorolta a szakember, aki szerint a hideg ellen megfelelő öltözködéssel, étrenddel ésfolyadékbevitellel védekezhetünk. – Ha mégis ki kell mozdulnunk, akkor mozogjunk a megszokottnál gyorsabban, mert ez fokozza a vérkeringésünket. De fontos a réteges öltözködés és a megfelelő méretű lábbeli is, hiszen a szűk cipő hátráltatja a végtagok és lábujjak mozgását, amely felgyorsítja a kihülés folyamatát. Gyermekek esetében arra is figyeljünk, hogy minél hamarabb lecseréljük az átnedvesedett ruhákat – figyelmeztetett a háziorvos, aki nem ajánlja, hogy kisgyermekeket –15 Celsius-fok alatti hőmérséklet alatt kivigyék a levegőre. – Ha mégis elkerülhetetlen a kinti séta, akkor öltöztessük fel rétegesen, a kisebbek bőrét pedig védjük vastag, zsíros krémmel – tanácsolta a családorvos. Hozzátette: a nagyobb, iskoláskorú gyermekek esetében nem ártalmas az alacsony hőmérséklet, hiszen többet mozognak, viszont a babakocsihoz kötött, mozdulatlan gyermekek estében tanácsosak a fokozottabb óvintézkedések. – Nyáron, magas hőmérséklet idején tartják indokoltnak a folyamatos folyadékpótlást, de ugyanilyen fontos a folyadékbevitel télen is. Természetesen ilyenkor a meleg italok kerülnek előtérbe – mondta Fehér Gabriella, aki szerint az étkezés változatossága is sokat számít ilyenkor. – A téli időszakban szervezetünk sokkal fogékonyabb a betegségekre, ezért is különösen fontos, hogy biztosítsuk számára a napi vitaminszükségletet – hangsúlyozta az orvos.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 11.
Kutatók a közért
Az elmúlt esztendő székely előfutárai
Az erdélyi származású amerikai állampolgár, Balás Elek által alapított Székely Előfutár Alapítvány január elején levélben köszöntötte azt a hét kutatót, akik a 34 pályázó közül 2016-ban elnyerték a szervezet által felajánlott ösztöndíjat, a két részletben folyósítandó 1000 dollárt. A hét erdélyi, különböző tudományterületeken tevékenykedő ösztöndíjas közül hárman háromszékiek, őket faggattuk kutatásaikról.
Szőcsné Gazda Enikőt, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzosát nem kell bemutatnunk olvasóinknak, tudományos munkásságát számos rangos publikáció jelzi. Az alapítvány támogatásából egy korábban megkezdett kutatását folytatja, amely a székely gazdasági sikertörténetet, a múlt századfordulóbeli háziipar felvirágzását dokumentálja.
– Bár a folyamat nem teljesedhetett ki Trianon és az első világháború miatt, a hasonló gazdasági körülmények feljogosítanak azt hinni, hogy az akkor sikeres modell átültethető a mába – állítja a kutató. – Akkor a helyi erőforrásokat, nyersanyagokat, illetve munkaerőt feltérképezve egy kormányprogram során műhelyeket alapítottak, esetenként ezek felszerelését is segítették. A kezdeményezők ügyeltek arra, hogy ne legyen egyféle áruból túltermelés, a termékeket egységesen értékesítették, piacot kerestek nekik, reklámozták. A kézdivásárhelyi vargaváros így kapta meg a megrendelést az egész magyar hadsereg lábbelivel való ellátására, és ez nyilvánvalóan kihatott készítőik mindennapi életszínvonalára.
A 300 dollár előleget Szőcsné Gazda Enikő a Budapesten, Kolozsváron, Marosvásárhelyen fellelhető levéltári anyag tanulmányozására, az ezzel járó költségekre fordítaná.
László Nimród elvégezte a BBTE környezetmérnöki szakát Sepsiszentgyörgyön, most a MOGYE-n orvostanhallgató. Felfigyelt arra a tényre, hogy nálunk a szennyvíztisztítókban nem mérik a vízben levő hormonok szintjét – amerikai kutatások már ezt is vizsgálják –, holott feltételezhető, hogy a női fogamzásgátlókból, de akár a csirkefarmokon alkalmazott hormonokból sok megtalálható a már megtisztított vízben, ezek kiszűrésére ugyanis jelenleg nincs módszer. Így az ösztrogén- és progeszteronszármazékok, szteroidok elsősorban azon települések lakóinak használati és ivóvizében vannak jelen a feltételezés szerint, amelyek egy-egy folyó alsó szakasza mentén létesültek, illetve abból nyerik vizüket. László Nimródnak egy marosvásárhelyi endokrinológus is megerősítette, mostanában gyakoribbak a hormonzavarra utaló jelenségek, a lányok korai érése, fiúknál a nőies mell, illetve a mikropénisz, amelyek ugyan több okra visszavezethetők, de közük lehet a vizek feltételezett hormontartalmához is. Az ösztöndíj összegét a leendő orvos a nehezen kimutatható hormonok vizsgálatához szüksége felszerelésekre, illetve a kutatásra fordítja, ha megkapja. Azonban örömmel fogadná, ha cikkünknek köszönhetően felvenné vele a kapcsolatot egy olyan magán- vagy állami labor, ahol ezek – a meglévő kereteit sokszorosan meghaladó – vizsgálatok megejthetők.
Simon Leventesepsiszentgyörgyi informatikus tudományos programja a növekvő hálózatok matematikai elemzése, ösztöndíjával – az elvont tételbizonyítások szüneteiben – tudását a megye magyar civil szervezeteinek is hasznára fordítja, például az információáramlás csomópontjait, irányát modellezve egy szervezeten belül.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az elmúlt esztendő székely előfutárai
Az erdélyi származású amerikai állampolgár, Balás Elek által alapított Székely Előfutár Alapítvány január elején levélben köszöntötte azt a hét kutatót, akik a 34 pályázó közül 2016-ban elnyerték a szervezet által felajánlott ösztöndíjat, a két részletben folyósítandó 1000 dollárt. A hét erdélyi, különböző tudományterületeken tevékenykedő ösztöndíjas közül hárman háromszékiek, őket faggattuk kutatásaikról.
Szőcsné Gazda Enikőt, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzosát nem kell bemutatnunk olvasóinknak, tudományos munkásságát számos rangos publikáció jelzi. Az alapítvány támogatásából egy korábban megkezdett kutatását folytatja, amely a székely gazdasági sikertörténetet, a múlt századfordulóbeli háziipar felvirágzását dokumentálja.
– Bár a folyamat nem teljesedhetett ki Trianon és az első világháború miatt, a hasonló gazdasági körülmények feljogosítanak azt hinni, hogy az akkor sikeres modell átültethető a mába – állítja a kutató. – Akkor a helyi erőforrásokat, nyersanyagokat, illetve munkaerőt feltérképezve egy kormányprogram során műhelyeket alapítottak, esetenként ezek felszerelését is segítették. A kezdeményezők ügyeltek arra, hogy ne legyen egyféle áruból túltermelés, a termékeket egységesen értékesítették, piacot kerestek nekik, reklámozták. A kézdivásárhelyi vargaváros így kapta meg a megrendelést az egész magyar hadsereg lábbelivel való ellátására, és ez nyilvánvalóan kihatott készítőik mindennapi életszínvonalára.
A 300 dollár előleget Szőcsné Gazda Enikő a Budapesten, Kolozsváron, Marosvásárhelyen fellelhető levéltári anyag tanulmányozására, az ezzel járó költségekre fordítaná.
László Nimród elvégezte a BBTE környezetmérnöki szakát Sepsiszentgyörgyön, most a MOGYE-n orvostanhallgató. Felfigyelt arra a tényre, hogy nálunk a szennyvíztisztítókban nem mérik a vízben levő hormonok szintjét – amerikai kutatások már ezt is vizsgálják –, holott feltételezhető, hogy a női fogamzásgátlókból, de akár a csirkefarmokon alkalmazott hormonokból sok megtalálható a már megtisztított vízben, ezek kiszűrésére ugyanis jelenleg nincs módszer. Így az ösztrogén- és progeszteronszármazékok, szteroidok elsősorban azon települések lakóinak használati és ivóvizében vannak jelen a feltételezés szerint, amelyek egy-egy folyó alsó szakasza mentén létesültek, illetve abból nyerik vizüket. László Nimródnak egy marosvásárhelyi endokrinológus is megerősítette, mostanában gyakoribbak a hormonzavarra utaló jelenségek, a lányok korai érése, fiúknál a nőies mell, illetve a mikropénisz, amelyek ugyan több okra visszavezethetők, de közük lehet a vizek feltételezett hormontartalmához is. Az ösztöndíj összegét a leendő orvos a nehezen kimutatható hormonok vizsgálatához szüksége felszerelésekre, illetve a kutatásra fordítja, ha megkapja. Azonban örömmel fogadná, ha cikkünknek köszönhetően felvenné vele a kapcsolatot egy olyan magán- vagy állami labor, ahol ezek – a meglévő kereteit sokszorosan meghaladó – vizsgálatok megejthetők.
Simon Leventesepsiszentgyörgyi informatikus tudományos programja a növekvő hálózatok matematikai elemzése, ösztöndíjával – az elvont tételbizonyítások szüneteiben – tudását a megye magyar civil szervezeteinek is hasznára fordítja, például az információáramlás csomópontjait, irányát modellezve egy szervezeten belül.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. január 11.
Elhunyt Balázs Tibor költő, könyvkiadó, irodalomtudós
Ma délelőtt Esztergomban tragikus hirtelenséggel meghalt dr. Balázs Tibor erdélyi származású költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő, a budapesti székhelyű Accordia és a Littera Nova Kiadó vezetője, a Magyar Írószövetség tagja.
Balázs Tibor Aranyosgyéresen született 1958. április 13-án, Balázs József és Frank Erzsébet gyermekeként, neoprotestáns lelkészcsaládban. Szilágysomlyón érettségizett, egyetemi tanulmányait a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetemen végezte 1981–1986 között román–francia nyelv- és irodalom szakon, közben táviratkihordóként dolgozott Nagyváradon, ahol a legendás Ady Endre irodalmi kört látogatta. 1991-ben a Grenoble-i Stendhal Egyetem hallgatója volt. Tanulmányait az ELTE-n folytatta, ahol irodalomtudományból szerzett doktori (PhD) fokozatot 2005-ben. Kutatási területe a költészet és a filozófia/vallásbölcselet viszonya. Disszertációja a romániai magyar létköltészet 1919 és 1989 közötti történetével foglalkozik, könyvként éppen tíz éve jelent meg.
1986-tól 1987-ig tanár a Bihar megyeiSárszegen. 1989-től Budapesten élt, a Vörösmarty Gimnáziumban tanított. 1993 óta a Littera Nova Könyvkiadó igazgatója, párhuzamosan, 1998-tól az Accordia Kiadó irodalmi vezetője, majd 2005 óta igazgatója volt. 1996-ban megalapította a Littera Nova Irodalmi és Művészeti Társaságot. 1978 óta publikált verseket, aforizmákat, gyermekirodalmi műveket, esszéket, tanulmányokat, műfordításokat, előbb Romániában, majd Magyarországon és Franciaországban. Thibault Blaise néven románul és franciául is publikált.
Első verskötete fél évtizedes várakozás után jelent meg 1987-ben a bukaresti Kriterionnál, a Forrás sorozatban. További kötetei: Ösvényeim (versek, Kráter, Budapest, 1991), Maforizmák (1. kiadás, Károlyi Marianna rajzaival, Penna Kiadó, Pomáz, 1995, további kiadások a Littera Nova Kiadónál, Kaján Tibor rajzaival), Nocturnes (versek franciául, 1997), A fogfájós vaddisznó (gyermekversek, Réber László rajzaival, Lázár Ervin ajánló soraival, Littera Nova 1998), Félkalap. Verses kópéságok (gyermekversek, Gyulai Líviusz rajzaival, Csukás István ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2001), Kótyomfittyek (gyermekversek, Gábor Enikő rajzaival, 2001), Explorări în poezia lui A. E. Baconsky („studiu afectiv”, Oradea, Editura Revistei Familia, 2002), Ábel tornya. Székely zarándokversek 1974–1989 (Kányádi Sándor ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2003), A romániai magyar létköltészet története 1919–1989 (tanulmány, Accordia Kiadó, 2006), Aforizma-párbaj (társszerző: Csontos Márta, Littera Nova Kiadó, 2010)
Verseit a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a kolozsvári Igazság, a nagyváradi Fáklya, a bukaresti Ifjúmunkás, Magyarországon az Életünk, az Élet és Irodalom stb. közölte 1989-ig. Az 1985-ben a Kriterion Könyvkiadónál megjelent Alapművelet versantológia egyik szerzője. 1989 és 1991 között az Élet és Irodalom, a Hitel, a Holnap, a Forrás, a Jel, a Kelet-Nyugat, a Magyarok, az Új Ember stb. közölte, illetve a Magyar Rádióban hangzottak el versei. Korábbi versei révén szereplője a Fontos versek című gyűjteménynek (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006), valamint több, nem saját kiadójánál publikált antológiának is.
Közel húszéves hallgatás után jelentkezett 2009-ben Megérkezés Aquincumba című versciklusával, melynek darabjai a Hitel, az Új Forrás, a Napút, a Parnasszus, az Agria, a Bárka hasábjain jelentek meg. Előadásra került 2010-ben a Szegedi Pinceszínházban, 2013-ban a nyíregyháziMóricz Zsigmond Színházban, önálló kötetben 2014-ben jelenik meg. Műfordításkötetei francia nyelvből: François Garagnon: Jázmin és az élet szent rejtelmei (meseregény, Szent István Társulat, 1994), Jean-Luc Moreau: Mimi és a sárkány (meseregény, Littera Nova, 2001).
Az utóbbi években többször is közölt a Várad című folyóiratban, illetve a Székelyudvarhelyen szerkesztett Eirodalom.ro portálon, utolsó interjúja éppen itt jelent meg.
itthon.ma
Ma délelőtt Esztergomban tragikus hirtelenséggel meghalt dr. Balázs Tibor erdélyi származású költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő, a budapesti székhelyű Accordia és a Littera Nova Kiadó vezetője, a Magyar Írószövetség tagja.
Balázs Tibor Aranyosgyéresen született 1958. április 13-án, Balázs József és Frank Erzsébet gyermekeként, neoprotestáns lelkészcsaládban. Szilágysomlyón érettségizett, egyetemi tanulmányait a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetemen végezte 1981–1986 között román–francia nyelv- és irodalom szakon, közben táviratkihordóként dolgozott Nagyváradon, ahol a legendás Ady Endre irodalmi kört látogatta. 1991-ben a Grenoble-i Stendhal Egyetem hallgatója volt. Tanulmányait az ELTE-n folytatta, ahol irodalomtudományból szerzett doktori (PhD) fokozatot 2005-ben. Kutatási területe a költészet és a filozófia/vallásbölcselet viszonya. Disszertációja a romániai magyar létköltészet 1919 és 1989 közötti történetével foglalkozik, könyvként éppen tíz éve jelent meg.
1986-tól 1987-ig tanár a Bihar megyeiSárszegen. 1989-től Budapesten élt, a Vörösmarty Gimnáziumban tanított. 1993 óta a Littera Nova Könyvkiadó igazgatója, párhuzamosan, 1998-tól az Accordia Kiadó irodalmi vezetője, majd 2005 óta igazgatója volt. 1996-ban megalapította a Littera Nova Irodalmi és Művészeti Társaságot. 1978 óta publikált verseket, aforizmákat, gyermekirodalmi műveket, esszéket, tanulmányokat, műfordításokat, előbb Romániában, majd Magyarországon és Franciaországban. Thibault Blaise néven románul és franciául is publikált.
Első verskötete fél évtizedes várakozás után jelent meg 1987-ben a bukaresti Kriterionnál, a Forrás sorozatban. További kötetei: Ösvényeim (versek, Kráter, Budapest, 1991), Maforizmák (1. kiadás, Károlyi Marianna rajzaival, Penna Kiadó, Pomáz, 1995, további kiadások a Littera Nova Kiadónál, Kaján Tibor rajzaival), Nocturnes (versek franciául, 1997), A fogfájós vaddisznó (gyermekversek, Réber László rajzaival, Lázár Ervin ajánló soraival, Littera Nova 1998), Félkalap. Verses kópéságok (gyermekversek, Gyulai Líviusz rajzaival, Csukás István ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2001), Kótyomfittyek (gyermekversek, Gábor Enikő rajzaival, 2001), Explorări în poezia lui A. E. Baconsky („studiu afectiv”, Oradea, Editura Revistei Familia, 2002), Ábel tornya. Székely zarándokversek 1974–1989 (Kányádi Sándor ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2003), A romániai magyar létköltészet története 1919–1989 (tanulmány, Accordia Kiadó, 2006), Aforizma-párbaj (társszerző: Csontos Márta, Littera Nova Kiadó, 2010)
Verseit a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a kolozsvári Igazság, a nagyváradi Fáklya, a bukaresti Ifjúmunkás, Magyarországon az Életünk, az Élet és Irodalom stb. közölte 1989-ig. Az 1985-ben a Kriterion Könyvkiadónál megjelent Alapművelet versantológia egyik szerzője. 1989 és 1991 között az Élet és Irodalom, a Hitel, a Holnap, a Forrás, a Jel, a Kelet-Nyugat, a Magyarok, az Új Ember stb. közölte, illetve a Magyar Rádióban hangzottak el versei. Korábbi versei révén szereplője a Fontos versek című gyűjteménynek (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006), valamint több, nem saját kiadójánál publikált antológiának is.
Közel húszéves hallgatás után jelentkezett 2009-ben Megérkezés Aquincumba című versciklusával, melynek darabjai a Hitel, az Új Forrás, a Napút, a Parnasszus, az Agria, a Bárka hasábjain jelentek meg. Előadásra került 2010-ben a Szegedi Pinceszínházban, 2013-ban a nyíregyháziMóricz Zsigmond Színházban, önálló kötetben 2014-ben jelenik meg. Műfordításkötetei francia nyelvből: François Garagnon: Jázmin és az élet szent rejtelmei (meseregény, Szent István Társulat, 1994), Jean-Luc Moreau: Mimi és a sárkány (meseregény, Littera Nova, 2001).
Az utóbbi években többször is közölt a Várad című folyóiratban, illetve a Székelyudvarhelyen szerkesztett Eirodalom.ro portálon, utolsó interjúja éppen itt jelent meg.
itthon.ma
2017. január 12.
Visszatekintő egy hosszú, értékes életműre
Teljesítménye Kárpát-medencei és talán szélesebb körben is egyedülálló vagy nagyon ritka. Dr. Dienes Sándor Lajos, a MOGYE gyémántokleveles nyugalmazott tanszékvezető munkaorvostan-professzora 2017-ben tölti be 92. életévét. Előrehaladott kora ellenére a leghűségesebb tanárként 25 éve óta folyamatosan oktat és diplomadolgozatot vezet a Marosvásárhelyi Református Asszisztensképző Főiskolán, amelynek sorsát kezdettől fogva a szívén viseli.
Díjak, elismerések
Fél évszázados egyetemi oktatói, klinikaalapítói és gyógyítói, valamint a munkaorvostan területén nemzetközileg is elismert tudományos munkásságáért, továbbá a marosvásárhelyi vívósport fejlesztése terén kifejtett tevékenységéért az elmúlt év során három nagyon jelentős elismerésben részesült. Márciusban Dienes professzor életművét Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetéssel ismerte el, amit a csíkszeredai főkonzulátuson dr. Zsigmond Barna-Pál főkonzul adott át.
Májusban a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-éremmel tüntette ki, amellyel – az MTA köztestületének külső tagjaként – a magyar tudományosságért kifejtett eredményes tevékenységét ismerték el. Az Arany János-érmet prof. dr. Lovász László, az MTA elnökének a jelenlétében vette át.
„…A romániai magyar egészségügyi szakképzés doyenje tudományos életművével jelentős mértékben járult és járul hozzá még ma is a foglalkozási betegségek megelőzéséhez és gyógyításához, valamint ahhoz, hogy Erdélyben az ápolók a magyar nyelvű betegekkel saját anyanyelvükön tudjanak beszélni” – olvasható a díjazottakról szóló füzetben.
A harmadik különleges elismerés a munkásságáról és életéről szóló könyv, amelynek szerzője prof. dr. Vincze János biofizikus, magyarországi és külföldi egyetemek vendégprofesszora, aki kiválóan ismeri az erdélyi orvoslás és a MOGYE történetét.
„Dienes Sándort, a tudóst óhajtom jellemezni a maga különleges, egyedülálló egyéniségével, akinek szelleme folyton nyughatatlanul lobog…, akinek szakmai felkészültségét pár szó beszélgetés után magában elismerni mindenki kénytelen, aki otthon van nemcsak a maga szűkebb szaktudományában, hanem a régi polihisztorok mintájára minden egyéb területen” – jellemzi a könyv szerzője. Amikor a kettőjük közötti ismeretségről érdeklődöm, kiderül, hogy gyökerei prof. dr. Koch Ferenchez, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem atomfizika professzorához vezethetők vissza, aki a szerzőnek tanára, Dienes Sándornak pedig osztálytársa, padtársa volt a kolozsvári piarista gimnáziumban, amely 1944-ben Zágoni Mikes Kelemen nevét viselte.
EgertőlKolozsvárig
Lakásában, amely életének eseményei és tudományos munkásságának eredményei mellett a képzőművészet, a zene, az utazások iránti szeretetéről, átfogó műveltségéről, a sportban elért sikerekről tanúskodik, újra visszatekintettünk a kilencven év meghatározó történéseire, amelyekről a Hány ember Ön, professzor úr? című interjúkötet megírásakor vallott. A decemberi beszélgetésünk során elhangzott adatok mellett ebből is válogattam néhány kérdést és feleletet.
Családjának története is érdekes. A felvidéki származású nagyapának, aki Eger tiszteletbeli tűzoltóparancsnoka volt, és az egri érsek építészeti tanácsadójaként járta be Erdély templomait, úgy megtetszett Kolozsvár, hogy frissen nősült fiának azt tanácsolta: ott telepedjen le. Aki szót fogadott, és a Bécsben tanult mesterség birtokában jól menő autókarosszéria-műhelyt működtetett a kincses városban. 1925-ben kései második gyermekként született meg fia, Dienes Sándor, aki édesapjáról 2012-ben így vallott:
– Általános műveltségben, emberségben sokat köszönhetek neki, s a német nyelv galíciai tájszólására is ő tanított meg.
Kiváló memória és rendkívüli sportszeretet
A beszélgetés során felidéztük, hogy rendkívüli memóriája miatt csodagyermeknek tartották, lexikonnak nevezték el az iskolában. A második gimnazista, 12 éves Sándorról a Keleti Újság 1938. április 9-i számában dr. Horosz Béla írt elismerő cikket. Az alacsony termetű, vézna kisfiú, aki ezer labdarúgó nevét ismerte, és a nagyobb válogatott mérkőzéseket részletesen fel tudta idézni, gátfutó rekorder, magas- és távolugró, szenvedélyes vívó, teniszező, a labdarúgásban középcsatár és kapus volt, olvashatjuk a hajdani újságcikkben, amelynek szerzője a világ legkisebb sportújságírójának és rádióriporterének nevezte a sportban a nála nagyobbakkal is elbánó kisfiút.
– Ma is emlékszem, ahogy Nyírő József biztatásképpen (hogy írót, újságírót nevelnek belőlem) megsimogatta a fejem, s nagy élmény volt számomra, amikor gyermekként példaképemnek, a Kolozsvárra érkezett kiváló sportriporternek, Pluhár Istvánnak bemutattak.
A kolozsvári piarista gimnáziumban nagyszerű tanárok oktattak. A német mellett beszélek franciául, és kényszerűségből az angol nyelvet is megtanultam.
Dienes Sándor a vívással 12 éves korában jegyezte el magát, amikor vívómester testnevelő tanára (Ozorai Schencker Lajos) azzal a feladattal bízta meg, hogy a bemelegítő tornát vezesse a vívóknak, amiért fizetség nélkül járhatott az edzésekre.
Bár írónak készült, az érettségi vizsga után a kolozsvári Bolyai Egyetem földrajz-földtan főszakának és természetrajz-kémia mellékszakának előadásait hallgatta, amíg a Marosvásárhelyre költöztetett orvosi egyetem legelső évfolyamán megkezdődött a tanítás, majd párhuzamosan látogatta mind a kettőt. Amikor kiderült, hogy a két város és egyetem között ingázik, csupán a vívásban elért eredményei védték meg a kizárástól, de végül a tandíját is elengedték.
A vívást marosvásárhelyi egyetemi hallgató korában az általa alapított szakosztályban is folytatta, amelynek sportolói a fogságból hazatérő kiváló edző, Kakuts Endre vezetésével országos, sőt nemzetközi viszonylatban is figyelemre méltó eredményeket értek el. Hasonlóképpen Dienes Sándor is, aki sportmesterként 52 éves korában hagyta abba a vívást.
A munkaorvostant választotta
Az orvosi egyetemen a Kolozsvárról Marosvásárhelyre áttelepített intézményt hűségesen követő kiváló tanárok oktatták. Államvizsga után a közegészségtan-tanszékhez tartozó orvosi-földrajz szakcsoport tanársegédjeként kezdte meg az oktatói munkát, majd annak megszűnte után a munkaegészségtan szakon folytatta tovább, előbb a világhírű Putnoky Gyula professzor, majd távozása után Horváth Miklós professzor mellett. A munkaegészségtan és foglalkozási betegségek szakon (amelynek nevét az Egészségügyi Világszervezet egyszerűsítette munkaorvostanra), az 1957–58-as tanévtől 1997-ig, majd nyugdíjazása után konzultáns professzorként tanított tovább. Ez idő alatt több mint 250 államvizsga-dolgozatot és a tudományos orvosi cím megszerzésén dolgozó orvosok munkáját irányította.
A kérdésre, hogy mikor és hogyan nyílt lehetősége arra, hogy az elmélet mellett a gyakorlati tevékenységet is folytassa, Dienes professzor elmondta:
– A Dóczy Pál professzor vezetése alatt álló I. Számú Belgyógyászati Klinikán hoztuk létre a foglalkozási betegségek kórtermét, ahol klinikusként dolgoztam. Időközben a bukaresti egyetemen (Cadariu Gheorghe professzornál) szereztem doktori címet (a korondi ólommérgezés témájában írt dolgozattal), és 1968-ban meghívást kaptam Rómába (a világkongresszusra). Óriási élmény volt számomra, hogy több ezer résztvevő közül a szervezők kiválasztottak, hogy részt vegyek a pápai kihallgatáson. A római kongresszuson tartott előadásom alapján hívtak meg a nyugat-berlini Munkaorvostani Akadémiára.
Tegyük hozzá, hogy viszontagságos úton jutott el Berlinbe, ahol Schürman professzor, az akadémia elnöke értékelte szakmai felkészültségét és némettudását, és ezek alapján három hónapra szóló akadémiai ösztöndíjat kapott. A tanulmányi út végén professzori címet és állást ajánlottak fel számára, ez utóbbit visszautasította és hazatért. Mivel nem vállalta, hogy megfigyelőként térjen vissza Nyugat-Berlinbe, 12 évig nem utazhatott külföldre. A professzori címet tíz évvel később kapta meg itthon. A rendszerváltás után sikerült kapcsolatot teremteni a nyugat-berlini munkaorvostani klinika és a marosvásárhelyi szakklinika között, amit kölcsönös látogatások követtek.
A klinika sorsa
A kérdésre, hogy az első kórterem hogyan fejlődött klinikává, amelyről a külföldi szakemberek is elismeréssel nyilatkoztak, elmondta:
– 1970 körül sikerült létrehoznom egy 27 ágyas klinikai egységet a volt Simó Géza bútorgyár mellett, majd 1968-ban épült fel a Meggyesfalvi negyedben a foglalkozási betegségek klinikája 50 ággyal. 1986-ban bevezettem a biológiai monitorozást, ami világviszonylatban is a legmodernebb módszer az ipari dolgozók egészségi állapotának a követésére. Elértem, hogy a megelőző orvoslás munkaorvostani része, a járóbeteg-rendelés, valamint a klinika is együtt legyen, ami lehetővé tette a tevékenység összehangolását. Dr. Szász Loránd személyében sikerült olyan utódot kinevelnem, aki az egység vezetése mellett a diákoknak is előadja a munkaorvostant – nyilatkozta 2012-ben. Azóta a kiválasztott utód sajnos eltávozott az élők sorából, és miközben nemzetközi szinten ma is számontartják, kongresszusokra hívják, marosvásárhelyi rendezvényen meg sem említik Dienes professzor nevét. Az ipari vállalatok segítségével létrehozott klinika épületének rendeltetését időközben megváltoztatták, s új helyén egy tízágyas egységre szűkült, ahol nincs már toxikológai laboratórium, ami elengedhetetlenül fontos lenne a foglalkozási betegségek pontos diagnózisának a megállapításához, a betegek kezeléséhez – mondja rezignáltan.
Bár a nagy iparvállalatok rendszerváltás utáni fokozatos bezárásával úgy tűnt, hogy csökken a korábbi foglalkozási betegségek, mint például a króm-, szén-monoxid-, az ólommérgezés, továbbá a szilikózis vagy kőporbetegség, a foglalkozási ártalmak ma is fennállnak: az idült hörghurutot okozó por és vegyi anyagok a marosvásárhelyi vegyi kombinátnál, a por és kényszerpozíció a bútorgyártó cégeknél, és sorolhatnánk tovább.
Minden munka hat az egészségre
– Gyakorlatilag nincsen olyan munka, amely valamilyen értelemben ne hatna az egészségre. Manapság a vegyi anyagok mellett a munka ritmusa, a kényszertesthelyzet, a szellemi igénybevétel, az állandó jelleggel fenntartott stresszállapot következményeivel is számolni kell. A különböző vegyi ártalmak miatt nem ritkák a heveny mérgezések, a beteget ilyenkor a sürgősségi osztályra utalják be, s csak a krónikus esetek kerülnek a foglalkozási betegségek klinikájára.
Dienes Sándor professzor számos szakdolgozattal vett részt a világ legkülönbözőbb országaiban tartott kongresszusokon. A 240 dolgozat mellett hat munkaorvostani szakkönyv szerzője, hétnek a társszerzője magyar és román nyelven. Szakterületén több konferenciát és két nemzetközi kongresszust szervezett, s mai napig a Romániai Munkaorvostani Társaság tiszteletbeli elnöke.
– Amit el lehetett érni becsületesen, azt elértem. A genetikai örökség mellett a vívás és a jóga, az egészséges életmód segített abban, hogy ezt a kort egészségben megérjem, és a fejállás ma sem okoz gondot. Életem során volt részem keserűségben is bőven, hiszen két feleséget veszítettem el. Két lányom van, az egyik pszichológus, a másik fogorvos, ez utóbbi rendszeresen főz nekem. A lakást én rendezem – teszi hozzá, és lányai mellett büszkén említi unokáit is, akik közül az egyik orvos, a másik földrajz szakot végzett.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Teljesítménye Kárpát-medencei és talán szélesebb körben is egyedülálló vagy nagyon ritka. Dr. Dienes Sándor Lajos, a MOGYE gyémántokleveles nyugalmazott tanszékvezető munkaorvostan-professzora 2017-ben tölti be 92. életévét. Előrehaladott kora ellenére a leghűségesebb tanárként 25 éve óta folyamatosan oktat és diplomadolgozatot vezet a Marosvásárhelyi Református Asszisztensképző Főiskolán, amelynek sorsát kezdettől fogva a szívén viseli.
Díjak, elismerések
Fél évszázados egyetemi oktatói, klinikaalapítói és gyógyítói, valamint a munkaorvostan területén nemzetközileg is elismert tudományos munkásságáért, továbbá a marosvásárhelyi vívósport fejlesztése terén kifejtett tevékenységéért az elmúlt év során három nagyon jelentős elismerésben részesült. Márciusban Dienes professzor életművét Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetéssel ismerte el, amit a csíkszeredai főkonzulátuson dr. Zsigmond Barna-Pál főkonzul adott át.
Májusban a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-éremmel tüntette ki, amellyel – az MTA köztestületének külső tagjaként – a magyar tudományosságért kifejtett eredményes tevékenységét ismerték el. Az Arany János-érmet prof. dr. Lovász László, az MTA elnökének a jelenlétében vette át.
„…A romániai magyar egészségügyi szakképzés doyenje tudományos életművével jelentős mértékben járult és járul hozzá még ma is a foglalkozási betegségek megelőzéséhez és gyógyításához, valamint ahhoz, hogy Erdélyben az ápolók a magyar nyelvű betegekkel saját anyanyelvükön tudjanak beszélni” – olvasható a díjazottakról szóló füzetben.
A harmadik különleges elismerés a munkásságáról és életéről szóló könyv, amelynek szerzője prof. dr. Vincze János biofizikus, magyarországi és külföldi egyetemek vendégprofesszora, aki kiválóan ismeri az erdélyi orvoslás és a MOGYE történetét.
„Dienes Sándort, a tudóst óhajtom jellemezni a maga különleges, egyedülálló egyéniségével, akinek szelleme folyton nyughatatlanul lobog…, akinek szakmai felkészültségét pár szó beszélgetés után magában elismerni mindenki kénytelen, aki otthon van nemcsak a maga szűkebb szaktudományában, hanem a régi polihisztorok mintájára minden egyéb területen” – jellemzi a könyv szerzője. Amikor a kettőjük közötti ismeretségről érdeklődöm, kiderül, hogy gyökerei prof. dr. Koch Ferenchez, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem atomfizika professzorához vezethetők vissza, aki a szerzőnek tanára, Dienes Sándornak pedig osztálytársa, padtársa volt a kolozsvári piarista gimnáziumban, amely 1944-ben Zágoni Mikes Kelemen nevét viselte.
EgertőlKolozsvárig
Lakásában, amely életének eseményei és tudományos munkásságának eredményei mellett a képzőművészet, a zene, az utazások iránti szeretetéről, átfogó műveltségéről, a sportban elért sikerekről tanúskodik, újra visszatekintettünk a kilencven év meghatározó történéseire, amelyekről a Hány ember Ön, professzor úr? című interjúkötet megírásakor vallott. A decemberi beszélgetésünk során elhangzott adatok mellett ebből is válogattam néhány kérdést és feleletet.
Családjának története is érdekes. A felvidéki származású nagyapának, aki Eger tiszteletbeli tűzoltóparancsnoka volt, és az egri érsek építészeti tanácsadójaként járta be Erdély templomait, úgy megtetszett Kolozsvár, hogy frissen nősült fiának azt tanácsolta: ott telepedjen le. Aki szót fogadott, és a Bécsben tanult mesterség birtokában jól menő autókarosszéria-műhelyt működtetett a kincses városban. 1925-ben kései második gyermekként született meg fia, Dienes Sándor, aki édesapjáról 2012-ben így vallott:
– Általános műveltségben, emberségben sokat köszönhetek neki, s a német nyelv galíciai tájszólására is ő tanított meg.
Kiváló memória és rendkívüli sportszeretet
A beszélgetés során felidéztük, hogy rendkívüli memóriája miatt csodagyermeknek tartották, lexikonnak nevezték el az iskolában. A második gimnazista, 12 éves Sándorról a Keleti Újság 1938. április 9-i számában dr. Horosz Béla írt elismerő cikket. Az alacsony termetű, vézna kisfiú, aki ezer labdarúgó nevét ismerte, és a nagyobb válogatott mérkőzéseket részletesen fel tudta idézni, gátfutó rekorder, magas- és távolugró, szenvedélyes vívó, teniszező, a labdarúgásban középcsatár és kapus volt, olvashatjuk a hajdani újságcikkben, amelynek szerzője a világ legkisebb sportújságírójának és rádióriporterének nevezte a sportban a nála nagyobbakkal is elbánó kisfiút.
– Ma is emlékszem, ahogy Nyírő József biztatásképpen (hogy írót, újságírót nevelnek belőlem) megsimogatta a fejem, s nagy élmény volt számomra, amikor gyermekként példaképemnek, a Kolozsvárra érkezett kiváló sportriporternek, Pluhár Istvánnak bemutattak.
A kolozsvári piarista gimnáziumban nagyszerű tanárok oktattak. A német mellett beszélek franciául, és kényszerűségből az angol nyelvet is megtanultam.
Dienes Sándor a vívással 12 éves korában jegyezte el magát, amikor vívómester testnevelő tanára (Ozorai Schencker Lajos) azzal a feladattal bízta meg, hogy a bemelegítő tornát vezesse a vívóknak, amiért fizetség nélkül járhatott az edzésekre.
Bár írónak készült, az érettségi vizsga után a kolozsvári Bolyai Egyetem földrajz-földtan főszakának és természetrajz-kémia mellékszakának előadásait hallgatta, amíg a Marosvásárhelyre költöztetett orvosi egyetem legelső évfolyamán megkezdődött a tanítás, majd párhuzamosan látogatta mind a kettőt. Amikor kiderült, hogy a két város és egyetem között ingázik, csupán a vívásban elért eredményei védték meg a kizárástól, de végül a tandíját is elengedték.
A vívást marosvásárhelyi egyetemi hallgató korában az általa alapított szakosztályban is folytatta, amelynek sportolói a fogságból hazatérő kiváló edző, Kakuts Endre vezetésével országos, sőt nemzetközi viszonylatban is figyelemre méltó eredményeket értek el. Hasonlóképpen Dienes Sándor is, aki sportmesterként 52 éves korában hagyta abba a vívást.
A munkaorvostant választotta
Az orvosi egyetemen a Kolozsvárról Marosvásárhelyre áttelepített intézményt hűségesen követő kiváló tanárok oktatták. Államvizsga után a közegészségtan-tanszékhez tartozó orvosi-földrajz szakcsoport tanársegédjeként kezdte meg az oktatói munkát, majd annak megszűnte után a munkaegészségtan szakon folytatta tovább, előbb a világhírű Putnoky Gyula professzor, majd távozása után Horváth Miklós professzor mellett. A munkaegészségtan és foglalkozási betegségek szakon (amelynek nevét az Egészségügyi Világszervezet egyszerűsítette munkaorvostanra), az 1957–58-as tanévtől 1997-ig, majd nyugdíjazása után konzultáns professzorként tanított tovább. Ez idő alatt több mint 250 államvizsga-dolgozatot és a tudományos orvosi cím megszerzésén dolgozó orvosok munkáját irányította.
A kérdésre, hogy mikor és hogyan nyílt lehetősége arra, hogy az elmélet mellett a gyakorlati tevékenységet is folytassa, Dienes professzor elmondta:
– A Dóczy Pál professzor vezetése alatt álló I. Számú Belgyógyászati Klinikán hoztuk létre a foglalkozási betegségek kórtermét, ahol klinikusként dolgoztam. Időközben a bukaresti egyetemen (Cadariu Gheorghe professzornál) szereztem doktori címet (a korondi ólommérgezés témájában írt dolgozattal), és 1968-ban meghívást kaptam Rómába (a világkongresszusra). Óriási élmény volt számomra, hogy több ezer résztvevő közül a szervezők kiválasztottak, hogy részt vegyek a pápai kihallgatáson. A római kongresszuson tartott előadásom alapján hívtak meg a nyugat-berlini Munkaorvostani Akadémiára.
Tegyük hozzá, hogy viszontagságos úton jutott el Berlinbe, ahol Schürman professzor, az akadémia elnöke értékelte szakmai felkészültségét és némettudását, és ezek alapján három hónapra szóló akadémiai ösztöndíjat kapott. A tanulmányi út végén professzori címet és állást ajánlottak fel számára, ez utóbbit visszautasította és hazatért. Mivel nem vállalta, hogy megfigyelőként térjen vissza Nyugat-Berlinbe, 12 évig nem utazhatott külföldre. A professzori címet tíz évvel később kapta meg itthon. A rendszerváltás után sikerült kapcsolatot teremteni a nyugat-berlini munkaorvostani klinika és a marosvásárhelyi szakklinika között, amit kölcsönös látogatások követtek.
A klinika sorsa
A kérdésre, hogy az első kórterem hogyan fejlődött klinikává, amelyről a külföldi szakemberek is elismeréssel nyilatkoztak, elmondta:
– 1970 körül sikerült létrehoznom egy 27 ágyas klinikai egységet a volt Simó Géza bútorgyár mellett, majd 1968-ban épült fel a Meggyesfalvi negyedben a foglalkozási betegségek klinikája 50 ággyal. 1986-ban bevezettem a biológiai monitorozást, ami világviszonylatban is a legmodernebb módszer az ipari dolgozók egészségi állapotának a követésére. Elértem, hogy a megelőző orvoslás munkaorvostani része, a járóbeteg-rendelés, valamint a klinika is együtt legyen, ami lehetővé tette a tevékenység összehangolását. Dr. Szász Loránd személyében sikerült olyan utódot kinevelnem, aki az egység vezetése mellett a diákoknak is előadja a munkaorvostant – nyilatkozta 2012-ben. Azóta a kiválasztott utód sajnos eltávozott az élők sorából, és miközben nemzetközi szinten ma is számontartják, kongresszusokra hívják, marosvásárhelyi rendezvényen meg sem említik Dienes professzor nevét. Az ipari vállalatok segítségével létrehozott klinika épületének rendeltetését időközben megváltoztatták, s új helyén egy tízágyas egységre szűkült, ahol nincs már toxikológai laboratórium, ami elengedhetetlenül fontos lenne a foglalkozási betegségek pontos diagnózisának a megállapításához, a betegek kezeléséhez – mondja rezignáltan.
Bár a nagy iparvállalatok rendszerváltás utáni fokozatos bezárásával úgy tűnt, hogy csökken a korábbi foglalkozási betegségek, mint például a króm-, szén-monoxid-, az ólommérgezés, továbbá a szilikózis vagy kőporbetegség, a foglalkozási ártalmak ma is fennállnak: az idült hörghurutot okozó por és vegyi anyagok a marosvásárhelyi vegyi kombinátnál, a por és kényszerpozíció a bútorgyártó cégeknél, és sorolhatnánk tovább.
Minden munka hat az egészségre
– Gyakorlatilag nincsen olyan munka, amely valamilyen értelemben ne hatna az egészségre. Manapság a vegyi anyagok mellett a munka ritmusa, a kényszertesthelyzet, a szellemi igénybevétel, az állandó jelleggel fenntartott stresszállapot következményeivel is számolni kell. A különböző vegyi ártalmak miatt nem ritkák a heveny mérgezések, a beteget ilyenkor a sürgősségi osztályra utalják be, s csak a krónikus esetek kerülnek a foglalkozási betegségek klinikájára.
Dienes Sándor professzor számos szakdolgozattal vett részt a világ legkülönbözőbb országaiban tartott kongresszusokon. A 240 dolgozat mellett hat munkaorvostani szakkönyv szerzője, hétnek a társszerzője magyar és román nyelven. Szakterületén több konferenciát és két nemzetközi kongresszust szervezett, s mai napig a Romániai Munkaorvostani Társaság tiszteletbeli elnöke.
– Amit el lehetett érni becsületesen, azt elértem. A genetikai örökség mellett a vívás és a jóga, az egészséges életmód segített abban, hogy ezt a kort egészségben megérjem, és a fejállás ma sem okoz gondot. Életem során volt részem keserűségben is bőven, hiszen két feleséget veszítettem el. Két lányom van, az egyik pszichológus, a másik fogorvos, ez utóbbi rendszeresen főz nekem. A lakást én rendezem – teszi hozzá, és lányai mellett büszkén említi unokáit is, akik közül az egyik orvos, a másik földrajz szakot végzett.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 12.
Az erdélyi magyar sebészet története (2.)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebészprofesszor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmány első részében a szerző végigköveti azt a viszontagságos utat, amelyet a II. József által líceummá (lyceum) visszaminősített kolozsvári egyetem utódintézete tett meg, ahol két évig tartó oktatás keretében képeztek sebész- és szülészmestereket. A nehézségeknek a kolozsváriMagyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem 1872-es megalapítása vetett végett. A századfordulón bekövetkezett fellendülés során 63 egyetemi épület készült el, amelyekre a magyar állam sok millió koronát költött, és amelyeket 1919. május 12-én Scheller István rektor át kellett adjon a román egyetemnek – számoltunk be a legfontosabb adatokról a tanulmány ismertetésének első részében.
A folytatásban azt olvashatjuk, hogy az elkövetkező években az egyetemi klinikákat jobbára csak a román lakosok vették igénybe, ezért Kolozsvár és környéke magyar lakosságának kórházi ellátására magánkórházak alakultak. 1920-ban Mátyás Mátyás sebészorvos a Monostori úton nyitotta meg a Park szanatóriumot, ahol széles körű orvosi ellátást nyújtottak több területen is. 1933-ban nyílt meg a Református Diakonissza Kórházdr. Filep Gyula belgyógyász igazgató orvos vezetésével, 24 diakonisszával és Kolozsváron diplomázott fiatal orvosokkal, mint például Kelemen László, Péterffy Pál és mások. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázásban találat érte a kórházat, aminek következtében három nővér és egy orvos meghalt. Bár a háború befejeződése után a kórházat újraindította az egyház, 1948-ban államosították, és azóta sem adta vissza a román állam – jegyzi meg a szerző.
A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem történetében 1940-ben a II. bécsi döntés hozott újabb fordulatot. Észak-Erdély visszacsatolása nyomán a román egyetem a teljes felszereléssel Nagyszebenbe és Temesvárra költözött. Ahhoz, hogy a lecsupaszított épületekbe visszatérhessenek a tanárok és hallgatók, a magyar állam 5 millió amerikai dollárnak megfelelő 26 millió aranypengőt költött. 1940 októberében Bartók György rektor vette át az egyetem vezetését. Az orvosi kar 18 tanszékkel indult újra. A tanári kart úgy választották ki, hogy előnyt élveztek az erdélyi professzorok, de egyharmaduk anyaországi volt, köztük Ludányi György,Krompecher István, Miskolczy Dezső, Haynal Imre, Klimkó Dezső, a sebészet professzora, akinek tehetséges tanítványai az erdélyi magyar sebészeti iskola elismert képviselőivé váltak.
Az 1940-ben tartott felvételi vizsga nyomán 180 hallgató kezdhette meg az első évet a kolozsvári magyar egyetemen.
A zsidó lakosság deportálása és az 1944. június 2-i amerikai terrorbombázás súlyos veszteségeket okozott. A már említett református kórház mellett ugyanis még kettőt ért bombatámadás, az ország legkorszerűbben felszerelt ortopédiai klinikáján 16 beteg halt meg. A bombatámadásban 362 civil, 32 honvéd és 65 német katona vesztette életét. A két sebészeti klinikán a támadást követően kezdetben napi 150 műtétet végeztek, hogy a 400 sebesültet ellássák. Klimkó Dezső érdeme, hogy egy bombabiztos sebészeti műtő létrehozását javasolta, amit az új klinika alagsorában alakítottak ki.
1944 augusztusában a kormány elrendelte a kolozsvári egyetem kiürítését. Az egyetem vezetői maradtak, de a két sebészeti klinika professzora, ahogy a tanárok többsége is, elmenekült. A hadikórháznak átvett „új klinika” katonai parancsnoka dr. Péterffy Pál főorvosra bízta a szakmai irányítást. A szeptemberi tordai csata idején csak az orvostanhallgatók bevonásával tudták ellátni a súlyos sebesülteket, köztük a szovjet hadifoglyokat is. Tisztességes hozzáállását azzal ismerték el, hogy a szovjet hadikórházban folytathatta tevékenységét.
A szovjet csapatok október 11-én foglalták el Kolozsvárt. Pár nappal később a Nagyszebenben működő román egyetem vezetői a csendőrség támogatásával Miskolczy Dezső kolozsvári rektortól az egyetem azonnali átadását követelték, amit a rektor visszautasított. A kérést a szovjetek sem támogatták, a kolozsvári klinikákon ugyanis száz szovjet katonát ápoltak. A szovjet katonai közigazgatás bevezetése tette lehetővé, hogy 1944. december elején újrainduljon a magyar egyetem – számol be az eseményekről Péterffy Árpád.
A továbbiakban azt írja, hogy az 1945-ben megalakuló Groza-kormány „trükkös” megoldáshoz folyamodott. A közelmúltban oly sokat emlegetett 1945. május végi 406-os és 407-es számú királyi törvényrendeletekkel az I. Ferdinánd Tudományegyetem visszatérhetett 1940 előtt használt kolozsvári helyiségeibe. A Ferenc József tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől az említett román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely még abban az évben felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Ez a rendelet megszüntette a jogfolytonosságot a régi és az új kolozsvári magyar egyetemek között, bár az új a réginek a tanári karára épült. Mindezek ellenére a magyarok örültek, hogy továbbra is van magyar egyetem, a román félnek jól fogott a gesztus a párizsi béketárgyalások során – olvashatjuk a tanulmányban.
A kolozsvári magyar egyetem orvosi kara 1945-ben kénytelen volt Marosvásárhelyre költözni, mert a királyi rendeletben megfogalmazott előírások ellenére a román fél Kolozsváron nem biztosított számára helyet. Az alapítás 70. évfordulója kapcsán az egyetem történetét meghamisító táblát helyeztek el a marosvásárhelyi épület előcsarnokában. A tiltakozások következtében a valós tényeket ismertető kétnyelvű tábla is a királyt ábrázoló dombormű alá került, de a téves adatokat hirdető feliratot az egyetem vezetősége nem távolította el – kapcsolja össze a múltat a mával a tanulmány szerzője.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebészprofesszor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmány első részében a szerző végigköveti azt a viszontagságos utat, amelyet a II. József által líceummá (lyceum) visszaminősített kolozsvári egyetem utódintézete tett meg, ahol két évig tartó oktatás keretében képeztek sebész- és szülészmestereket. A nehézségeknek a kolozsváriMagyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem 1872-es megalapítása vetett végett. A századfordulón bekövetkezett fellendülés során 63 egyetemi épület készült el, amelyekre a magyar állam sok millió koronát költött, és amelyeket 1919. május 12-én Scheller István rektor át kellett adjon a román egyetemnek – számoltunk be a legfontosabb adatokról a tanulmány ismertetésének első részében.
A folytatásban azt olvashatjuk, hogy az elkövetkező években az egyetemi klinikákat jobbára csak a román lakosok vették igénybe, ezért Kolozsvár és környéke magyar lakosságának kórházi ellátására magánkórházak alakultak. 1920-ban Mátyás Mátyás sebészorvos a Monostori úton nyitotta meg a Park szanatóriumot, ahol széles körű orvosi ellátást nyújtottak több területen is. 1933-ban nyílt meg a Református Diakonissza Kórházdr. Filep Gyula belgyógyász igazgató orvos vezetésével, 24 diakonisszával és Kolozsváron diplomázott fiatal orvosokkal, mint például Kelemen László, Péterffy Pál és mások. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázásban találat érte a kórházat, aminek következtében három nővér és egy orvos meghalt. Bár a háború befejeződése után a kórházat újraindította az egyház, 1948-ban államosították, és azóta sem adta vissza a román állam – jegyzi meg a szerző.
A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem történetében 1940-ben a II. bécsi döntés hozott újabb fordulatot. Észak-Erdély visszacsatolása nyomán a román egyetem a teljes felszereléssel Nagyszebenbe és Temesvárra költözött. Ahhoz, hogy a lecsupaszított épületekbe visszatérhessenek a tanárok és hallgatók, a magyar állam 5 millió amerikai dollárnak megfelelő 26 millió aranypengőt költött. 1940 októberében Bartók György rektor vette át az egyetem vezetését. Az orvosi kar 18 tanszékkel indult újra. A tanári kart úgy választották ki, hogy előnyt élveztek az erdélyi professzorok, de egyharmaduk anyaországi volt, köztük Ludányi György,Krompecher István, Miskolczy Dezső, Haynal Imre, Klimkó Dezső, a sebészet professzora, akinek tehetséges tanítványai az erdélyi magyar sebészeti iskola elismert képviselőivé váltak.
Az 1940-ben tartott felvételi vizsga nyomán 180 hallgató kezdhette meg az első évet a kolozsvári magyar egyetemen.
A zsidó lakosság deportálása és az 1944. június 2-i amerikai terrorbombázás súlyos veszteségeket okozott. A már említett református kórház mellett ugyanis még kettőt ért bombatámadás, az ország legkorszerűbben felszerelt ortopédiai klinikáján 16 beteg halt meg. A bombatámadásban 362 civil, 32 honvéd és 65 német katona vesztette életét. A két sebészeti klinikán a támadást követően kezdetben napi 150 műtétet végeztek, hogy a 400 sebesültet ellássák. Klimkó Dezső érdeme, hogy egy bombabiztos sebészeti műtő létrehozását javasolta, amit az új klinika alagsorában alakítottak ki.
1944 augusztusában a kormány elrendelte a kolozsvári egyetem kiürítését. Az egyetem vezetői maradtak, de a két sebészeti klinika professzora, ahogy a tanárok többsége is, elmenekült. A hadikórháznak átvett „új klinika” katonai parancsnoka dr. Péterffy Pál főorvosra bízta a szakmai irányítást. A szeptemberi tordai csata idején csak az orvostanhallgatók bevonásával tudták ellátni a súlyos sebesülteket, köztük a szovjet hadifoglyokat is. Tisztességes hozzáállását azzal ismerték el, hogy a szovjet hadikórházban folytathatta tevékenységét.
A szovjet csapatok október 11-én foglalták el Kolozsvárt. Pár nappal később a Nagyszebenben működő román egyetem vezetői a csendőrség támogatásával Miskolczy Dezső kolozsvári rektortól az egyetem azonnali átadását követelték, amit a rektor visszautasított. A kérést a szovjetek sem támogatták, a kolozsvári klinikákon ugyanis száz szovjet katonát ápoltak. A szovjet katonai közigazgatás bevezetése tette lehetővé, hogy 1944. december elején újrainduljon a magyar egyetem – számol be az eseményekről Péterffy Árpád.
A továbbiakban azt írja, hogy az 1945-ben megalakuló Groza-kormány „trükkös” megoldáshoz folyamodott. A közelmúltban oly sokat emlegetett 1945. május végi 406-os és 407-es számú királyi törvényrendeletekkel az I. Ferdinánd Tudományegyetem visszatérhetett 1940 előtt használt kolozsvári helyiségeibe. A Ferenc József tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől az említett román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely még abban az évben felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Ez a rendelet megszüntette a jogfolytonosságot a régi és az új kolozsvári magyar egyetemek között, bár az új a réginek a tanári karára épült. Mindezek ellenére a magyarok örültek, hogy továbbra is van magyar egyetem, a román félnek jól fogott a gesztus a párizsi béketárgyalások során – olvashatjuk a tanulmányban.
A kolozsvári magyar egyetem orvosi kara 1945-ben kénytelen volt Marosvásárhelyre költözni, mert a királyi rendeletben megfogalmazott előírások ellenére a román fél Kolozsváron nem biztosított számára helyet. Az alapítás 70. évfordulója kapcsán az egyetem történetét meghamisító táblát helyeztek el a marosvásárhelyi épület előcsarnokában. A tiltakozások következtében a valós tényeket ismertető kétnyelvű tábla is a királyt ábrázoló dombormű alá került, de a téves adatokat hirdető feliratot az egyetem vezetősége nem távolította el – kapcsolja össze a múltat a mával a tanulmány szerzője.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 12.
Szappanopera kolozsvári módra: magánterületből közvilágításos közút
Senki sem hajlandó befektetni olyasmibe, ami nincs a tulajdonában. Attól is mindenki ódzkodik, hogy tisztázatlan tulajdonjogú telkeket vegyen át, netán beruházásokat eszközöljön azokon. A helyzet tovább bonyolódik, amikor a helyi önkormányzat olyan – fondorlatos gondolkozásra valló forgatókönyv alapján összeállított – szappanopera egyik szereplője, amelynek címe akár A magán- és köztulajdon esete egymással lehetne. Ilyen gordiuszi csomót jelent például az, amikor a magánszemélyek lemondanak az általuk vásárolt telkek egy részéről – alkalomadtán jó néhány négyzetméterről –, hogy a beépített telkek között utca létesülhessen. Igen ám, de ez továbbra is magánterület marad, a városháza pedig – a hasonló kérések sokasága ellenére – képtelen lépni, és úgymond befektetni, vagyis aszfaltozni, közvilágítást bevezetni, esetleg a közszállítást megoldani. Eddig az egyetlen sikertörténettel egy monostori utca büszkélkedhet…
A magánterületeknek beruházás (közművesítés, közszállítás, közvilágítás) céljából a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalnak történő adományozása nem új keletű, a városi tanács legutóbbi ülésein is több erre vonatkozó határozattervezetet fogadott el a döntéshozó testület. Igen ám, de – figyelmeztette a Szabadságot a kolozsvári önkormányzat sajtóosztályának egyik illetékese – ez nem minden esetben jár automatikusan azzal, hogy a városháza azonnal aszfaltozni fog, vagy másnap hozzálát a közvilágítás bevezetéséhez. – Az új városrendezési terv bizonyos szempontból könnyítéseket vezetett be, ez viszont nem azt jelenti, hogy rózsás a helyzet a polgármesteri hivatalnak átadott utcák aszfaltozása szempontjából. A magánutcáknak az önkormányzatnak történő adományozása nem jelenti azt, hogy a városháza rögtön szerződést köt egy vállalattal az aszfaltozás érdekében. Ugyanakkor nyitott kérdés marad a közvilágítás bevezetése, a közszállítás esetleges megoldása pedig talán még több időt vesz igénybe – nyilatkozta lapuknak Iulia Perşa, a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal sajtóosztálynak munkatársa.
Az évek során kialakult helyzettel kapcsolatban Oláh Emese RMDSZ-es városi tanácsos elmondta: úgy tudja, közpénzekből megvalósított befektetés esetén a Számvevőszék miden esetben feltételként szabta a városházának, hogy az utca vagy a telek a tulajdonát képezze. – Ugyanakkor az önkormányzat semmilyen formában nem rendelkezhet a tisztázatlan tulajdonú telkekről. Ahhoz, hogy a magánutcákat az önkormányzat leaszfaltozhassa, a föld a városháza tulajdonába kell, hogy kerüljön. Eddig ez úgy működött, hogy a tulajdonosok az utcát a városházának adományozták annak érdekében, hogy az önkormányzat beruházhasson, azaz aszfaltozhasson vagy járdát hozzon létre. De nem túl gyakori, hogy a tulajdonosok megteszik ezt a lépést. Amennyiben pedig nem jön létre az adománylevél, a környék lakóinak a jelenlegi állapotban kell használniuk az utat. Sok esetben a helyzetet megnehezíti, hogy az ingatlanfejlesztővel nem lehet felvenni a kapcsolatot, így minden függőben marad – jegyezte meg az önkormányzati képviselő.
Jelentős befektetés a városháza részéről
Oláh Emesétől megtudtuk azt is, hogy tapasztalata és adatai szerint ilyen vonatkozásban a legnagyobb gondot a Mező/Câmpului utca térsége jelenti: innen érkezett a legtöbb adományozási és aszfaltozási igény a városházára. A következő „gócpont” a Bună Ziua lakónegyed. – A legtisztább az, amikor az út területe az ingatlanfejlesztő tulajdonát képezi, s az teljes egészében átadja azt a városházának. Az „átvevési” gyakorlat csak két-három éve működik, a telek átvételét követően a városházától elvárják, hogy mihamarabb aszfaltozza le a közutat, bevezesse a közvilágítást, s jöjjön a busz is. Ez nagy költségvetési erőfeszítést igényel – fogalmazott a városi tanácsos.
A polgármesteri hivatal sajtóirodájától származó információk szerint az elmúlt évek egyetlen sikertörténete a Monostor lakónegyedben levő Edgar Quinet utca: valamennyi tulajdonos lemondott jogairól, átadta a telket, így a városháza aszfaltozhatott, bevezethette a közvilágítást, mi több, módosították a 19-es számú autóbuszjárat útvonalát is, így most már az erdő alatt lakók is – a Kolozsvári Közszállítási Vállalatnak (CTP, volt RATUC) köszönhetően – kényelmesen és civilizált körülmények között utazhatnak a belvárosba.
A városháza figyelmeztet: nem minden esetben tudja átvenni és leaszfaltozni a korábbi magánutakat, -utcákat, ezeknek ugyanis meg kell felelniük az érvényben levő jogszabályokban rögzített bizonyos előírásoknak, paramétereknek (például az út szélességére vonatkozóan). „A kezdeményezésnek a környék lakói részéről kell érkeznie. Nekik kell összeállítaniuk és benyújtaniuk a szükséges dokumentációt” – olvasható a városháza egyik iratában.
Az Európa negyed egyik lakója a Szabadságnak azt mondta: évekkel ezelőtt az utca egy részét a városházának adományozták. – Ennek alapján a Villamosművek bevezette a közvilágítást, de az aszfaltozás elmaradt. Egy olyan néni intézi az ügyet a polgármesteri hivatallal, akit sem az utcában, sem a városházán nemigen kedvelnek, s emiatt az ügy akadozik – közölte lapunkkal a lakó. Tudatta: az utca végén levő, zsákutcába torkolló részt nem adták át a városházának, ott nincs is közvilágítás.
Kiss Olivér
Szabadság (Kolozsvár)
Senki sem hajlandó befektetni olyasmibe, ami nincs a tulajdonában. Attól is mindenki ódzkodik, hogy tisztázatlan tulajdonjogú telkeket vegyen át, netán beruházásokat eszközöljön azokon. A helyzet tovább bonyolódik, amikor a helyi önkormányzat olyan – fondorlatos gondolkozásra valló forgatókönyv alapján összeállított – szappanopera egyik szereplője, amelynek címe akár A magán- és köztulajdon esete egymással lehetne. Ilyen gordiuszi csomót jelent például az, amikor a magánszemélyek lemondanak az általuk vásárolt telkek egy részéről – alkalomadtán jó néhány négyzetméterről –, hogy a beépített telkek között utca létesülhessen. Igen ám, de ez továbbra is magánterület marad, a városháza pedig – a hasonló kérések sokasága ellenére – képtelen lépni, és úgymond befektetni, vagyis aszfaltozni, közvilágítást bevezetni, esetleg a közszállítást megoldani. Eddig az egyetlen sikertörténettel egy monostori utca büszkélkedhet…
A magánterületeknek beruházás (közművesítés, közszállítás, közvilágítás) céljából a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalnak történő adományozása nem új keletű, a városi tanács legutóbbi ülésein is több erre vonatkozó határozattervezetet fogadott el a döntéshozó testület. Igen ám, de – figyelmeztette a Szabadságot a kolozsvári önkormányzat sajtóosztályának egyik illetékese – ez nem minden esetben jár automatikusan azzal, hogy a városháza azonnal aszfaltozni fog, vagy másnap hozzálát a közvilágítás bevezetéséhez. – Az új városrendezési terv bizonyos szempontból könnyítéseket vezetett be, ez viszont nem azt jelenti, hogy rózsás a helyzet a polgármesteri hivatalnak átadott utcák aszfaltozása szempontjából. A magánutcáknak az önkormányzatnak történő adományozása nem jelenti azt, hogy a városháza rögtön szerződést köt egy vállalattal az aszfaltozás érdekében. Ugyanakkor nyitott kérdés marad a közvilágítás bevezetése, a közszállítás esetleges megoldása pedig talán még több időt vesz igénybe – nyilatkozta lapuknak Iulia Perşa, a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal sajtóosztálynak munkatársa.
Az évek során kialakult helyzettel kapcsolatban Oláh Emese RMDSZ-es városi tanácsos elmondta: úgy tudja, közpénzekből megvalósított befektetés esetén a Számvevőszék miden esetben feltételként szabta a városházának, hogy az utca vagy a telek a tulajdonát képezze. – Ugyanakkor az önkormányzat semmilyen formában nem rendelkezhet a tisztázatlan tulajdonú telkekről. Ahhoz, hogy a magánutcákat az önkormányzat leaszfaltozhassa, a föld a városháza tulajdonába kell, hogy kerüljön. Eddig ez úgy működött, hogy a tulajdonosok az utcát a városházának adományozták annak érdekében, hogy az önkormányzat beruházhasson, azaz aszfaltozhasson vagy járdát hozzon létre. De nem túl gyakori, hogy a tulajdonosok megteszik ezt a lépést. Amennyiben pedig nem jön létre az adománylevél, a környék lakóinak a jelenlegi állapotban kell használniuk az utat. Sok esetben a helyzetet megnehezíti, hogy az ingatlanfejlesztővel nem lehet felvenni a kapcsolatot, így minden függőben marad – jegyezte meg az önkormányzati képviselő.
Jelentős befektetés a városháza részéről
Oláh Emesétől megtudtuk azt is, hogy tapasztalata és adatai szerint ilyen vonatkozásban a legnagyobb gondot a Mező/Câmpului utca térsége jelenti: innen érkezett a legtöbb adományozási és aszfaltozási igény a városházára. A következő „gócpont” a Bună Ziua lakónegyed. – A legtisztább az, amikor az út területe az ingatlanfejlesztő tulajdonát képezi, s az teljes egészében átadja azt a városházának. Az „átvevési” gyakorlat csak két-három éve működik, a telek átvételét követően a városházától elvárják, hogy mihamarabb aszfaltozza le a közutat, bevezesse a közvilágítást, s jöjjön a busz is. Ez nagy költségvetési erőfeszítést igényel – fogalmazott a városi tanácsos.
A polgármesteri hivatal sajtóirodájától származó információk szerint az elmúlt évek egyetlen sikertörténete a Monostor lakónegyedben levő Edgar Quinet utca: valamennyi tulajdonos lemondott jogairól, átadta a telket, így a városháza aszfaltozhatott, bevezethette a közvilágítást, mi több, módosították a 19-es számú autóbuszjárat útvonalát is, így most már az erdő alatt lakók is – a Kolozsvári Közszállítási Vállalatnak (CTP, volt RATUC) köszönhetően – kényelmesen és civilizált körülmények között utazhatnak a belvárosba.
A városháza figyelmeztet: nem minden esetben tudja átvenni és leaszfaltozni a korábbi magánutakat, -utcákat, ezeknek ugyanis meg kell felelniük az érvényben levő jogszabályokban rögzített bizonyos előírásoknak, paramétereknek (például az út szélességére vonatkozóan). „A kezdeményezésnek a környék lakói részéről kell érkeznie. Nekik kell összeállítaniuk és benyújtaniuk a szükséges dokumentációt” – olvasható a városháza egyik iratában.
Az Európa negyed egyik lakója a Szabadságnak azt mondta: évekkel ezelőtt az utca egy részét a városházának adományozták. – Ennek alapján a Villamosművek bevezette a közvilágítást, de az aszfaltozás elmaradt. Egy olyan néni intézi az ügyet a polgármesteri hivatallal, akit sem az utcában, sem a városházán nemigen kedvelnek, s emiatt az ügy akadozik – közölte lapunkkal a lakó. Tudatta: az utca végén levő, zsákutcába torkolló részt nem adták át a városházának, ott nincs is közvilágítás.
Kiss Olivér
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 13.
Naptár száznegyvenezer évre
70 éves lett Burján-Gál Emil szobrászművész, költő, szakíró. A születésnap ürügyén gyermekkorról, társadalmi átalakulásokról, művészetről, mesterekről, művészi hitvallásról, megvalósított és beteljesítetlen álmokról, irodalomról és esztétikáról beszélgetett az ünnepelttel Székely Ferenc.
– Mindjárt a háború után születtél Gyergyószentmiklóson, amikor Erdélyben még fortyogott a nagyfazék, bizonytalanság volt, szegénység, s Székelyföldön reggel is, este is szomorúan sütött a nap… Mesélj gyermekéveidről!
– Plebejus üknagyapám házában születtem, aki a napóleoni háborúk és a kiegyezés között élt hatvan évet. Fia egyéves volt, amikor a budai alagutat kezdték építeni, ő már nyolcvannégy esztendőt megélt, de lánya, apai nagyanyám, Kálmán Imre kortársa, 102 évig lehetett köztünk. Férje, Burján Tamás nagyapám Ady Endrével járhatott volna óvodába. Óvodáskoromból arra emlékszem, hogy szüleim, mikor mezőre mentek, leültettek a kicsi székre, előttem volt asztalnak a konyhaszék, rajta papír, olló, színes ceruza, azokkal eltöltöttem néhány órát hazatérésükig. Apám egyik lánytestvérének ma is őrzöm egyik olajfestményét – ennyi volt a vizuális felkészítőm. Vakáció előtt kiállította az óvó néni a kézimunkákat, én pedig csodálkoztam, mi dicsérni való van abban, hogy a kartonra előrajzolt állatfigurákat tűvel körül tudjuk szurkálni. (Ez a pontokkal való rajzolás felbukkant még főiskolás koromban, amikor ollóheggyel megkarcolt vonalak mentén kartonokat hajtogattunk, én óra-fogaskerékkel íveket pontoztam, így homorú-domború felületű síkok keletkeztek.) Elemista koromban jött divatba a kollektivizálás, a tanító néni hazaküldött agitálni: ha nem egyénileg művelik a földeket, akkor eltűnnek a parcellák közötti felszántatlan csíkok, velük pedig az ott fészkelő rágcsálók is. Erre apám legyintett, amiből levontam a következtetést: mezsgye van, róla pedig eltérő tartalmú állításokat lehet megfogalmazni. Az egy-valóság igazságára sütött másféleképpen a nap. Az akkor kollektivizált vagyonunkat máig sem sikerült visszaszerezni, az égi fény itt is fátyolos...
– Ki vette észre elsőbben, hogy a te kezedben másként áll az ecset, de még a toll is?...
– Hatodikos lehettem, amikor az alfalvi születésű Ambrus Imre tanárt Gyergyószentmiklósra nevezték ki. Rajzkört szervezett, tanítgatott és felvételizni küldött. Hetedikben már marosvásárhelyi diák voltam. Nagy Páltól kaptunk olyan feladatot, hogy írjunk a megyei tárlatról. Bordi András Erdőmunkás című életnagyságú akvarellje tetszett meg. Akkor szembesültem azzal, hogy külön lehet fogalmazni a kompozíció festőiségéről és az ábrázolt portré modelljének személyiségéről. Erre mondják, hogy együtt jár a mit és a hogyan, azaz: a jelenségi és a lényegi összefüggések, az ábrázolás meg a festői értelem. Nagy Pál irodalmi kört vezetett, amikor tanáraim: ifj. Bordi Géza és Péterfy László felszólalásra jelentkezett, visszafojtott csend várta. Középiskolás koromban kezdtem verseket fordítgatni, némi formaérzék-fejlesztés céljából. A szobrászatot a „mezsgye-tanulság” miatt választottam, mert az kézzel foghatóbb, tapinthatóbb, objektívebb kapcsolatot tett lehetővé az ábrázolásra kerülő modell és portréja között, mint a festészet.
– Marosvásárhely után következett Kolozsvár, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. Mesélj az ottani évekről!
– Érettségi körül kezdtek megjelenni Bretter György cikkei az Utunkban; jó volt az óráira járni. Első éves koromban Földes László egy fél évig alkotás lélektant adott elő, közben be-bejártam a harmadévesek esztétikaóráira is, hogy majd, amikor minket tanít, tudjak kérdezni. Sajnos ’73 januárjában kikísértük a Házsongárdi temetőbe. A nyolcvanas években, kölcsön kaptam a korábban végzettektől a jegyzeteket, össze is állítottam egy kéziratra való szöveget; korábban Földes és Tóth Sándor is kiadták tanáruk, Gaál Gábor filozófiai előadásait. Salvanu Virgil ábrázoló geometriát adott elő (ami vizuális logika), ezt a tudást kamatoztattam műszaki rajzórákon Ditróban és Gyergyószentmiklóson. Egy ditrói, Gyergyószentmiklóson érettségizett diákom Budapesten bejutott az építészeti szakra. Szobrásztanárom négy éven át Korondi Jenő volt, közben fél évig Kós Andrástól tanultunk kompozíciót. Borghida Istvánhoz jártunk művészettörténet-órákra. Amikor Budapesten beszabadultam a Szépművészeti Múzeum állandó kiállítására, s a termek közepéből szétnéztem, melyik falon vannak a vonzó, s melyiken az érdektelen festmények, akkor láttam, hogy az előbbi csoportban lévő munkák alkotóiról tanultunk, a többi akadémizmus volt. A gyakorlat igazolta Borghida jól tájékozottságát.
– Első munkahelyed?
– Két évig voltam tanár Gyergyóditróban, az elemi és a középiskolában.
– Eközben, persze elkezdtél dolgozni…
– Diplomamegvédéskor megkérdezték: mit fogok később csinálni? Azt válaszoltam: valami olyasmit, mint Vasarely, csak térben. Megszidtak, hogy figurális diplomamunkámmal félrevezetem a bizottságot. Mintha ugyanaz kellene legyen az, amit tanítottak, azzal, amit alkotni fogok. Sikerült kitalálni a gömbszimmetrikus mozaikkompozíciót, ezekből állítottam ki Kántor JózseffelCsíkszeredában, de az elvtársak nem kértek a tirannus születésnapjára összegyűjtött ajándékok közé ilyenfajta munkáimból...
– 1987-ben munkanélkülivé váltál, s így vártad a „nagy változást”, ami ’89 végén el is jött…
– Megjelent a szekuritáté fehér könyve, s a 333. oldalon szerepelek, mint aki műszaki rajzórákon soviniszta eszmékkel fertőzöm diákjaimat. A megyei tanfelügyelőségen nem iktatták kérvényemet, hogy kerüljek ki a tanügyből. Feleségemtől ugyanakkor dicshimnuszt próbáltak kicsikarni; decemberben láthatatlanokká és telefontalanokká kellett válnunk, hogy lekéssük a januári születésnapra megjelentetett Omagiu-kötetek szerkesztési szakaszát. Most lenne, mivel megszégyenítsenek!...
– Ekkor már valóban közeledett a kommunizmus vége, de még mindig ki akartak „rakni” valakit a főterekre, tömeghelyekre. Kit akartak?
– A párttitkárok ízlésétől és megfelelni készségétől függött. Az Omagiu című kötet viszont divattá vált, nem maradhatott el.
– Mindig igent mondtál a megrendelőknek?
– Nem panaszkodom, nem tolakodtak. Viszont meghívtak 1976–78 között a KISZ által szervezett parajdi alkotótáborba. Zömében vásárhelyi művészetisekkel jöttünk össze. Három nagy méretű domborművet faragtam a sóbánya falaira.
– Egyéni kiállításaid legtermékenyebb évei 1982-ben zárultak. Mivel „sértetted meg” őket, hogy azután kevesebb munkát kértek tőled?
– Van egy felszólító levelem a megyei kiállítás szervezőjétől, hogy gyorsan hozzam haza a fémszobraimat, ilyen mondattal: „mivel alkotmányukat kiálló, hegyes vasak képezik, elhelyezésük szükségszerű megoldása következtében még balesetveszélyesek is”. A megyei lapban megemlítették, hogy kompozícióim „érdekes kísérletek”. Akkoriban írtam az esztétikámat, amit ’87-ben elküldtem a Kriterionnak. Két hétig vitte a posta. A ’89-es kiadói tervben szerepelt, de papírhiányra hivatkozva nem került nyomdába. És összeollóztam a Földes-előadásokat.
– Mi a lényege a Földes-előadásoknak?
– Földes három fejezetre osztotta a tudnivalókat. „A művészetek együtt rengeteg közös kérdést vetnek fel. Az esztétikát három nagy problémakörre osztjuk. 1. Az esztétikum, a művészet és a társadalom viszonya;
2. A műalkotás elemzése; 3. A művészet mint fejlődéstörténeti jelenség.”
Némileg sajátos, azaz művészetspecifikus nézőpontot érvényesített, mert míg a művészettörténet a hasonlókban mutatja ki a változásokat, az esztétika a teljesen különbözőkben keresi az azonosságot. „A különböző művészeti ágak közötti rokonság éppen a művészet sajátos voltában áll, ezen lényegi tulajdonságon belül azonban nagyon különbözők. A művészetek közti különbségek esztétikai elmélete fontos dolog. Mindabban rokonok, amit specifikumként tárgyaltunk. Minden művészeti ág közös tulajdonsága: tárgyában emberközpontú totalitás; eszméjében a különösség fokán van; kifejezési formája a művészi kép.” Így kezdődik a második problémakör.
– Beszéljünk a szobrokról is. Hol találhatók köztéri szobraid, és kit ábrázolnak?
– Sorolom: Gyergyószentmiklós főterén látható a három és fél méter magas Szent Miklós-szobor, a gyilkostói Oltárkőn áll egy hétméteres keresztem, a város határában, a Gac-oldal aljára egy tízméteres, gerendákból összeácsolt keresztem került, a székesfehérvári honvédek tömegsírja mellett. Az örmény származású dr. Fejér Dávid portréja a kórház előtt látható. Gyergyóremete központjába, a helység szülöttének, Cseres Tibor írónak a domborműve került, a község katolikus templomában a Herczeg Ferenc által festett mennyezetfreskót újítottam fel. Volt egy térplasztikám a város központjában lévő szökőkútban, amit kidobtak, később a Szent Miklós-szobromra mondták ki három alkalommal a száműzetést-elköltöztetést főtérrendezés ürügyén – majd minden ellenkezésem ellenére szürkére mázolták.
És ami hiányzik: 2006. augusztus 23-án benyújtottam egy kérvényt az RMDSZ-hez és az önkormányzathoz, adjanak helyet egy ’56-os emlékműnek. Erre mai napig sem kaptam választ. S hadd mondjam el, néhány éve tanácsi határozat nélkül vágták ki tőből egy ötméteres csőgömb kompozíciómat a Virág negyedben. (Egy Péterváron atomfizikát végzett kollégám számította ki, hogy milyen szögben kell összehegesztenem az egyenes csöveket, hogy szabályos gömböt alkossanak; ez lehet a Vasarely műveire utaló térkompozíció. Világpremier a maga kategóriájában.) Esetemben az önmeghatározás: „ez a democsokrácia lebuktatandók mázlija” teljes színpompájában nyilvánul meg.
– Voltál a Figura Stúdió díszlettervezője (is); mikortól datálódik kapcsolatod-szerelmed a színtársulattal?
– Egyoldalú vonzalom volt, amit elszabotáltak. Aztán 2002 januárjában lapátra tettek, munkanélküliként a Tanulók Házához nyújtottam be kérvényt, hogy tanárkodjam. Ideiglenes kinevezésemet érvényteleníttették, akkor kezdődött szobraim kálváriája is. Máig tart megörökölt földjeim visszaadásának huzavonája, amit azzal tetéznek, hogy a jó helyen lévő, és általam visszaigényelt területeket másoknak mérik ki, a beerdősödött területeket pedig tarvágással intézték el. Feleségem, Gál Éva Emese grafikus, kilenckötetes költő, 2004-ig a Romániai Magyar Szó tudósítója volt, három interjú miatt egy fenyveskezű patrícius 2001 januárjában beperelte becsületsértés címén. Pert nyert, mégis kipenderítették az újságtól, a Vaskertes Iskolában oktatott, s megbuktatták óraadásból, hogy ne lehessen kinevezett pedagógus. Ennyi megpróbáltatást a szekuritáté sem talált ki ellenünk! Ha visszakaptam volna az eladható területeket, több szobrom lenne. „Csutakerdőm fekete, / ködruhás kísértete / leng ’sohamár’ szobraim / sehol-talapzatain.” És kézirataink sem halmozódnának…
– Valahol olvastam, a szobrász, mikor egy nagy történelmi személyiség szobrát készíti, az arcmását formázza, mivel a „kép” a domináns elem, a többit saját énjéből adja hozzá. Te hogy vagy ezzel?
– Itt is muszáj, hogy érvényesüljön a két fő szempont: a mit és a hogyan. Az ábrázolt személyiség egyedisége és a szobrászat általános műfaji követelményei kell ötvöződjenek. Saját szubjektivitásommal ezt szolgálom. Így válik a látvány művészi képpé.
– Térjünk át irodalmi munkásságodra. Szinte annyira vagy elismert képzőművész, mint elismert költő és filozófus. Mikor írtad első versed, s hány jelent meg nyomtatásban vagy irodalmi portálokon elektronikus formátumban?
– Középiskolás koromban fordítottam egy kötetnyi verset, egyik kéziratpéldányom a bukaresti földrengés idején (1977) tűnt el, a másikat, egy sokak számára nem szimpatikus szerkesztő „veszítette el”. Viszont az elismertségemmel van egy kis bibi. Amikor kiderült, hogy a főtéri szobromat el akarják költöztetni, még a helyi plébános sem nyilatkozott. Amikor a Hargita Megye Tanácsa támogatta esztétika könyvem megjelentetését, két megyeközpont egy-egy nyomdája utasította el a kivitelezést. Ez akkor volt, amikor kiderült, hogy én vagyok a szerző. Csak a Magyar Elektronikus Könyvtár „fogadott be” néhány kéziratot. Köztük van a Váci Mihály költészetét elemző tanulmányom is. (Talán nem áll messze Szilágyi DomokosArany János-, és Lászlóffy AladárSzabó Lőrinc-monográfiájától.) Szegeden jelent meg a költő születésének 90. évében; egykori diákomnak, dr. Pál Elemérnek és kiadójának maradok érte hálás. És Beke Sándornak, aki az Erdélyi Tollban közölt részleteket Fülep Lajos munkásságát elemző tanulmányom bevezetőjéből. Idén a tavalyelőtti verstermésem következik – interneten is olvashatók.
– Tehát összegezzünk: nálad párhuzamosan halad(t) képzőművészeti életed, pedagógusi pályafutásod, költői-lírai gondolataid versbeöntése. Hogyan sikerült ezt az egészet egységes harmóniába terelned és művelned?
– Mivel elméleti okoskodásaim központjában az esztétikai valóságok állnak, azok pedig társművészeteken átívelő törvények, nincs úgynevezett törés a különböző területek között. Váci-tanulmányom hozadéka: verseim líraisága körvonalazottabb lett.
– 1990 után szinte minden évben jelent meg írásod egy-egy Korunk-számban. Mi kapcsolatod volt a kolozsvári folyóirattal?
– Korunk-béli jelenlétemet Aniszi Kálmán segítette, később Kereskényi Sándor, A Hétnél pedig a 2015-ben elhunyt Adonyi Nagy Mária figyelt fel rám. Közben összegyűlt egy kötetnyi próza, vers, kiállításokkal foglalkozó cikk.
– Feleséged, Gál Éva Emese szintén képzőművész, elismert, sokat publikáló költő, nagyszerű szerkesztő. Szoktatok egymásnak tanácsot adni, egymás alkotásait véleményezni, bírálni, vagy építő gondolattal segíteni?
– Természetesen. Festő-költő lányunkkal sem kivételezünk. Neki decemberben jelent meg első kötete, főiskolás éveiben tizenkét Picasso-repró festői értelmét, plasztikai jelentéseit fogalmazta át alanyi lírává. Megemlíthetem egyik művészetis osztálytársamat, a közeli Borszéken élt és költővé vált Kamenitzky Antalt – tavalyelőtt késő ősszel bekövetkezett halála napjáig tartottunk vers-diskurzust.
– Két bejelentett találmányod van, melyek ezek?
– Másfél. Az első: három öröknaptár; 1985-ben “ártunk és ormányunk” nem nyomtatott a következő évre naptárt, magamnak kellett januárban rögtönöznöm a tanterv elkészítéséhez egy naptárfélét, aztán ezt elkezdtem tökéletesíteni. Ennek következtében van egy nyolcszáz évre, egy ezerkétszáz évre és egy száznegyvenkétezer évre szóló változat. Egyik barátommal közösen egy műszaki témát találtunk ki.
– Korábban beszéltünk Földes Lászlóról. Milyen emlékeid vannak róla, mennyire aktuálisak FL gondolatai?
– Stefano Bottoni jelentetett meg egy tanulmányt az ’56-os forradalom erdélyi kihatásairól, miután megtalált egy 1958-ban magyarul írt feljelentést Földes László kijelentéseiről. Ezért tíz éven át nem közölhetett! A Hét indított egy véleményháborút, próbáltam hozzászólni, amiből ezt-azt idézett az a szerkesztő, aki korábban elmismásolta versfordításaimat. Máshol sem akadt lehetőség, hogy nyomdafestéket lásson. Ahogy Földes László nem közölhetett tíz éven át, úgy a róla megfogalmazott véleményem sem jutott nyilvánosságra. Földes László a társművészetekre egyaránt érvényes esztétikai valóságok ismerője volt, a szépirodalomra vonatkozó alapgondolata pedig a Schiller által 1794. augusztus 23-án Goethének küldött leveléből olvasható ki. Ehhez a vonulathoz tartozott az 1885-ben született Fülep Lajos is. Fülepnek mai napig vannak értékelői, Földessel csupán magam foglalkozom. Mivel még nem jutott a kompilált esztétikája nyomdába, egykori tanítványaitól még várok fennmaradt jegyzeteket, egyelőre csak a képzőművész-kollégáktól kaptam, jó volna zenész hallgatóitól is kölcsönözni. Előadásainak megjelentetése hozzáférhetőbbé tenné kötetbe gyűjtött értékes írásait sokak számára.
– Egy másik tanulmányodban Váci Mihály költészetét elemzed Túlzás a szép címmel. Kérlek, foglald össze a Szegeden megjelent kötet üzenetét.
– Ebben is az esztétikai valóságokra összpontosítottam, azok jelenségi és lényegi kettősségére, azaz: a mit és hogyan dialektikájára. Könnyű dolgom volt, mert Váci a legköltőibb költőnk, alkotóként ő mondott alapvető, megfellebbezhetetlen igazságokat az alkotófolyamatok törvényszerűségeit leíró művészi általánosításról. Munkássága hagyományteremtő lehetne.
– Hol jártál Európában, s hová szeretnél még eljutni?
– Budapestig jutottunk el nejemmel 80-ban és ’82-ben. Mostanában már nem kívánkozom Európa más fővárosainak
70 éves lett Burján-Gál Emil szobrászművész, költő, szakíró. A születésnap ürügyén gyermekkorról, társadalmi átalakulásokról, művészetről, mesterekről, művészi hitvallásról, megvalósított és beteljesítetlen álmokról, irodalomról és esztétikáról beszélgetett az ünnepelttel Székely Ferenc.
– Mindjárt a háború után születtél Gyergyószentmiklóson, amikor Erdélyben még fortyogott a nagyfazék, bizonytalanság volt, szegénység, s Székelyföldön reggel is, este is szomorúan sütött a nap… Mesélj gyermekéveidről!
– Plebejus üknagyapám házában születtem, aki a napóleoni háborúk és a kiegyezés között élt hatvan évet. Fia egyéves volt, amikor a budai alagutat kezdték építeni, ő már nyolcvannégy esztendőt megélt, de lánya, apai nagyanyám, Kálmán Imre kortársa, 102 évig lehetett köztünk. Férje, Burján Tamás nagyapám Ady Endrével járhatott volna óvodába. Óvodáskoromból arra emlékszem, hogy szüleim, mikor mezőre mentek, leültettek a kicsi székre, előttem volt asztalnak a konyhaszék, rajta papír, olló, színes ceruza, azokkal eltöltöttem néhány órát hazatérésükig. Apám egyik lánytestvérének ma is őrzöm egyik olajfestményét – ennyi volt a vizuális felkészítőm. Vakáció előtt kiállította az óvó néni a kézimunkákat, én pedig csodálkoztam, mi dicsérni való van abban, hogy a kartonra előrajzolt állatfigurákat tűvel körül tudjuk szurkálni. (Ez a pontokkal való rajzolás felbukkant még főiskolás koromban, amikor ollóheggyel megkarcolt vonalak mentén kartonokat hajtogattunk, én óra-fogaskerékkel íveket pontoztam, így homorú-domború felületű síkok keletkeztek.) Elemista koromban jött divatba a kollektivizálás, a tanító néni hazaküldött agitálni: ha nem egyénileg művelik a földeket, akkor eltűnnek a parcellák közötti felszántatlan csíkok, velük pedig az ott fészkelő rágcsálók is. Erre apám legyintett, amiből levontam a következtetést: mezsgye van, róla pedig eltérő tartalmú állításokat lehet megfogalmazni. Az egy-valóság igazságára sütött másféleképpen a nap. Az akkor kollektivizált vagyonunkat máig sem sikerült visszaszerezni, az égi fény itt is fátyolos...
– Ki vette észre elsőbben, hogy a te kezedben másként áll az ecset, de még a toll is?...
– Hatodikos lehettem, amikor az alfalvi születésű Ambrus Imre tanárt Gyergyószentmiklósra nevezték ki. Rajzkört szervezett, tanítgatott és felvételizni küldött. Hetedikben már marosvásárhelyi diák voltam. Nagy Páltól kaptunk olyan feladatot, hogy írjunk a megyei tárlatról. Bordi András Erdőmunkás című életnagyságú akvarellje tetszett meg. Akkor szembesültem azzal, hogy külön lehet fogalmazni a kompozíció festőiségéről és az ábrázolt portré modelljének személyiségéről. Erre mondják, hogy együtt jár a mit és a hogyan, azaz: a jelenségi és a lényegi összefüggések, az ábrázolás meg a festői értelem. Nagy Pál irodalmi kört vezetett, amikor tanáraim: ifj. Bordi Géza és Péterfy László felszólalásra jelentkezett, visszafojtott csend várta. Középiskolás koromban kezdtem verseket fordítgatni, némi formaérzék-fejlesztés céljából. A szobrászatot a „mezsgye-tanulság” miatt választottam, mert az kézzel foghatóbb, tapinthatóbb, objektívebb kapcsolatot tett lehetővé az ábrázolásra kerülő modell és portréja között, mint a festészet.
– Marosvásárhely után következett Kolozsvár, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. Mesélj az ottani évekről!
– Érettségi körül kezdtek megjelenni Bretter György cikkei az Utunkban; jó volt az óráira járni. Első éves koromban Földes László egy fél évig alkotás lélektant adott elő, közben be-bejártam a harmadévesek esztétikaóráira is, hogy majd, amikor minket tanít, tudjak kérdezni. Sajnos ’73 januárjában kikísértük a Házsongárdi temetőbe. A nyolcvanas években, kölcsön kaptam a korábban végzettektől a jegyzeteket, össze is állítottam egy kéziratra való szöveget; korábban Földes és Tóth Sándor is kiadták tanáruk, Gaál Gábor filozófiai előadásait. Salvanu Virgil ábrázoló geometriát adott elő (ami vizuális logika), ezt a tudást kamatoztattam műszaki rajzórákon Ditróban és Gyergyószentmiklóson. Egy ditrói, Gyergyószentmiklóson érettségizett diákom Budapesten bejutott az építészeti szakra. Szobrásztanárom négy éven át Korondi Jenő volt, közben fél évig Kós Andrástól tanultunk kompozíciót. Borghida Istvánhoz jártunk művészettörténet-órákra. Amikor Budapesten beszabadultam a Szépművészeti Múzeum állandó kiállítására, s a termek közepéből szétnéztem, melyik falon vannak a vonzó, s melyiken az érdektelen festmények, akkor láttam, hogy az előbbi csoportban lévő munkák alkotóiról tanultunk, a többi akadémizmus volt. A gyakorlat igazolta Borghida jól tájékozottságát.
– Első munkahelyed?
– Két évig voltam tanár Gyergyóditróban, az elemi és a középiskolában.
– Eközben, persze elkezdtél dolgozni…
– Diplomamegvédéskor megkérdezték: mit fogok később csinálni? Azt válaszoltam: valami olyasmit, mint Vasarely, csak térben. Megszidtak, hogy figurális diplomamunkámmal félrevezetem a bizottságot. Mintha ugyanaz kellene legyen az, amit tanítottak, azzal, amit alkotni fogok. Sikerült kitalálni a gömbszimmetrikus mozaikkompozíciót, ezekből állítottam ki Kántor JózseffelCsíkszeredában, de az elvtársak nem kértek a tirannus születésnapjára összegyűjtött ajándékok közé ilyenfajta munkáimból...
– 1987-ben munkanélkülivé váltál, s így vártad a „nagy változást”, ami ’89 végén el is jött…
– Megjelent a szekuritáté fehér könyve, s a 333. oldalon szerepelek, mint aki műszaki rajzórákon soviniszta eszmékkel fertőzöm diákjaimat. A megyei tanfelügyelőségen nem iktatták kérvényemet, hogy kerüljek ki a tanügyből. Feleségemtől ugyanakkor dicshimnuszt próbáltak kicsikarni; decemberben láthatatlanokká és telefontalanokká kellett válnunk, hogy lekéssük a januári születésnapra megjelentetett Omagiu-kötetek szerkesztési szakaszát. Most lenne, mivel megszégyenítsenek!...
– Ekkor már valóban közeledett a kommunizmus vége, de még mindig ki akartak „rakni” valakit a főterekre, tömeghelyekre. Kit akartak?
– A párttitkárok ízlésétől és megfelelni készségétől függött. Az Omagiu című kötet viszont divattá vált, nem maradhatott el.
– Mindig igent mondtál a megrendelőknek?
– Nem panaszkodom, nem tolakodtak. Viszont meghívtak 1976–78 között a KISZ által szervezett parajdi alkotótáborba. Zömében vásárhelyi művészetisekkel jöttünk össze. Három nagy méretű domborművet faragtam a sóbánya falaira.
– Egyéni kiállításaid legtermékenyebb évei 1982-ben zárultak. Mivel „sértetted meg” őket, hogy azután kevesebb munkát kértek tőled?
– Van egy felszólító levelem a megyei kiállítás szervezőjétől, hogy gyorsan hozzam haza a fémszobraimat, ilyen mondattal: „mivel alkotmányukat kiálló, hegyes vasak képezik, elhelyezésük szükségszerű megoldása következtében még balesetveszélyesek is”. A megyei lapban megemlítették, hogy kompozícióim „érdekes kísérletek”. Akkoriban írtam az esztétikámat, amit ’87-ben elküldtem a Kriterionnak. Két hétig vitte a posta. A ’89-es kiadói tervben szerepelt, de papírhiányra hivatkozva nem került nyomdába. És összeollóztam a Földes-előadásokat.
– Mi a lényege a Földes-előadásoknak?
– Földes három fejezetre osztotta a tudnivalókat. „A művészetek együtt rengeteg közös kérdést vetnek fel. Az esztétikát három nagy problémakörre osztjuk. 1. Az esztétikum, a művészet és a társadalom viszonya;
2. A műalkotás elemzése; 3. A művészet mint fejlődéstörténeti jelenség.”
Némileg sajátos, azaz művészetspecifikus nézőpontot érvényesített, mert míg a művészettörténet a hasonlókban mutatja ki a változásokat, az esztétika a teljesen különbözőkben keresi az azonosságot. „A különböző művészeti ágak közötti rokonság éppen a művészet sajátos voltában áll, ezen lényegi tulajdonságon belül azonban nagyon különbözők. A művészetek közti különbségek esztétikai elmélete fontos dolog. Mindabban rokonok, amit specifikumként tárgyaltunk. Minden művészeti ág közös tulajdonsága: tárgyában emberközpontú totalitás; eszméjében a különösség fokán van; kifejezési formája a művészi kép.” Így kezdődik a második problémakör.
– Beszéljünk a szobrokról is. Hol találhatók köztéri szobraid, és kit ábrázolnak?
– Sorolom: Gyergyószentmiklós főterén látható a három és fél méter magas Szent Miklós-szobor, a gyilkostói Oltárkőn áll egy hétméteres keresztem, a város határában, a Gac-oldal aljára egy tízméteres, gerendákból összeácsolt keresztem került, a székesfehérvári honvédek tömegsírja mellett. Az örmény származású dr. Fejér Dávid portréja a kórház előtt látható. Gyergyóremete központjába, a helység szülöttének, Cseres Tibor írónak a domborműve került, a község katolikus templomában a Herczeg Ferenc által festett mennyezetfreskót újítottam fel. Volt egy térplasztikám a város központjában lévő szökőkútban, amit kidobtak, később a Szent Miklós-szobromra mondták ki három alkalommal a száműzetést-elköltöztetést főtérrendezés ürügyén – majd minden ellenkezésem ellenére szürkére mázolták.
És ami hiányzik: 2006. augusztus 23-án benyújtottam egy kérvényt az RMDSZ-hez és az önkormányzathoz, adjanak helyet egy ’56-os emlékműnek. Erre mai napig sem kaptam választ. S hadd mondjam el, néhány éve tanácsi határozat nélkül vágták ki tőből egy ötméteres csőgömb kompozíciómat a Virág negyedben. (Egy Péterváron atomfizikát végzett kollégám számította ki, hogy milyen szögben kell összehegesztenem az egyenes csöveket, hogy szabályos gömböt alkossanak; ez lehet a Vasarely műveire utaló térkompozíció. Világpremier a maga kategóriájában.) Esetemben az önmeghatározás: „ez a democsokrácia lebuktatandók mázlija” teljes színpompájában nyilvánul meg.
– Voltál a Figura Stúdió díszlettervezője (is); mikortól datálódik kapcsolatod-szerelmed a színtársulattal?
– Egyoldalú vonzalom volt, amit elszabotáltak. Aztán 2002 januárjában lapátra tettek, munkanélküliként a Tanulók Házához nyújtottam be kérvényt, hogy tanárkodjam. Ideiglenes kinevezésemet érvényteleníttették, akkor kezdődött szobraim kálváriája is. Máig tart megörökölt földjeim visszaadásának huzavonája, amit azzal tetéznek, hogy a jó helyen lévő, és általam visszaigényelt területeket másoknak mérik ki, a beerdősödött területeket pedig tarvágással intézték el. Feleségem, Gál Éva Emese grafikus, kilenckötetes költő, 2004-ig a Romániai Magyar Szó tudósítója volt, három interjú miatt egy fenyveskezű patrícius 2001 januárjában beperelte becsületsértés címén. Pert nyert, mégis kipenderítették az újságtól, a Vaskertes Iskolában oktatott, s megbuktatták óraadásból, hogy ne lehessen kinevezett pedagógus. Ennyi megpróbáltatást a szekuritáté sem talált ki ellenünk! Ha visszakaptam volna az eladható területeket, több szobrom lenne. „Csutakerdőm fekete, / ködruhás kísértete / leng ’sohamár’ szobraim / sehol-talapzatain.” És kézirataink sem halmozódnának…
– Valahol olvastam, a szobrász, mikor egy nagy történelmi személyiség szobrát készíti, az arcmását formázza, mivel a „kép” a domináns elem, a többit saját énjéből adja hozzá. Te hogy vagy ezzel?
– Itt is muszáj, hogy érvényesüljön a két fő szempont: a mit és a hogyan. Az ábrázolt személyiség egyedisége és a szobrászat általános műfaji követelményei kell ötvöződjenek. Saját szubjektivitásommal ezt szolgálom. Így válik a látvány művészi képpé.
– Térjünk át irodalmi munkásságodra. Szinte annyira vagy elismert képzőművész, mint elismert költő és filozófus. Mikor írtad első versed, s hány jelent meg nyomtatásban vagy irodalmi portálokon elektronikus formátumban?
– Középiskolás koromban fordítottam egy kötetnyi verset, egyik kéziratpéldányom a bukaresti földrengés idején (1977) tűnt el, a másikat, egy sokak számára nem szimpatikus szerkesztő „veszítette el”. Viszont az elismertségemmel van egy kis bibi. Amikor kiderült, hogy a főtéri szobromat el akarják költöztetni, még a helyi plébános sem nyilatkozott. Amikor a Hargita Megye Tanácsa támogatta esztétika könyvem megjelentetését, két megyeközpont egy-egy nyomdája utasította el a kivitelezést. Ez akkor volt, amikor kiderült, hogy én vagyok a szerző. Csak a Magyar Elektronikus Könyvtár „fogadott be” néhány kéziratot. Köztük van a Váci Mihály költészetét elemző tanulmányom is. (Talán nem áll messze Szilágyi DomokosArany János-, és Lászlóffy AladárSzabó Lőrinc-monográfiájától.) Szegeden jelent meg a költő születésének 90. évében; egykori diákomnak, dr. Pál Elemérnek és kiadójának maradok érte hálás. És Beke Sándornak, aki az Erdélyi Tollban közölt részleteket Fülep Lajos munkásságát elemző tanulmányom bevezetőjéből. Idén a tavalyelőtti verstermésem következik – interneten is olvashatók.
– Tehát összegezzünk: nálad párhuzamosan halad(t) képzőművészeti életed, pedagógusi pályafutásod, költői-lírai gondolataid versbeöntése. Hogyan sikerült ezt az egészet egységes harmóniába terelned és művelned?
– Mivel elméleti okoskodásaim központjában az esztétikai valóságok állnak, azok pedig társművészeteken átívelő törvények, nincs úgynevezett törés a különböző területek között. Váci-tanulmányom hozadéka: verseim líraisága körvonalazottabb lett.
– 1990 után szinte minden évben jelent meg írásod egy-egy Korunk-számban. Mi kapcsolatod volt a kolozsvári folyóirattal?
– Korunk-béli jelenlétemet Aniszi Kálmán segítette, később Kereskényi Sándor, A Hétnél pedig a 2015-ben elhunyt Adonyi Nagy Mária figyelt fel rám. Közben összegyűlt egy kötetnyi próza, vers, kiállításokkal foglalkozó cikk.
– Feleséged, Gál Éva Emese szintén képzőművész, elismert, sokat publikáló költő, nagyszerű szerkesztő. Szoktatok egymásnak tanácsot adni, egymás alkotásait véleményezni, bírálni, vagy építő gondolattal segíteni?
– Természetesen. Festő-költő lányunkkal sem kivételezünk. Neki decemberben jelent meg első kötete, főiskolás éveiben tizenkét Picasso-repró festői értelmét, plasztikai jelentéseit fogalmazta át alanyi lírává. Megemlíthetem egyik művészetis osztálytársamat, a közeli Borszéken élt és költővé vált Kamenitzky Antalt – tavalyelőtt késő ősszel bekövetkezett halála napjáig tartottunk vers-diskurzust.
– Két bejelentett találmányod van, melyek ezek?
– Másfél. Az első: három öröknaptár; 1985-ben “ártunk és ormányunk” nem nyomtatott a következő évre naptárt, magamnak kellett januárban rögtönöznöm a tanterv elkészítéséhez egy naptárfélét, aztán ezt elkezdtem tökéletesíteni. Ennek következtében van egy nyolcszáz évre, egy ezerkétszáz évre és egy száznegyvenkétezer évre szóló változat. Egyik barátommal közösen egy műszaki témát találtunk ki.
– Korábban beszéltünk Földes Lászlóról. Milyen emlékeid vannak róla, mennyire aktuálisak FL gondolatai?
– Stefano Bottoni jelentetett meg egy tanulmányt az ’56-os forradalom erdélyi kihatásairól, miután megtalált egy 1958-ban magyarul írt feljelentést Földes László kijelentéseiről. Ezért tíz éven át nem közölhetett! A Hét indított egy véleményháborút, próbáltam hozzászólni, amiből ezt-azt idézett az a szerkesztő, aki korábban elmismásolta versfordításaimat. Máshol sem akadt lehetőség, hogy nyomdafestéket lásson. Ahogy Földes László nem közölhetett tíz éven át, úgy a róla megfogalmazott véleményem sem jutott nyilvánosságra. Földes László a társművészetekre egyaránt érvényes esztétikai valóságok ismerője volt, a szépirodalomra vonatkozó alapgondolata pedig a Schiller által 1794. augusztus 23-án Goethének küldött leveléből olvasható ki. Ehhez a vonulathoz tartozott az 1885-ben született Fülep Lajos is. Fülepnek mai napig vannak értékelői, Földessel csupán magam foglalkozom. Mivel még nem jutott a kompilált esztétikája nyomdába, egykori tanítványaitól még várok fennmaradt jegyzeteket, egyelőre csak a képzőművész-kollégáktól kaptam, jó volna zenész hallgatóitól is kölcsönözni. Előadásainak megjelentetése hozzáférhetőbbé tenné kötetbe gyűjtött értékes írásait sokak számára.
– Egy másik tanulmányodban Váci Mihály költészetét elemzed Túlzás a szép címmel. Kérlek, foglald össze a Szegeden megjelent kötet üzenetét.
– Ebben is az esztétikai valóságokra összpontosítottam, azok jelenségi és lényegi kettősségére, azaz: a mit és hogyan dialektikájára. Könnyű dolgom volt, mert Váci a legköltőibb költőnk, alkotóként ő mondott alapvető, megfellebbezhetetlen igazságokat az alkotófolyamatok törvényszerűségeit leíró művészi általánosításról. Munkássága hagyományteremtő lehetne.
– Hol jártál Európában, s hová szeretnél még eljutni?
– Budapestig jutottunk el nejemmel 80-ban és ’82-ben. Mostanában már nem kívánkozom Európa más fővárosainak
2017. január 13.
Kevesebb magyar osztály indul Kolozs megyében – hosszú távú oktatási stratégia kellene
Kolozs megyében vélhetően két magyar osztállyal indul kevesebb a kilencedik osztályban, azt azonban még nem tudni, hogy melyik intézményeket érinti ez – közölte a Kolozs megyei RMDSZ. Pénteken, Kolozsváron elhangzott: miután az iskolavezetőkkel nem tudtak megegyezni, a főtanfelügyelőség térfelén pattog a labda, amellyel azonban sikerült megállapodniuk egy méltányos döntésben.
Csoma Botond parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke elmondta, az idén komoly gyereklétszám-csökkenéssel kellett szembenézni: nyolcadik osztályban nyolcvan, ötödik osztályban körülbelül száz gyerekkel van kevesebb a megyében. A Kolozs megyei főtanfelügyelővel, Valentin Cuibus-szal folytatott tárgyalások során megállapodtak abban, hogy a vidéken, ahol nincs több magyar osztály, nagyon kis létszámokkal is működhetnek a magyar osztályok, ezt a zeneoktatásra is kiterjesztik. Csoma hozzátette: a kilencedik osztályban Dézsen 21 gyerek gyűlt össze a környező falvakkal együtt, így magyar osztály indul a városban.
A Kolozs megyi RMDSZ vezetői kolozsvári és megyei iskolavezetőkkel, szakemberekkel is találkoztak. Olyan kritériumrendszer kidolgozásáról tárgyaltak, amellyel a létszámcsökkenés kérdését kezelhetik a jövőben. Ezt a rendszert egyelőre nem sikerült kidolgozni – tette hozzá a képviselő. Mint elmondta, az iskolavezetők átadják a mérlegelési és döntési jogot a megyei főtanfelügyelőségnek, és arra kérik, hogy vegye figyelembe a kisebbségi oktatás helyzetét.
A tűzoltó-módszerektől búcsút kell venni – fogalmazott Csoma Botond, ehelyett szerinte fenntartható oktatási stratégiára van szükség. A Kolozs megyei RMDSZ nevében így olyan testület létrehozását javasolja, amely közép- vagy hosszú távon fenntartható oktatási stratégiát dolgozna ki.
Két magyar osztállyal rövidülhet a megye
A nyolcadik osztályos diákoknál ezelőtt két évvel, 612 diák végzett magyar tagozaton, idén 507 lesz – mondta el Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. Tavaly ugyan sikerült megtartani a már létező osztályokat, de idén már lehetetlen lesz megtartani ezt a számot – hívta fel a figyelmet. Mivel az iskolavezetőkkel tartott tárgyalás során nem léphettek előre, döntéseket meg kell hozni, így jövő héten a tanfelügyelőségi vezetőtanácsi gyűlésen meghozzák a magyar osztályokra vonatkozó határozatokat.
„Több mint valószínű, hogy két kilencedik osztállyal lesz kevesebb, de nem tudja még senki, hogy kiket érint majd ez” – fogalmazott Török. Hozzátette, a dézsi induló kilencedikkel együtt tulajdonképpen eggyel kevesebb magyar osztállyal kell számolni.
A jelenlegi negyedik osztályokban is száz diákkal van kevesebb, mint tavaly, itt azonban megállapodtak abban a főtanfelügyelővel, hogy ott, ahol levágják a kilencedik osztályt, megtartják az ötödiket. Az előkészítőkről, óvodákról egyelőre nincsenek konkrétumok.
Minden magyar intézmény egyedi eset
Tárkány Erika, az RMPSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke kifejtette, a tűzoltó-módszerek valóban jellemezték az elmúlt éveket, hiszen mindig reménykedtek. „Kolozs megyében minden egyes magyar intézmény egyedi eset, ezért is tartott 6-7 órát a iskolavezetőkkel tartott megbeszélés. Nehéz objektív kritériumrendszert kialakítani” – fogalmazott.
Hozzátette, nem egymás ellen szeretnének dolgozni, hanem egy jövőkép, konkrét adatok tükrében. Az RMPSZ felajánlotta segítségét az RMDSZ-nek, fontos volna ugyanakkor négy évre előre látni a diáklétszámot, támogatni a szülőket abban a döntésükben, hogy gyerekeik a vidéki iskolákban maradjanak.
„Nem vagyunk sem annak a szakmai tudásnak és információhalmaznak, sem erkölcsi alapnak a birtokosai, hogy bármelyik RMDSZ-es tisztségviselő dönthetne az intézmények sorsáról, ezért volt szükség erre a tanácskozásra, és itt kell meghozni a döntéseket” – fogalmazott Horváth Anna. Az RMDSZ kolozsvári szervezetének elnöke aláhúzta, az elvi kérdéseket és az ezekből következő későbbi döntéseket kell elfogadni.
Pozitív diszkrimináció mostanáig is létezett vidéki osztályok esetében, de azon el kell gondolkodni, hogy azonos profilú, egymás mellett működő kolozsvári magyar iskolák messze létszám alatt működő osztályaival mi történjen – tette hozzá Horváth rámutatva, román osztályokat, sőt iskolákat is szüntetnek meg.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro
Kolozs megyében vélhetően két magyar osztállyal indul kevesebb a kilencedik osztályban, azt azonban még nem tudni, hogy melyik intézményeket érinti ez – közölte a Kolozs megyei RMDSZ. Pénteken, Kolozsváron elhangzott: miután az iskolavezetőkkel nem tudtak megegyezni, a főtanfelügyelőség térfelén pattog a labda, amellyel azonban sikerült megállapodniuk egy méltányos döntésben.
Csoma Botond parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke elmondta, az idén komoly gyereklétszám-csökkenéssel kellett szembenézni: nyolcadik osztályban nyolcvan, ötödik osztályban körülbelül száz gyerekkel van kevesebb a megyében. A Kolozs megyei főtanfelügyelővel, Valentin Cuibus-szal folytatott tárgyalások során megállapodtak abban, hogy a vidéken, ahol nincs több magyar osztály, nagyon kis létszámokkal is működhetnek a magyar osztályok, ezt a zeneoktatásra is kiterjesztik. Csoma hozzátette: a kilencedik osztályban Dézsen 21 gyerek gyűlt össze a környező falvakkal együtt, így magyar osztály indul a városban.
A Kolozs megyi RMDSZ vezetői kolozsvári és megyei iskolavezetőkkel, szakemberekkel is találkoztak. Olyan kritériumrendszer kidolgozásáról tárgyaltak, amellyel a létszámcsökkenés kérdését kezelhetik a jövőben. Ezt a rendszert egyelőre nem sikerült kidolgozni – tette hozzá a képviselő. Mint elmondta, az iskolavezetők átadják a mérlegelési és döntési jogot a megyei főtanfelügyelőségnek, és arra kérik, hogy vegye figyelembe a kisebbségi oktatás helyzetét.
A tűzoltó-módszerektől búcsút kell venni – fogalmazott Csoma Botond, ehelyett szerinte fenntartható oktatási stratégiára van szükség. A Kolozs megyei RMDSZ nevében így olyan testület létrehozását javasolja, amely közép- vagy hosszú távon fenntartható oktatási stratégiát dolgozna ki.
Két magyar osztállyal rövidülhet a megye
A nyolcadik osztályos diákoknál ezelőtt két évvel, 612 diák végzett magyar tagozaton, idén 507 lesz – mondta el Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. Tavaly ugyan sikerült megtartani a már létező osztályokat, de idén már lehetetlen lesz megtartani ezt a számot – hívta fel a figyelmet. Mivel az iskolavezetőkkel tartott tárgyalás során nem léphettek előre, döntéseket meg kell hozni, így jövő héten a tanfelügyelőségi vezetőtanácsi gyűlésen meghozzák a magyar osztályokra vonatkozó határozatokat.
„Több mint valószínű, hogy két kilencedik osztállyal lesz kevesebb, de nem tudja még senki, hogy kiket érint majd ez” – fogalmazott Török. Hozzátette, a dézsi induló kilencedikkel együtt tulajdonképpen eggyel kevesebb magyar osztállyal kell számolni.
A jelenlegi negyedik osztályokban is száz diákkal van kevesebb, mint tavaly, itt azonban megállapodtak abban a főtanfelügyelővel, hogy ott, ahol levágják a kilencedik osztályt, megtartják az ötödiket. Az előkészítőkről, óvodákról egyelőre nincsenek konkrétumok.
Minden magyar intézmény egyedi eset
Tárkány Erika, az RMPSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke kifejtette, a tűzoltó-módszerek valóban jellemezték az elmúlt éveket, hiszen mindig reménykedtek. „Kolozs megyében minden egyes magyar intézmény egyedi eset, ezért is tartott 6-7 órát a iskolavezetőkkel tartott megbeszélés. Nehéz objektív kritériumrendszert kialakítani” – fogalmazott.
Hozzátette, nem egymás ellen szeretnének dolgozni, hanem egy jövőkép, konkrét adatok tükrében. Az RMPSZ felajánlotta segítségét az RMDSZ-nek, fontos volna ugyanakkor négy évre előre látni a diáklétszámot, támogatni a szülőket abban a döntésükben, hogy gyerekeik a vidéki iskolákban maradjanak.
„Nem vagyunk sem annak a szakmai tudásnak és információhalmaznak, sem erkölcsi alapnak a birtokosai, hogy bármelyik RMDSZ-es tisztségviselő dönthetne az intézmények sorsáról, ezért volt szükség erre a tanácskozásra, és itt kell meghozni a döntéseket” – fogalmazott Horváth Anna. Az RMDSZ kolozsvári szervezetének elnöke aláhúzta, az elvi kérdéseket és az ezekből következő későbbi döntéseket kell elfogadni.
Pozitív diszkrimináció mostanáig is létezett vidéki osztályok esetében, de azon el kell gondolkodni, hogy azonos profilú, egymás mellett működő kolozsvári magyar iskolák messze létszám alatt működő osztályaival mi történjen – tette hozzá Horváth rámutatva, román osztályokat, sőt iskolákat is szüntetnek meg.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro
2017. január 14.
Lézertöréstől hitelességig (Felsőoktatás Székelyföldön)
Beszélgetés DR. DÁVID LÁSZLÓVAL, a Sapientia EMTE rektorával
Újabb négy évre, 2020 végéig dr. Dávid Lászlót választotta az akadémiai közösség a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorának. A mérnökként Sepsiszentgyörgyről induló régi-új vezetővel elvekről, szerencséről és a hitelesség megőrzésének mindenekelőttiségéről is beszélgettünk.
Emlékszik még az első mély vízre? Nem volt éppen a legjobb formájában a Sapientia, amikor először választották az élére. Vagy az idő mindent megszépít?
– Valóban kritikus pillanatban vettem át az egyetem irányítását. Még előtte, 2005-ben néhai Tonk Sándor rektor utódja, Szilágyi Pál felajánlotta a rektorhelyettesi tisztséget, két évvel később pedig már többen is arra bátorítottak, hogy induljak a rektorválasztáson. Akkoriban kezdődött az a médiasortűz-támadássorozat, amely az egyetem megszüntetését célozta, bár a támadásokban megfogalmazott kifogások korábbi időszakra vonatkoztak. A harcban viszont megerősödtem, jó néhány döntésemre éreztem a visszaigazolást. A későbbiekben fokozott védettséget adott a magyar államelnök, a miniszterelnök, illetve az Országgyűlés elnökének látogatása is, és az RMDSZ részéről is fokozódó támogatást érezhettem. Az akkreditációs bizottság 2010-es döntése tovább erősített, bár a végső szavazásra 2012-ig kellett várni.
– Milyen sorrendben tornyosultak akkor a feladatok?
– Két lényegi elvi kérdés, illetve elvárás fogalmazódott meg. Az egyik, hogy egyben tudom-e tartani az egyetemet, úgy érvényesíteni a különböző helyszínek érdekeit, hogy közben mindenki egyetlen egyetem részének tartsa magát. Ebből a szempontból talán nem volt rossz választás, hogy nem kolozsvári ember került az egyetem élére, hiszen a székely kisvárosok mindig is hátránnyal küszködtek a saját értelmiségük megtartásában, az utóbbi ötven év történései pedig tovább táplálták ezt az érzést. A másik fontos szempont az volt, hogy azért tartsuk meg a Sapientia kolozsvári egyetemiközpont-jellegét. Miközben soha nem az a bázis volt a legnagyobb, pedig talán oda lett volna a legkönnyebb tanárt, hallgatót toborozni. A Kolozsvár-központúság azonban hagyományosan rangot kölcsönöz egy egyetemnek.
– Mindezek ismeretében mit kezd azokkal a véleményekkel, hogy egy Csíkszereda léptékű városból soha nem lesz egyetemi központ?
– A történet korántsem erről szól. Ha Nyugaton egy rét kellős közepén sikerül egyetemi központot létrehozni, nálunk miért ne lehetne egy kisvárosban? Persze, pontos feltételekkel. Az első ezek közül, hogy megfelelő szakembereket győzzünk meg, hogy azon a bizonyos helyen érdemes iskolát kialakítani. A másik, hogy a régió is vevő legyen ezekre a szakemberekre, jöjjön közvetlen igényekkel, amelyek kielégítésére megfelelő szakokat hozzanak létre abban az intézményben – természetesen az esetleges átfedések figyelembevételével. Sok polgármestertől hallani, hogy kis Szilícium-völgyet szeretne megteremteni saját városában. Csakhogy az igazi Szilícium-völgy kialakulásának története több mint száz esztendőre tekint vissza, amelyben a közös tényező az egyetem léte, az alapkérdés pedig az időfaktor. Létezésünk tizenöt éve erre messze nem elegendő. A Sapientiának felróható legnagyobb hiba, hogy nem tíz évvel korábban hozták létre.
– Ön hogyan „tévedt” az egyetemi szférába?
– Középiskolás koromban, a hetvenes években mérnöknek készülő székelyföldi fiatal számára a temesvári egyetem volt a non plus ultra. Nekem is, gond nélkül be is jutottam, a sors meg úgy hozta, hogy a második év vége felé egy kísérlet előkészítése közben eltörtem egy lézert. A kár 80 ezer lej volt, valamivel több, mint egy Dacia ára. Aznap éjjel szilárdságtani módszerekkel kiszámoltam, mi történik, ha akár egy centiről lekoppan ez a lézer, s arra kértem az illetékeseket, mielőtt levágnák a fejem, nézzék meg a számításokat. Jól sült el a dolog, a számításaim helyesnek bizonyultak, tervezési hibáról volt szó, így nemcsak a kártérítést úsztam meg, de felfigyeltek rám, és felajánlották, dolgozzam a műegyetem fizika tanszékén. A harmadik év végén már alkalmaztak a mai aspirantúrának megfelelő státusban, és miközben végeztem a saját tanulmányaimat, órákat tartottam.
– Ilyen egyetemi karrier után hogyan landolhatott kezdő mérnökként a sepsiszentgyörgyi gépgyárban?– Elsősorban azért, mert a diplomázásom évében, 1981-ben tizenhat nagyvárost zártnak nyilvánítottak. Én kettős kihelyezést kaptam, aminek értelmében kétéves tapasztalatszerzés után visszamehettem az egyetemre, vagy a Román Nukleáris Kutatóintézetpitești-i fiókjához, ahol gyakorlatilag a cernavodăi atomerőmű létesítésének előkészületei zajlottak. Én arra a két évre Sepsiszentgyörgyöt választottam, kisváros ugyan, gondoltam, de színháza van, nem utolsósorban pedig édesapám is ott végzett a Székely Mikó Kollégiumban. Megszerettem a várost, bár az IMASA-ban tapasztalt nyájszellem kezdetben kiábrándító volt. Reggel hatkor bementünk, délután kettőkor kijöttünk, közben meg szinte senkit sem érdekelt, mit tesz le időközben az asztalra. A szerszámgépeket tervező osztályra osztottak be, semmiféle feladatot nem kaptam, olvasgattam. Szóvá is tették, hogy ezt hogy képzelem, de épp akkor voltak nagy bajban egy megrendeléssel, amelynek kapcsán számítógép-vezérlésű géppel egy bütyköt kellett elkészíteniük. Nem tudták a kívánt pontossággal beprogramozni a berendezést, én meg elszóltam magam, hogy ez nagyon egyszerű feladat. Mire természetesen az volt a válasz, hogy akkor csináld meg. Mivel nem állt rendelkezésre megfelelő számítógép, átalakítottam egy TI59-es programozható zsebszámológépet, annak segítségével pedig az előírásoknál egy fokozattal pontosabb eredményt sikerült elérnem. A továbbiakban akkor mehetettem-jöhettem a gyárban, amikor akartam.
– El is vitték egykettőre a zsenijelölt mérnököcskét...
– Az IMASA-beli főnököm, Szabó Károly révén ismertem meg az egyetemi tanár Székely Gyulát, ő meg elvitt Marosvásárhelyre, hogy bemutasson Szentgyörgyi Lászlónak, aki akkoriban indított el ott egy villamos hőtechnika-kutatóintézetet. A másfél órás beszélgetés alatt Szentgyörgyi meggyőzött, hogy menjek Vásárhelyre. A feleségem még egy ideig fizikatanárként dolgozott Szentgyörgyön, ha még egy félévet ott töltök, valószínűleg soha nem megyek el onnan.
– És akkor ma nincs Vásárhelyen magyar villamosmérnöki képzés?
– Könnyen elképzelhető. Előbb azonban 1990-ben létrejött a vásárhelyi műegyetem, ahol automatizálás szak is indult, én meg tudtam, hogy 1993-tól kezdődnek majd azok a tantárgyak, amelyeket oktatni szeretnék. Ezért csak addig vállaltam a kutatóintézet időközben rám szakadt vezetését. Kihívást éreztem ugyanis a műszaki oktatási struktúra megteremtésében. A Petru Maior Egyetemen építkezésre alkalmas környezetre találtam, nyitott fiatalokra, tíz év alatt jó színvonalra emeltük a mérnöki oktatást. Csakhogy a magyar hallgatók aránya 1999-re 27 százalékra csökkent, mivel a felvételin 80-an írtak tízest matematikából, így aztán a román nyelv és irodalom érettségi döntötte el a bejutást.
– Ezért vitte át a csomagot az akkoriban alakuló Sapientiára?
– Részben. Akkoriban két nézet harcolt egymással: magánegyetem vagy állami finanszírozású egyetem magyar tagozata vállalja a műszaki értelmiség kinevelését? Az utóbbi nézet érvényesítésének élére magam álltam, többször nekifutottunk, de a kérésünket ötször annyi román oktató utasította el, mint ahányan támogatták. Az RMDSZ támogatási ígéreteinek birtokában még folytattuk a harcot, hiszen úgy tűnt, elsősorban azon múlnak a dolgok, hogy a minisztérium finanszírozza vagy sem a Bolyai János-vonalnak tervezett magyar oktatási vonalat. Csakhogy, amikor 1999-ben Horváth Sándor matematikus kollégámmal Bukarestbe utaztunk, hogy meggyőzzük Andrei Marga oktatási minisztert négy szakon évi 50–50 magyar hely finanszírozásának fontosságáról, az RMDSZ-központból azt a választ kaptuk, hogy nem tudnak velünk tartani a megbeszélésre, de sok sikert kívánnak. Szűk órás megbeszélés végén mégis úgy álltunk fel, hogy a minisztérium biztosítja a finanszírozást egyetlen feltétellel: az egyetem szenátusa írásban kérje a magyar oktatási vonal létrehozását. A rektor azzal utasított el, hogy ez nem szerepel az egyetem chartájában, a módosítás pedig három-öt évet is igénybe vehet. Mi mindenesetre három hét alatt beterjesztettünk egy módosított alapszabályzatot, az elutasítás azonban nem változott. A rektor később magánbeszélgetésen elmondta: még sok mindennek meg kell változnia a román kollégák fejében, míg elfogadják egy magyar vonal létrehozását. Ezt követően a négy szakot – mechatronika, informatika, számítástechnika és automatizálás – tartalmazó csomaggal jelentkeztünk a Sapientiánál.
– Nem zavarta, hogy a Sapientia kezdeti térképén nem szerepelt Marosvásárhely?
– Akkor még csak szerveződött a Sapientia, de bizonyos felismerések és nyomások hatására a történet egy kettős, Csíkszereda–Kolozsvár bázisú egyetem irányába kanyarodott. Ebbe az elképzelésbe „zavartunk be” Marosvásárhellyel. A temesvári egyetem akkorra már sokat veszített a rangjából, Kolozsváron nem volt akarat magyar képzés indítására, az egyetlen esély Vásárhely maradt. Műszaki egyetemet azonban nem lehet tudományos-kutatói háttér, felszerelés nélkül létrehozni. Akkor még pénz sem volt erre, viszont küszöbön állt annak a bizottságnak az érkezése, amely a tanításhoz szükséges laboratóriumi berendezést volt hivatott ellenőrizni. És akkor csoda történt: jött a hír, hogy az egyik környékbeli parókián több kamionnyi ismeretlen tartalmú doboz vár a sorsára. A twentei egyetem nemrég leszerelt villamosmérnöki laboratóriumának elemei voltak ott, egy részüket ma is használjuk.
– A humán szakokkal induló Sapientián zajló képzések több mint ötven százaléka ma már műszaki jellegű. Mit szólnak mindehhez a kezdeti tervek megálmodói?
– Az indítás előtti vitákat elnézve egyértelmű volt az elhatározás, hogy csak akkor van értelme az egésznek, ha a Sapientia elitképzést biztosít. A mérnöknevelés pedig valahogy nem fért ebbe bele. Annak idején ugyanis roppant szétszórt volt a romániai műszaki felsőoktatásban dolgozó magyarok társasága. Volt korábban professzor Jászvásáron, Temesváron több is, de a szórványlét sehol sem engedélyezte egy kompakt műszaki elit kialakulását. Marosvásárhelyen előzmény nélküli volt ez a tevékenység, bizonyos mértékig ismeretlen volt a társaság is, ezért részben jogosnak tekinthető a kezdeti kétkedés. Hogy mivel győztük meg mégis őket? Kezdetben talán azzal, hogy az egyetemi szakma ismert és elismert engem, később meg az eredményeinkkel. Néhány szempont érvényesítését ugyanis mindennél fontosabbnak tekintettünk. Például, hogy a műszaki oktatás legyen a létező magyar nyelvű felsőoktatási képzések kiegészítője. A másik szempont az volt: ne csak attól legyen vonzó a képzésünk, hogy magyarul tanítunk, hanem azért, mert magyarul és jól tanítunk. Az egyetem alapítványának kuratóriuma azt is értékelte, hogy tudatos tanszéki építkezésbe kezdtem, több évfolyam eminens végzőseit is sikerült az egyetemen tartani, illetve visszahozni. Már saját nevelésű professzoraink is vannak, docensünk pedig több is. Lassan újabb nemzedékváltás válik esedékessé.
– Hogyan vezeti az egyetemet? Mindenhez ön ért a legjobban?
– Nem is tagadom, mennyi mindenhez nem értek. Igyekszem viszont megtalálni a velem hasonló értékrendet valló embereket, akikben megbízom, pártolom a kezdeményezéseiket, erősítem őket. Az egyszemélyes döntésekre alapozó intézmények esetében ugyanis a döntéshozó kidőlése súlyos problémákat okozhat. Ahol viszont közös az értékrend, a testület képes tovább vinni a stafétát. Persze, akadtak vitatott kérdések, leginkább talán a csíkszeredai két kar egyesítése ügyében hozott döntés számított annak. Csíkszeredában két kar működött – a vásárhelyinél jóval kevesebb hallgatóval –, ez így alakult még az én rektorrá választásom előtt. A két kar – a közgazdasági és élelmiszer-mérnöki – között viszont az idők során ellenkező értékrend alakult ki. Érveltem, igyekeztem meggyőzni embereket, nem utolsósorban azért, mert a két párhuzamos struktúra megszüntetése emberi egzisztenciákat is érintett.
– Ma honnan merít elsősorban a Sapientia?
– Oktatási helyszíntől függ. Marosvásárhelyen a hallgatóink több mint fele a megyéből származik, a fennmaradó 40 százalék óriási többségét Hargita megyéből és Háromszékről érkezők alkotják. A csíkszeredai karokra szinte teljes mértékben Székelyföldről származó diákok jönnek. Kolozsvárra viszont már nem, oda mindenhonnan érkeznek. Dacára, hogy több szakon visszavezettük a felvételi vizsgát, valamennyit nőtt a diáklétszámunk, ami jelzi, hogy egyre inkább értéke van a Sapientiának. Abból a pragmatikus okból vezettük vissza, hogy nagy felelősség két év múltán szembesíteni a hallgatót: nem képes megfelelni az elvárásoknak. Ha lehet, mondjuk meg neki hamarabb. Egyre nagyobb hitelünk lett a rangos középiskolákban, ma már nem érvényes a kezdetben talán nem is alaptalan állítás, miszerint a Sapientiára bárki bejut. A rangos székelyföldi kollégiumok korábban kifejezetten „exportra” termeltek, s büszkeségük forrása az volt, hogy egyik-másik iskola végzettje melyik rangos egyetemen tanul tovább. Nekünk viszont Erdély egészében kell gondolkodnunk, amíg lehet. Még akkor is, ha hiszek a székelyföldi autonómia erejében, mert annak hatása egész Erdélyre kisugárzik. Mint ahogy a Sapientia jótékony hatása is visszasugárzott az állami egyetemi oktatásra, mert versenyhelyzetet teremtett. Ennek következtében pedig különböző egyetemeken olyan magyar helyeket hirdettek meg, amelyek lehetősége e versenyhelyzet nélkül talán soha fel sem merült volna.
– Néhány szakot viszont megszüntettek a közelmúltban. Zsákutcának bizonyultak?
– Amikor elvállaltam az egyetem vezetését, az intézmény akkreditációjára való tekintettel azt az álláspontot képviseltem, hogy valamennyi meglévő szakkal együtt akkreditáljuk. Most abban a időszakban vagyunk, amikor kellemetlen döntéseket kell meghoznunk, néhányon már túl is vagyunk. Így például a csíkszeredai biotechnológia–élelmiszeripari biotechnológia–génsebészet hármasból csak az utóbbi marad meg, mert az egészíti ki megfelelően az élelmiszeripari mérnöki képzést. Marosvásárhelyen megszűnt a szociálpedagógiai képzés, szükség mutatkozott viszont fordítókra, még ha az nem is számít mérnöki szaknak. Egy merész lépéssel belevágtunk a közegészségügy szakba is, amely egészségügyi intézményekben működő nem orvos szakembereket „termel”, a hasonló adminisztrációs szakemberek képzésével úttörőnek számítunk az országban.
– A sepsiszentgyörgyi erdészmérnöki szak beindításának ötlete viszont élénk ellenlobbit váltott ki. Hogyan igyekeznek megoldani ezt a helyzetet?
– Az első visszajelzések, a brassói erdészmérnöki egyetem ellenlobbija valóban nagyon kemény volt. Egyértelmű jelzések érkeztek: ha megpróbálkozunk vele, az agrármérnöki szakkal teljes szentgyörgyi központunkat törlik. De nem is szabad fejest ugrani az ismeretlenbe, hiszen egyelőre megfelelő tanári karral sem rendelkezünk az erdészmérnöki szakhoz. Amíg sikerül kialakítanunk, reményeink szerint a brassói egyetem illetékeseivel is meg tudjuk értetni, hogy nem veszítenek sokat ezzel, sőt, szakmai kapcsolatokat is szeretnénk létesíteni velük. A marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemmel elsősorban a mesterképzésben kialakított együttműködésünk bátorító és követendő példa lehet. Ma már erős és hiteles intézménnyel a hátam mögött tárgyalhatok. Mert ami a legfontosabb: bármit is ígérsz, ha kellemetlen is, de be kell tartanod. Bárhogy is viselkednek mások, a saját hiteled megőrzése a legfontosabb.
Dr. Dávid László
Villamosmérnök, egyetemi tanár, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Csíkszeredában született 1956. július 18-án, a ma a Márton Áron Főgimnázium nevet viselő középiskola elvégése után 1981-ben villamosmérnöki szakon diplomázott a temesvári Műszaki Egyetemen. 1981–1985 között mérnök, majd fejlesztőmérnök a sepsiszentgyörgyi IMASA-nál, 1985–1993 között kutató, főkutató, fiókintézeti igazgató a bukaresti Elektrotechnikai Kutatóintézet marosvásárhelyi fiókintézeténél. 1997-ben doktori címet szerzett a brassói Transilvania Egyetemen. 1993–2003 között a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója, 2001-től egyetemi tanár a Sapientia marosvásárhelyi karán, 2004–2006 között rektorhelyettes, 2007–201
Beszélgetés DR. DÁVID LÁSZLÓVAL, a Sapientia EMTE rektorával
Újabb négy évre, 2020 végéig dr. Dávid Lászlót választotta az akadémiai közösség a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorának. A mérnökként Sepsiszentgyörgyről induló régi-új vezetővel elvekről, szerencséről és a hitelesség megőrzésének mindenekelőttiségéről is beszélgettünk.
Emlékszik még az első mély vízre? Nem volt éppen a legjobb formájában a Sapientia, amikor először választották az élére. Vagy az idő mindent megszépít?
– Valóban kritikus pillanatban vettem át az egyetem irányítását. Még előtte, 2005-ben néhai Tonk Sándor rektor utódja, Szilágyi Pál felajánlotta a rektorhelyettesi tisztséget, két évvel később pedig már többen is arra bátorítottak, hogy induljak a rektorválasztáson. Akkoriban kezdődött az a médiasortűz-támadássorozat, amely az egyetem megszüntetését célozta, bár a támadásokban megfogalmazott kifogások korábbi időszakra vonatkoztak. A harcban viszont megerősödtem, jó néhány döntésemre éreztem a visszaigazolást. A későbbiekben fokozott védettséget adott a magyar államelnök, a miniszterelnök, illetve az Országgyűlés elnökének látogatása is, és az RMDSZ részéről is fokozódó támogatást érezhettem. Az akkreditációs bizottság 2010-es döntése tovább erősített, bár a végső szavazásra 2012-ig kellett várni.
– Milyen sorrendben tornyosultak akkor a feladatok?
– Két lényegi elvi kérdés, illetve elvárás fogalmazódott meg. Az egyik, hogy egyben tudom-e tartani az egyetemet, úgy érvényesíteni a különböző helyszínek érdekeit, hogy közben mindenki egyetlen egyetem részének tartsa magát. Ebből a szempontból talán nem volt rossz választás, hogy nem kolozsvári ember került az egyetem élére, hiszen a székely kisvárosok mindig is hátránnyal küszködtek a saját értelmiségük megtartásában, az utóbbi ötven év történései pedig tovább táplálták ezt az érzést. A másik fontos szempont az volt, hogy azért tartsuk meg a Sapientia kolozsvári egyetemiközpont-jellegét. Miközben soha nem az a bázis volt a legnagyobb, pedig talán oda lett volna a legkönnyebb tanárt, hallgatót toborozni. A Kolozsvár-központúság azonban hagyományosan rangot kölcsönöz egy egyetemnek.
– Mindezek ismeretében mit kezd azokkal a véleményekkel, hogy egy Csíkszereda léptékű városból soha nem lesz egyetemi központ?
– A történet korántsem erről szól. Ha Nyugaton egy rét kellős közepén sikerül egyetemi központot létrehozni, nálunk miért ne lehetne egy kisvárosban? Persze, pontos feltételekkel. Az első ezek közül, hogy megfelelő szakembereket győzzünk meg, hogy azon a bizonyos helyen érdemes iskolát kialakítani. A másik, hogy a régió is vevő legyen ezekre a szakemberekre, jöjjön közvetlen igényekkel, amelyek kielégítésére megfelelő szakokat hozzanak létre abban az intézményben – természetesen az esetleges átfedések figyelembevételével. Sok polgármestertől hallani, hogy kis Szilícium-völgyet szeretne megteremteni saját városában. Csakhogy az igazi Szilícium-völgy kialakulásának története több mint száz esztendőre tekint vissza, amelyben a közös tényező az egyetem léte, az alapkérdés pedig az időfaktor. Létezésünk tizenöt éve erre messze nem elegendő. A Sapientiának felróható legnagyobb hiba, hogy nem tíz évvel korábban hozták létre.
– Ön hogyan „tévedt” az egyetemi szférába?
– Középiskolás koromban, a hetvenes években mérnöknek készülő székelyföldi fiatal számára a temesvári egyetem volt a non plus ultra. Nekem is, gond nélkül be is jutottam, a sors meg úgy hozta, hogy a második év vége felé egy kísérlet előkészítése közben eltörtem egy lézert. A kár 80 ezer lej volt, valamivel több, mint egy Dacia ára. Aznap éjjel szilárdságtani módszerekkel kiszámoltam, mi történik, ha akár egy centiről lekoppan ez a lézer, s arra kértem az illetékeseket, mielőtt levágnák a fejem, nézzék meg a számításokat. Jól sült el a dolog, a számításaim helyesnek bizonyultak, tervezési hibáról volt szó, így nemcsak a kártérítést úsztam meg, de felfigyeltek rám, és felajánlották, dolgozzam a műegyetem fizika tanszékén. A harmadik év végén már alkalmaztak a mai aspirantúrának megfelelő státusban, és miközben végeztem a saját tanulmányaimat, órákat tartottam.
– Ilyen egyetemi karrier után hogyan landolhatott kezdő mérnökként a sepsiszentgyörgyi gépgyárban?– Elsősorban azért, mert a diplomázásom évében, 1981-ben tizenhat nagyvárost zártnak nyilvánítottak. Én kettős kihelyezést kaptam, aminek értelmében kétéves tapasztalatszerzés után visszamehettem az egyetemre, vagy a Román Nukleáris Kutatóintézetpitești-i fiókjához, ahol gyakorlatilag a cernavodăi atomerőmű létesítésének előkészületei zajlottak. Én arra a két évre Sepsiszentgyörgyöt választottam, kisváros ugyan, gondoltam, de színháza van, nem utolsósorban pedig édesapám is ott végzett a Székely Mikó Kollégiumban. Megszerettem a várost, bár az IMASA-ban tapasztalt nyájszellem kezdetben kiábrándító volt. Reggel hatkor bementünk, délután kettőkor kijöttünk, közben meg szinte senkit sem érdekelt, mit tesz le időközben az asztalra. A szerszámgépeket tervező osztályra osztottak be, semmiféle feladatot nem kaptam, olvasgattam. Szóvá is tették, hogy ezt hogy képzelem, de épp akkor voltak nagy bajban egy megrendeléssel, amelynek kapcsán számítógép-vezérlésű géppel egy bütyköt kellett elkészíteniük. Nem tudták a kívánt pontossággal beprogramozni a berendezést, én meg elszóltam magam, hogy ez nagyon egyszerű feladat. Mire természetesen az volt a válasz, hogy akkor csináld meg. Mivel nem állt rendelkezésre megfelelő számítógép, átalakítottam egy TI59-es programozható zsebszámológépet, annak segítségével pedig az előírásoknál egy fokozattal pontosabb eredményt sikerült elérnem. A továbbiakban akkor mehetettem-jöhettem a gyárban, amikor akartam.
– El is vitték egykettőre a zsenijelölt mérnököcskét...
– Az IMASA-beli főnököm, Szabó Károly révén ismertem meg az egyetemi tanár Székely Gyulát, ő meg elvitt Marosvásárhelyre, hogy bemutasson Szentgyörgyi Lászlónak, aki akkoriban indított el ott egy villamos hőtechnika-kutatóintézetet. A másfél órás beszélgetés alatt Szentgyörgyi meggyőzött, hogy menjek Vásárhelyre. A feleségem még egy ideig fizikatanárként dolgozott Szentgyörgyön, ha még egy félévet ott töltök, valószínűleg soha nem megyek el onnan.
– És akkor ma nincs Vásárhelyen magyar villamosmérnöki képzés?
– Könnyen elképzelhető. Előbb azonban 1990-ben létrejött a vásárhelyi műegyetem, ahol automatizálás szak is indult, én meg tudtam, hogy 1993-tól kezdődnek majd azok a tantárgyak, amelyeket oktatni szeretnék. Ezért csak addig vállaltam a kutatóintézet időközben rám szakadt vezetését. Kihívást éreztem ugyanis a műszaki oktatási struktúra megteremtésében. A Petru Maior Egyetemen építkezésre alkalmas környezetre találtam, nyitott fiatalokra, tíz év alatt jó színvonalra emeltük a mérnöki oktatást. Csakhogy a magyar hallgatók aránya 1999-re 27 százalékra csökkent, mivel a felvételin 80-an írtak tízest matematikából, így aztán a román nyelv és irodalom érettségi döntötte el a bejutást.
– Ezért vitte át a csomagot az akkoriban alakuló Sapientiára?
– Részben. Akkoriban két nézet harcolt egymással: magánegyetem vagy állami finanszírozású egyetem magyar tagozata vállalja a műszaki értelmiség kinevelését? Az utóbbi nézet érvényesítésének élére magam álltam, többször nekifutottunk, de a kérésünket ötször annyi román oktató utasította el, mint ahányan támogatták. Az RMDSZ támogatási ígéreteinek birtokában még folytattuk a harcot, hiszen úgy tűnt, elsősorban azon múlnak a dolgok, hogy a minisztérium finanszírozza vagy sem a Bolyai János-vonalnak tervezett magyar oktatási vonalat. Csakhogy, amikor 1999-ben Horváth Sándor matematikus kollégámmal Bukarestbe utaztunk, hogy meggyőzzük Andrei Marga oktatási minisztert négy szakon évi 50–50 magyar hely finanszírozásának fontosságáról, az RMDSZ-központból azt a választ kaptuk, hogy nem tudnak velünk tartani a megbeszélésre, de sok sikert kívánnak. Szűk órás megbeszélés végén mégis úgy álltunk fel, hogy a minisztérium biztosítja a finanszírozást egyetlen feltétellel: az egyetem szenátusa írásban kérje a magyar oktatási vonal létrehozását. A rektor azzal utasított el, hogy ez nem szerepel az egyetem chartájában, a módosítás pedig három-öt évet is igénybe vehet. Mi mindenesetre három hét alatt beterjesztettünk egy módosított alapszabályzatot, az elutasítás azonban nem változott. A rektor később magánbeszélgetésen elmondta: még sok mindennek meg kell változnia a román kollégák fejében, míg elfogadják egy magyar vonal létrehozását. Ezt követően a négy szakot – mechatronika, informatika, számítástechnika és automatizálás – tartalmazó csomaggal jelentkeztünk a Sapientiánál.
– Nem zavarta, hogy a Sapientia kezdeti térképén nem szerepelt Marosvásárhely?
– Akkor még csak szerveződött a Sapientia, de bizonyos felismerések és nyomások hatására a történet egy kettős, Csíkszereda–Kolozsvár bázisú egyetem irányába kanyarodott. Ebbe az elképzelésbe „zavartunk be” Marosvásárhellyel. A temesvári egyetem akkorra már sokat veszített a rangjából, Kolozsváron nem volt akarat magyar képzés indítására, az egyetlen esély Vásárhely maradt. Műszaki egyetemet azonban nem lehet tudományos-kutatói háttér, felszerelés nélkül létrehozni. Akkor még pénz sem volt erre, viszont küszöbön állt annak a bizottságnak az érkezése, amely a tanításhoz szükséges laboratóriumi berendezést volt hivatott ellenőrizni. És akkor csoda történt: jött a hír, hogy az egyik környékbeli parókián több kamionnyi ismeretlen tartalmú doboz vár a sorsára. A twentei egyetem nemrég leszerelt villamosmérnöki laboratóriumának elemei voltak ott, egy részüket ma is használjuk.
– A humán szakokkal induló Sapientián zajló képzések több mint ötven százaléka ma már műszaki jellegű. Mit szólnak mindehhez a kezdeti tervek megálmodói?
– Az indítás előtti vitákat elnézve egyértelmű volt az elhatározás, hogy csak akkor van értelme az egésznek, ha a Sapientia elitképzést biztosít. A mérnöknevelés pedig valahogy nem fért ebbe bele. Annak idején ugyanis roppant szétszórt volt a romániai műszaki felsőoktatásban dolgozó magyarok társasága. Volt korábban professzor Jászvásáron, Temesváron több is, de a szórványlét sehol sem engedélyezte egy kompakt műszaki elit kialakulását. Marosvásárhelyen előzmény nélküli volt ez a tevékenység, bizonyos mértékig ismeretlen volt a társaság is, ezért részben jogosnak tekinthető a kezdeti kétkedés. Hogy mivel győztük meg mégis őket? Kezdetben talán azzal, hogy az egyetemi szakma ismert és elismert engem, később meg az eredményeinkkel. Néhány szempont érvényesítését ugyanis mindennél fontosabbnak tekintettünk. Például, hogy a műszaki oktatás legyen a létező magyar nyelvű felsőoktatási képzések kiegészítője. A másik szempont az volt: ne csak attól legyen vonzó a képzésünk, hogy magyarul tanítunk, hanem azért, mert magyarul és jól tanítunk. Az egyetem alapítványának kuratóriuma azt is értékelte, hogy tudatos tanszéki építkezésbe kezdtem, több évfolyam eminens végzőseit is sikerült az egyetemen tartani, illetve visszahozni. Már saját nevelésű professzoraink is vannak, docensünk pedig több is. Lassan újabb nemzedékváltás válik esedékessé.
– Hogyan vezeti az egyetemet? Mindenhez ön ért a legjobban?
– Nem is tagadom, mennyi mindenhez nem értek. Igyekszem viszont megtalálni a velem hasonló értékrendet valló embereket, akikben megbízom, pártolom a kezdeményezéseiket, erősítem őket. Az egyszemélyes döntésekre alapozó intézmények esetében ugyanis a döntéshozó kidőlése súlyos problémákat okozhat. Ahol viszont közös az értékrend, a testület képes tovább vinni a stafétát. Persze, akadtak vitatott kérdések, leginkább talán a csíkszeredai két kar egyesítése ügyében hozott döntés számított annak. Csíkszeredában két kar működött – a vásárhelyinél jóval kevesebb hallgatóval –, ez így alakult még az én rektorrá választásom előtt. A két kar – a közgazdasági és élelmiszer-mérnöki – között viszont az idők során ellenkező értékrend alakult ki. Érveltem, igyekeztem meggyőzni embereket, nem utolsósorban azért, mert a két párhuzamos struktúra megszüntetése emberi egzisztenciákat is érintett.
– Ma honnan merít elsősorban a Sapientia?
– Oktatási helyszíntől függ. Marosvásárhelyen a hallgatóink több mint fele a megyéből származik, a fennmaradó 40 százalék óriási többségét Hargita megyéből és Háromszékről érkezők alkotják. A csíkszeredai karokra szinte teljes mértékben Székelyföldről származó diákok jönnek. Kolozsvárra viszont már nem, oda mindenhonnan érkeznek. Dacára, hogy több szakon visszavezettük a felvételi vizsgát, valamennyit nőtt a diáklétszámunk, ami jelzi, hogy egyre inkább értéke van a Sapientiának. Abból a pragmatikus okból vezettük vissza, hogy nagy felelősség két év múltán szembesíteni a hallgatót: nem képes megfelelni az elvárásoknak. Ha lehet, mondjuk meg neki hamarabb. Egyre nagyobb hitelünk lett a rangos középiskolákban, ma már nem érvényes a kezdetben talán nem is alaptalan állítás, miszerint a Sapientiára bárki bejut. A rangos székelyföldi kollégiumok korábban kifejezetten „exportra” termeltek, s büszkeségük forrása az volt, hogy egyik-másik iskola végzettje melyik rangos egyetemen tanul tovább. Nekünk viszont Erdély egészében kell gondolkodnunk, amíg lehet. Még akkor is, ha hiszek a székelyföldi autonómia erejében, mert annak hatása egész Erdélyre kisugárzik. Mint ahogy a Sapientia jótékony hatása is visszasugárzott az állami egyetemi oktatásra, mert versenyhelyzetet teremtett. Ennek következtében pedig különböző egyetemeken olyan magyar helyeket hirdettek meg, amelyek lehetősége e versenyhelyzet nélkül talán soha fel sem merült volna.
– Néhány szakot viszont megszüntettek a közelmúltban. Zsákutcának bizonyultak?
– Amikor elvállaltam az egyetem vezetését, az intézmény akkreditációjára való tekintettel azt az álláspontot képviseltem, hogy valamennyi meglévő szakkal együtt akkreditáljuk. Most abban a időszakban vagyunk, amikor kellemetlen döntéseket kell meghoznunk, néhányon már túl is vagyunk. Így például a csíkszeredai biotechnológia–élelmiszeripari biotechnológia–génsebészet hármasból csak az utóbbi marad meg, mert az egészíti ki megfelelően az élelmiszeripari mérnöki képzést. Marosvásárhelyen megszűnt a szociálpedagógiai képzés, szükség mutatkozott viszont fordítókra, még ha az nem is számít mérnöki szaknak. Egy merész lépéssel belevágtunk a közegészségügy szakba is, amely egészségügyi intézményekben működő nem orvos szakembereket „termel”, a hasonló adminisztrációs szakemberek képzésével úttörőnek számítunk az országban.
– A sepsiszentgyörgyi erdészmérnöki szak beindításának ötlete viszont élénk ellenlobbit váltott ki. Hogyan igyekeznek megoldani ezt a helyzetet?
– Az első visszajelzések, a brassói erdészmérnöki egyetem ellenlobbija valóban nagyon kemény volt. Egyértelmű jelzések érkeztek: ha megpróbálkozunk vele, az agrármérnöki szakkal teljes szentgyörgyi központunkat törlik. De nem is szabad fejest ugrani az ismeretlenbe, hiszen egyelőre megfelelő tanári karral sem rendelkezünk az erdészmérnöki szakhoz. Amíg sikerül kialakítanunk, reményeink szerint a brassói egyetem illetékeseivel is meg tudjuk értetni, hogy nem veszítenek sokat ezzel, sőt, szakmai kapcsolatokat is szeretnénk létesíteni velük. A marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemmel elsősorban a mesterképzésben kialakított együttműködésünk bátorító és követendő példa lehet. Ma már erős és hiteles intézménnyel a hátam mögött tárgyalhatok. Mert ami a legfontosabb: bármit is ígérsz, ha kellemetlen is, de be kell tartanod. Bárhogy is viselkednek mások, a saját hiteled megőrzése a legfontosabb.
Dr. Dávid László
Villamosmérnök, egyetemi tanár, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Csíkszeredában született 1956. július 18-án, a ma a Márton Áron Főgimnázium nevet viselő középiskola elvégése után 1981-ben villamosmérnöki szakon diplomázott a temesvári Műszaki Egyetemen. 1981–1985 között mérnök, majd fejlesztőmérnök a sepsiszentgyörgyi IMASA-nál, 1985–1993 között kutató, főkutató, fiókintézeti igazgató a bukaresti Elektrotechnikai Kutatóintézet marosvásárhelyi fiókintézeténél. 1997-ben doktori címet szerzett a brassói Transilvania Egyetemen. 1993–2003 között a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója, 2001-től egyetemi tanár a Sapientia marosvásárhelyi karán, 2004–2006 között rektorhelyettes, 2007–201
2017. január 14.
Télikabát a kerítésen
Egyre nagyobb a szükség, egyre több a dolga a segélyszervezeteknek, határon innen és túl. Felértékelődőben a mindenkori segítő emberek, hiszen ők mozgatják, működtetik, töltik meg tartalommal és lélekkel az efféle mozgalmakat. Télen, fagyban és hóesésben még több a nélkülöző, sokasodik a tennivaló, ilyenkor számít igazán, ha mindazok, kik megtehetik, meleg ruhával, főtt étellel segítenek a rászorulókon.
Sepsiszentgyörgyön, az unitárius egyházközség kerítésén napok óta kiaggatott ruhák, fölöslegessé vált télikabátok díszelegnek azért, hogy akinek hasznára válik, leakaszthassa és elvihesse. Hiszen az otthoni ruhásszekrények egy részében sokasodnak, gyűlnek az évek óta nem használt ruhadarabok, s bizony vannak, nem is kevesen, kiknek még turkálós meleg ruhára sem telik. Ezért a templom bejáratánál most rendhagyó módon találkozik a kínálat a kereslettel, a fölösleget felajánlók jóvoltából a szükséget érzők találhatnak maguknak valót, ami esetlegesen jobb az eddigi elnyűtt, kopott ruhadaraboknál. Kabát, sapka, sál, kesztyű, minden, mi ilyenkor nélkülözhetetlen. A mozgósító, a kezdeményező az unitárius egyház, illetve annak segélyszervezete, a Gondviselés Segélyszervezetháromszéki csapata. Ez mindenképpen figyelmet érdemel, nem csak azért, mert a Magyar Unitárius Egyház éppen tegnap, a vallásszabadság emléknapján ünnepelte születésnapját. Hasonló, Szabad Fogas nevű ruhafelajánlást Erdély más városaiban is tartanak e napokban, Kolozsváron szintén unitárius kezdeményezésre, ám másutt más felekezetek is bekapcsolódtak e szabadtéri ruhagyűjtésbe. Ennek kapcsán akár az is végiggondolható, otthonainkban mennyi a használatlan ruhadarab, mi az, ami szükséges, s mi az, mi évek óta csak kacat, s bizony, az is érzékelhető, hogy sokszor a kevesebb még a ruhatárban is több. Ha lehetősége nyílna rá, bizony, az egészségesen gondolkodó ember a fölösleget oda irányítaná, irányíthatná, ahol nagy úr a szükség.A Gondviselés Segélyszervezet itteni fiókja karácsony óta folyamatosan lendületben, azt megelőzően ugyanis újra élelmiszergyűjtést kezdeményeztek. Még nem teljesen szokványos, de egyre gyakoribb kép: megyeszékhelyi, központi élelmiszerüzlet, bejáratánál unitárius segédlelkész köszönti a belépőt. Diszkréten cetlit nyom a kezébe, s megjegyzi, ha úgy gondolja, a felsorakoztatott élelmiszerek, tisztálkodószerek valamelyikét megvásárolhatja, s adományként a gyűjtőkosárba helyezheti, ők még szenteste előtt eljuttatják majd azoknak, akik egy-egy konzervnek is módfelett örülnek. És az üzletben lassan, de biztosan telik a kosár. Ám a Gondviselés Segélyszervezet Háromszéki Fiókszervezetének tavalyi, talán legnagyobb megvalósítása mégis az, ahogyan felkarolták a baróti, tűzkárosult Bács családot, s önzetlen adományozók segítségével október közepétől karácsonyig új hajlékot teremtettek a régi, porig égett helyén. Vagyis minden támogató hozzáadott néhány téglát az új építményhez.Egy felajánlott tégla így válik értékesebbé, mint egy egész épületsor. Ezt tudják, ebben hisznek a Gondviselés Segélyszervezet működtetői, valójában ez hajt minden segítőt. A sok kicsi sokra megy elve egyszerre eredményes és megható, miközben mind a felajánló, mind az adományt fogadó elégedett. És milyen egyszerű, szinte banálisnak tűnő, hogy bárki ki-, illetve leakaszthat egy-egy kabátot a sepsiszentgyörgyi unitárius templom bejáratánál, ám emögött is következetes munka húzódik: és éppen ez a legnehezebb, hogy valaki, valakik megszervezzék, hogy az adomány azokhoz kerülhessen, akik igazán örülnek neki.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egyre nagyobb a szükség, egyre több a dolga a segélyszervezeteknek, határon innen és túl. Felértékelődőben a mindenkori segítő emberek, hiszen ők mozgatják, működtetik, töltik meg tartalommal és lélekkel az efféle mozgalmakat. Télen, fagyban és hóesésben még több a nélkülöző, sokasodik a tennivaló, ilyenkor számít igazán, ha mindazok, kik megtehetik, meleg ruhával, főtt étellel segítenek a rászorulókon.
Sepsiszentgyörgyön, az unitárius egyházközség kerítésén napok óta kiaggatott ruhák, fölöslegessé vált télikabátok díszelegnek azért, hogy akinek hasznára válik, leakaszthassa és elvihesse. Hiszen az otthoni ruhásszekrények egy részében sokasodnak, gyűlnek az évek óta nem használt ruhadarabok, s bizony vannak, nem is kevesen, kiknek még turkálós meleg ruhára sem telik. Ezért a templom bejáratánál most rendhagyó módon találkozik a kínálat a kereslettel, a fölösleget felajánlók jóvoltából a szükséget érzők találhatnak maguknak valót, ami esetlegesen jobb az eddigi elnyűtt, kopott ruhadaraboknál. Kabát, sapka, sál, kesztyű, minden, mi ilyenkor nélkülözhetetlen. A mozgósító, a kezdeményező az unitárius egyház, illetve annak segélyszervezete, a Gondviselés Segélyszervezetháromszéki csapata. Ez mindenképpen figyelmet érdemel, nem csak azért, mert a Magyar Unitárius Egyház éppen tegnap, a vallásszabadság emléknapján ünnepelte születésnapját. Hasonló, Szabad Fogas nevű ruhafelajánlást Erdély más városaiban is tartanak e napokban, Kolozsváron szintén unitárius kezdeményezésre, ám másutt más felekezetek is bekapcsolódtak e szabadtéri ruhagyűjtésbe. Ennek kapcsán akár az is végiggondolható, otthonainkban mennyi a használatlan ruhadarab, mi az, ami szükséges, s mi az, mi évek óta csak kacat, s bizony, az is érzékelhető, hogy sokszor a kevesebb még a ruhatárban is több. Ha lehetősége nyílna rá, bizony, az egészségesen gondolkodó ember a fölösleget oda irányítaná, irányíthatná, ahol nagy úr a szükség.A Gondviselés Segélyszervezet itteni fiókja karácsony óta folyamatosan lendületben, azt megelőzően ugyanis újra élelmiszergyűjtést kezdeményeztek. Még nem teljesen szokványos, de egyre gyakoribb kép: megyeszékhelyi, központi élelmiszerüzlet, bejáratánál unitárius segédlelkész köszönti a belépőt. Diszkréten cetlit nyom a kezébe, s megjegyzi, ha úgy gondolja, a felsorakoztatott élelmiszerek, tisztálkodószerek valamelyikét megvásárolhatja, s adományként a gyűjtőkosárba helyezheti, ők még szenteste előtt eljuttatják majd azoknak, akik egy-egy konzervnek is módfelett örülnek. És az üzletben lassan, de biztosan telik a kosár. Ám a Gondviselés Segélyszervezet Háromszéki Fiókszervezetének tavalyi, talán legnagyobb megvalósítása mégis az, ahogyan felkarolták a baróti, tűzkárosult Bács családot, s önzetlen adományozók segítségével október közepétől karácsonyig új hajlékot teremtettek a régi, porig égett helyén. Vagyis minden támogató hozzáadott néhány téglát az új építményhez.Egy felajánlott tégla így válik értékesebbé, mint egy egész épületsor. Ezt tudják, ebben hisznek a Gondviselés Segélyszervezet működtetői, valójában ez hajt minden segítőt. A sok kicsi sokra megy elve egyszerre eredményes és megható, miközben mind a felajánló, mind az adományt fogadó elégedett. És milyen egyszerű, szinte banálisnak tűnő, hogy bárki ki-, illetve leakaszthat egy-egy kabátot a sepsiszentgyörgyi unitárius templom bejáratánál, ám emögött is következetes munka húzódik: és éppen ez a legnehezebb, hogy valaki, valakik megszervezzék, hogy az adomány azokhoz kerülhessen, akik igazán örülnek neki.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 14.
Kolozsvári tanulságok
Erdély és az erdélyi magyar városok az 1918–1920-as, az 1940-es és az 1944–1947-es nagy átalakulások után egy újabb „metamorphosis Transilvaniae” korszakát élték meg az elmúlt húsz évben, és ez a változás radikálisan átalakította az erdélyi városok magyarságának helyzetét, amely amúgy ennél is radikálisabban alakult át az ötvenes évek közepén, a beinduló etnopolitikai „gőzhenger” következtében, amely egy évtized leforgása alatt nagyjából felszámolta az erdélyi városok hagyományosan magyar és kisebb mértékben német etnikai karakterét.
A mögöttünk lévő közel két évtizedben, a romániai rendszerváltozás után, mondhatni, havi rendszerességgel fordultam meg Erdély városaiban: irodalmi és tudományos tanácskozásokon, könyvbemutatókon, kulturális és egyházi összejöveteleken. Nagyjából egy kerek esztendőt töltöttem (néhány napos adagokban) Erdélyben. Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon, Nagyenyeden, Brassóban, Marosvásárhelyen, a székely városokban. Igen sok tapasztalatot szereztem, vannak közöttük elkeserítők és felemelők, kiábrándítók és reményt adók.
A magyarság fogyatkozása
Az erdélyi magyarság etnikai ereje számottevően csökkent a mögöttünk lévő évtizedekben. A kivándorlás megnyíló lehetősége, a Magyarországra történő átköltözés, és kisebb mértékben a többségi nemzet asszimilációs törekvései több százezerrel csökkentették az erdélyi magyarság létszámát. A hivatalos népszámlálások tükrében ez a fogyatkozás nagyjából negyedmillió embert jelent, de ha arra gondolunk, hogy a nyolcvanas évek közepén a demográfusok különböző számításokra, mindenekelőtt az egyházi anyakönyvek adataira alapozva közel kétmillióra tették a romániai magyarság létszámát, akkor a veszteség, figyelembe véve a jelenlegi alig másfél milliós lélekszámot, még fájdalmasabbnak tetszik.
A magyar etnikai erő hanyatlása mindenekelőtt a városokban érhető tetten, és ez nemcsak az erdélyi magyarság számára jelent igen szomorú, de reméljük, egyszersmind elgondolkoztató és ellenállásra mozgósító tapasztalatot, hanem a nemzet egésze, és így a magyarországi társadalom számára is. Az erdélyi magyar városok ugyanis a magyarság több mint ezeréves történelme során mindig is a nemzeti élet otthonai, műhelyei és erőközpontjai voltak, az erdélyi városok etnikai átalakulását, kulturális hagyományainak sérülését az egész magyarság veszteségének kell tekintenünk. Ezért az erdélyi városok magyarságának és történelmi tradícióinak védelmét abban a szellemi, illetve politikai térben kellene elhelyezni, amelyben a magyar nemzeti stratégia és nemzetpolitika alakításának kellene működnie.
Voltak idők, nem is olyan régen, még a huszadik század elején, midőn a mértékadó hazai közvélemény a magyar és az erdélyi városokban látta a Kárpát-medencei magyar jövő zálogát, és a történelmi ország fennmaradásának ügyét olyan városokra kívánta bízni, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa és Pozsony. Hadd idézzem itt fel Ady Endre 1911-es Városos Magyarország című írásának a jövő iránt érzett bizalomtól áthatott szavait: „Ma Magyarország a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit.[…] A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultur-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s – ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.”
Etnopolitikai erőszak
A vesztes első világháború után ennek a „városos Magyarországnak” adott végzetes döfést a trianoni diktátum. Az elszakított területek magyar városainak etnikai aránya radikális módon megváltozott, ez a változás mindazonáltal, legalábbis a két világháború között, mi több, még a háborút követő egy-két évtizedben sem számolta fel igazán a hagyományosan magyar erdélyi városok etnikai karakterét. Az utolsó, 1910-es magyar (osztrák–magyar) és az első hivatalosnak és hitelesnek tekinthető, 1930-as román népszámlálás tanúsága szerint az Erdély területén városi státust élvező negyvenkilenc település lakosságának mérlege a következőképpen alakult: 1910-ben a városi lakosság 62,7 százaléka magyar, 18,9 százaléka román, 1930-ban ugyanennek a lakosságnak 39 százaléka magyar, 31,1 százaléka román volt. Mellettük erős volt a németek, 1920 után pedig a magyarságról rendeleti úton leválasztott zsidók arányszáma, ez utóbbiak különben döntő többségükben magyar anyanyelvűeknek tartották magukat, és a magyar kultúra körében fejezték ki identitásukat.
Jóllehet a két világháború közötti korszakban a magyarság igen sokat veszített etnikai erejéből, és a mérleg másik serpenyőjében a románság számottevő gyarapodást könyvelhetett el, az erdélyi nagyvárosokban egészen az ötvenes évek végéig a magyarság etnikai fölénye érvényesült.
Ezt az etnikai fölényt rombolta le az ötvenes évek közepén kibontakozó románosítási politika, amely igen alaposan végiggondolt és következetesen érvényesített nemzetpolitikai stratégia nyomán látott hozzá az erdélyi városok etnikai jellegének és szerkezetének átalakításához. Ennek a stratégiának több eszköze is volt. Először is nagyarányú betelepítésekkel, hatalmas tömbháztelepek építésével változtatta meg a városok etnikai szerkezetét, ennek keretében sok százezer, az adatok szerint több mint egymillió Kárpátokon túlról érkezett románt telepített le az erdélyi városokban. Másodszor, ezzel egyidejűleg, igyekezett felszámolni vagy legalább hatásuktól megfosztani az erdélyi városok magyar intézményeit; ez utóbbi politikai akaratnak esett áldozatául a kolozsvári magyar egyetem (és később a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem), veszítette el nemzeti (nemzetiségi) szerepét számos magyar kulturális intézmény, iskola, sajtótermék, és váltak kiszolgáltatottakká és üldözöttekké az erdélyi magyar egyházak, amelyek a történelem során mindig - és különösen Trianon óta - a magyar nemzeti identitás védelmezői voltak.
Ki lehet jelenteni, hogy a kommunista diktatúra, amely különben mindenütt a közép-európai térségben lerombolta a nyugati mintákat követő polgárosulás értékeit és vívmányait, és erőszakosan felszámolta a térség társadalmainak nyugati karakterét, Romániában egyszersmind az erőszakos elnemzetlenítés és beolvasztás eszköze volt. Vagyis két irányból is támadta az erdélyi magyar városokat: egyrészt mint a polgárosulás kereteit és intézményeit, másrészt mint a magyar népesség településeit.
Kolozsvár példája
Csupán egyetlen népességstatisztikai adatsort idéznék fel itt: Kolozsvár etnikai szerkezetének arra az adatsorára gondolok, amelyet az erdélyi népességstatisztikai szakirodalom eddigi (és bizonyára ez utáni) legnagyobb korpusza, a Varga E. Árpád által összeállított Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munka 2001-ben közreadott negyedik kötete tartalmaz. Ezek szerint Kolozsvár összlakossága 1850-ben 19 612 volt, ebből magyar 12 317, román 4116, német 1587; 1910-ben 62 733, ebből magyar 51 192, román 8886, német 1678; 1920-ban 85 509, ebből magyar 42 168, román 29 644, német 2075, zsidó 10 638; 1941-ben 114 984, ebből magyar 100 172, román 11 523, német 1842, zsidó 832; 1956-ban 154 723, ebből magyar 74 155, román 74 033, német 990, zsidó 4530; 1992-ben 328 602, ebből magyar 74 871, román 258 572, német 1149, zsidó 344.
Ezek a számsorok jól szemléltetik a város etnikai képének igen radikális átalakítását, és hasonló számsorokkal lehetne szemléltetni a többi erdélyi nagyváros etnikai átformálását is. Mindez valóban egy minden korábbinál hatalmasabb és végzetesebb „metamorphosis Transilvaniae” képét vetíti elénk, azt a képet, amely különben a második világháború után – gondoljunk a német Danzig (Gdansk) és Breslau (Wroclaw) vagy a lengyel Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) sorsára – korántsem volt ritkaság, és korántsem csupán a magyarság veszteségeit mutatta.
Az erdélyi városok magyarságának számaránya, láthattuk, mindenütt igen kedvezőtlenül alakult, és a Trianon után még nagyjából négy évtizeden át tartó magyar számbeli fölény az ezt követő négy évtizedben radikálisan csökkent, néhány városban, például Aradon, Temesváron és Brassóban szinte összeomlott. A városlakó magyarság abszolút száma ugyan szinte mindenütt megmaradt, számaránya viszont a nagyarányú lakótelep-építkezés és a betelepítés következtében mégis a korábbiakhoz képest drámai módon megfogyatkozott.
A fogyatkozás ma is tart: Kolozsváron, mindenekelőtt a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő korábbi polgármester erőszakoskodása következtében, a magyarság igen nagy teret veszített, Marosvásárhelyen az etnikai arányok veszedelmes megváltozása – és persze az ottani magyar politikai tényezők hibás taktikája miatt – több alkalommal is román polgármestert választottak (részben a magyarok szavazataival).
Van remény
Mindez, amit idáig elmondtam a mérleg egyik serpenyőjében található, és a mára kialakult helyzet egyik „dimenzióját” világítja meg. Szerencsére azonban van a helyzetnek egy másik oldala, a mérlegnek egy másik serpenyője is. Az elmúlt másfél évtizedben egy budapesti irodalmár gyakorlatához képest igen sok időt töltöttem Erdélyben, éspedig éppen olyan összejöveteleken, amelyek némi biztatással szolgálnak az imént vázolt drámai fejleményekkel szemben, és az erdélyi városok egy másik, most kibontakozóban lévő magyar életét és arculatát mutatják fel. Azokra a reményt keltő szerveződésekre gondolok, amelyek azt ígérik, hogy az „erdélyi magyar város” történelmi képzetének a jelenben is van és a jövőben is lehet valóságos értelme.
Egyetlen város, Kolozsvár példájával szeretném megvilágítani ezeket a biztató tapasztalataimat. A mögöttünk lévő nehéz évtizedek során talán a kolozsvári magyar közösség veszítette a legtöbbet: a kommunista diktatúra időszakában megfosztották intézményeinek egész sorától, közéletét és művelődését beolvasztották a zsarnokság mindent maga alá gyűrő rendszerébe, múltját meghamisították, etnikai jellegét megváltoztatták, történelmi épületeit, emlékeit kiszolgáltatták az enyészetnek, még hagyományos nevét, hagyományos román nevét is félig megváltoztatták. A rendszerváltozás után mindazonáltal lassanként magára talált, annak ellenére, hogy a rossz emlékű polgármester: Funar nevéhez fűződő korszak igencsak mostohán bánt a város magyarságával. A városi struktúra - az épületek, az útvonalak, a közlekedés - drámai módon bekövetkezett romlásával szemben nem adhattak kárpótlást a többnyire minden ízlés nélkül felhalmozott köztéri emlékművek, amelyek amúgy sem azért kerültek a helyükre, hogy gazdagítsák a város karakterét, hanem azért, hogy nagyromán soviniszta tömegérzelmeket keltsenek!
Nos, a „magyar Kolozsvár” mindezek ellenére mintha magára talált volna: igen hamar új életre keltek a város hagyományos kulturális intézményei és szervezetei, közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, színvonalas sajtótermékek jelennek meg, közöttük a Korunk, a Helikon, a Művelődés és a Szabadság, a kolozsvári magyarságnak mára értékes színházi és képzőművészeti kultúrája, televíziós stúdiója és rádiója van. Szabédi László egykori lakóházában ígéretes irodalmi múzeum létesült, tevékeny könyvkiadók szolgálják az egyetemes magyar kultúra ügyét, részben újjászületett a magyar iskolarendszer, tartalmas oktatómunka színhelye a kolozsvári egyetem, és főként mozgalmas kulturális élet, közélet ad szinte hetente több alkalommal is szellemi táplálékot nemcsak a kolozsváriaknak, hanem a más vidékekről, akár Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából és a nyugati világból érkező magyaroknak.
Remélhetőleg a város magyar szellemiségének és hagyományainak teljesebb kibontakozását fogja hozni a néhány esztendeje (elsősorban Kántor Lajosnak, a Korunk korábbi főszerkesztőjének kezdeményezésére) létrejött Kolozsvár Társaság. Ennek éppen az lesz a küldetése, hogy a város magyarságának szervezőereje, egy kulturális „új honfoglalás” kezdeményezője legyen.
Személyes felelősségvállalás
Felidézhetném nagyváradi, szatmári, aradi, brassói és természetesen székelyföldi tapasztalataimat is. Mindenütt személyes áldozatokat vállaló, küldetést teljesítő magyar értelmiségiekkel: tanárokkal, újságírókkal, lelkészekkel, mérnökökkel találkoztam. A személyes vállalkozásról, felelősségről és kezdeményezésről beszélek, Erdélyben mindenütt azt tapasztaltam, hogy ez a személyes feladatvállalás lehet az erdélyi városok magyar jövőjének záloga. Minden városban és minden kisebb településen a nemzeti felelősségük tudatában, elkötelezetten tevékenykedő értelmiségiek - írók, szerkesztők, tanárok, tudósok, művészek, zenészek, lelkészek kezében van ez a jövő – sok esetben kellő pénzügyi támogatás és intézményes háttér nélkül.
Ahogy ez a magyar történelemben nemegyszer volt tapasztalható, az emberi minőség tarthatja meg az erdélyi városok történelmi magyarságát. Erdélyben ma, hogy Németh László találó kifejezését vegyem kölcsön, valóban a „minőség forradalma” zajlik, és ennek a szellemi újrakezdésnek és mozgalmasságnak lehet az eredménye, hogy valami, minél több, megmaradjon abból a történelmi, művelődéstörténeti fogalomkörből, amelyet az erdélyi magyar városok hagyománya jelent.
Ennek az áldozatos alkotó- és szervezőmunkának az eredményeként erősödhet meg az erdélyi magyarság belső demokráciája, mi több, a romániai demokrácia, gyorsulhat fel az erdélyi magyarság nemzeti integrációja az egyetemes magyarságon belül és európai integrációja az Európai Unión belül. Ahogy Ady Endre imént idézett vallomása mondotta volt közel egy évszázada, a „városos Magyarország”, azaz a mi esetünkben a „városos Erdély” döntheti el az erdélyi magyarság sorsát. Az erdélyi városok magyar életének, kultúrájának, intézményrendszerének védelmében és kiteljesítésében következésképp mindannyiunknak össze kell fognunk, éljünk Erdélyben vagy Magyarországon, Kolozsváron vagy Budapesten.
Pomogáts Béla
Népszava
Erdély és az erdélyi magyar városok az 1918–1920-as, az 1940-es és az 1944–1947-es nagy átalakulások után egy újabb „metamorphosis Transilvaniae” korszakát élték meg az elmúlt húsz évben, és ez a változás radikálisan átalakította az erdélyi városok magyarságának helyzetét, amely amúgy ennél is radikálisabban alakult át az ötvenes évek közepén, a beinduló etnopolitikai „gőzhenger” következtében, amely egy évtized leforgása alatt nagyjából felszámolta az erdélyi városok hagyományosan magyar és kisebb mértékben német etnikai karakterét.
A mögöttünk lévő közel két évtizedben, a romániai rendszerváltozás után, mondhatni, havi rendszerességgel fordultam meg Erdély városaiban: irodalmi és tudományos tanácskozásokon, könyvbemutatókon, kulturális és egyházi összejöveteleken. Nagyjából egy kerek esztendőt töltöttem (néhány napos adagokban) Erdélyben. Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon, Nagyenyeden, Brassóban, Marosvásárhelyen, a székely városokban. Igen sok tapasztalatot szereztem, vannak közöttük elkeserítők és felemelők, kiábrándítók és reményt adók.
A magyarság fogyatkozása
Az erdélyi magyarság etnikai ereje számottevően csökkent a mögöttünk lévő évtizedekben. A kivándorlás megnyíló lehetősége, a Magyarországra történő átköltözés, és kisebb mértékben a többségi nemzet asszimilációs törekvései több százezerrel csökkentették az erdélyi magyarság létszámát. A hivatalos népszámlálások tükrében ez a fogyatkozás nagyjából negyedmillió embert jelent, de ha arra gondolunk, hogy a nyolcvanas évek közepén a demográfusok különböző számításokra, mindenekelőtt az egyházi anyakönyvek adataira alapozva közel kétmillióra tették a romániai magyarság létszámát, akkor a veszteség, figyelembe véve a jelenlegi alig másfél milliós lélekszámot, még fájdalmasabbnak tetszik.
A magyar etnikai erő hanyatlása mindenekelőtt a városokban érhető tetten, és ez nemcsak az erdélyi magyarság számára jelent igen szomorú, de reméljük, egyszersmind elgondolkoztató és ellenállásra mozgósító tapasztalatot, hanem a nemzet egésze, és így a magyarországi társadalom számára is. Az erdélyi magyar városok ugyanis a magyarság több mint ezeréves történelme során mindig is a nemzeti élet otthonai, műhelyei és erőközpontjai voltak, az erdélyi városok etnikai átalakulását, kulturális hagyományainak sérülését az egész magyarság veszteségének kell tekintenünk. Ezért az erdélyi városok magyarságának és történelmi tradícióinak védelmét abban a szellemi, illetve politikai térben kellene elhelyezni, amelyben a magyar nemzeti stratégia és nemzetpolitika alakításának kellene működnie.
Voltak idők, nem is olyan régen, még a huszadik század elején, midőn a mértékadó hazai közvélemény a magyar és az erdélyi városokban látta a Kárpát-medencei magyar jövő zálogát, és a történelmi ország fennmaradásának ügyét olyan városokra kívánta bízni, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa és Pozsony. Hadd idézzem itt fel Ady Endre 1911-es Városos Magyarország című írásának a jövő iránt érzett bizalomtól áthatott szavait: „Ma Magyarország a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit.[…] A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultur-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s – ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.”
Etnopolitikai erőszak
A vesztes első világháború után ennek a „városos Magyarországnak” adott végzetes döfést a trianoni diktátum. Az elszakított területek magyar városainak etnikai aránya radikális módon megváltozott, ez a változás mindazonáltal, legalábbis a két világháború között, mi több, még a háborút követő egy-két évtizedben sem számolta fel igazán a hagyományosan magyar erdélyi városok etnikai karakterét. Az utolsó, 1910-es magyar (osztrák–magyar) és az első hivatalosnak és hitelesnek tekinthető, 1930-as román népszámlálás tanúsága szerint az Erdély területén városi státust élvező negyvenkilenc település lakosságának mérlege a következőképpen alakult: 1910-ben a városi lakosság 62,7 százaléka magyar, 18,9 százaléka román, 1930-ban ugyanennek a lakosságnak 39 százaléka magyar, 31,1 százaléka román volt. Mellettük erős volt a németek, 1920 után pedig a magyarságról rendeleti úton leválasztott zsidók arányszáma, ez utóbbiak különben döntő többségükben magyar anyanyelvűeknek tartották magukat, és a magyar kultúra körében fejezték ki identitásukat.
Jóllehet a két világháború közötti korszakban a magyarság igen sokat veszített etnikai erejéből, és a mérleg másik serpenyőjében a románság számottevő gyarapodást könyvelhetett el, az erdélyi nagyvárosokban egészen az ötvenes évek végéig a magyarság etnikai fölénye érvényesült.
Ezt az etnikai fölényt rombolta le az ötvenes évek közepén kibontakozó románosítási politika, amely igen alaposan végiggondolt és következetesen érvényesített nemzetpolitikai stratégia nyomán látott hozzá az erdélyi városok etnikai jellegének és szerkezetének átalakításához. Ennek a stratégiának több eszköze is volt. Először is nagyarányú betelepítésekkel, hatalmas tömbháztelepek építésével változtatta meg a városok etnikai szerkezetét, ennek keretében sok százezer, az adatok szerint több mint egymillió Kárpátokon túlról érkezett románt telepített le az erdélyi városokban. Másodszor, ezzel egyidejűleg, igyekezett felszámolni vagy legalább hatásuktól megfosztani az erdélyi városok magyar intézményeit; ez utóbbi politikai akaratnak esett áldozatául a kolozsvári magyar egyetem (és később a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem), veszítette el nemzeti (nemzetiségi) szerepét számos magyar kulturális intézmény, iskola, sajtótermék, és váltak kiszolgáltatottakká és üldözöttekké az erdélyi magyar egyházak, amelyek a történelem során mindig - és különösen Trianon óta - a magyar nemzeti identitás védelmezői voltak.
Ki lehet jelenteni, hogy a kommunista diktatúra, amely különben mindenütt a közép-európai térségben lerombolta a nyugati mintákat követő polgárosulás értékeit és vívmányait, és erőszakosan felszámolta a térség társadalmainak nyugati karakterét, Romániában egyszersmind az erőszakos elnemzetlenítés és beolvasztás eszköze volt. Vagyis két irányból is támadta az erdélyi magyar városokat: egyrészt mint a polgárosulás kereteit és intézményeit, másrészt mint a magyar népesség településeit.
Kolozsvár példája
Csupán egyetlen népességstatisztikai adatsort idéznék fel itt: Kolozsvár etnikai szerkezetének arra az adatsorára gondolok, amelyet az erdélyi népességstatisztikai szakirodalom eddigi (és bizonyára ez utáni) legnagyobb korpusza, a Varga E. Árpád által összeállított Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munka 2001-ben közreadott negyedik kötete tartalmaz. Ezek szerint Kolozsvár összlakossága 1850-ben 19 612 volt, ebből magyar 12 317, román 4116, német 1587; 1910-ben 62 733, ebből magyar 51 192, román 8886, német 1678; 1920-ban 85 509, ebből magyar 42 168, román 29 644, német 2075, zsidó 10 638; 1941-ben 114 984, ebből magyar 100 172, román 11 523, német 1842, zsidó 832; 1956-ban 154 723, ebből magyar 74 155, román 74 033, német 990, zsidó 4530; 1992-ben 328 602, ebből magyar 74 871, román 258 572, német 1149, zsidó 344.
Ezek a számsorok jól szemléltetik a város etnikai képének igen radikális átalakítását, és hasonló számsorokkal lehetne szemléltetni a többi erdélyi nagyváros etnikai átformálását is. Mindez valóban egy minden korábbinál hatalmasabb és végzetesebb „metamorphosis Transilvaniae” képét vetíti elénk, azt a képet, amely különben a második világháború után – gondoljunk a német Danzig (Gdansk) és Breslau (Wroclaw) vagy a lengyel Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) sorsára – korántsem volt ritkaság, és korántsem csupán a magyarság veszteségeit mutatta.
Az erdélyi városok magyarságának számaránya, láthattuk, mindenütt igen kedvezőtlenül alakult, és a Trianon után még nagyjából négy évtizeden át tartó magyar számbeli fölény az ezt követő négy évtizedben radikálisan csökkent, néhány városban, például Aradon, Temesváron és Brassóban szinte összeomlott. A városlakó magyarság abszolút száma ugyan szinte mindenütt megmaradt, számaránya viszont a nagyarányú lakótelep-építkezés és a betelepítés következtében mégis a korábbiakhoz képest drámai módon megfogyatkozott.
A fogyatkozás ma is tart: Kolozsváron, mindenekelőtt a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő korábbi polgármester erőszakoskodása következtében, a magyarság igen nagy teret veszített, Marosvásárhelyen az etnikai arányok veszedelmes megváltozása – és persze az ottani magyar politikai tényezők hibás taktikája miatt – több alkalommal is román polgármestert választottak (részben a magyarok szavazataival).
Van remény
Mindez, amit idáig elmondtam a mérleg egyik serpenyőjében található, és a mára kialakult helyzet egyik „dimenzióját” világítja meg. Szerencsére azonban van a helyzetnek egy másik oldala, a mérlegnek egy másik serpenyője is. Az elmúlt másfél évtizedben egy budapesti irodalmár gyakorlatához képest igen sok időt töltöttem Erdélyben, éspedig éppen olyan összejöveteleken, amelyek némi biztatással szolgálnak az imént vázolt drámai fejleményekkel szemben, és az erdélyi városok egy másik, most kibontakozóban lévő magyar életét és arculatát mutatják fel. Azokra a reményt keltő szerveződésekre gondolok, amelyek azt ígérik, hogy az „erdélyi magyar város” történelmi képzetének a jelenben is van és a jövőben is lehet valóságos értelme.
Egyetlen város, Kolozsvár példájával szeretném megvilágítani ezeket a biztató tapasztalataimat. A mögöttünk lévő nehéz évtizedek során talán a kolozsvári magyar közösség veszítette a legtöbbet: a kommunista diktatúra időszakában megfosztották intézményeinek egész sorától, közéletét és művelődését beolvasztották a zsarnokság mindent maga alá gyűrő rendszerébe, múltját meghamisították, etnikai jellegét megváltoztatták, történelmi épületeit, emlékeit kiszolgáltatták az enyészetnek, még hagyományos nevét, hagyományos román nevét is félig megváltoztatták. A rendszerváltozás után mindazonáltal lassanként magára talált, annak ellenére, hogy a rossz emlékű polgármester: Funar nevéhez fűződő korszak igencsak mostohán bánt a város magyarságával. A városi struktúra - az épületek, az útvonalak, a közlekedés - drámai módon bekövetkezett romlásával szemben nem adhattak kárpótlást a többnyire minden ízlés nélkül felhalmozott köztéri emlékművek, amelyek amúgy sem azért kerültek a helyükre, hogy gazdagítsák a város karakterét, hanem azért, hogy nagyromán soviniszta tömegérzelmeket keltsenek!
Nos, a „magyar Kolozsvár” mindezek ellenére mintha magára talált volna: igen hamar új életre keltek a város hagyományos kulturális intézményei és szervezetei, közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, színvonalas sajtótermékek jelennek meg, közöttük a Korunk, a Helikon, a Művelődés és a Szabadság, a kolozsvári magyarságnak mára értékes színházi és képzőművészeti kultúrája, televíziós stúdiója és rádiója van. Szabédi László egykori lakóházában ígéretes irodalmi múzeum létesült, tevékeny könyvkiadók szolgálják az egyetemes magyar kultúra ügyét, részben újjászületett a magyar iskolarendszer, tartalmas oktatómunka színhelye a kolozsvári egyetem, és főként mozgalmas kulturális élet, közélet ad szinte hetente több alkalommal is szellemi táplálékot nemcsak a kolozsváriaknak, hanem a más vidékekről, akár Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából és a nyugati világból érkező magyaroknak.
Remélhetőleg a város magyar szellemiségének és hagyományainak teljesebb kibontakozását fogja hozni a néhány esztendeje (elsősorban Kántor Lajosnak, a Korunk korábbi főszerkesztőjének kezdeményezésére) létrejött Kolozsvár Társaság. Ennek éppen az lesz a küldetése, hogy a város magyarságának szervezőereje, egy kulturális „új honfoglalás” kezdeményezője legyen.
Személyes felelősségvállalás
Felidézhetném nagyváradi, szatmári, aradi, brassói és természetesen székelyföldi tapasztalataimat is. Mindenütt személyes áldozatokat vállaló, küldetést teljesítő magyar értelmiségiekkel: tanárokkal, újságírókkal, lelkészekkel, mérnökökkel találkoztam. A személyes vállalkozásról, felelősségről és kezdeményezésről beszélek, Erdélyben mindenütt azt tapasztaltam, hogy ez a személyes feladatvállalás lehet az erdélyi városok magyar jövőjének záloga. Minden városban és minden kisebb településen a nemzeti felelősségük tudatában, elkötelezetten tevékenykedő értelmiségiek - írók, szerkesztők, tanárok, tudósok, művészek, zenészek, lelkészek kezében van ez a jövő – sok esetben kellő pénzügyi támogatás és intézményes háttér nélkül.
Ahogy ez a magyar történelemben nemegyszer volt tapasztalható, az emberi minőség tarthatja meg az erdélyi városok történelmi magyarságát. Erdélyben ma, hogy Németh László találó kifejezését vegyem kölcsön, valóban a „minőség forradalma” zajlik, és ennek a szellemi újrakezdésnek és mozgalmasságnak lehet az eredménye, hogy valami, minél több, megmaradjon abból a történelmi, művelődéstörténeti fogalomkörből, amelyet az erdélyi magyar városok hagyománya jelent.
Ennek az áldozatos alkotó- és szervezőmunkának az eredményeként erősödhet meg az erdélyi magyarság belső demokráciája, mi több, a romániai demokrácia, gyorsulhat fel az erdélyi magyarság nemzeti integrációja az egyetemes magyarságon belül és európai integrációja az Európai Unión belül. Ahogy Ady Endre imént idézett vallomása mondotta volt közel egy évszázada, a „városos Magyarország”, azaz a mi esetünkben a „városos Erdély” döntheti el az erdélyi magyarság sorsát. Az erdélyi városok magyar életének, kultúrájának, intézményrendszerének védelmében és kiteljesítésében következésképp mindannyiunknak össze kell fognunk, éljünk Erdélyben vagy Magyarországon, Kolozsváron vagy Budapesten.
Pomogáts Béla
Népszava
2017. január 15.
Migrációs kutatásban vesz részt Sepsiszentgyörgy
Migrációt kutató nemzetközi projektben vesz részt Sepsiszentgyörgy, szavazták meg a pénteki tanácsülésen.
A YOUMIG Duna Transznacionális projektnek nyolc országból 18 partnere van, a pályázatvezető a budapestiStatisztikai Intézet. A kutatás a dél-kelet európai országok demográfiai problémáit térképezi fel, hogy milyen hatással van a migráció az országok, térségek gazdaságára, munkaerőpiacára, és hosszú távú stratégiákat, közpolitikákat javasol az azonosított problémák orvoslására. A projektben részt vesznek kibocsátó országok (Románia és Bulgária), befogadók (Ausztria és Németország), valamint olyan országok, ahová érkeznek is bevándorlók, illetve a kivándorlás is gondot okoz, mint például Magyarország. Sztakics Éva alpolgármester elmondta, a 2,7 millió eurós projektből Sepsiszentgyörgy része 89 ezer euró, és ebből az önrész két százalék, vagyis 1700 euró. A tanulmányt 30 hónap alatt készítik el.
Különben a sepsiszentgyörgyi önkormányzat 2014-ben készítetett egy felmérést az utolsó tíz évben végzett fiatalok karrierútjáról, akkor arra a következtetésre jutottak, hogy nem a külföldi, hanem a belső migráció a domináns, inkább a hazai nagyvárosok vonzzák a sepsiszentgyörgyi fiatalokat. Az elvándoroltak 38,9 százaléka az országban maradt, 4,8 százalék Magyarországot választotta, míg 5,6 százalék vándorolt más országba. A magyar diákok inkább Marosvásárhelyre vagy Kolozsvárra költöztek, a románokat pedig Brassó vagy Bukarest vonzza. Az akkori végzősök 28 százaléka tervezte, hogy elhagyja a várost, a román fiatalok körében nagyobb volt az elvágyódás.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
Migrációt kutató nemzetközi projektben vesz részt Sepsiszentgyörgy, szavazták meg a pénteki tanácsülésen.
A YOUMIG Duna Transznacionális projektnek nyolc országból 18 partnere van, a pályázatvezető a budapestiStatisztikai Intézet. A kutatás a dél-kelet európai országok demográfiai problémáit térképezi fel, hogy milyen hatással van a migráció az országok, térségek gazdaságára, munkaerőpiacára, és hosszú távú stratégiákat, közpolitikákat javasol az azonosított problémák orvoslására. A projektben részt vesznek kibocsátó országok (Románia és Bulgária), befogadók (Ausztria és Németország), valamint olyan országok, ahová érkeznek is bevándorlók, illetve a kivándorlás is gondot okoz, mint például Magyarország. Sztakics Éva alpolgármester elmondta, a 2,7 millió eurós projektből Sepsiszentgyörgy része 89 ezer euró, és ebből az önrész két százalék, vagyis 1700 euró. A tanulmányt 30 hónap alatt készítik el.
Különben a sepsiszentgyörgyi önkormányzat 2014-ben készítetett egy felmérést az utolsó tíz évben végzett fiatalok karrierútjáról, akkor arra a következtetésre jutottak, hogy nem a külföldi, hanem a belső migráció a domináns, inkább a hazai nagyvárosok vonzzák a sepsiszentgyörgyi fiatalokat. Az elvándoroltak 38,9 százaléka az országban maradt, 4,8 százalék Magyarországot választotta, míg 5,6 százalék vándorolt más országba. A magyar diákok inkább Marosvásárhelyre vagy Kolozsvárra költöztek, a románokat pedig Brassó vagy Bukarest vonzza. Az akkori végzősök 28 százaléka tervezte, hogy elhagyja a várost, a román fiatalok körében nagyobb volt az elvágyódás.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2017. január 16.
Amikor nincs megoldás
Mi tagadás, keserű szájízzel jöttem el pénteken az RMDSZKolozs megyei szervezeténél a 2017/2018-as tanév beiskolázási számairól tartott sajtótájékoztatóról. Az, hogy egyre kevesebb a gyermek, az szomorú, mindenki által ismert tény. Hogy az 1990-es évek végétől mostanáig, létszámhiány miatt hány kolozsvári lakónegyedi iskolában szűnt meg a magyar tagozat, arra jobb már nem is gondolnunk. Most ott tartunk, hogy van két általános iskolánk (egy-egy a Monostoron és a Györgyfalvi negyedben) öt színmagyar és két tagozatos líceumunk Kolozsváron (a Donát negyedi Ghibu-líceum és a zenelíceum).
Akármennyire is szeretnénk, ha évfolyamonként közel százas nagyságrendű fogyást „produkálunk”, akkor nem kaphatunk annyi osztályt, amennyit akarnánk. És itt kezdődik a kötéltánc, a tojástánc, a késélen való táncolás … hogy akkor honnan „vágjanak le” egy osztályt. Ahogy az a sajtótájékoztatón elhangzott, a kolozsvári magyar iskolaigazgatók, a több mint hat órán át tartó ülésen sem tudtak megegyezni egymás közt, hogy milyen osztályokról mondjanak le. Mindenki körömszakadtáig védte azt az iskolát, amelyet vezet. Mi a végkövetkeztetés? Majd a megyei tanfelügyelőség dönt. Miért jó ez? Azért, mert az iskolaigazgatók azzal „takarózhatnak” a tanárkollégák és a szülők előtt, hogy a „csúnya” tanfelügyelőség, amelynek vezető tanácsa főleg többségiekből áll, levágta a magyar osztályokat. Méltán haragudhatunk rájuk. Miért rossz? Mert rávilágít arra, hogy pár magyar ember, aki ugyebár régről ismeri egymást, nem tudott megegyezni, és lemond döntési jogáról, visszaadja azt a tanfelügyelőségnek. Nem azért, mert nem látja a valós helyzetet (tudniillik, hogy iskolájában egyre kevesebb a gyermek), hanem joggal tart attól, hogy ha iskolaigazgatóként (ha nem is „önként és dalolva”) vállalja azt, hogy egy osztállyal kevesebb induljon, akkor első sorban az odajáró gyerekek szüleinek haragjával kell szembenéznie. És ez az, amit egyetlen iskolaigazgató sem vállal fel.
A gond a mai oktatási rendszerben keresendő, ami a tanintézmények támogatását fejkvóta szerint szabja meg. Minél több gyerek jár egy iskolába, a fejkvóta annál nagyobb. Ezért vannak bajban a kis létszámú iskolák és osztályok, az ingyenes állami művészeti oktatás, ahova jóval kevesebb gyerek jár. Olyan hazug állapotban létezünk, amikor huszonhét éve, pártpolitikai színezettől függetlenül minden kormány habzó szájjal hirdeti, hogy az oktatás nemzeti prioritás, de évek óta késélre menő harcot kell folytatni, minisztériumba kell rohangálni minden olyan osztályért és képzésért, ahol a létszám alsó határát súrolják a jelentkezők, vagy alig érik el. Gondolom, a többségiek esetében könnyebben, a nemzeti kisebbségek esetében nehezebben oldhatóak meg. Legalábbis ezt mutatja a több éves szomorú tapasztalat.
Tény, hogy a gyereklétszám egyre csökken. Sajnos alig látok esélyt arra, hogy az osztálylétszámra vonatkozó, a tanügyi törvényben megszabott kritériumokat megváltoztassák, mert ez első sorban és mondhatni kizárólag minket, a nemzeti kisebbségeket érint, és a többségnek nem fűződik hozzá érdeke. És mivel nem fűződik hozzá érdeke, a problémát kíméletlenül lesepri az asztalról.
Akár tetszik, akár nem, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az elkövetkező tíz évben további magyar osztályok fognak létszámhiány miatt megszűnni. Mi mivel maradunk? A szomorúság és a tehetetlenség mellett az egymást közti acsarkodással, haraggal, viszállyal.
Nagy-Hintós Diana
Mi tagadás, keserű szájízzel jöttem el pénteken az RMDSZKolozs megyei szervezeténél a 2017/2018-as tanév beiskolázási számairól tartott sajtótájékoztatóról. Az, hogy egyre kevesebb a gyermek, az szomorú, mindenki által ismert tény. Hogy az 1990-es évek végétől mostanáig, létszámhiány miatt hány kolozsvári lakónegyedi iskolában szűnt meg a magyar tagozat, arra jobb már nem is gondolnunk. Most ott tartunk, hogy van két általános iskolánk (egy-egy a Monostoron és a Györgyfalvi negyedben) öt színmagyar és két tagozatos líceumunk Kolozsváron (a Donát negyedi Ghibu-líceum és a zenelíceum).
Akármennyire is szeretnénk, ha évfolyamonként közel százas nagyságrendű fogyást „produkálunk”, akkor nem kaphatunk annyi osztályt, amennyit akarnánk. És itt kezdődik a kötéltánc, a tojástánc, a késélen való táncolás … hogy akkor honnan „vágjanak le” egy osztályt. Ahogy az a sajtótájékoztatón elhangzott, a kolozsvári magyar iskolaigazgatók, a több mint hat órán át tartó ülésen sem tudtak megegyezni egymás közt, hogy milyen osztályokról mondjanak le. Mindenki körömszakadtáig védte azt az iskolát, amelyet vezet. Mi a végkövetkeztetés? Majd a megyei tanfelügyelőség dönt. Miért jó ez? Azért, mert az iskolaigazgatók azzal „takarózhatnak” a tanárkollégák és a szülők előtt, hogy a „csúnya” tanfelügyelőség, amelynek vezető tanácsa főleg többségiekből áll, levágta a magyar osztályokat. Méltán haragudhatunk rájuk. Miért rossz? Mert rávilágít arra, hogy pár magyar ember, aki ugyebár régről ismeri egymást, nem tudott megegyezni, és lemond döntési jogáról, visszaadja azt a tanfelügyelőségnek. Nem azért, mert nem látja a valós helyzetet (tudniillik, hogy iskolájában egyre kevesebb a gyermek), hanem joggal tart attól, hogy ha iskolaigazgatóként (ha nem is „önként és dalolva”) vállalja azt, hogy egy osztállyal kevesebb induljon, akkor első sorban az odajáró gyerekek szüleinek haragjával kell szembenéznie. És ez az, amit egyetlen iskolaigazgató sem vállal fel.
A gond a mai oktatási rendszerben keresendő, ami a tanintézmények támogatását fejkvóta szerint szabja meg. Minél több gyerek jár egy iskolába, a fejkvóta annál nagyobb. Ezért vannak bajban a kis létszámú iskolák és osztályok, az ingyenes állami művészeti oktatás, ahova jóval kevesebb gyerek jár. Olyan hazug állapotban létezünk, amikor huszonhét éve, pártpolitikai színezettől függetlenül minden kormány habzó szájjal hirdeti, hogy az oktatás nemzeti prioritás, de évek óta késélre menő harcot kell folytatni, minisztériumba kell rohangálni minden olyan osztályért és képzésért, ahol a létszám alsó határát súrolják a jelentkezők, vagy alig érik el. Gondolom, a többségiek esetében könnyebben, a nemzeti kisebbségek esetében nehezebben oldhatóak meg. Legalábbis ezt mutatja a több éves szomorú tapasztalat.
Tény, hogy a gyereklétszám egyre csökken. Sajnos alig látok esélyt arra, hogy az osztálylétszámra vonatkozó, a tanügyi törvényben megszabott kritériumokat megváltoztassák, mert ez első sorban és mondhatni kizárólag minket, a nemzeti kisebbségeket érint, és a többségnek nem fűződik hozzá érdeke. És mivel nem fűződik hozzá érdeke, a problémát kíméletlenül lesepri az asztalról.
Akár tetszik, akár nem, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az elkövetkező tíz évben további magyar osztályok fognak létszámhiány miatt megszűnni. Mi mivel maradunk? A szomorúság és a tehetetlenség mellett az egymást közti acsarkodással, haraggal, viszállyal.
Nagy-Hintós Diana
2017. január 16.
„Aki megtöri a diót, talál benne finomat”
INTERJÚ – Kocsis Tünde drámapedagógus a színházoktatásról, bibliodrámáról és arról, hogy nem kell félteni a fiatalokat.
– Már harmadik alkalommal, illetve évadban szervezi meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház az ESziK vagy isszák? elnevezésű projektet, amelynek keretében különböző korosztályba tartozó csoportoknak tartanak színházi különórákat. Miben tér el az aktuális kiadás a korábbiaktól?
– Úgy döntöttünk, hogy ezúttal középiskolásokat, egész osztályközösségeket szólítunk meg, mivel a korábbi alkalmakkor nehezen tudtuk mozgósítani ezt a korosztályt azokon a fórumokon, amelyeken meghirdettük. Próbáljuk ugyanakkor sajátos formában megvalósítani a tevékenységet, mégpedig az osztályfőnöki órákkal összhangban. Vannak osztályfőnökök, akik nem tudják, esetleg nem akarják tartalmasan kitölteni ezt a tanórát, holott az oktatási minisztérium számos, a középiskolásokat érintő témát javasol, amelyet különböző módon ki lehet bontani a diákokkal. Persze a projekt nemcsak nekik szól, hanem azoknak a pedagógusoknak is, akik fontosnak tartják, hogy diákjaik a színház világából is gazdagodjanak.
Az ajánlott témák átnézése után – sorra vettük a kolozsvári színház előadásait, és felkínáljuk az osztályfőnököknek a lehetőséget, hogy egy-egy ilyen tanórát ezzel a tevékenységgel töltsenek ki. Sok múlik a pedagógusokon, hiszen ők kezdeményezik a projektet a szülők és a tanulók számára. A szülők úgy jönnek a képbe, hogy a színházi különóracsomaghoz ugyan kedvezményesen lehet hozzájutni, hiszen a tevékenységekért nem kell fizetni, de a színházi előadás jegyét ki kell váltaniuk a résztvevőknek. A foglalkozás szerkezete egyébként nem változott: egy felkészítővel kezdünk, majd megnézzük az előadást, és tartunk egy feldolgozó találkozót – mindezt a közösen kiválasztott téma mentén.
Kocsis Tünde
1983-ban született Marosvásárhelyen, az Unirea Főgimnáziumban érettségizett. Elvégezte a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetem néprajz–magyar nyelv és irodalom szakát, 2010-ben a vásárhelyi Művészeti Egyetem színházrendezői szakán is oklevelet szerzett. Drámapedagógusi és bibliodráma-vezetői képesítéssel is rendelkezik. 2016 elejétől a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának irodalmi titkára, 2015-től pedig drámapedagógusi tevékenységeket vezet a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Magyartanárként is dolgozott, bibliodráma-csoportokat vezetett, 2010-ben pedig ŐszinTe versszínház néven alapított társulatot. Írásokat közölt a Korunk, a Művelődés, a Székelyföld és a Látó folyóiratban, recenziókat és kritikákat írt a Játéktérnek, illetve fesztiválriportot az Art Limes művészeti lapnak.
– Mekkora az érdeklődés a diákok részéről?
– A kolozsvári Apáczai Csere János Gimnázium és a Báthory István Gimnázium volt nagyon nyitott, de amikor a korábbi évadokban gyerekekkel is foglalkoztunk, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumból érkeztek a legtöbben. Változó, hogy éppen kik érdeklődnek.
A pedagógusok mozgósítóereje azért is fontos, mert a legutolsó projekt során például csak olyan középiskolások jelentkeztek, akik a korábbi években már részt vettek a tevékenységben. Ezért gondoltuk úgy, hogy most egész osztályközösségeket szólítunk meg (a programot a napokban hirdette meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház – szerk. megj.), így nem teljesen önkéntes alapon működik, hanem mondjuk választhatóan kötelező színezetet kap.
Vagyis ha a csapat többsége igent mond, mindenkinek jönnie kell, ami azért is jó, mert így olyanok is eljutnak színházba, akik számára ez a világ még idegen.
– Hogyan zajlanak ezek a foglalkozások?
– Sok technikát vegyítek, összeadódnak az évek során szerzett képzettségeim, és mindig próbálok alkalmazkodni az előadáshoz, az adott korosztályhoz és a közösen meghatározott témához. Különféle drámapedagógiai eszközöket variálok, néha önismereti irányba is elkanyarodunk, de nem merülünk el túlságosan, mert egyszerűen nincs hozzá elég idő. A másfél óra csak annyira elég, hogy – jó hangulatban – megnyíljunk egymás felé, egy téma kapcsán játsszunk és beszélgessünk. Az már nem annyira rajtam és a kollégáimon múlik, hogy egyesek a játék élményével, mások a kibontott témával kapcsolatban vagy az előadást érintő gondolatok némelyikével maradnak, esetleg saját magukkal kapcsolatban fogalmaznak meg valamit.
Mi inkább a keretét biztosítjuk annak, hogy ki-ki a saját módján közelítse meg a témát, és a saját nyelvén bontsa ki a látott színházi előadást. Ha van is a beszélgetéseknek önismereti jellege, csak akkora mértékben, amennyire a résztvevők belemennek. A felkészítőkön, amiket én vezetek, inkább a játék a fontos, majd erről a közös játékról beszélünk – arról, hogy mi történt, hogy érezték magukat, mit gondolnak, miért történt valami úgy, ahogy. A résztvevők összefüggéseket, magyarázatokat keresnek saját megnyilvánulásaikra, és saját élethelyzeteket hoznak kapcsolatba a témával. Előfordul az is, hogy egymásra reagálnak, visszajeleznek, de én inkább azt szeretem, amikor közösen játszanak ugyan, de mindenki csak a saját dolgaira reflektál. Így amikor reagálunk a történtekre, látottakra, akkor senki sem okosabb a másiknál, és ami elhangzik, az az illető személy önmagára érvényes és hiteles véleménye. Ezért van, illetve lehet önismereti hozadéka is ennek a tevékenységnek.
– Mennyire nyitottak a középiskolások az ilyen közös színházi foglalkozásokon?
– Rendkívül nyitottak, de őszintén szólva nincs olyan korosztály, amellyel ne lehetne jól dolgozni. A kisgyerekekkel olyan szempontból nehezebb, hogy az energiájukat úgy kell irányítani, a játékokat úgy kell beosztani, hogy mozgósítva is legyenek, de amikor leülünk beszélgetni, akkor már ne pörögjenek, és legyen türelmük figyelmesen meghallgatni egymást. Tanulják meg, hogy a társakkal nemcsak versengeni lehet, hanem mindenkitől lehet valamit tanulni is, vagy rácsodálkozni egyik ismert kollégára, hogy egy szokatlan helyzetben milyen érdekesen reagált. Nekem inkább ez jelent nehézséget, megtalálni az elemi iskolások és a még kisebbek dinamikáját. Most egyébként a Légy jó mindhalálig című előadás kapcsán ennek a korosztálynak is hirdetünk foglalkozást.
A kisgyerekekkel minimális mértékben kanyarodunk az önismeret felé, számukra főként a játék és az élmény a fontos. De arra azért törekszünk, hogy próbáljanak meg kicsit tudatosabban tekinteni egy előadásra. Ez mondjuk, a felnőttek esetében is igaz, hiszen hajlamosak vagyunk megnézni a produkciót, és nyomban el is engedni. Pedig nem kell sok erőfeszítés ahhoz, hogy egy, akár számunkra nem tetsző előadásnak pozitív hozadéka legyen. Melyek azok a jelenetek, szereplők, amelyek és akik nagyobb hatással voltak rám, vagy amiket ki nem állhattam, milyen típusú üzeneteket találtam, miért pont ezek jutnak el hozzám? − és így tovább, rengeteg kérdést tehetünk fel magunknak. Ez a kisgyerekek számára még túl sok, de bennük is el lehet indítani valamilyen nézőtudatosító „folyamatocskákat”, illetve már az is eredmény, ha meg tudják fogalmazni a véleményüket, tudnak érvelni mellette.
– Ezek a foglalkozások, noha most valamilyen szinten kapcsolódnak az oktatási rendszerhez, nem működnek intézményesített formában, és talán nincs is esély arra, hogy ez egyhamar változni fog, hogy a színházi nevelésnek valahogyan teret engednek a tantervben.
– Nagyon sajnálom, hogy a közoktatás nem ad intézményesített keretet, nem honorálja az ilyen típusú foglalkozásokat. Holott nagy szükség lenne rá. Például úgy tudom, hogy a színművész szakos hallgatók pedagógusi képzettséget is szerezhetnek, tehát azok a végzett fiatalok, akik nem kapnak állást egy színházban, tudnának drámaórákat tartani, előadásokat létrehozni a tanulókkal. Tudom, hogy vannak olyanok, akik ezt szívesen végeznék, de nincs kitalálva ennek a formája, nem lehet alaposan megszervezni. Én is a tanügyben kezdtem ezt a fajta tevékenységet, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban Solymosi Zsolt aligazgató kérésére a diákokkal megrendeztük előbb Háy János A Gézagyerek című drámáját, majd egy kortárs lengyel drámát vittünk színre, ezért viszont a szülők fizettek. Megvolna ennek a törvényes módja is, de annyira bonyolult és meg nem fizetett, hogy annak, aki hivatásszerűen csinálná, nem éri meg.
Mindez azért van, mert az ilyen jellegű oktatásnak nincs meg a státusa, és az is nehézséget jelent, hogy ugyanazoknak a kritériumoknak kellene megfelelni, mint egy hagyományos tantárgy esetében, például egy padokkal túlzsúfolt osztályteremben egy személynek 30 diákkal kellene dolgoznia ötven percen keresztül. Ez így nem működik, legalábbis az én elképzeléseim szerint. Holott úgy érzem, óriási igény lenne erre a diákok részéről, mert egész személyiségüket mozgósítja ez, a hagyományos iskolaitól eltérő tevékenység, amely, mivel egyfajta kreatív tanulás, kiegészíthetné a jelenlegi minimális művészeti oktatást.
Mindez nem is föltétlenül egy előadás létrehozásáról szól. Sokkal fontosabb a közös, felszabadult játék és annak a tudata, hogy ezen a helyen mindenki egyenlő mértékben kap lehetőséget saját véleménye megfogalmazására. Ezek a foglalkozások nagyon sokrétűen fejleszthetik az embert, például az érzékelést, az expresszív kifejezésmódokat, a mozgáskoordinációt vagy az egymásra figyelést. A színházi oktatás ugyanakkor sok mindenhez köthető, kiindulhatunk irodalmi művekből, konkrét személyekből, filmekből, majdnem bármiből, és a legkeményebb témákat is megközelíthetjük.
– Mit gondolsz, valós az előítélet, miszerint a fiatalokat ma már nem vonzza a színház, csak a mozgókép képes lekötni őket?
– Úgy gondolom, hogy a fiatalokat nem kell félteni, nincs velük semmi különösebb probléma, pontosabban a helyükben mi sem lennénk ügyesebbek, jobbak. Adekvátan reagálnak a mai kor kihívásaira és problémáira. Aki pedig megérzi, megtapasztalja a színház – nem akarom azt mondani, hogy katartikus erejét, mert az túl nagy szó, de – lényegét, azt hogy a színpadon is rólunk, akár az egész emberiségről vagy személyesen róla van szó, az előbb-utóbb visszatér. Inkább az a lényeges, hogy egy előadás, lehetőleg az első, amivel a színházban találkoznak, megfogja őket, ezért tartom nagyon fontosnak a jó gyerekelőadásokat.
Nekem is életem egyik legelső színházi élménye tizenhárom évesen egy Légy jó mindhalálig előadás volt Marosvásárhelyen, emlékszem, sírva rohantam haza, hogy milyen kegyetlen és szép az élet. Nehezen lehet kiszámítani, hogy egy gyerek mennyire nyitott vagy érett egy-egy színházi előadásra, de ha a szülők vagy a pedagógusok évente egyszer-kétszer elhozzák őket, nagy valószínűség szerint középiskolásként, majd felnőttként vissza fognak térni.
– A térségben azért elég hiánycikknek számítanak a gyermek- és ifjúsági előadások.
– Valóban, Kolozsváron nagyon sok felnőtteknek szánt, kemény tartalmú előadást rendeznek, viszont ezek az alkalmak pont azt teszik lehetővé, hogy beszéljünk a felvetett nehéz témákról, és feldolgozzuk ezeket. A kimondottan gyermekeknek, illetve fiataloknak szánt produkciók terén nagy űr van, mint ahogy a musicalek szempontjából is, de most éppen úgy látom, hogy mind a kolozsvári opera, mind a színház évente legalább egy-két produkció erejéig kezdi komolyan venni ezt a korosztályt is. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy egy tizenegyedikes, tizenkettedikes fiatal már olyan szinten van, hogy a legdurvább tartalmakat is be tudja olyan mértékben fogadni, hogy ne legyen rá veszélyes.
– Tehát a szülőknek, pedagógusoknak nem kell félteniük a tinédzsereket a komolyabb tartalmaktól?
– Már az interneten is ugyanilyen vagy még durvább tartalmak jönnek szembe velük, gondoljunk csak az aleppói harcokkal kapcsolatos megosztásokra. Csak kinyitjuk a szemünket, és már áradnak felénk a borzasztó képek, az pedig a realitás. A színház ugyan a való életből táplálkozik, de azért fikcióról beszélünk. Úgyhogy én nem féltem őket a színháztól ebből a szempontból. Aki megtöri a diót, talál benne finomat és táplálót. Én különben is inkább vagyok híve annak, hogy beszéljünk komoly dolgokról, aztán kacagjunk, minthogy rózsaszín felhőket eregessünk. De nem a komédiák ellen beszélek, a jó kortárs komédia is hiánycikk, egy pár kivételtől eltekintve. Lenne igény arra is, hogy komoly drámákat komédiaként vigyenek színre, Csehov- vagy Ionesco-darabokat például. A remek rendezők mind a mai napig a kemény drámákat is humorosan tálalják.
– Mi a helyzet a bábszínházzal? Lassan egy éve dolgozol a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának irodalmi titkáraként, tapasztalataid szerint van igény az ilyen előadástípusra?
– A bábszínház fontos lépcsője és módja a nevelésnek mind esztétikai, mind a nézővé válás szempontjából. Igény is van rá, de a szülők nagyon megválogatják, hogy hová viszik gyermekeiket, a kincses városban pedig rengeteg lehetőség, alternatíva adott. A 2016-os év folyamán a magyar tagozat fele lecserélődött, új világosító, hangosító, díszletmunkások, közönségszervező és tagozatvezető, valamint két új színész került a csapatba, és én is tavaly januártól vagyok bábszínházas. Úgyhogy most egy jó, friss, lelkes csapat dolgozik, igyekszünk építkezni, pályázati forrásokra is támaszkodni, frissíteni mind arculati, mind tartalmi szempontból.
Nekem is vannak terveim és persze kötelezettségeim, például egy félszobányi archívum vár arra, hogy valaki lajstromolja, rendszerezze, digitalizálja. Nagyon szeretném látni azt is, hogy a bábszínházi kritikaírás beindul Erdélyben, ennek érdekében lépéseket is tettünk, és azon vagyunk, hogy egyre több gyermek- és bábelőadásról szülessenek írások. Fontos, hogy némiképp rálátást nyerjünk arra, hogy a különböző helyszíneken, Erdély-szerte milyenek a mai bábszínházi előadások.
– Erdélyben és a Partiumban hol működik magyar bábszínház?
– Nagyváradon ott van a Lilliput Társulat, Temesváron a színház keretében működik egy külön bábszínházi csapat, Marosvásárhelyen működik az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, Sepsiszentgyörgyön pedig a Cimborák Bábszínház. Emellett rengeteg magántársulat van, például Gyergyószentmiklóson, Szatmárnémetiben, de Kolozsváron is legalább 4–5 magyar magánbábos alkot rendszeresen, ezek általában egy-két személyes társulatok. Ők többnyire turnéznak, kiszemelnek egy szórványvidéket, megszervezik, körbejárják a településeket. Magánemberként nagyon örülök annak, hogy léteznek, hisz a konkurencia a minőség javára válik, és a bábszínházi paletta is színesebb a sokféle stílusnak és játékmódnak köszönhetően.
– Foglalkoztál versszínházzal is, rövid videókat rendeztél, ez a projekt hogy áll most? És pontosan hogyan kell elképzelni egy ilyen produkciót?
– A koncepció az, hogy valaki mond egy verset, de a néző nem az előadót látja – az a klasszikus versfilm –, hanem asszociatív képeket, amelyek kapcsolódnak az elmondottakhoz, de nem ábrázolják azt. Inkább hangulatokat jelenítünk meg, de az is megtörténik, hogy ellenpontozunk. Adott például egy nagyon szerelmes vers, közben a képeken húst vágnak és potyolnak. A néző elgondolkodhat azon, hogy mi is tulajdonképpen egy kapcsolat, milyen más, árnyékoltabb vetületei vannak a szerelemnek. Az értelmezési sík tágul, teljesebb lesz a kép. A csapattal, amely különböző végzettségű versmondó fiatalokból, verskedvelő színisekből, illetve színészekből áll, eddig 12-13 alkotást hoztunk össze. Sajnos nincs időnk rendszeresen foglalkozni ezzel, mindenkinek sok munkája, családja, akár gyerekei vannak.
Az elején egyébként sokat hibáztunk: vagy nagyon konkrétan ábrázoltuk a verset, vagy túlságosan eltávolodtunk attól. De lassan megtaláltuk a hangunkat. A produkciók többsége egyelőre nem nyilvános, mert terveztük, hogy elküldjük ilyen-olyan fesztiválokra, de azt tapasztaltuk, hogy a szervezők nem igazán tudják hova tenni ezeket a két-három perces felvételeket. Tartottunk viszont egy versfilmes estet Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban, és nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, nemcsak pozitív, hanem építő kritikát is. Egy tanárnő azt is megjegyezte, jó lenne eljuttatni pedagógusokhoz ezeket a felvételeket, hogy lássák: így is meg lehet közelíteni az irodalmat.
Az egyik legközelebbi tervünk tehát az, hogy a videókat feltöltsük az internetre, és oktatási fórumokon jelezzük a tanároknak, hogy létezik ilyesmi, illetve nyitottak vagyunk, mi, név szerint az ŐszinTE versszínház többféle együttműködésre is. Az elmúlt hetekben egy versszínházi előadás terve is megfogant ben
INTERJÚ – Kocsis Tünde drámapedagógus a színházoktatásról, bibliodrámáról és arról, hogy nem kell félteni a fiatalokat.
– Már harmadik alkalommal, illetve évadban szervezi meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház az ESziK vagy isszák? elnevezésű projektet, amelynek keretében különböző korosztályba tartozó csoportoknak tartanak színházi különórákat. Miben tér el az aktuális kiadás a korábbiaktól?
– Úgy döntöttünk, hogy ezúttal középiskolásokat, egész osztályközösségeket szólítunk meg, mivel a korábbi alkalmakkor nehezen tudtuk mozgósítani ezt a korosztályt azokon a fórumokon, amelyeken meghirdettük. Próbáljuk ugyanakkor sajátos formában megvalósítani a tevékenységet, mégpedig az osztályfőnöki órákkal összhangban. Vannak osztályfőnökök, akik nem tudják, esetleg nem akarják tartalmasan kitölteni ezt a tanórát, holott az oktatási minisztérium számos, a középiskolásokat érintő témát javasol, amelyet különböző módon ki lehet bontani a diákokkal. Persze a projekt nemcsak nekik szól, hanem azoknak a pedagógusoknak is, akik fontosnak tartják, hogy diákjaik a színház világából is gazdagodjanak.
Az ajánlott témák átnézése után – sorra vettük a kolozsvári színház előadásait, és felkínáljuk az osztályfőnököknek a lehetőséget, hogy egy-egy ilyen tanórát ezzel a tevékenységgel töltsenek ki. Sok múlik a pedagógusokon, hiszen ők kezdeményezik a projektet a szülők és a tanulók számára. A szülők úgy jönnek a képbe, hogy a színházi különóracsomaghoz ugyan kedvezményesen lehet hozzájutni, hiszen a tevékenységekért nem kell fizetni, de a színházi előadás jegyét ki kell váltaniuk a résztvevőknek. A foglalkozás szerkezete egyébként nem változott: egy felkészítővel kezdünk, majd megnézzük az előadást, és tartunk egy feldolgozó találkozót – mindezt a közösen kiválasztott téma mentén.
Kocsis Tünde
1983-ban született Marosvásárhelyen, az Unirea Főgimnáziumban érettségizett. Elvégezte a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetem néprajz–magyar nyelv és irodalom szakát, 2010-ben a vásárhelyi Művészeti Egyetem színházrendezői szakán is oklevelet szerzett. Drámapedagógusi és bibliodráma-vezetői képesítéssel is rendelkezik. 2016 elejétől a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának irodalmi titkára, 2015-től pedig drámapedagógusi tevékenységeket vezet a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Magyartanárként is dolgozott, bibliodráma-csoportokat vezetett, 2010-ben pedig ŐszinTe versszínház néven alapított társulatot. Írásokat közölt a Korunk, a Művelődés, a Székelyföld és a Látó folyóiratban, recenziókat és kritikákat írt a Játéktérnek, illetve fesztiválriportot az Art Limes művészeti lapnak.
– Mekkora az érdeklődés a diákok részéről?
– A kolozsvári Apáczai Csere János Gimnázium és a Báthory István Gimnázium volt nagyon nyitott, de amikor a korábbi évadokban gyerekekkel is foglalkoztunk, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumból érkeztek a legtöbben. Változó, hogy éppen kik érdeklődnek.
A pedagógusok mozgósítóereje azért is fontos, mert a legutolsó projekt során például csak olyan középiskolások jelentkeztek, akik a korábbi években már részt vettek a tevékenységben. Ezért gondoltuk úgy, hogy most egész osztályközösségeket szólítunk meg (a programot a napokban hirdette meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház – szerk. megj.), így nem teljesen önkéntes alapon működik, hanem mondjuk választhatóan kötelező színezetet kap.
Vagyis ha a csapat többsége igent mond, mindenkinek jönnie kell, ami azért is jó, mert így olyanok is eljutnak színházba, akik számára ez a világ még idegen.
– Hogyan zajlanak ezek a foglalkozások?
– Sok technikát vegyítek, összeadódnak az évek során szerzett képzettségeim, és mindig próbálok alkalmazkodni az előadáshoz, az adott korosztályhoz és a közösen meghatározott témához. Különféle drámapedagógiai eszközöket variálok, néha önismereti irányba is elkanyarodunk, de nem merülünk el túlságosan, mert egyszerűen nincs hozzá elég idő. A másfél óra csak annyira elég, hogy – jó hangulatban – megnyíljunk egymás felé, egy téma kapcsán játsszunk és beszélgessünk. Az már nem annyira rajtam és a kollégáimon múlik, hogy egyesek a játék élményével, mások a kibontott témával kapcsolatban vagy az előadást érintő gondolatok némelyikével maradnak, esetleg saját magukkal kapcsolatban fogalmaznak meg valamit.
Mi inkább a keretét biztosítjuk annak, hogy ki-ki a saját módján közelítse meg a témát, és a saját nyelvén bontsa ki a látott színházi előadást. Ha van is a beszélgetéseknek önismereti jellege, csak akkora mértékben, amennyire a résztvevők belemennek. A felkészítőkön, amiket én vezetek, inkább a játék a fontos, majd erről a közös játékról beszélünk – arról, hogy mi történt, hogy érezték magukat, mit gondolnak, miért történt valami úgy, ahogy. A résztvevők összefüggéseket, magyarázatokat keresnek saját megnyilvánulásaikra, és saját élethelyzeteket hoznak kapcsolatba a témával. Előfordul az is, hogy egymásra reagálnak, visszajeleznek, de én inkább azt szeretem, amikor közösen játszanak ugyan, de mindenki csak a saját dolgaira reflektál. Így amikor reagálunk a történtekre, látottakra, akkor senki sem okosabb a másiknál, és ami elhangzik, az az illető személy önmagára érvényes és hiteles véleménye. Ezért van, illetve lehet önismereti hozadéka is ennek a tevékenységnek.
– Mennyire nyitottak a középiskolások az ilyen közös színházi foglalkozásokon?
– Rendkívül nyitottak, de őszintén szólva nincs olyan korosztály, amellyel ne lehetne jól dolgozni. A kisgyerekekkel olyan szempontból nehezebb, hogy az energiájukat úgy kell irányítani, a játékokat úgy kell beosztani, hogy mozgósítva is legyenek, de amikor leülünk beszélgetni, akkor már ne pörögjenek, és legyen türelmük figyelmesen meghallgatni egymást. Tanulják meg, hogy a társakkal nemcsak versengeni lehet, hanem mindenkitől lehet valamit tanulni is, vagy rácsodálkozni egyik ismert kollégára, hogy egy szokatlan helyzetben milyen érdekesen reagált. Nekem inkább ez jelent nehézséget, megtalálni az elemi iskolások és a még kisebbek dinamikáját. Most egyébként a Légy jó mindhalálig című előadás kapcsán ennek a korosztálynak is hirdetünk foglalkozást.
A kisgyerekekkel minimális mértékben kanyarodunk az önismeret felé, számukra főként a játék és az élmény a fontos. De arra azért törekszünk, hogy próbáljanak meg kicsit tudatosabban tekinteni egy előadásra. Ez mondjuk, a felnőttek esetében is igaz, hiszen hajlamosak vagyunk megnézni a produkciót, és nyomban el is engedni. Pedig nem kell sok erőfeszítés ahhoz, hogy egy, akár számunkra nem tetsző előadásnak pozitív hozadéka legyen. Melyek azok a jelenetek, szereplők, amelyek és akik nagyobb hatással voltak rám, vagy amiket ki nem állhattam, milyen típusú üzeneteket találtam, miért pont ezek jutnak el hozzám? − és így tovább, rengeteg kérdést tehetünk fel magunknak. Ez a kisgyerekek számára még túl sok, de bennük is el lehet indítani valamilyen nézőtudatosító „folyamatocskákat”, illetve már az is eredmény, ha meg tudják fogalmazni a véleményüket, tudnak érvelni mellette.
– Ezek a foglalkozások, noha most valamilyen szinten kapcsolódnak az oktatási rendszerhez, nem működnek intézményesített formában, és talán nincs is esély arra, hogy ez egyhamar változni fog, hogy a színházi nevelésnek valahogyan teret engednek a tantervben.
– Nagyon sajnálom, hogy a közoktatás nem ad intézményesített keretet, nem honorálja az ilyen típusú foglalkozásokat. Holott nagy szükség lenne rá. Például úgy tudom, hogy a színművész szakos hallgatók pedagógusi képzettséget is szerezhetnek, tehát azok a végzett fiatalok, akik nem kapnak állást egy színházban, tudnának drámaórákat tartani, előadásokat létrehozni a tanulókkal. Tudom, hogy vannak olyanok, akik ezt szívesen végeznék, de nincs kitalálva ennek a formája, nem lehet alaposan megszervezni. Én is a tanügyben kezdtem ezt a fajta tevékenységet, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban Solymosi Zsolt aligazgató kérésére a diákokkal megrendeztük előbb Háy János A Gézagyerek című drámáját, majd egy kortárs lengyel drámát vittünk színre, ezért viszont a szülők fizettek. Megvolna ennek a törvényes módja is, de annyira bonyolult és meg nem fizetett, hogy annak, aki hivatásszerűen csinálná, nem éri meg.
Mindez azért van, mert az ilyen jellegű oktatásnak nincs meg a státusa, és az is nehézséget jelent, hogy ugyanazoknak a kritériumoknak kellene megfelelni, mint egy hagyományos tantárgy esetében, például egy padokkal túlzsúfolt osztályteremben egy személynek 30 diákkal kellene dolgoznia ötven percen keresztül. Ez így nem működik, legalábbis az én elképzeléseim szerint. Holott úgy érzem, óriási igény lenne erre a diákok részéről, mert egész személyiségüket mozgósítja ez, a hagyományos iskolaitól eltérő tevékenység, amely, mivel egyfajta kreatív tanulás, kiegészíthetné a jelenlegi minimális művészeti oktatást.
Mindez nem is föltétlenül egy előadás létrehozásáról szól. Sokkal fontosabb a közös, felszabadult játék és annak a tudata, hogy ezen a helyen mindenki egyenlő mértékben kap lehetőséget saját véleménye megfogalmazására. Ezek a foglalkozások nagyon sokrétűen fejleszthetik az embert, például az érzékelést, az expresszív kifejezésmódokat, a mozgáskoordinációt vagy az egymásra figyelést. A színházi oktatás ugyanakkor sok mindenhez köthető, kiindulhatunk irodalmi művekből, konkrét személyekből, filmekből, majdnem bármiből, és a legkeményebb témákat is megközelíthetjük.
– Mit gondolsz, valós az előítélet, miszerint a fiatalokat ma már nem vonzza a színház, csak a mozgókép képes lekötni őket?
– Úgy gondolom, hogy a fiatalokat nem kell félteni, nincs velük semmi különösebb probléma, pontosabban a helyükben mi sem lennénk ügyesebbek, jobbak. Adekvátan reagálnak a mai kor kihívásaira és problémáira. Aki pedig megérzi, megtapasztalja a színház – nem akarom azt mondani, hogy katartikus erejét, mert az túl nagy szó, de – lényegét, azt hogy a színpadon is rólunk, akár az egész emberiségről vagy személyesen róla van szó, az előbb-utóbb visszatér. Inkább az a lényeges, hogy egy előadás, lehetőleg az első, amivel a színházban találkoznak, megfogja őket, ezért tartom nagyon fontosnak a jó gyerekelőadásokat.
Nekem is életem egyik legelső színházi élménye tizenhárom évesen egy Légy jó mindhalálig előadás volt Marosvásárhelyen, emlékszem, sírva rohantam haza, hogy milyen kegyetlen és szép az élet. Nehezen lehet kiszámítani, hogy egy gyerek mennyire nyitott vagy érett egy-egy színházi előadásra, de ha a szülők vagy a pedagógusok évente egyszer-kétszer elhozzák őket, nagy valószínűség szerint középiskolásként, majd felnőttként vissza fognak térni.
– A térségben azért elég hiánycikknek számítanak a gyermek- és ifjúsági előadások.
– Valóban, Kolozsváron nagyon sok felnőtteknek szánt, kemény tartalmú előadást rendeznek, viszont ezek az alkalmak pont azt teszik lehetővé, hogy beszéljünk a felvetett nehéz témákról, és feldolgozzuk ezeket. A kimondottan gyermekeknek, illetve fiataloknak szánt produkciók terén nagy űr van, mint ahogy a musicalek szempontjából is, de most éppen úgy látom, hogy mind a kolozsvári opera, mind a színház évente legalább egy-két produkció erejéig kezdi komolyan venni ezt a korosztályt is. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy egy tizenegyedikes, tizenkettedikes fiatal már olyan szinten van, hogy a legdurvább tartalmakat is be tudja olyan mértékben fogadni, hogy ne legyen rá veszélyes.
– Tehát a szülőknek, pedagógusoknak nem kell félteniük a tinédzsereket a komolyabb tartalmaktól?
– Már az interneten is ugyanilyen vagy még durvább tartalmak jönnek szembe velük, gondoljunk csak az aleppói harcokkal kapcsolatos megosztásokra. Csak kinyitjuk a szemünket, és már áradnak felénk a borzasztó képek, az pedig a realitás. A színház ugyan a való életből táplálkozik, de azért fikcióról beszélünk. Úgyhogy én nem féltem őket a színháztól ebből a szempontból. Aki megtöri a diót, talál benne finomat és táplálót. Én különben is inkább vagyok híve annak, hogy beszéljünk komoly dolgokról, aztán kacagjunk, minthogy rózsaszín felhőket eregessünk. De nem a komédiák ellen beszélek, a jó kortárs komédia is hiánycikk, egy pár kivételtől eltekintve. Lenne igény arra is, hogy komoly drámákat komédiaként vigyenek színre, Csehov- vagy Ionesco-darabokat például. A remek rendezők mind a mai napig a kemény drámákat is humorosan tálalják.
– Mi a helyzet a bábszínházzal? Lassan egy éve dolgozol a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának irodalmi titkáraként, tapasztalataid szerint van igény az ilyen előadástípusra?
– A bábszínház fontos lépcsője és módja a nevelésnek mind esztétikai, mind a nézővé válás szempontjából. Igény is van rá, de a szülők nagyon megválogatják, hogy hová viszik gyermekeiket, a kincses városban pedig rengeteg lehetőség, alternatíva adott. A 2016-os év folyamán a magyar tagozat fele lecserélődött, új világosító, hangosító, díszletmunkások, közönségszervező és tagozatvezető, valamint két új színész került a csapatba, és én is tavaly januártól vagyok bábszínházas. Úgyhogy most egy jó, friss, lelkes csapat dolgozik, igyekszünk építkezni, pályázati forrásokra is támaszkodni, frissíteni mind arculati, mind tartalmi szempontból.
Nekem is vannak terveim és persze kötelezettségeim, például egy félszobányi archívum vár arra, hogy valaki lajstromolja, rendszerezze, digitalizálja. Nagyon szeretném látni azt is, hogy a bábszínházi kritikaírás beindul Erdélyben, ennek érdekében lépéseket is tettünk, és azon vagyunk, hogy egyre több gyermek- és bábelőadásról szülessenek írások. Fontos, hogy némiképp rálátást nyerjünk arra, hogy a különböző helyszíneken, Erdély-szerte milyenek a mai bábszínházi előadások.
– Erdélyben és a Partiumban hol működik magyar bábszínház?
– Nagyváradon ott van a Lilliput Társulat, Temesváron a színház keretében működik egy külön bábszínházi csapat, Marosvásárhelyen működik az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, Sepsiszentgyörgyön pedig a Cimborák Bábszínház. Emellett rengeteg magántársulat van, például Gyergyószentmiklóson, Szatmárnémetiben, de Kolozsváron is legalább 4–5 magyar magánbábos alkot rendszeresen, ezek általában egy-két személyes társulatok. Ők többnyire turnéznak, kiszemelnek egy szórványvidéket, megszervezik, körbejárják a településeket. Magánemberként nagyon örülök annak, hogy léteznek, hisz a konkurencia a minőség javára válik, és a bábszínházi paletta is színesebb a sokféle stílusnak és játékmódnak köszönhetően.
– Foglalkoztál versszínházzal is, rövid videókat rendeztél, ez a projekt hogy áll most? És pontosan hogyan kell elképzelni egy ilyen produkciót?
– A koncepció az, hogy valaki mond egy verset, de a néző nem az előadót látja – az a klasszikus versfilm –, hanem asszociatív képeket, amelyek kapcsolódnak az elmondottakhoz, de nem ábrázolják azt. Inkább hangulatokat jelenítünk meg, de az is megtörténik, hogy ellenpontozunk. Adott például egy nagyon szerelmes vers, közben a képeken húst vágnak és potyolnak. A néző elgondolkodhat azon, hogy mi is tulajdonképpen egy kapcsolat, milyen más, árnyékoltabb vetületei vannak a szerelemnek. Az értelmezési sík tágul, teljesebb lesz a kép. A csapattal, amely különböző végzettségű versmondó fiatalokból, verskedvelő színisekből, illetve színészekből áll, eddig 12-13 alkotást hoztunk össze. Sajnos nincs időnk rendszeresen foglalkozni ezzel, mindenkinek sok munkája, családja, akár gyerekei vannak.
Az elején egyébként sokat hibáztunk: vagy nagyon konkrétan ábrázoltuk a verset, vagy túlságosan eltávolodtunk attól. De lassan megtaláltuk a hangunkat. A produkciók többsége egyelőre nem nyilvános, mert terveztük, hogy elküldjük ilyen-olyan fesztiválokra, de azt tapasztaltuk, hogy a szervezők nem igazán tudják hova tenni ezeket a két-három perces felvételeket. Tartottunk viszont egy versfilmes estet Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban, és nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, nemcsak pozitív, hanem építő kritikát is. Egy tanárnő azt is megjegyezte, jó lenne eljuttatni pedagógusokhoz ezeket a felvételeket, hogy lássák: így is meg lehet közelíteni az irodalmat.
Az egyik legközelebbi tervünk tehát az, hogy a videókat feltöltsük az internetre, és oktatási fórumokon jelezzük a tanároknak, hogy létezik ilyesmi, illetve nyitottak vagyunk, mi, név szerint az ŐszinTE versszínház többféle együttműködésre is. Az elmúlt hetekben egy versszínházi előadás terve is megfogant ben
2017. január 17.
Iskolagond Kolozsváron is
Törvénytelenül járt el és diszkriminált a Kolozs megyei tanfelügyelőség, amikor visszautasította az Apáczai Csere János Líceum kérelmét a 16 fős 5. osztály beindítására a 2016–2017-es tanévben – állítja huszonhat apáczais szülő, akik feljelentést is tettek az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál. A szülők jogi tanácsadását a kolozsvári AGFI csoport (Jogvédő Csoport az Identitás Szabadságáért/Advocacy Group for Freedom of Identity) vállalta.
A szülők közleménye kiemeli, hogy az oktatási törvény szerint minimum 12 tanuló szükséges egy új osztály indításához. A 2016–2017-es tanévre a Romulus Ladea Képzőművészeti Líceumban két ötödik osztályt hagytak jóvá 17 és 18 tanulóval, az Octavian Stroia Líceumban egy induló 4. osztályt pedig 12 tanulóval. A szülők szerint Valentin Claudiu Cuibus megyei főtanfelügyelő rosszhiszeműsége egyértelmű, hiszen magánbeszélgetéseken többször kifejtette, hogy a magyar tanulók nyugodtan jelentkezhetnek a román tannyelvű Romulus Ladeába is. 2016-ban az iskolakezdés után kellett felszámolni az ötödikes képzőművészeti osztályt az Apáczaiban, miután a szóbeli ígérgetések ellenére mégsem hagyták jóvá a csoportot. Az Apáczai a 2017–2018-as tanévre fél képzőművészeti 5. osztály beindítását kéri. A tanfelügyelőség jövő héten bírálja el a kéréseket. (Maszol)
DRAGNEA BÖRTÖNBE KÉSZÜL. „A legfrissebb híresztelések szerint azt tervezik, hogy idén áprilisban vagy májusban börtönbe zárnak” – jelentette ki Liviu DragneaSZDP-elnök az Antena3 hírtelevízióban. A politikus nem említette, hogy kik tervezik ezt, de célzott arra, hogy a döntés a legmagasabb szinteken történik. Dragneát 2015 áprilisában két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték a Traian Băsescu államfői tisztségből való felfüggesztésére kiírt 2012-es népszavazáson elkövetett választási csalás miatt, de egy másik ügyben is bűnvádi eljárás indult ellene, ebben azzal vádolják, hogy még a Teleorman megyei tanács elnökeként közbenjárt két alkalmazott munkaviszonyának meghosszabbításáért. (Főtér.ro)
KIUTASÍTOTT LÁTÁSSÉRÜLT. Egy látássérült lányt kitessékeltek egy kolozsvári pékségből, mert vakvezető kutyájával együtt ment be. Az esetre szemtanú hívta fel a figyelmet, aki az Ochiulclujean portálnak azt mondta, hogy amint a lány belépett az üzletbe, a három elárusító azonnal ráförmedt, hogy nem szabad kutyát bevinni, az ajtóra ki van téve a jel, amely felhívja erre a figyelmet. A lány azonnal elhagyta az üzletet, de volt vele még egy ember, aki elkérte a panaszkönyvet. A vonatkozó törvény szerint a vakvezető kutyákat be kell engedni minden nyilvános térbe, és a közszállításban sem kell viteldíjat fizetni értük. (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Törvénytelenül járt el és diszkriminált a Kolozs megyei tanfelügyelőség, amikor visszautasította az Apáczai Csere János Líceum kérelmét a 16 fős 5. osztály beindítására a 2016–2017-es tanévben – állítja huszonhat apáczais szülő, akik feljelentést is tettek az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál. A szülők jogi tanácsadását a kolozsvári AGFI csoport (Jogvédő Csoport az Identitás Szabadságáért/Advocacy Group for Freedom of Identity) vállalta.
A szülők közleménye kiemeli, hogy az oktatási törvény szerint minimum 12 tanuló szükséges egy új osztály indításához. A 2016–2017-es tanévre a Romulus Ladea Képzőművészeti Líceumban két ötödik osztályt hagytak jóvá 17 és 18 tanulóval, az Octavian Stroia Líceumban egy induló 4. osztályt pedig 12 tanulóval. A szülők szerint Valentin Claudiu Cuibus megyei főtanfelügyelő rosszhiszeműsége egyértelmű, hiszen magánbeszélgetéseken többször kifejtette, hogy a magyar tanulók nyugodtan jelentkezhetnek a román tannyelvű Romulus Ladeába is. 2016-ban az iskolakezdés után kellett felszámolni az ötödikes képzőművészeti osztályt az Apáczaiban, miután a szóbeli ígérgetések ellenére mégsem hagyták jóvá a csoportot. Az Apáczai a 2017–2018-as tanévre fél képzőművészeti 5. osztály beindítását kéri. A tanfelügyelőség jövő héten bírálja el a kéréseket. (Maszol)
DRAGNEA BÖRTÖNBE KÉSZÜL. „A legfrissebb híresztelések szerint azt tervezik, hogy idén áprilisban vagy májusban börtönbe zárnak” – jelentette ki Liviu DragneaSZDP-elnök az Antena3 hírtelevízióban. A politikus nem említette, hogy kik tervezik ezt, de célzott arra, hogy a döntés a legmagasabb szinteken történik. Dragneát 2015 áprilisában két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték a Traian Băsescu államfői tisztségből való felfüggesztésére kiírt 2012-es népszavazáson elkövetett választási csalás miatt, de egy másik ügyben is bűnvádi eljárás indult ellene, ebben azzal vádolják, hogy még a Teleorman megyei tanács elnökeként közbenjárt két alkalmazott munkaviszonyának meghosszabbításáért. (Főtér.ro)
KIUTASÍTOTT LÁTÁSSÉRÜLT. Egy látássérült lányt kitessékeltek egy kolozsvári pékségből, mert vakvezető kutyájával együtt ment be. Az esetre szemtanú hívta fel a figyelmet, aki az Ochiulclujean portálnak azt mondta, hogy amint a lány belépett az üzletbe, a három elárusító azonnal ráförmedt, hogy nem szabad kutyát bevinni, az ajtóra ki van téve a jel, amely felhívja erre a figyelmet. A lány azonnal elhagyta az üzletet, de volt vele még egy ember, aki elkérte a panaszkönyvet. A vonatkozó törvény szerint a vakvezető kutyákat be kell engedni minden nyilvános térbe, és a közszállításban sem kell viteldíjat fizetni értük. (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 17.
Előtérbe kerültek a fiatalok – a múlt évet összegezte a MIÉRT
Két választáson, kampányokon, fontos rendezvényeken van túl a Magyar Ifjúsági Értekezlet. A tavalyi évet a MIÉRT elnöke, az RMDSZ Máramaros megyei képviselője és ifjúságért felelős alelnöke értékelte kedden Kolozsváron.
Antal Lóránt, a MIÉRT elnöke elmondta, 12 települést látogattak meg a múlt év elején, hogy felmérjék a tagszervezetek állapotát és igényeit. Ekkor készültek el az ifjúsági törvényt érintő javaslataikat is. Februárban a területi RMDSZ-elnökökkel találkoztak, hogy lobbizzanak az ifjúsági jelöltekért az önkormányzati választásokat megelőzően. Az ifjúsági törvényről szóló módosításaikkal március elején jártak a parlamentben, abban a hónapban megtartották rendes küldöttgyűlésüket is az "500 fiatalt a közösségért" szlogennel.
Áprilisban indították el a Rólad szól! konzultációs karavánt, összesen 1566 résztvevővel, 13 megyét, 30 települést látogatva meg. Ebben a hónapban indultak el az önkormányzati választásokkal, urbanisztikai, közbeszerzési, költségvetési kérdésekkel kapcsolatos képzések is Székelyföldön, a Partiumban és Közép-Erdélyben. A Civil Információs Centrumok elindítását májusban jelentették be.
Júniusban zárult a kampány, a MIÉRT több polgármestert, megyei tanács-alelnököt, városi és megyei tanácsost juttatott be az önkormányzati választásokon. „Azt gondolom, hogy az erdélyi magyar fiatalok rácáfoltak arra a közhellyé vált kijelentésekre, hogy a fiatalokat nem érdekli a politika” – fogalmazott Antal.
Júliusban szervezték meg az ötnapos EU Tábort, amelyre meghívták többek között Nagy-Britannia bukaresti nagykövetét is, aki a brexit utáni kérdéseket taglalta. Augusztusban a Kolozsvári Magyar Napokon jelentkeztek ifjúsági pavilonnal a tagszervezetek és egyházi ifjúsági szervezetek részvételével.
Ősszel újrakezdték a Róla szól! kampányt, Antal Lóránt részt vett az Európai Néppárt Ifjúsági Szervezetének (YEP) találkozóján, ahol a fiatalok ingyenes vasúti utazását szorgalmazta. Eközben gyakornokokat toboroztak Winkler Gyula EP-képviselő irodájába. Az országos választásokon öt jelöltet indítottak, erős kampányt folytatva – hangzott el a sajtótájékoztatón. Antal szerint olyan témákat ragadtak meg, amelyekkel az új kormány is aktívan foglalkozik.
Tavaly vállalkozói konferenciát is szerveztek a magyarországi IKSZ-szel közösen, erdélyi és magyarországi fiatalokat ismertetve meg egymással. A rendezvény második megállóját valószínűleg február végén, Kolozsváron szervezik meg. Szorgalmazzák fiatal vállalkozók kereskedelmi kamarájának elindítását is. A MIÉRT két kiadványt jelentetett meg 2016.ban: az önkormányzati kisokost és egy a pályázati lehetőségeket összegző kiadványt. 15 pályázatot nyertek az év folyamán.
Több teret kapott az ifjúság
Az IT-bizottság, illetve a védelmi és közrendészeti bizottság tagja lett a parlamentben Apjok Norbert. Az RMDSZ Máramaros megyei képviselője elmondta, az egynapos cégbeíratás, a szakoktatás támogatása, a vidékfejlesztés különböző területei fontosak számára, emellett az adócsökkentés munkatapasztalattal nem rendelkező fiatalokat alkalmazó cégek számára, illetve a vidéki internet-hozzáférés és IT-hálózat lefedettségének javulása. Probléma szerinte, hogy kevés a magyarul tudó rendőr magyar többségű településeken, így ennek az aránynak a javítása is cél.
Geréd Imre, az RMDSZ ifjúságért felelős ügyvezető alelnöke arról beszélt, a fiatalok folyamatosan előtérbe kerültek a kampányok alatt. A máramarosi jelölt kampányának vezetőjeként elmondta, szűkös térben mozoghattak, de Apjok Norbertnek sikerült bejutnia a parlamentbe.
A Rólad szól! koordinátoraként Geréd Imre elmondta, egy nem túlpolitizált, nem megszokott projektet akartak elindítani. Egy felmérés során kiderült, a középiskolások különösen érdeklődnek a Rólad szól! iránt, ezért is szervezték meg két ízben is tavaly ezt a kampányt.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro
Két választáson, kampányokon, fontos rendezvényeken van túl a Magyar Ifjúsági Értekezlet. A tavalyi évet a MIÉRT elnöke, az RMDSZ Máramaros megyei képviselője és ifjúságért felelős alelnöke értékelte kedden Kolozsváron.
Antal Lóránt, a MIÉRT elnöke elmondta, 12 települést látogattak meg a múlt év elején, hogy felmérjék a tagszervezetek állapotát és igényeit. Ekkor készültek el az ifjúsági törvényt érintő javaslataikat is. Februárban a területi RMDSZ-elnökökkel találkoztak, hogy lobbizzanak az ifjúsági jelöltekért az önkormányzati választásokat megelőzően. Az ifjúsági törvényről szóló módosításaikkal március elején jártak a parlamentben, abban a hónapban megtartották rendes küldöttgyűlésüket is az "500 fiatalt a közösségért" szlogennel.
Áprilisban indították el a Rólad szól! konzultációs karavánt, összesen 1566 résztvevővel, 13 megyét, 30 települést látogatva meg. Ebben a hónapban indultak el az önkormányzati választásokkal, urbanisztikai, közbeszerzési, költségvetési kérdésekkel kapcsolatos képzések is Székelyföldön, a Partiumban és Közép-Erdélyben. A Civil Információs Centrumok elindítását májusban jelentették be.
Júniusban zárult a kampány, a MIÉRT több polgármestert, megyei tanács-alelnököt, városi és megyei tanácsost juttatott be az önkormányzati választásokon. „Azt gondolom, hogy az erdélyi magyar fiatalok rácáfoltak arra a közhellyé vált kijelentésekre, hogy a fiatalokat nem érdekli a politika” – fogalmazott Antal.
Júliusban szervezték meg az ötnapos EU Tábort, amelyre meghívták többek között Nagy-Britannia bukaresti nagykövetét is, aki a brexit utáni kérdéseket taglalta. Augusztusban a Kolozsvári Magyar Napokon jelentkeztek ifjúsági pavilonnal a tagszervezetek és egyházi ifjúsági szervezetek részvételével.
Ősszel újrakezdték a Róla szól! kampányt, Antal Lóránt részt vett az Európai Néppárt Ifjúsági Szervezetének (YEP) találkozóján, ahol a fiatalok ingyenes vasúti utazását szorgalmazta. Eközben gyakornokokat toboroztak Winkler Gyula EP-képviselő irodájába. Az országos választásokon öt jelöltet indítottak, erős kampányt folytatva – hangzott el a sajtótájékoztatón. Antal szerint olyan témákat ragadtak meg, amelyekkel az új kormány is aktívan foglalkozik.
Tavaly vállalkozói konferenciát is szerveztek a magyarországi IKSZ-szel közösen, erdélyi és magyarországi fiatalokat ismertetve meg egymással. A rendezvény második megállóját valószínűleg február végén, Kolozsváron szervezik meg. Szorgalmazzák fiatal vállalkozók kereskedelmi kamarájának elindítását is. A MIÉRT két kiadványt jelentetett meg 2016.ban: az önkormányzati kisokost és egy a pályázati lehetőségeket összegző kiadványt. 15 pályázatot nyertek az év folyamán.
Több teret kapott az ifjúság
Az IT-bizottság, illetve a védelmi és közrendészeti bizottság tagja lett a parlamentben Apjok Norbert. Az RMDSZ Máramaros megyei képviselője elmondta, az egynapos cégbeíratás, a szakoktatás támogatása, a vidékfejlesztés különböző területei fontosak számára, emellett az adócsökkentés munkatapasztalattal nem rendelkező fiatalokat alkalmazó cégek számára, illetve a vidéki internet-hozzáférés és IT-hálózat lefedettségének javulása. Probléma szerinte, hogy kevés a magyarul tudó rendőr magyar többségű településeken, így ennek az aránynak a javítása is cél.
Geréd Imre, az RMDSZ ifjúságért felelős ügyvezető alelnöke arról beszélt, a fiatalok folyamatosan előtérbe kerültek a kampányok alatt. A máramarosi jelölt kampányának vezetőjeként elmondta, szűkös térben mozoghattak, de Apjok Norbertnek sikerült bejutnia a parlamentbe.
A Rólad szól! koordinátoraként Geréd Imre elmondta, egy nem túlpolitizált, nem megszokott projektet akartak elindítani. Egy felmérés során kiderült, a középiskolások különösen érdeklődnek a Rólad szól! iránt, ezért is szervezték meg két ízben is tavaly ezt a kampányt.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro
2017. január 18.
Lecserélné Horváth Annát a PSD
A kolozsvári önkormányzat szociáldemokrata párti (PSD), valamint a Liberálisok és Demokraták Szövetségét (ALDE) képviselő tanácsosai azt kérik az RMDSZ-től és a nemzeti liberális párti (PNL) városatyáktól, nevezzenek ki más személyt az alpolgármesteri tisztségbe Horváth Anna helyett, aki ellen befolyással való üzérkedés miatt vádat emelt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA).
Dan Morar, a kolozsvári tanács PSD–ALDE-frakciójának vezetője keddi sajtóközleményében azzal érvel, hogy a polgármesteri hivatalban három hónapja kettő helyett egy alpolgármester dolgozik, ami akadályozza az intézményt a feladatok ellátásában. Dan Morar szerint ugyanakkor nem tesz jót a városháza megítélésének, hogy a DNA által bíróság elé állított, hatósági felügyelet alatt álló alpolgármester töltse be ezt a tisztséget. Az ALDE-t képviselő Adrian Mureşan megerősítette: a polgármesteri hivatal egészséges működése érdekében támogatják, hogy az önkormányzati képviselőtestület más személyt nevezzen ki Horváth Anna helyett az alpolgármesteri tisztségbe.
Kolozsvár alpolgármestere, Horváth Anna ellen befolyással való üzérkedés és pénzmosás miatt emelt vádat a DNA december 20-án. Az alpolgármester hatósági felügyelet alatt van, és nem láthatja el tisztségével járó feladatait. Ugyanebben az ügyben befolyás megvásárlása és pénzmosás vádjával bíróság elé állították Fodor Zsolt üzletembert is, aki szabadlábon védekezhet. Horváth Anna október 13-án jelentette be, hogy fizetés nélküli szabadságot vesz ki mindaddig, amíg eljárás folyik ellene, mivel nem tartja korrektnek, hogy úgy vegye fel fizetését, hogy közben nem dolgozik.
A vádhatóság szerint Horváth Anna alpolgármesterként ez év februárja és májusa között befolyását felhasználval közbenjárt a kolozsvári önkormányzat alkalmazottjainál annak érdekében, hogy sürgessék meg a másik vádlott, Fodor Zsolt egyik ingatlanprojektjével kapcsolatos engedélyek és jóváhagyások kibocsátását. A DNA szerint Horváth Anna szolgálataiért cserébe két fesztiválra szóló 60 bérletet kért, összesen 20 ezer lej értékben. A belépőket a helyhatósági választás kampányában tevékenykedő önkéntesek között osztotta szét az alpolgármester. Az ügyészek szerint a vádlottak a Fodor Zsolt által vezetett egyik cég, illetve egy Horváth Anna által megjelölt társaság közötti támogatási szerződéssel próbálták a törvényesség látszatát kelteni. A közleménye arra is rámutat, hogy a DNA zár alá vett egy, az alpolgármester tulajdonában levő kolozsvári ingatlant.
kronika.ro
Erdély.ma
A kolozsvári önkormányzat szociáldemokrata párti (PSD), valamint a Liberálisok és Demokraták Szövetségét (ALDE) képviselő tanácsosai azt kérik az RMDSZ-től és a nemzeti liberális párti (PNL) városatyáktól, nevezzenek ki más személyt az alpolgármesteri tisztségbe Horváth Anna helyett, aki ellen befolyással való üzérkedés miatt vádat emelt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA).
Dan Morar, a kolozsvári tanács PSD–ALDE-frakciójának vezetője keddi sajtóközleményében azzal érvel, hogy a polgármesteri hivatalban három hónapja kettő helyett egy alpolgármester dolgozik, ami akadályozza az intézményt a feladatok ellátásában. Dan Morar szerint ugyanakkor nem tesz jót a városháza megítélésének, hogy a DNA által bíróság elé állított, hatósági felügyelet alatt álló alpolgármester töltse be ezt a tisztséget. Az ALDE-t képviselő Adrian Mureşan megerősítette: a polgármesteri hivatal egészséges működése érdekében támogatják, hogy az önkormányzati képviselőtestület más személyt nevezzen ki Horváth Anna helyett az alpolgármesteri tisztségbe.
Kolozsvár alpolgármestere, Horváth Anna ellen befolyással való üzérkedés és pénzmosás miatt emelt vádat a DNA december 20-án. Az alpolgármester hatósági felügyelet alatt van, és nem láthatja el tisztségével járó feladatait. Ugyanebben az ügyben befolyás megvásárlása és pénzmosás vádjával bíróság elé állították Fodor Zsolt üzletembert is, aki szabadlábon védekezhet. Horváth Anna október 13-án jelentette be, hogy fizetés nélküli szabadságot vesz ki mindaddig, amíg eljárás folyik ellene, mivel nem tartja korrektnek, hogy úgy vegye fel fizetését, hogy közben nem dolgozik.
A vádhatóság szerint Horváth Anna alpolgármesterként ez év februárja és májusa között befolyását felhasználval közbenjárt a kolozsvári önkormányzat alkalmazottjainál annak érdekében, hogy sürgessék meg a másik vádlott, Fodor Zsolt egyik ingatlanprojektjével kapcsolatos engedélyek és jóváhagyások kibocsátását. A DNA szerint Horváth Anna szolgálataiért cserébe két fesztiválra szóló 60 bérletet kért, összesen 20 ezer lej értékben. A belépőket a helyhatósági választás kampányában tevékenykedő önkéntesek között osztotta szét az alpolgármester. Az ügyészek szerint a vádlottak a Fodor Zsolt által vezetett egyik cég, illetve egy Horváth Anna által megjelölt társaság közötti támogatási szerződéssel próbálták a törvényesség látszatát kelteni. A közleménye arra is rámutat, hogy a DNA zár alá vett egy, az alpolgármester tulajdonában levő kolozsvári ingatlant.
kronika.ro
Erdély.ma
2017. január 18.
500 éves a reformáció A magyar unitárius egyház
Az unitarizmus a reformáció radikális ágaként alakult ki Erdélyben. Reformátora és egyházalapítója Dávid Ferenc, aki nyugati tanulmányútjairól hazatérve kiváló elméjével, teológiai és egyházszervezési felkészültségével az erdélyi reformáció szolgálatába szegődött. Reformátori tevékenysége beilleszkedik az erdélyi reformáció fejlődéstörténetébe. Erdélyben először a lutheri reformáció vert gyökeret az 1540-es években, melyhez a szász közösség csatlakozott. 1557-ben Dávid Ferencet a magyar lutheránusok püspökévé választották. Az 1550-es évek végén a lutherinél radikálisabb helvét – sacramentarius – reformáció jelentkezett, a magyarság többsége a hitújulásnak ezt a formáját fogadta el. Ennek lett püspöke 1564-ben Dávid Ferenc. Az új vallási helyzetet fejezte ki az 1557. és 1564. évi tordai országgyűlés, midőn a reformáció lutheri és helvét irányát bevett vallásnak nyilvánította és követőinek szabad vallásgyakorlatot biztosított. Dávid Ferenc dogma- és egyházkritikájában a „semper reformada” – az állandó reformáció – elvét hirdette. A hitújítást nem tekintette befejezettnek a lutheri és helvét iránnyal, az általuk elért reformokat elégtelennek tartotta. A reformációt kívánta folytatni, midőn a Biblia alapján, az értelem segítségével vizsgálta a keresztény vallás dogmáit és tanításait. Ezekből csak azokat tartotta meg, amelyeknek bibliai alapjuk van, és az értelem által elfogadhatók, így a lényegében és személyében egy Isten lesz reformációjának alapállása és ismertetője. Dávid Ferenc tevékenységét a kolozsvári szószéken, hitvitákon, a gyulafehérvári fejedelmi udvarban és kiadványai útján fejtette ki. Nevéhez fűződik az 1568. évi híres erdélyi országgyűlési határozat előkészítése, amely a világon először addig sehol nem ismert mértékben foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot, pontosabban fogalmazva, a gyülekezetek számára a szabad lelkészválasztást. Az 1568. január 6-13. között, Tordán tartott országgyűlés vallásügyi határozata: „Urunk őfelsége miképpen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezött, azonképpen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősíti, tudniillik, hogy midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ezt senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanításáért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.” Mindez az egyetlen erdélyi alapítású magyar történelmi egyház állami elismeréséhez vezetett, ugyanakkor e törvénynek köszönhetően Erdély a korabeli vallásszabadság és felekezeti türelem földjévé vált, menedéket nyújtva az akkori Európa türelmetlenebb országaiból eretnekség vádjával elüldözötteknek is. A türelem hirdetése és gyakorlása azóta is kulcsfontosságú az unitáriusok számára. Az erdélyi ellenreformáció hajnalán az országgyűlés Dávid Ferencet hitújítás vádjával elítélte, és meghatározatlan idejű várfogságra ítélte. 1579 novemberében a dévai várbörtönben halt meg. Az 1570-es évek elejére Erdély legtöbb magyarok lakta falujában és városában otthonra talált az unitárius vallás. Az új hit Magyarországra is kisugárzott, nevezetesen az Alföldre, a Partiumra és Baranyára. Az erdélyi protestáns egyházszervezeti formát átvéve kormányzatunk zsinat-konzisztóriumi jellegű, ami azt jelenti, hogy az egyház kormányzása az 1579-ben megszervezett s 24 tagból álló consistorium feladata volt, élén a püspökkel. A Radecky Bálint püspök és munkatársai által 1626-ban összeállított első Egyházi rendtartás (Disciplina Ecclesiastica) szerint már intézményes formát öltött a Sancta Synodus Generalis, vagyis a Zsinat és a Generale Consistorium, azaz a Főtanács. A 18. század első felében ebből alakult ki az unitárius egyház mai központjának a csírája. Ez a központ az egész egyház ügyeinek az intézésével foglalkozik mind a mai napig, és élén egy vezető testület áll, amelynek Egyházi Képviselő Tanács a neve. Az ellenreformáció súlyos csapást mért a protestáns felekezetekre, különösen az unitárius egyházra. A kolozsvári unitárius egyházközség például elvesztette templomát (1716), iskoláját (1718) és más természetű javait. Mindez arra indította az unitárius főurakat, hogy az egyház jövőjének a biztosítása érdekében éppen ezt az egyházközséget erősítsék meg. Mivel a kolozsvári városi tanácsban az unitáriusok háttérbe szorultak, a kolozsvári unitárius egyházközség vette át az iskolai nevelés szellemi és anyagi támogatását. Amint már említettük, kulcsfontosságú volt ennek az egyházközségnek a megerősítése. Az unitárius főurak 1718-ban felhívást bocsátottak ki, amelyben adakozásra szólították fel az egyház híveit. Ennek a lépésnek egyházszervezeti jelentősége is volt: korábban az egyház kormányzásában a világiak nem vettek részt, ettől kezdve azonban az esperesek mellé világi felügyelő gondnokokat, a püspök mellé pedig két világi főgondnokot választottak. Ezzel az egyház belső szervezete megerősödött, és a kor viszonyainak megfelelően alakult. Mindennek ellenére a rekatolizáció következtében az unitárius egyházközségek és a hívek száma tovább csökkent. Ezek a támadások az egyház befelé fordulását eredményezték. A papság és a tanítók szorosabbra fűzték híveikkel a kapcsolatot, és a lelkigondozás korábban példátlan módon megerősödött. Az egyház továbbra is fenntartotta és táplálta a művelődési igényét. Ezt igazolja például az iskolák fejlesztése és a tehetséges ifjaknak továbbra is külföldi egyetemekre küldése. II. József uralkodása és az 1781- ben kiadott türelmi rendelet következtében egyházunk történetében a megújulás és a fejlődés korszaka kezdődött el. A cenzúra enyhülésével, 150 éves kényszerhallgatás után, 1778-ban végre megjelenhetett az első unitárius könyv Szentábrahámi Mihály: Summa Universae Theologiae Christianae Secundum Unitarius címmel. A hívek áldozatkészségéből mintegy 50 templom és iskola épült. A nagy építkezések mozgatója Lázár István püspök és Petrichevich Horváth Ferenc főgondnok volt. A kolozsvári főiskola mellett a 16. században alakult iskolák közül csak a tordai középfokú iskola és torockói partikula maradt fenn. Az egyház ama régi törekvése, hogy a Székelyföldön is létesítsenek középfokú iskolát, 1793-ban valósult meg, amikor a Homoródalmáson tartott zsinat elhatározta egy középfokú iskola felállítását Székelykeresztúron. A tordai és székelykeresztúri iskolák tehetséges tanulói Kolozsváron folytatták tanulmányaikat. Népiskola minden egyházközségben működött. Az 1785. évi Főtanács elrendelte, hogy minden egyházközségben keblitanácsot, azaz presbitériumot szervezzenek. Ez a világiakból álló testület a gyülekezet vezető és igazgató szerve lett. A 19. század elején egyre sürgetőbbé vált az oktatás megreformálása is. A tanügyi reformok Brassai Sámuel nevéhez fűződnek. Reformtervezetét az 1841-ben Korondon tartott zsinat elfogadta. Ennek értelmében az oktatás addigi latin nyelve helyett a magyart vezette be, az osztályrendszert a szakrendszerrel cserélték fel. Ezzel párhuzamosan felállították a nevelésügyi bizottságot is, amely szerv mind a mai napig működik. Ekkor kezdődik el az önálló intézményes lelkészképzés megszervezése is. 1845-ben a Főtanács elrendelte kétéves teológiai tanfolyam bevezetését azok számára, akik lelkészi pályára készülnek. Kriza János vezetésével 1847-ben indult a teológiai tanfolyam, amely a főiskola keretében a filozófiai kurzus elvégzése után következett. 1859-ben a kétéves teológiai tanfolyam időtartama három év lett. Egyházunk történetében fontos mozzanat volt az angol unitáriusokkal való kapcsolat felvétele 1821-ben, amely levelezéssel kezdődött, majd a kölcsönös látogatások megerősítették. Erre az időszakra tehető az amerikai unitáriusokkal való kapcsolatfelvétel is, amelyet Bölöni Farkas Sándor kezdeményezett 1831-ben, amikor az „új világban” járt. Európa történetében a 19. század eleje a forradalmak ideje. A magyar szabadságharc vívmányai közé sorolhatjuk a vallásügy korszerű rendezését és ezen belül az unitárius vallás törvényessé nyilvánítását Magyarországon. Ez a jog addig csak az erdélyi unitáriusokra korlátozódott. A szabadságharc leverését követően 12 évig tartó küzdelem kezdődött az abszolutizmussal szemben. AranyosrákosiSzékely Sándor püspök halála után, 1852-től a bécsi kormány kilenc évig nem engedte meg a püspökválasztó zsinat összehívását. Az egyház vezetését akkor Káli Nagy Elek főgondnok, Székely Mózes főjegyző-püspökhelyettes, Mikó Lőrincz főiskolai jogtanár és Fejér Márton ügyvéd vette át. Az abszolutizmus hanyatlását kihasználva az unitárius egyház 1861-ben Tordára püspökválasztó zsinatot hívott össze, amelyen Kriza Jánost választották meg főpásztornak. A kiegyezést követően hat évtizednyi szabad korszak következett egyházunkra, melyben az állam és az egyház közötti viszony megerősödött és egyházunk állami támogatást kapott. Kedvező körülmények között indulhatott meg az alkotómunka. 1861-ben Nagy Lajos tanár kezdeményezésére teológiai folyóiratot alapítottunk Keresztény Magvető címmel, amely az első ilyen jellegű vállalkozás volt Erdélyben. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig megjelenik a folyóirat. Egyházunk 1868-ban ünnepelte fennállásának 300. évfordulóját, és ez volt az első alkalom, hogy megemlékeztek az 1568-as tordai országgyűlésről és Dávid Ferenc egyházalapítóról. 1876-ban, Kriza halála után Ferencz Józsefet választották püspöknek. Az ő élete és munkássága összefonódott az egyház háromnegyed százados történetével. Püspöksége idején és közreműködésével alkották meg 1899, 1902 és 1904-ben az egyház zsinatpresbiteri rendszerű új szervezeti szabályzatát, és alakult át az egyházközségeiben és hívei adakozásából élő decentralizált egyházunk erős központi egyházzá. Ez az időszak kedvezett az unitárius eszmék szabad terjedésének. Ennek eredményeképpen több egyházközség alakult, főleg városon, Brassóban, Székelyudvarhelyen, Fogarason, Petrozsényban, Lupényban, Sepsiszentgyörgyön, Segesváron, Nagyenyeden. A budapesti egyházközség mellett más Királyhágón túli területeken is szerveződtek egyházközségek: Hódmező- vásárhelyen, Orosházán, Füzesgyarmaton, Dévaványán, Polgárdiban, Mezőberényben. Ezekből az egyházközségekből 1902-ben megalakult a Duna-Tiszamenti egyházkör.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
(Folytatása következik)
Népújság (Marosvásárhely)
Az unitarizmus a reformáció radikális ágaként alakult ki Erdélyben. Reformátora és egyházalapítója Dávid Ferenc, aki nyugati tanulmányútjairól hazatérve kiváló elméjével, teológiai és egyházszervezési felkészültségével az erdélyi reformáció szolgálatába szegődött. Reformátori tevékenysége beilleszkedik az erdélyi reformáció fejlődéstörténetébe. Erdélyben először a lutheri reformáció vert gyökeret az 1540-es években, melyhez a szász közösség csatlakozott. 1557-ben Dávid Ferencet a magyar lutheránusok püspökévé választották. Az 1550-es évek végén a lutherinél radikálisabb helvét – sacramentarius – reformáció jelentkezett, a magyarság többsége a hitújulásnak ezt a formáját fogadta el. Ennek lett püspöke 1564-ben Dávid Ferenc. Az új vallási helyzetet fejezte ki az 1557. és 1564. évi tordai országgyűlés, midőn a reformáció lutheri és helvét irányát bevett vallásnak nyilvánította és követőinek szabad vallásgyakorlatot biztosított. Dávid Ferenc dogma- és egyházkritikájában a „semper reformada” – az állandó reformáció – elvét hirdette. A hitújítást nem tekintette befejezettnek a lutheri és helvét iránnyal, az általuk elért reformokat elégtelennek tartotta. A reformációt kívánta folytatni, midőn a Biblia alapján, az értelem segítségével vizsgálta a keresztény vallás dogmáit és tanításait. Ezekből csak azokat tartotta meg, amelyeknek bibliai alapjuk van, és az értelem által elfogadhatók, így a lényegében és személyében egy Isten lesz reformációjának alapállása és ismertetője. Dávid Ferenc tevékenységét a kolozsvári szószéken, hitvitákon, a gyulafehérvári fejedelmi udvarban és kiadványai útján fejtette ki. Nevéhez fűződik az 1568. évi híres erdélyi országgyűlési határozat előkészítése, amely a világon először addig sehol nem ismert mértékben foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot, pontosabban fogalmazva, a gyülekezetek számára a szabad lelkészválasztást. Az 1568. január 6-13. között, Tordán tartott országgyűlés vallásügyi határozata: „Urunk őfelsége miképpen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezött, azonképpen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősíti, tudniillik, hogy midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ezt senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanításáért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.” Mindez az egyetlen erdélyi alapítású magyar történelmi egyház állami elismeréséhez vezetett, ugyanakkor e törvénynek köszönhetően Erdély a korabeli vallásszabadság és felekezeti türelem földjévé vált, menedéket nyújtva az akkori Európa türelmetlenebb országaiból eretnekség vádjával elüldözötteknek is. A türelem hirdetése és gyakorlása azóta is kulcsfontosságú az unitáriusok számára. Az erdélyi ellenreformáció hajnalán az országgyűlés Dávid Ferencet hitújítás vádjával elítélte, és meghatározatlan idejű várfogságra ítélte. 1579 novemberében a dévai várbörtönben halt meg. Az 1570-es évek elejére Erdély legtöbb magyarok lakta falujában és városában otthonra talált az unitárius vallás. Az új hit Magyarországra is kisugárzott, nevezetesen az Alföldre, a Partiumra és Baranyára. Az erdélyi protestáns egyházszervezeti formát átvéve kormányzatunk zsinat-konzisztóriumi jellegű, ami azt jelenti, hogy az egyház kormányzása az 1579-ben megszervezett s 24 tagból álló consistorium feladata volt, élén a püspökkel. A Radecky Bálint püspök és munkatársai által 1626-ban összeállított első Egyházi rendtartás (Disciplina Ecclesiastica) szerint már intézményes formát öltött a Sancta Synodus Generalis, vagyis a Zsinat és a Generale Consistorium, azaz a Főtanács. A 18. század első felében ebből alakult ki az unitárius egyház mai központjának a csírája. Ez a központ az egész egyház ügyeinek az intézésével foglalkozik mind a mai napig, és élén egy vezető testület áll, amelynek Egyházi Képviselő Tanács a neve. Az ellenreformáció súlyos csapást mért a protestáns felekezetekre, különösen az unitárius egyházra. A kolozsvári unitárius egyházközség például elvesztette templomát (1716), iskoláját (1718) és más természetű javait. Mindez arra indította az unitárius főurakat, hogy az egyház jövőjének a biztosítása érdekében éppen ezt az egyházközséget erősítsék meg. Mivel a kolozsvári városi tanácsban az unitáriusok háttérbe szorultak, a kolozsvári unitárius egyházközség vette át az iskolai nevelés szellemi és anyagi támogatását. Amint már említettük, kulcsfontosságú volt ennek az egyházközségnek a megerősítése. Az unitárius főurak 1718-ban felhívást bocsátottak ki, amelyben adakozásra szólították fel az egyház híveit. Ennek a lépésnek egyházszervezeti jelentősége is volt: korábban az egyház kormányzásában a világiak nem vettek részt, ettől kezdve azonban az esperesek mellé világi felügyelő gondnokokat, a püspök mellé pedig két világi főgondnokot választottak. Ezzel az egyház belső szervezete megerősödött, és a kor viszonyainak megfelelően alakult. Mindennek ellenére a rekatolizáció következtében az unitárius egyházközségek és a hívek száma tovább csökkent. Ezek a támadások az egyház befelé fordulását eredményezték. A papság és a tanítók szorosabbra fűzték híveikkel a kapcsolatot, és a lelkigondozás korábban példátlan módon megerősödött. Az egyház továbbra is fenntartotta és táplálta a művelődési igényét. Ezt igazolja például az iskolák fejlesztése és a tehetséges ifjaknak továbbra is külföldi egyetemekre küldése. II. József uralkodása és az 1781- ben kiadott türelmi rendelet következtében egyházunk történetében a megújulás és a fejlődés korszaka kezdődött el. A cenzúra enyhülésével, 150 éves kényszerhallgatás után, 1778-ban végre megjelenhetett az első unitárius könyv Szentábrahámi Mihály: Summa Universae Theologiae Christianae Secundum Unitarius címmel. A hívek áldozatkészségéből mintegy 50 templom és iskola épült. A nagy építkezések mozgatója Lázár István püspök és Petrichevich Horváth Ferenc főgondnok volt. A kolozsvári főiskola mellett a 16. században alakult iskolák közül csak a tordai középfokú iskola és torockói partikula maradt fenn. Az egyház ama régi törekvése, hogy a Székelyföldön is létesítsenek középfokú iskolát, 1793-ban valósult meg, amikor a Homoródalmáson tartott zsinat elhatározta egy középfokú iskola felállítását Székelykeresztúron. A tordai és székelykeresztúri iskolák tehetséges tanulói Kolozsváron folytatták tanulmányaikat. Népiskola minden egyházközségben működött. Az 1785. évi Főtanács elrendelte, hogy minden egyházközségben keblitanácsot, azaz presbitériumot szervezzenek. Ez a világiakból álló testület a gyülekezet vezető és igazgató szerve lett. A 19. század elején egyre sürgetőbbé vált az oktatás megreformálása is. A tanügyi reformok Brassai Sámuel nevéhez fűződnek. Reformtervezetét az 1841-ben Korondon tartott zsinat elfogadta. Ennek értelmében az oktatás addigi latin nyelve helyett a magyart vezette be, az osztályrendszert a szakrendszerrel cserélték fel. Ezzel párhuzamosan felállították a nevelésügyi bizottságot is, amely szerv mind a mai napig működik. Ekkor kezdődik el az önálló intézményes lelkészképzés megszervezése is. 1845-ben a Főtanács elrendelte kétéves teológiai tanfolyam bevezetését azok számára, akik lelkészi pályára készülnek. Kriza János vezetésével 1847-ben indult a teológiai tanfolyam, amely a főiskola keretében a filozófiai kurzus elvégzése után következett. 1859-ben a kétéves teológiai tanfolyam időtartama három év lett. Egyházunk történetében fontos mozzanat volt az angol unitáriusokkal való kapcsolat felvétele 1821-ben, amely levelezéssel kezdődött, majd a kölcsönös látogatások megerősítették. Erre az időszakra tehető az amerikai unitáriusokkal való kapcsolatfelvétel is, amelyet Bölöni Farkas Sándor kezdeményezett 1831-ben, amikor az „új világban” járt. Európa történetében a 19. század eleje a forradalmak ideje. A magyar szabadságharc vívmányai közé sorolhatjuk a vallásügy korszerű rendezését és ezen belül az unitárius vallás törvényessé nyilvánítását Magyarországon. Ez a jog addig csak az erdélyi unitáriusokra korlátozódott. A szabadságharc leverését követően 12 évig tartó küzdelem kezdődött az abszolutizmussal szemben. AranyosrákosiSzékely Sándor püspök halála után, 1852-től a bécsi kormány kilenc évig nem engedte meg a püspökválasztó zsinat összehívását. Az egyház vezetését akkor Káli Nagy Elek főgondnok, Székely Mózes főjegyző-püspökhelyettes, Mikó Lőrincz főiskolai jogtanár és Fejér Márton ügyvéd vette át. Az abszolutizmus hanyatlását kihasználva az unitárius egyház 1861-ben Tordára püspökválasztó zsinatot hívott össze, amelyen Kriza Jánost választották meg főpásztornak. A kiegyezést követően hat évtizednyi szabad korszak következett egyházunkra, melyben az állam és az egyház közötti viszony megerősödött és egyházunk állami támogatást kapott. Kedvező körülmények között indulhatott meg az alkotómunka. 1861-ben Nagy Lajos tanár kezdeményezésére teológiai folyóiratot alapítottunk Keresztény Magvető címmel, amely az első ilyen jellegű vállalkozás volt Erdélyben. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig megjelenik a folyóirat. Egyházunk 1868-ban ünnepelte fennállásának 300. évfordulóját, és ez volt az első alkalom, hogy megemlékeztek az 1568-as tordai országgyűlésről és Dávid Ferenc egyházalapítóról. 1876-ban, Kriza halála után Ferencz Józsefet választották püspöknek. Az ő élete és munkássága összefonódott az egyház háromnegyed százados történetével. Püspöksége idején és közreműködésével alkották meg 1899, 1902 és 1904-ben az egyház zsinatpresbiteri rendszerű új szervezeti szabályzatát, és alakult át az egyházközségeiben és hívei adakozásából élő decentralizált egyházunk erős központi egyházzá. Ez az időszak kedvezett az unitárius eszmék szabad terjedésének. Ennek eredményeképpen több egyházközség alakult, főleg városon, Brassóban, Székelyudvarhelyen, Fogarason, Petrozsényban, Lupényban, Sepsiszentgyörgyön, Segesváron, Nagyenyeden. A budapesti egyházközség mellett más Királyhágón túli területeken is szerveződtek egyházközségek: Hódmező- vásárhelyen, Orosházán, Füzesgyarmaton, Dévaványán, Polgárdiban, Mezőberényben. Ezekből az egyházközségekből 1902-ben megalakult a Duna-Tiszamenti egyházkör.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
(Folytatása következik)
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 18.
500 éves a reformáció A magyar unitárius egyház (II. rész)
Boros György tanár kezdeményezésére a rohamosan teret hódító materializmus mérséklésére, a valláserkölcsi élet fejlesztésére 1885-ben létrehozták a Dávid Ferenc Egyletet, nőszövetségi és ifjúsági tagozattal. Az egylet első elnökéül Brassai Sámuelt választották, aki 12 évig töltötte be ezt a tisztséget. Az egylet kiadásában jelent meg Kolozsváron 1888-ban az Unitárius Közlöny című havilap, amely a vallásos élet és művelődés céljait szolgálta. Boros György sokat küzdött a teológiai oktatás fejlesztéséért is, és mai színvonalra emelésében tekintélyes része volt. Az 1896-97-es tanévben az unitárius egyház megalkotta a Papnevelő Intézet első önálló szervezetét és rendszabályait. A teológiát 1915-ben akadémia rangjára emelték, és 1948-ig az Unitárius Teológiai Akadémián folyt a lelkészképzés. A kolozsvári Belső Magyar utcai, 1806-ban épített főiskola a 19. század végén már szűknek bizonyult, és 1899-ben hozzáfogtak Pákei Lajos tervei alapján az új, immár negyedik főiskola építéséhez, amelyet 1901-ben fejeztek be. Ez a mai János Zsigmond Unitárius Kollégium. 1914-re felépült az új székelykeresztúri iskola is, a mai Berde Mózes Unitárius Gimnázium, a régi épületet pedig bentlakássá alakították át. A tordai unitárius algimnáziumból 1878-ban állami polgári fiúiskola lett, majd 27 év eltelte után 1905-ben újból visszaállították az algimnáziumot. Miután a magyar állam főgimnáziumot létesített a városban, 1907-ben az algimnázium működése ideiglenesen szünetelt. 1919-ben újra megkezdődött az oktatás, de csak 1922-ig folyt, mivel akkor a román állami hatóságok be- szüntették. A 19–20. század fordulóján, 1900-ban Bostonban megalakult az Unitárius és Szabadelvű Vallások és Egyházak Világszövetsége. Eme világszövetség egyik kigondolója Boros György volt, aki személye- sen részt vett az alakuló gyűlésen, és alapítóként a Magyarországi Unitárius Egyházat képviselte. Az I. világháború után a vesztesek oldalán levő Erdélyt 1918. december 1-jén Romániához csatolták. Az új politikai viszonyok között meg kellett tanulnunk a többi erdélyi magyar történelmi felekezettel, hogy mit jelent kisebbségben élni. Egyházunknak kétszeresen is nehéz helyzete volt, mert nemcsak nemzetiségként, hanem egyházként is kisebbségben volt. Ez a kettős kisebbségi lét azóta is jellemzi egyházi életünket. Az erdélyi magyarságnak és vele együtt az Unitárius Egyháznak – a területileg Magyarországon maradt Duna-Tiszamenti Egyházkör kivételével – kis megszakítással a román állam keretében kellett és kell élnie és harcolnia megmaradásáért. 1918-ig az erdélyi magyarságnak nem volt érdekvédelmi szervezete, ezért az erdélyi történelmi magyar egyházak vezetői már 1918. november 15-én püspöki találkozót szerveztek, amelyen az egyetértés és az összefogás jegyében tanácskoztak. Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a négy történelmi egyház közötti három és fél évszázados ellenségeskedés után 1918 végére Erdély olyan helyzetbe került, amikor magyar egyházainak főméltóságai első ízben „együttesen bocsátották ki a nehéz és sorsdöntő napokban és napok által ténnyé vált testvéri szeretetnek egy szép bizonyítékát: a közös pásztorlevelet”. Az összefogás még szorosabb lett, és Ferencz József unitárius püspök kezdeményezésére 1920. július 24-én megalakult az Erdélyi Magyar Egyházak Felekezetközi Központi Tanácsa, amely egybehangolta és irányította egyházaink közös fellépését jogaink védelmében. Az új állam kereteibe való beilleszkedés erdélyi magyar egyházaink szervezeti életében is változásokat idézett elő. Világi híveink mellett több egyházi vezetőnket is igen könnyen „beinternálták” és börtönbe juttatták a hadbíróságok. Egyleteink működését beszüntették, gyülekezési jog híján egyházi összejöveteleink elmaradtak. Megkezdődött az unitárius egyház jövedelmét biztosító alapítványi birtokok kisajátítása, melyeket majd a II. világháború utáni „kollektivizálással” a teljes egyházi vagyon államosítása követett. A nehéz anyagi körülmények miatt 1922-ben az iskolák megmentésére egyházunk a többi felekezettel együtt bevezette az egyetemes adót, és a szegénység ellenére a hívek lehetőségeikhez képest teljesítették az egyház kérését. Ennek eredményeként az 1930-as években 36 elemi, két középiskolát, a Teológiai Akadémiát és egy leányotthont, valamint egy diákbentlakást mű- ködtetett az egyház. Ezek mellett Székelykeresztúron 1932-ben megalapítottuk a Téli Gazdasági Iskolát. A két világháború között intenzív belmissziói munka indult meg. Fellendült a tevékenység az újjászervezett Dávid Ferenc Egyletben, a Nőszövetségben, az Ifjúsági Egyletben. Széles körű munka indult meg ugyanakkor a nép művelése érdeké- ben: olvasókörök és népkönyvtárak létesültek, Balázs Ferenc mészkői lelkész a 30-as években népfőiskolát szervezett. Gazdasági téren különböző szövetkezeteket létesítettek, hogy a falu gazdasági helyzetén segítsenek. A Nőszövetség szociális feladatok ellátását vállalta magára, és szegény, árva, öreg, testi fogyatékos embereket gondozott. Megerősödött a szórványban élő hívek pasztorálása. Az unitárius egyházi irodalom és sajtó is fejlődésnek indult. Több munka jelent meg a gyakorlati teológia, egyház- és jogtörténet köréből. 1921-ben megalakult az Unitárius Irodalmi Társaság az egyházi irodalom támogatása és könyvkiadás céljából. Létrejött a Sajtó és Iratterjesztő Iroda, amely vallásos témájú munkákat jelentetett meg és terjesztett. Ebben az időben a lelkészek, a tanítók és a tanárok figyelemre méltó tehetségmentési munkát végeztek. Felkutatták a tehetséges szegény gyermekeket, és továbbtanulásukat biztosították. A háború miatt megszakadt külföldi kapcsolatokat egyházunk már 1919-ben felelevenítette. Angol és amerikai unitáriusok látogatták meg Erdélyt, hogy személyesen is tájékozódjanak az itteni körülményekről, és segítségünkre legyenek. 1924-ben minden erdélyi unitárius egyházközséget testvéregyházközséggé fogadott egy-egy amerikai unitárius gyülekezet, hogy erkölcsi és anyagi támogatásban részesítse. Az egyház újból lelkészjelölteket küldhetett az angol és amerikai unitárius teológiai intézetekbe. A második bécsi döntés értelmében 1940-ben Magyarországhoz került Erdély északi része 65 unitárius egyházközséggel, kb. 60.000 lélekszámmal, az iskolahálózatból pedig 33 elemi, két közép- és egy gazdasági iskola, valamint a Teológiai Akadémia. Dél-Erdélyben 53 unitárius egyházközség maradt 10 elemi iskolával, de a román állami hatóságok diszkriminációs intézkedései megbénították azok működését. A dél-erdélyi egyházközségek vezetését Gál Miklós főgondnok mint világi elnök és Árkosi Tamás esperes mint egyházi elnök irányításával az ottani tagokból alakult Egyházi Képviselő Tanács vette át. A II. világháborút lezáró békeszerződés értelmében visszaadták Romániának Észak-Erdélyt, ezzel a dél-erdélyi egyházközségek újból bekapcsolódtak az Unitárius Egyház szervezetébe. A Duna-Tiszamenti Egyházkör önálló intézményként élt tovább, majd 1971-ben püspöki szervezetté alakult át, létrehozva a Magyarországi Unitárius Egyházat. 1945 után az Unitárius Egyház minden téren arra törekedett, hogy hagyományaihoz híven folytassa tevékenységét. A háborúban megrongálódott templomokat és iskolákat felújítottuk. 1945-ben az Unitárius Egyház Ipari Leány Líceumot alapított, amely egyedülálló volt a romániai magyar iskolahálózatban. 1947-ben a királyság felszámolásával és a népköztársaság kikiáltásával kezdetét vette a román szocializmus építése. A román állam megfosztotta az Unitárius Egyházat is anyagi alapjaitól. Iskolahálózatunkat a tanügyi reform keretében számolták fel. 36 elemi, három középiskolát, egy gazdasági iskolát, egy leányotthont, egy diákbentlakást, valamint művelődési (kultúrházak) és népjóléti (árvaház, aggmenház, napközi otthon) intézményeinket kártalanítás nélkül államosították. Ezzel párhuzamosan az Unitárius Teológiai Akadémia és a Református Teológiai Fakultás egyesítéséből létrehozták az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetet református, unitárius és evangélikus tagozattal. 1959-ben az állam a tagozatokat megszüntette, hogy az új, „egységes” intézetben még hatékonyabban ellenőrizhesse a lelkészképzést. A teológiai hallgatók létszámának állandó csökkentésével az állam nagyfokú lelkészhiányt idézett elő. Könyvtárainkat, levéltárainkat államosították, anyakönyveinket elkobozták, kiadói munkánkat korlátozták, az iskolai vallásoktatást megszüntették, a hitéletet a templom falai közé szorították vissza. Emellett erősödő nyomás nehezedett valamennyi magyar egyházra, így az unitáriusra is, az anyanyelv, kultúra és népünk azonosságtudatának megőrzésében betöltött szerepünk miatt. Mindezek ellenére egyházunk élt, jelen volt az országban és szolgálta híveit és népünket, ahogy lehetett. Kiss Elek és Kovács Lajos püspökök látogatták a gyülekezeteket, új egyházközségek szerveződtek, a templomokat, egyházi épületeinket igyekeztünk meg- őrizni, karbantartani. 1968-ban, a kolozsvár-tordai zsinaton megünnepeltük az Unitárius Egyház fennállásának 400. évfordulóját, majd 1979-ben egyházalapító püspökünk, Dávid Ferenc halálának 400. évfordulójáról emlékeztünk meg. Az 1989-es forradalom után kialakuló helyzetben egyházunk életében új feladatok és lehetőségek jelentkeztek. Újraindítottuk az 1948-ban megszüntetett Nőszövetséget, a Dávid Ferenc Egyletet, az Ifjúsági Egyletet, majd egyházunk szeretetszolgálati feladatának betöltésére létrehoztuk a Gondviselés segélyszervezetet. A Keresztény Magvető mellett megjelentetjük az Unitárius Közlöny című havilapot és különböző egyházi kiadványokat. 2012. június 28-án az Erdélyi Unitárius Egyház és a Magyarországi Unitárius Egyház egyesülésével újraalakult a Magyar Unitárius Egyház. A Magyar Unitárius Egyháznak jelenleg a hat erdélyi egyházkörben, illetve a magyarországi egyházkerületben 127 anyaegyházközsége, 41 leányegyházközsége és 26 szórványa van. Unitárius egyháztagjaink száma kb. 60.000, melyet 136 lelkész gondoz gyülekezeti lelkészi, valamint más minőségben (kórházlelkész, ifjúsági lelkész, vallástanár). A lelkészképzésünk a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben folyik, ahol jelenleg az unitárius teológiai hallgatók száma a hat évfolyamon összesen 28. Egyházunk főhatóságainak, püspöki hivatalának, egyháztársadalmi szervezeteinek, valamint belső intézményei nagy részének székhelye Kolozsváron van. Honlapcímünk: www.unitarius.org. Egyházunk hivatása Isten és ember szolgálata. A Magyar Unitárius Egyház hirdeti Isten egységét, Jézus példájának és tanításainak kö- vetését, a teremtett világ, az élet és a család tiszteletét, az ember eredendő jóravalóságát, egyéni felelősségét és a jellem általi üdvözülését, az örök életet, a hit, az értelem és a lelkiismeret fontosságát. Hirdeti és gyakorolja a lelkiismereti és vallásszabadságot, a vallási és világnézeti különbözőségek megismerése iránti nyitottságot, valamint a felekezetközi türelmet és a társadalmi igazságosságot. Ezt a hivatást kívánjuk betölteni unitáriusként, magyarként, jézusi tanítványként hitünkből fakadó cselekedetekkel, elődeink példájából merített erővel és Atyánk gondviselő szeretetében nyugvó reménységgel.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
Népújság (Marosvásárhely)
Boros György tanár kezdeményezésére a rohamosan teret hódító materializmus mérséklésére, a valláserkölcsi élet fejlesztésére 1885-ben létrehozták a Dávid Ferenc Egyletet, nőszövetségi és ifjúsági tagozattal. Az egylet első elnökéül Brassai Sámuelt választották, aki 12 évig töltötte be ezt a tisztséget. Az egylet kiadásában jelent meg Kolozsváron 1888-ban az Unitárius Közlöny című havilap, amely a vallásos élet és művelődés céljait szolgálta. Boros György sokat küzdött a teológiai oktatás fejlesztéséért is, és mai színvonalra emelésében tekintélyes része volt. Az 1896-97-es tanévben az unitárius egyház megalkotta a Papnevelő Intézet első önálló szervezetét és rendszabályait. A teológiát 1915-ben akadémia rangjára emelték, és 1948-ig az Unitárius Teológiai Akadémián folyt a lelkészképzés. A kolozsvári Belső Magyar utcai, 1806-ban épített főiskola a 19. század végén már szűknek bizonyult, és 1899-ben hozzáfogtak Pákei Lajos tervei alapján az új, immár negyedik főiskola építéséhez, amelyet 1901-ben fejeztek be. Ez a mai János Zsigmond Unitárius Kollégium. 1914-re felépült az új székelykeresztúri iskola is, a mai Berde Mózes Unitárius Gimnázium, a régi épületet pedig bentlakássá alakították át. A tordai unitárius algimnáziumból 1878-ban állami polgári fiúiskola lett, majd 27 év eltelte után 1905-ben újból visszaállították az algimnáziumot. Miután a magyar állam főgimnáziumot létesített a városban, 1907-ben az algimnázium működése ideiglenesen szünetelt. 1919-ben újra megkezdődött az oktatás, de csak 1922-ig folyt, mivel akkor a román állami hatóságok be- szüntették. A 19–20. század fordulóján, 1900-ban Bostonban megalakult az Unitárius és Szabadelvű Vallások és Egyházak Világszövetsége. Eme világszövetség egyik kigondolója Boros György volt, aki személye- sen részt vett az alakuló gyűlésen, és alapítóként a Magyarországi Unitárius Egyházat képviselte. Az I. világháború után a vesztesek oldalán levő Erdélyt 1918. december 1-jén Romániához csatolták. Az új politikai viszonyok között meg kellett tanulnunk a többi erdélyi magyar történelmi felekezettel, hogy mit jelent kisebbségben élni. Egyházunknak kétszeresen is nehéz helyzete volt, mert nemcsak nemzetiségként, hanem egyházként is kisebbségben volt. Ez a kettős kisebbségi lét azóta is jellemzi egyházi életünket. Az erdélyi magyarságnak és vele együtt az Unitárius Egyháznak – a területileg Magyarországon maradt Duna-Tiszamenti Egyházkör kivételével – kis megszakítással a román állam keretében kellett és kell élnie és harcolnia megmaradásáért. 1918-ig az erdélyi magyarságnak nem volt érdekvédelmi szervezete, ezért az erdélyi történelmi magyar egyházak vezetői már 1918. november 15-én püspöki találkozót szerveztek, amelyen az egyetértés és az összefogás jegyében tanácskoztak. Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a négy történelmi egyház közötti három és fél évszázados ellenségeskedés után 1918 végére Erdély olyan helyzetbe került, amikor magyar egyházainak főméltóságai első ízben „együttesen bocsátották ki a nehéz és sorsdöntő napokban és napok által ténnyé vált testvéri szeretetnek egy szép bizonyítékát: a közös pásztorlevelet”. Az összefogás még szorosabb lett, és Ferencz József unitárius püspök kezdeményezésére 1920. július 24-én megalakult az Erdélyi Magyar Egyházak Felekezetközi Központi Tanácsa, amely egybehangolta és irányította egyházaink közös fellépését jogaink védelmében. Az új állam kereteibe való beilleszkedés erdélyi magyar egyházaink szervezeti életében is változásokat idézett elő. Világi híveink mellett több egyházi vezetőnket is igen könnyen „beinternálták” és börtönbe juttatták a hadbíróságok. Egyleteink működését beszüntették, gyülekezési jog híján egyházi összejöveteleink elmaradtak. Megkezdődött az unitárius egyház jövedelmét biztosító alapítványi birtokok kisajátítása, melyeket majd a II. világháború utáni „kollektivizálással” a teljes egyházi vagyon államosítása követett. A nehéz anyagi körülmények miatt 1922-ben az iskolák megmentésére egyházunk a többi felekezettel együtt bevezette az egyetemes adót, és a szegénység ellenére a hívek lehetőségeikhez képest teljesítették az egyház kérését. Ennek eredményeként az 1930-as években 36 elemi, két középiskolát, a Teológiai Akadémiát és egy leányotthont, valamint egy diákbentlakást mű- ködtetett az egyház. Ezek mellett Székelykeresztúron 1932-ben megalapítottuk a Téli Gazdasági Iskolát. A két világháború között intenzív belmissziói munka indult meg. Fellendült a tevékenység az újjászervezett Dávid Ferenc Egyletben, a Nőszövetségben, az Ifjúsági Egyletben. Széles körű munka indult meg ugyanakkor a nép művelése érdeké- ben: olvasókörök és népkönyvtárak létesültek, Balázs Ferenc mészkői lelkész a 30-as években népfőiskolát szervezett. Gazdasági téren különböző szövetkezeteket létesítettek, hogy a falu gazdasági helyzetén segítsenek. A Nőszövetség szociális feladatok ellátását vállalta magára, és szegény, árva, öreg, testi fogyatékos embereket gondozott. Megerősödött a szórványban élő hívek pasztorálása. Az unitárius egyházi irodalom és sajtó is fejlődésnek indult. Több munka jelent meg a gyakorlati teológia, egyház- és jogtörténet köréből. 1921-ben megalakult az Unitárius Irodalmi Társaság az egyházi irodalom támogatása és könyvkiadás céljából. Létrejött a Sajtó és Iratterjesztő Iroda, amely vallásos témájú munkákat jelentetett meg és terjesztett. Ebben az időben a lelkészek, a tanítók és a tanárok figyelemre méltó tehetségmentési munkát végeztek. Felkutatták a tehetséges szegény gyermekeket, és továbbtanulásukat biztosították. A háború miatt megszakadt külföldi kapcsolatokat egyházunk már 1919-ben felelevenítette. Angol és amerikai unitáriusok látogatták meg Erdélyt, hogy személyesen is tájékozódjanak az itteni körülményekről, és segítségünkre legyenek. 1924-ben minden erdélyi unitárius egyházközséget testvéregyházközséggé fogadott egy-egy amerikai unitárius gyülekezet, hogy erkölcsi és anyagi támogatásban részesítse. Az egyház újból lelkészjelölteket küldhetett az angol és amerikai unitárius teológiai intézetekbe. A második bécsi döntés értelmében 1940-ben Magyarországhoz került Erdély északi része 65 unitárius egyházközséggel, kb. 60.000 lélekszámmal, az iskolahálózatból pedig 33 elemi, két közép- és egy gazdasági iskola, valamint a Teológiai Akadémia. Dél-Erdélyben 53 unitárius egyházközség maradt 10 elemi iskolával, de a román állami hatóságok diszkriminációs intézkedései megbénították azok működését. A dél-erdélyi egyházközségek vezetését Gál Miklós főgondnok mint világi elnök és Árkosi Tamás esperes mint egyházi elnök irányításával az ottani tagokból alakult Egyházi Képviselő Tanács vette át. A II. világháborút lezáró békeszerződés értelmében visszaadták Romániának Észak-Erdélyt, ezzel a dél-erdélyi egyházközségek újból bekapcsolódtak az Unitárius Egyház szervezetébe. A Duna-Tiszamenti Egyházkör önálló intézményként élt tovább, majd 1971-ben püspöki szervezetté alakult át, létrehozva a Magyarországi Unitárius Egyházat. 1945 után az Unitárius Egyház minden téren arra törekedett, hogy hagyományaihoz híven folytassa tevékenységét. A háborúban megrongálódott templomokat és iskolákat felújítottuk. 1945-ben az Unitárius Egyház Ipari Leány Líceumot alapított, amely egyedülálló volt a romániai magyar iskolahálózatban. 1947-ben a királyság felszámolásával és a népköztársaság kikiáltásával kezdetét vette a román szocializmus építése. A román állam megfosztotta az Unitárius Egyházat is anyagi alapjaitól. Iskolahálózatunkat a tanügyi reform keretében számolták fel. 36 elemi, három középiskolát, egy gazdasági iskolát, egy leányotthont, egy diákbentlakást, valamint művelődési (kultúrházak) és népjóléti (árvaház, aggmenház, napközi otthon) intézményeinket kártalanítás nélkül államosították. Ezzel párhuzamosan az Unitárius Teológiai Akadémia és a Református Teológiai Fakultás egyesítéséből létrehozták az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetet református, unitárius és evangélikus tagozattal. 1959-ben az állam a tagozatokat megszüntette, hogy az új, „egységes” intézetben még hatékonyabban ellenőrizhesse a lelkészképzést. A teológiai hallgatók létszámának állandó csökkentésével az állam nagyfokú lelkészhiányt idézett elő. Könyvtárainkat, levéltárainkat államosították, anyakönyveinket elkobozták, kiadói munkánkat korlátozták, az iskolai vallásoktatást megszüntették, a hitéletet a templom falai közé szorították vissza. Emellett erősödő nyomás nehezedett valamennyi magyar egyházra, így az unitáriusra is, az anyanyelv, kultúra és népünk azonosságtudatának megőrzésében betöltött szerepünk miatt. Mindezek ellenére egyházunk élt, jelen volt az országban és szolgálta híveit és népünket, ahogy lehetett. Kiss Elek és Kovács Lajos püspökök látogatták a gyülekezeteket, új egyházközségek szerveződtek, a templomokat, egyházi épületeinket igyekeztünk meg- őrizni, karbantartani. 1968-ban, a kolozsvár-tordai zsinaton megünnepeltük az Unitárius Egyház fennállásának 400. évfordulóját, majd 1979-ben egyházalapító püspökünk, Dávid Ferenc halálának 400. évfordulójáról emlékeztünk meg. Az 1989-es forradalom után kialakuló helyzetben egyházunk életében új feladatok és lehetőségek jelentkeztek. Újraindítottuk az 1948-ban megszüntetett Nőszövetséget, a Dávid Ferenc Egyletet, az Ifjúsági Egyletet, majd egyházunk szeretetszolgálati feladatának betöltésére létrehoztuk a Gondviselés segélyszervezetet. A Keresztény Magvető mellett megjelentetjük az Unitárius Közlöny című havilapot és különböző egyházi kiadványokat. 2012. június 28-án az Erdélyi Unitárius Egyház és a Magyarországi Unitárius Egyház egyesülésével újraalakult a Magyar Unitárius Egyház. A Magyar Unitárius Egyháznak jelenleg a hat erdélyi egyházkörben, illetve a magyarországi egyházkerületben 127 anyaegyházközsége, 41 leányegyházközsége és 26 szórványa van. Unitárius egyháztagjaink száma kb. 60.000, melyet 136 lelkész gondoz gyülekezeti lelkészi, valamint más minőségben (kórházlelkész, ifjúsági lelkész, vallástanár). A lelkészképzésünk a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben folyik, ahol jelenleg az unitárius teológiai hallgatók száma a hat évfolyamon összesen 28. Egyházunk főhatóságainak, püspöki hivatalának, egyháztársadalmi szervezeteinek, valamint belső intézményei nagy részének székhelye Kolozsváron van. Honlapcímünk: www.unitarius.org. Egyházunk hivatása Isten és ember szolgálata. A Magyar Unitárius Egyház hirdeti Isten egységét, Jézus példájának és tanításainak kö- vetését, a teremtett világ, az élet és a család tiszteletét, az ember eredendő jóravalóságát, egyéni felelősségét és a jellem általi üdvözülését, az örök életet, a hit, az értelem és a lelkiismeret fontosságát. Hirdeti és gyakorolja a lelkiismereti és vallásszabadságot, a vallási és világnézeti különbözőségek megismerése iránti nyitottságot, valamint a felekezetközi türelmet és a társadalmi igazságosságot. Ezt a hivatást kívánjuk betölteni unitáriusként, magyarként, jézusi tanítványként hitünkből fakadó cselekedetekkel, elődeink példájából merített erővel és Atyánk gondviselő szeretetében nyugvó reménységgel.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 18.
Gulág-sorsokat idéz M. Lovász Noémi kiállítása
M. Lovász Noémi képzőművész Gulág-sorsokat idéző alkotásaiból nyílt tárlat Magyarország kolozsvári főkonzulátusának rendezvénytermében. A kiállítást megnyitotta Újvári Dorottya művészettörténész, a korszakot bemutatta Murádin János Kristóf történész. A zenei műsorban közreműködött Potyó István, Gere Edit és Willing Boglárka. A vendégeket Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte. A tárlat február 16-ig tekinthető meg (hétfő-csütörtök: 8–16, pénteken 8–13 óra között).
Egyszerre volt komoly, bensőséges és emberközeli az a tárlatmegnyitóval egybekötött rendezvény, amelyet hétfőn délután tartottak Magyarország kolozsvári főkonzulátusának zsúfolásig megtelt rendezvénytermében, a Gulág-emlékév lezárásaként. A Szovjetunióba a második világháború után elhurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából tavaly számos rendezvényt tartottak. A programok az emlékezést szolgálták, az emlékév célja pedig a figyelemfelkeltés volt.
Az ismeretanyag a munkatáborokról, az elhurcoltakról hiányos – mondta a rendezvény megnyitóján Mile Lajos főkonzul: hihetetlen történések voltak, a megdöbbentő adatokra az utókor is elszörnyülködve tekint, elég, ha csak a Kolozsvárról elhurcolt körülbelül ötezer személyre gondolunk, akik közül nagyon sokan már nem tértek vissza. Az emlékezéssel nemcsak az utókornak, hanem önmagunknak is tartozunk, hogy önismeretünk ne torzuljon – összegzett a főkonzul.
Murádin János Kristóf történész szintén az emlékezés fontosságára hívta fel a hallgatóság figyelmét, hiszen negyven évig nem volt szabad beszélni a korszakról. Történész szemmel igyekezett rövid áttekintést nyújtani arról, hogyan érezhettek az ide érkező oroszok, akiket szintén megviselt emberileg a világháború. Talán érthető volt a fogolyszedés orosz szemszögből, ami viszont elfogadhatatlan, az a civilekkel való bánásmód: részükről a megszállás több volt, mint bosszú, inkább példát akartak statuálni.
M. Lovász Noémi képzőművész Gulág-sorsokat bemutató festményeit Újvári Dorottya művészettörténész méltatta. Mielőtt látta volna a sorozat képeit, úgy képzelte, monokróm munkák lesznek, és ezt talán azért, mert abból az időszakból főként fekete-fehér fényképeket láthatunk: a világháborúban készült katonaportrék, a csoportképek, a bevonulások vagy kivonulások, a parádék képei nem színesek. Majd meglepetésszerűen hatottak az erős, nagyon expresszív színek és az ebből fakadó merészség.
„Első látásra a színek dominanciája az, ami leköt: a sárgák és narancssárgák árnyalatai, a vörösek és a kékek. Ha nem adunk időt magunknak és a képeknek, csak a szokásos 4-5 másodpercet időzve előttük, a munkák tartalma nem fog megnyílni, és csak a színekkel maradunk.
Megpróbálva befogadni a festményeket rá kellett jönnöm, hogy nem akarok részese lenni annak a világnak, amit lehatárolnak a szögesdrótok – legyen bármennyire színes is. A vonatok itt nem a 19. század pozitív vívmányaként jelennek meg, amelyek városokat, helyeket kötnek össze, és nem az utazást jelenítik meg, amely a világ felfedezésén keresztüli tanulást teszi sokak számára elérhetővé és sokkal gyorsabbá, hanem az elszakítást jelentik az elhurcoltak számára a családtól, a helytől, amelyet ismertek, az addigi életüktől. A sínek számomra nem a végtelen felé haladnak, amely magában hordozhatja egy pozitív jövő lehetőségét is, hanem körbe visznek. Visszavisznek mindenkit arra a helyre, amely itt már az emlékezés helye is lehet, ahol az elhurcolt nők és férfiak az egész életüket leélték: mert akármennyi időt is töltött valaki egy táborban, annak az elszakított időnek a történései meghatározóak maradtak. Ez a tapasztalat pedig egyszerre lesz partikuláris, személyes és univerzális, ahogyan az emberi alakok is Murádin Lovász Noémi képein, akik többször is visszatérnek, de soha nem válnak megszemélyesítetté.
Lezárásként újra visszatérek a színekhez: számomra ezek jelentik a belépést a képekbe – tompítják a szörnyűséget és lekötnek az emlékezés, megemlékezés helyére. Azt nem látjuk, csak tudjuk, például Kelemen Istvánkolozsvári lakos visszaemlékezéseiből, hogy a vagonokban a halottak »a sarokba voltak téve a túlsó ajtóhoz. A többiek már leszedték a ruhákat róluk. (...) és a legalsó már olyan lapos volt.«
Az itt látható munkák megkímélnek attól a látványtól, amelyben csak azoknak lehetett része, akik megtapasztalták a munkatáborokat, de az alól nem adnak feloldozást, hogy szembenézzünk a 20. század történelmével, annak is azzal az eseményével, amelynek feldolgozása éppen csak elkezdődött.”
Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)
M. Lovász Noémi képzőművész Gulág-sorsokat idéző alkotásaiból nyílt tárlat Magyarország kolozsvári főkonzulátusának rendezvénytermében. A kiállítást megnyitotta Újvári Dorottya művészettörténész, a korszakot bemutatta Murádin János Kristóf történész. A zenei műsorban közreműködött Potyó István, Gere Edit és Willing Boglárka. A vendégeket Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte. A tárlat február 16-ig tekinthető meg (hétfő-csütörtök: 8–16, pénteken 8–13 óra között).
Egyszerre volt komoly, bensőséges és emberközeli az a tárlatmegnyitóval egybekötött rendezvény, amelyet hétfőn délután tartottak Magyarország kolozsvári főkonzulátusának zsúfolásig megtelt rendezvénytermében, a Gulág-emlékév lezárásaként. A Szovjetunióba a második világháború után elhurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából tavaly számos rendezvényt tartottak. A programok az emlékezést szolgálták, az emlékév célja pedig a figyelemfelkeltés volt.
Az ismeretanyag a munkatáborokról, az elhurcoltakról hiányos – mondta a rendezvény megnyitóján Mile Lajos főkonzul: hihetetlen történések voltak, a megdöbbentő adatokra az utókor is elszörnyülködve tekint, elég, ha csak a Kolozsvárról elhurcolt körülbelül ötezer személyre gondolunk, akik közül nagyon sokan már nem tértek vissza. Az emlékezéssel nemcsak az utókornak, hanem önmagunknak is tartozunk, hogy önismeretünk ne torzuljon – összegzett a főkonzul.
Murádin János Kristóf történész szintén az emlékezés fontosságára hívta fel a hallgatóság figyelmét, hiszen negyven évig nem volt szabad beszélni a korszakról. Történész szemmel igyekezett rövid áttekintést nyújtani arról, hogyan érezhettek az ide érkező oroszok, akiket szintén megviselt emberileg a világháború. Talán érthető volt a fogolyszedés orosz szemszögből, ami viszont elfogadhatatlan, az a civilekkel való bánásmód: részükről a megszállás több volt, mint bosszú, inkább példát akartak statuálni.
M. Lovász Noémi képzőművész Gulág-sorsokat bemutató festményeit Újvári Dorottya művészettörténész méltatta. Mielőtt látta volna a sorozat képeit, úgy képzelte, monokróm munkák lesznek, és ezt talán azért, mert abból az időszakból főként fekete-fehér fényképeket láthatunk: a világháborúban készült katonaportrék, a csoportképek, a bevonulások vagy kivonulások, a parádék képei nem színesek. Majd meglepetésszerűen hatottak az erős, nagyon expresszív színek és az ebből fakadó merészség.
„Első látásra a színek dominanciája az, ami leköt: a sárgák és narancssárgák árnyalatai, a vörösek és a kékek. Ha nem adunk időt magunknak és a képeknek, csak a szokásos 4-5 másodpercet időzve előttük, a munkák tartalma nem fog megnyílni, és csak a színekkel maradunk.
Megpróbálva befogadni a festményeket rá kellett jönnöm, hogy nem akarok részese lenni annak a világnak, amit lehatárolnak a szögesdrótok – legyen bármennyire színes is. A vonatok itt nem a 19. század pozitív vívmányaként jelennek meg, amelyek városokat, helyeket kötnek össze, és nem az utazást jelenítik meg, amely a világ felfedezésén keresztüli tanulást teszi sokak számára elérhetővé és sokkal gyorsabbá, hanem az elszakítást jelentik az elhurcoltak számára a családtól, a helytől, amelyet ismertek, az addigi életüktől. A sínek számomra nem a végtelen felé haladnak, amely magában hordozhatja egy pozitív jövő lehetőségét is, hanem körbe visznek. Visszavisznek mindenkit arra a helyre, amely itt már az emlékezés helye is lehet, ahol az elhurcolt nők és férfiak az egész életüket leélték: mert akármennyi időt is töltött valaki egy táborban, annak az elszakított időnek a történései meghatározóak maradtak. Ez a tapasztalat pedig egyszerre lesz partikuláris, személyes és univerzális, ahogyan az emberi alakok is Murádin Lovász Noémi képein, akik többször is visszatérnek, de soha nem válnak megszemélyesítetté.
Lezárásként újra visszatérek a színekhez: számomra ezek jelentik a belépést a képekbe – tompítják a szörnyűséget és lekötnek az emlékezés, megemlékezés helyére. Azt nem látjuk, csak tudjuk, például Kelemen Istvánkolozsvári lakos visszaemlékezéseiből, hogy a vagonokban a halottak »a sarokba voltak téve a túlsó ajtóhoz. A többiek már leszedték a ruhákat róluk. (...) és a legalsó már olyan lapos volt.«
Az itt látható munkák megkímélnek attól a látványtól, amelyben csak azoknak lehetett része, akik megtapasztalták a munkatáborokat, de az alól nem adnak feloldozást, hogy szembenézzünk a 20. század történelmével, annak is azzal az eseményével, amelynek feldolgozása éppen csak elkezdődött.”
Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 18.
Erdélyi Krónika – ahol visszaköszön a múlt
A világpolitikát és hazai közéletünket vezető kortárs politikusaink és közéleti személyiségeink szinte minden egyes beszédük alkalmával felidézik a múltat, történelmi analógiákkal igyekszenek hatásosabbá tenni érvrendszerüket és nemegyszer egész doktrínákat és politikai programokat tudnak vagy akarnak a történelem bizonyos epizódjaival példálózni. De jelen van a történelem és a múlt az utcán is, épületeink és tárgyi emlékeink által, ahogy ott van a reklámokban és az összes létező média-forrásban is. A múlt magyarán velünk él és sajnos sokan kényük-kedvük szerint használják fel saját céljaikra és újfajta történelmet írnak.
Ezzel a káros tendenciával szemben jött létre Erdély talán eddigi legváltozatosabb és interaktív ismeretterjesztő honlapja, az Erdélyi Krónika (erdelyikronika.net). A kolozsváriak által előadásai és helytörténeti kutatásai révén már ismert fiatal történész, Fazakas László által kezdeményezett honlap az erdélyi történészeknek szeretne olyan szakmai fórumot biztosítani, ahol már megjelent vagy külön, ennek a honlapnak írt ismeretterjesztő írásaikat, kistanulmányaikat közölhetik kizárólag Erdély történetére összpontosítva. A honlap eredetileg Kolozsvár helytörténetével kapcsolatos tanulmányokat és cikkeket közölt, ám később a szerkesztőcsapat bővülésével és egy lelkes, fiatal történész-gárda összefogásának köszönhetően kinőtte urbánus jellegét és egész Erdély történetére vonatkozó írásokkal igyekszik a nagyközönség számára a lehető legváltozatosabb ókori, középkori, újkori és jelenkori témákkal szakmai tájékoztatást folytatni. A négy nagy történelmi korszak írásain túl, a honlapon az erdélyi múlt iránt érdeklődő nagyközönség olvashat történelmi biográfiákat és portrékat, szakmai tekintélyekkel készült interjúkat, recenziókat, valamint gazdag forrásanyagot talál Kolozsvárról (térképek, fotók, könyvek) és Marosvásárhelyről is. A honlapon ugyanakkor megtaláljuk a főszerkesztő előző blogját, a Kolozsvári Krónikát is, valamint egy Fórumot, ahol változatos történelmi témák és közéleti vitákról szóló írások jelennek meg. A honlap ugyanakkor szemlézi az erdélyi magyar sajtót és tudományos közélet főbb eseményeit is, így az érdeklődő innen első kézből értesülhet történelmi vetélkedőkről, tudományos eseményekről és hírekről.
Az Erdélyi Krónika egy olyan időszakban jött létre, amikor a fiatalok döntő többségének olvasmányélménye kimerül a rövid, telegrafikus, alig néhány soros Facebook-sajtó és az egyre súlyosabb problémát jelentő álhírek világának böngészésében. Ugyanakkor, a virtuális világ telve van több száz magyar nyelvű ismeretterjesztő bloggal, amelyek szövevényes világában már az olyan hagyományosnak tekinthető és egykor óriási népszerűségnek örvendő történelmi ismeretterjesztő fórumok, mint a Rubicon vagy a Múltkor is alig tudja fenntartani magát. Mégis, ezekkel szemben az Erdélyi Krónika a maga ízléses honlapja, fiatalos lendülete és Facebookon is jól működő marketingje miatt sikerült közel kétezer követőre találnia, amely a virtuális világban indított megszámlálhatatlan mennyiségű kezdeményezések körében nagy sikernek mondható. Előnye és egyedisége nemcsak az ízléses és átlátható honlapjában rejlik, hanem témájában magában: Erdélyről szól magyarul, erdélyieknek. Erdély múltját viszont nem az elefántcsonttoronyba szorult és a nagyközönséggel jóformán már nem is kommunikáló történészek szaknyelvén, hanem a tudományos ismeretterjesztés klasszikus normái szerint teszi. Mindezt pedig egy fiatalos és dinamikus csapat révén, melynek hitelét elsősorban a szerkesztők és munkatársak felkészültsége és szakmai tevékenysége adja. Egy olyan korban nyújt Erdély történetéről élő, csemegézhető és könnyen érthető forrást, amikor a román értelmiség és különösen a romániai sajtó az elkövetkező időszakban a harmincas évek nacionalizmusa óta nem látott módon igyekszik majd monokróm etnosz-történelemmel és pátosszal beszélni Erdély történetéről. Az Erdélyi Krónika fontossága tehát nemcsak abban rejlik, hogy az első történelmi ismeretterjesztő honlap, ami Erdély múltját hozza testközelbe vagy ha kell, mobilközelbe, hanem alternatívát nyújt az olvasónak, hogy a régió történetét ne csak az ismét túlburjánzó nacionalizmus szemüvegén értelmezze.
Reméljük, hogy a lelkes csapat és ez a ritka kezdeményezés sokáig folytatja majd a tudományos-ismeretterjesztés nemes munkáját, melyre nagy szükség van az információdömping és a felgyorsult társadalom korában. A honlapot jelenleg üzemelteti és szerkeszti Fazakas László főszerkesztő-alapító, Ferenczi Szilárd, dr. Fodor János szerkesztők valamint Gál Zsófia, Markaly Aranka, Olosz Levente, T. Szabó Csaba, Tőtős Áron munkatársak. A honlap kellemes külleméért Gyéresi Andrea Éva és Péter Emőke grafikus felel. (Sz. Cs.)
Szabadság (Kolozsvár)
A világpolitikát és hazai közéletünket vezető kortárs politikusaink és közéleti személyiségeink szinte minden egyes beszédük alkalmával felidézik a múltat, történelmi analógiákkal igyekszenek hatásosabbá tenni érvrendszerüket és nemegyszer egész doktrínákat és politikai programokat tudnak vagy akarnak a történelem bizonyos epizódjaival példálózni. De jelen van a történelem és a múlt az utcán is, épületeink és tárgyi emlékeink által, ahogy ott van a reklámokban és az összes létező média-forrásban is. A múlt magyarán velünk él és sajnos sokan kényük-kedvük szerint használják fel saját céljaikra és újfajta történelmet írnak.
Ezzel a káros tendenciával szemben jött létre Erdély talán eddigi legváltozatosabb és interaktív ismeretterjesztő honlapja, az Erdélyi Krónika (erdelyikronika.net). A kolozsváriak által előadásai és helytörténeti kutatásai révén már ismert fiatal történész, Fazakas László által kezdeményezett honlap az erdélyi történészeknek szeretne olyan szakmai fórumot biztosítani, ahol már megjelent vagy külön, ennek a honlapnak írt ismeretterjesztő írásaikat, kistanulmányaikat közölhetik kizárólag Erdély történetére összpontosítva. A honlap eredetileg Kolozsvár helytörténetével kapcsolatos tanulmányokat és cikkeket közölt, ám később a szerkesztőcsapat bővülésével és egy lelkes, fiatal történész-gárda összefogásának köszönhetően kinőtte urbánus jellegét és egész Erdély történetére vonatkozó írásokkal igyekszik a nagyközönség számára a lehető legváltozatosabb ókori, középkori, újkori és jelenkori témákkal szakmai tájékoztatást folytatni. A négy nagy történelmi korszak írásain túl, a honlapon az erdélyi múlt iránt érdeklődő nagyközönség olvashat történelmi biográfiákat és portrékat, szakmai tekintélyekkel készült interjúkat, recenziókat, valamint gazdag forrásanyagot talál Kolozsvárról (térképek, fotók, könyvek) és Marosvásárhelyről is. A honlapon ugyanakkor megtaláljuk a főszerkesztő előző blogját, a Kolozsvári Krónikát is, valamint egy Fórumot, ahol változatos történelmi témák és közéleti vitákról szóló írások jelennek meg. A honlap ugyanakkor szemlézi az erdélyi magyar sajtót és tudományos közélet főbb eseményeit is, így az érdeklődő innen első kézből értesülhet történelmi vetélkedőkről, tudományos eseményekről és hírekről.
Az Erdélyi Krónika egy olyan időszakban jött létre, amikor a fiatalok döntő többségének olvasmányélménye kimerül a rövid, telegrafikus, alig néhány soros Facebook-sajtó és az egyre súlyosabb problémát jelentő álhírek világának böngészésében. Ugyanakkor, a virtuális világ telve van több száz magyar nyelvű ismeretterjesztő bloggal, amelyek szövevényes világában már az olyan hagyományosnak tekinthető és egykor óriási népszerűségnek örvendő történelmi ismeretterjesztő fórumok, mint a Rubicon vagy a Múltkor is alig tudja fenntartani magát. Mégis, ezekkel szemben az Erdélyi Krónika a maga ízléses honlapja, fiatalos lendülete és Facebookon is jól működő marketingje miatt sikerült közel kétezer követőre találnia, amely a virtuális világban indított megszámlálhatatlan mennyiségű kezdeményezések körében nagy sikernek mondható. Előnye és egyedisége nemcsak az ízléses és átlátható honlapjában rejlik, hanem témájában magában: Erdélyről szól magyarul, erdélyieknek. Erdély múltját viszont nem az elefántcsonttoronyba szorult és a nagyközönséggel jóformán már nem is kommunikáló történészek szaknyelvén, hanem a tudományos ismeretterjesztés klasszikus normái szerint teszi. Mindezt pedig egy fiatalos és dinamikus csapat révén, melynek hitelét elsősorban a szerkesztők és munkatársak felkészültsége és szakmai tevékenysége adja. Egy olyan korban nyújt Erdély történetéről élő, csemegézhető és könnyen érthető forrást, amikor a román értelmiség és különösen a romániai sajtó az elkövetkező időszakban a harmincas évek nacionalizmusa óta nem látott módon igyekszik majd monokróm etnosz-történelemmel és pátosszal beszélni Erdély történetéről. Az Erdélyi Krónika fontossága tehát nemcsak abban rejlik, hogy az első történelmi ismeretterjesztő honlap, ami Erdély múltját hozza testközelbe vagy ha kell, mobilközelbe, hanem alternatívát nyújt az olvasónak, hogy a régió történetét ne csak az ismét túlburjánzó nacionalizmus szemüvegén értelmezze.
Reméljük, hogy a lelkes csapat és ez a ritka kezdeményezés sokáig folytatja majd a tudományos-ismeretterjesztés nemes munkáját, melyre nagy szükség van az információdömping és a felgyorsult társadalom korában. A honlapot jelenleg üzemelteti és szerkeszti Fazakas László főszerkesztő-alapító, Ferenczi Szilárd, dr. Fodor János szerkesztők valamint Gál Zsófia, Markaly Aranka, Olosz Levente, T. Szabó Csaba, Tőtős Áron munkatársak. A honlap kellemes külleméért Gyéresi Andrea Éva és Péter Emőke grafikus felel. (Sz. Cs.)
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 18.
Születésnapi beszélgetés Albert Ernő néprajzkutatóval
Csak a fiatalok látnak öregnek
Néhány nappal ezelőtt, január 14-én ünnepelte 85. születésnapját Albert Ernő tanár, néprajzkutató, nyugalmazott iskolaigazgató. Csíkdánfalván született, az egyetem elvégzése óta Sepiszentgyörgyön él. Munkássága Csíkhoz és Háromszékhez egyaránt kötődik. Albert Ernő e-mailen válaszolt kérdéseimre.
– 85 év – sok vagy kevés? Elégedett, ha visszatekint?
– Ha a számot nézem, azt mondom, sok. Ha visszatekintek eddigi életemre, terveimre, megvalósításaimra, akkor kevésnek tartom. Azért tartom kevésnek, mert végzős diákként, kezdő tanárként bőven jelöltem meg magamnak feladatokat, de abból keveset tudtam megvalósítani. Pedig igyekeztem. Amikor Konsza Samu, az iskola volt tanára és igazgatója, egyben néprajzkutató 80. születésnapját ünnepeltük tanárokkal és diákokkal együtt, akkor 35 éves voltam, és azt gondoltam: tanárként, kutatóként mily eredményesen dolgozott, dicsőséget szerzett az iskolának, a megyének, illő méltó módon köszönteni – bár sem tanítványa, sem tanártársa nem voltam. Azt is megállapítottuk: milyen szép kort élt meg, megérdemli a pihenést, hisz öregember. Aztán karjába vett az idő, gyors léptekkel száguldott velünk is, s amikor bekopogtunk a 80 évesek ajtaján, azt mondtuk, mi nem is vagyunk olyan öregek, mint akit akkor ünnepeltünk. S még ráadatott most újabb öt év, s most is azt mondom – bizonyára a fiatalok látnak öregnek, magunkat nem érezzük annak.
– Minden interjúalanyomtól megkérdezem: honnan az indíttatás? Milyen családban született? Mi határozta meg csíkdánfalvi gyermekéveit?
– Édesapám nagycsaládban született, tizenketten voltak testvérek, kilencen hetven éven felüli életkort éltek meg. Nagyanyám gyakran siratta a három korán elhalt gyermekét. Amikor 74 éves korában, 1947-ben nagyapámat temettük, a rokonok, a barátok, az ismerősök mellett ötvenkét unokája és dédunokája kísérte az utolsó útra. Az elemi iskolában, a mi osztályunkban hárman tanultunk unokatestvérekként. Amikor csépléskor a rokonság összegyűlt nagyapóék udvarán, nagy ricsajt csaptunk, szaladgáltunk, kicsi volt számunkra a nagy udvar. Nagyobb unokatestvéreim sok mindenre megtanítottak. Szüleim iparosok voltak, közvetlenül nem éltem a földműves emberek életét, annál inkább tetszett, amikor megismertem a kialakított szokások törvényeit. Mert Dánfalván, és a többi felcsíki községben is, kialakított életforma szerint éltek az emberek, s annak betartását egymástól is megkövetelték. Dánfalvától soha nem szakadtam el teljesen, a mindennapjait mindig is követtem. Most elszomorít a népesség csökkenése: 1977 és 1992 között a község lakossága 212 fővel lett kevesebb.
– Ön többször, több helyen is vallott életéről, ezért minden életszakaszáról nem kérdezek most részleteket, de a gimnáziumi éveiből – ha tegyük fel, öt mondatban kellene megfogalmaznia, mit emelne ki?
– Csíkszereda s a gimnázium számomra a város megismerését jelentette. Dánfalván petróleumlámpa fényénél tanultunk, a bentlakásban eleinte rácsodálkoztunk a villany fényére. Aztán a nagy épület titkaiba is bepillanthattunk. Később a nagyobb diákoktól hallottunk a népi írókról, magunk is egymásnak adtuk azokat a könyveket, amelyeket városi osztálytársainktól kaphattunk. E könyvek hatására egyszerre másként kezdtünk látni a világba. Utolsó éveinkben szerveztük az iskola kultúréletét: soktagú tánccsoportunkat Kovács Dénes tanár úr tanította. Színdarabokat tanultunk be, külön magyar és külön világirodalmi kört alakítottunk. Irodalmi törvényszéken ismertettünk ifjúsági regényt. Magunkkal viaskodtunk a hirtelen jött átalakulási folyamatokban. De mindenképpen alkotni, tenni akartunk. 1950-ben úgy búcsúztunk az iskolától, hogy senki azt sem mondta: fél kalap! Régi, úri, elavult szokásnak tekintették a kicsengetési ünnepséget, pedig előző évben még szépen búcsúztak a diákok, mi is nagyon készültünk rá. Nem számoltam meg az öt mondatot. De legalább még néhány ezer hátravan, ha mindent el kellene mondani arról, mit jelentett számomra Csíkszereda s a gimnázium.
– Kacérkodott az újságírással is, végül magyartanár lett, testvére, Albert Antal viszont újságíró volt. Az Önök ifjúkorában, az 1950-es években nem az volt az újságírás, mint korábban, vagy mint mondjuk 1968 vagy 1990 után. Mi az, ami vonzhatta vagy eltántoríthatta a fiatalt?
– Érettségi után újságírónak készültem. Felvételi jellegű cikk után értesítettek, hogy induljak Bukarestbe, a Magyar Szó szerkesztőségébe. A reggeli vonattal Szeredáig utaztam, onnan a késői gyorssal számítottam Bukarestbe jutni. Alig szálltam fel a vontara Dánfalván, levél érkezett a bátyámtól, amiben azt írta, hogy jobbnak látná, ha egyetemen tanulnék, állásban van, ő is tud segíteni. Édesanyám, hogy megakadályozza továbbutazásomat, gyalog indult utánam a 20 kilométeres távolságból, s amikor Szeredában megtalált, mutatta bátyám levelét. Nem akartam szószegő lenni, de édesanyám annyira sírt, hogy nem engedhettem egymagára haza, így a Dánfalva felé induló vonaton melléje ültem. A további körülményekre most nem térek ki. Egy hét múlva indultam Kolozsvárra felvételizni a magyar szakra. Az egyetemen új világ tárult elénk. Az előző év hallgatói határozott új ifjúságnak mutatkoztak be, mindent tudtak az új világról, mi pedig nem találtuk helyünket. Közben céduláztam a nyelvészeti katedrán a moldvai nyelvjárást Domokos Pál Péter A moldvai magyarság 1941-ben kiadott könyve felhasználásával. Négy éven át pénzt is kaptam érte. Néptáncok, népköltészet gyűjtésébe is bekapcsolódtunk, az egyetem tánccsoportját szerveztem. Közben éjjelenként vagonokból áruk kirakására vállalkoztunk. A bentlakási szobánk kis szemináriumi estéket jelentett. Egy szobában laktunk Szabó Gyulával, Kányádi Sándorral. Viták vitákat értek: bíráltunk, elégedetlenkedtünk, lázadoztunk. Az egyetem elvégzésekor Faragó József ajánlására felvettek volna a Folklór Intézetbe, de én tanítani akartam. Szívem szerint a moldvai csángómagyarokhoz mentem volna, de ott éppen akkor, 1954-ben szüntették meg a magyar iskolákat, így végül Sepsiszentgyörgy mellett döntöttem.
– Mit jelentett az Ön számára a tanítás?
– Az első pillanattól kezdve örömet találtam az irodalmi, nyelvtani órákban. Tanárságom során végig arra törekedtem, hogy térjek el a kialakított sablonoktól, a kérdező, a felelő, a jegyadó, az összefoglaló mozzanatoktól. Arra törekedtem, hogy tanulóim önálló feladatok elvégzésére vállalkozzanak. Lehetett látni, hogy nekik is örömet jelent az ilyen kihívás. Bevezettük, hogy mindegyik tanuló készítsen nagyobb lélegzetű dolgozatot kedvelt írójáról, vagy írja meg a szülőfalujában látottakat, szokásokat. A feladatot év elején beszéltük meg, a dolgozatnak év végére kellett elkészülnie. Dolgozat született ily módon például Háromszék várairól és vártemplomairól. Két tanulóm végigkerékpározta a megyét, fényképeket, rajzokat készítettek, a várak történetéhez adatokat gyűjtöttek, két év alatt négy kötetben mutatták be alkotásukat. Egy másik tanuló Bethlen Gáborgyergyószárhegyi gyermekkoráról készített dolgozatot. Jó alkalomnak kínálkozott a város utcáinak névadói című dolgozat készítése arra, hogy egyrészt a tanulók megismerjék jelentős személyiségek életét, róluk fényképeket keressenek, és a város térképét is elkészítsék. Bár hosszú időn át egy vagy két osztályban tanítottam, az évek során közel ezer dolgozat készült el. A jelenkori írókról szóló dolgozatok készítői íróktól kértek segítséget írásaik elkészítéséhez. Az írók pedig szívesen írták életrajzukat, tanácsaikat. Fokozatosan mintegy száz ilyen levél gyűlt össze, amely jelentős dokumentuma a XX. századi irodalomnak. Közöttük található Illyés Gyula, Passuth László, a L’Umanité egyik szerkesztője, Kós Károly, Horváth István, Sütő András, Kányádi Sándor és még sok író és művész levele. Gyakran emlegettük az iskola diákfolyóiratát, a Gyökereket. Ez a folyóirat 1966-ban jelent meg, és 1980-ban a 47. szám után betiltották. Jó lehetőséget kínált a tanulók önálló megnyilatkozásaira, mindennapi életük bemutatására.
– Hosszú ideig volt – kisebb megszakítással – az 1-es számú Líceum (Székely Mikó Kollégium) igazgatója. Hogyan jutott ideje a kutatásra, a gyűjtésre?
– Elsősorban tanárnak, majd igazgatónak kellett lennem. De már egyetemi hallgató koromban hozzákezdtem szülőfalum népköltészetének összegyűjtéséhez. A gyűjtőmunkát Sepsiszentgyörgyre érkezésemtől kezdve folytattam, és ebben segítettek tanulóim is. Amikor az iskolának az ötvenes évek végén sikerült magnetofont szereznünk, azzal végeztük a gyűjtést. Hatalmas népköltészeti anyag gyűlt össze. Mintegy háromezer felvételünk található hangszalagon. Ezt Budapesten 150 CD-re másolták át. Sikernek tekinthetjük a Háromszéki népballadák és A halálra táncoltatott leány című köteteket, az Édesanyám sok szép szava címűt, Albert Mátyás és Tamás Katalin gyimesi csángók életrajzát, meséit, hiedelemmondáit, a Dánfalváról és Felcsíkról szóló három kötetet, az 1848-as forradalomról és a madéfalvi veszedelemről szólót. Készítettem két szöveggyűjteményt is a középiskolák magyar irodalmának tanításához. Összesen huszonöt kötetem, mintegy százötven tanulmányom és számos kisebb írásom jelent meg.
– Van kedvenc balladája?
– A Kőmíves Kelemen balladát kedvelem a leginkább, még ha nehéz is választani. Talán azért emelném ki, mert gyűjtéseink során azt tudtuk gazdagítani a leginkább, és új elemek létezését is be tudtuk mutatni. 1902-ben Horger Antal azt írta, hogy Csíkban senki nem ismeri. Öt év múlva Bartók Béla több új változatát vette fonográfra, lejegyezte Kodály Zoltán is. Magam egészen 1971-ig folyamatosan kutattam hollétét, ekkor Ditróban csodálatos szépségű változatára bukkantam. Később Háromszéken a cigányok őrizte változatokkal lehetett bővíteni ismereteinket. A részletek kerülésével azt írom le csupán, hogy míg 1973-ig a népköltészeti kutatás az egész magyar nyelvterületen 46 változatát ismerte, amelyek között Csíkból 13, Háromszékről két szöveget és dallamot jegyeztek le, addig napjainkban Csíkból 22-t, Háromszékről 30-at ismerünk. Így tehát 2016-ra a változatok ismeretének száma 99-re emelkedett, nagyrészt a csíki és háromszéki gyűjtések eredményeként. Két eddig ismeretlen motívumra is sikerült rátalálnunk: az egyik háromszéki szöveg szerint a kőművesek bécsi tornyot építenek, néhány változatban pedig az építők kardot húznak, és úgy esküsznek, hogy kinek felesége hamarabb érkezik, feláldozzák.
– Hogyan telnek nyugdíjaséként a napjai?
– Folytatom a kutatásokat. Ehhez ma már a számítógép kezelése nélkülözhetetlen. Amíg korábban napok elteltek, amíg például Daczó Katalinnal közös dolgainkról beszélgethettünk, addig az üzenet két perc alatt megérkezik, s a következő két percben már a válasz is szállhat Csíkszereda felé. De ugyanez mondható mondjuk Kanadáról. Ott folyóiratot szerkesztő volt tanítványom, ha cikket kér, még aznap lebonyolítható, ő pedig amikor megjelenik az írás, azonnal postázza a világhálón. Vagy: a nyolcvanas években, ha szükségem volt valamely itt nem található könyvre, Kolozsvárra kellett utaznom, hogy jegyzeteljek. De az 1940-es években megjelent nyelvészeti folyóiratot még az egyetemi könyvtárban sem adták a kezünkbe – az évszám nem tetszett. Mostanság, ha valamit el kell olvasnom, a világhálón megkereshetem. Hajnalonként a számítógép segítségével elolvasom a háromszéki, csíki, kolozsvári, magyarországi újságokat. Gyakran dühöngök, amikor pert indítanak például a székely zászlóért, a kétnyelvű hivatalos iratok kibocsátásáért is vagy a községházáért. Talán azért is, hogy tudjanak rólunk, mostanság gyakran leírom: Székelyország. Ha megrettennek az autonómia hangoztatásától, akkor idézhetjük az 1506-os évet, amikor Székelyországnak nevezték területünket. Vagy arról nem hallottak, hogy 27 000 lakosú terület külön országként szerepel? De más teendőm is van. Feleségem három éve eltörte a lábát, azóta a bevásárlás rám vár. Addig azt sem tudtam, merre van az üzlet, most már az elárusítók mind ismernek…
– Min dolgozik most?
– Szeretném megjelentetni a Gyergyóditróban gyűjtött népköltészetet – külön kötetben, valamint a madéfalvi veszedelemhez kapcsolódó, eddig ismeretlen, közel száz levéltári iratot. Naponta dolgozom egyik kedves emléket idéző könyvön, amelyben az 1694-es tatárbetörést szeretném megörökíteni. Amikor a tatárok megtámadták Csíkot, és fel akarták gyújtani a csíksomlyói templomot és scholát is, mintegy 200 csíki diák élet-halál harcra vállalkozott. Ők a lakossággal közösen sikerrel akadályozták meg ezt. Ezt szeretném megírni.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)
Csak a fiatalok látnak öregnek
Néhány nappal ezelőtt, január 14-én ünnepelte 85. születésnapját Albert Ernő tanár, néprajzkutató, nyugalmazott iskolaigazgató. Csíkdánfalván született, az egyetem elvégzése óta Sepiszentgyörgyön él. Munkássága Csíkhoz és Háromszékhez egyaránt kötődik. Albert Ernő e-mailen válaszolt kérdéseimre.
– 85 év – sok vagy kevés? Elégedett, ha visszatekint?
– Ha a számot nézem, azt mondom, sok. Ha visszatekintek eddigi életemre, terveimre, megvalósításaimra, akkor kevésnek tartom. Azért tartom kevésnek, mert végzős diákként, kezdő tanárként bőven jelöltem meg magamnak feladatokat, de abból keveset tudtam megvalósítani. Pedig igyekeztem. Amikor Konsza Samu, az iskola volt tanára és igazgatója, egyben néprajzkutató 80. születésnapját ünnepeltük tanárokkal és diákokkal együtt, akkor 35 éves voltam, és azt gondoltam: tanárként, kutatóként mily eredményesen dolgozott, dicsőséget szerzett az iskolának, a megyének, illő méltó módon köszönteni – bár sem tanítványa, sem tanártársa nem voltam. Azt is megállapítottuk: milyen szép kort élt meg, megérdemli a pihenést, hisz öregember. Aztán karjába vett az idő, gyors léptekkel száguldott velünk is, s amikor bekopogtunk a 80 évesek ajtaján, azt mondtuk, mi nem is vagyunk olyan öregek, mint akit akkor ünnepeltünk. S még ráadatott most újabb öt év, s most is azt mondom – bizonyára a fiatalok látnak öregnek, magunkat nem érezzük annak.
– Minden interjúalanyomtól megkérdezem: honnan az indíttatás? Milyen családban született? Mi határozta meg csíkdánfalvi gyermekéveit?
– Édesapám nagycsaládban született, tizenketten voltak testvérek, kilencen hetven éven felüli életkort éltek meg. Nagyanyám gyakran siratta a három korán elhalt gyermekét. Amikor 74 éves korában, 1947-ben nagyapámat temettük, a rokonok, a barátok, az ismerősök mellett ötvenkét unokája és dédunokája kísérte az utolsó útra. Az elemi iskolában, a mi osztályunkban hárman tanultunk unokatestvérekként. Amikor csépléskor a rokonság összegyűlt nagyapóék udvarán, nagy ricsajt csaptunk, szaladgáltunk, kicsi volt számunkra a nagy udvar. Nagyobb unokatestvéreim sok mindenre megtanítottak. Szüleim iparosok voltak, közvetlenül nem éltem a földműves emberek életét, annál inkább tetszett, amikor megismertem a kialakított szokások törvényeit. Mert Dánfalván, és a többi felcsíki községben is, kialakított életforma szerint éltek az emberek, s annak betartását egymástól is megkövetelték. Dánfalvától soha nem szakadtam el teljesen, a mindennapjait mindig is követtem. Most elszomorít a népesség csökkenése: 1977 és 1992 között a község lakossága 212 fővel lett kevesebb.
– Ön többször, több helyen is vallott életéről, ezért minden életszakaszáról nem kérdezek most részleteket, de a gimnáziumi éveiből – ha tegyük fel, öt mondatban kellene megfogalmaznia, mit emelne ki?
– Csíkszereda s a gimnázium számomra a város megismerését jelentette. Dánfalván petróleumlámpa fényénél tanultunk, a bentlakásban eleinte rácsodálkoztunk a villany fényére. Aztán a nagy épület titkaiba is bepillanthattunk. Később a nagyobb diákoktól hallottunk a népi írókról, magunk is egymásnak adtuk azokat a könyveket, amelyeket városi osztálytársainktól kaphattunk. E könyvek hatására egyszerre másként kezdtünk látni a világba. Utolsó éveinkben szerveztük az iskola kultúréletét: soktagú tánccsoportunkat Kovács Dénes tanár úr tanította. Színdarabokat tanultunk be, külön magyar és külön világirodalmi kört alakítottunk. Irodalmi törvényszéken ismertettünk ifjúsági regényt. Magunkkal viaskodtunk a hirtelen jött átalakulási folyamatokban. De mindenképpen alkotni, tenni akartunk. 1950-ben úgy búcsúztunk az iskolától, hogy senki azt sem mondta: fél kalap! Régi, úri, elavult szokásnak tekintették a kicsengetési ünnepséget, pedig előző évben még szépen búcsúztak a diákok, mi is nagyon készültünk rá. Nem számoltam meg az öt mondatot. De legalább még néhány ezer hátravan, ha mindent el kellene mondani arról, mit jelentett számomra Csíkszereda s a gimnázium.
– Kacérkodott az újságírással is, végül magyartanár lett, testvére, Albert Antal viszont újságíró volt. Az Önök ifjúkorában, az 1950-es években nem az volt az újságírás, mint korábban, vagy mint mondjuk 1968 vagy 1990 után. Mi az, ami vonzhatta vagy eltántoríthatta a fiatalt?
– Érettségi után újságírónak készültem. Felvételi jellegű cikk után értesítettek, hogy induljak Bukarestbe, a Magyar Szó szerkesztőségébe. A reggeli vonattal Szeredáig utaztam, onnan a késői gyorssal számítottam Bukarestbe jutni. Alig szálltam fel a vontara Dánfalván, levél érkezett a bátyámtól, amiben azt írta, hogy jobbnak látná, ha egyetemen tanulnék, állásban van, ő is tud segíteni. Édesanyám, hogy megakadályozza továbbutazásomat, gyalog indult utánam a 20 kilométeres távolságból, s amikor Szeredában megtalált, mutatta bátyám levelét. Nem akartam szószegő lenni, de édesanyám annyira sírt, hogy nem engedhettem egymagára haza, így a Dánfalva felé induló vonaton melléje ültem. A további körülményekre most nem térek ki. Egy hét múlva indultam Kolozsvárra felvételizni a magyar szakra. Az egyetemen új világ tárult elénk. Az előző év hallgatói határozott új ifjúságnak mutatkoztak be, mindent tudtak az új világról, mi pedig nem találtuk helyünket. Közben céduláztam a nyelvészeti katedrán a moldvai nyelvjárást Domokos Pál Péter A moldvai magyarság 1941-ben kiadott könyve felhasználásával. Négy éven át pénzt is kaptam érte. Néptáncok, népköltészet gyűjtésébe is bekapcsolódtunk, az egyetem tánccsoportját szerveztem. Közben éjjelenként vagonokból áruk kirakására vállalkoztunk. A bentlakási szobánk kis szemináriumi estéket jelentett. Egy szobában laktunk Szabó Gyulával, Kányádi Sándorral. Viták vitákat értek: bíráltunk, elégedetlenkedtünk, lázadoztunk. Az egyetem elvégzésekor Faragó József ajánlására felvettek volna a Folklór Intézetbe, de én tanítani akartam. Szívem szerint a moldvai csángómagyarokhoz mentem volna, de ott éppen akkor, 1954-ben szüntették meg a magyar iskolákat, így végül Sepsiszentgyörgy mellett döntöttem.
– Mit jelentett az Ön számára a tanítás?
– Az első pillanattól kezdve örömet találtam az irodalmi, nyelvtani órákban. Tanárságom során végig arra törekedtem, hogy térjek el a kialakított sablonoktól, a kérdező, a felelő, a jegyadó, az összefoglaló mozzanatoktól. Arra törekedtem, hogy tanulóim önálló feladatok elvégzésére vállalkozzanak. Lehetett látni, hogy nekik is örömet jelent az ilyen kihívás. Bevezettük, hogy mindegyik tanuló készítsen nagyobb lélegzetű dolgozatot kedvelt írójáról, vagy írja meg a szülőfalujában látottakat, szokásokat. A feladatot év elején beszéltük meg, a dolgozatnak év végére kellett elkészülnie. Dolgozat született ily módon például Háromszék várairól és vártemplomairól. Két tanulóm végigkerékpározta a megyét, fényképeket, rajzokat készítettek, a várak történetéhez adatokat gyűjtöttek, két év alatt négy kötetben mutatták be alkotásukat. Egy másik tanuló Bethlen Gáborgyergyószárhegyi gyermekkoráról készített dolgozatot. Jó alkalomnak kínálkozott a város utcáinak névadói című dolgozat készítése arra, hogy egyrészt a tanulók megismerjék jelentős személyiségek életét, róluk fényképeket keressenek, és a város térképét is elkészítsék. Bár hosszú időn át egy vagy két osztályban tanítottam, az évek során közel ezer dolgozat készült el. A jelenkori írókról szóló dolgozatok készítői íróktól kértek segítséget írásaik elkészítéséhez. Az írók pedig szívesen írták életrajzukat, tanácsaikat. Fokozatosan mintegy száz ilyen levél gyűlt össze, amely jelentős dokumentuma a XX. századi irodalomnak. Közöttük található Illyés Gyula, Passuth László, a L’Umanité egyik szerkesztője, Kós Károly, Horváth István, Sütő András, Kányádi Sándor és még sok író és művész levele. Gyakran emlegettük az iskola diákfolyóiratát, a Gyökereket. Ez a folyóirat 1966-ban jelent meg, és 1980-ban a 47. szám után betiltották. Jó lehetőséget kínált a tanulók önálló megnyilatkozásaira, mindennapi életük bemutatására.
– Hosszú ideig volt – kisebb megszakítással – az 1-es számú Líceum (Székely Mikó Kollégium) igazgatója. Hogyan jutott ideje a kutatásra, a gyűjtésre?
– Elsősorban tanárnak, majd igazgatónak kellett lennem. De már egyetemi hallgató koromban hozzákezdtem szülőfalum népköltészetének összegyűjtéséhez. A gyűjtőmunkát Sepsiszentgyörgyre érkezésemtől kezdve folytattam, és ebben segítettek tanulóim is. Amikor az iskolának az ötvenes évek végén sikerült magnetofont szereznünk, azzal végeztük a gyűjtést. Hatalmas népköltészeti anyag gyűlt össze. Mintegy háromezer felvételünk található hangszalagon. Ezt Budapesten 150 CD-re másolták át. Sikernek tekinthetjük a Háromszéki népballadák és A halálra táncoltatott leány című köteteket, az Édesanyám sok szép szava címűt, Albert Mátyás és Tamás Katalin gyimesi csángók életrajzát, meséit, hiedelemmondáit, a Dánfalváról és Felcsíkról szóló három kötetet, az 1848-as forradalomról és a madéfalvi veszedelemről szólót. Készítettem két szöveggyűjteményt is a középiskolák magyar irodalmának tanításához. Összesen huszonöt kötetem, mintegy százötven tanulmányom és számos kisebb írásom jelent meg.
– Van kedvenc balladája?
– A Kőmíves Kelemen balladát kedvelem a leginkább, még ha nehéz is választani. Talán azért emelném ki, mert gyűjtéseink során azt tudtuk gazdagítani a leginkább, és új elemek létezését is be tudtuk mutatni. 1902-ben Horger Antal azt írta, hogy Csíkban senki nem ismeri. Öt év múlva Bartók Béla több új változatát vette fonográfra, lejegyezte Kodály Zoltán is. Magam egészen 1971-ig folyamatosan kutattam hollétét, ekkor Ditróban csodálatos szépségű változatára bukkantam. Később Háromszéken a cigányok őrizte változatokkal lehetett bővíteni ismereteinket. A részletek kerülésével azt írom le csupán, hogy míg 1973-ig a népköltészeti kutatás az egész magyar nyelvterületen 46 változatát ismerte, amelyek között Csíkból 13, Háromszékről két szöveget és dallamot jegyeztek le, addig napjainkban Csíkból 22-t, Háromszékről 30-at ismerünk. Így tehát 2016-ra a változatok ismeretének száma 99-re emelkedett, nagyrészt a csíki és háromszéki gyűjtések eredményeként. Két eddig ismeretlen motívumra is sikerült rátalálnunk: az egyik háromszéki szöveg szerint a kőművesek bécsi tornyot építenek, néhány változatban pedig az építők kardot húznak, és úgy esküsznek, hogy kinek felesége hamarabb érkezik, feláldozzák.
– Hogyan telnek nyugdíjaséként a napjai?
– Folytatom a kutatásokat. Ehhez ma már a számítógép kezelése nélkülözhetetlen. Amíg korábban napok elteltek, amíg például Daczó Katalinnal közös dolgainkról beszélgethettünk, addig az üzenet két perc alatt megérkezik, s a következő két percben már a válasz is szállhat Csíkszereda felé. De ugyanez mondható mondjuk Kanadáról. Ott folyóiratot szerkesztő volt tanítványom, ha cikket kér, még aznap lebonyolítható, ő pedig amikor megjelenik az írás, azonnal postázza a világhálón. Vagy: a nyolcvanas években, ha szükségem volt valamely itt nem található könyvre, Kolozsvárra kellett utaznom, hogy jegyzeteljek. De az 1940-es években megjelent nyelvészeti folyóiratot még az egyetemi könyvtárban sem adták a kezünkbe – az évszám nem tetszett. Mostanság, ha valamit el kell olvasnom, a világhálón megkereshetem. Hajnalonként a számítógép segítségével elolvasom a háromszéki, csíki, kolozsvári, magyarországi újságokat. Gyakran dühöngök, amikor pert indítanak például a székely zászlóért, a kétnyelvű hivatalos iratok kibocsátásáért is vagy a községházáért. Talán azért is, hogy tudjanak rólunk, mostanság gyakran leírom: Székelyország. Ha megrettennek az autonómia hangoztatásától, akkor idézhetjük az 1506-os évet, amikor Székelyországnak nevezték területünket. Vagy arról nem hallottak, hogy 27 000 lakosú terület külön országként szerepel? De más teendőm is van. Feleségem három éve eltörte a lábát, azóta a bevásárlás rám vár. Addig azt sem tudtam, merre van az üzlet, most már az elárusítók mind ismernek…
– Min dolgozik most?
– Szeretném megjelentetni a Gyergyóditróban gyűjtött népköltészetet – külön kötetben, valamint a madéfalvi veszedelemhez kapcsolódó, eddig ismeretlen, közel száz levéltári iratot. Naponta dolgozom egyik kedves emléket idéző könyvön, amelyben az 1694-es tatárbetörést szeretném megörökíteni. Amikor a tatárok megtámadták Csíkot, és fel akarták gyújtani a csíksomlyói templomot és scholát is, mintegy 200 csíki diák élet-halál harcra vállalkozott. Ők a lakossággal közösen sikerrel akadályozták meg ezt. Ezt szeretném megírni.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. január 18.
Megszüntetett magyar osztály: a pedagógusok szövetsége felajánlotta a segítségét
Aggodalommal kísérte figyelemmel a Romániai Magyar Pegadógusok Szövetségének (RMPSZ) országos elnöksége a kolozsváriApáczai Csere János Elméleti Líceum képzőművészeti osztályának sorsát - olvasható az RMPSZ szerdai állásfoglalásában. A szövetség emlékeztet, hogy a líceum hiánypótló tevékenységet folytatott az elmúlt 16 évben, ami a tehetséges gyermekek kreativitásának fejlesztését illeti.
A tavaly, az iskolakezdés után megszüntetett ötödik osztály kapcsán az RMPSZ feleleveníti, hogy a pedagógusszövetség 2013-ban a tanügyminisztériumba eljuttatott állásfoglalásában már figyelmeztetett: súlyos hiba az oktatási rendszert teljes mértékben pénzügyi szempontoknak alávetni. "A beiskolázási módszertan előírásai hatványozottan kihatnak a kisebbségi oktatásra. A kisebbségi oktatás finanszírozására vonatkozó korrekciós mutató nem nyújt védelmet a kis létszámból származó fenntartási gondokra. A fejkvóta-rendszer bevezetése óta minden évben az ilyen létszámú oktatási intézmények, tagozatok, illetve osztályok/csoportok fennmaradása és működése külön procedúra, külön alku tárgyát képezi, amely esetenként akár diszkriminatív megoldásokat is hozhat" - olvasható a közleményben.
Mint arról már beszámoltunk, az ötödik osztály beindítását a Kolozs megyei főtanfelügyelőhelyettes kezdetben is azzal utasította vissza, hogy nem elegendő a létszám. Az osztályt viszont azt követően sem hagyták jóvá, hogy elegendő gyermeket sikerült toborozni. Éppen ezért 26 apáczais szülő úgy döntött, a diszkriminációellenes tanácshoz fordul az ügyben.
Az RMPSZ javaslataival kész segíteni a kolozsvári magyar képzőművészeti oktatás újraindítását - olvasható a Burus-Siklódi Botond elnök kézjegyével ellátott dokumentumban.
maszol.ro
Aggodalommal kísérte figyelemmel a Romániai Magyar Pegadógusok Szövetségének (RMPSZ) országos elnöksége a kolozsváriApáczai Csere János Elméleti Líceum képzőművészeti osztályának sorsát - olvasható az RMPSZ szerdai állásfoglalásában. A szövetség emlékeztet, hogy a líceum hiánypótló tevékenységet folytatott az elmúlt 16 évben, ami a tehetséges gyermekek kreativitásának fejlesztését illeti.
A tavaly, az iskolakezdés után megszüntetett ötödik osztály kapcsán az RMPSZ feleleveníti, hogy a pedagógusszövetség 2013-ban a tanügyminisztériumba eljuttatott állásfoglalásában már figyelmeztetett: súlyos hiba az oktatási rendszert teljes mértékben pénzügyi szempontoknak alávetni. "A beiskolázási módszertan előírásai hatványozottan kihatnak a kisebbségi oktatásra. A kisebbségi oktatás finanszírozására vonatkozó korrekciós mutató nem nyújt védelmet a kis létszámból származó fenntartási gondokra. A fejkvóta-rendszer bevezetése óta minden évben az ilyen létszámú oktatási intézmények, tagozatok, illetve osztályok/csoportok fennmaradása és működése külön procedúra, külön alku tárgyát képezi, amely esetenként akár diszkriminatív megoldásokat is hozhat" - olvasható a közleményben.
Mint arról már beszámoltunk, az ötödik osztály beindítását a Kolozs megyei főtanfelügyelőhelyettes kezdetben is azzal utasította vissza, hogy nem elegendő a létszám. Az osztályt viszont azt követően sem hagyták jóvá, hogy elegendő gyermeket sikerült toborozni. Éppen ezért 26 apáczais szülő úgy döntött, a diszkriminációellenes tanácshoz fordul az ügyben.
Az RMPSZ javaslataival kész segíteni a kolozsvári magyar képzőművészeti oktatás újraindítását - olvasható a Burus-Siklódi Botond elnök kézjegyével ellátott dokumentumban.
maszol.ro
2017. január 18.
Egy év az Aranykapuval
Az Aranykapu Kulturális Egyesület immár 12. éve aktív szereplője a szatmárnémeti, észak-erdélyi kulturális életnek. Nezezon Enikő foglalta össze a szervezet 2016-os évének fontosabb mozzanatait.
2006 szeptemberében váltunk jogi státussal rendelkező civil szervezetté, tehát hivatalos bejegyzésünket véve alapul 2016-ban 10 évesek lettünk, szervezett aktivitásunk azonban ennél sokkal korábbi időkre nyúlik vissza: a Szivárvány utcai játszóházi kísérletünk 2004-ben, majd 2005-ben, a IV. Partiumi Magyar Napok rendezvénysorozatába történő bekapcsolódásunk a Partiumi Mesterségek Utcája elnevezésű programunkkal, valamint számos kiállítás és gyerekeknek szóló hagyományőrző foglalkozás tarkítja már ezt a kezdeti időszakot is.
Legtöbben az azóta is évi rendszerességgel megszervezett kézműves vásárainkkal (Karácsonyi Kézműves Vásár és Kiállítás, Tavaszi Kézműves Vásár és Kiállítás, Partiumi Mesterségek Utcája, stb.), illetve a hagyományos kézműves mesterségek oktatásával azonosítják egyesületünket, valójában tevékenységünk ennél sokkal sokrétűbb és mélyrehatóbb. Megalakulásunk óta egyik fő célunk a helyi hagyományos népi kultúra kutatása, ápolása, megőrzése, és továbbéltetése, átadása a jövő generáció számára, és ez napjainkban is az egyik fő irányelvünk, melyen működésünk alapszik. A népi kultúra alatt pedig nemcsak a - köztudatban talán jobban fennmaradt - folklórkincset értjük, hanem mindazon tevékenységeket, szokásokat, mindazt a tudást, melyek az egykori ember mindennapjait jellemezték, s amelyek még nem is olyan régen természetes módon öröklődtek apáról fiúra, elősegítve a mindennapi életben való boldogulást.
Megalakulásunk óta rendszeresen veszünk részt különböző hagyományőrző rendezvényeken, kiállításokon, céges találkozókon, szakmai összejöveteleken határon innen és túl, ahol kézműves foglalkozásokkal, mesterség-bemutatókkal, kézműves vásárral és kiállítással, népi játszóházzal és népi játszókertünkkel teszünk eleget a felkéréseknek.
2016-ban is több meghívásnak tudtunk eleget tenni: Kelet-Magyarország számos településének hagyományőrző fesztiváljára voltunk hivatalosak (Nyírbátorban, Panyolán, Cégénydányádon, stb), első ízben vettünk részt Székelyudvarhelyen, a "Míves Emberek Sokadalmán", illetve számos más szakmai kiállításon és vásáron Erdély-szerte (Nagyvárad, Kolozsvár).
A tavalyi évben hozzánk képest legtávolabb Bukarestig jutottunk el, ahol megmutathattuk, mit jelent számunkra a hagyományőrzés: nemezelni, csuhézni, agyagozni tanítottuk az ottani fiatalságot és nem csak.
2010 decemberében jött létre, immár hatodik éve, és azóta is napi rendszerességgel működik az Aranykapu Fonó-Ház, amely a hagyományok iránt aktívan érdeklődő, azokat megismerni és mindennapi életükbe beépíteni kívánó, természetközeli, környezettudatos, hagyományőrző életmódra törekvő családok és fiatalok közösségformáló tere. A Fonó-Házban hetente átlagosan 40-50 gyermek vesz részt oktatási tevékenységünkben, hagyományos népi kismesterségeket, egykori kézműves mesterségeket sajátítva el. Egy-egy alkotó hét, tábor, jeles naphoz kapcsolódó hétvége, illetve nyílt nap folyamán 40-50 család kapcsolódik be tevékenységeinkbe.
Számos önkormányzattal, oktatási, szociális civil szervezettel, állami intézménnyel állunk folyamatos kapcsolatban, akik különböző egészségügyi szempontból vagy szociálisan hátrányos helyzetű gyermeket, fiatalt foglalkoztatnak nálunk heti rendszerességgel.
Fonó-Házunk 2016-ban megszépült, új formájában, s az általunk a Magyar Népmese Évének szentelt időszakban a következő tevékenységeinknek volt állandó helyszíne:
Kézműves Műhelyünkben heti rendszerességgel több mint 12 népi kismesterség oktatása zajlik (pl. fazekasság, csuhéfonás, gyékényfonás, kosárfonás, gyöngyfűzés, szövés, fonás, nemezelés, bőrművesség, fafaragás, mézeskalácsosság, stb.), 10-15 fős csoportokban, korosztályokra bontva. Jelenleg 5 ilyen állandó kézműves csoportunk van. Számos szervezett iskolai, óvodai csoport és más szakmai csoportok fogadását is megvalósítottuk a tavalyi év folyamán is az Iskola Másként hete keretén belül illetve folyamatosan, egész évben.
Fontos számunkra, hogy a foglalkozásainkon résztvevők rendelkezésére szakszerű, jó minőségű kézműves eszközöket és alapanyagokat biztosíthassunk, mely a minőségi kézműves oktatás alapfeltétele, ezért az Aranykapu Fonó-Ház Kézműves Műhelyének fejlesztését és bővítését 2016-ban is folytattuk: alapítványi támogatásból fazekaskorongot és számos nemezes és szövőeszközt vásároltunk, illetve egy több száz éves hagyományos szövőszéket újítottunk fel és varázsoltunk használhatóvá.
Újabb minőségi oktatási segédanyagokkal és szakkönyvekkel bővültünk, illetve könyvtárunkat magángyűjteményekből érkező felajánlások tették gazdagabbá.
Az egykori hagyományos népi kismesterségek (pl. fazekasság, kötélverés, bőrművesség, fafaragás, nemezművészet, szövés) néprajzilag és technikailag is hiteles eszközeinek beszerzésével célunk ezeket a mesterségeket szakszerűen bemutatni, eszközeiket újra használatba venni, életre keltve elődeink kézműves tudását, hagyományát.
Az Aranykapu Fonó-Házban szakképzett kézműves oktatók, népi játszóházvezetők, népi iparművészek végzik heti rendszerességgel munkájukat (10-15 fő), nagyobb rendezvények során azonban több külsős szakember segítségével, bevonásával dolgozunk.
2016 őszétől több mint 10 munkatársunk vesz részt szakmai továbbképzésen, hogy hagyományőrző tevékenységünket még szakszerűbben, hitelesen végezhessük.
A Fonó-Ház további tevékenységei a 2016-os évben:
Festészet- és Rajz-szakkörünk Kovács Emil Lajos festőművész vezetésével 2016 márciusától hetente biztosít szakmailag egyéni foglalkoztatást tehetséges gyerekek és fiatalok számára.
2016-ban folytatatódott és bővült az immár harmadik éve működő citera-szakkörünk munkája: jelenleg több mint 20 felnőtt és diák vesz részt heti, kétheti rendszerességgel szakszerű citeraoktatásban a Fonó-Házban, Nauner-Agárdi Éva citera-szakoktató vezetésével és Mátyás Erika ének- és zenetanár közreműködésével. A tavalyi év során többek között a szatmári térségből a szamosdarai népdalgyűjtésekkel foglalkoztunk. Gyermek- és felnőtt citerazenekarunk több alkalommal lépett fel az év folyamán számos hazai és magyarországi hagyományőrző rendezvényen, kiállításon, előadáson: Rákóczi-ünnepség, Nyíregyházi Városnapok, Páskándi Géza emlékünnepség Szatmárhegyen, a Máltai Szeretetszolgálat Jótékonysági-Estje, a Hit és Gyógyítás című előadássorozat keretén belül, stb..
2016-ban kísérletet tettünk egy másik hagyományos magyar népi hangszer, a népi hegedű oktatására is, hiánypótló jelleggel, Szabó Adrienn népihegedű-oktató irányításával, akinek szakmai vezetésével heti rendszerességgel egy, több mint 7 felnőttből és gyermekből álló népzenei csoportban ismerkedhettek meg a népi hegedűn való játék alapjaival a résztvevők.
A Playground-Játsszunk angolt! elnevezésű nyelvműhelyünkben, Kocsis Éva nyelvtanárunk segítségével a gyerekek játszva sajátíthatják el az angol nyelvet kezdő- és haladó szinten, angol népmesék, népi játékok és népi ételek elkészítése által.
Fonó-Házunk adott otthont ugyanakkor a tavalyi év folyamán is hazai nyári kézműves táborainknak: 2016. június 20-ától kezdve augusztus közepéig számos kézműves tábor, illetve kézműves alkotó hét várta azt a több mint 100-120 alkotó kedvű gyermeket, akik ellátogattak hozzánk, hogy hagyományos népi kismesterségekkel, elfeledett kézműves technikákkal ismerkedjenek, illetve részt vehessenek a citera -és népzeneoktatásban, s mindezek mellett természetesen sok-sok más, hagyományőrző és személyiségfejlesztő foglalkozásban is kipróbálják ügyességüket, mint például kenyér- és lepénysütés, hangszerkészítés, népmese-drámajátékok, mozgásos népi gyermekjátékok, mesemondás, stb.
Kézműves táboraink és alkotóheteink voltak: az Aranytulipán alkotóhét (június 27. - július 1.), a Hetedhét mesehét - V. Kézműves népmesetábor (július 11-16.) illetve a II. Panyolai kézműves tábor (augusztus 7-13.), melyet másodjára szerveztünk meg Kelet-Magyarország egyik legizgalmasabb településén, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeiPanyolán, ahol szatmári és panyolai gyerekek és fiatalok közösen tevékenykedve-alkotva ismerték meg 4 régi magyar mesterség: a nemezelés, a kosárfonás, az agyagmívesség és a fafaragás csínját-bínját.
Az elmúlt év folyamán megszervezett hazai és nemzetközi kézműves táboraink és alkotó heteink kézműves- és népzeneszakoktatói voltak: Lugosi András (Csenger, fafaragó), Mátyás Erika (Szatmárnémeti, ének- és zenetanár), Nezezon Enikő (Szatmárnémeti, népi játszóházvezető, kézműves oktató), Pándi Zsolt (Szatmárnémeti, népi gyermekjátékok, népmesék), Sályi Panna és Sályi Erik Róbert (Szatmárnémeti, keramikusok), Takács Andrea (Szatmárnémeti, népi játszóházvezető, kézműves oktató).
szatmar.ro
Az Aranykapu Kulturális Egyesület immár 12. éve aktív szereplője a szatmárnémeti, észak-erdélyi kulturális életnek. Nezezon Enikő foglalta össze a szervezet 2016-os évének fontosabb mozzanatait.
2006 szeptemberében váltunk jogi státussal rendelkező civil szervezetté, tehát hivatalos bejegyzésünket véve alapul 2016-ban 10 évesek lettünk, szervezett aktivitásunk azonban ennél sokkal korábbi időkre nyúlik vissza: a Szivárvány utcai játszóházi kísérletünk 2004-ben, majd 2005-ben, a IV. Partiumi Magyar Napok rendezvénysorozatába történő bekapcsolódásunk a Partiumi Mesterségek Utcája elnevezésű programunkkal, valamint számos kiállítás és gyerekeknek szóló hagyományőrző foglalkozás tarkítja már ezt a kezdeti időszakot is.
Legtöbben az azóta is évi rendszerességgel megszervezett kézműves vásárainkkal (Karácsonyi Kézműves Vásár és Kiállítás, Tavaszi Kézműves Vásár és Kiállítás, Partiumi Mesterségek Utcája, stb.), illetve a hagyományos kézműves mesterségek oktatásával azonosítják egyesületünket, valójában tevékenységünk ennél sokkal sokrétűbb és mélyrehatóbb. Megalakulásunk óta egyik fő célunk a helyi hagyományos népi kultúra kutatása, ápolása, megőrzése, és továbbéltetése, átadása a jövő generáció számára, és ez napjainkban is az egyik fő irányelvünk, melyen működésünk alapszik. A népi kultúra alatt pedig nemcsak a - köztudatban talán jobban fennmaradt - folklórkincset értjük, hanem mindazon tevékenységeket, szokásokat, mindazt a tudást, melyek az egykori ember mindennapjait jellemezték, s amelyek még nem is olyan régen természetes módon öröklődtek apáról fiúra, elősegítve a mindennapi életben való boldogulást.
Megalakulásunk óta rendszeresen veszünk részt különböző hagyományőrző rendezvényeken, kiállításokon, céges találkozókon, szakmai összejöveteleken határon innen és túl, ahol kézműves foglalkozásokkal, mesterség-bemutatókkal, kézműves vásárral és kiállítással, népi játszóházzal és népi játszókertünkkel teszünk eleget a felkéréseknek.
2016-ban is több meghívásnak tudtunk eleget tenni: Kelet-Magyarország számos településének hagyományőrző fesztiváljára voltunk hivatalosak (Nyírbátorban, Panyolán, Cégénydányádon, stb), első ízben vettünk részt Székelyudvarhelyen, a "Míves Emberek Sokadalmán", illetve számos más szakmai kiállításon és vásáron Erdély-szerte (Nagyvárad, Kolozsvár).
A tavalyi évben hozzánk képest legtávolabb Bukarestig jutottunk el, ahol megmutathattuk, mit jelent számunkra a hagyományőrzés: nemezelni, csuhézni, agyagozni tanítottuk az ottani fiatalságot és nem csak.
2010 decemberében jött létre, immár hatodik éve, és azóta is napi rendszerességgel működik az Aranykapu Fonó-Ház, amely a hagyományok iránt aktívan érdeklődő, azokat megismerni és mindennapi életükbe beépíteni kívánó, természetközeli, környezettudatos, hagyományőrző életmódra törekvő családok és fiatalok közösségformáló tere. A Fonó-Házban hetente átlagosan 40-50 gyermek vesz részt oktatási tevékenységünkben, hagyományos népi kismesterségeket, egykori kézműves mesterségeket sajátítva el. Egy-egy alkotó hét, tábor, jeles naphoz kapcsolódó hétvége, illetve nyílt nap folyamán 40-50 család kapcsolódik be tevékenységeinkbe.
Számos önkormányzattal, oktatási, szociális civil szervezettel, állami intézménnyel állunk folyamatos kapcsolatban, akik különböző egészségügyi szempontból vagy szociálisan hátrányos helyzetű gyermeket, fiatalt foglalkoztatnak nálunk heti rendszerességgel.
Fonó-Házunk 2016-ban megszépült, új formájában, s az általunk a Magyar Népmese Évének szentelt időszakban a következő tevékenységeinknek volt állandó helyszíne:
Kézműves Műhelyünkben heti rendszerességgel több mint 12 népi kismesterség oktatása zajlik (pl. fazekasság, csuhéfonás, gyékényfonás, kosárfonás, gyöngyfűzés, szövés, fonás, nemezelés, bőrművesség, fafaragás, mézeskalácsosság, stb.), 10-15 fős csoportokban, korosztályokra bontva. Jelenleg 5 ilyen állandó kézműves csoportunk van. Számos szervezett iskolai, óvodai csoport és más szakmai csoportok fogadását is megvalósítottuk a tavalyi év folyamán is az Iskola Másként hete keretén belül illetve folyamatosan, egész évben.
Fontos számunkra, hogy a foglalkozásainkon résztvevők rendelkezésére szakszerű, jó minőségű kézműves eszközöket és alapanyagokat biztosíthassunk, mely a minőségi kézműves oktatás alapfeltétele, ezért az Aranykapu Fonó-Ház Kézműves Műhelyének fejlesztését és bővítését 2016-ban is folytattuk: alapítványi támogatásból fazekaskorongot és számos nemezes és szövőeszközt vásároltunk, illetve egy több száz éves hagyományos szövőszéket újítottunk fel és varázsoltunk használhatóvá.
Újabb minőségi oktatási segédanyagokkal és szakkönyvekkel bővültünk, illetve könyvtárunkat magángyűjteményekből érkező felajánlások tették gazdagabbá.
Az egykori hagyományos népi kismesterségek (pl. fazekasság, kötélverés, bőrművesség, fafaragás, nemezművészet, szövés) néprajzilag és technikailag is hiteles eszközeinek beszerzésével célunk ezeket a mesterségeket szakszerűen bemutatni, eszközeiket újra használatba venni, életre keltve elődeink kézműves tudását, hagyományát.
Az Aranykapu Fonó-Házban szakképzett kézműves oktatók, népi játszóházvezetők, népi iparművészek végzik heti rendszerességgel munkájukat (10-15 fő), nagyobb rendezvények során azonban több külsős szakember segítségével, bevonásával dolgozunk.
2016 őszétől több mint 10 munkatársunk vesz részt szakmai továbbképzésen, hogy hagyományőrző tevékenységünket még szakszerűbben, hitelesen végezhessük.
A Fonó-Ház további tevékenységei a 2016-os évben:
Festészet- és Rajz-szakkörünk Kovács Emil Lajos festőművész vezetésével 2016 márciusától hetente biztosít szakmailag egyéni foglalkoztatást tehetséges gyerekek és fiatalok számára.
2016-ban folytatatódott és bővült az immár harmadik éve működő citera-szakkörünk munkája: jelenleg több mint 20 felnőtt és diák vesz részt heti, kétheti rendszerességgel szakszerű citeraoktatásban a Fonó-Házban, Nauner-Agárdi Éva citera-szakoktató vezetésével és Mátyás Erika ének- és zenetanár közreműködésével. A tavalyi év során többek között a szatmári térségből a szamosdarai népdalgyűjtésekkel foglalkoztunk. Gyermek- és felnőtt citerazenekarunk több alkalommal lépett fel az év folyamán számos hazai és magyarországi hagyományőrző rendezvényen, kiállításon, előadáson: Rákóczi-ünnepség, Nyíregyházi Városnapok, Páskándi Géza emlékünnepség Szatmárhegyen, a Máltai Szeretetszolgálat Jótékonysági-Estje, a Hit és Gyógyítás című előadássorozat keretén belül, stb..
2016-ban kísérletet tettünk egy másik hagyományos magyar népi hangszer, a népi hegedű oktatására is, hiánypótló jelleggel, Szabó Adrienn népihegedű-oktató irányításával, akinek szakmai vezetésével heti rendszerességgel egy, több mint 7 felnőttből és gyermekből álló népzenei csoportban ismerkedhettek meg a népi hegedűn való játék alapjaival a résztvevők.
A Playground-Játsszunk angolt! elnevezésű nyelvműhelyünkben, Kocsis Éva nyelvtanárunk segítségével a gyerekek játszva sajátíthatják el az angol nyelvet kezdő- és haladó szinten, angol népmesék, népi játékok és népi ételek elkészítése által.
Fonó-Házunk adott otthont ugyanakkor a tavalyi év folyamán is hazai nyári kézműves táborainknak: 2016. június 20-ától kezdve augusztus közepéig számos kézműves tábor, illetve kézműves alkotó hét várta azt a több mint 100-120 alkotó kedvű gyermeket, akik ellátogattak hozzánk, hogy hagyományos népi kismesterségekkel, elfeledett kézműves technikákkal ismerkedjenek, illetve részt vehessenek a citera -és népzeneoktatásban, s mindezek mellett természetesen sok-sok más, hagyományőrző és személyiségfejlesztő foglalkozásban is kipróbálják ügyességüket, mint például kenyér- és lepénysütés, hangszerkészítés, népmese-drámajátékok, mozgásos népi gyermekjátékok, mesemondás, stb.
Kézműves táboraink és alkotóheteink voltak: az Aranytulipán alkotóhét (június 27. - július 1.), a Hetedhét mesehét - V. Kézműves népmesetábor (július 11-16.) illetve a II. Panyolai kézműves tábor (augusztus 7-13.), melyet másodjára szerveztünk meg Kelet-Magyarország egyik legizgalmasabb településén, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeiPanyolán, ahol szatmári és panyolai gyerekek és fiatalok közösen tevékenykedve-alkotva ismerték meg 4 régi magyar mesterség: a nemezelés, a kosárfonás, az agyagmívesség és a fafaragás csínját-bínját.
Az elmúlt év folyamán megszervezett hazai és nemzetközi kézműves táboraink és alkotó heteink kézműves- és népzeneszakoktatói voltak: Lugosi András (Csenger, fafaragó), Mátyás Erika (Szatmárnémeti, ének- és zenetanár), Nezezon Enikő (Szatmárnémeti, népi játszóházvezető, kézműves oktató), Pándi Zsolt (Szatmárnémeti, népi gyermekjátékok, népmesék), Sályi Panna és Sályi Erik Róbert (Szatmárnémeti, keramikusok), Takács Andrea (Szatmárnémeti, népi játszóházvezető, kézműves oktató).
szatmar.ro
2017. január 19.
Honlap múltunkról
Erdélyi Krónika
Két hete, fiatal történészekből, művészettörténészekből, régészekből álló csoportwww.erdelyikronika.net elérhetőségen honlapot tett közzé a világhálón, amelynek célja egy olyan internetes ismeretterjesztő felület kialakítása, ahol a történészek a szélesebb közönséggel is megoszthatják legújabb kutatási eredményeiket, kapcsolatba kerülhetnek a szakmabeliekkel, kifejthetik véleményüket, ugyanakkor a tudományágat illető legfrissebb hírekről és eseményekről is értesülhetnek. A honlap arra is vállalkozik, hogy az Erdély történelméhez köthető cikkeket egyazon felületre gyűjtse össze és kategorizálja. A honlapról Fodor János történésszel, szerkesztővel beszélgettünk.
A különböző előadásokon, történelmi fórumokon elhangzott dokumentációt korábban blog felületen jelentették meg, innen jött az ötlet, hogy az információt ne csak szűk körben – a szakembereknek – hanem a nagy nyilvánossággal is megosszák. A honlap erőssége, hogy ide csak történészek, régészek, művészettörténészek, kutatók tudományos igényességgel megírt munkái kerülnek fel, olyanok, amelyeket Erdélyben írtak, illetve olyan magyarországi munkák, amelyeket az anyaországi kutatók, szakintézményekben dolgozók jelentettek meg Erdélyről. Az utóbbi évtizedben több múzeumban eredményes kutatók dolgoznak, akik munkáikkal jelentősen hozzájárulnak a történelmi szemlélet megváltoztatásához, olyan érdekes, újszerű tényeket tárnak fel vagy hoznak felszínre a régészek, amelyek kiegészítik mindazt, amit a múltról tudtunk. Ugyanakkor az a tapasztalat, hogy sok esetben a különböző városokban dolgozó kutatók, múzeumi munkatársak kevésbé szereznek tudomást kollégáikról, ezért is ezt a honlapot egyfajta szakmai fórumnak szánják, ahova ezek a munkák felkerülhetnek és így elérhetővé válik majd nemcsak szakmai berkekben, hanem azon kívül is. A honlap lehetővé teszi azt is, hogy a megjelent dokumentumokból idézzenek vagy információkat átvegyenek az érdeklődők, nyilván a szerzői jogok tiszteletben tartásával, a hivatkozás megjelölésével. A megjelent anyagok is a szerzők beleegyezésével kerültek a hálózatba. A szándék szerint a hírek kategóriában nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is nyilvánosan meghirdetett történelmi előadásokat, konferenciákat, fórumokat is közzétesznek, majd az elhangzott, bemutatott dokumentumok is felkerülnek az oldalra, amelynek a böngészését azzal is megkönnyítették, hogy történelmi korok (ókor, középkor, újkor), városok (egyelőre Kolozsvár és Marosvásárhely jelenik meg), a címkefelhőkben pedig címszavakkal, ugyanakkor kategóriák (politika, gazdaság, demográfia stb.) szerint is kereshetők a tárolt dokumentumok. Mivel a jelenlegi közreműködők között van marosvásárhelyi, csíkszeredai, nagyváradi, kolozsvári munkatárs is, az a szándék, hogy az információhalmazt kiterjesszék majd a székelyföldi, közép-erdélyi és a partiumi városokra is, hosszú távon pedig természetesen Erdély nagyobb településeire. Az arculati elemeket, illetve a Facebook-oldalt kommunikációs munkatársak állítják össze és működtetik.
Egy másik dicséretre méltó szándék az, hogy az Interjú címszó alatt olyan beszélgetéseket jelentetnének meg, amelyek egyrészt ismert és elismert történészek, kutatók, régészek életpályáját mutatják be, ugyanakkor helyt adnak fiatal kollégák bemutatásának is. A szerkesztők azt is szeretnék, ha olyan történelemtanárok is jelentkeznének, akik vetélkedőket, a szakmát ismertető, népszerűsítő rendezvényeket szerveznek. Ugyancsak a fiatalabb nemzedéknek szánják azt a felületet is, ahol történelem szakon levő egyetemisták tudományos diákköri vagy akár a középiskolai körökben – megalapozott tudományossággal – megírt dolgozatokat közölnének. Az oldal olyan felületek elérhetőségét is közli, amelyen egy-egy témában elmélyíthető az ismerettár. Ezeket elsősorban a kutató kollégáknak, diákoknak ajánlják, akik hivatkozást vagy alapdokumentációt keresnek dolgozataikhoz. Érdekes, az akadémia gyűjteményéből származó, a múlt század fordulóján Erdély különböző városaiban készült képeslapokból összeállított fotótéka is felkerült az oldalra. Ezt is szeretnék bővíteni a szerkesztők, ezért várják azok jelentkezését, akik felajánlják azt, hogy a tulajdonukban levő régi fotókat, képeslapokat, illusztrációkat megosztják a honlapon másokkal is.
A szerkesztők szerint a honlap erőssége, hogy a hiteles, tudományos megalapozottságú munkákkal megpróbálják ellensúlyozni az áltudományos megközelítéssel világhálóra kerülő historizáló írásokat. A Fórum címszó alatt megjelenő írásokhoz is kizárólag olyan szakemberek szólhatnak hozzá, akik szintén tudományos érvekkel alátámasztott írásban egészítik ki a közölt írást. A honlapnak van egy Facebook-oldala is, ahol lehetőség van szélesebb körben is hozzászólni a témákhoz.
Az alig két hete világhálón levő oldalt több mint 2000-en kedvelték, ennyien látták már a Facebook-elérhetőséget is. A szerkesztők célja, hogy minél több történész, kutató csatlakozzon a kezdeményezéshez, és ezáltal az adattár minél szélesebb lehetőséget biztosítson mind a szakmának, mind a közönségnek a tudományosan igazolt, kiegyensúlyozott új történelmi szemle terjesztéséhez.
VAJDA GYÖRGY
Népújság (Marosvásárhely)
Erdélyi Krónika
Két hete, fiatal történészekből, művészettörténészekből, régészekből álló csoportwww.erdelyikronika.net elérhetőségen honlapot tett közzé a világhálón, amelynek célja egy olyan internetes ismeretterjesztő felület kialakítása, ahol a történészek a szélesebb közönséggel is megoszthatják legújabb kutatási eredményeiket, kapcsolatba kerülhetnek a szakmabeliekkel, kifejthetik véleményüket, ugyanakkor a tudományágat illető legfrissebb hírekről és eseményekről is értesülhetnek. A honlap arra is vállalkozik, hogy az Erdély történelméhez köthető cikkeket egyazon felületre gyűjtse össze és kategorizálja. A honlapról Fodor János történésszel, szerkesztővel beszélgettünk.
A különböző előadásokon, történelmi fórumokon elhangzott dokumentációt korábban blog felületen jelentették meg, innen jött az ötlet, hogy az információt ne csak szűk körben – a szakembereknek – hanem a nagy nyilvánossággal is megosszák. A honlap erőssége, hogy ide csak történészek, régészek, művészettörténészek, kutatók tudományos igényességgel megírt munkái kerülnek fel, olyanok, amelyeket Erdélyben írtak, illetve olyan magyarországi munkák, amelyeket az anyaországi kutatók, szakintézményekben dolgozók jelentettek meg Erdélyről. Az utóbbi évtizedben több múzeumban eredményes kutatók dolgoznak, akik munkáikkal jelentősen hozzájárulnak a történelmi szemlélet megváltoztatásához, olyan érdekes, újszerű tényeket tárnak fel vagy hoznak felszínre a régészek, amelyek kiegészítik mindazt, amit a múltról tudtunk. Ugyanakkor az a tapasztalat, hogy sok esetben a különböző városokban dolgozó kutatók, múzeumi munkatársak kevésbé szereznek tudomást kollégáikról, ezért is ezt a honlapot egyfajta szakmai fórumnak szánják, ahova ezek a munkák felkerülhetnek és így elérhetővé válik majd nemcsak szakmai berkekben, hanem azon kívül is. A honlap lehetővé teszi azt is, hogy a megjelent dokumentumokból idézzenek vagy információkat átvegyenek az érdeklődők, nyilván a szerzői jogok tiszteletben tartásával, a hivatkozás megjelölésével. A megjelent anyagok is a szerzők beleegyezésével kerültek a hálózatba. A szándék szerint a hírek kategóriában nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is nyilvánosan meghirdetett történelmi előadásokat, konferenciákat, fórumokat is közzétesznek, majd az elhangzott, bemutatott dokumentumok is felkerülnek az oldalra, amelynek a böngészését azzal is megkönnyítették, hogy történelmi korok (ókor, középkor, újkor), városok (egyelőre Kolozsvár és Marosvásárhely jelenik meg), a címkefelhőkben pedig címszavakkal, ugyanakkor kategóriák (politika, gazdaság, demográfia stb.) szerint is kereshetők a tárolt dokumentumok. Mivel a jelenlegi közreműködők között van marosvásárhelyi, csíkszeredai, nagyváradi, kolozsvári munkatárs is, az a szándék, hogy az információhalmazt kiterjesszék majd a székelyföldi, közép-erdélyi és a partiumi városokra is, hosszú távon pedig természetesen Erdély nagyobb településeire. Az arculati elemeket, illetve a Facebook-oldalt kommunikációs munkatársak állítják össze és működtetik.
Egy másik dicséretre méltó szándék az, hogy az Interjú címszó alatt olyan beszélgetéseket jelentetnének meg, amelyek egyrészt ismert és elismert történészek, kutatók, régészek életpályáját mutatják be, ugyanakkor helyt adnak fiatal kollégák bemutatásának is. A szerkesztők azt is szeretnék, ha olyan történelemtanárok is jelentkeznének, akik vetélkedőket, a szakmát ismertető, népszerűsítő rendezvényeket szerveznek. Ugyancsak a fiatalabb nemzedéknek szánják azt a felületet is, ahol történelem szakon levő egyetemisták tudományos diákköri vagy akár a középiskolai körökben – megalapozott tudományossággal – megírt dolgozatokat közölnének. Az oldal olyan felületek elérhetőségét is közli, amelyen egy-egy témában elmélyíthető az ismerettár. Ezeket elsősorban a kutató kollégáknak, diákoknak ajánlják, akik hivatkozást vagy alapdokumentációt keresnek dolgozataikhoz. Érdekes, az akadémia gyűjteményéből származó, a múlt század fordulóján Erdély különböző városaiban készült képeslapokból összeállított fotótéka is felkerült az oldalra. Ezt is szeretnék bővíteni a szerkesztők, ezért várják azok jelentkezését, akik felajánlják azt, hogy a tulajdonukban levő régi fotókat, képeslapokat, illusztrációkat megosztják a honlapon másokkal is.
A szerkesztők szerint a honlap erőssége, hogy a hiteles, tudományos megalapozottságú munkákkal megpróbálják ellensúlyozni az áltudományos megközelítéssel világhálóra kerülő historizáló írásokat. A Fórum címszó alatt megjelenő írásokhoz is kizárólag olyan szakemberek szólhatnak hozzá, akik szintén tudományos érvekkel alátámasztott írásban egészítik ki a közölt írást. A honlapnak van egy Facebook-oldala is, ahol lehetőség van szélesebb körben is hozzászólni a témákhoz.
Az alig két hete világhálón levő oldalt több mint 2000-en kedvelték, ennyien látták már a Facebook-elérhetőséget is. A szerkesztők célja, hogy minél több történész, kutató csatlakozzon a kezdeményezéshez, és ezáltal az adattár minél szélesebb lehetőséget biztosítson mind a szakmának, mind a közönségnek a tudományosan igazolt, kiegyensúlyozott új történelmi szemle terjesztéséhez.
VAJDA GYÖRGY
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 19.
RMPSZ: Segíteni kell a magyar képzőművészeti oktatás újraindítását
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Országos Elnöksége aggodalommal kísérte figyelemmel a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum képzőművészeti 5. osztályának sorsát már a 2016/2017-es tanév beiskolázási tervével kezdődően.
„Köztudott, hogy a líceum tizenhat éven keresztül hiánypótló tevékenysége révén milyen sokat tett a tehetséges gyermekek kreativitásának, művészi érzékenységének kibontakoztatása, fejlesztése érdekében. Ezt számtalan hazai és külföldi kiállításuk, kiadványaik igazolják” – áll a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben.
Az RMPSZ országos elnöksége már a 2013 decemberében megfogalmazott és a tanügyminisztériumba eljuttatott állásfoglalásában figyelmeztetett arra, hogy súlyos hiba az oktatási rendszert teljes mértékben pénzügyi szempontoknak alávetni. A beiskoláztatási módszertan előírásai hatványozottan kihatnak a kisebbségi oktatásra, amelynek finanszírozására vonatkozó korrekciós mutató nem nyújt védelmet a kis létszámból származó fenntartási gondokra. A fejkvóta rendszer bevezetése óta minden évben az ilyen létszámú oktatási intézmények, tagozatok, illetve osztályok/csoportok fennmaradása és működése külön procedúra, külön alku tárgyát képezi, amely esetenként akár diszkriminatív megoldásokat is hozhat – figyelmeztet a pedagógusok szövetsége.
„Az RMPSZ a magyar nyelvű oktatást érintő minden intézkedésben fontosnak tartja a kisebbségi oktatásra vonatkozó törvényi előírások betartását (az esetleges formai hibák elkerülése végett is), valamint adott esetben a pozitív diszkrimináció elvének érvényesítését. Az Apáczai Csere János Elméleti Líceum, a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség és a tanügyminisztérium együttműködésében bízva, szövetségünk támogatja és javaslataival kész segíteni a kolozsvári magyar képzőművészeti oktatás újraindítását” – fogalmaz az állásfoglalás.
Kérdésünkre, hogy miről szól az RMPSZ javaslata a képzőművészeti oktatás újraindítására vonatkozóan, Burus-Siklódi Botond, a szövetség országos alelnöke a Szabadságnak úgy nyilatkozott: a múltban többszörös és sokoldalú mulasztások történtek, de előre kell tekinteni, és konszenzus kialakításának eredményeképpen az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának folytonosságot kell adni, és kiterjeszteni a magyar nyelvű képzőművészeti oktatást a 9–12. osztályra is.
– Ahogy van Kolozsváron magyar nyelvű zenei oktatás, úgy szükség lenne magyar nyelvű képzőművészeti oktatásra is, amit természetesen be kell illeszteni a kolozsvári magyar iskolahálózatba – nyilatkozta az elnök.
Szabadság (Kolozsvár)
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Országos Elnöksége aggodalommal kísérte figyelemmel a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum képzőművészeti 5. osztályának sorsát már a 2016/2017-es tanév beiskolázási tervével kezdődően.
„Köztudott, hogy a líceum tizenhat éven keresztül hiánypótló tevékenysége révén milyen sokat tett a tehetséges gyermekek kreativitásának, művészi érzékenységének kibontakoztatása, fejlesztése érdekében. Ezt számtalan hazai és külföldi kiállításuk, kiadványaik igazolják” – áll a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben.
Az RMPSZ országos elnöksége már a 2013 decemberében megfogalmazott és a tanügyminisztériumba eljuttatott állásfoglalásában figyelmeztetett arra, hogy súlyos hiba az oktatási rendszert teljes mértékben pénzügyi szempontoknak alávetni. A beiskoláztatási módszertan előírásai hatványozottan kihatnak a kisebbségi oktatásra, amelynek finanszírozására vonatkozó korrekciós mutató nem nyújt védelmet a kis létszámból származó fenntartási gondokra. A fejkvóta rendszer bevezetése óta minden évben az ilyen létszámú oktatási intézmények, tagozatok, illetve osztályok/csoportok fennmaradása és működése külön procedúra, külön alku tárgyát képezi, amely esetenként akár diszkriminatív megoldásokat is hozhat – figyelmeztet a pedagógusok szövetsége.
„Az RMPSZ a magyar nyelvű oktatást érintő minden intézkedésben fontosnak tartja a kisebbségi oktatásra vonatkozó törvényi előírások betartását (az esetleges formai hibák elkerülése végett is), valamint adott esetben a pozitív diszkrimináció elvének érvényesítését. Az Apáczai Csere János Elméleti Líceum, a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség és a tanügyminisztérium együttműködésében bízva, szövetségünk támogatja és javaslataival kész segíteni a kolozsvári magyar képzőművészeti oktatás újraindítását” – fogalmaz az állásfoglalás.
Kérdésünkre, hogy miről szól az RMPSZ javaslata a képzőművészeti oktatás újraindítására vonatkozóan, Burus-Siklódi Botond, a szövetség országos alelnöke a Szabadságnak úgy nyilatkozott: a múltban többszörös és sokoldalú mulasztások történtek, de előre kell tekinteni, és konszenzus kialakításának eredményeképpen az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának folytonosságot kell adni, és kiterjeszteni a magyar nyelvű képzőművészeti oktatást a 9–12. osztályra is.
– Ahogy van Kolozsváron magyar nyelvű zenei oktatás, úgy szükség lenne magyar nyelvű képzőművészeti oktatásra is, amit természetesen be kell illeszteni a kolozsvári magyar iskolahálózatba – nyilatkozta az elnök.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 19.
Országszerte utcára vonultak a közkegyelem ellen
Több százan vonultak utcára szerdán az ország számos nagyvárosában a bukaresti kormánynak a közkegyelemről szóló rendelettervezete ellen.
Hírügynökségi jelentések szerint Bukarestben mintegy háromezren tiltakoztak az ellen, hogy a Sorin Grindeanu vezette kormány közkegyelmet hirdetne egyebek mellett az öt évet meg nem haladó szabadságvesztéssel sújtott elítéltek egy részének. A fővárosi tüntetők – akik „vörös pestisnek" nevezték a kormányzó Szociáldemokrata Pártot (PSD) – a felvonulással egybekötött tüntetés során a kormány épülete előtt is demonstráltak.
Tüntetésekre került sor Temesváron, Nagyszebenben, Jászvásáron, Craiován és Kolozsváron is. Az engedély nélküli tiltakozáson résztvevő kincses városiak azt mondták: a közösségi médiában megjelent felhívásokra válaszolva gyűltek össze a Főtéren.
A résztvevők tábláin olyan feliratok szerepeltek, mint: „Kormányprogramot akarunk, nem elítélteket", „Közkegyelem nélkül, amnesztia nélkül, Kolozsvár nem amnéziás", „Demokráciát akarunk amnesztia nélkül" , „A demokráciában a tolvajok a börtönben ülnek". Adott pillanatban dulakodás alakult ki a csendőrök és a tüntetők között, mivel a karhatalom igazoltatni akarta a hangosbeszélőn szóló demonstrálókat.
Szerdán Florin Iordache igazságügyi miniszter bejelentette, hogy a tárca kidolgozott két rendelettervezetet, amelyek közül az egyik a közkegyelemre vonatkozik.
Krónika (Kolozsvár)
Több százan vonultak utcára szerdán az ország számos nagyvárosában a bukaresti kormánynak a közkegyelemről szóló rendelettervezete ellen.
Hírügynökségi jelentések szerint Bukarestben mintegy háromezren tiltakoztak az ellen, hogy a Sorin Grindeanu vezette kormány közkegyelmet hirdetne egyebek mellett az öt évet meg nem haladó szabadságvesztéssel sújtott elítéltek egy részének. A fővárosi tüntetők – akik „vörös pestisnek" nevezték a kormányzó Szociáldemokrata Pártot (PSD) – a felvonulással egybekötött tüntetés során a kormány épülete előtt is demonstráltak.
Tüntetésekre került sor Temesváron, Nagyszebenben, Jászvásáron, Craiován és Kolozsváron is. Az engedély nélküli tiltakozáson résztvevő kincses városiak azt mondták: a közösségi médiában megjelent felhívásokra válaszolva gyűltek össze a Főtéren.
A résztvevők tábláin olyan feliratok szerepeltek, mint: „Kormányprogramot akarunk, nem elítélteket", „Közkegyelem nélkül, amnesztia nélkül, Kolozsvár nem amnéziás", „Demokráciát akarunk amnesztia nélkül" , „A demokráciában a tolvajok a börtönben ülnek". Adott pillanatban dulakodás alakult ki a csendőrök és a tüntetők között, mivel a karhatalom igazoltatni akarta a hangosbeszélőn szóló demonstrálókat.
Szerdán Florin Iordache igazságügyi miniszter bejelentette, hogy a tárca kidolgozott két rendelettervezetet, amelyek közül az egyik a közkegyelemre vonatkozik.
Krónika (Kolozsvár)
2017. január 19.
Merészet kell álmodni
Madaras Péter szobrásszal beszélgettünk
Madaras Pétert, az elmúlt évben Tajvanon rendezett szobrászati biennálé nagydíját elhozó fiatal szobrászművészt faggattuk festői fekvésű zaláni otthonában élete eddigi alakulásáról, szobrászatról, terveiről és természetesen nemrég aratott sikeréről. Beszélgetésünk során, melynek meghittségéhez az otthon melege is hozzájárult, számomra ismételten bebizonyosodott, hogy bármi elérhető, ha merünk merészet álmodni, és kellő akarattal, valamint kitartással cselekszünk a megvalósítása érdekében.
– Arra kérem, hogy mutatkozzon be olvasóinknak.
– Medgyesen születtem 1981-ben. Az 1-8. osztályt szülővárosomban, a művészeti líceumot Sepsiszentgyörgyön, az egyetemet pedig Nagyváradon végeztem. Innen kerültem vissza egykori középiskolámba, ahol kisebb megszakításokkal öt évet tanítottam. Feleségem grafikus iparművész, egy négy-, illetve nyolcéves kislány édesanyja. Kezdetben Sepsiszentgyörgyön, 2006 óta pedig Zalánban élünk.
– A neje is kolozsvári, tehát egyikük sem idevaló, mégis Sepsiszentgyörgyön telepedtek le. Miért?
– Amint már említettem, a középiskolát itt végeztem, így alkalmam nyílt a várost megismerni, és úgy ítéltem meg, hogy kulturális, illetve szociális téren számunkra egyaránt megfelel. Ugyanakkor visszavonzottak a már kialakult barátságok, de fontos szempont volt az itteni munkalehetőség is.
– Mégis továbbköltöztek Zalánba…
– Egy olyan helyet kerestünk, ahol természetközelben és tágabb térben élhetünk, és az alkotáshoz szükséges körülmények is biztosítva vannak. Így akadtunk rá erre a falura és benne a házra, melyet megvásárlása után családi, illetve baráti segítséggel felújítottunk, és az otthonunkká vált.
Itt és most a szobrászatból meg lehet élni?
– Bár erre is vannak pozitív példák, azonban mégis azt kell mondanom: nem, illetve nagyon nehéz, és időbe telik. Egyrészt, mert egy szobrász sokkal később érik be például, mint egy festő, ahhoz viszont, hogy felkéréseket, megrendeléseket, meghívásokat kapjunk, ismertté kell válni, hírnevet szerezni, amihez szintén sok időre van szükség. Éppen ezért Brâncuşi például azt vallotta, hogy a szobrászat nem fiataloknak való.
– Ha jól tudom, ön csak fából dolgozik. Hol találhatók az alkotásai?
– Erdély-szerte azokban a múzeumokban, ahol már kiállítottam, vagy helységekben, ahol alkotótáborban szerepeltem. Így a Bihar megyei Tenkén két, Sepsiszentgyörgyön három köztéri szobrom áll, de megrendelésre készítettem Marosvásárhelyre is, oda azonban bronzból.
– 2016 nyarán értékes elismerésben részesült. Kérem, erről is beszéljen.
– Erőss István képzőművész jóvoltából szereztem tudomást a Tajvanon Li-Pao, vagyis Átváltozás címmel és témában 2015-ben harmadik alkalommal meghirdetett szobrászati biennáléról, melyre velem együtt a világból 677 szobrász jelentkezett egy-egy alkotással. Nagy örömömre a Szív–mag címet viselő szobromat beválasztották a legjobb 16 közé, melyeket 2016 nyarán Tajchungban ki is állítottak. Itt egy zsűri ismét értékelte ezeket, és a legjobbnak az enyémet találta. Az ünnepélyes díjátadásra, melyen jelen voltam, Tajpejben került sor november 2-án.
– Milyennek ítéli a sepsiszentgyörgyi művészeti életet?
– Pezsgőnek és minőséginek, hiszen itt a Székely Nemzeti Múzeumtól, az Erdélyi Művészeti Központon és a Bod Péter Megyei Könyvtáron vagy a Háromszék Táncegyüttesen át a Tamási Áron Színházig, de nem csak, több, saját költségvetéssel rendelkező kulturális intézmény található, melyek naponta rukkolnak elő magas színvonalú rendezvényekkel. Hiányoznak viszont az igényeknek megfelelő műtermek.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Madaras Péter szobrásszal beszélgettünk
Madaras Pétert, az elmúlt évben Tajvanon rendezett szobrászati biennálé nagydíját elhozó fiatal szobrászművészt faggattuk festői fekvésű zaláni otthonában élete eddigi alakulásáról, szobrászatról, terveiről és természetesen nemrég aratott sikeréről. Beszélgetésünk során, melynek meghittségéhez az otthon melege is hozzájárult, számomra ismételten bebizonyosodott, hogy bármi elérhető, ha merünk merészet álmodni, és kellő akarattal, valamint kitartással cselekszünk a megvalósítása érdekében.
– Arra kérem, hogy mutatkozzon be olvasóinknak.
– Medgyesen születtem 1981-ben. Az 1-8. osztályt szülővárosomban, a művészeti líceumot Sepsiszentgyörgyön, az egyetemet pedig Nagyváradon végeztem. Innen kerültem vissza egykori középiskolámba, ahol kisebb megszakításokkal öt évet tanítottam. Feleségem grafikus iparművész, egy négy-, illetve nyolcéves kislány édesanyja. Kezdetben Sepsiszentgyörgyön, 2006 óta pedig Zalánban élünk.
– A neje is kolozsvári, tehát egyikük sem idevaló, mégis Sepsiszentgyörgyön telepedtek le. Miért?
– Amint már említettem, a középiskolát itt végeztem, így alkalmam nyílt a várost megismerni, és úgy ítéltem meg, hogy kulturális, illetve szociális téren számunkra egyaránt megfelel. Ugyanakkor visszavonzottak a már kialakult barátságok, de fontos szempont volt az itteni munkalehetőség is.
– Mégis továbbköltöztek Zalánba…
– Egy olyan helyet kerestünk, ahol természetközelben és tágabb térben élhetünk, és az alkotáshoz szükséges körülmények is biztosítva vannak. Így akadtunk rá erre a falura és benne a házra, melyet megvásárlása után családi, illetve baráti segítséggel felújítottunk, és az otthonunkká vált.
Itt és most a szobrászatból meg lehet élni?
– Bár erre is vannak pozitív példák, azonban mégis azt kell mondanom: nem, illetve nagyon nehéz, és időbe telik. Egyrészt, mert egy szobrász sokkal később érik be például, mint egy festő, ahhoz viszont, hogy felkéréseket, megrendeléseket, meghívásokat kapjunk, ismertté kell válni, hírnevet szerezni, amihez szintén sok időre van szükség. Éppen ezért Brâncuşi például azt vallotta, hogy a szobrászat nem fiataloknak való.
– Ha jól tudom, ön csak fából dolgozik. Hol találhatók az alkotásai?
– Erdély-szerte azokban a múzeumokban, ahol már kiállítottam, vagy helységekben, ahol alkotótáborban szerepeltem. Így a Bihar megyei Tenkén két, Sepsiszentgyörgyön három köztéri szobrom áll, de megrendelésre készítettem Marosvásárhelyre is, oda azonban bronzból.
– 2016 nyarán értékes elismerésben részesült. Kérem, erről is beszéljen.
– Erőss István képzőművész jóvoltából szereztem tudomást a Tajvanon Li-Pao, vagyis Átváltozás címmel és témában 2015-ben harmadik alkalommal meghirdetett szobrászati biennáléról, melyre velem együtt a világból 677 szobrász jelentkezett egy-egy alkotással. Nagy örömömre a Szív–mag címet viselő szobromat beválasztották a legjobb 16 közé, melyeket 2016 nyarán Tajchungban ki is állítottak. Itt egy zsűri ismét értékelte ezeket, és a legjobbnak az enyémet találta. Az ünnepélyes díjátadásra, melyen jelen voltam, Tajpejben került sor november 2-án.
– Milyennek ítéli a sepsiszentgyörgyi művészeti életet?
– Pezsgőnek és minőséginek, hiszen itt a Székely Nemzeti Múzeumtól, az Erdélyi Művészeti Központon és a Bod Péter Megyei Könyvtáron vagy a Háromszék Táncegyüttesen át a Tamási Áron Színházig, de nem csak, több, saját költségvetéssel rendelkező kulturális intézmény található, melyek naponta rukkolnak elő magas színvonalú rendezvényekkel. Hiányoznak viszont az igényeknek megfelelő műtermek.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. január 19.
Porcsalmi Bálintot javasolja ügyvezető elnöknek Kelemen Hunor
Porcsalmi Bálint politikai és kommunikációs tanácsadót, az RMDSZ korábbi ügyvezető alelnökét javasolja ügyvezető elnöknek Kelemen Hunor az év elején tisztségétől megváló Kovács Péter helyére. A jelöltről a jövő hétvégén ülésező Szövetségi Képviselők Tanácsa szavaz.
Az RMDSZ szövetségi elnöke a Maszolnak csütörtökön elmondta: három szempontot mérlegelt a döntésekor. Az egyik a jelölt képességeire vonatkozott. Emlékeztetett arra, hogy Porcsalmi Bálint korábban különféle feladatköröket látott el az RMDSZ-ben, és kormányzati munkát is vállalt. „Kabinetfőnököm is volt, hosszú ideig dolgoztunk együtt, az elmúlt 17 év felét közvetlen munkatársamként töltötte, ismerem a képességeit” – mondta Kelemen Hunor.
A politkus szerint Porcsalmi Bálint az ügyvezető elnöki tisztség ellátásához szükséges tapasztalatokkal is rendelkezik, mert jól ismeri az RMDSZ-t és a szervezet is ismeri őt, hiszen korábban ügyvezető alelnök is volt. Emellett nemzetközi tapasztalatokra is szert tett, mert az utóbbi években politikai tanácsadóként és trénerként külföldön tevékenykedett, sok párttal és politikussal dolgozott együtt.
A szövetségi elnök fontos szempontnak nevezte azt is, hogy megbíznak egymásban Porcsalmi Bálinttal. „Bizalmi tőkénk erős, hiszen sokat dolgoztunk együtt. Teljes mértékben megbízom benne, és tudom, hogy ezt a feladatot el fogja tudni látni az RMDSZ élén” – magyarázta Kelemen Hunor. Hozzátette: azt várja tőle, hogy segítsen megvalósítani az RMDSZ elképzeléseit és erősítse a kapcsolatot a szövetség és az erdélyi magyarság között.
Kelemen elmondta, azt szeretné, hogy Porcsalmi bátran politizáljon, ugyanakkor innovatív, hatékony szervezeti munkát is végezzen. „Ez is lenne a feladata az ügyvezető elnöknek a továbbiakban” – tette hozzá.
Kicsoda Porcsalmi Bálint?
Porcsalmi Bálint jelenleg politikai és kommunikációs tanácsadóként dolgozik – stratégiai tervezéssel, kampányszervezéssel segíti döntéshozók, közszereplők és szervezetek tevékenységét. Politikai tevékenysége és szakmai karrierje szorosan kötődik az RMDSZ-hez. Az elmúlt tizenhét évben az RMDSZ minden kampányában részt vett: szervezőként, koordinátorként, az utóbbi években pedig külső tanácsadóként segítette az önkormányzati, parlamenti, európai parlamenti és államelnökjelöltek munkáját.
Korábban három évig volt az RMDSZ ügyvezető alelnöke: előbb a szórvány, majd az önkormányzati főosztályt vezette. Hat évet Bukarestben dolgozott: Nagy Zsolt informatikai miniszter, majd Kelemen Hunor kulturális miniszter kabinetfőnökeként; 2007-ben hírközlési államtitkárnak nevezték ki.
Az elmúlt három évben dolgozott az ukrajnai elnökválasztási, a bécsi önkormányzati, valamint a szerbiai parlamenti kampányban; de több ízben szervezett kampányokat és politikai akciókat Bulgáriában, Szlovákiában, Horvátországban, Litvániában, Moldvában és Bosznia-Hercegovinában; aktivistákat és jelölteket készített fel Jordániában, Szomáliában és Mongóliában is. Hét éve az amerikai International Republican Institute trénereként politikai kommunikáció, szervezetépítés és kampányszervezés témakörben tart nemzetközi előadásokat, képzéseket – közel negyven politikai szervezet vezetőivel, tagjaival dolgozott együtt.
Porcsalmi Bálint 36 éves, Kolozsváron született, Zilahon nőtt fel és ott járt iskolába. Politológusi diplomáját a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerezte, szakdolgozatát az előválasztási kampánykommunikációból írta.
Porcsalmi Bálintot csütörtök délután éppen egy RMDSZ-es tanácskozáson értük utol telefonon, egyelőre nem állt módjában nyilatkozni portálunknak.
maszol.ro
Porcsalmi Bálint politikai és kommunikációs tanácsadót, az RMDSZ korábbi ügyvezető alelnökét javasolja ügyvezető elnöknek Kelemen Hunor az év elején tisztségétől megváló Kovács Péter helyére. A jelöltről a jövő hétvégén ülésező Szövetségi Képviselők Tanácsa szavaz.
Az RMDSZ szövetségi elnöke a Maszolnak csütörtökön elmondta: három szempontot mérlegelt a döntésekor. Az egyik a jelölt képességeire vonatkozott. Emlékeztetett arra, hogy Porcsalmi Bálint korábban különféle feladatköröket látott el az RMDSZ-ben, és kormányzati munkát is vállalt. „Kabinetfőnököm is volt, hosszú ideig dolgoztunk együtt, az elmúlt 17 év felét közvetlen munkatársamként töltötte, ismerem a képességeit” – mondta Kelemen Hunor.
A politkus szerint Porcsalmi Bálint az ügyvezető elnöki tisztség ellátásához szükséges tapasztalatokkal is rendelkezik, mert jól ismeri az RMDSZ-t és a szervezet is ismeri őt, hiszen korábban ügyvezető alelnök is volt. Emellett nemzetközi tapasztalatokra is szert tett, mert az utóbbi években politikai tanácsadóként és trénerként külföldön tevékenykedett, sok párttal és politikussal dolgozott együtt.
A szövetségi elnök fontos szempontnak nevezte azt is, hogy megbíznak egymásban Porcsalmi Bálinttal. „Bizalmi tőkénk erős, hiszen sokat dolgoztunk együtt. Teljes mértékben megbízom benne, és tudom, hogy ezt a feladatot el fogja tudni látni az RMDSZ élén” – magyarázta Kelemen Hunor. Hozzátette: azt várja tőle, hogy segítsen megvalósítani az RMDSZ elképzeléseit és erősítse a kapcsolatot a szövetség és az erdélyi magyarság között.
Kelemen elmondta, azt szeretné, hogy Porcsalmi bátran politizáljon, ugyanakkor innovatív, hatékony szervezeti munkát is végezzen. „Ez is lenne a feladata az ügyvezető elnöknek a továbbiakban” – tette hozzá.
Kicsoda Porcsalmi Bálint?
Porcsalmi Bálint jelenleg politikai és kommunikációs tanácsadóként dolgozik – stratégiai tervezéssel, kampányszervezéssel segíti döntéshozók, közszereplők és szervezetek tevékenységét. Politikai tevékenysége és szakmai karrierje szorosan kötődik az RMDSZ-hez. Az elmúlt tizenhét évben az RMDSZ minden kampányában részt vett: szervezőként, koordinátorként, az utóbbi években pedig külső tanácsadóként segítette az önkormányzati, parlamenti, európai parlamenti és államelnökjelöltek munkáját.
Korábban három évig volt az RMDSZ ügyvezető alelnöke: előbb a szórvány, majd az önkormányzati főosztályt vezette. Hat évet Bukarestben dolgozott: Nagy Zsolt informatikai miniszter, majd Kelemen Hunor kulturális miniszter kabinetfőnökeként; 2007-ben hírközlési államtitkárnak nevezték ki.
Az elmúlt három évben dolgozott az ukrajnai elnökválasztási, a bécsi önkormányzati, valamint a szerbiai parlamenti kampányban; de több ízben szervezett kampányokat és politikai akciókat Bulgáriában, Szlovákiában, Horvátországban, Litvániában, Moldvában és Bosznia-Hercegovinában; aktivistákat és jelölteket készített fel Jordániában, Szomáliában és Mongóliában is. Hét éve az amerikai International Republican Institute trénereként politikai kommunikáció, szervezetépítés és kampányszervezés témakörben tart nemzetközi előadásokat, képzéseket – közel negyven politikai szervezet vezetőivel, tagjaival dolgozott együtt.
Porcsalmi Bálint 36 éves, Kolozsváron született, Zilahon nőtt fel és ott járt iskolába. Politológusi diplomáját a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerezte, szakdolgozatát az előválasztási kampánykommunikációból írta.
Porcsalmi Bálintot csütörtök délután éppen egy RMDSZ-es tanácskozáson értük utol telefonon, egyelőre nem állt módjában nyilatkozni portálunknak.
maszol.ro